A "chicagói fiúk" vezéralakjának, Milton Friedmannek Pinochetnél tett baráti látogatása korántsem volt csupán elszigetelt epizód. A chicagói egyetem – állami támogatással – már az 50-es években megkezdte a piaci fanatikus közgazdászkáderek kinevelését Latin-Amerika számára. E káderek segítségével vált Pinochet Chiléje a neoliberális modell első mintapéldányává, amelyből aztán a reagani ellenforradalom is ihletet merített. Friedman és más újkonzervatív teoretikusok arra törekedtek, hogy új jelentést adjanak a szabadság fogalmának, és ezzel hozzájárultak a szabadpiaci diktatúra szalonképessé tételéhez.

Milton Friedman nem sejtette, hogy 1975-ös hatnapos chilei látogatása oly sok vitát vált majd ki. Egy chilei közgazdászcsoport hívta meg, amelynek tagjai a megelőző évtizedekben a Chicagói Egyetemen, Friedman egyik kollégájánál, Arnold Harbergernél tanultak. A "chicagói fiúk" két évvel Allende megdöntése után kezdtek komoly befolyásra szert tenni Augusto Pinochet tábornok katonai kormányában, miután a diktatúra képtelen volt megfékezni az inflációt. Javaslatuk lényege a Friedman által "sokkterápiának" vagy "sokkprogramnak" nevezett intézkedéscsomag volt – azonnal leállítani a költségvetési deficit bankópréssel történő finanszírozását, 20-25%-kal lefaragni a költségvetési kiadásokat, megszüntetni a bér- és árkontrollt, privatizálni az állami iparvállalatokat, valamint deregulálni a tőkepiacokat. "Tökéletes szabadkereskedelem", javasolta Friedman.

Friedman és Harberger azért repült Chilébe, hogy segítsen a tervet "eladni" a katonai juntának, amely a szabad vállalkozás absztrakt eszméjének elszánt védelmezésével párhuzamosan mégiscsak hajlott a korporatizmusra és a jelentős állami szektor fenntartására. Friedman tartott egy sor előadást, és negyvenöt percig személyesen is beszélt Pinochettel. Ennek során a tábornok "igazából nagyon keveset árult el akár saját, akár a kormánya valódi szándékairól". Ugyanakkor Friedman megjegyezte, hogy a chileiek tízezreinek megkínzásáért felelős diktátor láthatóan "rokonszenvvel viseltetett a sokkterápia gondolata iránt".

Friedmant hazaérkezésekor viharos tiltakozás fogadta, amelyet csak tovább erősített a Newsweek kolumnistájaként szerzett hírneve, valamint azok a folytatódó leleplezések, amelyek feltárták Washington és az amerikai nagyvállalatok tevőleges szerepét Allende megdöntésében. Az Allende-féle "demokratikus út a szocializmushoz" destabilizálására nem csupán Nixon, a CIA és az ITT szőtt terveket más vállalatokkal karöltve, hanem most már a Chicagói Egyetem ismert közgazdásza is, akinek a szabadpiac csodáiról szóló térítő tevékenységét a Bechtel, a Pepsico, a Getty, a Pfizer, a General Motors, a W. R. Grace és a Fireston oly bőkezűen támogatta – most, íme, ő is tanácsokat oszt az Allendét elsöprő diktátornak, hogyan tegye fel a koronát ellenforradalmára – a Chile szegényeinek körében rakétasebességgel növekvő munkanélküliség árán. A New York Times megállapította, hogy Friedman "a junta gazdaságpolitikájának vezérlő csillaga", miközben Anthony Lewis, a lap cikkírója feltette a kérdést: "Kell-e a tiszta chicagói gazdaságelmélet szerzőinek felelősséget érezniük amiatt, ha elméletük Chilében kizárólag elnyomás révén ültethető át a gyakorlatba?"

A Chicagói Egyetemen a Spartacus Ifjúsági Liga (Spartacus Youth League) felesküdött, hogy "leleplezéssel és tiltakozással kiüldözi Friedmant az egyetemről", míg a diákönkormányzat, az akkoriban épp az USA Chilében elkövetett bűntetteit vizsgáló Church-bizottsági¹ meghallgatások mintájára, összehívta a "Friedman/Harbinger-ügyet Vizsgáló Bizottságot". Szerte a sajtóban Friedman nevét a "drákói" és "sokk-" jelzőkkel társították, miközben kicsi, ám kitartó tiltakozó akciókkal zaklatták a professzort nyilvános fellépésein.

Maga Friedman a különféle szerkesztőknek és becsmérlőiknek írt leveleiben kicsinyíteni igyekezett saját, Chilében játszott szerepét, miközben Harbingerre mutogatott, mint aki közvetlenebbül részt vett a chilei közgazdászok kinevelésében. Habár védekező pozícióba szorult, mégis kedvét lelte a körülötte zajló vitában, illetve azokban az izgalmas jelenetekben, amelyek során konyhákon és hátsó bejáratokon keresztül csempészték be különféle fellépései során, hogy elkerülhesse a tiltakozókkal való találkozást. Élvezettel leplezte le a "liberális mccarthyzmus" kettős mércéjét, rámutatva, hogy senki se tiltakozott, mikor a vörös Kínának, a Szovjetuniónak vagy Jugoszláviának adott hasonló tanácsokat. Midőn Friedman visszaidézte azt az epizódot, amikor egy tiltakozót, aki azt kiabálta, hogy "le a kapitalizmussal, szabadságot Chilének", úgy kellett kivonszolni a Nobel-díj-kiosztó ünnepségről, kárörömmel jegyezte meg, hogy az akció visszafelé sült el, hisz a díjátadáson kétszer olyan hosszú ovációt kapott, mint a többi díjazott.

Friedman azzal védte Pinochettel való kapcsolatát, hogy ha Allendét engedték volna hatalmon maradni, a chileieknek "ezrek kiirtását, esetleges tömeges éhínséget […] kínzásokat és jogtalan bebörtönzést" kellett volna elszenvedniük. Csakhogy éppenséggel ezrek lemészárlása, tömeges éhezés, kínzások és jogtalan bebörtönzés zajlott Chilében pontosan akkor, amikor a chicagói közgazdász Pinochet védelmére kelt. Allende pontosan azért bukott el, mert nem volt hajlandó elárulni Chile hosszú múltra visszatekintő demokratikus hagyományát, és bevezetni a hadiállapotot. Friedman mégis makacsul ragaszkodott álláspontjához, miszerint a katonai junta "több mozgásteret adott az egyéni kezdeményezésnek és a magánszférának", így nagyobb "esélyt adott a demokratikus társadalom visszatérésének". Ez csupán szabványszöveg volt persze, de lehetővé tette Friedmannek, hogy újfent kinyilatkoztathassa nézetét a kapitalizmus és a szabadság viszonyáról.

Pinochet és Friedman bírálói számára Chile annak bizonyítéka volt, hogy a chicagói iskola által javasolt piaci abszolutizmus kizárólag elnyomás révén vezethető be. Friedman a szabadság fogalmának újradefiniálásával vágott vissza. A második világháborút követő konszenzussal szemben, amely szerint a politikai szabadságnak feltétele egy bizonyos fokú szociális kiegyenlítés, Friedman azt hajtogatta, hogy "a gazdasági szabadság alapvető feltétele a politikai szabadságnak". A "kapitalizmus és szabadság" egyenlővé tétele, nem pedig monetarista teorémái jelentették Friedman legnagyobb hozzájárulását a konzervativizmus rehabilitációjához a 70-es években. Míg a New Deal előtti konzervatívok a társadalmi hierarchia, a privilégiumok és a rend védelmezőiként szálltak harcba, addig a második világháború utáni konzervatívok a szabadpiacot ünnepelték, mint a kreativitás és a szabadság legfőbb biztosítékát. Ez a formula áll a jelenkori konzervatív mozgalom tengelyében, miután a főáram politikusainak és véleményformálóinak körében egyfajta közmegegyezéssé vált. Ugyanígy ez a tézis képezi a Bush-féle Nemzetbiztonsági Stratégia alapját, amely a "gazdasági szabadságot" kétszer olyan gyakran említi, mint a "politikai szabadságot".

Chilei tartózkodása alatt Friedman beszédet mondott "A törékeny szabadság" címmel, amelyben azt ecsetelte, miképpen "járult hozzá a jóléti állam felemelkedése a szabad társadalom lerombolásához". Azzal érvelt, hogy Chile nehézségei "szinte teljes mértékben a kollektivizmus, a szocializmus és a jóléti állam irányába tartó negyvenéves trendnek tulajdonítható […] egy olyan irányvonalnak, amely nem szabadsághoz, hanem kényszerhez vezet". Úgy vélte, a Pinochet-rezsim fordulópontot jelentett ebben az elhúzódó folyamatban, széttépte a hamis demokratikus burkot, hogy elérje az igazi szabadság belső lényegét. "A probléma eredete nem mai keletű", írta Friedman Pinochetnek egy későbbi levelében, hanem "a szocializmus felé irányuló, negyven évvel ezelőtt kezdődött trendből következik, és az Allende-rezsim alatt érte el logikus – és rettentő – végpontját". Magasztalta a tábornokot, amiért visszaterelte Chilét "a helyes ösvényre" azzal "a számos intézkedéssel, amelyet Ön megvalósított e trend visszafordítása érdekében".

Friedman megértette, hogy ez egy hosszú harc lesz, és e chilei csatához az első újoncokat valójában már évtizedekkel korábban besorozták. A Chicagói Egyetem az USA kormánya Point Four külföldi segélyprogramjának és a Rockefeller Alapítványnak a finanszírozásával már az 50-es évek közepén Chile katolikus és állami egyetemeivel közös tanulmányi programokat indított. 1957 és 1970 között mintegy száz kiválasztott hallgató kapott alapos, gyakorlati képzést, először egy chilei ösztöndíj-program, majd chicagói posztgraduális tanulmányok formájában. Friedman és kollégái ugyan elvi alapon ellenezték az ilyesfajta fejlesztési célú bőkezűséget, piactorzító hatásúnak titulálva azokat, mégis felmarkolták a felkínált pénzeket, amelyek tanszékük graduális programját finanszírozták. Ám ebben idealisztikusabb megfontolások is szerepet játszottak.

Az 50-es évektől kezdődően Latin-Amerika, különösképpen pedig a déli országok, Argentína, Chile és Brazília, a fejlődés-gazdaságtan (developmentalizmus) kísérleti laboratóriumaivá váltak. Számos társadalomtudós, például az ENSZ Latin-Amerikai Gazdasági Bizottságának (ECLA) igazgatója, Raúl Prebisch, más társadalomtudósokkal egyetemben a keynesianizmust – vagyis a John Maynard Keynes által kidolgozott, a világháború után uralkodóvá vált, az állam aktív piacbefolyásoló szerepét szorgalmazó közgazdasági paradigmát – az infláció és a munkanélküliség ciklikus ingadozásainak szabályozásán túl a nemzetközi kereskedelem területére is kiterjesztette. Prebisch és más latin-amerikai közgazdászok úgy vélték, hogy a krónikus infláció nem az adott ország felelőtlen monetáris politikájának, hanem azoknak a mély strukturális egyenlőtlenségeknek a tünete, amelyek a világgazdaságot fejlett és alulfejlett világra osztják. A nyersanyagpiacok ingatag volta és a tőkekihelyezések megszilárdítják az első világ előnyös és a harmadik világ hátrányos helyzetét. A közgazdászok és a politikusok ez idő tájt politikai hovatartozástól függetlenül elfogadták az állami tervezés, az állami szabályozás és intervenció szükségességét. E gondolkodásmód nem csupán a fejlődő országok gazdaságpolitikájában volt meghatározó, de az ENSZ és a Világbank folyosóin és konferenciatermeiben is ezeket az eszméket visszhangozták, csakúgy, mint az el nem kötelezett országok 1973-as, Új Nemzetközi Gazdasági Rendet meghirdető felhívásában.

A chicagói iskola szemében ez az Új Gazdasági Rend maga volt a pokol víziója, a roosevelti New Deal egész világra való kiterjesztése. Valóságos bombatámadásként hatott azokra, akik hazai terepen régóta hadakoztak a keynesianizmus ellen, és most azt látták, hogy Keynes tekintélye kezd globálissá válni. A chilei tanulmányi program épp e vízió visszaszorítása jegyében jött létre. "A chilei egyetem közgazdászai inkább Keynes és Prebisch, semmint Marx követői […] a chicagói befolyás egy harmadik alapvető nézőpontot, a korszerű »piacgazdaságtan« nézőpontját emeli a chileiek látóterébe", írta William Benton, a Chicagói Egyetem korábbi elnöke, az amerikai külügyminisztérium határon túli képzési programjainak igazgatója.

A programon részt vevő diákok nem csupán alapos klasszikus közgazdaságtani képzettséggel tértek vissza Chilébe, hanem azzal az égő vággyal, hogy elvigyék az igaz hitet a tudatlan földekre. Megtisztították saját egyetemeik közgazdaságtani tanszékeit a developmentalistáktól, és szabadpiac-párti intézeteket és agytrösztöket hoztak létre – például a Társadalmi és Gazdasági Tanulmányok Központját, valamint a Szabadság és Fejlődés Alapítványt -, amelyeket, egyesült államokbeli társintézeteikhez hasonlóan, nagyvállalati pénzekkel finanszíroztak. E szervezetek kontinentális léptékben gondolkoztak saját küldetésükről, és – Ernesto Fontaine egykori chicagói diák szavaival – felesküdtek arra, hogy "terjeszkednek szerte Latin-Amerikában, szembehelyezkednek azokkal az ideológiai pozíciókkal, amelyek akadályozták a szabadságot, és állandósították az elmaradottságot".

A tanulmányi program, amely argentin egyetemekről is vett fel diákokat, jól szemlélteti az Egyesült Államok nyilvános és magándiplomáciájának kiszámíthatatlanságát, igazodását az amerikai társadalomban versengő hatalmi érdekek mindenkori erőviszonyaihoz. Ugyanabban az időben, amikor Kennedy a Szövetség a Haladásért reformkapitalizmusát szorgalmazta, egyszersmind kiképezte és finanszírozta azokat a személyeket és intézményeket is, amelyek létrehozták a kontinensen a halálosztagok sűrű hálózatát. Ugyanakkor, amikor a Chase Manhattan, a Chemical, a Manufacturers Hanover és a Morgan Guaranty a Trilaterális Bizottságon keresztül egy békülékenyebb gazdaságpolitikát szorgalmazott a harmadik világ irányában, egyben megtagadták a hitelt Chilétől azért, hogy – a Nixon által adott irányelvnek megfelelően – a chilei gazdaság "felsikoltson". És ugyanabban az időben, amikor az összes amerikai elnök, Trumantól Nixonig, keblére ölelte a keynesianizmust, a Chicagói Egyetem közgazdaságtani tanszéke, az amerikai kormány pénzügyi támogatásával, a piaci őrület hittani központjává alakult, amely a latin-amerikai közgazdászok egy egész generációját indoktrinálta annak érdekében, hogy egy nemzetközi szabadpiaci felkelés élére álljanak.

Ám a 60-as és 70-es évek folyamán úgy tűnt, ez a forradalom a végtelenségig halasztódik. A 60-as évek végén a chicagói fiúk készítették elő az Allendével szemben induló jelölt platformját, amely sok olyan javaslatot tartalmazott, amelyet aztán végül Pinochet valósított meg. De Allende megnyerte a választást, úgyhogy Chilének várnia kellett. Közben a brazil katonai junta, amely 1964-ben vette át a hatalmat, 1973-ban meghívta Friedmant tanácsadónak, és egy darabig meg is fogadta a tanácsokat. Súlyos recesszió és égbeszökő munkanélküliség volt az eredmény. Friedman a "sokkterápia" eme első alkalmazását "gazdasági csoda"-ként reklámozta. A tábornokok azonban – a jelek szerint bölcsen – visszakoztak, visszatértek az iparosítás államvezérelt programjához, amely, noha nem tudta megfékezni az inflációt, képes volt csökkenteni a munkanélküliséget, ezenkívül lefektette Brazília jelenlegi latin-amerikai gazdasági dominanciájának alapjait. Eleinte Richard Nixon is ígéretesnek tűnt Friedmanék számára, de aztán felemelte a vámokat, bér- és árkontrollt vezetett be, majd pedig, már az 1972-es választásra kacsintgatva, keynesiánusnak nyilvánította magát, és megnyitotta a pénzcsapot. Nixon "óriási csalódás" volt, emlékezett vissza később Friedman.

Így aztán Pinochet maradt az egyetlen jelölt; nem épp a legtiszteletreméltóbb karakter, ám legalább hajlandó volt jó messzire elmenni. Chile vált a Business Week szerint az infláció monetáris kontrollon keresztül történő megszelídítésének "kísérleti laboratóriumává", amely a Barrons szerint "a legutóbbi idők legfontosabb változtatásait hajtotta végbe a fejlődő világban". Az amerikai közgazdászok irkálhatnak ugyan "értekezéseket" arról, "hogyan kellene működnie a világnak, de egy másik ország az, amelyik mindezt átülteti a gyakorlatba".

Egy hónappal Friedman látogatását követően a chilei junta kijelentette, hogy az inflációt "bármi áron" meg kell állítani. A rezsim 27%-kal csökkentette a kormányzati kiadásokat, gyakorlatilag bezárta a nemzeti pénzjegynyomdát, bankjegyek sokaságát vetette tűzre. Az állam kivonult a bankrendszerből, és deregulálta a pénzügyi szektort, többek közt eltörölte a kamatszabályozást. Leszállította az importvámokat, felszabadította több mint kétezer termék árát, és eltörölte a külföldi tőkebefektetésekkel kapcsolatos korlátozásokat. Pinochet egy sor olyan, a szomszédos országokkal kötött egyezmény alól kivonta Chilét, amely a regionális szintű iparosítás elősegítését célozta, és ezáltal országát a Latin-Amerikába beözönlő olcsó termékek kapujává tette. Állami alkalmazottak tízezrei veszítették el állásukat, miután a kormányzat a magánszektor javára történő vagyonátcsoportosítás látványos aktusa során kiárusított mintegy négyszáz állami iparvállalatot. A multinacionális vállalatoknak nemcsak azt a jogot adták meg, hogy nyereségük száz százalékát repatriálják, hanem még az árfolyamot is garantálták, amelyen ezt a repatriálást végrehajthatták. A befektetői bizalom érdekében az escudo árfolyamát rögzítették a dollárhoz. Négy éven belül nem csupán az Allende alatt kisajátított, hanem még az Allende előtt kormányzó Szövetség a Haladásért által végrehajtott földreformban érintett vagyon közel 30%-át is visszaadták a korábbi tulajdonosoknak. Az új törvények a munkaerőt úgy kezelték, mint bármely más árut, elsöpörve négy évtized progresszív szakszervezeti törvénykezését. Privatizálták az egészségügyet, csakúgy, mint az állami nyugdíjalapot.

A bruttó nemzeti össztermék (GNP) 13%-kal zsugorodott, az ipari termelés 28%-kal esett vissza, a vásárlóerő 40%-ot zuhant 1970-es szintjéhez viszonyítva. Az egyik hazai tulajdonú vállalkozás a másik után ment csődbe. Megugrott a munkanélküliség.

De 1978-ra a gazdaság magához tért, és 1978 és 1981 között 32%-os növekedést produkált. Habár a bérszínvonal az egy évtizeddel korábbi szintnél mintegy 20%-kal alacsonyabb szinten maradt, az egy főre jutó jövedelem ismét növekedni kezdett. Talán még jobb indikátora a haladásnak, hogy a kínzások és a jogszerűtlen kivégzések száma csökkenni kezdett. Visszamenőleg azonban már világos, hogy a chicagói közgazdászok, bármennyire is magasztalták őket a háromévnyi gazdasági növekedésért, csupán egy új összeomlás útjára vezették Chilét. A gazdasági fellendülés a pénzügyi rendszer liberalizációjának és a rákövetkező masszív külföldi tőkebefektetéseknek volt a következménye. Mint kiderült, a tőkebeáramlás elszabadult spekulációba, a bankszektor monopolizációjába és nagyarányú hitelfelvételbe torkollott. A beözönlő tőkemennyiség egy rövid időre lehetővé tette a rögzített árfolyam fenntartását. De a magánadósság drasztikus növekedése – az 1978-as 2 Mrd dollárról az 1982-es 14 Mrd dollárra – ellenállhatatlan nyomást gyakorolt a chilei valutára. A felértékelődő amerikai dollárhoz rögzített escudo értéke immár mesterségesen magas volt, ami az olcsó import növekvő áradatát idézte elő. Míg a fogyasztók a hitelliberalizációt kihasználva tv-készüléket, autót és más nagy értékű cikkeket vásároltak, addig a megtakarítások elolvadtak, nőtt az eladósodottság, esett az export, és felfúvódott a külkereskedelmi hiány.

1982-re a dolgok szétestek. Zuhantak a rézárak, felgyorsítva a kereskedelmi deficit növekedését. A GDP 15%-kal esett az ipari termelés gyors összezsugorodásától kísérve. Megháromszorozódott a csődök száma, a munkanélküliségi ráta elérte a 30%-ot. Korábbi fogadkozásai ellenére Pinochet végül leértékelte az escudót, szörnyű csapást mérve ezzel a szegényebb chileiekre, akik a liberalizált hitelrendszert kihasználva dollárhiteleket vettek fel, vagy escudóban tartották megtakarításaikat. A jegybank tartalékai 45%-át elvesztette, míg a magánbankrendszer összeomlott. A válság arra kényszerítette az államot, hogy leporoljon egyes, még Allende alatt született törvényeket, és állami tulajdonba vegye a bankrendszer közel 70%-át, valamint újra életbe léptesse a pénzügyek, az ipar, az árak és a bérek kontrollját. Pinochet, miután az IMF-hez fordult pénzügyi segítségért, nyilvánosan garantálta, hogy kielégítik a külföldi hitelezőket és bankokat.

De az 1982-es válság előtt ott voltak az 1978 és 1981 közti aranyévek. Ahogy Allende időszakában a nemzetközi baloldal sereglett Chilébe, úgy vált Pinochet alatt az ország a szabadpiaci jobboldal Mekkájává. Közgazdászok, politikatudósok és újságírók jöttek el, hogy első kézből lehessenek tanúi a "csodának", Chilét széles körben követendő modellként felmutatva a világnak. Európai és amerikai bankok képviselői csapatostul gyűltek össze Santiagóban, és az eretnek Allende idején elzárt hitelcsapok helyreállításával tisztelegtek Pinochetnek. A Világbank és az Amerika-közi Fejlesztési Bank a felelősségteljes viselkedés mintaképeként dicsőítette Chilét, és 1976 és 1986 között negyvenhat ízben folyósított hitelt az ország számára összesen 3,1 Mrd dollár értékben.

A pénzembereken felül jobboldali aktivisták utaztak Chilébe, hogy kimutassák szolidaritásukat a Pinochet-rezsimmel. A National Review kiadója, William Rusher, más káderekkel együtt, akik Reagan 1976-os és 1980-as elnökjelöltségért folytatott kampányai körül sertepertéltek, megszervezték az Amerikai-Chilei Tanácsot, egy szolidaritási bizottságot, amelynek célja a Pinochettel kapcsolatos kritikus hangú amerikai sajtótudósítások ellensúlyozása volt. "Senkivel sem találkoztam a chilei rendszer ellenzői körében – írta Rusher 1978-as zarándokútját követően -, aki elhinné, hogy a chilei kormány kínzást alkalmaz." Ami pedig a radikális szabadpiaci politika által okozott "ideiglenes emberi kényelmetlenségérzést" illeti, Rusher úgy vélte, hogy "egy bizonyos fokú nélkülözés ma, a holnapi sokkal egészségesebb társadalom érdekében, nem elviselhetetlen és nem is szükségképpen elítélendő".

Friedrich von Hayek, a Chicagói Egyetem Ausztriából bevándorolt professzora, aki 1944-es Út a szolgasághoz című könyvében ki merte jelenteni, hogy az állami tervezés nem "szabadságot és prosperitást", hanem "jobbágyságot és nyomorúságot" eredményez, több ízben meglátogatta Pinochet Chiléjét. Olyannyira el volt ragadtatva, hogy még a híres Mont Pélérin Társaságban is tartott egy előadást. Még Thatchernek is Chilét ajánlotta modellként szabadpiaci forradalmához. A miniszterelnök Chile 1982-es pénzügyi összeomlásának mélypontján egyetértett abban, hogy Chile "figyelemreméltó sikerként" értékelhető, de úgy vélte, hogy Nagy-Britannia "demokratikus intézményei és az állampolgári beleegyezés szükségessége" miatt Pinochet "egyes intézkedései felettébb elfogadhatatlanok" lennének Nagy-Britanniában.

Friedmanhez hasonlóan Hayek is az igazi szabadság földi megtestesülését látta Pinochetben, aki csupán egy "átmeneti időszakra" fog diktátorként uralkodni, ami ahhoz szükséges, hogy visszagöngyölítsék a több évtizednyi állami reguláció örökségét. "Személy szerint", mondta Hayek egy chilei újságírónak, "előnyben részesítem a liberális diktatúrát az olyan demokratikus kormányzattal szemben, amelyből hiányzik a liberalizmus". Egy London Timesnak írt levelében védelmébe vette a juntát, kijelentve, hogy nem találkozott "egy árva személlyel sem, aki ne értett volna egyet azzal, hogy a személy szabadsága jóval nagyobb Pinochet alatt, mint Allende idejében". Természetesen a kivégzettek ezrei és a megkínzottak tízezrei hallgattak.

Hayek chicagói kollégájának, Milton Friedmannek jutott a neheze, de valójában Hayek volt Chile kapitalista keresztes lovagjainak igazi ihletadója. Hayek volt az, aki úgy jellemezte Allende rezsimjét, mint átmenetet Chile háború utáni jóléti állami berendezkedése és egy képzeletbeli totalitárius jövő között. Ennek megfelelően a junta terrorját azzal igazolta, hogy nem csupán ahhoz szükséges, hogy megakadályozzák vele Chile sztálinista gulággá alakítását, hanem ahhoz is, hogy eltöröljék ötven év vámjait, támogatásait, tőkekontrollját, munkaügyi törvénykezését és szociális jóléti rendelkezéseit – Sergio De Castro pénzügyminiszter megfogalmazása szerint "fél évszázadnyi hibát", amely Chilét a szolgaság útjára vezette."

Számunkra ez egy forradalom volt", mondta Miguel Kast kormányzati közgazdász, az Opus Dei² tagja, Hayeknak és Michael Novaknak, az American Enterprise Institute³ "teológusának" követője. A chicagói közgazdászok nekiláttak, hogy radikálisan és azonnal átalakítsák a chilei társadalom "alapzatát", és eltöröljék az "áldemokráciát" (1973 előtt Chile volt az egyik leghosszabb ideje funkcionáló alkotmányos demokrácia az egész amerikai kontinensen).

Míg Friedman Pinochet védelmében célzott arra, hogy a gazdasági szabadság fölötte áll a politikai szabadságnak, addig a chicagói csoport e fontossági sorrendet bebetonozta az 1980-as új chilei alkotmányban – ezt az alkotmányt, Hayek 1960-as értekezése után, "a szabadság alkotmányának" nevezték. Az alkotmány a gazdasági szabadságot és a politikai tekintélyelvűséget mint egymást kiegészítő minőségeket szentesítette. A Pinochetéhez hasonló erős végrehajtó hatalmat nem csupán a társadalom átformálásának szükségességével igazolta, hanem kinyilvánította, hogy ezt a hatalmat mindaddig fenn kell tartani, amíg végbe nem megy a "chilei mentalitás átalakulása". A chileieket hosszú időn keresztül "gyengeségre nevelték", jelentette ki a központi bank elnöke, és kemény kézre volt szükség, hogy "megerősítse őket". Maga a piac viszi véghez ezt az átnevelést. Amikor José Toribio Merino admirálist, a junta tagját megkérdezték a tömeges csődök társadalmi következményeiről, azt felelte: "Ilyen a gazdasági élet. Vadak dzsungele; aki képes megölni a körülötte levőket, az meg is öli őket. Ez a valóság."

De ameddig a tiszta versenynek és kockázatvállalásnak ez a vad nirvánája teljesen meg nem valósul, addig diktatúrára van szükség, hogy rákényszerítse a chileieket a fogyasztói társadalom, az individualizmus és az inkább passzív, mint aktív demokrácia értékeire. "A demokrácia nem önmagában való cél" – mondta Pinochet egy 1979-es, két Friedman-tanítvány által írott beszédében -, hanem csak egy eszköz, amely hozzásegít a valóban "szabad társadalomhoz", amely megvédi az abszolút gazdasági szabadságot. Friedman még vacillált kapitalizmus és diktatúra viszonyát illetően, egykori tanítványai viszont következetesek voltak: "Egy személy valóságos szabadságát csak egy autoriter rezsim képes szavatolni, amely mindenki számára azonos szabályokat érvényesít", mondta de Castro pénzügyminiszter. "A közvélemény – ismerte el – nagymértékben ellenünk van, ezért szükségünk van egy erős személyiségre, aki fenntartja ezt a politikát."

Jeane Kirkpatrick⁴ egyike volt azoknak, akik Chilébe utaztak, hogy tiszteletüket tegyék az úttörőnek, és magasztalják Pinochet gazdasági kezdeményezéseit. "A chilei gazdaság óriási siker – mondta a nagykövet -, ezt mindenki tudja, vagy tudnia kéne." Röviddel Reagan 1981-es elnöki beiktatása után rábízták a feladatot, hogy "teljes mértékben normalizálja [Washington] kapcsolatait Chilével, a további kellemes együttműködés érdekében". A normalizálás részét képezte a gazdasági szankciók és fegyverszállítási korlátozások megszüntetése, illetőleg Carter "diszkriminatív" emberjogi politikai lépéseinek érvénytelenítése. Mindeme kellemességekhez ugyanakkor nem tartozott hozzá az eltűntek hozzátartozóival való találkozás, a vezető ellenzéki személyiségek nemrég végrehajtott deportálásának kommentálása, vagy az, hogy Pinochetet felelőssé tegyék Orlando Leteliernek, Allende amerikai nagykövetének haláláért, akit 1976-ban Washington D.C. kellős közepén autóba rejtett bombával likvidáltak. Kirkpatrick ragaszkodott hozzá, hogy mindezeket a kérdéseket "csendes diplomáciával" kell rendezni.

Félretéve a vallással, faji kérdésekkel és szexualitással kapcsolatos küzdelmeket, amelyek az amerikai politika sajátos arculatát eredményezik, az Új Jobboldal Chilében valósította meg először a demokráciának gazdasági szabadságként és a végrehajtó hatalom helyreállításaként való újradefiniálását. Pinochet szilárd kormányzása alatt az ország, a Chicagóban végzett prominens Cristián Larroulet szerint, "a szabad társadalmi rendre alapozott kormányzatra irányuló világtendencia úttörője" lett. Chile privatizált nyugdíjrendszere például jelenleg modellként szolgál az amerikai társadalombiztosítás átalakításához, miután ezzel kapcsolatban 1997-ben Bush konzultált José Piñera chilei közgazdásszal, mellesleg szintén egykori chicagói diákkal. Pinochet "úgy érezte, történelmet csinál; Reagan és Thatcher előtt akart járni", mondta Piñera.

Friedman is az élcsapat tagjaként tekintett magára. "Minden generációban kell lennie valakinek, aki teljesen végigmegy az úton, és én ezért hiszek abban, amiben hiszek", idézi Friedmant a New York Times a róla írott hízelgő hangú nekrológban, amely ugyanakkor egyetlen szót sem vesztegetett Friedman chilei szerepére.

És valóban, mindketten úttörők voltak, egy szép, irgalmatlan új világ hírnökei. De ahhoz, hogy Pinochet forradalma szétterjedjen szerte Latin-Amerikában, először meg kellett hódítania az Egyesült Államokat. Így hát miközben a diktátor – Eduardo Galeano uruguayi író metsző fogalmazásában – "megkínozta az embereket azért, hogy az árak szabadok lehessenek", már javában folyt a Ronald Reagan mögött felsorakozó lázadók erőgyűjtése.

Jelenleg Pinochet házi őrizetben van az ő sajátos kivitelezésű "sokkterápiája" miatt,⁵ Friedman pedig halott. De az általuk megteremtett világ még megvan, egyre groteszkebb formát öltve. Ami 1975-ben Chilében szélsőségnek tűnt, mára normává lett az Egyesült Államokban: egy társadalom, ahol teljes mértékben a piac definiálja az emberi megvalósulást, és amelyben a kormányzat a szabadság nevében kínoz.

(Fordította: Matheika Zoltán)

Jegyzetek

A cikk A birodalom műhelye: Latin-Amerika, az Egyesült Államok és az új imperializmus felemelkedése című könyv egyik részlete.

¹ A Frank Church demokrata szenátor vezetésével felállt szenátusi bizottságról van szó, amely az amerikai titkosszolgálatok (FBI, CIA) Kubában, Kongóban, Chilében, Vietnamban és másutt folytatott illegális akciói tárgyában folytatott vizsgálatokat 1975-76 folyamán. (A ford.)

² 1928-ban alakult katolikus szervezet, amely egyebek mellett a spanyol Franco-diktatúrához fűződő bensőséges viszonyáról ismert. (A ford.)

³ Az amerikai szabadpiaci jobboldal egyik agytrösztje. (A ford.)

⁴ Amerikai diplomata, a 80-as évek első felében Reagan ENSZ-nagykövete, az antikommunista diktatúrák amerikai támogatását nyíltan szorgalmazó ún. Kirkpatrick-doktrína megfogalmazója. (A ford.)

⁵ A cikk Pinochet halála előtt kb. egy hónappal jelent meg először a Counterpunch című internetes újságban. (A ford.)

A közgazdaságtan uralkodó irányzata mindmáig úgy tekint a gazdaságra, mint a kis méretű, a piac feletti hatalommal nem bíró vállalkozások szabad versengésének színterére. Holott John K. Galbraith negyven évvel ezelőtt máig ható érvénnyel bebizonyította, hogy a fejlett kapitalizmus törvényszerűen életre hívja az óriásvállalatokat, amelyek felett nem uralkodik a piac, amelyet inkább ők felügyelnek és igazgatnak saját érdekeik szerint. Ezt az alapigazságot az elmúlt évtizedek gazdasági megrázkódtatásai sem cáfolják, sőt, az elmúlt évek vállalati botrányai megerősítik a nagyvállalatok által űzött széles körű piacmanipuláció tényét .

A jelen egyik irodalmi kuriózuma, hogy bár John Kenneth Galbraith volt a múlt század legolvasottabb közgazdásza, és Marx után valószínűleg minden idők legolvasottabbja is, legfontosabb könyve, noha négy kiadásban több millió példányt adtak el belőle, már évek óta eltűnt a könyvesboltokból.

Nem Az új ipari állam¹ volt édesapám legjobban fogyó műve, hanem beszámolója az 1929-es Wall Street-i pénzügyi összeomlásról, A nagy válság (The Great Crash), melyet 1955 óta folyamatosan újranyomnak. (Amikor négy évvel ezelőtt Havannában találkoztam Fidel Castróval, így szólított meg: "A nagy válság – a kedvenc könyvem! Az ágyam mellett tartom!") És nem is ez a könyv volt a legsikerültebb irodalmi alkotása. Ez az elismerés A bőség társadalma (The Affluent Society) című művét illeti meg, amely talán az utolsó könyv a közgazdasági gondolkodás történetében, amely fenekestül fölforgatta a közgondolkodást, éppen azt, amire új kifejezést honosított meg az angol nyelvben (conventional wisdom² ).

Az új ipari állam a teoretikus fő műve volt, amelyben arra törekedett, hogy valóban felváltsa az addig uralkodó gazdasági modellt valami értelmesebbel és valósabbal. Ebben a könyvében az üzleti vállalkozást nem csupán profitvadászként ábrázolta, hanem mint szervezetet is, és az ilyen szervezetek hálóját a fejlett kapitalizmus lényegi alapjának tartotta. Az üzleti vállalkozások kisvárosi képéhez kötődő hagyományos közgazdaságtan nagyrészt elutasította ezt a nézetet. A nagy cégek azonban nem tűntek el, és a világban még mindig szükség van a könyvben kifejtett gondolatokra.

A tőkés társaságok azért jönnek létre, hogy felügyeljék a piacokat, és gyakran azért is, hogy kiiktassák azokat. A menedzserek a bizonytalanságot nem mágikus erővel csökkentik, vagy "tökéletes előrelátással", ahogy a közgazdasági tankönyvek írják, és nem is magabiztos valószínűség-számítással, "portfoliódiverzifikálással"; inkább megfelelően nagy szervezeteket hoznak létre, hogy saját szerencséjük kovácsai lehessenek. A politikában ezek a szervezetek az országok és a pártok, a gazdaságban pedig a nagy társaságok.

A technológia azt diktálja, hogy a piacokat felügyelni kell. A modern élet meghatározó termékei, mint az autók, sugárhajtású repülőgépek, mikrochipek, az elektromos áram és a kábeltelevízió, a mérnöki tudás hatalmas hálózatainak együttműködésén keresztül csak időigényes előkészítés után állíthatók elő. Ez tervezést igényel. A feladatokat le kell bontani, hogy a szervezett tudás (kémia, fémkohászat, optika, fizika és genetika) alkalmazható legyen. A lebontott feladatokat aztán egybe kell fogni. Jó előre meg kell találni a lehetőleg elkötelezett vevőket. Ezek a feladatai a szervezeteket ténylegesen irányító hivatásos emberek hálózatának, a technostruktúrának. Néha a tervezés balul üt ki, de a bizonytalanság inkább technikai vagy szervezeti jellegű, mintsem piaci eredetű. Érdekes példa erre, hogy az Airbusnak már most vannak biztos vásárlói új A380-as gépeire, de a gép maga még nem készült el.

Ha a szervezet megszerzi az ellenőrzést, írta Galbraith, akkor teljesen megszerzi azt, ezért a kis céget és annak tulajdonos-vállalkozóját leíró és erre kidolgozott közgazdaságtan használhatatlanná válik. A társaságok magukért dolgoznak, nem pedig részvényeseikért. Pontosabban, nem azért maximalizálják a profitot, hogy csupán átadják másoknak. Ennek meggondolására a következőket írta: "Képzeljünk el egy energikus, lelkes és meggyőzően heteroszexuális férfit, aki illedelmesen tartózkodik az őt intimen átölelő nőtől – csak azért, hogy olyan más férfiak lehetőségeit maximalizálja, akiknek a létezéséről csak hallomásból értesült." Amikor néhány, a fő áramhoz tartozó közgazdász évekkel később elkezdte tanulmányozni a részvényesek és a vállalatirányítók szélsőséges szétválását, ezt "megbízó-ügynök-problémaként" nevesítették. Nem használtak olyan színes nyelvet, és cseppet sem jutottak előbbre.

Furcsa módon Galbraith, a szervezetek teoretikusa egyedül dolgozott, ő maga szellemi vállalkozó volt, miközben a nézeteit megvetően elutasító egyetemi falanx konformista szemléletű és tanszéki kiváltságait gondosan őrző szervezeti emberekből állt. Egyikükre sem fogunk egyéniségként emlékezni, azonban a "hiteles" elmélet fölötti kontrolljuk abszolút marad. Galbraith eretneksége a szabadpiacon győzelmet aratott, de az egyetemeken épp a könyvében szó szerint leírt módszerekkel nyomták el azt.

Galbraith előre látta ezt. "A gáncsoskodók – írta – kritizálni fogják az Egyesült Államok bármilyen társadalom-földrajzi leírását, mivel eltekintenek New Yorktól, Chicagótól, Los Angelestől és minden Cedar Rapidsnál nagyobb településtől, hogy így az országot lényegileg kisvárosi, virágos-tornácos közösségnek ábrázolhassák." Alsóéves egyetemistákat még mindig tanítanak ilyen közgazdasági felfogásra. A tankönyvek világát a kicsi, versengő, tulajdonos által működtetett üzleti cégek uralják.

Az új ipari állam 1967-ben jelent meg. A mai vád ellene az, hogy nem látta előre azokat a súlyos csapásokat, amelyek azóta érték az amerikai gazdaságot, méghozzá négy hullámban. Először jött a japán kihívás, különösen az autó- és az acélpiacon. Azután következett a nyolcvanas évek ipari összeomlása. A kilencvenes években azt mondták, hogy a technológiai buborék kipukkadása megerősítette a Bill Gates és Steve Jobs által megtestesített tőkés-tulajdonos ellenőrző szerepét a cégek fölött. Végül a céges botrányok következtek: az Enron, a Tyco és a WorldCom.

Hogy egy könyv nem látta előre a jövőt ismerős kritika. Marxtól gyakran elvitatják nagyságát, mivel úgy vélte, hogy a forradalom mindenütt győzni fog, ami, ugye, nem következett be. Galbraith az amerikai cégekről azok hatalmának csúcspontján írt, amikor kritikusai úgy tettek, mintha a cégek hatalma nem is létezne, majd szégyenketrecbe állították, mivel nem tudta előre jelezni e hatalom hanyatlását. Állításuk szerint a gyengülés valahogy azt bizonyította, hogy ez a hatalom sosem létezett. Ami apámat illeti, ő továbblépett, és nem adott erőteljes válaszokat, ezért Az új ipari állam kikopott a közbeszédből.

Ez kiábrándító, mivel a könyv felismerései kitűnően megvilágítják az amerikai cégvilágnak a tündöklését követő bukását. A japán kihívás nem bizonyította, hogy a versenypiac az úr, ez egyszerűen az egyik tervezési módszer behatolása volt a másik játékterületére. Ezt a behatolást politikailag kezelték – a Ronald Reagan szabadpiac-hívői által javasolt "önkéntes exportkorlátozásokkal". A nyolcvanas évek ipari összeomlása nem a vállalatok belső működéséből fakadt, ezt Paul A. Volker FED-elnökkel egyetértésben ismét Reagan erőszakolta ki. Hadjáratot folytattak a könyörtelenül magas kamatlábakért, hogy letörjék a szervezett munkásság ellenhatalmát. Hogy ez rengeteg cég eltűnését is eredményezte, csak mellékes veszteség volt, mert ahogy már sokszor megállapították, a háború pokol.

A későbbi technológiai fellendülés azzal kezdődött, hogy a technostruktúra egy része levált a nagy ipari cégekről. Mondjuk, a szélcsatornával ellentétben a mikroprocesszor olyan alkalmazott technológia, amit széles körben lehet felhasználni, ezért gyártói nagyobb lehetőséggel rendelkeztek, ha termelésüket nem kötötték csak egyfajta felhasználáshoz. Az ilyen vállalatok alapítóit a mérnök-vállalkozók új nemzedékeként ünnepelték; de valóban azok voltak? Erre az Intel alapítója, Robert Noyce jobb példa, mint Gates. Noyce a tranzisztorait először a hadseregnek és az IBM-nek adta el, miközben a nyilvánosság számára viszonylag ismeretlen maradt. Az Intel természetesen vállalatok, és nem közvetlenül a fogyasztók számára értékesít.

Másrészről a Microsoft fogyasztóitermék-marketingje arra épült, hogy Gateset fiatal megszállott zseniként beállítva agyonreklámozza, holott ő mindig az üzleti, és soha sem a tudományos vezető volt. A szupersztár-mítosz dekoratívabbá tette a céget, amelynek a szerencséje egy kizárólagos jogú szerződésen alapult, megint csak az IBM-mel, később pedig részben piaci erejének sokat vitatott ügyes kihasználásán. Sem Noyce, sem Gates, sem pedig a velük egyenrangúak semmilyen tekintetben nem emlékeztetnek a klasszikus versenyző kisvállalat tulajdonos-vállalkozóira.

Végül, a friss cégbotrányok Az új ipari államban részletesen megjósolt kórkép jeleit mutatják. Galbraith e könyvében tárgyalja a fosztogatás témáját is, negyedszázaddal előbb, mint ahogy ez az egyetemi körökben felkapott témává vált. Tiszteletre méltó közgazdászok a nyolcvanas évek amerikai takarékbank-válságát (S & L crisis) a betétbiztosítás "erkölcsi kockázatára" (moral hazard) vezették vissza, mintha a biztosítás a különben ésszerű bankárokat vadul kockáztató viselkedésre ingerelte volna, ahhoz az érveléshez hasonlóan, hogy a biztonsági öv felelőtlen vezetésre ösztönöz. Galbraith számára a működési elégtelenségek oka a szociális és jogi normák felforgatásában rejlik. Ahogy korunk neves vezetőicsalás-szakértője, William K. Black fogalmaz, választanunk kell. Vagy abban kell hinnünk, hogy az Enron ártatlan terméke volt egy rosszul megalkotott piacnak, vagy pedig abban, hogy az Enron bűnös szándékkal vesztegette a piacot. Az ügyészek, esküdtek és Galbraith követői számára nem volt nehéz a választás. A takarékbanki fiaskó felgöngyölítése során több mint ezer esetben született büntető ítélet, továbbá Kenneth Lay és Jeff Skilling is elmarasztaló ítéletet kapott.

Az új ipari állam nem tökéletes könyv. Találtam benne néhány hittételt, melyektől édesapám reményeim szerint megszabadulhatott volna. Ő széles olvasóközönség számára írt, de az összes könyve közül ez a legnehezebb; ennek ellenére mérföldkő. A közgazdászok körében nyílt titok, hogy a könyv megjelenése óta eltelt negyven évben a szabadpiaci szervezőelvet övező szilárd hit összeomlott. Azonban még nem tűnt fel sok más, ami helyettesíthetné. Az új ipari állam továbbra is a kivezető út, melyen a közgazdászoknak át kell haladni, mielőtt a haladás újraindul.

(Fordította: Bózsó Péter)

A jelen cikk James K. Galbraith előszava Az új ipari állam Princeton University Press gondozásában megjelenő új kiadásához.

Jegyzetek

¹ John Kenneth Galbraith: Az új ipari állam. KJK, Budapest, 1970.

² Általánosan elfogadott, de nem mindig igaz nézetek összessége. (A ford.)

A tanulmány a nőkkel és a társadalmi nemekkel foglalkozó tudománynak a felsőoktatásbeli intézményesítését kutatja a kelet-közép-európai és a posztszovjet térségben az 1990-es évek elejétől. Megkérdezi, milyen befolyással bírtak a felsőoktatási átalakulás folyamatára a transznacionális szereplők, a helyi politikának és kutatóknak a tudományos és nem tudományos világban gyökerező érdekei. A tanulmány megvilágítja, hogy a különböző transznacionális és helyi hegemón konstellációk miért és miként segítették elő a nemek tudományának intézményesülését, miközben hátráltatták a társadalmi nemek tudományában rejlő kritika kibontakozását.

Az 1989-1991-es politikai rendszerváltozás után Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken – ez utóbbin a volt Szovjetunió európai és ázsiai utódállamait értjük – igazi fejlődő piacra talált a társadalmi nemek tudománya, más néven a gender studies. Akármerre tekintünk, a társadalmi nemek tudománya valamilyen formában mindenütt jelen van. Számos kurzusnak lett központi témája, felsőoktatási intézmények tiszteletet ébresztő sorának programjaiban és tanszékein foglal el (többé-kevésbé) szilárd helyet, s további terjeszkedése várható. Néhány országban fontos szerepet játszanak "az ige terjesztésében" a nem egyetemi intézmények és különféle egyéb kezdeményezések is. S bármennyire korlátok közé szorított és/vagy veszélyeztetett ez a folyamat, az "államszocializmus" utáni időszakot mégiscsak felfoghatjuk a társadalmi nemek tudományának diadalmeneteként is.

Ez a diadalmenet összefüggött és összefügg a felsőoktatási rendszerek globális, regionális és nemzeti szintű átstrukturálásával, amely nem csak magukon a felsőoktatási intézményeken belül, illetve ezek között megy végbe. Számos követelést támasztanak kívülről a felsőoktatással szemben, rengeteg kihívás innen éri. Az eltérő diagnózisok és a még inkább eltérő értékelések ellenére sok kutatás osztozik abban, hogy olyan korszakváltás tanúi és résztvevői vagyunk, amely a felsőoktatás legalább három szintjét érinti: magának a felsőoktatásnak az intézményi struktúráit, a tudás megtermelésének formáit, tartalmát, perspektíváit és funkcióját, valamint a felsőoktatás, illetve szociogazdasági és politikai környezetének kapcsolatát.¹ Ebben a cikkben azt vizsgálom, hogy a kelet-közép-európai és posztszovjet területeken mely szereplők és érdekeltek mozdították előre (illetve hátráltatták vagy akadályozták) a gender studies egészében véve mindeddig sikeres fejlődését. A vizsgálódások fókuszában a felsőoktatás intézményi átalakulása áll. Megmutatom, hogy ez az átalakulás valójában miként köszönhető nagymértékben azoknak az érdekelteknek, akik befolyással bírtak a "posztkommunista" változások egészének irányára és módjára. Több-kevesebb hatalommal bíró, néha pedig szinte teljesen befolyás nélküli személyek, illetve globális, transznacionális, nemzeti és lokális szinten cselekvő szereplők igyekeztek és igyekeznek – olykor a legkülönbözőbb célokat követve – hatást gyakorolni a folyamatokra. Rákérdezek, milyen funkciót szántak a változó időkben e színes paletta szereplői a társadalmi nemek tudományának. Az intézményesülés folyamatában emellett nem lebecsülendő hatást gyakoroltak azok a szereplők is, akik mindenekelőtt a tudományokon belüli, felsőoktatás-politikai vagy szakmai előnyöket tartották szem előtt. Ugyancsak rákérdezek arra, hogy a felsorolt szereplők közötti változó konstellációk és az általuk kinyilvánított és követett érdekek milyen mértékben járultak hozzá a társadalmi nemek tudományának intézményesüléséhez.

Végül igyekszem felmérni, hogy a kialakult helyzet a maga egészében miként szab formát és határokat a gender studies intézményesülésének a kelet-közép-európai és posztszovjet területeken. Ennek végiggondolása – meglátásom szerint – nélkülözhetetlen ahhoz, hogy reflektálhassanak önmagukra mindazok, akik ebben a nagy térségben művelik a társadalmi nemek tudományát, illetve ezzel a régióval foglalkoznak kutatásaikban. Segít abban, hogy kifejezzük és továbbfejlesszük saját tudományos és politikai céljainkat, s hogy akár kritikusan, akár kevésbé kritikusan, ám tudatosan viszonyuljunk a fennálló konstellációkhoz, valamint hogy a lehető leghathatósabban használjuk ki és tágítsuk a valós viszonyok között adódó gondolati és cselekvési tereket. S végül, a kelet-közép-európai és posztszovjet térség "esetének" ilyen elemzése ösztönzőleg hat arra, hogy végiggondoljuk a társadalmi nemek kutatásának összetett és mindenképpen kérdéses helyzetét a felsőoktatásban a rendszerek gyökeres, korszakváltó átalakulásának idején, mégpedig a tényleges helyi és regionális sokszínűség és a félreismerhetetlen globális aszimmetriák figyelembevételével.

Az intézményesülési folyamat dinamikáinak és eredményeinek itt következő vizsgálata elősegíti, hogy a kelet-közép-európai és posztszovjet térség különböző alrégiói között fennálló lényeges s az idő haladtával egyre növekvő különbségek mellett rávilágítson három világosan elkülöníthető fázisra, amelyek közül az utolsó a mai napig nem zárult le.²

 

I. A kezdetek: az aktivisták kora, a felsőoktatási intézmények késedelmes átalakítása és új, feltörekvő politikai érdekek

 

E három fázis közül az első nagyjából az 1990-es évek közepéig tartott. A legelső aktivista nők az 1980-as vagy késő 80-as évekre teszik az azzal kapcsolatos egyre növekvő elégedetlenség kezdetét, ahogy a különböző tudományágak a társadalmi nemek problémáit közvetlenül vagy áttételesen kezelték. Ez állt a hátterében annak, hogy egyes kutatónők már az 1989-1990-es politikai "rendszerváltás" előtt érdeklődést mutattak a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok iránt.³ Az egykori Jugoszláviában jóval korábban észrevehető volt a gender studies iránti nyílt és burkolt érdeklődés az egyetemet végzettek között; a ljubljanai egyetem tantervében 1986-tól csíráiban, de jól láthatóan megjelent a nőkkel foglalkozó tudomány.⁴ Az ezekbe bekapcsolódott néhány, de semmi esetre sem összes, kutatónő számára a nemek között fennálló viszonyok kritikája – abban a formában, ahogy ez a nemek kutatásának segítségével artikulálható – ekkor egyértelműen az egész fennálló valóság, tehát a létező politikai rendszer radikális bírálatának is tűnt.

Ez a politikai rendszer – melynek oktatási intézményei szükségszerűen ellenségesen viszonyultak ahhoz a gondolathoz, hogy a nemek közötti viszonyok vizsgálata az osztályviszonyok elemzésétől függetlenül történjen, s hogy ez az intézményesítés struktúráiban is tükröződjön – 1989 és 1991 között összeomlott. Ekkor, az 1990-es évek elején megalakultak ez első olyan szervezett csoportok és központok, amelyek a társadalmi nemek elemzésére összpontosítottak. Tevékenységük középpontjában a tájékoztatás és a kutatás állt, és sok esetben megpróbáltak befolyást gyakorolni a nő- és a társadalmi nemekkel foglalkozó politikára. Az Oroszországi Tudományos Akadémia Társadalomgazdasági Tanulmányok Intézetének részeként már 1990-ben megalakult a csakhamar széles körben ismertté vált Moscow Center for Gender Studies. A központ tevékenységében a különböző nemzetközi szervezetekkel, így az ENSZ-szel és a Világbankkal szoros kapcsolatban végzett emberi jogi munka összefonódott a hazai kormánnyal folytatott éppoly szoros együttműködéssel, főleg amikor arról volt szó, hogy ez utóbbit támogassák a nemzetközi kötelezettségeiből adódó gender-politika megvalósításában.⁵ Lengyelországban a łódźi egyetemen már 1992-ben megalapították a Women's Studies Centert, Litvániában pedig a Vilnius University Gender Studies Centert. Ez utóbbi anyagi támogatást kap az egyetemtől, a Soros-hálózathoz tartozó Litván Nyílt Társadalom Intézettől és magánszemélyektől.⁶ Bukarestben már 1990-ben létrehozták a Romanian Society for Feminist Analyses AnA-t, amely 1993 óta működik hivatalosan bejegyzett intézményként. Az AnA lényeges külső intézményi vagy anyagi támogatás nélkül alakult, és idővel egy klasszikus hármas célkitűzés megvalósításán kezdett dolgozni, nevezetesen a nők helyzetének javításán, az erre vonatkozó kutatások folytatásán és azon, hogy a társadalmi nemek tudománya bekerüljön az egyetemek tanterveibe.⁷ A híres Prague Gender Studies Center – amelyet 1991-ben a Network of East-West Women támogatásával alapítottak, és anyagilag a németországi (hamburgi székhelyű), a zöld pártokhoz közel álló Frauen-Stiftung e.V. támogatta – könyvtárat, valamint képzési és tanácsadó központot tartott fenn.⁸ A prágai tudományos akadémián Marie Čermáková vezetésével 1990-91-ben, szintén külső anyagi segítséggel, megalakult egy Gender and Sociology nevű kutatócsoport, amely mind a mai napig igen aktív.⁹

Összességében úgy tűnik, hogy a társadalmi nemek kutatásának és tudományának kialakulása az 1990-es évek első felében nagymértékben egyéni erőfeszítéseknek volt köszönhető. Ezek összeolvadtak az újonnan felbukkant nem állami és nem pártpolitikai szereplők azon igyekezetével, hogy a társadalmi nemek problémáit mint politikai és kulturális törekvéseik kategóriáit mutassák fel. Így olykor együttműködés alakult ki a politikai "rendszerváltozás" okozta törés után rekonstruálódott hivatalos politikával. A gender-ügyek azonban mindenképpen szorosan összefüggtek a demokratizálás ügyeivel. "Democracy without women is no democracy" ("a demokrácia nők nélkül nem demokrácia") – Slavenka Drakulićnak, a Network of East-West Women kezdeményezőjének és egyik alapítójának ezt az 1991-es mottóját felfoghatjuk sok aktivista nő közös jelszavaként, még ha ennek a demokráciának a hőn vágyott tartalmát a nemek közötti egyenlőség központi ügyén túlmenően nem is akarták mindenáron pontosítani.

 

II. Kiegyenlítetlen felsőoktatás-politika és a felsőoktatási reform egyenlőtlen előrelépései az 1990-es évek második felében

 

A nők és a társadalmi nemek tanulmányainak az egyetemi (és egyetemen kívüli) oktatáson és kutatáson belüli meghonosítására tett lényegi lépésekről csak az 1990-es évek második felében beszélhetünk. Ez a változás két igen eltérő szinten ment végbe.

 

II.1. Az amerikaiak kora: a magán-felsőoktatás árnyékhálózata

 

A felsőoktatásban a nemzetköziesített és nem közpénzekből finanszírozott párhuzamos szektor, illetve árnyékhálózat kibővülésével együtt került sor – leginkább az 1990-es évek második felében – a nemek közötti viszonyok tudományának szisztematikus intézményesítésére és támogatására. Ez az árnyékhálózat elsősorban azoknak az egyesült államokbeli alapítványoknak, illetve USA-angolszász hátterű intézményeknek köszönheti a létét, amelyek az angolszász magánegyetemi mintát követő rendszer, kiváltképp posztgraduális képzés, elindítását célozták meg. A kiépítés folyamatának lényeges szempontja volt, hogy a felsőoktatásnak ebben a párhuzamos, nemzetköziesített és magánszektorában (viszonylag) fontos helyet kapjon a társadalmi nemek tudománya. Az 1990-es évek második felében bekövetkezett áttörés, melynek során szolid intézményi és anyagi alapokon létrejöttek az önálló gender studies egyetemi programok, ennek a konstellációnak, döntő módon pedig az egyesült államokbeli és angolszász hátterű adományozók, illetve alapítványok anyagi és intézményi támogatásának volt köszönhető. Elsősorban általuk kerültek a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok oktatása iránt érdeklődő diplomások olyan helyzetbe, hogy létrehozzák önálló gender-oktatási és "outreach" programjaikat. Ez a folyamat ugyanúgy végbement az újonnan létrehozott magánegyetemeken, mint az állami egyetemeken belül működő, nagyrészt vagy teljesen külföldi adományozók által finanszírozott "center of excellence"-eken (elitközpontok), valamint más, nem egyetemi intézmények szervezésében is.

Fontos szerepet játszott az állami egyetemeken működő, de nem közpénzből fenntartott "center of excellence"-ek létrehozásában többek között az egyesült államokbeli MacArthur Foundation, amely egyedül az 1992-ben alapított "Initiative in the Russian Federation"-jén keresztül évi hétmillió dollárral támogatott 25 állami egyetemen működő "center of excellence"-t.¹⁰ Még egy példa: a nem egyetemi intézmények közé tartozik Soros György, az egyesült államokbeli pénzmágnás Nyílt Társadalom Intézetéhez (Open Society Institute) tartozó Network Women's Program, amely fontos szerepet játszott a gender studies-hálózatok létrehozásában és bővítésében. A Network 1997 óta sokféleképpen támogatja Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken "a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok kibontakoztatását, bemutatását, intézményesítését és hálózattá fejlesztését". Már 1998-ban megszervezte első nagy konferenciáját a "gender studiest az átmenet országainak" témakörben, melyen 30 ország 140 résztvevője volt jelen. 1999-ben megjelentette átfogó kiadványát Gender Studies and Women's Studies Directory. Countries of Central and Eastern Europe, the former Soviet Union and Mongolia címmel.¹¹

Az ily módon rendszeresített "outreach"-tevékenységekkel párhuzamosan az 1990-es évek második felében létrejöttek a különböző magánfinanszírozású egyetemi gender studies-programok – az állami és a magánegyetemeken egyaránt.

Példának okáért az Elena Gapova vezette Centre for Gender Studiest a minszki (Fehéroroszország) European Humanities Universityn 1997-ben alapították a MacArthur Foundation támogatásával, ahonnan azóta is rendszeres anyagi támogatásban részesül. A Centre a tantervnek a nemek elméletének integrálása útján történő átalakítását tűzte ki célul. 2000-ben egyéves MA-program formájában és cultural studies-diplomával saját, gender studies posztgraduális képzést adó tanszéket létesített. Fontos szerepet kaptak még a Centre munkájában a céltudatos publikációs és más kapcsolatkereső tevékenységek, melyek célja, hogy terjesszék "a feminista elméletek és gender vonatkozású ügyek körüli diszkurzusokat a posztszovjet területeken".¹²

"Az ige hirdetésének" másik fontos központja a posztszovjet területeken az Irina Zherebkina vezette Kharkov Center for Gender Studies a kelet-ukrajnai Harkovi Nemzeti Műszaki Egyetemen volt. A Centre az 1990-es évek eleje óta tartó oktatási folyamat eredményeképpen jött létre, és 1994-től saját publikációs sorozatot ad ki. Jóllehet a Kharkov Center beköltözött az egyik állami egyetem falai közé, működését messzemenően magánpénzekből, leginkább a Network Women's Program és egy kanadai alapítvány segítségével fedezik. A Centre sok éve szervezi a "volt Szovjetunió utódállamai számára a társadalmi nemek tudományának egyetemi hálózati programját".¹³

A szentpétervári European University magánegyetemen 1997 óta mesterképzést nyújtó gender-tanszék működik. A program a Szociológiai és Politikatudományi Karhoz tartozik, és "a Ford Alapítvány kutatási szubvenciójából" részesül támogatásban abból a célból, "hogy újszerű, nőkkel és társadalmi nemekkel foglalkozó oktatási programot létesítsen Oroszországban". A program irányítója Yelena Zdravomyslova és Anna Temkina tudományos kutató Helsinkiből.¹⁴

Oroszország történelmi magjától délre és a volt Szovjetunió Közép-Ázsiában fekvő utódállamaiban sem az 1990-es évek második felében, sem az ezredfordulón nem történt meg a társadalmi nemek tudományának amerikai hegemónia alatti intézményesülése, valamint a magánoktatási intézetek hálózatának hasonló mérvű kiépítése. Az azerbajdzsáni Bakuban, a Western Universityn 2000-ben létrehoztak egy Gender Studies Központot, melynek célkitűzései közé tartozik "a nő- és gender-kutatók támogatása, a gender-elmélet integrálása a társadalom- és bölcsésztudományokba […] a gender studies oktatási bázisának fejlesztése, és a genderrel kapcsolatos kurzusok bevezetése az egyetemeken és iskolákban".¹⁵ A mai Közép-Ázsiai Amerikai Egyetemet (AUCA) 1993 óta tartó kezdeti lépések után egy, a kirgiz kormány, az US Department of States és az Open Society Institute között 1997-ben kötött megállapodás értelmében Kirgizisztáni Amerikai Egyetem néven alapították meg a fővárosban, Biskekben. A Szovjetunió utódállamainak eme legdélkeletibb bástyáján sem az 1990-es évek második felében, sem később nem került sor saját gender studies tanszék alapítására, miközben egy-egy kurzus tagadhatatlanul erre a témakörre épül.¹⁶

A közép-európai, illetve posztszovjet térség másik végén jött létre az USA-hegemónia alatt kiépült magánoktatási intézmények árnyékhálózatának és a társadalmi nemek tudományának eddigi legfontosabb intézménye, a budapesti Közép-Európai Egyetem (Central European University – CEU). Az 1991-ben alapított intézmény volt a térség első önálló magánegyeteme. Fennállásának első évtizedében az egyesült államokbeli posztgraduális rendszert követő felsőoktatási intézményt gyakorlatilag kizárólag a magyar származású börzemágnás, Soros György tartotta fenn. Hogy az egyetemet ilyen hamar sikerült létrehozni, annak köszönhető, hogy a pénzmágnás jó kapcsolatokat tartott fenn a magyar politikai és (neo)liberális körök egy részével. Ez tette lehetővé, hogy Budapesten még a nagy és erős USA-beli kutatási alapítványok viszonylag rugalmas ügyintézési rendszeréhez képest is gyorsabban lehetett fejleszteni a gender studiest. A CEU-n 1994-ben hozták létre a Program on Gender and Culture-t. Ez nem annyira az egyes tanárok tétován és tartózkodóan megfogalmazott érdeklődésének, mint inkább az ismert gender-történésznek, Nancy Stapannek (az 1994-ben a CEU rektorává választott Alfred Stepan feleségének) volt köszönhető. Már az 1994-1995-ös tanévben megkezdődött a tanítás a Program on Gender and Culture-ön. Diákok érkeztek mindenfelől a kelet-közép-európai és posztszovjet térségből, néhányan a világ más részeiről. Az egyetemen belül hamarosan döntés született arról, hogy a gender studies külön "interdiszciplináris szakirány" legyen. 1996-ban beiratkozhattak az első diákok az új tanszékre. Itt először is lehetőség nyílt számukra, hogy egyéves tanulmány után gender studies mesterdiplomát szerezzenek, amelyet hamarosan az USA-ban is akkreditáltak. Másik lehetőségként az MA-ról átléphettek egy, a brit Open University által fenntartott posztgraduális távoktatási szakra, melyben a Program on Gender and Culture már csak mint szponzor vett részt. A diákok ennek a két tanéves kutatásorientált képzésnek az elvégeztével brit típusú MPhil-diplomát kaptak.¹⁷

Az 1990-es években, illetve azóta gyakorlatilag valamennyi említett programra és intézményre jellemző a rendszeres "outreach"-aktivitás, melynek köszönhetően fiatalok és idősek, a legkülönbözőbb tudományágak felől érkezők közül bárki részesülhet gender-továbbképzésben. A Kharkov Center 1997 óta különösen az Open Society Institute Higher Education Support Programjának (HESP) és a MacArthur Foundationnek a támogatásával rendszeres nyári oktatást tartott, amelyből fontos hólabda-effektus indult.¹⁸ Az "outreach" fontos szerepet játszott Minszkben is.¹⁹ A Moscow Center for Gender Studies 1996-ban indította el a "Russian Summer Schools on Gender Studies (RSSGS)" elnevezésű projektjét, melyet a Ford Foundation finanszírozott.²⁰ Az 1994-1995-ös évben a budapesti CEU-n Nancy Stepan és az egyetem ügyvezető igazgatója, Mindy Roseman megszervezte az első Inter-Regional Faculty Seminar in Gender and Culture-t; a finanszírozást részben szintén a HESP vállalta. A szeminárium keretében több műhelyt (workshopot) tartottak, melyen a régió országaiból érkezett női tudósok vettek részt (és néhány férfi), s ahol sor került az előzőleg tanulmányozott szakirodalom intenzív feldolgozására. Ezt az első régiós szemináriumot 2002-ig további négy követte.²¹ Emellett 1995 óta – a HESP finanszírozásában és szoros együttműködésben a Program of Gender and Culture-rel, illetve 2001 óta a Department of Gender Studies-zal – a CEU rendszeresen meghív tudósokat és tudósnőket rövidebb itt-tartózkodásra az egész nagytérségből. Ennek célja a "tantervek fejlesztése" ("curriculum development") a vendégek anyaegyetemein, vagyis a szakok közötti gender studies-tantárgyak kiépítése.²² A Kazahsztánban 1999-ben tartott első gender-kurzuson oktató tanárok felkészítésére szintén hasonló "outreach"-kezdeményezés keretében került sor a szentpétervári Európa Egyetemen tartott, az UNDP (Egyesült Nemzetek Fejlesztési Programja) – által finanszírozott "gyorstalpaló" tanfolyamon (crash course). Az Európa Egyetemen már 1997 óta intézményesült keretek között folyik a társadalmi nemek tudományos oktatása.²³

Összességében a fent említett egyetemeken működő, magánfinanszírozású oktatás, valamint a külvilág bevonására törekvő hálózati "outreach"-munka, s az ezeken az egyetemeken és hálózatokon megtelepedett társadalmi nemekkel kapcsolatos programok és/vagy a fent említettekhez hasonló nem-kormányzati szervezetek segítsége fontos szerepet játszott az 1990-es évek második felétől a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok eszméjének és gyakorlatának nagytérségbeli, illetve szinte az összes szellem- és társadalomtudományos diszciplínán belüli terjesztésében. Más szavakkal: Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tanulmányok intézményrendszere a jórészt USA-hegemónia alatt kialakult elit magánoktatási intézmények árnyékhálózatának kiépülésével összefonódva jött létre, az egyesült államokbeli posztgraduális képzés mintáját követte, és akadémiai, illetve anyagi szempontból elsősorban amerikai és angolszász támogatást élvezett. Egyes jellemzők – a kreditrendszer, a rugalmas szervezettség, az egyetemeken és tanszékeken, intézeteken vagy karokon belüli önkormányzás, a tervszerűen kiépített posztgraduális képzés és témavezetés – igen nagy rugalmasságot biztosítanak az amerikai stílusú felsőoktatási intézményeknek, és segítik az innovatív tematikus és interdiszciplináris központi témák kialakítását és gyors intézményesítését. Emellett az egyes országoknak, illetve parlamentjeiknek, minisztériumaiknak és központi statisztikai hivatalaiknak egyre inkább szüksége van a rendszeresen és rendszerezetten, az újonnan importált nemzetközi normák szerint felmért adatokra és információkra a társadalmi nemekkel kapcsolatos kérdéskörökről. Ezért érdekük, hogy a felsőoktatás lehetőleg gyorsan és a lehető legmagasabb színvonalon készítse el a szükséges szakvéleményeket, és termeljen jól képzett szakembereket.

Ezek és a hasonló intézményi-akadémiai tényezők azonban önmagukban nem adnak kielégítő magyarázatot arra, hogy a nemzetközi (rész)finanszírozású "új" közép-európai/posztszovjet felsőoktatás, illetve az ezeket külföldről patronáló intézmények döntéshozói miért dolgoztak ennyire céltudatosan a gender studies oktatásának intézményesítésén a saját intézményeikben vagy az általuk támogatott intézményekben. Fontosabb, hogy itt olyan jellegzetes politika-mintáról beszélhetünk, amely a társadalmi nemek tudományában alkalmas eszközt látott a "posztkommunista" országokban zajló teljes átalakítás mikéntjének és irányának befolyásolására, és amely minta ebben a formában csak ekkor és csak a felsőoktatásnak ebben a szektorában fejlődött ki a maga teljességében. Az oktatáspolitika említett szereplői ezáltal a "gender"-t mint egyfajta szimbolikus jelszót használták, s fontos szerepet szántak neki egyenlőtlen és konfliktusos transznacionális érdekpolitikájuk folytatásában. Ezeket a szereplőket a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának támogatása nem önmagáért érdekelte, tehát számukra nem vagy nem csak az volt lényeges, hogy állandósuljanak és megszilárduljanak azok a törekvések, melyek egyebek között a nők és férfiak egyenjogúságát és a nők emberi jogainak védelmét is fontosnak tartják. Ez a támogatáspolitika sokkal inkább kapcsolódik két másik, nagyon is politikai töltetű célkitűzéshez. Az oktatási rendszert (és az ezen a területen működő, oktatási megbízatással rendelkező civil szervezetek aktivitását) valójában a liberálkapitalista piacgazdaságok intézményi rendszerében szokásos szabványhoz akarták igazítani. "A gender studies mindenütt jelenlévővé tétele a felsőoktatásban elsőbbséget élvez […] az oktatási rendszer átalakításának reformjánál." ("Mainstreaming gender studies into higher education has been a priority […] for […] the transformation of educational systems in reform.")²⁴ Ugyanakkor és ezen túlmenően ez a pontosan megragadható oktatáspolitika széleskörűen kapcsolódik azokhoz a politikai hegemóniáért vívott transznacionális vitákhoz és csatározásokhoz, amelyek többek között a kulturális értékekért és szimbolikus hovatartozásért vívott harcban nyilvánulnak meg. Ezen a szinten végképp nem a társadalmi nemekkel foglalkozó tudományok oktatása (vagy, mondjuk, a nők emberi jogai) a tulajdonképpeni program. A nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok iránti elkötelezettség itt inkább az (angolszász jellegű) nyugati demokrácia és liberális társadalmi-gazdasági rend értékei és az ezeket az értékeket képviselő, Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken uralomra törő intézmények és politikai szereplők melletti hitvallás funkcióját tölti be.

Legkésőbb az 1990-es évek második felétől a társadalmi nemekkel foglalkozó tanulmányoknak és a "demokráciának" ez az összefonódása hegemoniális konstellációvá nőtte ki magát, amely alól a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tanulmányok intézményesítését célzó törekvések alig-alig tudták kivonni magukat. Ebben az időszakban, mint látni fogjuk, a társadalmi nemek tudományának intézményesülésére kevés alternatív út kínálkozott. Ilyen körülmények között az USA-hegemónia alatt kiépült magán-felsőoktatási árnyékhálózathoz tartozó intézmények kulcsszerepet kaptak abban, hogy a gender-oktatás betöltse Kelet-Közép-Európa és a posztszovjet területek "nyugatosításának" és az általuk uralt globális rendszerbe történő zökkenőmentes beillesztés "szimbolikus szövegkiemelőjének" ("symbolic markers") szerepét. Ezek a szereplők igencsak tudatosan folytatták és folytatják ezt a politikát; ez abban is megnyilvánul, hogy a társadalmi nemekkel foglalkozó tanulmányokat gyakran közös nevezőre hozzák a kelet-közép-európai és posztszovjet területeken elvégzendő demokratikus-liberális teendők más, szimbolikus töltetű "szövegkiemelőivel". Például a Network Women's Program a maga elvi célkitűzéseit mint azon való munkálkodást írja le, hogy "előmozdítsuk az emberi jogok, a nemek közötti egyenlőség és az »empowerment« fejlődését mint a demokratizáció integráns részét".²⁵ A MacArthur Foundation már említett Initiative in the Russian Federationje "kétirányú célt" követ: "az egyetemek és az oktatási infrastruktúra erősítése" mellett ugyanannyira szándékában áll "az emberi jogi szervezetek hálózatának támogatása Oroszország-szerte".²⁶

Hogy (mások mellett) éppen a "társadalmi nemek" kategóriájára és oktatására ruházhatták sikerrel a zökkenőmentes nyugatosítás "symbolic marker"-ének szerepét, az tényezők egész sorának köszönhető. A "nőkérdés", illetve a "haladó nőpolitika" célzatos funkcionalizálása a nyugati dominanciára épülő, illetve törő politikában régi hagyományokra tekinthet vissza.²⁷ Ehhez az örökített mintához problémamentesen lehetett kapcsolni a társadalmi nemek oktatásának célzatos felhasználását az aszimmetrikus, transznacionális viszonyrendszer közepette végbemenő kelet-közép-európai és posztszovjet átalakulásban. Másrészt a női munka kommodifikációjának^ világszerte felgyorsult folyamata és a női individuumok egyre nagyobb számú beillesztése a piaci történések szféráiba globálisan növekvő legitimitást adott a nemek közötti egyenlőség formális elismerésének. Amennyire az ilyen típusú, szűken értelmezett globális egyenlőség-célkitűzés melletti hitvallás formális el nem fogadása "reakciós" vagy "jobboldali irányultságú" elkötelezettségként pecsételődhet meg, olyannyira válik alkalmassá a "társadalmi nemek kérdése" a liberális globalizáció melletti krédó "symbolic marker"-ének szerepére. Ehhez társulnak – harmadikként – a kelet-közép-európai és posztszovjet térségre jellemző vagy vele összefüggő, különösen erős színezetű tényezők. Itt a felsőoktatás átalakulásának intézményi és tartalmi aspektusairól van szó. A gender studies intézményesítésének politikái sokszor olyan új oktatási területek megteremtésére, illetve olyan "interdiszciplináris" berendezkedés létrehozására törekedtek, melyek kiegészítik a már meglévő diszciplínákat, és helyet kaphatnak mellettük. A társadalmi nemek oktatásának intézményesítése így kevésbé kényszerítette ki a már meglévő diszciplínák újradefiniálását, azaz nem kért részt az intézményesen már lefoglalt helyekből, inkább új felsőoktatásbeli területek és agendák létrejöttét jelentette. Azokban az intézményi viszonyrendszerekben, ahol a "nem" mint a felsőoktatásbeli átalakítás "symbolic marker"-e bármilyen mértékű legitimitást élvezett, potenciálisan vagy aktuálisan könnyebbé vált a gender studies intézményesítése a különböző diszciplínák már meghonosodott és jól szervezett "céhei" és felsőoktatásbeli lobbijai ellenében. Az pedig, hogy intézményesen hangsúlyossá vált a társadalmi nemek oktatásának önállósága, elősegítette az "új" és "régi" felsőoktatási kultúra közötti, pontosan kijelölhető határt. Tagadhatatlan, hogy a régi "államszocialista" rendszer hivatalos világnézetében a nemek közötti egyenlőség magától értetődő normatíva volt a tudományban és a politikában. Ugyanakkor éppen a "nőkérdést" rendelték axiomatikusan az "osztálykérdés" alá, a társadalmi nem mint kutatási és oktatási tárgy – ha egyáltalán – kizárólag az osztályok elemzésének keretein belül élvezett legitimitást. Ez így volt még azokban a késői és ideológiailag már felpuhult "államszocialista" időkben is, amikor sok kutató legjobb esetben is már csak formálisan hivatkozott az osztályszempontokra, vagy hallgatólagosan átlépett rajta. Mivel a "régi" felsőoktatási kultúra szisztematikusan diszkvalifikálta a társadalmi nemet mint önálló elemzési kategóriát, éppen ezért válhatott az "új" felsőoktatási kultúrában önálló jogú elemzési kategóriává – mint az osztályszempontoknak búcsút intő, sokrétű tudományos projekt jellegzetes része.

Így a kelet-közép-európai és posztszovjet területeken sok olyan tudós és aktivista, aki szívén viselte a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok intézményesülésének ügyét, főleg az 1990-es évek második felében, dupla feszültségű politikai erőtérben találta magát. Ismerős lehet ez világszerte minden olyan feminista kutató és társadalmi tevékenységet folytató nő számára, aki a kutatás és a politika azon területein (pl. az emberi jogok kérdésében) kötelezte el magát, ahol erős a nemzetközi hegemoniális befolyás.²⁸ Egyrészt Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet térségben a gender-oktatás kezdeményezőinek potenciálisan legerősebb szövetségesei ahhoz a táborhoz tartoztak, akik ezt a törekvést – tehát a gender studies intézményesítését – hozzákapcsolták a nyugati-liberális és az erre támaszkodó nemzeti és helyi hegemoniális érdekekhez, s akiknek szeme előtt a "kommunizmusból" a demokratikus-liberális "piacgazdaságba" való átmenet modellje lebegett. Újra meg újra felvetődött a kérdés, hogy ha ilyen formában összekapcsolódik a rendszerváltás és a nemekkel foglalkozó tudomány, akkor ki lehet-e bontakoztatni a gender studies társadalomkritikai potenciálját, s ha igen, hogyan? Újra meg újra nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a szövetségesek eszközként használták a társadalmi nemek tudományának oktatását.

A másik (tudomány)politikai feszültségi tér, amelybe a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományokért küzdők akarva-akaratlanul is belekerültek, azokkal a politikai és tudományos érdekcsoportokkal való viszonyban alakult ki, akik a nyugati-liberális irányultságú transznacionális és helyi hegemoniális érdekekkel és/vagy a "posztkommunista fejlődés" valóságosan létező dinamikájával és eredményeivel szembeni kritika potenciális szövetségeseinek tekinthetők. Eme erők és érdekcsoportok bírálták vagy elutasították a társadalmi nemek tudományát. Vagy per se azonosították a hegemoniális érdekrendszerrel, esetleg azzal magyarázták a társadalmi nemek tudományának kritikai potenciáljával szembeni, valójában sokkal mélyebbről táplálkozó elutasításukat, illetve tudatlanságukat, hogy a tudománytámogatás és a tudománypolitika bizonyos fővonalai nagymértékben – s valóban bizonyíthatóan – felkarolják a gender tudományát. Újra meg újra felvetődött a kérdés, hogy egy ilyen feszültséggel teli viszonyban, ahol egybekapcsolják a hegemoniális érdekekkel és a nemek tudományával szembeni kritikát, miként válhat legitimmé a gender.

A nőkkel és a nemekkel foglalkozó oktatás intézményesítésének stratégiái, amelyet a vezéregyéniségek ebben a kettős feszültségű térben, illetve a mögötte rejlő hegemoniális konstellációval szemben helyben kialakítottak, igen sokrétűek voltak. Az egyes kutatókra, kezdeményezően fellépő csoportokra és az intézményes felelősséget viselők helykeresésére döntő befolyást gyakorolt, hogy miképp viszonyultak a következő három kérdéshez. Először is: lényeges volt-e számukra a "posztkommunista" nagyrégió geopolitikai és kulturális alávetettségének és a rendszerváltás folyamán létrejött dinamikának, valamint az ezek által gerjesztett, országokon belüli társadalmi polarizációnak a kritikája – vagy pedig, akár meggyőződésből, akár opportunizmusból, esetleg személyes és politikai alternatívák hiányából, ilyen vagy olyan fenntartások ellenére is azonosultak az úgynevezett "nyugatosodási" folyamattal? Másrészt: fontos volt-e számukra, hogy az első kérdéshez való hozzáállásuk kihasson a nemek oktatásának intézményesítése körüli törekvésekre és vitákra – avagy arra törekedtek, hogy a nemek oktatását és ennek intézményesítését taktikai, stratégiai vagy elvi okokból, amennyire lehet, leválasszák erről a messzemenőkig politikai kérdésről? És harmadjára: mely kérdésfeltevések, témakörök, tudományos és politikai perspektívák álltak az egyes, gender studies iránt érdeklődő és elkötelezett kutatók, kezdeményezően fellépő csoportok és intézményes felelősséget viselők érdeklődésének középpontjában?

Ahogy e három kérdésre adott – explicit vagy implicit, átgondolt vagy csak bizonyos tudománypolitikai praktikákból kiolvasható – válaszok kombinációja alakult, aszerint jött létre a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok intézményesülésének folyamata során a stratégiák és (ön)pozicionálások tarka spektruma. Azok a kutatónők például, akik tudatosan azonosultak a liberális "nyugatosodás" célkitűzésével, éppennyire tudatosan próbálták meg kihasználni az USA-angolszász hegemónia alatt működő magánoktatási intézetek árnyékhálózata kínálta viszonylag jó lehetőségeket a társadalmi nemek oktatásának intézményesítésére, még ha nem is mindig sikerrel. Viszont az, hogy sok kutatónő vesz részt a nemek oktatásának olyan kezdeményezéseiben és programjaiban, amelyek egyértelműen az oktatási és kutatási területek transznacionális funkcionálásának kontextusában állnak, nem jelenti azt, hogy ezzel a kontextussal azonosulnának is. A kutatók és kutatónők olykor éppen ezeket a programokat használják fel, hogy kidolgozzák a hegemoniális konstellációval szembeni kritikájukat.

Ismét mások, akik fontosnak tartják a kelet-közép-európai és posztszovjet térségbeli általános és hegemóniakritikus gender-oktatáson belül a nemekkel kapcsolatos témakörök társadalomkritikai tanulmányozását, éppen ezeknek az éveknek a hegemoniális konstellációjával szembeni kritikájuk vagy egyéb okok miatt fordultak más intézményesítő stratégiák felé. Közülük néhányan például az állami oktatásügy régi intézményeinek nehézkes és olykor igen bürokratikus útjait járták. Ezenközben széles körű ellenállásba ütköztek, éppúgy, mint sok más kutatónő, aki egyéb okokból volt egyetemi tájakon a gender-ügy előmozdításának aktív közreműködője. E mögött az ellenállás mögött különböző kombinációkban a nemek tanulmányozásában rejlő (tudomány)kritikai lehetőségek elutasítása, betokosodott férfi- és professzori-hatalmi érdekek és a "nemek oktatása általi elnyugatosodás" formájában jelentkező új, domináns struktúrákkal szembeni ellenállás rejlett. Hátat fordítva ennek a nem sok jót ígérő helyzetnek, főleg a társadalom- és hegemóniakritikus kutatónők néhány országban megpróbáltak létrehozni egyetemen kívüli és relatíve autonóm kutató- és oktatási központokat.

A kutatók és kutatónők egy másfajta orientációjú csoportja a társadalmi nemek tudományának fejlesztése és intézményesítése során elsősorban a meglévő intézményes keretek között próbálta elhelyezni specifikus, legtöbbször viszonylag szűkre szabott témáit és projektjeit. Ismét mások – épp ellenkezőleg – eredeti tematikus orientációjukat rendelték alá annak, hogy intézményeken belüli cselekvési lehetőségeket harcoljanak vagy használjanak ki, illetve ezeken az intézményeken belül próbáljanak másokat – vagy önmagukat – nőkutatóként elhelyezni.

Végül nem kevés kutató és kutatónő számára – az adott intézményi viszonyoktól aránylag függetlenül – a tartalmi célkitűzés kijelölésének fontossága állt előtérben, ahol specifikus, Kelet-Közép-Európával és a posztszovjet területekkel kapcsolatos kérdésfeltevések kerültek a középpontba, illetve a kelet-közép-európai és a posztszovjet tapasztalatokat tették meg a hegemóniaellenes és/vagy társadalomkritikus gender-oktatás kiindulópontjának.

 

II.2. Az állami felsőoktatás erősödő regionalizálása

 

A hegemoniális konstellációra az 1990-as évek második felében adott válaszok változatainak és lehetőségeinek felsorolásával közvetetten érintettük ezen időszak másik fontos elemét. A magasabb szintű oktatás továbbra is domináns szektorában ugyanis – az évtized első feléhez képest – a nők és nemek tudományának tanítása már egész sor országban lényegileg berendezkedett az egyetemi oktatásban és kutatásban.²⁹ Ez a folyamat részben igen különböző keretek között, részben lényegesen eltérő tudományos és politikai összefüggések mentén zajlott, mint a nemek nem közpénzből finanszírozott felsőoktatási árnyékhálózatbeli oktatásának vele párhuzamos – és emellett sokkal inkább a posztszovjet térségben végbement – messze ható fellendülése. Az állami finanszírozású felsőoktatásban a gender studies áttörése leginkább a nemek tudományával foglalkozó, egyre növekvő számú kurzus formájában történt. Lettországban, a rigai egyetemen 1995-ben kezdték el a nemek oktatását.³⁰ Magyarországon az 1990-es évek közepe táján "érezhetően könnyebbé vált gender-ügyben a mozgás az egyetemeken", mondja Adamik Mária, az ELTE társadalomtudományi karának Szociálpolitika és szociális munka tanszékén dolgozó tudományos főmunkatársa. Magyarországon az 1994-95-ös tanévtől kezdve tartanak nemekkel kapcsolatos problémákkal foglalkozó kurzusokat a fővárosban, Szegeden és másutt.³¹ A ljubljanai egyetem tananyagába 1994-ben került be a "társadalmi nem" kérdése (egyébként már hosszabb előtörténetre tekinthetett vissza), mégpedig először a szociális munka tanszéken, ahol "Nők és férfiak a társadalmi munkában" címen indítottak kurzust.³² A Bulgarian Women's History Group a szófiai Szent Kliment Ohridski Egyetem Kultúraelmélet és -történet Központjában 1998 óta tart kurzusokat a nemek történetéről.³³

Hogy a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok ezeken az állami egyetemeken az 1990-es évek közepétől könnyebben megvetették a lábukat, intézményi szemszögből annak volt köszönhető, hogy megindultak a képzés nyugati minták szerinti strukturális reformjai. Néhány országban konkurenciaharc alakult ki az egyesült államokbeli és a hagyományos, nyugat-európai típusú felsőoktatási minták között.

Ebben a szakaszban a felvirágzó oktatást – többek között a nemek tudományáról tartott budapesti, alább még részletesebben bemutatásra kerülő interdiszciplináris tantárgyként felvehető előadás-sorozatot (Ringvorlesung)³⁴ – a helyi Nyílt Társadalom Intézet (Open Society Institute) és/vagy ennek Higher Education Support Programja (HESP) néhány esetben anyagi támogatásban részesítette. Más esetekben a nemek tudományának oktatása egyes, a gender studies mellett elkötelezett, uniós egyetemek közötti együttműködés által fejlődött, s volt, ahol civil társadalmi szervezetekből bontakozott ki, és részben meg is tartotta a kapcsolatát ezekkel. E szervezetek közül csak néhány követett világosan meghatározott feminista és/vagy nyíltan a "nemek kérdésének" kritikai-politikai felfogására törekvő célkitűzést; ilyen volt például az 1990-1991-ben alapított budapesti Feminista Hálózat. Sok szervezet viszont kezdettől fogva tájékoztatási és/vagy oktatási központként értelmezte magát. Ilyen például az Irina Siklová vezette, nemzetközileg korán ismertté vált Prague Gender Studies Center, amely már 1993-ban gender-kurzusokat hirdetett meg különböző cseh egyetemeken. Másik példa a Romanian Society for Feminist Analyses AnA, amely 1997 óta foglalkozik egyetemi oktatással. Nagyjából az 1990-es évek közepétől fogtak bele tudósok és tudósnők egyetemükön belül és kívül a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatási hálózatainak intenzív kiépítésébe. Példa erre a nőkkel foglalkozó tanulmányok interdiszciplináris kutatócsoportja az Adam Mickiewicz Egyetemen Poznańban. Az ELTE-n 1993-ban indítottak tantárgyként felvehető 5 éves előadás-sorozatot. A diákok szabályos bizonyítványt kaptak. Az egyes előadási egységeket a tudomány területéről, civil szervezetekből és kormányzati intézményekből érkezett szakemberek tartották.³⁵ A posztjugoszláv térségben a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatása az egyetemen kívüli struktúrákra korlátozódott. Fenntartó intézményként az 1992-ben alapított Belgrade Women's Studies Centert említhetjük, amely 1998 óta tart saját kurzusokat e témakörben, illetve az 1995-ben létrehozott zágrábi Center for Women's Studiest. Újvidéken az egyetemen kívüli Women's Studies and Research kezdeményezésére indult 1997-ben kétéves "alternatív, akadémiai, oktatási, interdiszciplináris" tanulmányi program.³⁶ Romániában különböző tényezők – többek között a viszonylag magas színvonalú, egyetemen kívüli gender-kezdeményezések – érdekes összjátéka következtében már az ezredforduló előtt eredménnyel dolgozhattak azon, hogy az állami egyetemekre tanulmányi programként kerüljenek be a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok.³⁷

Hogy a gender studies előretörése a posztszovjet területeken – a balti országok kivételével – nemcsak az 1990-es évek második felében, hanem jócskán az új évezred első évtizedében is általában jóval keményebb akadályokba ütközött és ütközik, mint Kelet-Közép-Európában, az elsősorban a szovjet időkből származó felsőoktatási intézményi struktúrák fennmaradásával függ össze. Olyan országokban, mint Ukrajna, Grúzia, Fehéroroszország és maga az Orosz Föderáció is, valamint a közép-ázsiai országok, az alapképzésbeli tantervek továbbra is nagyon szigorú és nagyon centralizált állami előírások szerint szabályozottak, melyek nagy mennyiségben határoznak meg kötelező órákat. Intézményi megújulást de facto kizárólag az oktatási minisztériumok kezdeményezhetnek. Ennek megfelelően gender studies-kurzust, ha egyáltalán, rendesen csak a negyedik vagy ötödik tanulmányi évben lehet végezni – szabadon választott tárgyként, illetve posztgraduális képzés formájában. A disszertációjukat író diákok állandó marginalizáló tendenciákkal kénytelenek megküzdeni, amelyek a szigorú és persze központilag meghatározott publikációs követelményekből adódnak: például a nőkkel és a társadalmi nemekkel foglalkozó tudományos szaklapokban megjelent tanulmányaikat rendszeresen nem ismerik el szakpublikációként, miközben persze tanulmányaik sikeres befejezése előtt kötelesek szakpublikáció-sorozatot felmutatni.³⁸

A hathatós felsőoktatási intézményi reformmal szembeni kitartó csen­des ellenállás részben – s a posztszovjet régióban nem egyenlő mértékben – a nyugati, hegemónára való törekvésekkel, illetve az "elnyugatosítási tendenciákkal" szembeni ellenállás egyik formája. A felsőbb szintű oktatás akadozó "államtalanítása" és "bürokráciamentesítése" e befolyások elleni intézményi elzárkózás eszközeként szolgál. Ez persze defenzív stratégia, és semmi esetre sem jár mindig sikerrel. Érdemes lenne külön kutatást folytatni arról, milyen tartalmi álláspontot képviselnek a különböző posztszovjet országok a nemek kutatásával kapcsolatosan. Mindenesetre, és a vázolt alaphelyzet ellenére, intézményi szempontból a posztszovjet térségben a 90-es évek második felében, még ha vontatottan is, észlelhető volt a gender-kutatás képzésekbe történő integrálásának kísérlete. Példaképpen álljon itt a dél-oroszországi Szaratovi Állami Műszaki Egyetem, ahol a szociológia és szociális munka tanszéken 1996 óta megszilárdult a társadalmi nemek oktatása. A 90-es évek második felében megkezdődött az oktatás a Moszkvától 300 km-re fekvő ivanovói Állami Egyetemen működő Ivanovo Gender Studies Központban is, amely kezdetben kutatóközpontként és civil társadalmi szervezetként működött. Itt – akárcsak a Kharkov Centerben és a posztszovjet térség más területein – az intézményesülési folyamat szempontjából döntő szerepet (a nem állami finanszírozók mellett) mindig egy-egy, az egyetemi hierarchia csúcsán álló fontos személy (illetve az ő támogatása) játszott, aki egyúttal jó kapcsolatokat ápolt a regionális vagy állami oktatáspolitikával.³⁹ Mindent egybevetve, Oroszországban és a FÁK-ban számos egyetem hagyományos intézeteiben és tanszékein a "gender-rajongók és magányos szakértők nem formális közösségé"-nek tevékenysége nyomán tört magának utat a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatása.⁴⁰

Közép-Ázsiában 1997 óta komoly kezdeményezések történnek a gender-tanítás bevezetése érdekében. Nemzetközileg ez a folyamat összefüggött az UNDP ekkor életre hívott, az egész közép-ázsiai térséget célba vevő, stratégiai jellegű Gender in Development elnevezésű kezdeményezésével. Ennek az iniciatívának a keretei között folytak Kazahsztánban a már említett, gender-tárgyú előadás-sorozat előkészületei. Kirgíziában 1998-ban a Kirgiz-Orosz (Szláv) Egyetemen létrehoztak egy, "Az emberi jogok gender-politikája" elnevezésű tanszéket.⁴¹

Ezek a tendenciák és kezdeményezések szerepet játszottak Közép-Ázsia nemzetközi rendszeren belüli helyzetének újradefiniálásában. Ezt a régiót a nagy nemzetközi szervezetek – mint az ENSZ vagy a Világbank – az 1990-es évek közepe óta egyaránt a "fejlődő világhoz" sorolták, és céltudatosan húzták rá az idevonatkozó politikai mintát. Így a posztszovjet térségnek ebben a részében – nemzetközi támogatással – gyorsan kialakult az a fajta viszony a genderhez, amely különben a földrajzilag a harmadik világhoz tartozó országcsoportokra, illetve földrészekre jellemző.⁴² Ez a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok egyetemi oktatásának további sorsa szempontjából, mint még szó lesz róla, igencsak ambivalens következményekkel járt.

Összességében a gender studies intézményesülése a 90-es évek második felében Kelet-Közép-Európa állami egyetemein látványos, míg a posztszovjet területeken kevésbé látványos előrehaladást mutatott, azonban – az USA-angolszász hegemónia alatt árnyékhálózatként létrejött elit magánoktatási intézményekkel ellentétben – sem az alap-, sem a posztgraduális képzésben nem jelentek meg az önálló diplomát adó programok.⁴³ Ugyanakkor az állami egyetemeken intézményesített gender-kutatási központok száma jelentősen nőtt ebben az időszakban. Különösképpen érvényes ez a balti országokra (Észtország: Unit of Gender Studies, Tartui Egyetem, alapítási év: 1995, Women's Studies Center, Tallini Pedagógiai Egyetem, 1995; Lettország: Center for Gender Studies, Lettországi Egyetem, Riga, Idegen nyelvi tanszék, 1998; Litvániában második akadémiai központként hozták létre a Women's Studies Centert a siauliaii egyetemen) és Kelet-Közép-Európának az Európai Unióval határos régiójára (Lengyelország: Center for Social and Legal Studies on the Situation of Women, Varsói Egyetem, 1997-től diploma utáni gender-programmal, amely a diákok egy részének tandíjköteles volt; Csehország: 1998-ban a Károly Egyetem Filozófiai és Művészeti Tanszékén működő első Centre for Gender Studies átvette a korábbi civil társadalmi Prague Gender Studies Center tevékenységét).

 

III. Ezredforduló és azon túl: a világi háromság

 

Az ezredforduló Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken egybeesett a nőkkel és a nemekkel foglalkozó oktatás "posztszocialista" fejlődésének harmadik fázisba történő átmenetével, amely a mai napig nem zárult le. Megjegyzendő, hogy ebben az időszakban egyre jobban pluralizálódott az egyetemi tájkép, és pluralizálódtak a hegemoniális viszonyok is, valamint az immár világosan felismerhető három alrégió egyikében stabilizálódott a megváltozott hegenoniális konstelláció. Így egyre távolodtak egymástól a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok intézményesülésének dinamikái.

 

III.1. Kelet-Közép-Európa "EU-sítása"

 

Kelet-Közép-Európában és különösen az "EU keleti bővítési területein" a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának fejlődését nagy, mondhatni, döntő mértékben határozták és határozzák meg a közpénzekből finanszírozott, a felsőoktatásnak irányt adó ún. "európaizálási", valójában "EU-sítási" dinamikák. Ez a folyamat többek között a felsőoktatás intézményi "nyitását" hozta és hozza magával. Ez a "nyitás" lényegileg az 1999-es Bolognai Nyilatkozat által mozgásba hozott Bologna-folyamat következménye, amely különösen a felsőoktatási struktúrák és szabályozó mechanizmusok egybehangolását, a tanulók és tanárok nagyobb mobilitását, az intézmények közötti együttműködést (közös oktatási programok kialakítását) és a lerövidített alapfokú, valamint a mesterképzés szintű posztgraduális képzés (szétválasztott BA- és MA-képzés) általános bevezetését célozza meg.⁴⁴ A felsőbb szintű oktatás EU-szerte történő átalakítása és egységesítése azonban messze túllép a Bologna-folyamat eme intézményi elemein. Az "Európai felsőoktatási térség" megteremtése "különösképpen" hivatott arra, hogy "fokozza az európai felsőoktatási rendszer nemzetközi versenyképességét", illetve ennek "világszerte történő fejlesztését", továbbá "kulcstényező a polgárok mobilitásának és munkaerőként való alkalmazásának elősegítésében". Az EU valamennyi állama, illetve a "keleti bővítési terület" valamennyi országa (már belépése előtt) magáénak vallotta ezt a célt,⁴⁵ bár nem áll fenn semmiféle ez irányú jogi kötelezettség. A kelet-közép-európai országoknak a bolognai célkitűzéseken alapuló politikája döntő módon járul hozzá az oktatási szektor liberalizálásához, a versenyorientált irányító és finanszírozó mechanizmusok áttöréséhez, valamint a magán-felsőoktatás kiépülése előtt álló intézményi, illetve állami akadályok leépítéséhez.⁴⁶ Ezek a folyamatok a "keleti bővítési területek" országaiban a felsőoktatás reformfolyamatainak drámai felgyorsulását eredményezték.

Ez a rendszerátalakulás azoknak a hegemoniális konstellációknak az egyértelmű eltolódásával járt és jár együtt, amelyek – egyebek mellett – ebben a régióban meghatározó befolyást gyakoroltak a tágan értelmezett gender-politika sorsára és alakulására általában, közelebbről pedig a nemek oktatásának felsőoktatásbeli intézményesítésére. Az "EU-sított" hegemoniális konstelláció egy sor, legfelső politikai döntőhozói szinten meghozott EU-határozat nyomán alakult ki. Ez az 1993-as koppenhágai kritériumokkal kezdődött, és a felsőoktatás szempontjából az 1999-es Bologna-folyamattal ért célegyenesbe, jóval a kelet-közép-európai államok EU-csatlakozása előtt.

A koppenhágai kritériumok alkották a keleti bővítés politikájának központi magját. Az Európai Unió Tanácsa ezen a találkozón "határozta meg" az érintett országok számára "a tagságot mint célt", s egyúttal üdvözölte erőfeszítésüket "a piacgazdaságba történő gyors átmenet biztosítása érdekében". Egyúttal meghatározta, mely feltételeket kell teljesíteni a kelet-közép-európai jelölteknek a belépéshez: "A tagság megköveteli, hogy a jelentkező ország elérje azt az intézményi stabilitást, amely szavatolja a demokráciát, a jogbiztonságot, az emberi jogokat, valamint a kisebbségek tiszteletben tartását és védelmét, a működő piacgazdaságot, illetve azt, hogy képes helytállni az Unión belüli verseny és piaci erők nyomásával szemben. […] Az Európai Tanács továbbra is szoros figyelemmel kíséri, milyen előrehaladás tapasztalható az uniós belépés feltételeinek teljesítését illetően az egyes társult országok esetében, és levonja a megfelelő következtetéseket."⁴⁷ Ezzel a döntésével az Unió véglegesen meghatározta az 1990-es évek bővítési politikájának tényleges sarokpontjait: demokrácia, piacgazdaság és az EU-s törvénygépezet, az ún. acquis communautaire átvétele képezte a következő évtizedben – és mindmáig – a minden egyes kelet-közép-európai országgal külön folytatandó, úgynevezett belépési "tárgyalások" alku tárgyává nem tehető alapját. Néhány hónappal később sietve egymás után érkeztek a belépési kérelmek Kelet-Közép-Európából (Magyarországé és Lengyelországé például 1994 márciusában és áprilisában). Néhány hónappal Koppenhága előtt a híres-hírhedt (1993 májusában ratifikált) maastrichti kritériumok rögzítésével az akkori EU önmagát állította olyan pályára, hogy gazdaságilag, valutapolitikailag és részben külpolitikailag egységes képződménnyé váljon.⁴⁸

A nemekkel foglalkozó politika szempontjából a döntő lépés néhány évvel később következett: az amszterdami szerződés aláírására 1997-ben, ratifikálására 1999-ben került sor. Ezzel a döntéssel – amely az Európai Szén- és Acélközösséget létrehozó 1951-es szerződés módosítása volt – került első ízben a közösség legmagasabb fokú törvénykezésébe, extenzív módon interpretálható határozatok formájában, a nőkkel és férfiakkal való egyenlő bánásmód kérdése.⁴⁹ A szerződés 2. cikke a "közös politikák, illetve intézkedések" tág spektrumát sorolja fel. A Közösség e területek mindegyikén "törekszik az egyenlőtlenségek kiküszöbölésére, valamint a férfiak és nők közötti egyenlőség előmozdítására" (2. cikk, 3. pont).⁵⁰ Az amszterdami szerződés olvasható annak jeleként is, hogy a globális fejlesztési, illetve Észak-Dél-politikából született gender mainstreaming^ "megérkezett" az Európai Unióba.⁵¹ Az Európai Bizottság tolla alól kikerült, 2001-2005-ös időszakra vonatkozó, a nők és férfiak egyenlő elbánásának elősegítését támogatni szándékozó keretstratégia egyértelműen rögzítette, hogy "az egyenlő elbánással foglalkozó jogiratok az acquis communautaire szilárd és integráns alkotórészét" képezik, "melyeket az EU-tagságra jelentkező országok kötelesek átvenni".⁵² Az ekképpen a "gender maisteaming" által meghatározott "közös politikák"-hoz és "intézkedések"-hez az amszterdami szerződés hozzászámítja a "kutatás előmozdítását" és "a minőségi oktatáshoz és szakképzéshez" való hozzájárulást. Ezzel utat nyitott az Unió közös tudomány- és felsőoktatási politikájának, valamint az 1999-ben útjára indított Bologna-folyamatnak a dinamizálásához, amelyet azóta a legmagasabb szintű EU-lépések sorozatában (Prágai Kommüniké 2001; Berlini Kommüniké 2003; Bergeni Kommüniké 2005) bővítettek és mélyítettek el újra meg újra.

Az EU keleti bővítésének közép-európai tagjelölt országaiban a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásában érdekelt felsőoktatásbeli szereplők már a tulajdonképpeni belépés előtt világos politikai konstellációkkal találták szembe magukat. Összezárt politikai háromszöget alkotottak a következő tényezők: egyrészt a belépni szándékozó országok felsőoktatásának liberális és versenyorientált átalakítása és "EU-sítása", másrészt a piacgazdaság és demokrácia ikerszerűen összekötött helyeslése, harmadrészt a gender-kérdés (mint egyenjogúsítási kérdés) oktatáson belüli jogosultságának politikai elfogadása, amelynek következtében a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok legitimitása – legalábbis elvileg – többé nem lehetett kérdéses. Az "EU-sítás" háromszögének ezt a három oldalát Kelet-Közép-Európának csomagban adták, ami ettől fogva azt a hegemoniális felállást jelezte, amelyhez a szereplők így vagy úgy kénytelenek voltak igazodni.

Ezzel a gender studies-oktatás intézményesítésének feltételei és dinamikái erősen eltolódtak, több szempontból is. Egyrészt az öröklött struktúrák felnyitása most már a felsőoktatás egészét érintette, s egyúttal megkérdőjelezetlenül kapcsolódott a "posztkommunista átmenet" (EU-sított) változatába, amit – mint fait accomplit – egyre inkább tudomásul kellett venni. A "gender" ezzel messzemenőkig elveszítette szerepét mint a rendszer-átalakulás kis számú, szelektíven kiválasztott és úgy politikailag, mint szimbolikusan magasfeszültségre töltött "marker"-je. Minél inkább valóssá vált a belépési folyamat, majd maga az EU-tagság, annál erőteljesebben öltött testet a felsőoktatásban a nők és a nemek tudományával szembeni szenvtelen toleranciának és folytatólagos semmibevételének a keveréke. Ma már a gender studies nyílt elutasítása per se, mint "idegen", "liberális" vagy "nyugati", leginkább csak a jobboldali – és olykor a baloldali – populista táborra jellemző.

Másrészt az egész felsőoktatás nyitási folyamata következtében alapvetően javultak a nők és a nemek tudományának intézményesülési lehetőségei. Mindazonáltal ez nem jár automatikusan azzal, hogy a gender-tudományos kritikapotenciál az "EU-sított" és helyi hegemoniális érdekeknek és/vagy a "posztkommunista átalakulás" tényleges dinamikáinak és eredményeinek a megkérdőjelezése irányába bővülne. Az egyik oldalon annak köszönhetően, hogy a korábbiakhoz képest a gender studies ma már sokkal általánosabban elfogadott tudományterületnek számít, és az átalakulás folyamatában felkarolt értékek és szimbólumok sokkal tágabb spektrumába ágyazódik, alapjában javultak az esélyek arra, hogy a gender studies össze tudja kapcsolni az intézményesítési és a társadalomkritikai érdekeket. Ezzel egy időben viszont a másik oldalon a fent leírt "EU-sítási" hegemoniális háromszög sokkal átfogóbb és mélyrehatóbb kisugárzással bír, mint az 1990-es évek második felének hegemoniális konstellációja. A témák, paradigmák és intézményesítési dinamikák sokfélesége, amelyek mindannyian magukon hordozzák a hegemoniális konstelláció jegyében zajló "EU-sítás" pecsétjeinek valamelyikét, olykor rendkívüli súllyal nehezedtek a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományokra, illetve ezek oktatására. Így kevés tér maradt a "keleti bővítés" során helyben és EU-szerte tapasztalható egyenlőtlen dinamikák politikájának, az EU gazdasági és társadalompolitikai alapjainak, vagy az EU egyenlőtlen globális rendszeren belül elfoglalt szerepének kritikájára.

Az intézményesítés gyakorlatában a nemek oktatásának "EU-sítása" különböző szinten nyilvánul meg. Egyre nagyobb jelentőséget kap az egyetemek közötti együttműködésen (dual degrees, joint degrees: két vagy több felsőoktatási intézmény által közösen kiállított diploma) alapuló tanszékek alapítása, melyekre főleg az MA- és PhD-képzés szintjén kerül sor. A regionális szórás itt fontos követelmény, melynek az EU kutatási és együttműködési támogatásáért folyamodóknak meg kell felelni. Az EU "keleti bővítési zónájában" működő partnerintézmények bevonása ezért vált többek között a jó modor részévé, miközben a kelet-közép-európai területekről erre vonatkozó önálló kezdeményezések (legalábbis mindeddig) alig érkeztek, s a térségbeli országok intézményeit nemigen találjuk az egyes projektek koordináló (=vezető) intézményei között. A diákok mobilitásának támogatása azonban mindenképpen pótlólagos lehetőséget biztosít a nőkkel és a nemek tudományával foglalkozó fiatal kelet-közép-európai kutatóknak és kutatónőknek. Ma még nem látható, meddig tart hosszabb távon a kelet-közép-európai vonatkozású gender-kutatás és szakértői tudás felértékelődési trendje, amely Kelet-Közép-Európának az EU-ba történő bevonásával, jobban mondva bekebelezésével párhuzamosan tapasztalható, és amely tartalmi orientáció az érdeklődés középpontjába kerül, vagy annak perifériájára szorul.

A gender-oktatás "EU-sításának" egyéni formáját folytató egyik fontos intézmény a nőkkel foglalkozó tudományok oktatási hálózata, az ATHENA (Advanced Thematic Network in Activities in Women's Studies in Europe), amely 2006 végén lépett működésének harmadik ciklusába. Az ATHENA-t az EU-s tudománytámogatás finanszírozza. Vele szoros együttműködésben működik a hasonló EU-s irányelvek mentén 1996-ban alapított "professzionális szervezet", az AOIFE (Association of Institutions for Feminist Education and Research in Europe). Az 1990-es évek elejétől néhány nyugat-európai gender-program, különösen az utrechti egyetem Women's Studies Programja játszott központi szerepet a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok "európaizálásának" előkészítésében. Az ATHENA II (2003-2006) már 2004-es és 2007-es belépésük előtt együttműködött a "keleti bővítési terület" országaival, valamint szerbiai, montenegrói és horvát intézményekkel.⁵³ Publikációs és együttműködési tevékenységében az ATHENA arra törekszik, hogy kisebbítse a "tudásunk és könyvespolcaink közötti szakadékokat" ott, ahol a kelet-közép- és dél-európai országokról, valamint az európai kis államokról van szó.⁵⁴ A vezetői szinten mind ez idáig (még?) egyértelműen nyugati dominancia alatt álló ATHENA-hálózat képviselői mindenesetre megpróbálnak hozzájárulni a nemek tudományán belüli európai hierarchiák felszámolásához, és megteremteni az Európa sokszínűségét tartalmilag figyelembe vevő gender-oktatást. Keveset beszélnek viszont például a tudományos identitások és együttműködés EU-féle "európaizálásának" politikai funkcióiról, az Európai Unió mai világpolitikájáról és a "keleti bővítés" dinamikáiban rejlő hegemoniális konstellációk szerepéről a gender-oktatás intézményesítésének folyamatában.

A gender-oktatás intézményesítésének előremozdítása kezdettől fogva az ATHENA központi "európaisítási" tevékenységei közé tartozott. A két munkacsoport, amelyik megkapta az 1999-2001 évekre szóló első SOCRATES-szubvenciót – ezt az Európai Bizottság Kutatás Főigazgatóságának Ötödik Kutatási Keretprogramján (1999-2002) belül az ATHENA finanszírozta -, európai nőtudományos tantervvel foglalkozott. 2006 óta EU-finanszírozású tevékenységének harmadik körében az ATHENA-hálózat három központi témájának egyike ismét a tantervfejlesztésre összpontosít. A résztvevők feladata "alsó, mester- és doktori szintű innovatív tananyagok, új modulok, közösen tartott órák és intézmények közötti képzések" megvalósítása. Fő cél a "közös képzések hivatalos akkreditálása" mindhárom szinten.⁵⁵

Így a következő években az ATHENA-hálózat fokozott szerepvállalása várható az intézményeken átívelő, nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományokat oktató képzési formák létrehozásában és kiépítésében. Ám ennek a fejlődésnek semmi esetre sem az ATHENA az egyetlen motorja. Az új évezred beköszönte után néhány évvel több hasonló – EU-forrásból támogatott – képzési program kiépítése van folyamatban, így a GEMMA a łódźi egyetem és a budapesti CEU, valamint a MATILDA a szófiai Szent Kliment Ohridski Egyetem és szintén a CEU részvételével.⁵⁶

Az ilyenfajta kezdeményezések Kelet-Közép-Európában az új évezred kezdetén megindult gender-oktatási hullám helyi programjaira épülnek. Ezek, elsősorban az érintett országok felsőoktatásában, az 1990-es évek vége óta a Bologna-folyamat jegyében végbemenő "EU-sításnak" köszönhették létüket. Hogy ez az intézményesítési hullám hol milyen utakon haladt, és mennyire volt eredményes, abban egyebek mellett szerepet játszottak az egyes országok felsőoktatásában tapasztalható, olykor meglehetősen jelentős szervezettségbeli eltérések.

A brünni Masaryk Egyetemen például a 2004-2005-ös tanulmányi év óta létezik önálló hároméves "fél" – azaz másik szakiránnyal kötelezően összekötött – BA gender studies tanszék, amelyet a társadalomtudományi karon hoztak létre, és ennek a fakultásnak a képzési kínálatából kell a második főtárgyat választani. A program gyors megvalósítását több tényezőnek köszönhette. A dékán megragadta a lehetőséget, hogy a hagyományos képzési rendszert EU-s segítséggel háromfokozatú BA-MA-PhD-modellé szervezze át. Azonmód rendelkezésre állt egy csoport fiatal, ambiciózus, különböző hátterű és részben gender-végzettségű felsőoktatásbeli szakember is, akik már 2000-ben gender-központot alapítottak. Az illetékes minisztérium a részben EU-finanszírozású reform keretei között hamar lehetővé tette a társadalmi nemek BA-szintű oktatásának bevezetését. Végül az új program késedelem nélküli akkreditálása többek között annak a ténynek volt köszönhető, hogy a programvázlat ugyanúgy figyelembe vette a minisztérium politikai érdekeit – különösképpen a gender mainstreaming gondolatának általánossá tételét Csehországban -, mint az EU-s követelményeket. Az eredetileg mesterképzésre nagyon is konkrétan törekvő civil társadalmi gender-központban dolgozó nők úgy látják, "tiszta véletlen", hogy az új program esetében immár BA-szintű tanszékről van szó.⁵⁷

A brünni eseményekkel egyidejűleg Magyarországon, ahol a BA-MA-rendszerre történő átálláshoz szintén jelentős EU-pénzek állnak rendelkezésre, az Oktatási és Kulturális Minisztérium kiírásának részletei és az akkreditálás végletesen centralizált és hierarchikus szervezettségű modus vivendije gyakorlatilag kizárták, hogy pályázni lehessen a BA-programok bevezetéséért és anyagi támogatásáért.⁵⁸

Ezzel szemben Romániában – megint csak az érdekek és intézményi struktúrák eltérő konstellációja miatt – az ezredforduló éveiben intézményesítési csúcskonjunktúra volt tapasztalható. A felsőoktatás "európaizálásának" folyamata itt nem csak az EU tulajdonképpeni felsőoktatási politikájához kötődött, és nem csak a gender-tudományok támogatásának egyéb lehetőségeivel fonódott össze a lehető legszorosabban. A Soros-hálózat mellett továbbra is egyes nyugat-európai egyetemek, illetve nőtanulmányi lobbijaik játszottak központi szerepet a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának intézményesítésénél. A stratégiák sikeressége szempontjából emellett két helyi, illetve nemzeti tényező bír döntő jelentőséggel. Románia az egyetemi autonómiát illetően kelet-közép-európai összehasonlításban már hosszabb ideje liberális felsőoktatási politikát folytat.⁵⁹ Ez a politika, az egyesült államokbeli oktatási rendszerhez hasonlóan, alapvetően lehetővé teszi, hogy minisztériumi irányítástól messzemenően függetlenül hozzanak létre tanszékeket és programokat. Emellett a nemek tudománya országon belüli meghonosodásának következtében már az 1990-es években nagyszámú elkötelezett kutatónő állt készen, hogy tőkét kovácsoljon a gender studies intézményesülése révén adódó előnyös feltételekből. A 2000-ben a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetemen alapított Interdisciplinary Group for Gender Studies gyorsan és sikeresen vezette be a kétszemeszteres "Gender, Differences and Inequalities" (Nemek, különbségek és egyenlőtlenségek) elnevezésű MA-programját, valamint egy négyszemeszteres alapfokú képzést "Gender, Society and Culture" (Nemek, társadalom és kultúra) címmel. Anyagi támogatás a HESP-től érkezett, és az egész kezdeményezés az angliai brightonbeli Sussex Egyetem és a hollandiai von Nijmegen Egyetemen székelő Centre for Women's Studies által részesült "professzionális segélynyújtásban".⁶⁰ Bukarestben a Politikai és Közigazgatási Tudományok Országos Akadémiájának politikatudományi karán már 1998 óta létezik önálló, háromszemeszteres gender studies-mesterképzés, amely a civil AnA szervezettel szoros együttműködésben épült ki. Az alapítás mögött több, egymást erősítő érdek húzódott: a program élén az ismert kutatónő, Mihaela Miroiu állt, aki egyúttal a politikatudományi kar dékánja is volt. Két minisztérium – az oktatás- és munkaerő-piaci politika területéről – küldte el tisztviselőit a program kurzusaira. Támogatást a HESP és egy angol egyetem nyújtott.⁶¹ Végül Miroiu férje, az oktatási minisztérium egyik magas rangú tisztviselője döntő szerepet játszott abban, hogy a programot hivatalosan is elfogadták.⁶² És néhány éve Temesváron is indítottak nemekkel foglalkozó tudományos programot.⁶³

Ezzel szemben a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban (2003 januárjáig; majd 2006 júniusáig, Montenegró kiválásáig, Szerbia-Montenegróban) a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának egyetemi intézményesítésére lényegileg csak az 1999-es NATO-támadás és ezzel a "send Western democracy through gender" (szabadon: "exportáld a nyugati [értsd: amerikai színezetű] demokráciát a genderen keresztül") útjának szabaddá válása után került sor. A belgrádi Women's Studies Centernek 2001-ben sikerült meghonosítania a nemek tudományának posztgraduális képzését a belgrádi egyetem politikatudományi karán. A 2003-2004-es tanév kezdetétől a központ teljes, mindaddig nem egyetemi tanulmányi programját áthelyezték a karra az Open Society Foundation támogatásával.⁶⁴ Ugyanebben az egyetemi évben az újvidéki egyetemen is sikerült rendes kétéves gender-mesterképzést elindítani. A tandíjköteles program irányítója a 2003-ban alapított University Centre for Gender Studies. Fontos szerepet játszott a sikeres intézményesülés folyamatában az a tény, hogy Fuada Stankovićcsal olyan egyetemi szakember vette kezébe az egyetem irányítását, aki sokéves tapasztalattal rendelkezett a multikulturális irányultságú USA-beli gender studiest illetően, az új mesterképzés megszervezését pedig a hasonlóan gondolkodó Svenka Savić kapta feladatul.⁶⁵ Szófiában az 1999-2000-es tanévben a Szent Kliment Ohridski Egyetem filozófiai és társadalomtudományi karán bevezették az ország első gender studies-programját.⁶⁶

Az új évezred beköszöntével megerősödő, a kelet-közép-európai "keleti bővítési terület" országainak felsőoktatásügyére irányuló "EU-sítási" trendnek – és a bővítésbe további országokat bevonni kívánó erőknek – a dominanciája nem jelenti az USA-angolszász hegemónia alatti magánoktatási intézmények árnyékhálózatának teljes visszavonulását. Mindazonáltal az ebben a szektorban végbement folyamatok a válság jeleit mutatták, de legalábbis nem voltak egységesek. 2004-ben például a varsói egyetem és a prágai Károly Egyetem társadalmi nemekkel foglalkozó programjainak azzal kellett szembenéznie, hogy a végéhez közeledik a nagy egyesült államokbeli alapítványok általi támogatás, és kérdéses volt, hogy számolhatnak-e más, európai támogatással. Soros György a maga részéről már az évtized elején bejelentette, hogy egész Kelet-Közép-Európában (egyes volt jugoszláv területek kivételével) 2010-ig lépcsőzetesen elzárja a Nyílt Társadalom Intézeten keresztül folyó támogatások csapját. Az "EU keleti bővítési területén" belül alapított amerikai magánegyetemek árnyékhálózatának legfontosabb intézménye, a budapesti CEU időközben a kettős gyökéreresztés stratégiáját követi. Az USA-ban teljes egészében akkreditált egyetem – sokéves nehéz és fáradságos előmunkálatok után – rövid ideje megszerezte a teljes értékű magyar felsőoktatási akkreditációt is. Ezzel a CEU elérte, hogy egyenrangú tagként kapcsolódhat be az EU-s "felsőoktatási térség" dinamikus rendszerébe.⁶⁷ A Department of Gender Studies az amerikai és a magyar akkreditáció kettős kihívására és kettős lehetőségére a tanulmányi kínálatok szélesítésével reagált, hogy szorosan beágyazódhasson az Európai Felsőoktatási Térségbe, miközben fenntartja US-típusú képzéseit.⁶⁸

 

III.2. Harc Oroszországért és szövetségeseiért – Közép-Ázsia felzárkóztatása

 

A posztszovjet térségben az ezredforduló utáni éveket egyik oldalon a folyamatosság, a másikon viszont két jelentős változás jellemezte. Az államilag előírt rideg képzési normák és központi szabályozású tantervek továbbra is akadályozták a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának átfogó intézményesülését. Bár Oroszországban és a Szovjetunió nyugati utódállamaiban az állami és a helyi felsőoktatással foglalkozó bürokrácia lépésről lépésre egyre elkötelezettebbnek mutatkozik e tárgykör irányában, mindazonáltal sok, a gender témakörében érdekelt tudósnő nagyon boldogtalannak látszik például az ilyen körülmények között piacra kerülő tankönyvek elméleti színvonala miatt. Ezek – az Oktatási Erőforrások Központja 2004. márciusi, CEU-n tartott oktatási műhelyének több előadója szerint – gyakran kizárólag a családra, a szociálpolitikára és a munkaerő-piaci helyzetre összpontosítanak, és a "nőkérdés" réges-rég meghaladott látásmódját közvetítik.⁶⁹ Így egész egyszerűen figyelmen kívül hagyják az Oroszországban és a Szovjetunió néhány utódállamában kifejlesztett gazdag és egy kalap alá semmiképp nem vehető gender-perspektívákat és tudományos iskolákat.⁷⁰ Ettől függetlenül több egyetemen folytatódik a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának térnyerése, így több egyetemen újabb kurzusok indulnak.

A nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatási intézményesítésében az ezredforduló és különösképp 2001. szeptember 11. óta bekövetkezett két fontos posztszovjet térségbeli változás egyike, hogy a nem európai nemzetközi szereplők áttelepítették vagy inkább kiterjesztették a gender-tudományok oktatásával kapcsolatos tevékenységüket Közép-Ázsiára, a Kaukázusra és más déli posztszovjet országra. Itt ismét erősen láthatóvá válik, hogyan kívánják a nemek tudományát a geostratégiailag indokolt "keeping in the Western orbit" ("nyugati pályán tartás")⁷¹ politikájának szolgálatába állítani. Ezek között különösen nagy mennyiségben találhatóak amerikai hátterű szereplők, akik figyelme Közép-Ázsiára és más déli posztszovjet országokra irányul. A Soros-hálózat részéről például a Network Women's Program az 1995-ben alapított Women's Information Consultative Centerrel együtt az ukrán fővárosban, Kijevben mintegy műveleti támaszpontról működteti az 1999 óta nem kizárólag a felsőoktatással foglalkozó "Empowering Education" nevű programját Közép-Ázsiában, Grúziában, Azerbajdzsánban, Ukrajnában és Litvániában. A hároméves "Gender studies-fejlesztés az újonnan függetlenné vált államokban" elnevezésű program, amelyet szintén az Open Society Institute Network Women's Programja szervezett, a kutatások fejlesztésével és támogatásával foglalkozott. "A program célja a felsőoktatás átalakítása a gender studies integrálásával" – olvashatjuk egy helyütt.⁷² A nem csak a felsőoktatásra összpontosító "Gender-oktatás: elmélet és gyakorlat" címen megrendezésre került nagy nemzetközi konferenciát Üzbegisztánban tartották 2003-ban. A több mint 100 résztvevő Közép-Ázsiából, a Kaukázusból, Moldáviából és Oroszországból érkezett, s jelen voltak a Network Women's Programtól, képviseltették magukat a Moscow Center for Gender Studies ún. "kulcsszemélyei" és a Kharkov Center is.⁷³ A HESP és a Network Women's Program támogatásával Közép-Ázsiában 2002-ben tartottak először "nyári egyetemet", 2001-ben pedig "diákkonferenciát".⁷⁴

Egyúttal élénk tevékenységbe kezdtek Közép-Ázsiában a nagy nemzetközi szervezetek is, leginkább az ENSZ, illetve ennek a "nemekért" felelős tagszervezetei, valamint a Világbank. Ezek a szervezetek "fejlesztési" ("development") és "politikai" ("policy") irányultságú tevékenységeik keretei között sokrétű gender-politikai célt tűztek napirendre.⁷⁵ Bár a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok felsőoktatási intézményesítése ezek között a tevékenységek között semmiképpen sem élvezett elsőbbséget, a nemzetközi szervezetek projektjeik és programjaik végrehajtásánál mégiscsak rászorultak a megfelelő felsőoktatásbeli szaktudásra. Hasonló mondható el a közép-ázsiai országok kormányairól is, amelyek mindenekelőtt rendszeres beszámolók, cselekvési tervek és gender-politikai programok formájában tesznek eleget a nemzetközi szervezetekkel szembeni kötelezettségeiknek. Kirgizisztánban például 2002 óta a gender-kérdésekkel és a felsőoktatásbeli képzéssel foglalkozó állami intézmények kezdeményezésére, és szoros együttműködésben a nemzetközi szervezetekkel, azzal próbálkoznak, hogy célzottan javítsanak a felsőoktatásban a társadalmi nemek oktatásának helyzetén. Anyagi támogatást ebben a 2003-as kezdeményezésben a Kirgíziai Soros Alapítvány és az UNDP Társadalmi Kormányzás Programja vállalt.⁷⁶ A volt kazah fővárosban, Almatiban az Al-Farabi Kazah Állami Nemzeti Egyetemen UNESCO-támogatással gender studies-központot nyitottak.⁷⁷

Mindezekkel együtt Közép-Ázsiára, a Kaukázusra és a posztszovjet térség déli részének némely más országára nem jellemző, hogy nagy számban sor került volna a nemekkel foglalkozó oktatási programok szerves egyetemi intézményesülésére, inkább a hálózatfejlesztés ("networking"), a publikációs és tanítási tevékenység és sok, külön-külön dolgozó tudós "politikai irányultságú kutatásának" gyors felvirágzása tapasztalható.⁷⁸

A teljes posztszovjet térség országain belüli gender-oktatás intézményesülésének további sorsa szempontjából igen lényeges másik fejlemény abból a konfliktusból ered, amely egyik oldalon a Nyugat és az érintett országok liberáldemokratikus erői, a másikon pedig a helyi Nyugat-ellenes, illetőleg politikai önállóságra törekvő rezsimek között áll fenn. Ebben az összeütközésben szimbolikusan és politikailag fontos szerepet nemcsak a felsőoktatási politika játszik, hanem a nemzetközi, illetve nyugati nem-kormányzati szervezetekkel szembeni fellépés is, ők ugyanis gyakran tevékenykednek ezen a területen, s ezzel együtt a gender studies intézményesítésének ügyében. Konkrét például szolgál a minszki Európai Bölcsész Egyetemnek (EHU) a hivatalos fehérorosz szervek általi bezárása 2004 nyarán. Lukasenko elnök a lépést nyilvánosan a következőképpen indokolta: "Mi a saját elitünket, a fehérorosz felsőoktatás intézményeinek jövőbeli vezető rétegét magunk fogjuk kiképezni. Nem fogadjuk és nem tűrjük el, hogy nyomást gyakoroljanak Fehéroroszországra, bármely irányból és bármely formában történjék is." Ezzel szemben az EHU-n olyan elitet akartak kiképezni, amely "Fehéroroszországot Nyugatra vezeti". Ezek és hasonló lépések Nyugaton erőteljes tiltakozást váltottak ki; számos fontos intézmény, többek között a strasbourgi Európa Tanács is tiltakozott. Az EHU-t leginkább támogató USA-beli alapítványok hathatós segítségével azon nyomban felépítették az EHU-Internationalt, egy virtuális, távoktatású exil egyetemet, litvániai száműzetésben, vilniusi székhellyel.⁷⁹ Ebben nagy anyagi szerepet vállalt a MacArthur Foundation. A rendelkezésre álló eszközök többek között "az egyetem PhD- és gender studies-programjainak erősítését" szolgálják.⁸⁰ A Centre for Gender Studies mesterképzésére továbbra is minden évben vesznek fel hallgatókat; az EHU-t 2006-ban akkreditálták litván egyetemként.⁸¹

Összességében nem lehet tudni pontosan, hogy a posztszovjet térség különböző országaiban a Nyugathoz való viszony körüli geopolitikai és gazdasági indíttatású összetűzések pontosan miként befolyásolják az elkövetkezendő években a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának intézményesülését. Mindaddig, amíg a felsőoktatás a "nyugatosítás" és a szabad piacgazdaság felé "nyitás" körüli szimbolikus-politikai harcnak a mezején marad, a nemek oktatásának elkerülhetetlenül szembe kell néznie a "symbolic marker" szerepe okozta bonyodalmakkal.

* * *

A posztszovjet terület sok országában a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának intézményesítése kevéssé szimpatikus szövetségesre talált az oktatási rendszerek sok vitát kiváltó "nyugatosításában" és a felsőoktatási rendszer "vállalkozói egyetemmé" ("entrepreneurial university") való átalakításának reformjában. Hasonló kényszerszövetségek – részint más szereplők bevonásával – jellemzik a helyzetet Kelet-Közép-Európában, mióta a felsőoktatási politika "EU-sítási" folyamatának dinamikája egyre több országban erősödik. Ez a konstelláció, mindaddig amíg a bemutatott nyugatosítási, illetve "EU-sítási" politikák meghatározóak maradnak, mindenképpen segíti – még ha korlátozottan is – a társadalmi nemek tudományának intézményesülését. Ha a gender-tudomány perspektíváinak azokra a kibontakozási lehetőségeire kérdezünk rá, ahol nemcsak a nemek közötti egyenlőtlen viszonyrendszer a fontos, hanem azoknak az egyenlőtlen – egyik oldalon a Nyugat, a másikon pedig Európa "másik fele", illetve a Szovjetunió nem európai utódállamai között fennálló – kapcsolatoknak a megváltoztatása is, akkor az optimizmus sokkal kevésbé indokolt. De az ilyen kétszeresen kritikus tematizálás, az imént említett kevéssé szimpatikus szövetségek puszta léte miatt, még messze nem kizárt. Amint az Európán belüli és Európa határain túlnyúló egyenlőtlenségek és egyenlőtlen hatalmi viszonyok összefüggései a genderrel együtt ténylegesen megjelennek a kutatásban és az oktatásban, s amint e "veszedelmes viszonyokkal" való szembenézés áthatja a gender studiest, a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatása melletti elkötelezettség Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken kibontakozhatja kettős kritikai potenciálját.

 

Ez a szöveg részben a következő tanulmányom alapján készült: Gender Studies in Zentral-Osteuropa und im postsowjetischen Raum. Teil 2: Akteur/innen und Interessen im Prozeß der Institutionalisierung. L'Homme. Zeitschrift für feministische Geschichtswissenschaft, 16 (2005), 63-88.

 

Jegyzetek

 

1 Lásd erről pl. Dominick LaCapra: The University in Ruins? Critical Inquiry, 25 (1998), 32-55.; Walter D. Mignolo: The Role of the Humanities in the Corporate University. PLMA, 115, 5 (2000), 1238-1245.; Jamil Salmi: Tertiary Education in the 21st Century: Challenges and Opportunities. Higher Education Management, 13, 2 (2001), 105-130.

2 A 2004-2005 után történt eseményeket csak esetenként tudtam figyelembe venni. A szereplők és az intézmények nevének ortográfiájánál, illetve latin betűkre történő átírásánál mindig az adott forrásban található variánst veszem át.

3 Közéjük tartozott pl. Irina Novikova Lettországban és Adamik Mária Magyarországon. A különböző oszágokról lásd in: Claudia Krops (ed.): European Women's Studies Guide II. Women's International Studies Europe, Utrecht, 1997; interjú Adamik Máriával, 2004. III. 24.

4 Biljana Kašić: Women's Studies in Croatia. Between Feminist Sensibility and Critical Responsibility. In: The Making of European Women's Studies. Athena-Universiteit Utrecht, 5 (2004), 30-40., főleg 30-33.; Eva Bahovec – Nina Vodopivec – Tanja Salecl: Slovenia. In: Gabriele Griffin (ed.): Women's Employment, Women's Studies, and Equal Opportunities 1945-2001. Reports from Nine European Countries. Amsterdam, 2002, 292-339, 319.

5 http://www.gender.ehu.by/en/ 25/3/2004

http://www.gender.ru/english/index.shtml mindkettő 2005. V. 19.

6 About Us. http://www.moterys.lt/index.php?set_lang_id=en 2004. III. 25.

7 Krops: i. m. 49. (lásd 3. jegyzet).

8 http://www.neww.org.pl/en.php/links/view/1.html?id=24
http://www.zenskestudie.edu.yu/wgsact/czech/cz-cgs.html mindkettő 2005. V. 19.

9 http://www.rewindnet.org/asp/OdabirgupeW.asp?OdabranaGrupa=520 2005. V. 15.

10 http://www.macfound.org/announce/press_releases/1_20_2005.htm

11 További tevékenységeiről lásd Network Women's Program. Gender and Education. Gender Studies http://www.soros.org/initiatives/women/focus_areas/c_education 2004. III. 26.

12 Centre for Gender Studies. http://www.gender.ehu.by/en/ 2004. III. 25.

13 http://www.gender.univer.kharkov.ua/ENGLISH/index.html (2005. IV. 28.), lásd az innen linken elérhető információkat a Kharkov Centerről; a szerzőnek a Közép-Európai Egyetem (CEU) Curriculum Ressource Centerének (CRC) szervezésében "Gender Studies. Teaching Gender Studies, Women's Studies, Queer Theory and Masculinities in the University" címmel, 2004. március 22-27. között Budapesten megtartott műhely-konferenciáján (workshopon) készült naplóját. A résztvevők szóbeli közlései nagyban segítették eme tanulmány megírását.

14 The "Gender Studies" Program. http://www.eu.spb.ru/en/socio/gender.htm 2004. III. 25.

15 http://lists.partners-intl.net/pipermail/women-in-war/2001-March/000284.html 2004. III. 26.

16 http://www.auca.kg/textv/about/history/history.htm 2005. V. 16.
Az AUCA "Mission Statement"-je (szándéknyilatkozata) az egyetem feladatai között nevezi meg többek között, hogy "segítse új vezetői testület kinevelését a Kirgiz Köztársaságban és Közép-Ázsia más nemzeteinél", valamint "emelje a tanítás és kutatás színvonalát és módszerbeli minőségét a Kirgiz Köztársaságban és az egész régióban az amerikai módszerek és színvonal bemutatásával".
http://www.auca.kg/textv/about/mission/mission.htm 2005. V. 16. Taalaygul Isakulova – Elmira Shishkaraeva: Gender Aspects of Education System in Kyrghyz Republic: Analysis of Situation, Problems and Prospective, Gender Education. International conference materials. November 4-5, http://www.bilimdon.uz/library/publ.php?s=view&id=132
Nyomtatott orosz változat az orosz nyelvű kiadványban: Gender Education. International Conference Materials. November 4-5, 2003. Bukhara, 46-53. Köszönettel tartozom Svetlana Shakirovának, aki ezt a cikket és a bibliográfiával kapcsolatos információkat rendelkezésemre bocsátotta.

17 Ezek az információk a mai Department of Gender Studies belső dokumentációjából olvashatók ki. Köszönettel tartozom Jasmina Lukićnak a dokumentumok "kibányászásában" nyújtott segítségéért.

18 http://www.gender.univer.kharkov.ua/ENGLISH/institute.html 2005. V. 12. CRC workshop-napló, 2004, lásd 14. jegyzet.

19 http://www.gender.ehu.by/en/ 2004. III. 25.

20 http://www.gender.ru/english/index.shtml 2005. V. 19.

21 Lásd 17. jegyzet.

22 http://www.ceu.hu/crc/ 2005. V. 19.

23 Interjú Svetlana Shakirovával. L'Homme. Zeitschrift für feministische Geschichtswissenschaft, 16, 1 (2005), 89-96.

24 Network Women's Program. Gender and Education. Gender Studies http://www.soros.org/initiatives/women/focus_areas/c_education 2004. III. 26.

25 http.//www.soros.org/initiatives/women/about 2005. IV. 29.

26 http://www.macfound.org/announce/press_releases/1_20_2005.htm 2005. IV. 28.

27 Lásd az "özvegyek tűzhalálának" példáját a gyarmatosított Indiában. Lata Mani: Contentious Traditions. The Debate on Sati in Colonial India. In: Kumkum Sangari – Sudesh Vaid (eds.): Recasting Women. Essays in Colonial History. New Delhi, 1989, 88-126.

28 A transznacionális (feminista) nőpolitika és a modern világban uralkodó globális viszonyok aszimmetriái között fennálló feszültséget elemzők középpontba helyezik azt a kérdést, hogy ezek között a viszonyok között miként bontakozhat ki feminista önmeghatározás és hegemóniaellenes globális feminizmus. Vö. pl. Isabella R. Gunning: Arrogant Perception, World-Travelling and Multicultural Feminism: The Case of Female Genital Surgeries. Columbia Human Rights Law Review, 23 (1992) 2, 189-248.; Uma Narayan: Dislocating Cultures. Identities, Traditions, and Third World Feminism. London, Routledge, 1997; Anne Orford: Reading Humanitarian Intervention. Human Rights and the Use of Force in International Law. Cambridge etc., 2005.

29 A következőkben felsorolt tényszerű információk ennek az időszaknak a fejlődéséről, amennyiben más nincs megadva, a következő kiadásból származnak: Gender Studies & Women's Studies Directory. Countries of Central & Eastern Europe, the former Soviet Union & Mongolia. Ed. Open Society Institute – Network Women's Program, Budapest, 1999.

30 http://www.zenskestudie.edu.yu/wgsact/latvia/lv-cgs.html 2004. III. 25.

31 Interjú Adamik Máriával, 2004. III. 24.

32 Mojca Urek: Women and Men in Social Work. A Gender Course at the Faculty of Social Work in Ljubljana, Slovenia. The Making…, i. m. (lásd 5. jegyzet), 46-49.

33 http://historians.ie/women/New 2005. V. 19.

34 Interjú Adamik Máriával, 2004. III. 24.

35 Uo.

36 Svenka Savić: "Mileva Maric Ajnstaijn" [szerb matematikus és fizikus, Albert Einstein első felesége] Women's Studies and Research, Novi Sad, kézirat, 2003.

37 Vö. a következő fejezetet és Theodora-Eliza Văcărescu tanulmányát: The Short Exultant Life of Gender Studies in Romania. Gender Studies and Curriculum Transformation. http://www.ceu.hu/crc/crc_resfel_draft2006.html Köszönet Theodora Văcărescunak egy nyomtatott példány rendelkezésre bocsátásáért.

38 Így a 2004-es CRC workshopon résztvevők egybehangzó elmondásai.

39 CRC workshop-napló, 2004.

40 Julija Khmelevskaja – Olga Nikonova: Gender Studies in der russischen Provinz. L'Homme. Z.F.G. 14, 2 (2003), 357-365, 358., valamint az ebben a tanulmányban közölt internetcímek.

41 Interjú Svetlana Shakirovával, lásd 24. jegyzet; http://www.undp.uz/GID/eng/index.html és az ehhez tartozó linkek; 2004. III. 26. Isakulova-Shishkaraeva: Gender Aspects, lásd 18. jegyzet.

42 Ennek az átalakulásnak a nemekkel foglalkozó politikára gyakorolt hatásáról lásd Isakulova-Shishkaraeva: Gender Aspects.

43 Az egyik legelső ilyen romániai tanszék 1998-as megindításáról lásd később.

44 A "Bologna-folyamat" központi dokumentumait lásd pl. http://www.aic.lv/ace/bologna/poldoc.html 2005. V. 19.

45 Az 1999. június 19-i Bologna-nyilatkozat szövegét lásd
http://www.bologna-berlin2003.de/pdf/bologna_declaration.pdf (angol), http://www.okm.gov.hu/main.php?folderID=1079&ctag=articlelist&iid=1&articleID=2960 (magyar); 2007. II. 5.

46 Ez világosan kitűnik például a "The Bologna Declaration on the European Space for Higher Education. An Explanation"-ből, amelyet a Confederation of EU's Rectors' Conferences and the Association of European Universities dolgozott ki és az Európa Tanács terjeszt.

47 Európa Tanács Koppenhágában, 1993. június 21-22. Conclusions of the Presidency. http://ue.eu.int/ueDocs/cms_Data/docs/pressdata/en/ec/72921.pdf 13-14, 2007. I. 25.

48 Hannes Hofbauer: Osterweiterung. Vom Drang nach Osten zur peripheren EU-Integration. Wien, 2003, 2. fej.

49 Az előkészületek során szükség volt a nőszervezetek intenzív lobbimunkájára. Lásd Claudia von Braunmühl tanulmányát ugyanebben a számban.

50 http://www.ena.lu/mce.cfm

http://europa.eu/scadplus/treaties/ecsc_en.htm

http://ec.europa.eu/employment_social/equ_opp/treaty_en.html mindkettő 2007. I. 24.; a szerződés szövege:

http://eur-lex.europa.eu/en/treaties/dat/11997D/htm/11997D.html#0092010003 (angol), http://www.im.hu/download/primleg_11997d.htm/primleg_11997d.htm (magyar); 2007. II. 21.

51 Lásd von Braunmühl (49. jegyzet).

52 http://ec.europa.eu/employment_social/equ_opp/strategy_de.html#demo; 2007. I. 26.

53 Ezzel szemben az AOIFE jelenléte a "bővítési területeken" mindig is kevésbé volt hangsúlyos. Janette van der Sanden: Truth or Dare? Fifteen Years of Women's Studies at Utrecht University. Utrecht, 2003, 72-75.; AOIFE Annual Report 2000. Written by Elisabeth K. Lorenzen, January 2001; http://www.athena2.org/public/partners.php 2004. III. 25. és 2007. II. 4.; http://www.let.uu.nl/aoife/MEMBERLIST.HTML 2007. II. 4.

54 Gabriele Griffin – Rosa Braidotti (eds.): Thinking Differently. A Reader in European Women's Studies. London, 2002, 2. (Bevezetés).

55 http://www.athena2.org/index.php?pageid=2;

http://www.athena2.org/index.php?ac_id=14&athena_template=custom_module_2&pageid=6 http://www.athena2.org/private/archive.php?action=all&result_set=0 – link to "Annex I. Output structure Athena 3" valamennyi 2007. II. 4.

56 http://www.ugr.es/~gemma/; http://www.dieuniversitaet-online.at/beitraege/news/matilda-joint-master-in; mindkettő 2007. II. 4.

57 A Masaryk Egyetem 2006 óta tagja az AOIFE-nek.

http://fss.muni.cz/gs/

http://gender.fss.muni.cz/english.php 2007. II. 4.; CRC workshop-napló, 2004.

58 Ugyanakkor a magyarországi nőkutatással foglalkozók a legmesszebbmenőkig egyetértettek abban, hogy inkább az MA-szint intézményesítésében érdekeltek.

59 http://www.bologna-berlin2003.de/en/national_reports/index.htm 2007. 01. 15.

60 Interdisciplinary Group for Gender Studies (leaflet); és www.gender.salve.ro; 2005. V. 19.

61 http://www.anasaf.ro/english/index(eng).html 2005. V. 19.; CRC workshop-napló, 2004.

62 Văcărescu, lásd 37. jegyzet, hivatkozással interjújára Miroiuval.

63 CRC workshop-napló, 2004.

64 Daša Duhaček: The Belgrade Women's Studies Centre – The Next Stage? The Making…, i. m. (lásd 5. jegyzet), 41-45., főleg 41, 45.

65 University of Novi Sad. Association of Centres for Interdisciplinary and Multidisciplinary Studies and Research. University Centre for Gender Studies. Önbemutatás (másolat); CRC workshop-napló, 2004.

66 http://www.historians.ie/women/Newsletter%2034%20Bulgaria.htm 2005. V. 19.

67 http://www.ceu.hu/introduction.html#7 2007. II. 4.

68 Lásd "Graduate Programs" alatti linkek: http://www.gend.ceu.hu/ 2007. II. 4.

69 CRC workshop-napló, 2004.

70 Az ezzel kapcsolatos vitákról és meglátásokról legalábbis benyomás szerezhető pl. Almira Ousmanova, Anna Temkina, Elena Zdravomyslova és Irina Zherebkina 2003-ban megjelent tanulmányaiból, in: Studies in East European Thought. Special Issue: Gender and Culture Theory in Russia Today, 55, 1 (2003).

71 Ez Frederick Cooper Afrika dekolonizációs folyamatáról írt elemzésének egyik központi fogalma, in: Decolonialization and African Society. The Labor Question in French and British Africa. Cambridge, 1996.

72 http://www.soros.org/initiatives/women/events/school_20050309 2005. V. 19.

73 Interjú Svetlana Shakirovával, lásd 24. jegyzet; http://www.soros.org/initiatives/women/focus_areas/c_education
http://www.soros.org/initiatives/women/focus_areas/initiatives/women/events/gender_2 mindkettő 2007. III. 26.; http://www.civilsoc.org/nisorgs/ukraine/kyiv/womn-icc.htm 2005. V. 19.

74 HESP-dokumentáció a támogatott nyári egyetemekről. Köszönet Jó Mariann-nak a rendelkezésre bocsátott dokumentumokért.

75 Átfogó hozzáférést biztosít az idevonatkozó információkhoz: Central Asian Gateway. WEB site on Development Issues, http://www.cagateway.org/ key words "gender" und "gender studies"; 2005. V. 16.

76 Isakulova-Shishkaraeva: Gender Aspects, i. m. (lásd 17. jegyzet).

77 Szvetlana Sarikovának köszönöm ezt az információt.
http://www.unesco.kz/?lang=§or=®ion=&newsid=1449&announce= 2007. II. 5.

78 Lásd még interjú Shakirovával (lásd 24. jegyzet).

79 A www.ehu-international.org (2005. V. 19.) átfogó leírását adta angol nyelven az eseményeknek, a tiltakozásoknak és más különböző reakcióknak. Lukasenko elnök ezen a honlapon csak orosz nyelven közölt nyilatkozatának fordítását Krausz Tamásnak köszönöm.

80 http://www.macfound.org/announce/press_releases/1_20_2005.htm 2005. IV. 28.

81 http://www.gender-ehu.org/?137_1
http://www.ehu-international.org/chronicles/chronicles_eng.html mindkettő 2007. II. 5.

 

A tanulmány három fő tézist állít fel: 1. a gondolat, hogy Magyarországon szükség van a jogi stabilitás megteremtésére, a pozitivista jogtudomány konstrukciója volt, amely összekötődött a jogilag egyesített nemzetállam koncepciójával; 2. Magyarországjogi és felekezeti pluralizmusa nehézséget okozott a jogtudománynak, különösen az állami családjog megalkotásánál; 3. a családjog egységesítése és megszilárdítása egyben a nemek családon belüli hatalmi viszonyainak egységesítését és megszilárdítását is jelentette. Hogy az állam képtelen volt befejezni ezt a projektet, az a kornak a férfiak és nők társadalmi szerepe, illetve a jog és a patriarchális hatalom különböző definíciói körüli mély bizonytalanságát mutatja.

A gyámtörvényről a parlamentben 1877-ben folytatott viták középpontjában az a probléma állt, hogy a szülők jogainak és kötelességeinek kodifikációja nem a családtörvény súlyának megfelelőképp történt meg. Gróf Apponyi Albert, konzervatív politikus, azt vetette fel, hogy az 1876-os törvényjavaslatban az ún. "szülői jog" fogalma különféle jogi területek összemosásával alakult ki, s mint ilyen, "egy valóságos családjogi Protaeus".¹ Apponyit nyugtalanította, hogy az előterjesztett törvényjavaslat nem tett egyértelműen különbséget a "szülői" és az "atyai" hatalom fogalmai között. Való igaz, a törvényjavaslat egyáltalán nem használta az "atyai" hatalom kifejezést. Felmerült a kérdés, hogy ha a törvényjavaslatot a parlament elfogadja, és az törvényerőre emelkedik, akkor veszélybe kerülhetnek az apák azon csoportjának privilégiumai, illetve különleges státusa, akik mint tulajdonosok és mint férfiak kizárólagos jogaik és privilégiumaik érvényesülését az "atyai hatalom" fogalmában látták biztosítva. Mivel a parlamenti képviselők nem voltak hajlandók ezt a szempontot egyhangúlag magukévá tenni, a szülői jogok és felelősségek közötti egyértelmű, nemek szerinti különbségtétel hiányát a képviselők az 1876-os törvényjavaslat "technikai hibájának" tekintették.²

Valójában az 1876-os gyámsági és gondnoksági törvényjavaslat ténylegesen is különbséget tett a családon belül az apai és az anyai státus között. A kisdedek javait és tulajdonát biztosító, illetve a gondviselő szülő elsősorban és mindenekelőtt az apa volt, és a törvénytervezet nem csak azzal a joggal ruházta volna fel őt, hogy megakadályozhatta volna az anyát abban, hogy az apa halála esetén őrá szálljanak át ezek a felelősségek, de expressis verbis még azt is megtilthatta volna, hogy az ő helyébe nőt nevezzenek ki a kisded gyámjának.³ Mindettől függetlenül igaz, hogy a törvényjavaslat egészében aláásta a nemek hierarchiáját, igaz, hogy bizonyos szülői hatalom nemekhez rendelt megjelölése hiányzott, ezért gróf Apponyi és a hozzá hasonló gondolkodású férfiak attól tartottak, hogy ha mind a szülői hatalom, mind pedig az anya kiegészítő hatalma (aki átveheti az atya kötelezettségeit, ha és amennyiben az apa a végrendeletében másként nem határoz) a "szülői hatalom" átfogó kategóriájába esnek, akkor a kizárólagosan férfiakhoz kötődő szülői hatalom a törvény betűi szerint elvész. Így tehát a "szülői hatalom" fogalmának "atyai" hatalommal való felcserélése nem pusztán technikai kérdés volt, hanem a törvényhozóban a "nemi sorrendiség" miatt megfogalmazódott mélységes aggodalom kifejeződése is.⁴ A törvénytelen gyermekek esetében, ahol nem volt apa, a törvényhozó politikus férfiak a viták során ráébredtek, hogy az 1876-os törvényjavaslat a férjezetlen anyáknak a családon belül gyakorlatilag azonos jogokat kívánt volna biztosítani, mint a (házas) férfiaknak, akik a szülői hatalmat a háztartáson belül gyakorolták. Mint fentebb már utaltunk rá, a "hibát" technikai-jogi hivatkozással hamar kijavították: két független jogi személy (az anya és az apa) értelemszerűen nem gyakorolhatják egyidejűleg ugyanabban a családban a hatalmat. A kodifikált családtörvény mégsem lehet ennyire "proteuszi".⁵

A fentebb említett gyámügyi törvényt, valamint a törvénybe iktatását megelőző vitákat be kell helyeznünk a magyar polgári törvénykönyv kodifikációs munkálatainak folyamatába, melynek 1848-ban vetették meg az alapját.⁶ Apponyi kifogásolta az 1876-os gyámügyi törvénytervezet szerinte "proteuszi" megfogalmazását a szülői hatalmat illetően, mert szívén viselte, hogy a magyar családjogi törvény olyan "világosan" fogalmazzon, ahogyan az más európai törvénykönyvekben is megszokott (értsd: ugyanolyan világos, hierarchikus rendszerben).⁷ Nem volt ez könnyen elérhető célkitűzés, mert ahhoz, hogy a magyar törvényeket az európai normáknak megfelelően "megtisztítsák", van Caenegen kifejezésével élve, "a törvények nacionalizálására" volt szükség.⁸ Ez viszont azzal járt, hogy a magyar jogrend tényleges "identitása" körül komoly aggodalom fogalmazódott meg – vajon egyedi és nemzeti-e, vagy pedig európai. A jogtudós Vécsey Tamás szavaiból kiolvasható ez a félelem: bár a magyar jog "nem a nemzetre alkalmazott külső eredetű szabályozás […] s nemzeti életünk egyéniségét és önállóságát tükrözi vissza [különösen olyan szférákban, mint a család- és öröklési jog]", ez azonban "nem zárja ki azt, hogy a nyugat-európai jogélet hatását mindig tapasztaljuk a honfoglalás óta [és hogy a] magyar nemzet állami és jogi élete az európai népek nagy családjában fejlődött, s fajunk mindig fogékony volt az uralkodó eszmék és intézmények terjeszkedése iránt".⁹ Ez az aggodalom azonban nem szolgáltatott elegendő alapot ahhoz, hogy elvessék a meggyőződést: a magyar törvénykönyvek számára az európai törvénykönyvek lehetnek az ideális modellek, mivel a magyar joggyakorlatnak az európai joghoz igazítását úgy mutatták be, mintha az a "nemzet jogi stabilitásának" lenne eminens érdeke. Ami számunkra különösen fontos ebben az összefüggésben, az a tény, hogy a törvénykezés őseredeti magyar gyökerei miatti aggodalomhoz párosult még a kodifikáció teremtette aggodalom a partiarchális rendszer jövőjét illetően. A törvényalkotók úgy vélték, hogy az "egyértelmű" és "szilárd" nemek szerinti hierarchia "szükségszerű", ha a magyar törvényeket összhangba akarják hozni az "európai szabvánnyal".

Semmi szokatlan nem volt abban, hogy Magyarország más európai törvénykönyvekből vesz át "idegen" törvényeket; ahogyan Alan Watson megjegyezte, "a törvényi változás legelterjedtebb formája az, ha más rendszerből emelnek át egyes elemeket".¹⁰ Ugyanakkor mégis szokatlannak minősíthető a törvénykezés "európaizálása" a 19. század vége felé; az "európaizálásnak" az volt az fő célja, hogy homogenizálja a törvényeket, azaz a feudális jogi struktúrák helyébe máshonnan kölcsönvett nemzeti intézményeket állítson; az átvétel szokatlanságát viszont az okozta, hogy ez a folyamat akkor zajlott, amikor egész Európában folyt a működő törvénykönyvek és a jogi rendszer (vagyis a magyar "példaképek") felülvizsgálata és reformja. Véleményem szerint ez az egyik oka annak, hogy miért volt késésben¹¹ Magyarországon a polgári-jogi kodifikáció, valamint hogy miért volt a 19. századi polgári jog minimalista, azaz alapvetően miért a bíróságokra támaszkodott. A bíróságok az 1848 előtti és utáni társadalmi rendszerek közötti közvetítés jogi mechanizmusaiként funkcionáltak; de ez a "cseppfolyós" állapot adhat magyarázatot arra is, a magyar jogtudósok számára miért jelentett olyan fontos jogi kategóriát a "szokásjog".¹² Azáltal, hogy a magyar jogtudomány a "szokás" meglehetősen rugalmas kategóriáját alkalmazta a "modellnek" tekintett európai jogrendszerekben mutatkozó ellentmondások, bizonytalanságok vagy változások magyarázataként, lehetővé vált, hogy a magyar jogtudomány egyetemes "jogi szabályokat" dolgozzon ki, melyek a szóban forgó területekre rugalmasan vonatkoztak, anélkül hogy szétfeszítették volna a kizárólagos keretnek tekintett nemzeti kereteket.

A nyugati jognak Magyarországon játszott ellentmondásos szerepét, valamint a kodifikáció kísérleti jellegét és a "szokásokra" való erős hivatkozást a kelet-európai társadalmakban, többek között Magyarországon is, a hagyományos historiográfia általában valamiféle kelet-európai "hiány" számlájára írta/írja (nevezetesen a nyugati társadalmak "normálisnak" tekintett jellemzőinek hiányával magyarázza).¹³ A hidegháború befejeztével a régióban kiformálódott egy olyan angol nyelvű tudományos iskola, mely szakít azzal a meghatározással, mely szerint a nyugat-európai történelmi fejlődés mindazzal azonos, ami a kelet-európai történeti fejlődésből hiányzik.¹⁴ Maga az a meggyőződés, hogy a magyar jogból "hiányoznak" a fejlett nemzeti jogrendszerre jellemző jegyek, 1848-ra vezethető vissza, valamint a defenzívába szorult földbirtokos osztályok azon kezdeti félelmeire, hogy a központi törvények hiánya, párosulva az általános zavargással, a földbirtokrendszert alapjaiban és visszafordíthatatlanul megrendíti. Ezek a félelmek álltak az Országbírói Értekezlet életre hívása mögött az 1860-as években, amely a jogrend azonnali megszervezésében és kodifikációjában látta a magyar állam működésében tapasztalt gyengeségeknek és az alkotmányos keretek – az ország egészére vonatkozó – általános "hiányából" fakadó helyzetnek az orvoslását a neoabszolutista korszakban.¹⁵ Az Országbírói Értekezlet, melyet a magyar képviselőház követelésére állítottak fel a magyar jogrend "restaurációja" érdekében, a földbirtokosok és a polgárság együttes fellépésével történő első kísérletet jelentette arra, hogy Magyarországon mint egységes nemzetállamban a törvényesség eszméjét a jogi "normák előállításának" formai mechanizmusaival váltsák fel. Ennek abból a szempontból van jelentősége, hogy következményei meghatározták a 19. századi Magyarország törvényeinek ideológiáját. Hogy a törvényi feltételek ideológiai jellemzésére a "kaotikus" és az "instabil" jelzőket használták, abból a korábban nem tapasztalt helyzetből fakadt, hogy az államnak újfajta szerepkörben kellett fellépnie: kizárólagos jogforrássá lépett elő; ám a tényleges helyzetet valójában nem a "káosz" és az "instabilitás" jellemezte.¹⁶

A jogi "káosz" versus "stabilitás" eszméje ideológiai alapot nyújtott annak az új hatalmi konstellációnak, amely nem "általában" a társadalmat óhajtotta stabilizálni és védelmezni, hanem egy meghatározott tulajdonrendszert. Úgy vélem, hogy ennek a tulajdonrendszernek a stabilizálása miatt vált szükségessé a nemi hierarchia "tisztázása". Egész Európában megfigyelhető, hogy a kodifikáció – mint koncepció, mint jogelmélet és mint politikai mozgalom, mely a 19. században az egész kontinentális Európán végigsöpört¹⁷ – a 18. század végén és a 19. század közepén lezajlott forradalmi megrázkódtatások nyomán keletkezett patriarchális visszahatás kifejeződése volt. A törvénykönyvek intézményesítésével az államok finomítani és szűkíteni tudták a törvényi ellenőrzést a nők fölött, különösen a családi viszonyok keretein belül, hiszen Ursula Vogel szerint a családban a férj úgy funkcionált, mint "közvetítő hatalom az állam és a feleség között".¹⁸

Magyarországon azonban 1959-ig nem létezett sem polgári törvénykönyv, sem az "államjog" bármilyen egyéb összefoglalása, viszont a joggyakorlat nem tudott segítségért folyamodni semmilyen létező domináns családjogi forráshoz sem. Ráadásul a 19. század végén és a 20. század első évtizedeiben Magyarország továbbra is "soknemzetiségű" és sokféle vallású állam maradt, ahol a különböző, egymást átfedő jogi rendszerek egymás mellett éltek. Eltérő etnikai és vallási törvények s a legkülönbözőbb, elburjánzott jogforrások, melyek a helyi törvényekből, a joggyakorlatból, a változatos jogi "szokások" leírásából, a kormányrendeletekből és az európai törvénykezési gyakorlatból merítettek, együttesen olyan helyi viszonyokat teremtettek, melyeket tanulmányomban összefoglalóan "jogi pluralizmusnak" nevezek. 1867 után a házassági törvény terén tapasztalható pluralizmus (lásd a táblázatot) kiváltképp erősen frusztrálta a politikai és jogi egységesség támogatóit, akik a jogi pluralizmust a centralizálódó nemzetállami törekvések akadályának és az eljárási összevisszaság melegágyának látták. Magyarországra úgy tekintettek, mint ahol hiányzik az "egységes jog", a jogi pluralizmusban (a házasság kérdésében) pedig a nemzet polgárait megosztó, nem pedig egységesítő jelenséget láttak. Ebben a kontextusban a nemzet adminisztratív problémáinak egyetlen "racionális" megoldását a polgári házasság intézményének bevezetésében látták.¹⁹

Házassági törvénykönyvek és törvénykezés a polgári házasság 1894-es bevezetése előtt*
Egyház	Törvénykezés
Római katolikus	Saját kánonjog
Görög katolikus (egyesült)**	Saját kánonjog
Görögkeleti	Saját kánonjog (román) Saját kánonjog (szerb)
Magyar lutheránus evangélikus	Polgári biróság
Magyar evangélikus református	Polgári biróság
Erdélyi református	Saját kánonjog
Erdélyi lutheránus evangélikus	Saját kánonjog, házassági szabályozás (Eheordnung) 1870-ben bevezetve
Erdélyi unitárius	Saját kánonjog, házassági szabályozás 1889-ben bevezetve
Magyar izraelita	Polgári bíróságok, 1863-ban bevezetve
Erdélyi és fiumei izraelita	Osztrák polgári törvénykönyv 1854-től. Az 1811-es Gesetzbuch, emlyet Magyarországon 1861-ben hatályon kívül helyeztek, de a határ menti régiókban érvényben maradt.
* A forrás, ha másképp nincs jelölve a Házassági jogról szóló javaslat. Indoklás 1893. november 29. Képviselőházi napló. Irományok (a későbbiekben KNI) 15. köt. 1892-1897. 44-46. ** Ez a különösen elismert jogi terület az 1868. XLVIII. törvénycikkben található 2. par.

 

1848-at követően Magyarországon a jogi pluralizmus gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy a feudális patriarchális, "nemhez kötött rend" egységesebb, modern törvényi kontrollként térhessen vissza, mert a szétszabdalt jogi rendszer a nemzeti kodifikáció csigalassúságú előrehaladásával párosulva éppen a családi és személyi jogok "decentralizált" rendszerének kedvezett, melynek keretein belül a nők mint tulajdonnal rendelkező individuumok és/vagy családfők jogi minőséget és jogi képviseletet követelhettek. Adva volt a lehetőség, hogy a nők saját háztartást vezessenek, hogy a férjes asszonyok kezeljék saját tulajdonukat, hogy a vegyes (keresztény) házasságban élő anyák saját vallásuk szerint neveljék fel gyermekeiket, hogy a lányok hamarabb érjék el a nagykorúságot (s ezzel a teljes jogképességet), mint a fiúk, hogy az özvegyek (legalábbis 1877-ig) kezeljék gyermekeik tulajdonát, és – legalábbis a polgári házasság 1894-es bevezetéséig – hogy a nem protestáns feleségek áttérjenek a protestáns hitre annak érdekében, hogy elválhassanak férjeiktől a "kölcsönös gyűlölet" kategóriája adta ártatlanság alapján.²⁰

Mindezekből következik, hogy nemi kérdésként kell kezelnünk a tényt, mely szerint az 1867-et követő periódusban a magyar hatalmi elit a jogi pluralizmust az állam problémájának tekintette. Hogy a 19. század végén olyan nagy hangsúlyt kapott a jogi centralizáció, kodifikáció és egységesítés, arra késztette a jogtudósokat és a törvényhozókat, hogy a hatalom gyakorlójának nemét precízen, a "törvény betűjével" határozzák meg – a családon belül és az államon belül egyaránt. A gyámsági törvény terén például az erősödő jogi formalizálás szigorúbb patriarchális jogok bevezetését eredményezte, melyek célja a nők hatalmának házasságon belüli (és az anyák házasságon kívüli) korlátozása volt.²¹

Másfelől viszont, mivel a jogi pluralizmus nem "tűnt el" az új kodifikációs és jogi eljárások 19. század végi bevezetésével, a fentiekhez azt is hozzá kell tennünk, hogy ebben a korszakban éles viták kereszttüzében állt egy új és a korábbiaknál jóval precízebben megfogalmazott – a családon belül és az államon belül érvényes – patriarchális nemi rendszer szükségességének kérdése. Nem elég, hogy a jogban hézagok és ellentmondások keletkeztek, és számuk megsokszorozódott, hanem (nemzetközi téren, akárcsak Magyarországon és Kelet-Európa többi országában) jelentősen megerősödtek a feminista és női szervezetek, melyek mind elszántan követelték a nők – és különösen a férjes asszonyok – számára a polgári, oktatási, munkavállalási és más szociális jogokat.²² E szervezetek nyíltan föltették a férjnek a családon belüli személyes hatalmára és arra a "zsarnoki" jogára vonatkozó kérdéseket, hogy ellenőrizheti feleségének mozgását, tulajdonát, gyermekeihez való viszonyát. Európában mindenhol reformokat vezettek be annak érdekében, hogy "megvédjék" a férjes asszonyokat és a családokat a despota, iszákos vagy könnyelmű férjekkel szemben – általában itt is a nemzeti és a társadalmi "stabilitás" érdekében. Való igaz, hogy a politikai és jogi reformok Európában a "méltányosság, és nem az egyenlőség" elvét hangoztatták (mint arra Ursula Vogel rámutat), és elsődleges céljuk az volt, hogy a piaci viszonyok közepette a patriarchális társadalmat "családtámogatóbbá" tegyék:

"[A reformok] megoldottak bizonyos sérelmeket, melyek a feleség jogi akadályozottságából fakadtak – elsősorban azokat a problémákat, melyek a kereskedelmi tevékenységeket és a hiteltranzakciók biztonságát veszélyeztették. A jogtudósoknak szembe kellett nézniük azzal a felismeréssel, hogy a gazdasági instabilitás periódusában a feleség jövedelme és megtakarításai gyakorta kulcsfontosságúaknak bizonyultak a család fenntartásában, és ezért meg kellett védeni ezeket a férjet ért esetleges csapás, vagy a férj gondatlansága esetén. A reformok azonban sok szempontból inkább a teljes egyenlőség gátjai, mintsem – ahogy a feminista harcosok képzelték – az első állomása a jogi és politikai emancipáció feltartóztathatatlan fejlődésének."²³

Ugyanakkor azonban az európai reformok vitákat váltottak ki a férjes asszonyok tulajdonjogát és kenyérkereső képességeit illetően, valamint a férfiak felelősségének kérdésében (a legfigyelemreméltóbb vonása e vitáknak az volt, hogy kiemelten foglalkoztak a törvénytelen gyermekek és édesanyjuk problémáival, valamint az ún. természetes apák kötelezettségeinek szigorításával). Ezek a reformokat elindító elképzelések határozták meg a magyar politikai és jogi vitákat, és bizonytalanságot szültek Magyarországon, amikor az egyértelműen patriarchális "európai" törvényjavaslatok beterjesztésére került sor.²⁴

Mivel a családon belüli hatalom és a nemi szerepek precíz megfogalmazásával a jog adós maradt, megingott a "hagyományos", 18. század végi és 19. század eleji nyugati jogrendszernek az a szerepe, hogy "modellként" szolgáljon a magyarországi és más, hozzá hasonlóan "kevésbé fejlett" országok jogrendje számára. A 20. század elején ez a jogi bizonytalanság egészen tisztán megfogalmazódik és jelen van a jogászi szakma és a törvényalkotók körében; de tisztán tapasztalható a magyar feministák tevékenységében is, akik a 20. század elején a törvény reformjának követelésével lépnek fel. Mindez cseppet sem meglepő; persze, hogy a jogi bizonytalanságot a fent említett két csoport egymástól gyökeresen eltérő lépésekkel óhajtotta felszámolni.

 

A jogászszakma képviselői

 

A századfordulóra a magyarországi jogtudósok, akik túlnyomó többségükben továbbra is nagyon komolyan vették a polgári kodifikáció kimunkálását, arra kényszerültek, hogy feltegyék a kérdést, vajon tényleg kívánatos és életképes-e a jogi "modell" eszméje. Ekkor kezdték kifejteni a magyar jogrend modus operandiját, ami képes volna ötvözni a meglévő törvényeket, a magyar társadalmi valóság átalakuló szerkezetét és a (nemek feletti) jogi reformmozgalom korszerű követelményeit. Leegyszerűsítve, egy ilyen modus operandihoz a következőkre van szükség:

1. Annak beismerése, hogy milyen nehézségekbe ütközik a kodifikált családjogban a nyílt, nemek szerinti hierarchia fenntartása (és egyúttal a bíróságok mint közvetítő intézmények szerepének az elismerése).²⁵
2. Annak beismerése, hogy a kodifikáció és az "objektív" törvény aligha szolgáltatnak szilárd alapot a mindenre kiható társadalmi átalakulás hajnalán.²⁶
3. Újjá kell éleszteni azt a megközelítést, hogy a házasság és a család olyan szférák, ahol nincs szükség tényleges törvényekre, csak a gazdasági realitás megkövetelte szokásokra.²⁷

 

 

Durván leegyszerűsítve, ezt a modus operandit tekinthetjük úgy, hogy ebben öltött testet a 19. századi pozitivista jogtudománynak a század végére bekövetkezett általános válsága.²⁸

Végül a jogtudósok kezdtek egyfajta különös "kvázifeminista/konzervatív" jogi diskurzust kialakítani, melynek az volt a célja, hogy a magyar feministák követeléseire és megfontolásaira reagáljon. Ez a diskurzus furcsa kisérőjelensége volt a fentebb vázolt modus operandi realizmusának, mivel feltűnően hallgatott a nemekhez kötődő egyenlőtlenségek és hátrányok témáiról, melyekkel a nőknek nap mint nap szembe kellett nézniük. E kérdések helyett ez a konzervatív feminizmus a családdal kapcsolatos a korabeli Magyarországon hiányzó, modern állami szabályozás kérdésére koncentrált, s e hiányban látta bizonyítva az ősi nemzeti törvényi hagyományt, amely a nők jogait szabályozta, s amely szerint még a férjes asszonyoknak is voltak törvényi jogai (eltérően mondjuk a korlátozó házassági törvény hatálya alatt élő osztrák, francia, angol vagy német nőktől).²⁹

 

A magyar feministák

 

A jogtudomány képviselőihez hasonlóan a 20. század elején a magyar feministák szemléletét is a különböző szubjektív álláspontok "relativistább" mérlegelése jellemezte. A jogi feltételeket bíráló feministák az egyetemes (rögzített) axiómákon túl szociális politikát követeltek a "speciális érdekcsoportok" számára, és a társadalmi normák jelentőségét (a mindennapi szokásokban, gyakorlatban és a hitrendszerben) a jogrendszer alapjait alkotó jogi objektivitás, törvényi és absztrakt elmélet eszméjével vetették össze. Ugyanakkor, a jogi szakemberekhez hasonlóan, a feministák realista megközelítéseit alaposan meggyengyítette az a tágabb (nemzeti) feminista törekvés, hogy a magyar viszonyokhoz igazítva, a magyar nők számára értelmezzék az "objektív" jogi feltételeket. 1904 után a Magyar Feministák Egyesületének és más, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, a nők jogaiért síkraszálló csoportoknak – ilyen volt például a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége – a megalakulását követően a női aktivisták komolyan belevetették magukat a nők polgárjogairól folytatott vitákba. Ugyancsak ekkor történt, hogy a feminista érvelés kezdte a "magyar nők" kategóriáját egyfajta, azonos törvényi státusban lévő embercsoport meghatározásaként használni. A törvénybe foglalt polgárjogok kivívásán alapuló "feminista tudat" kiformálódását többek között a 20. század elején Magyarországon tapasztalható kodifikációs miliő is segítette, mely természetesen hatással volt a "polgárjogi feministákra" is. Az 1900-as és az 1913-as polgári törvénykönyv-tervezetek azt mutatták, hogy a nemzeti elveken alapuló törvények bevezetése van napirenden; ezek életbe lépésükkel a magyarországi nőket egységes csoportként sokkal közvetlenebbül érintették volna, mint azt az országban érvényben lévő, "pluralista" jogrendszerek tették. Ennek az lett az eredménye, hogy ebben a korszakban a nemzeti nőszervezetek a polgári jogot kezdték úgy tekinteni, mint a cselekvés közös – azaz nemzeti – terepét.

Ám az 1900-as és az 1913-as törvénykönyv-tervezetek publikálása sem változtatott azon a tényen, hogy a különböző helyeken élő nők specifikus jogi körülmények között éltek, s ez a megosztottság a nemzeti terepet kereső feminista jogi reformmozgalmat szinte lehetetlen feladat elé állította; a tervezett polgári törvénykönyveket ugyanis nem léptették életbe.³⁰ A 19. századi törvényeket a személyi és családi jog terén kimondottan úgy szövegezték meg, hogy az ideiglenes törvénykezés eszközei lesznek, és a törvénykönyv megteremtéséhez vezető út "lépcsőfokai"; családjog azonban még a törvényhozás terén belül is többféle jogi keretben létezett.³¹ Ez azt jelentette, hogy a magyar feministáknak különféle jogi keretek között kellett a szükséges értelmezést elvégezni. Míg a 19. századi francia vagy német törvénykezés megpróbálta egységesíteni a családtörvényt a férfiak családon belüli hatalmának hangsúlyozása révén (puissance maritale, Ehevogte), ez az egységesítő keret a magyar jogban kevésbé szilárd alapokon nyugodott a 19. századi intervencionista törvényi szabályozás tapogatózó jellege miatt.³²

Ne feledjük, a kodifikáció a magyar jogfejlődés történetének csak az egyik fejezete volt: az 1900-as törvénykönyv-tervezet jelentette az első olyan lépést a magyar jogtörténetben, mely által a kodifikált családtörvény számára egységes keretet próbáltak teremteni. De ha ezek az 1900-as és 1913-as törvénykönyv-tervezetek, mint az általános polgári törvény "nem teljes körű" forrásai, törvényerőre emelkedtek volna, akkor is csak egy újabb jogforrásgyűjteményt jelentettek volna a párhuzamosan tovább élő komplex jogi mechanizmusban, melynek része volt a törvényhozás, a bíróságok és a törvényerőre nem emelt gyakorlat (vagy "szokás"), s amelyek miközben versengtek a kodifikált joggal, egyúttal a tekintélyét is megrendítették.³³

Így aztán a magyar feministáknak a háború előtti korszakban nemcsak a jogtudomány "konzervatív-feminista" megállapításával kellett foglalkozniuk, amely szerint a magyar nők teljes mértékben birtokolták a jog által biztosított jogaikat,³⁴ hanem szembe kellett nézniük (i) magának a jogtudomány 19. században alkotott kreatúrájájának – a polgári törvénykönyvnek – a marginalizálódásával (a polgári törvénykönyv a pozitív jog alapforrása lehetett volna; a marginalizálódás arra késztette a feministákat, hogy a jogi egyenlőtlenség kevésbé kézzelfogható forrásaival foglalkozzanak); de számolniuk kellett (ii) azzal a sokféle jogi kerettel, melyek Magyarországon belül, illetve az ország határain túl is léteztek. Egyszóval, fel kellett tenniük a kérdést, mi is a jog. Ez aztán oda vezetett, hogy el kellett gondolkodniuk a modern élet és a modern jogtudomány közötti mély feszültségeken, és a való élet feltételeit és fogalmait össze kellett vetniük a létező írott törvények ideiglenességével és megszorításaival, hogy végül arra a következtetésre jussanak, hogy a pozitív jog szféráján túl olyan erők működnek, melyek a nőket a házasságon és a családon belüli alárendelt helyzetbe kényszerítik. A házasság például olyan íratlan gazdasági, társadalmi és jogi szabályoknak van alárendelve, amelyekkel, úgy tűnt, csak a feministák akarnak foglalkozni.³⁵ A Jogi Bizottság tevékenységéről A nő és a társadalom című újságban közölt feminista recenzió megállapítja, hogy a 19. századi magyar büntetőjogi és házassági törvények, úgy tűnik, sokkal kedvezőbben ítélték meg a férjes asszonyokat, mint más országok törvényei. Például nem tettek különbséget férfi vagy női házasságtörő között.³⁶

"De milyen szatira válik ebből az »egyenlőségből« az életben, melyet a kettős morál igazgat [vagyis nem ugyanaz a szabály érvényes a férfiakra, mint a nőkre], melyben a kettős morál sokkal hatalmasabb tényező, mint ezek az igazságos paragrafusok."³⁷

A feminista jogkritika számára nem az önmagában vett jogi egyenlőtlenség okozta a problémát, hanem a törvények és az eltérő "erkölcsi törvénykezés" szerint működő élet közötti szakadék. A jog előtti egyenlőség hatástalan volt, ha más, "hatalmasabb" erők alakították a való életet. A Jogi Bizottság megfogalmazása szerint "a törvény szavának igazságossága még mindig nem elég garancia arra nézve, hogy abból az életben az egyénekre nézve való, élő igazságosság váljék".³⁸

Amikor a polgári törvénykönyv tervezetének második változata 1913-ban a parlament elé került felülvizsgálatra, végre a tágabb (nemzeti) feminista program is magára talált, s célja az egyenlőtlenségnek az ország írott törvényeiben kifejeződő megnyilvánulásai elleni fellépés lett. A Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége választójogi szekciója hozzálátott a törvények nemi egyenlősítéséhez való elméleti hozzájárulás kidolgozásához.³⁹ Amikor a polgári törvénykönyv 1913-as tervezetét elemezték, a magyar feministák különbséget tettek az általuk "általános jogi szempontnak" (azaz a szexuális egyenlőséghez nem kötött) és a "feminista szempontnak" tekintett (azaz a szexuális egyenlőséghez kapcsolódó) megközelítések között. Akárcsak a korábbi változat, a törvénykönyv tervezetének második változata is a férjnek biztosította a lakóhely megválasztásának és más családi ügyek eldöntésének jogát.⁴⁰ A Magyar Feministák Egyesületének Jogi Bizottsága úgy vélte, hogy ez nem tisztességes álláspont.

"Feminista – és nem általános jogi – szempontból […] a lakóhely megválasztásának dolga ne bizassék egyedül a férjre, hanem e kérdésben is együttesen döntsön a férj és feleség. A férj döntő szava helyett […], a házastársak joga egyenlő legyen […] férj és feleség közösen határoznak a családi ügyeiben, a közös tartózkodási hely és a közös lakás kérdésében."⁴¹

A Jogi Bizottság ajánlásait nemcsak "mindkét házasfél" jogaira tekintettel terjesztette be, hanem mindkét házasfélnek mint szülőnek a jogaira tekintettel, mi több, a gyermekek jogaira tekintettel is. A bizottság lelkiismeretesen dolgozott azon, hogy ellensúlyozza a törvénykönyv-javaslatban tükröződő hierarchikus viszonyokat, s a szülő kifejezést szülőkre változtatta azon az alapon, hogy mindkét szülő együtt él és együtt nevelik gyermekeiket; mindkettőnek kötelessége osztozni azon a felelősségen, ami a gyermek tulajdonának gondozásával és egyéb dolgok miatt rájuk hárul.⁴²

Szintén az egyenlőségre való hivatkozással a feministák helyeselték a törvénykönyv-tervezetben elfogadott elkülönült házassági tulajdoni rendszert, de azt követelték, hogy egyes területeken a törvénykönyv ismerje el a házassági tulajdonviszonyok teljes kölcsönösségét annak érdekében, hogy meg lehessen akadályozni, hogy a feleség tulajdonában lévő és munkájának gyümölcseként megteremtett vagyona az ún. házassági közösségben felolvadjon.⁴³ Az ilyen és ehhez hasonló megfogalmazások a feministák azon szándékát jelezték, hogy a múltban tapasztalható jogi bizonytalanságokat felszámolják, és olyan új jogi álláspontot alakítsanak ki, amely a jogegyenlőség egyértelmű elvén alapul, nem pedig annak az "egzaltált" státusnak a nagylelkű megerősítésén, amely a magyar nőknek a családon belüli helyzetét jellemezte.

Másrészt viszont a feministák törvénnyel kapcsolatos kritikájuk megfogalmazása közben nem mindig tartották szem előtt az egyenlőséget. Amikor például a törvénytelen gyermek, a házimunka és a gyermekgondozás kérdései kerültek szóba, a 20. század eleji magyar feminista mozgalom liberális szárnya nem gondolta, hogy a társadalmi kérdéseket úgy lehetne megoldani, ha ragaszkodnak a merev egyenlőségi modellhez. Bár állandó figyelemmel kísérték az általuk "mai fejlettebb jogi felfogásnak"⁴⁴ nevezett fejleményekeit, akadt olyan liberális feminista érvelés is, melyet nem az uralkodó szexuális / nemhez kötött és a nők valóságos létét strukturáló munkamegosztás formált. Így amikor 1913-ban a Feministák Egyesületének Jogi Bizottsága igazolni akarta azt a követelését, hogy a feleségnek a családi ügyekben legyen egyenlő döntési joga, arra hivatkozott, hogy "a háztartás vezetése, a gyermekek nevelése és ápolása a feleségnek igen sokszor egyedüli feladata", miközben "a férjnek a lakás csupán pihenőhelye".⁴⁵ Az ilyen megközelítés nem óhajtotta a nemek szerinti munkamegosztás átalakítását, hanem tényleges lehetőségeket keresett az eredményes jogi bírálat számára, hogy ezáltal nyerjen méltó elismerést a háziasszony, illetve munkája értéke és társadalmi funkciója.

A feminista felfogás tehát ingadozott a szexuális viszonyokban tapasztalható, létező aszimmetria és a szexuális egyenlőséget hangoztató alapállás között. Ahelyett, hogy kizárólag az egyenlőség objektív eszméjére összpontosítottak volna, ezek a megközelítések például a házastársak közötti, nemek szerinti munkamegosztás társadalmi hatásaira irányították a figyelmet, és a helyzetet enyhítő jogi megoldásokat követeltek azokra a problémákra, amelyek nézeteik szerint a létező aszimmetriákban és hierarchiákban gyökereztek. A valós élethelyzetek erőteljes hangsúlyozása az "objektív" igazság rovására részben azt a helyzetet tükrözte, hogy a magyar feministák nemcsak a törvény írott betűire koncentráltak, hanem azokra a társadalmi és nemekre jellemző tényezőkre is, amelyek a különböző individuumok életkörülményeit meghatározták; de tükre volt ez annak az empátiának is, amelyet ilyen "valós élethelyzetekben" lévő nők iránt éreztek. A valóságérzék azonban nem járt együtt az aktivizmust mozgató egyenlőségi modell elvetésével, de az egyenlőségi elveket elégtelennek minősítette ahhoz, hogy az aktivista célok kizárólagos alapját képezzék, mivel e céloknak figyelemmel kellett lenniük azokra a megfontolásokra, hogy a nemi szerepek mélyen beágyazódnak az eltérő társadalmi gyakorlatba és elvárásokba. A kodifikáció és a "valós" magyar jogi gyakorlat között tapasztalható óriási eltérés jutott kifejezésre a házassági tulajdonjogi törvényről a jogtudósok és a jogászok körében folytatott vitákban is, amikor az a kérdés merült fel, hogy miként lehet az egész országra érvényes egyetlen házassági tulajdoni rendszert kiválasztani, hiszen a különböző osztályokhoz tartozó emberek érzékelhetően eltérő szükségleteit kell kielégíteni.⁴⁶ Az a tény, hogy a 20. század első évtizedeiben az objektív és a szubjektív törvény közötti szakadék nemhogy csökkent, hanem inkább mélyült, kihatással volt arra, hogy a jogi reformot követelő mozgalmak hogyan építették fel saját célkitűzéseiket. A jogi reform célja nem kizárólag a jognak mint olyannak a "megváltoztatása" volt, hanem az, hogy a törvényt az élet alapján határozzák meg; azaz hogy a törvényt a különböző helyeken élő, de egyazon adminisztratív rendszer által irányított embercsoportok kézzelfogható szükségleteihez és érdekeihez igazítsák. Ennek megteremtése viszont, kijelenthetjük, a jogi reform tervezete alól ténylegesen kihúzta a szőnyeget, mivel, ahogy Robert Unger megjegyezte, a jogi refommozgalomnak szüksége van arra a meggyőződésre, hogy a jogi döntéshozásnak létezik objektív alapja.⁴⁷

Sok mindenről lehetne még beszélni, de helyszűke miatt csak felvetni szerettem volna néhány kérdést, melyeket véleményem szerint alaposabban meg kell vizsgálni. Vajon miért tart ki a jogi ideológia amellett, hogy a jogtörténetet az objektív törvény vagy "törvényi stabilitás" megléteként vagy hiányaként konstruálja meg? Elmerészkedhetünk-e olyan messzire, hogy kijelentsük: ahol a jogi ideológia "instabilitásról" beszél, ott a háttérben valójában a sokrétű patriarchális nemi szerepek rendszerének alkalmassági "válsága" rejlik, vagyis az, hogy ezek a rendszerek nem képesek a patriarchális hatalom domináns víziójába belenyugodni? A jelek kétségkívül azt sugallják, hogy valahányszor a jogi instabilitás a politikai diskurzusok előterébe nyomul, soha nincsenek túl messze azok a mélységesen aggodalmas kérdések sem, melyek arra vonatkoznak, mit jelent a "megfelelően szilárd" családi struktúra, és melyek a valóban "férfias" és "nőies" nemi szerepek. Aztán fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy ha a különböző patriarchális rendek az 1848-as eseményeket követően tényleg valamiféle "válságon" estek át, vajon képesek voltak-e az új hatalmi konstellációba beilleszkedni – továbbmenve, az is kérdés, hogy "sikeres" (azaz szilárd) patriarchális rendet eredményzett-e a beilleszkedésük.

Modern korunkban a család stabilitásával kapcsolatos kérdések újra meg újra előkerülnek, s ez a tény azt sugallja, hogy a beilleszkedés nem nevezhető sikeresnek.A kutatónak, akit az a kérdés foglalkoztat, hogyan fejlődött ki Magyarországon a modern patriarchátus, és hogyan is írható le tényleges működése, meg kell kísérelnie továbblépni a "jogi stabilitás" ideológiáján, melyet az 1861-es Országbírói Értekezlet igyekezett megalapozni, és túl kell lépnie a "magyar nemzeti jog" eszméjén is. A kutatónak fel kell hívni a figyelmet azokra a jogi alapokra, melyek az 1848 előtti és azt követő korszak "nem nemzeti" törvényeiből eredtek. A jogtudomány erősen támaszkodik a magyarázó tényezőkre, mint amilyen például az "instabilitás" és a "jogi káosz", és óriási jelentőséget tulajdonít a "szokásoknak". Ez azt eredményezte, hogy viszonylag kevés figyelmet szentelünk a "kultúrának", a gazdasági feltételeknek és annak a szerepnek, amit az állam játszik a családi és személyes törvényekben megjelenő aszimmetriák és nemi hierarchiák formálásában. Ha a kutató megkísérli ennek a mulasztásnak a hatásait történelmi perspektívában ellensúlyozni, számtalan új jelenségre bukkanhat a "régi történelemben". Meglepetten tapasztalhatja, hogy az 1860-as években a családon belüli nemi szerepekkel és viszonyokkal foglalkozó parlamenti vitákban megkülönböztetett figyelmet szenteltek a vegyes házasságokban született gyermekek vallásgyakorlásának – s ez a kérdés például egészében hiányzik azokból az alapszövegekből, melyek a magyar privát- és családjog történetét tárgyalják, és ugyancsak kimaradnak a 19. századi "kultúrharcok" politikai irodalmából.⁴⁸

E tanulmány arra tesz kísérletet, hogy a 19. századi Magyarország jogi viszonyaihoz újfajta szemlélettel közelítsen, feltárja, hogy a hivatalos jogi diskurzusok hogyan közelítették meg a jogi "stabilitást", és ezek a diskurzusok hogyan működtek együtt a patriarchális rend konstrukciójával, és hogyan hatottak arra. Felhívja továbbá a figyelmet arra, hogy a jogi kultúrához – és persze magához a joghoz – a lehető legnagyobb gondolati rugalmassággal kell közelítenünk. A lehetőségekhez képest tágítanunk kell megszokott értelmezésünk határait arról, hogy mi a jog, és hogyan is működik, ha számolni akarunk (i) a formális és informális jogi intézményekkel; (ii) ha elemezni akarjuk a formális és az informális jog között közvetítő intézmények, így például az egyházak és/vagy a bíróságok szerepét is; (iii) és ha számításba kívánjuk venni a helyi és szubnacionális, valamint a nemzeti és globális tényezőket, melyek a jogi reformmozgalmak kialakulására hatást gyakorolnak.

Végül pedig új kutatási kérdésekre van szükségünk, amelyek az államban nem a patriarchális hatalom szilárd forrását látják, s amelyek az alapvető szervezeti koncepciókat, mint amilyen például a "jogi státus", a nemzeti lét mesterséges konstrukcióinak tekintik. Persze, lehet mindezt úgy is értelmezni, mint újabb gyakorlatot a dekonstrukció terén. Ám egy sokkal konstruktívabb megközelítésben a tanulmány remélhetőleg hozzájárul egy új kutatási terület feltárásához, ami (i) a modern patriarchális állam érdekütközéseit és érdekőrzését elemzi, valamint (ii) azokat a folyamatokat tárja fel, ahogyan ezeket a konfliktusokat a "stabilitást" elősegítő jogi intézmények megalakításával elleplezik.

 

Ez a cikk a szerző doktori dolgozatának eredményei alapján készült (Loutfi Anna: Hungarian Family Law and the Struggle for Gender Order 1848-1913. Doktori disszertáció, 2006, Közép-európai Egyetem, Történelem Tanszék).

 

Jegyzetek

 

1 Az Országgyűlés Képviselőházának Naplója (a továbbiakban OKN), 1877. május 2., 10. köt. (1875-1878), 360-361. A latin főnév (proteus) könnyen alkalmazkodó, állandóan változó embert vagy tárgyat jelent. Amikor Apponyi az 1876-os gyámügyi törvényjavaslatot "a családtörvény Protaeus"-ának nevezte, arra utalt, hogy az új törvényjavaslat nem tett egyértelmű különbséget az apai és az anyai hatalom között.

2 Ahogy Apponyi a képviselőházban 1877. május 4-én összefoglalta, a módosítvány "nem oda czéloz, hogy az anyának azon törvényes jogai, melyeket a gyermekek nevelése jelenlegi jogrendszerünkben élvez, elvétessenek, hanem csak oda, hogy a szülői hatalom mint technikai jogi fogalom helyébe az atyai hatalom fogalma tétessék. Ebben nem lehet nehézség." OKN, 10. köt. (1875-1878), 392.

3 Ezek a javaslatok beépültek a törvény végleges változatába, melyet 1877-ben XX. szám alatt (Gyámsági és gondnoksági törvény) fogadott el az országgyűlés.

4 A "nemi hierarchián" a szexuális különbségekkel kapcsolatos vélekedéseket, illetve az e vélekedések által kialakult társadalmi viszonyokból következő sorrendiséget értem. A szexuális különbség és a nem fogalma természetesen összetartozó, de nem azonos fogalmak: a törvényben megfogalmazott, a férfiakra és nőkre vonatkozó eltérő társadalmi szerepek és kötelezettségek – például az apai és anyai szerepkör – a gendering, azaz a "nemi sorrendiség" folyamatában alakul ki. Ha a nemi szempontokra épülő jogrend integráns hierarchiákat és hatalmi struktúrákat tartalmaz, illetve ha sajátos érdekeket szolgál, és mint ilyet az államnak folyamatosan újra kell definiálnia és legitimálnia, akkor egyértelmű, hogy bármit, ami ezen hierarchiákat / hatalmi struktúrákat / érdekeket megingathatja, a jogrendet kidolgozó társadalom fenyegetésként fog érzékelni.

5 A 4. lábjegyzetben leírtak további finomítása érdekében jegyezzük meg, hogy bár a szexuális különbözőséggel kapcsolatos vélekedéseket rendszerint úgy magyarázzák, mint ami a "természetben" gyökerezik, a hierarchikus nemek szerinti rendszer kialakításához folytonosan szükséges, hogy a "férfias" és a "nőies" fogalmait precíz technikai meghatározásokkal bástyázzuk körül annak érdekében, hogy a hibákat és a bomlasztást gyorsan és korrekt módon fel lehessen ismerni, hogy korrigálni lehessen, vagy büntetéssel elfojtani. A biológiai nemi meghatározottság (sex) és a nem (gender) közötti különbségtétel politikai következményeiről ad bevezető betekintést Judith Butler híres esszéje: Gender Trouble: Feminism and the Subversion of Identity. New York – London, Routledge, 1990, különösen a 128-149. oldalak.

6 A code szó maga (jelentése: törvénykönyv) a középkorból származó régi jogi kifejezés, ám a "kodifikáció", akárcsak a "kodifikál" ige és a "kodifikáló" főnév (mint arra Varga Csaba rámutatott) 19. századi fogalmak (Varga Csaba: Codification as a Socio-historical Phenomenon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991, 15.). Ezekhez a fogalmakhoz társultak továbbá a kodifikálás olyan elméletei, amelyek szerint ha egy országnak törvénykönyvre van szüksége, az olyan kiindulópont, amely nem igényel külön igazolást. Magyarország önálló törvénykönyv-tervezete 1848-ra vezethető vissza, és főleg 1867 utánra, amikor Magyarország a Habsburg Monarchián belül részleges autonómiát kapott. 1848 májusában Deák Ferenc akkori igazságügy-miniszter körlevélben tájékoztatta a magyar törvényhatóságokat az igazságügyi minisztérium új tervezetéről: a polgári és büntetőjogi bíróságok felállításáról, a törvényi eljárás és a joggyakorlat megszervezéséről, valamint a büntetőjogi, polgári és bányászati törvények tervezetéről. Az ugyanezen évben kiadott törvény kimondta, hogy az ősiség eltörlésével az igazságügyi minisztérium hozzálát egy polgári törvénykönyv kidolgozásához. (Lásd 1848: XV. tc. 1. §; Mezey Barna: Magyar jogtörténet. Budapest, Osiris Kiadó, 1999, 119-120.).

7 Lásd Apponyi megjegyzéseit, OKN, 1877. május 2., 10. köt. (1875-1878), 361. 1867 után a törvények egyértelmű szövegezésének igénye, melyhez a bírósági rendszer centralizációja, a jogforrások és törvényi rendelkezések összeállítása, a törvényalkotás felgyorsítása, a polgári és egyéb jogrend kodifikációja párosult, mindezek tehát egyaránt arra a nagyszabású, átfogó projektre vezethetők vissza, mellyel a politikai közbeszéd a nemzetnek az európai normákhoz való igazítását és stabilizációját célozta meg.

8 C. van Caenegen: An Historical Introduction to Private Law. Cambridge, Cambridge University Press, 1992, 125.

9 Vécsey Tamásnak a Magyar Tudományos Akadémián Wenzel Gusztávról tartott előadása (1894. május 28.). Az előadás olvasható a Jogtudományi Közlönyben, no. 22. (1894. június), 169-170. Miközben a jogtudósok azon fáradoztak, hogy egységes keretbe foglalva és a nemzeti törvények "hamisítatlan" forrásait (így például Werbőczy törvényeit) felkutatva a nemzeti jogtudományt "megtisztítsák", egy meglehetősen sajátságos kettősség kezdte jellemezni Magyarország formális jogi kultúráját: egyfelől, a jogászok és törvényalkotók "őseredeti magyar" jogi elvekre hivatkoztak, melyek a feudális törvénykezésből és/vagy az 1848-at megelőző nemesi jog írott gyűjteményeiből származtak; másrészt viszont előszeretettel hivatkoztak olyan alapelvekre, melyek a 19. századi európai, különösen pedig az osztrák polgári törvénykönyvből eredtek. Így, meglepő módon, a kodifikáció egyszerre jelentette a magyar jog "európaizálását" vagy "modernizációját", illetve ezzel egyidejűleg ez volt az "ősi magyar jog" szabályai és elvei megtisztításának raison d'être-je is. (Lásd például Varga: i. m. 15-19.)

10 Alan Watson: Legal Origins and Legal Change. London, Hambledon Press, 1991, 73.

11 A polgárjog kodifikációjának tervével 1848-ban, a forradalom évében állt elő az Igazságügyi Minisztérium, de több mint száz évnek, azaz forradalmakkal és két világháborúval terhes évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy Magyarországon 1959-ben életbe lépjen a polgári törvénykönyv. Lásd Béli Gábor: Magyar jogtörténet. A tradicionális jog. Budapest-Pécs: Dialóg Campus Kiadó, 1999, 308-312.

12 Lásd Béli: i. m.; Szűcs Jenő: "The Three Historical Regions of Europe". Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae, 29. sz. 2-4 (1983), 131-184.

13 Lásd pl. Szűcs: i. m.

14 Lásd pl. Larry Wolff: Inventing Eastern Europe. The Map of Civilization on the Mind of Enlightenment. Stanford, Stanford University Press, 1994; Todorova Maria: Imagining the Balkans. New York, Oxford University Press, 1997, különösen 142-143.; Melegh Attila: On the East/West Slope: Globalization, Nationalism, Racism and Discourses on Eastern Europe. New York, CEU Press, 2006.

15 1860-ban Ferenc József császár a gazdag földbirtokos Apponyi György grófot kérte fel egy hivatalos testület létrehozására, melynek feladata a forradalom utáni magyarországi törvényi feltételek megszervezése és rekonstrukciója volt. A konzervatív politikus korábban főkancellárként a bécsi udvari kancellárián működött, 1849-től pedig a magyar főurakból alakult ellenforradalmi csoport elnöke volt. Fő célkitűzése a régi rendszer (értsd a tulajdonrendszer) stabilizálása és védelme volt, ugyanakkor támogatta a "modernizáció" és a változás politikáját, ami a földbirtokos és a kereskedő osztályok új szövetségén alapult. Jogtudósok (köztük a fentebb már említett Wenzel Gusztáv), politikusok (beleértve Deák Ferencet) és a földbirtokosok, valamint kereskedők képviselőinek együttműködését összehangolva Apponyi létrehozta az Országbírói Értekezletet azzal a kimondott céllal, hogy az 1848-at követő politikai változásokat figyelembe véve lefektessék a jogi alapokat az ország egésze számára. Az osztrák polgári törvénykönyvet, melyet Magyarországon 1854-ben vezettek be, 1861-ben hatályon kívül helyezték (igaz, 1861 után is érvényben maradt Magyarország déli katonai határainál, valamint Erdélyben és Fiume tartományban), s az Országbírói Értekezlet még ugyanebben az évben, 1861-ben kiadta az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat, melyet aztán szétküldött a törvényhatósági körzeteknek. A "magyar jog" címszó alatt az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok utalt az 1850-es évek egyes rendeleteire, a hatályon kívül helyezett osztrák polgári törvénykönyv egyes részeire, valamint az 1848 előtti időszak törvénykezésére. Az osztrák polgári törvénykönyv számos intézménye a magyar törvénykezés "megszervezőinek" közvetítői keretet biztosított a tulajdonjog rendezésére abban a társadalmi helyzetben, amikor a régi törvényeket már hatályon kívül helyezték, az érvényben lévő jogi intézményeket pedig újjá kellett szervezni és az állami törvényhozás révén meg kellett újítani (Béli: i. m. 313-315.). Az osztrák törvények alkalmazásának politikai hatásait az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok szövege igyekezett enyhíteni, amikor kijelentette, hogy a "külföldi" törvényeket a jogfolytonosság megvalósítása érdekében szükséges alkalmazni, valamint azért, hogy a magyar polgári anyagi törvények restaurációját elősegítsék. Az Országbírói Értekezlet javaslatait azzal igazolta, hogy az 1848 által teremtett "helyzet szükségleteire" hivatkozott (Ideiglenes Törvénykezési Szabályok I. Magánjog, 1. §; Az Országbírói Értekezlet által Javaslatba hozott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok).

16 A történelmi érvelés hagyományosan így hangzik: míg Nyugat-Európában a 19. századra a jogi kultúra polgárosodott (sich verbürgerlichte) és megszilárdult (sich verstadterte), továbbfejlesztésének felelősségét és gyakorlati alkalmazásának még szisztematikusabb megvalósítását az állam vállalta magára, addig Kelet-Közép-Európa jogi kultúrája megmaradt a koncentrált földbirtokviszonyok feudális feltételei között, valamint a – külföldi vagy a külföld által dominált – államhoz való defenzív viszonyában (Küpper Herbert: Rechtskultur und Modernisierung in Ostmitteleuropa. Osteuropa, 4 (1999), 340.; lásd még Mezey bevezető szavait in: A magyar jogtörténet forrásai. Szemelvénygyűjtemény. Budapest, Osiris Kiadó, 2001).

17 Varga: i. m. 117, 125.

18 "Új jogszabályok terjesztették ki és erősítették fel a korlátozó szankciókat, melyek arra szolgáltak, hogy a nőket a szexuális rendszerben elfoglalt helyükön rögzítse […] [és] a 19. századnak a nemekhez rendelt komplimenter ideológiái úgy fogalmazták újjá a feleség alárendelt státusát, mint a magasabbrendű etikai tisztaság megtestesülését, amely a családi és a politikai közösség erkölcsi kohéziója fölött egyaránt őrködik." Vogel Ursula: The State and the Making of Gender. Some historical legacies. In: Randall Vicky – Georgina Waylen (szerk.): Gender, Politics and the State. London, Routledge, 1998, 39.

19 Az átfogó, az egész országban alkalmazandó házassági törvényt 1894-ben iktatták törvénybe (1894: XXXI. tc.), s 1895. január 1-jével lépett hatályba. A törvény megszületéséig azonban hosszú út vezetett, s a házassági törvény kérdése az egész jogászi szakmát megmozgatta. Ahogy az egyik jogtudós 1887-ben kifejtette: "A magyar házassági jog unicum az egész világon, elannyira, hogy ha akadna szerencsétlen ember, ki azt összes consequentáival együtt bármely más, kissé magáratartó államban életbe léptetni akarná, az menten kételyeket támasztana elmebeli és erkölcsi épsége felől. Mert egyéb-e, mint codificált politikai képtelenség az olyan ország házassági joga, melyben polgárok százezrei a nemzet egyéb tagjaival a házassági jog egyoldalúságai miatt bensőleg egybeolvadni képtelenek?" (Daempf Sándor: Kulturpolitika. Jogtudományi Közlöny. 1887. július 8., 209.) Hasonlóan panaszkodott Wekerle Sándor, amikor azt mondta, hogy a házassági jog akadályozta az ország békés fejlődését (lásd Magyarország története, 1890-1918. 1. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978, 91.). Teleszky Istvánnak, aki a polgári házassági törvény felülvizsgálatát irányította az Igazságügyi Minisztérium bizottságában, az volt a véleménye, hogy a számos vallás Magyarországnak csak egy megoldást hagyott meg a nemzeti jog egyesítése érdekében: a polgári házasságot (OKN, 1894. február 19., 16. köt., 32.). Általánosabban fogalmazva, a pluralizmus elleni harc és a centralizált jogi bürokrácia megteremtésének óhaja adta az alapvető mozgatórugót a magyar jogtudomány számára: a jogi pluralizmusból fakadó állítólagos probléma miatt vezette be a magyar állam az osztrák polgári törvénykönyvet 1853 és 1861 között; ugyancsak ebből az okból hozta létre a polgári bíróságok "autonóm" (országos) rendszerét még azt megelőzően, hogy Magyarország politikai függetlenséget kapott volna Ausztriától; ugyancsak ezért fokozta a törvényalkotás tevékenységét 1867-et követően; ezért támogatta önálló jogi szakembergárda kinevelését, melynek fő feladata az volt, hogy magyar nyelven különböző publikációkat jelentessenek meg a nemzeti jog fejlődésének témakörében.

20 Részletesen lásd Loutfi: i. m. 1-7. fejezet.

21 Lásd Loutfi: i. m. 8. fejezet.

22 A nők jogi elnyomásának és a feministák/nők fellépésének és harcának ebben a korszakban jellemző sajátosságait sok, eltérő szemléletű munka tárgyalja. Lásd különösen: Frysak Elizabeth: Legale Kämpfe. Die petitionsrechtlichen Forderungen der österreichischen bürgerlichen Frauenbewegung zur Änderung des Ehe- und Familienrechtes um die Jahrhundertwende; Bellavitis Anna: Der Code civil in Frankreich; Martini Manuela: Neue Rechte, alter pflichten. Die Rezeption des Code Napoléon zu Beginn des 19. Hunderts in Italien; Lepsius Susanne: Die privatrechtliche Stellung der Frau im Deutschland des 19. Jahrhunderts. Forschungsstand und- perspekiven; Stretton Tim: Married Women and the Law in England since the Eighteenth Century – mind a következőben L'Homme. Zeitschrift für Feministische Geschichtswissenschaft. 1, no. 14 (2003), 65-82.; 83-89.; 90-96.; 110-123.; 124-130. Továbbá Bock Gisela: Frauen in der Europäischen Geschichte – vom Mittelalter bis zur Gegenwart. München, C.H. Beck, 2000; Gerhard Ute (szerk.): Frauen in der Geschichte des Rechts – Von der Frühen Neuzeit bis zur Gegenwart, München, C.H. Beck, 1997; Lyndon Shanley Mary: Feminism, Marriage and the Law in Victorian England. Princeton, Princeton University Press, 1993; Smart Carol (szerk.): Regulating Womanhood. Historical Essays on Marriage, Motherhood & Sexuality. London, Routledge, 1992; Honegger Claudia: Die Ordnung der Geschlechter. Die Wissenschaften vom Menschen und das Weib 1760-1850. New York, 1991; Goldberg Moses Claire: French Feminism in the Nineteenth Century. New York, State University of New York, 1984; Taylor Allen Ann: Feminism and Motherhood in Germany 1800-1914. Rutgers University Press, 1991; Wagner William C.: Marriage, Property, and Law in Late Imperial Russia. Oxford, Clarendon Press, 1994; Zimmermann Susan: Die bessere Halfte? Frauenbewegungen und Frauenbestrebungen im Ungarn der Habsburgermonarchie 1848 bis 1918. Budapest-Wien: Napvilág Kiadó – Promedia Verlag, 1999; Pilinkaite-Sotirovic Vilana: Family and Individual Strategies of Husband and Wife in Rural Lithuania, 1864-1894. L'Homme. Zeitschrift für Feministische Geschichtswissenschaft, 1, no. 14 (2003), 55-64.; de Haan Francisca – Daskalova Krassimira – Loutfi Anna (szerk.): A Biographical Dictionary of Women's Movements and Feminisms. Central, Eastern and South Eastern Europe, 19^th and 20^th Centuries. Budapest – New York, CEU Press, 2006.

23 Vogel: i. m. 40.

24 Az 1876-os gyámügyi törvényjavaslat a bankcsődöt elegendő oknak tekintette ahhoz, hogy az apa megfosztható lehessen atyai hatalmától, s a törvényjavaslat e pontját az akkori magyar igazságügy-miniszter, Szilágyi Dezső erős kritikával illette. Úgy érvelt, hogy a bankcsőd rendszerint a piaci erők hibája, nem pedig az egyes személyé, és még ha valaki felelőtlenül intézte is pénzügyeit, ez akkor sem adhat elegendő okot arra, hogy megtagadják tőle gyermekei fölötti hatalmát és befolyását. (OKN [1877. június 15.], XI. köt. [1875-1878], 101-102.) A házassági törvény tárgyalása során hasonló vitára került sor: az 1893-as új polgári házassági törvénytervezet néhány jogász bírálója azt állította, hogy mivel az új tervezet nem említi az elmebetegséget a válóokok között (ahogy azt a kánonjog tette), ezzel megakadályozza, hogy a nők elválhassanak alkoholista vagy iszákos férjüktől, s nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy a feleség és a gyermekek tényleges pénzügyi eltartását olyan férfiaknak kell biztosítania, akiknek józan társadalmi felelősségérzete nem károsodott (például az alkohol által). (Lásd pl. Sztehlo Kornél: Törvényjavaslat a házassági jogról. Jogtudományi Közlöny, 1894. január 19. és 26., 18.; König Vilmos: Gyógyithatatlan elmebetegség. Jogtudományi Közlöny, 1894. február 9., 42-43.)

25 A magyar polgárjogi törvénykönyv 1900-as tervezete elismerte a férj kötelességét, hogy feleségét eltartsa, illetve a feleség azon kötelességét, hogy a háztartást ellássa, ugyanakkor elismerte a feleség jogát tulajdonának "elkülönült" kezelésére, és azt is, hogy a házasság során szerzett vagyonra a házastársak egyenlően formálhatnak jogot. Továbbá a törvénykönyv tervezete inkább relativizálta, mintsem általánosította a házastársi kötelezettségeket, amikor azt írta elő a bírónak, hogy egyes esetekben vegye figyelembe a feleség kenyérkereső státusát, mielőtt a házastársak közötti személyes viszonyokat megvizsgálja, és a törvényi rendelkezések köréből teljes egészében kiemelte a hozomány kérdését – ami speciális helyzetben: a feleség tulajdonában és a férj haszonélvezeti jogában volt -, s azt a házastársak közötti, formális szerződésben megfogalmazott egyéni megállapodás körébe utalta. Továbbá, annak ellenére, hogy a törvénykönyv javaslata kiemelte a férjnek (mint a háztartás fejének) a jogát, hogy a háztartás ügyeit érintő minden kérdésben a döntő szót kimondja, ami viszont az 1894-es házassági törvényben nem volt explicit elv, a törvénykönyv-tervezet általában mégis tartózkodott a nyílt diszkriminációs felhangoktól, és a házastársak közötti viszonyt úgy mutatta be, mint kölcsönös partnerséget. Minden, a háztartásra vonatkozó döntést tekintetbe véve, a férjnek kötelessége volt figyelembe venni a feleség tanácsát vagy javaslatát, és egyértelműen nem engedélyezte a férjnek, hogy otthon visszaéljen hatalmával (Törvénykönyv javaslata [1900], 94-95. §§).

26 Hogy a magánjogot nem lehet többé absztrakt fogalmakkal megragadni, és a változó társadalmi környezetre való tekintettel szubjektíve kell megszövegezni, ehhez ad érveket Meszlény Artur: Magánjog-politikai tanulmányok. Különös tekintettel a magyar általános polgári törvénykönyv tervezetére. Budapest, Politzer Zsigmond, 1901, 95.

27 Meszlény: i. m. 91-92.

28 Itt kell megjegyeznünk, hogy az objektív jog korlátait egyértelműen felismerték a magyar jogtudományi körökben az 1860-as évektől kezdve, vagyis azóta, hogy a családjogi törvények kodifikációs tervezetébe belefogtak, s e felismerés abból fakadt, hogy a helyi jogi feltételek Magyországon rendszeresen megakasztották a központi körmányzat kísérleteit, hogy objektív törvényeket hozzanak létre a polgári és a családtörvény keretein belül.

29 "A feminismus" című, századfordulón született cikkében a jogtudós Szterényi Sándor a feminizmust úgy határozta meg, mint olyan mozgalmat, ami fel akarja számolni a férjnek a feleség fölötti törvényi hatalmát. Mivel a magyar jog sem akkor, sem korábban nem ismerte ezt a jogot, Szterényi úgy vélte, a feminizmus egyszerűen nem volt releváns társadalmi mozgatóerő Magyarországon ( "A feminismus", I-II. Huszadik Század, 1900. május, 362-368.; 1900. június, 461-473.). A törvénykönyvben nem rögzített jog hiányában a tudósok eljuthattak ilyen következtetésekre, hiszen a kodifikáció Magyarországon csak a második világháború után valósult meg (mint fentebb már említettük), s így a családot részben az állami törvénykezés, részben a helyi hatóságok, az egyház és a bíróságok hatáskörében hagyta. A nők jogairól a magyar jogtudományban lefolytatott magasröptű diskurzus hosszú történetéről lásd Loutfi: i. m., 5., 6., 8. és 9. fejezetek.

30 1914, azaz az első világháború kitörése előtt több mint 40 parlamenti ülés foglalkozott az 1913-as törvénytervezettel, s a vitákat fel kellett függeszteni, mondván, a háborús fenyegetés a fennálló "társadalmi stabilitást" veszélyezteti. Lásd Nagy Ferencz, OKN, 26. köt. (1910-1915), 475-476.

31 Az 1894-es polgári házassági törvény nem tisztázta a házastársak közötti személyes kapcsolat vagy a házastársi tulajdon kérdéseit; az 1877-es gyámsági törvény viszont részben kodifikálta a szülő-gyerek / gyám-gyámolított viszonyát, és explicite kimondta, hogy az anyák nem léphetnek fel jogi gyámként (lásd Loutfi: i. m. 4. és 8. fejezet).

32 Fontos, hogy A nők törvénykönyve: A nők jogaira és kötelességeire vontakozó összes törvények és rendeletek alapján (1902) című mű szerzője fejezetekre tagolta a könyvet, a fejezeteknek ilyen címet adott: asszonyok; leányok; jegyesek; anyák; elvált asszonyok; özvegyek – mert szerinte a törvények a nőket nem egységes társadalmi csoportként, hanem külön családi kapcsolatokban élő egyénekként kezelték; néhány törvény pedig a családot magát mint sajátos társadalmi intézményt kezelte (lásd Nagy Sándor K.: A nők törvénykönyve: A nők jogaira és kötelességeire vontakozó összes törvények és rendeletek alapján. Budapest, 1902, 5.; Szladits Károly: A magyar nő magánjogi helyzete. Egyesült Erővel, 1911. április, 95, 99.

33 Az 1900-as magyar törvénykönyv-tervezet a házasságon keresztül próbálta megerősíteni a családtörvényt általánosan megalapozó jogi keretet, a francia és a német polgári törvénykönyvek mintájára, vagyis a szülői és a házastársi hatalmat a "férj-atya" személyében egyesíteni, de házassági tulajdonrendszere a házassághoz való eltérő megközelítést tükrözött, mert elkülönült tulajdoni intézményeken nyugodott. Továbbá a kodifikációs bizottság elvben elismerte azt az inheres ellentmondást, amely a törvénykönyveknek mint átfogó és általános jogi axiómák forrásának kezelésében jelentkezett, s nagy szerepet szánt a bíróságoknak az egyedi esetek gyakorlati elbírálásában. A házasságot és a házastársak tulajdonviszonyait szabályozó jogi normákról ilyenformán elismerték, hogy a kodifikációs folyamattól függetlenül fejlődnek, és a családon belüli, nemekhez rendelt hatalom továbbra is oszcillál egyfelől a kizárólagosan férfias jogok és az apák, a háztartások fejei és férjek kötelességei, másfelől pedig a sokkal halványabban nemekhez rendelt szülői, kenyérkeresői és tulajdonosi jogok és kötelességek viselői között (akik nem kizárólag férfiak per definitionem).

34 Lásd a 29. lábjegyzetet.

35 Amikor a magyar feminista sajtó beszámolt a Nemzetközi Nőtanács Jogi Bizottságának jelentéséről, melynek címe "A nő jogi helyzete a kultúrállamokban" volt, akkor megjegyezte, hogy a férjes asszonyok abban különböznek az egyedülálló nőktől, hogy a társadalom, a jog és a szokások egyaránt kimondják: az egyedülálló nőnek lehetnek bizonyos polgári és anyagi jogosultságai munkájával szerzett bére révén, ám ez nem vonatkozik a férjezettekre, akik fizetség nélkül dolgoznak, és akik csak eltartásra jogosultak (Szegvári Sándorné: A nő jogi helyzete a kulturállamokban. A nő és a társadalom, 1912. július, 127-128.). – A Nemzetközi Nőtanács Jogi Bizottsága 1909-ben alakult.

36 1894: XXXI. tc. 6. §; 1878: V. tc. 246. §.

37 Szegvári: i. m. 182. Kiemelés az eredetiben.

38 Uo.

39 A polgári törvénykönyv tervezetének második változatát Balogh Jenő igazságügy-miniszter 1913. október 8-án terjesztette a parlamenti bizottság elé, s ezt követően került sor a parlamenti vizsgálóbizottság felállítására 1913. március 3-án, és e hó végére a javaslat előkészítésére. A Feministák Egyesülete Jogi Bizottságának a polgári törvénykönyv 1913-as és 1914-es tervezeteivel kapcsolatos állásfoglalásai a szervezet hivatalos fórumán, A nő és a társadalom hasábjain jelentek meg az 1913-as és az 1914-es számokban.

40 Törvényjavaslat (1913), 10., 25., 26. §§.

41 Bírálatok a Polgári Törvénykönyv Tervezetéről. A F.E. jogi bizottságának tagjairól, 1-22. §§. A nő és a társadalom, 1913. október, 171. A férjnek azon hatalma, hogy dönthet a lakóhely megválasztásáról, a magyar törvénykezési jogban gyökerezett. A magyar állampolgárság megszerzésével/elvesztésével foglalkozó 1879-es törvény kikötötte, hogy a feleség kötelessége "követni az ő házastársát". Mivel azok a nők, akik "külföldiekkel" kötöttek házasságot, automatikusan elvesztették magyar állampolgárságukat, miközben a magyar férfival házasságra lépő külföldi nő magyar állampolgárságot nyert, az 1894-es polgári házassági törvény 117. §-a kivételt tett a nem magyar férjjel frigyre lépő asszonyokkal; ha férjét a házasság megkötése után külföldre nem követte, akkor jogában állt a magyar bíróságok előtt a házasság érvénytelenítését kérni (Loutfi: i. m. 3., 4. és 5. fejezet).

42 Bírálatok a Polgári Törvénykönyv Tervezetéről, 191.

43 Uo. 172.

44 Uo. 171.

45 Uo.

46 Meszlényi: i. m. 87-89.

47 Robert M. Unger: Law in Modern Society. New York, The Free Press, 1976, 574-576.

48 Például 1844: III. tc.; 1868: XLVIII. tc.; 1868: LIII. tc. Részletesen in Loutfi: i. m. 7. fejezet.

A cikk eredeti anyagok feldolgozásával új szempontból kutatja a nők részvételét a filmipar termelési folyamataiban az államszocialista időkben és később. A tanulmány arra a kérdésre igyekszik választ találni, hogy az államszocialista politika, amely támogatta illetve kikényszerítette a nők munkaerőpiaci részvételét, hatással volt-e a kreatív munka területére is? A szöveg szembeállítja a nők viszonylag előnyös megjelenítését az államszocialista idők filmvilágában és a mostani, férfiak által dominált, „homoszociális" filmezési és termelési folyamatokat.

Eltérő vélekedések és viszonylag terjedelmes irodalom olvasható mára arról, hogy az államszocialista nőemancipáció körébe tartozó intézkedések mennyiben a női állampolgár és munkavállaló érdekeit tartották szem előtt, és mennyiben az 1945 utáni intenzív iparosítás teremtette munkaerő-hiány, illetve a későbbi munkaerő-túlkínálat diktálta, sőt erőltette a nőkre ezeket. Az időszak nőket érintő törvényhozási gyakorlatára és társadalompolitikai retorikájára vonatkozó effajta vagylagos kérdésfeltevés helyett én magam azoknak az újabb keletű tanulmányoknak az érvelését követném, amelyek az államszocialista nőemancipációt alternatív modernizációs tervként és emancipációs folyamatnak tekintik. Ezen gondolatmenet szerint a rendszer – még ha pusztán népgazdasági érdekből is – a nők egyenlő társadalmi részvételének feltételein dolgozott, miközben erre a részvételre a "célszemélyeket" biztatta is.¹ Az otthon zárt világából a változatosabb kapcsolatrendszereket is kínáló munkahelyi közegbe történő kilépés, valamint a saját kereset nyújtotta viszonylagos önállóság az érintett generáció identitásában a rendszer szándékaitól független, illetve azokon túllépő és irreverzibilisen ható emancipatorikus folyamatokhoz is vezetett. A szocialista állam "nőbarát" politikájának egyik eredménye a nők öntudatára és életlehetőségeikről alkotott elképzeléseire gyakorolt – nagyon is tartós, jóllehet nehezen számszerűsíthető – hatása volt. Az újrafogalmazott önkép és öndefiníció ugyanakkor mindenfajta emancipációs, függetlenedési törekvés alapvető eleme, így a nők egyenjogúsítását célzó feminizmusé is.² A feminizmus esetében az önkép/öntudat újradefiniálása a társadalmi és kulturális környezetben elfogadottnak, sőt normatívnak tekintett "nőkép"-hez képest történik; e meglévő képek mibenlétével a nők (vizuális) reprezentációjának vizsgálata foglalkozik.

Az államszocializmus kutatásának jobban adatolt területein már kimutatták, hogy ez idő alatt a nők foglalkoztatottsági és képzettségi szintje utolérte a férfiakét, s hogy számos, korábban kizárólag férfiak által betöltött munkakörben is megjelent a női munkaerő.³ Dolgozatom egyik, az elterjedő női munkavállalással kapcsolatos kérdésfelvetése az, hogy ez a hangsúlyosabbá váló és differenciálódó női munkaerő-piaci jelenlét az ipar és az értelmiségi pályák mellett vajon a kreatív foglalkozások esetében is éreztette-e hatását – vagy a művészeti szféra az efféle kiegyenlítődésnek makacsabbul ellenálló játéktér volna? A munkaszociológia számára nem ismeretlen továbbá az "üvegplafon" és az "üvegfal" fogalma sem;⁴ illetve az a megfigyelés, hogy rendszerint azokban a szakmákban jelenik meg hamarabb jelentékeny számú női munkaerő, ahol a fizetés és a feladattal, a pozícióval járó társadalmi elismertség alacsonyabb. S amint egy korábban megbecsült foglalkozás ilyen jellegű státuszvesztésen esik át, az figyelhető meg, hogy a férfiak fokozatosan elhagyják a pályát.⁵

E cikk során vizsgált kreatív szakmául a filmgyártást választottam, s ennek két oka van. A filmgyártás azon alkotótevékenységek közé tartozik, amelyek – ellentétben például a képzőművészettel vagy az irodalommal – nem egyéni teljesítményekre, hanem csapatmunkára, különféle funkciókkal ellátott résztvevők együttműködésére épülnek. Ezért a munkaköri mobilitás, illetve szegregáció szervezeti összetevői mellett az ezekhez járuló, s az egyén társadalmi-kapcsolati tőkéje által mozgósított tényezőket is láthatóvá teheti. A film ugyanakkor a legszélesebb befogadói körhöz eljutó kulturális termék, a filmes nőábrázolásoknak tehát jó esélyük van a társadalomban keringő nőképek bevésésére vagy épp azok módosítására, árnyalására. Feltehető ugyanakkor az is, hogy a nyilvános használatra és az egyéni identifikációhoz rendelkezésre álló nőképek (át)formálása mindenekelőtt azáltal következhet be, ha az érintettek, vagyis a nők beleszólhatnak a róluk alkotott képek mineműségébe, azaz ha saját maguk állíthatják elő azokat. Ezért fontosnak és érdemesnek látszik a filmgyártásban való női részvételt is az elemzés körébe vonni, mivel joggal várható, hogy női alkotók megjelenése a filmgyártásban befolyásolni fogja a mozgóképes nő-reprezentációt.

A hetvenes-nyolcvanas évek nyugati feminista alkotói a férfiagy (és -vágy) szülte fiktív, nagybetűs Nővel szemben hús-vér, valódi(bb) női figurák szerepeltetésére törekedtek az irodalomban, a képző- és filmművészetben egyaránt, hogy ellenpontozzák a közkeletű passzív, alárendelődő és férfifüggő, ám egyéb személyiségjegyekben szűkölködő nőábrázolásokat. Tanulmányom feltételezése szerint az akkori feminista alkotók és elméletírók által ostromolt reprezentációs környezettel szembeállítható a magyar filmtermés számos, az államszocializmus periódusából származó darabja, melyekben a női szereplők nem kizárólag áterotizált szexuális tárgyakként vagy sematikusan egyforma karakterekként jelennek meg. Ám ezekkel az árnyaltabb nőábrázolásokkal úgyszintén szembeállíthatók a legutóbbi öt-tíz év ismét ellenkező tendenciát jelző hazai produkciói is.⁶

Filmgyári lány – Női részvétel a filmiparban

A filmgyártásban való női részvételt a különböző funkciókra jellemző női jelenlét – talán némiképp szokatlan⁷ – kvantitatív számbavételével kezdem: milyen/hány feladatkört töltöttek be tipikusan nők, és milyeneket ritkán vagy szinte soha? Hogyan alakult ki a nemekre szabott szegregáció a filmgyártáshoz kapcsolódó munkakörökben? Eközben saját, 1945-től ötéves bontásban felvázolt statisztikámat⁸ a következő kérdések mentén igyekszem interpretálni: Mi magyarázza a tipikusan női munkakörök kialakulását? Kik is voltak az "első fecskék"?

Ahogy talán minden statisztikázás nélkül bárki kitalálhatná, a leghamarabb és legnagyobb mértékben elnőiesedő szakma a jelmeztervezőké volt; az 1945-49-ig terjedő periódusban máris 31,5% volt az arányuk – illetve az aránya, tekintve, hogy az ebben az időszakban készült 19 filmhez nő 6 esetben tervezett jelmezt, s ez majdnem mindig ugyanaz a személy volt. Ebben a tekintetben hasonló a helyzet a gyártásvezetéssel is: a 19 filmből 4-ben működött közre (egyazon) női gyártásvezető, elérve ezzel a magasnak tűnő 21%-os arányszámot (hogy az erre következő periódus után eltűnjön, s majd csak 1981 után töltsék ki az űrt újabb női gyártásvezetők). Női vágót ekkor még csak kettőt jegyezhettem, ám később az ő arányuk fog a jelmeztervezőéhez fogható dinamikával emelkedni – azzal a különbséggel, hogy még csaknem 10 évig ugyanazt az egy női vágót foglalkoztatják. A jelmeztervezők névsora azonban már a következő periódusban (1950-55) változatosabbá válik. E változatosság mögöttes jelentése akkor tárul fel, amikor rájövünk, hogy tudni kell olvasni a névsorok között is… Néha könnyen, néha nehezebben, háttértudás nélkül néha egyáltalán nem fejthetők fel a nevek mögött rejlő kötődések: ki kinek (melyik operatőrnek, rendezőnek stb.) a felesége? A kötődések önmagukban arról persze nem kínálnak információt, hogy ki/mi volt (benne a pikszisben) előbb: a tyúk vagy a tojás – vagyis az adott női vagy férfi filmipari dolgozó, arról azonban mégis árulkodnak, hogy el kellett telni egy időnek, amíg a nők saját jogon (tehát nem férjhez/férfihoz való kötődésük révén) nyerhettek teret még a feminizálódó tendenciát mutató feladatkörökben is.

A munkahelyi gender-szegregáció csökkenő vagy növekvő mértéke – más szóval az, hogy bizonyos munkakörökben jellemzően vagy szinte kizárólagosan nők avagy férfiak dolgoznak – a filmipar esetében azzal is mérhető, ha megvizsgáljuk, hogy hányfajta munkakörbe került idővel jelentékeny számú női munkatárs. A legtöbbféle gyártási funkciót (17 félét) az 1981-85-ös periódusban töltötték be női dolgozók, ez a szám azóta csak a legutóbbi, 2001-gyel kezdődő időszakban esett vissza 13-ra. Ahogy az valószínűleg szintén előre látható volt – amint az a munka fizikai jellegéből is adódik -, operatőri szerepben a nők csak egészen elenyésző százalékban jelennek meg, leginkább csak (fél)független, baráti köri felállásra emlékeztető stábok esetében, ahol gyakran ezt a funkciót egyszerre több személy tölti be. Nem súrolja ugyan folyamatosan a nullát, ám makacsul alacsony marad a szemlézett 60 év során a(z önálló) női írók és forgatókönyvírók száma. A nőírók arányszáma soha nem emelkedett 7,2% (az 1976-80-as "rekord"), a forgatókönyvíróké pedig 12,9% (1991-95) fölé, s ezt a csúcspontot mindkét esetben rohamos esés követi, ami a legutóbbi időszakra 1,6% írót és 4,2% forgatókönyvírót produkált.

A listát stabilan vezeti tehát a jelmeztervezés és a vágás – lásd a vágó mint a celluloid nyersanyag "arannyá" változtatója, akinek aprólékos és nem látványos, ám döntő jelentőségű munkája a háttérben zajlik, s aki kritikus pillanatokban a rendező lelki támaszává is elő(?)lép. Melléjük az 1961-65-ös időszaktól kezdve jön fel egy másik, szintén gyakran nők által betöltött szerepkörként a dramaturg – s némiképp szintén az előtérben lévő, "igazi" kreatív munka oldalvizén (szöveg)gondozói funkciót betöltve. E stabil vezető hármason belüli eltolódásokat⁹ egy darabig magyarázhatja az a tény, hogy a forrásul szolgáló kiadványokban a jelmeztervező nincs mindig megemlítve, így a rá vonatkozó adat ennek a bizonytalansági tényezőnek is függvénye, ám az 1991-gyel, s különösen az 1995-tel kezdődő időszaktól kezdődően a visszaesés akkora mértékű,¹⁰ hogy mögötte egyéb okokat kell keresnünk. A női dramaturgok elmaradását a dramaturg szerepkörének általában jellemző (nemtől független) eltünedezése magyarázhatja, ami pedig a stúdiók és a hozzájuk kötődő alkotócsoport-szerű munka visszaszorulásának következménye: a megcsappanó költségvetések miatt ez volt az elsőként mellőzhetőnek ítélt szerepkörök egyike. A számszerű adatokból azt a hipotézist is csak megalkotni tudjuk, hogy vajon a rendszerváltás után megváltozott filmfinanszírozási helyzetben kialakult esetleges pozícióharc, valamint a stúdiók megszűntével a "baráti körben" való filmezés elterjedése eredményezte-e a női vágók és jelmeztervezők csökkenő, s ugyanezen feladatkörökben a férfiak növekvő arányát – vagy az utóbbi szakma esetében netán annak az egy konkrét jelmezesnek a fellépése, aki a korábbi állami ruharaktárak készletének megszerzésével jóformán monopóliumot alakított ki. A legutóbbi évek fejleménye, hogy a mind erőteljesebb technicizálódás/digitalizálódás következményeképpen megnőtt a vágóként dolgozók között a férfiak aránya, köztük olyanoké, akik számára – nem a filmes szakmában szerzett tapasztalataik révén – már nem ismeretlen és a korábbi manuális folyamathoz képest jóval vonzóbb e munka technikai része.

E listavezető, mondhatni járulékos feladatkörökben tehát az 1966-tal kezdődő periódustól fogva – azaz a szocializmus építésének huszadik (!) éve környékén – kezd el megjelenni értékelhető számban és viszonylag változatos funkciókban a női "munkaerő". Ehhez képest mi a helyzet a filmkészítés fő emberének tekintett rendezővel, azaz a hazai rendezőnők megjelenésével és az általuk készített filmek feltételezett másmilyenségével? A "felszabadulás" után elsőként (a hatvanas évek elejétől) jegyzett rendezőnő, Zsurzs Éva elsősorban a televízió számára készítette magyar irodalmi klasszikusokból többnyire moziban is bemutatott filmváltozatait. Az ő esetében aligha beszélhetünk a női film vagy filmes megjelenéséről – annál inkább mondhatjuk ezt az első filmjét 1968-ban készítő Mészáros Mártáról. 1969-ben mutatta be első filmjét Gyarmathy Lívia és Elek Judit is, s ettől fogva minden ötéves periódusban felbukkant legalább egy, de általában kettő-három (egyetlenegyszer négy) újabb név. Ez talán ígéretesen hangzik, ám csak addig, amíg hozzá nem tesszük, hogy ez még abban a két időszakban is, amikor számuk a legmagasabb volt, azt jelentette, hogy mindössze 12 filmet rendezett nő az összfilmtermést jelentő 110-ből (1976-80), illetve 85-ből (1991-95). Semmiképp sem a tendencia javulását jelzi, hogy a legutóbbi négy és fél évben szintén mindössze 10 filmet rendezett nő az eddig elkészült 119-ből. A további rossz hír a rendre felbukkanó új neveket illetően pedig az, hogy legtöbbjük neve egy vagy két film után elmaradozik, s egyikük sem hozott létre a Mészáros Mártáéhoz mérhető terjedelmes életművet. (Az eddig 21 filmet számláló Mészáros-oeuvre mellett Gyarmathy Lívia 8, Zsurzs Éva 6, Elek Judit, valamint Szalai Györgyi 5-5 filmet tudhat maga mögött.)

A női rendezők megjelenését ugyanakkor érdemes összevetni a nemzetközi filmgyártás fejleményeivel is, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy a nők szerény betörése a filmkészítés terepére mennyiben tudható be a sokrétű nyilvános szerepvállalásukat célzó államszocialista ösztönzésnek, illetve mennyiben rendszerfüggetlen folyamat. Összevetésül egyelőre csak az angolszász mozi példáját tudom felajánlani, ahol az 1970-es évek közepétől előretörő feminista filmelmélet, illetve -kritika nyomán jelentkeztek az első női rendezők.¹¹ Ők elsősorban független filmesek voltak, s kimondottan női fókuszú kísérleti és/vagy rövidfilmekkel jelentkeztek, amelyekben gyakran keveredtek a dokumentum- és a játékfilm elemei. Ennek fényében Mészáros Márta 1968-as fellépése egy állami gondozásban nevelkedett fiatal szövőnő útkereséseiről, identitásproblémáiról szóló, dokumentarista stílusú, Eltávozott nap című filmjével, majd későbbi, rendre kimondottan női léthelyzetekre koncentráló filmjeivel akár az (angolszász) nemzetközi trendet megelőző jelenségnek is tekinthető.

Többi rendezőnőnknél a női szemszög és/vagy tapasztalat érvényre juttatása korántsem olyan egyértelmű, mint Mészárosnál. Gyarmathy Lívia első filmje, az Ismeri a Szandi mandit? című szatirikus vígjáték (1969) cselekménye nem női fókuszú, csak a narrációja az, ám még az effajta áttételes fókusz is eltűnik későbbi filmjeiben, egészen az 1992-es A csalás gyönyöréig, ahol munka- és partnerproblémáikban nem felőrlődő, hanem azokból megerősödve kikerülő női főhősökkel találkozunk. A jóval rövidebb filmográfiával rendelkező női alkotók közül Elek Juditon kívül – akinek öt filmjéből három foglalkozik különféle női figurákkal: öregasszonnyal, kamaszlánnyal és az (irodalom)történelemből csupán névről ismert Szendrey Júliával – a többiek vagy egyáltalán nem foglalkoznak kimondottan női élethelyzetek filmrevitelével (Szalai Györgyi, Enyedi Ildikó¹² , Szederkényi Júlia, Fekete Ibolya, Kőszegi Edit, Székely Orsolya, Pajor Dóra, Groó Diana), vagy igen, foglalkoznak azzal is (Ember Judit, Sós Mária, Szabó Ildikó, Deák Krisztina, Böszörményi Zsuzsa, Sára Júlia, Incze Ágnes), ám tendenciózusnak ez az érdeklődés az ő esetükben sem mondható. Jelentőségük azonban a filmgyártásbeli női részvétel szempontjából annyiban mégis tetten érhető, hogy nagyobb számmal hoztak a gyártási folyamatba további női közreműködőket, azaz e rendezők többsége rendszerint női íróval/forgatókönyvíróval, dramaturggal, vágóval, konzultánssal stb. dolgozott.

Ha viszont önmagában a női rendezők megjelenése ily kevéssé befolyásolta a nők reprezentációját a magyar filmben, mivel támaszthatom alá a fentebb előrevetített feltételezésemet, miszerint az államszocialista időszakban a filmes nőábrázolások összességükben kedvezőbbek voltak, mint az egyidejű angolszász filmekben, amelyeken a feminista filmkritika felnőtt,¹³ vagy mint a legutóbbi évek magyarországi filmtermésében?

Az iménti bekezdést záró kérdés megválaszolásához az 1945 utáni filmtermés korpuszelemzésére kell vállalkoznom, tudatosítva annak nehézségeit és veszélyeit – például azt, hogy egy ilyen vizsgálat során a filmek attribútumaikra, illetve erősen lecsupaszított, egydimenziós, mondhatni, instrumentális értelmezésekre zsugorodhatnak. A jelen vizsgálódás figyelmét pedig elkerülhetik az olyan darabok, amelyek az alább bevezetésre kerülő szempontok szerint nem ragadhatóak meg, ám mégis jelentékenyek lehetnének az általuk felmutatott árnyaltabb nőábrázolások okán (gondolok itt a férfi-nő-kapcsolatok közelképét felmutató filmekre, de akár a műfajban szokatlanul aktív női hősnőkkel is operáló bűnügyi történetekre vagy vígjátékokra). Az olyan filmeknek sem tudok ebben a terjedelemben figyelmet szentelni, amelyek esetleg a maszkulinitás átformálásán dolgoznak, holott ez azért lehetne fontos aspektus, mert épp a nő-férfi reláció minőségének kezdeti, ám később elmaradó nyilvános tematizálását nevezik meg egyes kutatók az államszocialista nőemancipáció kudarcának egyik okaként.¹⁴ Így ez alkalommal a férfiábrázolások nyomon követésével nem, csak a (férfi)rendezők nőkép-gyártásának elemzésével tudunk foglalkozni. Mindennek ellenére megkísérlem az évtizedeket követve figyelemmel kísérni a filmbeli nőábrázolás változásait. Amit a jelen keretek között első nekifutásból tehetek, az az, hogy az eddig ilyen aspektusból nemigen vizsgált filmkorpusz feminista szemszögből történő felméréséhez vetek fel lehetséges szempontokat.¹⁵ Az ideális olvasót pedig arra kérem, hogy a most következő elemzés során végig reflektáljon frissebb magyar filmélményeire mint kontrollcsoportra is: egyáltalán elgondolhatóak-e az alábbiakhoz fogható témafelvetések és nőábrázolások ezekben az újabb mozidarabokban?

 

Az elemzési szempontok bevezetése és az ötvenes évek filmjei

 

Az ötvenes évek termelési filmjeinek,¹⁶ úgy tűnik, a mi szempontunkból mindenképpen a javára írható a számos női kulcsfigura saját jogon való felléptetése. (Megjegyzendő ugyanakkor, hogy bár ezek a hősnők nem férfiak oldalán kerülnek a sztorikba, a beteljesülő szerelmi szál mint zárlat még jó ideig elmaradhatatlannak mutatkozik.) Itt persze el kell tekintenünk e filmek nemszeretem agitatív-propagandisztikus jellegétől – vagy éppen, hogy nem kell eltekintenünk, hiszen a feminista filmelmélet a kritika egyik feladataként pontosan az ideológia működésének a domináns mozidarabokban való leleplezését jelölte ki. E "feladat" abból a felismerésből táplálkozik, hogy az ideológia természete szerint elfedni igyekszik önnön működési mechanizmusát azáltal, hogy az ábrázolt rendet a dolgok természetes állásaként mutatja be, amiért is a film-mese-világ mint olyan az ideológia tudatalattijának tekinthető.¹⁷ Ezt szem előtt tartva egyrészt nem meglepő, hogy az átnevelődés szembeszökő példáiként az ötvenes évek alkotói a cselekvőségük (agency) birtokába frissen jutott női (szereplő)ket használják, amivel ugyanakkor újból a nőkép-gyártás csapdájába esnek. Vigasz, de sovány, hogy ez a nőkép – amilyen például a beszédes című első termelési film, a Szabóné¹⁸ címszereplőjéé – talán jobban igenelhető feminista szempontból. Másrészt viszont épp ezen a ponton érthető meg, hogy miért oly leplezetlenül ideologikus a termelési film: mert – ellentétben a domináns moziban és kultúrában már régóta olajozottan működő polgári ideológiával – itt egy új világnézetet kellett "a dolgok állásaként" tudatosítani, majd naturalizálni, vagyis besulykolni.¹⁹ Ám az, hogy az ideológia itt ilyen könnyen tetten érhetően "mutogatja" magát, távolról sem jelenti azt, hogy csak ezek a termelési ("mutogatós"…) filmek volnának ideologikusak. A fennálló rendnek a filmekben is felszínre kerülő patriarchális természetét a feminista kritika különböző filmnyelvi jellegzetességekben ragadja meg. Ilyen eljárás a vizuális kultúra egyéb területeiről is ismerős nőképek termelése, melyek a nőket nem összetett és változatos emberi mivoltukban ábrázolják, hanem rögzített, elő(re meg)írt jelentések hordozóinak teszik meg. Ebben az időszakban a Szabóné-szerű "új világ hírnöke" jelfunkció mellett fellelhetők még az újba oltott régi vágású szerepmodellek is, mint amilyen például a "megejtően tiszta munkáslány" a Vasvirágban. Jelként funkcionálva azonban a legtöbb, ami a női karakterekkel filmnyelvileg történhet, az, hogy strukturálják a narrációt, vagyis hogy a bonyodalmat egy nő indítja be – de a történet nem róla fog szólni.²⁰

Az egyéb narratív műfajokból ismerős az a – fenti értelemben – ideologikus fogás, amely a narratíva zárlatában helyreállítja a patriarchális rendet. Történhet ez azáltal, hogy a "tévelygő", vagyis az előírt jel-szerepből kiszabaduló és nagyobb cselekvési teret nyert nőt végül mégis helyre teszi, újra bekebelezi a fennálló rend: férjhez megy, vagy visszamegy az elhagyott férjhez, vagy egyéb módon "győz a szerelem", azaz a nőt továbbra is a férfival való relációjában szemléljük. Így bocsát meg az Egy pikoló világos rossz társaságba keveredő fiatal hősnőjének egyszeri udvarlója, feltéve, ha jó útra tér; s így békül össze a Kétszer kettő néha öt "tudós matematika-tanársegéd kisasszonya" azzal a pilótával, akivel korábban intellektuális kompetencia-versenyben állt.

A rend helyreállítása a kihágást elkövető nő megbüntetésével is elérhető: öngyilkos lesz, vagy megöli más, megőrül vagy magára marad és elszigetelődik; legenyhébb esetben "csak" nem nyer, elveszti ügyét. Az ötvenes évekből ilyen büntető mozira nem találtam példát.

A képi megjelen(ít)ésen keresztül is nyílik mód az eltévelyedett női szereplőnek a patriarchális rend számára való visszanyerésére: ilyenkor a rendet cselekedeteivel fenyegető figurát a férfitekintetet kiszolgáló módon jelenítik meg, testét, úgymond, fétissé fényképezik.²¹ Az adott időszak szexualitásmentessége, vagy inkább -eltagadása is magyarázhatja, hogy a nőt nem fényképezik a férfivágy tárgyaként és prédájaként (azon túl, hogy még majdnem mindig kötelezően szép).²²

Mindezekkel a rendfenntartó technikákkal szemben a feminista filmelemzés nemcsak azokat a nyilvánvalóan kedvezőbb eseteket képes értékelni, amikor az autonóm cselekvésre kész hősnő nyer (mint a Körhinta Pataki Marija, jóllehet szokásrendbe dermedt családjából a házasság szokásrendjébe lép ő is, de legalább a szíve szerint megválasztott partnerrel), hanem már azt is díjazza, ha a főszereplőnek megtett színésznők nem szikrázó szépségek, vagy ha a zárlat eldöntetlensége és egyéb narrációs törések kibillentik a patriarchális rend magától értetődő mindenhatóságát; ha a zárlatban a heteroszexuális aktus épp csak nem következik be – függetlenül attól, hogy tudjuk-e egyből azt is, hogy ezáltal a hősnő megoldásra is talál-e, nyer-e. Ebben az időszakban az efféle "nyitó zárlat", amikor a hősnő "egy bőrönddel elhagyja a házat, ezentúl a maga életét akarja élni" (Mese a 12 találatról; Zápor, MF) még nem gyakori – a Gyalog a mennyországba című darabban azonban máris egész nemiszerep-csere játszódik le: a férfi szereplőnek kell megtalálnia a munka és a szerelem összeegyeztetésének módját, ő farigcsál le az ambícióiból a szerelmi kapcsolat javára.

 

Dilemmázik-e a nő? – A hatvanas évek

 

A hatvanas évek filmjei jellemzően az értelmiség hatalommal kapcsolatos dilemmáinak adtak hangot megannyi erkölcsi dráma és történelmi példázat formájában. Ehhez fogható mélyanalízis középpontjába az eddig ismert, jobbára jelfunkciót betöltő nőfigurák értelemszerűen nem kerülhettek – habár női figurák és élethelyzetek elmélyültebb elemzésére ekkor már akadnak kísérletek férfirendezők részéről is. Az 1962-es Kertes házak utcája Makavejev Montenegrója szelídebb kimenetelű verziójának is volna mondható, ha nem készült volna csaknem húsz évvel korábban annál: mindkét történetben egyhangú házasságában tengődő nő szerepel, aki egy váratlanul jött románcon keresztül döbben rá ezen élet ürességére és tarthatatlanságára. Így értelmezve Fejér Tamás szordínósabb filmjét még akár Betty Friedan feminista bestsellere, a The Feminine Mystique mozgóképes illusztrációjaként is elgondolhatnánk,²³ ha nem egy évvel korábban mutatták volna be, mint ahogy az megjelent…

Mint a Kertes házak utcájában, pár másik filmben is (A férfi egészen más; Asszony a telepen) a "nyitó zárlat" mutatkozik a boldogságot/boldogulást nem hozó kapcsolatokból kilépő, önállóan új életet kezdő női karakterek legmerészebb "nyerési" lehetőségének. E két utóbbi mozidarab a férfiakra, illetve nőkre alkalmazott erkölcsi mérce kettősségét is problematizálja; az Asszony a telepen pedig a keretek közé záró nőképekkel is szembeszáll, amennyiben az egyébként "példamutató magatartású" elvált asszony főhősének családos férfival van viszonya, miközben egy fiatalabb kolléga is ostromolja, s aki az elvárások ellen végül így fakad ki: "Nem vagyok szent!" Ezzel épp az egyik legmakacsabb nőkép-pár, a szent/feleség kontra kurva/szerető dichotómiájával száll szembe, amelyet szinte reflektálatlanul használnak a jellemrajz eszközeként a korszak egyéb, "ellentétes erkölcsű" nővéreket vagy barátnőket szerepeltető filmjeiben (Tücsök; Lássátok feleim). További kelendő nőkép lesz majd az a (Madách által Az ember tragédiájában megalkotott, orvul teherbe eső, s így Ádám drámai öngyilkosságát lehetetlenné tevő Évához hasonlatos) ágens, aki valami nem kívánthoz – "normális", földhözragadt családi léthez – köt, vagy épp bűnözésbe taszít (lásd A kenguru; illetve Gengszterfilm). Előfordul a férfitárs nélkül csak örömtelen vegetálásra kárhoztatott női egyed is (Négy lány egy udvarban), akinek bemutatásmódja szintén a heteroszexuális párosodásra épülő patriarchális renden kívüli létezés elgondolhatatlanságát példázza.

A vígjáték műfaja akár a normatívába nem illő figurák megjelenési terepe is lehetne, de nálunk mégis az olyan filmkomédiák a jellemzőek, amelyek szokásos típusokat vonultatnak fel, s amelyekben az áthágás lehetősége ellenére az ideológia inkább csak önfeledten (re)produkálja magát. A Tanulmány a nőkről ígéretes cím mögött három válni készülő nővel találkozunk, akik végül visszamennek férjeikhez, miután azok mind beleszerettek a feleségek által megbízott válóperes ügyvédnőbe, aki a film végére szintén megtalálja a maga – illedelmesen nőtlen – párját.

A millenniumi lányneveldében – a társadalmi rendet bevéső intézményben – zavart keltő Odor Emília kitaszítottsággal, majd öngyilkossággal bűnhődik (Szeressétek Odor Emíliát!), míg a Fényes szelekben a hatalmat magához ragadó mindkét szektás szereplő nőnemű, akiket – azon túl, hogy nézőként nem szeretjük őket – tetteikért ki is zár soraiból a népi kollégista mozgalom.

A képi megjelen(ít)és szintjén ekkor még rendre kötelességszerűen vonzóak, szépek és fiatalok az előforduló központi női szereplők; igaz ez Mészáros Márta első filmjeire is. (A hetvenes évek filmje fog a hétköznapi ember élettörténései iránt érdeklődni, s ekkor maradozik majd el a glamour a színésznők arcáról is.) Reálisan felfogott, konkrét társadalmi státusszal²⁴ és saját dilemmával rendelkező (Eltávozott nap; Holdudvar), a leosztott nemi szerepek rendjébe bele nem törődő (Szabad lélegzet) korai főhősei révén Mészáros a nőképek kereteiből kiszabadított nő(mi)neműség újradefiniálását végzi. A rendszerint sajátosan női problémák női perspektívából való felmutatása²⁵ (s e dilemmáknak – különösen a gyermektelenséggel kapcsolatosaknak – nem a patriarchális rend elvárásaihoz illeszkedő megoldása) mellett a rendező a feminista vizsgálódás számára oly jelentős magánszféra "csak úgy" történő, azaz önmagáért való filmbe emelését is vállalja. Holott a "magánélet mindig a társadalmi cselekvés, illetve a politikai elnyomás ellenpontja volt a magyar filmben […] A magánszféra sosem jelent meg »csak úgy«; mindig ki kellett fejeznie a rendező politikai közérzetét is."²⁶ Mészáros 1982-ben kezdett önéletrajzi Napló-sorozata kapcsán pedig alkalmunk nyílik egy újabb fontos filmértékelési szempont bevezetésére; e szempont a történelmi események és folyamatok oly módon történő ábrázolása, ahol láthatóvá válik az e folyamatok irányításából hagyományos társadalmi pozíciója miatt általában kimaradó, ám azokban jelen lévő, azokat megélő női szubjektum is. (Erre szolgáltattak példát más, a viszonylag-közelmúltat témául választó művek is, mint a Fényes szelek, a Fiúk a térről vagy a Pokolrév is.)

 

Filmkockák a női nézőnek – Hétköznapok 1970-80

 

Ahogy már korábban megjegyeztem, a női rendezőkre – Mészáros és Elek Judit kivételével – egyáltalán nem volt jellemző, hogy automatikusan vagy egyértelműen "női filmeket" készítettek volna, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek során ne készültek volna női vagy legalábbis női fókuszú filmek – férfiak rendezésében. Ezen a ponton is érdemes kitekintenünk a korabeli nemzetközi (angolszász) mozi fejleményeire, ahol ekkoriban jelenik meg a – domináns mozin belül – a "New Women's Film", mikor is a férfi rendezők sem szépséges vagy konvencionális módon vonzó hősnőket léptetnek fel, és a hősnők ábrázolása árnyaltabbá, rokonszenvezőbbé is válik. (E nemzetközi áramlatnak a hatása kétségtelenül utolérhető Gothár Péter első filmjében. Az Ajándék ez a nap egy amerikai "férfi női filmet", az Alíz már nem lakik itt-et idézi szintén lakásra vágyó főszereplőnőjének történetével, illetve az egyébként hazai szexszimbólumnak számító Esztergályos Cecília nem esztétikus vagy voyeurisztikus fényképezésmódjával; ezenkívül egy jelenetben a szereplőknek épp az Alízt játszó moziban akad dolguk.) A női néző kategóriáját bevezetve az elemzésbe, ezeknek az "új női filmeknek" az a jelentőségük, hogy nemcsak az azonosulás lehetőségét nyújtják a "nézőnő" számára, hanem bizonyos, máshol érdektelennek minősülő létállapotok vagy nem bevett magatartásformák jóváhagyását, létjogosultságának megerősítését is. Az effajta témaválasztással szembesítve tűnik fel, hogy az utóbbi évek filmterméséből egyetlen olyan produkciót sem tudnánk idézni, amelyik például a közép- vagy időskorúvá érő nő számára kínálna azonosulási pillanatokat, ahogy tette többek közt a Déryné, hol van? vagy a Sárika drágám.

A hetvenes-nyolcvanas évek magyar filmjei pesszimizmusukról híresültek el, s ezen a kontextuson belül nem is meglepő, hogy kevés ügyét egyértelműen megnyerő hősnő tűnik fel a vásznon. Inkább az afféle kiúttalálás bizonyul magyaros hepiendnek, amivel a Tükörképekben találkozunk: a nyitányban a szereplőt a számos, egyéb filmekben külön-külön is tárgyalt, jellegzetesen női trauma súlya alatt összeroppanva találjuk egy elmegyógyintézetben, ahol azonban a pszichológusnő segítségével ráébred, hogy képes megküzdeni ezekkel a traumákkal, és maga mögött hagyni őket.

Olyan történelmi tárgyú filmekre is hozhatók példák ebből az időszakból, ahol a női szereplők nem pusztán a főhős anyja, felesége, szeretője szerepkörében jelennek meg. A sor az Angi Verától kezdve (ahol annak ellenére, hogy a hősnő egy nem rokonszenves fejlődési utat jár be, a hangsúly az adott történelmi pillanatban valószínűleg előforduló, valós élethelyzetben szerepeltetett és a női protagonistáktól a hatvanas évek filmjeiben még megtagadott, erkölcsi dilemmákkal terhelt szituációba helyezett címszereplő megjelenésén van) a Te rongyos életen, a Vörös grófnőn és Mészáros Napló-sorozatán keresztül a Psychéig ível. Ez utóbbi nemcsak hogy Weöres Sándor önmagában is rendkívüli és kétségtelenül feministaként értelmezhető irodalmi művét²⁷ vette alapul, de – a hosszabb verzió – bőven elidőzik Psychének azon (a forrásul szolgáló műben csak jelzett) életszakaszán, amikor a költőnő a 19. századi reformmozgalmárok társaságába került. Elidőzik a férfi módra való történelemcsinálás kérdésénél, és Psyché kommentárjain keresztül egyúttal implicit feminista kritikáját is adja annak.Mielőtt azt a benyomást kelteném, hogy az eddig tárgyalt időszakban csupa (női) kedvünkre való filmek születtek, emlékeztetnék egy másik filmtípusra, az ún. haverfilmre (buddy movie), amelynek térnyerése a nemzetközi porondon a hatvanas-hetvenes évekre tehető, nálunk pedig örökzöldnek, sőt a mához közeledve csaknem hegemonikusnak tűnik. Az (angolszász) filmvásznon szintén ez időben válik a nő egyre gyakrabban a férfierőszak áldozatává, amit egyes feminista kritikusok úgy értelmeznek, hogy a patriarchális rend legalább a vásznon meg akarta büntetni a nőket az egyre megkerülhetetlenebb nőmozgalom és annak hatásai miatt.²⁸ A magyar filmben ez a jelenség a Molly Haskell által leírt évtizedben alig, s azt követően is csak elszórtan jelentkezik: a Cha-cha-chában, vagy – némileg paradox módon – a különben női fókuszú, férfi rendezte filmekben: Adj király katonát;²⁹ Pokolrév; ám annál gyakoribbá válik majd a rendszerváltással kezdődő periódusban (Egy teljes nap; Másnap; stb.).

 

Nincs még egy ilyen ország – A rendszerváltás utáni évek

 

Cikkem egyik célkitűzése az államszocializmus alatt, illetve a rendszerváltás óta készült filmek néhány kiemelt szempont szerinti összevetése volt, azt feltételezve, hogy az államszocialista nőemancipáció idején³⁰ jobb lehetett azonosulásra alkalmas szerepmodellekre számító mozinézőnőnek lenni, mint az azóta épülő és neokonzervatív jegyeket is felmutató liberális demokráciában. Amint az eddigiekben láttuk, ennek oka azonban nem elsősorban a nők filmes reprezentációját megbolygató női rendezők vagy forgatókönyvírók tevékenységében rejlik. A lehetséges okok között szerepelhet azonban az a diszkurzív környezet, amelyet a nőemancipációt célzó intézkedések, ezek hatása, valamint az ezeket kísérő retorika teremtett meg. A politikai fordulat utáni "képromlásért" pedig egy afféle liberalizáció is okolható, amely nem annyira az állampolgárok valós hatalommal történő felruházásában nyilvánult meg, hanem inkább olyan jellegű szabadságfaktorokban, amelyek – a cenzúrázás alól való felszabadulás ígéretére rájátszva például pornográfiához juttatták őket.³¹ A vizuális környezet egy másik kézenfekvő területén, a reklám, az óriásplakát közegén keresztül megjelenített nőképet vizsgálta Tatai Erzsébet az utóbbi évek plakáttermése alapján.³² Vizsgálódását érdemes volna kiterjeszteni az államszocializmus periódusából származó reklámtermékekre, és összevetni azokkal; empirikus tapasztalatokból megalkotott hipotézisem alátámasztására – miszerint a korábbi reklámtermékek ritkábban és kevésbé explicit módokon tárgyiasították a nőt, a női testet, mint a Tatai által elemzett mai (illetve az évtizedekkel korábbi nyugati) plakátok – egyelőre csak egy-két társadalomtudós futó észrevételeit tudom citálni.³³

Valószínűleg nem elhanyagolható tényező az sem, hogy míg az államszocializmus idején, ha egy filmtervezet forgatókönyvét elfogadták, és megkapta az elkészítéséhez szükséges állami támogatást, a leforgatott film az állami filmterjesztésbe is bekerült. A filmkészítők alkotói döntéseit általában kevésbé befolyásolták a jövőbeni megtérülési kalkulációk – legfeljebb a közönség gyomrát feküdte meg olykor a sok súlyos elemző történet. A rendszerváltás óta azonban (jóllehet az állami filmfinanszírozást nem számolták fel teljességgel) a filmeseknek otthon kell lenniük a pénzfelhajtás, a marketing, a promóció és a terjesztés területén is; kasszasikert pedig a választott témájukat elmélyülten körbejáró szerzői vagy "művész"-filmek ritkán ígérnek.³⁴

Amellett, hogy regisztrálni igyekszem a korábban felvonultatott szempontok meglétét vagy hiányát a rendszerváltás utáni másfél évtized filmjeiben, ebben a fejezetben néhány részletesebb filmelemzést is nyújtok. Azoknak a produkcióknak szentelek több figyelmet, amelyekben az általam felpanaszolt jellegzetes "nőkép-rombolási" tendenciák – vagyis a női tematikai fókusz, az árnyalt nőábrázolás, sőt egyáltalán a női karakterek elmaradozása – szinte zavarba ejtő egyértelműséggel mutatkoznak meg.

Ahogy azt a nyolcvanas éveket felvázoló rész végén előrevetítettem, a férfierőszak áldozatává váló női szereplő a rendszerváltással kezdődő periódusban tűnik fel mind gyakrabban. Az is igaz azonban, hogy a rendszerváltást követően készült filmekben általában hág tetőfokára az erőszak, az erőszakos és számos esetben motiválatlanul tragikus filmzárlat; a főszereplők, ha másban nem is, legalább egy, az utolsó kockákon bekövetkező véletlen autóbalesetben pusztulnak el. A filmek narrációja is felbomlik, rengeteg a realitástól messzire rugaszkodott, nem problémacentrikus, régi vágású esztétikai nyelven, öncélú alkotás. Ebben a filmközegben a női szereplők sem számíthatnak arra, hogy ügyüket példamutatóan megnyerik, és történetük jól végződik (hacsak azokban a kevéssé realisztikus darabokban nem, amilyen például a Vérvonal, egy távoli Thelma és Louise-átültetés). Női rendezők darabjaiban (A szerencse lányai; A csalás gyönyöre; Ébredés) is valószínűbb hepiend-pótlék a józan sorsfelmérés és az életvezetés saját kézbe vétele, vagy valamely rossz helyzetből, romboló kapcsolatból való kilépés. A kimondottan derűlátó zárlatok helyett sokkal gyakrabban kíséri vesztés a (kvázi) női fókuszt; a Vörös Colibri Annája minden igyekezete és önfeláldozása ellenére sem tudja megtartani a szeretett férfit, a Szép napokban a kisemmizett lányt csak tovább alázza az eleinte szövetségesnek tűnő barát. Mások pedig mind meg is halnak: a Könnyű vérben a barátnők egyikét szerelme szúrja le, az Édes Emma, drága Böbében a címszereplő barátnők egyike menekül öngyilkosságba, a Zsötemben az egyik barátnő kilöki az ablakon, a Csókkal és körömmelben pedig lelövi a másikat.

1995 után szembeszökően megcsappant a női problematikához forduló férfi filmesek száma, s a nyitó zárlatban rejlő visszafogott reménykeltéssel is inkább csak a női rendezők élnek (pl. a Mélyen őrzött titkokban vagy az I love Budapestben) – a javuló jövő ígéretéhez ugyanakkor mindkét filmben a szerelem szokásos győzedelmeskedése is hozzájárul. A szorításából nem engedő heteronormatív rend látványosan kerekedik felül a hősnőn az Állítsátok meg Terézanyut! címet viselő "magyar Bridget Jones"-ban" is. Kár érte, mert az alapul szolgáló, irodalomnak egyébként gyengécske regény két ponton mindenképpen eltér az amerikai kasszasikertől. A történet nem a hősnő bepárosodásával, vagyis helyrerakásával zárul, hanem egy egyszerre melankolikus és katartikus felismeréssel, miszerint Kata (addig is, amíg a fehér lovag betoppan) saját élete örömteli mozzanatainak okán – a drogról az ő segítségével lejövő és vissza nem eső öccse, a bensőséges szeretetet biztosító barátnői közeg, valamint a munka frontján elért sikerek – is érezhetné magát jól/jobban/boldognak. (Arra azonban a lány még ekkor sem jön rá, hogy amennyiben magának egy megreformált nőszerepet követel, a vágyott férfitól sem a szőke herceg karakterjegyeit kellene elvárnia.) A másik különbségnek a regénybeli narrátor talán sokkal kevésbé van tudatában, mint az alapsztorit dicséretes érzékenységgel filmmé transzponáló férfigárda: Kéki Katának nemcsak a hagyományos női szereppel és az arra vonatkozó elvárásokkal, hanem az "új magyar trendtársadalom" (játék)szabályrendszerével is folyamatosan meggyűlik a baja; vagyis személyiségképét nem egyedül a szingli-életforma rajzolja meg. A filmváltozat azonban legalább két ponton súlyosan kritizálható: hősnője szebb és főként fiatalabb annál, hogy a szingli-lét dilemmáit komolyan vehetővé tegye.³⁵ Az utolsó tekercs pedig két perccel hosszabb a kelleténél – ebben a két percben írja felül a filmbeli, új pasit ígérő finálé a könyv egy bölcsebb és autonómabb Katát előlegező zárlatát.

Az utóbbi öt-tíz év legsajnálatosabb fejleménye azonban a valós nők léthelyzeteivel köszönő viszonyban sem lévő, jelszerű nőképek újbóli eluralkodása. Önhibájukon kívüli femme fatale-kák (A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire) mellett számos más, fantasztikumba hajló imázzsal találkozunk: a gyógyító-varázsló sámánlány címszereplővel abból a fajtából, aki csak strukturálja, de maga nem befolyásolja az eseményeket (Natasa); tollpihe-felhőben ülő, gyönyörű, puszta jelenlétével problémákat feledtető meztelen jelenéssel (Sohasevolt Glória), vagy egyetlen filmben akár hét jelzésszerű nőideállal is (Pizzás). Az effajta "karakterek" megjelenése nyilván nem független a haverfilmek mennyiségének emelkedésétől, s legyen szó történelmi drámáról, panorámáról (Sorstalanság; Hídember) avagy paródiáról (Magyar vándor), mai környezetbe ültetett játékfilmről (Kontroll) vagy vígjátékról (Valami Amerika; Üvegtigris), a férfialakok és az őket megtestesítő férfi színészek jóformán kizárólagosan lepik el a mozivásznat. Ezekben a filmekben különösen mellbevágó, hogy a számtalan férfikarakter mellett a nő csak mint fogyasztandó hús, esetleg imádni- és elkápráztatnivaló angyali jelenség bukkan fel.³⁶ Mindez meglehetősen csekély lehetőséget kínál a női nézők számára, hogy bármelyik figurával is azonosulhassanak; illetve – hogy egy pillanatra ismét magunk előtt lássuk a filmkészítés egész szerkezetét – a magyar színésznők számára, hogy a filmgyártás költségvetéséből férfi kollégáikhoz hasonló mértékben részesülhessenek.

A Kontroll-beli egyetlen beszélő lányalak (rajta kívül csak háttérfestő öreg és fiatal prostituáltak tűnnek fel) az angyali jelenések osztályába tartozik, ráadásul mackójelmezben jelenik meg (később, a jelmezbál alkalmával, konkrétan angyalnak öltözve) – amire nem találok más magyarázatot, mint hogy a rendező valóban nem tudott elképzelni egy valós, nem a konstruált erkölcsi spektrum valamelyik pólusára eltolt nőt; írd és mondd: egy nőt.

A filmbeli eseményeket (és nagyjából a forgatás egész processzusát is) ún. homoszociális³⁷ környezetben kibontó produkciók másik példája az egyedülálló költségvetéssel készült, látványos és gigantikus történelmi tabló, a Hídember. A produkcióban nyomokban fellelhető az az alkotói szándék, amely a magasztos történelmi figura dekonstruálását és testközelbe hozását, hús-vér személyként való bemutatását tűzte ki célul. Valószínűleg e szándék hozadékaként kerülhetett be "három" (azaz 2 + 2 x 1) beszélő női szereplő a két és fél órás történelmi filmbe, ahol pedig a műfaji hagyományok szerint sohasem volt sok keresnivalójuk. Még a nagy történelmi eseményekben való női részvétel felmutatására is tesz a film egy következetlen kísérletet, amennyiben a Széchenyi naplóbejegyzéseire alapozó forgatókönyvből az válik világossá, hogy az egyszeri reformer gróf hazafias tetteit legfőképpen az motiválta, hogy megnyerje a kiválasztott nő, Crescence szerelmét.³⁸ Jóllehet Crescence nem az egyetlen nő volt grófunk életében: kiderül az is, hogy Széchenyi szerelmi viszonyt folytatott saját bátyja feleségével. Ez nyilvánvalóan bűnös viszony, tehát a nő mindig feketébe öltözötten tűnik föl, zabolátlan szexualitással bíró fúria benyomását kelti, és hamarosan csúnya halált hal. Felismerjük: a kívánatos, ám rémítő erejű női karakterek meg szokták fizetni nem illendő létmódjuk árát, előbb-utóbb elszakadnak a valóságtól, beszámíthatatlanná válnak, vagy meghalnak.³⁹ A kiválasztott nő ezzel szemben bájos és törékeny porcelánbaba, aki ritkán szól, viszont annál gyakrabban sóhajtozik és fakad könnyekre, kétszer elájul, egyszer pedig csábítóan néz. Ezt az embert próbáló színészi feladatot a rendező nem merte egyik magyar színésznőre sem bízni, inkább hosszú hónapokig keresgélt, hogy végül orosz földön találja meg Őt. A magyar férfiszínész-társadalom krémje eközben szinte hiánytalanul képviseltette (és a magyar filmgyártásban korábban példátlan gázsikkal jutalmaztatta) magát a produkcióban. Ám a főhős melletti filmvászonszelet dekorációs feladatainak ellátására egy új arcot, új nőt kellett találni. Széchényi gróf két szerelmének ábrázolása gond (és gondolkodás) nélkül illeszkedik a már említett, az első népmeséktől fogva ismert, ősi sztereotípiába, amely a nőket csak a "kurva vagy szent"-tengely valamelyik végpontján képes elhelyezni, illetve amelyben az erős női figurákat mindig negatív szereplők testesítik meg.⁴⁰

*

Nem reméltem, hogy e mostani elemzés keretein belül a fentebb megfogalmazott kérdésre – vagyis hogy az államszocialista időszak filmtermésében vagy a rendszerváltás után időszak produkcióiban találhat-e a mozinézőnő gazdagabb élményanyagot és azonosulásra inkább alkalmas női figurákat – megnyugtató vagy végleges konklúziót adhatok. Az itt felvázolt fejlődési vonal felmutat azonban néhány tendenciát mind a gyártási folyamatok alakulását, mind a filmek témaválasztását és a témák kezelését illetően. Az is megállapítható, hogy a női filmipari munkás, a női néző, illetve a női kritikus szemszögéből szemlélve e tendenciák aligha mondhatók kedvezőnek. Különösen akkor nem, ha ismét eszünkbe jut, hogy e folyamatokat összevessük a kortárs nemzetközi filmtrenddel. Ugyanis egy röpke összehasonlításban is azt látjuk, hogy a nemzetközi porond ontja a (női és férfi) rendezésű, mindenféle műfajú filmeket, ahol a hangsúlyos női jelenlét nem pusztán tematika. Más szóval, már nem csak a kimondottan nő-fókuszú filmekben találkozunk sokrétű és jól elgondolt karakterekkel, a női élethelyzetek pedig kendőzetlen "partikularitásukban" jelen(het)nek meg.⁴¹ John Cunningham a magyar filmtörténetet bemutató kötetében⁴² Mészáros Márta filmjeit és azok jelentőségét is tárgyalja. Cunningham kiemeli a rendező életművének következetességét és azt, hogy számos esetben olyan témákhoz nyúlt, amelyet más rendezőink sohasem érintettek, vagy amelyeket a magyar közönség sem fogadott mindig osztatlan lelkesedéssel. A nem csak (párt)politikai szlogenként értelmezett demokrácia olyan elemeire gondol, mint például a nők függetlensége és önrendelkezési joga, illetve képessége. Ezek tárgyalása pedig döntő fontosságú volna a jelenkori Magyarországon, mert – írja a szerző 2004-ben – ő maga nem ismer még egy olyan országot, ahol ennyire konzervatívan vélekednének ezekről az ügyekről.

 

FÜGGELÉK

 

Az említett magyar filmek gyártási éve és rendezői

Szabóné – 1949, Máriássy Félix
Kétszer kettő néha öt – 1954, Révész György
Egy pikoló világos – 1955, Máriássy Félix
Körhinta – 1955, Fábri Zoltán
Mese a 12 találatról – 1956, Makk Károly
Vasvirág – 1958, Herskó János
Gyalog a mennyországba – 1959, Fehér Imre
Zápor – 1960, Kovács András
Asszony a telepen – 1962, Fehér Imre
Kertes házak utcája – 1962, Fejér Tamás
Tücsök – 1963, Markos Miklós
Négy lány egy udvarban – 1964, Zolnay Pál
A férfi egészen más – 1966, Fejér Tamás
Fiúk a térről – 1967, Szász Péter
Lássátok feleim – 1967, Fazekas Lajos
Tanulmány a nőkről – 1967, Keleti Márton
Fényes szelek – 1968, Jancsó Miklós
Eltávozott nap – 1968, Mészáros Márta
Holdudvar – 1968, Mészáros Márta
Ismeri a Szandi mandit? – 1969, Gyarmathy Lívia
Pokolrév – 1969, Markos Miklós
Szeressétek Odor Emíliát! – 1969, Sándor Pál
Sárika drágám – 1971, Sándor Pál
Szabad lélegzet – 1973, Mészáros Márta
Déryné, hol van? – 1975, Maár Gyula
A kenguru – 1975, Zsombolyai János
Tükörképek – 1976, Szörény Rezső
Angi Vera – 1978, Gábor Pál
Ajándék ez a nap – 1979, Gothár Péter
Psyché – 1980, Bódy Gábor
Adj király katonát – 1982, Erdőss Pál
Te rongyos élet – 1983, Bacsó Péter
Napló gyermekeimnek – 1984, Mészáros Márta
Vörös grófnő – 1984, Kovács András
Napló szerelmeimnek – 1987, Mészáros Márta
Egy teljes nap – 1988, Grunwalsky Ferenc
Könnyű vér – 1989, Fekete Ibolya
Napló apámnak, anyámnak – 1990, Mészáros Márta
Édes Emma, drága Böbe – 1991, Szabó István
Zsötem – 1991, Salamon András
A csalás gyönyöre – 1992, Gyarmathy Lívia
A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire – 1992, Gárdos Péter
Vérvonal – 1993, Erdőss Pál
Csókkal és körömmel – 1994, Szomjas György
Ébredés – 1994, Elek Judit
Vörös Colibri – 1995, Böszörményi Zsuzsa
Gengszterfilm – 1998, Szomjas György
Natasa – 1998, Tóth Tamás
Kisvilma – Az utolsó napló – 1999, Mészáros Márta
I love Budapest – 2000, Incze Ágnes
Sohasevolt Glória – 2000, Bernáth Zsolt
Üvegtigris – 2000, Rudolf Péter, Kapitány Iván
Pizzás – 2001, Balogh György
Hídember – 2002, Bereményi Géza
A szerencse lányai – 2002, Mészáros Márta
Valami Amerika – 2002, Herendi Péter
Kontroll – 2003, Antal Nimród
Magyar vándor – 2003, Herendi Péter
Szép napok – 2003, Mundruczó Kornél
Másnap – 2004, Janisch Attila
Mélyen őrzött titkok – 2004, Böszörményi Zsuzsa
Állítsátok meg Terézanyut – 2004, Bergendy Péter
Sorstalanság – 2005, Koltai Lajos

 

Jegyzetek

 

1 Például Adamik Mária: Az államszocializmus és a "nőkérdés": "A legnagyobb ígéret – a legnagyobb megaláztatás". ELTE Szociálpolitikai és Szociológiai Intézete, PhD-disszertáció, 2000, kézirat; Jeanette Madarasz: Emancipation of Women in the GDR – Reflection of an Alternative Modernity, előadás az "East(ern) Germany between Tradition and (Post) Modernity" című konferencián, Montreal, 2002. szeptember 12-15., kézirat; Joó Mária: Simone de Beauvoir és a posztszocialista helyzet. In: Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Szerk. Palasik Mária és Sipos Balázs. Budapest, Napvilág, 2005, 39-54.

2 A definíciós bonyodalmakat elkerülendő azt javaslom, hogy a Srí Lanka-i szerző, Kumari Jayawardena nyomán olyan álláspontként határozzuk meg a feminizmust, amikor valaki tisztában van a nemek közötti egyenlőtlen erőviszonyokból eredő társadalmi igazságtalanságokkal, és szándékában áll ezeken – valamilyen módon – változtatni is. Lásd Kumari Jayawardena: The White Woman's Other Burden: Western Women and South Asia during British Colonial Rule. New York, Routledge, 1995.

3 Lásd többek között az 1. lábjegyzetben már idézett Házastárs? Munkatárs? Vetélytárs? című kötet vonatkozó tanulmányait.

4 Az "üvegplafon"-metafora azt a jelenséget írja le, hogy a nők egy bizonyos munkahelyi státusznál nagyon sokszor nem képesek továbblépni, s ennek nem elégtelen felkészültségük az oka, hanem világosan nem látható külső akadályok; köztük az a hagyomány is, mely szerint a felső vezetői pozíciókat csak férfiak tölthetik be: az üvegplafon látni ugyan engedni, hová szeretne az egyén eljutni, de az áttörést nem engedi. "Üvegfalról" akkor beszélünk, amikor a két munkakör nem áll ugyan egymással hierarchikus viszonyban, az átjárás mégis akadályba ütközik.

5 Barbara Reskin – Patricia Roos: Job Queues, Gender Queues: Explaining Women's Inroads into Male Occupations. Phildelphia, PA, Temple University Press, 1991.

6 Jelen elemzéshez az anyaggyűjtés 2005 áprilisában zárult le; az azóta bemutatott magyar filmeknek tehát ebben a szövegben nem tudtam figyelmet szentelni.

7 A kritikai irodalom ugyanis ritkábban vállalkozik a tényeket számba vevő alapkutatásra; gyakoribb valamely elmélet vagy választott szempont adott anyagra leszűkített érvényesítése.

8 Forrásaim a következő kiadványok voltak: Magyar Filmográfia. Játékfilmek 1931-98. Felelős szerk. Varga Balázs, Budapest, Magyar Filmintézet, 1999 (a továbbiakban MF); a Filmévkönyv-sorozat és a Magyar Filmszemlék katalógusai. Továbbá köszönettel tartozom Varga Balázs filmtörténésznek, Kis Anna vágónak és Khoór Lilla jelmeztervezőnek szóbeli közléseikért.

9 Bár valójában csak a vágó és a jelmeztervező egymást előzgetéséről beszélhetünk, a dramaturg mindig a harmadik helyet foglalja el.

10 Vágás: 91%-ról (1986-90-ben) előbb 84,6 majd 58,5, sőt a legutóbbi, 2001-től kezdődő periódusban 49,5%. Jelmeztervezés: 78,4%-ról ötéves periódusonként: 60, 44 és 52,9%. Dramaturgia: 38,6%-ról 24,7, 10, valamint 3,3%.

11 Dokumentumfilmesek már az 1970-es évek elejétől fogva is, de őket – sem a nemzetközi, sem a hazai fejlemények terén – nem áll módomban e mostani elemzés körébe vonni.

12 Hacsak Enyedi formanyelvét nem tekinthetjük (Anette Kuhn filmteoretikus nyomán; lásd a következő lábjegyzetet) egy feminin – tehát nem-maszkulin – kifejezésmód megnyilvánulásának, de ennek kibontására szintén nincs mód a jelen dolgozat keretein belül.

13 Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a feminista filmelmélet hosszú ideig elsősorban a hollywoodi, fősodorbeli filmeket (a "domináns mozit") vette tűz alá, s csak később kezdett a – később is jelentkező – női filmesek ellenmozijával foglalkozni; az ún. művészfilmek azonban még ezután sem kerültek érdeklődésének középpontjába (vö. Anette Kuhn: Women's Pictures: Feminism and Cinema. London, Verso, 2nd ed., 1994, 219.); ezekkel a kategóriákkal azonban egyáltalán nem írható le a magyar filmipar, különösen nem az államszocialista időszak.

14 Vö. Adamik: i. m.

15 A magyar filmszakirodalomban – a vizuális kultúra tanulmányozására a nemzetközi porondon egyébként nagy hatást tevő – hetvenes évek közepétől datálható feminista filmelmélet felvetései távolról sem integrálódtak, jóllehet felbukkantak/-nak a Metropolis folyóirat "Filmelmélet és feminizmus" című tematikus különszáma, Varga Éva és Kresalek Gábor tanulmánya, illetve elszórt tájékozott filmkritikák formájában, valamint a Közép-európai Egyetem (CEU Budapest) Gender Studies tanszékén is születtek ilyen tárgyú szakdolgozatok (Pónya Judit Weöres Sándor Psychéjét és annak Bódy Gábor rendezte filmváltozatát [1999], Hollósi Laura pedig Mészáros díjnyertes filmjeit és azok recepcióját [2001] tanulmányozta). A Metropolis-különszám alapszövegek fordításain kívül két, a magyar filmre vonatkozó írást tartalmaz, ezek egyikére, Hollósi Laura tanulmányára a későbbiekben még visszatérek. A Varga-Kresalek-tanulmány (Nők az ötvenes évek filmjeiben. In: Vera [nem csak] a városban: Rendi társadalom – polgári társadalom. Supplementum. Szerk. Á. Varga László, Budapest, Hajnal István Kör, 1995, 361-378.) szerzői (feminista) elméletekre egyáltalán nem hivatkoznak, ám az azokban felvetett szempontokkal és metodológiával operálnak, többek között az alkotók által sugallt üzeneteket is dekonstruáló ellenolvasatokat produkálnak (reading against the grain – kedvelt feminista értelmezési eljárás).

16 A kézenfekvőnek ható szóhasználat valójában egy jóval rövidebb, 1949-53-ig terjedő periódust takar, amikor is az összesen 29 filmből 17 nevezhető termelésinek. Báthory Erzsébet: Új emberek termelése. Filmkultúra, 1990/3. 55.

17 Kuhn: i. m. 15. A feminista kritika esetében "az ábrázolt rend" egyben patriarchális rend is, azaz olyan, a férfihatalomra épülő rendszer, amely társadalmi, politikai és gazdasági intézményein keresztül juttatja a nőket alárendelt helyzetbe. E rendszerben a férfiak nagyobb mértékben férnek hozzá és nagyobb mértékben részesülnek mind a családon belül, mind az azon kívül ható hatalmi struktúrákat fenntartó forrásokból, ezek fölött nagyobb befolyással is bírnak – amivel ugyanakkor a patriarchátus továbbélésének feltételeit termelik újra.

18 A filmek gyártási évére és rendezőjére vonatkozó információt lásd a Függelékben.

19 Jóllehet más szavakkal, de véleményem szerint hasonlóan érvel Forgács Iván is "Egy mítoszteremtési kísérlet" című tanulmányában (Filmkultúra, 1990/3. 52.): "»Azt kellett ábrázolni a filmen, milyen legyen az élet.« […] [a filmekben] egy sajátos fejlődési modell és létszemlélet érvényesül […] A manipuláció pedig egyszerűen úgy történik, hogy a hatalom […] »segít« felismerni az újat."

20 Gondoljunk csak az olyan mozidarabokra, amelyek egy női nevet hordoznak címükben, de a sztori valójában arról a férfiról / azokról a férfiakról szól, aki(k)nek közük lesz a nőhöz.

21 Kuhn: i. m. 89-90.

22 A kérdéses évtizedet vizsgáló Varga és Kresalek (i. m. 369.) is egyedül a Mese a 12 találatról dizőzét említik a vizsgált filmtermés "egyetlen igazán ledér, frivol", erotikus mozgású és éneklési stílusú figurájakánt.

23 Betty Friedan 1963-ban megjelent, magyarra máig le nem fordított könyve azzal a közvélekedéssel szállt szembe, miszerint a nő élete egyedül a családanyaságban, azaz férje és gyermekei életének árnyékában teljesedhet ki. A nő rejtélye című kötet hatalmas lökést adott a feminizmus hatvanas-hetvenes évekbeli újraindulásának.

24 A korszak férfifilmjeitől eltérő módon nem feltétlenül értelmiségi státusszal.

25 Hollósi Laura vetette össze Mészáros Márta és Erdőss Pál egy-egy hasonló tematikájú filmjét annak illusztrálására, hogy mennyivel hajlamosabb a férfi rendező a váltig emlegetett nőképekhez folyamodni még akkor is, amikor filmje jellegzetesen női élethelyzeteket tárgyal. Lásd Hollósi Laura: Nőfilmek – nem csak nőknek. Metropolis, 2000/4.

26 Kovács András Bálint: Új kiúttalanság. Fiatal filmesek. Filmvilág, 1990/4. 5.

27 Erről szóló elemzésemet lásd: "Makacs és zavarba ejtő történelmi újrakezdés": a Psyché és a Tizenhét hattyúk (újabb) lehetséges feminista olvasatai. Világosság, 2006/4.

28 Molly Haskell, idézi Hollósi: i. m. 69.

29 E paradoxon felfejtéséhez kínál adalékot Hollósi Laurának a 22. lábjegyzetben már idézett összehasonlító filmelemzése.

30 Amiről valójában nem is beszélhetnénk egy egységes és változásoktól mentes korszakként – ha volna több helyünk…

31 Protesting Porn: An Interview with Antonia Burrows by Tanya Renne. In Tanya Renne (szerk.): Ana's Land: Sisterhood in Eastern Europe. Boulder, CO,: Westview Press, 1997, 116-117.

32 Vizuális erőszak az utcán. Tatai Erzsébet előadása az "Erőszak és nemek" című konferencián, Budapest, 2003. október 27-29.

33 "A női test árucikké degradálásának bizonyos, különösképpen a reklámok, a prostitúció és a pornográfia általi módozatai szigorúan tiltottak voltak, és mindenki által hozzáférhetően nem is jelentek meg. […] a női test sokkal kevésbé volt kitéve a szankcionált megbámulásnak, mint a nyugati társadalmakban." Joanna Govent idézi Adamik: i. m. 181. Lásd még: Joó: i. m. 50-51.: "A korábbihoz képest a mai posztszocialista női tudat […] nem lát semmi kivetnivalót a nőt szexuális tárgyként ábrázoló reklámokban… Ugyanilyen kritikátlan tolerancia övezi a prostitúció és pornográfia »tradicionális« intézményeit."

34 Vö. John Cunningham: Hungarian Cinema: From Coffee House to Multiplex. London – New York, Wallflower Press, 2004, 151-155. Cunningham arra az ironikus tényre is felhívja a figyelmet, hogy jóval kevesebb film süllyedt el a dobozok fenekén az – egyébként is fokozatosan lanyhuló – politikai cenzúra idején, mint ma, amikor a szórakoztatóipar direktívája szelektál.

35 Ugyanezt kifogásolja Hungler Tímea kritikája is: No man est omen. Filmvilág, 2005/1. 48-49.

36 Az Üvegtigris kivétel: ott az országúti kurvák, illetve a haverok által közösen használt szeretők mellett a menyasszony a kontrasztfigura: az egyik – süketnéma (!) – menyecske a lagzi elől elrejtőző vőlegénye rejtekhelyéül szolgáló árnyékszéket bontja el fejszével, másikuk pedig céltalanul és egyedül bolyong az országúton; a nehézfiúk által meztelenre vetkőztetett baráti társaságon pedig egy rakomány menyasszonyi ruha segít. (Egyéb női szereplők nincsenek a filmben.)

37 A homoszociális jelzőt Gayle Rubin és Eve Sedgwick teoretikusok vezették be arra a férfiak között megfigyelhető, erotikus töltettől sem mindig mentes kapcsolatrendre, amely e férfiakból erővel és hatalommal rendelkező csoportot formál.

38 Az egyik nem beszélő női szereplő némiképp talányos filmbeli létét szintén csak a Széchenyi alakjának dekonstruálására tett, végig nem vitt kísérlet hordalékaként lehet egyáltalán mire vélni. A rövid percekre feltűnő, "átlagos külsejű" nőt a grófénál jóval radikálisabb politikai nézeteket képviselő Kossuth társaságában látjuk (Kossuth Zsuzsa talán?), akinek zöld ruhája azonban az országgyűlés csupa-fekete-ruhás férfialakjainak hátsó soraiban is felbukkan – ami véletlen nemigen lehet, ám annyira hangsúlytalan, hogy a gyanútlanabb nézők figyelmét valószínűleg el is kerüli.

39 Barbara Einhorn: Imagining Women: Literature and the Media. In: Cinderella Goes to Market. London,Verso, 1993, 227.

40 Einhorn: i. m. 224.

41 Csak egy nagyon gyors és nagyon rövid lista a kedvencek közül: Laura Mana: Megváltó szex (1999); Lars von Trier filmjei (Hullámtörés, 1996; Táncos a sötétben, 2000; Dogville, 2003); Peter Mullan: Magdolna-nővérek (2002); Rolf de Heer: Alexandra's Project (2003); Pedro Almodóvar: Beszélj hozzá (2002); Javier Balaguer: Enyém vagy (2001); valamint Quentin Tarantinónak e sort megkoronázó – de a magyar Tarantino-rajongó (férfi)kritikusok által effajta szempontból természetesen nem tárgyalt – Kill Bill Vol.1-2 című opusza (2003-2004).

42 Cunningham: i. m.