1968-hoz sokáig a fogyasztói kapitalizmus elleni lázadást és az újbaloldali értékeket társították, majd egyre inkább kisajátította a győztesként visszatérő hegemón kapitalista ideológia. A szlovén filozófus eredeti módon elemzi ennek az elmozdulásnak a gazdasági, társadalmi és ideológiai hátterét, egyúttal arra is választ keres, hogy mi maradt meg '68 örökségéből, mennyiben változott maga a kapitalizmus, és a mai „posztmodern" feltételek mellett érvényesnek tekinthetjük-e a kommunizmus eszméjét – és ha igen, akkor miben és hogyan nyilvánulhat meg az „aktuális" kapitalizmuskritika.

Adorno Három tanulmány Hegelről című munkáját annak a hagyományos kérdésnek a cáfolatával kezdi, amelyet Benedetto Croce könyvcíme, Mi élő és mi halott Hegelben? példáz. Egy ilyen kérdés ugyanis magában foglalja, hogy önmagunkat agresszíven úgy állítjuk be, mint a múlt bíráit. Ha egy igazán nagy filozófussal foglalkozunk, akkor a kérdés, amit fel kell tennünk, nem az, hogy vajon mit mondhat még nekünk ez a filozófus, mit jelent ma nekünk, hanem éppen az ellenkezője: hogyan tűnünk fel MI neki a jelenlegi helyzetünkben, hogyan jelenik meg a mi korunk az ő eszmerendszere számára? És ugyanezt kell tennünk 1968 májusával is, a globális kapitalista civilizáció megkérdőjelezésének utolsó radikális kísérletével, amely a kínai kulturális forradalommal együtt lezárja az októberi forradalommal kezdődő korszakot. El kell kerülnünk az unal­masan arrogáns reflexiókat arra, hogy mit jelenthet ma még nekünk '68, és ehelyett meg kell fordítanunk a kérdést: mit mondhatunk – '68-as szemmel – a saját jelenünkről?

Mivel '68 magában foglalt egy radikális ideológiakritikát, az első dolog, ami feltűnhet az akkori szemlélő számára, az, hogy a mai kor poszt-ideo­logikusnak deklarálja magát – és éppen az ideológia eme tagadása adja a végső bizonyítékát annak, hogy ma jobban bele vagyunk ágyazva az ideológiába, mint bármikor. Ma az ideológia méginkább küzdőtér, mint bármikor – és többek között éppen a múlt hagyományainak kisajátítása a tét. Ennek egyik legvilágosabb megnyilvánulása Martin Luther King liberális kisajátítása – egy önmagában jellegzetes ideológiai „művelet". Henry Louis Taylor nemrégiben megjegyezte: „Mindenki, a legkisebb srác is hallott már Martin Luther Kingről, és el tudja mondani, hogy élete leghí­resebb momentuma a 'Van egy álmom' kezdetű beszéd. Senki sem tudja azonban folytatni ezt a mondatot. Azt tudjuk csak, hogy a fickónak volt egy álma. De fogalmunk sincs, hogy miről álmodott." King egyre jobban eltávolodott azoktól a tömegektől, akik 1963 márciusában megéljeneztek a híres „washingtoni menetben", ahol „a nemzet erkölcsi vezetőjeként" ünnepelték: amikor a szegregáció mellett más kérdéseket is elkezdett feszegetni, sokat veszített támogatottságából, és erkölcsi vezetőből egyre inkább páriává vált. Ahogyan Harvard Sitkoff mondja, Kinget azért kezdte el foglalkoztatni a szegénység és a militarizmus, mert ezek megoldását létfontosságúnak tekintette, hogy „az egyenlőségből valami valóság legyen, és ne csak faji testvériség alakuljon ki, hanem tényleges egyenlőség". Badiou szavaival King az „egyenlőség axiómáját" messze túlvitte a faji szegregáció problémáján: szegénység- és háborúellenes kérdésekkel foglalkozott, mielőtt meggyilkolták. Felszólalt a vietnami háború ellen, és 1968 áprilisában a köztisztasági munkások sztrájkját ment támogatni Memphisben, amikor merénylet áldozatául esett. „Kinget követni azt jelentette, hogy az ember a népszerűtlen utat választja, nem pedig a népszerűt". (Melissa Harris-Lacewell).

Mindazt, amit ma a liberális demokráciához és szabadsághoz kötünk (a szakszervezetek, az egyetemes választójog, a szabad közoktatás, a sajtószabadság stb.) azt az alacsonyabb osztályok vívták ki hosszú és nehéz harcban, és korántsem a kapitalista viszonyok „természetes" következményei. Idézzük csak fel a követelések listáját, amivel a Kom­munista Kiáltvány zárul: a legtöbb, a termelőeszközök magántulajdo­nának eltörlését leszámítva, ma széles körben elfogadottnak számít a „burzsoá" demokráciákban – a néptömegek küzdelmének eredménye­képp. Egy másik, hasonlóan ignorált tény: ma úgy állítják be a fehérek és feketék közötti egyenlőséget, mint az „amerikai álom" részét, egy magától értetődő politikai-etikai axiómát – holott az 1920-30-as években a kommunisták alkották az EGYETLEN politikai erőt, amelyik szót emelt a teljes faji egyenlőségért. A kapitalista propaganda itt éppúgy „elcsal­ja" az igazságot, mint a katolikus egyház, amikor úgy állítja be magát, mint a demokrácia és az emberi jogok „természetes" védelmezőjét a totalitarizmus fenyegetésével szemben. (Mintha legalábbis az egyház nem csak a XIX. század végén fogadta volna el a demokráciát, akkor is kényszerűen, és világossá téve, hogy ez csak az „új időknek" szóló engedmény, mert egyébként jobban megfelelne neki a monarchikus berendezkedés…)

1968 emlékezetéért ugyanilyen küzdelem folyik. Írásom címe ter­mészetesen Jacques Lacan válaszára utal a '68-as párizsi falakon megjelenő, jól ismert struktúraellenes grafitira: „Struktúrák nem mennek ki az utcára!". A felirat azt kívánta kifejezni, hogy a '68-as tömeges diák- és munkástüntetéseket nem lehet megmagyarázni a strukturaliz­mus fogalmainak segítségével. Egyes történészek éppen ezért olyan korszakhatárnak tekintik 1968-at, amely elválasztja a strukturalizmust a posztstrukturalizmustól, amely dinamikusabb volt és fogékonyabb az aktív politikai fellépésre. Lacan válasza pedig az volt, hogy 1968-ban a struktúrák „leereszkedtek" az utcára, vagyis a látható, kirobbanó erejű történések végeredményben a strukturális egyensúly felborulásának – Lacan terminusával: a mesterdiskurzusból az egyetemi diskurzusba való átmenetnek – az eredményei.

De vajon a '68-as robbanás valóban átmenet volt-e a mesterdiskurzus­ból az egyetemi diskurzusba? Nem inkább az egyetemi diskurzus egyik válfajának a csődjét jelezte-e, a francia „köztársaságit", amely a francia forradalomtól kezdve uralkodott? Konkrétan miből is állt a '68 által jelzett elmozdulás? Boltanski és Chiapello A kapitalizmus új szellemé-ben részletesen vizsgálják ezt a kérdést, különösen Franciaország apropó­ján.¹ Webert továbbgondolva könyvük a kapitalizmus három egymást követő „szellemét" különbözteti meg: az első a kapitalizmus vállalkozó szelleme, amely az 1930-as évek nagy válságának idején tűnik el; a ka­pitalizmus második szelleme már nem a vállalkozót eszményíti, hanem a nagy cég sikeres főnökét. (Könnyű észrevenni a szoros párhuzamot az individualista, protestáns etikára épülő kapitalizmusból a „szervezeti ember" korporációs, menedzseri kapitalizmusába való, jól ismert átme­nettel). Az 1970-es évektől megjelenik a „kapitalizmus szellemének" új figurája: a kapitalizmus feladja a termelés folyamatának hierarchikus, fordista struktúráját, és helyette kialakít egy hálózatalapú szervezeti formát, amely teret enged a munkavállalói kezdeményezésnek és a munkahelyi autonómiának. A hierarchikus, centralizált irányítási lánc helyett kiterjedt hálózatokat kapunk, résztvevők sokaságával, a mun­kát „teamekbe" szervezik, vagy projektek alapján figyelembe veszik a vásárlói megelégedettséget, és általánosan mobilizálják a munkásokat, hogy megvalósítsák vezetőik vízióit. Ily módon a kapitalizmus maga is átalakul, és új legitimációt nyer mint egy egyenlősítő projekt: miután kiemeli, úgymond, az önálló interakciót és a spontán önszerveződést, még a szélsőbal munkás-önigazgató retorikáját is kisajátítja, és antika­pitalistából kapitalista jelszóvá alakítja át.

A fogyasztás szintjén ez az új szellem az úgynevezett „kulturális kapi­talizmus" szelleme: amikor nem elsősorban hasznosságuk okán, vagy státuszszimbólumként vásárolunk árucikkeket, hanem az általuk nyújtott élmény miatt: azért fogyasztjuk őket, hogy ezáltal kellemesebbé és értel­mesebbé tegyük az életünket. Ez a hármasság a lacani triászra hajaz: a közvetlen hasznosság Valósága (egészséges, jóízű étel, jó kocsi stb.), a státusz Szimbóluma (azért veszek meg egy bizonyos márkájú autót, hogy ezáltal jelezzem a státuszomat – lásd Thorstein Veblen elméletét), és az élvezetes és értelmes élmény Képzelete. Paul Verhoeven Az emlékmás [Total Recall] című antiutópiájában egy ügynökség felajánlja kuncsaftja­inak, hogy a tökéletes vakáció emlékét ülteti bele a memóriába: nem is kell elmenni sehová, praktikusabb és olcsóbb „közvetlenül" elnyerni az utazás emlékeit. Ha folytatjuk ezt a logikát, a virtuális valóság világába is kiruccanhatunk – hiszen ha úgyis csak az élmény számít, miért nem menekülünk azonnal a Képzeletbe, megkerülvén a komor Valóságot? A „beteljesítő fogyasztásnak" az élet minőségére kell koncentrálnia, ideje pedig „minőségi idő" – nem az elidegenedésé, a társadalom által ránk kényszerített példák utánzásáé, a félelemé, hogy lemaradunk a többiek mögött, hanem az igazi Én autentikus kiteljesítésének, a tapasztalat érzéki játékának, a másokról való gondoskodásnak (az ökológiától a jó­tékonykodásig) az ideje. Íme a „kulturális kapitalizmus" egyik jellegzetes példája: a Starbucks „Ethosz-vizének" hirdetése:

„Az Ethosz-víz egy társadalmi küldetést jelző márka, amelynek célja, hogy segítsen tiszta vízhez juttatnia a gyerekeknek, továbbá felhívja a figyelmet a vizeinket fenyegető glo­bális veszélyekre. Egy üveg Ethosz-víz meg­vásárlásával 0,05 USA dollárral (0,1 kanadai dollárral) járulsz hozzá ahhoz, hogy 2010-ig 10 millió USA dollárt gyűjtsünk össze. A Starbucks Alapítványon keresztül az Ethosz-víz humanitárius vízprogramokat támogat Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában. Ma az Ethosz-víz adományai meghaladják a 6,2 millió dollárt. Ezek a programok kb. 420 000 embernek segítenek abban, hogy iható vízhez jussanak, javuljanak környeze­tük higiéniás viszonyai, és a higiéniai oktatás feltételei." (http://www.starbucks.com/retail/ethoswater.asp )

A hirdetés megmutatja, hogy a kapitalizmus a beteljesítő fogyasztás szintjén miként integrálta '68 örökségét, az elidegenedett fogyasztás kritikáját: az autentikus élmény lett a mindenható. Nem ezért veszünk organikus élelmiszereket? Ki az, aki elhiszi, hogy a rothadófélben levő, sokkal drágább alma tényleg egészségesebb, mert „bio"? De ha megvesszük, akkor nem pusztán árucikket vásárolunk, és fogyasztunk, hanem ezáltal valami értelmes dolgot csinálunk, kimutatjuk a másokkal való törődésünket és globális tudatosságunkat, részt veszünk egy nagy kollektív projektben. Ennek az új szellemnek a legújabb tudományos kifejeződése egy új diszciplína, a „boldogságtudományok" megjelené­se – ámbátor hogyan is lehet az, hogy a spiritualizált hedonizmus eme mai korszakában, amikor az élet célját közvetlenül is a boldogságban határozzuk meg, mindent elönt a kétségbeesés és a depresszió? A boldogság és az élvezet „önszabotázsának" eme talánya miatt Freud üzenete napjainkban aktuálisabb, mint valaha.

Egy egész ideológiai-történeti narratíva jön így létre, amelyben a szocializmus úgy jelenik meg, mint egy konzervatív, hierarchikus, admi­nisztratív rendszer, '68 tanulsága pedig az, hogy „Viszlát, elvtársak!". Az igazi forradalom a kapitalizmus digitális forradalma: ez a kapitalizmus a '68-as lázadás logikus következménye és „igazi" lényege. Talán még en­nél is messzebb mennek azok, akik megpróbálják a '68-as történéseket belegyömöszölni a „paradigmaváltás"divatos témájába. Sokat elárul itt az agytudományok agymodellje és a társadalom domináns ideológiai módjai közti párhuzam.² Világos „áthallások" vannak a mai kognitivizmus és a „posztmodern" kapitalizmus között. Amikor Daniel Dennett azt hirdeti, hogy az Énnek mint a lelki élet központi irányító ágensének karteziánus felfogását felváltja az egymással versenyző többszörös szereplők önál­ló interakciója, nem ismerünk-e rá a központi bürokratikus irányításból és tervezésből a hálózatokba, a többszörös lokális ágensek komplex interakcióján alapuló szervezésbe való átmenetre, ahol az Én „spontán megjelenő tulajdonként" formálódik? Ezért nemcsak arról van szó, hogy agyunk szocializálódik, hanem a társadalom maga is naturalizálódik az agyban.³ Malabou helyesen hangsúlyozza, milyen nagy szükség van arra, hogy feltegyük az igazán fontos kérdést, azt, hogy: „Mi a teendő, ha nem akarjuk, hogy az agy tudata közvetlenül és egyértelműen meg­feleljen a kapitalizmus szellemének?"

Tulajdonképpen Hardt és Negri felfogása is ezt a párhuzamot tükrözi. Az agytudományok azt tanítják, hogy az agyban nincs központi Én, dön­téseink helyi ágensek interakciójának zűrzavarában születnek, és lelki életünk „önellátó", vagyis nem szorul rá egy központi ágensre (ez a mo­dell egészen véletlenül persze explicite is a mai „decentralizált" kapitaliz­mus működésére hajaz). Ennek mintájára az „önmagát irányító" sokaság új társadalma is olyan lesz, mint az Én mai kognitivista felfogása, amely ebből a sokszereplős interakcióból bontakozik ki, és nincs egy központi, irányító Én, aki, úgymond, „vezényelné" az előadást. Nem csoda, hogy Negri kommunizmusfelfogása kényelmetlenül sok hasonlóságot mutat a „posztmodern" digitális kapitalizmussal.

És – most jutunk el a lényegi ponthoz – ideológiáját tekintve ez az elmozdulás éppen az 1960-as forrongásra ('68 májusától és a német diákmozgalomtól az amerikai hippikig) adott reakció eredménye. A 60-as évek antikapitalista megmozdulásai egy új, kulturális kritikával egészítet­ték ki a társadalmi-gazdasági kizsákmányolás hagyományos kritikáját: a mindennapi élet elidegenedettsége, a fogyasztás kommodifikációja, a tö­megtársadalom hiteltelensége, ahol mindenki „maszkot visel" és szenved a szexualitás béklyóba verésétől és a többi elnyomástól. A kapitalizmus új szelleme diadalittasan sajátította ki 1968 egyenlősítő és hierarchiaellenes retorikáját, miközben a szabad akarat sikeres lázadását hirdette MIND a korporációs kapitalizmus, MIND pedig a „létező szocializmus" elnyomó társadalmi intézményei ellen. Ezt az új, szabad akaratot dicsőítő szelle­met testesítik meg az olyan lezserül öltözött, „cool" kapitalisták, mint a Microsoftos Billy Gates vagy a fagylaltgyártó Ben & Jerry.

Természetesen több kritikai megjegyzés is érheti a kapitalizmus három „szellemét". Először, amikor Boltanski és Chiapello elvetik Marx „redun­dáns" alap-felépítmény metaforáját (a „kapitalizmus szellemei" ugyanis nem pusztán apologetikus ideológiák, hanem azok alakítják magát a kapitalista termelést és a felhalmozás folyamatát), akkor vajon nem az ideológia egy leegyszerűsített fogalmával operálnak? Marx klasszikus árufetisizmus-fogalma nem egy olyan ideológiára utal-e (ideológiai miszti­fikációra), amely a „gazdasági alap" leglényegén belül fejti ki működését?

Másodszor, Boltanski és Chiapello nem azért kívánják megújítani a kapi­talizmus kritikáját, hogy megszüntessék a kapitalista rendszert, hanem csak annak átalakulását sürgetik, hogy ki lehessen belőle küszöbölni a neoliberalizmus szélsőségeit. Elég radikális-e egy ilyen kritika?

A bírálat dacára is alapvetőnek tekintem azonban a könyv fő tézisét, ha meg akarjuk érteni a '68-at követő időszak ideológiai zűrzavarát. Napja­inkban a hegemóniák gyakran úgy jelennek meg, mint kisebbségi pozíci­ók, mint a hegemónnak feltételezett vélemény elleni tiltakozás. Amikor az újkonzervatívok a liberális „politikai korrektség" terrorja ellen tiltakoznak, akkor egy fenyegetett kisebbség védelmezőinek szerepében lépnek fel. A „kisebbségek" és „a marginális helyzetűek" ünneplése a napjainkban uralkodó többségi pozíció. A másik példa a kritikusok azon csoportja, akik úgy támadják a patriarchátust, mintha ma is hegemón helyzetben lenne. Marx és Engels írta 150 évvel ezelőtt a Kommunista Kiáltvány első fejezetében, hogy „A burzsoázia, ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt". Ezt sokszor elfelejtik azok a baloldali kulturális kritikusok, akik a patriarchális ideológiát és gyakor­latot állítják a középpontba. Nem inkább azt érdemes észrevenni, hogy a patriarchális uralom éppen a mi történeti korszakunkban „lépett elő" fő támadási célponttá, amikor a jogok piaci individualizmusa fokozatosan felmorzsolja ezt az intézményt? Mi lesz a patriarchális családi értékekből, ha a gyerek feljelentheti a szüleit, ha azok elhanyagolják, vagy rosszul bánnak vele, vagyis, amikor a családi intézményt és a szülők jogait de jure egy, független egyének között létrejött, ideiglenes és felbontható szerződéssé redukálják?

Hardt és Negri egészen odáig mennek, hogy ezt az új szellemet már kommunizmusnak nevezik. Marxhoz hasonlóan ünneplik a kapitalizmus „terület nélküli" forradalmi potenciálját, és a rendszeren belül találják meg az ellentmondást, vagyis ezen potenciál és a tőkés forma között (a feles­leg magántulajdoni elsajátítása). Röviden, rehabilitálják a termelőerők és a termelési viszonyok közti ellentmondás régi marxista koncepcióját: a kapitalizmus magában hordozza „az élet eljövendő új formájának csíráit", szüntelenül termeli az új „közjavakat", így egy forradalmi robbanásban ennek az Újnak kell megszabadulnia a régi társadalmi forma kötöttsé­geitől. Nem csoda, hogy Negri mostanában egyre többet magasztalja a „posztmodern" digitális kapitalizmust, azt állítva, hogy az már kommunis­ta, és csak egy kis apró lökésre, egy formális gesztusra van szüksége, hogy nyíltan is az legyen. A mai kapitalizmus lényegében úgy próbálja meg elfedni saját feleslegességét, hogy azt keresi, milyen módon tudja ismét magába olvasztani a szabad termelő sokaságot.

Ennek iróniája éppen az, hogy amire Negri utal, az nem más, mint az a folyamat, amelyet a mai „posztmodern" kapitalizmus ideológusai a ma­teriálisból a szimbolikus termelésbe, a központi hierarchikus szervezési logikából az önellátó önszerveződésbe, a többközpontú korporációkba való átmenetként ünnepelnek. Negri azonban hű marad Marxhoz: meg­próbálja bebizonyítani, hogy Marxnak igaza volt, az „általános értelem" felemelkedése hosszú távon összeegyeztethetetlen a kapitalizmussal. A „posztmodern" kapitalizmus ideológusai éppen ellenkezőképpen érvel­nek: szerintük a marxista elmélet (és gyakorlat) az, ami reménytelenül megmarad a hierarchikus és centralizált állami irányítás logikájában, és ezért szükségképpen nem tud megbirkózni az új információs forradalom társadalmi kihatásaival. Ezt az állítást empirikus példákkal is alátá­masztják: és valóban, a történelem egyik legnagyobb iróniája, hogy a kommunizmus összeomlása lett a termelőerők és a termelési viszonyok Marx által kifejtett dialektikájának legmeggyőzőbb példája (amellyel Marx éppen a kapitalizmus tarthatatlanságát szerette volna igazolni). A kommunista rezsimeket éppen az tette tönkre, hogy nem tudtak al­kalmazkodni az információs forradalom által megkövetelt új társadalmi logikához: ehelyett megpróbálták úgy irányítani ezt a forradalmat, mint egy újabb nagyszabású, centralizált állami projektet. Paradox módon, amit az információs forradalom ideológusai úgy ünnepelnek, mint az új, „súrlódásmentes" kapitalizmus felemelkedését, az Negrinél úgy jelenik meg, mint a kapitalizmus legyőzésének egyedülálló esélye.

Lacanhoz visszatérve, vajon igaza volt-e, amikor az elmozdulást a mesterdiskurzusból az egyetemi diskurzusba való átmenetként írta le? Nem tudta-e vajon, hogy az utóbbi jellemzi a modernitás struktúráját is, a poszt-tradicionális társadalmakét, amelyek többé nem a mester elvitathatatlan tekintélyén alapulnak, hanem megkövetelik, hogy minden tekintély az Ész trónusa előtt nyerje el igazolását? Lacan nem tekintette-e a Szovjetuniót – a hierarchikus, adminisztratív, központosított uralmon alapuló országok egyik legjobb példáját – az egyetemi diskurzus leg­tisztább megtestesítőjének? És '68 valóban nem jelentett többet, mint a mesterből az egyetemi diskurzusba, vagy a kapitalizmus egyik szel­leméből a másikba való átmenetet? A szabadság mámoros ünneplése valójában csak eszköz volt arra, hogy az uralom egyik formáját felváltsa egy másik, még nagyobb zsarnokság? Idézzük fel, mit mondott Lacan a '68-as tüntető diákoknak: „Mint forradalmárok, önök hisztérikák, akik nem tudnak meglenni egy guru nélkül. Megkapják."

Még ha igaza volt is Lacannak, '68 egyetlen eseményt jelölt-e, vagy inkább egy korszakhatárt, amikor különböző politikai irányvonalak küz­döttek a hegemóniáért? Ez megmagyarázná azt, hogy miközben '68-at kisajátította a győztes hegemón kultúra, amely a szexuális felszabadu­lást és a hierarchiaellenes kreativitást ünnepli az „utca lázadásában", a mai francia elnök, Nicolas Sarkozy azt ígérte 2007-es elnöki kampá­nyában, hogy megválasztása esetén Franciaország túl fog jutni '68-on. (Érdemes itt emlékeztetni a dolog iróniájára: az a tény, hogy Sarkozy bohócszerű kitöréseivel és Carla Brunival kötött házasságával Fran­ciaország elnöke lehet, önmagában jelzi a szokásokban bekövetkezett változást, amit '68 májusa idézett el.) Így '68 májusa a „miénk", de az „övék" is. A mai ideológiai emlékezésből kimarad a májusi tüntetések alapeszméje, vagyis a „miénk" – a diáktüntetések és a munkássztrájkok közötti kapcsolat.

Ami megmaradt a 60-as évek szexuális felszabadulásából, az a tole­ráns hedonizmus, ami nagyon is jól beleillett a meglévő hegemón ideo­lógiába. A szuperego imperativusa, hogy élvezzük ezeket a funkciókat, a fordítottja a kanti felfogásnak: „Du kannst, denn du sollst!" [Megtehe­ted, mert meg kell tenned!]. Ma ehelyett így ösztönöz bennünket a kor: „Meg kell tenned, mert megteheted!" A mai nem represszív hedonizmus szuperego aspektusa (az állandó provokáció, amelynek ki vagyunk téve, amely szinte előírja, hogy elmenjünk a végsőkig és felfedezzük az élvezet minden módját) mutatkozik meg abban, ahogy a megengedett élvezet szinte szükségszerűen kötelezővé alakul. A tisztán autista élvezetre való törekvés (drogok és más transzszerű állapotot előidéző szerek se­gítségével) egy adott politikai helyzetben vált jellemzővé: amikor 1968 egyenlősítő programja kimerítette politikai potenciálját. Ebben a kritikus pillanatban a 70-es évek közepén megkezdődött a brutális, közvetlen nyomulás (passage a l'acte) a Valóság felé, amely három fő formában jelentkezett. Először, a szexuális élvezet extrém formáinak hajszolása; másodszor, a baloldali politikai terrorizmus megjelenése (Németor­szágban a Vörös Hadsereg Frakció, Olaszországban a Vörös Brigádok stb.); és végezetül, a belső tapasztalat Valóságának keresése (keleti miszticizmus). A politikai terrorizmust az a hit mozgatta, hogy a tömegek forradalmi tudatát teljesen hibernálta a kapitalista ideológia. Ezért nem elegendő állandóan kritizálni vagy leleplezni ezt az ideológiát; csak a közvetlen erőszak (l'action directe) nyers Valósága zökkentheti ki a tö­megeket abból a kábulatból, amelybe belesüllyedtek. Mindhárom forma közös sajátossága a közvetlen társadalmi-politikai részvétel feladása, amelynek következményei ma is megmutatkoznak.

Ezt az átmenetet a politikai elkötelezettségből a poszt-politikai Valóság­ba kitűnően példázzák Bernardo Bertolucci filmjei; elég, ha összevetjük korai remekét, a Forradalom előtt-et A kis Buddha esztétizáló, spirituális, öncélú élvezetkeresésével. Az Álmodozók zárja be a kört a '68-as Pá­rizsról: az események forgatagában egy francia testvérpár (egy fiú és egy lány) összebarátkozik egy amerikai cserediákkal, de a film végén elválnak útjaik, mert a francia pár belekeveredik a politikai erőszakba, míg az amerikai hű marad a szeretet és érzelmi felszabadulás üzenetéhez.

A mai utópiák egyik stratégiája az esztétikai dimenzióban jelentkezik. Gyakran felidézik, hogy Jacques Ranciere, aki az esztétikai dimenziót a politikum immanens részének tekintette, nosztalgikusan vágyakozott a XIX. századi forradalmak letűnt korába. De vajon örökre letűnt-e? Nem jelentkezik-e az esztétikum az ellenállás „posztmodern" politikájában, a piercingtől és a transzvesztita öltözködéstől a nyilvános spektákulumig? A flash mob nem éppen az esztétikai és politikai tiltakozás egyik megnyilvá­nulása, minimális „keretre" redukálva? A résztvevők egy bizonyos helyen és időben bemutatnak néhány rövid (rendszerint triviális vagy nevetsé­ges) aktust, majd újra feloszlanak. Nem csoda, hogy sokan valódi cél nélküli városi költészetnek tekintik ezt a jelenséget. Mások egyenesen a „politika Malevicsét" látják benne, a híres „fehér alapon fekete négyszög" politikai megfelelőjét, ami „jelzi" a minimális különbséget.

2008. március 8-án, délután 2 óra 55 perckor a párizsi Place du Trocaderón 300 ember merevedett hirtelen szoborrá, megismételve ez­zel egy néhány hónappal korábban New Yorkban bemutatott jelenetet, amikor még több ember állt mozdulatlanul a Grand Central Station-nél.⁴ A szereplők célja: „visszavinni a varázst a városba… megmutatni, hogy alternatív módon is lehet használni a városi teret, másképpen, mint amire tervezték. Az együttlétnek egy nagyon ösztönös formája ez, ahol az emberek nem szükségképpen ismerik egymást, és talán nem is köti össze őket semmi, csak ez a különleges pillanat". (Francois Bellanger a Transit Consulting-tól). A flash mob elemzői tisztában vannak azzal, hogy az ilyen, a tiltakozás és a bohóckodás határán mozgó események a posztbaloldali térbe tartoznak: „Meg akarjuk mutatni, hogy el lehet fog­lalni egy nyilvános teret radikális és szórakoztató módon, anélkül, hogy megszegnénk a törvényeket" (Arthur Lecaro, az Aristopunks egyik szó­szólója). A mindennapi életben való rutinszerű részvétel megtörésének eme stratégiája radikálisabb formákat is ölthet: Los Angelesben digitális művészek és militáns mérnökök egyszer minden audio- és videóadást megszakítottak egy lakóterületen, aztán lefilmezték a megzavarodott la­kosokat, akik kijöttek házaikból, és nem tudták, mit tegyenek, miután „le­kapcsolták" őket a szokásos adag médiadrogról. (Természetesen könnyű elképzelni, hogyan „integrálhatja" ezt a jelenséget is az establishment: egy posztmodern menedzser például megkéri alkalmazottait, hogy tartsanak „egy perces tiltakozást", amikor szüneteltetik a munkát, vagy szoborrá merevednek, netán valami extravagáns dologba fognak, például fél lábon ugrálnak, hogy kiadják fölös energiáikat.)

Ezeknek az aktusoknak nincs külön üzenete. Céljuk inkább az, amit Roman Jakobson a strukturalizmus fénykorában a nyelv „fatikus" funk­ciójának nevezett: amikor a nyelvet arra használjuk, hogy fenntartsuk vele a társas viszonyt olyan ritualizált formulák révén mint az üdvözlés, vagy az időjárásról való csevegés. Ez az a tulajdonság, amely éppúgy jellemzi a flash mob-ot, mint látszólag radikális ellentétét, az „irracionális" tömegerőszak kirobbanásait. Noha a kettő látszólag merőben külön­bözik – az autók felgyújtása és a rombolás nyers erőszaka, szemben az ártalmatlan esztétikai látvánnyal – itt az ellentéteknek egy mélyebb azonossága működik.

A 2005 őszén kirobbant külvárosi zavargások nyomán több ezer autó gyulladt ki Franciaországban, és a közterületeken elszabadult az erő­szak. De éppen a '68 májusával való összehasonlítás tette nyilvánvalóvá a pozitív utópia teljes hiányát a tüntetők körében: ha '68 májusa lázadás volt egy utópikus vízió jegyében, akkor 2005 olyan robbanást jelzett, amely már nem is tett úgy, mintha rendelkezne bármilyen vízióval. Ha a sokszor ismételt közhelynek, miszerint posztideologikus korban élünk, van valami értelme, az éppen itt mutatkozik meg. A párizsi külvárosokban tüntető tömeg nem állt elő konkrét követelésekkel, csupán valamiféle elismerésre törekedtek egy ködös, artikulálatlan resentment jegyében. A legtöbben az interjúalanyok közül arról beszéltek, hogy elfogadhatatlan, hogy Nicolas Sarkozy (aki akkor belügyminiszter volt) „söpredéknek" nevezte a tüntetőket. Egy furcsa, önmagára utaló „rövidzárlat" révén min­denki a tiltakozásuk által kiváltott reakciók ellen tiltakozott. A „populista ráció" itt eléri irracionális korlátait: egy zéró „értékű" tiltakozást kapunk, olyan erőszakos megmozdulást, amely tulajdonképpen semmit nem kö­vetel. Az a tény, hogy nem volt semmiféle program a párizsi külvárosok felgyújtása mögött, önmagában is értelmezést kíván és sokat elmond ideológiai, politikai helyzetünkről. Milyen világ az, amelyben ma élünk, amely a választások társadalmaként ünnepli magát, de valójában egyet­len választást enged azoknak, akik elutasítják a kényszerrel fenntartott demokratikus konszenzust: az (ön)pusztító erőszak kirobbantását? Az a szomorú tény, hogy a rendszer „ellenzéke" nem képes artikulálni egy realisztikus alternatívát vagy legalább egy értelmes utópiát és csak egy értelmetlen kitörés formájában képes magát megjeleníteni, mutatja a helyzet súlyosságát. Mire szolgál akkor az annyira ünnepelt „választás szabadsága", ha az egyedüli választás abban áll, hogy vagy elfogadjuk a szabályokat vagy az (ön)pusztító erőszakba menekülünk?

A zavargások közvetlen célja egyszerűen az volt, hogy láthatóvá te­gye a tüntetőket. Üzenetük kb. így hangzana: „Szia, hallasz engem?", amivel mind a csatornát, mind pedig a kódot tesztelni szeretnék. Egy társadalmi csoport, amely úgy érzi, ki van rekesztve a politikai-társadalmi térből (noha része Franciaországnak, és francia állampolgárokat foglal magába) kézzelfoghatóvá kívánta tenni jelenlétét a nagy nyilvánosság számára. Tetteik önmagukért beszélnek: „Tetszik, vagy sem, itt vagyunk, hiába tesztek úgy, mintha nem látnátok bennünket". A legtöbb kommentár éppen azt a lényeges tényt nem említette, hogy a tüntetők semmiféle speciális státuszt nem kívántak maguknak: nem egy vallási-etnikai kö­zösség tagjaiként mutatkoztak be, amelyik, úgymond, be van zárva a saját partikuláris kultúrájába. Éppen ellenkezőleg, francia állampolgárok akartak lenni, és azok is voltak, csak éppen eme minőségükben nem kaptak teljes elismerést. Nem azt akarták, hogy partikuláris identitásuk révén vegyék őket észre mint szegény muszlim fiatalokat, hanem éppen nem-identitásukat hangsúlyozták mint a társadalom „nem-részének" részeit. Röviden, az „egyedüli egyetemesség" jegyében akartak feltűnni mint az állampolgárság univerzális terének tagjai. Az „egyedüli egyete­messég" a fatikus kommunikáció artikulálásának szubjektív pozíciója: üzenete nem egy partikuláris/meghatározott tartalom, hanem a kom­munikáció mint olyan univerzális formája. Ezért van az, hogy a fatikus kommunikáció tautologikus és önmagának ellentmondó. Hegel ezt már régen észrevette, amikor rámutatott arra, hogy egy tautologikus állítás a legnagyobb ellentmondás, mert nem a tartalom között van ellenmondás, hanem a tartalom és a forma között: a tautológiában a forma lesz önmaga (egyetlen) tartalma. Ha elkezdem, hogy „a rózsa egy…", a hallgatóban azt a várakozást keltem, hogy a tárgy (a rózsa) valamilyen partikuláris meghatározása következik: „A rózsa egy piros, friss, nagy stb… virág"; de a várakozás nem teljesül, hiszen visszatérek a tárgyra. Hasonlókép­pen, a tüntetők fő üzenete az volt: „Mi, francia állampolgárok. francia állampolgárok vagyunk".

Amikor a kritikusok felszólították a tüntetőket, hogy emelkedjenek felül a megmozdulások „irracionális" destruktivitásán, és fogalmazzák meg specifikus követeléseiket, valójában éppen a tiltakozás univerzális formájától kívántak megszabadulni. Azt akarták, hogy a tiltakozás egy specifikus csoportidentitás formájában nyilvánuljon meg, amit aztán könnyűszerrel beilleszthetnek a többszörös identitások globális társadalmi terébe. Azt mondhatjuk, hogy '68, '89 és 2005 egyfajta hegeli triászt alkot. A '68-as májusi megmozdulás politikailag elbukott (a kapitalizmus győz­tesen visszatért) és egyúttal nyert társadalmilag (kisajátítva a társadalmi „pluszok" jelentős részét: szexuális forradalom, új egyéni szabadságjog­ok, a nők helyzetének javulása, de ugyanakkor megjelentek az autoritás és dominancia új, posztpatriarchális formái is). A '89-es antikommunista forradalom nyert politikailag (a kommunizmus megbukott), de veszített társadalmilag (az új posztkommunista társadalmak a vadkapitalizmus és a nacionalizmus keverékével nem éppen azok, amelyekért az egy­kori ellenzékiek harcoltak). Azok, akik egyfajta „hidat" keresnek a két ellentétes irányú mozgás között (a '68-as antikapitalista volt és kritizálta a parlamentáris demokráciát, míg '89 éppen az utóbbiért szállt síkra) rendszerint rámutatnak arra, hogy mindkettő osztja a liberálisok elköte­lezettségét az egyéni szabadság és kreativitás iránt a társadalmi korlá­tozás és elnyomás minden formájával szemben. (Kritikusabb szemmel nézve azonban éppen a szabad akaratot kell megkérdőjeleznünk, amit mindkét mozgalom magáénak vall.) A harmadik momentum, olvasatom­ban, a 2005-ös megmozdulás, az autók felgyújtása, a párizsi külváros lázadása, ahol egy pillanatra megint felvillan '68 „igazi" szelleme. ('68-at ugyanis gyorsan kisajátította az uralkodó ideológia, így végső utóhatása nem a kapitalizmus megdöntése lett, hanem a kapitalista „szabad világ" ellenségének, a „létező szocializmusnak" a bukása.) 2005-ben azt láthat­tuk, ami megmarad '68-ból, miután kivettük belőle '89-et, '68 tényleges politikai potenciáljának megvalósulását: egy tisztán irracionális, program nélküli lázadást.

Alain Badiou szerint olyan társadalmi térben élünk, amelyet egyre inkább „világ nélkülinek" tapasztalunk.⁵ Még a nácizmus és az antiszemi­tizmus is, a maga borzalmas formájában, adott valami globális „kognitív térképet" híveinek, kinevezvén fő ellenségnek a „zsidók világ-összeeskü­vését". Talán ebben rejlik a kapitalizmus egyik legnagyobb veszélye: noha globális, és az egész világra kiterjed, a szó szoros értelmében egy „világ nélküli" ideológiai konstellációt hirdet, amely az emberek nagy többségét megfosztja bármilyen értelmes kognitív térképtől. A kapitalizmus az első olyan társadalmi és gazdasági rendszer, amely detotalizálja a jelentést, amely nem globális a jelentés szintjén. Nincsen globális „kapitalista világnézet", vagy tökéletes „kapitalista civilizáció". Éppen abban rejlik a globalizáció alapvető tanulsága, hogy a kapitalizmus bármilyen civilizá­cióhoz képes alkalmazkodni, a kereszténységtől a hinduizmusig vagy a buddhizmusig, nyugattól keletig. A kapitalizmus globális dimenzióját csak a „jelentés nélküli igazság" szintjén lehet megfogalmazni mint a globális piaci mechanizmus Valóságát. Ezért van az, hogy Porto Allegre híres mottója: „Lehetséges egy új világ!" ma már nem elég, mert egyre kevésbé élünk egy világban. Így egyre távolabb kerül az a feladat, hogy egy újjal helyettesítsük a régit.

Ha a baloldal visszahúzódott a szexuális vagy spirituális Valóság inti­mitásába, mi lett a radikális politikai szervezeti FORMÁVAL, az államha­talom réseiben meghúzódó, félillegális csoportokkal, akik készen állnak az apokaliptikus „utolsó" harcra? Ezek többnyire beolvadtak az Egyesült Államokban működő „túlélő" csoportokba: noha ideológiai üzenetük egy­fajta vallási rasszizmus, szervezeti formájuk (az FBI-jal és más föderális szervekkel harcoló illegális kis csoportok) sokban emlékeztet az 1960-as évek Fekete Párducaira. Érdemes idéznünk egy „toborzóból", amely a túlélő fundamentalista CSA egyik 1982-es videófelvételén szerepel:

 

„Sokaságok, sokaságok a döntés völgyében,

Mert az ÚR napja közeleg a döntés völgyében."

 

A helyzet iróniája, hogy, ami a vészhelyzet apokaliptikus szervezeti for­máját illeti (az „utolsó napok" kollektív tudata), abban igazuk van a „túlélő fundamentalistáknak", de tévednek a tevékenység populista logikájának megítélésében. A populista politika végeredményben mindig az egyszerű emberek frusztrációjára, elkeseredésére alapoz, arra az érzésre, hogy „Nem tudom, mi folyik, de elegem van! Ez nem mehet így tovább! Ennek véget kell vetni!" – ami nem más, mint egy türelmetlen kitörés, a türelmes megértés elutasítása, a komplexitás miatti kétségbeesés és a nyomába lépő meggyőződés, hogy lennie kell valakinek, aki felelős a zűrzavarért, és szükségképpen megjelenik a „próféta", vagy a „vezér", aki éles logi­kájával mindent megmagyaráz. Éppen a valódi megértés elutasításában rejlik a populista politika tisztán fetisizáló dimenziója. Egy tisztán formai szinten a fétis magában foglal egy átvitelt (a tárgyfétisre), és az átvitel standard képletének inverzeként működik (amelynek az alany a tuda­tában van). Amit a fétis ad az embernek, az éppen a tudás tagadása: „elutasítom, hogy szubjektívan elfogadjam, amit tudok". Ezért nagyon is megfelelő itt Nietzsche érvelése: a végső különbség a valóban radikális, felszabadító és a populista politika között az, hogy az autentikus, radi­kális politika aktív, ráerőlteti vízióját a lakosságra, míg a populista alap­vetően reaktív, a zavaró betolakodóra adott reakció. Más szavakkal, a populizmus megmarad a „félelem politikája" egyik változatának: a korrupt betolakodótól való félelem felkeltésével mobilizálja a tömegeket.

Ez elvezet minket a hatalom és tudás korántsem egyértelmű kapcso­latához a modern társadalmakban: amit Lacan egyetemi diskurzusnak hív, ott a tekintélyt (szakértő) tudás útján gyakorolják. Jacques-Alain Miller helyesen jegyzi meg, hogy kevesen vették észre, Lacan milyen eredeti módon tárgyalja a tudás/hatalom párosát. Foucault-val ellentét­ben, aki vég nélkül variálta a kettő találkozásának motívumát (a tudás nem semleges, önmaga is a hatalom és az ellenőrzés egyik apparátu­sa), Lacan „arról beszél, hogy a modern korban nem találkozik, nem kerül összhangba, elválik egymástól a tudás és hatalom. Lacan azt a diagnózist állítja fel a mai civilizációra, hogy a tudás 'teljesen aránytalan méretekben nő a hatalom effektusaihoz képest'"⁶ . 2007 őszén nyilvános vitát kavart a Cseh Köztársaságban, hogy, miközben a lakosság nagy többsége (70%) ellenezte az amerikai radarok felállítását, a kormány igent mondott a projektre. A kormányzati képviselők azzal utasították el a népszavazást, hogy egy ilyen fontos nemzetbiztonsági kérdés a katonai szakértők hatáskörébe tartozik. Ha a végsőkig követjük ezt a logikát, furcsa eredményre jutunk: egyáltalán marad VALAMI, amiről szavazni lehet? Hiszen akkor nem kellene-e a gazdasági kérdéseket is a szakértőkre hagyni, és így tovább?

Ez a helyzet a legradikálisabb formában szembesít minket a mai „vá­lasztások társadalmának" zsákutcájával. (A kényszerű választás standard helyzetében szabadon választhatok ugyan, de azzal a feltétellel, hogy jó választást hozok. Vagyis az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy egy üres gesztussal úgy teszek, mintha szabadon választanám azt, amit a szakértői tudás rám kényszerít.) Itt, éppen ellenkezőleg, a választás valóban szabad, és éppen ezért sokkal frusztrálóbb: állandóan olyan helyzetben találjunk magukat, ahol az életünket fundamentálisan érintő kérdésekről kell határozni, úgy, hogy nincs meg hozzá a kellő tudásunk. Idézzük John Grayt:

 

„olyan korba vetettek bennünket, ahol minden átmeneti. Az új techno­lógiák szinte napról napra változtatják az életünket. Nem nyúlhatunk vissza a múlt hagyományaihoz, és nem tudjuk, mit hoz a jövő. Arra kényszerülünk, hogy úgy éljünk, mintha szabadok lennénk".⁷

 

Ezért nem elegendő variálni a hagyományos marxista kritikát: „noha állítólag a választások társadalmában élünk, a ténylegesen ránk hagyott választások valójában triviálisak, és sokaságuk csak elfedi az igazi vá­lasztások hiányát, az olyan választásokét, amelyek valóban alapjaiban érintik az életünket". Ez kétségkívül igaz, de a valódi probléma, hogy úgy kell választanunk, hogy hiányzik a felelős választáshoz szükséges tudás. Pontosabban nem is az a baj, hogy „nem tudunk eleget" (tényleg az ipar „tehet-e" a globális felmelegedésről, stb.), mint inkább az, hogy túl sok a felhalmozott ismeret, és nem tudjuk, mit kezdjünk az inkonzisztens tudáshalmazzal, hogyan rendeljük alá egy felettes jelölőnek. „Minden a széthullás felé halad, mert egyre többet kell elsajátítanunk egyre gyor­sabban, és nem tudjuk, mit kezdjünk vele"⁸ . Ez elvezet minket az S1 és S2 közötti feszültséghez: a tudás nem „fűzhető" fel a felettes jelölők láncára. A tudományos ismeretek ellenőrizhetetlen exponenciális növe­kedése fejetlenséget okoz. Ezért a tudásvágy a modern korban „olyan erőt szabadít el, amihez nem kellenek mesterek"⁹ . Olyan hatalmat, amely megfelel a tudás gyakorlásának. Az egyház érzékeli ezt a hiányt, és mind­járt jelentkezik is mint olyan „mester", aki garantálja, hogy a tudományos ismeretek robbanása „emberi keretek" között marad, és nem nyom agyon bennünket – ami persze nem más, mint hiú remény.

És végezetül, a nagy kérdés: ha – ahogyan Alain Badiou állítja – '68 májusával lezárult egy korszak, jelezvén az októberrel kezdődő nagy for­radalmi és politikai „sorozat" végső kimerülését (benne a kínai kulturális forradalommal), akkor hogyan állunk ma? Ha '68-as szemmel vizsgáljuk meg a saját helyzetünket, nem szabad szem elől tévesztenünk a hege­món parlamentáris, demokratikus kapitalizmus radikális alternatívájának perspektíváját. Arra kényszerülünk, hogy visszavonuljunk az ellenállás „különböző helyeire" vagy el tudunk-e még képzelni egy radikálisabb politikai fellépést? Ez '68 igazi öröksége, amelynek a lényege az volt, hogy elutasította a liberális-kapitalista rendszert, és határozott „NEMET" mondott annak totalitására. Ezt a legjobban a következő jelszó fejezte ki: Soyons realistes, demandons l'impossible! [Legyünk realisták, követeljük a lehetetlent!] Az igazi utópia az a hit, hogy a létező globális rendszer korlátlan ideig képes arra, hogy reprodukálja önmagát. Egyféleképpen lehetünk valóban „realisták": ha olyasmiről vizionálunk, ami a meglévő rendszer keretei között szükségképpen lehetetlen.

A nagy kérdésre sajnos az uralkodó válasz ma egyértelműen a NEM. A mai baloldal (vagy annak maradványa) retteg az államhatalommal való közvetlen konfrontációtól. Azokat, akik ma is harcolni akarnak az állammal, netán meg akarják hódítani, rögtön megvádolják, hogy nem tudtak megszabadulni a „régi paradigmától". A „ma" feladata, hogy ki­kerüljünk az állam hatóköréből, és új, autonóm tereket hozzunk létre. A mai tudományos baloldal eme dogmáját jól kifejezi Negri interjúköteté­nek címe: „Viszlát, Mr. Szocializmus". Eszerint a régi baloldal mindkét irányvonalának, a reformistának és a forradalminak, amelyek osztották az államhatalom megszerzésének stratégiáját, illetve síkra szálltak a munkásosztály kollektív jogaiért, lejárt az ideje. Ma a kizsákmányolás domináns formája a tudás kizsákmányolása, a régi baloldal, úgymond, nem veszi figyelembe a „posztmodern" társadalmi fejlődést, és ha meg akar újulni, akkor Deleuze és Negri munkáit kell olvasnia, nomád ellenál­lást kifejtenie, vagy követnie a hegemóniaelméletét, és így tovább. De mi van akkor, ha a probléma meghatározásának ez a módja maga is része a problémának? Ha az intézményesült baloldal (a „harmadik út" szoci­áldemokratái, a szakszervezetek stb.) ilyen kitartóan elzárkózik ettől a kritikától, akkor talán magával a „posztmodern" kritikával is gond lehet.

A parlamentáris képviseleti demokrácia korlátait Chomsky ekképp összegezte: „a demokratikus formákon csak akkor lehet biztonságosan gondolkozni, ha nem fenyeget a populista részvétel veszélye". Ezzel rámutatott a parlamentáris demokrácia „passzív" magjára, amely összeegyeztethetetlenné teszi a rendszert az emberek közvetlen politikai önszerveződésével.

Walter Lippmann, a XX. századi amerikai újságírás ikonikus alakja nagyon fontos szerepet játszott az amerikai demokrácia önértelme­zésében. Noha politikailag progresszív volt („fair" politikát sürgetett a Szovjetunióval stb.), olyan médiaelméletet propagált, amelynek van egy kényelmetlen igazsága. Ő alkotta meg a konszenzusgyártás fogalmát, amely Chomsky révén vélt híressé – de Lippmann maga pozitív érte­lemben értette. Közvélemény című munkájában (1922) arról ír, hogy egy „kormányzó osztályra" van szükség, amely szembenéz a kihívással. Platón nyomán ugyanis valamiféle szörnyetegnek vagy megzavarodott nyájnak látta a közvéleményt, ahol az egyén ügyetlenül csetlik-botlik a „helyi vélemények káoszában". Ezért szükséges, hogy az állampolgárok nyáját egy „erre szakosodott osztály kormányozza, melynek érdekei felette állnak a helyi érdekeknek". Ez az elit osztály úgy lép fel, mint a tudás gépezete, amelyik kiküszöböli a demokrácia leggyengébb pontját, a „mindenben kompetens állampolgár" lehetetlen ideálját. Így működnek a mai demokráciák a mi beleegyezésünkkel: nincs semmi misztérium abban, amit Lippmann mond, nyilvánvaló tény; a csoda az, hogy, noha tudjuk ezt, mégis „beleegyezünk" a játékba. Úgy cselekszünk, MINTHA szabadok lennénk, illetve szabadon határoznánk, miközben csendben elfogadunk, sőt követelünk egy láthatatlan parancsot (ami bele van vésve szabad beszédünk formájába), hogy megtudjuk, mit tegyünk, és mit gon­doljunk. Ahogyan Marx már jóval korábban felismerte, a titok magában a formában rejtőzik.

A fenti értelemben tehát egy demokráciában minden közönséges állampolgár „király", de egy alkotmányos demokrácia királya, aki csak formálisan határoz, és funkciója az, hogy szentesítse a végrehajtó ad­minisztráció által javasolt döntéseket. Ezért van az, hogy a demokratikus rituálék problémája homológ az alkotmányos demokrácia nagy problémá­jával: hogyan lehet megvédeni a király méltóságát? Hogyan tartsuk fenn a látszatot, hogy a király dönt, miközben mindnyájan tudjuk, hogy ez nem igaz? Igaza van Trockijnak, amikor azt mondja: nem az a parlamentáris demokrácia legnagyobb baja, hogy túl sok hatalmat ad az iskolázatlan tömegeknek, hanem az, hogy túlságosan megnöveli a passzivitást, és az államhatalom apparátusára hagyja a kezdeményezést (ellentétben a „szovjetekkel", amelyek közvetlenül mobilizálják a munkásosztályt, illetve gyakorolják a hatalmat). Ezért a „demokrácia csődje" nem akkor követ­kezik be, amikor az emberek nem hisznek többé a saját hatalmukban, hanem ellenkezőleg, akkor, amikor nem bíznak már meg azokban az elitekben, akik eladdig kormányoztak a nevükben, és kijelölték számuk­ra az irányvonalat. Ha egyre-másra érkeznek a jelek, hogy „megürült a trón", akkor érzik át igazán az aggodalmat, hogy most VALÓBAN az ő kezükbe került a döntés.

Ezért a „szabad választások" mindig tartalmaznak egy kis udvarias­ságot: a hatalmon levők úgy tesznek, mintha valójában nem lennének hatalomban és megkérnek bennünket, hogy szabadon döntsük el, akar­juk-e, hogy ők irányítsanak bennünket – ez viszont annak a gesztusnak a logikájára emlékeztet bennünket, amelyet „illik" visszautasítani.

Ha az ember fejéhez vágják, hogy alá akarja ásni a demokráciát, akkor idézheti a Kommunista Kiáltvány válaszát a hasonló vádakra (ti., hogy a kommunisták aláássák a családot, a tulajdont, a szabadságot stb.): Az uralkodó rend maga is aláássa ezeket. Éppen úgy, ahogyan a piac szabadsága nem jelent szabadságot azoknak, akik eladják munkaere­jüket, a családot aláássa a burzsoá család mint legalizált prostitúció, a demokráciát pedig aláássa a képviseleti forma, amelynek velejárója a nagy többség passzivitása. Ezzel egyidejűleg, a „vészhelyzet" terjedő logikája folytán egyre nőnek a végrehajtók privilégiumai.

Az igazi probléma azonban mélyebb. A nyugati marxizmus nagy de­finíciós problémája a forradalmi alany hiánya: hogyan lehetséges, hogy a munkásosztály nem lesz önmagában való osztályból önmagáért való osztály, illetve esze ágában sincs fellépni mint a forradalom vezető ereje? Ez a kérdés adja a fő létjogosultságát annak, hogy többen a pszichoana­lízishez fordultak, hogy megtalálják azokat a tudat alatti libidós mechaniz­musokat, amelyek meggátolják az osztálytudat kialakulását (amely pedig a munkásosztály társadalmi helyzetéből következik). Ekképpen meg­menekült a marxista társadalmi, gazdasági elemzés igazsága, és nem volt szükség az olyan „revizionista" elméletekre, mint a középosztályok felemelkedése stb. Ugyanezen ok miatt a nyugati marxizmus állandóan keresi azokat a társadalmi szereplőket, akik a forradalom eszközei lehet­nek a vonakodó munkásosztály helyett: a harmadik világbeli parasztok, a diákok és az értelmiség, a kirekesztettek…

Itt mutatkozik meg Peter Sloterdijk tézisének igazsága, aki szerint a modern baloldal szekularizált formában átveszi az utolsó ítélet elgondolá­sát, amikor minden „számlát" rendezni kell, és a helyéből kizökkent világ végre „egyenesbe" kerül. Itt azonban az ítéletet nem Isten hajtja végre, hanem az emberek. A baloldali politikai mozgalmak olyanok, mint a „ha­rag bankjai": gyűjtik az emberek „haragbefektetéseit", és nagyszabású „bosszút", a globális igazság helyreállítását kínálják. Mivel a harag forra­dalmi kirobbanása soha nem hozhatja meg a teljes megelégedettséget, és újra megjelenik az egyenlőtlenség és a hierarchia, megkezdődik egy második – valódi, szerves – forradalom követelése, amelyik kárpótolja a csalódottakat, és megteremti majd a valódi egyenlőséget: 1789 után 1792; a februári forradalom után az októberi… A probléma ott van, hogy soha nincs elég „haragtőke". Ezért kell máshonnan kölcsönözni, vagy kombinálni a harag más (nemzeti vagy kulturális) formáival. A fasiz­must a nemzeti harag dominálja; Mao kommunizmusa a kizsákmányolt szegényparasztok dühét mobilizálta, nem a proletárokét. Ma, amikor a globális harag kimerült, két fő formában találkozunk a jelenséggel: az iszlám képes mobilizálni a kapitalista globalizáció áldozatainak dühét; emellett megjelenik az „irracionális" erőszak, amelynek kirobbantói a fiatalok, de ide sorolhatjuk a latin-amerikai populizmust, a környezetvédő és fogyasztásellenes csoportok megmozdulásait, és az antiglobalista resentment más megnyilvánulásait. A Porto Allegre-mozgalom végül azért nem tudott a harag „globális bankjává" válni, mert nem tudott artikulálni egy pozitív alternatívát.

Ma nagyon is szükséges, hogy elmozduljunk ebből a perspektívából és ne várakozzunk tovább arra, hogy egy esetleges társadalmi összeomlás majd megnyitja az utat a „megváltóként" megjelenő baloldalnak. Talán, hangsúlyozom, talán, a kétségbeesett várakozás és az új forradalmi erő keresése mögött éppen az ellenkező szándék húzódik: az attól való félelem, hogy esetleg megtaláljuk ezt az erőt. Ezért csak egy választ adhatunk azoknak a baloldali értelmiségieknek, akik kétségbeesve várják az új forradalmi osztályt, amelyik „levezényli" az oly régóta várt, radikális társadalmi átalakulást – ez egy régi hopi mondás, amely egy szép he­geli dialektikus „csavarral" az anyagról az alanyra irányítja a figyelmet: „Mi vagyunk azok, akiket vártunk."¹⁰ Ha másra várunk, hogy elvégezze helyettünk a munkát, a saját cselekvéshiányunkat racionalizáljuk. Éppen ezzel a gondolkodással kell szembeállítanunk a kommunista eszményt. Idézzük Badiout:

 

„A kommunista hipotézis érvényes marad, én a saját részemről legalábbis nem látok jobbat. Ha szakítunk ezzel a hipotézissel, akkor semmit nem érdemes többé tenni a kollektív cselekvés te­rén. A kommunizmus horizontja és az Eszme nélkül semmi sincs a történelemben és a politikumban, ami megragadná a filozófust. Foglalkozzon csak mindenki a maga kis ügyeivel, és felejtsük el az egészet. Ebben az esetben igaza van a patkányembernek, ami egyébként sok ex-kommunistára igaz, aki most jutalomra sóvárog, vagy elvesztette a bátorságát. Az Eszméhez és a hipotézishez való ragaszkodás azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy meg kell tartanunk a kritika megjelenésének első formáját, ami a tulajdonra és az államra koncentrált. Valójában a mai előttünk álló feladat, sőt filozófiai kötelességünk éppen az, hogy életre hívjuk a hipotézis létezésének egy újfajta módját."

 

Sajnálatos módon Badiou később egy tisztán kanti fordulattal fejezi be okfejtését, amikor a kommunizmust „szabályozó Eszmének" tekinti, felelevenítve ezáltal az „etikai szocializmus" eszméjét, amelynek az egyenlőség a priori erkölcsi axiómája. Ebből viszont kimarad a társa­dalmi antagonizmusok azon halmazának meghatározása, amelyek szükségessé teszik a kommunizmust – pedig ma is releváns a jó öreg Marx kommunizmusfogalma, ami nem egy eszményt jelöl, hanem egy, a tényleges társadalmi antagonizmusokra reflektáló mozgalmat. Ha „örök Eszményként" képzeljük el a kommunizmust, ezzel azt is állítjuk, hogy a helyzet, amely „megszüli" ezt az eszményt, szintén örök, és azok az antagonizmusok, amelyekre a kommunizmus reflektál, hasonlóképpen nem megszüntethetők. Innen már csak egy lépés a kommunizmus „dekonstruktív" olvasata mint a jelen álma, amelyben megszűnik minden elidegenítő reprezentáció, egy olyan álom, amelyet a saját lehetetlensége táplál.

Melyek tehát azok az antagonizmusok, amelyek továbbra is éltetik a kommunizmus eszméjét? Hol keressük az eszme új módozatát? Könnyű lenne gúnyt űzni a politikai közgazdász Francis Fukuyama a „történelem végét" hirdető elméletéből, illetve abból az állításából, hogy a liberális kapitalizmus a lehető legjobb társadalmi rendszer. De a többség ma Fukuyama követője. A liberális-demokratikus kapitalizmust úgy ünneplik, mint a létező világok legjobbikát; a mi teendőnk csak az, hogy még igaz­ságosabbá, toleránsabbá stb. tegyük ezt a nagyszerű rendszert.

Amikor Marco Cicala olasz újságíró nemrégiben a „kapitalizmus" szót használta a La Repubblica című olasz napilapnak írt cikkében, a szerkesztő megkérdezte, hogy valóban szükségesnek tartja-e a szó használatát és nem tudja-e egy rokon értelmű szóval helyettesíteni, mint pl. „gazdaság"? Mi is bizonyíthatná jobban a kapitalizmus töretlen diadal­menetét az elmúlt három évtizedben, mint az, hogy még a „kapitalizmus" fogalmától is jónak látják megszabadulni?

Egyszerű, de találó kérdés: ha a liberális-demokratikus kapitalizmus nyilvánvalóan jobban működik, mint a többi ismert alternatíva és ha nem a legjobb, de legalább a legkevésbé rossz társadalmi forma, akkor nem jobb-e, ha „felnőttként" beletörődünk, sőt lelkesen támogatjuk? Miért tart­sunk ki a kommunizmus eszméje mellett ilyen reménytelen helyzetben? Ez a ragaszkodás maga is nem a vesztett ügy narcizmusának tipikus megnyilvánulása? Ez a narcizmus nem felel-e meg a tudományos balol­dal domináns attitűdjének, akik azt várják, hogy egy Filozófus megmondja nekik, mit tegyenek – ők ugyan nagyon szeretnének bekapcsolódni a politikába, de nem tudják, hogyan tehetik ezt hatékonyan, ezért várják a Filozófus válaszát. Ez az attitűd, természetesen, maga is hazug: mintha bizony a Filozófus egy varázsszavával kettévágná a gordiuszi csomót. Az egyetlen helyes válasz: ha nem tudod, mit tegyél, akkor senki sem tudja neked megmondani és akkor az Ügy jóvátehetetlenül elveszett.

Ismételten hangsúlyozom: nem elég hűségesnek maradni a kommuniz­mus eszméjéhez, hanem meg kell találni a történeti valóságban azokat az antagonizmusokat, amelyek kikényszerítik az eszme továbbélését. Így napjaink egyetlen igazi kérdése, hogy vajon támogatjuk-e a kapita­lizmus uralkodó naturalizálását vagy elegendő ellentmondást látunk-e a mai globális kapitalizmusban, amelyek megakadályozzák korlátlan ideig tartó reprodukcióját?

(Legalább) négy ilyen antagonizmusról beszélhetünk: a környezeti katasztrófa közelgő fenyegetése; a magántulajdoni jogosítványok alkalmazhatatlansága az ún. „szellemi tulajdonra"; az új műszaki-tudományos fejlődés társadalmi-etikai implikációi (különösen a biogenetikában); és végül, de nem utolsósorban az apartheid új formáinak megjelenése (új falak, nyomornegyedek). Minőségi különbség van az első három és az utolsó között – míg az utolsó a „kirekesztettek" és a „bennlévők" közötti szakadékra reflektál, az első három azokat a területeket érinti, amelyeket Hardt és Negri „közjavaknak" nevez. Ezek társadalmi létünk közös szubsztanciái, privatizációjuk erőszakos cselekmény, amelynek, ha szükséges, erőszakos eszközökkel kell elejét venni. Ide tartoznak a kulturális közjavak, a „kognitív" tőke társadalmasított formái, minde­nekelőtt a nyelv, a kommunikációs eszközök és az oktatás, de a közös közlekedési infrastruktúra, az elektromos hálózat, a posta stb. is. (Ha Billy Gates megkapta volna az annyira áhított monopóliumot, már előállt volna az az abszurd helyzet, hogy egy magánember birtokolja kommunikációs alaphálózatunk software-textúráját.)

A külsődleges közjavakat szennyezés és kizsákmányolás fenyegeti (az olajtól az erdőkig és a természetes élőhelyekig); a belső közjavakat (az emberiség biogenetikai örökségét) pedig a technológiai beavatkozás. Lassanként tudatára ébredünk az óriási pusztító potenciálnak, amely elszabadulva az egész emberiséget megsemmisítheti, ha a kapitalizmus logikájának rendeljük alá a fenti közjavakat. A közgazdász Nicholas Stern helyesen jellemezte úgy a klímaváltozást, hogy az „az emberi történelem legnagyobb piaci kudarca". Így, amikor az amerikai teamvezető, Kishan Koday nemrégiben azt írta: „Egyre nő az igény egy új környezeti világ­polgárságra, és egyre többen tekintik az emberiség közös ügyének a klímaváltozást" – a hangsúly a „világpolgárságra" és a „közös ügyre" esik. Vagyis megjelenik egy globális politikai szervezet iránti igény, amelyik semlegesíti, illetve szabályozza a piaci erőket – és ez már nagyon közel áll egy „teljesen" kommunista perspektívához.

A „közjavak" védelmének szükségessége indokolja a kommunizmus eszméjének újjáéledését: lehetővé teszi számunkra, hogy egy újfajta proletarizálódást lássunk közjavaink „bekerítésében", amely a nincsteleneket kizárja tulajdon szubsztanciájukból, és egyértelműen a kizsákmányolás felé mutat. A ma feladata, hogy „újraírja" a kizsákmányolás politikai gazdaságtanát – kezdve például a nagy társaságok által kizsákmányolt névtelen „kognitív" munkásokon.

Valójában azonban a „kirekesztettek" és a „bennlévők" közötti antagonizmus indokolja igazán a kommunizmus szó használatát. Nincs semmivel sem „magánabb", mint az az államközösség, amelyik fenye­getésnek tekinti a kirekesztetteket, és úgy akarja a problémát megoldani, hogy minél inkább „elkeríti" őket a széles társadalomtól. Más szavakkal, a négy antagonizmus közül a „bennlévők" és a „kirekesztettek" közötti antagonizmust tekintem a leglényegesebbnek; ha megfeledkezünk a kirekesztettekről, minden más antagonizmus elveszíti felforgató élét. Az ökológiai kérdés a fenntartható fejlődés problémájaként jelentkezik. A szellemi tulajdon komplex jogi feladattá transzformálódik. A biogenetika etikai kérdéssé válik. Az ember úgy is lehet környezetvédő, szállhat síkra a szellemi tulajdonért vagy ellenezheti a génmásolást, hogy köz­ben nem sokat törődik a negyedik antagonizmussal – sőt még inkább, hiszen a kirekesztetteket (is) okolhatja például a környezetszennye­zésért. Így nem lesz igazi egyetemesség, csak „magán" problémák a szó kanti értelmében. A Whole Foods-hoz és a Starbuckshoz hasonló korporációk akkor is népszerűek a liberálisok körében, ha határozottan ellenzik a szakszervezeti tevékenységet; de hát elég, hogy a haladás és az egészség címkéjét aggatják termékeikre. Vegyél olyan kávét, amely a korrekt piaci árnál drágább babból készül. Vásárolj hibrid járművet. Vásárolj olyan társaságoktól, amelyek bizonyos előnyöket biztosítanak hűséges kuncsaftjaiknak (a korporációs standardoknak megfelelően). Röviden, ha elfelejtjük a negyedik antagonizmust, egy olyan világban találhatjuk magunkat, ahol Bill Gates a legnagyobb humanitárius, aki Don Quijote-ként küzd a szegénység és a betegségek ellen, Rupert Murdoch pedig a legnagyobb környezetvédő, aki százmilliókat tud mozgósítani médiabirodalmán keresztül.

Amit hozzá kell tennünk – és itt továbblépünk Kanton – az az, hogy vannak társadalmi csoportok, amelyek éppen azért, mert kiszorulnak a társadalmi hierarchia „privát" világából, közvetlenül is az egyetemes­séghez folyamodnak; ők azok, akiket Jacques Ranciere a társadalom „nemrésze részének" nevez. Minden valóban egyenlősítő politikát az „ész nyilvános használatának" egyetemessége és a „nemrész részének" egyetemessége közötti „rövidzárlat" generál. Ez volt a fiatal Marx kom­munista álma: „egyesíteni" a filozófia egyetemességét a munkásosztály egyetemességével. Az ókori Görögország óta demokráciának nevezzük a kirekesztettek megjelenését a társadalmi-politikai térben.

A demokrácia ma uralkodó liberális felfogása egészen más módon kezeli a kirekesztetteket: arra törekszik, hogy minden kisebbségi véle­ményt integráljon. Minden véleményt meg kell hallgatni, minden érdeket számításba kell venni, mindenkinek biztosítani kell az emberi jogokat, tiszteletben kell tartani minden életstílust, kultúrát és gyakorlatot, és így tovább – ez a demokrácia megszállottan védelmezi az összes (kulturális, vallási, szexuális stb.) kisebbséget. A mai demokrácia képlete: türelmes tárgyalás és kompromisszum. Ami elvész, az a proletár pozíció, a kire­kesztettekben megtestesülő egyetemesség pozíciója.

Az új egyenlősítő politika nem egy partikuláris társadalmi erő „projektje" lesz, hanem különböző erők robbanással fenyegető kombinációja. Ami bennünket egyesít, az nem a klasszikus proletariátus mottója, akik, úgy­mond, „csak a láncaikat veszíthették"; bennünket ugyanis az a veszély fenyeget, hogy MINDENT elveszítünk. Azt kockáztatjuk, hogy absztrakt, üres, karteziánus szubjektumokká redukálódunk, amelyeket megfosztot­tak a lényegi tartalomtól, elvették szimbolikus szubsztanciájukat, mani­pulálták génállományukat, és arra kárhoztatták őket, hogy egy élhetetlen környezetben vegetáljanak. Létünk eme hármas fenyegetettsége követ­keztében valamennyien potenciális proletárok vagyunk, akiket lényeg nélküli szubjektivitásra redukáltak, ahogyan Marx írja a Grundrissében. A „nemrész részének" figurája szembesít bennünket saját valódi hely­zetünkkel, és az is etikai-politikai kihívás, hogy ráismerjünk magunkra ebben a figurában – valamilyen módon mindannyian kirekesztettek va­gyunk, mind a természetből, mind pedig saját szimbolikus lényegünkből. Valamennyien potenciális páriák vagyunk, és csak egyféleképpen kerül­hetjük el, hogy ténylegesen azzá váljunk: ha preventíven cselekszünk.

(Fordította: Bartha Eszter)

 

A cikk eredeti címe: Slavoj Zizek: In 1968, Structures Walked on the Streets – Will They Do it Again? (Angolul megjelenés alatt, fordításban itt jelenik meg először.)

 

Jegyzetek

1 Az átmenet részletes leírását lásd in Luc Boltanski és Eve Chiapello: The New Spirit of Capitalism. London, 2005, Verso Books.

2 Catherine Malabou: Que faire de notre cerveau? Paris, 2004, Bayard.

3 Malabou, op.cit., 88. p.

4 Antoine Couder: We own the streets. Aeroports de Paris Magazine, (04/08), 16-20. p.

5 Lásd: Alain Badiou: The Caesura of Nihilism címen tartott előadását az Essexi Egyetemen, 2003. szeptember 10.-én.

6 Op.cit., ibid.

7 John Gray, op.cit., 110. p.

8 Jacques-Alain Miller: From an Other to the other. Lacanian ink, 30, 43. p.

9 Miller, op.cit., ibid.

10 A hopi mondást Daniel Pinchbeck idézi. Lásd uő: 2012. The Return of Quetzalcoatl. New York, 2007, Jeremy P. Tarcher-Penguin, 394. p.

A pénzügyi megrázkódtatás következményei fellépésre késztetnek a főáram közgazdaságtanával szemben, az USA által vezényelt imperializmus válsága a washingtoni konszenzussal szemben, az új hatalmi centrumok megjelenése az Egyesült Államokkal szemben és a nyersanyagforrások felhasználásának módja pedig a privatizáció és az individualizmus ellen.

Ez az esszé a globális politikai gazdaságtan azon aspektusait elemzi, amelyek – reményeim szerint – a haladó kormányokat és mozgalmakat a társadalmi változások kivívására fogják késztetni. Tanulmányomban elemezni kívánom, hogyan írható le a jelenkori kapitalista világ fejlődése, azaz a korlátoknak és lehetőségeknek ez a sajátos összejátszásából adódó állapot és ennek érdekében a kapitalista világrendszer négy válságterületét veszem szemügyre. Nem ezek ez egyedüli ellentmon­dásos elemei a jelenlegi helyzetnek de – szerintem – ezek rajzolódnak ki a legtisztábban.

Az első problémakör annak a pénzügyi megrázkódtatásnak a követ­kezménye, amely markában tartja az Egyesült Államok gazdaságát és melynek hatásai messzire terjednek. Ez a válság még tovább rontja a „mainstream" angol-amerikai közgazdaság hitelét. Azt nem tudom, hogy ez a mostani vajon a kapitalizmust alapjaiban megrengető válság-e? Hogy a helyzet ilyen súlyos legyen, ahhoz nemcsak sokkal mélyebbnek kellene lennie, de a válság hatásait sokkal drámaibb módon, a rend­szerből fakadó elégtelenségként érzékelnénk. De talán mindezeknél is fontosabb, hogy ha létezne olyan pártformáció, amely az ilyenfajta válságokat a kapitalizmus működésének inherens elemeinek tekintené és ezen ideológiai alapon képes lenne szocialista alternatívát megfogal­mazni, akkor ma a dél-afrikai apartheidpolitikát felszámoló mozgalomhoz hasonló, sikeres formációt segíthetne életre. Ha nem következik be va­lódi, mély és fájdalmasan húsba vágó válság, akkor a legjobb esetben is csak a kapitalizmus megreformálására nyílik lehetőség, felszámolása ismét a jövőbe tolódik.

A második válság annak az Egyesült Államok által vezényelt imperia­lizmusnak a válsága, amely hitelét vesztette a tetszés szerinti rendszer­váltogató háborúkban, valamint a nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi rendszerrel és az ún. washingtoni konszenzussal szemben erősödő és egyre hatásosabb ellenállás következtében. A neoliberalizmus évtize­dek óta olyan felbecsülhetetlen károkat okozott, hogy mára ideológiai offenzívába kényszerült. A válság harmadik megnyilatkozási formája az új hatalmi centrumok megjelenésében érhető tetten – e hatalmi centrumok korábban a kapitalista rendszer perifériáját alkották. A válság harmadik szférájában olyan feszültségek keletkeztek, melyek eltávolítot­ták az új centrumokat az Egyesült Államoktól, és ezáltal manőverezési lehetőség nyílt az USA-val szakítani akaró országok számára. A válság negyedik szférája a nyersanyagforrások felhasználásának módja, a létszükségletet jelentő erőforrások egyenlőtlen elosztása és a tovább már fenntarthatatlan növekedési paradigma. Ebben a vonatkozásban a dél-afrikai és egyéb területek tömegmozgalmai jelentős szerepet vállal­nak a privatizáció, a korlátlan individualizmus elleni fellépésben, hiszen ezek a legelnyomottabbakat és legkizsákmányoltabbakat taszítják még súlyosabb katasztrófába.

Az első válság: A financializálódás és a pénzügyi válság¹

Hogy a jelenlegi pénzügyi összeomlás mekkora károkkal jár majd, azt csak később tudjuk meg, de már ma is széles körben érezhetjük hatását. A rendszer válságát vizsgálva nemcsak az a fontos kérdés, amelyik a gazdasági kiadásokkal és azzal a módszerrel kapcsolatos, hogy a men­tési munkálatokat az adófizetők kárára bonyolítják le, hanem az is, hogy vajon a pénzügyi kapitalizmus képes-e fenntartani magát? Martin Wolf, a Financial Times vezető gazdasági elemzője úgy fogalmaz, hogy a kapita­lizmus „a XX. század közepén jellemző menedzserkapitalizmusból globá­lis pénzügyi kapitalizmussá alakult át"². John Bellamy Foster, a Monthly Review szerkesztője úgy véli, hogy „a rendszer a financializálódás kö­vetkeztében megváltozott, a financializálódás a monopolkapitalizmusnak egy újfajta, hibrid fázisához vezetett, melyet nevezhetnénk 'monopolfi­nánc-kapitalizmusnak'"³. A pénzügyi rendszernek sikerült újrastrukturálnia a termelő kapitalizmust, azt a gazdaságot, amely valódi árukat termel és kiszolgálja a fogyasztói igényeket. A pénztőke bizonyos értelemben a termelés folyamatában keletkező többletértéknek egyre nagyobb részét sajátítja ki – nemcsak a vezető nyugati országokban, hanem a világrend­szer perifériájának tekintett régiókban is.

Egészében véve 2004-ben az Egyesült Államok pénzügyi szektorában működő vállalatok profitja 300 milliárd dollár volt szemben az összes, nem pénzügyi hazai iparág 534 milliárd dolláros profitjával, vagyis, más­képp fogalmazva, az összes hazai profitnak a 40%-át a pénzügyi szektor adta. Negyven évvel korábban még a teljes hazai profitnak kevesebb mint 2%-a jutott erre a szektorra. A profitrészesedés e növekedése figyelemre méltóan mutatja, hogy az USA politikai gazdaságában milyen mértékben uralkodott el a financializálódás. Ez a folyamat egyidejűleg zajlott a po­litika és a gazdaság terén, mivel a pénzügyi szektor fölébe kerekedett a gazdaság többi elemének és ténylegesen olyan hatalom birtokába került, melynek révén feltételeket diktálhat az adósoknak, a kiszolgáltatott tár­saságoknak, sőt a kormányoknak is. Ahogyan a pénztőke hatalma egyre nőtt, képes lett nagyobb mértékű deregulációt követelni, és ez lehetővé tette a szektor további terjeszkedését, ami viszont veszélybe sodorta a tágabb gazdasági rendszer stabilitását.

Úgy látszott, hogy a pénzügyi szféra új, mágikus P-P' áramkört fejlesz­tett ki, melynek az a sajátossága, hogy a pénz önmagában tud pénzt fialni anélkül, hogy valóságos termelés belépne a folyamatba. A felhalmozás új titkát vélték felfedezni a tőkeáttételben és kockázatkezelésben, ami lehetővé tette olyan eszközök felvásárlását, amelyek magasabb megtérü­léssel kecsegtettek, bár nagyobb kockázattal is jártak, illetve lehetőséget adott arra is, hogy a befektető törzsalaptőkéjének sokszorosát vegye fel kölcsön formájában – volt, hogy tízszeresét, hússzorosát, harmincszoro­sát, sőt egyes esetekben a törzstőkének akár a százszorosát is. Amikor ilyen magas a tőkeáttétel, akkor az érték egészen kicsi emelkedése is nagy profitokat eredményez az eredeti befektetési összegen. A globális piac pedig lehetővé teszi, hogy a pénzt alacsony kamattal, például japán jenben vegyék fel kölcsönben és magas megtérülésű amerikai pénzügyi aktívákban, bóvlikötvényekben és mindenféle egyéb származékos esz­közben helyezzék el.

Amíg az eszközérték növekedett – akár tengernyi kollaterális adósság­szolgálati (CDO) ingatlanban, akár ezeknél egzotikusabb termékekben -, addig a befektetők hatalmas pénzekhez jutottak. Ez a piacon további szereplőket bátorított arra, hogy maguk is éljenek ezzel a stratégiával és hogy az eszközök árát felhajtsák. Ezen eszközök emelkedő értéke lehe­tővé tette még nagyobb kölcsönök felvételét, amiből még több eszközt le­hetett venni, ezzel még jobban felhajtva az árakat, azaz létrejött egy olyan felfelé haladó spirál, amely egyre több buborékot tartalmazott. Persze ez a spirál végül összeomlott, a buborékok szétpattantak. A financializáció mint felhalmozási stratégia nemcsak súlyos válságot eredményezett a pénzügyi piacokon, hanem olyan helyzetbe hozta az Egyesült Államokat, mint amilyenben a külföldi hitelezőknek súlyosan eladósodott szegény országok szoktak kerülni – manapság az USA valutája értékét veszti, kereskedelmi politikája az eliteket támogatja, kormánya pedig azzal a követeléssel áll elő, hogy egyes adófizetők fizessenek többet a pénzügyi rendszer újbóli feltőkésítése érdekében, miközben további adócsökken­tést hajt végre a tehetősebbek és a korporációk érdekében.

A mérgező kollaterális adósságszolgálatokról a legtöbb vitában szó esik, de a financializálás lényegi eleme magának az adósságnak a növekedése: nő az állami adósság (mely jórészt a katonai kiadásokból, adócsökkentésekből és egyéb, a korporációk és a gazdagok érdekében végrehajtott „ösztönzésekből" állt össze), mindenféle fogyasztói adósság és a korporatív adósság. Az adósságrobbanás egy olyan gazdaságot tudott revitalizálni, amely már erőteljes stagnálási hajlamot mutatott. Az osztályokra tagolt társadalom irracionalitása abban áll, hogy a vállalatok által felhalmozott profitot a tőkések nem fektetik be újra olyan termékek előállításába, amelyekre az embereknek és a társadalom egészének szüksége és igénye van, mert a munkásosztály vásárlóerejét korlátok között tartják; a korporatív szektor milliomosai nem fizetik az adókat, amelyek az állami szektornak arra kellenek, hogy a vágyott közösségi javakat biztosíthassák.

A termelési kapacitásokba túl sok beruházást eszközölnek, de egy irracionális társadalmi struktúrában ezt nem lehet kihasználni, mert eb­ben a struktúrában kizárólag az számít hatékony igénynek, mely mögött megfelelő vásárlóerő áll. A rendszert a kielégítetlen társadalmi igények közepette fellépő túltermelés jellemzi, valamint a dolgozókra nehezedő, a tőke osztályhatalmából fakadó követelés felerősödése: a dolgozók érjék be az alacsonyabb javadalmazással. A tőkehatalom szemmel láthatóan képes a dolgozókat egymás ellen hangolni. Az előállított és a tőke által kisajátított többlet nem talál magának utat a termelésbe, ezért a pénzügyi spekulációkban szóródik szét, ahol spekulációs buborékokat eredmé­nyez, melyek előbb-utóbb kidurrannak, káoszt és szenvedést okozva a teljes gazdaságban.

Ezen általános tendenciákon túl eljutunk a financializálódás és a növekvő egyenlőtlenségek kapcsolatához, a munkásság többségének hanyatló gazdasági kilátásaihoz (az alapvető szolgáltatások: a fűtés, a benzin, az egészségügy és az élelmiszerek árának szakadatlan növe­kedéséhez). Az Egyesült Államokban, ahol a részvényes kapitalizmus elsöprő győzelmet aratott (szemben a résztvevő [stakeholder] kapitaliz­mussal, amelyben a munkások, a közösségek és a nyilvánosság szintén érdekelt felek, akiknek a véleményét és szükségleteit nagyobb mértékben figyelembe kell venni), s a kiadások visszafogására legerőteljesebben mindig a munkásokat kényszerítették.

Bush elnöksége idején az Egyesült Államokban minden ötödik feldol­gozóipari munkahely megszűnt, és ez a jelenség is elválaszthatatlanul összefügg a financializációval és a globalizálódással. A béreket lenyom­ták, a nyugdíjak összegét megkurtították, az egészségügyi terheket a munkások és családjaik vállára rakták, az alkalmazottak egy csoportját részmunkaidőben foglalkoztatták vagy kirúgták, majd „szerződéses" dolgozóként újra felvették és így tovább – mindezt azért, hogy a profit gyorsabban növekedhessen és finanszírozni lehessen a cégek óriási adósságait. Ezek az adósságok úgy keletkeztek, hogy a vállalatoknak hatalmas hiteleket kellett felvenniük a felvásárlások fedezésére. Mind több ember dolgozik részidőben vagy meghatározott idejű szerződéssel, akik meglehetősen pesszimisták a gyermekeik jövőjét illetően. Úgy látják, hogy kormányukat a nagy társaságok és a gazdagok tartják fogva.

A széles körben tapasztalható pesszimizmus jogos, mivel három olyan tényező is egybejátszik, amelyek az amerikai munkásság többségének kilátásait rontják. Az első az árucikkek és a szolgáltatások termelésének folyamatos globalizálódása: kihelyezik ezeket az alacsonyabb bért igénylő helyszínekre. A kisebb szakértelmet igénylő munkákat máshol, sokkal olcsóbban el lehet végeztetni. Ugyanakkor a magasabb műveltségi szint sem számít, az sem képes az USA-ban tartani a munkahelyeket, hiszen ott vannak India, Kína és Kelet-Európa jól képzett munkaerői. Másodsor­ban, a technológia az egyes munkásra eső termék mennyiségét növeli, ami azt jelenti, hogy minden dolgozó egyre több árucikket tud előállítani, és amikor az adott árucikkek iránti kereslet lelassul és nincs szükség a növekvő termelékenységre, akkor kevesebb munkás is elegendő a terme­lésben. Ezt látjuk az olyan alapvető iparágakban, mint az autógyártás vagy az acélipar, amelyek régebben sokkal több termelőmunkást alkalmaztak. Harmadsorban, azok a tevékenységek, ahol nő a munkaerő-szükséglet, általában rosszul fizetett, szakszervezetek nélküli „mc-munkák". Rá­adásul a szakszervezetek ellen folytatott könyörtelen harc, amely akkor vette kezdetét, amikor Ronald Reagan szétverte a légiforgalmi irányítók szakszervezetét, precedenst teremtett: a sztrájkokat rendre sztrájktörő helyettes-munkaerővel számolják fel, és akkor még nem is beszéltünk a tőkések azon lehetőségéről, hogy – hála az Országos Munkaügyi Tanács rugalmasságának – a dolgozóktól bármikor megválhatnak.

Az angolszász pénzügyi szakértelemben vakon bíztak, azt hitték szer­te a világban, hogy ezzel a gazdaságok a prosperitásukat mindörökre garantálhatják. Miután a tőke a saját gazdaságaiban már kipróbálta a financializációt és a növekedés adósságokon keresztül történő felfűtését, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank közvetítésével pénzügyi rend­szerüket és szabályaikat rákényszerítették a feltörekvő világra is. Most, hogy a Wall Street összeomlik, az a paradox helyzet áll elő, hogy az USA pénzügyi birodalmának pilléreit a szuverén külföldi vagyonalapoknak és más befektetőnek kell megerősíteniük. Hogyan kell értelmeznünk ezeket az ellentmondásos fejleményeket? Ez politikai kérdés. Úgy kell rá vála­szolni, mint bármely más kérdésre, melyben egy maroknyi elit profitál a nagy többség rovására. A válasz nem vonatkozhat arra, hogyan tehetjük lehetővé, hogy továbbra is fennmaradjon ez a helyzet, hanem csakis arra kell koncentrálnunk, hogyan kényszeríthetünk ki olyan társadalmi szabályozást, amely útját állja az effajta magatartásnak.

Ezen a ponton következik be, hogy a lojális ellenzék – az Egyesült Államokban a Demokrata Párt, Európában a szociáldemokraták, illetve a harmadikutas „háromszögelők" világszerte – lényegileg elfogadják a tőke hatalmát, és ezzel leértékelődnek a munkások szemében, akiknek ezután önmagukat kell megszervezniük antikapitalista pártok alapítá­sával, ha meg akarják védeni érdekeiket, és meg akarják változtatni a társadalmi viszonyokat, amelyek a jövőben is csak a kizsákmányolásukat tudják biztosítani. A Bal (Die Linke) nevű német pártformáció, amely a szociáldemokratáktól határozottan balra áll, bizonyítéka annak, hogy lé­tezhet ilyen párt és meghatározó jelentőségre tehet szert hazája politikai életében. Mint esszénkben majd később rámutatunk, Latin-Amerikában, vagyis azon a kontinensen, amely a leghosszabb ideig szenvedte el a neoliberalizmus pusztítását, a tömegek egy sor olyan baloldali pártot tá­mogatnak, amelyek azt ígérik, hogy többé-kevesebbé szakítani kívánnak a kapitalista társadalmi viszonyokkal.

A második válság: az Egyesült Államok imperializmusa elveszti hegemóniáját

Napjainkban az amerikai imperializmusnak két balsikert is el kellett szenvednie: a neoliberális washingtoni konszenzus hitelvesztését és azt az ellenérzést, ami a Washington arrogáns militarizmusának erőszakos­sága által keltett sokkal és félelemmel szemben világszerte támadt. Az erősödő elmarasztalás, véleményem szerint, feljogosít bennünket arra, hogy ezekben a lépésekben a hegemónia könnyed érvényesítésének folytatását és az uralkodó osztály azon önteltségének válságát is lássuk, miszerint egymagában is képes a világot igazgatni. Az iraki és az afga­nisztáni kudarcokat követően a Bush-féle neokonzervatívok arroganciája hitelét vesztette, megkérdőjeleződött a háborúkra és hódításokra épített programjuk, és mára már nagy valószínűséggel a legtöbb amerikai is elutasítja e politikát.

Ennek az uralkodó osztálynak van egy olyan rétege, amely kulcsszere­pet tulajdonított az amerikai tőkének kedvező nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi rezsimeknek. Egy másik csoportjuk egy percig sem habozott a fenyegetés és a katonai akciók módszerét alkalmazni, hogy megerő­sítse vagy kierőszakolja az Egyesült Államok hegemóniáját. Az amerikai uralkodó osztály mindig is a fenti két módszer együttes alkalmazását támogatta, de a kettő közötti egyensúly elmozdulhat egyik vagy másik irányba a világban tapasztalható állapotok és a belpolitika hatására⁴ . Ennek az osztálynak a két uralkodó ideológiai frakcióját jól jellemzi, ha megnézzük a két legutóbbi elnök kormányában kulcsszerepet játszó figu­rákat és politikai lépéseiket. Bill Clinton kormányának legbefolyásosabb személyisége Robert Rubin pénzügyminiszter volt. Bush kormányában viszont a honvédelmi miniszter, Donald Rumsfeld kapta a legnagyobb hatalmat.

Persze igaz, hogy a Bush-kormányzat meghatározó szereplője Cheney alelnök, akiben felülmúlhatatlan, mindenre képes rajongás él a birodalmi elnökség kiépítése, illetve az elitnek nyújtandó előnyök iránt és hajlandó bármilyen eszközt felhasználni annak érdekében, hogy hazájában is, kül­földön is megfélemlítse és megsemmisítse az ellenzéket. Bár az amerikai hatalom kiterjesztése és az erőszak a Clinton-kormányzat idején is fontos szerephez jutott, mégis a washingtoni konszenzus kiterjesztése volt a külpolitika fő célkitűzése. Bush idején csak a félelem és a sokk maradt. Mára azonban mindkét stratégia gyakorlatilag sikertelennek mutatkozott. Ma már széles körben elismert tény, hogy a washingtoni konszenzus nem tudott fejlődést generálni, és annak ellenére, hogy az 1980-as és 1990-es években tucatnyi országra erőltették rá, mára gyakorlatilag világszerte elutasítják. De ezzel sem akarjuk azt állítani, hogy e két politikai irányvo­nal ne okozott volna mindmáig érezhető, hatalmas károkat.

Először hadd térjek ki röviden az USA militarizmusának, majd bőveb­ben a washingtoni konszenzus elhalásának kérdéseire. Az amerikaiakat az Irak elleni háborúba hazugságokkal csalták bele, és mára az amerikai polgárok már nem hiszik azt, hogy jó volt Irakot megtámadni. Formálódik az a felismerés, hogy az Egyesült Államok nemcsak Irakot vesztette el, hanem az afganisztáni helyzet is azt igazolja, hogy az USA képtelen egy általa megszállt országban rendszerváltást és imperialista stabilitást kierőszakolni. Erősödik az a meggyőződés, hogy az ilyen kalandorság csődbe viszi az országot, miközben a belső prioritásoknak – az egész­ségügynek és a tisztességesen megfizetett munkahelyeknek – kellene elsősorban érvényt szerezni; ez a belső kritika a birodalmi USA hatalmát belülről kezdi ki oly mértékben, amelyre korábban nem volt példa.

Lehet, hogy továbbra is sok amerikai támogatja a gyengébb „ellenség" fölött aratott könnyű győzelem során szerezhető nemzeti hatalom fenn­tartását, de elegük van a hosszú, kimerítő, költséges és szerencsétlen döntésekből. A „teljesített küldetés" nevű társasjáték sok amerikaiból váltott ki erőteljes reakciókat a bizonytalanságtól kezdve egészen azok iránti gyűlöletig, akik átverik és könnyen manipulálható tömegként kezelik őket. Az USA birodalmi ambíciói nagyfokú lélekvizsgálatra vezettek az elit körében, és széles ellenzéket termeltek ki nemcsak az ország határain kívül, hanem egyre inkább otthon is, ahol halkul az a követelés, hogy az USA világszerte terjessze a demokráciát és segítse elő a „fejlődést". Globálisan ezek a színjátékok tökéletesen hitelüket vesztették. Az USA hitelességének és hegemón hatalmának hanyatlása egyik jelentős alko­tórésze a világban tapasztalható újszerű jelenségeknek.

Tavaly, a kelet-ázsiai pénzügyi válság tizedik évfordulóján két állás­pontot emlegettek széles körben. Az első annak elismerése volt, hogy a tőkepiac liberalizációja instabilitással járt, nem pedig növekedéssel. Még a Nemzetközi Valutaalap (IMF) közgazdászai is erre a következtetésre jutottak. Az IMF egyik vezető közgazdászának részvételével készült ta­nulmány azzal a megállapítással zárult, hogy nehezen lehet meggyőző kapcsolatot tételezni a pénzügyi integráció és a gazdasági növekedés között, mihelyt egyéb tényezőket is figyelembe veszünk. A tőkebeáramlás hirtelen megszűnésének pusztító hatásai lehetnek. Másrészt, a neolibe­rális gazdaságpolitika aligha puszta hiba volt. Világos, hogy a neoliberális teoretikusok és a Wall Street érdekei olyan pénzpolitikai lépéseknek kedveztek, amelyek ártottak az adós országoknak, miközben a banká­rok szép hasznot húztak a pénzügyi liberalizációból. Ma már nem csak radikális baloldaliak osztják ezt a nézetet.⁵

Azokban az országokban, amelyekre rákényszerítették a washingtoni konszenzus neoliberális irányvonalának elfogadását, a kisajátítás általi felhalmozás folyamata ment végbe – ezt a konstrukciót David Harvey vezette be. E folyamat során a dolgozókat megfosztják vagyonuktól és jogaiktól. Harvey a vízellátás, az egészségügy és az oktatás privatizáció­ját szorgalmazza, vagyis olyan javakét, amelyekhez a helyi lakosságnak átruházhatatlan előjogai kötődnek. A magángazdaságba való áthelye­zésük megakadályozta ezek lakossági használatát, azokét, akiknek jog szerint hozzáférésük kellett volna hogy legyen ezen elemi szolgáltatá­sokhoz. A terminológia összekapcsolható a pénzügyi válságot követő folyamattal is. A globális állami gazdaságirányító intézmények strukturális kiigazító programokat és általuk diktált feltételek teljesítését oktrojálták rá az államokra, amelyek a köztulajdon magánosítása által birtokaikból kiszorították az embereket. Ehhez a következő módszereket alkalmazták: a kölcsönök visszafizetése, az állami támogatások leépítése és a helyi gazdaság liberalizálása a külföldi befektetők és a helyi elit hasznára.

Amikor az Egyesült Államok 2007-ben bajba került, Washington megmentette a pénzügyi intézményeket ahelyett, hogy velük szemben is alkalmazta volna azokat a radikális gyógymódokat, amelyeket más országoknak oly melegen tanácsolt vagy rájuk kényszerített. Ehelyett csökkentette a kamatlábakat és megmentette a válságért felelős intézmé­nyeket. Miután az Egyesült Államok évtizedeken át szapulta és leszólta a harmadik világ fejletlen banki struktúráit és gyakorlatát, illetve „haver­szellemre" épülő kapitalizmusát, most feketén-fehéren megmutatkozott az amerikai pénzügyi rendszer életképtelensége. A banki kockázatok értékelési modelljeinek állítólagos finomítása a gyakorlatban egyszerű­en ostobaságnak bizonyult. A másodrendű (subprime) piacon feltárult tisztességtelenség sokkal kiterjedtebben volt jelen, mint bármely fejlődő nemzet bármely protekciós ügyletének becstelensége. Ahelyett, hogy hagyta volna, hogy a pénzügyi aktívák értéke a nyílt piacokon találja meg egyensúlyi szintjét, az USA pénzügyminisztériuma megpróbált kartellt szervezni, hogy ezt a folyamatot megakadályozza, és hogy a lakáspiacot megtámogassa, ezzel pedig megmentse az ingatlanfedezettel bíró adós­ságpapírokat az összeomlástól; mindezek a lépések szöges ellentétben állnak azzal, amit a pénzügyminisztérium másoknak tanácsolt hasonló helyzetben. Ahogyan Martin Wolf írta: „Már nem sokáig fogják az embe­rek rezzenéstelen arccal végighallgatni, ahogy az amerikai hivatalnokok kioktatják őket a szabad pénzpiacok erkölcsi tisztaságáról"⁶. Tény, hogy a Dél-Afrikához hasonló országokra súlyos adósságterhek és a Mbeki-kormány által követett neoliberális pénzpolitika nehezedik, miközben maga az Egyesült Államok egészen más irányvonalat követ.

Annak, hogy a washingtoni konszenzus pénzpolitikájából hasznot húzók érdekei fehéren-feketén megmutatkoztak, annak egyik következ­ménye a nyugati vezetők tülekedése, hogy a most egyre jelentősebbé váló fejlődő országokat rábírják a nagyobb szerepvállalásra; cserében egyrészt több jogot kínálnak nekik, továbbá azt, hogy nagyobb hatalom­hoz juthatnak a Bretton Woods-i intézményekben. 2007-re – amikor a fejlődő gazdaságok a világgazdaságnak jóval nagyobb szeletére számí­tottak és sok fejlődő ország valóban jelentősebb ütemben is növekedett, mint a tehetős gazdaságok, amelyek már régóta irányításuk alatt tartották ezeket a rezsimeket – egyszer csak olyan kijelentések hallatszottak, mint amilyet például Mervyn King, a Bank of England kormányzója tett, misze­rint a Nemzetközi Valutaalap „az ismeretlenség homályába süllyedhet", ha elmaradnak a radikális reformok⁷ . Az, hogy a világ népességének 15%-át kitevő fejlett országok a Nemzetközi Valutaalapban és a Világ­bankban a szavazatok 60%-át tartják kézben, talán végső soron nem is áll igazán érdekükben.

A diplomácia frontján elhangoztak a G-8-ak körének kibővítésére vo­natkozó javaslatok is. Philip Stephens, a Financial Times vezető politikai kommentátora azt javasolja, hogy a szervezetet bővítsék tizenhárom tagúvá: kerüljön be India, Brazília, Dél-Afrika, Mexikó és Kína. A Világ­bank elnöke, Robert Zoellick szerint a bővítésnek az a célja, hogy a szer­vezetbe újonnan csatlakozó országok is „felelős résztvevők" legyenek⁸ . Elképzelhető, hogy a világgazdaság átszerveződése jelentősen kitágítja a nemzetek feletti, a tulajdonlást globálisan megszervező kapitalista osztály szerveződési körét; a jövőben ez az osztály minden bizonnyal legprominensebb módon, a szuverén pénztőke révén lesz majd jelen mindenhol, de általánosságban a globális méretekben szétterített tulajdon, illetve az elitek közötti fokozott együttműködés révén⁹ .

E folyamatokkal egyidejűleg a növekvő elégedetlenség és a helyi/ külföldi tőke arroganciájának elutasítása helyi mozgalmakat hívott életre, melyek alapvető változásokat és öntudatosságot követelnek például a Szociális Világfórum tanácskozásain. Már jelszavukat is megfogal­mazták: „Másféle világ is létezik". A Dél kormányaira ellentmondásos igényekkel fellépő csoportok nyomása nehezedik: a hazai kapitalisták, az alulról támadó tömegek, illetve fenn, a társadalom csúcsán a külföldi tőkét képviselő kormányok és nemzetközi szervezetek között egyensúlyoznak. Bár jelenleg az a várható forgatókönyv van érvényben, hogy ezek a kor­mányok általában a hagyományos imperialista hatalmakhoz dörgölőznek, ám egyre erősebb a tömegek ezzel ellentétes nyomása.

Természetesen nagy a valószínűsége annak, hogy az Északon összpontosult financializáció utóbb majd átterjed a Dél országaira is a bankokon és más pénzügyi intézményeken keresztül (ezek túlnyomó részt külföldi tulajdonban vannak) az extraprofitnak nagyobb szeletét hasítva ki. Az, hogy a történelem újra lejátssza az imperialista pénztőke behatolásának színjátékát ezekben az országokban, kétségkívül új és sokkal súlyosabb válságokat fog teremteni, és persze e válságoknak az árát ismét a tömegeknek kell megfizetnie. Az alternatíva az a fundamen­tális változás lehetne, hogy a tőke fölötti ellenőrzés a társadalom kezébe kerül. Mindazt, amit a neoliberalizmussal szembeszegülve megtanultunk, fel kell használjuk arra, hogy nemet mondjunk a magas kockázatú pénz­ügyekre, igyekezve elkerülni az általuk okozott rombolást.

Vannak azonban biztató jelenségek is; akadt néhány olyan kormány a harmadik világban, amelyek pozitív irányban mozdultak el – van, amelyiknek az a célja, hogy a hazai kapitalisták előnyösebb helyzetbe kerüljenek, másokat a társadalmi problémák iránti valódi elkötelezettség vezérli, gyakorta pedig a kockán forgó érdekek közötti feszültségek kompromisszumos levezetése a céljuk. Latin-Amerikában a katonai jun­ták és a neoliberális politikai dominancia váltakozó korszakait követően a brazil vezetés alatt a Mercosur (Déli Közös Piac) meggátolta az Egyesült Államoknak azt a kezdeményezését, hogy létrehozza az amerikai sza­bad kereskedelmi övezetet. Ha egységes piacként tekintjük, akkor ez a világ hatodik legnagyobb gazdasága. A latin-amerikai régió, 260 millió lakosával és négytrillió dollárt meghaladó össz-GDP-jével, félelmetes fejlődési lehetőséget képvisel.

A jóval radikálisabb Bolíviai Alternatíva Latin-Amerikáért* nevű csopor­tosulás nemcsak regionális szolidaritást szorgalmaz, hanem szocialista elveken és célkitűzéseken nyugvó társadalmi átalakulást is követel. 2007-ben a Mercosur** és az ALBA által képvisel országok közösen létrehozták a Banco del Sur (a Dél Bankja) nevű intézményt, melynek révén a fejlesz­tésnek a szolidaritáson nyugvó, alternatív pénzügyi lehetősége nyílt meg, miközben ezek a szervezetek teljes egészében elutasítják Washington logikáját és ellenőrzését¹⁰ . Néhány tagállam kilépett a Nemzetközi Va­lutalapból és a Világbankból. A Banco del Sur alapelve az egy ország – egy szavazat, és mivel a Gazdasági és Társadalmi Fejlődést Segítő Venezuelai Bank prioritásaira épít, ezért támogatja a szövetkezeteket és a közösségi tulajdont, és közben a piacinál alacsonyabb kamatot követel az állami és társadalmi vállalkozásoktól. Hétmilliárd dollár javasolt tőké­sítésével ez a lépés komolyan fenyegeti az USA által ellenőrzött Bretten Woods-i intézményeket, valamint a Washington irányította, neoliberális Amerika-közi Fejlesztési Bankot (IADB).

A baloldali kormányok hatalomra kerülése óta drasztikus változások mentek végbe a régióban. 2005-ben a Nemzetközi Valutaalap hitelál­lományának 80%-a Dél-Amerikába volt kihelyezve. Ma a Nemzetközi Valutaalap globális hitelportfóliójának kevesebb mint 1%-a származik e régiós kölcsönökből. A Banco del Sur mellett szó van egyfajta regionális monetáris rendszerről is, hogy a kétoldalú kereskedelem lebonyolítható legyen a helyi valutákban, de távlatosan azzal a céllal, hogy a térségnek közös, egységes valutája legyen a jövőben.

A társadalmi mozgalmak abba az irányba tolják el a Banco del Sur-t, hogy a széles néprétegek érdekeihez közeledve utasítsa el az olyan megalomán infrastruktúrát (ahogy ez Brazíliában történt), mely monokultúrák – beleértve az agrárüzemanyagok – előállítását pénzeli és ehelyett a helyi infrastruktúra kiépítését finanszírozza, ilyenformán lehetővé téve a szuverén élelmiszer- és energiaellátást, a generikus gyógyszerek termelését. A későbbiekben a bank szeretné kiterjeszteni befolyását Dél-Amerika más országaira is. Az effajta formációk – amelyek mindig tartalmaznak rendszerátalakító és reformista elemeket – nagyon jelentős történelmi mozzanatokat jelölnek. A washingtoni konszenzus és az alternatív (mind a baloldalon, mind a nemzeti, fejlődéselvű jobbol­dalon) hatalmi centrumok növekvő ereje átformálják a globális politikai gazdaságot. Nem elhanyagolható itt az amerikai dollár gyengülésének jelentősége – hajdani dicsősége egyszerre volt következménye és forrása az USA hatalmának.

Ma szemtanúi lehetünk annak, hogyan veszti el az USA „túlzottan nagy privilégiumát" – ahogyan valamikor Charles de Gaulle megfogalmazta -, amelyet a nemzetközi valuta birtokosaként élvezhetett. 2008 januárjában Soros György a Világgazdasági Fórumon tartott beszédében azt mondta: „Alapvetően véget ért az a hatvan évig tartó időszak, amikor a dolláron, mint tartalékvalután nyugvó folyamatos hitelexpanzió szemtanúi voltunk"¹¹ . Az az előny, melyet az Egyesült Államok annak következtében élvezett, hogy saját valutájában vehetett fel kölcsönt, mára elolvadt a visszaélések, a túlméretezett folyószámla-deficitek, továbbá a dollárnak idegen kézbe való átkerülése következtében. Ez aztán egészen addig haladt előre, hogy a pénzcsinálás érdekei és a Federal Reserve (a Szövetségi Tartalékbank) által a pénzügyi összeomlás elhárítása érdekében meghatározott alacso­nyabb USA-kamatlábak lefelé hajtották a dollár értékét és tovább fokozták a dollártól való menekülés tempóját.

A dollár súlyos hanyatlása kiválthatta volna a szabadesésétől való félelmet is, bár ezt csillapította az a tény, hogy rövidtávon nem lehet könnyedén másik valutával helyettesíteni. Míg jelenleg a világ pénzügyi tartalékainak egyharmada euróban van és kétharmad amerikai dollárban, tekintélyes források szerint könnyen előállhat az a helyzet, hogy az euró akár egy évtizeden belül fontosabb valutatartalék lesz, mint a dollár. Ezek az előrejelzések az egyre növekvő amerikai inflációval, nagy folyószámla­deficitjével, az imperialista terjeszkedés költségeivel és a vezető közgaz­dászok gazdaságélénkítő modelljeinek következményeivel magyarázzák.¹² Természetesen a gazdasági helyzet mindenhol rosszabbodni fog; mikor ezeket a sorokat írom, Európa súlyos gazdasági problémákkal szembesül, és számottevő lassulás figyelhető meg „a feltörekvő gazdaságokban" is. Ezek a jelenségek együtt komolyabb válságot sejtetnek, mint amilyet ed­dig a pénzügyi világ irányítói beismertek. Ha a dollár újra megerősödne, az sokkal inkább annak a jele volna, hogy máshol súlyosabbak a bajok, mintsem annak, hogy az USA gazdasága felélénkült.

A pénzügyi tőke parazitaként terjeszkedett, és ezt nemcsak a Dél álla­maiban élő tömegek szenvedték el, hanem a gazdag országok dolgozói is, akiknek ma azt mondják: ki kell segíteniük „saját" bankjaikat és a többi pénzügyi intézményt. Ennek az újraelosztó modellnek az osztály­elemei egyre nyilvánvalóbbakká válnak. Ahogyan a nemzetközi politikai gazdaság egyre több központ köré szerveződik, az USA hegemóniáját úgy éri majd egyre több oldalról támadás a jelenleg már érvényesülő támadásokon felül.

A harmadik válság: Az új hatalmi központok

Most vizsgáljuk meg azt a világtörténelmi fontosságú jelenséget, hogy új, nem nyugati gazdasági és politikai szereplők léptek a gazdaság színpadára. 2006-ban volt először, hogy a feltörekvő piacok a globális termelésnek több mint a felét adták. Ha továbbra is a maihoz hasonló tempóban növekszenek, akkor – az előrejelzések szerint – már a szá­zad közepére egészen más világban fogunk élni. Véleményem szerint felemelkedésük legalább olyan jelentős tényezőnek bizonyul majd, mint a XIX. század végén Németország, Oroszország és Japán felemelkedése volt. A Price Waterhouse Coopers egyik, 2006-ban készült tanulmánya szerint a kínai gazdaság 2050-re dollárban számolva közel olyan erős lesz, mint az Egyesült Államok gazdasága, és a sorban a harmadik India lesz. Egy évvel később, 2007-ben a Goldman Sachs elemzői azt állították, hogy Kína 2027-ben meghaladja az amerikai gazdaság teljesít­ményét, India gazdasága pedig 2050 előtt jelentősebb lesz az USA-énál. Befektetési pénzemberek azt jósolják, hogy Brazília gazdasága 2050-re ugyanolyan fejlett lesz, mint a japán gazdaság, és hogy az indonéz és mexikói gazdaság teljesítménye meghaladja majd az Egyesült Királyság és Németország gazdasági kapacitását.

A Price Waterhouse Cooper elemzői úgy látják, hogy az „E-7" országai (Brazília, Kína, India, Indonézia, Mexikó, Oroszország és Törökország) közel 35%-kal lesznek nagyobbak, mint a mai G-7 gazdaságai, és hogy ezek az országok mozgatják majd a világgazdaság növekedését. Bármit gondoljunk is az effajta elemzésekről, aligha kétséges, hogy jelentős változások vannak kilátásban a relatív nemzetállami gazdasági pozíci­ók tekintetében. Hogy ezek az új gazdasági hatalmak milyen szerepet játszanak a nemzetközi politikai gazdaságban, annak óriási jelentősége lesz. Az is nagyon fontos, hogy vajon ezek az országok is olyan újabb válságoknak lesznek-e kitéve a fokozódó financializálódás miatt, mint ami jelenleg az Egyesült Államokat sújtja? A nagyobb financializálódás és a sérülékenység új függőségeket teremthet és ezáltal újabb globális válságok kiindulópontjául szolgálhat.

Kína jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Mára már a világ számos pontján megvetette a lábát. Nemrégiben például a kínai elnök, Hu Csin-tao negyvennyolc afrikai vezetővel találkozott, és ezen a tárgya­láson ígéretet tett a kontinensnek nyújtott támogatás összegének meg­duplázására, továbbá hogy harminchárom adós országnak Kína elengedi a tartozását, valamint hogy koncessziós hitelek és kölcsönök formájában ötmilliárd dollár kölcsönt nyújt Afrikának. A kínai elnök Latin-Amerikába is ellátogatott; Latin-Amerika kereskedelmének egyre nagyobb hányadát Ázsiával bonyolítja. Egyéb ázsiai fejlemények, például a régiós pénzügy­miniszterek fellépése a közös valuta megteremtése érdekében, szintén jelentős hatással vannak a dollár jövőjére nézve.

Ázsián belül is történelmi változások zajlanak. A Foreign Policy egyik friss tanulmánya így kezdődik: „Észak-Ázsia átalakulóban van. A hatvan évig tartó USA-dominancia után a hatalmi egyensúly átrendeződik. Az Egyesült Államok viszonylagos hanyatlást mutat, Kína csillaga emelkedő­ben van, Japán és Korea pedig állandóan változik. Mindezen jelenségek mélységes hatást gyakorolnak Washingtonra"¹³ . Az ún. „pekingi kon­szenzus", mely a kölcsönös gazdasági előnyökön és a szuverenitáson alapul, széles körben fejti ki vonzó hatását, mert a demokráciának és a „szabadpiacnak" a Washington által cirkálóhajókkal és gazdasági fenye­getéssel megspékelt változatával szembeni alternatíva lett. Tény és való, hogy Kína ezzel együtt is kizsákmányoló hatalom, mely elnyomás alatt tartja munkásosztályát. Átmeneti kapitalista gazdaság az övé, melyben a magas beosztású párthivatalnokok gyermekei a szocializmus bukásakor kisajátították a társadalom vagyonát.

A kérdés nem az, hogy ezek a feltörekvő államhatalmak haladók-e, hanem hogy egy sokpólusú világ más országoknak is juttat-e teret a kibontakozáshoz, ami az USA hegemóniájának időszakában elkép­zelhetetlen volt. Kialakulóban van a Conn Hallinan által „a kényelem konzorciumának"¹⁴ nevezett jelenség, mely Kína, India és Oroszország partneri viszonyra lépését ígéri, ami, ha beérik, el tudja vonni a globális hatalmat Washingtontól. Oroszország fejlett haditechnikai rendszereket ad el Indiának és Kínának, továbbá e három ország az energetika terén is együttműködik. Daniel Drezner a Foreign Affairs című, a Külkapcso­latok Tanácsa (Council on Foreign Relations) intézményi kiadványában megjelent írásában a „kételkedők koalíciójáról" beszél, amelybe, szerinte, Argentínától Pakisztánig és Nigériáig meglehetősen sok ország tartozik, és felemlíti, hogy az el nem kötelezett országok mozgalma van újraéle-dőben abban az USA-ellenességben, ami ismét egyre erősebbé válik.¹⁵ Így hát nincs kizárva annak a lehetősége, hogy olyan korszakba lépjünk, amelyben nagyobb tere nyílik a fejlődő államoknak a manőverezésre.

India és Kína számára nélkülözhetetlenek az energiaforrások, részben ez az oka annak, hogy 2001-ben életre hívták a Sanghai Együttműködési Szervezetet (SCO), melynek tagja: Kína, Oroszország és az ún. „sztán"-országok (Üzbegisztán, Türkmenisztán, Kirgizisztán). India később csatlakozott az SCO-hoz, míg Irán, Pakisztán, Mongólia és Afganisztán megfigyelői státuszt kaptak. (Az Egyesült Államoktól hangsúlyozottan megtagadták ezt a lehetőséget.) Az SCO álláspontja szerint az USA-nak el kéne hagynia a Közel-Keletet, és a szervezet manapság a NATO ellen­súlyaként kezd fellépni.¹⁶ Míg egyes országok, például India, igyekszik a globális manőverezésben minden elképzelhető húron játszani, eközben Iránban is több tízmilliárdot fektetett be a gáz- és olajérdekeltségekbe. Az energiaéhség szüli az ilyen akciókat, melyek aztán befolyással vannak az Egyesült Államok Irán-ellenes erőszakos fellépésének kimenetelére, illetve a Türkmenisztánban, Kirgizisztánban és Azerbajdzsánban telepített amerikai katonai bázisok jövőjére. Kína, mely néhány éven belül a világ legnagyobb energiafogyasztó országa lesz, fokozott aktivitást tanúsít az egész világban az energiaforrások és persze egyéb alapanyagok biztosítása és kiaknázása érdekében.

Kialakulóban van – Enrico Mattei szavaival élve – egy újabb „hét nő­vér"; ez a kifejezés eredetileg arra a hét angol-amerikai vállalatra utalt, amelyek a második világháborút követően a Közel-Keleten ellenőrzésük alatt tartották az olajkitermelést. Ma már nem az Exxon Mobil, a Royal Dutch Shell és társaik uralják a piacot; korunk hét nővére, hét hatalmas olajtermelője az orosz Gazprom, a kínai CNPC, a venezuelai PDVSA, a brazil Petrobras, a szaúdi Aramco és a malajziai Petronas. A források nacionalista funkciója valószínűleg tovább nő, mivel ezek az állami tulajdonú vállalatok az angol-amerikai cégeket abba az irányba terelik, hogy újabb engedményeket tegyenek. Az újsütetű hét nővér üzletpoliti­kája persze eltér egymástól; a szaúdiak, az Egyesült Államok hűséges szövetségesei, a legerősebbek. Fontos fejlemény, hogy a venezuelai olaj ellenőrzését a Chavez-kormány vette át, amely megpróbálja nemzetét egyfajta XXI. századi szocializmus felé vezetni; ugyancsak jelentősek az Ecuadorban, Peruban és Bolíviában történt államosítások. Az pedig, hogy Putyin megkaparintotta a Gazpromot, jól szimbolizálja, hogy az orosz medve kezd magához térni.

A negyedik válság: a nyersanyagforrások és a fenntarthatóság

Az utolsó és valószínűleg legsúlyosabb válság a kritikus fontosságú nyersanyagok – az olaj, az élelmiszer és a víz – elérhetősége és el­osztása. Az emberiség léte forog kockán: ezen fennmaradásunkhoz alapvetően fontos források felhasználása egyszerűen nem esik egybe az alapvetően pazarló kapitalista fejlődés diktálta módszerekkel.

A Nemzetközi Energiaügynökség tanulmánya, Az energia perspektívái a világban arról informál bennünket, hogy 2030-ban már kétszer annyi energiára lesz szüksége az emberiségnek, mint 2005-ben (hozzáigazítva a teljesítményfejlesztés hatásaihoz), és hogy ennek a megnövekedett igénynek közel háromnegyede a fejlődő országokból származik majd; India és Kína együtt igényli e felfutó követelés 45%-át. 2015 után nagy valószínűséggel Kína lesz a világ legnagyobb széndioxid-kibocsátó or­szága, megelőzve az Egyesült Államokat is, és a sarkában ott lesz majd India mint a harmadik legjelentősebb kibocsátó. (Más tanulmányok sze­rint Kína játssza már mai is a legjelentősebb szerepet az üvegházhatást okozó gázok előállításában.)

Ezzel a kérdéssel kapcsolatban két politikai probléma merül fel. Az egyik az, hogy az Egyesült Államok és a többi gazdag ország használta hosszú éveken át a világ nyersanyagforrásainak túlnyomó többségét. A társadalmi igazságosság nemcsak azt kívánja meg, hogy a fejlődő országok járulja­nak hozzá a meg nem újuló források ésszerű jövőbeli felhasználásához, hanem azt is, hogy azok, akik hosszú időn át túl sokat fogyasztottak e forrásokból, a szükséges átállás költségeinek ne arányos, hanem annál nagyobb részét viseljék. Másodsorban, az ökológiai megfontolásokat, továbbá a társadalmi igazságosságot figyelembe vevő új irányba kell terelni az emberiség fejlődését, és ezeknek a szempontoknak jóval na­gyobb szerepet kell szánni a nemzetközi tanácsok munkája során, melyek ma mintha elfogadnák azt a kiindulópontot, hogy az egyetlen valóban lényeges fenyegetés a terrorizmus. A világ lakosságának egyhatoda olyan életmódot folytat, amely intenzíven igénybe veszi az energiát. Ahogy nő azoknak a száma, akik hasonló fogyasztói életforma után vágyakoznak, a Föld problémái egyre súlyosabbra fordulnak. Az amerikai álom egyre költségesebb lesz, míg végül kénytelenek leszünk mindannyian feladni a nyugati életformát. A jelen termelési és fogyasztói szokásai nem teszik lehetővé azt, hogy sokan osztozhassanak áldásain. Nem elég, hogy több milliárd ember van, aki nem részesül a globális kapitalizmus adta elő­nyökből, hanem a tetejében azok, akiknek a gazdagság élvezete jut, még további gazdasági nyomást gyakorolnak bolygónk nyersanyagbázisaira.

Ma minden negyedik haláleset valamilyen kapcsolatban áll a kör­nyezeti tényezőkkel, és az áldozatok többsége a szegény, elmaradott népek köréből való, akik már eleve sebezhetőbbek az alultápláltság és a megfelelő orvosi ellátás hiánya következtében. A rosszul tápláltság minden bizonnyal még súlyosabb probléma lesz, mivel az élelmiszerek ára állandóan emelkedik. A világ szegény népességének 75%-a vidéken lakik, többségük a mezőgazdaságból él. Mivel csak kínkeservesen tudják a megélhetéshez szükséges alapvető cikkeket megtermelni, ezért töme­gesen vándorolnak a fejlődő világ nagyvárosaiba. Ma mintegy egymilliárd azoknak a száma, akik ezeknek a nagyvárosoknak a nyomornegyede­iben élnek, ahol guberálnak vagy marginális létfeltételeiket utcai koldu­lással próbálják fenntartani. A mezőgazdászok azt hangsúlyozzák, hogy gyakorlatilag a világ minden országának van elegendő földje, vize és megfelelő klimatikus viszonya ahhoz, hogy saját népességét a szükséges élelemmel ellássa.¹⁷ Ám ehhez komoly földreform, továbbá technikai és pénzügyi támogatás kellene. Ilyen agrárpolitikát azonban csak nagyon kevés helyen folytatnak, és az éhezés, az élelemhez való hozzájárulás bizonytalansága az emberiségnek közel felét fenyegeti.

Szerencsére vannak biztató jelek is, ilyen például, hogy egyes orszá­gok megtagadják a Világbank követelésének teljesítését, azaz anyagi támogatásban részesítik a mezőgazdaságot. A délkelet-afrikai Malawi – melynek lakói éveken át az éhínség peremén tengődtek, miután 2005-ben katasztrofálisan rossz volt a kukoricatermés, és a tizenhárommilliós lakosságból ötmillió élelmiszersegélyre szorult – elhatározta, hogy anyagi támogatásban részesíti a szegényparasztokat, és az ország hamaro­san több százezer tonna kukoricát tudott exportálni a pénztámogatás eredményeképpen: a termelési hozamok meredeken megemelkedtek. Miközben az Egyesült Államok hajlandó élelmiszersegélyt nyújtani fölös mezőgazdasági terményeiből (amelyeket az amerikai farmerek óriási állami támogatással állítanak elő), hallani sem akar arról, hogy a sze­gény országok mezőgazdasági dolgozóit támogassa. Sőt azzal, hogy az Egyesült Államok kitartóan követeli ezen országok kormányaitól, hogy kövessék a szabadpiaci modellt és közben ingyen vagy nagyon olcsón biztosít exportot e szegény országokba, gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy a harmadik világbeli farmerek versenyképesek lehessenek.

Egyre jobban terjed az etanol gyártásához való kukoricatermelés, illetve a dízelolaj kiváltására való szójafelhasználás, ezzel párhuzamo­san rohamosan növekszik azok száma, akik újonnan szerzett anyagi lehetőségeik révén húst akarnak fogyasztani. Ennek következtében a gabona túlnyomó része az állatoknak, nem pedig az embereknek jut. Például Kína átlagos hús fogyasztásából származó kalóriaigénye 1990 óta megduplázódott, és mivel egy font disznóhús előállításához tíz font gabonára van szükség – marhahús esetében ennek kétszerese szükséges -, az ilyen meredeken emelkedő igényeknek súlyos követ­kezményei vannak azok számára, akiknek az alapvető életfeltételek biztosítása is hovatovább elérhetetlen. A The Economist című magazin által számított élelmiszerár-index 2007-ben 30%-kal nőtt, 2008-ban pedig ennél is meredekebben emelkedik majd. Tény, hogy az Egyesült Nemzetek Világélelmezési Programja 2008. március 23-án, a rendkívüli veszélyhelyzetre hivatkozva felszólította a kormányokat, hogy közös adományaikat legalább félmilliárd dollárral emeljék meg, hogy fedezni lehessen a megnövekedett költségeket, melyek a közel nyolcvan or­szágban élő, hetvenhárommillió rászorulónak az élelemmel való ellátá­sát fedezik. A szervezet felhívta a figyelmet arra, hogy három hét alatt 20%-kal emelkedtek az élelmiszerárak, és ehhez társult még a szállítási költségek növekedését okozó olajár-emelkedés. A gabona ára évi átlag 80-90 %-kal nő. A rizs ára 2008 márciusában egyetlen napon 30%-kal emelkedett, és így megkétszereződött 2008 januárja óta, tehát kevesebb mint három hónap alatt; a szegények számos ázsiai országban, ahol a rizs a legfőbb élelmiszer, tiltakozó tüntetéseket szerveztek.

Ezzel egyidejűleg az ún. amerikai étrendnek mondott finomított fehér liszt, gabonaédesítők és gabonával táplált állatok zsírja egyre több ország­ban veszi át a hagyományos ételek szerepét. A finomított cukor elhízáshoz vezet és elősegíti például a diabetes kialakulását, mert átveszi a hagyo­mányos ételek komplex tápanyagainak szerepét. A korlátlan profit iránti mohóság tönkreteszi az egészséget és súlyosan megnöveli a gyógyítás költségeit, hiszen mesterséges és egészségtelen ételekkel megmérgezi a fogyasztókat. A válság mind szélesebb területe a kapitalisták mindennapi tevékenysége nyomán jött létre, hiszen ez a tevékenység olyan rend­szerben zajlik, mely elismeri a bármi áron előállított profithoz való jogot. A tömegtájékoztatás és a politikai rendszer arra törekszik, hogy mindenkor távol tartsa a nyilvánosságot attól, hogy felismerje: a rendszer prioritásaiból következő súlyos terhek az egész emberiség vállára nehezednek.

Következtetések

Fenti fejtegetéseimben a jelenlegi világrendszer négy neuralgikus pontját: a pénzügyi válságot, az Egyesült Államok hatalmának, befolyásának rela­tív csökkenését, az újabb felhalmozási centrumok kialakulását, valamint a nyersanyagforrások kimerülését és az ökológiai katasztrófát emeltem ki. Az USA stratégiája továbbra is a katonai hatalmat tekinti az olaj és más nyersanyagok feletti ellenőrzés biztosítékának. A sas másik szárnya az extraprofitnak a pénzügyi eszközök révén való elsajátításán nyugszik, de ez aligha meríti ki a ragadozó taktikai arzenálját. Megköveteli, hogy a nemzetközi szabadalmi és licencrendszerek bebiztosítsák a védelmezett monopoljáradékot, hogy levédjék az eszmei vagyonjogokat – kezdve a Microsoft Windows-tól a nagy gyógyszergyártó cégekig, melyek a humán genom tulajdonjogát maguknak követelik. A tulajdonjogok kiterjesztését és a tudományos közkincs kisajátítását a fejlődő országok természete­sen elutasítják, mert csillagászati licencösszegeket kell fizetniük és nem kapnak engedélyt arra, hogy mint a múltban, ma is használhassák az emberiség közös tudásának örökségét.

Ahogyan korlátozni kell és társadalmi ellenőrzés alá szükséges vonni a magas kockázatú pénzügyi műveleteket, a tudományt is fel kell sza­badítani, hogy a technikai fejlődést ne lehessen mesterségesen vissza­fogni és ne lehessen kizárólagos használati jogok címen licencjogokat érvényesíteni. A fejlődő világ számára fehéren-feketén megmutatkozott a birodalmi sas mindkét szárnyának stratégiája.

A washingtoni konszenzus hitelét vesztette, és bár az általa okozott károk a mai napig súlyosbodnak, mégsem garantálta Washington ere­deti célját. A világ többsége nem hajtott fejet Washington előtt, inkább a vonakodók koalíciójában egyesült. Ha a Dél sok országában komoly baloldali kormányok vennék kezükbe a hatalmat, akkor a globális politi­kai gazdaság mélyreható átrendeződése következhetne be. Tény, hogy manapság nem éppen forradalmárok irányítják ezeket az országokat. Arra számíthatunk, hogy a Dél országaiban az együttműködés és a versengés egyes elemei mutatkoznak meg majd idővel – attól függően, hogy ezek az elitek milyen nyomásoknak lesznek kitéve. Egy haladó Dél­Afrika segíthetne az angolszász kapitalista világrendszer alternatívájának kialakításában, és hatással lehetne új hatalmi centrumokra, melyek a Dél globális érdekeit akarják képviselni, és az az idő is eljöhet, amikor lesznek olyan kormányok, amelyek ezt a képviseleti szerepet sikeresen meg is valósítják.

A cikk eredeti megjelenése: William K. Tabb: Four Crises of the Contemporary World Capitalist System. Monthly Review 2008. október

Jegyzetek

1 Ez a bekezdés William K. Tabb: The Centrality of Finance. Journal of World-Systems Research, XIII. (2007, 1.) című írásán alapul.

2 Martin Wolf: Unfettered finance is Fast Reshaping the Global Economy. Fi­nancial Times (2007. June 18)

3 John Bellamy Foster: The Financialization of Capitalism, Monthly Review (2007. April), 1.

4 William K. Tabb: The Two Wings of the Eagle, in John Bellamy Foster and Robert W. McChesney, eds., Pax Americana: Exploring the American Empire. New York, Monthly Review Press, 2004.

5 Kenneth Rogoff, Eswar Prasad, Shang-Jin Wei and M. Ayhan Kose (2003): The Effects of Financial Globalization on Developing Countries: Some Empirical Evidence. http://www.imf.org/research

6 Martin Wolf: Why the Sub-Prime Crisis is a Turning Point for the World Economy. A tanulmányt a Nottingham University-n, a Globalization and Economic Policy Centre-ben ismertette a szerző 2008. március 5-én.

7 Krisna Guha – Chris Giles: IMF wants more say for rising economies; Asian countries would have greater influence. Financial Times (2008. April 5)

8 Philip Stephens: A Table for Thirteen. Foreign Policy (January/February, 2008), 65.

9 William K. Tabb: Globalization Today: At the Borders of Class and State Theory. Science and Society (January, 2009).

10 Mark Engler: Latin America Banks on Independence. In These Times (February 2008), 43.

11 Craig Karmin – Joanna Slater: Dollar's Dive Deepens as Oil Soars. Wall Street Journal (2008. February 29)

12 Jeffrey Frankel: The Euro Could Surpass the Dollar Within the Next Decade. (2008. March 18) http:/www.voxeu.org . 2008

13 Jason T. Shaplen – James Laney: Washington's Eastern Sunset; The Decline of U.S. Power in Northeast Asia. Foreign Policy (November-December 2008), 82.

14 Conn Hallinan: Challenging a Unipolar World. Foreign Policy in Focus, (2008. January 21) http://www.fpif.org/fpiftxt/4904

15 William D. Drezner: The New New World Order. Foreign Affairs, (March/April 2007).

16 William K. Tabb: Fumbling Through the Great Game in Eurasia: the British and U.S. Spreading 'Freedom' through Invasion, Occupation, and Regime Change. Z Magazine (2006. November 19)

17 Fred Magdoff: The World Food Crisis. Monthly Review (2008. May)

* Az ALBA, tagjai: Bolívia, Dominika, Kuba, Nicaragua, Venezuela (a ford.)

** Teljes jogú tagok: Argentína, Brazília, Paraguay és Uruguay. Hamarosan teljes jogú tag lesz: Venezuela,. Társult tagok: Bolívia, chile, Kolumbia, Ecuador és Peru. (a ford.)

A tanulmány 1968-at gyújtópontnak fogja fel: annak a két évtizeden átívelő, a kapitalista világrendszer mélyreható (geo)politikai, gazdasági-társadalmi és szellemi-kulturális átalakulását eredményező korszak epicentrumának, amely a dekolonizációtól a neoliberalizmus fölülkerekedéséig tartott, megnyitva a globalizáció korszakát.

1968 májusa Franciaországban egy nagyon is világméretű forradalmi időszak epicentrumát jelentette. Mint minden esemény, ez is több idő­síkba illeszkedett, bekövetkezte pontosan nem volt megjósolható, és új lehetőségek előtt nyitott utat. Az 1965-től 1973-ig terjedő periódus a mélyreható változások korszaka volt. Egy hosszabb időszak részét jelen­tette, amely a hatvanas évek elején vette kezdetét, s a nyolcvanas évek elején ért véget. E korszakot eleinte a dekolonizáció, a vége felé pedig a neoliberalizmus térhódítása határozta meg, amely egyúttal megnyitotta a globalizáció új szakaszát. Ez az esemény megkövetelte az előzmények újraolvasását, átrendezte a tényeket és azok interpretációját, irányt sza­bott a fejlődésnek, és rámutatott felforgató missziójára.

Az időbe beágyazódva két folyamat indult útjára 1968 májusában. Az egyik az a hatalmas méretű társadalmi mozgalom volt, amely vegyítette az események kapcsán detonátorként szolgáló, türelmetlen nemzetközi egyetemi diákságot a szociális és politikai harccal, valamint a munkás­mozgalommal, amely még mindig stratégiai helyet foglalt el, és amely a hallgatók küzdelmével való egyesülése következtében irányt adott az eseményeknek. A másik a világról vallott felfogás megújulását és ennek megnyilvánulását jelentette. Ez a megújulás új és meghatározó esz­meáramlatok keveredése nyomán jöhetett létre, teret engedett a heves művészeti és kulturális forrongás előtt. Ezek a folyamatok befolyásolták a világ geopolitikai átrendeződését, ami együtt járt az enyhülés lezárulásá­val. Ez az átalakulás a dekolonizáció kibontakozása, a szovjet birodalom válsága és az Egyesült Államok, Európa és Japán alkotta új, domináns tömb létrejötte körül szerveződött.

1968 májusa Franciaországban nem derült égből villámcsapásként bontakozott ki. Már jóval a májusi francia események előtt számos országban egyetemeket foglaltak el. Sőt, a viták és a gondolkodás meg­újítása már legalább 1960 óta zajlottak. Ahogy mindez összekeveredett a munkások harcával, az a forma adta a francia helyzet sajátos jellegét, amelyet ebből a szempontból csak az olaszországi „lopakodó május­hoz" (mai rampant) hasonlíthatunk. Ebben a cikkben a franciaországi mozgalmat csak a nemzetközi mozgalomra való hivatkozás kapcsán fogjuk érinteni.

1. Féktelen, szilaj diákinternacionálé tört előre a világ színpadán.

1960-ban az ifjúság kiterjedtebb mozgalmának határozott formájaként a világ több pontján diákmozgalom ütötte fel a fejét új problémákat he­lyezve előtérbe. A gyarmati háborúk katalizátorként hatottak ezekre a mozgalmakra és radikalizálták őket. E konfliktusok az érintett országokat katonai beavatkozásra késztették, ami együtt járt a hadseregben később évekig szolgáló fiatalok besorozásával. Franciaország Algériában harcolt (1954-től 1962-ig), az Egyesült Államok Vietnamban volt lekötve (az 1965-i első légitámadásoktól Saigon 1975-ös elestéig), Portugália pedig a saját gyarmatain bonyolódott hosszú konfliktusba (egészen az 1974-es „szegfűk forradalmáig"). Ezekben az országokban a háborúellenes mozgalmakat az ifjúság széles rétegei támogatták, egyúttal átalakultak a nemzedékek közötti kapcsolatok. Más országokban a háborúellenes mozgalmakkal való szolidaritás hozzájárult a nemzetközi diákmozgalom kibontakozásához. Ezek a mozgalmak megértették, mit is jelent a deko­lonizáció történelmi folyamata. Radikalizálódtak a rendfenntartó erőkkel való összecsapásaik nyomán, a rendőri fellépés pedig elmérgesítette az egyetemi intézmények és a politikai hatalom közötti viszonyt. Ezek a mozgalmak egyre élesebb kritikát fogalmaztak meg az általuk gyarmato­sítónak, tekintélyelvűnek, hierarchizáltnak és erkölcsprédikátornak tartott társadalmak fejlődésével szemben.

A diákmozgalom az elismeréséért, a függetlenségéért küzdött, és saját orientációját kereste. Jelen volt egész Európában és az Egyesült Államokban. Franciaországban például 1962-ben az UNEF¹ – miután az algériai béke iránti elkötelezettsége példátlanul radikalizálta – ismét erőre kapott, amikor elutasította az egyetemi felvételi bevezetését és védte a hallgatói jogokat. 1965-től kezdve a német egyetemisták tiltakozó mozgalma – Berlinből kiindulva – az egész NSZK-ban elter­jedt, elítélve a gyűlések betiltását és a tanulmányokra fordítható idő korlátozását. Ugyancsak 1965-ben Madridban csendes felvonulást tartottak, tiltakozva a hivatalos hallgatói szervezet megválasztásának kormányzati kontrollja ellen. 1966-ban Nagy-Britanniában létrehozták a Radical Student Alliance-t, mert elutasították a hallgatói érdekvédelmi szervezet reformistának ítélt vezetését. 1967 decemberében a madridi gazdaságtudományi kar bezárása ellen tiltakozó hallgatói demonstrációk átterjedtek Barcelonára, Salamancára és Spanyolország többi részére. Londonban óriási tüntetéseket tartottak, 1968 februárjában pedig elfog­lalták a Leicesteri Egyetemet, megkérdőjelezve a hallgatói képviselet addigi formáit. 1968 márciusában a Sevillai Egyetem bezárása miatt Madridban, Zaragozában, sőt még az Opus Dei² Bilbaóban található Navarrai Egyetemén is zavargások robbantak ki. Áprilisban Madridban négynapos lázadás tört ki, amelyet Sevillában, Bilbaóban és Alicantéban továbbiak követtek. A madridi barikádok arra kényszerítették a spanyol kormányt, hogy reformokat vezessen be.

A vietnami háború elleni tüntetések radikalizálták és egyesítették a diákmozgalmakat. Ezek közvetlenül támadták az amerikai hatóságokat az Egyesült Államokban, majd Európában, Japánban és a világ többi részén. 1964 őszén Berkeleyben a Free Speech Movement a Vietnam Day Commitee³ előfutára lett. 1965 elején kezdődtek az Egyesült Álla­mokban az első katonaibehívó-égetések és az 1962-ben létrejött SDS (Students for a Democratic Society) által szervezett első washingtoni tüntetések. 1965 nyarán Oxfordban és a London School of Economics-on megtartották az első „teach in"-t,⁴ 1966 nyarán pedig Bertrand Russell útjára indította a Vietnami Törvényszéket,⁵ amely 1967 májusában Stockholmban tartotta plenáris ülését. 1966-ban Berlinben sor került az első nagyszabású tüntetésre. 1967 októberében Washingtonban az SDS diákszervezet aktivistái áttörték a Pentagon körül felállított kordont. Annak ellenére, hogy a hippik virágokat dugtak a katonák puskáinak csövébe, utóbbiak erőszakot alkalmazva oszlatták szét a tüntetőket. 1968 januárjá­ban a Zengakuren⁶ felhívására japán diákok tiltakozó megmozdulást tartottak az amerikai Enterprise repülőgép-hordozó kikötése miatt – 300 tüntetőt letartóztattak. 1968 februárjában Amerika-ellenes tüntetések söpörtek végig az NSZK több mint tíz nagyvárosán. 1968 márciusában Rómában és Londonban az Egyesült Államok nagykövetségeinél tar­tott demonstrációk során véres összecsapások robbantak ki a rendőri erőkkel. Tokióban gimnazisták tömegei özönlöttek az utcára. Spanyol­országban a hallgatók a vietnami békéért és az amerikai bázisok ellen tüntettek. 1968 áprilisában a New York-i Columbia University elfoglalása kiszélesítette az összecsapások színterét.

2. A diákmozgalmak az adott helyzetben a politikai és társadalmi harc detonátoraként szolgáltak. A hallgatói mozgalmak intenzív és változatos vitákat folytattak, amelyek nyomán megkérdőjelezték az egye­temi intézményeket és szerepüket a társadalmi fejlődés radikális kritikája terén. 1968 előtt számos esetben a diákmozgalmak szorosan nyomon követték a politikai helyzet alakulását, amire sorozatosan úgy reagáltak, hogy az megrázkódtatta a különböző színezetű hatalmakat. Ez történt Prágában, Varsóban és Belgrádban a szovjetrendszer megkérdőjelezése révén. De ez történt Madridban, miként Athénban vagy Lisszabonban is, ahol meg az európai diktatúrákat rengették meg. Ez vonatkozik Mexikóra és még nagyon sok más országra is, ahol nyilvánvalóvá vált a szociális viszonyok és a geopolitikai alávetettség közötti összefüggés. Az Egyesült Államok esete szintén hasonló, itt a diákmozgalom a diszkrimináció-és rasszizmusellenes mozgalom összefonódásáról beszélhetünk. És végső soron ez érvényes a diákmozgalmak és a munkásmozgalmak egyesülésére, főképpen Olaszországban és Franciaországban, valamint kisebb mértékben Spanyolországban. 1968 után számos helyen olyan mozgalmak bontakoztak ki, amelyek sajátos helyzetükből kiindulva 1968-ban előtérbe kerülő különböző kérdésekre kerestek választ: ilyen volt a szociális harc elsőbbsége és a hatalommal fenntartott kapcsolatok megkérdőjelezése.

A diákmozgalmak radikalizálódtak és nyíltan politikai kérdéseket kezdtek feszegetni. 1962-ben az Egyesült Államokban az SDS nyi­latkozata kitért a generációs ellentétekre, a déli államok problémáira, a hidegháborúra és az atombombára. 1965-ben létrehozták a FUNY-t (a Free University of New Yorkot). Nyugat-Berlinben afrikai és német hallgatók tüntettek egy rasszizmussal vádolt film bemutatása ellen, s ez a rendőrséggel való összecsapásba torkollott. 1965-1967-ben a provók⁷ Amszterdamban felszabadították a képzeletet, és felfedezték az ökológia, a feminizmus, az anarchizmus, a szolidaritás megannyi útját-módját. 1966-ban megtartották az első diákszemináriumot a Német Egyetemisták Szövetsége (AstA) és a francia FGEL (Bölcsészhallgatók Általános Szövetsége) részvételével. 1967 júliusában az AstA – Herbert Marcuse jelenlétében – közzétette a „Kritikai Egyetem szemináriumainak ideiglenes jegyzékét". 1967 novemberében Londonban elindították az El­lenegyetemet. A Sindzsukuban, Tokió egyik kerületében kitört erőszakos zavargások után a japán nagyvállalatok bejelentették, hogy a letartóz­tatott diákok közül senkit sem fognak alkalmazni. 1967 novemberében Olaszországban a trentói és a torinói egyetemfoglalások más városokra is átterjedtek. 1968 márciusában a képzőművészeti kar elfoglalásakor a torinói Vörös Gárdisták a professzorok megválasztását követelték.

Drámai módon, az egyesült államokbeli események állandóan hivatko­zási alapként szolgáltak a világméretű lázongás számára. 1965 augusz­tusában lázadás robbant ki Los Angeles Watts nevű városrészében. 1966 októberében Oaklandben a Fekete Párducok megalakulása elindította a frontális lázadás korszakát. A Fekete Párducok vezetőit 1968 januárjá­ban San Franciscóban letartóztatták. Martin Luther King 1968. április 5-i meggyilkolása az egész világot megdöbbentette; az eseményt száztíz amerikai városban zavargások követték, amelyek során tucatnyian éle­tüket vesztették, több ezren pedig megsebesültek. 1968. május 13-án Washingtonba érkezett a szegények menete.

Mindezzel együtt járt a szovjetrendszer megkérdőjelezése annak eu­rópai perifériáján, ami kihangsúlyozta a tiltakozás világméretű jellegét. 1967 októberében Prágában spontán diákmegmozdulás kezdődött. 1968 januárjában Varsóban ötven egyetemi hallgatót letartóztattak, Adam Michniket pedig elbocsátották az egyetemi állásából, mivel egy szovjetellenesnek ítélt színdarab betiltása ellen tiltakozott. Márciusban a varsói diákmegmozdulások átterjedtek az egész országra. A lengyel egyetemek sztrájkba léptek, a hallgatók pedig Krakkóban és Poznanban is összecsaptak a rendőrökkel. A varsói Műszaki Egyetem elfoglalása megmutatta, hol található a mozgalom epicentruma. 1968 júniusában Belgrádban a filozófiai és szociológiai kar elfoglalásakor kijelentették: „Elegünk van a vörös burzsoáziából!" A mozgalom azonban a maga teljességében Csehszlovákiában bontakozott ki. 1968 márciusában húszezer fiatal nagygyűlésén elfogadták a prágai ifjúság manifesztumát. Václav Havel Az ellenállás témájához című áprilisi cikke kiemelte ennek jelentőségét. Május 1-jén Prágában hatalmas tömeg támogatta Alexan­der Dubceket és a pártvezetést. 1968. augusztus 20-án bekövetkezett Csehszlovákia inváziója; a szovjet tankok „rendet teremtettek". A prágai tavasz demokratikus követelései és az eltiprása keltette megrázkódtatás mély repedéseket idézett elő a szovjet tömbön.

1968 áprilisában és májusában a mozgalom felerősödött Nyugat-Eu­rópában, elterjedt és elmélyült. Szaporodtak és fertőzővé váltak az egye­temfoglalások. 1968 áprilisában Rudi Dutschke, a német SDS vezetője egy ellene elkövetett merényletben súlyosan megsebesült. A mozgalom kibővült és magába szippantotta a gimnazistákat és a fiatal munkásokat is. Erőszakos összecsapások robbantak ki Nyugat-Berlinben, Ham­burgban, Münchenben, Hannoverben. Olaszországban a nyugtalanság átterjedt Pisára, Milánóra, Firenzére, Rómára, Nápolyra, Velencére, Cataniára, Palermóra és Trentóra. 1968. május 13. után a franciaországi események doppingként hatottak a nemzetközi mozgalomra. 1968. május 29-én Rómában barikádokat emeltek a felborogatott autókból. Brüsszelben elfoglalták a rektori hivatalt. Novemberben Nagy-Britanniában egymást követték az egyetemfoglalások. 1969. január 24-én Madridban az egyetemi válság a rendkívüli állapot kihirdetéséhez vezetett.

A mozgalom azonban nem korlátozódott Európára. Mexikó ezen a téren fontos szerepet játszott. 1968 júliusában az olimpiai játékokra ké­szülődő Mexikóvárosban az egyetemi hallgatók Kuba-párti tüntetést szer­veztek, amelyet keményen megtoroltak. Augusztusban háromszázezer tüntető vonult végig Mexikóvároson. Szeptemberben háromezer embert tartóztattak le, a rendőrség pedig megszállta az egyetemi negyedet és az Autonóm Egyetemet. Barikádok emelkedtek a Tlatelocón, a Három Kultúra terén a lakosság segítségével. Október 2-án támadásba lendültek a tankok és több tucatnyian vesztették életüket. Bertrand Russell támo­gatásával felhívást tettek közzé az olimpiai játékok bojkottjára, amelyet széles körben terjesztettek.

Az összecsapások egymást érték nagyon sok országban. Egyiptomban a Palesztina ügyében tartott 1968. áprilisi és májusi megmozdulások az 1972-i diákmozgalomban folytatódtak, amely kihatott Szadat politikájára. A diáktüntetések hatalmas méreteket öltöttek Pakisztánban. Algírban a hallgatók elérték Bumedien politikájának megváltozását. Szenegálban is igen hevesek voltak a diákmegmozdulások 1968 folyamán. Omar Blondin Diopot, a franciaországi Március 22. Mozgalom egyik alapítóját, 1973-ban Dakarban, a zárkájában meggyilkolták.

3. A diákmozgalom összefonódása a szociális küzdelemmel és a munkásmozgalommal irányt szabott a korszaknak. Midőn a diákmoz­galmak nyilvánvalóvá tették a mély társadalmi repedések meglétét, felka­varták a politika állóvizét. Az oktatási és egyetemi rendszer a társadalmi ellentétek centrumában helyezkedett el ama szerepe révén, amelyet a társadalom reprodukálása és átalakítása terén játszott. Találkozott a rezsimek politikai fejlődése és a szabadságjogok biztosítása iránt érzé­keny kispolgári értelmiség követeléseivel. Nicos Poulantzas aláhúzta a társadalmi rétegek szerepét a fasizmusból való „békés kilábalás" terén Spanyolországban, Görögországban és Portugáliában. Csakhogy a ter­melés kapcsán folytatott társadalmi harc, s különösen a munkások harca adta a mozgalomnak a valódi jelentősségét. A nagyszabású sztrájkokkal és általánossá válásukkal kezdődött a konfrontáció; a szakszervezetek bevonására pedig azért volt szükség, hogy magasabb szintre lehessen lépni, és tervbe lehessen venni az eltökélt és offenzív általános sztrájkot. A munkásmozgalom mindvégig stratégiai helyzetben maradt, még akkor is, ha nem foglalta magában a társadalmi mozgalom egészét. A diákharc és a munkások küzdelmének összefonódása össztársadalmi dimenziót kölcsönzött a mozgalomnak, és megkönnyítette a társadalom legna­gyobb részének a mozgósítását. Franciaországban és Olaszországban a diákmozgalmak és a munkásmozgalom összefogása és az általános sztrájkra való áttérés jellemezte 1968 májusát.

Az ötvenes években elkezdődött ipari modernizáció nem volt konflik­tusmentes. A fordi kompromisszum a taylorizmusnak való behódolást és a munka tudományos megszervezésének elkeresztelt militarizációt jelen­tette. A szakszervezeti mozgalom rendszerellenes mozgalomként növelte a sztrájkok számát. A belső piacra alapozott növekedés a fogyasztást a szabályozás módjává, az egyes társadalmi rétegek integrációjának és megrendszabályozásának tényezőjévé változtatja. A gondoskodó állam magára vállalta a közvetett bér kifizetését és a közszolgáltatások révén biztosította az egészségügyi ellátást, az oktatást és a nyugdíjellátást. A demokratizálódás az oktatási rendszerre, az esélyegyenlőség és az érdem előtérbe állítására támaszkodott.

A termelési folyamat eme forradalma mély társadalmi felfordulással járt együtt. Az élenjáró szektorok új munkásosztálya új fizetett rétegekkel: technikusokkal, káderekkel és mérnökökkel bővült. A futószalag másik oldalán a munka leminősítése új társadalmi csoportokat: nőket, fiatal városlakókat, vidékről a városba költözőket és külföldi bevándorlókat érintett. A két csoport közül a stabil munkahellyel rendelkező, szakképzett munkások tartották fenn a munkásmozgalom történetében gyökerező szakszervezeti mozgalom képviseletét.

A hallgatói közeg változásnak indult. A termelési módszerek gépesíté­sének és a munkások szakképzésének és ellenőrzésének kettős folya­mata, továbbá a társadalmi integráció maga után vonta a hallgatói lét­szám ugrásszerű növekedését. Franciaországban az egyetemi hallgatók száma, amely a megelőző nyolc évben megduplázódott, 1968-ban elérte az 500 ezer főt. Másfelől ezeknek a termelési folyamatba integrálódott rétegeknek a – jóllehet relatív – proletarizálódása ellentmondásba került a kispolgárságnak ígért jövőképpel. Ez az ellentmondás visszhangra lelt a diákok nehéz életkörülményeiben, amelyet csak hangsúlyosabbá tett az urbanizációs válság és a lakáshelyzet megoldatlansága, s amely találko­zott a diákmiliő nyomorúságának szituacionista téziseivel. A diákmozga­lom kiterjedt az egyetemi dolgozókra, különösen a fiatal tanársegédekre, valamint a gimnazistákra. A hallgatói mozgalom visszautasította azt a szerepet, amelyet a jövő káderei számára kijelöltek, és megkérdőjelezte a hierarchiát, a tekintélyt és az elit reprodukcióját.

A gyors ütemben iparosodó országokban a társadalmi feszültségek súlyosbodtak. A szakszervezetek érzékenyen reagáltak a mozgósí­tásra. 1967-ben az IG Metall képviselői részt vettek a diákok nyugat­berlini nagygyűlésén. A szakszervezetek haboztak az élesen kritikus diákmozgalommal szembeni bizalmatlanság és a nyíltan adódó lehe­tőségek között. Spanyolországban a munkásbizottságok részt vettek a diákmegmozdulásokban, az összefogás azonban Franciaországban és Olaszországban volt a leglátványosabb. 1967 novemberében Olaszor­szágban a Fiat munkásaival vállalt szolidaritásból tüntettek a hallgatók, ami összekapcsolódott a trentói, a torinói egyetemek elfoglalásával, majd a foglalások Milánóra, Rómára és Nápolyra való átterjedésével. Már ekkor érzékelhető volt a különböző elkötelezettségű csoportok sok­színűsége (Vörös Gárda, Uccelli, autonómok, szituacionisták, trockisták, maoisták), amelyek lendületet biztosítottak a diákmozgalomnak anélkül, hogy közülük bármelyik is ki tudta volna sajátítani a maga számára az irányítást. 1968-ban az agitáció elérte az egyetemeket és a gyárakat. Az OKP kinyilvánította, hogy ellenzi a diákmozgalmat, de azért több kerek­asztal-beszélgetést szervezett az ifjúság lázadásáról. 1968 májusában új történelmi tömb létrehozását javasolta, amely magában foglalta volna a hallgatókat és a munkásokat is. Novemberben sztrájkhullám söpört végig, a gimnazisták csatlakoztak az egyetemi hallgatókhoz és a társa­dalmi mozgósításhoz. 1968. december 5-én Rómában bejelentették az általános sztrájkot.

Franciaországban az iparosítás terén a gyarmati háborúk miatt bekö­vetkezett lemaradás most erőltetett ütemű modernizációba csapott át. A szakszervezetek, megosztottságuk ellenére, csatlakoztak a mozgalom­hoz. A gyárfoglalások a társadalmi elismerés rendkívüli pillanatai voltak. A hatékony és jelképes küldetéssel bíró általános sztrájk a mozgalmat a csúcspontjára repítette. A jobboldali pártok masszív választási győzelme nem szüntette meg a társadalmi erők közötti kapcsolatot. A sokat vitatott grenelle-i tárgyalások során az 1936-os Népfront óta a legkedvezőbb megállapodásokat sikerült kiharcolni. A társadalmi mozgalom meghajtó ereje nem merült ki. Ez majd a munkás- és parasztbizottságok különféle formáiban fogja erejét veszíteni. 1973-ban pedig ismét magára talál a „LIP harcában", amely az önigazgatást helyezte előtérbe.⁸ Hangsúlyos­sá vált benne a paraszti küzdelem, a dolgozó parasztok mozgalmának fejlődésével együtt, amelyet Bernard Lambert és a larzaci felvonulások tettek közismertté.⁹ Teret nyitott a társadalmi emancipáció nagyszámú kollektív formáinak és az olyan újdonsült társadalmi mozgalmaknak, mint az új feminista mozgalmak, a fogyasztói mozgalmak, a homoszexuálisok mozgalmai, az első környezetvédő mozgalmak és a szolidaritási moz­galmak széles spektruma.

4. 1968 májusát a világ gondolkodásmódjának megújulása és annak megnyilvánulásai jellemezték. Az ötvenes évek vége óta, sőt helyenként már 1947-től kezdve új és hatalmas eszmeáramlatok járták be a világot. Ezek az eszmék bizonyos helyeken az adott országtól, az időponttól és a helyzettől függően bukkantak a felszínre, de 1965-től erőteljesen koncentrálódtak. A radikális kritika és a kritikai elmélet kere­sése révén kerültek előtérbe. 1968 májusa korántsem teremtette meg az értelmiségiek egységét. Ne feledkezzünk meg Raymond Aron haragjáról, aki egyik legvisszafogottabb kijelentésében így fogalmazott: „egyszerű és tragikus »pszichodrámáról« beszélhetünk". A következőkben kiemel­jük azokat az eszméket, amelyek megteremtették ezt az intellektuális mozgalmat, még ha egyesek, akik az adott pillanatban képviselték őket, később túl is léptek rajtuk. Rámutatunk néhány olyan témára, amely meghatározta 1968 májusát és az utána következő időszakot. A csupán illusztráció gyanánt kiemelt nevek azokat a személyiségeket hivatottak felidézni, akik mások mellett formalizálták és világosan kifejtették a szóban forgó eszmeáramlatokat. A hallgatók véleményével és számával, valamint a viszonylagos autonómiára és a nemzetközi körforgásra adott válaszokkal kapcsolatos egyetemi krízis jelentős mértékben elősegítette ennek az áramlatnak a megerősödését, kiérlelődését és elterjedését. Kiemelte az egyetemek áteresztő képességét, főleg a társadalmi moz­galmak értelmisége, mindenekelőtt a munkásértelmiség által képviselt kérdések és reflexiók vonatkozásában.

A kritikai látásmód az ipari társadalmak elemzéseiből és új paradig­máiból: a fordizmusból, a keynesianizmusból, a gondoskodó államból, a szociálliberalizmusból és a szociáldemokráciából táplálkozott. Nagy jelentőséget tulajdonított a munkásosztály átalakulásának az új mun­kásküzdelmek jelentésein keresztül, ahogy azt Daniel Mothé, Serge Mallet, Emma Goldschmidt rendkívül nagyszámú művei aláhúzzák. Új perspektívákat nyitott Bernard Lambert dolgozó parasztjainak újabb ál­lásfoglalásával. Gazdagodott főleg Pierre Naville-nak az állam természe­téről közzétett elemzései révén. Olaszországban az eszmék látványos módon születtek meg, elsősorban a Luciana Castellina, Lucio Magri és Rossana Rossanda által létrehozott Il Manifesto című lap segítségével. Ez a kritika megkérdőjelezte a technikai civilizációt, a produktivizmust, a fogyasztói társadalmat.

A marxizmus revíziója, különösen annak nyugati változata, a sztáliniz­mus bírálatából és a szovjetrendszertől való eltérésből táplálkozott. Nagy lökést kapott a kínai-szovjet szakítástól és a sokasodó, főleg kubai és vietnami példáktól. A totalitarizmus és a bürokrácia analízise kifinomul­tabbá vált. Cseh és lengyel, na meg néhány jelentős szovjet értelmiségi, köztük Szaharov képviselte ezt. Belgrádban Milovan Gyilasz kísérletet tett a létező kommunizmus osztályelemzésére. Az állam- vagy pártkapi­talizmus analízisével vitába szállt Charles Bettelheim és Paul Sweezy. Az Egyesült Államokban több közgazdász, például Harry Magdoff, megfejtette az amerikai imperializmus titkát. A marxizmus revízióját a függetlenné vált volt gyarmatokon is elvégezték a nemzetközi rendszer és az új rezsimek vizsgálatával. Samir Amin és André Gunder Frank vizsgálat tárgyává tették a kapitalizmus terét, világát és hosszú időtar­tamát. Az Egyesült Államokban Immanuel Wallerstein a kapitalizmus történetét kutatta, és együtt dolgozott többek között Fernand Braudellel és Georges Dubyvel az Annales iskola történettudományi módszerének újbóli megalapozásán.

1968 májusának evidenciájává vált, hogy a bürokratikus totalitarizmust és a magát liberálisnak kikiáltó nyugati társadalmakat egységesen kell szemlélni. 1949 és 1967 között ezen dolgozott a Socialisme ou barbarie című folyóiratban mindenekelőtt Cornelius Castoriadis, Claude Lefort és Jean-Francois Lyotard, az Arguments című lapban pedig Edgar Morin és Kostas Axelos. A kétféle rezsim egyazon kritikája, kiterjesztve az újonnan függetlenné vált államokra, a különbségeiken túl rámutatott a magánkapitalizmus, a bürokratikus rendszerek, modelljeik és fejlődésük egységességére. Ezenkívül olyan utakat nyitottak, amelyeket 1968 máju­sa fedezett fel, ilyen volt a szabadságjogok, a kreativitás és a nyílt önigaz­gatás pályája. Ez a vita nem valamiféle lomha, hosszú folyam módjára zajlott, hanem telve volt szenvedéllyel és heves érzelmekkel. Egymással ellentétes, eltérő, különböző trockista és maoista, guevarista, anarchista és szituacionista, reformista, radikális stb. áramlatok sokaságába torkol­lott, amelyek lázasan gyártották a korszakról, a hatalom megszerzésének stratégiáiról, a szocializmus építéséről szóló elemzéseiket.

A marxizmus továbbra is aktuális kérdés maradt. A XIX. században a marxizmusnak sikerült hidat vernie különböző fejtegetéseiben a tudomá­nyos gondolkodás és az akkoriban a munkásmozgalomban megtestesülő társadalmi mozgalom között. A dogmatizmus azonban lerombolta ezt a hidat. Ám a megújulás mégis a marxizmusból kiindulva történt meg. Immanuel Wallerstein hozakodott elő azzal, hogy a skolasztikus gondol­kodás mintájára, amely a kereszténységből, az egyház nyelvét használva emelkedett ki, a marxizmus meghaladása is a marxizmus nyelvezetének felhasználásával fog végbemenni, amely a társadalmak fejlődésének megértéséhez továbbra is kulcsfontosságú marad.

A strukturalizmus a fennmaradó egzisztencializmus örökébe lépett. Sartre teljes súlyával ránehezedett a mozgalom kultúrájára és feje búb­jáig belemerült 1968 májusának eseményeibe. Sok egyéb hozzájárulása mellett ő kölcsönözte a mozgalom számára a körülményekre és a szituá­ciónak megfelelő szabadságra való hivatkozást. Simone de Beauvoir sok tekintetben viszonyítási ponttá vált, főleg, de nem kizárólag a feminizmus új nemzedéke számára. Ennek hangja megújult az írónő 1949-ben írt A második nem című könyvének a fiatal nők és férfiak új generációja általi felfedezésével. Utóbbiak megértették a nyugodt és mélyreható állítás fontosságát: a nők nem nőnek születnek, hanem azzá válnak. A struktu­ralizmus megújította és felfedezte a társadalomtudományokat. A közgaz­daságtant gyökeresen felforgatta Althusser mester, elsősorban a Lire le Capital [Olvassuk A tőkét] című könyvével, továbbá Étienne Balibar és az École de la Régulation, a strukturális antropológiát Claude Lévi Strauss munkássága, valamint Emmanuel Terray, Claude Maillassoux és sokan mások, aztán a szociológiát Bourdieu és Passeron (a Les Héritiers 1964-ben és a Reproduction 1970-ben), a pszichoanalízist Lacan és a Freudi Iskola. A tudományok általános felfordulásából emeljük ki a szituáció szempontjából fontosabbakat: a jogtudomány szembekerült az anarchista forgószéllel, a neveléstudomány körüli ciklon ekkor kezdett kibontakoz­ni, a nyelvészet megújításán pedig mindenekelőtt Noam Chomsky és Umberto Eco fáradozott.

1968 májusa felszámolta a marxizmus és a pszichoanalízis birodalma közti hidat. Herbert Marcuse a Freudról szóló művei révén ebben meg­határozó szerepet játszott: az Érosz és civilizáció 1955-ben, Az egydi­menziós ember 1964-ben jelent meg. Nyilvánvalóvá tette „a libidó nem represszív fejlődésének lehetőségét az érett szakaszba lépett civilizáció körülményei között". Bizonyos folytonosságot biztosított a Frankfurti Is­kolával, hatalmas hatást gyakorolt a német szélsőbaloldalra közvetlenül Rudi Dutschkén keresztül – minden mozgó fronton jelen volt. Emlékez­tetni kell William Reich újrafelfedezésére, és Az orgazmus funkciója újbóli kiadására (első kiadás: 1927), valamint A fasizmus tömegpszichológiája ismételt megjelentetésére (első kiadás: 1934).

1968 májusa előtérbe helyezte a törekvést az egyéni autonómia el­érésére. Mindez magában foglalta az elidegenedés elleni harcot, amely 1968 májusának egyik vezérszava lett. Az elidegenedés tudatára való ráébredés a mindennapi élet radikális kritikájából származott. Azt hirdette, hogy a közös politikai gondolkodás a mindennapok radikális megkérdője­lezéséből is megszülethet. A németországi mozgalmakban aktívan részt­vevő Jürgen Habermas felhívta a figyelmet a Frankfurti Iskola oktatási rendszerére, az imperializmusra, továbbá a szocialista forradalomra, a kultúrára, valamint a tőkés rendszerre, a pszichológiára és a társada­lomra vonatkozó elméleti kritikájára. Antonio Gramsci a kultúráról és a politikáról szóló ragyogó elemzéseivel ismét polgárjogot nyert, ami pél­dául a politikai tömegmozgalmakkal kapcsolatban új inspirációkat keltett. Henri Lefebvre elemezte és bírálta a mindennapi életet, a várost, továbbá az urbanizációt, a változások szociológiáját és a modernség kritikáját. A szituacionisták kritikája, amely a Szituacionista Internacionálén keresztül terjedt, s jelentős szerepet játszott az események előkészítésében és nemzetközi terjedésében, pusztítónak bizonyult. Három figyelmeztető pamflet is megjelent 1967-ben: Guy Debord: A spektákulum társadalma [La société du spectacle, magyarul Bp., 2006, Balassi], Raoul Vaneigem: Értekezés az élni tudásról a fiatal generációk számára [Le traité de savoir vivre á l'usage des jeunes générations] és Mustapha Khayati: A diákmiliő nyomorúságáról [De la misére en milieu étudiant]. Új csapásirányt vettek főleg a látványos keres­kedő és fogyasztói társadalom, és a médiumok természetét és szerepét illetően. Szerintük a mindennapi életet a szó szoros értelmében gyarma­tosították. Az egyéni autonómiára való törekvés együtt jár az erkölcsök átalakulásával, a test felszabadulásával és a szexuális forradalommal. A szexualitás érthetővé teszi az elidegenedést, konkretizálja a modern világ nyomorúságát és kiemeli a szűkösség kegyetlenségét.

Az önállóságra való törekvés, a kinyilvánított individualitás nem állt ellentétben a társadalmi szolidaritással, az emancipációval és a kollektív elkötelezettséggel. Olyannyira nem, hogy 1968 májusa világossá tette – ahogy Kristin Ross nagyon helyesen megfogalmazta – az egyenlőség szenvedélyét, a tömegek által követelt és a jelenbe illeszkedő egyenlőség passzióját. Nem 1968 májusa jelentette a szentté avatott individualizmus és a liberális ellenforradalom okát; az 1968 májusára adott konzervatív reakció lett a kezdeményezőjük. 1968 májusa ismét megerősítette, hogy szabadság és egyenlőség, a helyzettől függően, egymással összeegyeztethetők; hogy csupán a konzervatív reakció egyszerűsítette le e problémát puszta „emberi jogi" kérdéssé, s alacsonyította le a demok­ráciát a piac, a politikát pedig az igazgatás színvonalára. 1968 májusa a szabadságot nem az igazságtalanság ellenében nyilvánította ki, hanem azt szükségesnek ítélte az igazságtalanság ellen folytatott harcban. 1968 májusának gyűlölete mindig is élő marad az uralmon lévők számára, azok számára, akik pusztításnak tartják az erkölcs, a munka, a hatalom, az állam és a nemzet bármiféle megkérdőjelezését, azt, ami kétségbe vonja az uralkodó társadalmi viszonyok reprodukálását.

A tekintélyelvűség és a hierarchia kritikája élesen világított rá a ha­talom kérdésére és az uralmi viszonyokra. Foucault a kórházon és a börtönön keresztül leplezte le e viszonyok természetét. A hatvanas évek minden megközelítése összefogott a kényszeren alapuló rendszerek és az önkényes ideológiák lerombolása érdekében. Az uralmi viszonyok nem maguktól értetődőek, hanem történetileg alakultak ki – legitimitá­suk feltételekhez van kötve. Az uralmi viszonyok bírálata kérdőre vonta a történelmet, s tovább erősödött, midőn szétszakadt a fátyol, amely a gyarmatosítás valóságát elleplezte. A mindennapi élet, a szexualitás, a férfi-nő kapcsolatok átpolitizálása ellentmondásos módon a hatalom hétköznapi formáinak elutasításába és az univerzális forradalom utáni vágyba torkollott.

1968 májusa után új trend született. Fordítsuk figyelmünket csupán egyik aspektusára, a mindennapi cselekvésről való gondolkodásra, az értelmiségi – nem csupán egyetemi – foglalkozás újfajta kapcsolatára a társadalmi és politikai cselekvéssel! A társadalmi gyakorlat megváltozá­sának helyet adó új megközelítések számos területet meghatároztak: Bourdieu példáját követve a szociológia, Deleuze és Guattari példáját követve a pszichoanalízis, a pszichológia, az oktatás és az orvostudo­mány stb. A hatalomgyakorlás és a végzet formáinak elutasítása ismét teret kínált a nőknek és a férfiaknak történelmük megkonstruálásához. A mozgósítás új formái bontakoztak ki: Foucault-t követve a hetvenes évek elején létrehozták a GIP-et (Groupe d'Information sur les Prisons). 1968 májusa felfedte az értelmiségiek gondolkodását, s nemcsak a külvilág, hanem elsősorban saját maguk számára. Az események sokuk gondol­kodását és magatartását megváltoztatták.

5. Az 1968-as felfordulást intenzív művészi és kulturális forrongás jellemezte. 1968 májusa azonos irányba terelt két, általában különböző megközelítést. Az egyenlőtlenségek és az igazságtalanságok társadalmi kritikája találkozott a munkában és a mindennapi életben tapasztalható elidegenedés művészi kritikájával. A kultúrát úgy fogták fel, mint min­denki közös javát. Ez a kultúra kiemelte az emberek azon szándékát, hogy a magukévá tegyék az életüket és a testüket. A hétköznapi élet és a médiumok bírálata maga után vonta és megnyitotta a társadalmi analízis, a divat vagy példának okáért a „sztárság" új megközelítéseit. A lázadó ifjúság belevetette magát a grandiózus hippi-gyülekezetekbe, a hatalmas rock-koncertekbe, amelyek együtt jártak a vietnami háború elleni tüntetésekkel.

A képzőművészeti iskolák és az építészeti karok voltak a mozgósítási központok. Így volt ez Olaszországban, Franciaországban és Nagy-Bri­tanniában. Az elfoglalt párizsi Képzőművészeti Főiskolán a plakátműhely nemesi levelet adományozott az Észak és Dél megannyi országában kibontakozó festőművészetnek. Az építészet vegyítette a szociális funkciót és az architekturális gesztust, a kollektív alkotást és az egyéni megformálást, a népi negyedek popularizmusát és a luxusgettók poszt­modern sznobizmusát.

Az irodalom a formát támadta. 1965-ben Georges Perec megírta A dolgokat. Állandóan kísérleteztek a forradalmi irodalommal. A Philippe Sollers által 1960-ban útjára indított Tel Quel című folyóirat közölte Barthes, Foucault, Derrida, Eco, Todorov stb. írásait. 1968-ban a csoport megvédte a forradalom iránt nyitott, avantgárd irodalom állásfoglalását, amely a marxizmust a freudizmussal vegyítette.

A mozi és a színház ezerféle módon vett részt a forradalomban. Pil­lanatokon belül minden finomkodást felszámoltak. Az Odéon Színház elfoglalása és az Avignoni Fesztivál megszállása a rettenetes türelmetlen­ségről tanúskodott. Jean-Luc Godard A kínai lány című filmjének sikere a posteriori figyelmeztető jel volt. A cannes-i filmfesztivál 1968. május 31-én történt elfoglalásának nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A kultúra és a művészi termékek piacosítása, valamint a médiaparádé fényei behatá­rolták a totalitárius utat. De 1968 májusa felfedte az állami vezérlést és a pénztőkét összevegyítő hegemóniának a törékenységét.

1968 májusa újra kapcsolatot teremtett a szürrealizmussal. A költészet tárgyává tette a felfoghatatlant, az irreálist, a valószerűtlent. Az 1968-as házfalakat elárasztották az uralmi viszonyok elutasításáról, a hatalom kísértésétől mentes, szabad világról szőtt álmok képei. 1968 májusának a falakon virító jelmondatait kétféleképpen lehet olvasni. Az önkifeje­zésnek ez a módja első látásra a képromboló, zabolátlan felszabadulás megnyilvánulása; a szólásszabadság magával ragadt és mámorossá tett. Közelebbről nézve viszont meglepő és nehezen megválaszolható kérdéseket vet fel. Vegyük például az egyik legvitatottabb jelszót: „Élvezz határtalanul!" Első látásra ez az egocentrizmus kicsúcsosodásának is fölfogható. De úgy is fel lehet fogni, hogy a kényszer vagy a hatalom által diktálthoz képest másként is lehet élvezethez jutni, a leküzdendő akadály helyett lehet más utat is választani.

Egyesek 1968 májusában „filozófiai tömegmozgalmat" véltek felfedezni (Jean Dollé – Roland Castro: Vive la Révolution). Deleuze és Guattari 1984-ben úgy elemezték 1968 májusát, mint tiszta, minden normális vagy normatív okozati viszonytól mentes eseményt, mint „a távolbalá­tás jelenségét, mintha egy társadalom hirtelen meglátná, mindazt, ami tolerálhatatlan, és azt is, hogy más is lehetséges". Henri Lefebvre új és termékeny koncepciót dolgozott ki, amelyben mindazok jól eligazodnak, akik átélték ezeket az eseményeket, „a forradalom ünnepét".

6. 1968 májusa új ellentétrendszereket és új konfliktusformákat eredményezett. Megkezdődött a dekolonizáció válsága, ami az új álla­mok számára a tekintélyuralmi és katonai rezsimekben nyilvánult meg. 1979-től kezdve a neoliberalizmus kétségbe vonta a New Deal szociális kompromisszumát és teret engedett az általános elbizonytalanodásnak. 1989-ben a Szovjetunió felbomlása¹⁰ betetőzte a válságot, amelynek sebességét hitetlenkedve figyeltük. A győztes hatalmi blokk új nemzetközi rendet teremtett.

1968 májusa megmutatta a New Deal szociális kompromisszumának határait. A hatvanas években a termelékenység és a belső piac növeke­dése nem szüntette meg a vállalatokon belül a hatalom önkényességét és a demokrácia hiányát. A gondoskodó állam megfeneklett az ifjúság egy részének ellenállásán. Az ipari kapitalizmus kínlódva hozta létre megvalósulásának társadalmi alapjait. A nemzetközi rendszer továbbra is az egyenlőtlen árucserén és a nyersanyagok kitermelésén nyugodott, s nem tette lehetővé a modell elterjedését a harmadik világban. 1968 után a fejlődési modell még nem merült ki, a következő évtizedben még tovább növekedett. Csakhogy a kukac már benne volt az almában; a fejlődés dinamikája többé már nem tűnt evidenciának. A hetvenes évek végétől kezdve a tőkés globalizáció új szakasza: a neoliberális korszak vette kezdetét. A pénzügyi kapitalizmus ráerőltette logikáját az ipari kapitaliz­musra, a vállalat a részvényesek diktatúrájának uszályába került. A teljes foglalkoztatásra való törekvést az infláció elleni harc követte, amely maga után vonta a munkanélküliséget és a bizonytalanságot. Domináns blokk szerveződött az Egyesült Államok, Európa és Japán körül, új nemzetközi rend jött létre a G7 vezetésével, amely marginalizálta az Egyesült Nem­zetek Szervezetét. Ez a rend a nemzetközi gazdasági szervezeteken: például a Nemzetközi Valutaalapon és a Világbankon; a kereskedelmi szervezeteken: például a WTO-n (Kereskedelmi Világszervezet) és a katonai szervezeteken: például a NATO-n nyugodott.

1968 májusa hozzájárult a szovjetrendszer határainak felfedéséhez. Az 1961-ben felépített berlini fal az enyhülés végét jelentette.¹¹ Felerősítette azt a folyamatot, amelynek eredményeként Nyugaton megszűnt a vita a Kelet felé fordulásról.

A Kína és a Szovjetunió közötti 1965-ös szakítás a kétpólusú világ végét jelezte. A kínai modell által kiváltott érdeklődés 1968-ban meg­tette a magáét, de az 1966-ban elindított kínai kulturális forradalom a szimpatizánsok legnagyobb részét meghökkentette. A Vörös Khmerek megdöbbentő és tragikus gyilkos őrülete teljessé tette az illúzióvesztést. 1968 eseményei Lengyelországban, főleg pedig Csehszlovákiában sú­lyosan megrázkódtatták a szovjet tömböt. Az 1976-ban megválasztott Jimmy Carter megpróbált kimászni a vietnami gödörből és a Khomeini Iránjával folytatott perpatvarból. Elindította offenzíváját, amely alaposan összekeverte a tőkés piacot és az emberi jogok látványos ideológiájára redukált demokráciát. 1980-ban Reagan rákényszerítette a Szovjetuniót a fegyverkezési versenyre,¹² végletesen korlátozva ezzel annak képes­ségét a szovjet társadalom belső fejlesztésére. 1989-ben eme külső offenzíva és a belső ellentmondások kombinációjának hatására, valamint a szabadságjogok és a demokrácia hiánya következtében bomlásnak indult a Szovjetunió. E bomlás gyorsaságát nehezen hittük el.

1968 májusa a dekolonizációból táplálkozott és együtt járt a válság­gal. 1968-ra a dekolonizáció még nem fejeződött be. Az algériai és a vietnami háborúhoz kapcsolódó küzdelmek megszabták a mozgalom ritmusát. Nem szabad megfeledkezni Palesztina még mindig befejezet­len és befejezhetetlen felszabadulásáról; a korszakot meghatározta az 1967-es háború, az 1970-es jordániai „fekete szeptember", az 1972-es müncheni merénylet és az 1973-as háború. 1975-ben Angola, Mozam­bik és Bissau-Guinea felszabadulása szorosan összekapcsolódott a demokrácia portugáliai megteremtődésével. Az apartheid bukására és Dél-Afrika felszabadulására 1993-ig kellett várni. A dekolonizáció vál­sága akkor kezdődött, amikor a dekolonizáció még be sem fejeződött. 1961-ben megalakult az el nem kötelezett mozgalom Belgrádban. A kibontakozó fejlődési modell összevegyítette az uralkodó államra, a nehéziparra, a parasztság felemelésére nagy hangsúlyt fektető megkö­zelítést a keynesi célkitűzésekkel. Ez rámutatott a nyugati produktivista és a szovjet megközelítés rokonságára. 1966-ban az ázsiai, afrikai és latin-amerikai népek havannai szolidaritási értekezlete – melyhez hoz­zájárult még Che Guevara 1967. októberi bolíviai halála – hivatkozási alapként szolgált a mozgalmak radikalizmusához. 1968-tól 1972-ig a diákmozgalmak rámutattak a déli országok politikai rendszereinek fejlő­désére. Leleplezték az állam természetét és képtelenségét a nemzetközi rendszer megkérdőjelezésére. Az egyéni szabadságjogok megsértése, a jogállam mulasztásai, a demokrácia tagadása jócskán csökkentették az állam társadalmi bázisát. A nemzeti felszabadulás osztályszövetségeinek felbomlása meggyengítette az államot. Az 1973-tól 1977-ig tartó olajvál­ság, úgy tűnt, magával hozza a harmadik világ és az el nem kötelezettek megerősödését. Valójában az újdonsült G7 offenzívája megfordította a tendenciát. Ez az offenzíva a sok-sok tekintélyuralmi és elnyomó rezsim ellentmondásaira és diszkreditálódására támaszkodott. Új, félelmetes fegyverét: az adósságválság-kezelést, úgy készítette elő és úgy alkal­mazta, mint a déli országok móresre tanításának egyik eszközét. Az előírt fejlődési modell minden egyes társadalomnak a világpiachoz való strukturális hozzáidomulásán nyugodott, s e piac szabályozását a tőke világpiaci logikáját megalkotó tőkekörforgás szabadsága biztosította.

7. Az új lendület és a restauráció közötti ellentmondás fennmaradt. 1968 májusa után megkezdődött a belőle származó, az új modernitást hordozó formák és eszmék progressziója, valamint a hatalom konzervatív válaszai közti éles feszültségek korszaka.

A korainak bizonyult vagy befejezetlen forradalmak viszonylagos kudarcuk miatt gyakran elnyomásba és restaurációba torkollanak. Az erkölcsi rend fölülkerekedett Franciaországban és szerte a nagyvilág­ban; a tekintély erényét vég nélkül ismételgették; az uralmi viszonyok legitimitását újra megerősítették. A forradalmi eseményeket követően sok esetben az apály, sőt a restauráció időszaka következett. A francia társadalom ehhez hozzá volt szokva: erre emlékeztet bennünket az 1789-es forradalom, az 1871 -i kommün és az 1936-os Népfront. Így hát 1968 májusa is megtapasztalta a szabadságjogok fellángolásának az individualizmusba való visszahúzódását, az egyenlőség utáni szen­vedély elitizmusba való átalakulását, az univerzalizmus szeretetének összekeveredését az elnyugatosítással és a képzelet behatárolását a piac térhódítása által.

Az új impulzusok folytatták térhódításukat. Az elindított perek, a „vo­nalas" gondolkodók gyűlölete és a marketingesek nyakló nélküli alkal­mazása ellenére 1968 májusának felforgató eszméi nem tűntek el. Az új társadalmi mozgalmak felújították a mozgósítást, az állampolgári tudat visszahódította a polgárjogot, a kollektív és a társadalmi meríthetett az egyéni autonómiából, a hatalmi viszonyok kritikája pedig új teret nyitott az emancipáció előtt.

1968 májusa mint a fennálló rend radikális megkérdőjelezésének kor­szaka, felszínre hozta a korábbi forradalmak megoldatlan problémáit. Ne feledkezzünk meg a dekolonizációs mozgalom kritikájáról és különösen a népszuverenitásnak és a nemzetállamok természetének a kérdéséről! Ugyancsak tartsuk szem előtt az 1917-es forradalom révén megszületett dilemmákat, mindenekelőtt a demokrácia és a szabadságjogok problé­máját! S végezetül emlékezzünk az 1930-as évek munkásharcaiból meg­születő bizonytalanságokra, elsősorban a vállalati demokrácia, valamint a szociális mozgalmak és az állampolgári tudat közötti viszony problemati­kájára! Napjainkra maradt a keynesi modell, a szovjetizmus és a nemzeti felszabadulásból származó modellek határairól történő elmélkedés.

A társadalom és a világ átalakításáról folytatott viták a mai napig aktu­álisak. A megoldatlan problémák közé tartozik a demokrácia definiálásra váró kérdése. E kérdés kapcsán heves viták zajlanak. Az Egyesült Álla­mok úgy tolta előtérbe a demokráciát, hogy szorosan összekapcsolta a tőkés piaccal és az emberi jogok látványos ideológiájával. Ez a cinikus tö­rekvés lehetetlenné teszi az igazságtétel megtagadásának elkendőzését, ami aláaknázza a demokráciát. Amint azt Jacques Ranciére kimutatta, ez felszínre hozza azoknak a demokráciagyűlöletét, akik máskülönben nagy előszeretettel hivatkoznak rá. 1968 májusának gyűlöletét mindig is a rend és a normák tisztelete határozta meg, amit a szabadság fuvallata kétségbe ejtett, az uralkodó osztályok pedig mindig is féltek és azóta is félnek, aggódnak egy újabb váratlan forradalom kitörése miatt. Az új konzervativizmus újraindítja a vitát 1968 májusáról.

Új rendszerellenes mozgalom, az alterglobalizmus¹³ folytatja a harcot, és újra szóba hozza a korábbi ellentéteket: a dekolonizációt, az 1917-es forradalmat, a 30-as évek munkásmozgalmát és 1968-at. 1968 májusá­nak lendületével kapcsolatban javasolja a végzetszerűség elutasítását, kijelentve, hogy lehetséges egy másik világ megteremtése, az önigazgató társadalmi fórumok tevékenysége, a társadalmi mozgalmak összefo­gása, amelyek közül sok ebben a korszakban jött létre; az alternatíva lehetősége azzal szemben, hogy a világot és az egyes társadalmakat a világméretű tőkepiac szabályozza, a jogok biztosítása mindazoknak, akik visszanyúlnak az egyenlőség iránti ragaszkodáshoz.

1968 májusának kora lezárult, de az általa gerjesztett hullámok még mindig éreztetik hatásukat és ellentmondásaikat.

*

E cikk egyes részeit a Jacques Capdevielle és Henri Rey által szerkesztett Dictionnaire de mai 68 (Paris, 2008, Larousse) bevezetőjéhez írtam.

 

(Fordította: Ferwagner Péter Ákos)

 

A cikk eredeti címe: Gustave Massiah: Mai 1968 dans le Monde. Forrás: Attac France, http://www.france.attac.org

 

Válogatott irodalom

A tanulmány elkészítéséhez Élise Massiah nyújtott értékes segítséget.

Dreyfus-Armand, G. – Gervereau, L. (szerk.): Mai 68. Les mouvements étudiants en France et dans le monde. Párizs, 1988, Bibliothèque de Documentation Internationale Contemporaine.

Dreyfus-Armand, G. – Franck, R. – Levy, M.-F.- Zancarini-Fournel, M. (szerk.): Les années 68. Le temps de la contestation. Párizs-Brüsszel, 2000, IHTPE-CNRS/Éditions Complexe.

Duby, G. (szerk.): Atlas Historique Mondial. Párizs, 2006, Editions Larousse.

Faure, Ch.: Mai 68, Jour et Nuit., Párizs, 1998, Découvertes Gallimard.

Mallet, S.: La nouvelle classe ouvrière. Párizs, 1969, Le Seuil.

Al Massira: La révolte des étudiants égyptiens., Párizs, 1972, Editions Maspéro.

Christophe Kantcheff: Mai 68, le bel héritage. Politis, n° 962/964, Párizs, 2007. július 26.

Ranciére, J.: La haine de la démocratie. Párizs, 2005, Editions La Fabrique.

Ross, K.: Mai 68 et ses vies ultérieures (2002). Párizs-Brüsszel, 2005, Le Monde Diplomatique/ Editions Complexe.

Trebitsch, M.: Voyages autour de la Révolution. Les circulations de la pensée critique de 1956 á 1968, in Les années 68, le temps de la contestation. i. m.

Fordítói jegyzetek

1 Union Nationale des Étudiants de France – Franciaországi Egyetemi Hallgatók Országos Szövetsége, amely 1907-ben alakult meg.

2 A latin kifejezés jelentése: Isten műve. Katolikus egyházi szervezet, amelyet 1928-ban Balaguer spanyol pap alapított. Célja a katolikus vallás erősítése a mindennapi életben és a társadalomban. Balaguert 2002-ben a Vatikán szentté avatta.

3 Baloldali csoportok, diákszervezetek és békepártiak koalíciója, amely heve­sen tiltakozott a vietnami háború ellen. Számos tüntetést és felvonulást szervezett Kaliforniában a háború idején.

4 A vietnami háború idején népszerűvé vált tiltakozási forma. A rendezvényeken mindenki szabadon fejthette ki a véleményét.

5 A Háborús Bűnök Nemzetközi Törvényszékét Bertrand Russell brit filozófus hozta létre, közreműködött benne Jean-Paul Sartre is. A bíróság az amerikai külpolitikát és a vietnami katonai szerepvállalást vizsgálta. Ülései nagy nemzetközi figyelmet kaptak, Washington azonban nem foglalkozott velük.

6 Egyetemi Hallgatók önigazgató Szövetségeinek Japán Föderációja, 1948-ban alapították, harcos békemozgalmat folytatott a szigetországban a koreai háború és a Japánban található amerikai katonai bázisok ellen.

7 Hollandiában alakult ifjúsági anarchista, lázadó, magát „ökológiainak" tartó mozgalom, amely gyakran humoros, provokatív akcióival hívta fel magára a figyelmet. Legismertebb akciójukkor, 1966 márciusában füstbombát dobtak Beatrix hercegnő esküvői menetére.

8 A besanponi LIP óragyárat pénzügyi nehézségek miatt be akarták zárni, mire a dolgozók sztrájkba léptek és elfoglalták az üzemet, amelyet maguk szándékoztak irányítani.

9 A dél-franciaországi Larzac melletti katonai bázist a kormány ki akarta bővíteni, mire a helyi parasztság erőszakmentes tiltakozó akcióba kezdett. A kormány tízéves küzdelem után végül elállt a tervtől. Bernard Lambert (1931-1984) az 1970-es években a francia paraszt-szakszervezeti mozgalom legismertebb vezetője volt.

10 A Szovjetunió felbomlása valójában 1991-ben következett be.

11 Lapszus. Az enyhülés ui., mint közismert, éppen a hatvanas évtizedre esik, csúcspontjaként pedig az 1975-i helsinki záróokmányt szokták emlegetni. Csak ezt követően kezdődött a „kis hidegháború", amely Gorbacsov hatalomra jutásáig tartott.

12 Ronald Reagan valójában csak 1981-ben vette át az elnöki tisztséget.

13 A szövegben a francia szóhasználatot követve: altermundializmus (altermondialisme).