„Nivellálás, tehetségek elsorvasztása, kontraszelekció. A társadalmat csak az életképes egyének, az elit kiemelke­dése húzhatja előre. Ennek szükséges velejárója a lemara­dók hátrányosabb helyzete."

*

Az egyenlőség eszménye az egyenlőtlenségek negatív ha­tásának érzékeléséből és elutasításából származik, s vala­milyen formában mozgalomszervező érték a társadalmi egyenlőtlenségek kialakulásának régmúltjától fogva. Mo­dern tartalma a polgárságnak a születési előjogok ellen indított küzdelméből, a pénz egyenértékesítő szerepének vállalásából ered. Az egyenlőség értékének jelentése azonban nagymértékben különbözik annak függvényé­ben, hogy mint célt, mire terjesztik ki: politikai jogokra, gazdasági lehetőségekre, a hatalomgyakorlás lehetősé­geire stb. A polgári egyenlőség-felfogás általában nem ter­jed ki a gazdasági-hatalmi egyenlőségre, azt illúziónak, az emberi természettől idegennek tekintik.

Az egyenlőségértéket komolyan vevő törekvések már igen korán megpróbálták a polgári egyenlőség-felfogás ezen korlátait kiküszöbölni, különböző egyenlősítő me­chanizmusokat kiépíteni. E korai törekvések utópisztikus volta döntően abban rejtik, hogy ha nem is tudatosan, de lényegében ők is a pénz mechanisztikus egyenértékesítő hatalmából vonják el egyenlőségfogalmukat, mechani­kus-mennyiségi módszerekkel próbálják biztosítani az egyenlőséget, minden vonatkozásban mérhetően egyenlő szintre hozni a lehetőségeket. Ezt nevezhetjük egyenlősdinek; a sztálinizmus gyakorlatában ezt az elvet és mód­szert kombinálják a „mindenki egyenlő, de egyesek egyenlőbbek" orwelli paradoxonéval, ezáltal új és igen nagymértékű egyenlőtlenségeket hozva létre: a hatalomban való részvétel egyenlőtlenségét, ill. az ebből követ­kező további egyenlőtlenségeket. Ez az egyenlőtlenség természetszerűen áll elő akkor, amikor az „irigység'', a kiugró jövedelmeknek az „elképzelt minimumhoz" való igazítása az egyenlősítés alapja, Marxék ezt az általánossá tett magántulajdon uralmaként jellemzik, s a sztálini rend­szer állami tulajdonformája pontosan megfelel az általá­nossá tett – ti. az állam általánosságában megrögzített – magántulajdon fogalmának.

A marxi egyenlőség-felfogás nem mennyiségi egyen­lősítésre irányul. A kulcskategória itt az egyéniség, a sze­mélyiség. S az ember személyisége éppen annak az em­beri nemet jellemző specifikumnak a kifejeződése, hogy az emberi nem egyedei minden tekintetben összemérhe­tetlen egyéni sajátosságokkal rendelkeznek, melyek kifej­tése (az egyén mind egyénibbé, mind több területen sajá­tossá, egyéni sajátosságai által meghatározottá válása) az emberi nem fejlődésének legfontosabb mértéke.

A marxi kritika szerint a történelem eddigi korlátai nagymértékben az ember ezen sajátosságainak tagadása­ként, a személyiség, az egyéniség tagadásaiként írhatók le: minden osztálytársadalom (miközben fejlődésük az emberi személyiség mind teljesebb kifejlődéséhez veze­tett) egyúttal a személyiség, az egyéniség korlátozójának, tagadásának is tekinthető. Hiszen ugyanakkor mindegyik valamely dologi erőnek rendelte alá a társadalom egyéne­it, uniformizálva őket e dologi erő uralma által (a rendi társadalomban a rendhez igazítva, a tőkés piacgazdaság­ban a különböző divatok révén az adott kereslethez stb.). A marxi egyenlőségeszmény éppen ezeket az uniformi­záló korlátokat kívánja kiiktatni, s a személyiséget tenni az egyenlőség mércéjéül: elutasítandó egyenlőtlenség mindaz, ami a társadalom egyéneit vagy azok egyes cso­portjait gátolja a szabad önkifejtésben, leszűkítve lehető­ségeiket. Ebből pedig az is következik, hogy az egyenlő­ség nem mennyiségileg egyenlősíthető feltételeket jelent, hanem a minőségi lét, az egyéni önmegvalósítás minden­kinek biztosított-és természetesen mindenkinek egészen más fettételekben megadható – lehetőségét. Minthogy azonban a mindenki szabad önkifejtésének mindmáig út­ját állja igen sok társadalmi egyenlőtlenség – hiszen a szegénység, alávetettség, képzetlenség nem az egyének közti természetes különbségekből, hanem az objektív fel­tételek különbségeiből származó egyenlőtlenség -, így a marxi egyenlőségeszmény még sokáig a mindezekkel (a gazdasági-tulajdonlási, hatalmi-politikai, ill. kulturális­információs egyenlőtlenségekkel) szembeni küzdelem­ben realizálódhat.

Az elmúlt évtizedekben, a megreformált sztálinizmus idősza­kában megszoktuk: a baloldal azonos a hatalmon lévő párttal, az MSZMP-vel. Mára a dolog megváltozott. Az MSZMP irány­zatokra bomlott. A sztálini hagyományt követő konzervatívok mellett megjelent és megerősödött egy másik irányzat, amely a sztálinizmustól menekülve nem talál jobb megoldást a kapi­talizmus – talán korlátozott – visszaállításánál. Ezen mun­kálkodva – bár eltérő hangsúllyal – számít mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió támogatására. A kapitalista res­tauráció programja azonban az új ellenzéki pártok és szerve­zetek főbb irányzatainak napirendjén is szerepel, mégha e szervezetekben mindenütt akadnak olyanok is szép szám­mal, akik szemben állnak egy ilyen fejlődési lehetőséggel, de elkötelezettségüknek nem találnak egyelőre más szervezeti formákat.

Elbizonytalanodunk, hol hát a baloldal?

A baloldal most szerveződik mind az MSZMP-ben, mind az alternatív szervezetekben és pártokban, mind a szakmai szervezetekben, mind a munka- és lakóhelyeken, magában a társadalomban. A baloldal fogalma tehát átalakulóban van. A hazai és nemzetközi tapasztalatok arra mutatnak, hogy a baloldal megszűnik egyetlen párt vagy egy-két párt monopó­liuma lenni. A baloldal ismét új fokon válik mozgalommá, foko­zatosan elveszíti hivatali jellegét, pártokon túli mozgalommá alakul, s maguknak a pártoknak kell majd megtalálniuk benne a szerepüket. Nem írhatják elő többé tagjaiknak, hogy mit tegyen, mint tegyen a baloldal, s hogy ki tartozik, ki tartozhat a „baloldal" megjelölés alá.

Ugyanakkor a tapasztalat arra utal, hogy a baloldal már a közeljövőben is kevésbé lesz doktrinális, kevésbé fogja a mozgalom sokszínű társadalmi forrását, tagságát vagy/és tö­megeit egyetlen elmélettel felruházni. Ez nem az elmélet leér­tékelődését jelenti, hanem funkcióváltását. A „mozgalmi" el­mélet közvetlenebbül fog gyakorlati célokat szolgálni.

A sokszínűvé váló baloldal Magyarországon is – leg­alábbis úgy tűnik – világnézeti sokszínűsége mellett vagy el­lenére néhány alapvető „érték", nagyon is gyakorlati törekvés mentén szerveződik majd meg. Az nyilvánvalónak látszik, hogy a baloldal alapvető tömegeit az adott társadalmi feltéte­lek között még sokáig az ipari és mezőgazdasági termelők alkotják továbbra is, bár a technikai-technológiai átrendező­dés következtében maguk is „átalakulnak", belső társadalmi kohéziójuk új fokon jön létre. Alapvető politikai és szakmai érdekeikről nem fognak lemondani.

A baloldal útkeresése Kelet-Európában és hazánkban is a reformsztálinizmus és a kapitalizmus közötti igencsak szé­les, de nehezen járható úton történhet. Ezekben az országok­ban, így hazánkban is az alapvető dolgozói törekvések-talán súlyos vereségek nyomán, mindenekelőtt az állami tulajdon magántulajdonná való átalakításának keserű tapasztalatai nyomán – az-állami tulajdon és a magántulajdon társadalma­sítására irányulnak, a munka és tulajdon egymáshoz közelíté­sét tűzik ki célul. Tömegméretekben megjelennek majd a dol­gozói önkormányzatok megvalósítására, a munkás- és ter­melői, vagyis a dolgozói ellenőrzés megteremtésére irányuló törekvések és követelések. A munkahelyi és lakóhelyi önkor­mányzatok, a társadalmi ellenőrzés különböző alulról létre­jövő szervei lesznek a pénzbürokrácia, az államhatalmi bü­rokrácia, a pártbürokráciák legnagyobb ellenfelei, mert a ter­melők kénytelenek lesznek felismerni, hogy ők tartják el nem­zeti és nemzetközi méretekben is a politikai és szakbürokrá­ciák rájuk nehezedő felduzzadt parazita apparátusait. A balol­dal kis csoportjai már ma is felismerték, hogy a „pártállamból" nem érdemes a „pártok államába" átmenni. Nem több, hanem kevesebb bürokrácia kell, nem drágább, hanem olcsóbb állam kell! Ez természetesen az ellenőrizetlen eliteknek nem áll ér­dekükben.

A baloldal másik egységesítő követelése nyilvánvalóan a reformsztálinizmus és a kapitalizmus által közösen megron­tott természeti környezet helyreállítása, a további romlás megállítása lesz. Amennyiben az állami- és magánkizsákmá­nyolás hagyományos rendszere visszaállna Magyarorszá­gon, s (a gazdasági ésszerűségre hivatkozva, valójában azonban a tőkés érdekeknek megfelelően) tömeges munka­nélküliség jönne létre hazánkban, úgy a baloldal mindennapi törekvésévé a munkanélküliség felszámolásának követelése válna, (kockáztatva így a szélső jobboldal létrejöttét is).

Azok a magyarországi erők, amelyek a különböző pártok­ban az állandóan hangoztatott nemzeti büszkeséget megcsú­folva, szinte a kunyerálásig megalázkodnak a nemzetközi pénzügyi körök, tőkés csoportok előtt, valójában saját hatalmi pozícióik védelméhez kérnek támogatást, feláldozva tagsá­guk érdekeit is. A baloldal újjászerveződő erői tisztán látják, hogy a nemzetközi kapitalizmus még soha, sehol nem mentett meg népeket. Chile, Peru, Dél-Korea, Dél-Afrika, Brazília, Ar­gentína vagy Törökország stb. egy humanista, baloldali em­ber számára sohasem lehet példa. Márpedig Magyarországra sem várna más sors, ha kritikátlanul végrehajtja az adósság­csapdából fakadó tőkés diktátumokat. A baloldal ragaszkodni fog ahhoz, hogy a politikai szabadság követelményei ne kerül­hessenek szembe a társadalmi igazságosság követelménye­ivel. A pénz diktátuma éppúgy megfoszt a szabadságtól, mint az elkülönült hatalmi apparátusok diktatúrája. De a leg­rosszabb – s valljuk meg, ez sem kizárt – ha ez a kétféle diktátum egyszerre nehezedik ránk. Ez a fejlődési lehetőség magában rejti a baloldali tömegmozgalmak, tömegakciók megjelenését.

Ha ezt a kettős diktatúrát el akarjuk kerülni, a baloldali értelmiségnek újra vissza kell találnia az üzemekbe, a szövet­kezetekbe, a munkahelyi és lakóhelyi szervezetekbe, s el kell kezdeni mindent elölről.

Először is szót kell érteni. . . Csak késő ne legyen.

„Nem ismerek magamnál
 sem kisebbet, sem nagyobbat."
(Petőfi)

A szocializmus a társadalmi igazságosság megvalósulását ígérte. S a világ, amelyben élünk, minden, csak nem igazsá­gos. A hatalom vagy az üzleti haszon, a születési előjogok, vagy a vak szerencse az élet minden területén egyenlőtlensé­geket szülnek, egyeseket a többiek fölé emelve, másokat megalázva. Nem a képességek, nem is a munka határozzák meg az emberek helyét. „Nem is lehetséges igazságos társa­dalom" – legyint az ember csalódottan, vagy új, eddig nem próbált (olykor meg túlságosan is ismert) utaktól reméli az igazságosabb társadalom beköszöntét.

Ma a megváltó „újat" a közgondolkodás a piacgazda­ságban látja. (Ez az eufória a működő piacgazdaság kialaku­lása nyomán néhány év múlva el fog múlni, de ma, amikor az eddigi államszocializmus felhalmozott kudarcai, s hátrányai­nak megannyi tapasztalata előárad, ez az illúzió természe­tes.)

Azokkal szemben, akik a „létező szocializmus" korábbi formái iránt éreznek nosztalgiát, s ellenforradalminak bélyegzik az államszocializmus minden lazulását, a „kapitalizálóknak" számos ponton igazuk van. A fejlett tőkés társadalmak­ban létrejött modern technológia és az ehhez szükséges ké­pességek (munkafegyelem, precizitás, racionális számítás, szaktudás stb.) nélkül; egy gazdasági értelemben kulturált emberiség nélkül, az emberek autonómiája, cselekvési, társa­dalmi önállósága, önnön társadalmi viszonyai alakításában megszerzett bizonyos gyakorlata nélkül nem lehet túlhaladni a tőkés társadalmat, de nem lehet emberi szinten fennma­radni sem.

De biztos-e, hogy történelmi helyzetünk kétválasztásos helyzet? A lesüllyesztő stagnálás és a megszakadt kapitalista fejlődéshez való visszatérés csak politikai alternatívák: a társadalmi fejlődés szempontjából a kérdés úgy hangzik, hogy egyértelműen a kapitalizmus vitális mechanizmusaihoz kap­csolódva próbálunk-e ráállni valamilyen fejlődési pályára, vagy azokat az elemeket próbáljuk-e felerősíteni, amelyek kivezethetnek bennünket a kapitalizmusból és az államszo­cializmusból egyaránt? Biztos-e, hogy mindaz, ami bennün­ket évtizedek óta sújt, annak a következménye, hogy meg­gondolatlanul kiléptünk a kapitalizmusból? Hiszen mi is válto­zott meg tulajdonképpen ezekben a társadalmakban? Elég-e a hatalomváltoztatás egy új társadalmi rendszer megalapozá­sához? Ki lehet-e lépni a gazdasági világrendszerből, ha a termékeket az előállításukhoz társadalmilag szükséges mun­kával mérik, s e szükségesség mértékét a gazdasági centrum termékei diktálják? Ha viszont a hatalomváltozás ellenére a gazdálkodás lényege szerint belül maradunk a kapitalizmu­son, nem szükségszerű-e, hogy a fennmaradó tőkeviszony védelmében a hatalom – az úgynevezett szocialista hatalom is – jobboldalivá, elituralommá váljék (hiszen pl. Gorbacsov az apparátusok uralmát igen pontosan jobboldaliként hatá­rozza meg).

A hatalom már eleve azért is torzult el – s szinte szükség­képpen vesztette el forradalmi jellegét -, mert a forradalom csak a politikai hatalom megragadására tudott kiterjedni, s nem hódította meg egy új világ számára sem a gazdaságot, sem a társadalmi lét más részeit. Sem a termelés, sem az érintkezési viszonyok nem lettek „újak", az új hatalom viszont magától értetődően mindenre igyekezett kiterjedni; mindenre rásugároztak, mindent maguk alá gyűrtek a hatalmi szem­pontok, s ez torzította el, tette működésképtelenné a társadal­mat. Pedig a gazdaságot gazdasági, a politikát politikai, a jogrendet jogi, az erkölcsöt erkölcsi szempontoknak kell irá­nyítaniuk; ha más szempontok lépnek ezek helyébe (mint itt a mindenen eluralkodó hatalmi szempontok), működésük eleve torzzá s előbb-utóbb használhatatlanná is válik. (A tár­sadalom tervszerű irányításának, folytonos forradalmi át­strukturálásának a lehetősége, amelyhez a centralizáció elv­ben kedvező feltételeket teremt, szintén kihasználatlanul ma­rad, vagy pedig – a hatalmi egyoldalúság következtében – csupán végletesen torz formában, a társadalmon tett erőszak formájában „érvényesül").

Így ezekben az országokban a tőkeviszony olyan műkö­dése jött létre, ahol az antikapitalista hatalmi szempontok – melyek elvben a kapitalizmus meghaladásának feltételei kö­zül valók – a tőkeviszony hatékonyságát romboló, (de szinte semmit sem építő) hatásokként funkcionálnak. A „szocialista" országokban az állam annyiban tőkeviszony képviselője, amennyiben az államhatalom tölti be a tőkefelhalmozás ala­nyának szerepét; a munkavégzőt (a fizikai dolgozót, a terve­zőmérnököt, vagy a közvetlen irányítót) azért alkalmazza az állami tőke, hogy értéktöbbletet hozzon létre (a dolgozók bérét jelentős mértékben az általuk termelt érték alatt tartva), hogy így az elosztásban átcsoportosítható tőkét halmozza­nak fel. E tőke jelentős része azután, miként a világ más, kevésbé fejlett régióiból, ezen társadalmakból is a tőkés cent­rumokba vándorol.

A tőkeviszony uralmának társadalmaira (mind a tőkés „szabad világban", mind az államszocializmusban) jellemző az, hogy a hatalmi-politikai szféra, ill. a gazdasági szféra elkü­lönül a társadalmi lét egészétől, az emberek mindennapi éle­tétől és többé-kevésbé egymástól is. Külön logika szerint mű­ködnek, s az egyes embereknek nincs hatalmuk fölöttük, tehát a gazdasági folyamatokat az egyének- és csoportjaik éppoly kevéssé befolyásolhatják, minta politika alakulását. A gazda­ság és a politika különválván azt a látszatot kelti, mintha a a gazdaságközpontú társadalom, ill. a politika irányította tár­sadalom egymás alternatívái lennének. Nem kellene már egy­szer abból kiindulni – ez lenne ugyanis a kapitalizmus és egy valóságos szocializmus alternatívája -, hogy a döntő kérdés az, hogy a politika, illetve a gazdaság uralkodjék-e a terme­lőn, vagy a termelők ellenőrizzék a gazdaság és a politika működését? Mert gazdasági és politikai szabadság ebből a szempontból elválaszthatatlan. Ameddig a munkavállaló gazdasági lényként, gazdasági magatartására, (bérmunká­jára, fogyasztására leegyszerűsített emberként szerepel, ad­dig csak magánemberként, igen korlátozottan tud politikai-tár­sadalmi szabadságához is közel kerülni. Másfelől, míg az ál­lampolgár alattvalóként a politikának, egy felette álló politikai hatalomnak alávetett lényként szerepel csupán, addig nem képes a gazdaság, a termelés feletti ellenőrzésre sem.

A gazdasági és politikai hatalmak társadalmasításának eszményét meglehetősen lejáratta az a gyakorlat, amely ma­gát e társadalmasítás végrehajtójának tüntette fel. Ugyanak­kor több évtizedes története során e hatalom talán azokat üldözte a leghatározottabban, akik a valóságos társadalma­sítás irányába szerették volna mozdítani, akik ezt kérték tőle számon. Jellemzőnek tekinthető, hogy a magát marxistának nevező párt ideológusai, miközben számos ponton kárhoztat­ták a „polgári gondolkodást", éppen az elidegenedés leküzdhetőségét e polgári gondolkodókkal összhangban nyilvánítot­ták illuzórikusnak.

De ki bizonyította be, hogy valóban csak illúzió? (A való­ságos társadalmasítás kísérleteit a gazdasági és politikai ha­talmak eddig mindig nagyon hamar széjjelverték.)

Ha ma valóságos társadalmasítást célul lehet kitűzni – ezt csak a kudarcok tapasztalatainak birtokában és az eddigi­ektől egészen eltérő módon tehetjük meg. Lapunk alapvető feladatának tekinti, hogy elméleti elemzéseiben ezeket az új szempontokat is igyekezzen figyelembe venni.

Újra kell gondolni például a marxi kapitalizmuskritika olyan kulcskérdéseit, mint a tulajdon vagy a termelési mód. A marxi kritika jelzi a kapitalizmussal szembeni alternatíva szükségességét, kimutatván a tőkés magántulajdon és ter­melési mód, az osztálytársadalmi szociális szerkezet el­lentmondásait, antihumánus következményeit. Ugyanakkor az államszocializmus történelmi kudarca világossá teszi, hogy ennek az alternatívának nem az állami tulajdon a kulcsa, s azt is, hogy az állami tulajdonra épített eddigi próbálkozások a valóban új formáció igen fontos összetevőit egyszerűen nem vették figyelembe.

Először is csak mostanában kezd nyilvánvalóvá válni, hogy a magántulajdonnak nem az állami tulajdon a valóságos tagadása: az állami tulajdon a magántulajdon belső korrek­ciós rendszere, az általános magántulajdon. A magántulaj­donnal szemben igazi alternatívát elvben például a társult termelők tulajdona jelenthetne, amely ugyanúgy a közvetlen személyi tulajdonláson alapul, mint a magántulajdon, s ezáltal ugyanúgy megteremti a személyes érdekeltséget, s gazdatudatot; ugyanakkor, mivel a közös tulajdon egyszersmind nem elidegeníthető, így az egyes egyének nincsenek alávetve a tulajdonban megjelenő dologi hatalomnak, mint a magántulaj­don esetében. Kérdéses azonban, hogy ezt az elméleti alter­natívát, ezt a „harmadik utat" lehet-e, és hogyan lehet a társa­dalomban realizálni? Hiszen a társult tulajdon (Tütő László elemzése szerint) feltételezi:

a)     olyan munkavállalási rendszer létrehozását, amelyben minden termelési eszközzel az az egyén, ill. csoport dolgo­zik, aki (amely) a leghatékonyabb társadalmi hasznosítá­sára vállalkozik (= termelési demokrácia);

b)     a fogyasztási igények társadalmi önköltségen való kielé­gíthetőségét (= fogyasztási demokrácia);

c)     a hagyományos szociálpolitikai, közigazgatási, kulturális, stb. feladatok mind jelentősebb részének társadalmi önte­vékenységgé történő átalakítását (= közigazgatási és kul­turális demokrácia);

d)     a beruházások, fejlesztések jelentős részének önfinanszí­rozóvá tételét, olyan szisztéma kialakítását, melyben ma­guk a fogyasztók döntenek a bővített újratermelésről, vál­lalva a költségek személyes munkával való fedezetét (= a csere demokráciája); természetesen a hátrányos helyzetű csoportok, régiók fokozott támogatása mellett.

Elkövetkező számainkban többször is vissza szeretnénk térni e tulajdonforma – a számunkra kétségkívül legrokon­szenvesebb tulajdonforma – feltételeinek vizsgálatára, arra, hogy a ma adott társadalmi lehetőségektől vezet-e út a köztu­lajdon ilyen formáihoz. Ha igen, hogyan, s ha nem, akkor milyen egyéb alternatívát tud nyújtani a (kipróbáltan haté­kony, ám kipróbáltan igazságtalan) tőkés magántulajdonnal szemben az a baloldal, amely a kapitalizmust nem tudja elfo­gadni a lehetséges világok legjobbikának.

Ha az eddigi antikapitalista fejlődés a tulajdon területén nem jutott még el a magántulajdon életképes alternatívájá­hoz, hasonló a helyzet a termelési mód tekintetében is.

A termelési mód kérdése az egyik legelkentebb kérdés az Adminisztratív Rendszerré vált „szocializmus" elmélettör­ténetében. Ez nem véletlen. Miközben az ideológiában létre­jött az „új társadalom", addig az új társadalmi formációnak a marxi felfogás szerinti leglényegesebb kritériuma, az új terme­lési mód csak a „kellene" szintjén létezik. Szó volt arról, hogy a magukat „szocialistának" nevező társadalmak a kapitaliz­muson belül léteznek. Ez különösen igaz abban az értelem­ben, hogy ha a kapitalizmus termelési módjában az árucsere által mozgatott nagyipari termelés a meghatározó, a létező „szocializmusok" ebben semmi különbséget nem mutatnak; a termelés jellegzetes színtere itt is a gyár (legfeljebb tökéletle­nebbül működik), a termelés itt is a bérmunkás által termelt értéktöbbleten alapszik, és így tovább. Vagyis nincs szó új termelési módról.

Egy új termelési mód alapvonalai persze már körvonala­zódnak. (De egészen máshol, mint ahol a sztálini szisztéma apologétái keresték.)

Az utóbbi évtizedekben sokan egy posztindusztriális, az ipar uralma alól lassanként felszabaduló társadalom jegyeit látják megjelenni a legfejlettebb centrumokban, s ezek az új termelési sajátosságok egy posztkapitalista, (a kapitalizmus­nál fejlettebb) társadalom jegyeiként is felfoghatók, ha lesz­nek olyan erők, amelyek e tendenciákat valóban kiemelik a tőke bővített újratermelésének rendszeréből. (Mert egyelőre ezek – az egyébként már rendszeridegen – elemek is a tőke uralma alatt, ahhoz idomulva vannak jelen.)

Lapunkban szeretnénk rendszeresen foglalkozni azokkal a tendenciákkal, amelyek egy ilyen valóban új termelési mód felé mutathatnak. Ebből a szempontból különösen fontosnak látjuk az informatikai forradalom szerepét, a termelésnek a szellemi termelés felé való eltolódását, s ezzel együtt a hagyo­mányosan az értelmiséghez kapcsolható értékek általános előretörését, az ember újratermelésének, mint termelési hú­zóágazatnak az előtérbe kerülését, a globális problémák sze­repének növekedését a termelés irányát befolyásoló ténye­zők között; azt a tényt, hogy magának a termelésnek az ará­nya is csökken az emberek életében: az egyre nagyobb lét­számú csoportoknak a munkából való kiszorulása, a lehetsé­gesnél lassabban, de szükségképpen növekvő szabadidő az emberi tevékenységet mind nagyobb mértékben kivonja a ha­gyományos ipari termelésből – s ezzel a tőke rendszeréből is.

Az utóbbi évtizedekben egészen új típusú törekvések is megjelentek a tőke logikájával szemben. (Csak egy példa: a Zöldek harca a napfűtéses házakért nemcsak a környezetet igyekszik védeni, hanem egyben olyan energiaforrást priorizál, amely igen nehezen tőkésíthető – vagyis a humán logikát próbálja érvényre juttatni a tőke logikájával szemben.) Egy olyan világ látszik körvonalazódni, amelyben többé nem az ipar, nem a tőkés-munkás viszony, hanem az értelmiség – nem a korábbi szűk elitréteg, hanem a mind tömegesebben megjelenő szellemi termelő – játssza majd a főszerepet. Ugyanakkor a tőkés termelés továbbra is életképes: a tőke még nagyon sokáig transzformálhatja problémáit a „második" és a „harmadik" világba; s mivel azok rendkívül messze van­nak attól, hogy az informatikai forradalom eredményei hassák át gazdaságukat és társadalmukat, számukra nem ezek az alapkérdések, s gazdaságuk racionalizálása érdekében szük­ségképpen fordulnak a kapitalizmus „bevált" mechanizmusai felé. Ha elnyomatásuk, elnyomorodásuk fokozódik, márpedig egyelőre – s ez is a tőkés fejlődés természetéhez tartozik – fokozódik, az sem lehetetlen, hogy egészen más irányt adnak a történelem mozgásának, hiszen ezen országok sorába tar­tozik a világ túlnyomó többsége. A kapitalizmusból kifelé mu­tató tendenciákat egy magát baloldalinak valló lapnak éppúgy vizsgálnia kell, mint a kapitalizmus életképességének bizo­nyítékait.

A szükségletekre termelő társadalomtól – más szóval a humánum társadalmától – még ha a technikai-termelési felté­telek érettek volnának is, elválaszt az esélyek egyenlőtlensé­ge. Ezért mindaddig, amíg különféle társadalmi mechanizmu­sok újratermelik az esélyegyenlőtlenséget, sőt esetenként még növelik is, addig a társadalmi progresszió nélkülözhetet­len részei azok a társadalmi erők, amelyek alapvető célnak ezen esélyegyenlőtlenségek elleni küzdelmet tekintik.

Ma az esélyegyenlőségre törekvő baloldali gondolkodás nem a kor uralkodó iránya. Ma a világban (és Magyarorszá­gon is) hosszú távú konzervatív hullám érvényesül: a szük­ségletekre termelő társadalom feltételeit építve, de a régi, tőkés kereteket konzerváló társadalmi-hatalmi rendszerben, valahogy úgy, ahogy a polgári (posztfeudális) társadalom épült a feudalizmusnak a XVII.-XVIII. században megerő­södő politikai keretei között (a barokk korszakában). Az ana­lógiák sosem érvényesek teljesen, de olykor érdemes elgon­dolkodni rajtuk. Meglehet, a baloldal a jelen feltételei között nem tarthat igényt arra, hogy a társadalom közvetlenül a jel­zett baloldali humanisztikus értékek szerint szerveződjék. Ám attól még nem lehet feladni ezen még meg nem valósult (de éppen ezért változatlanul megvalósulása előtt állónak is te­kinthető) cél- és eszmerendszer képviseletét.

(Ehhez a bemutatkozó íráshoz felhasználtuk a szerkesztőtársainkkal folytatott hosszú beszélgetéseken általuk felvetett gondolatokat is.)

Az alábbi írás, amely a Lakásbérlők Egyesületének két veze­tőjével (Vészits Ferenccel és Barta Pállal) készült interjú alap­ján született, egy tervezett sorozat első darabja. E rovatban azokat a törekvéseket próbáljuk majd bemu­tatni – nem mellőzve a helyzetükből fakadó ill. belső ellent­mondások, konfliktusok és korlátok jelzését sem – amelyek legalább a cselekvésikísérlet stádiumába jutnak el egy szán­dékai szerint valóban alternatív irányú gondolkodás útján.

Tisztelt bérlőtársunk!

Mi lakásbérlők – és hozzátartozóik – egyesületbe tömörültünk, azért, hogy az összefogás erejével:

• vegyük fel a harcot a jogaival oly sokszor visszaélő ingatlankezeléssel. Nem kívánjuk tovább eltartani a feladatát ellátni nem tudó mamutszervezetet;
• elhárítjuk a lakbéremelés bármilyen – nyílt, vagy burkolt – formáját, mivel azt indokolatlannak tart­juk, és valljuk, hogy a bármilyen címen elrendelt lakbéremelés szegényebbé tesz bennünket, mi­közben nem csökkenti az állam terheit. Álláspon­tunk, hogy a jelenlegi lakbérekből biztosítható lenne az üzemeltetés és fenntartás, ha a pénzesz­közöket hatékonyan használnák fel;
• megszerezzük a rendelkezés jogát otthonainkat illetően, és megválasztjuk erre a társadalmilag is legmegfelelőbb formát;
• érjük el, hogy nélkülünk, rólunk ebben a kérdés­ben se döntsenek.

(Részlet az egyesület belépési nyilatkozatának szö­vegéből)

Ma közel kétmillióan élnek bérlakásban, ebből egymilliónyian a fővárosban. Az épületek és lakások néhol a végletekig le­romlott állapota és a bennük élők magányosan vívott, így reménytelenül egyenlőtlen küzdelme a monopolhelyzetben lévő kezelővel a közvetlenül nem érintettek előtt is ismert (de legalábbis előrevetülő árnykép).

Mára már az is közhellyé koptatott megállapítás, hogy a jelenlegi helyzet a több mint négy évtizednyi ingatlankezelési konstrukció teljes csődjét bizonyítja. A kérdés az: ki merrefelé keresi az ebből kivezető utat?

A központi újraelosztás rendszerének csődjéből mintha csakis egyetlen megoldás kínálkozna. Legalábbis ezt sugall­ják azok a koncepciók, amelyek az állam minden – általa eddig szinte kizárólagosan uralt-színtérről való kivonulását (kimenekülését), a totális piacosítást hirdetik.

Ez a tendencia már évekkel ezelőtt felsejlett, többek kö­zött azok előtt is, akik négy éve – akkor még csak a legszű­kebb baráti körben – megfogalmazták egy érdekvédelmi szer­vezet létrehozásának a gondolatát. A kezdeményezés akkor nem jutott tovább az alapszabály tervezet kidolgozásánál.

'88 nyarán – amikor egyrészt valóságosan megjelent a régi konstrukciót továbbra is a lakossági erőforrások megcsa­polásával továbbéltetni kívánó lakbéremelés fenyegetése, másrészt elkészült az Országos Tervhivatal úgynevezett hosszú távú lakáspolitikai koncepciója, amely szintén alapve­tően a piacosítás modelljét vázolta fel, s ezen túl a lakosság körében szinte már lincshangulat kezdett érlelődni az IKV-k körül, újraszerveződött az alapítók köre.

Az akkor érvényes egyesületalapítási szabályoknak megfelelően néhány tucatnyian ind ítják útjára a kezdeménye­zést, az alapítók köréből verbuválódó közgyűlés 2 évre meg­választja a vezetőséget – amely zömmel mérnökökből, illetve jogászokból és közgazdászokból áll, tömörítve egyesületen belül is a koncepcionális munkához szükséges szellemi kapa­citásokat.

Alapvetően két – egymástól jellegében és követelmé­nyeiben különböző – tevékenységi területet vállal magára az új -, hangsúlyozottan érdekvédelmi (a tagság politikai szim­pátiáit nem firtató) szerveződés.

Általános, a bérlői jogviszonyt illetve az állami vagy ma­gántulajdonú ingatlanokban bérlőként lakókat érintő kérdé­sekben folytatott érdekképviselet, érdekvédelem. Ez az el­sősorban koncepcionális, szakszerű hozzáértést igénylő te­vékenység független a tagsági viszonytól, az egyesület az összes bérlakásban élő nevében kíván fellépni. (E képviselet eredményének is tekinthető a vízdíj ürügyén tervbe vett lak­béremelési kísérlet során az állam gyors visszavonulása.)

A másik profil (amely azonban csak az egyesületi tagokra terjed ki): segítségnyújtás az egyéni panaszos ügyek ki­vizsgálásában, intézésében (ahol elsősorban az IKV a part­ner).

A ma közel 3.000 fős tagság 70%-a nyugdíjas, ami azt is jelzi, hogy elsőként a magukat leginkább kiszolgáltatva érzők húzódtak az egyesület védernyője alá. (Helyzetükre is tekin­tettel voltak a tagdíj megállapításánál. Ez havi 10 Ft, a dol­gozó tagok ennek kétszeresét fizetik.)

Az egyesület vezetői úgy gondolják, hogy a lakásszférá­ban különösen tarthatatlan az a ma széles körben népszerű­sített elv, amely szerint hatékonyan működtetni valamit csakis a közvetlen tulajdonosi érdekeltség alapján lehetséges. Az érvekért és példákért oly gyakran nyugati irányba mutogatok ez esetben mintha figyelmen kívül akarnák hagyni, hogy szá­mos fejlett nyugati országban (csak példaként: Angliában, Svédországban) az állam a szociális gondoskodás részeként igen jelentős bérlakás vagyont tart fenn, ami lényegében a lakáspiac elemeként működik, mivel fontos szerepe van ab­ban, hogy a lakásra szorulók, illetve új lakásigénylők a szoci­ális jellegű szférában el tudjanak indulni, s éppen ezzel terem­tődnek meg a feltételei annak, hogy a későbbiekben a piaci mozgásokba bekapcsolódjanak.

Az állami bérlakás vagyon teljes felszámolása a másik oldalról azért nevezhető irreálisnak, mert abban olyan hatal­mas nagyságrendű elmaradások halmozódtak fel, aminek pótlására ma a lakosság kezében semmiképpen nincsen elegendő pénzeszköz. Ez azt is jelenti, hogy ha a bérlakások magántulajdonba kerülnének is, a szükségessé váló hitel, ill. kölcsön valamilyen konstrukciójával az államnak mindenkép­pen szerepet kellene vállalnia ebben a szférában.

Ma úgy tűnik, az alternatíva a következőképpen vázolha­tó: az egyik lehetőség az, hogy valamilyen elkülönült intéz­mény kezeli a bérlakás állományt. Egy ilyen elgondolás látszik körvonalazódni azokban a tervekben, amelyek szerint a ­mára szükségképpen korrumpálódott – IKV-apparátusokat mint a tanácsok vagyonkezelő szerveit kísérlik meg átmenteni a mára már nyilvánvalóan ellehetetlenült szisztémából. Még­pedig az állami tulajdonnak tanácsi tulajdonná nyilvánításával, amely változtatás egyszerűen jogi rabulisztika. E fogalom­használat az értelmezhető és pontos meghatározás hiányá­ban nem lehet más, mint szemfényvesztés.

A másik út: maguk a lakók próbálják meg saját kezelé­sükbe venni az általuk lakott ingatlanokat. E társadalmi keze­lésbe vételhez azonban ma még meg kell találni a szükséges (és nem feltétlenül uniformizált) módszereket. Erre történik (egyelőre egyedi) kísérlet az egyesület kezdeményezésére, érzékelve, hogy a háttérben meghúzódó jogszabálytenger – és sok más egyéb feltétel – megváltozása, megváltoztatása hosszú időt igénylő feladat. De a kérdés az, hogy mi történjen addig, mi lehet az ebbe az irányba vezető átmeneti megol­dás?

Ha a helyzet kritikus, krízishelyzet-kezelő programra van szükség. Az első teendő: ezen a jelenlegi struktúrán belül megragadni a megtakarítás lehetőségeit. Aminek az egyik módja lehet a versenyhelyzet megteremtése az IKV monopó­liumának felszámolása révén, módot adva a közvetlenül érintett bérlőknek, hogy kedvezőbb ajánlatot kínáljanak a ke­zelés módjára és költségeire vonatkozóan.

Az egész társadalmi kezelés kérdéskörének alfája és ómegája, de az egész egyesület működésének kulcskérdése is egyben: vannak-e ma erre a feladatra vállalkozó, és a folya­matos teendők elvégzésére képes bérlők.

A kérdés részben úgy is megfogalmazható: lehet-e az elkülönült bürokratikus apparátusokkal saját ütőképes appa­rátus nélkül szembeszállni? Mennyiben válik az élősködő ma­mutszervezeti konstrukcióval szembeszegülő állampolgári kezdeményezés a jelenlegi állapotok és az adott erőviszo­nyok foglyává.

Az egyesületnek magának semmiféle apparátus nem áll rendelkezésére (a tagdíjakból a szükséges adminisztrációra, és egy irodai ügyeletet ellátó személy fizetésére futja). Minden szükséges teendőt maguk a – főként vezetőségi – tagok lát­nak el szabadidejükben. Ez ma már, főleg a panaszos egyéni ügyek területén felhalmozódott tennivalók nagyságrendjét te­kintve eléri az elvárható energia és időráfordítás határát. A kapacitás tehát véges, és a teendők elvégzése – a társadalmi munka jellegéből adódóan – nem is kérhető számon igazán. Amatőr eszközökkel (tudatosan vállalva a rendelkezésre álló erőforrások szűkösségét) úgy tűnik, nehéz felvenni a harcot a profi pazarlással és szervezetszerű élősködéssel szemben.

Hosszabb távon is a kiútkeresés és a keresett alternatíva esélyeinek alapkérdése lesz: a bérlők többségének a málló vakolatú házakhoz hasonló mértékben elhanyagolt állampol­gári képességei renoválhatók-e, és az egymással többnyire a minimális szolidaritásra sem képes, torzsalkodásra haj­lamos lakók tömegéből időben kiformálódnak-e a saját érdekeik szervezett és hozzáértő képviseletére alkalmas és vállalkozó bérlőközösségeknek legalább a csírái.

*

Kilenchónapnyi idő egy kísérlet számára éppen csak az elindulás­hoz lehet elég. Az egyesület vezetői maguk is érzékelik, tud­ják, hogy a bérlői viszony egyetlen olyan nagyváros, mint Bu­dapest esetében is rendkívül nagy szociális különbségeket takarhat, a tagság a bérlakáshoz jutás módjától, annak állapotától, környezetétől, a saját pénzeszközök mértéké­től és még sok egyéb tényezőtől függően igen sokféle módon viszonyulhat az ingatlankezelést érintő átalakítási elképzelések egyes részkérdéseihez. Ma azonban még ki­alakulatlanok az egyesületen belüli vélemény- és információ­csere mechanizmusai (amihez szintén jelentős anyagi eszkö­zök szükségesek).

Azt is világosan kell látni, hogy a bérlők egyesületének létrejöttével a lakásszférában jelenlévők egyik sajátos hely­zetű csoportja szerveződött meg, s ma még – talán éppen a legkritikusabb helyzetű csoportok képviselete megoldat­lan.

Antonio Labriola, a római egyetem professzora, aki a múlt század végén a marxizmus egyik legkiválóbb művelője volt, 1895-ben azt írta a marxi elméletről, amelyet – elsekélyesítőitől és meghamisítóitól való elhatárolódás céljából – kritikai kommunizmusnak nevezett, hogy „megjelenésének első pil­lanatától kezdve magában foglalta az államszocializmus min­den formájának bírálatát, Louis Blanctól Lassalle-ig".

Ha akkor aktuális volt erre felhívni a figyelmet, ma száz­szorosan az. Hiszen Marx régi ellenfelei és újbátor kritikusai a marxi elmélet elleni támadásokra használják fel azokat a szocialistának nevezett rendszereket, melyek még az ál­lamszocializmusnak is a legrosszabb, despotikus-kor­rupt formáját valósították meg. A tudatlanságon vagy tuda­tos inszinuáción túlmenően, e csúsztatásnak oka lehet az a polgári liberális korlátoltság is, mely az ellene fellépő rendsze­reket csak saját felfogásának visszájaként tudja elképzelni. Ha ő a piaci viszonyok mindenhatóságára, a szabad ver­senyre esküszik, akkor ellenfele „nyilván" az állam mindenha­tóságát, a szükségletek diktatórikus vagy paternalista megter­vezését, irányítását képviseli.

A polgári liberális Marx-kritika nem vesz tudomást arról, hogy Marx főműve, A tőke, a termelőerők olyan fejlettségi szintjének létrehozásában jelöli meg a tőke társadalmi jelen­tőségét, amely reális bázisa lehet annak a „magasabb társa­dalmi formának", melynek alapelve éppen nem az állam min­denhatósága és a szükségletdiktatúra, hanem „minden egyén teljes és szabad fejlődése". (Mellesleg éppígy nem vesznek tudomást a liberális jóléti állam Marcuse által adott kritikájáról sem. Ez ugyanis éppen azt bizonyította be, hogy piaci manipulációval, a javakba beprogramozott szükségle­tekkel is lehet szükségletdiktatúrát gyakorolni, a fennálló vi­szonyok kritikájára képtelen „egydimenziós" embereket te­remteni.)

Kétségtelen azonban, hogy a munkásmozgalom törté­netében csakugyan jelentős szerepet játszottak azok az államszocialista irányzatok, amelyekre ráillik a polgári li­berális kritika. Franciaországban lépett fel először ez az irányzat Louis Blanc Organisation du travail (1840) c. művé­vel. Eszerint a végletes ellentétekhez vezető konkurenciaharc kiküszöbölésével, az államhatalom erejére támaszkodva kell megvalósítani a szabadságot és a szükségletek kielégítését. Ehhez az államnak kell megszerveznie a munkát, oly módon, hogy a legnagyobb vállalatok (a vasutak és a bányák) kisajátí­tásával finanszírozza az általa felállított és felszerelt társa­dalmi műhelyek létrehozását. Louis Blanc, népszerűsége kö­vetkeztében az 1848-as februári forradalomban tagja lett az ideiglenes kormánynak, ahol egy munkás (A. Martin) társasá­gában az általános fraternité szocializmusát kellett volna kép­viselnie. A kormány azonban a szocializmus karikatúrájaként olyan „nemzeti műhelyeket" hozott létre, amelyek a munka­nélkülieket foglalkoztató közmunkákat végeztek.

Mint Marx az Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig c. művében írja, a párizsi burzsoázia szemében ez­zel a szocializmus a workhouse-okkal (dologházakkal) azonosult, a kispolgárok pedig dühödten morogták: „Ál­lami ellátás látszatmunkáért – ez a szocializmus!" (Sajnos egy évszázaddal később a karikatúra egy nemzedék szomo­rújátéka lett.) Blanc a polgári „rend" helyreállítása után emig­rációba kényszerült és többé nem került közvetlen kapcso­latba a munkásmozgalommal. 1871-ben a párizsi kommünnel szemben a versailles-iak oldalára állt. Az államszocializmus­tól elválaszthatatlan bonapartista tendenciákra világít rá az az anekdota, amely szerint Louis Bonaparte azt mondta Louis Blancnak: „Ha elnök leszek, megvalósítom az ön eszméit." Ezeknek az eszméknek a részletesebb kifejtését azonban célszerűbb lesz az államszocializmus jóval kiforrottabb, né­met képviselőinek ismertetésével folytatni.

*

Németországban az államkultusznak, a felülről megteremtett igazság és szabadság felfogásának, a klasszikus német filo­zófiáig visszanyúló előzményei vannak. Minthogy ez megle­hetősen közismert, elég ha Hegel Jogfilozófiájának 201. §-ára utalok: ,,… a magánszemélyek, jóllehet önzők, arra kénysze­rülnek, hogy mások után nézzenek. Itt van tehát a gyökér, amellyel az önzés az általánoshoz, az államhoz kapcsolódik. Az államnak kell gondoskodnia arról, hogy ez az összefüggés biztos és szilárd legyen." Fichte „zárt kereskedőállama" (Der geschlossene Handelsstaat) pedig – legalábbis az elmélet síkján – meg is valósítja azt az ellentmondást, hogy az „élni és élni hagyni" liberális jelszavának érvényesülését antiliberális gazdasági restrikciókkal, államilag irányított közvetlen szük­ségletekre termeléssel biztosítják. (A kortárs B. Constant sze­rint Fichte elgondolását az irányított, szabályozott gazdaság megteremtésének jakobinus kísérlete inspirálta.)

Minthogy az államszocializmus legnagyobb hatású kép­viselője, Ferdinánd Lassalle közvetlenül kapcsolódott a klasszikus német filozófiának ehhez a vonalához, különösen Fichtéhez (lásd mindenekelőtt a Fichte-centenárium alkalmából tartott, Fichte filozófiája és a német népszellem jelentősége c. előadását) korántsem pusztán történelmi előzményről van szó. Az államszocializmus első németországi képviselőjét, J. K. Rodbertus-Jagetzowot pedig személyes kapcsolat fűzte Lassalle-hoz.

Rodbertus pomerániai földbirtokos volt, akinek közgaz­dasági nézeteivel (földjáradék-elméletével) Marx részletesen foglalkozik az Értéktöbblet-elméletekben, s Rosa Luxemburg A tőkefelhalmozás c. műve is elemző bírálatnak veti alá. Mehring pedig Rodbertus államszocializmusa címmel, kü­lön alfejezetet szentel koncepciójának, Geschichte der Deutschen Sozialdemokratie c. művében. A maga idejében jól ismert teoretikus a múlt század harmincas éveinek végén – az Anglián kívüli világban bizonyára először – figyelt fel a chartista mozgalomra, és nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy foglalkozni kell a dolgozó osztályok követeléseivel. 1842-ben jelent meg Zur Erkenntnis unsrer Staatswirtschaftlichen Zustände c. műve, mely már tartalmazza alapvető el­gondolásait. Mehring találóan jellemzi a munkásokhoz való viszonyát, amikor azt írja: „Őszintén együtt érzett velük, de éppúgy őszintén félt tőlük." Közgazdasági koncepciójába ágyazott államszocializmusát úgynevezett szociális levelei­ben fejtette ki, melyek valójában terjedelmes tanulmányok voltak. Felfogása a következőkben foglalható össze:

A kapitalizmusra jellemző tőkés viszonyok és sajátossá­gok csak a magánszemélyek tulajdonosi viszonyainak optiká­jából léteznek. Az össztársadalom vagy a nemzet ugyanis már most is kommunista módon termel, mert az a tény, hogy jelenleg a nemzeti termék a termelés bizonyos szakaszaiban kisebb-nagyobb részben nem termelő személyek magántulaj­donában van és a tulajdonképpeni termelők az ő szolgálatuk­ban állítják elő a javakat, mit sem változtat a nemzeti termelés mozgásán és szerkezetén. „A vállalkozók lényegében nem mások, mint népgazdasági hivatalnokok, akik, ha a tulajdon intézménye által oszthatatlanul rájuk bízott nemzeti termelési eszközöket minden erejük megfeszítésével működtetik, ezzel csupán kötelességüket teszik. Mert a tőke, ismétlem, a terme­lés érdekében van."

A szocializmus eszerint megőrzi a tőkés termelés alap­struktúráját, csak valódi „népgazdasági hivatalnokokkal" váltja fel a nemzeti szempontból eddig is ennek megfelelően funkcionáló vállalkozókat. „Egy egységes társadalmi ható­ság" irányításának szükségessége – ahogy Rodbertus írja – itt maguknak a dolgoknak a természetéből következik, hiszen e nélkül elképzelhetetlen lenne az egymásról nem is tudó, tá­voli piacokra termelő vállalatok tájékoztatása arról, hogy „mi­kor is lesz elég?" S a piaci viszonyok által eleve biztosított har­mónia apologétáival szemben még igaza is van, amikor rámu­tat: e viszonyok egyetlen érzékelője, az ár, „nem úgy működik, mint a barométer, amely a piac hőmérsékletét előre jelzi, ha­nem mint a hőmérő, amely csak méri azt. Ha esik az ár, akkor máris túllépték a határt, és máris megtörtént a baj." Rodber­tus a maga junker logikájával fel sem tételezte, hogy a nemzeti termelés állami hivatalnokok általi irányítása még az árak „hő­mérő" szerepére épülő utólagos korrekció hatásfokát sem fogja elérni.

A vázolt érvelés világossá teszi az államszocializmus lényegét mint olyan elgondolást, mely a kapitalista termelés szocialista átalakítását a tőkések helyébe ültetett állami hivatalnokokkal véli megoldani. Ebből következik e felfo­gásban az elosztási viszonyok szocializálása is, hiszen itt a termelők egyaránt állami alkalmazottá válnak, fizetést kap­nak, melyet már a jelen viszonyok között is „szabad szabá­lyozni, sőt csökkenteni, ha túl sokat vesznek el a bérből". Javaslata szerint egyébként az elkövetkező ötszáz évben – ennyi kell szerinte a szocializmus megvalósításához – 200%-os szinten kellene rögzíteni a kizsákmányolás rátáját, amellyel meg lehetne akadályozni a munkások elnyomorodását, s egyben – mint egyik öregkori levelében írja – „Marx rátörését a társadalomra" (der Einbruch von Marx in die Gesellschaft).

Rodbertus „teljes 1842-es szociálreformját az akkori po­rosz állam testére szabta, az egész dolgot ráhagyta a bürokrá­cia tetszésére, amely a munkásnak a saját termékében való részesedését felülről határozza meg és kegyként juttatja neki" – írja Engels A filozófia nyomorúsága 1885-ös előszavában, melyben rámutat a törtetők seregére, akik „Rodbertus nevére hivatkozva a porosz államszocializmus kiaknázására" ké­szülnek.

Ez a porosz államszocializmus ugyanis Bismarcknak a német egység megteremtése érdekében végrehajtott „felülről való forradalma" (Engels) idején komoly ösztönzést kapott. A rendkívül dinamikus német ipari fejlődés talaján megerősö­dött polgárság és a hatalom sáncain belüli junkerek egyaránt a munkásokat akarták kijátszani vetélytársuk ellen. Bismarck pedig bonapartista módszerekkel használta ki a maga javára ezeket az ellentéteket. Miközben egy 1854-es törvény megtil­totta a munkások politikai szervezkedését, konzervatív veze­tés alatt álló kézműves- és legényegyleteket hoztak létre. A polgárságot képviselő Haladáspárt pedig munkásművelő­dési egyleteket alapított, majd Schulze-Delitzsch, az egyik legismertebb haladáspárti vezető, önsegélyező és fogyasz­tási szövetkezeteket szervezett a kispolgárok és a munkások számára.

Ily módon maguk az uralkodó osztályok kezdték meg a munkásosztály megszervezését, melynek egyébként „alul­ról" is megvoltak a hagyományai. (Az 1848-as forradalom so­rán a német városokban munkásegyletek alakultak, sőt S. Bornnak, a Kommunisták Szövetsége tagjának, sikerült egy össznémet munkáskongresszust összehívnia.) Az ipari fejlő­dés – melyről Hobsbawm A tőke kora c. művében azt írja, hogy bármily rendkívüli volt is az amerikai ipar növekedése 1850 és 1870 között, „kevésbé volt megdöbbentő, mint Né­metországé" – annyira megerősítette a munkásosztályt, hogy hamarosan elfogadhatatlanná váltak számára a felülről létre­hozott szervezetek. Egy Lipcsében működő, össznémet mun­káskongresszus összehívására létrejött bizottság három tag­ja, 1862 végén levélben fordult Ferdinánd Lassalle-hoz, s hi­vatkozva az 1862-ben megjelent, s később Munkásprogram címen közismertté vált előadására, felszólította, hogy „álljon a mozgalom élére, s vegye át annak vezetését". Ez lett a kiin­dulópontja az 1863-ban megalakult Általános Német Munkás­egyletnek, s vele az önálló német munkáspárt újjászüle­tésének.

Bármily nagyra becsülte Marx és Engels e párt megalakí­tásában Lassalle szerepét, mindvégig a legélesebben bírálta államszocialista nézeteit és főleg ennek a német szociálde­mokráciában Lassalle korai halála után is továbbélő tradíció­ját. Marx egyik levelében „porosz királyi szocializmusnak" ne­vezte e koncepciót. Egy másikban azt írja, hogy Lassalle „a proletariátus Posa márkijának" szerepét akarta eljátszani. Schiller drámájának hőse ugyanis a zsarnok spanyol királlyal próbálta elfogadtatni a felvilágosodás szabadságeszményeit, mint ahogy Lassalle Bismarck segítségét szerette volna el­nyerni a proletariátus ügye számára. Hogy milyen „egyezsé­get" kínált ehhez, azt jól mutatja Bismarckhoz írt 1863. június 8-án kelt levele, melyhez az Általános Német Munkásegylet statútumait is mellékelte. (A kapcsolat ténye már Lassalle életében is nyílt titok volt, W. Liebknecht meg is próbálta lebe­szélni róla, de Lassalle a rá jellemző túlzott magabiztossággal így reagált erre: „Eh, én egy tálból cseresznyézem Bismarck úrral, de neki csak a magot hagyom." 1928-ban azután a po­rosz államminisztérium irattárából maguk a levelek is előke­rültek.)

„Excellenciád – írja Lassalle -, legutóbbi megbeszélé­sünknek mintegy tréfás folytatásaként megküldöm az én biro­dalmam alkotmányát, amelyért Ön talán irigyelhet engem! De ezen miniatűr képből Ön feltétlenül arra a meggyőződésre fog jutni, hogy – amiként valójában van is -, a munkásrend ösztö­nösen a diktatúrához érez hajlamot, amennyiben előbb jogo­san meggyőzhetik arról, hogy ezt az ő érdekében fogják gya­korolni, és hogy éppen ezért mennyire hajlamos lenne arra is, amiként azt Önnek legutóbb mondtam, hogy minden köztár­sasági érzelme ellenére – vagy még inkább ennek alapján – a koronában lássa a szociális diktatúra természetes hordozóját, ellentétben a polgári társadalom egoizmusával, ha ugyan a korona a maga részéről valaha is elszánja magát arra a – na­gyon valószínűtlen – lépésre, hogy egy valóban forradalmi és nemzeti irányzat útjára lépjen, s magát a privilegizált rendek királyságából egy szociális és forradalmi népi királysággá vál­toztassa át!"

Látható, hogy Marx egyáltalán nem túlzott, amikor mint „porosz királyi szocializmust" jellemezte Lassalle elgondolá­sát. Bismarck a maga részéről, a Reichstagban tartott 1878. szeptember 17-i beszédében, Bebel felszólalására reflek­tálva úgy emlékezett vissza Lassa//e-lal való találkozásaira, hogy azok nagyon élvezetesek voltak számára, mert volt kö­zöttük közös nevező. Ugyanis – mondta maliciózusan – Las­salle is monarchikus érzelmű volt, csak úgy tűnik, az nem volt még világos számára, hogy a Hohenzollern- vagy a Lassalle-dinasztia valósítsa-e meg a német császárságot?

Minderről azért érdemes említést tenni, mert szerves kö­vetkezménye Lassalle államszocializmusának. Ezt megelőző eszmei-politikai munkásságával e cikk keretében nincs mó­dunk foglalkozni. Engels Kautskynak írt 1891. február 23-i le­velében személyes ambíciókra vezette vissza, hogy Lassalle, „aki 1862-ig a gyakorlatban erősen bonapartista hajlandósá­gú, jellegzetesen porosz vulgáris demokrata volt", a mun­kások között kezdett agitálni, majd alig két év múlva azt köve­telte, hogy „a munkások a burzsoáziával szemben a király­ságnak fogják pártját, és a vele rokon jellemű Bismarckkal szűrte össze a levet, olyan módon, amely okvetlenül a mozga­lom tényleges elárulásához vezetett volna, ha szerencséjére, idejekorán agyon nem lövik". (Lassalle-t 1864-ben egy sze­relmi ügy miatt általa provokált párbajban lőtték le.)

A bennünket itt közvetlenül érdeklő nézeteit a Munkás­program, valamint a Nyílt válasz egy általános német mun­káskongresszus összehívására alakult lipcsei központi bi­zottsághoz című programadó írásaiban fejtette ki. A polgári társadalom bírálatában abból indult ki, hogy a „harmadik rend", mely az egész társadalom nevében lépett fel és az egyetemes szabadságot biztosító emberi jogok képviseletére tartott igényt, most a korábbi uralkodó osztályokhoz hasonló politikai kiváltságokat akar teremteni magának, a vagyont éppúgy a politikai uralom jogi feltételévé akarja tenni, ahogy a középkorban a nemesek a földbirtokot.

Kétségtelen, hogy tapasztalhatók ilyen törekvések, külö­nösen a polgári fejlődés kezdeteinél tartó országokban. Lassalle-nak azonban, aki Marx tanítványának vallotta magát és jól ismerte (sőt, nemegyszer saját nézeteiként adta elő) Marx vonatkozó műveinek alapgondolatait, tudnia kellett, hogy a polgári fejlődésre éppen az ellenkező tendencia jellemző. Az ugyanis, hogy a burzsoázia nem jogilag akar elkülö­nülni a munkásosztálytól, sőt burzsoá osztály kiváltságai, a minden mást maguk alá rendelő vagyoni különbségek éppen akkor érvényesülhetnek tiszta formájukban, ha a jog semmiféle különbséget nem ismer el ember és ember között, s formálisan mindenki előtt nyitva áll az út az érvé­nyesülés felé. A maga korában, III. Napóleon Franciaorszá­gában, Lassalle még annak is tanúja lehetett, hogy a burzsoá­zia az államgépezet kézben tartásáról, parlamentális politikai hatalmáról is lemond annak érdekében, hogy az „élete fona­lát" jelentő gazdasági pozíciókat kivonhassa a politikai élet hullámveréseinek hatása alól. Így a politikai ellentétek nem vehették fel „azt a veszélyes fordulatot, amely az államhata­lom ellen irányuló minden harcot a tőke elleni harccá változ­tat" – írja Marx a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikájában.

E felismerések azonban Lassalle alaptörekvésével ellen­tétes irányba mutattak, így nem vett tudomást róluk, jóllehet – mutatis mutandis – Bismarck politikáját is hasonló feltételek határozták meg, annyira, hogy később Engels mint „modern bonapartizmust" jellemezte. Lassalle azért értelmezte át jogi kiváltsággá a burzsoázia gazdasági hatalmából következő befolyását az államügyekre és ebből adódó politikai előnyeit, mert Munkásprogramja a burzsoázia gazdasági hatalmának, „sérthetetlen és jogos" tulajdonának érintetlenül hagyásával, csupán e politikai kiváltságok megszüntetését tűzte ki célul.

Ehhez ily módon a munkásosztálynak mindenekelőtt az általános és közvetlen választójogot kell kiharcolnia – hang­súlyozta. Ez a feltétele annak, hogy az állam ne csupán az egyén személyes szabadságát és tulajdonát védje – mint azt a burzsoázia „bakterfelfogása" hirdeti -, hanem „a munkás­rend állameszméjét" valósítsa meg. A burzsoázia politikai ki­váltságainak megszüntetésén túl, ennek az állameszmének a pozitív tartalmát a klasszikus német filozófiából jól ismert ideálok alkotják. Lassalle a műveltség, kultúra soha nem látott fokát, „az emberi lény pozitív kibontakoztatását, folyamatos fejlődését" várja ettől az államtól, melynek célja „az emberi­ségnek szabadságra való nevelése és fejlesztése." Ezzel alapozta meg a „szabad népállam" fából vaskarikáját, mely évtizedek múlva is makacsul kísértett a német szociáldemok­rácia elméleti dokumentumaiban, és amelyet Marx A gothai program kritikájában, valamint a német mozgalom vezetőihez intézett leveleiben bírált, pellengérre állítva „a Lassalle-szektának az államba vetett alattvalói hitét". Korunkban különösen aktuális a szabadság és az állam viszonyáról írt klasszikus marxi passzus, mindennemű felülről boldogító államszocializ­mus tökéletes tagadása:

„A munkásoknak, akik már kiláboltak a korlátolt alattvalói értelemből, egyáltalán nem céljuk, hogy az államot szabaddá tegyék. A német birodalomban az »állam« majdnem olyan »szabad«, mint Oroszországban. A szabadság abban áll, hogy az állam a társadalom fölé rendelt szervből a társa­dalomnak mindenben alárendelt szervvé váljék, s ma is az államformák olyan mértékben szabadabbak vagy ke­vésbé szabadok, amennyire az »állam szabadságát« kor­látozzák."

Lassalle a Nyílt válasz…-ban teszi teljessé államszo­cialista koncepcióját. Miután a hírhedt „vasbértörvénnyel" alátámasztja, hogy a bérharcok nem vezethetnek a munkások anyagi helyzetének tartós javulásához, s kifejti, hogy a Schulze-Delitzsch-féle fogyasztási szövetkezetek sem segít­hetnek, a következőkben jelöli meg a követendő utat:

„A munkásrendet tenni önnön vállalkozójává: ez az az eszköz, amely által… kiküszöbölhető lenne az a vaserejű és kegyetlen törvény, amely a munkabért meghatározza! Ha a munkásrend saját vállalkozójává lesz, akkor megszűnik a munkabér és vállalkozói nyereség ama elkülönítése, és ezzel maga a munkabér is általában, és helyére a munka díjazása­ként a munka hozadéka lép!… ez az egyedüli igaz, a jogos igényeknek egyedül megfelelő, az egyedüli nem illúziókon alapuló megjavítása a munkásrend helyzetének."

Lassalle elgondolása ezúttal valóban rendkívül fontos felismerést tartalmaz, mely egyedülálló az államszocializmus történetében. Csakhogy a munkásszövetkezetek mozgalma, melyben a munkásság – mint Lassalle írja – „önkéntes társu­lások formájában saját vállalkozójaként" szervezkedik, ebben az időben Angliában már gyakorlatilag is létezett. Ezt tehát nem kellett kitalálni. Amit viszont Lassalle „talált ki", az a mun­kásszövetkezetek állami gyámkodással létrehozott formája volt. Az államszocializmus doktrínájának megfelelően, sze­rinte „az állam dolga és feladata" a szövetkezetek ügyének előmozdítása és kibontakoztatása, ha nem is abban a direkt formában, ahogy ezt Louis Blanc gondolta. Lassalle szerint ugyanis az államnak csak annyi a dolga, hogy a munkások rendelkezésére bocsássa „az önkéntes szervezkedéshez és önkéntes társuláshoz szükséges eszközöket és lehetősé­get", konkrétabban „a társulásukhoz szükséges tőkét, illetve a szükséges hitelt". S azt bizonyítandó, hogy ez nem illúzió, kifejti, hogy az állam már jelenleg is a társadalom túlnyomó többségét alkotó szegényebb osztályok „nagy társulása", „a dolgozó osztályok szervezete", ezért ha az általános és köz­vetlen választójog révén ez a „nagy társulás" rábírható lesz a kisebb társulások támogatására, ezzel csak „kötelességének teljesítésére" késztetik.

A munkásszövetkezetek spontán mozgalmából Marx – gazdasági és politikai értelemben egyaránt-ellentétes követ­keztetésekre jutott. A Nemzetközi Munkásszövetség alapító üzenetében a Lassalle-féle államszocializmus elleni éllel emeli ki, hogy a szövetkezeti üzemek néhány merész munkás „senkitől sem támogatott erőfeszítése folytán jöttek létre", s mint ilyenek bizonyítják, hogy tőkés nélkül is lehet modern ter­melést folytatni; a bérmunka – elődeihez, a rabszolga- és jobbágymunkához hasonlóan – el fog tűnni, hogy átadja he­lyét a „társult munkának". Lényegében ezzel egy időben írta A tőke III. kötetének kéziratában, hogy az angliai munkásszö­vetkezetek a termelési viszonyokat tekintve „a régi formán be­lül, az első áttörései a régi formának", s előremutató jellegüket azzal is bizonyították, hogy közzétett számadásaikból kitűnt: az állandó tőke gazdaságosabb felhasználása folytán ezek­ben az üzemekben a profit nagyobb volt az átlagprofitnál, noha helyenként magasabb kamatot kellett fizetniök, mint a magángyárosoknak. A munkások szövetkezeti gyárai – írja Marx-, megmutatják, hogy „az anyagi termelőerők és a nekik megfelelő társadalmi termelési formák bizonyos fejlettségi fo­kán hogyan alakul ki és fejlődik egy termelési módból termé­szetszerűen egy új termelési mód." A sztálinisták éppen azért hallgattak Marxnak a munkásszövetkezetekkel kap­csolatos gondolatairól, mert ezek ellentmondtak annak a sztálini dogmának, hogy a szocialista termelési viszo­nyoknak a csírái sem jöhetnek létre a tőkés termelési mód talaján.

Marx az Internacionálé 1866-os genfi kongresszusának küldöttei számára készített Instrukciókban is foglalkozott a munkásszövetkezetekkel. Ebben mindenekelőtt általános elvként szögezi le, hogy az Internacionálénak „az a feladata, hogy egyesítse és általánosítsa a munkásosztály spontán mozgalmait, de nem az, hogy reá diktáljon vagy erőszakoljon bármiféle doktriner rendszert". (Nota bene, aligha véletlen, hogy a Komintern kongresszusain ezt az elvet sem idézték.) Ezért Marx azt javasolja, hogy a szövetkezetekkel kapcsolat­ban is csak „néhány általános elv" kijelentésére szorítkozza­nak, és ne hirdessék meg a szövetkezés valamely speciális rendszerét. A felsorolt elvek közül itt is azt emeli ki elsőként, hogy a szövetkezeti mozgalom gyakorlatilag mutatta meg: „a munka alárendelését a tőkének fel lehet váltani a szabad és egyenlő termelők társulásának köztársasági és jótevő rend­szerével."¹

A szabad, egyenlő, öntevékeny munkások kezdeménye­zéseire épülő szocialista elvek hatalmas megerősítést kaptak a párizsi kommünben. Ugyanis a kommün határozata szerint a tőkések által elhagyott vagy nem működtetett üzemek, álla­mosítás helyett valóban az illető üzem dolgozóiból alakult munkásszövetkezetek tulajdonába kerültek, nem pedig a rod-bertusi vagy sztálini „népgazdasági hivatalnokok" irányítása alá. Mint Marx A polgárháború Franciaországban c. művé­ben kiemeli; a kommün célja az volt, hogy „az egyesült szövet­kezeti társaságok közös terv szerint szabályozzák a nemzeti termelést, saját ellenőrzésük alá vegyék." Azért nevezte a kommünt „a végre felfedezett" politikai formának, amelyben „a munka gazdasági felszabadítása lehetővé vált", mert a kommün nemcsak a tulajdon feletti rendelkezésnek, hanem a hagyományos állami funkcióknak is „valódi munkásfunkciók­ká" változtatására törekedett. Míg Lassalle a fennálló államtól a nép iránti kötelességének teljesítését kérte számon, addig Marx éppen azt emelte ki, hogy a kommün nem az állam alkot­mányos vagy császári, ilyen vagy olyan formája ellen irányult: „Forradalom volt az állam maga, a társadalom e természetfe­letti torzszülötte ellen, a nép saját életének a nép által a nép számára történő újrakezdése volt." Azzal vetett véget minden „állammisztériumnak és állampretenziónak", hogy bebizonyí­totta: munkásmunkabérrel fizetett egyszerű munkások is meg tudják szervezni Párizs élelmiszer-ellátását és védelmét, a legbonyolultabb körülmények között is képesek betölteni a ka­tonai, közigazgatási és politikai közfunkciókat.

*

Franciaország és Németország után, az államszocializmus­nak Angliában is akadt egy kései képviselője, H. M. Hyndman személyében. Nála a torykhoz fűződő kapcsolata töltötte be azt a szerepet, amit Lassalle esetében Bismarck játszott.

1881-ben egy Demokrata Föderáció nevű társaságot hozott létre, mely hamarosan Szociáldemokrata Föderációvá alakult át. Marxszal is kapcsolatot keresett, aki azonban kétszínű vi­selkedését, intrikáit kiismerve, megszakította vele az érint­kezést.

1884-ben jelent meg Hyndman (W. Morris-szal közösen írt) programadó brosúrája A Summary of the Principles of Socialism címmel, melyben az állam gazdasági hatalmának nö­vekedésén keresztül képzelte el a szocializmus megvalósítá­sát. Utal arra, hogy az állam, noha jelenleg az elnyomó osz­tályok ellenőrzik, már most is rákényszerül a munkát konfiskáló osztályok zabolátlan mohóságának megfékezésére, egyben pedig a királyság legnagyobb munkaadója, hiszen a postától az állami bankon keresztül a hadseregig terjed a ha­tóköre. Bár többször rámutat a polgári állam osztálytermésze­tére, leszögezi, hogy mégis „ezen az irányításon alapszik a legjobb kilátás a vérontás nélküli reform és újjászervezés szá­mára". A vasutak, hajózási társaságok, a nagy gyárak „már most is készen állnak" arra, hogy a termelő osztálynak az egész közösséget magában foglaló közvetlen ellenőrzése alatt a jelenlegi tisztviselők által állami kezelésbe vegyék őket anélkül, hogy ez – mint jelenleg – együtt járna az alkalmazot­tak túlmunkájával, a profittermeléssel. Ehhez ő is az általános szavazati jog bevezetését, no meg a munka tudományos megszervezését tekinti előfeltételnek. Az utat tehát a tőkés vi­szonyok között működő állami vállalatok mutatják, ezek ter­melési viszonyait kell uralkodóvá tenni és demokratikus ellen­őrzés alá vonni, s máris kész van a szocializmus, mint a leg­magasabb társadalmi forma, „a legjobb és legigazabb bol­dogság minden egyén és minden osztály (sic!) számára", ahol senki sem kényszerül mások profitjáért dolgozni.

Engels 1885 végén, Bernsteinhez írt levelében, politikai kalandornak nevezte Hyndmani, aki valóságos karikatúrája Lassalle-nak, mert „minden rossz oldala a hatványon, egyet­len jó oldala nélkül". Marx halála után Engels kettőzött erővel szállt szembe az államszocialista torzításokkal. A bismarcki államosításokhoz fűződő illúziókkal kapcsolatban már koráb­ban is leszögezte: „Gyárfelügyelők helyett állami feljebb­valók utasítására szavazni – szép kis szocializmus! De ide jut, aki elhiszi a burzsoának, amit az maga sem hisz, hanem csak állít: állam = szocializmus." Kautskynak írt 1884. február 16-i levelében pedig még arra is felhívja a figyelmet, hogy kommunisztikus alapzaton is létrejöhet egy kizsák­mányoló és zsarnoki jellegű államszocializmus! Engelsnek komoly része volt abban, hogy az 1891-es erfurti program ter­vezete, mely a Vorwärtsben is megjelent, leszögezte:

„A Szociáldemokrata Párt semmi közösséget nem vállal az ún. államszocializmussal…, amely az államot teszi a magánvállalkozó helyére, és ezzel egy kézben egyesíti a munkás gazdasági kizsákmányolásának és po­litikai elnyomásának hatalmát."

Kérjük az olvasót, tekintse ezt száz év elteltével is az autentikus marxizmus nyilatkozatának.

(Felvégi Andrea fotója)

Jegyzet

1 Marx természetesen az Internacionálé idézett dokumentumaiban is hangsúlyozta, hogy a társadalmi termelésnek „a szabad és szövetke­zett munka egységes, nagy és harmonikus rendszerévé" változtatása csak akkor lehetséges, „ha a társadalom szervezett erői, azaz az ál­lamhatalom a tőkésektől és földtulajdonosoktól magukhoz a termelők­höz kerül".