Folyóirat kategória bejegyzései

Pénzügyi összeomlás, rendszerválság: illuzórikus és szükséges válaszok

A kirobbant pénzügyi-gazdasági válság mögött a kapitalizmus tényleges strukturális rendszerválsága sejlik föl: a Föld természetes erőforrásaihoz való hozzájutás lehetőségei egyre inkább beszűkülnek, előtérbe állítva és kiélezve Észak és Dél konfliktusát. Ez a történelemben első alkalommal valódi fenyegetést jelent az emberiség és a bolygó jövőjére. A cikk megnevezi a lehetséges kiút: a kapitalizmusból a szocializmusba való hosszú átmenet elindulásához szükséges fontosabb intézkedéseket is.

A pénzügyi válság elkerülhetetlen volt.

Nem lepődtünk meg e válság brutális kitörésén, melyet én egyébként néhány hónappal ezelőtt már megjósoltam, miközben a konvencionális közgazdászok, főleg Európában, azon voltak, hogy alábecsüljék a követ­kezményeit. Ahhoz, hogy megérthessük keletkezését, meg kell szaba­dulnunk a kapitalizmus ma érvényes definíciójától, amelyet napjainkban a „globalizált neoliberális" jelzővel illetnek. Ez a minősítés azonban félrevezető és elfedi a lényeget. A jelenlegi kapitalista rendszert ugyanis egy maroknyi oligopólium uralja, amely a kezében tartja a világgazdaság legfontosabb döntéseinek meghozatalát.

Ezek nemcsak pénzügyi oligopóliumok, amelyeket bankok vagy biz­tosítótársaságok alkotnak, hanem egyúttal olyan csoportok, melyeknek érdekeltségeik vannak az ipari termelésben, a szolgáltatóiparban, a szállításban stb. Legfőbb jellegzetességük a finanszírozottságuk. Ezalatt azt kell érteni, hogy a gazdasági döntéshozatal a produktív szektorok nyereséges termelése felől a pénzügyi befektetésekből származó termékek által keltett profltok újraelosztása felé tolódott el. Ezt a stra­tégiát nagyon határozottan nem is a bankok, hanem a „finanszírozott" csoportok követték. Ezek az oligopóliumok amúgy nem is állítanak elő profltot, egyszerűen csak a pénzügyi befektetések révén jutnak hitel­monopóliumhoz.

Ez a rendszer a tőke meghatározó szegmensei számára elképesztően nyereséges. Itt tehát szó sincs piacgazdaságról, ahogy pedig mondani szokták, sokkal inkább a finanszírozott oligopóliumok kapitalizmusáról. Eközben a pénzügyi befektetések terén az előremenekülés nem tarthatott örökké, hiszen a termelői bázis csak kisebb mértékben növekedett. Ez pedig nem volt fenntartható. Ebből származott az úgynevezett „pénz­ügyi buborék", amely jól kifejezi a pénzügyi befektetések rendszerének logikáját. A pénzügyi tranzakciók összege nagyságrendileg kétezer-trillió dollár, miközben a termelői bázis, a világ GDP-je csak 44 trillió dollár. Gigantikus a különbség. Harminc évvel ezelőtt a pénzügyi tranzakciók relatív összege még nem volt ilyen hatalmas. Ezeknek a tranzakcióknak legnagyobbrészt az volt a céljuk, hogy elfedjék a termelés, a nemzetközi és a belkereskedelem által megkövetelt közvetlen műveleteket. Eme finanszírozott oligopóliumok rendszerének pénzügyi dimenziója volt, mint már említettem, az Achilles-sarka a kapitalizmus egészének. A válságot tehát szükségképpen pénzügyi összeomlásnak kellett elindítania.

A pénzügyi válság hátterében az elavuló kapitalizmus rendszerválsága húzódik meg

Csakhogy nem elég felhívni a figyelmet a pénzügyi összeomlásra. Mögötte ugyanis kirajzolódik a reálgazdasági krízis, hiszen maga a pénzügyi zavar fogja majd vissza a produktív bázis növekedését; a pénz­ügyi válság megoldására tett lépések csak a reálgazdasági válsághoz vezethetnek. Vagyis a termelés relatív stagnálásával kell számolni meg mindennel, ami ezzel jár: a munkavállalók jövedelmeinek csökkenésével, a munkanélküliség növekedésével, egyre nagyobb bizonytalansággal és a szegénység súlyosbodásával a déli államokban. Már nem recesszióról, hanem hanyatlásról kell beszélni.

E válság mögött pedig felsejlik a kapitalizmus tényleges strukturális rendszerválsága. Az általunk megismert reálgazdasági növekedés és a vele együtt járó fogyasztás modelljének továbbélése a történelemben első alkalommal valódi fenyegetést jelent az emberiség és bolygónk jövőjére.

E rendszerválság legfontosabb dimenziója a Föld természetes erő­forrásaihoz való hozzájutást érinti, amelyek az utóbbi fél évszázadban jelentősen összeszűkültek. Az Észak-Dél konfliktus emiatt a jövő hábo­rúinak és konfliktusainak fő tengelyét fogja alkotni.

A jelenlegi termelési és a fogyasztási/pazarlási struktúra lehetetlenné teszi a bolygólakók többsége, a déli országok lakossága számára a ter­mészetes földi erőforrásokhoz való hozzáférést. Korábban egy fejlődő ország elvehette ezekből az erőforrásokból a maga részét anélkül, hogy megkérdőjelezte volna a gazdag országok előjogait. Manapság azonban más a helyzet. A dúsgazdag országok lakossága – a Föld teljes lakos­ságának 15%-a – saját fogyasztása és pazarlása érdekében kisajátítja a földi erőforrások 85%-át, továbbá nem engedheti meg, hogy újonnan jövők hozzájuthassanak ezekhez az erőforrásokhoz, hiszen ezzel súlyos ínséget idéznének elő, ami fenyegetné a gazdagok életszínvonalát.

Az Egyesült Államok azért akarja katonailag ellenőrzése alá hajtani az egész világot, mert tudja, hogy e nélkül a kontroll nélkül nem biztosíthatja a maga számára az ezen erőforrásokhoz való kizárólagos hozzájutást. Mint tudjuk, Kínának, Indiának és általában a déli féltekének is szüksége van ezekre az erőforrásokra fejlődésükhöz. Az Egyesült Államok számára viszont arról van szó, hogy feltétlenül korlátoznia kell a hozzájutást, és ennek végső soron egyetlen eszköze a háború.

Másrészt az energiahordozókkal, főleg a fosszilis eredetűekkel való takarékoskodás érdekében az Egyesült Államok, Európa és mások nagyszabású bioüzemanyag-előállítási terveket dolgoznak ki az élelmi­szertermelés kárára, amivel még tovább növelik az árakat.

A hatalmon lévők illuzórikus válaszai

A pénzügyi oligopóliumok szolgálatában álló, hatalmon lévő kormá­nyoknak nincs más ötletük, mint ugyanennek a rendszernek az újbóli nyeregbe ültetése. Az állami beavatkozások egyébként ugyancsak ennek az oligarchiának az utasítására történnek. Mindamellett ennek az újbóli nyeregbe ültetésnek a sikere egyáltalán nem lehetetlen, ha a pénzügyi eszközök elég nagyok, az áldozatok – az alsóbb néprétegek és a déli nemzetek – reakciói pedig korlátozottak lesznek. Ebben az esetben azonban a rendszer csak azért visszakozik, hogy később minél jobban érvényesülhessen, hiszen a monetáris és pénzpiaci irányítás számára kilátásba helyezett kiigazítások nagyon is elégtelenek, mert nem kérdő­jelezik meg az oligopóliumok hatalmát.

Egyébiránt a pénzügyi válságra a pénzpiacok biztonságának helyre­állítása érdekében a kolosszális állami pénzeszközök befecskendezése révén adott válaszok felettébb nevetségesek: miközben a profltokat priva­tizálják, abban a pillanatban, ahogy a pénzátutalások veszélybe kerülnek, államosítják a veszteségeket! Fej: én nyerek, írás: te vesztesz…

A kihívásokra adott valóban pozitív válasz feltételei

Nem elég kijelenteni, hogy az állami beavatkozások megváltoztathatják a játékszabályokat és enyhíthetik a válságot. Ezenkívül meg kell határozni ennek logikáját és meg kell világítani társadalmi következményeit is. Persze elméletben vissza lehetne térni a köz- és magánszféra társu­lásának, a vegyes gazdaságnak a formulájához, amely Európában a dicsőséges harminc év idején, Ázsiában és Afrikában pedig a bandungi korszakban volt érvényben, amikor az államkapitalizmus uralkodott min­denen, erőteljes szociálpolitikával karöltve. Csakhogy ez a fajta állami beavatkozás most nincs napirenden. S vajon a haladó társadalmi erők vannak-e olyan helyzetben, hogy e tekintetben változást érhessenek el? Szerény véleményem szerint még nincsenek.

Az igazi alternatíva az oligopóliumok kizárólagos hatalmának meg­döntése, amely végleges államosításuk nélkül elképzelhetetlen. A folya­matnak illeszkednie kell a haladó, demokratikus társadalmi tulajdonba vételhez. Ez talán a kapitalizmus végét jelentené? Nem gondolnám. Ezzel szemben, azt hiszem, hogy olyan új társadalmi viszonyok igenis lehetségesek, amelyek a dolgozó osztályok és a nép igényeinek meg­felelően szabályozzák a tőkét. Feltéve, hogy az egyelőre megosztott és összességében defenzív szociális küzdelmek eljutnak egy koherens alternatív politika kikristályosításáig. Egy ilyen perspektívában lehetsé­gessé válik a kapitalizmusból a szocializmusba való hosszú átmenet. Nyilvánvaló, hogy az ebbe az irányba történő előrehaladás sebessége országonként és fejlődési szakaszonként különböző lesz.

A kívánatos és lehetséges alternatíva dimenziói sokrétűek és érintik a gazdasági, társadalmi, politikai élet minden aspektusát. Felhívnám a figyelmet e szükséges válasz fő vonalaira:

  1. a meglévő kizsákmányolási formákhoz (munkanélküliség, létbizony­talanság, informalitás) kötődő széttagolódáson túlmutató egységek létrehozását lehetővé tevő adekvát munkásszervezetek újrafelfede­zése;
  2. a társadalmi haladással és a népek szuverenitásának tiszteletben tartásával együtt járó, nem pedig tőlük elkülönülő demokráciaelmélet és -gyakorlat újjáélesztése;
  3. meg kell szabadulni az immár történelmi témává vált, egyénmítoszra alapuló liberális vírustól. A kapitalizmushoz kötődő életmódok (egyre gyakoribb elidegenedés, patriarchátus, az erőforrások tékozlása, bolygónk pusztítása) sokszori elutasítása jelzi ennek az emancipá­ciónak lehetséges mivoltát;
  4. meg kell szabadulni a mindezzel együtt járó atlantizmustól és milita-rizmustól, amelyek azt célozzák, hogy elfogadtassák a világméretű apartheid alapjain szerveződő bolygó perspektíváját.

Az északi országokban a kihívás annak elkerülése, hogy a közvé­lemény olyan konszenzust fogadjon el, amely fenntartja a déli népek számára elfogadhatatlan előjogaikat. A szükséges internacionalizmus az antiimperializmuson, nem pedig az emberbarátiságon keresztül valósul meg.

A déli országokban a világméretű oligopóliumok stratégiája a válság terheinek kiterjesztését jelenti az emberekre (a valutatartalékok elérték­telenedése, az exportált nyersanyagok árának csökkenése, az import drágulása). A válság alkalmat teremt a középpontban álló nemzeti, népi és demokratikus fejlődés megújítására, alávetve az északi kapcsolatokat a saját igényeinek, más szóval a szétválásnak. Ez magában foglalja:

  1. a monetáris és pénzpiacok nemzeti ellenőrzését;
  2. az immáron elérhető modern technológiák ellenőrzését;
  3. a természeti erőforrások felhasználásának lehetővé tételét;
  4. az oligopóliumok által uralt globalizált irányításnak (WTO) és a Föld Egyesült Államok és szövetségesei általi katonai ellenőrzésének a megszüntetését;
  5. a rendszeren belüli autonóm nemzeti kapitalizmus illúziójától és a múltdicsérő mítoszoktól való megszabadulást.
  6. A harmadik világ országaiban valójában az előttünk álló opciók középpontjában az agrárkérdés áll. Egy olyan fejlődés, amely méltó erre a névre, megkövetel egy olyan agrárfejlesztési stratégiát, amely azon nyugszik, hogy minden paraszt (az emberiség fele) számára garantálja a földhöz jutást. Ehhez képest a domináns hatalmak által buzgón javasolt formulák – a művelésre alkalmas területek privati­zációjának felgyorsítása és a megművelt föld árucikké alakítása – a jól ismert tömeges vidéki exodust vonják maguk után. Az érintett országok ipara képtelen felszívni ezt a töménytelen munkaerőt, akik utóbb vagy a bádogvárosokba zsúfolódnak vagy, tragikus kaland­ként, lélekvesztőkön menekülnek az Atlanti-óceánon át. Közvetlen a kapcsolat a földhöz való hozzáférés garanciájának megszüntetése és a migrációs nyomás felerősödése között.
  7. Az új fejlődési pólusok felemelkedésének kedvező regionális integ­ráció létrehozhat-e ellenálló és alternatív formákat? A regionalizáció szükséges, talán nem az óriások, Kína és India, esetleg Brazília számára, de bizonyosan az számos más térség számára Délkelet­Ázsiában, Afrikában vagy Latin-Amerikában. Ez utóbbi földrész ezen a téren egy kissé előrébb tart. Venezuela a kellő pillanatban, még a válság előtt kezdeményezte az ALBA (Bolivari Alternatíva Amerika Népei Számára) és a BancoSur (Déli Bank) létrehozását. Igen ám, de az ALBA – a gazdasági és politikai integráció terve – eleddig még nem nyerte el Brazília és Argentína támogatását. Ezzel szemben a BancoSur, mely más típusú fejlődést mozdítana elő, ezt a két országot is magában foglalja, igaz, nekik a bank szerepéről vallott felfogásuk konvencionális.
Északon és Délen az ilyen irányú előrelépés, a dolgozók és a népek internacionalizmusának alapja teremti meg egy jobb, multipoláris és de­mokratikus világ létrehozásának a garanciáit. Csak ez lehet alternatíva a vénülő kapitalizmus barbarizmusával szemben. A XXI. század szocia­lizmusáért folytatott harc – erőteljesebben, mint bármikor – napirenden van.
(Fordította: Ferwagner Péter Ákos)

A cikk eredeti címe: Samir Amin: Débácle financiére, crise systémique: réponses illusoires et réponses nécessaires. Forrás: Utopie Critique, http://www.utopie-critique.fr

 

A gazdasági világválságról

„A kapitalizmus a végét járja" – Antoine Reverchon interjúja (Le Monde, 2008. október 11.)
„A Gazdasági válság hosszú távú megközelítésben" (Commentary No 243, 2008. október 15.)

„A kapitalizmus a végét járja"

Antoine Reverchon interjúja (Le Monde, 2008. október 11.)

Antoine Reverchon:

Ön egyik aláírója volt a 2005-ös Porto Allegre-i Szociális Fórumon el­fogadott kiáltványnak („Tizenkét javaslat egy másfajta világértT), és az alterglobalizációs mozgalom egyik szellemi kezdeményezőjeként tartják számon. Alapítója és vezetője volt a New York-i Állami Egyetemen, Binghamtonban működő Fernand Braudel Centernek, amely a civilizációk és gazdasági rendszerek történeti folyamatait tanulmányozza. Hogyan helyezi el a jelenlegi gazdasági és pénzügyi válságot a kapitalizmus történetének „hosszú idejű" fejlődésében?

Immanuel Wallerstein:

Fernand Braudel (1902-1985) különbséget tett a „hosszú időtartam" – ahol az ember és a környező anyagi világ kapcsolatát szabályozó rendszerek váltják egymást a történelemben – és az ezeken a sza­kaszokon belüli hosszú, konjunkturális ciklusok között, amelyeket olyan közgazdászok írtak le, mint Nyikoláj Kondratyev (1823-1930) vagy Joseph Schumpeter (1883-1950). Manapság egyértelműen egy Kondratyev-ciklus B fázisában vagyunk, amely harminc-harmincöt esz­tendeje vette kezdetét egy olyan A szakasz után, amely 1945 és 1975 között a kapitalista világrendszer ötszáz éves történetének leghosszabb ilyen periódusa volt.

A ciklus A szakaszaiban a profitot az anyagi – ipari vagy egyéb – ter­melés generálja; a B fázisokban viszont a kapitalizmus, hogy továbbra is profitot realizálhasson, kénytelen pénzformát ölteni és spekulációba menekülni. Harminc év óta tart a vállalatok, az államok és a háztartá­sok tömeges méretű eladósodása. Ma a Kondratyev-féle B fázis utolsó szakaszában vagyunk, amikor a virtuális hanyatlás valóságossá válik, s a buborékok sorra szétpukkadnak: egymást követik a csődök, nő a tőkekoncentráció, fokozódik a munkanélküliség, s a gazdaság valódi deflációs helyzetet él át.

Azonban a konjunktúraciklus jelenlegi pillanata ma egybeesik egy olyan átmeneti szakasszal, amely két hosszú időtávú rendszert választ el egymástól, s amelyet ezért súlyosbít is. Véleményem szerint, harminc éve beléptünk a kapitalista rendszer történetének végső fázisába. A mostani szakaszt alapvetően az különbözteti meg a korábbi egymást követő konjunkturális szakaszoktól, hogy a kapitalizmus immár nem ké­pes „rendszert alkotni", a fogalomnak a fizikus és vegyész Ilja Prigozsin (1917-2003) által használt értelmében. Elmélete szerint ha valamely biológiai, kémiai vagy társadalmi rendszer túlzottan és túl gyakran eltér a stabilitás állapotától, többé nem képes visszanyerni egyensúlyát, s ekkor elágazódás, „bifurkáció" következik be. A helyzet kaotikussá válik, kicsúszik az addig uralkodó erők ellenőrzése alól, s harc bontakozik ki – nem egyszerűen a rendszer fenntartói és ellenfelei, hanem valamennyi szereplő között – a régit fölváltó új rendszer meghatározása körül. A „válság" szó használatát én az ilyen időszakokra tartom fenn. Nos: válságban vagyunk. A kapitalizmus a végéhez ér.

Miért nem inkább csupán a kapitalizmus újabb mutációjával van dol­gunk, olyannal, mint korábban a kereskedelmi kapitalizmusról az ipari kapitalizmusra, majd az ipari tőke uralmáról a pénztőke uralmára való áttéréskor láttunk?

A kapitalizmus mindenevő, s onnan szerzi a profitot, ahol az az adott pillanatban a legnagyobb. Nem elégszik meg morzsákkal, ellenkezőleg, a profit maximalizálására törekszik, s ennek érdekében monopóliumo­kat hoz létre. A legutóbb is ezzel próbálkozott a biotechnológia és az informatikai technológia terén. De úgy vélem, a rendszer valós fölhalmozási lehetőségei immár elérték határaikat. A kapitalizmus, amióta a XVI. század második felében megszületett, a gazdagságnak abból a különbségéből táplálkozik, amely a profitokat bezsebelő centrum és az egyre inkább elszegényedő (nem föltétlenül földrajzi értelemben vett) perifériák között áll fenn.

E tekintetben Kelet-Ázsia, India és Latin-Amerika gazdasági felemel­kedése legyőzhetetlen kihívást jelent a Nyugat által megteremtett világ­gazdaság számára, minthogy a Nyugat többé nem képes ellenőrzése alatt tartani a felhalmozási költségeket. A munkabérek, a nyersanyagárak és az adók hármas görbéje évtizedek óta jelentős emelkedést mutat vi­lágszerte. A most lezáruló rövid neoliberális szakasz csupán időlegesen tudta megfordítani ezt a tendenciát: noha az 1990-es évek végén ezek a költségek kétségtelenül alacsonyabb szinten álltak, mint 1970-ben, de sokkal magasabbak voltak, mint 1945-ben. Valójában az utolsó tényleges felhalmozási szakaszt, a „trente glorieuses"-t2* csakis az tette lehetővé, hogy a keynesiánus államok erőiket a tőke szolgálatába állították. De immár ez is elérte saját határát.

Vannak-e előzményei az ön által leírt mostani szakasznak?

Számos hasonló helyzet fordult elő az emberiség történetében, szemben a XIX. század közepén kialakult, a fejlődés folyamatosságát és elkerül­hetetlenségét valló felfogással, beleértve annak marxista változatát is. A magam részéről inkább a fejlődés lehetőségének tézisével értek egyet, nem pedig annak elkerülhetetlenségével. Kétségtelen, hogy a kapitaliz­mus az a rendszer, amely egyedülálló módon volt képes anyagi javak és gazdagság termelésére. Ugyanakkor látnunk kell az általa okozott – környezeti és társadalmi – veszteségeket is. Az egyedüli közjó az, ami a lehető legtöbb ember számára biztosítja a józan, értelmes élet lehetőségét.

Ezzel együtt a maihoz időben legközelebbi hasonló válság a feudális rendszer összeomlása volt Európában, a XV. és a XVI. század közepe között, azaz a feudalizmusnak a kapitalista rendszer által való felváltása. Ezen időszakban, amely a vallásháborúkkal tetőzött, elenyészett a kirá­lyi, a földesúri és a vallási hatalom befolyása a leggazdagabb paraszti közösségek és városok felett. Ebben az időszakban alakultak ki – egy­mást követő próbálkozásokon keresztül, öntudatlanul – olyan nem várt megoldások, amelyek sikeressége fokozatos elterjedésük nyomán a kapitalizmus formájában „alkotott rendszert".

Meddig tarthat a jelenlegi átmeneti időszak s hova vezethet?

Az értékromboló periódus, amely egy Kondratyev-ciklus B fázisát zárja, általában kettőtől öt évig tart, mígnem kialakulnak az A szakaszra való áttérés feltételei, amikor reálprofitra lehet szert tenni a Schumpeter által leírt új anyagi-termelési szerkezetben. Ám az a körülmény, hogy ez a fázis jelenleg egybe esik a rendszer válságával, politikailag kaotikus időszakot teremt, amelyben a vállalatok és a nyugati államok élén álló domináns szereplők minden technikailag lehetséges lépést meg fognak tenni az egyensúly helyreállítása érdekében, ami azonban nagyon való­színű, hogy nem jár majd sikerrel.

A legokosabbak már megértették, hogy valami egészen újat kell létre­hozni. Ám rajtuk kívül is szereplők sokasága munkálkodik rendszertelenül és öntudatlanul azon, hogy új megoldások szülessenek, s nem tudhatjuk, milyen rendszer jön létre ezekből a próbálkozásokból.

Egy olyan meglehetősen ritka történelmi időszak részesei vagyunk, amikor a tehetősek válsága és tehetetlensége teret enged mindannyi­unk szabad döntései számára, s amikor egyéni cselekvésünkkel befo­lyásolhatjuk a jövőnket. De minthogy a jövő ezen megszámlálhatatlan cselekvések összege lesz, teljességgel lehetetlen megjósolni, hogy végül miféle modell kerekedik fölül. Tíz év múlva talán tisztábban látunk, s har­minc vagy negyven év múlva egy új rendszer jön majd létre. Azt hiszem, éppúgy van esélye annak, hogy egy, a kapitalizmusnál is kegyetlenebb kizsákmányoló rendszer keletkezzék, mint annak, hogy valamilyen egyenlőbb és redisztributívabb modell köszöntsön ránk.

A kapitalizmus korábbi korszakváltásai gyakran a világgazdaság cent­rumának elmozdulásával jártak, például a Mediterráneumból Európa atlanti partjaira, majd az Egyesült Államokba. Vajon Kína lesz a rendszer jövőbeni centruma?

A válság, amelyet átélünk, egy politikai ciklus, az amerikai hegemónia vé­gével is egybeesik, amely ugyancsak az 1970-es években vette kezdetét. Az USA fontos szereplő marad, de többé nem lesz képes visszahódítani domináns pozícióját a megtöbbszöröződött hatalmi centrumokkal, Nyu­gat-Európával, Kínával, Brazíliával, Indiával szemben. Egy új hegemón hatalom fölülkerekedése, ha figyelembe vesszük a braudeli hosszú időtartamot, ötven évig is eltarthat. De hogy melyik lesz ez a hatalom, azt nem tudom.

A jelenlegi krízisnek addig is rendkívüliek a politikai következményei, amennyiben a rendszert uraló erők, hegemóniájuk elvesztése miatt, majd megpróbálnak bűnbakot keresni. Úgy vélem, az amerikai nép fele nem fog beletörődni abba, ami most történik vele. Belső konfliktusok rázkód­tatják majd meg az Egyesült Államokat, amely, politikai szempontból, a világ leginstabilabb államává válhat. S nem szabad megfeledkezni arról, hogy mi, amerikaiak, mindannyian fegyvert viselünk…

***

A gazdasági válság hosszútávú megközelítésben

Commentary No 243, 2008. október 15.

(Copyright: Immanuel Wallersterin distributed by Agence Global)

A gazdasági válság elkezdődött. Az újságírók még kedélyesen azt kérdezgetik a közgazdászoktól, hogy vajon nem csupán egyszerű recesszió-e, amibe beléptünk. Egy percig se higgyenek benne. Súlyos, világméretű gazdasági válság elején vagyunk, amely szinte mindenütt jelentős munkanélküliséget von majd maga után. A válság a klasszikus nominális defláció formáját öltheti, annak az átlagembert sújtó minden következményével. Vagy pedig – ez azonban kevésbé valószínű – vág­tató inflációba csaphat át, ami csupán a másik módja a leértékelésnek, s hatásaiban még rosszabb az egyszerű emberekre nézve.

Most mindenki azt firtatja, mik vagy kik indíthatták el a válságot. A derivative-ek, a másodlagos jelzáloghitelek, amelyeket Warren Buffet „tömegpusztító pénzügyi fegyvereknek" nevezett? Vagy a subprime-ok, a kockázatos jelzáloghitelek? Esetleg a kőolajspekulánsok? Megindult a bűnbakkeresés, aminek azonban igazából nincs jelentősége. Fernand Braudellel szólva, ily módon csupán a rövidtávú események által felka­vart porfelhőt láthatjuk. Ha föl akarjuk tárni, valójában mi megy végbe körülöttünk, a dolgokat két másik idősíkon kell szemlélnünk. Az egyik a középtávú ciklikus ingadozásoké (a konjunktúraciklusoké), a másik pedig a hosszú időtartamú strukturális folyamatok időkerete.

A kapitalista világgazdaság több évszázada a ciklikusság két nagyobb formáját ismeri. Az egyik a Kondratyev-ciklusok váltakozása, amely történetileg ötven-hatvan esztendőt ölel fel. A másik az ezeknél sokkal hosszabb hegemóniaciklusok jelensége.

Ami az utóbbit illeti, az Egyesült Államok 1873-tól egyre nagyobb eséllyel pályázott a hegemóniára, majd 1945-ben korlátlan hegemón uralomra tett szert, hogy azután, 1970-től a fokozatos hanyatlás fázisába lépjen. George W. Bush ostobaságai a lassú visszavonulást rohamos hanyatlássá változtatták. Mára az amerikai hegemónia utolsó visszfényei is a múlt ködébe vésznek. Beléptünk – s ez normális fejlemény – egy többpólusú világba. Az Egyesült Államok továbbra is nagyhatalom, sőt egyelőre tán a legerősebb hatalom marad, a következő évtizedek során azonban a többi hatalomhoz képest viszonylagos hanyatláson megy majd keresztül. Ezen jószerivel semmi sem képes változtatni.

A Kondratyev-ciklusok időkerete ettől különböző. A világ 1945-ben került ki az utolsó B fázisból, majd a modern világrendszer történetének legerősebb A szakaszát produkálta. A ciklus az 1967-73 közötti években tetőzött, s ezután megkezdődött a visszaesés. Ez a B fázis tovább tartott, mint a korábbiak – s jelenleg is tart.

A Kondratyev-féle B szakaszok jellegzetességei jól ismertek, s meg­felelnek annak, amit a világgazdaság 1970 óta átél. A termelő ágazatok profitrátája csökken, különösen a termelés korábban legjövedelmezőbb fajtáiban. Emiatt azok a tőkések, akik valóban magas profitszinteket akarnak elérni, a pénzügyi tranzakciók felé fordulnak, vagyis lényegében a spekulációba fektetik be tőkéiket. A termelő ágazatokat, hogy jövedel­mezőségük ne váljon túlságosan alacsonnyá, a centrumterületekről a vi­lágrendszer más részeibe telepítik át, alacsonyabb személyi költségekre cserélve az ügyvitel kisebb költségeit. Ez a magyarázata annak, miért szűntek meg állások tömegesen Detroitban, Essenben és Nagoyában, s miért keletkeztek mind újabbak Kínban, Indiában és Brazíliában.

Ami a spekulációs buborékokat illeti, néhányan egyre több pénzre tesznek szert általuk. A buborékok azonban előbb vagy utóbb szétpuk­kadnak. Ha tudni szeretnénk, miért tart ilyen sokáig a Kondratyev-ciklus B szakasza, a magyarázat az, hogy a pénzügyi intézmények (a FED – az amerikai államkincstár és szövetségi bank -, a Nemzetközi Valutaalap és a vele együttműködő nyugat-európai és japán pénzügyi hatóságok) rendszeresen és jelentős mértékben beavatkoztak a piacok működésébe – 1987-ben (a tőzsdék mélyrepülése), 1989-ben (az amerikai takarék­pénztárak fizetésképtelenné válása), 1997-ben (a kelet-ázsiai pénzügyi összeomlás), 1998-ban (a Long Term Capital Management kockázati alap rossz menedzselése), 2001-ben (az Enron bedőlése) -, hogy a világgaz­daság működőképességét fenntartsák. A pénzügyi szféra hatalmasságai tanultak a Kondratyev-ciklusok korábbi B fázisaiból, s azt gondolták, hogy legyőzhetik a rendszert. Ennek azonban határai vannak. Most elérkeztünk e határokhoz, miként ezt Henry Paulson és Ben Bernanke sajnálattal s valószínűleg megdöbbenéssel kénytelen tudomásul venni. Ez alkalommal nem lesz annyira egyszerű, sőt valószínű, hogy nem is lesz lehetséges elkerülni a legrosszabbat.

Azelőtt, ha a gazdasági válság nyomán végbement a rombolás, a világgazdaság simán újra indult, olyan innovációk bázisán, amelyeket egy ideig monopolizálni lehetett. Következőleg azok, akik most azt mondják, hogy a tőzsdék egy idő után majd újra emelkedni kezdenek, arra gondolnak, hogy a korábbiakhoz hasonlóan erre ezúttal is sor kerül, azt követően, hogy a világ lakosságát sújtó pusztulás bekövetkezett. S lehet, hogy pár év múlva tényleg így is lesz.

Mindazonáltal van egy olyan új mozzanat, amely e bájos ciklikus modellben – amely a kapitalista rendszert ötszáz éve működteti – inter­ferenciát idézhet elő. A strukturális mozgások interferálhatnak a ciklikus modellekkel. A kapitalizmus – mint világrendszer – alapvető szerkezeti jellegzetességei bizonyos szabályokat követnek: grafikonon ábrázolva egyensúlyi állapotot fejeznek ki, amely emelkedő mozgást mutat. A prob­léma az – hasonlóan más strukturális egyensúlyi állapotokhoz bármilyen rendszerben -, hogy a görbék idővel messze távolodnak az egyensúlytól, s többé lehetetlen egyensúlyi állapotba hozni őket.

De vajon a rendszert mi lendítette ki ennyire az egyensúlyából? Na­gyon röviden az, hogy az elmúlt ötszáz évben a kapitalista termelés három alapvető költségelemének (személyzet, ráfordítások és adók) a lehetséges eladási áron belüli aránya folyamatosan nőtt, olyannyira, hogy ma már nem lehet számottevő profitot realizálni a lényegében mo­nopolizált termelésben, ami mindig is a tőkefelhalmozás alapját képezte. Nem azért, mert a kapitalizmus nem lenne képes megtenni, amihez a legjobban ért. Hanem azért, mert annyira jól csinálta, hogy végső soron aláásta a jövőbeni fölhalmozás alapjait.

Amikor a rendszer ehhez a ponthoz elér, a komplex rendszerekről szóló tanulmányok kifejezésével bifurkáció (elágazódás) következik be. Ennek azonnali eredménye erőteljes, kaotikus turbulenciák kialakulása – amin a világrendszer jelenleg megy keresztül s ami a következő húsz vagy ötven évben folytatódni fog. Mivel mindenki abba az irányba próbál haladni, ami számára pillanatnyilag a legelőnyösebbnek tűnik, a káoszból új rendszer egy alternatíva két egymástól nagyon különböző útjának egyike mentén fog kiformálódni.

Amiben bizonyosak lehetünk, az az, hogy a jelenlegi rendszer nem folytatódhat. Ugyanakkor nem mondható meg előre, hogy miféle új rend lép majd a helyébe, minthogy ez az egyéni ráhatások megszámlálhatat­lan sokaságának eredőjeként fog előállni. De egy új rendszer előbb vagy utóbb kialakul. Ez nem lesz kapitalista rendszer, hanem esetleg nála sokkal rosszabb (még egyenlőtlenebb és hierarchikusabb), illetve az is ehet, hogy jobb (viszonylag demokratikus és relatíve egyenlő). A jelenlegi globális léptékben zajló politikai küzdelmek tétje az ezen új rendszerek közötti választás.

Ami rövid távú, ideiglenes perspektíváinkat illeti, elég világosan látható, mi az, ami végbemegy. A protekcionizmus korszaka jön – a „globalizáció" el lesz felejtve. Egy olyan világba lépünk, ahol a kormányokra sokkal közvetlenebb szerep hárul a termelésben. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia maga is részlegesen államosítja a haldokló bankokat és a nagy ipari vállalkozásokat. Populista kormányok által irányított redisztribúciós időszak következik; ezek egyaránt lehetnek középbal szociáldemokrata vagy szélsőjobboldali tekintélyelvű kormányok. S mivel mindenki része­sedni szeretne az immár kisebb tortából, ez az egyes államokon belül a társadalmi harcok kiéleződésével jár majd. Szóval, rövid távon az összkép nem valami biztató.

(Fordította: Lugosi Győző)

Néhány adalék Magyarország külgazdasági sebezhetőségének okaihoz

A magyarországi rendszerváltás sajátos gazdasági és társadalmi környezetét az ország súlyos külső eladósodása és az ebből fakadó kényszerek jellemezték. E kényszerek nélkül a mai problémák megértése szinte lehetetlen. Ezek közül is kiemelkedik az ország gazdaságszerkezeti adottsága és az ebből adódó eladósodási hajlam. A hazai politikai rendszer működése adekvát az ország „banánköztársasági" státuszával. A politikai döntések provincializmusa sokban hozzájárult ahhoz, hogy a forint sikeresen támadható valuta legyen.

Manapság sok szó esik arról, hogy az átalakuló országok közül Magyar­ország a reformok és a fejlődés éllovasából sereghajtó szerepbe került. Erre rímel az az interpretáció, amely a magyar gazdaság sebezhetőségét döntően belső gazdaságpolitikai okokkal, a „strukturális reformok" elma­radásával magyarázza. A jelenségek értelmezéséről sokféle vélemény látott napvilágot.1 A történelem nemcsak az élet tanítómestere, hanem bennünk, intézményeinkben, szokásainkban, reflexeinkben is velünk él. A közelmúlt történéseivel különösen így van ez. Véleményem kialaku­lásához az 1980-as évek elejétől 1995-ig végzett levéltári kutatásaim is jelentős mértékben hozzájárultak, ezek eredményeimet is felhasználtam.2 A történetírás gyakran esik a „holnaptól kezdve minden másképp volt" hibájába, magam törekszem e csapdát elkerülni.

A magyarországi rendszerváltás sajátos gazdasági és társadalmi környezetét az ország súlyos külső eladósodása és az ebből fakadó kényszerek jellemezték. E kényszerek nélkül a mai problémák megértése szinte lehetetlen. Ezek közül is kiemelkedik az ország gazdaságszerke­zeti adottsága és az ebből adódó eladósodási hajlam.

A történet a trianoni békeszerződéssel kezdődött, amikor is az ország nem csupán hatalmas terület- és népességveszteséget szenvedett, de szétzilálódtak azok a szervesen kiépült termelési, logisztikai és piaci hálózatok, amelyek a Monarchia keretei közötti gyors gazdasági fejlődés következményei és feltételei is voltak egyben. Trianonig az ország egy regionális gazdasági integráció és ezen belül egy valutaövezet részeként működött. Az érdekesség kedvéért érdemes jelezni, hogy 1909-ben történt – rosszul értelmezett magyar függetlenségi meggondolásokból – kísérlet az ebből való kilépésre, de Wekerle Sándor miniszterelnök egyben pénzügyminiszter ezt megakadályozta. Az 1920-as évektől a ma­gyar gazdaság olyan kis és nyitott gazdasággá vált, amely, mind a kivitel, mind a behozatal szempontjából jelentős módon függött kereskedelmi partnereitől. A két világháború között ez a német „nagytérgazdaságtól", az 1945 utáni időszakban formailag a KGST-től de lényegében Szovjet­uniótól való egyoldalú függést eredményezte.

A Kádár-féle politikai vezetés az 1960-as évek elején, az SZKP XXI. kongresszusa után jelentős gazdaságpolitikai váltásra szánta el magát. Az időzítés annak szólt, hogy az említett 1962-ben tartott kongresszu­son a szovjet vezetés az USA rövid időn belüli gazdasági utolérésének és a kommunista bőség társadalmának néhány évtizeden belüli meg­teremtésének erősen voluntarista és utópisztikus programját hirdette meg. A magyar vezetés a helyzetet úgy értékelte, hogy szükséges a Szovjetuniótól való egyoldalú gazdasági függésen lazítani, meg kell va­lósítani a gazdaság „két lábra állítását". A levéltári források és a korabeli szereplőkkel 1989 és 1991 között készített interjúk alapján kirajzolódó kép azt mutatja, hogy e cél megvalósítása érdekében az illetékes állami szervek a nyugat-európai országokba szakembereket küldtek, és ezzel megkezdődött a fejlett nyugati technológia különböző formákban történő átvételének előkészületei. Ezt a folyamatot felgyorsította az időközben bekövetkezett enyhülés, amely döntően az Európán belüli kelet-nyugati gazdasági kapcsolatokat élénkítette. A KSH adatai szerint az 1970-es években a magyar iparvállalatok által vásárolt licenceken belül a fejlett tőkésországokból származók aránya egyik évben sem süllyedt 70% alá. Ez a folyamat az ország külgazdasági szerkezetének nyitottságát erősítette, de a külkereskedelmi forgalom tekintetében kiegyensúlyozta a KGST-reláció és az ún. keményvalutás reláció arányát. Ez a helyzet minden érdekelt félnek tartogatott előnyöket. Magyarország a fejlett technológia tranzitországa volt a KGST felé3 ; Nyugat-Európa kelet felé bővítette felvevőpiacait; Magyarország pedig a KGST-ből olcsón impor­tált anyagok feldolgozásán alapuló kivitelért tudott fejlett technikát és korszerű fogyasztási cikkeket importálni. Ez a sajátos konstelláció volt a kádári aranykor gazdasági alapja. A szocialista országokon belüli kiugró­nak tekinthető fogyasztási színvonal (gulyáskommunizmus) biztosította a rendszer legitimitását. A külgazdasági nyitás következtében azonban jelentősen nőtt az ország importfüggősége. Amíg adott volt az olcsó szovjet olaj által működtetett magyar konvertibilis áruexportalap, addig a tőkés importfüggőség nem látszott aggasztónak. Az első olajárrobbanás azonban felborította ezt a status quo-t.

Új gazdasági mechanizmus

A gazdasági irányváltásnak látványosabb eleme volt az idén 40 éves „új gazdasági mechanizmus" bevezetése. A külgazdasági két lábon állás – amely egyben a szövetségi kötelékek lazítását is szolgálta – megerő­sítése felgyorsult akkor, amikor a magyar vezetés számára is meglepő módon eltávolították a Szovjetunió éléről Hruscsovot, aki belpolitikailag a desztalinizálás, külpolitikai értelemben pedig az enyhülés előkészítője volt. 1964 őszén felgyorsultak a folyamatok, az MSZMP Központi Bi­zottsága határozott a reform előkészítésének megindításáról. A reform koncepcióját lényegében másfél éves munkával készítette el Nyers Rezső vezetésével egy szakpolitikusi kör, amely vezető tudósokra és közigazgatási szakemberek szakmai segítségével működött. A mechaniz­musreform elvi koncepciója nem volt eredeti, jelentős mértékben támasz­kodott a tervezési vitához, a szovjet NEP ideológiájához és különösen a lengyel Lange és Brus írásaira. Könnyítette a helyzetet, hogy ezzel szinte párhuzamos a Szovjetunióban, Csehszlovákiában és Lengyelországban is megkezdődött a gazdaságirányítás korszerűsítése. A formálódó hazai elképzelések ugyan kizárólag a csehszlovák törekvésekkel mutattak rokon vonást, mint hivatkozási alap mégis „jól jött" a többi változás is. A koncepciót 1966 májusában a Központi Bizottság határozattal szentesí­tette. Ekkor kezdődött a bevezetéshez tartozó „aprómunka". A koncepció és a modell végül is egy szabályosan működő és a szabályozást jól tűrő piaci mechanizmust képzelt el. A központi tervezés, a tervlebontás he­lyére a Nyugat-Európában elterjedt indikatív tervezés került. A magyar reformkoncepció számos erőssége mellett azzal a tehertétellel született, hogy kidolgozói a piac működését doktriner módon kezelték, mintegy fetisizálták. Nagyon érdekes, hogy Péter György – aki akkoriban a KSH elnöke volt és egyben a reformok egyik szürke eminenciása – Nyers Rezső kérésére 1968 szeptemberében írt feljegyzésében óvta a vezetést attól, hogy minden folyamatot a piaci mechanizmusra hagyatkozva kezel­jenek. Péter szerint ahhoz, hogy megmaradjon a külgazdasági egyensúly és hogy ne romoljon a külkereskedelmi mérleg, szükség van a bevezetett szabályozórendszer által veszteségesnek mutatkozó vállalati szektor export termelésére. Az ország a nyugati technológia alkalmazása miatt nyersanyagok de főleg félkész termékek vonatkozásában egyre inkább függővé vált a nyugati importtól. Az ehhez szükséges ellentételezésre szükség volt a veszteségesnek látszó termelésre és/vagy radikális szer­kezeti átalakításokra. Tudjuk, hogy ez utóbbit a piac csak lassan végzi el. A mélyben tehát, az 1970-es évek elején, már érzékelhetők voltak az alkalmazott új irányítási módszerek gyenge pontjai. A hivatalos fogyasz­tásra szánt adatok még az 1970-es évek elején a folyó fizetési mérleg javulását jelezték, csak arról az „apróságról" feledkeztek meg, hogy ez a nyugatnémet kormány által a magyar zsidó közösségnek nyújtott kárpót­lásából származott. Az 1968-as hazai reform legnagyobb hiányossága az volt, hogy kidolgozói nem számoltak eléggé azzal, hogy a magyar gazdaság sajátos szerkezete jelenti a politikai stabilitás alapját és ezt a túlságosan is a piaci önszabályozás vélt működésére bízta. E folyamatok éppen e stabilitási tényezőt ásták alá.

Az 1968 nyarán lezajlott csehszlovákiai invázió tovább erősítette a vezetésben a Szovjetuniótól való távolodás szándékát. Ezt a szovjet kap­csolatokat preferáló politikusok is érzékelték, és a reformok kedvezőtlen tapasztalatait felnagyítva, a reformok munkásellenességének ürügyén a két lábon állás politikája ellen támadtak. Tették ezt azért is, mert 1968-ban az ország megpróbált belépni az IMF-be és a Világbankba, amely a két lábon állást intézményesítette volna. Erre a legjobb ürügyet az amúgy is diszfunkcionálisan működő új mechanizmus adta, felhasználva, sőt manipulálva a kialakuló jövedelmi egyenlőtlenségeket.

Rendszerváltó reformok

Az 1968-ban elindult gazdaságirányítási reformok az 1972-1979 közötti intermezzo után új lendületet kaptak és az 1980-as évekre új szaka­szukhoz érkeztek. A háttérben az húzódott meg, hogy az első4 , majd a második olajárrobbanás a KGST-n belüli – a magyar gazdaság számára kedvező – viszonyokat is felborította, továbbá az eladósodás kiterjedt a közepesen fejlett országok széles körére. Az olajárak növekedése és a szovjet fegyverkezés újbóli erősödése új helyzetet teremtett a szocialista táboron belül. Megjelent a KGST-n kívüli dollár elszámolású kereskede­lem. Nagyjából ezen a ponton vált fenntarthatatlanná az az ipari struktú­ra, amely a szocialista iparosítás eredményeként alakult ki, és amelyet jelentős részben az 1960-70-es évek nyugati technológiájával korsze­rűsítettek. A világpiaci túlkínálat és az eladósodott országokra nehezedő exportnyomás súlyos eredményekhez vezetett. összességében tehát megszűnt az a gazdasági konstelláció, amely a rendszer fennmaradását erősíthette volna. A gazdaság felén tátongó lyukakat külföldi kölcsönök­kel tömködték be. Ezek a nemzetközi hitelkínálat miatt olcsók voltak, azonban az első nehézségek után nemzetközi méretekben megnőtt a kockázati felár, drágább lett a hitel. Szinte „észrevétlenül" 1979-re már tarthatatlan és nehezen menedzselhető adósságállomány halmozódott fel. A színfalak mögött a szakemberek között és szakmai és politikai vita zajlott. A hitelfelvételt pártolók ebben az előre menekülés lehetőségét látták, a további eladósodás leállítását és radikális szerkezetváltást kö­vetelők az eladósodást súlyos veszélynek gondolták.

Az MSZMP KB. 1979-ben drákói stabilizációs intézkedéseket ho­zott, a gazdasági vezetésben megjelent „új technokraták" tanácsára a még régi generációs politikai elit lázasan kereste a helyzetből kivezető utat.5 Az adósságcsapdában vergődő ország vezetése a társadalmi ellentmondások kiéleződésének megelőzését – ma már nyugodtan mondhatjuk – rendszerváltó reformokkal igyekezett kezelni. 1984-ben az „önkormányzó" vállalatirányítás bevezetésével és a „második gazdaság" legalizálásával nemcsak a külső hitelezői elvárásoknak való megfelelést biztosították, hanem elvetették egy új magántulajdonosi osztály magját. Ugyanakkor mindenféle kényszer nélkül sikerült növelni az emberek munkaidejét. A reform második hulláma során, 1987-99-ban létrehozták a piacgazdaság alapvető intézményeit (adórendszer, kétszintű bankrend­szer) és liberalizálták a gazdaságot. A „békés átmenet" miatt a gazdasági elitváltás döntően erőszakmentesen, éppen a privatizációnak is nevezett folyamatok révén zajlott.

Egy kitérő – a továbbélő hatások

A magyar gazdasági rendszer az 1979-es gazdaságpolitikai fordulat után – az adósságszolgálati terhek teljesítése érdekében – jelentősen átalakult. Megváltoztak az erőviszonyok a különböző gazdaságirányí­tó hatóságok (az ágazati minisztériumok, az Országos Tervhivatal, a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank) között. A fiskális szempontok uralták el a gazdaságirányítást. A jövedelem kivonásét a tervgazdaság keretei között a költségvetés végezte el. A magas adók és járulékok, a sávosan progresszív személyi jövedelemadók sávhatá­rainak változatlanul tartása a magas infláció körülményei között jelentős jövedelem kivonást eredményeztek. Az 1980-as években alakult ki a költségvetési szektorban az a gyakorlat, amely nem adott elég pénzt e szervezetek feladatainak ellátására, de „cserébe" e szervezetek vállalko­zási tevékenységre (értsd saját bevételszerzésre) kaptak felhatalmazást. Az 1980-as évek végén az akkori helyhatósági tanácsok megkapták azt a jogot, hogy a korábban külön működési és felhalmozási pénzalappal egységesen gazdálkodjanak. Ez a látszólagos szabadság oda vezetett, hogy az alulfinanszírozott tanácsok – majd helyi önkormányzatok – fel­élték, felélhették vagyonukat.

Fontos további „örökség", hogy a mindenkori kormányzat, amely lé­nyegében az 1970-es évek végétől a külső adósság kezelésével és a pénzügyi egyensúly megteremtésével volt elfoglalva mind a mai napig nem a gazdaság stabilizálója, hanem kényszerű és/vagy átgondolatlan intézkedéseivel (adópolitika, kamatpolitika, rosszul megalkotott törvények és folytathatnánk a sort) a gazdasági szereplők bizonytalanságát növelő tényező. Az állam maga is számtalanszor szegi meg a maga által alkotott törvényeket, akaratlanul is azt üzenve a magánszektor szereplőinek, hogy ezeket nem feltétlenül szükséges betartani.

Szintén a rendszerváltó reformok nyomasztó öröksége a „második" gazdaság, benne az illegális foglalkoztatás. Az 1980-as évek vállalati gazdasági munkaközösségei elvileg a sikeres magyar háztáji gazdál­kodás mintáját kívánta követni. Ám ameddig a háztájiban világosabbak voltak a viszonyok, addig az iparban és a szolgáltatásokban ingyen használt vállalati eszközök jelentették a plusz jövedelem forrását. A vállalkozások ilyetén genezise szinte észrevétlenül intézményesítette a szürkegazdaságot.

Visszatérve az írás elején feltett alapkérdésre, a mai gazdasági problémák jelentős része a rendszerváltás konkrét megvalósulásának egyenes következményei. Ezek közül kiemelten fontos kérdésnek tartom a privatizációként6 ismertté vált folyamatot, valamint a mezőgazdaság kérdését.

A rendszerváltás

A rendszerváltáshoz a magyar gazdaság – szemben más, körülöttünk lévő országokkal – a piacgazdaság intézményrendszerének viszonylagos kialakultságával (ebben voltunk éllovasok), de rendkívül súlyos külső adósságállománnyal érkeztünk. A bruttó mintegy 20 milliárd dollárnyi konvertibilis adósságállomány nyomán évi 3,5 milliárdot tett ki az adós­ságszolgálat, amin belül kiemelkedően magas (1,5 milliárd dolláros, a GDP 5%-át kitevő) volt a kamatteher. A helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy 1990-ben volt olyan nap, amikor az ország devizatartalékai az utol­só dollárig kiapadtak. A nemzetközi bankok és más tőkepiaci szereplők válságosnak ítélték az ország gazdasági helyzetét és 1990 közepén meg­kezdték a tőkekivonást. A kormány egyszerre volt kénytelen megoldani a gazdasági válságkezelést, a fizetőképesség fenntartását és folytatni a korábban már elkezdődött átalakítási és intézményépítési folyamatokat. A gazdaságpolitikának több dilemmával kellett szembenéznie. Egyfelől az a kérdés merült föl, hogy ősrobbanásszerűen (Big Bang) sokkterápiát alkalmazzon a vezetés vagy a meglévő intézményekre építve teremtsék meg a most már tisztán tőkés gazdaságot. A másik kérdés az volt, hogy a rendszerváltás végrehajtásának „jutalmaként" el lehet-e érni valamilyen adósságkönnyítést. Az első kérdésre – helyesen – a fokozatosság volt a válasz. Az adósságkönnyítéssel kapcsolatos tervek illúziónak bizonyul­tak, azzal együtt, hogy az első szabadon választott kormány és tekin­télyes magyar származású pénzemberek is latba vették tekintélyüket. Soros György, majd Andrew Sarlós tettek javaslatot a kormánynak egy vállalati részvényátadáson alapuló adósságkiváltó konstrukcióra, amely a nyugati pénzvilág teljes elutasításával találkozott. Az ország akkori geopolitikai jelentősége pedig kizárta, hogy e törekvéseket a nagyhatal­mak vezetői támogassák. E helyett – az ország kiélezett fizetési helyzete miatt – kénytelenek voltunk azt a gazdaságpolitikai irányt követni, ame­lyet washingtoni konszenzusnak neveznek, és amely iránykövetése az „életet jelentő" IMF hitelek folyósításának feltétele volt. A rendszerváltást megelőző két esztendő utolsó két kormánya már lényegében a washing­toni konszenzus elveit alkalmazták a gyakorlatban, és ezzel megtették a rendszerváltás első lépéseit. A társasági törvény, a befektetésvédelmi törvény, a vámkorlátozások megszüntetése a gazdaság nyugati export és befektetések előtti teljes megnyitását szolgálták. Az itt nem tárgyalan­dó politikai engedményeknél, amelyek a médiában megfelelő figyelmet kaptak, sokkal fontosabb volt az a tény, hogy az ország gazdaságának átalakítását döntően a fejlett országok piacbővítési szándékai vezérelték. Az akkor már jócskán globalizált világgazdaságban nyilvánvalóan nem volt lehetséges, sőt nem is lett volna ésszerű magatartás bezárkózni. Az eladósodás azonban nem biztosított megfelelő mozgásteret a hazai érde­kek érvényesítéséhez. Jól mutatta ezt a külkereskedelem reorientálása is. A rendszerváltó hevület és a magyarországi állami vállalatok pénzügyi nehézségei azt eredményezték, hogy a magyar gazdaság szinte teljesen feladta a KGST-piacokat, helyette a külgazdasági egy lábon állás követ­kezett be. A gazdaságban nincs légüres tér, a feladott piacokra zömmel nyugat-európai szállítók nyomultak be.

Az állami vállalati szektor átalakítása és kivásárlása az átalakulás talán leglátványosabb mozzanata volt. A privatizációnak nevezett folyamat komplex és korszakos érvényű változásokat eredményezett nemcsak a gazdaságban, hanem a társadalmi szerkezetben és politikai rendszerben is. A tulajdoni és gazdasági szerkezet átalakítása mellett ez biztosította a hazai új tulajdonosi osztály létrejöttét, az új „eredeti tőkefelhalmozást". En­nek köszönhető, hogy a privatizáció hazai megvalósulása is fordulatokban bővelkedett. 1990-ben az állam vállalkozói vagyona körébe sorolt 1.859 cég, akkori nyilvántartási értéken közel 1.700 milliárdos, számításaink sze­rint akkor körülbelül 2.600 milliárdos nagyságrendű vállalkozásokban mű­ködő vagyonát értékesítették jellemzően az ún. készpénzes privatizáció technikájával külföldi tulajdonosoknak. (Báger – Kovács, 2004.) E folyamat pénzügyi szempontból egy adósság-vagyon csere volt, ami azt jelentette, hogy a külső adósságtörlesztésének forrása az állami vállalatok értéke­sítése volt. A magyar állam számára az aktuális kormányoktól független első számú célfüggvény a privatizációban a devizakészpénz bevételek maximalizálása volt. A privatizáció másik célja – ez már kormányfüggő, sőt kormányzati ciklusokon belüli erőviszony-változásoktól függő eljárásokat is eredményezett – az adott politikai erőhöz lojális gazdasági elit létre­hozása, másképpen a különböző politikai táborok gazdasági hátterének megteremtése volt. A politikai és gazdasági elit születési körülményei, szocializációja mind a mai napig velünk élő történelem.

Az állam szerepéről másképpen

A hazai közgazdasági közbeszédben gyakran elhangzó sztereotípia az egészséges, az államtól fojtogatott magángazdaság és a túlterjeszkedő, potenciazavarokkal küszködő állam dichotómiája. Nos ez a kép igen tetszetős de nem felel meg a valóságnak, és a lehetséges terápia vo­natkozásában is tévútra visz. Az előzőekben említett okok miatt a hazai versenyszektor szerkezete minden vonatkozásban súlyos szerkezeti anomáliákkal küzd. Jól mutatja ezt az EU-ban legalacsonyabb aktivitási rátától kezdve a gazdaság duális szerkezetén át a fekte gazdaság nagy súlya és a kkv-szektor sajátosságán keresztül számtalan tény. A hazai tradíciónak megfelelő termelési vertikumok (pl. élelmiszergazdaság) eltű­nése, az enklávészerűen működő ún. multinacionális ipari szektor (amely az export húzóereje), az adóterheléssel vetekedő pénzügyi-szolgáltatási költségek fontos szimptómái annak, hogy az egészséges és csak a magas adóterhekkel sújtott versenyszférát versenyképesnek, de főleg a felzárkózást segítő minőségűnek gondolhassuk. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a hazai magánszektor hány ponton és milyen arányban függ a kormányzati megrendelésektől, akkor akár arra a következtetésre is juthatunk, hogy a kormányzati szektor (ezáltal a politika) erős gazdasági érdekcsoportok foglya. A mindenkori kormányok kiadási preferenciáit jelentős mértékben befolyásolják a gazdasági érdekcsoportok. Gon­doljunk a Gripen-vásárlásokra, a költségvetésből támogatott lakossági informatikai akciókra, a lakáshitelek állami kamattámogatására, a méreg­drága autópálya építésekre, a tömeges és átgondolatlan orvosi gép- és műszerbeszerzések támogatására vagy újabban a PPP konstrukciókra. Ezzel eljutunk a nagy és gyenge állam paradoxonához. A nem igazán eredményesen, hatékonyan és gazdaságosan működő közigazgatás és jóléti rendszerek mellett az államháztartási kiadások járadékvadász érdekcsoportok általi erős befolyásolása okozza a magas GDP-arányos állami kiadásokat. A helyzet bája, hogy ugyanezek az érdekcsoportok egyben az adócsökkentések élharcosai is.

A sikeresen felzárkózó országok (pl. Finnország, Spanyolország, de mondhatnánk Írországot is) példája azt mutatja, hogy a versenyképes­séghez tartozó gazdasági szerkezet kialakulását igencsak látható és szakszerű kezek segítették.

Eközben a magyarországi rendszerváltás intézményi és államháztar­tási reformjai béna kacsává tették az államot. Még az 1960-as évektől szakmai körökben is uralkodó előítéletté vált a piaci fundamentalizmus7 . Kétségtelen tény, hogy a közszektort érintő reformok terén az 1980-as évek uralkodó irányzata a New Public Management (NPM) volt, amelytől nem idegen a piaci fundamentalizmus. Az NPM-irányzaton és a DPM-paradigmán8 alapuló közszektor-reformokat jó néhány fejlett ország nem követte, a követők pedig jelentős korrekciókra kényszerültek. Ezzel szem­ben itthon a közszektor-reformok vonatkozásában a hangadó szakértői körökben továbbra is az NPM-irányzat az uralkodó.

A pénzügyi válság magyarországi hatásai

2007-től tanúi vagyunk annak, hogy a Bretton Woods-i rendszer szétesé­se után indult „korai globalizáció"9 átéli első komoly válságát. A mostani helyzet a globalizáció korábbi pénzügyi válságaitól10 abban különbözik, hogy a pénzügyi válság epicentruma a centrum, és a pénzügyi válság megrendíti a reálgazdaságot is. A tercier és kvaterner szektor súlyának növekedése és a keynesi anticiklikus gazdaságpolitikáknak eredménye­ként a beruházásokon alapuló „klasszikus" ciklus visszatérését nem tar­tom lehetségesnek, de a profitrealizálás korlátján alapuló túltermelési vál­ságot igen. A globalizáció ezen (talán lezáruló) első szakasza – Bauman szavaival – a „totális piacként" értelmezhető. Az a gazdasági rend, amely felváltani látszik a „vegyes gazdaságot" a következő pillérekre épül:

  • A gazdaságra, ezen belül is döntően a pénzügyi rendszer teljes liberalizációjára és deregulációjára. A teljes konvertibilitás lehetővé teszi, hogy a spekuláció tárgyai legyenek a nemzeti valuták, a dere­guláció korábban elszigetelt pénzügyi piacok (bankpiac, biztosítási piac, értékpapír piac) összekapcsolódjanak, megsokszorozva ezzel a pénzzel együtt járó kockázatokat. Marx A tőke I. kötetében, az első szakaszban, a pénzről szóló fejezetben világossá teszi, hogy a pénz csak mozgásformát ad az árutermelés belső ellentmondásá­nak, ezzel magasabb szinten újratermeli ezt. A liberalizáció emellett kinyitotta az országok belső piacait, lehetetlenné téve azok védelmét. A dereguláció a pénzügyi piacok átjárhatósága mellett számos kol­lektív jószág (közjavak, természetes monopóliumok) előállításának lehetőségét kinyitotta a tőke előtt, ezzel a járadék realizálását és/ vagy ezen javak hozzáférhetőségének romlását idézve elő.
  • A mikroelektronika és a telematika fejlődése valóságos forradalmat idézett elő az élet minden színterén. A távolságok leküzdhetővé vál­tak, a tér összezsugorodott, az idő felgyorsult. E változás megszün­tetett bizonyos klasszikus közjavakat és számos, hagyományosan természetes monopóliumnak számító területen lehetővé tette az alternatív szolgáltatásszervezést. Gondoljunk az éterbe történő mű­sorsugárzás és a kábeles hálózatok különbségére, a mobiltelefónia megjelenésére.
  • Az előbbi két tényező a korábbi transz- és multinacionális vállalatokat globális vállalatokká tette. Az utóbbi sajátossága, hogy profitmaxi­malizáló tevékenységének színtere az egész földgolyó, tulajdonosi szerkezete (elaprózott részvénytulajdon miatt) áttekinthetetlen, a tényleges tulajdonosi jogokat a top management gyakorolja. Nagy­mértékben emlékeztet az államszocializmus politikai elitje által be­töltött szerepre. E globális vállalatok méretei meghaladják a kis- és közepes nemzetállamok gazdasági potenciálját.
  • A verseny globálissá válásával verseny tárgyává válik a hagyo­mányos állam és a jóléti állam terrénuma is. Egyfelől erős nyomás nehezedik a nemzetállamokra a jóléti rendszerek lebontására, az adóztatás is a globális verseny részévé válik. Másfelől a tőke szá­mára nemcsak vonzó piac11 , hanem egyre fontosabb beruházási terep a tág értelemben vett közszektor12 . A PPP konstrukciók, a nyugdíj- és egészségügyi rendszerek privatizációjának kísérletei er­ről tanúskodnak. Harmadrészt a „kis, olcsó állam" szlogenje az üzleti folyamatokat egyre kevésbé akadályozó állam ideálja rejtőzik.

A magyar rendszerváltás körülményeiből egyértelműen következik, hogy mint a globális világ „félperifériájának" és az EU „külső körének" része, gazdaságunk e globális válság szükségszerű konfliktuskonté­ner-rendszerének része. Bankrendszerünk 80%-a külföldi nagybankok holdingjának a része, feldolgozóiparunk döntő része a globális vállalati hálózat egy-egy láncszeme, inputja és outputja a magyar gazdaság szempontjából „átfutó tétel".

Nem tagadható az sem, hogy a hazai politikai rendszer működése tel­jesen megfelel ennek a „banán-köztársasági" státusznak. A hazai politikai erők marakodása, döntéseik provincializmusa nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a forint sikeresen megtámadható valuta legyen.

A főáram közgazdaságtanának félperifériás helyzetben lévő országok fogyasztásra szánt változata – követve az angolszász rövidítési szokáso­kat nevezzük ezt emergonomicsnek13 -, amely a hazai közgazdaságtani diskurzust uralja. A már említett piaci fundamentalizmus „népi előítélet­ként" beleivódott a közgondolkodásba.

Úgy gondolom, hogy a magyar gazdaság modernizációjának és a fejlett országokkal szembeni leszakadásának megakadályozása, az elemzett több évtizedes folyamatoktól és több mint félévszázados meghatáro­zottságoktól való megszabadulás évtizedekre szóló program. Mindez pragmatikus, a társadalmi integrációra és nem a kirekesztésre irányuló politika és a hazai adottságokat figyelembe vevő, valamint a tőke ér­dekérvényesítését korlátozni képes gazdaságpolitika eredménye lehet.

Irodalom

Ágh Attila – Tamás Pál – Vértes András (szerk.): Fehér könyv: Magyarország 2015. Jövőképek. Budapest, 2006, MTA Szociológiai Kutatóintézet.

Andor László (szerk.): 21. századi enciklopédia: Magyar gazdaság. Budapest, 2008, Pannonica Kiadó.

Andor László (szerk.): Magyar gazdaság. Budapest, 2008, Pannonica Kiadó.

Antal László: Hol volt, hol nem volt – Egyensúly, stabilitás a magyar gazdaságban az ezredforduló után. Mozgó Világ, (2004) 8.

Báger Gusztáv: A tervezés mint célkeresés: európai példák, magyar feladatok. In: Csík Ágnes – Stecz Mária (szerk.): Sorsfordító esztendő: a 42. közgazdász­vándorgyűlés előadásai. Budapest, 2005, TAS-11:MKT.

Báger Gusztáv – Kovács Árpád: Privatizáció Magyarországon I-II. Budapest, 2004, ÁSZ FEMI.

Bauman, Zygmunt: Globalizáció. A társadalmi következmények. Szeged, 2002, Szukits Könyvkiadó.

George, Suzan: A WTO. Korlátlan világkereskedelem vagy szolidáris globalizáció?

Budapest, 2003, Napvilág Kiadó. Marx, Karl: A tőke I. MEM 23., 1-48. kötet, Budapest, 1957-1985, Kossuth Könyvkiadó.

Muraközy László (szerk.): Fecseg a felszín és hallgat a mély: tudatok és tudat­alattik a gazdaságpolitikában. Budapest, 2007, Akadémiai.

Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Budapest, 2001, Aula Könyvkiadó.

Stiglitz, Joseph E.: A globalizáció és visszásságai. Budapest, 2003, Napvilág Kiadó.

Stiglitz, Joseph E.: A viharos kilencvenes évek. Budapest, 2005, Napvilág Ki­adó.

Szigeti Péter : Világrendszernézőben. Globális verseny – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Budapest, 2005, Napvilág Kiadó.

Várhegyi Éva: Rendszerváltás a gazdaságban. Mozgó Világ (2004) 1.

Vigvári András: Közpénzügyeink. Budapest, 2005, KJK-Kerszöv.

Vigvári András: Pénzügy(rendszer)tan. 2. kiadás, Budapest, 2008, Akadémiai Kiadó.

Went, Robert: Globalizáció. Neoliberális feladatok, radikális válaszok. Budapest, 2002, Perfekt Könyvkiadó.

Jegyzetek

1 Lásd pl. Andor L. – Muraközy (szerk.) köteteket, Várhegyi cikkét.

2 E kutatások eredményeit lényegében még nem publikáltam, az anyag meg­írása nagyrészt még előttem álló feladat.

3 Hasonló szerepet töltött be a „vasfüggöny" másik oldalán Ausztria, amely semleges státuszának és piacgazdasági intézményrendszerének köszönhetően e státuszt saját felvirágoztatására használta fel.

4 Bognár József ezt a szakaszváltást „világgazdasági korszakváltásnak" nevez­te, utólag tudjuk, igaza volt. Ekkor kezdődött a globalizáció.

5 A rendszerváltás szociológiai vonatkozásának kitűnő elemzését adja Szalai (2001) műve.

6 A témakör irodalma rendkívül kiterjedt, itt Báger – Kovács (2004) írására hívjuk fel az Olvasó figyelmét.

7 A piaci fundamentalizmus alatt azt értem, amikor a versenyt, a piaci allokációt akkor is érvényesíteni akarják, amikor annak hatékony működésének a közgaz­daságtanból jól ismert feltételei hiányoznak. A piaci fundamentalizmus de facto a járadékvadász csoportok érdekeinek megfelelő ideológia.

8 A decentralizáció, a privatizáció és a piacosítás angol kifejezésekből kelet­kezett mozaikszó.

9 Ennek pénzügyi vonatkozásait lásd Vigvári (2008).

10 Az 1980-as évek döntően latin-amerikai adósságválsága, az 1990-es évek közepének mexikói válsága, a 90-es évek végének ázsiai és orosz válsága.

11 A kormányzati megrendelésektől számos (nemcsak hadiipari) ágazat léte közvetlenül is függ.

12 Lásd Vigvári (2005)

13 A félperifériás helyzetű országok eufemisztikus elnevezése az emerging és az economics szavak kontaminációjából keletkezett.

76. szám | (2007 Tél)

E számunkkal nagy fába vágtuk azt a bizonyos fejszét: a nemzetközi méretekben folyó marxista reneszánsz fő irányait igyekszünk felmérni, amit persze az Eszmélet programjának is tekint, de most kifejezetten a számbavétel ideje érkezett el. Mi történt a marxizmussal a rendszerváltás, a Szovjetunió összeomlása óta? A hazai exmarxisták előbb arról siránkoztak, hogy a marxizmus azért hanyatlott, mert államfenntartó ideológiává vedlett át. Amikor megszűnt legitimációs ideológiaként funkcionálni, ugyanazok az értelmiségiek kihátráltak mögüle, mondván, többé nincs mit várni a marxi tanoktól. Valójában bebizonyosodott, hogy a marxizmus mint a fennálló világrenddel szembeni elmélet és módszer mind a mai napig megszüntethetetlen kritikai eszköz a forradalmi gondolkodás számára. Végső soron persze a marxizmus válsága és megújulása is a tőkerendszert elutasító, a közösségi értékeket és a kapitalizmussal szemben gazdasági alternatívát kereső mozgalmak sorsától függ. Felmerülnek a vitapontok, hogy vajon az államszocializmus összeomlásával a marxista dialektika omlott-e össze, avagy azért omlott az államszocializmus, mert a marxista dialektika puszta elméleti „csontvázzá" csupaszodott?

Az okok és okozatok sűrűjében a marxizmus történeti számbavétele nem kerülheti meg az orosz forradalom és Lenin örökségének tárgyszerű vizsgálatát sem. E számunkban ez utóbbi összefüggésben is számos adalékra lelhet az érdeklődő olvasó. Mindenekelőtt Lenin történelmi teljesítményének kritikai és értékelő feltárása van napirenden. Szerzőink a régi, konzervatív apologetika és a tőkés rendszer apológiája között keresik a megoldást.

Tartalomjegyzék
  1. Göran Therborn : A dialektika után – Radikális társadalomelmélet a posztkommunista világban
  2. Krausz Tamás : Lenin marxizmusa – összefoglaló tézisek
  3. Marcello Musto : Korunknak címzett bírálat – Karl Marx újrafelfedezéséhez
  4. Pankovits József : Gramsci újra. Jegyzetek az újabb Gramsci-kutatásokról
  5. Balázs Gábor : Egy francia szenvedély: a trockizmus (I. rész)
  6. Michael Kelly : A marxizmus Franciaországban
  7. Bartha Eszter : Serdületlen fiatalok? Életutak a posztindusztriális társadalmakban
  8. Eszmélet : In memoriam Kovacsek Sándor (1926-2007)
  9. Szarka Klára : Tabák Lajos (1904- 2007)
  10. Tütő László : Kinek tejel a tehén? avagy Kiszakadhat-e a tejeszsacskó? – Mikroökonómia nagyra nőtt gyermekeknek
  11. Nyina A. Dmitrijeva : Lenin és az orosz értelmiség: 1922 – A „filozófusok hajó”-jának áttekintő története
  12. orosz értelmiségiek : Október jelentősége nekünk oroszoknak és az egész világnak
  13. BAL : Az 1957-ben és 1990-ben levert ’56

Vita TGM tézisével. Miről szól a „nagyszerű kapitalizmus” elmélete?

Az írás több ponton vitázik TGM-nek – mint az antileninista antikapitalizmus ideológiai képviselőjének – a cikkével. TGM múltértelmezése fogalmilag nem kapcsolódik a szaktudományok új eredményeihez, ezért az államszocializmus történeti szakaszolása koncepciójában nem megoldott, nem képes Lenin és Sztálin mint történelmi jelenségek között különbséget tenni. Az államszocializmus mint „nem-piaci kapitalizmus" elmélete nemcsak teoretikusan problematikus, hanem politikailag is leegyszerűsítésekhez vezet, mert a diktatúra és demokrácia fogalmakat mereven szembeállítva vizsgálja. Végső soron radikális társadalomfilozófiát vegyít liberális politikai filozófiával, ami eklektikus állásponthoz vezet.

A baloldal múltértelmezésének elméleti és történeti keretei mint problémakör általában, s benne Tamás Gáspár Miklós elméleti útkeresése az Eszmélet számára önmagában sem lehet közömbös, de a folyóirat „Miért beteg a baloldal?" körkérdésének tükrében egyenesen megkerülhetetlen. TGM ma nem egyszerűen a hazai baloldal fontos jelensége, hanem ő a magyar politikai publicisztika talán legkiemelkedőbb alakja, akinek elméleti és tárgyi felkészültsége, intellektuális tekintélye össze sem hasonlítható liberális és nacionalista kritikusainak felkészültségével. S ez büszkeséggel töltheti el azokat, akik az uralkodó gondolkodásmódokkal szemben radikális, vagyis a romlott, emberellenes rendszeren túlmutató alternatívák megfogalmazásában, azok intellektuális „kiérlelésében" érdekeltek. Ám bármennyire is értékes TGM munkássága, fentebbi esszéjének (és számos más írásának) alapvető koncepciójával – sok kiváló és találó megállapítása ellenére is – kritikailag kell szembenéznünk. Mindez természetesen nem kérdőjelezi meg azt a meghatározó fejleményt, hogy az alapvető célban, egy autentikus közösségi-antikapitalista alternatíva kidolgozásának szükségességében szolidárisak vagyunk egymással. Sőt, az alábbiakat ennek fényében kéretik elolvasni.

A rendszerváltás óta a nemzetközi baloldal híveit, képviselőit, főleg persze teoretikusait a megdöntött államszocialista rendszer gazdasági, politikai és szociális jellegére vonatkozó vitakérdések különösképpen is foglalkoztatják. Természetesen itt nemcsak a szocialista kísérletek múltjáról, hanem tulajdonképpen a közösségi útkeresés jelenéről és jövőjéről is folyik a vita. TGM mostani hozzászólása egyfajta reakció – ha „nem is cím és feladó" szerint – a hazai polémiákra, amelyek élesen tükröződnek Szigeti Péterrel közösen szerkesztett, mostanában megjelent, Államszocializmus. Értelmezések – viták – tanulságok című kötetünk (L'Harmattan Kiadó, 2007) szerzőinek írásaiban.1 Mostani megjegyzéseim elválaszthatatlanok tehát e polémia régi-régi történetétől is, amelynek gyökerei tulajdonképpen magának az idén 90 éves oroszországi októberi forradalomnak a történetében eredeznek.

1. A fogalmak és jelentőségük. TGM azokat az „örökös" vitakérdéseket boncolgatja, amelyek az általunk államszocializmusnak nevezett múltbéli rezsimekkel (Kelet-Európában, mindenekelőtt a Szovjetunióban és Ázsiában) kapcsolatban ismétlődő módon megfogalmazódnak. Ezek a viták Nyugaton már a hetvenes-nyolcvanas években sok helyütt lejátszódtak; a legádázabbul talán egykori trockista szerzők vívták meg e csatát. Amikor TGM „saját elméletet" állít fel e rendszerek gazdasági, politikai-szociális és történelmi jellegéről, középpontba állítja e hagyományosnak tekinthető vitapontokat. A kiváló szerző mindeközben vehemensen védelmezi azokat az álláspontokat, amelyek a bukott rendszereket egyfajta kapitalizmusként („államkapitalizmusként" vagy „nem-piaci kapitalizmusként") írják le.

Szerzőnk maga sem tagadja, hogy bárminek nevezzük a szocializmusra hivatkozó – ahogyan ideológusai és egyes kritikusai is nevezték a régi rendszert – „reálisan létező szocializmust", ezek a rendszerek megszüntették a burzsoáziát, a tőkés értelemben megszokott piacgazdaságot és a profittermelés hagyományos rendszerét. Valójában úgy harminc éve már az sem igen képezi vita tárgyát (a marxizmust komolyan vevő emberek számára nem is képezheti), hogy a kapitalizmus számos strukturális sajátossága mind a munkamegosztás szerkezete terén, mind a politikai-jogi szférában fennmaradt,2 és hozzátenném, ezek túlélése, sőt ismételt meggyökeresedése – a hozzájuk kapcsolódó elkülönült apparátusi-bürokratikus érdekek következtében – lehetetlenné is tette, hogy az államszocializmus autentikus szocializmussá alakuljon át.

Tehát ha TGM az államszocializmus fogalma helyébe „a nem-piaci kapitalizmus" fogalmát állítja, ez önmagában ezoterikus, nem lényeges teoretikus vita, csupán a marxi formációelmélet pontatlan értelmezése és önkényes alkalmazása. Bár az a kapitalizmus, amelyben nincs a tőkés logikának megfelelő adásvétel, vagyis az államtulajdon nem adható-vehető és nem örökölhető, ráadásul stabilizálódott uralkodó osztálya sincsen, hiszen bármely párthivatalnok leváltható volt, sőt elvben és hivatalból célul tűzték ki az osztálytársadalom megszüntetését, hisz alkotmány deklarálta a közvetlen társadalmi tulajdon (kvázi-)létezését, akkor azért elgondolkodik az ember azon, hogy van-e egyáltalán értelme a fogalmak ilyen kiszélesítő értelmezésének. Bár valóban nem ez a lényeg. Mégis felmerül a kérdés, vajon 2007-ben még komolyan elgondolható, hogy a valódi kapitalizmusban és az államszocializmusban az állami tulajdon eredete, funkciója, természete, működése „lényegében" azonos? Még felmerülhet a kérdés, hogy a tulajdon problémája nem alapvető viszonyrendszer? Idézett kötetünk éppen az állami tulajdon történelmi és gazdasági formaváltozatainak sokféleségét és nagyon eltérő voltát hangsúlyozta, és azt, hogy nem segít itt semmilyen történelmi analógia a konkrét vizsgálatok megtakarításának rovására. De menjünk sorban.

2. Módszer és történelem. Sokkal nagyobb problémát jelent TGM írásában – noha a fogalmi ellentmondásoktól ez nem teljesen elválasztható – a történeti túláltalánosítás olyan összefüggésben, mint amikor például TGM a „szocialista állami tulajdont", Wittfogelre utalva évezredekkel korábbi ázsiai formákkal hozza összefüggésbe. Itt már az ártalmatlan fogalmi vita olyan tudomány-módszertani problémákkal kapcsolódik össze, amelyekkel az orosz szociáldemokrácia már száz évvel ezelőtt szembenézett, és amelyet éppen Lenin – egyébként komoly – hozzájárulásával meg is haladott (lásd Plehanovval való vitáját). Hiszen éppen az orosz kapitalizmus specifikuma volt, hogy ezeket az „ázsiai formákat" (obscsina-faluközösség) 1917-ig enklávészerűen megőrizte. Nem szólva arról, hogy maga az obscsina már régóta nem az ázsiai termelési mód fogalmába illeszkedett (ha valaha is ama keretek közé tartozott Oroszországban!), hanem Nagy Péter rendszerének „adóközösségeként" élte túl az évszázadokat. Hol vannak már a 20. század elején az ázsiai termelési módnak a történelem ködébe vesző, természet adta közösségi formái?3 Te jó ég! Mit szólna ehhez Tőkei Ferenc?

Vagy ugyancsak zavaró módszertani és gondolkodástechnikai nehézségeket vet föl, hogy TGM nem „szakaszol" az államszocializmus modern történetében sem. Egész korszakok csúsznak össze. Ez megint csak rendkívül súlyos szaktudományos problémákat idéz elő. TGM például azt írja, hogy „az 1917-ben bevezetett és 1989-ben oly szégyenletesen kimúlt rendszer…". A komoly történetírók – világnézeti hovatartozástól függetlenül – ilyen naiv kijelentést már nem is vitatnak. A 89-ben megbukott rendszert egész egyszerűen nem 17-ben vezették be, hanem annak alapjai a sztálini fordulat időszakában, 1927 és 1933 között jöttek létre, hogy annak evolutív átalakulásáról most ne is beszéljünk. E szempontból „piac nélküli kapitalizmusnak" nevezni ezt az egész időszakot hallatlanul leegyszerűsíti a dolgot, mert például a NEP piaci vegyes gazdaságához képest – amelyben a magántulajdon bizonyos formái együtt éltek az államszocializmusra és az autentikus (valóban közösségi-társulási) szocializmusra jellemző formákkal – a sztálini korszak alapvető szempontok szerint is különbözött. Arról a „nüanszról" már nem is szólok, hogy az októberi forradalom közvetlenül nem államosított, hanem társadalmasított (a föld nacionalizálása, munkásellenőrzés), s ennek rövid fejlődési szakaszával egy elvileg más evolúciót ígért, mint ami bekövetkezett a kedvezőtlen történelmi feltételek miatt. Államosításra majd a hadikommunizmus, a polgárháború körülményei között került sor, méghozzá kezdetben nyilvánvalóan katonai-stratégiai okokból; innen a gyári-üzemi bizottságok „szakszervezetesedése" és a padláslesöprés első gyakorlata is. (A hadikommunizmus később kapott – egy rövid időre – kommunista megalapozású ideológiát főként Buharin és Preobrazsenszkij „hangszerelésében".) A NEP (új gazdaságpolitika, 1921. március) -fordulat mint szakaszhatár megint tagadhatatlan tény, hiszen visszatérés történt a piacgazdasághoz, a magántulajdonhoz, a magánkereskedelemhez, a pénzgazdálkodáshoz stb.; mint Lenin fogalmazta: ez volt „a kapitalizmus részleges visszaállítása". 1922-től a 25 millió magángazdaságban már engedélyezett volt a bérmunka! Kissé nyomasztó, hogy TGM számára kell hangsúlyoznunk: Marx a tőkés magántulajdont, a tőkés termelést (és felhalmozást) és a bérmunka együttes meglétét tekintette a tőkés rendszer kiindulópontjának. Ennek a feltételnek sem 1917 októbere, sem 1929 nyers antikapitalista, „államszocialista" fordulata igazán nem felel meg (kérdezze meg TGM a világ bármely kapitalistáját a világ bármely pontján!), hiszen a burzsoáziával együtt felszámolódott a tőkés rendszerre jellemző termelési viszonyok alapvető területe, maga a tőkés árutermelés. (Majd a rendszerváltás visszaállítja a tőkés árutermelést a tőkés osztállyal együtt…!) Tehát nem az a baj, hogy TGM szakít ezzel az állásponttal, és felépít egy új fogalmat, amely az „államszocializmus", úgymond, valódi tartalma, alakja. Ez természetesen szíve joga. De nem lépheti át az itt jelzett módszertani és szaktudományos kereteket. Arról már külön nem is szólok, hogy elméletében, amikor azt írja, hogy „az értéktöbbletet a megszokott módon újra befektették" (megszokott mód volna a „szocialista tervgazdaság"?, hmm, erőltetett elmélet ez, mint az a bizonyos iparosítás…), nem jelzi, hogy az értéktöbblet elosztása már végképpen nem a „megszokott módon" történt, az elosztási viszonyok végképpen nem emlékeztettek arra, amit a modern kapitalizmus létrehozott az utóbbi évszázadokban. Egy jelenségcsoport minőségének meghatározása során egyébként annak különbözőségét kell megmutatni egy másikkal való egybevetése során, ha a különbözőséget relativizálni kívánom.

3. Lenin és Sztálin. TGM alapvető tévedéseit ezzel természetesen nem merítettük ki, de ezek a „tévesztések" alapvető szellemi előfeltételül szolgálnak ahhoz, hogy az olvasóval elfogadtassa azt a baloldalon már valóban nagyon szokatlan nézetet (pedig micsoda pluralizmus van!), hogy a Lenin-korszakot és a Sztálin-korszakot összemossa, hogy Lenin és Sztálin nevét csak kötőjelesen használja. Ami az ő esetében talán meglepő, hiszen kifinomult gondolkodó létére nagy volumenű politikai és elméleti-elmélettörténeti különbségekről nem vesz itt tudomást, pedig filozófus lévén ez valóban szakterülete kiváló barátunknak.

Lenin a NEP-korszak ideológusa és a „pártdiktatúra", „szovjetdiktatúra" választott vezetője, aki még az önkéntes társulások és szövetkezetek hálózatát tekintette szocializmusnak, aminek csírái valóságosan is léteztek. így hát ez a rezsim elvileg és gyakorlatilag is különbözik a sztálini, totálisan államosított és személyi diktatúrával menedzselt rendszertől. Persze senki sem tagadhatja, hogy a forradalom korszaka és Sztálin korszaka között sok szállal kapcsolódtak össze a jelenségek és folyamatok. Hogyan is lehetne ez másképpen? Ám a történelemben (a történetírásban) a „művészet" éppen az, hogy a kontinuus és diszkontinuus mozzanatokat elválasszuk egymástól. Éppen e téren fontos az elemzésben oly csekélynek látszó különbség, amely Lenint és Sztálint elválasztja egymástól.4

Sajnos szaktudományosan is számos problematikus dolog van barátunk írásában, mert a legtetszetősebb elméleti megoldások mögött sem üt át a történelem valóságos és konkrét megértése. Az elméleti konstrukció a történelem fölött lebeg, néhol szárnyal, amikor például Guy Debord-ra hivatkozva kihúzza az oroszországi proletariátust az orosz forradalom történetéből, mert még, úgymond, nem szerveződött magáért való „öntudatos osztállyá". Vajon kik voltak azok a milliók, akik a szovjeteket „feltalálták", létrehozták és „üzemeltették"? Mit jelent vajon a történelemben az „öntudatosság"? Lehet-e a szovjeteknél magasabb rendű osztály-öntudatosság? Mintha nem volna az Állam és forradalom, mintha az orosz forradalomnak nem lettek volna szocialista tendenciái és sajátosan egymásra rétegzett „síkjai"…

Persze egy Lenin-kritikának feltétlenül alá kell húznia (magam is aláhúzom) és abból kell kiindulnia, hogy Lenin a forradalom bázisával szemben is kezdeményezett elnyomó intézkedéseket a szovjethatalom megőrzése védelmében vagy arra hivatkozva. Lenin – saját kategóriájával szólva – ezeket az intézkedéseket nem tudta dialektikusan „felfogni" és „visszavenni" sem az elmélet, sem a praxis síkján (aminek történelmi és ontológiai okairól nem itt kell elmélkednünk). De vajon egy „kritikai alapállás" nevében kidobható az egész októberi forradalom a szocialista baloldal történetéből és hagyományából? Mi marad a szocialista mozgalmak történetéből? TGM nyilvánvalóan nem gondolta végig a dolgot. Ha az orosz forradalom és a szovjet fejlődés nem volt más, mint a modernizáció (értsd a nyugat-európai-amerikai tőkés fejlődés jellemzőit, funkcióit!), akkor hova tesszük az egész korszak antikapitalista ideológiai, kulturális és politikai indoktrinációját? Ennek az állami „felépítménynek" mégis csak kellett legyen valamiféle eltérő alapzata a kapitalizmusétól, hacsak ez a „felépítmény" nem sötét összeesküvés és tudatos manipuláció eredménye csupán. TGM egyszerűen tárgyilag téved, amikor Leninnek és Trockijnak azt a szándékot tulajdonítja, hogy ugyanolyan ipari kapitalizmust akartak, mint ami Nyugaton volt, „annak egyenlőtlensége és féktelen individualizmusa nélkül". Ők ezt az iparosítást (taylorizmust, automatizációt) olyan felhalmozási forrásként képzelték el, amely a szocialista-önigazgatói szektor gazdasági és civilizatorikus felhajtóereje lesz. Ha TGM erről a rendkívül fontos dologról, amelyet Tütő Lászlóval már 1984-ben a Társadalmi Szemlében (!) emlegettünk, megfeledkezik, akkor ennek oka van. De a végén csattan az ostor.

4. Polgári forradalom? Nincsen az a szárnyaló elme, nincsen az a kivételes erudíció és műveltség, ami megspórolhatja az embernek, hogy a fogalmakat világosan használja. Mint fentebb már láttuk, TGM egyszer túlságosan mereven, dichotomikusan állítja szembe az összetartozó jelenségeket, megáll a vagy-vagy-nál, nem illeszti össze az összetartozó jelenségeket, vagy éppen ellenkezőleg: nemritkán összecsúsztatja őket. Ezek összeérő módszertani hibák. Láttuk ezt a Lenin-Sztálin-jelenségek vagy a forradalmak összecsúsztatása esetében. A fogalmi egybecsúsztatás elkerülhetetlenül mindig tárgyi tévedéssel is együtt jár. Ha az októberi forradalom – mint TGM állítja – polgári jellegű volt, akkor mi volt a februári? Ha az egész forradalmi folyamat volt polgári, akkor is van magyaráznivaló, hiszen az egész orosz polgárság szemben állt Októberrel, de jó része bizony még februárral is, hiszen az orosz polgárság, az orosz liberalizmus korábban, 1907 után egyetemlegesen szolgálta a cárizmust – mint őfelsége ellenzéke. Lásd részben Bergyajevnek, de egészben Sztruvénak, Miljukovnak vagy Sz. Bulgakovnak vagy/és a „vehista" gárdának a katonatiszti-fehérgárdista diktatúra szekértolóivá való dicstelen lezüllését.

A szovjetek, az „önigazgatás", a fegyveres felkelés „polgári", burzsoá jelenség lett volna? Rosa Luxemburg már 1905-ben észrevette e jelenségek szocialista és proletár jellegzetességeit, noha tisztában volt az orosz forradalmi folyamat „polgári" korlátaival, például a kapitalizmus mint a modern civilizáció kifejletlenségével, de ez, mint Lenin 1915-16-ban világosan felismerte, a félperifériás kapitalizmus elidegeníthetetlen sajátszerűségének tekinthető. (Ezért is kezdhető el Oroszországban a forradalom. Többek között ez a felismerés különböztette meg a bolsevikokat a mensevikektől!) Az orosz forradalmi folyamatban a proletár szocialista, a kisparaszti (kistulajdonosi) forradalom elemei – más bürokratikus-önkényuralmi hagyományokkal együtt – megfértek egymás mellett. Egy új típusú fejlődés bontakozott ki, amelynek elvben és kora praxisában már Marx felismerte a lehetőségét: az államszocializmus (!) („nyers kommunizmus" – más marxi terminológiával és kiindulással)… Tehát Lenin és a bolsevik párt a szocializmusba vezető átmenetet tételezte fel a NEP-korszak funkciójaként a valódi történelmi fejlődés nem oda vezetett, az átmeneti korszak államszocializmussá deformálódott, amelynek különféle történeti szakaszait kell megkülönböztetnünk.

Csak utalásszerűen és tényszerűen még néhány elméleti jelentőségű „nüanszbeli" különbségről (túl a tulajdoni és gazdasági-politikai eltéréseken) a történelemben, amely e szakaszolást TGM számára is talán megkönnyíti: tehát Lenin nem volt diktátor, hanem karizmatikus néptribun volt, Sztálin viszont diktátor lett. Ilyen különbséget (persze a mögötte lévő eltérő történelmi feltételekkel egyetemben) figyelmen kívül hagyni minden szempontból veszedelmes dolog. Lehet, hogy éppen a szofisztikált gondolkodású TGM nem érzékeli a rezsimek közötti alapvető különbséget? De illusztráljuk a különbséget példaképpen más síkon is. Lenin idején a szovjet rendszer a világon elsőként törvényileg garantálta a homoszexuálisok szabadságát, miközben a Sztálin-rendszer – most eltekintve minden más különbségtől – később büntetendő cselekményként kodifikálta azt. Apró dolog ez is, de érzékeltet bizonyos különbségeket, miként azt is, hogy Lenin a politikai elnyomás ellenére sohasem záratta börtönbe és sohasem végeztette ki elvbarátait. Lenin tudatában volt az elnyomás tényeinek, hiszen maga is felelős volt értük, de példának okáért Sztálintól eltérően „pártdiktatúráról" beszélt, míg Sztálin saját rendszerét a demokrácia diadalaként propagálta. Tudom, nüanszbeli különbségekre nem is illik utalni ilyen nagy strukturális problémák vitája során, ám ezek a „jelentéktelenségek" érzékeltethetik, hogy a valóban nagy elméleti-módszertani-történeti tévedéshez sok kis tévedésen keresztül vezet az út.

5. Hagyomány és elmélet. A marxi formációelmélet „finom" módosítása egy elméleti impresszionizmus jegyében csúnyán megbosszulja magát más területeken is. TGM történetszemlélete ebben – és csakis ebben – az összefüggésben az ókonzervatív „Lenin-faló" amerikai történész, R. Pipes nézeteire hajaz, ami enyhén szólva nem jó ajánlólevél az antileninista antikapitalisták maroknyi erői számára sem. Hiszen TGM elmélete a „szocialista múltról" végül is arról szól, hogy megalapozza Lenin kiakolbólítását a marxista-szocialista panteonból, hogy elvitassa az októberi forradalom proletár jellegzetességeit a paraszti és katonaforradalom tipikus vonásai mellett. De hát az októberi forradalom még azoknak a majdan a bolsevizmust szintén radikálisan elutasító „tanácskommunistáknak" a támogatását is élvezte egy ideig, akik később szembefordultak Leninnel és pártjával, mint például Pannekoek vagy a „munkásellenzékiek", és akiknek a hagyományát, mint egyetlent, TGM is vállalja. TGM elmélete oly szűkre szabja a szocializmus antikapitalista hagyományát, hogy – tréfásan szólva – rajta kívül már alig fér bele valaki. Sajnálatosan elfelejti Rosa Luxemburg intelmét, aki pedig igazán nem tekinthető a bolsevikok kritikátlan támogatójának: „Harsoghatják a német kormányszocialisták, hogy a bolsevikok uralma Oroszországban a proletariátus diktatúrájának torzképe. Lehet, hogy torzkép volt, vagy ma is az, de csakis azért történhetett így, mert a bolsevikok uralma nem más, mint a német proletariátus magatartásának terméke, amely a szocialista osztályharcnak maga is csak torzképe. Valamennyiünkre érvényes a történelem törvénye, a szocialista politikát csakis internacionalista módon lehet megvalósítani. A bolsevikok bebizonyították, hogy mindent tudnak, amit egy valóban forradalmi párt teljesíthet a történelmi lehetőségek határain belül. De ne akarjanak csodaként hatni. Mert példamutató és hibátlan proletárforradalom egy elszigetelt, a világháború által kimerített, az imperializmus által fojtogatott, a nemzetközi proletariátus által elárult országban csoda lenne… Ebben a helyzetben Lenin, Trockij és barátaik voltak az elsők, akik példát mutattak a világ proletariátusának, egészen mostanáig ők az egyetlenek, akik emelt fővel kiálthatják: »Én mertem!«"

Ez az elemzési mód és ez az erkölcsiség az, amely számunkra elfogadható – ma is. Ugyanis olyan elmélet és praxis, olyan jelenben-jövőben meglévő irányzat nemigen tarthat igényt a fennmaradásra, amelynek nincsenek irodalmi-elméleti-kulturális és politikai előzményei. S bár TGM koncepciójában Marx is feldereng forrásként, de anarchista és liberális kiegészítésekkel e téren semmire sem mentünk az elmúlt másfél évszázad tapasztalatai alapján, s ma sem látszanak pozitív körvonalak, ha példának okáért a globalizációkritikai mozgalmak (anarchista) szétverésére vagy (liberális) lejáratására gondolunk. (A kollektivista anarchizmus történetét persze kiemelném ebből a halmazból, mert alternatív életmódkísérletei és közösségi küzdelmei szembefordítják a „19. századi kődobáló" stratégiákkal és individualista, exhibicionista-nárcisztikus avantgardizmusukkal.) Inkább azon érdemes elgondolkodni, hogy Lukács és Gramsci, Sartre és Balibar, valamint a maiak, mint Szabó András György vagy Slavoj Žižek mindig látták a lenini hagyaték elméleti, politikai és erkölcsi hozadékát az antikapitalista mozgalmak számára. De tegyük föl, hogy ez a marxista örökség TGM barátunknak nem rokonszenves. Ám még sem lenne szabad elfelejtenie legalább Lenin nagy ellenfeleinek – például Kautskynak vagy Otto Bauernek – az intelmét, amelyet a forradalom vezérének halálakor erősen hangsúlyoztak: „Lényegbe vágó nézeteltéréseink következtében – mondta Karl Kautsky – személyesen engem nagyon élesen támadott […] De nézetkülönbségeink nem szabad, hogy elvakítsanak bennünket az elhunyt nagyságát illetően. Kolosszális személyiség volt, amilyen kevés van a világtörténelemben." Otto Bauer pedig így vélekedett: „Gyakran élesen lépett fel velünk szemben […] Azonban Lenin sírjánál hallgatnak ezek a nézetkülönbségek; mi szintén meghajtjuk zászlainkat, meglengetjük lobogóinkat akaraterejének géniusza, az egész világot forradalmasító ügye előtt." Úgy gondolom, e megfontolásokon TGM-nek is el kellene gondolkodnia a maga rugalmas szellemének és intellektuális tehetségének megfelelően.

6. Demokrácia-diktatúra. TGM nem tesz jó szolgálatot sem a tudománynak, sem az elméletnek, sem a gyakorlati politikának, amikor súlyosan leegyszerűsíti a demokrácia–diktatúra fogalompár történeti tartalmát. Egyszerűen nem szól a polgári demokrácia diktatórikus oldaláról (Vietnam, Chile, Kelet-Timor, Irak, feketék üldözése, munkanélküliség világszerte, szegénység stb.) és az államszocialista diktatúra demokratikus aspektusairól. Míg TGM társadalomfilozófiai téren kiválóan érti, hogy a demokrácia fogalma nemcsak jogi-politikai, hanem gazdasági és szociális fogalom is, addig politikai elméletében már csak politikai-jogi fogalomként szerepel. Pedig ez egy tipikus tucatliberális-tucatkonzervatív beállítódás, amely az alapvető megközelítésmód napjainkban. Ha TGM nem tör ki ebből a zárt körből, történetszemlélete is liberális korlátozottság alatt marad. Pedig rendelkezésre áll számos intő tanulság.

Például R. Pipes említett történetkoncepciója, mint általában a modern jobboldali liberális-neoliberális-neokonzervatív politológiák mindegyike, egyfelől csupán puccsot lát a világtörténelmet felkavaró októberi forradalomban (noha évezredes uralkodó osztályt söpört ki a történelemből az orosz feudalizmussal egyetemben!), másfelől az egész szovjet fejlődést, sőt az államszocializmus egészét, mi több, a kritikai szocializmus útkereséseit is egy differenciálatlan diktatúra-fogalomba szuszakolja bele. Sokféle diktatúra és sokféle demokrácia létezett-létezik a modern történelemben, érdemes közöttük is differenciálni! (Olyan polgári demokráciát sem láttunk még azonban, amelyik ne gyakorolta volna a legitim erőszak monopóliumát, azaz ne lett volna diktatórikus vonása – hogy Max Webert idézzük fel.) Ennek az a célja, hogy végleg kiradírozza a szocializmust még az elméleti lehetőségek közül is. Ezt a koncepciót minden színvonalas elemzőnek el kell utasítania világnézeti hovatartozástól függetlenül, nemhogy TGM-nek.

Igaz, a pipesi-fukuyamai hamis „neolib" vagy/és „régi kon" elméletnek nincsen tudományos értéke, de van értelme: felértékelni a világkapitalizmus történelmi teljesítményét az államszocializmussal (és mindenfajta szocializmussal) szemben, elvágni a szocialista kísérletek fonalát, megfosztani mindenfajta hagyománytól, és kirekeszteni minden közösségi kísérletet (az anarchistát is!) a „reális" történelmi alternatívák sorából, jobb esetben is csak belegyömöszölni a holt utópiák vagy a sztálinista múlt muzeális közegébe, mint az emberi nosztalgiák valamiféle szellemi maradványát. Ez az ideológia tehát meghatározza a mai Magyarországon is a nacionalista és liberális elitek beszédmódját, amely a magántulajdon szentségére épülő kapitalista szövetségük ideológiai szentesítése csupán. Maga a „trendi". De mi köze van ehhez TGM barátunknak?

Amikor Tamás Gáspár Miklós elméleti konstrukciója áll előttünk, amely egy baloldali radikális társadalomfilozófia és egy liberális politikai filozófia fura kombinációjaként alapozódik meg, csak arra gondolhatunk, hogy 1989 előtti régi ellenzéki politikai és szellemi harcának értékét látja veszendőbe menni a rendszerváltás emberellenes, fasizmussal terhes következményeinek tükrében. Pedig nem volt az a harca hiábavaló, mert segített elgondolkodni nekünk, akkori „önigazgatói" szocialista-kommunista ellenzékieknek is, hogy merre található az államszocializmus romjai alól kimenekülő antikapitalista baloldal valódi útja, amely sohasem térhet vissza a sztálinista múlt antidemokratikus útvesztőibe.

Ez kétségtelenül TGM érdemeihez tartozik, s hagyjuk most a demokratikus ellenzék ama frakcióit, amelyek megtértek a neoliberális vezérlésű kapitalizmus restaurációjához és szánalmas, de kifizetődő menedzseléséhez. A régi rendszer mégoly kritikai elutasítása sem homályosíthatja el számunkra, hogy az államszocializmus történelmi-politikai teljesítményének megítéléséhez nem a nyugat-európai vagy amerikai rendszerekkel való közvetlen egybevetés a tárgyilagos kiindulópont, hanem először és mindenekelőtt saját nemzeti történelmi múltjával, azután a félperiféria latin-amerikai régióival kell egybevetni, s csak ezt követően lehet a nyugat-európai centrum-országok fejlődésével összehasonlítani. Minden más megoldás a kapitalista apológia modern gépezetének kiszolgálásához járul hozzá, s mi, marxisták, neomarxisták, antikapitalisták, „más világban" gondolkodók, egyszóval rendszerkritikai baloldaliak ebben egyszerűen nem vagyunk érdekeltek. Ne feledjük, „feltámadásunk" legalább két forrásból fakad: a társadalom elnyomott rétegeinek és osztályainak társadalmi méretű ellenállásából és egy elmélet igazságából, amelynek érdekében a fentebbi megjegyzéseket tettem.

 

Jegyzetek

1 Aziránt sincsen semmi kétségem, hogy senki sem lehetett próféta a saját hazájában, mégis több évtizedes történeti kutatásaim nyomán fölmerül bennem a kétség, érdeklik-e valójában TGM-et az újabb történeti szaktudomány eredményei e témakörben, vagy sem. E kétségeim igazolására a maga helyén még visszatérek.

2 Paradox módon arról nemigen esik szó, hogy e problémák jelentős részével a TGM által elutasított Lenin már szinte a forradalom másnapján tisztában volt. Tudta azt is, hogy a szocializmus nem bevezethető társadalmi forma, hanem számos átmeneten keresztül „mozoghat" (itt a feltételesség a fontos!) a történelem abba az irányba…!

3 Elnézést kérek az olvasótól, hogy ismét saját kutatásaimra utalok, de egy húsz évvel ezelőtt Pártviták és történettudomány címen publikált könyvemben az orosz történelmi sajátosságokra reflektáló korai és későbbi vitákat összefoglaltam, s ezeket a kérdéseket eredetük és tárgyi szempontjaik szerint megvilágítottam.

4 Szomorú dolog itt megjegyezni, de Lenin és Sztálin közé csak a pipesi és a sztálinista szerzők tesznek azonosságjelet. Az előbbiek közül Magyarországon számtalan szerző bóklászik a Népszabadságtól a Magyar Nemzeten át az Echo TV-ig. De mit keresne közöttük TGM?