Korunkban nemcsak az Egyesült Államok, hanem más nyugati demokráciák is „kétjobboldalas" egypártrendszerként jellemezhetöek, azaz: önlegitimáló konszenzusra alapított intézményi elrendezéssel monopolizálják a politikai döntéshozatali funkciókat. Melyek azok a társadalmi okok és strukturális meghatározottságok amelyekben a politika és a jog zavaró, a szabadságjogokat félretevő negatív trendjei gyökereznek? A nyomok a társadalmi anyagcsere-újratermelés tőkés módjának strukturális válságához vezetnek.

1. Az alapvető válság tünetei*

Rövid áttekintéssel szeretném kezdeni. Nagyon nyugtalanító – csakugyan azt mondhatnám: világméretekben fenyegető – fejlemények tanúi vagyunk a politika és a jog területén. Idevág, amit hangsúlyozni kívánnék: nem kevesebb, mint huszonhárom évvel ezelőtt szereztem személyes ismereteket Brazíliában a Paraiba államban élelmezési gondok miatt kirobbant lázongás aggasztó körülményeiről. Húsz évvel később, Lula elnök választási kampánya idején azt olvastam, hogy bejelentette, jövendő stratégiájának az a legfontosabb része, hogy eltökélte magát: véget vet az országban a súlyos társadalmi vésznek: az éhínségnek. A közbeeső két évtized, amely a paraibai drámai éhséglázongás idejétől eltelt, nyilvánvalóan nem volt elégséges ennek az idült problémának a megoldásához. És még ma is, úgy értesültem, csak nagyon szerény javulás tapasztalható Brazíliában. S túl ezen, az Egyesült Nemzetek komor statisztikái állandóan azt nyomatékosítják, hogy ugyanez a probléma tartósul, pusztító következményeivel egyetemben, a világ számos részén. Így van ez annak ellenére, hogy az emberiség ma rendelkezésre álló termelőereje mindörökre a múltba száműzhetné az éhezés és a rosszul tápláltság mostani, teljesen megbocsáthatatlan társadalmi fiaskóját.

Csábító volna ezeket a nehézségeket, ahogy gyakorta történik a hagyományos politikai közbeszédben, többé-kevésbé könnyen korrigálható politikai esetlegességeknek tulajdonítani, ezáltal azt vélni lehetségesnek, hogy mindez orvosolható személyi változtatásokkal a legközelebb megfelelő módon és rendben lebonyolított választások alkalmával. Ez azonban csak egy megszokott kibúvó volna, nem pedig elfogadható magyarázat. A szóban forgó problémák makacs továbbélése ugyanis, mindahány fájdalmas emberi következményével egyetemben, sokkal mélyebben gyökerező összefüggésekre mutat. Szemlátomást valamely ellenőrizhetetlen tehetetlenségi erőre utalnak ezek, amely képes nyomasztó gyakorisággal átváltoztatni még az ígéretes politikai kiáltványok „jó szándékát" is a pokolba vezető út kövezetévé, Dante halhatatlan szavaival szólva. Más szóval, a kihívást az jelenti, hogy a mélyen fekvő okokkal és strukturális meghatározottságokkal kell szembenéznünk, ezek pedig hajlamosak rá, hogy a tehetetlenségi erő által kisiklassanak megannyi javító közbeavatkozásra kieszelt politikai programot, s félrevigyék ezeket még akkor is, ha az ilyen programok szerzői eredetileg elismerték, hogy a dolgok létező állapota tarthatatlan.

Vegyünk szemügyre egy-két kirívó példát, amelyek nem csak azt mutatják világosan, hogy van valami, ami vészesen hat társadalmi cserekapcsolataink szabályozási módjára, de ennél is rosszabb, hogy arról tanúskodnak: a veszélyeknek a végsőkig való fokozódása felé tart ez a megfigyelhető trend.

Azt írtam hat évvel ezelőtt, egy Athénben 1999 októberében nyilvános előadáson fölolvasott tanulmányomban, hogy „az ellenfél fenyegetésének végső formája – a »szabadalommal levédett levegőből« fenyegető új ágyúnaszád-diplomácia – a jövőben minden valószínűség szerint a nukleáris zsarolás lesz. De célja nyilván hasonló lesz a múltbeliéhez. Várható módosulata pedig csupán annak a próbálkozásnak az abszurd tarthatatlanságát teszi hangsúlyossá, amellyel ekképpen megkísérelnék ráerőszakolni a tőke végső érvrendszerét a világ ellenszegülő részeire."¹ E hat év alatt ezek a globális-hegemonikus imperializmus által űzött, potenciálisan halálos politizáló praktikák nem csupán általános lehetőséggé lettek, hanem az USA kormányzatának nyíltan elismert neokonzervatív „stratégiai koncepciója" szerves részévé. S ma még ennél is rosszabb a helyzet. Az utóbbi néhány hétben Iránnal kapcsolatban egy olyan akcióterv tényleges kidolgozásának szakaszában élünk, amelyik nemcsak Iránt, hanem az egész emberiséget nukleáris katasztrófával fenyegeti.² Az efféle fenyegetések nyilvánosságra hozatalában a „sem megerősíteni, sem megcáfolni" szokásos cinikus fogását alkalmazzák. De hát ezzel a trükkel senkit sem lehet bolonddá tenni. Tény, hogy a nukleáris katasztrófának ez a nemrég testet öltött, nagyon is valóságos veszélye indította arra a kimagasló amerikai fizikusok egyik csoportját, köztük öt Nobel-díjast, hogy tiltakozó nyílt levelet írjanak Bush elnöknek, amelyben kifejtik: „Súlyos felelőtlenség az USA – mint a legnagyobb szuperhatalom – részéről olyan lépések megtételét fontolóra venni, amelyek végső fokon az élet nagyarányú elpusztításához vezethetnek a bolygón. Nyomatékosan fölszólítjuk a kormányzatot, hogy nyilvánosan jelentse ki, nem fogja kijátszani a nukleáris ütőkártyát atomfegyverrel nem rendelkező ellenfeleivel szemben sem most, sem a jövőben, és fölszólítjuk az amerikai népet, hallassa hangját ez ügyben."³

Vajon képesek-e a társadalom legitim politikai intézményei arra, hogy még akár a legveszélyesebb helyzeteket is elrendezzék a tényleges döntéshozás folyamatába való demokratikus beavatkozással, ahogyan a hagyományos politikai közbeszéd nyugtatgat bennünket, minden ellenkező bizonyíték dacára? Csakis a legoptimistább – s meglehetősen naiv – ember állíthatja azt, és hihet benne őszintén, hogy a dolgok ilyen szerencsés állásával van itt dolgunk. A vezető nyugati hatalmak ugyanis az utóbbi években teljesen akadálytalanul indítottak pusztító háborúkat autoritárius fortélyok bevetésével – amilyen a „végrehajtó hatalmi prerogatívum" meg a „királyi prerogatívum" (magyarán: előjog) -, anélkül tehát, hogy népeikkel konzultáltak volna e súlyos ügyekben, könyörtelenül sutba vágva a nemzetközi jogot, semmibe véve az Egyesült Nemzetek megfelelő döntéshozó szerveit.⁴ Az Egyesült Államok erkölcsi jogaként vindikálja magának, hogy akként cselekedjék, ahogy neki tetszik, akkor, amikor neki tetszik, egészen addig, hogy nukleáris fegyvereket is használjon – nem csupán preemptíven (elsőbbség érvényesítése jogán), de preventíven (megelőző elhárítás jogán) is -, amelyik ország ellen csak tetszik neki, amikor csak állítólagos „stratégiai érdekei" úgy parancsolják. S az Egyesült Államok mindezt mint „a demokrácia és a szabadság" állítólagos bajnoka és védnöke teszi, a mi „nagy demokráciáink" pedig szolgamód követik és támogatják törvénytelen akcióit.

Egykoron a beszédes MAD betűszó („mutually assured destruction", azaz „kölcsönösen garantált pusztítás"; ha nem rövidítésként olvassuk, azt jelenti: ŐRÜLT) volt használatos a nukleáris szembenállás aktuális állapotának jellemzésére. Most, hogy a „neokonzervatívok" már nem játszhatják el többé azt, hogy az Egyesült Államokat (és általában véve a Nyugatot) nukleáris megsemmisítés fenyegeti, a betűszó betű szerinti jelentésébe fordult át, vagyis őrültség lett belőle, úgymint az intézményesült katonai-politikai esztelenség „legitim politikai orientációja". Ez részben a neokonzervatívok iraki háborúval kapcsolatos csalódásának következménye. Ugyanis „az amerikai neokonok azt remélték, hogy Irak lerohanása dominóeffektust vált ki régiószerte, Irán és más olajban gazdag államok népei föllázadnak, és nyugati stílusú szabadságot és demokráciát követelnek. Sajnos, a fordítottja lett igaz, legalábbis Iránban."⁵ Ám még ennél is rosszabb a helyzet, mert egy intézményesen körülbástyázott és bebiztosított „stratégiai gondolkodás" egész rendszere, amelynek központja magában a Pentagonban van, búvik meg mögötte. Ez az, ami az új ŐRÜLETET olyannyira veszélyessé teszi az egész világra nézve, beleértve az Egyesült Államokat, amelynek legártalmasabb ellenségei pontosan az ilyen „stratégiai gondolkodók".

Nagyon is világosan láthatjuk ezt Thomas P. M. Barnett 2004-ben megjelent The Pentagon's New Map című könyvében, amelyről Richard Peet írt ismertetést a Monthly Review-ban. Peet cikkéből idézünk:

„2001. szeptember 11. bámulatos ajándék volt, mondja Barnett, akármilyen fonákul és kegyetlenül hangozzék is. A történelem szólította imigyen az Egyesült Államokat, hogy ocsúdjék föl az 1990-es évek álomvilágából, és új szabályokat rójon a világra. Az ellenség se nem a vallás (iszlám), se nem az elfoglalt hely, hanem a nem csatlakozás állapota. Nem csatlakozónak lenni ebben a világban annyi, mint elszigeteltnek, nélkülözőnek, elnyomottnak és képzetlennek lenni. Barnett szemében a nem csatlakozás e tünetei képviselik a veszélyt. Egyszerűen szólva, ha egy országgal kudarcot vall a globalizáció, vagy ha ez sok mindent elutasít a rázúduló kulturális hordalékból, megvan rá az esély, hogy az Egyesült Államok végtére csapatokat küldjön oda. […] A stratégiai előrelátásnak az Egyesült Államokban arra kell irányulnia, hogy »növelje azoknak az államoknak a számát, amelyek szilárdan elkötelezik magukat egy bizonyos, háborút és békét illető szabályrendszer mellett« – vagyis amellett, hogy milyen föltételek megléte esetén indokolt háborút indítani »kollektív rendünk« megbélyegezhető ellenségei ellen. E közösség gyarapítása egyszerű: rá kell mutatni a jó és a rossz rezsimek közti különbségre, és arra kell ösztönözni a rosszakat, hogy jó útra térjenek. Az Egyesült Államok, véli Barnett, felelősséggel tartozik rettentő hatalmát arra használni, hogy igazán globálissá tegye a globalizációt. Máskülönben az emberiség bizonyos részei a kívülállók státusára ítéltetnek, s ez végső soron ellenségként határozza meg őket. És ha egyszer az Egyesült Államok megnevezte ezeket az ellenségeket, óhatatlanul háborút indít ellenük, halált és pusztítást bocsát rájuk. Barnett szerint ez nem erőszakos asszimiláció, nem is birodalmi terjeszkedés, hanem a szabadság kiterjesztése."⁶ (Kiemelések – M. I.)

Ez az „előrelátás", avagy „vízió" nyilvánvalóan az őrülettel határos. Brutális következményeit világosan leszögezi Barnett az Esquire magazinnak adott interjújában: „Mit jelent ez az új megközelítésmód nemzetünk és a világ számára hosszú távon? Hadd fejezzem ki magam nagyon világosan: Nem fognak hazajönni a fiúk. Amerika nem hagyja el a Közel-Keletet, amíg a Közel-Kelet nem csatlakozik a világhoz. Ilyen egyszerű. Nem kivonulni annyit jelent, hogy nincs kivonulási stratégia."⁷

Csakugyan nehéz volna ezt világosabban elmondani, mint ahogyan Barnett itt és könyvében kifejtette. Így aztán láthatjuk, hogy az USA „rettentő hatalmából" fakadó abszurd önhittségének indokolatlan eszményítése s az ennek megfelelő elképzelése a „globalizálásról" nem más, mint leplezetlen amerikai uralom, nyíltan elismerve, hogy ennek hordozói: „halál és pusztítás". S ha valaki azt gondolná, hogy Barnett afféle jelentéktelen törtető firkász, az igencsak megszeppenhet a tények láttán. Barnett ugyanis vezető stratégiai kutató volt az U.S. Naval War College-ben, Newportban (Rhodes Island), s egyike a jövőtervező „víziós pasasoknak" a védelmi minisztériumhoz tartozó Office of Force Transformationben. Mi több, olyan „víziós pasas" hírében állt, akire odafigyelnek, és akitől teljesen komolyan veszik, amit tanácsol.

Szomorú, de a „stratégiai jövőtervezés" legfölső szintjein az Egyesült Államokban ilyen „víziós pasasok" nyüzsögnek, akik eltökélten kövezik, és nem a jó szándék, hanem a legagresszívabb rossz szándék súlyos köveivel, a dantei pokolba vezető utat. A nagy olasz költő ugyanis sohasem állította, hogy a pokolba vezető út, amiről beszélt, kizárólag jó szándékokkal volna kikövezve. Az egyik ilyen kártékony „víziós pasas", Max Boot szerint – aki a tekintélyes Council of Foreign Relations rangidőse – „minden birodalmi rendcsinálásra elszánt nemzet szenved néha kudarcot. A brit hadsereg Viktória királynő kis háborúiban nagy vereségeket szenvedett, ezer meg ezer áldozatul esett katonával az első afgán háborúban (1842) és a zulu háborúban (1879). Ez azonban nem lohasztotta a britek eltökéltségét, hogy megvédelmezzék és kiterjesszék a birodalmat, hanem bosszúvágyra sarkallta őket. Ha az amerikaiak nem képesek ilyen vérre menő elszántságra, akkor ne is ártsák bele magukat a birodalmi rendteremtésbe."⁸

Az efféle agresszív „stratégiai jövőtervezés" a brit birodalomépítés nyílt eszményítésével hozakodik elő, beleértve ennek legbrutálisabb oldalát is. Cinikus módon a „demokrácia és a szabadság" terjesztése nevében ajánlják mai mintának az USA-birodalom építéséhez a múltbeli gyarmatosító erőszak fönntartás nélküli alkalmazását.

Ami kiváltképp zavaró ebben, az, hogy az összes nagyon is fontos ügyet illetően – némelyikének az emberiség elpusztítása lehet a következménye – az Egyesült Államokban a politikai döntéshozatal legfölső szintjein minden ízében szentségtelen egyetértés uralkodik. Így van ez annak az időszakosan ismétlődő s föltételezés szerint reális alternatívát kínáló választási szertartásnak ellenére, amelyik az elnökségért, valamint a kongresszusi és a szenátusi helyekért folyik. Csak hát az állítólagos különbségek az ilyen létfontosságú ügyekben rendszerint csupán színleges különbségek. Ahogyan 2002 decemberében, jóval Irak lerohanása előtt kommentáltam, „a demokrata Clinton elnök ugyanolyan politikát folytatott, mint republikánus utóda, még ha egy kissé jobban álcázva is. Ami pedig a volt demokrata elnökjelöltet, Al Gore-t illeti, ő azt nyilatkozta 2002 decemberében, hogy maradéktalanul támogatja az Irak elleni háborút, mert egy ilyen háború »nem jelentene rezsimváltozást«, csak egyszerűen a »lefegyverzését egy rezsimnek, amely tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik«."⁹ Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az első amerikai elnök, aki bombázta Afganisztánt, nem más volt, mint a gyakorta nevetséges módon eszményített Bill Clinton. Ezért hát korántsem meglepő, hogy Al Gore demokrata elnökjelölt-utódja, John Kerry szenátor sietett kinyilatkoztatni a legutóbbi elnökválasztási kampányban, mintegy visszhangozva republikánus vetélytársa, George W. Bush szavait, hogy „az amerikaiak eltérően vélekednek arról, hogyan kellett volna háborúba lépnünk. Ámde most elképzelhetetlen számunkra, hogy rendezetlenül visszavonuljunk, és egy mély viszálykodásba zuhant és radikálisok uralta társadalmat hagyjunk hátra." Érthető tehát, hogy a kiváló amerikai író és kritikus, Gore Vidal keserű gúnnyal kétjobboldalas egypártrendszerként jellemezte az Egyesült Államok politikai életét.

Sajnos az Egyesült Államok korántsem az egyetlen ország, amelyet így lehet jellemezni. Nagyon sok országban igen hasonló, önlegitimáló konszenzusra alapított intézményi elrendezéssel monopolizálják a politikai döntéshozó funkciókat, elhanyagolhatóan apró (vagy semmi) különbséggel, a fölső szintű személyzet alkalmi cserélődése dacára. Itt csupán egyetlen kirívó eset tárgyalására szorítkozom, az Egyesült Királyság (avagy Nagy-Britannia) esetére. Ez az ország – amely hagyományosan „a demokrácia szülőhazája" gyanánt reklámozza magát a történelmi Magna Charta okán – Tony Blair miniszterelnöksége alatt eminens módon pályázik az „kétjobboldalas egypártrendszer" kétes kitüntető címre, éppúgy, mint hatalmas észak-amerikai államtársa. Az iraki háborúra egyszerűen csak rábólintott a brit parlamentben a konzervatív párt éppúgy, mint az „új Munkáspárt", többé-kevésbé nyilvánvaló jogi manipulációk és törvénysértések segédletével. Így aztán most azt olvashatjuk, hogy „annak a bizalmas tanúságtételnek a szövegleirata, amellyel Lord Goldsmith legfőbb ügyész egy hivatalos vizsgálat során szolgált, arról árulkodik, hogy a háború törvényességéről szóló döntő jogi szakvéleményt, amelyet az ő nevében terjesztettek a parlament elé, Tony Blair két legközelebbi munkatársa írta. […] A volt külügyminiszter, Robin Cook azt mondta tegnap este, hogy ő a háború megindítása előtti napon mondott le, ám soha nem is hallott róla, hogy Lord Goldsmith jogi kérdést csinált volna az ügyből a kabinetben. »Most úgy gondolom, nem is írt ő formálisan egy második szakvéleményt« – nyilatkozta a The Guardiannek."¹⁰ Természetesen az égvilágon semmit sem változtat a helyzeten az, hogy később kiváló jogi szakértők nyilvánosságra hozták és elítélték a „Bush és Blair törvénytelen háborújával" kapcsolatos praktikákat.¹¹ A globális-hegemonikus imperializmus megrögzött érdekeinek ugyanis – amelyeket habozás nélkül és megalázkodó módon kiszolgál egy korábbi imperialista nagyhatalom politikai konszenzuson alapuló rendszere – mindenáron érvényre kell jutniuk.

A társadalmi és politikai kapcsolatok ilyetén szabályozásának messze ható következményei vannak. Lesújtó osztályzatokat eredményez az egész jogrend állítólag demokratikus bizonyítványában. Három fontos eset elég lesz itt az ügy megvilágításához.

Az első azzal kapcsolatos, amikor a neves író, John Mortimer kongatta meg a vészharangot. Ő a múltban szenvedélyes támogatója volt a brit Munkáspártnak, s korántsem állott társadalmi radikális hírében. Ám az újabb jogi és politikai fejlemények hatására, kiváltképp a habeas corpus sarkalatosan fontos törvényi biztosítékának eltörlése okán, szükségét érezte hasonlóképp szenvedélyesen tiltakozni. A következőket írta egyik újságcikkében: „[…] szomorú tény, hogy a New Labour »modernizációs« eszméje a Magna Carta és a Bill of Rights előtti időszakba vet vissza bennünket, azokba az időkbe, amikor még nem értünk föl az ártatlanság vélelméig. […] Tony Blair, úgy látszik, a rendőrség által eszközölt sommás ítélkezést szorgalmazza, egyáltalában minden bírósági tárgyalás nélkül az esetek zömében. Így hát sutba vágva a több évszázados alkotmány, amelyre oly büszkék vagyunk."¹²

A második eset megmutatja, miképp válaszol a brit kormány még a legfölső igazságszolgáltatási szerv részéről érkező súlyos bírálatra is: önkényes elutasítással. Amint nemrég napvilágra került: „A legfölső bíróság egyik bírája »az igazságszolgáltatás elleni támadásként« bélyegezte meg tegnap a kormánynak a terrorizmusgyanús személyek ellenőrzési rendszeréről hozott rendelkezéseit, és ítélete szerint ezek megsértik az emberjogi törvényeket. […] A belügyminisztérium visszautasította a bírósági döntést."¹³

A harmadik eset a törvényhozás egyik legfontosabb vonatkozását érinti: a parlament tekintélyét, amelyet a New Labour kormány „reform-törvényjavaslata" fenyeget. John Pilgert idézzük: „A törvényhozás és az igazgatás reformtervezete már második parlamenti olvasatban is átment, a legtöbb munkáspárti képviselő, valamint a törvényhatósági tudósítók érdektelensége mellett; márpedig ez egy velejéig totalitárius hatáskör tervezete. […] Arról van szó, hogy a kormány titokban megváltoztathatja a parlament határozatát, az alkotmányt, a törvényeket pedig fölülírhatja a Downing Street rendelete. Az új törvény a parlamenti demokrácia végét jelenti; hatásában éppoly jelentős, mint volt tavaly a Bill of Rights föladása az USA kongresszusában."¹⁴

Tehát a honi és a nemzetközi jog manipulálása és megsértése annak igazolása érdekében, ami igazolhatatlan, jókora veszélyeket rejt az elemi alkotmányossági követelményekre nézve. A negatív változások – amelyek több létfontosságú törvényességi vizsgálatot és biztosítékot kitörölnek a „szövetségesek" politikai és jogrendjéből – nem szorítkoznak a nemzetközi (az USA által megszabott) kapcsolatokra. Arra irányulnak, hogy általában véve aláaknázzák az alkotmányosságot, ami beláthatatlan következményekkel jár a „szolgálatkész szövetségesek" belső jogrendszerének működése szempontjából, és fölforgatja jogi és politikai hagyományaikat. Önkényeskedés és a tekintélyuralom elburjánzása lehet az eredménye az ilyen fölötte felelőtlen változtatásoknak, amelyekkel nem átallanak beletiporni akár a hatályos alkotmányba is.

A Japánban folyó vita kirívó esettel szolgál ez ügyben: „Súlyos helyzet állt elő, amelyben a veszedelmes alkotmányrevízió mellett kardoskodó politikai erők valósággal versengenek egymással egy új alkotmány fölvázolásában. Az LDP [a rég kormányzó Liberális Demokrata Párt] »új alkotmánytervezete« […] eltörli az alkotmány 9. cikkének második paragrafusát, s hozzáír egy cikkelyt, amely engedélyezi Japánnak, hogy »önvédelmi hadsereget« tartson fönn, ennek föladata »nemzetközileg összehangolt tevékenységet« folytatni »a nemzetközi közösség békéje és biztonsága érdekében«, így alapozva meg azt, hogy Japán katonai erőt alkalmazhasson külföldön. Úgyszintén tartalmaz egy cikkelyt az alapvető emberi jogok korlátozására vonatkozólag, a »közérdek és a közrend« nevében; ez fölér az alkotmányosság megtagadásával. Hozzá még itt az a súlyos körülmény is, hogy az LDP alkotmánytervezete megkönnyítené a további ártalmas alkotmánymódosításokat, mivel könnyebb lenne a módosítások kezdeményezése az országgyűlésben, mert nem maradna meg a jelenlegi kétharmados többség követelménye, hanem beérnék a Ház tagjainak egyszerű többségével."¹⁵

Az efféle változtatások közvetlen célja nyilvánvalóan az, hogy a japán népből „készséges" ágyútöltelék legyen az USA-imperializmus jelenlegi és jövendő háborúiban. De adhat-e bárki is megnyugtató garanciákat rá – figyelmen kívül hagyva a japán imperialista kalandorkodás kínos múltbeli bizonyítékait, annak roppant belső elnyomással járó történetével egyetemben -, hogy e változtatások nem járnak hosszabb távon szörnyű emberi következményekkel?

Közben oly sok súlyos probléma kiált valódi megoldás után, ami elérhető volna számunkra. Ezek némelyikét már több évtizede nyögjük, s rettentő szenvedéseket és áldozatokat követelnek embermillióktól. Jó példa rá Kolumbia. Negyven éven át próbálták – belső és főleg az USA-hoz köthető külső – elnyomó erők elfojtani a kolumbiai nép harcát, sikertelenül. Azokat a próbálkozásokat, hogy tárgyalásos rendezéshez jussanak el – „kivétel nélkül minden társadalmi csoport részvételével, hogy összebéküljön a kolumbiai család", Manuel Marulanda Vélez, a FARC-EP vezetőjének szavaival szólva -, sorra meghiúsították.¹⁶ Ahogyan Vélez írta nemrégiben az egyik elnökjelölthöz intézett nyílt levelében: „Semelyik kormány, lett légyen liberális vagy konzervatív, nem hozott tényleges politikai megoldást a társadalmi és fegyveres konfliktusra. A tárgyalások csak arra szolgáltak, hogy ne kelljen változtatni semmin, hogy minden maradjon a régiben. A kormányok összes politikai sémája sorompónak használta az alkotmányt és a törvényeket, hogy biztos legyen: minden úgy folyik tovább, ahogy korábban láttuk."¹⁷

Amikor tehát az uralkodó társadalmi érdekek azt parancsolják, Kolumbiában (és másutt) az „alkotmányosságot" és a „demokratikus konszenzus" szabályait cinikus trükkel arra használják, hogy elkerüljék és sohanapjára halasszák a legégetőbb ügyek megoldását, mindegy, milyen mérhetetlen szenvedésre ítélve ezzel a népet. S a tetejébe – más társadalmi összefüggésben, ám ugyanolyan fajtájú, mélyen fekvő strukturális meghatározottságok szerint – még a fönnálló alkotmányos rend legkirívóbb és nyíltan elismert megsértését sem veszik tudomásul, dacára annak, hogy időről időre szertartásos álszentséggel hitet tesznek az alkotmányos követelmények szükséges tiszteletben tartása mellett. Így aztán, amikor az „Irangate-Contra-ügyeket" vizsgáló parlamenti bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a Reagan-kormányzat felelős volt „a törvényesség megsértéséért és az alkotmányosság aláásásáért", abszolúte semmi sem történt a vétkes elnök elítélése s kiváltképp elmozdítása érdekében. S abban a megint más típusú esetben – miként a hatalmon levő liberális demokrata párti kormány eltökéltségében láttuk, hogy aláaknázza a japán alkotmányt -, amikor az eredeti alkotmánycikkelyek akadályt jelentenek, hogy új katonai kalandokba bocsátkozzanak, az országot uralmuk alatt tartó társadalmi és politikai érdekcsoportok új törvényi keretet teremtenek, amelyiknek az a fő funkciója, hogy likvidálja a korábban meghirdetett demokratikus biztosítékokat, s olyasmit, amit korábban törvénytelennek nyilvánítottak, önkényesen intézményesítve „alkotmányosan jogszerűvé" változtassa át. Arról sem szabad megfeledkeznünk, mi történt, fölötte kedvezőtlen és tendenciájában veszedelmesen autoritárius irányban, a brit és az egyesült államokbeli alkotmányossággal az utóbbi néhány évben.

Ahogy az elején rámutattam, nem tulajdoníthatjuk társadalmi cserekapcsolataink krónikus problémáit többé-kevésbé korrigálható politikai véletlenségeknek. Oly sok minden forog kockán, s történelmileg meglehetősen korlátozott idő áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy társadalmilag fönntartható módon orvosoljuk a strukturálisan alárendelt társadalmi osztályok túlságosan is nyilvánvaló sérelmeit. A „miért?" kérdését – amely a lényegre vonatkozik, s nem egyszerűen az esetleges személyi mulasztásokra, még ha ezek nemegyszer komolyak is lehetnek, amilyenek a tág körű politikai korrupció gyakorta reflektorfénybe kerülő példáiban – nem lehet a végtelenségig megkerülni. Elengedhetetlen, hogy górcső alá vegyük azokat a társadalmi okokat és mélyen fekvő strukturális meghatározottságokat, amelyekben a politika és a jog zavaró negatív trendjei gyökereznek; csakis így leszünk képesek megmagyarázni makacs létezésüket és jelenleg tapasztalható rosszabbra fordulásukat. E miértnek kívánok most a nyomába szegődni.

2. A tőke strukturális válságának természete

Erre való tekintettel tisztázni kell a válság típusai vagy módozatai közti lényeges különbségeket. Nem mindegy, hogy a társadalmi szférában lejátszódó válságot időszakos-konjunkturális válságnak tekinthetjük-e, vagy valami sokkal alapvetőbbnek. Hiszen nyilvánvaló: arról, hogy miképpen kezelendő egy alapvető válság, nem lehet az időszakos vagy konjunkturális válságok kategóriáiban fogalmat alkotni.

Előrebocsátva ennek az előadásnak az egyik fő gondolatát, a politikát illetően a sarkalatos különbség a szóban forgó válságok két, élesen ellentétes típusa között abban áll, hogy az időszakos vagy konjunkturális válságok a politika adott keretén belül zajlanak és oldódnak meg több-kevesebb sikerrel, míg az alapvető válság magát ezt a keretet rendíti meg teljességében. Más szóval, az adott társadalmi-gazdasági és politikai rendszerrel kapcsolatban lényegbevágó különbség van a politikában több-kevesebb gyakorisággal bekövetkező válságok, illetve maga a politika fönnálló módozatának válsága között, amely minőségileg más követelményeket támaszt a lehetséges megoldást illetően. Ez utóbbival foglalkozunk ma.

Általánosságban szólva, ennek a megkülönböztetésnek nem egyszerűen az az alapja, hogy a különböző típusú válságok közül az egyik szemlátomást súlyosabb, mint a másik. Hiszen az időszakos vagy konjunkturális válság drámai módon súlyos lehet – amiként ilyen volt az 1929-1933-as nagy világgazdasági válság -, mégis lehetséges a megoldása az adott rendszer paraméterein belül. Egy adott konjunkturális válság súlyosságának félreértése olyanképpen, mintha alapvető rendszerválság volna, ahogy Sztálin és tanácsadói gondolták az 1929-1933-as nagy világgazdasági válság közepette, óhatatlanul téves és csakugyan voluntarista stratégiához vezet, mint amilyen a szociáldemokrácia „fő ellenséggé" nyilvánítása az 1930-es évek elején, ami csak erősíthette – és tényleg tragikus módon erősítette is – Hitleréket. És ugyanilyen módon, de ellenkező értelemben, az elhúzódó strukturális válság „nem robbanékony" jellege, ellentétben az „égiháborúkéval" (Marx), amelyek révén az időszakos konjunkturális válságok töltései kisülhetnek, s így megoldódhatnak, úgyszintén alapvetően elhibázott stratégiához vezethet az „égiháborúk" elmaradásának félreértelmezése következtében, mintha ezek hiánya döntő bizonyíték volna a „szervezett kapitalizmus" és a „munkásosztály integrációja" határtalan stabilitására. Az efféle félremagyarázás, amit persze bőségesen reklámoznak az uralkodó ideológiagyártók „tudományos tárgyilagosság" címén, azok helyzetének erősítésére való, akik a reformista alkalmazkodó fölfogás önigazoló elfogadását képviselik az intézményesült – korábban igazából ellenzéki – munkás osztálypártokban és szakszervezetekben (amelyekre azonban mostanában az a megállapítás illik, hogy „őfelsége hivatalos ellenzéke"). De ez a fönnálló rend határtalanul válságmentes távlatára vonatkozó, téves fölfogás még a tőkerendszer mélyen elkötelezett kritikusai között is vezethet egyfajta önbénító defenzív magatartás elsajátításához, amiként tanúi voltunk ennek a legutóbbi néhány évtized szocialista mozgalmában.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a politika válsága korunkban nem érthető meg anélkül, hogy összefüggésbe ne hoznánk a tágabb általános társadalmi építménnyel, amelynek elválaszthatatlan része a politika. Ez azt jelenti, hogy a ma világszerte tapasztalható makacs és egyre csak mélyülő politikai válság természetének tisztázása végett magának a tőkerendszernek a válságára kell összpontosítanunk figyelmünket. A tőke válsága ugyanis, amelyet tapasztalunk – legalább az 1970-es évek eleje óta – mindenre kiterjedő strukturális válság.¹⁸ Foglaljuk össze, amilyen röviden csak lehet, a strukturális válságnak, amellyel itt foglalkozunk, a meghatározó jellemzőit.

A mai válság történelmi újdonsága négy fő vonatkozásban nyilvánul meg:

1. Jellege egyetemes, és nem korlátozódik valamely különös körre (pl. a pénzügyi vagy a kereskedelmi ágazatra; nem egyik vagy másik termelési ágat sújtja; nem a munka egyik vagy másik típusát érinti inkább, ennek sajátságos szakismereti területeivel és termelékenységi fokaival együtt; stb.).
2. Tere csakugyan globális (a szó legveszedelmesebben betű szerinti értelmében), és nem korlátozódik valamely országcsoportra (mint amilyen az összes nagy válság volt a múltban).
3. Időskálája kiterjedt, folytonos – ha úgy tetszik: permanens -, nem pedig korlátozott és ciklikus, mint a tőke minden korábbi válságáé volt.
4. Kibontakozási módja, azt mondhatjuk rá, lopakodó – ellentétben a múlt látványosabb és drámaibb kitöréseivel és összeomlásaival -, azzal a megszorítással, hogy még a leghevesebb és legerőszakosabb megrázkódtatások sem zárhatók ki a jövőben: vagyis ha a bonyolult gépezetből, amely most serényen végzi a „válságmenedzselést" és a növekvő ellentmondások többé-kevésbé időleges „kitelepítését", kifogy a gőz. […]

[Itt] szükséges néhány általános megjegyzést tennünk a strukturális válság kritériumaira, valamint azokra a formákra, amelyekben ennek megoldása elképzelhető. A legegyszerűbben és a legáltalánosabban fogalmazva: a strukturális válság a társadalmi komplexum teljességét sújtja, alkotórészei vagy alkomplexumai minden viszonylatában, valamint az egyéb komplexumokhoz fűződő kapcsolataiban. Ezzel szemben a nem-strukturális válság csupán a szóban forgó komplexum néhány részét érinti, így hát akármilyen súlyos is az érintett részeken, nem veszélyezteti az általános struktúra folytatólagos fönnmaradását.

Ilyenformán az ellentmondások kitelepítése csak addig járható út, amíg a válság részleges, viszonylagos és a rendszer által belső ügy módjára intézhető el, s nem igényel többet, mint elmozdulásokat – ha mégoly nagyszabásúakat is – magán a viszonylag önálló rendszeren belül. Ráadásul egy strukturális válság az illető általános komplexum létét teszi kérdésessé, lehetségesnek mutatva meghaladását és valamely alternatív komplexummal való helyettesítését.

Ugyanez az ellentét kifejezhető úgy is, hogy összevetjük egymással azokat a közvetlen hatásokat, amelyek valamely különös társadalmi komplexumra jellemzőek egy adott időpontban, és azokat, amelyeken elképzelhetetlen, hogy bármikor is túlléphetne. A strukturális válság tehát egy globális struktúrának nem a közvetlen, hanem a végső határaival kapcsolatos…¹⁹

Teljesen nyilvánvaló tehát, hogy semmi sem lehet komolyabb dolog a társadalmi anyagcsere-újratermelés tőkés módja strukturális válságánál, amely megvonja a fönnálló rend végső határait. De ha mégoly mélységesen komoly is a strukturális válság a maga roppant fontos általános paramétereit tekintve, látszatra nem biztos, hogy ilyen döntő jelentőségűnek mutatkozik egy nagyszabású konjunkturális válság drámai viszontagságaihoz képest. Hiszen azok az „égiháborúk", amelyekben a konjunkturális válságok kitombolják magukat, meglehetősen paradox jellegűek abban az értelemben, hogy lefolyásukat tekintve nem csupán kiadják mérgüket (és érvényesítik akaratukat), hanem el is oszolnak („megoldódnak"), már amilyen fokig lehetővé teszik ezt a körülmények. Pontosan azért viselkedhetnek így, mert részleges jellegűek, s ez nem teszi kérdésessé a fönnálló globális struktúra végső határait. Ugyanakkor azonban és ugyanezen okból csupán „eloszlatni" képesek a mélyen fekvő, mélyen gyökerező strukturális problémákat (ezek szükségszerűen újra meg újra fölbukkannak sajátságos konjunkturális válságok alakjában) egyfajta szigorúan részleges és időben igencsak korlátozott módon. Vagyis amíg a legközelebbi konjunkturális válság föl nem tűnik a társadalmi láthatáron.

Ezzel szemben, tekintve a strukturális válság óhatatlanul összetett és elhúzódó természetét, amely válság nem epizodikus-pillanatnyi, hanem korszakos értelemben véve játszódik történeti időben, az egésznek a halmazati kölcsönhatása a döntő, még ha a „normalitás" hamis látszata alatt is. Azért van ez így, mert a strukturális válságban minden kockán forog, az adott rend mindent átfogó végső határai is belekeverednek, s ezeknek semmiképp sem lehetséges, hogy volna holmi „szimbolikus-paradigmatikus" külön instanciájuk. Ha nem értjük meg a különös események és fejlemények általános rendszerösszefüggéseit és a velük járó következményeket, akkor szem elől tévesztjük a valóban jelentős változásokat és a lehetséges stratégiai közbeavatkozás megfelelő emeltyűit, amelyekkel pozitív hatást gyakorolhatunk rájuk a szükséges rendszerátalakítás érdekében. Társadalmi felelősségünk ezért azt követeli meg, hogy megalkuvás nélkül kritikus módon viszonyuljunk a növekvő halmazati kölcsönhatásokhoz, ahelyett hogy vigasztaló megnyugvást keresnénk az illuzórikus normalitás világában, amíg csak a fejünkre nem omlik a ház.

Minthogy korunkban beköszöntött a tőke strukturális válsága, igazi csoda volna, ha ez a válság nem jelentkezne – méghozzá mély és messzire ható módon – a politika terén. A politika ugyanis, a megfelelő jogrenddel együtt, létfontosságú helyet foglal el a tőkerendszerben. Ez annak a ténynek köszönhető, hogy a modern állam a tőke összesítő (totalizáló) politikai vezénylő struktúrája; arra való (ameddig e most fönnálló újratermelési rend tovább él), hogy valamifajta kohéziót (vagyis effektíve funkcionáló egységet) teremtsen – még ha ez fölötte problematikus, és időről időre megbomlik is – a tőkerendszer széttartó (centrifugális) alkotóelemeinek (a termelő és elosztó „mikrokozmoszoknak") tömkelegében.

Ez a fajta kohézió csakis ingatag lehet, mert a mindenkori, épp érvényesülő, ám természetüknél fogva változó erőviszonyoktól függ. Ha ez a kohézió a jelentősen megváltozott erőviszonyok következtében megbomlik, helyre kell állítani valamiképp, hogy megfeleljen az új erőviszonyoknak – amíg ismét meg nem bomlik. S ez mindegyre így folytatódik, mint ami a világ legtermészetesebb dolga. Az efféle problematikus önmegújító dinamika érvényesül mind belföldön, egy-egy ország domináns erői közt, mind nemzetközileg, időszakos kiigazításokra szorulva a sok-sok állam változó erőviszonyai szerint a tőke globális rendjében. Ily módon juthatott globális uralomra az amerikai tőke a huszadik században, részint saját fejlődése belső dinamikája révén, részint pedig fokozatosan érvényre juttatva imperialista fölényét a jócskán meggyöngült korábbi imperialista hatalmak – mindenekelőtt Nagy-Britannia és Franciaország – fölött a második világháború alatt és után.

A nagy kérdés e tekintetben az: meddig folytatható az adott rendszer effektíve funkcionáló kohéziójának megbomlása és helyreállítása anélkül, hogy előidézné a tőke strukturális válságát? Az államközi viszonyok erőszakolt kiigazítása, úgy látszik, nem képez végső határt e tekintetben. Végtére is emlékeznünk kell rá, hogy az emberiségnek át kellett élnie, és át is élte a második világháború rémségeit anélkül, hogy megkérdőjelezte volna a tőke további alkalmasságát társadalmi anyagcsere-újratermelésünk rendszerellenőrzésére. Ezt nem csupán érthetőnek tartják az emberek, de ami rosszabb, elfogadhatónak is, mert mindig is a tőke normális működésének megszabott föltétele volt, hogy „amennyiben az ellenféllel nem lehet másként elbánni, következik a háború". A baj csak az, hogy az efféle „érvelés" – ami sosem volt semmivel sem józanabb, mint azon kijelentés, hogy „mindig az erősebbnek van igaza" – immár teljes képtelenség. Egy harmadik világháborút ugyanis nem lehet leállítani azon a ponton, amikor a kárhoztatott ellenség térdre kényszerül. Az egész emberiség tönkretételéhez vezetne. Amikor megkérdezték Albert Einsteintől, vajon milyen fegyverekkel vívják majd a harmadik világháborút, azt válaszolta: nem tudná megmondani, de azt teljes bizonyossággal állíthatja, hogy minden utána következőt kőbaltákkal.

A politika mindig nagy szerepet játszott a tőkerendszerben megkövetelt kohézió helyreállításában. Egy ilyen rendszer egyszerűen nem tartható fönn nélküle. Mert alkotórészeinek centrifugális ereje folytán hajlamos darabokra hullani. Ami általában a tőke normális működése során nagyobbfajta politikai válságnak látszik, az mélyebb értelemben abból a szükségletből fakad, hogy új kohéziót kell teremteni általános társadalmi szinten, az anyagilag megváltozott – vagy változóban levő – erőviszonyoknak megfelelően. Így például monopolista fejlődési trendeket nem lehet hagyni csak úgy, hogy haladjanak a maguk útján, különben súlyos problémákat okoznak mindenütt. Valamiképp viszonylagos kohéziós keretbe kell szorítania őket a politikának – a tőke összesítő vezénylő struktúrájának. Akkor is meg kell ezt tennie, ha a demonstratívan alkalmazott rendszabályozó intézkedései gyakran csak a nagyhangú ideológiai okfejtésig terjednek, meg az új erőviszonyok igazolásáig, hogy aztán megenyhüljenek a monopolista (vagy kvázimonopolista) társaságok irányában, ahogy az alapvető trend diktálja. A nemzetközi monopolista fejlemények, természetesen, ugyanilyen meghatározottságokon alapulnak. De mindezek a folyamatok elvben összeegyeztethetők a tőke normális működésével anélkül, hogy szükségképpen a rendszer strukturális válságába torkollnának. De még a politika strukturális válságába sem. A válságról szólva ugyanis még csak a politikában zajlókról beszélünk – vagyis egyes olyan válságokról, amelyek a fönnálló politikai rendszer kezelhető paraméterei közt mennek végbe és oldódnak meg -, nem pedig a politika válságáról.

A fönnálló politikai intézményeknek az a fontos funkciójuk, hogy irányítsák, bizonyos értelemben pedig rutinná tegyék a kívánatos társadalmi kohézió helyreállításának legalkalmatosabb és legtartósabb módját, összhangban az anyagi fejleményekkel és a megfelelően változó erőviszonyokkal, működésbe hozva egyúttal a mozgósítható kulturális és ideológiai arzenált is e cél szolgálatában. Tőkés, demokratikus társadalmakban ezt a folyamatot a politika terén rendszerint többé-kevésbé őszintén végigküzdött időszakos parlamenti választások formájában vezénylik le. Amikor a szükséges helyreállító kiigazítások nem tarthatók a rendes paramétereken belül, az alapul szolgáló erőviszonyok nagyobb mértékű változásai következtében, amelyek diktatórikus jellegű politikai-katonai föllépésekkel járnak, még akkor is a politikában beállott, a tőke által féken tartható válságokról beszélhetünk, föltéve, hogy előbb-utóbb visszatérés következik a tőke normális működésére jellemző „demokratikus alkotmányossághoz". Amellett az efféle fejleményeket gyakran nagymértékben külföldről ellenőrzik, ahogy Latin-Amerikában láthatjuk az USA ösztönözte és irányította autoritárius kormányzás számos példáján.

Igencsak más dolog, persze, amikor mélységesen autoritárius fejlődési folyamatok és trendek kezdenek érvényre jutni nem az alárendelt régiókban, hanem a globális tőkerendszer szívében – a strukturálisan uralkodó részeken. Ez esetben a „kettős könyvelés" korábbi patentje, ami abban áll, hogy kíméletlen (akár katonai-imperialista) uralmat gyakorolnak más országok fölött, miközben otthon a „demokratikus játékszabályokhoz" igazodnak, beleértve az alkotmányosság maradéktalan betartását, tehát ez a fajta kettős könyvvitel nem gyakorolható tovább. Az ellentmondások kitelepítése rendszeres törekvése a tőkének, ameddig csak gyakorolható. Minthogy fönnállnak a strukturális hierarchiák, amelyek érvényesülnek és érvényesülniük kell mindenkor az államközi kapcsolatokban is, a rendszer normális működéséhez hozzátartozik, hogy a domináns országok exportálni próbálják – erőszakos beavatkozások formájában, beleértve a háborúkat is – belső ellentmondásaikat a rendszer egyéb, kisebb önhatalmú részeibe. Abban a reményben teszik ezt, hogy belsőleg biztosítsák és a nagyszabású összeütközések közepette még az osztályhatárokon átnyúlva is erősítsék a kívánatos társadalmi kohéziót.

Ámde ez fokozottan egyre nehezebbé lesz – hiába minden önkiszolgáló mitológia az „egyetemesen jótékony globalizálásról" -, ahogy mindinkább globális gubanccá válik a tőkerendszer. Ennek eredményeként jelentős változásoknak kell lejátszódniuk, mindenütt komoly következményekkel. A túlsúlyosan domináns országnak, jelenleg az Egyesült Államoknak, ugyanis az az elsődleges gondja, hogy biztosítsa és fönntartsa az ellenőrzést a globális tőkerendszer fölött, amint az a globális-hegemonikus imperializmus legfőbb hatalmához illik. Ám tekintettel a riasztó anyagi és emberi ráfordításokra, amelyekért így vagy úgy meg kell fizetni, ez a globális uralomra irányuló terv óhatatlanul mérhetetlen veszélyekkel jár, valamint ellenállást vált ki nem csupán nemzetközileg, hanem belföldön is. Ez okból avégett, hogy fönntartsák az autoritárius ellenőrzést a tőkerendszer mint egész fölött a tőkés globalizációtól korunkban elválaszthatatlan, egyre mélyülő strukturális válság föltételei között, a félreérthetetlen autoritárius trendeknek erősbödniük kell nem csupán nemzetközi síkon, hanem a domináns imperialista országokon belül is, hogy le lehessen törni minden esetleges ellenállást. Azok a súlyos alkotmánysértések, amelyeket már láttunk az Egyesült Államokban és közeli szövetségesei jogi-politikai rendjében, s amilyenekre még inkább számíthatunk a jövőben – amiként az előre látható az eddig meghozott intézkedésekből és törvénybe iktatott rendszabályokból, vagy úgyszintén a meglehetősen egyoldalú „megfontolásokból" a cinikusan manipulált törvényhozási hírszolgáltatásban -, világos jelei ennek a tőke strukturális válsága hatására kialakult, veszedelmes trendnek.

Árulkodó példa a tendenciózus törvényhozói manipulációra az a mód, ahogyan fontos törvényeket megszerkesztenek a kormányzati végrehajtó ágazatban. Nem meglepő ennélfogva, hogy a legfölső bíróság egyik bírája Nagy-Britanniában kénytelen volt szót emelni egy emberi jogokat érintő, létfontosságú tárgyban, mondván, hogy „az elfogadott törvénycikkelyeket oly módon fogalmazták, hogy kiiktassák a bírósági kontroll hatálytalanító rendelkezéseit. […] A bíró azt mondta, hogy Charles Clarke [az akkori belügyminiszter] egyoldalú értesülés alapján hozott döntést a rendelet kibocsátásáról, ő viszont nem volt abban a helyzetben, hogy mérlegelhesse a körülményeket, amelyek megengednék a bíróságnak, hogy hatálytalanítsa a belügyminiszteri döntést. Így aztán, mondotta a bíró, hatályban kellett hagynia a rendeletet, jóllehet úgy ítélte meg, hogy az sérti az emberjogi törvényt."²⁰

A második világháborút követő időszakban némileg elsietve és naivan ünnepelték „az imperializmus végét". Valójában ugyanis csupán egy rég esedékes kiigazítást láttunk a nemzetközi erőviszonyokban, annak megfelelően, ahogyan a társadalmi-gazdasági és politikai hatalmi viszonyok objektíven átalakultak a második világháború előtt és alatt, miként előrevetítette ezt Roosevelt elnök első beköszöntő beszédének egyik kulcsfontosságú részlete, amely a „nyitott ajtó politikáját" szorgalmazta mindenütt, beleértve az akkori gyarmati területeket is. A háború utáni kiigazítás persze a korábbi gyarmattartó hatalmak hátrébb sorolásával járt: a másod- és harmadosztályba kerültek az amerikai imperializmus alárendelt erőiként. Ámde jó néhány évig – az újjáépítés és a viszonylag zavartalan gazdasági terjeszkedés háború utáni időszakában, amelynek segítségével sikerült megalapozni és finanszírozni a jóléti államot – az erőnek erejével érvényre juttatott „nyitott ajtó politikájával" (mármint az Egyesült Államok számára nyitott ajtóé) beharangozott nagy változás azzal az illúzióval járt együtt, hogy maga az imperializmus lett mindörökre a múlté. Azonfölül társult azzal a tág körben elterjedt ideológiával is, súlyosan megfertőzve nem csupán az értelmiséget, hanem a hagyományos baloldal némely fontos szervezett mozgalmát is, amely szerint a fönnálló társadalmi-gazdasági és politikai rend válságai (ilyeneket csakis a háború előtti rövid időre ismertek el) visszavonhatatlanul a múlthoz tartoznak. Ezt az ideológiát – ideológiai ikertestvérével egyetemben, amelyik „az ideológia végét" prédikálta – arra a föltevésre alapozva terjesztették, hogy immár a „szervezett kapitalizmus" világában élünk, s ennek tartósan sikerült elbánnia a maga ellentmondásaival.

Kegyetlen kijózanodást hozott aztán, a politikában éppúgy, akár az ideológiában, amikor a tőkerendszer mindenre kiterjedő és mindegyre mélyülő strukturális válsága jelentkezett. 1987-ben, amikor nagy válság zajlott a nemzetközi értéktőzsdéken, európai kereskedelmi bankárok úgy érveltek egy nyilvános televíziós vitában, hogy a válság oka az, hogy az USA nem hajlandó tenni valamit csillagászati adóssága rendezésére. Az amerikai bankár azzal vágott vissza agresszívan e vitában, hogy csak várják ki, amíg majd az USA rendezni kezdi adósságait, s akkor majd meglátják, mekkora válság zúdul a nyakukba. S bizonyos értelemben igaza volt. Hiszen roppant naivitásra vall azt képzelni, hogy Európa kényelmesen távol tarthatja magát a krónikusan megoldatlan globális strukturális válság mindenre kiterjedő hatásaitól, amely válságnak az amerikai adósság csupán egyik oldala, s ebben teljes mértékben részes a hitelező országok önérdekű cinkossága is.

Az utóbbi két évtizedben tanúi voltunk, ahogy szemlátomást nekivadultan, nagy dérrel-dúrral visszatért az imperializmus, miután hosszú ideig sikeresen „a demokrácia és a szabadság" posztkoloniális világának álcázta magát. És a most uralkodó körülmények között kiváltképp destruktív alakot öltött. Ez dominál jelenleg a történelmi szcénán, annak a nyílt hangoztatásával, hogy a jelenben éppúgy, akár a jövőben szükségszerű „korlátlan háborúkat" indítani. Mi több, ahogy korábban említettük, nem riadnak vissza annak kinyilatkoztatásától sem, hogy „morális jogosultsága" van a nukleáris fegyverek bevetésének – „preemptíven" és „preventíven" – olyan országok ellen is, amelyek nincsenek birtokában ilyen fegyvereknek.

Amióta megkezdődött a tőke strukturális válsága az 1970-es évek elején, a rendszer súlyos problémái minden téren halmozódtak és krónikussá váltak, nem utolsósorban a politika terén. Jóllehet minden bizonyíték ellenére tovább folyik mindenütt az „egyetemesen jótékony globalizáció" ábrándvilágának propagálása, nem rendelkezünk olyan alkalmatos nemzetközi politikai szervvel, amelyik képes volna orvosolni a mai fejlődési trendek tisztán látható negatív következményeit. Még az Egyesült Nemzetek korlátozott hatókörét is a semmivel teszi egyenlővé az amerikaiak eltökéltsége, hogy a világra kényszerítsék Washington agresszív politikáját, ahogyan a hamis ürüggyel Irak ellen indított háború esetében is történt.

Az amerikai kormányzat azzal, hogy így járt el, önkényesen magára osztotta a tőkerendszer mint egész globális kormányának elvitathatatlan szerepét, nem zavartatva magát attól a meggondolástól, hogy egy ilyen elképzelés szükségszerű bukásra van ítélve. Nem elegendő ugyanis szabadjára engedni a „túlerőt", ahogy az uralkodó katonai doktrína előírja, szétzúzva a másik fél hadseregét, a katonai kaland végrehajtása során mérhetetlen „járulékos kárt" okozva, amiként obszcén mód nevezik, az egész népességnek. A fönntartható állandó megszállás és uralom – beleértve a zavartalan és hasznot hajtó gazdasági kizsákmányolást – az ily módon megtámadott országokban egészen más lapra tartozik. Azt képzelni, hogy akár még a legnagyobb katonai szuperhatalom is képes rá, hogy mint afféle „kikényszerített normalitást" ráerőszakolja az egész világra – és ebben az értelemben megváltoztathatatlan állapotként szabja meg – az „új világrendet", teljesen képtelen föltételezés.

Sajnos az események és a fejlemények már régóta ebbe az irányba mutattak. Hiszen nem George W. Bush elnök, hanem Bill Clinton elnök volt az, aki arrogánsan kijelentette: „Csupán egyetlen szükséges nemzet létezik, az Amerikai Egyesült Államok." A neokonok csupán fönntartani és megerősíteni akarták ezt a hitet. Az úgynevezett liberálisok sem tudtak azonban semmi pozitívabbat prédikálni, mint ugyanezt a veszedelmes hitvallást, egészében véve ugyanolyan szellemben. Panaszkodtak, hogy „túl sok az állam" ma világszerte, s egy úgynevezett igazságszolgáltatási integrációt javasoltak az efféle problémák lehetséges megoldása gyanánt.²¹ Vagyis egy groteszk módon „igazságszolgáltatási integráció" néven nevezett valami mellett kardoskodtak, ami valójában a pszeudolegitimációját jelentené egy maroknyinál is kevesebb imperialista hatalom, mindenekelőtt az Egyesült Államok által gyakorolt, autoritárius, közvetlen ellenőrzésnek a nehezményezett „túl sok állam" fölött. Ez a koncepció, ködösítő terminológiája dacára, nem sokban különbözik Thomas P. M. Barnett fönt idézett elméletétől, hogy miképp is kell megbirkózni a nehezményezett „nem csatlakozás állapotával".

Ha „túl sok állam" létezik is manapság, azért még nem lehet varázsütésre eltüntetni őket. Katonai erővel sem lehet letarolni őket, hogy azután ennek alapján teremtsék meg az „új normalitás" globalizált boldogságát. Nem lehet a végtelenségig elfojtani a jogos nemzeti érdekeket. A világon leginkább Latin-Amerika népe tanúsíthatja ékesszólóan ezt az igazságot.

A politika strukturális válsága szerves része a tőkerendszer hosszan gennyedző strukturális válságának. Ez mindenütt jelen van, következésképp nem lehet megoldani úgy, hogy öntartósító, apologetikus módon bíbelődnek valamelyik elszigetelt politikai aspektussal. A legkevésbé lehetséges megoldani úgy, hogy az alkotmányosságot lyukasztgatják-foltozgatják, aminek számos riasztó példáját láthattuk. S az alkotmányos rend aláaknázásával és egyáltalában való eltörlésével sem. Ha brit legfelső bírósági tagok és olasz igazságügyi tisztviselők tiltakozhatnak az ilyen próbálkozások ellen, bármilyen kirohanásokat intéznek is ellenük e világ Berlusconijai még akár három nappal az általános választások előtt is, akkor mi is mindannyian megtehetjük ezt annak kritikai tudatában, hogy mi minden forog itt kockán.²² Társadalmi anyagcsere-ellenőrzésünk fönnálló módja mély válságban van, s ezen csakis egy gyökeresen különböző mód kialakításával segíthetünk, amelyik a lényegi egyenlőségen alapul, s ez korunkban válik valóban véghez vihetővé, első ízben a történelem során. Sokan jogosan bírálják a parlamenti politizálás kínosan nyilvánvaló kudarcait. De e tekintetben is az a helyzet, hogy a parlamentarizmus múltjának és jelenének szükséges újragondolása nem vezethet tartós eredményre, ha nem tágabb összefüggésében vizsgáljuk, mint a tervezett új társadalmi anyagcsererend szerves, a lényegi egyenlőség követelményétől elválaszthatatlan részét.

Sokan egyetértenek ma azzal, hogy társadalmi anyagcsererendünk – fokozódó destruktivitása miatt még környezetvédelmi tekintetben is, hát még a termelés és a pocsékoló tőkefölhalmozás körében, nem is szólva a legfelelőtlenebb katonai rombolás szaporodó közvetlen megnyilvánulásairól – hosszú távon életképtelen. Ám annak a ténynek kell a folyamatban levő fejlődési trendekre és halmazati hatásukra vonatkozó kritikai tudatunk előterébe kerülnie, hogy a hosszú táv korunkban egyre rövidül. A mi felelősségünk, hogy tegyünk valamit, mielőtt kifutnánk az időből.

Jegyzetek

* A tanulmány bevezető előadásként hangzott el a brazíliai Maceióban 2006. május 4-én, a munkaügyi bírák 13. országos kongresszusán.

¹ Mészáros István: Szocializmus vagy barbárság mint történelmi alternatíva. Budapest, Napvilág, 2005, 46.

² „Seymour Hersh jelenti, hogy az egyik változat bunkertörő taktikai nukleáris fegyver, valamint B61-11 bevetését is magában foglalja, biztosítandó Irán fő centrifuga-létesítményének lerombolását Natanzban." Sarah Baxter: „Gunning for Iran". The Sunday Times, 2006. április 9.

³ Ennek a 2005. április 17-i kezdeményezésnek előzménye volt 2005 őszén egy petíció, amelyet több mint 1800 fizikus írt alá, elutasítva az USA új nukleáris fegyverzeti politikáját, amelynek része a preemptív nukleáris fegyverhasználat a nem-nukleáris ellenséggel szemben: http://www.globalresearch.ca

⁴ John Pilger joggal ostorozta ez okból Tony Blair miniszterelnököt. Ezt írta: „Blair kimutatta az abszolút hatalom iránti vonzódását, amikor a királyi prerogatívumot, visszaélve vele, arra használta, hogy a parlament megkerülésével indítson háborút." Pilger cikkét, amelyből idézetünket vettük, a New Statesman közölte 2006. április 17-i számában. Hozzátehetjük, hogy az ilyen trükköket, mint amilyen a „királyi előjog", valamint problematikus megfelelői egyéb alkotmányokban, egészében véve pontosan azzal a célzattal ötölték ki, hogy visszaéljenek velük mint önlegitimáló autoritárius mentesítő záradékokkal, amelyekkel önkényesen fölülírhatják a demokratikus követelményeket nehéz körülmények között, ahelyett hogy kiterjesztenék a demokratikus döntéshozó hatalmat, ahogyan nagyobb válsághelyzetekben szükséges volna.

⁵ Baxter: i. m.

⁶ Richard Peet: „Perpetual War for Lasting Peace". Monthly Review, 2005. január, 55-56.

⁷ Uo.

⁸ Max Boot: Savage Wars of Peace. Idézve in „The Failure of Empire" (szerkesztőségi cikk). Monthly Review, 2005. január, 7.

⁹ Mészáros: i. m. 99.

¹⁰ „Transcripts shows No 10's hand in war legal advice". The Guardian, 2005. február 24. Emlékeztetnünk kell itt rá, hogy világos legyen az ügy: Lord Goldsmith első szakvéleménye fölöttébb szkeptikus volt a tervezett háború törvényességét illetően.

¹¹ Philippe Sands: Lawless World. London, Penguin Books, 2005.

¹² John Mortimer: „I cannot believe that a Labour Government would be so ready to destroy our law, our freedom of speech and our civil liberties". The Mail on Sunday, 2005. október 2.

¹³ „Terror Law an affront to justice". The Guardian, 2006. április 13.

¹⁴ „John Pilger sees freedom die quietly". New Statesman, 2006. április 17.

¹⁵ Japan Press Weekly, 2006. március, 26.

¹⁶ Manuel Marulanda Vélez: „Carta enviada pelo líder histórico das FARC da Colômbia a Álvaro Leyva, candidato às Eleiçôes Presidênciais marcadas para 24 de Maio de 2006". resistir.info, 2006. április.

¹⁷ Uo.

¹⁸ Azt írtam 1971 novemberében, a Marx's Theory of Alienation harmadik kiadásának előszavában, hogy a most zajló események és a kibontakozó fejlemények „drámai módon nyomatékosítják a tőke globális strukturális válságának fölerősödését".

¹⁹ István Mészáros: Beyond Capital. London, 1995, 680-682. A 18. fejezetben jóval részletesebben tárgyalom ezt a témát.

²⁰ „Terror Law an affront to justice". The Guardian, 2006. április 13. A The Guardian ugyanezen számában Tania Branigan, a lap belpolitikai tudósítója arról számol be, hogy „kritikusai úgy vélekednek, a Törvényhozási és Igazgatási Reform törvényjavaslata engedélyezné a kormánynak, hogy szinte minden törvényt kívánsága szerint megváltoztathasson – akár újabb büntető elemek beiktatásával, vagy akár az alkotmány módosításával is -, parlamenti megszavaztatás nélkül. […] A torik és a liberális demokraták a törvényjavaslatot csak »parlamenti szavazáseltörlő törvény« gúnynéven emlegetik."

²¹ Martin Wolf: Why Globalization Works? New Haven, Yale University Press, 2004.

²² Giorgio Ruffolo: „Un paese danneggiato". La Repubblica, 2006. április 7.

A tanulmány arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi a specifikus tulajdonsága a volt szovjet tömb országaiban létrejött kapitalizmusnak. (S ebből közvetve adódik az a levezetett kérdés: miért ilyen jelentéktelen a kapitalizmussal szembeni politikai ellenállás Kelet-Európában.) Mivel az ismert séma szerint a „polgári forradalomra" háramló „modernizációs" és szekularizációs munkát a bolsevik forradalom végezte el, ez mind a rendi múlt elemeit, mint a proletárszocializmust elsöpörte, ezért politikai és kulturális értelemben régiónkban jött létre a „legtisztább" tőkés rendszer.

Kétség se férhet hozzá, a baloldal számára Kelet-Európának szimbolikus és történelmi jelentősége van. Végtére is itt került sor az állítólagos szocialista kísérletre. Amikor 1989-ben összeomlott a keleti tömb, a legtöbb ember úgy érezte, hogy a globális kapitalizmus horizontján túl már semmi sincs. Bár egyáltalán nem biztos, hogy ami elbukott, az valóban szocializmus volt, a nyugati baloldal intézményei, szervezetei, irányzatai úgy tűntek el a történelmi süllyesztőben, mintha mindaz, amit képviseltek, azonos lett volna avval a vigasztalan romhalmazzal, ami Sztálinnak és diadokhoszainak a birodalma volt. Bármilyen dicstelen, szürke, ijesztő és unalmas is volt ez a birodalom, a mai bentlakók úgy vélik, hogy minden tekintetben magasabb rendű, mint az új fölállás. A szocialistákat, úgy tetszik, az emberek annak az általánosan elfogadott véleménynek az alapján utasítják el, hogy a kapitalizmuson kívül nem létezik más, a demokratáknak meg azt mondják, hogy a diktatúra vidám piknik volt ehhez az új liberális demokráciához viszonyítva.

Ám a „kelet-európaiak" többségével szemben (Vlagyivosztoktól Prágáig és az Aral-tótól Kelet-Berlinig) és a zsémbes nyugati kommunistákkal ellentétben én nem tudom és nem is akarom siratni a posztsztálini tragikomédia dicstelen kimúlását annak ellenére se, hogy a kelet-európaiaknak akad néhány érdekes oka erre a viselkedésre; és a legtöbb liberálistól eltérően nem gondolom, hogy ami összeomlott, az szocializmus volt, és azt sem gondolom, hogy a novus ordo seclorum szükségszerű is, meg sikeres is. Vagy ami azt illeti, hogy különösen novus lenne.

Természetesen meg tudom érteni, hogy ezek a vélekedések a legitimáció legkülönfélébb tétjeit és stratégiáit jelentik, mint ahogy mindig is evvel a kockázattal jártak, és a legitimációnak a történelem és a történetelmélet révén kell végbemennie. Ha meg akarjuk érteni, miért is olyan különösen érdekes és rendkívül taszító változata Kelet-Európa a kései kapitalista társadalomnak, akkor meg kell szabadulnunk attól a gondolattól, hogy ennek a jelenségnek bármi köze volna a „totalitárius" szellemi beállítottsághoz vagy az „elmaradott", a tekintélyelvűségben gyökerező szokásokhoz és a szolgalelkűséghöz; ezekkel a fogalmakkal a hidegháború „naturalizálta" a meglepően modern, de se nem liberális, se nem Nyugat-barát ellenfelének ideológiai önképét.

Kétségtelen, hogy a legfontosabb az a gyötrelmes kérdés, amely az 1917-ben született és 1989-ben szégyenletesen kimúlt rendszer természetét firtatja. Sok folyókilométernyi könyvtári polcot töltenek meg azok a művek, amelyek ezt a kérdést akarják fölfejteni, mely oly sok szívfájdalom és szenvedés oka volt, és a huszadik század jelentősebb radikális mozgalmainak önértelmezését is meghatározza.

Hiszen ha a rendszer szocialista volt, akkor a reformista szociáldemokrácia áruló volt, az antileninista szélsőbal nem volt egyéb, mint puszta őrület; ha viszont a rendszer nem volt szocialista, akkor minden hősies áldozat, különösképpen a nyugati és déli kommunista hivatásos forradalmároké, hiábavaló volt. Ha a rezsim ténylegesen szocialista volt, és a gulag, a népirtás és a kirakatpörök ebben a ténylegesen szocialista rendszerben történtek meg, akkor a szocialista eszme maga bűnös, ám ha a rezsim nem volt autentikusan szocialista, akkor a gulag nem mond ellent a szocialista eszme morális és politikai megvalósíthatóságának. Ha a szovjet típusú rendszer nem volt sikeresebb, mi több, egészében véve rosszabb volt, mint a kapitalista rendszerek általános működése, akkor ennek felelősségét aszerint kell megosztani, hogy mit is gondolunk a rendszer fő jellemzőiről. Ezekre a régi kérdésekre egyszerre történeti és filozófiai választ kell találnunk.

Nem kétséges, hogy a szovjet tömb országaiban kiirthatatlanul jelen voltak a klasszikus kapitalista sajátosságok: a bérmunka, az árugazdaság, a munkamegosztás, a kötelező munkavégzés, a tőkének való alávetettség, a pénz, a járadék, a tulajdont illető, alapjában változatlan római jog [az ELTE „marxista-leninista" polgári jogi tankönyvét fordításban minden változtatás nélkül taníthatták nyugat-európai, közös piaci jogászoknak az 1960-as években], a munkahelyi, üzemi hierarchia, éles különbség a fizikai és a „szellemi" munka között, iszonyú egyenlőtlenség, a proletár ellenállás elfojtása, a munkásosztály autonómiájának megtörése, elnyomó patriarchális család, a nők fizetetlen házimunkája, politikai és ideológiai elnyomás, féktelen állami nacionalizmus, etnikai és faji megkülönböztetés, cenzúra az emancipatorikus művészet és társadalomtudomány ellen, és persze vad, féktelen kizsákmányolás. Evvel a lehangoló fölsorolással szemben a kétkedő igazhívők, közülük Trockij a leghíresebb, mindössze egyetlen tényt tudtak felhozni: a magántulajdon eltörlését. A társadalmasítás és a gazdasági tervezés szerintük mindenki számára meggyőzően bizonyította, hogy a kapitalizmus a Szovjetunióban még a sztálini „thermidor" idején se, a Kínai Népköztársaságban és a csatlós államaikban se tért, mert nem is térhetett vissza. [„Visszatérésről" persze csakugyan nem volt szó, hiszen korábban nem volt kelet-európai és ázsiai kapitalizmus.]

A rendszer szörnyűnek elég szörnyű, de valahol mégis szocialista. A proletariátust így vagy úgy minden jelentős tétel „tulajdonosának" tekintették, bár a proletariátus nem rendelkezhetett állítólagos tulajdonával, és nem ellenőrizte, nem is ellenőrizhette és irányíthatta a gazdaságot, és nem szólhatott bele abba se, hogyan folyik a termelés, és mi legyen a gazdasági fejlődés célja. Ennek ellenére tagadhatatlan tény, hogy a keleti tömbben nem voltak magánkapitalisták, és nem voltak „valódi" piacok se. Ez azért is érdekes, mert óhatatlanul fölveti azt a kérdést: vajon tényként kell-e kezelnünk, hogy a kapitalizmust elsősorban a piacok megléte és a termelési eszközök magántulajdonosainak jelenléte jellemzi.

Ez volna az ortodox marxista nézet? Ami engem illet, ezt erősen kétlem.

Tekintsük át röviden, mit is takar ez a szó: „magán", ami legalábbis Rousseau óta a polgári társadalom lényegét fejezi ki. [Pl. ezen alapszik a különbségtétel „bourgeois" és „citoyen" között.]

A „magán" elsősorban kiváltságos, elkülönült, védett területet jelöl, mely fölött valaki/valami ellenőrzést gyakorol, és ami egyúttal kizárja más versengők hozzáférését az ellenőrzéshez. Ez a valaki/valami lehet fizikai vagy jogi személy, pl. intézmény, mondjuk, a korona, netán szerzetes- vagy lovagrend. Hiszen mondhatjuk-e, hogy a koronabirtok nem magántulajdon ebben az értelemben? Vajon Kelet-Európában az óriási egyházi birtokok 1945 előtt nem voltak-e magántulajdonban, s mint ilyenek, nem zárták-e ki azokat, akik úgyszintén szívesen birtokolták volna őket? Vajon „az állam", netán metafizikailag, milyen értelemben volt nem-kizárólagos, nem-ellenőrző, nem-haszonélvező tulajdonos? A koronabirtokok tulajdonát szintén a közösség együttes hasznára fordították, pl. hadsereget állítottak ki és fizették a zsoldosokat, de vajon ez a különleges használat nem volt kizárólagos, nem öltött tulajdoni formát? Vajon a király alattvalói saját érdekükben tetszésük szerint fölhasználhatták volna a kincstári tulajdont? Vajon az a tény, hogy inkább jogi, mintsem fizikai személy volt az, „aki" a javakat birtokolta azok kizárásával, akik semmilyen termelőeszközzel nem rendelkeztek, cáfolja-e az elkülönített tulajdon meglétét? Úgy tetszik, hogy az osztálytársadalmakban, mint a piaci kapitalizmus és a szovjet típusú rendszerek, a tulajdonlás lényege a tulajdonnak az elkülönítettsége azoktól, akik munkabér ellenében működtetik, de nem birtokolják a termelőeszközöket. Másfelől, nem lényegi sajátossága a tulajdonlásnak a tulajdonosok politikai vagy jogi természete. A szovjet típusú rendszerek apologétái azt mondták – még az is lehet, hogy hitték is -, hogy a proletariátus állítólagos politikai hatalma megváltoztatta ennek a titokzatos entitásnak, „az államnak" a jellegét, s ez ennélfogva nemcsak az új uralkodó osztálynak a politikai és közigazgatási képviselete lett, hanem új típusú tulajdonossá is vált, amely nem sajátít el értéktöbbletet „nem-proletár" vagy „nem-szocialista" célokra, ami persze a gyakorlatban azt jelentette, hogy az értéktöbblet jó részét a megszokott módon újra befektették.

Minthogy a proletariátusnak természetesen nem volt semmiféle politikai hatalma, tehát nem is gyakorolhatta, ahogyan a munkásellenzék Oroszországban már 1919-ben helyesen rámutatott erre, meglehetősen egyértelműnek látszik, hogy a kormányzat politikai irányvonala és ideológiája semmilyen elképzelhető módon nem változtatja meg a tulajdon nélküli munkások kirekesztését az „ő" misztikus, képzetes tulajdonuk élvezetéből, irányításából vagy isten ne adja, eladásából. Tökéletesen igaz tehát, hogy a tulajdonos funkcióját hivatalnokok vagy apparatcsikok gyakorolták a föntről jövő utasításoknak megfelelően, és ezek az apparatcsikok a társadalom gazdasági javait nem birtokolták, és nem tudták őket közvetlenül a maguk hasznára fordítani, sem elidegeníteni nem tudták tetszésük szerint, más szóval, nem az „apparátus" vagy „nomenklatúra" mint olyan volt a termelési eszközök kollektív tulajdonosa. De ez egyáltalán nem előföltétele általában a tulajdonlásnak, amely teljességgel független a „magán", a „privát" szó és fogalom eredeti, történeti jelentésétől. Egyáltalán nem szükséges, hogy a „nomenklatúra" egyes tagjai részesüljenek a proletariátus által előállított értéktöbbletből, mint ahogyan a részvénytársaságokban a részvényesek szoktak; ugyanakkor azonban bármennyire is elkülönült volt ez a tulajdon, hiszen a társadalmi újraelosztás az apparátusnak, a nomenklatúrának kedvezett, amely számottevő anyagi privilégiumokat élvezett, ezek azonban – mint köztudomású – nem voltak különösebben tartósak vagy garantáltak vagy átörökíthetők; mégis, az elkülönült tulajdon fölötti elidegenítési, ellenőrzési, működtetési, irányítási jog nem volt hozzáférhető a társadalomi verseny- és vetélytársak számára; s ez elegendő ahhoz, hogy uralkodó osztálynak nevezzük.

Ami itt specifikus, az a kormányzati funkciók és az uralkodó osztályokhoz tartozás szintézise. Ennek történeti előzményei vannak Kelet-Európában és Ázsiában is, és Karl Wittfogel és más képzeletgazdag emberek hajlamosak voltak ezeket a hagyományokat [„hidraulikus", azaz folyamszabályozó, gátépítő, emiatt centralizáló-etatista, állami rabszolgaságot használó ókori keleti rezsimek] túlbecsülni, de én személy szerint nem hiszem, hogy ennek különösebb jelentőséget kellene tulajdonítanunk, hiszen ez a helyzet csak a bolsevik forradalommal, újonnan állt elő, ami pedig föltűnően fütyült a precedensekre [beleértve a Marx által reményteli figyelemmel elemzett „obscsinát" és „zadrugát", azaz faluközösséget].

Más szóval az ún. „szocialista állami tulajdon" a munkások szempontjából (és ez a lényegi aspektus) fogalmilag nem különbözik a „tőkés magántulajdontól", bár a társadalmi szervezet és társadalmi dominancia eltérő módszereit jelenti, és magyarázhatja a hiányzó piac rejtélyét.

Ha a piac anonim mechanizmus, amely a kínálatot igazítja a kereslethez, és ennek megfelelően allokálja a forrásokat, akkor a „szocialista" tervezés olyan nem-anonim, szándékolt-tudatos és hierarchikus („föntről lefelé" irányuló) mechanizmus, amelyet eredetileg ugyanerre szántak, de amely – s ebben teljes a közmegegyezés – sokkal kevésbé hatékony.

A kétféle mechanizmus különbségeit jórészt tompítja egyfelől a Kornai János és mások leírása szerint piacot szimuláló, utánzó „tervalku" az egykori keleti tömb gazdaságaiban, másfelől pedig az erőteljes kormányzati beavatkozás és a gazdasági célok politikai és ideológiai erők általi [gyakran katonai, területi és demográfiai szempontú] meghatározása a korai kapitalizmus kialakulása során. Senki sem állíthatja komolyan, hogy a brit és holland Kelet-Indiai Társaságok és az ezekhez hasonló szervezetek tiszta „piaci" intézmények voltak. A katonai és katonailag szervezett erők összecsapása éppen annyira alakította a piaci kapitalizmus arculatát, mint a tőzsde. A tőke újrabefektetését és az újraelosztást a hiánygazdaságokban mindig is az állami vagy a kormányzati akarat végezte – még az olyan, hivatalosan tőkésnek nevezett társadalmakban is, mint a háborús Németország és az 1940-es, 1950-es évek Nagy-Britanniája. És ne felejtsük el, hogy a piacgazdaság neokonzervatív (vagy „neoliberális") modellje szintén ideológiailag motivált politikai lépés eredményeként született, és nem volt más a helyzet a gabonatörvények (Corn Laws) és a szabadkereskedelem esetében a tizenkilencedik században se. Úgy látszik, az a különbség, hogy a polgári társadalmakban [nem minden „tőkés" társadalom „polgári" társadalom is egyben] az uralkodó osztály politikai cselekvését szokás szerint ellenőrzés alatt tartják a választások és a „szabad" pártharcok, míg az egypártrendszerű „szocialista" diktatúrákban ilyen fékek nincsenek. Persze ha hiányoznak is ezek a fékek és ellensúlyok, nem azt jelenti, hogy ezekben a diktatúrákban az uralkodó osztályokon belül ne folytak volna mindig is gyilkos küzdelmek, ahogyan azt se jelenti, hogy a diktatúra apparátusai ne tudtak volna (ne tudnának) irányt váltani: elég csak összehasonlítani a Kínai Kommunista Párt politikáját Mao idején és a mai, Hu Csin-tao-féle vezetés alatt, hogy lássuk, a változások úgy mentek végbe, hogy érintetlenül hagyták a politikai „fölépítményt", anélkül hogy a rezsim a legcsekélyebb mértékben is „pluralizálódott" vagy „liberalizálódott" volna. Más szavakkal, Sztálin valódi örököseinek „totalitárius" kormányzása simán összeegyeztethető a szabadpiaci kapitalizmus legelvadultabb változatával.

A föntiekből következik, hogy rossz nyomon indul el az, aki a modern kormányzati gazdaságirányítási utak közötti lényegi különbségeket abban próbálná megragadni, hogy a politikai autoritás versengő (szabadelvű vagy zsarnoki) modelljeiben lévő eltérések által meghatározott szocialista és kapitalista tervezés különbségeit keresi. Itt egyidejűleg vannak jelen egymást átfedő modellek és óriási különbségek. A kérdés nem az, vajon a „piaci szocializmus" megvalósítható vagy kívánatos-e, illetve hogy valaha létezett-e már, hanem sokkal inkább az, hogyan határozzuk meg azt a nem-piaci kapitalizmust, amely, úgy tetszik, a keleti tömb szovjet típusú rezsimjeiben Európában és Ázsiában állt fönn.

Ennek a leírásnak a szokásos módon az októberi forradalomból és e forradalomnak a második világháborút követően Kelet-Európa, Kelet- és Délkelet-Ázsia egyes részeiben végbement variánsaiból kell kiindulnia. Kezdjük mindjárt azzal az absztrakt megfogalmazással, hogy az állítólagos „szocialista" forradalom az osztálytársadalmakat nem változtatta osztály nélküli társadalmakká, hanem a kaszttársadalmakból (vagy „rendi" társadalmakból) csinált osztálytársadalmakat.

A bolsevikok tudtukon kívül – amint azt szinte azonnal megértették az olyan különböző figurák, mint a baloldali kommunista Hermann Gorter, sőt: Antonio Gramsci (híres cikkében: „Forradalom »A tőke« ellen", 1918. január, in: Szabó Tibor, szerk.: Gramsci: Politikai írások, 1916-1926, Bp.: Kossuth, 1985, 43-47.), majd később Karl Korsch – félig-meddig egyetértettek a gyűlölt „legális marxistákkal" és kautskyánusokkal abban, hogy a proletár forradalmárokkal polgári forradalmat kell csinálni. A régi Kelet-Európa négy birodalma (a Hohenzollern, a Habsburg, a Romanov és a Török Birodalom) az 1848 utáni tessék-lássék vagy egyenesen szemfényvesztő látszatreformok ellenére – a nyugati peremvidékek és a modernizáció néhány szigetkéjét vagy inkább foltját leszámítva – mezőgazdasági kaszttársadalom maradt, ahol a népesség túlnyomó többsége személyes szolgaságban, alázatban, úrtiszteletben, írástudatlanságban élt, robotot (corvée-t) teljesített (tehát fizetetlen, önkényesen kirótt kényszermunkát a hűbérúr javára, a nagybirtokon az 1930-as évekig), nem is beszélve az egyházi uralomról, a csendőrség, feudális ispánok és intézők brutális önkényéről. A földtelen parasztok, akiket már nem jobbágyoknak neveztek, hanem akiket – a mezőgazdasági „cselédeket", zselléreket – félig-meddig rabszolgának tekintettek, az időnként fellángoló esztelen jacquerie-k, zendülések vagy pogromok (amelyeket többnyire az udvar bátorított annak érdekében, hogy megrémítse a dzsentrit és a gyönge, védtelen városokban élő, nyugtalankodó purgereket és mesterlegényeket) ellenére sem tudtak semmit tenni életkörülményeik javítása érdekében. A társadalmi forradalmároknak először az „elmaradott" rendi vagy kaszttársadalom problémájával kellett megbirkózniuk, hiszen a „burzsoázia" zöme középkorias, túlnyomó többségében szegény és tudatlan kiskereskedőkből állt; a „proletárok" pedig főleg napszámosok, kézművesek, vándoriparosok voltak, és a még döntő mértékben feudális társadalom réseiben tengődtek; itt a földbirtokos arisztokráciát és a szoldateszkát, a tiszti-nemesi kasztot leszámítva általános volt a jogfosztottság. A viszonylag jómódú és modern Magyarországon a teljes lakosságnak kevesebb mint hét százaléka rendelkezett választójoggal, és a választási csalás, szavazathamisítás és rendőri megfélemlítés bevett gyakorlatnak számított még ezek között a különlegesen biztonságos körülmények között is. Az ellenzéki képviselőket fegyveres rendőrök távolították el a képviselőházból a házelnök [gr. Tisza István] parancsára – és mindez az osztrák-magyar belle époque-ban, a szecessziós cs. kir. aranykorban, nem pedig a sötét Szibériában történt.

Keleten a különböző szocialista irányzatok a modernizáció végrehajtására óhajtották fölhasználni az új forradalmi államot, vagyis a polgári forradalom alapföladatának betöltésére, legalábbis ez volt az a kötelesség, amelyet a korszak közkeletű „haladó" doktrínája szerint az ilyen forradalmaknak teljesíteniük illik. Autochton, őshonos, szervesen kialakult polgárság hiányában a mezőgazdasági, rendi vagy kaszttársadalom elsöprésének ezt a döntő fontosságú lépését a proletariátus és az értelmiség közötti stratégiai szövetség tette meg.

De ezek a társadalmi csoportok meglehetősen sajátságosak voltak Kelet-Európában, mivel őket is premodern kasztszerűség jellemezte. Kelet-Európában az ipari munkásságot túlnyomó részt bevándorló, allogén („más etnikumú") csoportok alkották. A munkásszakszervezetek tagjai Csehországban és Magyarországon nem nagyon tudtak csehül vagy magyarul, hanem németül beszéltek (az első magyarországi szocialista perben 1871-ben a királyi törvényszéknek tolmácsokat kellett alkalmaznia ahhoz, hogy a vádlottak tanúvallomásait fölvegyék, mivel a vádlottak – a magyarországi munkásmozgalom vezetői – egyike sem beszélt magyarul), nem is beszélve a jól ismert svájci (és nem zsidó) radikális Rudolf Rockerről, aki kénytelen volt jiddisül megtanulni, amikor meg akarta szólítani a londoni East End proletár anarchistáit (ma ehhez bengáliul vagy gudzsárátiul kellene megtanulnia). Kelet-Európában az, hogy valaki proletár szocialista, egyet jelentett avval, hogy etnikailag elkülönült (a nagyrészt németül beszélő kozmopolita vagy „internacionalista" közösségben) és felekezetileg vagy vallásilag (az ateisták vagy vallásukat nem gyakorló, felekezeten kívülre sodródott keresztyének, zsidók vagy a szabadgondolkodók közösségében) eltávolodik a nép többségétől. A forradalmi értelmiség – bármilyen divatjamúlt is ennek említése – jórészt zsidó volt. Aligha meglepő tehát, hogy a tekintélyes orosz történész, Alekszandr Usakov fölmérése szerint a bolsevik központi bizottság tizenkét tagjából kilenc volt zsidó, a tizenöt fős jobboldali szociálforradalmárok (eszerek) központi bizottságában tizenhárom tag volt zsidó, a baloldali eszereknél a tizenkét főből tíz, az anarchisták moszkvai bizottsága öt tagból állt, s ebből négy zsidó volt. Ha nem is ennyire végletesen, de hasonló arányok jellemezték a munkásmozgalmat az Osztrák-Magyar Monarchiában, a Balkánon és az arab Közel-Keleten, ahol akkoriban még a Fényes Porta uralkodott.

Max Weber beszélt a „páriakapitalizmusról" (a fogalmat aztán a második világháború idején a belga forradalmi marxista, Abram Léon dolgozta ki), és ez egy bizonyos pontig „páriaszocializmus" volt, az elszigetelt városi proletariátus és az elszegényedett, talajt vesztett értelmiség bátor vállalkozása, amelynek a képzeletbeli világát a fejlett Nyugat mítosza tette teljessé – de erről később. A kelet-európai baloldalon több emlékirat beszéli el, hogy itt keleten mennyire bálványozták a parlamenti szocialistákat a távoli Reichstagban Berlinben vagy Bécsben [a magyar olvasó ismerheti Sinkó Ervin gyönyörű esszéjét erről: „Szemben a bíróval", 1935, in: Sinkó: Szemben a bíróval: Válogatott tanulmányok, s. a. r. Sükösd Mihály, Bosnyák István, Bp.: Gondolat, 1977, 47-90.], bár ezt ők nem is sejtették: Bebelt, Liebknechtet, Adlert, Rennert, Bauert újkori szentekként tisztelték, akik megkapták azt a tiszteletet és méltóságot, ami kevésbé szerencsés keleti atyjukfiainak nem adatott meg; a vezetőkhöz való efféle viszonyulás hasonlít ahhoz, ahogyan a rastafárik a Karib-szigeteken Hailé Szelassziét imádják: a fekete férfit, mégis császár és egyben Júda oroszlánja. A proletárok és a deklasszált értelmiség Keleten, az érthetetlen nyelven beszélő, archaikus parasztság tengerében (ne feledjük, míg a városban lengyelül beszéltek, a falun ukránul, egy másik városban magyarul beszéltek, de falun már románul énekeltek, a hivatalnokok franciául és németül bonyolították a levelezést, de alattvalóik valamelyik szláv patois-ban, nyelvjárásban hebegtek-habogtak, és még a hivatalos és fölöttébb mesterséges Hochdeutsch-ot sem értették sokan, még „a népi németek" többsége se), a „vörös" városok és kerületek (Presznya, Floridsdorf, Csepel, Griviţa) számtalan tekintetben idegenek maradtak. Miközben a szociáldemokraták szervezte fölnőttoktatási tanfolyamokon Bécsben, Pesten, Krakkóban, Czernowitzban (Cernăuţi, Csernovci) az emberek ugyanazokról a dolgokról beszélgettek, mint a Fábiánus Társaság tagjai vagy a Cooper Union [ma is fönnálló „haladó", baloldali szabadegyetem New Yorkban] hallgatói, addig a fölsőbb osztályok tagjai semmit sem olvastak, illetve ha mégis, akkor Mme de Sévigné leveleit, míg a szegény, írástudatlan és istenfélő parasztok boszorkányokban, ráolvasásban, vajákolásban hittek, és 1945 utánig nem tudták legtöbb helyen leolvasni akár a toronyóra számlapját, és talán arról sem hallottak, hogy a Föld gömbölyű. Az 1930-as években született falukutató, szociográfiai írók beszámolnak róla, hogy a legtöbb paraszt éveken át nem használja a hivatalos pénzérméket, nem igazán hiszi el, hogy már nem Ferenc József az uralkodó, és hogy ők maguk most egy újmódi „utódállam" polgárai.

A szakszervezeti szemináriumok magasabb szinten folytak, mint a királyi tudományos akadémiák vitái. A radikális folyóiratok Szent-Pétervárott és Pesten hamarabb foglalkoztak Nietzschével és Baudelaire-rel, mint Londonban. Mr. Pulitzer a népszerű tömegsajtót Magyarországról exportálta New Yorkba, és nem fordítva. Evvel egyidejűleg Kelet-Európában a rendi társadalom életképesebb és szörnyűbb volt, mint a tizennyolcadik század elején Franciaországban. De legalább a francia felvilágosodás philosophe-jai franciák voltak – ki gondolta volna álmában is, hogy Voltaire-t vagy Diderot-t franciátlannak minősítse? Ugyanakkor azonban a kelet-európai szocialisták Lenintől és Martovtól Otto Bauerig, Lukácstól Luxemburgig és Eisnertől Dobrogeanu-Ghereáig és Marchlewski-Karskiig a jövendő köztársaság honpolgárai voltak, és így is tekintettek rájuk. A nagy orosz radikális író, Korolenko kijelentette, hogy az ő hazája nem Oroszország, hanem az orosz irodalom. Nem mondhatnám, hogy nekem még sosem volt hasonló érzésem.

A tizennyolcadik század egyetlen francia másként gondolkodója sem volt soha franchouillard soviniszta. De az, hogy „internacionalista", nem jelent egyet az elgyökértelenedett, lojalitás nélküli hontalannal (nem-honpolgárral). Az internacionalizmus álláspont, nem pedig állapot.

De a kelet-európai radikálisok mindig is gyökértelenek voltak (és részben ma is azok): szabad akaratukból és sorsszerűen. Igaz persze, nem voltak világpolgárok, hanem a hallgatag és rémítő paraszti óceán modernista szigeteinek lakói. Bármilyen rosszindulatú kijelentés, mégis nagyon mulatságosnak találom, hogy a magyar „nemzeti konzervatívok" engem és a hozzám hasonlókat „idegenszívűeknek" nevezik. Nem fair persze, túlságosan is magyar vagyok, ennek ellenére mégis jól jellemzi a kelet-európai radikálisokat, nem mintha a radikálisok egyébként csakugyan a le parti de l'étranger, a „külföld pártjának" a tagjai lennének, de utópiájuk a Nyugat volt és az is maradt, a „szerződés" világa szemben a „státusz" régi, helyi világával.

Az osztálytársadalom előrelépés volt a rendi, a kaszttársadalomhoz képest, az egyenlőtlenség inkább látszott elviselhetőnek, mint a hierarchikus kényszer és a szisztematikus megalázás. Az osztály nélküli társadalom célját és jelszavát a gyenge és ijedt polgársággal – leszámítva persze a hasonlóan „idegenszívű", Rothschild-féle, az udvarral, a katolikus egyházzal és a lehető legkékebb vérű arisztokráciával szövetkezett haute finance-t – szembeszögezni csöppnyit hamis volt, hiszen a névleges ellenfél gyönge volt, míg a valós ellenfél, a feudális nemesség és a katonai kaszt elvileg maga is a burzsoá Nyugat ellenlábasa volt. A radikálisok számára George Eliot, Samuel Butler és Anatole France (és persze mögöttük Feuerbach, Nietzsche és Herbert Spencer) harcostársaknak tűntek, mert ők is ellenséget láttak a keresztyénségben, az arisztokrácia, a mágnások hivatalos (és legbelül, innigst tagadott) tanépületében.

Ám az arisztokrata rend és a falusi nyomorúság fölszámolásának célja hiteles volt, a politikai szenvedély pedig heves. De miért a marxizmus, ez a nyugati munkásmozgalom természet adta ellenségeivel szemben megfogalmazott, bonyolult elmélet lett a kelet-európai feudalizmusellenes, egyenlőségre törekvő forradalom ideológiája? Nem értek egyet Alain Besançonnal abban, hogy figyelmen kívül kell hagynunk Oroszországban a marxi örökséget, és a leninizmus fő forrásaként Marx helyébe a Narodnaja Volja szellemi ihletőit, Belinszkijt és Piszarevet kellene állítanunk. A marxizmust Oroszországban a modernség centrális elméletének tekintették, amely ugyanazt a történelmi funkciót tölti be, mint amelyet a tizenkilencedik századi Nyugat-Európában a korai liberalizmus játszott. A régi, tekintélyes, megállapodott, őshonos burzsoázia, az eredeti fölhalmozás, az ipari bázis, a pénzen és hitelen alapuló piaci hálózat hiányában a tőkés modernitás megteremtésének föladata azokra várt, akik népes proletariátust akartak, mert meg voltak győződve róla, hogy csak modern munkásosztály képes fejlett technika révén bőséget teremteni, és a bőség révén olyan igazságos társadalom hozható létre, amely nemcsak egyenlő lett volna, hanem egyben kizsákmányolástól és uralomtól mentes. Ahhoz, hogy ezt megtehessék, ki kellett tépni a jobbágyok és a zsellérek, cselédek szolgasorban sínylődő alsó kasztjának a földtől való, kvázi-természetes (ideológiailag naturalizált) függéséből, illetve a nemességhez atyai tekintélyéhez fűződő, személyes-törzsi viszonyrendszereit, melyek modelljéül a fölkent, szent király időtlen formulája szolgált, ahol az úrtisztelet és a szófogadás nem elnyomásnak, hanem az emberi viszonyok erkölcsi csúcsának látszott – amint azt Gogol kései műveiben vagy a Pobedonoszcevhez hasonló doktrinérek (akik de Maistre és de Bonard nézeteiből merítettek) írásaiban olvashatjuk. A „legális marxisták", Sztruve és Tugan-Baranovszkij a liberális kapitalizmus nyílt, kimondott hívei voltak. Ez a vonás ma is jól látható a kínai, a nyugat-bengáliai vagy dél-afrikai kommunista pártok politikájában (sőt, az iraki, szíriai és az észak-afrikai, maghrebi kommunista pártoknál is): a marxista-leninisták minden elmaradott országban hétpróbás modernizálók, csakúgy, mint antileninista ikertestvéreik, a szociáldemokraták voltak valamikor a Nyugat előrehaladott és gazdag országaiban.

A bolsevikok számára ezért a „szocializmus" a „természetes" kötelékek szétszaggatására irányuló radikális lépések sorozata volt. Ettől a fejleménytől rettegett Rousseau és Tolsztoj, akik ugyanakkor utálkozva fordultak el a nagybirtok („the landed interest") dominálta rendi agrártársadalomban tapasztalt szolgaságtól, kegyetlenségtől és erkölcsi romlottságtól.

Leninnek és Trockijnak nem voltak ilyen félelmei. Ipari kapitalizmust akartak a tipikus hátrányai: egyenlőtlensége, féktelen individualizmusa és a képzelt szabadság hamis tudata nélkül. Nem állt szándékukban újrateremteni holmi természetes (azaz földművelő vagy pásztorkodó) közösséget földbirtokos nemesség nélkül, mert nem hittek benne, hogy szabadság és igazságosság lehetséges vagy éppenséggel kívánatos lenne a szűkösség, hiány viszonyai között. Olyan sajátos kapitalizmust akartak megvalósítani, amelyben a polgárság szerepét a proletár élcsapatnak kell játszania, de csak politikailag. A tulajdonlás átalakult – és ez valóban forradalmi lépés volt, amely hű maradt a tizenhetedik századi Putney-viták során és a „veszettek" (les enragés) marginális szubkultúrájában („lunatic fringe") bizonytalanul körvonalazott régi, radikális eszmékhez – elvont entitássá, amely egy másik elvont entitásra utalt, a társadalmi totalitásra, s ezáltal elválasztotta egymástól az ellenőrzés, az irányítás, az igazgatás, az értékesítés, a foglalkoztatás, a hitel, a beruházás és a tőkejavak („assets") elidegenítését (más szóval az Entäusserungot, vagyis egyszerűen eladását) a szubjektum nélküli, elvont, „kollektív tulajdontól".

Ez színtiszta ideológia volt, ideológiának a rezsim és fönnmaradása szempontjából kulcsfontosságú ideológia. Ezért büntették súlyos börtönnel vagy még ennél is rosszabbal az „újosztály"-elméleteket. Persze a tulajdont nem lehet elválasztani az ellenőrzéstől és az irányítástól, és az a szólam, amely szerint a dolgozó tömegek vagy a munkásosztály valahogy mégis „tulajdonos", még a legfanatikusabb keményvonalasok között is kacajt keltett. (Az 1950-es évek egyik híres élce így határozta meg a konyakot: ez az ital, amelyet a proletariátus választott képviselői útján fogyaszt.) Mindazonáltal a tulajdonjog és az ellenőrzés közötti ideológiai hasadással sikeresen újra lehetett fogalmazni a szerzésvágytól („acquisitiveness") elszakított profitmotívumot: a sztahanovistákat („munkásarisztokraták", akik az átlagot meghaladó termelési eredményekkel „teljesítették túl" – állítólag – a tervet) a több fogyasztási cikkhez, nem tőkejavakhoz („capital goods") való hozzájutás reménye hajtotta.

Hozzá kell tennünk, hogy a termelési teljesítmény fokozása érdekében a szovjet rendszer már az 1920-as évektől kezdve a munkabér szélsőséges egyenlőtlenségével és a versennyel operált („szocialista munkaverseny", elit „szocialista brigádok" kiemelt fizetéssel). Ennyiben szembeszállt az októberi forradalom és utódai pl. Kínában és másutt – lényegét tekintve az értelmiségi-proletár forradalmi élcsapat által vagy irányításával, közvetve vagy közvetlenül, szocialista-kommunista „hamis tudattal" végigküzdött antifeudális PARASZTI FORRADALMAK – puritán és egalitárius világszemléleti örökségével. Az ún. „kommunista" pártok pusztán ideologikusan ellenezték az „anyagiasságot", a „nyerészkedést", a „fusizást" stb., de rendszerük valóságos, habár bonyodalmas versenyviszonyokon nyugodott: verseny volt maga a „tervalku", a naturális-központi tervezés intézményrendszere és az „ágazati lobbik", a helyi pártbizottságokban székelő területi érdekcsoportok között, verseny volt a nagyvállalati-hatalmi gócok, a tervhivatal, a központi bank és a központi pártapparátus (olykor a minisztertanács titkárságának apparátusa) között, verseny volt az uralkodó osztály zárt mikrokozmoszába való bejutásért és a kebelén belüli előmenetelért és hatalomért, a pozíciók által garantált javakért és szolgáltatásokért, stb. stb. Egyébként tévedés azt gondolni, hogy – szemben a „szovjet" vagy más államkapitalizmussal – a piaci kapitalizmusban (akár a posztfordista, a keynesi „jóléti államot" követő, neokonzervatív-neoliberális-globalista piaci kapitalizmusban) tiszta és torzítatlan piaci és versenyviszonyok uralkodnak. Ez ma éppúgy utópia, mint akkor volt, amikor ezt Polányi Károly elsőként kimutatta. Politikai befolyás nélkül a tőkés rendszerek irányíthatatlanok, és az állam nemcsak külső szabályozóként, hanem játékosként is jelen van a versenyben – soha meg nem feledkezve elsődleges funkciójáról: az osztályharc temperálásáról és manipulálásáról.

A „szovjet" típusú államkapitalizmus osztályállama sikeres küzdelmet folytatott az osztályharc minden politikai megnyilvánulása (sztrájk, munkástanácsok stb.) ellen, ezt jobban és alaposabban végezte el, mint a nyíltan tőkés államok legtöbb változata (a náci Harmadik Birodalmat természetesen kivéve). Itt pedig éppen a forradalmat kirobbantó és vezető értelmiségi-proletár élcsapat ellenállását kellett leküzdenie – s ezt a sztálini megtorlások első szakasza (kb. 1927-1937) győzedelmesen el is intézte. (A kelet-európai „szovjet" csatlós államokban ez nagyjából 1947 és 1953 között ment végbe.)

Ha valóban a proletariátus lett volna a „kollektív tulajdonos", akkor a munka (és csak a termelőmunka) mint olyan jogosítványt jelentett volna tulajdonszerzésre. De pontosan ez az, ami a kapitalizmusban lehetetlen. A munkás által megtermelt értéktöbblet nem megy át az ő tulajdonába: még ha néha tud is részvényeket vásárolni munkabéréből, ezt csak a gyárkapun kívül mint magánszemély teheti meg: mivel a pénze és nem a munkája jogosítja föl arra, hogy részvényt vagy kötvényt vegyen. Ugyanez érvényes az ún. „szocialista", azaz államkapitalista rezsimekre: a munkás által előállított értéktöbblet nem alakulhat át a munkás tulajdonává. Az egyenlőséget bizonyos mértékig lehetett fokozni, s fokozták is, de a nagyobb egyenlőség nem jelentett társult tulajdonlást („co-ownership").

Az értéktöbbletet ama rejtélyes entitás, az állam sajátította el, fektette be újra vagy fogyasztotta el. Ez még mindig magántulajdon, ahogyan azt följebb meghatároztuk, hiszen a munkástól elkülönült, viszont nem is egyéni tulajdon. Persze a nagyvállalatok, trösztök („corporations") a piacgazdaságban szintén nem egyéni tulajdonban vannak ma már, a részvénytársaságok („joint-stock companies") fő részvényesei se magánszemélyek vagy akár más tőkés vállalatok, hanem befektetési és nyugdíjalapok, pénzügyi társaságok, amelyeket a termeléstől és értékesítéstől elválasztott jogi cégek, piackutató és technikai vállalatok irányítanak. Viszont nincsenek formálisan alárendelve a központi kormányzati hatalomnak, amelynek a szovjet típusú államkapitalista rendszerekben jogában állt a pénzben kifejezhető célok („targets") kijelölése, a források allokációja, a vállalatnak vagy a cégnek az általános célrendszerbe („overall order of goals") való beillesztése, s e célok nyíltan gazdaságon kívüliek lehettek, mint pl. a társadalmi igazságosság kiterjesztése, távoli körzet megjutalmazása, esetleg valamely régió társadalmi és etnikai összetételének megváltoztatása – csupa olyasmi, ami nem ismeretlen a „normális" piacgazdaságban, de kevésbé rendszeres és következetes.

A tulajdonlás elkülönültsége közös jellemzője a „piaci" és a („szocialistának" csúfolt) „államkapitalizmusnak", viszont a piacok elsőbbsége és túlsúlya erősen megkülönbözteti egymástól a magántulajdon és a kizsákmányolás e két modern rendszerét.

A liberális társadalmakban a piacokat a kereskedelmi és pénzügyi jog, a kormányzati kontroll („government watchdogs") és nyilvános fölülvizsgálat („public scrutiny") korlátozza és szabályozza, mindez persze a tőke felé „lejt", ám a versenytársak, a bürokrácia és a szakszervezetek által gyakorolt nyomással időnként sikerül ellensúlyozni is ezt a hátrányt.

A „tervalku" (a fogalmat Kornai János vezette be) sokkal bonyolultabb. Az államkapitalizmus sztálini és posztsztálini formáiban (vannak ezen kívül másféle, pl. szociáldemokrata, New Deal típusú, fasiszta, gaulle-ista és keresztyén-korporatív államkapitalizmusok is) a névlegesen az állam tulajdonában lévő vállalatok, gazdasági minisztériumok (a „szocialista" kormányokban voltak kohóipari, halászati minisztériumok, textilipari minisztériumok, és így tovább) és a területi csoportok (amelyeket a területi, helyi, ún. „párt"-bizottságok befolyásoltak), a hadsereg és a biztonsági szolgálatok egynémely apparátusai (ezek olykor vállalatokat birtokoltak, irányítottak, alapítottak) közötti verseny rejtve és informálisan folyt, anélkül hogy rendszeres, írott nyoma maradt volna. Ezeknek a csoportoknak meg kellett egyezniük egymással és a legfőbb döntőbíróval, a Központi Bizottság apparátusával (mivel nem maga a választott testület tartotta kezében a gyeplőt) abban, hogyan részesüljenek az újrabefektetési pénzeszközökből („re-investment instruments"): részesedésük (akárcsak a mai korporatív kapitalizmusban) legalább annyira függött politikai befolyásuktól, mint profitjuktól („a terv teljesítésétől"). A termelési irányszámok csökkentése, engedély a profilváltásra („branching out"), munkásfölvétel (létszámemelés), a bérfejlesztés kérdéseiben szívós lobbizás, megvesztegetés és politikai följelentés módszereivel jutottak megegyezésre. A nehézipari lobbinak, a takarékpénztári lobbinak, a titkosszolgálati lobbinak egyaránt megvoltak az álhírlapírói a cenzúrázott sajtóban: mindig tudtuk, ki fogja alkalomadtán fölemelni a szavát a belső felforgatás és a külföldi beavatkozás ellen – gyakorta csak furfang volt ez a költségvetés módosítása érdekében, olyasféleképpen, mint manapság.

A „tervalku" és a kormányzati/népgazdasági ágazatok közötti ellenőrzött vetélkedés nem vezetett instabilitáshoz és nyíltan vívott hatalmi harcokhoz (kivéve a válságidőszakokat), mert az állam a proletárok ellenállását hatékonyan kézben tudta tartani. Sztrájk, szabotázs, munkalassítás, rendszeres hiányzás és a többi bűncselekmény volt, de a „kollektív tulajdon" mítoszának ideológiai szupremáciája sokkal fontosabb volt. Az ellenállásnak a nyers önérdeket és a puszta elégedetlenséget meghaladó észokokra (indítékokra: „reasons") kellett épülnie. Ilyen észokok („reasons") pedig nem álltak rendelkezésre, mert a tulajdonlás mítoszával szemben megnyilvánuló erős, de kimondatlan-kifejtetlen („inarticulate") hitetlenség ellenére a tulajdon (az elkülönült állami „magán"-tulajdon) ténye megfoghatatlannak tetszett.

Az emberek bizonyítékokat kerestek arra, hogy a társadalmi különbségek hasonlítanak a korábban jól ismert hierarchikus modellhez. De mivel ez rendi vagy kaszttársadalom volt (hagyományos jogi privilégiumokkal a születés és az öröklés jogán), ezért hiábavaló volt az összevetés, hiszen a névleges „proletárdiktatúra" idején modern osztálytársadalom formálódott ki, amelyben jelentős társadalmi mobilitás és elitellenes, plebejus kultúra jött létre. Amikor valamely társadalom csalódottan szemléli a bekövetkezett változásokat, szinte mindig retorikai cselhez folyamodik annak igazolására, hogy semmi sem változott. (Ld. pl. azt az általános meggyőződést Romániában, hogy 1989 decemberében nem zajlott le forradalom, csak a nyugati televíziók és a magyar kémek, szovjet, izraeli, észak-koreai terroristák technikai csalása volt az egész eseménysor – s ezt még azok is vallják, akiket akkor eltalált egy lövedék. „Semmi sem változott", „ugyanazok az emberek ülnek a hatalomban" – a meghitt paranoid szólamok.) De a szovjet típusú államkapitalizmus gyökeresen sok mindent csakugyan gyökeresen megváltoztatott, ezért aztán a széles körben hangoztatott összehasonlítások a cárizmussal (amelyek még a viszonylag szolid történettudomány és az álnaivok [faux naїfs] által produkált politikatudományban is elterjedtek) egyszerűen nevetségesek. A bolsevik uralom a polgári forradalom szokványos céljai közül sokat valóra váltott: az iparosítást, az urbanizációt, a szekularizációt, a kötelező általános iskolarendszert, a művészetek, a tudomány, a technika nagylelkű támogatását, a tribalizmus, nemzetségi rendszer maradványainak fölszámolását, a gigantikus infrastruktúra kiépítését (vasútvonalakat, autópályákat, csővezetékeket), és talán mind között a legfontosabb, hogy a paraszti lakosságot a sárkunyhókból az Angliában „tanácsi telepnek" („council estates"), az USA-ban „lakótelepnek" („housing projects"), Franciaországban HLM-nek (habitation à loyer modéré) nevezett negyedekbe helyezte át – hatalmas méretekben.

A vigasztalan, szürke, vasbeton „lakótelepeket" a kelet-európaiak többsége ma is nagyon kedveli. Ők adtak nekik lehetőséget arra, hogy szakítsanak a paraszti múlttal, kilépjenek abból a régi rendből, amely 1917-re már a világtörténelem leggyűlöltebb társadalmi és politikai berendezkedése lett. Erről túl gyakran megfeledkeznek.

A paraszt szó a magyar nyelvbe a szlávból került át, s eredeti jelentése „ostoba, együgyű", az angol villain (gazember), a francia vilain a késői latin villanus szóból ered, ez eredetileg „falusit", „parasztot" jelentett. A földművelő rendi vagy kaszttársadalomban szokásos megvetés az „alantas származásúak" iránt (angolul: „ignoble", ami eredetileg közembert, nem nemest jelent) elképzelhetetlen volna mai, viszonylag egalitárius világunkban. Ám a legtöbb kelet-európai ember nagyszüleit a földesúr tiszttartói, az ispánok, intézők és a csendőrök még rendszeresen pofozták és rugdalták, s a verés után még meg is kellett csókolniuk a rájuk emelt kezet. A magyar köztársaság első elnöke (1918/19-ben), a forradalmár Károlyi gróf a birodalom egyik leggazdagabb mágnása volt, akit először az az eset késztetett komolyan arisztokrata kasztjának elárulására, amikor egy sikeres vadászatot követően szívélyes nemesi unokatestvérének vadászkastélyában minden vendég reszkető, pucér román parasztlányt talált az ágyában, valahogy úgy, ahogy manapság udvariasságból a szállodák ajándék csokoládét helyeznek a vendég párnájára.

A kaszt gyakorta egyet jelentett a rasszal. A normannoknak a szászokkal, a vikingeknek a keltákkal, a latinoknak a trákokkal, a türkméneknek a finn-ugorokkal, a skandináv varégoknak, mint például a kijevi Rusz hercegének, Vlagyimirnak, a Fényes Napnak a szlávokkal ( a „szláv" szóból származik a slave, schiavone, esclave, vagyis „a rabszolga" kifejezés számos nyugat-európai nyelvben) kapcsolatos mítoszai, a frankoknak a gallokkal, a helléneknek a pelaszgokkal szembeni előítéleteiről tanúskodnak, s jól mutatják, hogy a társadalmi hierarchiát „biopolitikai" meghatározottságok éltették.

Kétségtelen, hogy a társadalmi fölsőbbrendűségről, képességekről és jó szerencséről szóló polgári mítosz és a Bonaparte Napóleontól származó megfogalmazás: le carrière ouverte aux talents (szabad pálya a tehetségeknek), egyaránt tartalmaz biológiai komponenseket is. (Gondoljunk csak az atletikus alkatú, muzikális feketékről, az érzelmes oroszokról, a fukar, de szorgalmas angolszászokról, a gyors eszű zsidókról szóló és a többi hasonló városi legendára.)

De ez semmi a kaszt vagy a „hivatásrend" mindent átható, „természetes" állandóságához képest. Az állítólag kozmopolita és kifinomult Budapesten még manapság is olykor úgy szólítanak meg az utcán, akik a televízióból ismernek: „Elnézést, uram, engedje meg, hogy egy kisember (!) megszólítsa" – ami persze nem akadályozza meg őket abban, hogy a következő percben ne sértegessenek.

A kasztnak ez a természetfölöttien makacs tartóssága és rugalmassága volt az, ami Dosztojevszkijt és Lenint, Adyt és Rosa Luxemburgot annyira fölháborította és föllázította, nem annyira az osztálytársadalom, ez a viszonylag ártalmatlan állapot, amellyel szemben politikailag és kulturálisan ott állt a tekintélyes, erős munkásmozgalom mint az ellenkultúra („adversary culture") forrása, amely a hatalom ellenfeleinek tekintélyt kölcsönzött – Nyugaton. Marxnak a sippenfremd, körperfremd és naturfeindlich doktrinér írástudó „rurális idiotizmusa", falusias butasága iránti ellenséges érzelmeket tulajdonítottak az értetlen, passéiste, múltimádó, konzervatív tárcaírók, de ez az ellenséges érzés az egész fölvilágosító, aufklärista népséget jellemezte. A narodnyikok imádták a féljobbágyi sorba visszasüllyesztett orosz részesaratót, a muzsikot, de azt akarták, hogy ne legyen többé ilyen. [Ezt nevezte Magyarországon Erdei Ferenc „a paraszti életforma csődjé"-nek.]

A bolsevikok népirtó dühvel számolták fel a parasztságot, és kezdetben véget akartak vetni a patriarkális, monogám házasságnak és mindenféle vallási kultusznak is – szintén a rájuk jellemző öldöklő erőszakkal. Nyilvánvalóan nem tudtak fönntartani magántulajdonon alapuló rendszert a piac kreatív káosza nélkül, s aztán a családhoz és tettetett államkultuszhoz folyamodtak. Hiszen az ő sajátos tulajdonviszonyaikat sem lehet megvédeni, ha a társadalmi élet más területein anarchia van.

Ugyanakkor azonban nem szabad alábecsülni a bolsevikok romboló dühét. Ebben osztoztak a keleti radikalizmus más változataival, pl. a katonai-szekuláris nacionalizmussal Kemal Atatürktől Nasszerig, Boumediène-ig, Michel Aflaqig (a Ba'ath Párt szír keresztyén, nemzeti szocialista alapítójáig), akikhez – tagadhatatlan – nem csak futó hasonlatosság fűzi őket. A földhözragadt, archaikus közösségtől, amelynek alapvető technikái a Kr. u. negyedik századtól máig alig változtak, megdöbbentő az ugrás az avant-garde Majakovszkijhoz, Iszaak Babelhoz és El Liszickijhez. Ennek az ára példátlan szenvedés és atavisztikus regresszió volt. Modernizáló katonai monarchiát „szocialista tanácsköztársaságnak" nevezni nevetséges, de nem sokkal nevetségesebb, mint keresztyén hatalomnak nevezni valamely arisztokratikus, rendi vagy kaszttársadalmat, amely a régi, főleg perzsa Közép-Ázsia közvetítésével egyfelől a Bizánci Birodalom örökösének, másrészt a Szent Német-római Birodalom örökösének vallja magát. Ez utóbbi mind között a legrégibb klisé, de az is igaz, hogy a charlemagne-i (Nagy Károly-i) birodalomnak kevés köze volt a Hegyi beszédhez – noha állhatatosan serénykedett azon, hogy a pogányokat karddal és tűzzel keresztyén hitre térítse -, mint Sztálin birodalmának a forradalmi szocializmushoz.

Ezt persze mindenki tudja, de a kapitalizmus pártján álló mai propaganda a szocializmus szellemét előszeretettel idézte meg úgy, hogy a Szovjetunióra vagy a „Khmer Rouge"-ra utalt. Ez olyasmi, mintha kijelentenők, hogy Isten létezését a merovingok egyszer és mindenkorra megcáfolták. (Amivel persze azt se bizonyítottuk, hogy Isten létezik.) (Tütő László az Eszméletben igen szellemesen így jellemezte a „szocializmus" ilyesfajta leírását: olyan, mintha összegyűjtenők – föltehetőleg az elmegyógyintézetekből – a magukat Napóleonnak tartó és nevező személyek önjellemzéseit, és belőlük következtetnénk arra, hogy ki volt históriailag Bonaparte Napóleon.)

A nyugati piaci kapitalizmus többé-kevésbé szervesen fejlődött, ami azt jelenti, hogy a kontinuitás és a hagyomány elemei fönnmaradtak, ma is élnek. A vidéket nem tarolták le teljesen, tovább él néhány arisztokratikus és keresztyén nézet a becsületről és a könyörületességről (meg ennek a szokása is), létezik még csekélyke tisztelete az intézményeknek, és valami csoda folytán tovább él a kiválóság („excellence") egynehány ősi mércéje. Sok tekintetben a Nyugat, bár büszkébb és kevésbé elfogódott, mégis sokkal „úrtisztelőbb". Egészen megdöbbentem, amikor egy társadalmi eseményen Washington DC-ben váratlanul megjelent Bill Clinton, és mindenki elnémult és fölállt. Ez se Kelet-, se Közép-Európában nem történhetnék meg, itt már nyoma sincs a hajdani monarchikus érzésnek: a politikusokat, a fejeseket az emberek itt semmibe veszik. Ugyanakkor azonban nincs plebejus büszkeség se. A piaci kapitalizmus (a „liberális demokrácia") még ideológiailag is a kiválóságról alkotott, félig-meddig képmutató eszméivel a társadalmi konformitásért vigaszul nyújt némi megbecsülést, és így egyszerre többé-kevésbé egalitáriusabb is, meg nem is, mint a leninista-sztálinista államkapitalizmus volt.

Ennek az oka valódi forradalmi változás, amelyet Lenin, Trockij és Mao pártja vitt végbe. Ez pedig a rendi vagy kaszttársadalmak látszólagos „természetességének" az eltörlése. Tekinthetjük ezt empirikus-kísérleti bizonyításnak: az erőszakos társadalmi mobilitás fölfelé, előre és kifelé, az Úr fölkentjeinek és a kékvérűeknek a kivégzése vagy száműzetésbe kényszerítése, az etnikai és vallásos hiedelmek és előítéletek otromba félrerúgása, amelyek pedig korábban szintén örökkévalónak és szentnek, ergo kvázi-természeti vagy természetes adottságnak tetszhettek; mindezek tanulságosan megmutatták, hogy a társadalmi, politikai és szakrális intézmények mulandók, ergo történetiek és nem természettől adottak. Ez a fölismerés az egyik legrészegítőbb tapasztalat, lásd Kant, Fichte és Hegel elragadtatását a francia forradalom napjaiban. Hasonló érzések hatották át a radikális lelkeket az orosz októberi forradalommal és a kínai kommunisták hosszú menetelésével kapcsolatban.

Ez a jelenség nemcsak „születőben lévő történelem", hanem a történelem beindítása és a történelemnek mint a valóság alapelvének a fölavatása. A közrendűek, az alacsonyabb kaszthoz tartozók és a kitaszítottak („the outcast") számára ez a cselekvőképesség („agency") megteremtését jelentette, a tekintély, a nyilvános vagy közautoritás alattvalóinak átalakulását a történelmi erő cselekvő részeseivé („ágenseivé"), azaz megteremtette a változás és változtatás hatalmát, igaz, csak múló, csalóka pillanatra, de mégis hatalmas ideológiai és kulturális horderővel. A társadalmi hierarchia és az uralom szentsége és „természetessége" megdőlt még akkor is, ha maga a hierarchia és az uralom megmaradt.

Az „isten" és a „természet" fogalmainak ez a kiüresedése, kenószisza teszi a bolsevikok által feldúlt Keletet az érett piaci kapitalizmus számára ideális tereppé. Végtére is a kapitalizmusnak jobbról a trón és az oltár szövetsége állt ellen makacsul, míg balról a forradalmi szocializmus/anarchizmus. A bolsevikok mindkettőt elsöpörték.

Se zarándoklatok, se sztrájkok: se apátok, se vikomtok, se szakszervezeti bizalmiak, se szervezők. Olyan osztálytársadalom, amelyből hiányzik a kaszt vagy a „rend" (a Stand, état, „estate", „státuszcsoport" értelmében) legcsekélyebb maradványa is, bizonyos értelemben modernebb társadalomnak tekinthető, mint nyugati hasonmása.

Rendkívül jellemző a szakszervezetek funkcióváltása a „létező szocializmusnak" vagy – még groteszkebb kifejezéssel – „államszocializmusnak" (?!) csúfolt államkapitalista rendszerben. A szakszervezeteknek az alapvetően a bérharcokat irányító szerepe helyett a szabadidő megszervezése jutott – csöppet sem jelentéktelen! – munkául (üdülés, sportolás, üzemi könyvtárak, vállalati óvodák, továbbképzés, üzemorvosi szolgálat stb. stb.). Az irányított szabadidő a modern kapitalizmusban döntő fontosságú, a proletár osztályidentitást egyszerre leküzdő, beépítő és eltagadó funkció: minden államkapitalista zsarnokság kifejlesztette ennek a katonás szervezetét: a Mussolini-féle fasiszta Dopolavoro, a náci Kraft durch Freude kéz a kézben járt a munkakényszer intézményeivel (náci munkásfront és í. t.). Egyébként a demokratikus „jóléti", félállami kapitalizmus is ismerte ezt a stratégiai eljárásmódot: a Léon Blum-féle népfrontkormány vezette be elsőnek a fizetett szabadságot és segítette a dolgozók olcsó nyaralását. A fasizmus sokat tanult a Szovjetuniótól, a „vörös Bécs" ún. „municipális szocializmusától (Karl-Marx-Hof!) és a francia, sőt, a spanyolországi népfronttól. A Roosevelt-féle New Deal ugyanakkor rengeteget tanult az olasz fasizmustól, átvette a Carta del lavoro legtöbb megoldását, munkatáborokkal, egyenruhákkal, meneteléssel együtt – nyíltan és tudatosan.

Ez volt a fordista (gazdaságpolitikai tekintetben keynesi) félig vagy teljesen államkapitalista modellek kora, amellyel együtt járt az antiindividualizmus, a tekintélyelvű konformizmus – és természetesen az államosított nacionalizmus, amely a szovjet tömb alapvető ideológiája is volt már az 1930-as évek elejétől.

A kelet-európai osztálytársadalmat a múltban is és bizonyos mértékben ma is a paraszti düh fűti. Amit a magyar nyelv uraknak nevez (die Herrschaften, the quality, domnii, dvorjanyje), s ami engedelmességet, tiszteletet parancsolt, mindörökre eltűnt, s helyébe a kapitalizmus önkéntes szolgasága, a servitude volontaire [La Boétie fogalma] lépett, az örökösen azonnali változás tudatára alapozva. „Az „esélyegyenlőség" és a „választási lehetőség" nem játszott jelentős szerepet a bolsevik államkapitalizmusban, mivel a bolsevik államkapitalista rendszert vagy eleve elrendelt célokhoz aszimptotikusan közeledő haladványként vagy emelkedésként fogták föl, de mindkét esetben elválaszthatatlan egységben fonódik össze a személyes sors és mindenki más társadalmi pozíciójában elkerülhetetlenül bekövetkező változásnak a tudata.

A rendi vagy kaszttársadalomra jellemző képzettel – ház, épület, lakás, lakhely – szemben az osztálytársadalom hérakleitoszi fluxusként, patakként, folyóként, áramlatként jelenik meg. A bolsevik forradalom megmutatta, ahogyan Lukács és Bloch azonnal megértette, hogy a természet és a történelem nem egyidejű, szinkronikus antagonisták, hanem az ideologikusan fölfogott és módosított társadalmi fejlődés egymást követő fázisai.

Az osztálytársadalom abszolút tisztasága az (akár forradalmi, akár ellenforradalmi) államkapitalizmusban a „természeti" (hierarchikus és/vagy faji) korlátok – a szédületes, örvénylő társadalmi mobilitás miatti – leomlásának meghatározó jelentőségű tapasztalatán nyugszik; mindennek viszont az a széles körű benyomás lett a következménye, hogy az individuum fölcserélhető, s ez olyan egyenlőségi érzést szült, amely gyökeresen eltért az egyetemes papság radikális protestáns gondolatától; nem, ez egyetemes „világi papság" volt, amelyet az erőszak és nyers elnyomás püfölt és taszigált, s ettől egyáltalán senki nem lehetett teljes biztonságban. A régi bolsevik főpapok a kirakatpörök vádlottai lettek, és a kínai nagy proletár kulturális forradalom jelszava: „tüzelni a főhadiszállásokra!", csak tovább erősítette ezt a döntő jelentőségű benyomást.

Mondhatnánk, ez volt Schumpeter „kreatív rombolás"-fogalmának leninista-sztálinista verziója (a fogalmat Schumpeter Bakunyin előtti tisztelgésként, mintegy hommage-ként használta), amelynek fő célja a kasztok, rendek restaurációjának megakadályozása volt, hiszen ettől tartottak a legjobban a bolsevikok, mert ők ebben látták a rendszer legitimitását fenyegető egyetlen valóságos veszélyt, s ezt mint a kapitalizmus visszaállításának lehetőségét írták le.

Ez maszlag volt, hiszen nem is volt visszaállítható kapitalizmus, csak megtisztítandó és tökéletesítendő kapitalizmus. Az osztály, amely a modern társadalom, és csak a modern társadalom strukturális jellemzője – a Kommunista kiáltvánnyal ellentétben – nem mozdulatlanságot sugalló biokulturális valóság, mint a kaszt: az osztály, sok más jellemző mellett, a gazdaságon belüli stratégiai pozíció, amelyet az osztályharc erre vagy arra mozdíthat el. Az európai (kontinentális) konzervativizmus még mindig avval kísérletezik, hogy újra naturalizálja (természetinek-természetesnek tüntesse föl) az osztálytársadalmat (s ebben, mint minden másban, Max Webert követi), s ezt a naturalizációt rendszerint úgy hajtják végre, hogy a társadalmi-gazdasági „helyet" („location") kulturális attitűddé és kulturális típussá, habitussá transzformálják, ahogyan ez a Bürgerlichkeit és az embourgeoisement [polgárosodás, polgáriasság, polgárosultság] mítoszaiban tetten érhető, mintha a kapitalista osztályhoz való tartozás azon múlnék, hogy valaki kedveli-e Trollope-ot vagy Fontanét, szereti-e a Winterreisét, és a tetejében van-e a flâneur (a kószáló) rigolyás dilettantizmusához szükséges pénzecskéje. Ezek a mítoszok elképesztően népszerűek ma Kelet-Európában, mivel – úgy tetszik – itt csak egyféleképpen nemesíthetünk meg bármiféle társadalmi állapotot, jelesül ha visszavezetjük ezeket a kapitalizmus előtti, osztályok előtti biokulturális-biopolitikai szokásrendszerhez, magatartáshoz, etnikai végzethez vagy ilyesmihez.

Az a tény, hogy Keleten a modernista forradalmakat kívülállók vezették, mint a városi proletariátus és a többé-kevésbé zsidó értelmiség, visszatekintve úgy mutatja a történteket, mint az idegenszívűek bosszúját a „bennszülötteken". Mivel az ancien régime uralkodó és szolgáló osztálya eltűnt, őshonos burzsoázia pedig sohasem volt, a polgáriasságot (Bürgerlichkeit), polgárosodást mint kulturális tákolmányt úgyszólván ki kellett találni mint holmi képzeletbeli, nem-kommunista modernséget.

Következésképpen az 1989 utáni piaci rendszer apologétáinak le kellett kicsinyelniük a régi Kelet-Európa elmaradottságát.

A burzsoák, polgárok nélküli polgárosodás (Bürgerlichkeit), az 1945 előtti polgári jogok és republikanizmus nélküli állítólagos honpolgárság („citizenry"): ehhöz valóban égető szükség van képzeletünk erejére. Mert az nemzeti büszkeség kérdése, hogy ne ismerjük be: az egyetlen modernizáció, amelyet a Kelet valaha megtapasztalt, a bolsevik típusú modernizáció volt.

Ennek a modernizációnak a klasszikus kulturális-ideológiai „államapparátusa" (Althusser szava) [az, amit Magyarországon egyszerűen és tévesen az „ötvenes éveknek" neveznek] az álfolklórra alapozott völkisch [„népi"] giccs volt, verses eposzokkal, felező nyolcasokkal, állami népi együttesekkel, népviseletbe öltöztetett álparlamenti álképviselőkkel, konformista-nacionalista, ősreakciós, „össznépi" mítoszokkal – ahol az „osztályharc" ekkorra már tisztán mitológiai szerepét a németellenesség, majd az Amerika-ellenesség (tehát a Keleten régóta és máig hagyományos Nyugat-ellenesség) szimpla sovinizmusa vette át.

Minden modern intézményünk, gondolkodási és érzelmi szokásunk („habits of the heart and mind"), magaskultúránk és ennek hiánya a „kommunista" hatalom időszakában formálódott ki, persze sokszor azok révén is, akik szenvedélyesen gyűlölték a rendszert. Mondani se kell, a keleti tömb országai iszonyú rendőrállamok voltak legjobb korszakaikban is, de nem ez az egyetlen említésre méltó tulajdonságuk, mivel hasonló szörnyűségek, bár rövidebb ideig, másutt is előfordultak, de ez volt a rendszernek az a vonatkozása, amelyet mi, ellenzékiek az 1960-as évektől a legkönnyebben utasíthattunk el. Ez az ellenállás – bár ezt én mondom – erkölcsileg igazolható és politikailag jelentőségteljes volt, de önmagában nem tette lehetővé, hogy magasabb rendű tudásunk legyen a rendszer működéséről.

A rendszernek el kellett buknia, ez nyilvánvaló volt. A régió később, nem túl hosszú átmenetet követően a kapitalizmus jóval szokványosabb, piaci formájához került közel, és így fokozatosan megtört az elkülönült „magán"-tulajdont övező lényegi tabu. Annak az ideológiai hiedelemnek a végső bizonyítéka, hogy az államkapitalizmus nem volt kapitalizmus, azon a föltevésen nyugodott, hogy az értéktöbbletet a központi hatalom sajátította ki a közjó érdekében, s ugyanebből a célból is fektette be újra. Állítólag csak technikai okok – mint pl. olyan klasszikus problémák, mint a „szocialista elszámolás" [„sozialistische Rechnungslegung"], az ismert elméleti fejtörő – miatt maradtak a munkások bérmunkások, miattuk nem volt beleszólásuk a termelés folyamatába, hogy árufogyasztók és árutermelők voltak, adófizetők és a közszolgáltatások passzív ügyfelei. A fő ideológiai hipotézis szerint az összes természetes nyereséget („yield") újraosztják (természetesen nem csak személyes fogyasztásra) anélkül, hogy a tulajdonos osztály kizárólagos hasznára profitot tartanának vissza.

Ezt az ideológiai tételt addig lehetett fönntartani, ameddig a központi tervezés („a párt") el tudta rejteni a jövedelmek, de különösképpen az ellenőrzés és vezetés égbe kiáltó egyenlőtlenségeit. Az 1960-as évektől, a „piacbarát" reformok bevezetését követően a vállalatok és a szövetkezetek többé-kevésbé önálló egységekké váltak, és az „újraelosztás" a nyereségtől (profittól) függött, azaz a gazdaságirányítás a szokványos adózás rejtett formáját vezette be, miközben a tervezés egyre kevésbé volt központi, a célokat maguk a vállalatok tűzték ki, s azt mondhatjuk, túlnyomórészt ez a „csoport- (vagy »prebendárius«, »káptalani« típusú) tulajdon" vált általánossá a „kollektív tulajdon" helyett, és az egypárti irányítást a kompetitív, később majdnem plurális irányítás váltotta föl.

Amikor átalakult a vállalati irányítás, amely a „prebendárius" csoporttulajdon de facto birtokosaként a többségi részvényesek és a technikai vezetők funkcióját gyakorolta, akkor varázslatosan könnyű de iure is tulajdonossá válnia a menedzsment által végrehajtott kivásárlás („management buy-out": ez volt a „privatizáció" legelterjedtebb formája), kótyavetye („asset-stripping"), vagyonkihelyezés („outsourcing"), a stratégiai partnerek és külső pénzemberek, szponzorok bevonása stb. révén.

Létezésének legeslegutolsó pillanatában a „kommunista" rendszer föltárta titkát: nem valamiféle „nem-tulajdonjogot" alakított át magántulajdonná, hanem egyfajta magántulajdon egy másik fajta magántulajdon formáját vette föl.

A központi állami hatalom szerepe, úgy látszott, a döntőbíró funkciójára korlátozódott, akárcsak minden, magára valamit is adó polgári államrendben („polity"), és az egalitárius jóléti állam maradványainak fölszámolása is sikeresen lezajlott, mert nem maradtak antikapitalista erők. A dogmatikus, doktrinér kommunisták, akik lassan kezdték megérteni, mi zajlik körülöttük, teljesen marginalizálódtak, a munkástanácsok hagyományát és a szakszervezeteket szétverték, a katolikus liberalizmus- és szekularizmusellenesség még nem támadt fel poraiból, és nem élt a kollektív cselekvés hagyománya.

A legmélyebben ironikus azonban az, hogy politikailag a rendszert a burzsoázia örök balekja, a munkásmozgalom, Lengyelországban a Solidarność buktatta meg, amely hamar sok szélsőségesen liberális vagy szélsőségesen nacionalista vagy szélsőségesen katolikus párttá esett szét [egy apró kisebbség, a későbbi Unia Pracy kivételével], és ugyanez történt a régi rendszer ellenfeleivel, a hivatalos „kommunista", posztsztálini párttal. Ez a történet Kronstadt története, de tragikus nagyság és – hála az égnek – tömegmészárlás nélkül. A rejtőzködő uralkodó osztály előjött rejtekéből, és így tett a proletariátus is, de manapság már az előbbit „gazdasági elitnek", az utóbbit pedig nem munkásosztálynak (isten őrizz!), hanem alkalmazottaknak (die Arbeitnehmer, le salariat) vagy munkakeresőknek („job-seekers") kell nevezni, és ha az embernek különösen is komisz főnöke van, és nem akarja fizetni a társadalombiztosításunkat, akkor az ember egyéni vállalkozó vagy kisvállalkozó lesz (Magyarországon ez a folyamat azzal az érdekes következménnyel járt, hogy a vállalkozók átlagkeresete alacsonyabb, mint a bérmunkásoké…). Sok kelet-európai „kényszervállalkozó" (ez a hivatalos statisztikai vagy népszámlálási megnevezésük Magyarországon!…) rosszul táplálkozik. Sokan hajléktalanok. A kényszer, hogy az osztályokról hazudni kell, nem csökkent annak ellenére sem, hogy már nem kötelező az osztály nélküli társadalom fogalmán „épülnünk". De ideológiailag társadalmunk ma is osztály nélküli, mivel az osztály fogalmát nem szabad megemlíteni, mert csak holmi „totalitárius kommunisták" képesek osztályokról beszélni. A magát hivatalosan „polgári baloldalnak" (die bürgerliche Linke, the bourgeois Left) nevező alakulat csak „szegénységről" beszél.

Ám a szegénység nem kollektív cselekvő, a szegénység nem gondolkodik és nem tesz semmit. A „polgári baloldal" „szociális érzékenységet" emleget, ami a szokásos, a rászoruló szegényeknek járó jótékonykodást jelenti. Néhány évvel ezelőtt a „polgári baloldalhoz" tartozó emberek még marxista-leninistáknak tartották magukat, de sajnos csak ma jött el az idő, hogy nyíltan és őszintén beszéljenek. Tökéletesen tisztában vannak vele, hogy a nyugati szociáldemokrácia jóléti államát pontosan ugyanazok miatt a nyomások miatt kellett lebontani, mint a kelet-európai jóléti államokat („a koraérett jóléti államot", hogy Kornai János kifejezését használjuk; neki mindenre csinos elnevezései vannak): az ok a süllyedő profitráta, öreg cimbora.

Az uralkodó osztály energikus cselekvésbe kezdett. A zuhanó életszínvonalat és a nyomában járó nyugtalanságot politikai engedményekkel csillapította, s ezek néhány magamfajta demokrata sültbolondot elkápráztattak, és az uralkodó osztály tagjai olyan radikálisan mentették a menthetőt, hogy avval a gazdag Nyugaton senki nem mert volna versenyezni. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint az 1988 és 1995 között lezajlott „strukturális kiigazítás" több gazdasági vagyontételt („assets") pusztított el, mint a második világháború, a reálbérek még mindig nem érték el az 1970-es évek szintjét, minden társadalmi mutató a jól ismert és figyelmen kívül hagyott tényekről árulkodik, másfél millió munkahely vált köddé – és most csak a régió sikertörténetéről, Magyarországról beszélek. Oroszország, a legfontosabb terep, fekete lyuk, olyan ország, amelynek a szó hagyományos értelmében nincs gazdasága, de nincs állama se, amelynek állítólagos honpolgárai állampolgári hűséggel tartozhatnának, legalább annyira, hogy időnként megpróbálják befizetni az adókat, és hogy tudatosulhatna bennük országuk tétován kirajzolódó jogrendszere, amelyet büntetés terhe mellett kénytelenek volnának betartani. Ám ezek a tényezők szemmel láthatólag nem játszanak nagy szerepet arrafelé. Nem létezik honpolgári hazafiság [„Verfassungspatriotismus"] és nemzeti szolidaritás, készség valamiféle közös nemzeti cél érdekében hozott áldozatra, a nézőpont nem nemzeti, hanem faji/etnikai alapú. Mivel teljességgel hiányzik a társadalmi szolidaritás burzsoá verziója: a nacionalizmus, ezért virágzik az idegengyűlölet és az Indiában „kommunalizmusnak" nevezett jelenség. Az idegengyűlölők és a rasszisták, akik közül sokan korábban a KGB vagy a Securitate tisztjei voltak, szeretik a külföldieket okolni a kelet-európai társadalmak összeomlásáért – esetünkben a multinacionális és transznacionális korporációkat, a nemzetközi pénzügyi szervezeteket teszik meg bűnbaknak. Ám ezeket a csoportokat a ci-devant (levitézlett) „kommunista" nomenklatúra hívta az országba (vagy ahogy egyik szellemesebb fasiszta írónk nevezi őket: a „transzvesztita nomenklatúra-burzsoázia"), a mi uralkodó osztályunk elválaszthatatlan a Világegyetem Uraitól és a nemzetek fölötti hatalmaktól: ők voltak és maradtak az élcsapat. Ők alkotják a la Russie profonde-ot és mély-Magyarországot. És közülük mint minden keleti élcsapatban, sajnos különösen Oroszországban, sok a zsidó, s ott a hagyományok miatt is ez maga az elmebaj.

Végül is meglehetősen egyszerű annak a magyarázata, miért nincs Kelet-Európában ellenállás a kapitalizmussal szemben. A kapitalizmust itt szocialisták csinálták, itt a szocializmus kapitalizmust jelent, és megfordítva.

A kelet-európai konzervatívok, akik szeretnék újrateremteni vagy legalább újraképzelni a lenini rendszer előtti szent és „természetes" társadalmat, nem kedvelhetik a kapitalistákat, mert akkor evvel a kommunistákat kellene szeretniük. A leninista-sztálinista ancien régime bölcsességében és szentségében hűségesen hívő tömegek (számuk meredeken emelkedik, ld. a keményvonalas Cseh- és Morvaországi Kommunista Párt hihetetlen diadalait) nem akarják látni a rendszer valódi természetét, amelyet mára az igazságosság, méltányosság („fairness") és kellemesség („niceness") meglepően népies-népszerű berendezkedésének („folksy arrangement") látomásává varázsoltak át. Nem is tudnak szembehelyezkedni a kapitalizmussal, mert még mindig (persze a saját változatukban) szocializmusnak nevezik. [Vö. egy számomra emlékezetes vitával: Kis János: „Szolidaritás huszonöt év után", Népszabadság, 2005. augusztus 27.; T. G. M.: „Lassú válasz Kis Jánosnak", Népszabadság, 2005. október 1.; Kis János: „Szocializmus, kapitalizmus, politika: Viszontválasz Tamás Gáspár Miklósnak", uo., október 8.; T. G. M.: „Az utak elváltak", uo., november 6. A vita teljes anyaga megjelent román és angol fordításban: Idea: artă şi societate #27, 2007, 160-189.]

A La Nouvelle Alternative azt a kérdést teszi fel nekem, mi a teendő a kelet-európai baloldal újjáépítése vagy megteremtése érdekében. A kapitalizmus ellenfelei számára a célok tiszták és egyértelműek, és nem szeretném az olvasók idejét olyan általánosságokra vesztegetni, amelyekben halvány, de mégis tapintható egyetértés van. De ki lesz itt a baloldal? Száz évvel ezelőtti válaszom közhelynek hatott volna, de ma idegesítően szokatlan.

A szocializmus nem bukott meg, mert soha meg se kísérelték.

A szocializmus proletárszocializmus, vagy nincs. A baloldal vagy proletár baloldal lesz, vagy nem lesz. Hadd mondjak erről pár szót.

Először is különbséget kell tennünk az 1917-et megelőző (és az ún. „szocialista" országokban az 1945-öt megelőző) régi, városi munkásság – ez modern, világi, politikailag elkötelezett, írástudó elit volt, amely az antikapitalista ellenkultúra („adversary culture") hatott át (Lionel Trilling és Daniel Bell általánosan elfogadott terminusa kiválóan jellemzi a II. Internacionálé proletariátusát) – és az új munkásosztály között, amelyet a bolsevik zsarnokság katonai- adminisztratív eszközökkel teremtett meg, amellyel véghezvitték az iparosítást és az urbanizációt.

Ideológiailag ezt az új proletariátust nem-osztálynak gondolták el a marxi ígéretnek megfelelően, ami a proletariátus és az elidegenedés uno eodemque actu megszüntetéséről szólt, egy olyan nem-osztálynak, melyben reményeik szerint megtestesül a „nép" rousseau-i/fichtei koncepciója, a tulajdon nélküliek totális és egyenlő politikai közössége. A proletár osztálytudat eretnekség és lèse-majesté (fölségsértés, főben járó bűn) lett volna a „kommunista", azaz osztály nélküli társadalomban. A leninista-sztálinista pártok mindig tiltakoztak a válságok idején kibontakozó vadsztrájkok ellen, mondván, „a munkásosztály nem harcolhat önmaga ellen", mert azt tételezték föl, hogy a munkásosztály az uralkodó osztály és a kollektív tulajdonos, ám egyben nem-tulajdonos, akit nem semmizhettek ki a tulajdonából. Az ész csele folytán a modern osztálytársadalom, amelyet az 1917-i bolsevik forradalom a földművelő rendi vagy kaszttársadalom erőszakos megdöntésével hívott életre, csak akkor tudott saját, adekvát öntudatra ébredni, amikor a posztsztálini államkapitalizmust magát 1989-ben a történelem elsöpörte. De pontosan ebben a pillanatban el is tűnt az osztályöntudat ideológiai igazolása, mert ironikus módon az osztály bármiféle említése látszólag az alighogy felszámolt „szocializmus" propagandafegyverzetéhez tartozott, azé a szocializmuséba, amely modern osztálytársadalmat teremtett, és széttördelte az osztálytudatot.

A volt „kommunista" utódpártok (ma szocialistának vagy szociáldemokratának szokták hívatni magukat) folyamatosan alakulnak át újabb modernista élcsapattá. Hajdanán a haladás tervgazdaságot, központosítást, központilag irányított gazdaságot, bürokratikus szabályokat stb. jelentett, ma a haladás és a modernitás érdekei monetarizmusért, kiegyensúlyozott költségvetésért, adócsökkentésért, mindennek a privatizációjáért, a szakképzettség fölszámolásáért („deskilling") stb. kiáltanak. A „kommunista" uralkodó osztály talán nem volt a Bürgerlichkeit (polgáriasság, polgárosodás) weberi értelmében vett klasszikus burzsoázia, mégis kapitalista uralkodó osztály volt és maradt, amely ma magába „emel", kooptál új csoportokat, és megkötötte a maga társadalmi különbékéjét vagy a liberalizmussal vagy – néhány helyen – a régi stílusú reakciós sovinizmussal és persze a Nyugattal.

A poszt-„kommunista" munkásosztály, amely se nem magánvaló, se nem magáért való osztály, inkább „alárendelt" osztálynak („subaltern class") tekinthető a Gramsci által meghatározott értelemben, s az ezt továbbfejlesztő Ranajit Guha és Gayatri Chakravorty Spivak szellemében. Olyan osztály ez, melynek se szimbolikus, se politikai képviselete, reprezentációja nincsen.

Kelet-Európában a független baloldal (mely nem tartozik a poszt-posztsztálini utódpártokhoz és környezetükhöz) amúgy nagyon hasonlít nyugati alakmásaihoz: kulturális baloldal, amely a kisebbségekkel, a bevándorlókkal, a menedékkérőkkel, a melegekkel, a környezettel és a béke ügyével foglalkozik (a feminizmus, amely tényleges harc tárgya lehetne, sajnos gyakorlatilag nem jön szóba); én osztom ezeket a gondokat. Mivel szimbolikusan a kulturális baloldal által képviselt csoportoknak van képviseletük, ezért lehetségesnek látszik egyfajta kiút az „alárendelt", „szubaltern" státuszból. De a munkások döntő többségükben fehér gójok, tehát az ő elnyomásuk észrevétlen marad, kivéve ha a „munkás" kifejezést éppen ebben a jelentésében használják – vagyis fehér gójok – abban a rasszista/etnicista diskurzusban, amely az elnyomott vagy diszkriminált faji/etnikai kisebbségek ellen irányul, vagyis a „munkás" fogalmát abban az értelemben használják, mint ahogy az Egyesült Államokban a konzervatív populisták propagandaszólamaikban az „átlag amerikai" fogalmára hivatkoznak. Ez a fogalomhasználat – főképp Lengyelországban, Romániában és Magyarországon – a munkásosztályt még láthatatlanabbá teszi, hiszen a fogalom jelentésének ez a kizárólagos, uralkodó használata egyértelműen tisztességtelen. „A proletariátus maga csak akkor válhat hatalommá, ha a tudatosság osztályává lesz." (Guy Debord: La Société du spectacle, 1967, §88. [Magyarul: Debord: A spektákulum társadalma, ford. Erhardt Miklós, Bp.: Tartóshullám, 2006, 54.]) Amit Debord a bolsevik forradalomról mond („ez volt az a momentum, amikor a munkásosztály képzete a munkásosztállyal radikális ellentétben merült föl", op. cit., §100) [az új magyar fordításban: »ebben a történelmi pillanatban… a munkásképviselet szembekerült a munkásosztállyal«, 62. lap], ismét igazolódhat, ha nem vagyunk elővigyázatosak. Hiszen ha a kelet-európai baloldal rekonstrukciója „alárendeltként", szubalternként tekint a munkásosztályra, ahogyan azt Lenin és Trockij tette a megalázott parasztsággal, akkor a proletariátus soha nem válik „öntudatos osztállyá", a tudatosság osztályává, és a fölszabadulás csak újabb hatalomváltást jelent majd, mely valamiféle új ideológiai téveszme/manipuláció nevében továbbra is fönntartja az uralmat.

Kelet-Európa ismét a kapitalista rendszerek leggyöngébb láncszemének bizonyulhat, mert a kelet-európai kapitalizmus áttetszően tiszta, hiszen a leninista-sztálinista népirtás, kényszer és átfogó szolgaság tisztította meg és purgálta. Ebben a társadalomban nincsenek kvázi-feudális és kvázi-szocialista elemek. Ez olyan mikrokozmosz, amely – a nyugati rendszerekkel ellentétben – tiszta, totális, kristálytiszta és tökéletes kapitalizmus. Az egyetlen fajta ellenállás vele szemben tisztán nosztalgikus és passéiste (múltba forduló) vagy a földművelő-pásztori rendi vagy kaszttársadalom „természeti világának" szimbolikus nézőpontjából, vagy az emancipatorikus kísérletek tragédiája felől nézve, amelyek államkapitalizmushoz, zsarnoksághoz és meghunyászkodó önföladáshoz („abject surrender") vezettek. Más szóval pusztán ideologikus. Az új proletár, az az új ember, akinek Debord szerint nincs kontrollja saját élete fölött, a politikai alanyiság hiányának abszolút homályában („dwells in the absolute obscurity of not being a political subject"), az elfeledettségben és megtagadottságban lakik.

A kelet-európai baloldalnak legelőször is föl kell ébresztenie az osztály emlékét és valóságát, ami egy lépéssel közelebb hozhatja a munkásosztály autonómiájának és alanyiságának elismerését. Ebben a tekintetben rosszabb helyzetben vagyunk, mint akár 1848-ban. Van azonban egy jelentős különbség: sem a kapitalista modernség, sem a proletariátus nem alkot korszerűen előrehaladott enklávékat, szigeteket az archaikus szociális kozmoszban: most e kettő minden. Ma a munkásosztályé az abszolút többség, és politikailag: semmi.

Figyeld meg ezt, és innen indulj.

***

 

A szöveget az angol eredetiből fordította Baráth Katalin. A fordítást átnézte a szerző, szögletes zárójelben találhatók a magyar olvasó sajátságos érdeklődésére talán számot tarható kiegészítések.

Megjelent:

„Un capitalisme pur et simple". La Nouvelle Alternative, 19. évf. (2004) 60-61, 13-40.;
„Un capitalism pur şi simplu", Idea: artă + societate #19, 145-153.;
„Ein ganz normaler Kapitalismus", Grundrisse: zeitschrift für linke theorie & debatte 22 (2007), 9-23.; „A Capitalism Pure and Simple", Left Curve (sajtó alatt).

Az írás több ponton vitázik TGM-nek – mint az antileninista antikapitalizmus ideológiai képviselőjének – a cikkével. TGM múltértelmezése fogalmilag nem kapcsolódik a szaktudományok új eredményeihez, ezért az államszocializmus történeti szakaszolása koncepciójában nem megoldott, nem képes Lenin és Sztálin mint történelmi jelenségek között különbséget tenni. Az államszocializmus mint „nem-piaci kapitalizmus" elmélete nemcsak teoretikusan problematikus, hanem politikailag is leegyszerűsítésekhez vezet, mert a diktatúra és demokrácia fogalmakat mereven szembeállítva vizsgálja. Végső soron radikális társadalomfilozófiát vegyít liberális politikai filozófiával, ami eklektikus állásponthoz vezet.

A baloldal múltértelmezésének elméleti és történeti keretei mint problémakör általában, s benne Tamás Gáspár Miklós elméleti útkeresése az Eszmélet számára önmagában sem lehet közömbös, de a folyóirat „Miért beteg a baloldal?" körkérdésének tükrében egyenesen megkerülhetetlen. TGM ma nem egyszerűen a hazai baloldal fontos jelensége, hanem ő a magyar politikai publicisztika talán legkiemelkedőbb alakja, akinek elméleti és tárgyi felkészültsége, intellektuális tekintélye össze sem hasonlítható liberális és nacionalista kritikusainak felkészültségével. S ez büszkeséggel töltheti el azokat, akik az uralkodó gondolkodásmódokkal szemben radikális, vagyis a romlott, emberellenes rendszeren túlmutató alternatívák megfogalmazásában, azok intellektuális „kiérlelésében" érdekeltek. Ám bármennyire is értékes TGM munkássága, fentebbi esszéjének (és számos más írásának) alapvető koncepciójával – sok kiváló és találó megállapítása ellenére is – kritikailag kell szembenéznünk. Mindez természetesen nem kérdőjelezi meg azt a meghatározó fejleményt, hogy az alapvető célban, egy autentikus közösségi-antikapitalista alternatíva kidolgozásának szükségességében szolidárisak vagyunk egymással. Sőt, az alábbiakat ennek fényében kéretik elolvasni.

A rendszerváltás óta a nemzetközi baloldal híveit, képviselőit, főleg persze teoretikusait a megdöntött államszocialista rendszer gazdasági, politikai és szociális jellegére vonatkozó vitakérdések különösképpen is foglalkoztatják. Természetesen itt nemcsak a szocialista kísérletek múltjáról, hanem tulajdonképpen a közösségi útkeresés jelenéről és jövőjéről is folyik a vita. TGM mostani hozzászólása egyfajta reakció – ha „nem is cím és feladó" szerint – a hazai polémiákra, amelyek élesen tükröződnek Szigeti Péterrel közösen szerkesztett, mostanában megjelent, Államszocializmus. Értelmezések – viták – tanulságok című kötetünk (L'Harmattan Kiadó, 2007) szerzőinek írásaiban.¹ Mostani megjegyzéseim elválaszthatatlanok tehát e polémia régi-régi történetétől is, amelynek gyökerei tulajdonképpen magának az idén 90 éves oroszországi októberi forradalomnak a történetében eredeznek.

1. A fogalmak és jelentőségük. TGM azokat az „örökös" vitakérdéseket boncolgatja, amelyek az általunk államszocializmusnak nevezett múltbéli rezsimekkel (Kelet-Európában, mindenekelőtt a Szovjetunióban és Ázsiában) kapcsolatban ismétlődő módon megfogalmazódnak. Ezek a viták Nyugaton már a hetvenes-nyolcvanas években sok helyütt lejátszódtak; a legádázabbul talán egykori trockista szerzők vívták meg e csatát. Amikor TGM „saját elméletet" állít fel e rendszerek gazdasági, politikai-szociális és történelmi jellegéről, középpontba állítja e hagyományosnak tekinthető vitapontokat. A kiváló szerző mindeközben vehemensen védelmezi azokat az álláspontokat, amelyek a bukott rendszereket egyfajta kapitalizmusként („államkapitalizmusként" vagy „nem-piaci kapitalizmusként") írják le.

Szerzőnk maga sem tagadja, hogy bárminek nevezzük a szocializmusra hivatkozó – ahogyan ideológusai és egyes kritikusai is nevezték a régi rendszert – „reálisan létező szocializmust", ezek a rendszerek megszüntették a burzsoáziát, a tőkés értelemben megszokott piacgazdaságot és a profittermelés hagyományos rendszerét. Valójában úgy harminc éve már az sem igen képezi vita tárgyát (a marxizmust komolyan vevő emberek számára nem is képezheti), hogy a kapitalizmus számos strukturális sajátossága mind a munkamegosztás szerkezete terén, mind a politikai-jogi szférában fennmaradt,² és hozzátenném, ezek túlélése, sőt ismételt meggyökeresedése – a hozzájuk kapcsolódó elkülönült apparátusi-bürokratikus érdekek következtében – lehetetlenné is tette, hogy az államszocializmus autentikus szocializmussá alakuljon át.

Tehát ha TGM az államszocializmus fogalma helyébe „a nem-piaci kapitalizmus" fogalmát állítja, ez önmagában ezoterikus, nem lényeges teoretikus vita, csupán a marxi formációelmélet pontatlan értelmezése és önkényes alkalmazása. Bár az a kapitalizmus, amelyben nincs a tőkés logikának megfelelő adásvétel, vagyis az államtulajdon nem adható-vehető és nem örökölhető, ráadásul stabilizálódott uralkodó osztálya sincsen, hiszen bármely párthivatalnok leváltható volt, sőt elvben és hivatalból célul tűzték ki az osztálytársadalom megszüntetését, hisz alkotmány deklarálta a közvetlen társadalmi tulajdon (kvázi-)létezését, akkor azért elgondolkodik az ember azon, hogy van-e egyáltalán értelme a fogalmak ilyen kiszélesítő értelmezésének. Bár valóban nem ez a lényeg. Mégis felmerül a kérdés, vajon 2007-ben még komolyan elgondolható, hogy a valódi kapitalizmusban és az államszocializmusban az állami tulajdon eredete, funkciója, természete, működése „lényegében" azonos? Még felmerülhet a kérdés, hogy a tulajdon problémája nem alapvető viszonyrendszer? Idézett kötetünk éppen az állami tulajdon történelmi és gazdasági formaváltozatainak sokféleségét és nagyon eltérő voltát hangsúlyozta, és azt, hogy nem segít itt semmilyen történelmi analógia a konkrét vizsgálatok megtakarításának rovására. De menjünk sorban.

2. Módszer és történelem. Sokkal nagyobb problémát jelent TGM írásában – noha a fogalmi ellentmondásoktól ez nem teljesen elválasztható – a történeti túláltalánosítás olyan összefüggésben, mint amikor például TGM a „szocialista állami tulajdont", Wittfogelre utalva évezredekkel korábbi ázsiai formákkal hozza összefüggésbe. Itt már az ártalmatlan fogalmi vita olyan tudomány-módszertani problémákkal kapcsolódik össze, amelyekkel az orosz szociáldemokrácia már száz évvel ezelőtt szembenézett, és amelyet éppen Lenin – egyébként komoly – hozzájárulásával meg is haladott (lásd Plehanovval való vitáját). Hiszen éppen az orosz kapitalizmus specifikuma volt, hogy ezeket az „ázsiai formákat" (obscsina-faluközösség) 1917-ig enklávészerűen megőrizte. Nem szólva arról, hogy maga az obscsina már régóta nem az ázsiai termelési mód fogalmába illeszkedett (ha valaha is ama keretek közé tartozott Oroszországban!), hanem Nagy Péter rendszerének „adóközösségeként" élte túl az évszázadokat. Hol vannak már a 20. század elején az ázsiai termelési módnak a történelem ködébe vesző, természet adta közösségi formái?³ Te jó ég! Mit szólna ehhez Tőkei Ferenc?

Vagy ugyancsak zavaró módszertani és gondolkodástechnikai nehézségeket vet föl, hogy TGM nem „szakaszol" az államszocializmus modern történetében sem. Egész korszakok csúsznak össze. Ez megint csak rendkívül súlyos szaktudományos problémákat idéz elő. TGM például azt írja, hogy „az 1917-ben bevezetett és 1989-ben oly szégyenletesen kimúlt rendszer…". A komoly történetírók – világnézeti hovatartozástól függetlenül – ilyen naiv kijelentést már nem is vitatnak. A 89-ben megbukott rendszert egész egyszerűen nem 17-ben vezették be, hanem annak alapjai a sztálini fordulat időszakában, 1927 és 1933 között jöttek létre, hogy annak evolutív átalakulásáról most ne is beszéljünk. E szempontból „piac nélküli kapitalizmusnak" nevezni ezt az egész időszakot hallatlanul leegyszerűsíti a dolgot, mert például a NEP piaci vegyes gazdaságához képest – amelyben a magántulajdon bizonyos formái együtt éltek az államszocializmusra és az autentikus (valóban közösségi-társulási) szocializmusra jellemző formákkal – a sztálini korszak alapvető szempontok szerint is különbözött. Arról a „nüanszról" már nem is szólok, hogy az októberi forradalom közvetlenül nem államosított, hanem társadalmasított (a föld nacionalizálása, munkásellenőrzés), s ennek rövid fejlődési szakaszával egy elvileg más evolúciót ígért, mint ami bekövetkezett a kedvezőtlen történelmi feltételek miatt. Államosításra majd a hadikommunizmus, a polgárháború körülményei között került sor, méghozzá kezdetben nyilvánvalóan katonai-stratégiai okokból; innen a gyári-üzemi bizottságok „szakszervezetesedése" és a padláslesöprés első gyakorlata is. (A hadikommunizmus később kapott – egy rövid időre – kommunista megalapozású ideológiát főként Buharin és Preobrazsenszkij „hangszerelésében".) A NEP (új gazdaságpolitika, 1921. március) -fordulat mint szakaszhatár megint tagadhatatlan tény, hiszen visszatérés történt a piacgazdasághoz, a magántulajdonhoz, a magánkereskedelemhez, a pénzgazdálkodáshoz stb.; mint Lenin fogalmazta: ez volt „a kapitalizmus részleges visszaállítása". 1922-től a 25 millió magángazdaságban már engedélyezett volt a bérmunka! Kissé nyomasztó, hogy TGM számára kell hangsúlyoznunk: Marx a tőkés magántulajdont, a tőkés termelést (és felhalmozást) és a bérmunka együttes meglétét tekintette a tőkés rendszer kiindulópontjának. Ennek a feltételnek sem 1917 októbere, sem 1929 nyers antikapitalista, „államszocialista" fordulata igazán nem felel meg (kérdezze meg TGM a világ bármely kapitalistáját a világ bármely pontján!), hiszen a burzsoáziával együtt felszámolódott a tőkés rendszerre jellemző termelési viszonyok alapvető területe, maga a tőkés árutermelés. (Majd a rendszerváltás visszaállítja a tőkés árutermelést a tőkés osztállyal együtt…!) Tehát nem az a baj, hogy TGM szakít ezzel az állásponttal, és felépít egy új fogalmat, amely az „államszocializmus", úgymond, valódi tartalma, alakja. Ez természetesen szíve joga. De nem lépheti át az itt jelzett módszertani és szaktudományos kereteket. Arról már külön nem is szólok, hogy elméletében, amikor azt írja, hogy „az értéktöbbletet a megszokott módon újra befektették" (megszokott mód volna a „szocialista tervgazdaság"?, hmm, erőltetett elmélet ez, mint az a bizonyos iparosítás…), nem jelzi, hogy az értéktöbblet elosztása már végképpen nem a „megszokott módon" történt, az elosztási viszonyok végképpen nem emlékeztettek arra, amit a modern kapitalizmus létrehozott az utóbbi évszázadokban. Egy jelenségcsoport minőségének meghatározása során egyébként annak különbözőségét kell megmutatni egy másikkal való egybevetése során, ha a különbözőséget relativizálni kívánom.

3. Lenin és Sztálin. TGM alapvető tévedéseit ezzel természetesen nem merítettük ki, de ezek a „tévesztések" alapvető szellemi előfeltételül szolgálnak ahhoz, hogy az olvasóval elfogadtassa azt a baloldalon már valóban nagyon szokatlan nézetet (pedig micsoda pluralizmus van!), hogy a Lenin-korszakot és a Sztálin-korszakot összemossa, hogy Lenin és Sztálin nevét csak kötőjelesen használja. Ami az ő esetében talán meglepő, hiszen kifinomult gondolkodó létére nagy volumenű politikai és elméleti-elmélettörténeti különbségekről nem vesz itt tudomást, pedig filozófus lévén ez valóban szakterülete kiváló barátunknak.

Lenin a NEP-korszak ideológusa és a „pártdiktatúra", „szovjetdiktatúra" választott vezetője, aki még az önkéntes társulások és szövetkezetek hálózatát tekintette szocializmusnak, aminek csírái valóságosan is léteztek. így hát ez a rezsim elvileg és gyakorlatilag is különbözik a sztálini, totálisan államosított és személyi diktatúrával menedzselt rendszertől. Persze senki sem tagadhatja, hogy a forradalom korszaka és Sztálin korszaka között sok szállal kapcsolódtak össze a jelenségek és folyamatok. Hogyan is lehetne ez másképpen? Ám a történelemben (a történetírásban) a „művészet" éppen az, hogy a kontinuus és diszkontinuus mozzanatokat elválasszuk egymástól. Éppen e téren fontos az elemzésben oly csekélynek látszó különbség, amely Lenint és Sztálint elválasztja egymástól.⁴

Sajnos szaktudományosan is számos problematikus dolog van barátunk írásában, mert a legtetszetősebb elméleti megoldások mögött sem üt át a történelem valóságos és konkrét megértése. Az elméleti konstrukció a történelem fölött lebeg, néhol szárnyal, amikor például Guy Debord-ra hivatkozva kihúzza az oroszországi proletariátust az orosz forradalom történetéből, mert még, úgymond, nem szerveződött magáért való „öntudatos osztállyá". Vajon kik voltak azok a milliók, akik a szovjeteket „feltalálták", létrehozták és „üzemeltették"? Mit jelent vajon a történelemben az „öntudatosság"? Lehet-e a szovjeteknél magasabb rendű osztály-öntudatosság? Mintha nem volna az Állam és forradalom, mintha az orosz forradalomnak nem lettek volna szocialista tendenciái és sajátosan egymásra rétegzett „síkjai"…

Persze egy Lenin-kritikának feltétlenül alá kell húznia (magam is aláhúzom) és abból kell kiindulnia, hogy Lenin a forradalom bázisával szemben is kezdeményezett elnyomó intézkedéseket a szovjethatalom megőrzése védelmében vagy arra hivatkozva. Lenin – saját kategóriájával szólva – ezeket az intézkedéseket nem tudta dialektikusan „felfogni" és „visszavenni" sem az elmélet, sem a praxis síkján (aminek történelmi és ontológiai okairól nem itt kell elmélkednünk). De vajon egy „kritikai alapállás" nevében kidobható az egész októberi forradalom a szocialista baloldal történetéből és hagyományából? Mi marad a szocialista mozgalmak történetéből? TGM nyilvánvalóan nem gondolta végig a dolgot. Ha az orosz forradalom és a szovjet fejlődés nem volt más, mint a modernizáció (értsd a nyugat-európai-amerikai tőkés fejlődés jellemzőit, funkcióit!), akkor hova tesszük az egész korszak antikapitalista ideológiai, kulturális és politikai indoktrinációját? Ennek az állami „felépítménynek" mégis csak kellett legyen valamiféle eltérő alapzata a kapitalizmusétól, hacsak ez a „felépítmény" nem sötét összeesküvés és tudatos manipuláció eredménye csupán. TGM egyszerűen tárgyilag téved, amikor Leninnek és Trockijnak azt a szándékot tulajdonítja, hogy ugyanolyan ipari kapitalizmust akartak, mint ami Nyugaton volt, „annak egyenlőtlensége és féktelen individualizmusa nélkül". Ők ezt az iparosítást (taylorizmust, automatizációt) olyan felhalmozási forrásként képzelték el, amely a szocialista-önigazgatói szektor gazdasági és civilizatorikus felhajtóereje lesz. Ha TGM erről a rendkívül fontos dologról, amelyet Tütő Lászlóval már 1984-ben a Társadalmi Szemlében (!) emlegettünk, megfeledkezik, akkor ennek oka van. De a végén csattan az ostor.

4. Polgári forradalom? Nincsen az a szárnyaló elme, nincsen az a kivételes erudíció és műveltség, ami megspórolhatja az embernek, hogy a fogalmakat világosan használja. Mint fentebb már láttuk, TGM egyszer túlságosan mereven, dichotomikusan állítja szembe az összetartozó jelenségeket, megáll a vagy-vagy-nál, nem illeszti össze az összetartozó jelenségeket, vagy éppen ellenkezőleg: nemritkán összecsúsztatja őket. Ezek összeérő módszertani hibák. Láttuk ezt a Lenin-Sztálin-jelenségek vagy a forradalmak összecsúsztatása esetében. A fogalmi egybecsúsztatás elkerülhetetlenül mindig tárgyi tévedéssel is együtt jár. Ha az októberi forradalom – mint TGM állítja – polgári jellegű volt, akkor mi volt a februári? Ha az egész forradalmi folyamat volt polgári, akkor is van magyaráznivaló, hiszen az egész orosz polgárság szemben állt Októberrel, de jó része bizony még februárral is, hiszen az orosz polgárság, az orosz liberalizmus korábban, 1907 után egyetemlegesen szolgálta a cárizmust – mint őfelsége ellenzéke. Lásd részben Bergyajevnek, de egészben Sztruvénak, Miljukovnak vagy Sz. Bulgakovnak vagy/és a „vehista" gárdának a katonatiszti-fehérgárdista diktatúra szekértolóivá való dicstelen lezüllését.

A szovjetek, az „önigazgatás", a fegyveres felkelés „polgári", burzsoá jelenség lett volna? Rosa Luxemburg már 1905-ben észrevette e jelenségek szocialista és proletár jellegzetességeit, noha tisztában volt az orosz forradalmi folyamat „polgári" korlátaival, például a kapitalizmus mint a modern civilizáció kifejletlenségével, de ez, mint Lenin 1915-16-ban világosan felismerte, a félperifériás kapitalizmus elidegeníthetetlen sajátszerűségének tekinthető. (Ezért is kezdhető el Oroszországban a forradalom. Többek között ez a felismerés különböztette meg a bolsevikokat a mensevikektől!) Az orosz forradalmi folyamatban a proletár szocialista, a kisparaszti (kistulajdonosi) forradalom elemei – más bürokratikus-önkényuralmi hagyományokkal együtt – megfértek egymás mellett. Egy új típusú fejlődés bontakozott ki, amelynek elvben és kora praxisában már Marx felismerte a lehetőségét: az államszocializmus (!) („nyers kommunizmus" – más marxi terminológiával és kiindulással)… Tehát Lenin és a bolsevik párt a szocializmusba vezető átmenetet tételezte fel a NEP-korszak funkciójaként a valódi történelmi fejlődés nem oda vezetett, az átmeneti korszak államszocializmussá deformálódott, amelynek különféle történeti szakaszait kell megkülönböztetnünk.

Csak utalásszerűen és tényszerűen még néhány elméleti jelentőségű „nüanszbeli" különbségről (túl a tulajdoni és gazdasági-politikai eltéréseken) a történelemben, amely e szakaszolást TGM számára is talán megkönnyíti: tehát Lenin nem volt diktátor, hanem karizmatikus néptribun volt, Sztálin viszont diktátor lett. Ilyen különbséget (persze a mögötte lévő eltérő történelmi feltételekkel egyetemben) figyelmen kívül hagyni minden szempontból veszedelmes dolog. Lehet, hogy éppen a szofisztikált gondolkodású TGM nem érzékeli a rezsimek közötti alapvető különbséget? De illusztráljuk a különbséget példaképpen más síkon is. Lenin idején a szovjet rendszer a világon elsőként törvényileg garantálta a homoszexuálisok szabadságát, miközben a Sztálin-rendszer – most eltekintve minden más különbségtől – később büntetendő cselekményként kodifikálta azt. Apró dolog ez is, de érzékeltet bizonyos különbségeket, miként azt is, hogy Lenin a politikai elnyomás ellenére sohasem záratta börtönbe és sohasem végeztette ki elvbarátait. Lenin tudatában volt az elnyomás tényeinek, hiszen maga is felelős volt értük, de példának okáért Sztálintól eltérően „pártdiktatúráról" beszélt, míg Sztálin saját rendszerét a demokrácia diadalaként propagálta. Tudom, nüanszbeli különbségekre nem is illik utalni ilyen nagy strukturális problémák vitája során, ám ezek a „jelentéktelenségek" érzékeltethetik, hogy a valóban nagy elméleti-módszertani-történeti tévedéshez sok kis tévedésen keresztül vezet az út.

5. Hagyomány és elmélet. A marxi formációelmélet „finom" módosítása egy elméleti impresszionizmus jegyében csúnyán megbosszulja magát más területeken is. TGM történetszemlélete ebben – és csakis ebben – az összefüggésben az ókonzervatív „Lenin-faló" amerikai történész, R. Pipes nézeteire hajaz, ami enyhén szólva nem jó ajánlólevél az antileninista antikapitalisták maroknyi erői számára sem. Hiszen TGM elmélete a „szocialista múltról" végül is arról szól, hogy megalapozza Lenin kiakolbólítását a marxista-szocialista panteonból, hogy elvitassa az októberi forradalom proletár jellegzetességeit a paraszti és katonaforradalom tipikus vonásai mellett. De hát az októberi forradalom még azoknak a majdan a bolsevizmust szintén radikálisan elutasító „tanácskommunistáknak" a támogatását is élvezte egy ideig, akik később szembefordultak Leninnel és pártjával, mint például Pannekoek vagy a „munkásellenzékiek", és akiknek a hagyományát, mint egyetlent, TGM is vállalja. TGM elmélete oly szűkre szabja a szocializmus antikapitalista hagyományát, hogy – tréfásan szólva – rajta kívül már alig fér bele valaki. Sajnálatosan elfelejti Rosa Luxemburg intelmét, aki pedig igazán nem tekinthető a bolsevikok kritikátlan támogatójának: „Harsoghatják a német kormányszocialisták, hogy a bolsevikok uralma Oroszországban a proletariátus diktatúrájának torzképe. Lehet, hogy torzkép volt, vagy ma is az, de csakis azért történhetett így, mert a bolsevikok uralma nem más, mint a német proletariátus magatartásának terméke, amely a szocialista osztályharcnak maga is csak torzképe. Valamennyiünkre érvényes a történelem törvénye, a szocialista politikát csakis internacionalista módon lehet megvalósítani. A bolsevikok bebizonyították, hogy mindent tudnak, amit egy valóban forradalmi párt teljesíthet a történelmi lehetőségek határain belül. De ne akarjanak csodaként hatni. Mert példamutató és hibátlan proletárforradalom egy elszigetelt, a világháború által kimerített, az imperializmus által fojtogatott, a nemzetközi proletariátus által elárult országban csoda lenne… Ebben a helyzetben Lenin, Trockij és barátaik voltak az elsők, akik példát mutattak a világ proletariátusának, egészen mostanáig ők az egyetlenek, akik emelt fővel kiálthatják: »Én mertem!«"

Ez az elemzési mód és ez az erkölcsiség az, amely számunkra elfogadható – ma is. Ugyanis olyan elmélet és praxis, olyan jelenben-jövőben meglévő irányzat nemigen tarthat igényt a fennmaradásra, amelynek nincsenek irodalmi-elméleti-kulturális és politikai előzményei. S bár TGM koncepciójában Marx is feldereng forrásként, de anarchista és liberális kiegészítésekkel e téren semmire sem mentünk az elmúlt másfél évszázad tapasztalatai alapján, s ma sem látszanak pozitív körvonalak, ha példának okáért a globalizációkritikai mozgalmak (anarchista) szétverésére vagy (liberális) lejáratására gondolunk. (A kollektivista anarchizmus történetét persze kiemelném ebből a halmazból, mert alternatív életmódkísérletei és közösségi küzdelmei szembefordítják a „19. századi kődobáló" stratégiákkal és individualista, exhibicionista-nárcisztikus avantgardizmusukkal.) Inkább azon érdemes elgondolkodni, hogy Lukács és Gramsci, Sartre és Balibar, valamint a maiak, mint Szabó András György vagy Slavoj Žižek mindig látták a lenini hagyaték elméleti, politikai és erkölcsi hozadékát az antikapitalista mozgalmak számára. De tegyük föl, hogy ez a marxista örökség TGM barátunknak nem rokonszenves. Ám még sem lenne szabad elfelejtenie legalább Lenin nagy ellenfeleinek – például Kautskynak vagy Otto Bauernek – az intelmét, amelyet a forradalom vezérének halálakor erősen hangsúlyoztak: „Lényegbe vágó nézeteltéréseink következtében – mondta Karl Kautsky – személyesen engem nagyon élesen támadott […] De nézetkülönbségeink nem szabad, hogy elvakítsanak bennünket az elhunyt nagyságát illetően. Kolosszális személyiség volt, amilyen kevés van a világtörténelemben." Otto Bauer pedig így vélekedett: „Gyakran élesen lépett fel velünk szemben […] Azonban Lenin sírjánál hallgatnak ezek a nézetkülönbségek; mi szintén meghajtjuk zászlainkat, meglengetjük lobogóinkat akaraterejének géniusza, az egész világot forradalmasító ügye előtt." Úgy gondolom, e megfontolásokon TGM-nek is el kellene gondolkodnia a maga rugalmas szellemének és intellektuális tehetségének megfelelően.

6. Demokrácia-diktatúra. TGM nem tesz jó szolgálatot sem a tudománynak, sem az elméletnek, sem a gyakorlati politikának, amikor súlyosan leegyszerűsíti a demokrácia–diktatúra fogalompár történeti tartalmát. Egyszerűen nem szól a polgári demokrácia diktatórikus oldaláról (Vietnam, Chile, Kelet-Timor, Irak, feketék üldözése, munkanélküliség világszerte, szegénység stb.) és az államszocialista diktatúra demokratikus aspektusairól. Míg TGM társadalomfilozófiai téren kiválóan érti, hogy a demokrácia fogalma nemcsak jogi-politikai, hanem gazdasági és szociális fogalom is, addig politikai elméletében már csak politikai-jogi fogalomként szerepel. Pedig ez egy tipikus tucatliberális-tucatkonzervatív beállítódás, amely az alapvető megközelítésmód napjainkban. Ha TGM nem tör ki ebből a zárt körből, történetszemlélete is liberális korlátozottság alatt marad. Pedig rendelkezésre áll számos intő tanulság.

Például R. Pipes említett történetkoncepciója, mint általában a modern jobboldali liberális-neoliberális-neokonzervatív politológiák mindegyike, egyfelől csupán puccsot lát a világtörténelmet felkavaró októberi forradalomban (noha évezredes uralkodó osztályt söpört ki a történelemből az orosz feudalizmussal egyetemben!), másfelől az egész szovjet fejlődést, sőt az államszocializmus egészét, mi több, a kritikai szocializmus útkereséseit is egy differenciálatlan diktatúra-fogalomba szuszakolja bele. Sokféle diktatúra és sokféle demokrácia létezett-létezik a modern történelemben, érdemes közöttük is differenciálni! (Olyan polgári demokráciát sem láttunk még azonban, amelyik ne gyakorolta volna a legitim erőszak monopóliumát, azaz ne lett volna diktatórikus vonása – hogy Max Webert idézzük fel.) Ennek az a célja, hogy végleg kiradírozza a szocializmust még az elméleti lehetőségek közül is. Ezt a koncepciót minden színvonalas elemzőnek el kell utasítania világnézeti hovatartozástól függetlenül, nemhogy TGM-nek.

Igaz, a pipesi-fukuyamai hamis „neolib" vagy/és „régi kon" elméletnek nincsen tudományos értéke, de van értelme: felértékelni a világkapitalizmus történelmi teljesítményét az államszocializmussal (és mindenfajta szocializmussal) szemben, elvágni a szocialista kísérletek fonalát, megfosztani mindenfajta hagyománytól, és kirekeszteni minden közösségi kísérletet (az anarchistát is!) a „reális" történelmi alternatívák sorából, jobb esetben is csak belegyömöszölni a holt utópiák vagy a sztálinista múlt muzeális közegébe, mint az emberi nosztalgiák valamiféle szellemi maradványát. Ez az ideológia tehát meghatározza a mai Magyarországon is a nacionalista és liberális elitek beszédmódját, amely a magántulajdon szentségére épülő kapitalista szövetségük ideológiai szentesítése csupán. Maga a „trendi". De mi köze van ehhez TGM barátunknak?

Amikor Tamás Gáspár Miklós elméleti konstrukciója áll előttünk, amely egy baloldali radikális társadalomfilozófia és egy liberális politikai filozófia fura kombinációjaként alapozódik meg, csak arra gondolhatunk, hogy 1989 előtti régi ellenzéki politikai és szellemi harcának értékét látja veszendőbe menni a rendszerváltás emberellenes, fasizmussal terhes következményeinek tükrében. Pedig nem volt az a harca hiábavaló, mert segített elgondolkodni nekünk, akkori „önigazgatói" szocialista-kommunista ellenzékieknek is, hogy merre található az államszocializmus romjai alól kimenekülő antikapitalista baloldal valódi útja, amely sohasem térhet vissza a sztálinista múlt antidemokratikus útvesztőibe.

Ez kétségtelenül TGM érdemeihez tartozik, s hagyjuk most a demokratikus ellenzék ama frakcióit, amelyek megtértek a neoliberális vezérlésű kapitalizmus restaurációjához és szánalmas, de kifizetődő menedzseléséhez. A régi rendszer mégoly kritikai elutasítása sem homályosíthatja el számunkra, hogy az államszocializmus történelmi-politikai teljesítményének megítéléséhez nem a nyugat-európai vagy amerikai rendszerekkel való közvetlen egybevetés a tárgyilagos kiindulópont, hanem először és mindenekelőtt saját nemzeti történelmi múltjával, azután a félperiféria latin-amerikai régióival kell egybevetni, s csak ezt követően lehet a nyugat-európai centrum-országok fejlődésével összehasonlítani. Minden más megoldás a kapitalista apológia modern gépezetének kiszolgálásához járul hozzá, s mi, marxisták, neomarxisták, antikapitalisták, „más világban" gondolkodók, egyszóval rendszerkritikai baloldaliak ebben egyszerűen nem vagyunk érdekeltek. Ne feledjük, „feltámadásunk" legalább két forrásból fakad: a társadalom elnyomott rétegeinek és osztályainak társadalmi méretű ellenállásából és egy elmélet igazságából, amelynek érdekében a fentebbi megjegyzéseket tettem.

 

Jegyzetek

¹ Aziránt sincsen semmi kétségem, hogy senki sem lehetett próféta a saját hazájában, mégis több évtizedes történeti kutatásaim nyomán fölmerül bennem a kétség, érdeklik-e valójában TGM-et az újabb történeti szaktudomány eredményei e témakörben, vagy sem. E kétségeim igazolására a maga helyén még visszatérek.

² Paradox módon arról nemigen esik szó, hogy e problémák jelentős részével a TGM által elutasított Lenin már szinte a forradalom másnapján tisztában volt. Tudta azt is, hogy a szocializmus nem bevezethető társadalmi forma, hanem számos átmeneten keresztül „mozoghat" (itt a feltételesség a fontos!) a történelem abba az irányba…!

³ Elnézést kérek az olvasótól, hogy ismét saját kutatásaimra utalok, de egy húsz évvel ezelőtt Pártviták és történettudomány címen publikált könyvemben az orosz történelmi sajátosságokra reflektáló korai és későbbi vitákat összefoglaltam, s ezeket a kérdéseket eredetük és tárgyi szempontjaik szerint megvilágítottam.

⁴ Szomorú dolog itt megjegyezni, de Lenin és Sztálin közé csak a pipesi és a sztálinista szerzők tesznek azonosságjelet. Az előbbiek közül Magyarországon számtalan szerző bóklászik a Népszabadságtól a Magyar Nemzeten át az Echo TV-ig. De mit keresne közöttük TGM?

A kapitalizmus permanens válsága ellenére „válságrezisztensebbnek" bizonyult, mint az ismert szocializmusmodell. A baloldal mindeddig nem találta meg azt a hangot, tartalmat, amellyel meg lehetne szólítani az embereket – olyan körülmények között, amikor legalább a kapitalizmus viszonylag „civilizált" működése is kétséges.

A tagadás nem program. Politikai téren erre nagy nyomatékkal Thomas Mann hívta fel amerikai hallgatósága figyelmét a harmincas évek végén a hitleri náci térhódítás legnehezebb perceiben, amikor Roosevelt ki akarta ragadni az Egyesült Államokat kényelmes, de veszélyes önelszigeteltségéből, megértve, hogy a fasizmus globális felülkerekedésének megakadályozása Amerika nélkül aligha sikerülhet. A kelet-közép-európai szocialista baloldal mai helyzetéről gondolkodván azért idézem ezt fel, mert a helyzetben hasonlóságot vélek felfedezhetni. A legjobb, legigényesebb kapitalizmuselemzések és -kritikák mondanivalója is csak nyomokban jut el olyan következtetésekig, melyek arról szólnának, hogy ha kapitalizmust nem, akkor helyette és nyomában mit kellene és főként mit lehetne az emberiség mai termelőerőinek, mentális és tudományos felkészültségének tényeit szem előtt tartva, csinálni.

Jómagam – pályám kínálta ismeretek és tapasztalatok birtokában – a hetvenes évektől tudatában voltam annak, hogy a szovjet típusú szocialista kísérlet Európában végzetes válságba juthat, ha nem sikerül nagyon mélyreható strukturális reformokkal visszavezetni korábbi növekedési pályákra. Azt is beépítettem gondolkodásomba, hogy az alapvetően gazdasági természetű verseny nem lesz megnyerhető a társadalom működési szabályainak, tehát a politikai felépítménynek plurális irányba való elmozdítása nélkül. Ma sem látok okot annak a meggyőződésemnek a revíziójára, miszerint az 1917-ben elindult forradalmi kísérlet a kapitalizmus meghaladására az emberi haladás, az önfelszabadítás kategorikus imperatívusza. E kísérlet – ma tényleges, világtörténelmileg mindazonáltal átmeneti kudarca ellenére – létezésének és hatásainak évtizedeiben olyan progresszív változásokat kényszerített ki, indukált és provokált a kapitalizmus térfelén is, melyek, és ez tényleg botrányos paradoxon, Ugandától Kínáig és Bolíviától Polinéziáig korszakosan vitték előbbre az emberiséget, miközben nekünk mára a kiégett katalizátor sorsa jutott.

Fölöttébb érthető tehát, hogy azok a szocialista baloldaliak, akik rendszerük bukását követően nem vállalták fel a komprádor hajcsár szerepét a kapitalista restauráció kiteljesítésében, haragosan és szenvedéllyel tagadnak mindent, ami azóta történt és ma is történik; tiltakoznak és reklamálnak, átkozódnak és keseregnek. Most bocsánatot kérek kényesebb ízlésű olvasóimtól, mert ideírok egy kissé vaskos népi bölcsességet: szart ér a harag hatalom nélkül!

Mire lehet és mire érdemes ma a világnak ezen a részén törekedni, ha az ember elérhető célokat akar önmaga és politikai szerepvállalásával kizsákmányolt és kiszolgáltatott embertársai elé állítani?

A termelési viszonyokat, tehát a mind globálisabban működő kapitalizmust leváltani csak akkor sikerül majd, ha a centrum-országokban mutatkoznak alternatív modellek. Aki ma is Marx szellemében gondolkodik, az nem tagadhatja, hogy a kapitalizmus – noha iszonyatos árakon – válságrezisztensebbnek bizonyult, mint a szocializmus. (Ez utóbbinak átélt változatairól beszélek.) Addig arra kell és lehet törekedni, hogy a kapitalizmus viszonylag civilizált változata működjék, egy olyan pluralitás, mely politikai eszközökkel ír elő és kényszerít ki szabályokat a mással ma le nem váltható piacon. A társadalmat olyan politikai követelmények mentén kell megszólítani, melyek reálisak és érthetőek. Tehát és konkrétan: az emberi létfeltételeket biztosító gazdasági ágazatokat, az energiagazdaságot, a különböző közszolgáltatókat, az egészségügyi rendszert, a környezetgazdálkodást is a piac törvényei szerint működtetjük, mert jobbat ennél ma nem tudunk, de szigorúan alárendelve a társadalom nem csak gazdasági érdekeinek és céljainak. A profit ezekből az ágazatokból csak ugyanezekbe áramoltatható vissza, ha szükséges, akkor a keresztfinanszírozás lehetőségét is megnyitva. Éppen ez utóbbi két alapvető feltétel okán nem engedhető meg a magángazdasági túlsúly. Ezért kezdődött meg már tőlünk nyugatra is a küzdelem e területeken a politika primátusának visszaállításáért, ami nem feltétlenül jelenti a szocialista elvű köztulajdon újbóli bevezetését, de az olyan törvényi szabályozást feltétlenül, amely garantálja a társadalmak gazdasági és szociális önrendelkezését.

A 20. század legnagyobb vívmányai közt emlegetjük az emberi élettartam általános növekedését. Az olyan, pillanatnyilag szomorú helyzetű országokban is, mint a miénk, eme általános növekedésen belül, illetve ehhez képest mutatkozik a visszaesés. Azt a szociális biztosítékrendszert tehát, amit az általános nyugdíj megteremtésével a szocialista rendszerek évtizedekkel ezelőtt intézményesítettek, nem privatizálni és nem visszafejleszteni kell, hanem az elosztási rend – ha kell, drasztikus – újraértelmezésével hozzáigazítani a mai és a holnapi demográfiai közállapotokhoz. Ez pedig, könnyű belátni, korántsem csupán gazdaságpolitikai szemléletet kívánó feladat. E feladat megoldását a tőketulajdonosok (akiknek kisajátítása belátható időn belül nem kerül napirendre) maguktól soha sem fogják finanszírozni. Ehhez politikai koncepció, akarat és nem utolsósorban demokratikusan legitimált hatalom kell.

A globális kapitalizmus viszonyai között semmiféle olyan elv érvényesítésére nincs lehetőség, ami hazai és külföldi tőke között különbséget tenne ezen az alapon. Nagyon megnehezíti a társadalmak legitim önrendelkezésének érvényesítését is az a körülmény, hogy a nemzeti vagy tömbhatárokat a tőke sokkal akadálytalanabbul lépi át, mint ahogy a nemzeti államok vagy azok szupranacionális intézményei (például az Európai Unió) határaikon belül szabályozni, szükség esetén védekezni tudnak. Ebből következően alapvető baloldali feladat a szabályozási szükségletek meghatározása és olyan politikai befolyás megszerzése, mely a felismert szükségszerűségek gyakorlati érvényesítését lehetővé teszi.

Nekünk itt, Magyarországon szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az MSZP gyakorlatilag meg sem próbálkozott a kapitalizmuson belül olyan szabályozó rendszerek kialakításával, mint amelyekről fentebb – a teljesség igénye nélkül – jelzésszerűen szóltam. Magyarázat erre található, mentség aligha. Azok a kilencvenes években még fellelhető remények, hogy az MSZP-n belül sikerül olyan embereknek is befolyáshoz jutniuk, akik politikai eszközökkel állják útját annak a teljesen torz fejlődésnek, amelynek a lényege, hogy a nacionalista, mára mind szembetűnőbben fasisztoid jobboldal baloldali követeléseket hangoztathat, önmagát öntudatos antikapitalista erőnek adhatja ki, a választóknak immár ijesztően nagy többségét állítva éppen ezzel maga mögé, szóval ezek a remények elpárologtak. Az MSZP, nyilvánvaló belső meghasonlásának keserves útján, eljutott odáig, hogy magára húzott egy embert, akinek szocialista értékekhez és célkitűzésekhez – saját, nyilvánosan hangoztatott nézetei, vélekedése és persze megannyi kormányzati intézkedése szerint – semmi köze.

Balról tekintve a mai magyar politikai viszonyokra, társadalmunk esélyei egy akárcsak olyan mértékig kiegyensúlyozott fejlődésre, mint – mondjuk – a szlovéniai, a nullával egyenlőek. Én személy szerint tragikusnak tartom azt is, hogy a kezdeteikor egyértelműen a Kádár-kor libertárius és szociális deficitjeit bíráló SZDSZ a létezett szocializmus durva torzulásait támadó, tehát minősíthető antikommunizmusán át előbb, fölöttébb racionális számítások révén, eljutott a Horn-féle MSZP-vel való koalícióig, majd – nyilván nem minden külső hatás nélkül – mára a legreakciósabb neoliberális kapitalizmus primitíven agresszív zászlóvivője. Nap mint nap olyan támadási felületeket mutatva, kínálva a történelmének legirracionálisabb korszakaira emlékeztető jobboldalnak, melyek tragédiához vezethetnek.

Mi tehát a teendő, hogy ne csak ilyen-olyan diagnózisokkal bajmolódjunk?

Ennek az eszmecserének több résztvevője is tudja, mert voltak vitatkozó beszélgetéseink, hogy már a Medgyessyt megbuktató puccsot megelőzően egy új baloldali és jól látható, meg nem kerülhető centrum megteremtését szorgalmaztam. Mert az is nyilvánvaló volt, hogy meg kell indítani a kisiklott rendszerváltás korrekcióját, és azt is tudtuk már akkor is, hogy az MSZMP-ből 1989 őszén balra elindult emberek – különböző szervezeteik működtetése ellenére – képtelennek bizonyultak elfogadtatni magukat a politikai képviselet nélkül maradt széles társadalmi rétegekkel. A felelősséget azért, hogy mára széles rétegek politikai magatartására nem az agresszió, hanem a depresszió a jellemző, ezek a politikai csoportosulások nem háríthatják azokra, akiknek az érdekeit kellene védeniük, képviselniük.

Meggyőződésem, hogy a szocialista baloldaliságnak csak egy, minden korábbit meghaladó új értelmezésével válhatunk politikaformáló erővé – feltéve, hogy ehhez van intellektuális és erkölcsi erőnk. Példa erre Európában már van. A Balpárt Németországban nem egészen két év óriási munkája nyomán a kontinens vezető gazdasági hatalmának harmadik legerősebb politikai pártja, megkerülhetetlen, és az ott is a neoliberális tőkeszolgálat útvesztőjében bolyongó szociáldemokráciának már nemcsak a mumusa, hanem mind több országrészben – és nem csak keleten – a leváltója. Leírt, meghirdetett programja a pártnak a demokratikus szocializmus, mert Németországban, a legtekintélyesebb polgári lapok tudósításai szerint (lásd pl. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2007. július 9.; Die Zeit, 2007. augusztus 9.), a lakosság fele tartja jónak a szocializmust, világosan megkülönböztetve az eszmét annak torzulásaitól. Nincs ok kételkedni abban, hogy a magyar társadalom sem jutna más következtetésre, ha végre hangosan érvelve akadályoznánk meg a sok lezüllött bérfirkászt a folyamatos rágalmazásban. Mert nekem soha sem jutna eszembe a kereszténységet az inkvizícióval vagy a harmincéves háborúval vagy XII. Pius pápával azonosítani… Pedig hát ezek a fejezetek is részei a kereszténység történelmének.

A munkát régen el kellett volna kezdeni. Magunkon kívül senki másnak sem tehetünk szemrehányást, ha Magyarország 2010-ben a Horthy-korszak reinkarnációjaként feketedik majd Európa térképén.

Artner Annamária:

Könyvem három részből áll. Az első a társadalmi hatásokat taglalja, amelyek túlnyomórészt a társadalom óriási többségét adó munkavállalókat, a globalizáció munkásosztályát érintik. A második ezeknek a hatásoknak a politikai következményeivel, a globalizációval szembeni ellenállással foglalkozik. A harmadik részben esettanulmányok egészíti ki, konkretizálják az elmondottakat.

A könyv főbb tézisei közül – úgy gondolom – újszerűségével kiemelkedik az áthárítási mechanizmusok leírása, a szolgáltatási szféra térnyerésének indoklása, a globalizációs ipari-szolgáltatási tartaléksereg képződésének értelmezése, korunk nacionalizmusának a kis- és a nagy- (transznacionális) tőkék közti ellentéttel való magyarázata, a nemi emancipálatlanság hármas folyamatának elemzése, s végül az új típusú globalizációkritikai mozgalmak jelenének és jövőjének kritikai tárgyalása.

1. A globalizáció a kapitalizmus ideológusainak kifejezése, amely mentes a társadalmiforma-meghatározottságtól. A termelőerők globálissá válása szükségszerű és kívánatos is. Korunkat azonban elsősorban nem a termelőerők globális fejlettsége jellemzi, hanem az, hogy a magántulajdon-alapú viszonyok váltak bolygószerte uralkodóvá. Ezt a nemzetköziesedést a tőkeáramlás, a tőkeáramlást pedig a transznacionális vállalatok hajtják végre, újratermelve, sőt megerősítve a világgazdaságot jellemző hierarchiákat. A globalizáció előnyei a termelőerők fejlődéséből, hátrányai a tőkeviszony társadalom- és természetellenes hatásaiból erednek. Ezért helyesebb a globalizációt a kapitalizmus egy újabb, a transznacionális vállalatok által uralt szakaszaként, – Rozsnyai Ervin után – transznacionális monopolkapitalizmusként meghatározni. (A könyv ebben az értelemben használja a globalizáció kifejezést.)

2. A globalizáció kibontakozásának objektív feltételét a termelőerők fejlődése (ezen belül az információs technológiák) képezik, szubjektív feltételét pedig a kapitalizmus alternatíváját jelentő kelet-európai rendszerek, mindenekelőtt a Szovjetunió bukása, szétesése. Az előbbi volt a szükséges, az utóbbi az elégséges feltétel.

3. A globalizáció gazdasági alapstruktúrája a korábbiakhoz képest felerősödő hierarchia (amit Szigeti Péter a gazdasági uralmon túlnyúló hegemónia-fogalom alapján tárgyal): a legnagyobb tőkék egész államokra és a kisebb tőkékre, az erősebb gazdaságok/régiók a gyengébbekre, és mindannyian végső soron a munkavállalóra képesek hárítani az általuk fenntartott „rend" terheit, miközben a munkavállaló tömegeken belül is létezik hierarchia. A transznacionális monopolkapitalizmus működésének katalizátora az a hierarchikus viszonyrendszer, amely lehetővé teszi, hogy a tőke mind tökéletesebb módon érvényesítse nemzeti és nemzetközi áthárítási mechanizmusait.

4. Az egyensúlytalanságok, válságok áthárítása nem új keletű fogalom a kapitalizmusban, de nemzetközi mértékben is jelentőssé csak a tőkemozgások fellendülésével vált. Áthárítás és tőkemozgás szoros egységben fejlődik. A 70-es évek olajárrobbanása, az ennek nyomán a bankokban felhalmozódott tőkék technológiai korszakváltás jeleztek, és a kormányok anticiklikus politikája ellenére is az 1929-33-as válságra emlékeztető válsághoz vezettek volna, ha e fölös tőkéket nem sikerül a fejlődő országokba irányuló hitelkihelyezés formájában újraértékesíteni. Ezzel a fejlődő országokban a tőkék újraértékesülése vált lehetővé, és egyben megerősödött a világgazdasági hierarchia, aminek később a 80-as évek adósságválságában, illetve ennek kezelésében lett jelentősége. Ekkor az eladósodott országoktól éppen termelési szerkezetük, technológiáik világpiaci (értsd: a fejlettekhez viszonyított) elavultsága miatt lehetett a fokozott piacnyitást és deregulációt („államtalanítást") követelni, no és mindenekelőtt valutáik leértékelését. Mindez ismét a fejlett országok tőkéinek kedvező feltételek mellett történő terjeszkedését és felhalmozását segítette elő. Az áthárítás következő körét a kelet-európai rendszer összeomlása tette lehetővé, újabb felvevőpiacokat és termelési kapacitásokat kínálva a tőkefelhalmozás számára.

5. A globalizációban tehát a konjunktúraciklus nemzetközivé válik, de nem abban az értelemben, hogy a termelés mindenütt egyformán hullámzik, hanem úgy, hogy a fejlett országok (tőkéinek) válsága más régiókban csapódik le: az áthárítási mechanizmusoknak köszönhetően a centrum válsága helyi válságok láncolatában jelenik meg. Ennek megfelelően (részben) másutt jelentkeznek a társadalmi hatások is.

6. A fejlett országok jóléti állama nem hozható vissza. Egyrészt, mert a szerves összetétel növekedése miatt csökken a (bruttó) profitráta, illetve (nettó) szintjét csak csökkenő adókkal lehet fenntartani. Másrészt, mert az alternatíva bukása következtében nincs eszköz az alávetettek kezében, amellyel a közteherviselést ki tudnák kényszeríteni.

7. A könyv a munkásosztályt a termelésben elfoglalt hely alapján értelmezi (a csak munkaerejük eladásával megélni képesek csoportja), attól függetlenül, hogy ez a helyzetazonosság tudatosul-e bennük, vagy sem („magánvaló" és „magáért való" osztály kérdése). A tudatosulást nehezíti az egész társadalomra jellemző atomizáltság, amihez nagyban hozzájárulnak a transznacionális vállalatok telephelyeinek szétszórtsága, valamint az atipikus foglalkoztatási formák. Az automatizáció előrehaladásával egyre csökken a fizikai munkák szerepe, ami úgyszintén elhomályosítja az osztályhelyzetet, ám egyben biztatóan fejleszti a kapitalizmust meghaladó társadalom alapzatát nemcsak a termelékenység növelése, hanem a munkamegosztás anyagi alapjainak (a fizikai munka szerepének) csökkenése tekintetében is.

8. A munkásosztály ma nagyrészt a szolgáltatási szférában dolgozik. A tercier szektor térnyerése részben látszólagos (statisztikai, iparszervezeti kérdés), részben pedig kettős funkciót tölt be. Egyfelől az alacsonyabban tartható szerves összetétel (kisebb gépesítettség) miatt a profitráta emelésére irányuló törekvések célpontja, másfelől a társadalmi polarizáció következménye (a szükség, a dezetatizáció és a fogyasztói társadalom terméke).

9. A globalizáció társadalmi hatásainak középpontjában a munkásosztályt elsősorban érintő munkaerő-piaci viszonyok állnak. A könyv a főáramú közgazdaságtan szinte minden e tárgykörbe tartozó állítását cáfolja. Ilyen állítások például, hogy a piacon a minőségi verseny került előtérbe, ezért nőtt a munkaerő képzettsége iránti igény; hogy a bérköltségek versenyképességi szerepe csökken; hogy a fő trend az egy foglalkoztatottra jutó munkaidő csökkenése és a munka minőségének javulása; stb. Valójában a marxi törvényszerűségek hibátlan érvényesülése figyelhető meg. Az ipari-szolgáltatási tartaléksereg egyre duzzad, egyre nő az a „legalsó" része is, amelynek felszívására már a konjunktúra sem képes (pauperizáció, lumpenproletariátus). Ennek nyomán a bizonytalan foglalkoztatási formák terjednek, a munkával töltött idő és a munkaintenzitás nő, a munkaerő értéke és még inkább ára egyre csökken, a munkavégzés éppen a növekvő automatizáció és számítógépesítés miatt igényel egyre kevesebb, illetve egyre könnyebben elsajátítható („betanítható") tudást. Mindennek oka, hogy a magántőke csak a saját kompetenciájába vont erőforrásokkal gazdálkodik, a felesleget kilöki a társadalom holt vizébe: a termelésben a technikai haladásnak vagy munkaszervezésnek köszönhetően felszabaduló munkaidő nem egyenletesen oszlik meg a dolgozók között, hanem elbocsátások révén a munkanélküliek oldalán halmozódik fel. Ennek messze ható negatív következményei vannak a társadalom rendelkezésére álló munkaerőalap kihasználtsága szempontjából: ami gazdaságos a vállalat szintjén, az a legmesszebbmenőkig gazdaságtalan a társadalom szintjén. A lényeget ragadta meg tehát Marx, amikor a termelőeszközök magántulajdonlásában látta az alapproblémát.

10. A világszegénység korábban megfigyelhető csökkenésének áldásos trendjét a globalizáció megfordította. A szegénység enyhítése csak a piaci viszonyok háttérbe szorításának mértékében következett be, vagyis olyan országokban és olyan mértékben, ahol és amennyire állami intézkedésekkel hatottak oda (pl. India, Kína). A jólét még a sikerországokban sem csorog le a munkavállalókhoz (Írország); általános, hogy a munkásosztály GDP-ből való részesedése csökken. A társadalmakon belüli és az azok közötti jövedelmi különbségek mára olyan nagyok, hogy nem szüntethetők meg radikális újraelosztás nélkül, pusztán a növekedési ütemkülönbségek segítségével. (A növekedési ütemek arányának nagyobbnak kellene lenni, mint a kiinduló jövedelemarányoknak.)

11. A globalizáció egymással és több vonatkozásban a globalizációval is ellentétes ideológiai-kulturális folyamatokat generál, illetve erősít fel. Ilyen a versenytársadalom alapideológiája, az individualizmus, a transznacionális vállalatok termékei által megalapozott homogenizáció és a látszólag mindezek ellentéteként felerősödő nacionalizmus. Ez utóbbi a nemcsak az ember legmélyebb társadalmi természete ellen a „bellum omnium contra omnes"¹ végletekig hajtásával intézett támadásra adott válasz, hanem a globalizáció gazdaságpolitikája, a neoliberalizmus elleni tiltakozás csatornája is, melyben a kisebb, „nemzeti" tőkék látszólagos érdekközösségbe kerülnek a munkásosztállyal a nagy transznacionális vállalatokkal szemben. Az individualizmus, homogenizáció és nacionalizmus nem más, mint az egyéniség, az egyetemes emberi kultúra és a közösség kapitalizmus által eltorzított formái.

12. A népek tudatának torzulása és egyben a munkásosztály öntudatra ébredésének gátja a tudatosan terjesztett irracionalizmus. A vallások térnyerése és a legkülönbözőbb médiákban és kulturális csatornákon keresztül gerjesztett miszticizmus nem csak korunk status quóját védi, de a feltörekvő burzsoáziával szemben is remek védőbástya volt a feudális uralkodó osztály számára. Nem véletlen, hogy szellemi síkon a felvilágosodás (az „ész uralma") készítette elő a 18-19. századi rendszerváltást, a polgári forradalmakat.

13. Minden látszólagos (jogi) haladás ellenére a globalizációban megfordultak az emancipációs folyamatok. A nacionalizmus és a nyomában járó újfasizmus a népek, népcsoportok elleni gyűlöletet élesztik, de a munkaerő-piaci helyzetből (a tartaléksereg felduzzadásából) következően visszalépés történt a nemi egyenjogúság terén is. Itt három folyamat zajlik. Egy (látszólag) modern-emancipatorikus: a nők fokozott bevonása a munkaerőpiacra; egy konzervatív-patriarchális: a családeszmény és a női szerep (az anyaság, az otthon melegének védelme) felértékelődése; és egy modern-patriarchális: a felszabadított nemiség és a női emancipáció (önbizalom) a nő(iesség) fokozott kiszolgáltatottságát, a nő áruvá silányítását okozza.

14. A globalizáció kiélezi a tőkésosztályon belüli, a kisebb és a nagyobb tőkék közti ellentéteket is, amely a transznacionális vállalatok túlsúlya miatt országok (sőt kultúrák! – Huntington) közötti ellentétként jelenik meg. Az ilyen ellentétek azonban nem a rendszer megváltoztatására irányulnak. Ezt a célt csak a munkásosztály mozgásai hordozhatják. Ezek azonban mindenütt erőtlenek, perspektívátlanok. A globalizációellenes mozgalmak fellendülését katalizálta, de továbbfejlődésüket egyúttal korlátozza is a fejlett országok munkásosztályának (a világ munkásarisztokráciájának) a globalizáció őket is sújtó hatásaival szembeni elégedetlensége. Ez az osztály – reformtörekvéseivel – végső soron korábbi privilegizált helyzetét sírja vissza. Idővel be kell látnia, hogy ez nem lehetséges.

15. A keleti rendszerek bukásával összefüggésben a szociáldemokrácia elvesztette funkcióját és támaszát, sőt a tőke szolgálatába állt, a kommunista eszme pedig szinte mindenütt a világon diszkreditálódott. Ennek eredményeképpen a tömegek rádöbbentek, hogy nincs aki/ami az uralkodó viszonyokkal szemben ezek helyett őket védené – és elfordultak a politikai pártoktól. Ez a civil jelleg előtérbe állítását eredményezte, ami egyszerre szabadította fel az egyéni kezdeményezést, és vezetett – a globalizáció túlhajtott individualizmusának talaján – a politikai szférában nélkülözhetetlen összeszervezettség hiányához, sőt elutasításához.

16. A reformizmus és a civilkedés tanulóéveknek megteszi, de a globalizációt egyelőre más-más (rész)szempontból ellenző, tematikusan, szervezetileg, a kritika mértékében és a tennivalók irányában is eltérő mozgalmak egyelőre hiányolják az „egyneműség, öntudat és szervezettség" (Gramsci) erejét. A politikai szervezettség legmagasabb foka a párt, ami nélkül az ellenállási mozgalmak anarchikusak, gyengék és a szélsőjobboldalnak kiszolgáltatottak. A sorsfordító erőhöz szükséges „az ösztönösség teljes levetése", amely azonban még várat magára.

 

Mészáros Ádám:

Artner Annamária könyvének két jelentős hazai előzményét emelném ki. Rozsnyai Ervin Az imperializmus korszakváltásai és Farkas Péter A globalizáció és fenyegetései című munkái jelentik a Globalizáció alulnézetben legfontosabb elméleti és közgazdasági alapját. A három mű közül Artner Annamária könyvének nagy érdeme, hogy a transznacionális kapitalizmus társadalmi hatásaival, valamint a globalizációkritikai mozgalmakkal, a globalizációval szembeni ellenállással minden eddiginél részletesebben foglalkozik.

A könyv kiválóan elemzi a mai világgazdasági rendszer olyan mechanizmusait és jelenségeit, amelyek a transznacionális kapitalizmus lényegét jelentik. A globalizáció társadalmi hatásainak, többek között a tartaléksereg képződésének, a munkaidő növelésének, a szegénységnek és a jövedelmi differenciálódásnak, a szolgáltatások szerepének vizsgálata igen komplex látásmódról, a statisztikák értő vizsgálatáról tesz tanúbizonyságot, s mind elméleti, mind gyakorlati szempontból kiválóan sikerült e jelenségek lényegre törő, élvezetes, elméleti és gyakorlati bemutatása. A mai vita szempontjából azonban sokkal érdekesebb lenne azt a három tételt kiemelni, amely a könyv alapján véleményem szerint legalábbis részben vitatható, illetve amelyről itt érdemes lenne részletesebben beszélnünk.

Az első ilyen gondolatkör a profitráta esésének tendenciája. A marxi közgazdaságtan alapvető tételéről van szó, amely nélkül e marxi alapokon álló elemzés elég nehezen érthető meg. A könyvben sajnos mindössze egy alig több, mint egyoldalas rész foglalkozik ezzel a problémával. Azt olvashatjuk, hogy „a profitráta esésére vonatkozó marxi tétel ma is áll" (28. oldal). Az állítás empirikus igazolása viszont igen gyenge lábakon áll. Tudjuk, hogy a profitráta mérése számos módszertani nehézségbe ütközik, s igen kevés közgazdasági munka foglalkozik ezzel az alapvető problémával. A könyvben idézett forrás, amely az Egyesült Államok vállalatainak példáját hozza fel, véleményem szerint igen ellentmondásosan elemzi mindezt. Egy ország vállalatainak profitrátája a transznacionális vállalatok korában többek között a tőkeáramlás és a nagyvállalati működés jellegzetességei miatt nem sokat árul el a rendszer egészéről. A profitráta, a profit nagysága is manipulálható (például a transzferárak segítségével). Az idézett időintervallum (1959-1999) adataiból nem látszik világosan, hogy például a hetvenes években kezdődött struktúraváltás milyen hatást gyakorolt a profitrátára. A profitráta süllyedésének vizsgálata, mivel egy igen lényeges kérdésről van szó, mindenképpen nagyobb szerepet kell hogy kapjon a jövőben.

Második kritikai észrevételem a hierarchia problémaköréhez kötődik. A könyv jól elemzi azokat a hierarchikus viszonyokat, amelyeket a tőke teremt, s amelyek a társadalom, a tőke és a munka, valamint az egyes országok között egyre élesebbé válnak, s amelyek az áthárítási mechanizmusok működését teszik lehetővé. Sajnos hiányzik az elemzésből az, hogy ezen hierarchikus viszonyok – különösen a mai világgazdaságban – változnak. A tőke és a munka szintjén nem, de az országok és régiók között mindenképpen. A fejlett ország – fejlődő ország ellentétpár ebben az esetben (elég csak Kínára, Délkelet-Ázsiára gondolnunk) túlságosan leegyszerűsített. Ami igaz Afrikára, ma már nem feltétlenül igaz a fejlettebb ázsiai országokra. A hierarchia országok, régiók közötti változása mindezt az elemzést kihívás elé állítja.

A globalizáció hatásai közül az egyik legfontosabb a társadalom jövedelmi viszonyainak elemzése. Különösen érdekes a jólét lecsorgásának kérdésköre, azon belül is az esettanulmányokban elemzett Írország. Egyetérthetünk azzal, hogy a társadalmi jólét növekedése nem egyenesen arányos a gazdasági növekedéssel; a GDP szárnyalása nem jelenti feltétlenül azt, hogy a jólét „le is csorog". Ettől függetlenül azt gondolom, hogy a globalizációnak számos társadalmi csoport, ország, régió volt és lesz is kárvallottja, s épp az ír társadalom nem tartozik ezek közé. Lehet azt állítani, hogy a társadalom sokkal nagyobb mértékben is részesedhetett volna a (valóban sok szempontból látens) gazdasági növekedés jótéteményeiből, azonban az egészségügyi kiadások tíz év alatt akkor is 2,7-szeres növekedést mutattak, még ha Írország pozíciója az egészségügy helyzetét mutató nemzetközi rangsorban néhány szempontból viszonylag rosszabb is lett egy bizonyos időszak alatt. A globalizáció társadalomra gyakorolt hatásait tehát sokkal árnyaltabban kell értékelni. Egyes társadalmi csoportok abszolút vagy relatív helyzetének javulását is el kell ismerni; különösen azért, mert a változásokat más társadalmi csoportok, országok stb. helyzetének változásával együtt kell elemezni, s a jólét mégoly mérsékelt lecsorgásának belátása is súlyos etikai kérdésekre derít fényt, épp a globalizáció kárvallottjaival való összevetés szintjén.

 

Böcskei Balázs:

Artner Annamária könyve illeszkedik a magyarországi baloldalnak – amikor baloldalt mondok, minden esetben kapitalizmus-, illetve globalizációkritikai baloldalt értek rajta – a globalizáció társadalomelméletébe tartozó kutatásaiba. Politológusi képzettségemből adódóan a könyv második részéhez, a globalizációkritikai mozgalmak bemutatásához és problémaköréhez szólnék hozzá, természetesen utalva a könyv első felének megállapításaira. Artner jobbára a marxista társadalomelmélet felől „olvassa" korunk gazdasági, szociológiai és politikai életben zajló folyamatait. Elméleti konzekvenciáit is a marxizmus mint kutatási módszer jegyében vonja le. Az első kérdések adódnak is ebből: vajon milyen új stratégia irányába mutat ez a fajta elméleti horizont, továbbá a megfogalmazott (új) ismeretek mennyiben szerveződnek társadalomátalakító stratégiává a tárgyalt mozgalmak számára?

A globalizációkritikai mozgalmak később ismertetendő belső szociológiai sokszínűsége, illetve ideológiai fragmentáltsága kérdésessé teszi, hogy a marxizmus felől tekintve mennyiben tölthetik be az új történelmi szubjektum szerepét. A kérdésre könnyebben lehetne választ adni, ha létezne a mai szakszervezetekre vagy tömegmozgalmakra vonatkozó marxista politikaelmélet.

A globalizációkritikai mozgalmak maguk is gyakorlati mozgalmak – Artner a civilségben látja egyik fő jellemzőjüket -, s ennyiben reformista orientáció jellemzi őket. A kultúra fogalmának demokratizmusa mellett a mozgalmak fő tipológiája: a nyitottság és az individualizmus. Ezzel azonban az osztályalapokon álló cselekvés válik viszonylagossá. Nem eldöntött, hogy Artner Marx vagy a marxizmus nyelvén szól-e a mozgalmakról. A globalizációval szemben szerveződő vagy azt kritizáló mozgalmakat egyébként is éppannyira sorolhatjuk a baloldali radikalizmus címkéje alá, mint tekinthetjük a posztmodern élménytársadalom keretein belüli, új közösségi formáknak.

Artner Annamária helyesen tárja fel a termelés egyes ágazataiban, szféráiban tevékenykedő csoportokat, illetve ezeknek egymáshoz mért életmódbeli és ideológiai különbségeit. A szerző leírja ezeknek adekvát megjelenési formáit, sajátosságukat és érdekképviseletük módját. Ugyanakkor rátérve a globalizációkritikai mozgalmak tárgyalására, a marxi alapon állva mindinkább elmosódik annak a történelmi szubjektumnak a körvonala, mely érdemben lehetne ellensúlya a transzatlanti uralkodó osztálynak. Ezzel a könyv akaratlanul is elmozdul a marxi álláspontról egyfajta posztmarxista civiltársadalom-felfogás felé. Minden bizonnyal ez nem célja a szerzőnek, de az efféle olvasat nem lehet hátránya a könyvnek. Ezen elmozdulást azért is tartom fontosnak, mert a posztmarxi értelmezéssel egyrészt feloldható a marxizmus permanens problémája, mely szerint korunkban az elmélet és a gyakorlat kölcsönösen egymás gátjává váltak. A forradalmi időszak lecsengése után a marxi elmélet feladata egyelőre nem több, mint a szaktudományos eredmények feldolgozása. A globalizáció perspektívájában vizsgált társadalmak és mozgalmak a marxizmuson belül korántsem magától értetődő elméleti reflexiót indítottak el.

Lehetséges a „mozgalmak mozgalmának" leírása, de nem lehetséges abból egy posztkapitalista társadalom kialakulásának feltételezése. Nemcsak azért, mert a politika maga is kontextuális, hanem mert a globalizációkritikai mozgalmak belső fragmentáltsága lehetetlenné teszi, hogy fel lehessen vázolni jövőre vonatkozó elképzeléseket. Artner is utal rá, hogy a mozgalmakat réteg- vagy részmozgalmak szerint lehet csoportosítani, majd további horizontális és vertikális elkülönülésben. Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy közel sem azonos szociológiai csoportok képviselete kerül egymás mellé, ezzel mozgalmon belüli hatalmi tendenciákat indukálva. Ennyiben tehát további kutatás témája lehet, hogy miként ütközik össze az indusztriális és a posztindusztriális társadalom érdekeinek képviselete a mozgalmon belül, s kerül az egyik a másik fölé-alá. Elég, ha csak Balázs Gábornak a társadalomkritikai mozgalmakra vonatkozó leírásaira gondolunk,² hogy belássuk: a differenciált forma és témafelvetés a mozgalmon belül is konkurens jövőképeket alakít ki. Az eddigiekben még szintén nem alaposan vizsgált kérdés az, hogy miként viszonyulnak az egyes mozgalmak a kulturális, politikai és gazdasági liberalizmushoz. Ez korántsem olyan egyértelmű, mint ahogy a mozgalmak külső, objektív leírásából következik. Ennek majd a globalizációkritikai mozgalmak belső magjának szociológiai ismertetésénél lesz jelentősége.

A mozgalmak egyik tapasztalata, hogy a horizontális, autonóm, hálózatszerű szerveződés az ideológiai beszédmódot felváltó gyakorlati pragmatizmusba torkollik. Mivel a globalizációkritikai mozgalmak mind eszközrendszerüket, mind a képviseltek körét illetően a munka és a tudástársadalom határán szerveződnek, célszerű lenne értelmezésük során a posztmarxista civiltársadalom-felfogás irányába elmozdulni.

Ennek ismertetését Huszár Ákos tanulmánya³ alapján fogom elvégezni. Mielőtt rátérek erre, előfeltételként világossá tenném, mit értek azon, hogy a globalizációkritikai mozgalmak vizsgálata lehet a megfelelő keret a diskurzusintézményesítés ideájának kibontása felé. Mindennek hátterében rendszer és életvilág Habermas-féle megkülönböztetése áll. A gazdasági-állami szférától elkülönülve szerveződő civil társadalom plurális intézményei ebben a felfogásban nem mások, mint a diskurzus intézményesítésének folyamatos lehetőségei. A Habermastól is „tanulható" diskurzusetika túllép a (neo)marxista megoldásokon: ez annyit jelent, hogy nemcsak elismeri a demokratikus intézményeket, hanem tovább is demokratizálná azokat. Ez a globalizációkritikai mozgalmakon belüli irányzatok szinte mindegyikéről elmondható. Ebben az értelemben a mozgalmak, problémacentrikusságukból adódóan, a modernizáció vívmányaként létrejött rendszer és az életvilág közötti közvetítő mechanizmus szerepét töltik be.

Arató András és Jean L. Cohen – Huszár Ákos által taglalt – munkáiban a szerzők posztmarxi nézőpontból a civil társadalmat mint az önkorlátozó radikalizmus mozgalmait jellemzik. Önkorlátozók abban az értelemben, hogy nem a marcusei „Nagy Megtagadás" jegyében cselekednek, és radikálisak annyiban, hogy az életvilág kolonizációja ellen lépnek fel. További célként jelölik meg a demokratizálódás kiterjesztését az államra, illetve a gazdaság területére. A posztmarxista megközelítés reflektál a dogmatikus marxi előfeltevésekre, és megszabadítja magát ezektől. Ugyanakkor fenntartja a folytonosságot a modern civil társadalom kritikájának programjával. A megértés kulcsa Cohennél az az előfeltételezés, amely szerint a mai civil társadalom logikájának kulcsa nem más, mint a termelési viszonyok, a társadalmi-gazdasági csoportok, a kapitalista újratermelési mechanizmusok elemzése és az osztályharc. Mielőtt szabadon engednénk (neo)marxista gondolati fantáziánkat, mindehhez a következőket tenném hozzá: egyrészt a kapitalizmus ma már korántsem az uralomra, hanem közel ugyanolyan mértékben a koordinációra is épít. Tömegesen „tudja" érdekeltté tenni abban a globalizáció nemzetállami szinten nehezebben beazonosítható veszteseit, hogy törekedjenek a tőkés termelés kínálta szabadidő egyre nagyobb mértékű birtokbavételére. A kapitalizmus történetében soha nem mutatkozott eziránt oly nagy igény, mint manapság. A posztmodern élménytársadalom nem ér véget a Nagykörúton kívül, vagy a Boráros téri HÉV-megállónál, hanem továbbfut a síneken, és egy, de mégis az élménytársadalom vonásait felöltő más minőségnek adja át helyét. Másrészről Tamás Gáspár Miklós helyesen írja május 1-je alkalmából írt cikkében: „Ez a huszadik század munkásosztálya: sok tekintetben dicső múlt, de múlt. Ellentét van tehát történeti intuíciónk, történeti képzetünk és okadatolt tudományos felismerésünk között (ami részben magyarázza azt is, hogy a marxizmus ma – újra elismert, nagyon is virágzó tudományos műfaj vagy diszciplína, ám semmiképpen nem világnézete a tőkés rendszerrel szemben ellenzékben lévő, bármennyire is balos mozgalmaknak)."⁴

A neomarxista osztályelméletek nem lépnek túl a marxi osztályelméleten, míg a posztmarxi kritikai elmélet felülvizsgálja a civil társadalom afféle gazdasági redukcióját, amelyet ugyebár Marx előfeltételez. Az osztályantagonizmusok melletti más egyenlőtlenségek létrejöttével az osztályok mellett további kollektív cselekvők vagy – Claus Offe után – szituációcsoportok léptek fel. Ezek már nem a Történelemmel kívánnak szakítani, hanem azt kívánják elérni, hogy az állam és a gazdaság mechanizmusai széles társadalmi hozzájárulás mellett működjenek. A globalizációkritikai mozgalmakat sokkal inkább ezek alá sorolom, mintsem a globalizáció problémáira magától értetődő választ adni képes politikai aktorok közé. A globalizációkritikai mozgalmak – hasonlóan egyéb, korábbi kritikai mozgalmakhoz – nem adnak választ arra a kérdésre, hogy miként kívánják megoldani egy funkcionálisan differenciálódott társadalom egyes részrendszereinek problémáit úgy, hogy emellett nem sérül a társadalmi integráció és a modernizáció egy már elért foka. Itt csak utalhatok Luhmann ökológiai problémáról írott könyvére, mely magyarul Karácsony András interpretációjában ismerhető meg.⁵

Tehát hogy a posztmarxista gondolat végére érjünk: amikor Artner Annamária a „proletár" kifejezést használja, talán annak ismeretében is teszi, hogy mára tudhatjuk: a marxista elmélet „normatív filozófiai igénye az osztályszociológiailag ábrázolt fogalmával tarthatatlan". A mai osztály- és rétegződéselméletek tanulsága, hogy univerzális értékek hordózóiként más, a „proletariátushoz" hasonló partikuláris csoportok is felléphetnek. A posztmarxista kritikai rétegződéselmélet számol a jelen kapitalista társadalom sokféleségével, úgy, hogy közben nem mond le a marxi eredményekről sem. E hosszabb kifejtést azért találtam fontosnak elmondani, hogy ezzel is megvilágítsam a következőt: egy marxista számára – a már fentebb tárgyalt ki nem dolgozott politikaelmélet híján – a globalizációkritikai mozgalmak kínálta megoldás közel sem mutat egy posztkapitalista társadalom irányába.

A globalizációkritikai mozgalmakra vonatkozó történeti optimizmussal kapcsolatban egy további dologra is felhívnám a figyelmet, mégpedig Kiss Viktor elemzését⁶ felhasználva. Kiss szerint az antiglobalizációs mozgalmak centruma felé haladva a belső magról az alábbiak mondhatóak el: ahhoz, hogy az érdekképviselet és -érvényesítés célba érjen, magas szintű angoltudás és intellektuális kvalitás szükségeltetik. Ezzel eddig nem mondunk újat. Azzal azonban már igen, hogy ez leginkább a jól képzett városi fiatalok azon csoportjára jellemző, amelyek biztos polgári háttérrel rendelkeznek, s így a család nemcsak a későbbi felnőtté válást, hanem ezzel a tanulási idő extrém kitolódását is képes finanszírozni. Ironikusan és nem eredeti jelentésének megfelelően használva az „elidegenedés" kifejezést, azt mondhatnánk: e fiatalok munkába állva a modern elidegenedés oly szintjére és „komfortjára" juthatnak, amelyről az általuk képviseltek még csak álmodni sem mernek. Miként Kiss fogalmaz: az antiglobalizációs mozgalmakban a posztfordizmus gyermekei a hagyományos polgári ellenkultúrák talaján lázadnak a fennálló ellen. Bár ez nem igaz a mozgalom teljes szociológiai összetételére, de azt gondolom, ezzel mégiscsak sikerült rávilágítanunk arra, hogy a mozgalmak aktivistái korántsem csak azok közül rekrutálódnak, akik tudatosan nem állnak be a munkaerőpiacra, vagy nincs ott rájuk szükség – mint azt számos magyar baloldali mozgalomkutató állítja. Jó lenne, de ez így féligazság.

Aminek elemzésre szintén várat magára – Artner is kitér rá röviden -, az új szociáldemokráciával kapcsolatos. Bár a posztmodern szociáldemokrácia ideológiai ereje nem túlságosan nagy, ugyanakkor a posztindusztriális társadalomban annak legeredetibb társadalmi integrációs módját ajánlja fel. Az új szociáldemokrácia kockáztató emberének, „lifestyle"-emberének életpályamodelljei éppen annak az ifjúságnak lehetnek követendő útjai, amelyet az előbb a globalizációkritikai mozgalmak centrumaként azonosítottunk. Ahogy baloldali kritikusai az új szociáldemokráciát a „posztmodern" bélyeggel látják el, úgy a globalizációkritikai mozgalmak (marxi) kritikusa azokat szintén a posztmodern – ez esetben kevésbé sem pozitív – kifejezéssel kell hogy minősítse. A nyitottság, érdeklődés, tolerancia jegyében szerveződő fórumok nemcsak tanakodásra és cselekvésre, hanem fogyasztásra is kondicionálnak.

Végezetül Artner Annamária könyvének tükrében a globalizáció politikaigazdaságtan-szempontú elemzésének féloldalasságára hívnám fel a figyelmet. A Marx és az ő nyomdokain induló társadalomelméleti iskolák bár tudták, hogy a társadalmi viszonyok egészen más logikát is követhetnek, mint a termelés belső törvényei, ezeket mégis a gazdaság logikájának rendelték alá. A gazdaságban valóban az instrumentális cselekvés dominál, és a társadalom egésze tekintetében is hangsúlyos szerepe van, de ez még nem szolgál magyarázóelvként arra nézve, hogy mi az, ami a társadalmat sajátosan társadalmivá teszi. Hogy mit jelent a társadalom társadalmisága. Mert a társadalomban kommunikatív érintkezés is folyik. A globalizáció differenciáltabb elemzésére van szükség. Alapvetően elhibázottnak tartom a tudás (kultúra) gazdasági redukcionizmust alátámasztó instrumentalizálását. Nemcsak a modernitás egydimenziós olvasata következik ebből, hanem a társadalomtudományi párbeszéd rövidre zárása is.

A redukcionizmus elutasítása ugyanakkor vonatkozik az elméleti nézőpont túloldalán lévőkre is – a politikai gazdaságtani értelmezést kerülőkre -, mert különben nem érthetik meg, hogy mit jelent Artner Annamária könyve a transznacionalista monopolkapitalizmussal szembeni (szellemi) ellenállás számára.

Szigeti Péter:

Sokféle válságjelenséget ismertünk meg a kapitalizmus történetéből, és Artner könyve is gyümölcsözően támaszkodik ezeknek elméleti fogalmakkal való tudatosítására (ciklikus, konjunkturális, pénzpiaci, strukturális válságok törvényszerűségei). Az általános válság azonban a marxi elméletben a termelőerőknek és a termelési viszonyoknak azon helyzetét feltételezi, amikor a termelési viszonyok nem engedik továbbfejlődni a termelőerőket, s meggátolják a tartós bővített újratermelést. De ne siessünk – az a teóriában sohasem jó tanácsadó.

Annamária válságáthárítás-elgondolását rokonítanám Wallersteinéhez, aki egykor úgy érvelt, hogy a félperiféria létezése elengedhetetlen a tőkés világgazdaság politikai stabilitása szempontjából. Ugyanis egy kis, elszigetelt centrum, magas életszínvonallal és jövedelemmel, amivel szemben egy kiterjedt periféria alacsony életszínvonala állna, szélsőséges, harcokkal teli polarizációt jelenthetne. „A legfőbb politikai eszköz – írta a félperiféria politikai funkciójáról -, amellyel az ilyen típusú válságok leküzdhetőek, olyan köztes szektorok létrehozása, amelyek afelé tendálnak, hogy inkább az alacsonyabb szektorok jobb állapotú részeinek fogják fel magukat, mint a magasabb szektorok rosszabb állapotú részeinek. Ez magától értetődő mechanizmus, amely mindenféle társadalmi struktúrában használható, s ugyanezt a szerepet játssza a világgazdaságban is." A félperiféria gazdasági funkcióját pedig Wallerstein abban látta, hogy szerepet kap a centrummal közös irányítású tőkeelvonásban. Olyannyira, hogy „az egyéni tőkés számára a tőke-áthelyezés képessége egy hanyatló szektorból egy felfelé ívelőbe az egyetlen lehetőség arra, hogy túlélje a vezető szektorokon belül a ciklikus átfordulások okozta hatásokat. Ezért kellenek az olyan szektorok, amelyek képesek profitálni a vezető szektorokban érvényesülő bér-termelékenység-szorításból. Ezek a szektorok azok, amelyeket félperiférikus országoknak hívunk. Ha ezek nem lennének, a tőkés rendszer hamarosan gazdasági válság és politikai krízis állapotában találná magát."⁷

Negyedszázad tapasztalatai teljesen semmiképpen sem igazolják a félperiféria gazdasági és politikai funkciójáról fentebb mondottakat. A gazdasági funkció tekintetében ez az álláspont túl közel került a – Rosa Luxemburg-féle – saját alapú felhalmozásra képtelenség empirikusan-történetileg nem igazolódó elgondolásához. Azt a kérdést sem érinti, amely az egyedi tőkék túlélési képessége mellett az össztőke s végül – ami a legfontosabb – a kapitalista tőkeértékesítés által meghatározott politikai, gazdasági és társadalmi összstruktúra túlélési képessége érdekében létrejött állami beavatkozásokat, a válságelhárító mechanizmusok funkcióját jellemezhetné.⁸ Igaz, ezek az elhárító mechanizmusok korábban a nemzetállami szabályozási formákhoz kötődtek. Mindezek azonban regionális vagy világgazdasági szinten sem elképzelhetetlenek. Ezért figyelemre méltó, rokon törekvés a magyar közgazdasági irodalomban Artner Annamária kísérlete (2001; 2003), aki a tőke túltermelésével, következésképpen értékesülési nehézségeivel összefüggő globális válságáthárító mechanizmusként értelmezte (1) az 1982-ben kirobbant adósságválságot, amely a hitelező centrum-országok és a nemzetközi nagytőke érdekében hárította át 65 (fejlődő és szocialista) országra értékesítési nehézségeit a felesleges petro-dollárok és az olajárrobbanás nyomán; (2) a kelet-európai rendszerváltások jelentették az újabb segítséget a nyugati centrum számára, hogy piacaik megnyitásával, az olcsó, de jól képzett munkaerejükkel és a centrumban már erkölcsileg elkopott, rentábilisan nem működtethető technikák és technológiák révén, azokat újrahasznosítva profitot, sőt extraprofitokat realizálhassanak; (3) értelmezésében a nemzetközi pénz- és valutaválságok (az 1997-es délkelet-ázsiai, az 1998-as mexikói, majd orosz, a 2001-es argentínai), valamint a spekulációs mozgásformák is a fejlődő piacokra való betörés és a válságáthárítás eszközei.

Álláspontom szerint ha mindez igaz – és ez bizony nagyon valószínű -, akkor sem alapozza meg a kapitalizmus általános válságát („talán az eddigi legnagyobb és legutolsó válságát", mint írja). Mindaddig, amíg az képes a termelőerők fejlesztésére, és az emberek elviselik azokat a termelési – és társadalmi – viszonyokat, azokat az osztályszintű egyenlőtlenségeket, amellyel ez a termelési mód jár, addig e társadalmi alakulat nem élte túl önmagát. Artner értékes válságelméleti leírását adja a világgazdaság jelenségeinek és annak, hogy a centrum hogyan jut pótlólagos erőforrásokhoz a félperifériák és a perifériák függése révén. Mindazt azonban, amit maga is leír, mégsem értékeli megfelelően. Tudniillik: hogy a régi technológiák lecserélése az újjal – a válság a tőke elértéktelenedése – a termelékenyebbel való felváltás kényszere nyomán áll elő. Mindaddig, amíg lejátszódik az adott technológiai szinten már nem versenyképes tőkéknek a kiselejtezése (végbemegy egy struktúraváltás), tehát a régi helyére lép az új, addig ez ciklikus válság és „teremtő rombolás", a termelőerők fejlődésének normális kísérőjelensége – a tőkés gazdálkodás alapzatán. Általános válságnak éppen az a helyzet bizonyulna, amikor elmaradna a tőkeállomány megújítása a centrumban, mert akkor az áthárító mechanizmusok valóban csak késleltetni tudnák azt a gazdasági összeomlást, amelyet minden addiginál nagyobb társadalmi és politikai feszültségek jellemeznének – nyomukban a társadalmi formaváltással vagy pedig a barbárság és a pusztulás alternatívájával.

Tehát a tőkés termelési mód általános válságára vonatkozó marxi fogalmi kritérium felől tettem meg ellenvetéseimet, s erre várnék választ.

 

Artner Annamária:

Az elhangzott bírálatokkal kapcsolatban négy kérdésre szeretnék kitérni.

Az egyik a profitráta esése, amelyet Mészáros Ádám hozzászólásában megkérdőjelezett. A könyvben szereplő adatok a profit és az eladás viszonyára vonatkoznak. Ennyiben – mint azt a könyvben is jeleztem már – nem adekvátak. Azóta újabb, pontosabb, (a lekötött tőkére vetített) adatokat is sikerült szereznem. Mégpedig az USA vállalati szférájára vonatkozóan, ami annál is inkább értékes, minthogy az amerikai vállalatok világgazdasági pozíciója lehetővé teszi nemcsak a nagyobb kizsákmányolási rátát (ami köztudottan mérsékli a profitráta esését), hanem azt is, hogy más vállalatoktól (országoktól) szívjanak el profitot, tehát „érdemükön felül" növeljék profitrátájukat (elszámoló árak, cserearányok, monopolpozícióval leszorított felvásárlási és felsrófolt eladási árak stb.).

Az 1. ábra tanúsága szerint az USA feldolgozóiparában a bruttó (tehát adózás előtti) profitráta ugyan a 90-es évek IT-boomja következtében valóban megugrott, de hosszabb távon a ráta csökkenő trendet mutat. A nettó profitráta a 90-es években még a bruttónál is jobban nőtt, így trendvonala enyhe növekedést mutat a vizsgált négy évtizedben.

 

 

 

 

Mint a 2. ábrából jól látható, a nettó profitrátának ez a kedvezőbb alakulása a profitot terhelő adók csökkenésének köszönhető. A tőkés állam tehát megtámogatta vállalatait: a törvények megfelelő alakításával elérte, hogy a létrehozott új értékből növekvő arányban részesedjenek még a profitráta csökkenő tendenciája mellett is!

 

 

 

 

A másik kérdés, amit Szigeti Péter tett fel, a globális kapitalizmus állapotára vonatkozik: válságban van-e vagy sem. A kérdés jogos, és továbbgondolásra szorul. Itt most csak annyit: igen is meg nem is. Konjunkturális értelemben nem, illetve a válságjegyek az áthárítási mechanizmusok révén máshol és szétterítve, „helyi válságok láncolataként" jelennek meg. E sorok írásakor jelentősebb, a világgazdaságra kihatással lévő válság nincs. Az általános értelemben, a rendszer egészét érintő mechanizmusválság tekintetében azonban nem ilyen egyértelmű a helyzet. Az 1970-es évek óta a centrum-országok válságaikat folyamatosan képesek a perifériákra hárítani, ahol az ellentmondások élesebben jelentek meg. A globalizációval pedig a tőke érvényesülése előtt minden korlát lehullott, ami egyúttal azzal járt, hogy a tőke akadálytalanul élezheti legsajátabb ellentmondásait a centrumban is. A tőke és bérmunka közti ellentét elmélyülése a perifériák egy részén baloldali fordulatokban nyilvánul meg (Latin-Amerika), míg másutt (kiváltképpen a centrum-országokban) nő a szélsőjobboldali, fasiszta eszmék, mozgalmak és vezetők befolyása úgy a pártpolitikai színtéren, mint a „spontán" civil mozgalmakban. Ehhez járulnak a szaporodó és éleződő háborús (vagy ilyen veszélyt hordozó) konfliktusok, nemzetiségi ellentétek, környezeti károk (pl. globális felmelegedés) stb. – csupa olyan, a rendszer által elkerülhetetlenül szült válság, amelyeket ez a rendszer csak fokozni képes, megoldani nem. Ebben az értelemben tehát a kapitalizmus általános válságban van.

Szigeti Péter felvetette, vajon nem lehetséges-e, hogy a kapitalizmus globális szinten is szervezetté váljék – ahogy tette ezt nemzeti szinten a 20. század derekán, és igyekezett tenni regionális szinten is az elmúlt évtizedekben. Természetesen ez a kérdés is megérné, hogy behatóbban foglalkozzunk vele, de erre itt nincs mód. Úgy gondolom, hogy nem lehetséges egy „globálisan szervezett" kapitalizmus, még ha vannak is többé-kevésbé széles, mondhatni világszintű hatókörrel bíró nemzetközi intézmények (pl. IMF, Világbank, WTO stb.). A globális szervezettség azonban ennél sokkal többrétű és kiterjedtebb intézményrendszert jelent, melynek gazdasági alapzata is nagyfokú egységesülést feltételez. A kapitalizmus azonban elkülönültségi viszonyokra épül, éltető eleme a világon fellelhető különbségek rendszere. Nem érdeke, hogy ezek a fejlettségi és az azokból adódó intézményi (adózási, munkaerőpiac-szabályozó stb.) különbségek eltűnjenek. Ezzel ugyanis a többletérték elszívásának, a válságjegyek áthárításának lehetőségeitől esne el, ami pedig mind történetileg, mind működési mechanizmusát tekintve elengedhetetlen velejárója a tőkés gazdálkodásnak. De még ennél is közvetlenebbül hat a globális szervezettség ellen az általános konkurenciaviszonyok törvénye: a globálisan szervezett kapitalizmus kialakulását a globális tőkésosztályon belüli konkurenciaharc gátolja. (A kisebb, helyi tőkék mindig védeni igyekeznek pozíciójukat, s ebben a helyi politika segítségükre van.) Úgy is mondhatnánk, hogy globálisan szervezett kapitalizmus csak akkor lehetséges, ha a világ kapitalistái egyesülnek. Mivel azonban a tőke lételeme a verseny, ez a lépés – a globális egyesülés – önmaga felszámolását jelentené.

Ezzel persze távolról sem merítettük ki azt a kérdést, hogy meddig haladhat előre a tőkemozgások nemzetközi liberalizálása és a beruházási (profittermelési) feltételek javítása a munkaerő-piaci, kereskedelmi szabályozások enyhítése révén. E téren a transznacionális vállalatok, az ő érdekeiket képviselő nemzeti kormányok és nemzetközi intézmények már eddig is számottevő sikereket értek el, és még fognak a jövőben is. A sikereknek azonban a fent említett általános konkurenciaviszonyok, valamint a könyvben behatóan tárgyalt tőke-bérmunka-ellentét szabnak határt.

Végezetül: igaza van Böcskeinek abban, hogy a globkritikai mozgalmak magjában a jól szituált városi középosztály fiai állnak. Fontosnak tartom azonban, hogy ezt a jelenséget is globális szinten értelmezzük – mint a könyvemben is tettem, amikor felhívtam rá a figyelmet, hogy a globkritikai mozgalmak akkor váltak fajsúlyossá, amikor az átmeneti társadalmak bukása következtében korlátok nélkül maradt tőke jóvoltából a fejlett országok proletariátusának – a világ munkásarisztokráciájának – nyakán is szorosabbra szorult a hurok. (Itt jegyzem meg, hogy a „proletariátus" szóhasználatot és osztályfogalmat továbbra is – a dolgozók előrehaladó rétegződésének és deklasszálódásának figyelembevételével is – megfelelőnek, sőt jónak tartom, mint egy csak munkaereje eladásából megélni képes társadalmi csoport megjelölését.)

 

Jegyzetek

¹ Mindenki harca mindenki ellen.

² Balázs Gábor: Társadalmi mozgalmak és politikai hatásaik az ezredforduló Franciaországában. In: Szabó Máté (szerk.): Civil társadalom: elmélet és gyakorlat. Rejtjel, Budapest, 2005.

³ Huszár Ákos: A civil társadalom modern fogalma. In: Némedi Dénes – Szabari Vera (szerk.): Kötő-jelek. ELTE Szociológia Doktori Iskola Évkönyve 2004. ELTE-TÁTK, Budapest, 2005, 9-26.

⁴ Tamás Gáspár Miklós: Borús május elseje. Népszabadság, 2007. április 28.

⁵ Karácsony András: Ökológiai problémák a modern társadalomban. In: Bangó Jenő – Karácsony András (szerk.): Luhmann-könyv. Rejtjel, Budapest, 2002.

⁶ Kiss Viktor: A baloldaliság „kísértetei". Új Mandátum, Budapest, 2005, 115-117.

⁷ Wallerstein: The Capitalist World-Economy. Cambridge University Press, New York, 70.

⁸ Claus Offe későkapitalizmus-felfogása részletesen kibontotta ezen elhárító mechanizmusok természetét és jelentőségét. Lásd erről „Kapitalizmus – késő kapitalizmus" című tanulmányunkban (Szigeti, 1995, 321-332.; valamint Eszmélet 4.).