Az írógéppel írt, szűkszavú feljegyzés, amit a szobám ajtaja alatt becsúsztattak, találkozóm időpontját erősítette meg az India belbiztonságára nézve Legúlyosabb Fenyegetéssel. Hónapok óta vártam, hogy halljak felőlük. Dantevadában [Dantewada], Csattiszgárban [Chhattisgar], a Ma Dantesvar-i [Ma Danteshwar] mandiron kellett lennem az így jelzett két napon megadott négy időpont egyikén. A több időpont azért volt, hogy ne befolyásolhassanak a rossz idő, defekt, blokád, közlekedési sztrájk vagy puszta balszerencse következményei. A cédulán ez állt: „Írónak kell legyen fényképezőgépe, tikája1 , kókuszdiója, a Találkozónak lesz sapkája, hindi Outlook magazinja és banánja. A jelszó: Namashkar Guruji". Azon gondolkodtam, vajon a Találkozó nevű személy férfit vár-e majd; esetleg okosabb lenne, ha álbajuszt ragasztanék?
Dantevadát sokféleképpen lehetne leírni. Oxymoron. Határváros, India szívébe ékelve. Háborús epicentrum. Feje tetejére állított város.
A liberális felfogás számára egyszerűbb azt hinni, hogy ez az erdőben vívott háború az indiai kormány és a maoisták között folyik, akik a választásokat színlelésnek, a Parlamentet meg disznóólnak tartják, és nyíltan vallják, hogy törekvésük az Indiai Állam megdöntése. Kényelmes elfelejteni, hogy Közép-India törzsi népeinek történelme az ellenállás története, ami századokkal előzte meg Maót. (Persze, ez közhely, ha nem így lett volna, ezek a népek mára nem is léteznének.) A hok, oraonok, kolok, szantalok, mundák, gondok számtalanszor lázadtak a britek, a zamindárok vagy a pénzkölcsönzők ellen2 . A lázadásokat kegyetlenül elfojtották, sok ezer embert öltek meg, ám e népeket egészen sohasem hódították meg. A függetlenség utáni első, maoistának nevezett felkelésben is – amely Naxilbar faluban, Nyugat-Bengálban kezdődött (innen a naxalita elnevezés) – a törzsi népek játszották a főszerepet. A naxalita politika kibogozhatatlanul összekapcsolódott a törzsi felemelkedéssel, és ez épp annyit mond el a törzsekről, mint amennyit a naxalitákról.
A lázadás öröksége egy dühös népet hagyott hátra, amelyet szándékosan elszigetelt és marginalizált az indiai kormány. Az Indiai Alkotmányt, az indiai demokrácia morális támaszát 1950-ben fogadta el a Parlament. Ez volt a törzsi népek gyásznapja. Eltörölték hagyományos jogaikat az erdőgazdálkodásra, aminek következtében egész életmódjuk kriminalizálódott. Cserébe a választójogért elveszítették hagyományos életmódjukat és a méltóságukat.
Az „aggódást" legutóbb a belügyminiszter P. Chidambaram fejezte ki, miszerint: nem akarja, hogy a törzsi népek „muzeális kultúrákban" éljenek. Bezzeg a törzsek jóléte korábban, vállalati jogászkodása idején, amikor elsősorban bányászati cégek érdekeit képviselte, nem tűnt számára ennyire fontosnak.
Az elmúlt öt év során Csattiszgar, Dzsarkand [Jharkhand], Orissza [Orissa] és Nyugat-Bengál kormányai több száz szerződést írtak alá a nagy ipari korporációkkal, és ezekben – titokban – több milliárd dollárt nyújtottak acélüzemekre, nyersvasgyárakra, erőművekre, alumíniumgyárakra, védőgátakra és bányákra. Ahhoz, hogy mindezek megvalósuljanak, és a szerződéseket valódi pénzre válthassák, a törzsi népeket el kell költöztetni lakóhelyükről.
Erről szól ez a háború.
Milyen háború az, amit egy ország saját határain belül, saját népének üzen meg? Van-e esélye az ellenállásnak? Kellene hogy legyen? Kik a maoisták? Erőszakos nihilisták, akik idejétmúlt ideológiákat tukmálnak a törzsi népekre, eleve reménytelen felkelésbe hajtva őket? Mit tanulhattak korábbi tapasztalataikból? Vajon a fegyveres harc valóban antidemokratikus lenne? S a „szendvicselmélet" – amely szerint a törzsek kereszttűzbe kerültek az állam és a maoisták között – hűen írja-e le a valóságot? A „törzsek" és a „maoisták" valóban egymást kizáró kategóriák, ahogyan egyesek állítják? Vagy tán mégis egybevágnak az érdekeik? Tanultak bármit is egymástól? Keveredtek egymással?
Egy internetes cikk azt írta, hogy az izraeli Moszad harminc magas beosztású indiai rendőrtisztet képzett ki célzott gyilkossági technikákra, hogy így érjék el a maoista csoportok lefejezését. Szó volt a sajtóban az új hardware-ről, amelyet Izraeltől vettek: lézeres távolságmérőkről, hőképelemző berendezésről és pilóta nélküli távirányítású repülőgépről, amelyeket előszeretettel használ az Egyesült Államok hadserege is. Tökéletes fegyverek a szegények ellen.
Utam során láttam, hogy Raipur külvárosában többméteres plakát reklámozza a Vedanta Rákkórházat (Vedanta a neve annak a társaságnak is, amelynek a jelenlegi belügyminiszter korábban dolgozott). Orisszában, ahol bauxitot bányásznak, a Vedanta egyetemet finanszíroz. Ezen az ártalmatlan módon kerültek látókörünkbe a bányatársaságok: olyan gyengéd óriásokként, amelyek, lám, törődnek velünk. Ezt hívják CSR-nak3 , a vállalatok társadalmi felelősségvállalásának. És ez fedi el a gazdálkodásnak azt a gyalázatos módját, amely India bányászati szektorát jellemzi.
Későn értem a városba, Dzsagdalpur [Jagdalpur] aludt, kivéve Rahul Gandhi hirdetőtábláit, amelyek arra biztatják az embereket, hogy csatlakozzanak a Youth Congress-hez4 . Gandhi kétszer is járt Basztárban [Bastar] az elmúlt hónapok során, de semmit sem mondott a háborúról. A nép hercege5 valószínűleg túl mocskosnak tartaná, hogy ilyesmibe beavatkozzon.
Utam során hamarosan magam mögött hagytam Kankert, amely Terrorelhárító és Dzsungelharcos Főiskolájáról híres; ezt B. K. dandártábornok üzemelteti, akit azzal a feladattal bíztak meg, hogy a korrupt és hanyag rendőröket dzsungelkommandósokká képezze át. „Úgy harcolj a gerillák ellen, mint egy gerilla" – a háborús kiképző iskolának ezt a mottóját felfestették a kövekre. A tábornok nagy büszkeséggel képez ki „utcai kutyákat", hogy megküzdhessenek a „terroristákkal". Minden hatodik héten nyolcszáz rendőr végez a háborús kiképző központban, s húsz hasonló iskola építését tervezik még Indiában. A rendőri erőket fokozatosan átirányítják a hadseregbe. (Kasmírban ez fordítva történt, ott a hadseregből duzzasztották fel a közigazgatás rendőri erőit.) Kifordítva-befordítva. Akárhogy is, az Ellenség: a Nép – fizetett polgárőrcsoport felel az erőszakért, gyilkosságokért, falvak felgyújtásáért és több ezer ember kiűzéséért otthonaikból.
Korán érkeztem a Ma Dantesvar-i mandirra, a találkozómra (első nap, első időpont). Velem volt a fényképezőgép, a kókuszdió és egy púderpiros tika. Kíváncsi voltam, ha netán figyel valaki, nem kezd-e nevetni? Néhány perc múlva egy fiatal fiú jött a közelembe. Sapkája volt, hátán iskolatáska. Az ujjain lekopott, vörös körömlakk. Se hindi Outlook, se banán. Még „Namashkar Guruji" se.
– Maga az, aki oda akar menni? – kérdezte.
Nem tudtam, mit mondjak. Kivett egy ragacsos jegyzetet a zsebéből és a kezembe nyomta: „Outlook nahin mila (nem találtam Outlook-ot)" – állt rajta.
– És a banán? – kérdeztem.
– Megettem – mondta -, megéheztem.
Valóban biztonsági kockázat volt.
Azt mondta, a neve Mangtu. Hamarosan megtudtam, hogy Dandakaranya, az erdő, ahová be akartam jutni, tele van soknevű emberekkel, akiknek eléggé cseppfolyós az identitásuk.
Motorbicikli vett föl. Fogalmam sem volt, hová megyünk. Magunk mögött hagytuk a rendőrkapitány házát, amelyet előző látogatásomról ismertem fel. Pártatlan ember volt a rendőrkapitány: „Látja, asszonyom, őszintén szólva, erről a problémáról meg kell mondani, hogy ezt sem a rendőrség, sem a katonaság nem tudja megoldani. Az a probléma ezekkel a törzsekkel, hogy nem értik a kapzsiságot. Anélkül, hogy maguk is mohóvá válnának, nincs reményünk. Mondtam is a főnökömnek, vigyék el innen a fegyveres erőket és adjanak helyette tévét minden lakásba. Minden magától el fog rendeződni."
Egy pillanat alatt kiértünk a városból. Nem követtek. Az út hosszú volt, mintegy három órányi. Hirtelen ért véget a semmi közepén, egy üres úton, amelyet mindkét oldalán erdő szegélyezett. Mangtu leszállt a motorról. Én is. A motorosok elmentek, s én felkaptam a hátizsákom, hogy kövessem a kis belbiztonsági kockázatot az erdőbe.
Nemsokára kibukkantunk egy egyenes, széles folyó fehér homokos partjára. A túlparton ránk várakozott egy citromzöld Horlicks-os6 pólóban Chandu. Egy kicsit idősebb biztonsági kockázat. Úgy húsz év körüli. Bájos mosolya volt, biciklije, forralt vízzel teli marmonkannája és sok csomag glükóz-keksze – számomra – a Párttól. Alkonyattájt a válltáskáik kukorékolni kezdtek. Kakasok voltak bennük, amelyeket a piacra vittek, de nem sikerült eladniuk.
Az egyik faluban találkoznunk kellett Didivel (Nővér elvtárssal), aki tudta, mi lesz az utazás következő lépése. Chandu nem tudta. Az információnak is van egyfajta gazdasága. Senki sem tudhat mindent. Amikor a faluba értünk, Didi nem volt ott. Híre-hamva sem volt. Először némi aggodalmat láttam Chandun; magamban jóval többet éreztem. Nem tudtam, mi a kommunikáció rendje errefelé, és mi van, ha valami félresikerült?
Letáboroztunk egy kiürült iskolaépület előtt, nem messze a falutól. Miért fest úgy minden állami iskolaépület, mint valami bástya: fémspalettákkal az ablakokon és csúszkás, összecsukható fémajtókkal? Miért nem olyanok inkább, mint a falusi házak, vályogból és nádtetővel? Mert közben barakkok és bunkerek is egyben.
– Az iskolákban nincsenek tanárok. Mind elfutott – magyarázta Chandu.
– Nem lehet, hogy ti kergettétek el őket?
– Nem, mi csak a rendőröket kergettük el. De miért is jönnének a tanárok a dzsungelbe, ha otthon is megkapják a fizetésüket?
Jó kérdés. Elmesélte nekem, hogy ez itt az „új terület". A Párt csak ritkán lép be ide.
Fiatalok érkeztek, fiúk és lányok vegyesen, tinédzserkorúak vagy korahúszasok. Chandu megmagyarázta, hogy ez a falusi milícia, a maoisták legalsó katonai szintje. Sosem láttam hozzájuk hasonlókat: száriba és szárongba öltöztek, néhányan olajzöld terepruhába. A fiúk ékszereket hordtak és sisakot. Mindnek volt elöltöltős puskája, amit barmarnak [bharmaar] neveznek. Néhányuknak kése, baltája, íja és nyila is volt. Az egyik fiú nehéz aknavetőt cipelt, amit három láb hosszú amerikai katonai csőből alakítottak ki. Puskaporral volt megtöltve, és élesítve, készen arra, hogy elsüssék. Nagy zajt tudott kelteni, de csak egyszer lehetett használni. Azt mondták, megijeszti a rendőröket – és nevettek. Nem úgy tűnt, hogy a háború a legelső a gondolataik között. Talán azért, mert területük kívül esett a Szalva Dzsudum [Salva Judum; Tisztogató Hadművelet, lásd lejjebb – a ford.] körzetén. Épp befejezték a napi munkát, kerítés építését néhány falusi ház köré, hogy az kint tartsa a kecskéket a földeken. Tele voltak jókedvvel és kíváncsisággal. Az a munkájuk, mondta Chandu, hogy járőrözzenek és megvédjék négy-öt falu közösségét, segítsenek a földeken, tisztítsák a forrásokat vagy javítsák a házakat – elvégezzék, ami épp szükséges. Didi még mindig sehol.
Vacsora után mindannyian szó nélkül felsorakoztak. Tiszta sor, indulunk. Minden velünk jött, a rizs, a fazekak, a zöldségek. Elhagytuk az iskola nyílt területét és egyes sorban masíroztunk az erdőben. Nem egészen fél óra múlva egy tisztásra érkeztünk, ahol aludni készültünk. Semmi zaj sem hallatszott. Pár perc alatt mindenki kihajtogatta nagy, kék műanyag lepedőjét, az általánosan használt dzsilit (ami nélkül nem is létezhetne forradalom). Chandu és Mangtu megosztozott egyen, és én is kaptam egyet. Chandu elmondta, hogy üzenetet küldött Didinek. Ha megkapja, ő lesz az első, akit reggel megpillantunk. Ha megkapja.
Ez volt a legszebb hálószoba, ahol valaha aludtam. A magánszobám egy ezercsillagos hotelben. Körülvettek ezek a furcsa, gyönyörű gyerekek a különös fegyvereikkel. Bizonyára mindannyian maoisták. Vajon meghalnak majd? Ellenük jött létre a dzsungelharcos kiképzőiskola? Meg a felfegyverzett helikopterek, a hőképelemzők és a lézeres távolságmérők? Miért kell meghalniuk? Mi célból? Hogy mindez körülöttünk bányává változzon?
Kora délután érkeztek. Távolról láttam őket, körülbelül tizenötüket, amint olajzöld egyenruhájukban felénk futottak. Már távolból tudtam, a futásuk irányából, hogy ők a „gyilkosok", a Népi Felszabadító Gerilla Hadsereg (People's Liberation Guerilla Army, PLGA). Miattuk kell a hőképelemző és a lézeres távolságmérő, miattuk van a dzsungelharcra kiképző iskola.
Ők már komoly fegyvereket cipeltek: INSAS-t,7 SLR-t,8 s kettejüknek AK-47-ese is volt. A szakasz vezetője Madhav elvtárs, aki kilenc éves kora óta tart a Párttal. Warangalból származik, Andra Pradesből [Andhra Pradesh]. Szomorú, és szörnyen mentegetőzik. „Történt egy nagyobb kommunikációs hiba" – mondja újra és újra – „ami általában nem fordul elő." Már első este meg kellett volna érkeznem a főtáborba.
Valaki porszemet tett a dzsungelhírek gépezetébe. A motorbiciklinek egy teljesen más helyen kellett volna letennie. „Megvárakoztattuk, túl hosszú gyaloglásra kényszerítettük. Egész úton rohantunk, amikor megérkezett az üzenet, hogy itt van."
Mondtam, hogy minden rendben; hogy felkészültem rá, hogy várjak, gyalogoljak és figyeljek. Azonnal indulni akart, mivel az emberek a táborban már nagyon várták és aggódtak. Osak „néhány óra" járás volt a tábor. Épp sötétedett, amikor megérkeztünk.
Vacsorakor találkoztam Narmada elvtárssal, az Adivaszi Nőszervezet9 felügyelőjével, akinek vérdíjat tűztek ki a fejére; Saroja elvtárssal a Népi Felszabadító Gerilla Hadseregtől, aki csupán olyan magas, mint az SLR-je; Maase elvtársnővel (neve gondiul fekete lányt jelent), aki szintén körözés alatt állt; Rupi elvtárssal, a tech-varázslóval, Raju elvtárssal, aki a körzet felügyelője, és Venu elvtárssal, (alias Murali, alias Sonu, alias Sushil, ahogyan épp nevezni akarják) – alighanem a legidősebbel mindannyiuk közül. Talán a központi bizottsággal vagy a politbüroval vacsorázhattam? Nem mondták, nem kérdeztem. Maguk között gondi, halbi, punjabi vagy malayalam nyelven társalogtak. Osak Maase beszélt angolul. Így hát együtt mindnyájan hindiül kommunikáltunk.
Rossz hírek jöttek, ahogy ez már ebben a dzsungelben lenni szokott. Egy hírnök érkezett „süteményekkel", azaz kézzel írott jegyzetekkel, amelyeket összegyűrt és összefűzött papírfecnikre írtak. Egész szatyorral volt belőlük, mint a chipsből. Hírek mindenfelől. A rendőrség megölt öt embert Ongnaar faluban, a milícia négy tagját és egy helyi lakost. Talán ők voltak azok a gyerekek, akiket a csillagfényes hálószobámban tegnap éjjel láttam.
Aztán jó hír is érkezett. Kis csapat egy határozott fiatalemberrel. Szintén terepruhában volt, de az teljesen újnak tűnt. Mindenki csodálta őt s beszámolóját a rohamról. Szégyenlősnek tűnt, de boldognak. Orvos volt, aki a bajtársakhoz jött élni és dolgozni az erdőbe. Sok éve nem volt már orvos Dandakaranyában.
A rádióban hírek szóltak a belügyminiszter és a vezető miniszterek találkozójáról a baloldali szélsőségesekkel.
Bemutattak Kamla elvtársnőnek. Megmondták, hogy semmiképp sem mehetek még öt lépést sem a dzsilimtől, anélkül, hogy őt felkelteném, mivel az erdőben mindenki elvéti az irányt.
Másnap, reggeli után Venu elvtárs már várt rám keresztbe tett lábbal ülve a dzsilin, s úgy nézett a világra, mint egy falusi tanító. Hamarosan történelemórám lesz. Vagy, hogy pontosabban fogalmazzak, előadást hallgathatok meg az elmúlt harminc év történetéről a Dandakaranya erdőségben, amely abban a háborúban kulminál, amelyet a mai napig vívnak. Persze, ez a partizánverzió, de hát végül is mi a történelem? Akárhogy is, a titkos történelmet nyilvánossá kell tenni, hogy vitatkozhassanak vele, hogy megmérkőzhessen, ahelyett, hogy hazudnak róla, mint ahogy most történik.
Venu elvtársnak megnyugtató modora volt, hangja gyengéd – ami az elkövetkező napokban kisimította az idegeimet. ő is egyik vezetője volt annak a hét fegyveres osztagnak, amelyek harminc évvel ezelőtt, 1980 júniusában átvágtak a Godvarin Andra Pradesből, és eljutottak a Dandakaranya erdőségbe (a DK-ba, ahogy a Pártban mondják). Egyike volt a kezdeti 49-eknek. A Népi Háborús Csoporthoz [People's War Group, PWG] tartoztak, amely az I(M-L)KP, az Indiai (Marxista-Leninista) Kommunista Párt egyik klikkje volt; ők az eredeti naxaliták. A Népi Háborús Osoportot az év áprilisában különálló, független pártként jelentették be, Kondapalli Seetharamiah vezetése alatt. A PWG elhatározta, hogy állandó hadsereget állít fel, amelynek számára bázisra volt szüksége. Dandakaranyát szemelték ki erre a szerepre, és az első osztagokat azért küldték, hogy felderítsék a területet és kiépítsék a gerillazónákat. A PWG döntése, hogy állandó hadsereget állít fel, az Andra Pradesban szerzett tapasztalatokból indult ki, ahol a „Földet a parasztoknak" kampány közvetlen összecsapáshoz vezetett a földesurakkal, és rendőri elnyomást idézett elő, amit a párt saját kiképzett haderő nélkül kibírhatatlannak ítélt.
(2004-ben a PWG egybeolvadt a többi IKP-frakcióval, az Egységpárttal [Party Unity, PU] és a Maoista Kommunista Központtal [Maoist Communist Centre, MCC] – amelynek hatóköre kívül esik Biharon és Dzsarkandon -, így nyerte el mai formáját és lett az Indiai Maoisták Kommunista Pártja [Communist Party of the Indian Maoists].)
Dandakaranya az a terület, amelyet a britek a maguk fehér módján Gondwananak, a gondok országának hívtak. Ma ez az állam Madia Pradessel [Madhya Pradesh], Csattisgarral, Orisszával, Andra Pradessel, Maharastrával határos az erdőkön túl. Régi trükk a problémás népeket különböző adminisztratív egységekre szétválasztani, de ezek a maoisták és maoista gondok nemigen törődnek olyasmivel, mint az államhatárok. A fejükben másmilyen térképek vannak, és éppúgy, mint az erdő többi teremtményének, nekik is megvannak a maguk ösvényei. Számukra az épített utak nem olyasvalamik, amin végig kell haladni, inkább olyanok, amiket keresztezni kell, vagy, ahogy az egyre inkább előfordul, ahol lesbe kell állni. Habár a gondok (megosztva a koya és a dorla törzsek között) messze a legnagyobb többség, a többi törzsi közösségnek is vannak itt telepei. A nem-adivaszi közösségek, kereskedők és letelepedők az erdő szélén élnek, közel az utakhoz és a piacokhoz.
A PWG nem az első hírnök volt Dandakaranyában. Baba Amte10 , a jól ismert gandhista 1975-ben nyitotta meg asramját és leprakórházát Warorában. A Ramakrisna misszió11 azzal vette kezdetét, hogy falusi iskolákat nyitott Abudzsmad [Abujmad] elzárt erdőiben. Észak-Basztárban Baba Bihari Das kezdett erőteljes kampányt, hogy „visszavezesse a törzseket a hinduk nyájához", amely kampány részeként befeketítették a törzsi kultúrát, öngyűlöletet keltettek és megismertették a hindu kultúra nagy ajándékát, a kasztrendszert. Az első megtérőkre, a falusi vezetőkre és a nagyobb földesurakra – mint Mahendra Karmára, a Szalva Dzsudum alapítójára – ruházták a dvidzsa, a kétszer-születettek12 és a bráhminok állapotát. (Ami persze csalás volt, hiszen senki sem válhat bráhminná. Ha lehetne, már a bráhminok nemzete volnánk.)
Ezt a hamisított hinduizmust a törzsek számára megfelelőnek tartották, éppúgy, mint a többi márkahamisítást, legyen szó kekszről, szappanról, gyufáról vagy olajról, amelyet a falusi piacokon árulnak. Azokat, akik nem csatlakoztak a hinduk nyájához, katvasznak nyilvánították (amin érinthetetlent értenek). Belőlük lett később a maoista mozgalom természetes alapja.
A PWG először Dél-Basztárban és Gadcsiroliban [Gadchiroli] látott munkához. Venu elvtárs néhány részlettel jellemezte azokat az időket: hogy mennyire gyanakvóak voltak a falusiak s miért nem engedték be őket az otthonaikba. Senki sem kínálta őket élelemmel vagy vízzel. A rendőrség azt a pletykát terjesztette róluk, hogy… rabolnak. A falusi asz-szonyok a tűzhely hamujába rejtették ékszereiket. Hihetetlenül nagy volt a nyomás. 1980 novemberében a rendőrség tüzet nyitott Gadcsiroliban a falugyűlésen. Ez volt Dandakaranya első találkozása a gyilkolással. Traumatikus csapás volt, és az elvtársak visszavonultak Godavariba, Adilabadba. Ám 1981-ben visszatértek. Megkezdték a törzsi népek megszervezését, hogy követelhessék a tendulevelek (ebből készül a helyi cigarettafajta, a bidi [beedi]) felvásárlási árának emelését.
Abban az időben a kereskedők három piasztert fizettek egy körülbelül ötvenleveles tendu-kötegért. Rettentő munka volt megszervezni és sztrájkba vezetni olyan embereket, akik nem ismerték ezt a fajta politikát. Végül a sztrájk sikeres volt, és megduplázták a levelek árát kötegenként hat piaszterre. A Párt valódi sikere azonban az volt, hogy megmutatkozott az egység és az új politikai irányítás értéke. Mára, több sztrájk és agitáció után a tendu ára eléri az egy rúpiát. (Elég valószínűtlennek tűnik a mai árfolyamokon, de a tenduüzlet forgalma eléri a többtíz cror-rúpiát13 .)
A Párt következő nagy harca, ahogy Venu elvtárs mesélte, a Ballarpur Papírmalmok ellen folyt. A kormány a Thapar csoportnak 45 évre szóló szerződést ajánlott, hogy kitermeljenek másfél lakh14 tonna bambuszt, igencsak támogatott áron. Hosszas agitáció, sztrájk, majd a papírmalom hivatalnokaival folytatott tárgyalások után megháromszorozták a kötegek átvételi árát. A törzsek számára ez nagy eredmény volt. Más politikai pártok csak ígéreteket tettek, de semmi jelét sem adták, hogy meg akarnák őket tartani. Az emberek kezdtek közeledni a PWG-hez, és kérdezgették, csatlakozhatnak-e.
A tendu, a bambusz és az erdő más termékeihez kötődő politika azonban időszaki. Az egészéves probléma, az emberek életének valódi csapása a legnagyobb földesúr, az Erdészeti Hivatal volt.
Felbátorodva az emberek korábbi részvételén, a Párt úgy döntött, harcba száll az Erdészeti Hivatallal. Bátorította az embereket, hogy vegyék át és műveljék az erdőt. Az Erdészeti Hivatal megtorlásként leromboltatta az erdő területén újonnan épült falvakat. 1986-ban Bidzsapurban [Bijapur] Nemzeti Parkot létesítettek, ami hatvan falu kilakoltatásával járt. Már több mint a felüket elköltöztették, és a nemzeti park infrastruktúrájának kiépítése is megkezdődött, amikor a Párt fellépett a folyamat ellen. Lerombolta az infrastruktúrát és leállította a kilakoltatást. Megakadályozta, hogy az Erdészeti Hivatal a területre lépjen. Néhány alkalommal a falusiak egy-egy hivatalnokot elfogtak, fához kötöztek és megvertek. Katartikus visszavágás volt ez a több generációnyi kizsákmányolás után. Végül az Erdészeti Hivatal megfutamodott. 1986 és 2000 között a Párt háromszázezer acre erdőt osztott vissza. Ma, ahogy Venu elvtárs mondta, már nincsenek földnélküli parasztok Dandakaranyában.
A mai fiatal generáció számára mindez távoli emlék. Az idősebb nemzedékeknek azonban az Erdészeti Hivataltól való megszabadulás a szabadságot jelentette. Ami sokkal többet jelentett nekik, mint India függetlensége valaha is. Összegyűltek a Párt körül, amely velük harcolt.
Ma Dandakaranyát a Népi Kormányok (Dzsanatana Szarkar [Jana-tana Sarkar]) gondosan kidolgozott rendszere vezeti. A szervező elvek a kínai forradalomból és a vietnami háborúból származnak. Minden Népi Kormányt falvak csoportja választ, amelyek egyesített népessége ötszáz és ötezer fő között van. Kilenc hivatal működik (angol átírásban): Krishi (mezőgazdaság), Vyapar-Udyog (kereskedelem és ipar) Arthik (gazdaság), Nyay (igazságügy), Raksha (védelem), Hospital (egészségügy), Jan Sampark (közkapcsolatok), School-Riti Rivaj (oktatásügy és kultúra), és Jungle (dzsungel). A Dzsanatana Szarkarok csoportja a Területi Bizottság alá tartozik. Három Területi Bizottság alkot egy körzetet és tíz körzet teszi ki Dandakaranyát.
Ironikus módon, mondja Venu, az elsők, akiknek a Párt Erdészeti Hivatal elleni kampánya jövedelmezett, a falusi vezetők, a mukhiák azaz, a kétszerszületettek voltak. A rendelkezésükre álló emberi erőt és a forrásokat arra használták, hogy annyi területet szerezzenek maguknak, amennyit tudtak, amíg csak lehetett. Azután azonban a nép megkereste a Pártot a „belső ellentmondásokkal" – mondta Venu elvtárs.
A Párt a törzsi társadalmon belüli egyenlőség, az osztályok és a jogsérelmek felé fordította figyelmét. A nagy földesurak látták a közeledő bajt. Ahogy a Párt befolyása nőtt, úgy csökkent az övék. Az emberek a Párt elé vitték gondjaikat a falusi vezetők helyett. Föltűnt a színen Mahendra Karma, aki egyszerre volt az egyik legnagyobb földesúr és tagja az Indiai Kommunista Pártnak (IKP). 1990-ben összegyűjtött egy csapatnyi falusi vezetőt és földesurat, s kampányba kezdett, amelynek a Dzsan Dzsagran Abijan [Jan Jagran Abhiyaan] nevet adta (kb. a Közösség Ébredése Kampány). Módszerük az „ébresztésre" az volt, hogy létrehoztak egy körülbelül háromszáz fős csoportot, amely átfésülte az erdőt, embereket gyilkolt, házakat gyújtott fel és nőket molesztált. Ezután a Madia Prades-i [Madhya Pradesh] kormány (Csattiszgart még nem alakították meg akkor) biztosított rendőri erősítést. Maharastrában valami hasonló szervezet, amit ott Demokratikus Frontnak neveztek, kezdte meg a támadást. Népi háború válaszolt minderre, valódi népfelkelés módján, a leghírhedtebb földesurak meggyilkolásával. Néhány hónap alatt a Dzsan Dzsagran Abijan – a fehérterror, ahogy Venu elvtárs nevezi – elbukott. 1998-ban Mahendra Karma – aki azóta a Kongresszus Párthoz csatlakozott – megpróbálta újra életre kelteni, de az ezúttal még hamarabb széthullott, mint korábban.
Azután 2005 nyarán rámosolygott a szerencse. Áprilisban a csattiszgari BJP-kormány két szerződést írt alá arról, hogy integrált acélfeldolgozó üzemet állít fel (titokban tartott feltételekkel). Az egyiket 7.000 crore rúpiáért Bailadilában az Essar acélvállalattal, a másikat 10.000 crore rúpiáért Lohandigudában a Tata Acéllal kötötték. Ugyanabban a hónapban Manmohan Szing miniszterelnök megtette elhíresült kijelentését, amelyben a maoistákat India „Legsúlyosabb Belbiztonsági Kockázatának" nyilvánította. A miniszterelnök bejelentésére felszöktek a bányatársaságok részvényárai. A média számára is üzenet volt ez, azt jelentette, a maoistákkal bárki játszadozhat, aki úgy dönt, hogy ilyesmire vállalkozik. 2005 júniusában Mahendra Karma titkos találkozóra hívta a falusi vezetőket Kutroo faluba, és elindította a Szalva Dzsudumot [Salwa Judum; Tisztogató Hadművelet].
A Dzsan Dzsagran Abijannal ellentétben a Szalva Dzsudum arra irányult, hogy az embereket út menti táborokba költöztesse ki a falujukból, ahol biztosítani tudják a rendet és ellenőrzést. Ezt katonai nyelven a falvak stratégiai célú kitelepítésének15 hívják. Sir Harold Briggs tábornok találta ki még 1950-ben, amikor a britek a maláj kommunistákkal harcoltak. A Briggs-terv nagyon népszerű lett az indiai hadseregben, amit Nagaföldön, Mizoramban, és Telanganánál is alkalmaztak. Raman Szing, a BJP főminisztere16 Osattiszgárban kijelentette, hogy amíg az ő kormánya fennáll, azok a falusiak, akik nem költöznek be a táborba, maoistáknak minősülnek. Így aztán Basztárban egy egyszerű állampolgár számára pusztán otthon maradni is egyet jelentett azzal, hogy veszélyes terrorista cselekményekben vesz részt.
Az első falu, amit a Szalva Dzsudum felégetett (2005. június 18-án) Ambeli volt. Ezután 2005 júniusa és decembere között kifosztott és felgyújtott, meggyilkolt több száz falut Dantevada déli részén. Bidzsapur (Bijapur) és a Bailadilához közeli Bairamgar (Bhairamgarh) voltak a műveletek központi területei, ahová az Essar új acélgyárát tervezték. A Népi Kormányok különleges célpontjaivá váltak a Szalva Dzsudum támadásainak. Emberek százait mészárolták le az elképzelhető legbrutálisabb módon. Körülbelül hatvanezer embert telepítettek át táborokba; néhányan önként mentek, mások a terror hatására. Közülük körülbelül háromezren kaptak különleges rendőri megbizatást,17 ezerötszáz rúpiás fizetéssel. Ezek a hitvány alakok, többségükben fiatalok, ezzel arra ítélték önmagukat, hogy életük végéig szögesdrót mögött éljenek. Kegyetlenkedéseikkel egyszersmind e borzalmas háború áldozataivá is váltak. Mert nincs az a Szalva Dzsudumot feloszlató legfelsőbb bírósági határozat, amely megváltoztathatná sorsukat. Sohasem mehetnek haza otthonukba.
A többi néhány százezer ember azonban eltűnt a kormány szeme elől. (Nem tűnt el viszont e 644 falunak a fejlesztési alapja. Vajon mi lett ezzel a kisebb aranybányával? Sokan közülük Andra Prades és Orissza felé vették az irányt, ahol szerződéses munkásként dolgoztak a chili-betakarítás időszakában. Tízezrek menekültek azonban az erdőbe, ahol a mai napig élnek oltalom nélkül; csak nappal mernek hazamenni a földjeikre, otthonaikba.
A Szalva Dzsudum farvizén rendőrök és rendőrtáborok tömege jelent meg. Az elképzelés az volt, hogy biztonsági folyosót alakítanak ki a maoista ellenőrzés alatt álló területek visszafoglalására. A maoisták csapássorozattal vágtak vissza a létrehozott biztonsági körzet szívében.
2006. január 26-án a Népi Felszabadító Gerilla Hadsereg (People's Liberation Guerrilla Army, PLGA) megtámadta a Gangalaur rendőrtábort és hét embert megölt. 2006. július17-én az erabori Szalva Dzsudum tábort támadták meg, 20 ember meghalt, 150 megsérült. 2006. december 13-án vették tűz alá a Baszaguda [Basaguda] „menedéktábort", és három különleges rendőrt és egy rendfenntartót megöltek. 2007. március 15-én jött a legvakmerőbb akció mind közül. A Népi Felszabadító Gerilla Hadsereg 1210 gerillája támadta meg Rani Bodili Kanya asramot, egy leányszállót, amelyet 80 csattiszgári rendőr (és különleges rendőr) barakká alakított, a lányok azonban még mindig ott laktak, mintegy élő pajzsként. A Népi Felszabadító Gerilla Hadsereg benyomult a barakkba, elkerítette a melléképületet, amelyben a lányok laktak, és megtámadta a rendőrtábort. 55 rendőrt és különleges rendőrt öltek meg. A lányok közül senki sem sérült meg.
A Rani Bodilit ért támadásnak nagy visszhangja volt az országban. Emberjogi szervezetek ítélték el a maoistákat nem csupán az erőszakért, hanem, úgymond, oktatásellenességükért is, mivel iskolát támadtak meg.
Dandakaranyában azonban a Rani Bodili elleni támadás legendává vált, énekeket, verseket, színjátékokat írtak róla.
A maoista ellenoffenzíva meghiúsította a biztonsági folyosó tervét, és szabad lélegzethez juttatta az embereket. A rendőrség és a Szalva Dzsudum visszavonult táboraiba, ahonnan azonban időnként kitámadnak – általában éjjelente – 300 vagy 1000 fős csapatokat mozgósítva, hogy műveleti falvakat keressenek. Végül a különleges rendőrökön és családjaikon kívül a legtöbb ember a Szalva Dzsudumból visszatért falvaiba. A maoisták üdvözölték őket és kijelentették, hogy még a különleges rendőrök is hazatérhetnek, amennyiben mélyen és nyilvánosan megbánják cselekedeteiket. A fiatalok elkezdtek a Népi Felszabadító Gerilla Hadsereg köré gyűlni (amelyet formálisan 2000 decemberében alapították meg).
A Szalva Dzsudum nem pusztán elbukott, hanem visszafelé sült el.
Tudjuk, hogy a Szalva Dzsudum nem csupán egy rövid ideig tartó, helyi művelet volt. Bármit írnak is a lapok, a Szalva Dzsudum valójában közös hadművelete volt a csattiszgári kormánynak és a Kongresszus Pártnak, amely a központi hatalmat birtokolja. Nem lett volna szabad elbuknia. Különösen nem akkor, amikor a korábban említett szerződések megvalósulásra várnak. A kormányon óriási volt a nyomás, hogy előálljon egy új tervvel. Ez lett a Zöld Vadászat Művelet [Operation Green Hunt]. A Szalva Dzsudum különleges rendőreit immár koya kommandósoknak hívják. Megszületett az új politikai irányvonal, amelyet kedélyesen WHAM-nak (Winning Hearts and Minds) – Győzelmes Szívek és Elmék politikájának neveznek.
Az állami agrárviszonyokat taglaló, „Befejezetlen munka és földreform (I. kötet)" című jelentéstervezet szerint a Szalva Dzsudumot elsősorban a Tata és az Essar finanszírozta. Kormányjelentésről lévén szó, ez az állítás, amikor a sajtó tudomására jutott, nagy port kavart. (Ezért azután a jelentés végleges változatából ki is hagyták. De vajon tényleg tévedésről volt szó, vagy esetleg valaki egy acélcső gyengéd nyomását érezte a lapockája tájékán?)
2009. október 12-én a Tata acélüzemmel kapcsolatban elrendelt nyilvános meghallgatást, amit Lohandigudában ígértek megtartani, s amelyen a helyiek is részt vehettek volna, végül sok mérfölddel távolabb és erős biztonsági kordon mögött Dzsagdalpurban, egy kis eldugott helységben tartották meg. S a falusiak tiltakozása ellenére a földfelvásárlás megkezdődött.
Lohandiguda, amely öt órányi autóútra van Dantevadától, sohasem volt naxalita terület. Ma azonban az. Joori elvtárs, aki mellettem ült, amíg a csatnit eszgettük, a térségben dolgozik. Azt mondta, azután határozták el, hogy odamennek, amikor graffitik jelentek meg a falusi házak falán ezzel a szöveggel: Naxali aao, hamein bachao, azaz Gyertek naxaliták, mentsetek meg minket! Néhány hónappal ezelőtt, Vimal Meshramot, a falusi pancsajat elnökét18 a piacon agyonlőtték. „A Tata embere volt" – hallom Jooritól. „Arra bíztatta az embereket, hogy adják fel földjeiket és fogadják el a kompenzációt. Helyes, hogy végeztek vele. Mi is elvesztettünk egy bajtársat. Ők lőtték le. Kérsz még csapolit?" – „Ez a lány csak 20 éves!" – „Nem hagyjuk, hogy a Tata idejöjjön. Az emberek nem akarják."
Joori nem a gerillahadsereghez tartozik, ő a Csetna Natia Mancs [Chetna Natya Manch, CNM] tagja, ami a Párt kulturális szárnya. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, mondanom kell valamit. Valamit az erőszak hiábavalóságáról, az elfogadhatatlan kivégzésekről. De mit javasolhatnék nekik? Menjenek bíróságra? Kezdjenek éhségsztrájkba? Nevetséges. Az új gazdaságpolitika kezdeményezőit – akik oly könnyen kimondják: „Nincs alternatíva!" – kellene megkérdezni, vajon milyen alternatív ellenállási politikát javasolnának? Valami konkrétumot ezeknek az embereknek, itt és most, ebben az erdőben. Melyik pártra kéne szavazniuk? Melyik az a demokratikus intézmény ebben az országban, amelyhez fordulhatnának?
Füttyszó hangzik. A kék dzsilisátrat lebontják, és összehajtogatják az ötperces lakást. Még egy fütty és mind a száz elvtárs felsorakozik. Ötös sorokba. Raju elvtárs a művelet vezetője. Névsor van. Én is a sorban állok, kiáltom a számomat, amint Kamla elvtársnő, aki előttem áll, megsúgja. (Húszig számolunk, aztán elölről kezdjük, mivel a legtöbb gondi eddig tud számolni. A húsz is elég nekik. Talán jó volna, ha nekünk is elég lenne.) Chandu most már terepruhában van és géppisztolyt visel. Raju elvtárs halkan beszél a csoporthoz. Gondiul van, nem értem, de gyakran hallom az RV szót. Később Raju elvtárs elmagyarázta, ez randevút, találkozót jelent. Jövevényszó a gondiban. „Találkozási pontokat alakítunk ki, így ha tűz alá kerülünk és az embereknek szét kell szóródniuk, tudják, hol csoportosulhatnak újra." Nem valószínű, hogy tudja, miféle pánikba taszított ez engem. Nem azért, mert attól tartanék, hogy tűz alá kerülök, hanem mert attól félek, eltévednék.
Mielőtt elindulunk, Venu elvtárs hozzám lép és azt mondja: „Jól van, elvtársnő, akkor elbúcsúzom." El vagyok hűlve. „Nagyon örülünk neked elvtársnő, amiért eljöttél ide" – teszi hozzá. Még egy kézfogás, összeszorítja öklét. „Lal salaam, elvtársnő." Eltűnt az erdőben, és abban a pillanatban olyan, mintha soha nem is lett volna itt.
Raju elvtárs tökéletesen beszéli a hindit és faarccal tudja elmesélni a legviccesebb történeteket is. Tizennyolc éven át dolgozott Raipurban ügyvédként. Feleségével, Maltival együtt mindketten párttagok, és részei a városi hálózatnak is. 2007 végén a raipuri szervezet egyik kulcsfiguráját letartóztatták, megkínozták és végül besúgóvá tették. Körbevitték Raipurban egy zárt rendőrségi járművön és rá kellett mutatnia minden korábbi kollégájára. Malti elvtársnő volt az egyikük. 2008. január 22-én másokkal együtt őt is letartóztatták. A vád az volt ellene, hogy a Szalva Dzsudum atrocitásairól készült videót tartalmazó CD-ket küldött a parlament tagjainak. Az ügye nemigen jut el a tárgyalásig, hiszen a rendőrök is tudják, hogy gyenge lábakon áll, de az új Különleges Biztonsági Intézkedések Csattiszgáriban módot adnak rá, hogy több évig őrizetben tartsák. „Így most a kormány zászlóaljakat vonultat fel ahhoz, hogy a szegény parlamenti képviselőket megvédje a saját postájuktól" – mondta Raju elvtárs. őt nem kapták el, mivel akkor éppen Dandakaranyában volt egy találkozón. Azóta is itt van. Mi adhat neki erőt, hogy kitartson fanyar humora mellett? Mi tartja mindannyiukat mozgásban annak ellenére, amit eddig el kellett viselniük? A hitük és a reményeik – és odaadásuk a Párt iránt. Újra és újra végiggondolom ezt a legmélyebb, legszemélyesebb módon.
Nem hiszem el ezt a hadsereget!
A táplálkozásuk, életmódjuk alapján gandhistábbak a gandhistáknál, s kisebb ökológiai lábnyomot hagynak maguk után, mint a klímaváltozás hirdetői. Hanem most már a szabotázsnak is megvan a maga gandhista formája; például mielőtt egy rendőrautót felgyújtanak, tökéletesen lecsupaszítják és minden részét felhasználják. A kormánykereket kiegyenesítve bharmaarrá lehet alakítani, a kárpitot leszedik és lőszertartóként használják fel, az akkumulátort napelemmel töltik fel. (A parancsnokság új utasításai szerint a zsákmányolt járműveket nem szabad elégetni, csak eltemetni. Így alkalomadtán elővehetők.)
Szuroksötétben és síri csendben meneteltünk. Én használtam egyedül elemlámpát, így az egyetlen, amit fénykörében láttam, Kamla elvtársnő mezítelen sarka volt kopott fekete sarujában, ami pontosan mutatta, hova tegyem a lábam. Elég sokat gyalogoltunk. Örültem a történelemórának, már csak azért is, mert így egy egész napig pihentethettem a lábamat.
Az 1910-es basztari Bhumkal-lázadás centenáriumát mentünk megünnepelni, amikor a koyák fellázadtak a britek ellen. Bhumkal földrengést jelent. Raju elvtárs szerint, az emberek hajlandók napokig gyalogolni, hogy odaérjenek az ünnepségre. A DK minden körzetében ünnepségek zajlanak. A mi helyzetünk különleges, hiszen Leng elvtárs, az ünnepségek szervezője velünk menetel.
Gondiul „leng" azt jelenti, „hang". Leng elvtárs magas, középkorú férfi Andra Pradesből, kollégája a legendás és rajongott énekes-költőnek, Gadarnak, aki 1972-ben alapította meg a radikális kulturális szervezetet, a Dzsan Natia Mancsot (Jan Natya Manch, JNM). Leng elvtárs 1977-ben csatlakozott hozzájuk, és a saját érdemei alapján vált híres énekessé. Andrában élt a legnagyobb elnyomás idején, amikor szinte minden nap meghalt egy barát. őt egyik éjszaka a kórházi ágyából mentette ki egy magát orvosnak álcázó asszony a rendőrfőnök elől. A Warangalon kívüli erdőbe vitték volna, hogy ott számoljanak le vele. Szerencsére azonban Gadar értesült a hírről és jelezte a veszélyt. Amikor 1998-ban a népi háborús csoport (PWG) elhatározta, hogy kulturális szervezetet hoz létre Dandakaranyában, Leng elvtársat küldték, hogy vezesse ide a Osetna Natia Mancsot. „A kulturális szervezetnek 10.000 tagja van" – tudtam meg tőle.
Elég későn, estefelé értünk a ligetekbe. Rögtönzött emlékművet állítottak fel, bambuszállványt burkoltak vörös drapériába. A tetején a maoista párt sarlója és kalapácsa felett a Népi Kormány íja és nyila ezüstbe csomagolva. Megfelelő hierarchia. A színpad hatalmas, szintén ideiglenes, szilárd állványzatát vékony sárréteg fedte. Már égett néhány apró tűz, az emberek esti ételüket készítették.
Emberek, akik régóta nem látták egymást, s most újra találkoztak. Hallottuk, ahogy tesztelik a mikrofonokat. Zászlók, transzparensek, poszterek, lobogók szöktek a magasba. Egy poszter, öt ember képével, akiket Ongnaarnál öltek meg, aznap tűnt fel, hogy odaértünk.
Narmada, Maase és Rupi elvtársakkal teáztam. Narmada elvtársnő arról a sokéves munkájáról beszélt, amelyet Gadchiroliban végzett mielőtt Dandakaranyában a Krantikari Adivaszi Mahila Sang [Krantikari Adivasi Mahila Sangh], az adivaszi nőmozgalom vezetőjévé vált volna. Rupi és Maase, akik azelőtt városi aktivisták voltak Andra Pradesben, meséltek a nők küzdelmének hosszú éveiről a párton belül, amit nem csak a jogaikért vívtak, hanem azért is, hogy elérjék: a Párt is tartsa tiszteletben a férfiak és nők közötti egyenlőséget. Ezt központi kérdésnek tekintik egy igazságos társadalomról alkotott elképzeléseikben. Beszélgettünk a '70-es években történetekről, amelyek olyan nőkről szóltak, akik részt vettek a naxalita mozgalomban, de kiábrándították őket azok a férfi elvtársak, akik miközben magukat forradalmároknak képzelték, nem tudtak megszabadulni a régi, patriarchális felfogástól és férfisovinizmustól. Maase szerint a dolgok sokat változtak azóta, de még mindig van tennivaló. (A Párt központi bizottságában és a politikai bizottságban sincsenek még nők.)
Dél körül érkezett meg a gerillahadsereg újabb kontingense. Egy magas, ruganyos, fiús kinézetű férfi vezette. Ennek az elvtársnak két neve is van – Sukhdev és Gudsa Usendi -, egyik sem a valódi. Sukhdev a neve az olyan szeretett elvtársnak, aki mártírhalált halt. (Ebben a háborúban csak a halál elég biztonságos ahhoz, hogy a valódi nevüket használhassák.) Gudsa Usendi pedig sok elvtárs neve volt már egyszer s másszor. Néhány hónappal ezelőtt Raju elvtárs is az volt. Gudsa Usendi a neve ugyanis a Párt szóvivőjének Dandakaranyában. Így aztán, habár Sukhdev az út nagyobbik részét velem töltötte, fogalmam sincs, hogyan találhatnám meg őt újra. Bár a nevetését bárhol felismerném. Azt mondja, 1988-ban jött a DK-ba, amikor a Párt úgy döntött, hogy erőinek egyharmadát Észak-Telanganából ide küldi. „Dresszben" volt. „Civilbe" öltözve: ezt a jövevényszót használja a gondi nyelv is a civil ruhára; ezzel ellentétes a „dressz", ami a maoista uniformist jelenti.
Megérkezett a dzsungelposta. Nekem is hozott „kekszet"! Venu elvtárs küldte. Egy kis darab papírra leírta egy dal szövegét, amit ígért nekem. Narmada elvtársnő mosolyogva olvasta. Ismeri a történetet. Ez volt az első, nőket érintő ügy, ami ellen a Párt kampányba kezdett. Tapintatosan kellett kezelni, sebészi pontossággal. Az 1986-ban elindított Adivaszi Nőmozgalom ma kilencvenezer tagot számlál. Méltán mondhatjuk az ország egyik legnagyobb nőszervezetének. (Mindannyian maoisták. Mind a kilencvenezren. őket fogják „fölszámolni"? S mi lesz a kulturális csoport 10 000 tagjával? őket is „eltörlik?) Az Adivaszi Nőszervezet kampányt folytat az olyan adivaszi hagyományok ellen, amilyen a kényszerházasság vagy a leányrablás. A bigámia és a házasságon belüli erőszak ellen is fellép. Még nem nyerte meg minden csatáját, na de melyik feminista nyerte meg eddig? Például Dandakaranyában a nők a mai napig nem vethetnek magot. A találkozókon a férfiak egyetértenek abban, hogy ez nem fair és tenni kellene valamit, a gyakorlatban azonban nem történik semmi. Így aztán a Párt úgy döntött, az asszonyok a Népi Kormányokhoz tartozó közös földeken fognak magot vetni. Ott vetnek, zöldséget termesztenek és gátat építenek. Fél siker…
Amint a rendőri nyomás növekedett Basztárban, az Adivaszi Nőszervezethez tartozó nők rémisztő erővé váltak, és százával, olykor ezrével gyűltek össze, hogy fizikailag is összecsapjanak a rendőrökkel. Az Adivaszi Nőszervezet létezése megváltoztatta a hagyományos hozzáállást, és sokat enyhített a hagyományos formákon, valamint a nők diszkriminációján. Sok fiatal nő számára a Párthoz – s különösen a Gerillahadsereghez – csatlakozás, a menekülés egyik útja lett saját társadalmukból. Sushila bajtársnő az Adivaszi Nőszervezet egyik idősebb hivatalviselője mesélt a Szalva Dzsudum nőkkel szembeni dühéről. Mesélt egyik szlogenjükről: Hum do bibi layenge! Layenge! (Két feleségünk lesz, megcsináljuk! Megcsináljuk!) A nemi erőszak és szexuális csonkítás gyakran kifejezetten az Adivaszi Nőszervezethez tartozó nők ellen irányult. Nem egy fiatal nő azután csatlakozott a Gerillahadsereghez, hogy látta a kegyetlenségeket. Jelenleg már a gerillák 45%-át nők teszik ki.
Laxmi elvtársnő mesélte nekem, hogy látta, amint a Dzsudum harminc házat gyújtott fel a falujában, Dzsodzsorban [Jojor]. „Akkor még nem voltak fegyvereink" – mondta. „Nem tehettünk mást, mint tétlenül néztük." Kevéssel később csatlakozott a gerillákhoz. Laxmi egyike annak a százötven gerillának, akik 2008-ban Orisszában három és fél hónap alatt keltek át a dzsungelen Najagarba [Nayagarh], hogy rajtaüssenek egy rendőrségi fegyverraktáron, ahol 1.200 karabélyt és kétszázezer töltényt zsákmányoltak.
Sumitra elvtársnő elmesélte két barátnőjének a történetét, akik az Adivaszi Nőszervezetben dolgoztak. 2009-ben épp befejezték a március 8-ai nőnapi ünnepséget, együtt voltak egy kis kalyibában egy Vadgo nevű falu szélén. A rendőrök éjjel körbevették a házat és tüzet nyitottak. Kamla visszalőtt, de megölték. Parvati el tudott menekülni, de másnap megtalálták és megölték őt is.
Ez a tavalyi nőnapon történt. Íme, egy országos lap közleménye az idei nőnapról:
Elfajzott lázadók tiporják a nők jogait Sahar Khan, Mail Today, Raipur, 2010. március 7. A kormány mindent elkövetett, hogy az országban legyőzze a maoista fenyegetést. Csattiszgárban azonban a lázadók egy csoportjának a túlélésnél fontosabb, hogy fenntartsa [a hatóságokkal szembeni] pressziót. A küszöbön álló Nemzetközi Nőnap alkalmából a Basztár-régió maoistái egyhetes „ünnepséget" kívánnak tartani, hogy támogassák a nők jogainak ügyét. Ezen önkéntes bajnokok óhaja meglepte az állam rendőrségét. Basztár főfelügyelője, T. J. Longkumer elmondta: „Még sosem találkoztam a naxaliták ilyen megnyilvánulásával, akik csak az erőszakban és a vérontásban hisznek."
Az ostobaságnak és rosszindulatnak ez a keveréke nem szokatlan. Gudsa Usendi, a Párt krónikása többet tud erről bárkinél. Kis számítógépe és MP3-a tele van sajtóközleményekkel, cáfolatokkal, helyreigazításokkal, pártirodalommal, halállistákkal, tévéadás-részletekkel, audio- és videoanyagokkal. „A Gudsa Usendiségben a legnehezebb – mondja – olyan cáfolatok kibocsátása, amelyeket sohasem tesznek közzé. Elő tudnánk hozni egy vastag kötetnyi cáfolatát azoknak a hazugságoknak, amelyeket rólunk mondanak." A felháborodás nyomát sem érezni a beszédén.
„Mi volt a legnevetségesebb vád, amit cáfolnia kellett?" Elgondolkodik.
„2007-ben ki kellett adnunk egy nyilatkozatot, ami így szólt: »Nahin bhai, hamne gai ko hathode se nahin mara« (Nem, testvér, nem öltünk teheneket kalapáccsal). 2007-ben, a Raman Szing-kormány választási ígéret gyanánt új Gai Jodzsanát (Gai Yojana; tehéntartási rendelet) jelentett be: tehenet minden adivaszinak. Az egyik nap a tévécsatornák és újságok arról adtak hírt, hogy naxaliták megtámadtak egy tehéncsordát, és, mivel hindu- és kormányellenes nézeteket vallanak, kalapáccsal halálra verték az állatokat… El lehet képzelni, mi történt. Kiadtunk egy cáfolatot. Alig hozta le valaki. Később kiderült, hogy a férfi, akire a szóban forgó teheneket bízták, szélhámos volt. Eladta a csordát, és azt mondta, hogy lesből megtámadtuk és megöltük a teheneket." „És a legkomolyabb?"
„Oh, abból tucatnyit lehetne fölsorolni, hiszen végül is kampányt folytatnak ellenünk. Amikor a Szalva Dzsudum megindult, az első napon megtámadták az Ambeli nevű falucskát, felgyújtották, és aztán mindannyian – rendőrök, különleges rendőrök, a Naga Battalion (a szövetségi elitalakulat) térségbe vezényelt osztagai – tovább haladtak Kotrapal felé. Bizonyára hallott Kotrapalról? Híres falu, huszonkétszer gyújtották fel, mert lakosai nem voltak hajlandók megadni magukat. Szóval, amikor a Dzsudum elérte Kotrapalt, milíciánk már várta őket. Felkészültünk a lesből támadásra. Két különleges rendőr meghalt, hetet elfogtunk, a többi elfutott. Másnap az újságok megírták, hogy a naxaliták szegény adivaszikat mészároltak le. Volt, amelyik szerint több százat. Küldtünk cáfolatot. Senki sem publikálta."
Megkérdeztem, mi történt az elfogott hét emberrel. „A területi bizottság dzsan adalatot [jan adalat, népbíróság] hívott össze. Négyezer ember vett rajta részt. Meghallgatták a teljes történetet. Két különleges rendőrt halálra ítéltek, ötöt figyelmeztettek és elengedtek. A nép döntött. A nép a besúgók jelenlétében – ami mára súlyos problémává nőtt – tárgyalta meg az ügyet, és azt mondta: »Iska hum risk nahin le sakte.« (Nem vállalhatjuk a kockázatot, hogy megbízzunk ebben az emberben.) Vagy azt: »Iska risk hum lenge.« (Vállaljuk annak a kockázatát, hogy megbízunk ebben az emberben.) A sajtó mindig csak olyan besúgókról cikkezik, akiket megöltek, olyanokról viszont, akiket szabadon eresztettek, soha nem ír. Így aztán mindenki azt hiszi, hogy a dzsan adalat valamiféle vérszomjas intézmény, amely mindig mindenkit halálra ítél. Pedig a cél nem a bosszú, hanem az életek megmentése. Persze, vannak problémák, követtünk el súlyos hibákat, még olyat is, hogy nem a megfelelő embert öltük meg, mert azt hittük, álcázott rendőr, de a médiában nem így mutatnak be minket."
A dobok hangja egyre erősödött. Elérkezett a Bhumkal-ünnepség ideje. Kisétáltunk a földekre. Alig hittem a szememnek. Tengernyi volt az ember, a legvadabb és legcsodálatosabb emberek a legvadabb és legcsodálatosabb ruhákban. Öregek, gyerekek az égbe szökő vörös boltív alatt. Leng elvtárs beszélt és még a Népi Kormányok néhány tisztviselője. Köztük Niti elvtársnő, aki 1997 óta tart a Párttal, és egymagában akkora „fenyegetést" jelent, hogy 2007-ben több mint 700 rendőr vette körül Innar faluját, mert azt hallották, hogy ott van. Niti elvtársnőt nem azért tartják veszedelmesnek, mert olyan sok rajtaütést vezetett volna (habár megtette), hanem azért, mert adivaszi nő, akit szeretnek a falusiak és valódi inspirációt jelent a fiatalok számára. Miközben beszél, AK géppisztolya a vállán lóg.
Az emberek mérföldeket gyalogolnak napokon át, hogy ünnepeljenek és énekeljenek, hogy madártollat tűzhessenek a turbánjukba, virágot a hajukba, hogy egymás köré fonják a karjukat, mahuát igyanak19 és áttáncolják az éjszakát. Senki sem táncol vagy énekel egyedül. Ez bármi másnál jobban kifejezi azzal a civilizációval szembeni dacukat, amely el akarja őket törölni.
Nem tudom elhinni, hogy mindez a rendőrök orra előtt történik – a Zöld Vadászat Akció közepén.
Eleinte a Népi Felszabadító Gerilla Hadsereghez tartozó elvtársak csak nézték a táncolókat, oldalt állva puskáikkal. Később azonban megmozdultak és egyesével csatlakoztak a táncolókhoz.
Mao elnök. Ő is itt van. Kicsit magányos ugyan, de jelen van. A vörös kárpitra akasztották fel a képét. Marxét is. Mellettük lóg Charu Majumdarnak, a naxalita mozgalom alapítójának és legfőbb teoretikusának portréja. Beszédeiben fetisizálta az erőszakot, a vért, a mártíromságot, és gyakran használt olyan durva nyelvezetet, ami már-már magában is genocídium.
Miközben Charu Mazumdar arról szónokolt, hogy „Kína elnöke a mi elnökünk, Kína ösvénye a mi ösvényünk", a naxaliták hallgattak, amikor Jahya Khán tábornok népirtást követett el Kelet-Pakisztánban (Bangladesben), mivel abban az időben Kína Pakisztán szövetségese volt. Akkor is csendben maradtak, amikor a vörös khmerek uralma és az általuk elkövetett genocídium rázta meg Kambodzsát. Hallgattak a kínai és az orosz forradalom hallatlan túlkapásairól. Hallgattak Tibetről. A naxalita mozgalomban is voltak erőszakos túlkapások, és lehetetlen igazolni mindazt, amit cselekedtek. Na de mérhető-e bármi is azokhoz az aljasságokhoz és borzalmakhoz, amiket a Kongresszus Párt és a BJP20 követett el Pandzsábban, Kasmírban, Delhiben, Mumbaiban, Gudzsarátban…?
Kína útja mára megváltozott. Kína immár birodalmi hatalom, amely zsákmányul ejt más országokat, más népek javait. A Pártnak azonban még mindig igaza van – csupán nézeteit változtatta meg.
Amikor a Párt a kérő – ahogyan Dandakaranyában -, és a népnek udvarol, figyelve annak minden kívánságára, akkor valóban néppárt, s így a hadserege valóban néphadsereg. A forradalom győzelmét követően azonban frigyükből könnyen válhat keserves házasság. Előfordulhat, hogy a néphadsereg a nép fölé kerül. Ma Dandakaranyában a Párt célja, hogy a bauxitot a hegyekben megőrizze. Mi lesz, ha holnap megváltoztatja a nézetét? Na de megtehetjük, megengedhetjük, hogy a jövő tegyen bennünket mozdulatlanná a jelenben?
Éberen feküdtem, s Charu Mazumdar és a Maoista Párt tézisén elmélkedtem magamban a „permanens háború"-ról. Emiatt gondolják, hogy a maoisták ajánlata a béketárgyalásokról csupán megtévesztés, trükk, hogy lélegzethez jussanak és újrafegyverkezzenek, s aztán visszatérjenek a permanens háborújukhoz. De vajon csak a maoisták hisznek a permanens háborúban? Miután India szuverén nemzetté vált, rögtön birodalom is lett, területeket annektált, háborút indított. Sohasem habozott a katonai beavatkozás eszközéhez folyamodni, hogy politikai problémákat oldjon meg – Kasmírban, Haiderabadban, Goán, Nagaföldön, Manipurban, Telanganában, Asszamban, Pandzsábban, a naxalita felkelés ellen, Nyugat-Bengálban, Andra Pradesban – és most Közép-India törzsi területein. Tízezreket öltek meg, milliókat kínoztak meg – büntetlenül. Mindezt a demokrácia mosolygós álarca mögött. És kik ellen vívták ezeket a háborúkat? Muszlimok, keresztények, szikhek, kommunisták, dalitok, a törzsi népek és mindenekelőtt a szegények ellen, akik követelték a jussukat, ahelyett, hogy elfogadták volna a morzsákat, amiket szórtak nekik. Nehéz nem észrevenni, hogy az Indiai Állam alapvetően egy felsőbb kasztbeli Hindu Állam (bármely párt van is éppen hatalmon), amely ellenségesen viszonyul minden „más" iránt. Ez küldte a nagákat és a mizokat Osattiszgárba harcolni, a szikheket Kasmirba, a kasmiriakat Orisszába, a tamilokat Asszamba és így tovább. Ha ez nem egy „permanens háború", akkor micsoda?
Kellemetlen gondolatok egy gyönyörű, csillagos éjszakán. Sukhdev elvtárs mosolyog magában, az arcát a számítógép monitora világítja meg. őrült munkamániás.
Megkérdezem, mi olyan vicces. „Eszembe jutottak azok az újságírók, akik a tavalyi Bhumkal-ünnepségen vettek részt. Egy-két napra jöttek. Az egyik lefényképeztette magát az AK-mmal, és amikor hazamentek, gyilkoló gépeknek vagy hasonlóknak neveztek minket."
A mezőn beleszaladtam az orvos elvtársba. Kis orvosi „rendelőt" vezetett a tánctér szélén. Megkérdeztem tőle, milyen az egészségügyi helyzet Dandakaranyában. A válaszától megfagyott bennem a vér. A legtöbb embernek, akit megvizsgált, még a Gerilla Hadsereghez tartozóknak is, a hemoglobinszintjük öt és hat közötti értéket mutat, míg egy átlagos indiai nőnél ez tizenegy lenne. A gyerekek a protein- és energia bevitel elégtelensége folytán alultápláltságban szenvednek, amit Kwashior-kórnak neveznek. (Később megnéztem a szótárban. Az elnevezés a ghánai ga nyelvből származik: olyan „betegség, amit a gyermek akkor kap, amikor új baba születik". Arról van szó tehát, hogy az idősebb gyermek nem kap több anyatejet, viszont elegendő másfajta ételhez sem jut, ami megfelelő táplálását biztosítaná.) „Ez errefelé járványos méreteket ölt, mint Biafrában" – mondta az orvos. „Sok faluban dolgoztam már, de ilyet sose láttam." Ezen kívül ott van még a malária, a csontritkulás, a bélféreg, komoly fül- és fogfertőzések, valamint a meddőség, amelyet a pubertáskori alultápláltság okán a menstruációs ciklus megszűnése okoz. „Nincsenek kórházak az erdőben, ha nem számítjuk azt az egyet vagy kettőt Gadcsiroliban. Se orvosok. Se gyógyszerek."
Már indult is kicsiny csapatával egy nyolc napos útra, Abudzshmadba [Abujhamad]. ő is „dresszben" van, így ha rátalálnak, megölik.
Raju elvtárs figyelmeztet, hogy nem biztonságos továbbra is itt táboroznunk. Indulnunk kell. Hosszas búcsúzkodásba kerül, mire elhagyjuk a Bhumkalt. Sohasem veszik könnyedén a búcsúzást, az érkezés és távozás üdvözlő szertartásait, hiszen tudják mindannyian, hogy a „még találkozunk" éppenséggel azt is jelentheti „sosem látlak újra".
Új gyalogolunk hát. Napról napra könnyebb. Ezúttal egy folyó mellett táborozunk. Férfiak és nők külön csoportban mennek fürödni. Este Raju elvtárs egy egész köteg „kekszet" kapott kézhez.
Néhány újság is érkezett. Sok hír van a naxalitákról. Egy hangos szalagcím tökéletesen írja le a hangulatot: „Khadedo, Maaro, Samarpan Karao", „Felszámolni, megölni, megadásra szorítani őket". Alatta pedig ez áll: „Vaarta ke liye loktantra ka dwarkhula hai", „A demokrácia ajtaja mindig nyitva áll a tárgyalások előtt". Egy másik cikk szerint a maoisták cannabist termesztenek, hogy pénzhes jussanak. Egy harmadik cikk azt állítja, hogy az a terület ahol éppen táboroztunk s amelyen nemrég gyalogoltunk át, teljesen a rendőrség ellenőrzése alatt áll.
A fiatal kommunisták magukhoz vették a cikkeket, hogy gyakorolják az olvasást. Körbesétáltak a táborban és maoista-ellenes cikkeket olvastak fel egy rádióbemondó hanghordozásával.
Új nap, új hely. Uszir (Usir) falu külterületén táboroztunk hatalmas mahuafák alatt. A mahua épp virágba borult ,és nagy, sápadtzöld szirmait ékszertakaróként hullatta a földre. A levegő mámorító illattal telt meg. A gyerekeket vártuk a batpali [Bhatpal] iskolából, amelyet az ongnaari ösz-szecsapás után zártak be. Azóta rendőrtáborrá alakították, a gyerekeket hazaküldték. Ugyanez történt az iskolákkal Nelwadban, Mundzsmettában [Moonjmetta], Edkában, Vedomakotban és Danorában [Dhanora] is.
Niti elvtársnő és Vinod elvtárs hosszú úton vezetett minket, hogy megnézhessük a vízgazdálkodási rendszert és az öntözőtavat, amit a helyi Népi Kormány épített ki. Niti elvtársnő mesélt a mezőgazdasági problémákról, amikkel szembe kellett nézniük. A földnek mindössze 2%-a van öntözve. Abudzshadban szántásról tíz évvel ezelőtt nem is hallottak még. Gadcsioriban viszont hibrid vetőmagok és kémiai növényvédő szerek szegélyezik az utat. „Sürgős segítségre van szükségünk a mezőgazdasági hivatalban" – mondta Vinod elvtárs. „Szükségünk lenne olyan emberekre, akik ismerik a magokat, a természetes növényvédő szereket. Kis segítséggel sokat tehetnénk."
Ramu elvtárs a Népi Kormányokhoz tartozó területen földet művel. Büszkén vezet körbe a földjén, ahol rizst, padlizsánt, gongurát, hagymát és karalábét termeszt. Azután ugyanakkora büszkeséggel mutat nekünk egy hatalmas, ám csontszáraz öntözőmedencét. Ez meg mi? „Ebbe még az esős évszakban sem került víz. Rossz helyre ásták"- mondja, és mosoly ömlik szét az arcán. „Ez nem a miénk. Ezt a Fosztogató Kormány ásatta." Két párhuzamos rendszer működik itt, a Népi Kormány és a Fosztogató Kormány.
Eszembe jut, amit Venu elvtás mondott: „Meg akarnak törni bennünket. Nem csak azért, mert az ásványainkra ácsingóznak, hanem mert mi alternatív modellt ajánlunk a világnak."
Ez még nem alternatíva, ez a Gram Szvarádzs21 elképzelése – puskával. Túl sok itt az éhség és a betegség. Mindazonáltal megteremtették egy alternatíva lehetőségét. Nem a világ, hanem önmaguk számára. Dandakaranya számára. Ez a világ legjobban őrzött titka. Lefektették alapjait egy alternatívának – saját megsemmisülésükkel szemben. Ellenszegültek a történelemnek. Szükségük van segítségre és gondolatokra, szükségük van orvosokra, tanárokra, parasztokra.
Nem háborúra.
De ha a háború az egyetlen, ami jut nekik, hát vissza fognak vágni.
Az elkövetkező néhány napban olyan nőkkel találkoztam, akik az Adivaszi Nőszervezetben dolgoztak, különböző hivatalviselőkkel, meggyilkolt emberek családtagjaival, és egyszerű emberekkel is, akik csupán igyekeznek lépést tartani az élettel és ezekkel a szörnyű időkkel.
Találkoztam három nővérrel – Sukhiari, Sukdai és Sukkali -, nem voltak éppen fiatalok, talán negyvenes éveikben járhattak. Tizenkét éve tagjai a Adivaszi Nőszervezetnek. A falusiak rájuk bízták magukat a rendőrséggel szemben. „Amikor valakit elvisznek – meséli Sukdai – azonnal indulnod kell, és vissza kell ragadnod. Még mielőtt megírnák a jelentést. Ha már beírták a könyvükbe, ez nagyon nehézzé válik."
Sukhiarit gyerekként elrabolták és egy idősebb férfival kényszerítették házasságra. Megszökött és azóta a nővérével él. Most tiltakozásokat szervez, találkozókon mond beszédet. Férfiak függenek a védelmétől. Megkérdeztem, mit jelent számára a Párt. „Naxalvaad ka matlab hamara parivaar", „Naxalvaad a mi családunk" – feleli. „Amikor támadásáról értesülünk, mintha a saját családunkat érné sérelem". Megkérdeztem, tudja-e ki volt Mao. Szégyenlősen mosolygott és azt mondta: „Vezér volt. Az ő látomásáért dolgozunk."
Találkoztam Somari Gawde elvtársnővel. Húsz éves és máris túl van egy kétéves dzsagdalpuri börtönbüntetésen. 2007. január 8-án Innar falujában volt, amikor 700 rendőr kordont vont a falu köré, mert azt hallották, hogy Niti elvtársnő ott van. Ott is volt, épp akkortájt távozott, amikor a rendőrök érkeztek. A falusi milícia viszont, amelynek Somari is a tagja volt, maradt. A rendőrök hajnal körül nyitottak tüzet. Két fiút megöltek. Aztán még hármukat kapták el, két fiút, és Somarit. A fiúkat megkötözték és lelőtték. Somarit majdnem halálra verték. A rendőröknek volt egy traktoruk utánfutóval, abba rakták a holttesteket. Somarit a tetemek közé ültették és így vitték Narayanpurba.
Találkoztam Ohamrival, Dilip elvtárs édesanyjával. Fiát 2009. július 6-án lőtték agyon. Azt mondta, hogy miután a rendőrök a fiát megölték, egy rúdra kötözték, mint valami állatot, és magukkal vitték a holttestét. Szükségük volt a tetemre, hogy megkapják a pénzjutalmat. Ohamri egész úton mögöttük futott egészen a rendőrörsig. Mire odaértek, már nem volt ruha a testen. Útközben – mondta Ohamri – otthagyták a tetemet az út szélén, amíg betértek egy dabába (dhaba) teára és süteményre.
Képzeljék el ezt az anyát egy pillanatra, ahogyan követi a fia holttestét az erdőn át, tisztes távolságban maradva, hogy kivárja, amíg a gyilkosai megisszák a teájukat. Nem engedték neki, hogy visszavigye a holttestet, így nem adhatott a fiának megfelelő temetést. Csak annyit engedtek meg, hogy egy maréknyi földet dobjon a gödörbe, ahová a fiát temették a többiekkel együtt, akiket aznap megöltek. Chamri azt mondja, bosszút akar állni. „Badla ku badla", „Vért vérért."
Találkoztam a Marszkola [Marskola] Népi Kormány választott képviselőivel, akik hat falut irányítanak. Így írták le a rendőrportyákat: éjszaka jönnek, 300-an, 400-an, néha 1000-en is. Kordont vonnak a falu köré, és csendben fekszenek. Hajnalban elkapják az első embereket, akik kimennek a mezőre, és élő pajzsként használják őket, hogy megmutassák nekik a robbanó csapdákat. Amikor a rendőrök betörnek a faluba, rabolnak, fosztogatnak és felgyújtják a házakat. Kutyák vannak velük, hogy elkapják a menekülőket.
Ebben a csendesnek látszó erdőben, úgy tűnik, az élet mostanra teljesen militarizálódott. Piacra menni – katonai hadművelet. A piac tele van mukbirokkal [mukhbir], besúgókkal, akiket a rendőrség pénzzel csábított el falujukból. Azt hallottam, létezik egy mukbir mohalla, egy besúgókolónia Narayanpurban, ahol legalább 4000 mukbir él. A patikusuknak megtiltották, hogy az embereknek kis mennyiségnél több gyógyszert adjanak el. Az állami ellátó rendszer alacsony árú élelmiszerei, mint a cukor, rizs, benzin, közraktárakban vannak, vagy közel a rendőrőrsökhöz, hogy a legtöbben ne tudják megvenni őket.
A genocídiumok megelőzéséről és szankcionálásáról szóló ENSZ-egyezmény 2. cikkelyének meghatározása szerint a genocídium:
Bármely olyan tevékenység, amit azzal a szándékkal követnek el, hogy elpusztítson, részben vagy egészben, egy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoportot, úgymint: a csoport tagjainak meggyilkolása, súlyos fizikai vagy mentális sérülés okozása a csoport tagjainak, a csoport életszínvonalában szándékosan okozott kár, arra számítva, hogy ez a csoport egy részének vagy egészének fizikai megsemmisüléshez vezet; vagy a csoporthoz tartozó gyermekek erőszakos átkényszerítése egy adott csoporttól egy másikhoz.
Úgy tűnt, aki járni tud, előbb-utóbb találkozott már velem. Fáradt voltam. Sorakozó. Valaki bekapcsolta a rádiót. A BBC szerint volt egy rajtaütés a keleti határvadászok tábora ellen Lalgarban [Lalgarh], Nyugat-Bengálban. Hatvan motoros maoista. Tizennégy rendőr meghalt, tíz eltűnt. Fegyvereket szereztek. Öröm morajlását hallani a sorok között. Kishenjit, a maoista vezetőt interjúvolták. Mikor fejezik be az erőszakot és ülnek tárgyalóasztal mellé? Amikor lefújják a Zöld Vadászat műveletet. Bármikor. Mondja meg Chindabramnak, hogy tárgyalunk. A következő kérdés: Taposóaknákat fektettek le, erősítést hívtak. őket is Megtámadják? Kishenji: Természetesen, különben az emberek engem kergetnek el. (Nevetés a háttérben.) Sukhdev, a sajtófigyelő közli: „Mindig taposóaknákat mondanak. Mi nem használunk taposóaknát. IED-t22 használunk."
Másnap éjjel a rádióban hírek egy másik naxalita támadásról. Ez Dzsamuiban [Jamui], Biharban történt. Azt mondják, 125 maoista megtámadott egy falut és megölt tíz embert, megtorlásul, amiért a kora törzs informálta a rendőröket, ami hat maoista halálához vezetett. Persze,tudjuk, hogy a médiahír lehet igaz is, meg nem is. Ha igaz, akkor a tett megbocsáthatatlan. Radzsu és Szuhdev elvtársak kimondottan kényelmetlenül érezték magukat.
A Dzsarkandból és Biharból érkező hírek zavaróak. Emlékeztetnek rá, milyen könnyen tud kártékonnyá válni a fegyveres harc eszméje, ha lumpen elemek kegyetlenkedéseibe vagy kasztok, közösségek és vallási csoportok közötti viszályokba torkollik. Az Indiai Állam, intézményesítve az igazságtalanságot, a belső nyugtalanság puskaporos hordójába taszította az országot. A kormány téved, ha azt hiszi, hogy „irányított gyilkosságokkal" lefejezheti az Indiai Maoisták Kommunista Pártját, és ezzel véget vethet az erőszaknak. Másrészt, ha az erőszak eszkalálódik, senki sem marad, akivel a kormány tárgyalhatna.
Az utolsó néhány napomon az Indravati folyó buja és gyönyörű völgyében kanyarogtunk. Ahogy a hegyek közelébe értünk, láttunk egy másik menetoszlopot is gyalogolni ugyanabba az irányba, a folyó másik oldalán. Azt mondták, egy gátellenes tiltakozó gyűlésre igyekeznek Kudur faluba. Fegyvertelenek. Helyi gyűlés a völgyért. Csónakba szálltam és csatlakoztam hozzájuk.
A bodgati [Bodhgat] gát miatt víz alá kerülne az egész terület, amin napok óta gyalogoltunk. Több mint száz falu. Ez lenne a terv? Kiönteni az embereket, mint a patkányokat, hogy aztán az acélüzemek Lohandigudában, valamint a bauxitbányák és az alumínium-finomító a Keskal [Keshkal] hegyen kapják meg a folyót?
A gyűlésen az emberek, akik mérföldekről jöttek ide, ugyanazt mondják, mint amit már évek óta hallunk. Inkább árasszanak el, de nem mozdulunk!
Volt idő, amikor azt gondolni, hogy a nagy gátak a modern India templomai, talán tévedés volt, de érthető tévedés. Manapság, mindazok után, ami történt, s amikor tudjuk, mit teszünk, azt kell mondjuk: a nagy gátak az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények.
Az utolsó éjszakán a hegy lábánál táboroztunk. Felmásztunk rá egy kicsit, hogy rápillantsunk az útra, ahol a motorbicikli fel fog majd venni. Megérkezett a dzsungelposta. Két „keksz" nekem. Egy vers és egy préselt virág Narmada elvtársnőtől és egy bájos levél Maase-tól.
Sukhdev elvtárs megkérdezte, letöltheti-e a zenét az iPodomról a számítógépére.
A belügyminiszter burkoltan megfenyegette azokat, akik a maoistáknak szándékosan vagy akaratlanul szellemi vagy anyagi támogatást nyújtanak. A zenemegosztás vajon ideszámít?
Hajnalban búcsút mondtam Madhay elvtársnak, Joorinak, a fiatal Mangtunak és a többieknek. Niti elvtársnő, Sukhdev elvtárs, Kamla és még öten felkísértek a hegyre. Amint elindulunk, Niti és Sukhdev, mintegy mellékesen, egyszerre kibiztosítják az AK-ikat. Most először látom, hogy ezt teszik. Közeledünk a „határhoz". „Tudod mi a teendő, ha tűz alá kerülünk?"- kérdezte Sukhdev csak úgy, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. „Igen" – feleltem. „Azonnal belekezdek egy bejelentés nélküli éhségsztrájkba." Sukhdev egy kőre huppant és nevetett.
Körülbelül egy órát másztunk. Az út fölött leültünk egy sziklaperemen, teljesen elrejtőzve, mint valami rajtaütésen; figyeltük a motorbiciklik hangját. Amikor odaértek, a búcsút rövidre kellett fogni. Lal salaam, elvtársak.
Amikor visszanéztem, még mindig ott voltak. Integettek. Emberek, akik az álmaikkal élnek, amíg a világ nagy része a rémálmaival küzd. Éjjelenként erre az útra gondolok. Az éjszakai égre, az erdei ösvényekre. Látom Kamla elvtársnő sarkát a kopott sarujában, ahogy az elemlámpám megvilágítja. Tudom, valahol épp mozgásban van: menetel, nem csupán önmagáért, hanem azért is, hogy a reményt mindannyiunk számára életben tartsa.
(Fordította: Rónaháti Cecília)
Eredeti megjelenés: Outlook magazin [India], 2010. március 29. http://www.outlookindia.com/printarticle.aspx?264738. A cikket rövidítve közöljük.
Fordítói jegyzetek
A eredeti szövegben előforduló indiai hely-, intézmény-, szervezet- stb. neveket, elnevezéseket fonetikus átírásban közöljük, első előfordulásukkor zárójelben megadva az angol változatot is. A személyneveknél meghagytuk az angol átírást, amelyeken a szövegben előforduló közéleti személyek Indiában és Indián kívül ismertek.
1 Tika: a tilaka, tilak vagy tika a hindu hagyományban a harmadik szemet szimbolizáló festett pont a homlokon, esetleg a fej felső részén. Ünnepi alkalmakhoz kapcsolódón vagy – irányzattól függően – minden nap is viselhetik.
2 A ho, az oraon, a munda, a kol népek a Kelet-Indiában élő adivaszik, őslakosok közé tartoznak, és elsősorban Dzsarkandban, Orisszában és Nyugat-Bengálban élnek. A zamindárok a mogul korszakban adószedők voltak; ez az adminisztratív rendszer, amelynek révén a britek is gyakorolták uralmukat, csupán India függetlenné válásával szűnt meg.
3 Corporate social responsibility.
4 Az Indiai Ifjúsági Kongresszus (Indian Youth Congress, IYC), saját jelszava szerint, a politika megtisztítására vállalkozik. A Nemzeti Kongresszus Párt (National Congress Party) ifjúsági tagozata, 2009-es adat szerint, húszmillió tagjával a világ legnagyobb ifjúsági szervezete. 1947-től létezik, akkor még mint az anyapárt része tevékenykedett. Később, Indira Gandhi miniszterelnöksége idején vált önálló erővé.
5 Rahul Gandhi, az Uttar Prades-i [Uttar Pradesh] Amethi képviselőjeként az Indiai Parlament tagja, a Kongresszus Párt főtitkára, 1970-ben született Indira Gandhi egykori miniszterelnök unokájaként, Radzsiv Gandhi korábbi miniszterelnök és Sonja Gandhi, későbbi elnök fiaként. A nép hercegének családja nagy múltja miatt nevezik, ám nevéhez éppúgy kapcsolódnak politikai elvárások, mint kisebb-nagyobb botrányok.
6 A Horlicks malátával kevert tejet gyárt Új-Zélandon, Indiában és Pakisztánban. Említésre érdemesnek a szerző valószínűleg a helyzet fonáksága miatt tartotta, hiszen a termék esti fogyasztását gyerekeknek nyugodt éjszakai pihenésük elősegítésére szokták javasolni.
7 INSAS: India small arms system, az indiai kézi lőfegyverek családjába gépkarabély, könnyű géppuska és karabély tartozik, melyek mindegyike NATO-szabvány szerinti munícióval tölthető. 1997-ben kezdték meg a gépkarabélyok sorozatgyártását, az AK-47-es Kalasnyikovot alapul véve, de számos módosítással, amelyeket elsősorban a korábbi kelet-német és belga modellek mintájára eszközöltek.
8 SLR: self-loading rifle, félautomata puska.
9 Krantikari Adivasi Mahila Sangathan (KAMS).
10 Baba Amte: Murlidhar Devidas Amte (1914-2008). Jogászként segítette az India függetlenségéért küzdőket, majd három évet töltött el Mahatma Gandhi asramjában. Élete végéig az ő követője maradt, aki harcolt a társadalom szélére kerültekért, leprakórházat alapított, megfelelő helyet alakított ki fogyatékkal élők számára, felhívta a figyelmet számos társadalmi problémára.
11 A Ramakrisna-misszió 1897-ben alapított önkéntes jótékonysági szervezet, amely a Ramakrisna vagy Vedanta mozgalomból táplálkozik. A misszió kiemelt munkát folytat az egészségügy, az oktatás, a törzsi jólét, a katasztrófaelhárítás és a vidéki gazdálkodás segítésének területén.
12 Kétszer születettek: dvidzsák, az első három varnába tartozók.
13 Oror: kb. tízmilliós egységet jelent a hindiben és urduban.
14 Lakh: a hindiben kb. százezres egységet jelöl.
15 Strategic hamleting.
16 Raman Singh, Csattiszgar jelenlegi főminisztere, a BJP, a Bharatiya Janatana Párt színeiben. 1952-ben született, ayurvédikus orvoslásból diplomázott, 1999-ben került be a Parlamentbe. Előbb a Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, majd 2003-tól Osattiszgar állam elnöke lett. A Szalva Dzsudum akcióit éppúgy támogatta, mint egyébként politikai ellenfelei is, és 2005-ben betiltotta a naxalita mozgalmat. Az állam Tiszta Embereként, „Mr Clean"-ként tartják számon, utalva ezzel erős és hatékony korrupcióellenes fellépésére, amelynek 2008-as újraválasztását is nagymértékben köszönheti.
17 SPO: special police officer.
18 Pancsajat: kaszttanács, de legalábbis a közösség tanácsa. Dél-Indiában jellemzőbbnek mondják. Minden kasztnak van saját önkormányzata, amelybe még papok sem szólhatnak bele. Az alsóbb kasztokra jellemző, hogy az önkormányzat szervezettebb. A tanács rendszerint a legnagyobb családok fejeiből áll, a tagság öröklődhet vagy választással is betölthető lehet. Csak az egész közösséget érintő kérdésekkel kapcsolatban szokott döntést hozni. (Susan Bayly: Caste, Society and Politics in India from the Eighteenth Century to the Modern Age. Oambridge University Press, 2001.)
19 Mahua: Madhuca latifolia vagy Massia latifolia, nagy gazdasági értékkel rendelkező fás szárú növénye Indiának, amelynek apró gyümölcsét sokoldalúan hasznosítják. Növése gyors, a húsz méteres magasságot is elérheti. Magvait felhasználják olaj sajtolására bőrápoló- és tisztítószerekhez, szappanhoz, fűtőanyagként; virágát alkoholos ital készítésére használják; kérgét gyógyhatásáról ismerik. Sokoldalúsága miatt a törzsi társadalomban több helyen szentként tartják számon.
20 BJP: Bharatiya Janatana Party, Indiai Néppárt, amelyet 1980-ban alapítottak és India második legnagyobb politikai pártjává nőtte ki magát. Elveiben alapvetően a jobbközép pártok vonalvezetését követi, támogatja a konzervatív szociálpolitikát, a szabadpiaci kapitalizmust és az erős honvédelmet.
21 Gram Szvarádzs: a falusi önigazgatás (önellátás, önvédelem stb.) Mahatma Gandhi által 1942-ben kidolgozott koncepciója.
22 IED: Improvised explosive device: házilagosan készült robbanószerkezet.
A Harry Potter rajongói szöveg – mint önálló jelenség – elképesztően nagy, egyre burjánzó és megállíthatatlan terjeszkedését szinte kizárólag az internet tette lehetővé, vagyis az, hogy a rajongók éltek a globális társadalmi hálózat kínálta lehetőségekkel. Tara Collins szerint 2006 januárjáig a fan fictiont író rajongókat leginkább a népszerű fantasy-szövegek ihlették meg – elsősorban a Gyűrűk ura trilógia és a Harry Potter-sorozat; de míg a Gyűrűk urához kapcsolódó, a neten megjelent rajongói szövegek száma 36 ezerre becsülhető, addig az utóbbihoz már több mint 180 ezret írtak.