A jeles szerző, aki folyóiratunk tanácsadó testületének is tagja, a mű előszavában vitára szólítja fel mindazokat, akik valamely formában kapcsolódnak e gondolatrendszerhez, illetve akik a modern tőkés világtársadalom mozgástörvényei iránt érdeklődnek.
Szerkesztőségünk 2011 februárjában felhívásban fordult elsősorban hazai társadalomkutatókhoz, hogy fejtsék ki véleményüket, nézeteiket erről a műről és az általa felvetett kérdésekről: mindenekelőtt a tőkerendszer működéséről és a rá vonatkozó elméleti forrásokról, illetve azok értelmezéséről; a modern kapitalizmus mint világrendszer jövőjéről; a regionalizálódás természetéről; olyan új jellegzetességekről, amelyek nemcsak a szakembereket érdeklik, hanem azokat is, akiket a rendszerellenes mozgalmak perspektívái, progresszív vagy éppen regresszív fejlődéstendenciái foglalkoztatnak; akik a társadalmi formaváltás lehetőségeit „a tőkén túl", vagyis történeti és elméleti perspektívában keresik, vizsgálják.
A felhívásra beérkezett hozzászólásokat, eszmefuttatásokat a mostani és a következő, 92. lapszámunkban adjuk közre.
Immanuel Wallerstein így határozza meg egyik könyvében kutatói föladatát: a kapitalizmus elemzése „mint történelmi rendszeré egész története folyamán és konkrét egyedi realitásában […] ahogy kifejeződik a gazdasági, politikai és kulturális-ideológiai szférában” (Wallerstein 2008, 74-75). A világrendszer-elemzés szerint a társadalomtudományok fő hiányossága az emberi társadalom életének mesterséges fölosztása afféle elszigetelt „szférákra”. Az egészre való törekvés, a tudományágak határainak mellőzése az egyik legerősebb és legvonzóbb oldala az amerikai szociológus elméletének. Nézetei rekonstruálásához és kritikájukhoz mindenekelőtt néhány elméleti munkáját vettük figyelembe, alapvetőnek pedig „A történelmi kapitalizmus” című tanulmányát tekintettük.
Ismeretes, hogy a világrendszer-elemzés alapgondolata arra a kérdésre adott választ, hogy ha az országok egymásra gyakorolt kölcsönös hatása oly erősen tükröződik fejlődésükön, akkor helyes-e az egyes országokat tekinteni a történelmi folyamat szubjektumainak? A történelmi folyamat szubjektumának Wallerstein a „világrendszert” veszi: „olyan téridő zónákkal van dolgunk, melyek számos politikai és kulturális egységet átmetszenek, és tevékenységek és intézmények olyan integrált tartományát képezik, amelyre bizonyos rendszerszintű törvényszerűségek jellemzők” (Wallerstein 2010, 45). Vagy egyszerűbben: a „világrendszer” olyan földrajzi zóna, amelyet közös munkamegosztás egyesít (Wallerstein 2003, 170-171). A történelmi folyamatot a „világrendszer” saját törvényei szerinti fejlődése határozza meg, ez a forrása a változásoknak az egyes országokon belül – szemben azzal, ahogy a hagyományos történettudományban és szociológiában vélik. Arról, hogy mennyiben alkalmazható ez az elméleti kiindulás, alább lesz szó.
A történelmi kapitalizmus
A kapitalista világrendszer – Wallerstein szerint – a XVI. században keletkezett. De ebből lett az első olyan, úgynevezett világgazdasági rendszer – ezt nem jellemzi egységes politikai szerkezet -, amelyik valóban hosszú létre ítéltetett. S ez lett az első valódi „világ-rendszer” is, amelyiknek csakugyan sikerült átfognia az egész földtekét, vagyis az egész világot.
Melyek tehát a történelmi kapitalizmus világrendszerének sajátosságai?
A kapitalizmust – Wallerstein szerint – nem lehet a megszokott marxista módon azonosítani, miszerint ez egy termelési mód, amelyet a termelési viszonyok meghatározott rendszere jellemez. Wallerstein számára a kapitalizmus valami más, mindenekelőtt munkamegosztási rendszer, „a termelő tevékenység lokusza, amelyben a vég nélküli tőkefölhalmozás a gazdasági cél” (Wallerstein 2008, 80). A kapitalista „világrendszer”, hasonlóan bármely más világrendszerhez, hierarchikusan szervezett „centrum-periféria” térséget jelent. A „periféria” ebben a rendszerben folyton profitot veszít a „centrum” vagy „mag” javára, miközben a „magban” ennek következtében „alapok” képződnek a gépesítés továbbfejlesztéséhez, ami „a termelőknek a mag-zónában pótlólagos előnyöket nyújt a már létező termékek előállításához, és lehetővé teszi számukra egyre több új, ritka termék előállítását, amelyek segítségével ezt az egész folyamatot ismételten meg-megújítják” (Wallerstein 2008, 89).
Ezekből az előföltételezésekből kiindulva azt a célt tűzi ki maga elé Wallerstein, hogy lerántsa a leplet a kapitalizmus egynémely mítoszáról, amelyek a hagyományos társadalomtudományokra jellemzők, és a történelmi kapitalizmus ideológiai megalapozását adják.
Wallerstein kimutatja: szabad piac, ahol versengenek egymással a termelők, s ahol a keresletet, a kínálatot, a munkaerő értékét „láthatatlan kéz” szabályozza, sohasem létezett. A kapitalizmus mindig is monopóliumra törekedett, mindig is az államra támaszkodott. A szabad piac mítosza a kapitalizmus fő ideológiája (ebben egyet kell értenünk Wallersteinnel).
„Jelentős és hosszantartó fölhalmozást sohasem lehet elérni a piaci mechanizmusokkal. Ezért, a siker elérése végett, az összes termelő kénytelen túllépni a piac határain” (Wallerstein 2008, 160). Az államok a termelőknek kedvező törvényeket hoznak, de még gyakoribb, hogy benyomulnak a piacra, három különböző módon: nyomást gyakorolnak a gyöngébb államokra, fiskális és költségvetési politikájukkal biztosítják egyes termelők előnyét másokkal szemben, és akadályozzák „a termelési tényezők eladóit (különösen a munkaerőt) abban, hogy harcoljanak a monopolista pozíciók ellen” (Wallerstein 2008, 161). Ezek közül a monopolisták érdekeit biztosító első módszer – a régiók közti egyenlőtlen csere – az, amelyik voltaképpen a kapitalista világrendszer fő szervező erejének bizonyul:
„A mag-zónában végbement tőkekoncentráció teremtette meg mind a fiskális alapot, mind a politikai motivációt az erős államgépezetek kifejlesztéséhez. Ennek eredményeként vált lehetségessé nyomást gyakorolni a periferiális államokra. A nyomás célja: rákényszeríteni ezeket az államokat, hogy egyezzenek bele az általuk ellenőrzött területek nagyobb szakosításába a gazdasági tevékenység olyan ágaiban, amelyek az árulánc hierarchiájának legalján találhatók [kiemelés tőlünk – Sz. Sz., Sz. J.], sőt működjenek is közre az efféle szakosodásban” (Wallerstein 2008, 89).
Emlékezzünk csak a latin-amerikai országok monokultúrás szakosodásának történetére, ami gazdasági összeomlásukhoz vezetett a XX. század különböző éveiben; valamint Oroszország jelenlegi nyersanyag-gazdálkodására.
A csere egyenlőtlenségét a kapitalizmus fejlődésének különböző szakaszaiban más-más politikai mechanizmusokkal biztosították: a gyarmatok kirablásától a fölvevő-piacként és olcsó munkaerő-forrásként való kihasználásukig. De mindenkor a csere – s következésképp a fejlődés – egyenlőtlensége maradt a fő ismertetőjegy.
A kapitalizmus vállalkozói és ideológusai „sohasem akarták elismerni azt a tényt, hogy a világgazdaság meghatározott történelmi módon jutott el a konkrét kínálat és kereslet adott pontjára, és hogy a »megszokott« különbségeket a munkabér színvonalában és a munkaerő reális életminőségében világszerte minden konkrét pillanatban meghatározott erőszak-struktúrák tartották fönn” (Wallerstein 2008, 90).
Mindez a polarizálódás növekedéséhez vezetett. Wallerstein azt írja: „Szeretnék megvédeni egy marxista állítást, amelyet még az ortodox marxisták is hajlamosak szégyenkezve eltemetni, a proletariátus abszolút (nem pedig viszonylagos) elnyomorodásának tételét”. Igaz, az ipari munkások a XIX. századtól kezdtek ugyan valamelyest jobban élni, de „a világ munkaerejének túlnyomó része, amely falusi helységekben él, vagy ilyenek és a városi nyomortanyák között ingázik, rosszabbul él, mint őseik ötszáz évvel ezelőtt. […] A világ népességének nagyobbik része intenzívebben dolgozik – több órát naponta, évente s egész élete során. S minthogy ezt kevesebb bérért teszi, a kizsákmányolás normája meredeken magasra szökött” (Wallerstein 2008, 133-134).
Mindebből pedig az következik, hogy a periféria országai a kapitalizmus keretei között sohasem képesek „utolérni” a központ országait; a különféle modernizációs elméletek éppúgy, akár a szovjet „törtmat.”, tévesnek bizonyultak. A kapitalizmus nem egyszerűen más a periféria országaiban: szervesen kötődik a centrum országaihoz, és éppen az egyenlőtlen csere következtében konzerválja és termeli újra elmaradottságát. Csupán a formái változnak.
E következtetésekre nem Wallerstein jutott elsőül, hanem a függőségelmélet művelői Latin-Amerikában és Afrikában: Raúl Prebisch, Fernando Cardoso, Theotonio Dos Santos, Samir Amin, André Gunder Frank (az utóbbi kettő idővel áttért a világrendszer-elemzés álláspontjára). A tények teljességgel alátámasztják következtetéseiket és prognózisaikat. Például, az 1970-es évek elején a GDP egy főre jutó aránya a fejlett országokban több mint 15,4-szerese volt a többi országénak, az 1990-es években pedig már 24-szerese (Hobsbawm 1998, 345). Egészében a XIX-XX. század folyamán a régiók közti különbség koefficiense, Samir Amin adatai szerint, a roppant szerény 1/2-ről a gigászi 1/60-re növekedett (idézi Globalizacija… 2004, 226).
De sok minden abból, amit a függőség teoretikusainak következtetéseihez Wallerstein tett hozzá, kérdéseket vet föl. Több munkájában is azt állítja, hogy a proletarizálódás nem volt túl előnyös a vállalkozóknak, mivel megengedte a munkásoknak, hogy nagyobb mértékben éljenek meg éppenséggel a munkabérből, nem pedig a „naturális” háztáji gazdaságban végzett munkából (pl. Wallerstein 2003a, 124-132). „Az olyan munkáltató rendszer megléte, amelyik nem jár bérmegállapodással, lehetővé tette némely termelőnek, hogy kevesebbet fizessen munkásainak, ily módon csökkentve a termelési költségeket” (Wallerstein 2008, 86). Wallerstein kiterjeszti a kapitalizmus egész történetére azt, ami csupán meghatározott szakaszaira jellemző. Például a centrum-országokban az ipari föllendülés idején, a XIX. században, a vállalkozó éppenséggel a munkás maximális foglalkoztatásában volt érdekelve. Igaz azonban Wallerstein tétele a periféria meghatározott országaira és a manufaktúra korszakára.
Itt Wallerstein számos munkájának megkülönböztető jegyébe ütközünk: a lehető legtágabb általánosításra törekszik, ám elégséges tényalapok nélkül. Előbb idézett könyvében és még egy sor tanulmányában is nagyrészt nem annyira a „történelmi [kiemelés tőlünk – Sz. Sz., Sz. J.] kapitalizmusról” beszél, mint inkább a „kapitalizmusról általában”, mintha ez sohasem változott volna, nem ment volna át szakaszokon, nem fejlődött volna Észak-Itália gyönge kereskedő-kézműves szervezeteitől a modern transznacionális korporációkig. Számos esetben, természetesen, beszél Wallerstein szakaszokról és stádiumokról, de jóval gyakrabban inkább csak különböző hosszúságú „ciklusokról” szeret szólni. S ez a módszer egész sor ellentmondásba sodorja.
Így például azt állítja, hogy a kapitalizmus keletkezése idején az arisztokrácia nem olyan osztály volt, amelyik szembefordult volna a burzsoáziával, és hogy egyáltalában a burzsoázia harca a feudális urak ellen – „mítosz”. Ellenkezőleg, az arisztokrácia egyszerűen módot talált rá, hogy mentse magát a feudális Európa hanyatlása korának viharai közepette, és éppen a kapitalista világrendszer megteremtése segítette hozzá a magamentésének ehhez a jól bevált módjához egészen a XX. század végéig . Mi több, „a történelmi kapitalizmus mint társadalmi rendszer megteremtése egyszeriben visszájára fordította a tendenciát, amelytől rettegtek a feudális társadalom fölső rétegei” (Wallerstein 2008, 96-97). Wallerstein még a Nagy Francia Forradalmat sem a burzsoázia és az arisztokrácia közti harcnak tekinti, hanem a tőkefölhalmozó osztály belharcának, a polgárságon belüli harcnak (Wallerstein 2008, 109-110). Amellett, hogy ez a nézet „összeesküvés-elméletre” emlékeztet, elemi módon nem felel meg rengeteg ténynek. Minden arra vall, hogy Wallerstein Anglia és Hollandia tapasztalatát, ahol valóban sor került két osztály kiegyezésére (ámde kiegyezésére, nem pedig átváltozására!), extrapolálta a „történelmi kapitalizmus” egész térségére. S efféle extrapolálás sokaságát találjuk nála.
Arról van szó, hogy Wallerstein nem annyira történész, mint inkább szociológus. Ilyen minőségében társadalmi statikával van dolga, a társadalom „metszetével”. S ha a történelmet nézi, hajlamos a fő figyelmet a hagyományozódásra és a statikára fordítani, a dinamika és az ugrásszerű változások hátrányára, amelyeket, lényegében véve, általában elutasít, szemben a marxizmussal. Igaz, egy – vereséget szenvedett – forradalmat mintául vesz magának, de erről majd később.
Éppenséggel koncepciójának szociologizmusa teszi sebezhetővé Wallerstein alaptételeit, mindenekelőtt a történész bírálata számára.
A kutatás tárgya
Ahogyan már említettük, a világrendszerszerű megközelítés fő módszertani tétele: a történeti elemzés egységeként a világrendszert kell venni, nem pedig az egyes társadalmakat. Wallerstein nézőpontjából a kapitalista világrendszer meghatározott fejlődési ciklusokon halad át. Ezeket a ciklusokat annak idején a neves orosz közgazdász, Nyikolaj Dmitrijevics Kondratyev fedezte föl. Amint ismeretes, a kapitalista ciklusok hosszúságuktól függően variálódnak; „kondratyevi” ciklusokon viszont az úgynevezett „nagy ciklusokat” („hosszú hullámokat”) szokás érteni, amelyek rendszerint 40-60 évet fognak át. Időtartamaik különbözők lehetnek, ám ezekben a ciklusokban nem a konkrét terjedelem a fő, amit nem olyan egyszerű kronológiailag előre megjósolni, hanem a hasonló dinamika, amelyet fölmutatnak.
Hogy megértsük, alkalmazható-e a világrendszer-elemzés konkrét történelmi kutatásokra, vegyük az orosz történelemnek a világrendszer-elemzés híve, Borisz Juljevics Kagarlickij által adott interpretálását (Kagarlickij 2009). Ő Wallerstein nyomán teljes egészében alárendeli Oroszország történetét a világkapitalizmus ciklusainak. Ezek hatását az oroszországi történelemre attól a pillanattól kíséri figyelemmel, amikor – a közfölfogás szerint a XVI. században – kialakult a kapitalista világrendszer, még ha szerinte Oroszország csak fokozatosan integrálódott is ebbe a rendszerbe. „Elég összevetni – írja Kagarlickij – a hazai történet kulcsfontosságú történelmi dátumait a világgazdaság ciklusaival, hogy észleljük az egybeeséseket.” Az „egybeesések”, ahogy Kagarlickij véli, éppúgy vonatkoznak Rettegett Iván opricsnyinájára és a „zavaros időkre”, mint jóval későbbi eseményekre, amilyenek az 1861-es jobbágyreform, az 1917-es forradalom, a kollektivizálás, sőt még a Szovjetunió összeomlása is. De mindezekben az eseményekben, úgymond, megnyilvánult az, ami közös Oroszország és a világ többi része sorsfordulataiban, s ezek az események szemléletesen mutatják, hogy „a világfejlődés »hosszú hullámai« nem kevésbé határozták meg a társadalmi és politikai változások ritmusát Oroszországban, mint a világ többi részén” (Kagarlickij 2009, 46).
De ha csak egyetlen időszakot veszünk szemügyre, a jobbágyság eltörlését követőt, azt látjuk, hogy itt az adott logika nem működik. Mikor indult be a reformok kezdete után a kormányzati reakció? Kagarlickij az 1880-as évektől számítja ezt, III. Sándor ellenreformjainak kezdetétől. Az oka, véleménye szerint: az európai gabonapiac telítődött, s zuhanni kezdett a kenyér ára (Kagarlickij 2009, 362), ennek megfelelően már nem mutatkozott oly nagyon szükségesnek a polgári átalakulás. Wallerstein a számítás kezdőpontjául 1873-at veszi, ezzel kapcsolja össze „a kapitalista világgazdaság ciklikus összehúzódásának” kezdetét (Wallerstein 1996, 39). Csakhogy „Felszabadító” II. Sándor politikájában hamarabb állt be a reakciós fordulat. A neves orosz történész, Alekszandr Alekszejevics Kornyilov szavai szerint a „makacs és elhúzódó reakció” 1866 áprilisában köszöntött be, mindjárt azután, hogy Dmitrij Karakozov merényletet kísérelt meg a cár ellen. Eltartott ez kisebb szünetekkel egészen 1905-ig, vagyis semmilyen visszaesésekkel és föllendülésekkel jellemzett gazdasági ciklusok nem voltak rá hatással. Ami pedig a reformkorszakot illeti, ennek Kornyilov vélekedése szerint „hamarabb vége lett, mintsem az eltervezett átalakítások némelyike megvalósult volna, ezeket jóval később hajtották végre” (idézi Troickij 1997, 236). Éppenséggel 1866-ban nevezték ki a liberális érzelmű hivatalnokok helyett fontos kormányzati posztokra a reformok leplezetlen ellenzőit, mint amilyen a csendőrség főnökévé lett Suvalov, a belügyminiszter Tyimasev, a közoktatási miniszter Tolsztoj stb. Ezekre a személyekre támaszkodva folytatott megtorló politikát a cár, sok mindenben megelőzve III. Sándort.
Osztály-megközelítés és világrendszer-elemzés
Ez csupán egyetlen példa arra, hogy Wallerstein koncepciója nem felel meg a történelmi tényeknek. De egy másik fontos elméleti aspektusban is ugyanilyen helyzet áll elő, abban, ahogyan a világrendszer-elemzés hívei alkalmazzák az osztály-megközelítést. Nézetünk szerint éppenséggel az osztályszempontú elemzés az elvi sajátossága a marxizmusnak mint a történeti vizsgálódás módszertanának, és éppen ennek köszönhetőleg őrzi időszerűségét a történelmi materializmus mind a mai napig.
Wallerstein és hívei nem tekintenek el az osztályelemzéstől, de hozzáigazítják saját metodológiájukhoz. Wallerstein nézőpontjából megfogalmazva: ahogy haszontalan dolog egyes társadalmakat egymástól elszigetelve vizsgálni, úgy az osztályellentmondások sem szoríthatók be ezeknek a társadalmaknak a kereteibe. Wallerstein számára az osztályok érdekeit „kollektív viszonyuk határozza meg a világgazdasághoz”. „Mondjuk, a francia szakképzett munkások” szerkezeti helyzetének és érdekeinek vizsgálata a világgazdaságban – csakis így-valahogy lesz alkalmas az osztályelemzés, Wallerstein szerint, a vizsgáltak politikai pozícióinak értékelésére (Wallerstein 2008, 44-45). Az egyik vagy másik „nemzeten belüli osztályhoz” való tartozást – így nevezi Wallerstein (2008, 90-91) az általánosan elfogadott marxista jelentésében vett osztályt – ennek az osztálynak a világgazdaságban játszott szerepe határozza meg. Ámde „az objektív osztályhelyzet csak annyiban valóságos, amennyiben szubjektív valósággá válik a csoport vagy csoportok számára” (Wallerstein 2008, 86). Ebből a nézőpontból az osztályerők csoportosulása valamely társadalomban igencsak véletlenszerűnek bizonyul. Osztály csak annyira van, amennyire az emberek annak tudják magukat, s csak addig, ameddig annak tudják. Ugyanennyi erővel fölfoghatják saját helyzetüket nem osztály-, hanem „etno-nemzeti” formában. Wallerstein számára az osztály és az „etno-nemzet”: „egy és ugyanazon valóságnak” – vagyis a világgazdaságban elfoglalt helynek – „két kifejezési rendszerét jelenti” (Wallerstein 2008, 85). Ennek megfelelően a minden egyes társadalomban létező osztályok alapvető jelentősége a világrendszer-elemzésben elenyészik. Az osztályok Wallerstein értelmezésében csupán politikai képződmények; „rövid távon a szociális alku lefolytatására, hosszabb távon pedig a hatalom megragadására” alakulnak, azután pedig átalakulnak valami mássá. Ugyanez történik az „etno-nemzetekkel” is: alakulatuk szintén azt célozza, „hogy megváltoztassák a javak elosztását”. S hogy milyen ideológiai alakban folyik a harc az adott cél elérése végett – osztály- vagy „etno-nemzeti” formában -, az csupán a konkrét körülményektől függ. A választás köztük tisztára pragmatikus indítékból történik: „az etno-nemzeti tudat állandó menedéket jelent mindazoknak, akiket az osztályszervezet viszonylagos előnyök elvesztésével fenyeget […] a piacon vagy a politikai alkudozásban”(Wallerstein 2008, 88-89).
Így hát az osztályok marxista fölfogása olyan emberek csoportjaiként, akiket a termelési eszközök tulajdonához való viszonyuk különböztet meg másoktól, a világrendszerszerű megközelítésben elesik. Ám a világgazdaságban elfoglalt hely, amely „a nemzeten belüli osztályok” vagy az „etno-nemzetek” prizmáján keresztül tudatosul, Wallerstein szerint még kifejezhető a „nemzetek közti osztályok” terminusával is (Wallerstein 2008, 90-91). Az ilyen osztályokhoz való tartozás már semmiképpen sem kapcsolatos azzal, hogy tagjaik miként fogják föl saját társadalmi státusukat, ez már az ember objektív helyzete a gazdasági rendszerben. A termelés bármilyen módja, ami csak megfigyelhető a kapitalista világgazdaságban, a világrendszerszerű megközelítés híveinek nézőpontjából a kapitalizmus része, ezért is kapcsolódik bele minden társadalmi csoport a világgazdaság keretei közt a kapitalista rendszer alapvető osztálykonfliktusába: a munka és a tőke közti konfliktusba. Wallerstein szavai szerint „a kapitalista termelési mód mellett csak burzsoá és proletár létezik”. A burzsoát úgy határozza meg Wallerstein, mint olyan osztályt, „amelyiknek a képviselői értéktöbbletet sajátítanak el, amit nem maguk hoznak létre”. Az ellenkező póluson helyezkedik el a proletariátus, „amelynek a képviselői az általuk megtermelt érték egy részét másoknak engedik át” (Wallerstein 2004b, 141). Ebben a fölfogásban a proletariátus nagyon tág csoport, amely magában foglalja az ipari munkások mellett a kistermelőket, a földbérlőket, a részesbérlőket, a napszámos zselléreket, a rabszolgákat stb. (Wallerstein 2004b, 142). Mellesleg, létezik még egy változat az osztályhelyzetre, ebben szó van arról, hogy a kapitalista világgazdaság keretei közt az elsajátításban „nem két, hanem három szint működik közre” (Wallerstein 2001, 83). Ez a három szint nem csupán a „centrum-félperiféria-periféria” regionális „triászában” jelentkezik; ezeket, amiként Wallerstein mondja, „ismételten föllelhetjük a kapitalista világgazdaság összes intézményében” (Wallerstein 2001, 84). Nevezetesen a „nemzetek közti osztályok” szerkezetében az egymással szembenálló „burzsoázia” és „proletariátus” közé beékelődik „egy köztes szint, amelyik kiveszi a maga részét az alul levők kizsákmányolásából, de osztozik is sorsukban, mivel kizsákmányolják a fölötte állók” (Wallerstein 2001, 83). Ez pedig a XX. századi „bürokrata/szakember” szintje, ami Wallerstein szerint „világos példa” arra, hogy „a jövedelemszintnek és a »jogoknak« meghatározott növekedésével a »proletár« valójában »burzsoává« alakul át, s maga is kezd olyan értéktöbbletet fölélni, amit mások termelnek meg” (Wallerstein 2004b, 144).
Az osztály-megközelítés világrendszerszerű előadásának megvan a maga sajátos vonzereje. A marxisták, miként ismeretes, azt várták, hogy az osztálykonfliktus a burzsoázia és a proletariátus között a kapitalizmus vereségéhez vezet. Ez a távlat hosszú ideig nagyon is valóságosnak látszott, méghozzá nem csupán a szocialisták számára. Igaz, már a XX. század első éveiben, sőt már korábban is, veszedelmes tendenciákat kezdtek észlelni a marxisták. A kapitalizmus a fejlett országokban egyre nyilvánvalóbban megmutatta, hogy képes lecsillapítani a „veszedelmes osztályokat” azzal, hogy megosztja velük a gyarmati fosztogatásból származó jövedelmét. Lenin klasszikus imperializmus-elméleti munkájában idézte Engels szavait arról, hogy „elpolgárosodik” az angol proletariátus, élvezi „Anglia világpiaci és gyarmati monopóliumát”, és észrevételezte az imperializmus arra irányuló tendenciáját, hogy „megbontsa a munkások egységét, és erősítse körükben az opportunizmust” (Lenin 1971, 383-384). A szocialisták nyugtalankodtak ugyan, de többségükben mégis csupán némi pótlólagos akadályt láttak itt fölbukkanni, ami azonban mit sem változtat a lényegen.
Akkoriban még bajos volt észrevenni az efféle szociális megvesztegetésben egy új osztályhelyzet kialakulását, amelyben a centrum-országok korábbi kizsákmányoltjai és kizsákmányolói jelentős mértékben közelednek egymáshoz (noha nem esnek egybe) a periféria közös kizsákmányolásában való részvételük eredményeként. Ez a folyamat azonban végzetesnek bizonyult az antikapitalista erők számára a fejlett tőkés országokban. A továbbiakban az érdekeknek ezt a közeledését, ami az úgynevezett „welfare state”-ben, vagyis a „jóléti államban” testesült meg, érezhetőn aláásták a neoliberális ellenreformok, de nem szüntették meg mind a mai napig, habár számos mostani baloldali (például Michael Hardt és Antonio Negri) rendszerint gondosan elhallgatja (részletesebben Jermolajev é. n.). Nem így Wallerstein, aki rámutat az „arany milliárd” országaiban lakó széles néprétegek osztályhelyzetének kettősségére -ilyen vagy olyan fokban kizsákmányoltak saját államukon belül, de saját burzsoáziájuk oldalán kizsákmányolókként lépnek föl a nemzetek közti („horizontális”) síkon.
Így hát Wallerstein „nemzetek közti osztályok” koncepciója a XX. század nagyobbik felére alkalmazva, sok mindenben megfelel a valóságnak. De nem mondható el ugyanez az egész megelőző kapitalista történelemre vonatkozólag. Természetesen akkoriban sem szorítkozott egyes országok keretein belülre a kizsákmányolás. A vezető országok burzsoáziája nem csupán saját honfitársai, hanem a gyarmati lakosság munkájának gyümölcseit is elsajátította. Ámde akkoriban még nem létezett észrevehető különbség a nemzetek közti és a nemzeten belüli kizsákmányolás szintje között, ez a különbség jóval később jelentkezett. Mindazok, akiket közvetlen vagy közvetett kizsákmányolásnak vetettek alá „nemzetek közti” síkon, a maguk országában is a kizsákmányoltak számát gyarapították. És pontosan ugyanígy, akik a nemzetnél nagyobb léptékben voltak kizsákmányolók, csakis annak köszönhetőn voltak ilyenek, hogy a kizsákmányoló réteghez tartoztak saját hazájukban is.
Nem nehéz itt eldönteni, mi az elsődleges, mi a másodlagos. Azt az „objektív helyzetet” a világgazdaságban, amit a világrendszer-elemzésben az osztálymegoszlás kiindulópontjául vesznek, a valóságban a kapitalista kor folyamán nagyobbrészt a „nemzeten belüli” osztályhelyzet határozta meg. Wallerstein és követői az adott esetben összetévesztették az okot az okozattal. A világméretű kizsákmányolás lehetőségét a nemzeten belüli osztályhelyzetük tette lehetővé egy és ugyanazon nyugati burzsoá körök számára – és semmiképp sem fordítva! Ugyanez vonatkozik a privilegizált rétegekre egyéb országokban. Például az oroszországi földesurak a XVII-XIX. század folyamán meghatározott helyet foglaltak el az osztályrendszerben az országon belül, ez lehetővé tette nekik, hogy kizsákmányolást folytassanak helyi szinten, és csakis ennek révén juthattak jövedelemhez a világpiacon gabona és más mezőgazdasági termékek eladásával. Nem fölösleges megjegyezni, hogy a földesurak meg a függőségben élő parasztok osztálya a XV. században kezdett kialakulni Oroszországban, vagyis jóval korábban, mint ahogy, Wallerstein véleménye szerint, Oroszország beilleszkedett volna a kapitalista világgazdaságba. Szemmel látható, hogy ezeknek az osztályoknak a kialakulása semmiképp sem kapcsolatos a kapitalista világrendszer kialakulásával.
Nyilvánvaló, hogy a földesurak és parasztok közti sok évszázados antagonizmust és azt a rendet, amelyet ez az antagonizmus meghatároz, másból kell eredeztetni: abból, amit a társadalom belső fejlődésének lehet nevezni. Oroszország történetében, persze, óriási szerepet játszott a világkapitalizmus, elősegítve egyfelől az országban végrehajtott reformokat, másfelől pedig a jobbágyrendszer fönntartását hosszú időn át, egészen 1861-ig, csökevényeit pedig még azután is (az angol és német kereslet a földesúri gazdaságok termékei iránt konzerválta ezek gazdasági hatékonyságát, s ezáltal fönntartotta Oroszországban a jobbágyságot). De ne felejtsük el: a világkapitalizmus hatása Oroszországra nem volt egyértelmű. Évszázadokon át egyidejűleg terelgette az országot a polgári útra, és nyitogatta azokat a csatornákat, amelyek lehetővé tették, hogy meglegyen nélküle.
Valójában nem is a piaci konjunktúra szolgált a polgári átalakulás akadályaként, hanem éppenséggel Oroszország társadalmi rendje s az ebben a rendben uralkodó osztály – a földesurak – érdekei. Az állam mint osztályintézmény nem tehette, hogy ne ezeket az érdekeket fejezze ki. Ez ugyan nem jelentett teljes elzárkózást a reformoktól, amelyekben szintén tükröződött földesúri osztályérdek. Ahogy Pjotr Andrejevics Zajoncskovszkij a társadalom fölsőbb rétegeinek akarata ellenére történt jobbágyfölszabadítás kapcsán helyesen megjegyezte: „a kormányzat teljesebben fejezte ki a nemesség mint osztály érdekeit, mintsem a földesurak többsége, akik nem értették meg, hogy a reformokra szükség van a nemesi földbirtoklás megőrzése végett, még ha némileg megváltozott alakban is” (Zajoncskovszkij 1968, 87). Zajoncskovszkij jól látta, hogy amikor a kormányzat ráállt a parasztreformra, s ezáltal részben föláldozta a földesurak szűk osztályérdekeit az általános nemzeti érdekek javára, hosszú távon gondoskodott a földesúri érdekekről. A közvetlen lökést a reformokhoz nem annyira a forradalmi robbanás veszélye szolgáltatta – ami érzékelhető volt ugyan akkoriban, de még csak távoli lehetőségként -, mint amennyire az elvesztett krími háború, hiszen ez a nemzetközi pozíciók megingását idézte elő, s ismét csak a távoli, de nagyon is valószínű jövőben a függetlenség elvesztésének lehetőségét is fölvetette. Ezek közül egyik változat sem ígért semmi jót a földesuraknak, és csakis a burzsoáziának tett engedményekkel volt úgy-ahogy megelőzhető. Keserű szívvel bele kellett hát egyezni. De egy szovjet történész szavaival szólva, „a visszavonulás be volt programozva a felemás reformokba” (Litvak 1991, 284). A reformok felemásságát viszont az oroszországi társadalmi rend jellege határozta meg, amelynek keretei közt a modernizáció, miként a történelem további menete bizonyította, megvalósíthatatlan volt. Vagy meg kellett volna semmisíteni a földesúri osztály gazdasági alapját, és elsöpörni az önkényuralmat, vagy ha ezt megőrizték, akkor vele együtt konzerválni kellett a kapitalizmus fejletlenségét és az ország periferikus státusát is.
És itt megint visszatérünk a kérdéshez: vajon mi számít a történelmi folyamat szubjektumának a világrendszer-elemzésben? A fönti példa vizsgálata azt mutatja, hogy minden egyes társadalom fejlődésében két logika sejlik föl: saját fejlődésének logikája és az olyan országok rendszerének logikája, amelyekkel kölcsönviszonyban (például „centrum-periféria” viszonyban) áll az adott társadalom. Az ebből adódó következtetés lesújtó a világrendszer-elemzés ötletére nézve. Bármily fontosak is a „horizontális” kapcsolatok a történelemben, a történelem elemzendő egysége mégis csak egy-egy társadalom marad. A szovjet „törtmat.” annak idején tévesen állította be a történelmi folyamatot úgy, mint ami ténylegesen az ilyen társadalmak történetének csak egyszerű summája, sok tekintetben nem is véve tudomást a köztük levő kölcsönhatásokról. A világrendszer-elemzés viszont egyáltalában megfosztotta ezeket a társadalmakat önálló történelmüktől. Ámde a történész, ha akarja, ha nem, kénytelen elvileg más irányból kiindulni, nem a „világrendszert” választva vizsgálódása tárgyául, hanem mégis csak az egyes társadalmat vagy társadalomszervezetet (Szemjonov 2003, 61-79).
Világrendszer-elemzés és a szovjet rendszer
A wallersteini koncepciónak ezek a hiányosságai nagyon világosan kiütköznek a szovjet rendszerről adott elemzésében. Ismeretes, hogy Wallerstein úgy tekint rá, mint a kapitalista világrendszer részére a XX. században. Azt állítja, hogy a bolsevikok a cárizmushoz viszonyítva csupán annak örököseiként léptek föl, ugyanazt a politikát folytatták, csak épp a „maguk módján” (Wallerstein 1996, 39). De ha a politika ugyanaz volt, akkor ugyan miért vezetett egymáshoz nem mérhető eredményekre? Oroszország az első világháború előtti harmad évszázadnyi időben, az 1880-1913 közti időszakban 3,4-ről 5,3 százalékra növelte részesedését a világ ipari termelésében, így is ötödik helyen maradt az abszolút (nem az egy főre jutó eredményt jelző) mutatók szerint; megközelítette Franciaországot, ám egész szakadék tátongott közte s az előtte járó Nagy-Britannia, Németország és főleg az USA között (Rosszija… 1995, 51). Más adatok szerint az öt vezető hatalom ipari össztermelésében Oroszország részesedése mindössze szánalmas 4,2 százalékra rúgott (Boffa 1990, 16-17). A Szovjetunió viszont a Wallerstein szerint majdnem ugyanolyan iparosítási programmal sokkal rövidebb idő alatt (mindössze 20 esztendő alatt: az 1920-as évek elejétől az 1930-as évtized végéig) számolt föl – ha figyelembe vesszük az 1910-es évek második felében beköszöntött társadalmi megrázkódtatások következményeit – jóval nagyobb elmaradást. A SZU a világ élvonalába ért föl a nehézipar legfőbb mutatóit tekintve, csupán az USA-tól maradt le erősen (Rogovin 1998, 15-16; Velikaja Otyecsesztvennaja vojna 1998, 73). Egészében a SZU részesedése a világ ipari termelésében – a háború előtti cári Oroszország számára soha nem látott – 10 százalékra ugrott, Hobsbawm adatai (1998, 95) szerint pedig egészen 18 százalékra; az ipari termelés méreteit tekintve az első helyre került a SZU Európában és a másodikra a világon (Rogovin 1998, 10).
Wallerstein lényegében véve végzetes véletlenek hatására igyekszik visszavezetni a cárizmus kudarcait. Érdekes tény: mindenütt, ahol Wallersteinnek a történelmi tények mellőzéséből s a világrendszer-elmélet nehézkességéből kifolyólag nem sikerül összekötnie a szálakat, a véletlen jön segítségére. Például, a kapitalizmusra való áttérést Európában „a körülmények véletlen összejátszásával” kénytelen magyarázni (Wallerstein 2003, 176). Mi ez, ha nem az elmélet gyöngeségének bizonyítéka? A Romanov-monarchia összeomlásának esetében is ide jutunk. Witte reformjait – Wallerstein változatában – a Japántól elszenvedett háborús vereség és az ennek következtében előállott 1905-ös forradalom akadályozta meg, Sztolipin pedig erőtlennek bizonyult „a krónikus forradalmi erjedéssel és a külső eladósodás gyors növekedésével szemben” (Wallerstein 1996, 39). Csakhogy a Japán elleni háború nem annyira okozója volt a forradalomnak (s végképp nem a fő okozója), mint inkább ennek a fenyegetéséből következett. Ezt a háborút, Pleve cári miniszter beismerése szerint, részben azért indították, hogy legyen már „egy kis győzelem”, amellyel szertefoszlathatják a parasztok és a munkások széles tömegeinek forradalmi hangulatát, mert ez a XX. század első éveiben már veszélyes méreteket kezdett ölteni (Pervajarevojucija… 2005, 137). A forradalmi aktivitás az 1905-1907-es forradalom után egy egészen kis időre visszaesett, de még az első világháború előtt ismét új erőre kapott (Avreh 1989, 8-9). A hatalom hívei hamar megérezték ezt az erőt, és már 1913-ban elterjedt körükben az a vélemény, hogy „Oroszországban megint az 1905-ös szelek kezdenek fújni” (idézi Loginov 2010, 31). Teljes tehetetlenség mutatkozott arra, hogy elbánjanak a forradalmi mozgalommal, s ez a rendszer tarthatatlanságáról árulkodott, amely nem volt képes kielégíteni a tömegek húsbavágó követeléseit; a bolsevikok viszont, mihelyt hatalomra kerültek, ezt tették. Szakítottak az ország periferikus jellegű fejlesztésével (s így egyáltalában magával a kapitalizmussal), épp ezért tudták véghezvinni az ország modernizálását.
A szovjet rendszer, dacára a sztálinizmus minden borzalmának – amikor is, mint ahogy minden Thermidorban lenni szokott, hátat fordítottak (ha nem is teljesen) a forradalmi eszményeknek -, jóval cselekvőképesebbnek bizonyult a cárizmusnál. A szovjet vezetők a gazdaság- és társadalompolitikában gyorsan rászánták magukat olyan intézkedésekre, amelyek tökéletesen lehetetlenek voltak a korábbi hatalom számára. A bolsevikok, például, elzárkóztak az orosz birodalom külső adósságainak megfizetésétől, míg a cári kormány óriási eszközöket fecsérelt el a külső adósságszolgálatra. És ez korántsem az egyedüli eset, amelyikben a bolsevikok, szemben Wallerstein állításával, egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint „a cárok egyenes ági leszármazottai”. Wallerstein maga is megnevezi a termelés államosítását, a tág körű társadalombiztosítási rendszert (hozzátehetjük az általános iskolai és a tömeges felsőszintű oktatást) – semmi ezekhez hasonló nem fordult elő a cári kormányzat gyakorlatában.
A vezető kapitalista országok politikájával összevetve, a bolsevikok újítóknak bizonyultak. Vegyük a termelés említett államosítását, az egyik elemet, amelyik Wallerstein szerint, sajátja a kapitalizmusnak (mint „nacionalizálás”, vagyis nemzeti tulajdonba vétel). A burzsoá kormányok többé-kevésbé aktívan nem az Októberi forradalom előtt, hanem utána kezdtek az államosítás eszközéhez folyamodni, ennek nyilvánvaló hatására, s természetesen korántsem annyira radikálisan. Például 1945-ben a munkáspártiak Nagy-Britanniában a gazdaság egész szektorainak államosítási programjával kerültek hatalomra, ami nyilvánvaló válasz volt a SZU – mint a fasizmus ellen vívott háború fő győztese – népszerűségének megnövekedésére világszerte (Boffa 1990, 252).
Lássuk most a bolsevikok szociálpolitikáját, ami Wallerstein verziója szerint pusztán egyik változata a kapitalistának. No de hol is volt megfigyelhető ilyen „változat” az 1917-es forradalom előtt? Wallerstein, ne feledjük, a klasszikus merkantilizmus korábban ismeretes technológiáira vezeti vissza a bolsevik politikát. De vajon a merkantilisták Colbert idején arra törekedtek, hogy létrehozzák „a társadalombiztosítás kiterjesztésének rendszerét a lakosság meglehetősen széles kategóriái számára”? A merkantilizmus akkori híveinek meg sem fordult a fejében, hogy mindenki számára elérhetővé tegyék a lakhatást, a gyógyellátást, az oktatást stb. Képesek voltak-e ilyesmire az utánuk következő idők kormányzatai egészen a szovjet hatalom oroszországi megteremtéséig? A nyugat-európai kormányzatok a forradalmak és a munkásmozgalom hatására vezettek be javító intézkedéseket a lakosság szegény rétegei helyzetének megjavítása érdekében, a XIX. század második felétől a XX. század elejéig. Lloyd George angol miniszter a XX. század elején elég nyíltan azzal magyarázta a reformpolitikát, hogy elengedhetetlen „szembeszállni a munkások közt folyó szocialista hittérítéssel” (Tarle 2001, 379). Ámde világos, hogy mindez a szociális intézkedés-sorozat részleges jellegű volt. Az „alsó néposztályok” helyzetén javított ugyan, csakhogy a szovjet hatalom minőségileg másvalamit hajtott végre. Az általánosan hozzáférhető orvosi ellátás, lakhatás, oktatás és egyéb effélék eladdig sehol sem létező „szociális államot” hoztak létre. Nyugaton ilyesmi annak eredményeként valósult meg, hogy az 1930-as évektől kezdve fokozatosan áttértek a keynesi gazdaságpolitikára, vagyis később, mint a Szovjetunióban, s megint csak annak hatására. Ebben rejlik az Októberi Forradalom paradoxona és egyben hatalmas jelentősége: minthogy a kapitalizmus ellen irányult, ezzel – Eric Hobsbawm kifejezésével – „példát mutatott a kapitalizmusnak arra, hogyan reformálja meg magát” (Hobsbawm 1998, 84). Mihelyt ez az ösztönzés elmúlt (amikor a szovjet rendszer válságba került), a neoliberalizmus megkezdte Nyugaton a „szociális állam” leépítését. Következésképp a fejlett szociálpolitika a nyugati demokráciákban a XX. század derekán egyáltalán nem immanens velejárója volt a kapitalizmusnak.
Végül még egy – ahogy Wallerstein gondolja – érintkezési pont a Szovjetunió és a kapitalista államok között: a „birodalmi terjeszkedés törekvése”. Efféle vélemény kétségkívül népszerű a nyugati szovjetológiában, vizsgálódásokat folytattak ezzel kapcsolatosan a posztszovjet térségben és a kelet-európaiak tömegtudatában, de ettől még nemcsak hogy nem állja meg a helyét, hanem javarészt pusztán ideológiai mítosz. Többféle expanzionizmus létezik. A kapitalizmus külső terjeszkedése (amit rendszerint az imperializmussal azonosítanak) jelentősen különbözik a szovjet előrenyomulástól Kelet-Európában. Amint sokszor megírta maga Wallerstein és számos más kutató is, a vezető tőkés hatalmak (Nagy-Britannia, USA és mások) behatolását új területekre az a törekvés diktálta, hogy saját perifériájukként használják ki ezeket. Az angol kormány például külön törvényekkel tiltotta meg észak-amerikai gyarmatainak „a fémgyártás szinte minden ágát […] bizonyos divatáruk előállítását […] mesterségesen és igen kitartó intézkedésekkel akadályozta az amerikai hajóépítést, és így tovább” (Tarle 2001, 235). Egyebek közt épp az ilyen korlátozások eltörlése végett vált elkerülhetetlenné az amerikai forradalom. Indiában viszont a XVIII. század második felében, sőt még a XIX. században is messze jártak a forradalomtól, aminek jóvoltából az angolok megtehették, hogy módszeresen megsemmisítsék az indiai textilipart, amely veszedelmes vetélytársa volt az angliainak. S amit megtehettek, azt meg is tették: némelyik anyagféleségre, amit Indiából hoztak be, értéke 80 százalékának megfelelő vámot vetettek ki, más anyagok behozatalát pedig egyáltalában megtiltották (Tarle 2001, 255). A peremországok ma ugyanazon okokból válnak iparosodott országokká (egyébként korántsem mind), amelyekből azelőtt nem válhattak ilyenekké. Míg korábban a nyugati államoknak mindenekelőtt fölvevő piacként és nyersanyagforrásként volt szükségük új területekre, most már olcsó munkaerő forrásaként használják ki a „harmadik világot”. A világrendszer függő perifériája, amiként korábban, úgy most is strukturálisan elmarad a centrumtól, s nincs esélye rá, hogy változtasson a helyzetén.
A szovjet blokk országai természetesen függésben voltak a SZU-tól, alárendelődtek neki. De ez az alárendeltség főképpen politikai jellegű volt. Ezek az országok alávetették magukat Moszkva diktátumainak, kénytelenek voltak átvenni a sztálini „szocializmus” (vagyis egyáltalán nem szocializmus) modelljét azzal a sok hiányossággal, amelyeket azidőtt már kamatostul megszenvedtek a szovjet állampolgárok. Az „emberarcú szocializmus” megvalósítása próbálkozásainak 1956-ban és 1968-ban szovjet tankokkal vetettek véget. De a szovjet befolyáshoz nem kapcsolódtak olyan gazdasági viszonyok, amilyenek a „centrumperiféria” viszonyait jellemezték a kapitalizmusban. A Szovjetunión belül a háború előtt és után iparosítás valósult meg, csakhogy a kelet-európai országokban is végbement ugyanez a háború után (Boffa 1990, 358). Ráadásul némelyik ilyen országban – például Bulgáriában vagy Romániában – első ízben jött létre nagyipar. Magyarországon az 1930-as években a mezőgazdaságban összpontosult az összes dolgozó népességnek több mint a fele, míg az iparban csak mintegy 20 százaléka. Az 1970-es évekre azonban szinte ellenkezőjére fordult a helyzet: az iparban foglalkoztatottak száma gyakorlatilag a kétszerese volt a mezőgazdaságban foglalkoztatottakénak (Laki 2009, 192).
Kiderül, hogy Kelet-Európa országai a második világháború előtt kevés kivétellel túlnyomórészt a Nyugat agrár-kiegészítői voltak – Noam Chomsky kifejezésével: „kezdő harmadik világ” (Chomsky 2002, 42) -, a Szovjetunió hatása alatt viszont megváltoztatták státusukat a világgazdaságban. A kelet-európai országok gazdasága éppenséggel szovjet mintára fejlődött, és Nyugat-Európa gazdaságáéhoz hasonló iramban, bizonyos időpontokban még gyorsabban is (Hobsbawm 1998, 249, 262, 401). A szovjet tömb országaiban létrejött ugyanaz a szociális ellátórendszer, amelyik azidőtt már létezett a SZU-ban (Centralno-Vosztocsnaja Jevropa… 2000, 187-189). A centrum-periféria kapitalista viszonylatában azonban semmi hasonlót nem látunk: a peremországok lakossága a legjobb esetben a minimális társadalombiztosításban részesül, és csak álmodhat olyan életszínvonalról, amely legalább valamelyest közelít az „arany milliárd” országaiéhoz.
A szovjet rendszer elvileg különbözött a kapitalistától, elvileg más társadalmi-gazdasági viszonyokra épült. És ebből kell kiindulni, ha meg akarjuk érteni a szovjet rendszer jelenségét, ennek sajátosságát a kapitalizmushoz képest, valamint fejlődésének határait és lehetőségeit. De ez már más lapra tartozik.
1968 ideológiája a világrendszer-elemzésben
Térjünk vissza Wallersteinnek a voltaképpeni kapitalista rendszerről adott elemzéséhez. A gazdaság után más, nem osztályjellegű módozatait elemzi Wallerstein a munkaerő szerkezeti tagolódásának a kapitalizmusban, amelyek az ő nézőpontjából tekintve nem kisebb szerepet játszanak, ezek: a szexizmus és a rasszizmus. Wallerstein kimutatja, hogy a munkaerő etnizálása és az intézményes rasszizmus, mint ennek ideológiai alakot öltése közvetlenül összefügg a tőkefölhalmozással: „A rasszizmus volt a módja, hogy a munkaerő különböző szegmenseinek egymáshoz való viszonyát korlátozzák egyazon gazdasági szerkezet keretei között” (Wallerstein 2008, 119). „A rasszizmus mindent átfogó ideológia szerepében lépett föl, s igazolta az egyenlőtlenséget. […] Ez szolgált eszközül ahhoz, hogy az alacsony státusú csoportokat meghatározott társadalmi határok közé szorítsák, s a közepes státusú csoportokat a világcsendőri rendszer fizetetlen közlegénységeként használják. Ily módon nem csupán jelentősen olcsóbb lett a politikai struktúrák finanszírozása, de a rendszerellenes mozgalmak lehetőségei is megnehezültek, amikor széles tömegeket akartak mozgósítani.” (Wallerstein 2008, 120) Ugyanígy működött a szexizmus is.
Nehéz ezzel nem egyetérteni, de egyáltalán nem világos, miért azonosítja Wallerstein az etnikai és a gender-ellentmondásokat az osztály-jellegűekkel, amikor az ő saját elemzése is világosan mutatja, hogy a szexizmus is, a rasszizmus is következménye (lényegileg és időrendileg is) az osztályviszonyoknak a kapitalizmusban. S itt részben 1968 eszmei örökségébe ütközünk, amelyhez magát is odaszámítja Wallerstein. Az adott esetben azokat a következtetéseket ismétli, amelyekre Chantal Mouffe és Ernesto Laclau jutott a különböző társadalmi oppozíciók – a biológiai nem, az osztály, az etnikum stb. oppozíciói – egyenlőségéről szólva a kapitalizmusban. A fő az, hogy Wallerstein és hívei ebben a kérdésben nem akarják észrevenni: a kapitalizmus képes volt jogokat adni a kisebbségeknek 1968 után, és talpon maradt, a kisebbségek harca nem rontotta le életképességét.
Wallerstein számára az 1968-as forradalom a második igazi világforradalom – 1848 után. Éppen ez „tisztította meg” az utat a világrendszer-elemzés előtt, ez rakta le az alapjait egyharmad részben – Braudel történetírása és a függő fejlődés teoretikusai mellett. Ez az egyharmad rész a kapitalizmus ideológiai elemzésére vonatkozik.
Wallerstein nézőpontjából a kapitalizmus szinte összes ellenfelének, az összes – ahogyan ő nevezi – rendszerellenes mozgalomnak a fő hibája a XX. század derekáig az volt, hogy stratégiailag a politikai hatalomra törtek (Wallerstein 2008, 114). Hatalomra jutván, beleütköztek az állam lehetőségeinek világrendszerbeli korlátaiba. Kiderült, hogy a hatalom megragadása (a forradalom) nem jelentett többet, mint a rendszer reformját. A kezdetben rendszerellenes mozgalmak ugyanis „mentőszelepekként szolgáltak a harag féken tartására, vagy – időnként hatékonyabban – olyan mechanizmusokként, amelyek jelentéktelen korlátozásokat érvényesítettek a kizsákmányolás gépezetében. De egészében véve a fölkelés mint technikai eljárás csak a központi hatalom peremvidékén vált be, kivált akkor, amikor a centrum bürokráciája a szétesés szakaszába lépett.” (Wallerstein 2008, 111) Wallersteinnek ebben az állásfoglalásában minden furcsa: nem vesz tudomást sem a polgári forradalmak tapasztalatáról (mellesleg, ma már úgy tudjuk tőle, hogy ezek csupán „a burzsoázián belüli harc” megnyilvánulásai voltak!), sem a XIX. századi centrum-országokban lezajlott munkásfölkelések tapasztalatáról, de ugyanígy azokról a jelentős engedményekről sem, amelyeket ezek a fölkelések nagy véráldozat árán vívtak ki. De hát Wallerstein szerint ezeket az engedményeket a tőkések maguktól tették (Wallerstein 2008, 165) a munkásoknak abból a célból, hogy megőrizzék a rendszer stabilitását: ez utóbbi az ő ábrázolásában egyszerűen csak afféle önszabályozó szubsztancia. Persze, hiszen Wallerstein szerint a kapitalizmusban „annak ellenére erősödtek a lázadás indokai, hogy a siker valószínűsége alighanem objektív módon lecsökkent” (Wallerstein 2008, 112). Olyan győztes fölkeléseket viszont a kapitalizmus előtt, amelyek ilyen erősen megváltoztatták volna a világrendszer arculatát, egyszerűen nem ismernek a történészek. Csakhogy Wallerstein, amiként már megjegyeztük, nem igazán történész. Itt is, visszamenőleg kiterjeszti 1968 – sikertelen – tapasztalatát a többi forradalmi mozgalomra, s így aztán törvényszerű, hogy pesszimizmusba süpped, ha a lehetőségeikről van szó.
A rendszerellenes mozgalmak, hatalomra kerülve, bekapcsolódtak a tőke logikájába, mivel nem tudtak túllépni a világrendszer határain. (Közbevetőleg, szovjet- és keletitömb-szakértők nemegyszer észrevételezték már, hogy Wallerstein nem valami jól ismeri ezeket az országokat, s nem is igen érdeklődik irántuk.) Csakis azokra a rendszerellenes mozgalmakra nézve ismer el pozitív tapasztalatokat, amelyek nem jutottak hatalomra, és „hatással voltak a történelmi kapitalizmus politikai stabilitásának megingatására” (Wallerstein 2008,115), szemben azokkal, amelyek hatalomra kerülve, „a rendszert erősítették”. Kiderül, hogy Wallerstein szerint az 1917-es forradalom vagy például a vietnami háború nem ingatta meg a kapitalista rendszer stabilitását. Hogy s mint lehetne viszont tényszerűen bizonyítani a tőkefölhalmozásra való törekvést Oroszországban az Októberi forradalom után? Wallerstein, minthogy mellőzi a termelési mód és az osztályviszonyok problémáját az országon belül, olyan általánosításokra jut, amelyek lényegében véve minden értékétől megfosztják az egész elemzést. A „szocialista tábornak”, természetesen, nem volt semmi köze a „Marx-féle” osztályok és kizsákmányolás nélküli szocializmushoz. De annyi már bebizonyosodott, hogy ettől még nem lett kapitalizmus! (Jelen összefüggésben nem fontos, minek nevezzük a Szovjetunióban volt társadalmi rendet. Lehet „államszocializmus”, amiként például Krausz Tamás magyar történész nevezi, vagy „szuperetatizmus”, ahogy Alekszandr Taraszov, vagy akár „indusztropolitarizmus”, ahogy Jurij Szemjonov minősíti.)
Azért áll elő ez a történelmi zűrzavar, mert Wallerstein nem számol vele, hogy valójában a kapitalizmus határain kívülre került (még ha nem is a szocializmusba belépett) országok változásra késztették a kapitalizmust, rákényszerítették, hogy szociálisabb legyen, hogy létrehozza a jóléti államot. De milyen hirtelen lehullott ez a jótékony álarc a kapitalizmusról, amikor a szovjet rendszer megdőlte után diadalmaskodott a neoliberalizmus! Wallerstein számára a kapitalizmus válsága valójában 1968-ban kezdődött, s a szovjet tömb bukásával folytatódott (!) 1989-ben. Vitán fölül áll, hogy a válságok évtizedeken át is kifejthetik hatásukat, de semmi alapja annak, hogy a kapitalizmus folyamatos, szakadatlan válságban volna 1968 óta szinte napjainkig.
Ráadásul Wallerstein itt nemcsak történetileg, hanem – amiként a gyakorlat bebizonyította – politikailag is téved. A „tekintélyellenes” szellemiségtől föltüzelve, új rendszerellenes mozgalmak születtek a 90-es évek végén, s ezek már nem a hatalomért vívott harcot tűzték ki célul. Az antiglobalizmusról van szó. Ez az antiglobalizmus komolyan az elevenébe vágott a „történelem vége” babérjain elhevert neoliberális kapitalizmusnak, mivel az új mozgalom a szocialista tábor csődje után ismét baloldali eszméket tűzött napirendre. De tüstént kiderült: vagy politikai célokat tűznek maguk elé az antiglobalisták, vagy kimerül az erejük anélkül, hogy bármit is kínáltak volna cserébe az általuk elutasított „korporációs kapitalizmus” helyett. Épp ez történik most az antiglobalizmussal Európában és Észak-Amerikában.
Csak egy valamiben van itt igaza Wallersteinnek, abban, hogy elismétli az ortodox marxizmus hitvallását, amit a sztálinisták igyekeztek elfelejteni: nem lehetséges a szocializmus győzelme (vagyis egy olyan rendszeré, amelyik haladóbb a kapitalizmusnál) másként, csakis világméretekben.
Wallerstein szerint a rendszerellenes mozgalmak nemcsak abban hibáztak, hogy hatalomra törtek. Még abban is, hogy a tőkefölhalmozás uralkodó ideológiájára támaszkodtak. Ez az ideológia – Wallerstein így látja – az univerzalizmus, s az ebbe vetett hit „a történelmi kapitalizmus ideológiai égboltozatának legfőbb támpillére” (Wallerstein 2008, 121). Univerzalizmuson pedig három különböző dolgot ért, amelyek nála egybeolvadnak. Az első a modernizáció ideológiája, ami a haladás (tegyük hozzá: a lineáris előrehaladás) eszméjével kapcsolódik össze, ez lebilincselte a rendszerellenes mozgalmakat is, és „a Fölvilágosodás ideológiai köntösét” adta rájuk (Wallerstein 2008, 125). A második az egyetemes kultúra eszméje, lényegét tekintve: kulturális imperializmus, ami kiváltképp lelkesíti a tőkefölhalmozók „kiszolgáló személyzetét”, a középrétegeket, a „meritokráciát” – amely Wallerstein szerint a tőkés terjeszkedésből hasznot húzók 15-20%-át teszi ki -, valamint a vállalkozókat. S végül a harmadik egy „képzetkomplexum arról, mit lehet megismerni és miképpen lehet megismerni. […] Vannak jelentős állítások a – fizikai, társadalmi – világról, amelyek egyetemesen és állandóan helyesek, s a tudomány célja ezeknek az általános állításoknak a kutatása.” Így hát az univerzalizmus „azt követeli, hogy tiszteljük […] az igazság megfoghatatlan, ám valóságosnak tetsző jelenségét”. Az igazság kutatása nem „önzetlen erény”, hanem „önző ésszerűség”, s ez „elemi módon összhangban van a hierarchikusan egyenlőtlen társadalomszerkezet megőrzésével, amely hozzátartozik a specifikus viszonylatok sorához”. (Wallerstein 2008, 121)
Az ideológia mindenhatóságának és annak elismerése, hogy az ideológia át- meg átszövi az élet minden szféráját, beleértve a nyelvet (amit a posztstrukturalizmus deklarál) meg a tudományt – ez 1968 vereségének lenyomata, ami nem a kapitalizmus, hanem ellenkezőleg, a baloldali gondolkodás válságához vezetett, úgy, hogy lefegyverezte és beterelte ezt a posztmodernista zsákutcába. Nem itt a helye, hogy megvitassuk ezt az álláspontot, elég csupán azt megállapítanunk, hogy Wallersteinnek nem sikerül következetesen végigvinnie gondolatmenetét – hiszen akkor mi értelme saját világrendszer-kutatásainak?
Egyik bizonyítékként arra, hogy létezik ez az univerzalista ideológia, amelyen belül eltűnik az elvi különbség konzervativizmus, liberalizmus és baloldali radikalizmus között, a következőt hozza föl Wallerstein: ha ez a két jelenség, a rasszizmus-szexizmus és az univerzalizmus „egyidejűleg kapott erőre”, akkor biztos, hogy lényegi kapcsolat van köztük (Wallerstein 2008, 168). Az egyidejűség gyönge bizonyíték arra, hogy egy kaptafára húzható dolgokról van szó. Az analógia bizonyíték gyanánt való alkalmazása szintén gyakori Wallerstein munkáiban, nem is szólva arról, hogy itt megint csak történetileg helytelen, amit állít: a rasszizmus mint ideológia csak a XVIII. század végén tűnt föl, válaszul az abolicionizmusra (a rabszolgaság eltörlésének szorgalmazására), a nőket viszont már az osztálytársadalom keletkezésének pillanatától kezdve kizsákmányolták a patriarchális családokban.
Egyetlen kiutat javasol Wallerstein az univerzalizmus zsákutcájából: bevonni a rendszerellenes mozgalmakba a társadalmi lét peremére szorítottakat és a kisebbségi csoportokat (Wallerstein 2008, 128). De hogy ez aztán miként vezethet diadalra a fölhalmozás mindent átfogó rendszere fölött, az nem világos. Csupán az óhaj marad: a rendszer a szemünk láttára aláássa saját alapjait, s így a „mindent áruvá változtatás” folyamata immár a végéhez közeledik, tehát a kapitalista világrendszer hamarosan majd csak kimeríti saját magát. Az ortodox marxizmus és a XX. századi neomarxizmus szerint a kapitalizmus a maga fejlődési folyamatában óhatatlanul ellentmondásokat hozott létre az élet minden területén, Wallerstein viszont lényegében véve mindössze egyetlen, merőben csak gazdasági ellentmondást vesz tekintetbe: a tőkefölhalmozás logikája kimeríti azokat az övezeteket, amelyekre a periféria szerepe hárult, s ezzel saját magát sodorja válságba.
Wallersteinnél minden a tőkefölhalmozás szerint alakul és szerveződik: a rendszerellenes mozgalmak, a tudomány, a Fölvilágosodás, sőt még a forradalmak is. Végeredményben minden erre vezethető vissza, akár Hegelnél az abszolút szellemre. És minden, ami nem illik bele ebbe a modellbe, az egyszerűen a látókörön kívülre kerül, nem kerül be a wallersteini szövegekbe. Erősebbnek bizonyul ez a gazdasági determinizmus, mint az ortodox marxista Paul Lafargue – Marx veje – azonos című könyvében.
Wallerstein az univerzalizmusról szóló fejtegetéseiben képtelen túlzásba viszi azokat a tételeket, amelyeket a társadalomtudományok frankfurti iskolájának alapítói, Theodor Adorno és Max Horkheimer fektettek le A felvilágosodás dialektikája sokatmondó címmel még 1944-ben megjelentetett könyvükben. De amíg a német teoretikusok a dialektikáról beszéltek, vagyis – elnézést a banalitásért – az ellentmondások egységéről és harcáról a kapitalista civilizáció fejlődésében, addig Wallerstein minden kételkedés és árnyalás nélkül, kapásból elutasít mindent, ami kételkedésre késztette a frankfurtiakat: a Fölvilágosodást, az objektív igazság elérhetőségét és a haladást.
Ha lehet röviden választ fogalmazni arra, ahogyan Wallerstein „megvonja a mérlegét” a kapitalista civilizációnak, akkor – egyetértve az elidegenedés, a meritokrácia és a kizsákmányolás bírálatával – le kell szögeznünk: a haladást (vagyis az alacsonyabb formáktól a magasabbak felé való mozgást) nem lehet nem észrevenni a társadalom termelőerőinek fejlődésében, és Hegel szavaival szólva „a szabadság eszméletében, amit szükségességében kell fölismernünk”. E két dolog szétválaszthatatlan egységben létezik, s éppen ezek jóvoltából marad lehetőségünk arra, hogy túllépjünk a kapitalista civilizáció keretein. Ami pedig a haladás lineáris elképzeléseit illeti, azokat csakugyan meghagyhatjuk a XIX. századi liberálisoknak.
A függőség és a periferikus kapitalizmus elméleteire (Raúl Prebisch, Theotonio Dos Santos, Fernando Cardoso, André Gunder Frank, Samir Amin és mások), valamint Fernand Braudel világgazdasági koncepciójára fölhúzott wallersteini fölépítmény nem csupán túlságosan spekulatívnak és könnyű fajsúlyúnak bizonyul, de 1968 túlságosan is átideologizált hagyatékának is, méghozzá e hagyaték korántsem legjobb részének.
Különösen szembetűnő ez a gyöngeség azokban az előrejelzésekben, amelyekre könyveiben vállalkozik Wallerstein. Egyáltalában, Wallerstein gyakran készít prognózisokat, például azokban a politikai kommentárjaiban, amelyeket rendszeresen megjelentet a Fernand Braudel Központ weboldalán. Találati aránya azonban nem valami magas, ha nem az USA gazdaságáról s a „harmadik világban” folytatott politikája konkrét távlatairól van szó, azaz éppen ott, ahol történetesen a világrendszer-elemzés módszertanára nincs túl nagy szükség.
De mindezen észrevételek ellenére, Kelet-Európában Wallerstein bármely könyvének megjelenését csak üdvözölni lehet. A világrendszer-elemzés sokkal hasznosabb a szociológia és a történelemtudomány számára a „szocialista tábor” volt országaiban, mint az olyan elméleti pótszerek, amilyenek divatba jöttek, miután a múltba merült a szovjet „törtmat.”, az olyasféle koncepciók, mint a „civilizációs megközelítés”, a „civilizációk összecsapása”, vagy az elméletről való teljes lemondás a történeti kutatásban. Wallerstein és más világrendszer-szemléletű kutatók munkái különösen fontosak azért, mert tisztán és világosan rámutattak – továbbfejlesztve mások, a függő fejlődés és a periferikus kapitalizmus Oroszországban sajnos ismeretlen teoretikusainak művét – a modern kapitalizmusra nézve meghatározó jellegű centrum-periféria viszonyokra. Ezen túl pedig fölkeltették az érdeklődést a kapitalizmus egészben vett társadalmi-gazdasági elemzése iránt. De még jobb lesz, ha Kelet-Európa társadalomtudósai megismerkednek végre Wallerstein ihletadó forrásaival, vagyis Latin-Amerika és Afrika függőség-teoretikusainak munkáival.
(Fordította: Csala Károly)
A tanulmány az Eszmélet számára készült.
Irodalomjegyzék
Avreh, A. Ja. 1989: Carizm nakanunye szverzsenyija. Moszkva, Nauka
Boffa, Giuseppe 1990 (1976): Isztorija Szovjetszkogo Szojuza. T. 1. Moszkva, Mezsdunarodnije otnosenyija
Centralno-Vosztocsnaja Jevropa vo vtoroj polovinye XX veka. T. 1. Sztanovlenyije „realnogo szocializma” (1945-1965). Moszkva, Nauka, 2000
Chomsky, Noam 2002 (1999): Pribil na ljugyah. Moszkva, Prakszisz
Globalizacija szoprotyivlenyija: borba vmire. Moszkva, Editorial URSzSz, 2004
Hobsbawm, Eric 1998 (1994): A szélsőségek kora. A rövid 20. század története. Budapest, Pannonica
Jermolajev, Sz. A.: „Klasszovaja vojna” v „gipermarketye”: kto protyiv kogo? In: http://scepsis.ru/library/id_2302.html
Kagarlickij, B. Ju. 2009: Periferijnaja imperija: Cikli russzkoj isztorii. Moszkva, EkSzMO
Laki László 2009 (2004): Provincija i szela „poszle szelszkogo hozjajsztva” In: Szmena rezsima glazami vengrov (1989-2009). Budapest – Moszkva, INION-RAN
Lenin, V. I. 1971 (1916): Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. In: LÖM 27. Budapest, Kossuth Könyvkiadó
Litvak, B. G. 1991: Perevorot 1861 goda v Rosszii. Moszkva, Izdatyelsztvo polityicseszkoj lityeraturi
Loginov, V. T. 2010: Nyeizvesztnij Lenyin. Moszkva, Algoritm
Pervaja revoljucija v Rosszii: vzgljad cserez sztoletyije. Moszkva, Pamjatnyiki isztoricseszkoj miszli, 2005
Rogovin, V. Z. 1998: Mirovaja revoljucija i mirovaja vojna. Moszkva, „Moszkva”
Rosszija 1913 god. Sztatyisztyiko-dokumentalnij szpravocsnyik. Szankt-Petyerburg, Blic, 1995
Szemjonov, Ju. I. 2003: Obscsesztvo: tyeoretyicseszkij analiz ponyatyija. Obscsesztvo kak celosztnaja szisztyema. In: Gobozov, I. A. (szerk.): Szocialnaja filoszofija. Kursz lekcij. Ucsebnyik. Moszkva, Izdatyel Szavin Sz. A.
Tarle, Je. V. 2001: Polityika: Isztorija territorialnih zahvatov. XV-XX veka. Moszkva, EKSzMO-Pressz
Troickij, N. A. 1997: Rosszija v XIX veke: Kursz lekcij. Moszkva, Viszsaja skola
Velikaja Otyecsesztvennaja Vojna. Kn. 1. Szurovije iszpitanyija. Moszkva, Nauka, 1998
Wallerstein, Immanuel 1996: Rosszija i kapitalisztyicseszkaja mir-ekonomika, 1500-2010. Szvobodnaja miszl, 1996. No. 5.
Wallerstein, Immanuel 2001: Analiz mirovih szisztyem i szituacija vszovremennom mire. Szankt-Petyerburg, Unyiverszityetszkaja knyiga
Wallerstein, Immanuel 2003 (1999): Konyec znakomogo mira: Szociologija XXI veka. Moszkva, Logosz
Wallerstein, Immanuel 2004a (1991): Sztrukturi domasnyih hozjajsztv i transzformacija rabocsej szili v mirovoj kapitalisztyicseszkoj ekonomike. In: Balibar, Étienne – Wallerstein, Immanuel 2004 (1991): Rasza, nacija, klassz. Dvuszmiszlennije identyicsnosztyi. Moszkva, Logosz-Altyera
Wallerstein, Immanuel 2004b (1991): Konflikt klasszov v kapitalisztyicseszkoj miro-ekonomike. In: Balibar, Étienne – Wallerstein, Immanuel 2004 (1991): Rasza, nacija, klassz. Dvuszmiszlennije identyicsnosztyi. Moszkva, Logosz-Altyera
Wallerstein, Immanuel 2008 (1995): Isztoricseszkijkapitalizm. Kapitalisztyicsesz-kaja civilizacija. Moszkva, Tovariscsesztvo naucsnih izdanyij KMK
Wallerstein, Immanuel 2010 (2004): Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Budapest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány
Zajoncskovszkij, P. A. 1968: Otmena kreposztnogo prava v Rosszii. Moszkva, Proszvescsenyije