A gender mainstreaming fogalma csak a 1990-es években debütált az Európai Unió intézményesített nőpolitikájának színpadán, miközben a fejlődő országokkal folytatott együttműködésben és az Észak-Dél-politikában több, mint 30 éves történetre tekint vissza. A tanulmány megmutatja, hogy a gender mainstreaming-koncepció „utazása" során úgy keveredett a fejlődéspolitikabeli és feminista vitákba és gyakorlatba, hogy elveszítette kritikai élét. A mai Európai Unióban már azzal találjuk szemben magunkat, hogy a koncepció EU-sításával és ennek velejáróival szemben nehéz kritikai hangnemet megütni.

1995-ben az ENSZ Pekingben, a Nők IV. Világkonferenciáján elfogadott akcióprogramjában globális szintre emelte a gender mainstreaming fogalmát mint olyan stratégiai alapelvet, amely addig a fejlődő országokkal folytatott együttműködéshez kötődött. Az Európai Unió és az egyes tagállamok a gender mainstreaming politikájával és eszköztárával felfegyverkezve részint új reményeket, részint nem kevés zűrzavart és tanácstalanságot is keltettek az elkötelezett nőpolitika köreiben. Feltűnő azonban, hogy mindezek ellenére az EU-n belül folyó gender main­streaming-vita, figyelmen kívül hagyja a nemzetközi tapasztalatokat, és történelmi kontextusba sem igen helyezkedik. Pedig épp elég oka lenne elámulni azon, hogy egy olyan hatalomkritikus toposznak, mint a gender, amely a nemzetközi nőmozgalomból mint rendszerellenes társadalmi mozgalomból eredezteti magát, most éppen az a leghőbb kívánsága, hogy a mainstream befogadja, és érvényre juttassák fentről kezdve egészen az alsó szintekig.

A következőkben a gender mainstreaming világ körüli útjának rekonstruálására kerül sor. Ennek során a gender kategóriája mögött álló elméleti tartalom alakulása kisebb hangsúlyt kap, a középpontban inkább azok a fejlődési irányok és súlyponteltolódások állnak majd, amelyek a változó gazdasági és politikai körülmények között a nemzetközi nőpolitika megvalósítására irányuló törekvésekből fakadnak.

 

1. A láthatatlanságból a mainstreambe

 

Mindennek a kiindulási alapja a "láthatatlan nő" volt, pontosabban az, hogy a "láthatatlan nő" mint tény, láthatóvá vált. Az utóbbi negyven évben a világ nőmozgalmai – eleinte a fejlett nyugati ipari államokban, majd egyre inkább Délen és Keleten is – felvetették a kérdést: hol vannak a nők? Általános, újra és újra visszatérő élmény: a női tapasztalat nem jelenik meg az általánosnak vélt gondolatépítményekben és fogalomtárakban. A nők egyáltalán nem jelennek meg a nyelvben, a társadalom alkotta képekben, nincsenek ott a közpolitika alakításában és a tudományokban sem, vagy ha mégis, akkor a másság különleges eseteiként. Az általánosról való gondolkodás alapja minden esetben a férfi és annak élethelyzete. Férfi és ember egy és ugyanaz. Erre az előfeltevésre alapozva elsősorban a társadalomtudományok, de a biológia és az orvostudomány is, egy olyan rendszert hívtak életre, amelyben a nők – életkörülményeiket és életmegnyilvánulásaikat is beleértve – az általánostól eltérő, a rendhagyó vagy az alárendelt esetek megtestesítői.

Ester Boserup 1970-ben megjelent tanulmánya a női munka, különösképpen a vidéki női munka jelentőségéről döntő lökést adott a nők láthatóvá tételének a fejlesztési politika és együttműködés területén. A kötet nyomán kirobbant vita alapját az a felvetés képezte, hogy az addigi fejlődéstörténetben "láthatatlan" nőt először is láthatóvá kell tenni. Ez éppúgy vonatkozott a nőket sújtó gazdasági-társadalmi terhekre, amelyek messze túlszárnyalják a férfiakéit, mint a nőknek a társadalom termelési folyamataiban játszott, teljességgel alulértékelt szerepére. Felmerült az az igény, hogy valósuljon meg "a nők fejlődési folyamatba történő integrációja", azaz – szerényebb, de találóbb kifejezéssel élve – a fejlesztési projektekbe.

Az integrációs stratégia középpontjában a női munkaerő mint alulfizetett és kizsákmányolt emberi erőforrás "felfedezése" állt, amely munkaerő egyben kihasználatlan kapacitásokkal bíró forrás a fejlesztési politika számára. Miközben a nőpolitikában érdekeltek oldaláról elsősorban az első aspektus került előtérbe (equity), addig a fejlesztési együttműködés két- és többoldalú végrehajtó szervezetei inkább az utóbbit hangsúlyozták (efficiency). Az ún. Women in Development-szemlélet (WID) kétségkívül hozzájárult a nők által gyakorolt szerepek nagyobb elismertségéhez. Ezzel együtt mégis teljes egészében elkötelezettje maradt annak az egyébként igazságos elosztáson alapulónak gondolt modernizációs stratégiának, amelynek első számú hiányossága a nőpolitika szemszögéből nézve az volt, hogy a nőket meghagyta premodern alárendeltségükben és periferiális helyzetükben.

Az ENSZ által meghirdetett "Az ENSZ évtizede a nőkért" (1975-1985) kampány ideje alatt szerzett tapasztalatok a WID-szemlélet gyakorlati megvalósítása szempontjából minden téren csalódást keltettek. Miközben tetemes mennyiségű irodalom dokumentálta a nők hátrányos megkülönböztetését, a nők fokozott aktivitásának elősegítéséhez rendelkezésre bocsátott eszközök meglehetősen szűkre szabottak maradtak, a tevékenységek maguk is alacsony hozadékkal bírtak, és a kissé megszépített kötelező hivatalos utalásokon kívül valójában semmiféle megbecsülést nem élveztek. Mindent összegezve, a WID-szemlélet nem fordított figyelmet a nők társadalmi elnyomására és alárendeltségére mint a fejlődést gátló legfontosabb akadályra. Elfogadhatatlan módon homogenizálta a nőket, és lényegében olyan, nem teljes értékű lényként ragadta meg őket, akik csak korlátozott mértékben férhetnek hozzá a forrásokhoz, és akik hiányos képességekkel rendelkeznek. A nők társadalmi helyzetének nőkérdésként, női problémaként történő megragadása felmentette a társadalom egészét, de különösképpen a férfiakat felelősségük alól. A nemek közötti viszonyokban eleve benne rejlő problémakörök és szükségletek nem kerültek napirendre, mint ahogy egyébként az a kérdés sem, hogy vajon az uralkodó fejlesztési stratégiák egyáltalán szem előtt tartják-e a társadalmi és emberi fejlődést.

E szemléletben és kritikában nem nehéz észrevenni azokat a nyomokat, amelyek egy átfogóbb nőpolitikai diskurzus befogadására, illetve annak továbbfejlesztésére és nemzetközivé tételére utalnak, mint ahogy jól felismerhető bennük az a konfliktus is, amely egy, a társadalmi igazságosságra irányuló elkötelezettség és az akár Északon, akár Délen végbemenő politikai és gazdasági átalakulási folyamatok között fennáll. Ezen eszmetörténet a mai napig nem került megírásra, és erre e helyütt nem is teszünk kísérletet. Most csak azokra a tapasztalatokra szeretnénk rámutatni, amelyek a fejlesztési együttműködés keretein belül a nőpolitika intézményesítése terén születtek, és amelyek révén felvázolható az az út, amely elvezetett oda, amit egy ideje gender mainstreamingnek neveznek.

Ann Oakley már 1972-ben felvetette, hogy különbséget kell tenni a nem (sex) mint a nemi jegyek biológiai adottsága és a gender mint a társadalomban betöltött nemi szerepek társadalmi és kulturális meghatározottsága, illetve kifejezésre jutása között. Oakley (1972) a gender fogalmát tudatosan kölcsönözte a nyelvből (nyelvtanból) mint társadalmi közmegegyezésen alapuló konvencióból, azért, hogy megfelelő érveket tudjon kialakítani a nemek között uralkodó megállapodások biologisztikus rögzüléseivel szemben, illetve hogy képes legyen azokat megkérdőjelezni is. Ebben a formában, amely távol állt a bináris nemi konstrukcióra irányuló későbbi posztmodern kritikától, a gender fogalma behatolt a fejlesztéspolitika berkeibe, ahol a nőpolitikai szempontból elkötelezett oldal mohón rávetette magát, és igyekezett minél hamarabb elsajátítani és alkalmazni. A gender fogalmával egy olyan hatalomkritikus kategória jelent meg, amely nem állt meg a nemi alapon elrendelt társadalmi szerepek puszta megállapításánál, hanem kiállt a férfi és nő közötti kapcsolatokban benne rejlő, alárendeltségre és elnyomásra épülő viszonyok felismerése és ezek felszámolása mellett. Ez az új fogalom másrészről lehetővé tette azt is, hogy a nőpolitika elkötelezettjei végre szétválaszthatták azokat a biologikus és kulturális érveket, amelyek a fejlesztési vitákban szinte szimbiotikus formában jelentek meg. A gender-elemzés – mint a nemek közötti viszonyrendszer vizsgálata – egyre inkább átvette a nők helyzetére irányuló elemzések helyét a nőket támogató intézkedések megalapozásában.

A mainstreaming fogalma 1984-ben jelent meg a nemzetközi fejlesztés- és nőpolitika színpadán, az UNIFEM (ENSZ Fejlesztési Alapja a Nőkért) átszervezése és feladatainak újbóli meghatározása kapcsán. Akkoriban az UNIFEM még szervesen kapcsolódott a WID integrációs szemléletéhez. "Az Alap azzal a céllal jött létre, hogy közvetlen támogatást nyújtson a nőket ösztönző projektekhez, és hogy elősegítse a nők részvételét a mainstream fejlesztési programok döntéshozatali folyamatában." (Anderson 1993: 1.) Ekkor az igény még egyértelműen az volt, hogy a figyelem a fejlesztési együttműködés programjaira és projektjeire irányuljon. A nők évtizedének zárókonferenciája (1985, Nairobi) után az ENSZ Nők Helyzetével Foglalkozó Bizottsága (CSW) foglalkozott az ott elfogadott "Forward Looking Strategies for the Advancement of Women" (Haladó Stratégiák a Női Emancipációért) című dokumentummal, és újra jelezte az ENSZ felé azt a követelést, hogy dolgozzanak ki stratégiát azzal kapcsolatban, hogy a "Forward Looking Strategies" hogyan illeszthető az ENSZ struktúrájába és programjaiba. Az UNIFEM ily módon az Egyesült Nemzetek mainstreaming-ügynökségévé lépett elő.

Öt évvel később, abból az alkalomból, hogy az UNIFEM mainstreaminggel kapcsolatos tapasztalatai értékelésre kerültek, már sokkal messzebb ható célkitűzések tűntek fel a horizonton, amelyek magukkal hozták azt a kérdést is, hogy valóban jó irányba haladnak-e a dolgok. "Elérkezett az idő, hogy a nők ne csak a viták napirendjén szerepeljenek, hanem maguk is részt vegyenek a megvitatandó kérdések megfogalmazásában és meghatározásában (agenda-setting)." (Anderson 1993: 2.) Ez az érvelés abból indult ki, hogy mivel a mainstreaming elsősorban a férfiak felségterülete, és ők végzik az ellenőrzést is, az már semmiképpen sem elég, ha a nőknek növekszik a fejlesztési együttműködés forrásaiból való részesedése. A cél csakis az lehet, hogy a "fundamentális gender-egyenlőség" már az agenda setting, azaz a viták napirendjére kerülő témakörök és problémák meghatározásának folyamatában érvényre jusson.

A társadalmi nemek egész problematikája kapcsán tehát hamarosan egy integrációs és egy agenda setting típusú értelmezés létezett egymás mellett.

"A mainstreaming most már egyre inkább egy olyan átfogó stratégiát jelöl, amely egyrészt magában foglalja a nőkre irányuló programok kidolgozását és a nők bevonását a már futó programokba, valamint tartalmazza az agenda setting típusú tevékenységeket is, és azokat az erőfeszítéseket, amelyek a nőknek a fennálló mainstream-struktúrákba való integrálását célozzák." (Anderson 1993: 10.)

Az 1985-ben Nairobiban tartott konferencia alatt a DAWN (Development Alternatives with Women for a New Era) déli országainak nőhálózata az empowerment fogalmát dobta be a vitába, amely a nőpolitikai fejlesztésorientált diskurzusban újnak számított (Sen-Frown 1988). Az empowerment az önfelhatalmazásnak, a döntéshozó szerep erősödésének és a nemek közötti patriarchális viszonyok átalakításának vízióját vetítette előre. A követelés lényege, hogy ebből a szemszögből kell a fejlesztéspolitika céljait és a megvalósítás módozatait újragondolni és egy újrakörvonalazott fejlesztési modell távlatait megalkotni.

Az empowerment fogalma a nőkre vonatkozó elemein keresztül bebocsátást nyert a bilaterális és multilaterális fejlesztési együttműködés világába, és gyors léptekben legitimáló viszonyítási pontjává vált annak, amit ettől kezdve gender és fejlődés-szemléletnek (GAD – Gender and Development) hívnak. Az állami és nem állami végrehajtó szervezetek mindegyike a GAD-szemlélet jegyében megfogalmazott politikai szándékokat tűzött a zászlajára. Ebben a folyamatban minden szervezet visszanyúlt a gender "gyakorlati" és "stratégiai" szükségleteit jelző fogalompárhoz (practical and strategic gender needs), amely Maxine Molineux (1985) nevéhez fűződik, és amelyet Caroline Moser (1993) illesztett be a fejlesztéspolitikai támogató szervezetek tervezési eszköztárába és tervezési folyamataiba.

"A gyakorlati gender-szükségletek a férfi és nő konkrét »fizikai« munka- és életkörülményeiből fakadnak, és az alapszükségletek javítását tűzik ki célul a fennálló szerepfelosztás keretein belül. […] A stratégiai gender-szükségletek a nők hátrányos társadalmi helyzetéből indulnak ki, ami a nemek közötti munkamegosztásban és a forrásokhoz, illetve a politikai döntési folyamatokhoz való egyenlőtlen hozzáférésben jut kifejeződésre." (Osterhaus-Salzer 1995: 10.)

A WID-koncepcióból a GAD-koncepcióba való átmenet elsősorban azoknak a WID-del kapcsolatos tapasztalatoknak volt köszönhető, amelyek azt mutatták, hogy a "nőkérdések" továbbra is marginális helyzetben maradtak a pénzügyi források területén, így például a fejlesztési együttműködés eszközeihez, információihoz és döntéseihez való hozzáférés esetében is. Az új GAD-szemlélethez kötődött az a remény, hogy a fejlesztési együttműködés forrásaihoz hatékonyabban lehet majd hozzáférni, és hogy felhasználásuk a nők számára több haszonnal járhat majd (Razavi-Miller 1995). A fejlesztési együttműködés intézményeiben a GAD-koncepció elsősorban azt a célt szolgálta, hogy a társadalmi munkamegosztást meghatározó egyenlőtlen nemi szerepeket meghatározza. A statisztikai bizonyítékok alapján a nők számára arányosabb hozzáférést kívántak biztosítani a mainstream-forrásokhoz. Ebben az érvelésben továbbra is a nők láthatóvá tétele játssza a főszerepet, amely már a nőkkel kapcsolatos viták kezdetekor is küzdelem tárgya volt a fejlesztési együttműködés berkeiben.

A DAWN által 1985-ben, Nairobiban előterjesztett empowerment-koncepció mélyen gyökerezett a modernizációelméleten alapuló, uralkodó fejlődésparadigma kritikájában és e paradigmának az 1980-as években neoliberális színt öltő megvalósítási folyamatában. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank szerkezeti kiigazításra irányuló intézkedései olyan társadalmi pusztítást idéztek elő a déli országokban, hogy az ezzel kapcsolatos tapasztalatok döntően hozzájárultak egy feminista gazdaságkritika kibontakozásához. Ennek kapcsán a láthatatlanság újra központi témává vált.

Feminista aktivisták és női teoretikusok behatóan tanulmányozták és több oldalról is bemutatták, hogyan használják ki és alakítják át a strukturális alkalmazkodás deregulációs intézkedései általánosságban – és a társadalmi infrastruktúra drámai leépülése különösképpen – a nők meg nem fizetett munkáját. Az a tény, hogy a társadalmi ellátásra irányuló tevékenység egyre kevésbé jelent meg a piac színterén, illetve a nemzeti statisztikákban, immár egyértelműen bizonyította, hogy a gazdasági folyamatok állítólagos gender-semlegessége puszta délibáb, és így megkezdődött a közgazdaságtani elméletek állítólagos gender-semlegességének leleplezése. Diane Elson (1991) a strukturális alkalmazkodás rejtett agendáját és az ennek alapjául szolgáló gazdaságelmélet férfiközpontúságát elemezte, Isabelle Baker (1994) pedig "stratégiai hallgatásról" beszélt. Ingrid Palmer (1992) igyekezett a szakma számára világossá tenni, hogy a nők a rendszerből fakadóan miért nem rendelkeznek ugyanazokkal a lehetőségekkel, amelyekkel a strukturális alkalmazkodás során végrehajtott szerkezetváltásból profitálhatnának.

Az 1980-as évek folyamán az áramlat irányára vonatkozó kérdés politikailag egyre robbanékonyabbá vált és a nőpolitika szempontjából egyre szakszerűbben fogalmazódott meg. A bilaterális és multilaterális fejlesztési együttműködés WID/GAD-egységei egyre gyakrabban adtak megrendeléseket olyan tanulmányok elkészítésére, amelyek a program-, illetve projektszinten túlmutatva magukat a makroökonómiai paramétereket tárgyalták és bírálták (pl. Palmer 1994). A gender mainstreaming fogalma – a fejlesztési intézményeken keresztül – egyre erőteljesebb formában jelent meg felülvizsgálati és alakítási igényekkel a makrogazdasági és makropolitikai színtéren, még ha hatótávolsága az egyes szervezetek esetében nagyon is különböző volt. Vezető gazdasági és politikai paradigmák kerültek a célkeresztbe Északon és Délen egyaránt.

Ezzel a fejlesztéspolitikai diskurzus újból megtalálta kapcsolódási pontját a nemzetközi nőpolitikai diskurzushoz, mint ahogy ez Pekingben a Nők IV. Világkonferenciáján kifejezésre is jutott (Wichterich 1996). Az itt részt vevő bilaterális és multilaterális szervezetek többsége valóban a gender mainstreaminget tágan értelmező, sokszínű megbízásokkal, illetve célkitűzésekkel jelent meg. Szó került a gazdasági empowermentről (Európai Bizottság, 1995), a gender-egyenlőségről (Világbank, 1995), de legalábbis a nemek közötti egyenlőtlenségek jelentős csökkentéséről. Egyre inkább elfogadottá vált – legalábbis programszinten – a "makroökonómia nemek szerint differenciált szemszögből" (GTZ 1996a; 1996b) való olvasatának szükségessége is.

 

2. A mainstreaming határai

 

A mainstreamingnek az UNIFEM által lefektetett kettős stratégiáját a fejlesztési együttműködés szervezetei egy az egyben átvették. Ennek két eleme:

• a nemek közötti differenciálás, valamint a férfiak és nők eltérő élethelyzeteinek és érdekeinek figyelembevétele minden fejlesztéspolitikai program és projekt esetében, illetve makrogazdasági és makropolitikai szinten is;
• nőkhöz igazított intézkedések ott, ahol a gender-elemzés speciálisan nőket érintő hátrányos megkülönböztetést igazol az anyagi és szellemi forrásokhoz való hozzáférés, illetve az ellenőrzés terén.

Annak érdekében, hogy a gender-szemlélet tartósan gyökeret verjen a végrehajtó szervezetek mindennapi gyakorlatában, gender-tréningek bevezetésére került sor.

A nőpolitikailag elkötelezett oldal komoly várakozásokkal nézett a nőpolitika intézményesítése folyamatának elébe, ugyanakkor éberen figyelte annak a rendszerből fakadó korlátait. A gender mainstreaming-szempont kiterjesztése makrogazdasági és -politikai szintre elmélyítette a neoliberális paradigmára irányuló feminista kritikát, amely a szerkezeti átalakítás tapasztalatai kapcsán már megfogalmazódott. A posztmodern diskurzus által befolyásolt feminista posztkoloniális kritika végül kemény kérdéseket fogalmazott meg. Kimutatta, hogy a gender fogalma, illetve a fejlesztési diskurzusok és politikák által használt változatai milyen fel nem ismert diszkurzív konstrukciókat rejtettek magukban. A fejlesztési együttműködés szervezetei a diversity (sokszínűség) pótlólagos kategóriájának bevezetésével igyekeztek e kritikákkal szembeszállni. A fejlesztéspolitikai végrehajtó szervezetek számára készített tanulmányok (Bliss et al. 1994; Colombo 1994; Jahan 1995; Razavi-Miller 1995; Bread for the World Institute, 1996) kivétel nélkül megállapították, hogy a nemek közötti differenciálás szervezeten belüli, kötelező erejű eszközei a valóságban elég ritkán kerülnek alkalmazásra. Az egyes WID/GAD-egységekben hiányoznak a megfelelő személyi és pozícióbeli feltételek, hogy nagyobb kötelezettséget valósítsanak meg. Az irány éppen ellentétes: egyre több egységet számolnak fel, vagy vonnak össze más horizontális részleggel (szegénység elleni küzdelem, önsegélyezés) arra való hivatkozással, hogy elegendő számú eredményes gender-tréning történt, és hogy a két nem közötti differenciálás és egyenjogúsítás figyelembevétele már beágyazódott a szervezeten belüli eljárási módozatokba, vagyis hogy a mainstreaming már megtörtént.

A genderrel kapcsolatos törekvések még a nemek közötti differenciálás, mint szűkebb technikai dimenzió, tekintetében is csak ritkán valósulnak meg teljeskörűen, transzformációs dimenzióját tekintve pedig még ennél is ritkábban. Figyelmen kívül hagyva a transzformációs igényekre utaló retorikai elemeket, a gender mainstreamingnek be kell illeszkednie a létező tervezési eszköztárba és politikai horizontokba, és ezáltal hatósugarát eleve a gyakorlati gender-igények síkjához kell igazítania. Az empowerment stratégiai dimenziója legjobb esetben is csak távoli vonatkoztatási pont lehet.

Az empowerment leghatásosabb korlátjának elsősorban az bizonyul, hogy folytatódik a nemek viszonyában tévesen semlegesnek vélt modernizáció a neoliberális globalizációs folyamat jelenlegi formájában (Scott 1995). E feltételek mellett egyre inkább elhalkul az a feminista felhívás, hogy a gazdasági és politikai cselekvést a nemek közötti egyenlőséget biztosító emberi fejlődésnek egy koherens, makro-, mezo- és mikroszinten egyaránt érvényes, átfogó koncepciójába kell beágyazni, mert ez a koncepció lenne képes egyedül a gender mainstreaming tulajdonképpeni társadalmi és politikai tartalmát megadni. Történik ez annak ellenére, hogy számos kísérlet irányul arra, hogy a közgazdaságilag képzett fejlesztési szakemberekkel ezt megértessék (Sen-Grown 1988; Palmer 1994; Elson 1991; 1993; Baden 1996; Elson et al. 1996; Alexander-Baden 2000). A déli országokban a globális középosztály és a kívül rekedt tömegek tovább folytatódó éles társadalmi polarizálódása miatt a gender mainstreaming és az empowerment kevesebb emancipatorikus jelentést hordoz. Neoliberális értelmezésben az empowerment tartalma teljesen devalválódott, és csak a gazdasági növekedés által leszakított túlélőszektorban történő eredményes, azaz tiltakozásmentes boldogulást jelenti.

A gender mainstreamingnek a rendszerben rejlő korlátait firtató, kapitalizmus- és bürokráciakritikából kiinduló megnyilvánulások mellett az utóbbi időben posztstrukturalista és posztkolonialista alapú kritikák is megjelentek. A fejlesztési politikát az a vád éri, hogy a déli országokban élő nőket diszkurzív módon durván homogenizálja és viktimizálja a végrehajtó folyamatok során. Az "alulfejlettség" kontextusában és különféle kulturális elemek szelektív hozzáadása mellett a "másság" kategóriáját húzzák rájuk. Ezzel szemben az emancipáltnak beállított északi nők ugyancsak misszionárius színezetben jelennek meg, hivatkozva a strukturális elnyomásra épülő közös tapasztalatokra, illetve esszenciális közösségre (Mohanty et al. 1991).

A munka fogalmának központi szerepbe emelését is éri kritika. A bírálat arra irányul, hogy a nemek közötti munkamegosztás kétségbevonhatatlanul az emberi élet lényegi elemévé, a kizsákmányolás sarokpontjává és a nők életének leginkább meghatározó elnyomással kapcsolatos tapasztalatává lép elő. Az olyan tartalmilag hatékony tényezők, mint például osztály, történelem, vallás, etnikum, szexuális irányultság, a mindennapok kulturális gyakorlata, mellőzöttek vagy sokadrendűek maradnak (Hirschmann 1995). Ily módon már egyáltalán nem vehetők komolyan és nem is magyarázhatók azok a társadalompolitikai identitásképződmények és cselekvési prioritások, amelyek nem nemi alapon határozódnak meg. A közös nőpolitikai érdek ily módon egyszerűen feltételezésen alapul, így az diktátummá válik. És pontosan ez az, amit a posztkoloniális kritika a gender mainstreaming szemére vet: hogy végső soron sokkal inkább szolgálja azoknak az argumentációs stratégiáknak a kialakítását, amelyek a "patriarchálisan gondolkodó férfiakkal (és nőkkel) való, intézményen belüli viták" során bevetésre kerülnek, mint az empowerment-stratégiák feminista-szolidáris alátámasztását.

Ezzel szemben, a mindenkori kontextus gondos figyelembevételével, aminek – amennyire csak lehet – össze kell kötődnie a participációs stratégiákkal, minden esetben egészen konkrétan fel kell tárni azt, hogy a nők – mint nemspecifikus társadalmi csoport – milyen módon élnek egy adott elnyomás összefüggésében, hogyan élik meg és mennyire akarják megkérdőjelezni azt. A cselekvés alapjául szolgáló, stratégiai szempontból használható témákat és célokat újra és újra specifikusan ki kell dolgozni, mivel a nőknek nem lehet egy a priori adott, azonosságon alapuló közösségéből kiindulni (Narayan 1997).

 

3. Gender mainstreaming világszerte

 

A fent ismertetett, nagyon is különböző aspektusokat kiemelő gender mainstreaming-kritikáktól függetlenül a koncepció az ENSZ 1995-ben megrendezett Nők IV. Világkonferenciájával makropolitikai szinten győzelmet aratott. Innentől kezdve a gender mainstreaming túllépett a fejlesztéspolitika szakmai berkein, és egy szélesebb politikai nyilvánosság számára is ismertté vált. Már a pekingi folyamatként aposztrofált előkészítési fázis alatt kirajzolódott, hogy a gender mainstreaming rég túllépte a projekt- és programszintű intervenciók szintjét. Mind az intézményesített nőpolitika, mind a nőpolitikailag elkötelezett NGO-k (nem kormányzati szervezetek) apparátusa szisztematikusan – és eredményesen – azon dolgozott, hogy a szektoriális és makropolitikákkal szemben mainstreaming-követeléseket fogalmazzon meg. A konferencia végén elfogadott cselekvési terv minden témakörét – beleértve az "intézményi intézkedések" című fejezetet is – mainstreaming-követelések hatják át.

A pekingi nyilatkozatot és a cselekvési tervet a 189 állam képviselői egyhangúlag fogadták el. A Gazdasági és Szociális Tanács (ECOSOC) végkövetkeztetései és a Közgyűlés ezekre támaszkodó 52/100-as és 52/103-as határozatai az ENSZ egész rendszere számára kötelező erejűvé nyilvánították a gender mainstreaming-szempontot. A mainstreaming-követelmények jegyében megfogalmazódott pekingi cselekvési terv – a nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról 1979-ben elfogadott egyezménnyel és annak az egyéni panaszjogról szóló, 1999-ben aláírt kiegészítő jegyzőkönyvével (CEDAW) (Flor 2000) együtt – olyan erőfeszítésként értelmezhető, amely utat igyekszik törni az 1985-ben, a női ENSZ-évtized zárókonferenciáján előterjesztett követeléslista gyakorlati megvalósításának.

"A két dokumentum együtt úgy is tekinthető, mint a nemek közötti egyenlőség irányába ható, gyakorlatba átültethető nemzetközi szabálygyűjtemény megalkotására tett kísérlet, amely ellene hathat a speciálisan a nemek viszonyrendszerében fellelhető egyenlőtlenségi folyamatoknak az egyes társadalmakban." (Wichterich 2000: 121.)

Az Akcióprogram 296. cikke a következőket tartalmazza: "A gyakorlatba való átültetéshez elengedhetetlen, hogy a kormányzatok nőket támogató intézményeket hozzanak létre a politika legfelsőbb szintjein, hogy megfelelő, szakmai érdekeken alapuló és az egyes szakterületeken átnyúló eljárásokat dolgozzanak ki, amelyekhez biztosítják a személyi feltételeket is, valamint hogy egyéb olyan intézményeket alakítsanak ki, illetve a már meglévők eredményességét növeljék, amelyeknek az a feladatuk, illetve abban a helyzetben vannak, hogy a nők részesedését kibővítsék, és hogy nemek szempontjából differenciált elemzést valósítsanak meg a különböző politikákban és programokban."

Ami az ENSZ egyes tagállamaiban az Akcióprogram gyakorlati átültetését illeti, a 2000 júniusában tartott, Peking+5 elnevezésű rendkívüli közgyűlési ülés viszonylag kielégítő eredményekkel zárt. A korábbiakhoz képest több kormányzat hozott létre a nemek közötti esélyegyenlőséggel foglalkozó felsőbb szintű részlegeket, tanácsadó testületeket és minisztériumon belüli koordinációs pontokat. Összességében jelentős fejlődés mutatkozott a problémák tudatos megragadása és a cselekvési kötelezettségek felismerése terén. Számos ország jelentett be jogszabályi változtatásokat, amelyek elsősorban a nők elleni erőszak problémakörére irányultak. Az ülés felszólította a kormányokat, hogy az egyenjogúsítási politikán belül ellenőrizhető célokat és követelményeket állítsanak fel, hogy szisztematikusabb nemzeti és nemzetközi kontrollt lehessen megvalósítani. Ennek érdekében szorosabb együttműködésre van szükség a nőszervezetekkel és a civil társadalom erőivel.

A nőszervezetek többsége mégis inkább csalódásának adott hangot a Peking+5 eredményeit illetően. A szervezeteknek aránytalanul sok időt és energiát kellett arra fordítaniuk, hogy az 1980-as és 1990-es években megszerzett pozícióikat megőrizzék. Csak kevés szó esett előremutató, innovatív stratégiákról, és a nemek közötti megállapodásokban fellelhető egyensúlytalanságok makrogazdasági és politikai összefüggésbe helyezése is alig-alig került szóba. 116 ország mutatott fel Pekingben nemzeti cselekvési tervet, 120 kormányzat esetében volt meg a nőpolitikát szolgáló, működőképes állami apparátus; minden ország azt bizonygatta, hogy mennyire fontos számára, hogy a hatalmi és döntési pozíciókhoz való hozzáférés és az azokból való részesedés a nemek szempontjából minél kiegyensúlyozottabb legyen. Gyakorlatilag azonban az egyensúlytalanságok alig-alig mozdultak nyugvópontjukról, és a kvóták, valamint más, önként vállalt kötelezettségek is hamar a feledés homályába merültek.

Ennek alapján hiányolja Angela King, az ENSZ egyik nőpolitikai tanácsadója, azt a politikai akaratot és azokat a pénzügyi eszközöket, amelyek az elvben felmutatott gender mainstreaming-struktúrákat valóban hatékonnyá tehetnék. Az UNIFEM azáltal próbálkozott előrelépni, hogy támogatta az államok számára szóló elszámolási stratégiák és mechanizmusok kidolgozásának ügyét (pl. nemzeti, regionális és helyi költségvetések elemzése a nemek szempontjából), és hogy ösztönözte a piaci szféra bevonását a gender mainstreaming-stratégiákba. Mindenekelőtt azonban az UNIFEM és a DAWN (Dawn Informs, 2000) is azt követelték, hogy a neoliberális globalizációs folyamat makrogazdasági stratégiájának a nemek nézőpontjából történő elemzése ne veszítse el politikai és kritikai perspektíváját, és hogy a nemek közötti egyenlőség a gazdasági és szociális igazságosságra vonatkozó elképzelések integráns része legyen. A nők és szervezeteik az 1990-es évek nagy tematikus ENSZ-világkonferenciáin a szervezőerő és artikuláció eszközein keresztül folytatták a tematikus integrálás és gyakorlati megvalósítás politikáját.

A Nők IV. Világkonferenciájával a kettős karakterrel bíró gender mainstreaming elérkezett a makropolitika színterére, és elveit tekintve nemzetközileg elfogadottá vált. Tartalmilag továbbra is megőrizte mindkét elemét: a nemek közötti status quo keretein belül maradó nemek közötti differenciálást és a nemek közötti viszonyrendszer hierarchikus szerveződésének hatalomkritikus megkérdőjelezését. A gender mainstreaming gyakorlati megvalósításának terén is érvényesül a kettős stratégia a társadalmi nemek perspektívájának általánossá tétele, valamint a nőspecifikus programok és politikák folytatása révén. Pekingben minden eddiginél nagyobb hangsúlyt kapott a nemek közötti egyenlőség (equality) kérdése. Ez egyrészt azzal függött össze, hogy a konzervatív és fundamentalista erők az egyenértékűség (equity) fogalmát kisajátították, másrészt Pekingben már egyértelművé vált az a későbbiekben Európában eredményes stratégia, hogy a globális fórumokon keresztül igyekeznek a saját országukban már régóta megfogalmazott egyenlősítési követeléseket és intézményes eszköztárukat dinamizálni.

Úgy tűnik, hogy az eredetileg a GAD-ban gyökerező és Peking révén úgymond globálissá vált gender mainstreaming megvalósítása az Észak-Dél-tengelyen újdonsággal bíró tapasztalatokat nem igazán hozott. A makrogazdasági struktúrákra és folyamatokra irányuló feminista kritika továbbra sem kap elméleti vagy gyakorlati választ. A gender mainstreaming első megvalósítási kísérleteinek helyszínei, a fejlődési folyamatokkal foglalkozó bürokráciák – Sara Longwe ironikus szavaival élve – úgy viselkednek, mint egy kuktafazék, amelyben a nemek politikája szinte nyomtalanul elpárolog (Longwe 1997). A DAWN önkritikusan megjegyzi: "Amikor alkalmazkodással törekszünk arra, hogy megtartsuk adakozóink, illetve pártfogóink támogatását, demobilizálódás és depolitizálódás jellemzi a változtatásra irányuló mozgalmakat, ezen belül elsősorban a nőmozgalmakkal kapcsolatos törekvéseket." (DAWN Informs, 2000: 4.)

 

4. A gender mainstreaming megérkezése Európába

 

Az Európa Tanács már 1994-ben beemelte politikájába a gender main­streaming fogalmát, és irányító bizottságot hozott létre a nők és férfiak egyenjogúsítása érdekében. 1995-ben közös szakértői csoportot szerveztek a gender mainstreaming szisztematikus és módszeres bevezetésével kapcsolatos stratégiák kidolgozására. Ez a munkacsoport 1998 májusában készítette el zárójelentését, amelyben a gender mainstreaming koncepcióját és módszereit megalapozó főbb sarokpontjait és a bevált gyakorlati tapasztalatokat összegezték (Európa Tanács, 1998).

Amikor 1994 végén az EU tagállamai reflexiós csoportot hoztak létre azzal a feladattal, hogy a maastrichti szerződés felülvizsgálatához javaslatokat készítsen, intenzív lobbizásra (Helferrich 1998) volt szükség ahhoz, hogy olyan eredményt lehessen elérni, amely nőpolitikai szempontból áttörésként és mérföldkőként értékelhető, még ha ez az eredmény nem is volt teljesen kielégítő. Az 1997-ben aláírt és 1999-ben ratifikált amszterdami szerződés 2. cikke a "férfiak és nők egyenlőségét" a Közösség központi feladataként jelölte meg. A 3. cikkben található a nyíltan megfogalmazott posztulátum: "A Közösség az e cikkben említett valamennyi tevékenység folytatása során törekszik az egyenlőtlenségek kiküszöbölésére, valamint a férfiak és nők közötti egyenlőség előmozdítására." A nők és férfiak egyenlősége itt került először rögzítésre egy olyan jogszabályban, amely a Közösség elsődleges jogán alapul. Az Európai Női Lobbi ezeket a paragrafusokat reménytelinek és messzire hatónak értékelte. Ettől kezdve az Európai Unió minden jogszabályában és előírásában érvényesíteni kell a gender mainstreaming szempontját, értve ezalatt a nők és férfiak egyenlőségét, amelynek minden, a Közösség által folytatott politikában a Közösség általános céljaként és feladataként kell megjelennie. Egyidejűleg a Közösség arra is kötelezettséget vállal, hogy tevékenységeiben leépíti az egyenlőtlenségeket, és elősegíti a nemek közötti egyenlőség megvalósulását (Info Frauen Europas, 1998).¹

1995 végén Jacques Santer, az Európai Bizottság elnöke öttagú bizottságot (Esélyegyenlőség Csoport) hozott létre azzal a feladattal, hogy rendszeresen (évente háromszor) tanácskozzon egyenlőség-ügyekben. 1996 februárjában a Bizottság közleményt adott ki, amely az esélyegyenlőséget becsatornázza a Közösség összes politikai tervezetébe és intézkedésébe; ezzel nyilvánosságra került az első jelentősebb kötelezettségvállalások egyike. Az 1996 októberében elfogadott "A nők és férfiak esélyegyenlősége" című 4. akcióprogram (1996-2000), amelynek alcíme "A mainstreaming mechanizmusai", már központi elemmé tette a mainstreaming fogalmát (míg elődje ezt csak érintőlegesen említette), és explicit formában hivatkozott a Pekingben elfogadott kötelezettségek gyakorlati megvalósítására. A 2001 és 2005 közötti időszakra elfogadott 5. akcióprogram erősíti ezt az irányvonalat. 1996 elején egy főigazgatóságok közti munkacsoport olyan stratégiai anyagot hozott létre, amely egy, a Bizottság minden munkahelyére vonatkozó jelentési rendszert is tartalmazott. Ennek érdekében 29 szervnél magas rangú tisztviselőket neveztek ki gender mainstreaming-megbízottaknak. A gender mainstreaming-megbízottak egy munkacsoportja még ugyanebben az évben megkezdte a "Vezérfonal a nemspecifikus hatások értékeléséhez" című anyag kidolgozását (EU-Bizottság, 1998a).

1997 szeptemberében az Európai Parlament határozatban üdvözölte a Bizottság ez irányú erőfeszítéseit, és további előremutató, gyakorlatorientált intézkedéseket sürgetett, elsősorban az adatfeldolgozás, a folyamatos hatásvizsgálatok és a koordináció terén. Az Európai Bizottság 1998 márciusában előmeneteli jelentést tett közzé, amelyet azóta minden évben megjelentet, és amely a gender mainstreaming megvalósítási folyamatának állapotát és a konkrét intézkedéseket mutatja be.

Az Európai Bizottság egyik glosszáriuma a gender mainstreaming fogalmát úgy definiálja, hogy az magában foglalja "a nők és férfiak igényeinek, prioritásainak és mindenkori helyzetüknek a megjelenítését a politika minden területén, ami egyrészt azt jelenti, hogy az összes általános politikai koncepciót és intézkedést e célra kell irányítani a nők és férfiak esélyegyenlőségét szem előtt tartva, másrészt azt, hogy ezen intézkedések tervezése, megvalósítása, monitoringja és értékelése során is figyelembe kell venni a nőkre és férfiakra gyakorolt hatás szempontját." (EU Bizottság, 1998b)

Az Európa Tanács által 1995-ben felállított szakértőcsoport is megfogalmazta a saját definícióját: "A gender mainstreaming a politikai eljárások (át)szervezése, tökéletesítése, fejlesztése és értékelése annak érdekében, hogy a nemek közötti egyenlőség perspektívája minden szinten és minden fázisban beépüljön az összes politikai elképzelésbe, minden olyan szereplő által, aki egyébként is részt vesz a politikai döntéshozatali folyamatokban." (Gender Mainstreaming, 1998)

Mind az Európai Bizottság, mind az Európa Tanács kitartanak a mainstreaming kettős stratégiája mellett, és segítik a kimondottan a nők támogatására irányuló intézkedéseket, amelyek például akcióprogramok, innovatív projektek, tanulmányok, információcsere és hálózatépítés formájában valósulhatnak meg. A Bizottság ezt a törekvését a nők és férfiak egyenlőségét célzó 4. akcióprogram bevezetőjében még egyszer egyértelműen kimondja. Az Európa Tanács által felállított szakértőcsoport a maga részéről azt hangsúlyozza, hogy a gender equality machineries a felhalmozott kompetenciák és az általuk e kompetenciák alapján betöltött pártfogói funkciójuk miatt továbbra is önálló feladatkörökkel kell hogy működjenek, s hogy a megfelelő anyagi kereteket továbbra is biztosítani kell számukra.

Különféle kommentárok a gender mainstreaming fő erősségeként emelik ki, hogy egy fentről lefelé (top down) irányuló kezdeményezésről van szó, amely szervesen illeszkedik a bürokratikusan irányított intézményekhez. Mindazonáltal a hatékony megvalósítás és a gender mainstreamingnek a hierarchia alsóbb szintjeire való lebontása érdekében teljességgel elengedhetetlen, hogy a felső vezetés egyértelműen elkötelezettje legyen az egyszer már elfogadott politikai irányvonalaknak. A tiszta felelősségi rendszertől és a hatáskörök megfelelő kijelölésétől azt várják, hogy hatékony ellensúlyt biztosítson az individuális szinten még mindig nagyon gyakori ellenszenv és elhárítás viselkedésformáival szemben.

A gender mainstreaming gyakorlatba való átültetésének súlypontját EU-szinten a Strukturális Alapok jelentik, azon belül is a munkaerő-piaci vonatkozások és az európai foglalkoztatási politika, így a nők és férfiak közötti egyenlőség kérdése elsősorban a munkaerőpiacot célozza meg. Ezt illusztrálja a maastrichti szerződés 119. cikkelyében fellelhető, az "egyenlő munkáért egyenlő bér" elvét rögzítő, mind ez idáig egyetlen kötelező erejű EU-jogszabály, amelyet az amszterdami szerződés 141. cikkelyében továbbfejlesztettek a specific advantage, azaz bizonyos előnyöket nyújtó intézkedések lehetőségével. Az 1997-ben elfogadott foglalkoztatáspolitikai irányelvek kimondják, hogy "az irányelvek megvalósítása során a foglalkoztatáspolitika mind a négy pillére – alkalmazkodóképesség, foglalkoztathatóság, esélyegyenlőség, vállalkozókészség – esetében érvényesülnie kell a gender mainstream-szemléletnek". A tagállamokat felszólították arra, hogy dolgozzanak ki megfelelő nemzeti cselekvési terveket, amelyeket a Bizottság rendszeresen értékel.

Az 1990-es évek végén jelentek meg a mainstreaming-politika első szisztematikus értékelései. 1999 áprilisában az Európai Parlament a gender mainstreaming kapcsán meghallgatást tartott, ahol egybehangzóan pozitívan értékelték azt a stratégiában benne rejlő potenciált, amely a nemek közötti egyenlőség irányába tud hatni. Elismerően mutattak fel sikeres kezdeményezéseket és lépéseket európai, nemzeti és helyi szinten egyaránt.

A csalódottság és a kritika azonban sokkal szerteágazóbb volt. A hiányosságok listája meglehetősen hosszú: a különböző irányítási szintek csak korlátozott mértékben teszik magukévá a szemléletet; a döntéshozatali szempontból releváns szinteken a nők aránya csak elhanyagolható mér­tékben növekedett; hiányoznak azok az eszközök, amelyek lehetővé tennék a gender mainstreaming intézményesített kompetenciának hatékony kiépítését; a formanyomtatványokba bekerültek ugyan a megfelelő passzusok, a kötelező mechanizmusok bevezetése alig haladt előre. A gender mainstreaming megrekedt a munkaerő-piaci politika által kitaposott utakon, ahol gyakorlati megvalósítása, kötelező jellege ellenére, igencsak akadozott, ahogy az őt kísérő monitoring is. Nem valósult meg egy olyan eredményértékelő rendszer kidolgozása sem, amely konkrét mutatókra és teljesítendő normákra épült volna. A begyűjtött adatok szinte kizárólag a közszférára vonatkoztak, és nem vonták be a magánszférához sorolt otthoni, illetve családon belüli nemek közötti viszonyokat sem. A megvalósítás elmulasztása – például az Európai Agráralap esetében – semmiféle szankciót nem vont maga után. A gender mainstreaming téves értelmezése több alkalommal is odavezetett, hogy a nők iránt elkötelezett programokat és struktúrákat megfosztották az anyagi erőforrásoktól (pl. a nőket a felsőoktatásban támogató eszközök esetében, vagy az Európai Szociális Alap keretein belül működő NOW [New Opportunities for Women], azaz Új Lehetőségek a Nők Számára című program esetében, amelyet megszüntettek). Más esetekben (Nőjogok és Esélyegyenlőség Parlamenti Bizottság) a hasonló próbálkozások nem vezettek eredményhez. A NOW helyébe lépő EQUAL-program, amely a diszkrimináció minden formáját egy szintre hozza, amennyiben célja "mindennemű diszkrimináció és egyenlőtlenség" felszámolása, a nőpolitika komoly arculcsapásaként értékelhető. A nőpolitika továbbfejlesztésében érdekelt csoportok most azt is bírálták, hogy az amszterdami szerződés az egyenlőtlenség mennyiségi definícióját adja (141. cikkely, 4. bekezdés: "alulreprezentált nem"), és így megakadályozza, hogy a gender fogalma valóban a társadalmi struktúra kategóriájaként legyen értelmezhető. Már az Európai Bizottság 1998-as jelentése is így összegezte az értékeléseket: "Bár nagy számmal futnak különböző programok a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód érvényesítése érdekében, általában mégis egymástól elhatárolt intézkedésekről van szó, anélkül hogy összességében jelentősebb hatást gyakorolnának a nemek közötti egyenlőségre. E programoknak arra sincs különösebb befolyásuk, hogy a Közösség politikai elképzelései milyen irányt vesznek." (Európai Unió Bizottsága, 1998b: 3.)

Ugyancsak hosszú volt az a követeléslista is, amely részben magukban az értékelésekben, részben az Európai Női Lobbi reakcióiban megnyilvánult. A követelések túlnyomórészt a megvalósítás eszközeire és módszereire irányultak, de új intézmények felállításának, sőt az amszterdami szerződés módosításának az igénye is felmerült. A nemek közötti egyenlőség, illetve elsősorban a gender mainstreaming kérdésének önálló fejezetet kellene szentelni az Európai Unió Alapjogi Chartájában. Végül, de nem utolsósorban utaltak a szociálpolitikai infrastruktúra és az ösztönző rendszerek megalkotásának szükségességére, mivel csak ezek révén lehetne megteremteni a közszférában a nők és férfiak közötti egyenlőség elengedhetetlen előfeltételeit.

 

5. Ami magyarázatra szorul

 

A gender mainstreaming mint hozzáállás és mint stratégia annak a mintegy harminc évig tartó nemzetközi nőpolitikai és feminista vitának a kontextusában született meg, amelyhez a gazdag, ún. adakozó országok, majd a déli, később pedig a keleti országok kormányainak fejlesztéspolitikai célokat szolgáló intervenciós eszköztára bábáskodott. Ebből következően a gender mainstreaming fogalma nem európai "találmány", bármennyire is igyekeznek újabban ezt sugallni. Eredetileg a gender mainstreaming szorosabb kapcsolatban állt az empowerment dinamikus és processzuális célmeghatározásával, majd a pekingi folyamat egyre inkább a nemek közötti egyenlőség célkitűzéseivel kapcsolta össze. Amikor az ily módon összekapcsolódott toposz 1995-ben, a Nők IV. Világkonferenciáján keresztül elérte Európát, fejlődésének éppen abban a stádiumában volt, amikor – a tartalmi irányultságra, dimenziókra és implikációkra irányuló heves nemzetközi szintű viták után – éppen az intézményesítésével kapcsolatos sokrétű problémákkal való szembesülés állt a középpontban. A gender mainstreaming ezzel az intézményközpontúsággal a tarsolyában jelent meg az európai politikában, ahol az EU-tagállamok már fejlett infrastruktúrával rendelkeztek a férfiak és nők egyenjogúsítása terén, és ahol már hosszabb ideje folytak viták e koncepció tartalmi megalapozásával kapcsolatban.

Fejlesztéspolitikai összefüggésben a gender kategóriájára irányuló vita tartalmilag arra fókuszál, hogy egy önmagában csak a nemi szerepekkel (gyakorlati szükségletek) foglalkozó politika nem elegendő: a nemek közötti viszonyt (stratégiai szükségletek) is a viták és a tevékenységek tárgyává kell tenni. Ebben az összefüggésben a mainstreaming olyan stratégiaként értelmezendő, amely egy adott specifikus cselekvési összefüggésben bevetésre kerülő összes forrást a nemek közötti viszonyok emancipációs átalakításának szolgálatára kötelez. Ebben a kontextusban a vita újra és újra szoros összefüggésbe kerül a makroökonómiai és -politikai neoliberális paraméterek kritikus tárgyalásával. Az évek során kidolgozott megvalósítási eszköztár, a háztartáson belüli szerepmegosztásra vonatkozó elemzés hangsúlyozásával, a társadalmat mélyen érintő beavatkozásokra tart igényt. Az IMF és a Világbank neoliberális és szerkezetkiigazítási intézkedéseiből leszűrt hátborzongató tapasztalatok, amelyeket elsősorban a nőknek kellett megélniük, hozzájárultak a makroökonómiai és -politikai keretfeltételekkel, valamint az alapvető iránymeghatározásokkal szembeni kritikus fellépéshez. Ha azonban e szemlélet tényleges eredményeit tekintjük, akkor már jóval kevésbé látszik sikeresnek a dolog, ahogy ezt már tanulmányunk elején kifejtettük.

Európai szinten a gender mainstreaming nem találkozott semmiféle időszerű, előkészítő vitával. Az idegen névvel felcímkézett koncepciót úgy ízlelgetik és veszik szemügyre, mint egy égből pottyant tárgyat. A nők és férfiak egyenlőségének ügyét képviselő megbízottak továbbképzéseken sajátítják el az új politikai irányvonalat, amelyet aztán igyekeznek szakmai tevékenységükbe integrálni, bár nem teljesen biztosak benne, hogy előnyöket vagy hátrányokat várhatnak-e tőle. A gender mainstreaming fogalmát általában úgy értelmezik, mint a férfiak és nők egyenlőségét szem előtt tartó politika alkalmazási területeinek kiszélesítését és az ezzel kapcsolatos felelősség növekedését. Az ennél továbbmenő nőpolitika azt reméli, hogy "búcsút" lehet inteni majd "annak a politikafelfogásnak, amely szerint a politika a nemek szempontjából semleges" (FU 2000: 19.), és hogy az új politika segítségével majd sikerül feltárni a nemi különbözőségből származó, ez idáig elfedett előnyöket, ami végül is a nemek közötti szerződés újratárgyalásának perspektíváját vetíti előre (Rees 1998).

Ez bizonyos szempontból emlékeztet a nemzetközi nőpolitikai diskurzusból ismert vitára, amely az integráció és az agenda setting témakörök közötti feszültséggel foglalkozott. Ami azonban mégis hiányzik az EU-n belüli vitákból, az az össztársadalmi analízissel egybekötött patriarchátuskritika. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a hivatalok részéről e tekintetben nem érkezik bátorítás. Széttöredezett és összefüggéseiből kiragadott megközelítési módot eredményez az a politikai gyakorlat, hogy a politikai újítások népszerűsítését best practices (legjobb gyakorlatok) bemutatása révén valósítsák meg. Az áramlat iránya és minősége teljesességgel kívül reked a vitán, mint ahogy a gender mainstreamingnek az az igénye is, hogy tényezője lehessen a makroökonómiai és -politikai irányvonalakat érintő döntéseknek.

Délen és Északon egyaránt érvényesül az az irányzat, amely a gender mainstreaming kérdésével kapcsolatos érvelést a hatékonyság puszta logikájának keretein belül tartja, abban a reményben, hogy így az újraelosztással és a transzformációval kapcsolatban kevesebb összeütközési pont merül fel. A közigazgatási szervek mindenhol ki akarnak térni a szerkezeti változtatásra irányuló követelések elől, így a korábban a nők támogatásához kapcsolódó területeket most gender mainstreaming–szakterületként könyvelik el. Közben az intézményesített nőpolitika kemény küzdelem árán kiharcolt intézményei részéről nem ok nélkül tartanak attól, hogy a gender mainstreaming nevében leépítik őket, vagy a kidolgozandó management of diversity (sokszínűség menedzselése) sokrétűsége miatt nem tartják őket elég hatékonynak. Így például a multinacionális konszernek a gender témakörét besorolják a nemek szempontjából semlegesen kezelt regionális kvótapolitikába.

Az északi és déli vita közötti szembeötlő különbségek egyike a gender mainstreaming top-down jellegének hangsúlyozásában rejlik. EU-szinten a hivatalos hatóságok és a civil szféra nőpolitikája abban egyetértenek, hogy a "gender mainstreaming csak mint top-down folyamat lehet hosszú távon sikeres" (Deutscher Frauenrat, 1999: 25.). Megkönnyebbülés, néha szinte büszkeség lengi körül olykor ezt az összhangot. A csekély forrásokkal ellátott nőpolitikai megbízottak és a nemek közötti egyenlőség hivatásos képviselői részéről bizonyosan érthető, hogy ily módon igyekeznek a politikai és hivatali vezetés elkötelezettségét elősegíteni. Mindez viszont nem ad választ azokra a kérdésekre, amelyek a gender mainstreamingben lefektetett integrációs potenciálra irányulnak, hogy a transzformációs potenciálról ne is beszélünk, sőt ezek a kérdések nagyrészt megfogalmazásra sem kerülnek. Európában a gender mainstreaming nem kötődik úgy a feminista diskurzushoz és a nőpolitikai aktivizmushoz, mint a fejlesztéspolitikában kibontakozott vitákban és a nemzetközi nőmozgalom befolyásszerzésre irányuló törekvéseiben (pl. Guijt-Shah 1998; Holand-Cunz-Ruppert 1999).

Silvia Kontos e hallgatás mögött azt látja, hogy "a neoliberalizmus megérkezett a nőpolitikába", és vele együtt egy olyan szisztematikus privatizációs és individualizációs politika is megérkezett, amely egyáltalán nem kíván nyitott lenni a nők mozgalmi vagy civil hálózatai és igényei iránt. Kontos szerint emiatt a gender mainstreaming a férfiak és nők közötti egyenjogúság és esélyegyenlőség szintjére redukálódik, és lemond arról, hogy a "az esélyek és terhek nemek közötti gyökeres újraelosztását az adóbevételeken keresztül" megvalósítsa (Kontos 2000: 47.). A nemi szerepek rugalmasabbá tétele, amelyet egyébként a gender main­stream­ing is átvett, szintén jól illeszkedhet egy olyan neoliberális projektbe, amelynek célja a társadalmi szolidaritási kapcsolatok szétdarabolása és az egymást helyettesíteni képes individuumok termelése. Ennek megvalósítása lehet, hogy nem fog problémát jelenteni annak a fiatalabb generációnak, amely számára a "feminizmus mint az áldozatok mozgalma" egy lidércálom, és akik "a Macchiavelli nőknek című kötettel a hónuk alatt bebocsátást nyernek a hatalom csarnokaiba" (Bruns 2000). Akadnak azonban még olyanok, például a zöld pártok és mozgalmak környékén, akik úgy vélik, hogy a gender mainstreaming sikeres megvalósítása csak úgy lehetséges, ha az ügyet felkarolja "egy új alapokon szerveződő feltörekvő megmozdulás, a társadalmi mozgalmak egy harmadik hulláma, amelyben nemcsak a nők, hanem főleg és elsősorban a férfiak vesznek részt" (Neusüß 2000).

Van tehát elegendő tisztázásra váró kérdés. Kathleen Staudt, aki hosszú évek óta figyelemmel kíséri a gender mainstreaming alakulását, úgy határozza meg a feladatot, hogy "stratégiai szemmel kell cselekvésorientált kutatásról gondolkodni" (Staudt 1998). Igaza van!

 

A cikk az Österreichische Zeitschrift für Politikwissenschaftban (XXX. évf., 2. sz., 2001) megjelent "Gender Mainstreaming Worldwide – Rekonstruktion einer Reise um die Welt" című tanulmány rövidített változata.

Irodalom

 

Alexander, Patricia – Baden, Sally (2000): Glossary on Macroeconomics from a gender perspective. GTZ, Eschborn.

Anderson, Mary (1993): Focussing on Women. UNIFEM's Experience in Mainstreaming. New York.

Baden, Sally (1996): Gender Issues in Financial Liberalisation and Financial Sector Reform. BRIDGE briefings and development and gender.

Bakker, Isabelle (szerk.) (1994): The Strategic Silence, Gender and Economic Policy. London.

Bliss, Frank et al. (1994): Ansätze der Frauenförderung im internationalen Vergleich. Köln.

Boserup, Ester (1970): Women's Role in Economic Development. New York.

Bread For The World Institute (1996): Gender Justice and the World Bank. Mapping out a Journey for Engendering Change at the World Bank. Silver Spring.

Bruns, Gabriele (2000): Leben ohne Leiden. Acht Thesen für einen neuen Umgang mit dem Feminismus. Berliner Republik, (4) 39-42.

Colombo, Daniela (1994): Assessment of WID/Gender Policies of the Community and its Member States and of their Implementation by the Different Administrations. Report for the European Commission. Brüsszel.

DAWN Informs November (2000): http://www.dawnnet.org/

Deutsche Gesellschaft für Technische Zusammenarbeit (GTZ) (1996a): Makrooökonomie aus geschlechterdifferenzierter Sicht. Hinweise zur Gender-Orientierung. Eschborn.

Deutsche Gesellschaft für Technische Zusammenarbeit (GTZ) (1996b): Länder-Strategien aus Gender-Perspektive. Auswertung von Erfahrungen und Hinweise zur Umsetzung. Eschborn.

Deutscher Frauenrat (1999): 4. Weltfrauenkonferenz = 5 Jahre Gender Mainstreaming? Die Bilanz der Bundesministerien.

Elson, Diane (1991): Male Bias in the Development Process. Manchester.

Elson, Diane (1993): Feministische Ansätze in der Entwicklungsökonomie. Probleme des Klassenkampfs, 93. füzet, 529-550.

Elson, Diane – Evers, Barbara – Gideo, Jasmine (1996): A Framework for Producing Gender Aware Country Strategy Papers. Ministry of Foreign Affaires, Netherlands.

Európai Bizottság DG VIII (1995): Council Resolution on Integration of Gender Issues in Development Cooperation. Brüsszel.

Európa Tanács (1998): Gender Mainstreaming. Konzeptioneller Rahmen, Methodologie und Beschreibung bewährter Praktiken.

Európai Közösség Bizottsága (1998a): Leitfaden zur Bewertung geschlechtsspezifischer Auswirkungen. Luxemburg.

Európai Közösség Bizottsága (1998b): Fortschrittsbericht der Kommission über Folgemaßnahmen zu der Mitteilung "Einbindung der Chancengleichheit in sämtliche politischen Konzepte und Maßnahmen der Gemeinschaft". Brüsszel.

Európai Közösség Bizottsága GD XVI (1998c): Einbeziehung der Chancengleichheit von Frauen und Männern in die Maßnahmen der Europäischen Strukturfonds. Brüsszel.

Flor, Patricia (2000): Durchbruch bei Frauenrechten. Erweiterung der UN-Frauenrechtskonvention: Das neue Beschwerdeverfahren auf internationaler Ebene. Bonn.

Guijt, Irene – Shah, Meera Kaul (1998): The Myth of Community. Gender issues in participatory development. London.

Info Frauen Europas (1998): 1998. március 25. (78. szám); 1998. április 24. (79. szám).

Freie Universität Berlin (FU) (2000): Die Frauenbeauftragte. Körlevél (2).

Helferrich, Barbara (1998): Frauenpolitische Arbeit im Integrationsprozeß. Die Aktivitäten der Europäischen Frauenlobby im Kontext der Regierungskonferenz. Femina politica, (2), 35-35.

Hirshman, Mitu (1995): Women and Development: A Critique. In: Marchand, Marianne M. – Parpart, J. L. (szerk.): Feminism – Postmodernism – Development. London. 42-55.

Holland-Cunz, Barbara – Ruppert, Uta (szerk.) (1999): Frauenpolitische Chancen globaler Politik. Verhandlungsverfahren im internationalen Kontext. Opladen.

Jahan, Rounaq (1995): The Elusive Agenda. Mainstreaming Women in Development. London.

Kerner, Ina (1999): Feminismus, Entwicklungszusammenarbeit und Postkoloniale Kritik. Münster-Hamburg-London.

Kontos, Sylvia (2000): Neoliberalismus und rot-grüne Frauenpolitik, I-II. Kommune, (10) 42-46.; (11) 45-52.

Longwe, Sarah H. (1997): The Evaporation of Gender Policies in the Patriarchal Cooking Pot. In: Development and Patronage. Oxfam.

Molyneux, Maxine (1985): Mobilization without Emancipations? Women's Interests, the State, and Revolution in Nicaragua. Feminist Studies, 11 (2) 227-254.

Mohanty, Chandra Talpade et al. (1991): Third World Women and the Politics of Feminism. Bloomington.

Moser, Caroline O. (1993): Gender Planning in Development. Theory, Practice and Training. London.

Narayan, Uma (1997): Dislocating Cultures, Identities, Traditions and Third World Feminism. New York.

Neusüß, Claudia (2000): Wir wollen Kerle. Gender Mainstreaming – für eine dritte Welle sozialer Aufbruchbewegung von Männern und Frauen. Freitag, 2000. június 30.

Oakley, Ann (1972): Sex, Gender and Society. London.

Osterhaus, Juliane – Salzer, Walter (1995): Gender-Differenzierung im Projektzyklus. GTZ, Eschborn.

Palmer, Ingrid (1992): Gender Equity and Economic Efficiency in Adjustment Programmes. In: Afshar, Haleh – Dennis, Carolin (szerk.): Women and Adjustment Policies in the Third World. 69-83.

Palmer, Ingrid (1994): Social and Gender issues in Macroeconomic Advice. GTZ, Eschborn.

Razavi, Shahrashoub – Miller, Carol (1995): From WID to GAD. Conceptual Shifts in the Women and Development Discourse. UNRISD Occasional Papers, 1995. február 1.

Rees, Teresa (1998): Mainstreaming Equality in the European Union. Education, Training and Labour Market Policies. London – New York.

Scott, Catherine V. (1995): Gender and Development. Rethinking Modernization and Dependency Theory. London.

Sen, Gita – Grown, Caren (1988): Development, Crisis and Alternative Visions. Third World Women's Perspectives. London.

Staudt, Kathleen (1998): Policy, Politics and Gender. West Harford.

Wichterich, Christa (1996): Wir sind das Wunder, durch das wir überleben. Die 4. Weltfrauenkonferenz in Peking. Heinrich Böll Stiftung, Köln.

Wichterich, Christa (2000): Von der Mühe der frauenpolitischen Ebenen. Vereinte Nationen, 48 (4) 121-126.

Világbank (1995): Advancing Gender Equality. From Concept to Action. Washington.

 

Jegyzet

1 Az amszterdami szerződés nőpolitikája és az EU keleti bővítése közti összefüggésekről lásd Susan Zimmermann cikkét jelen számunkban. (A szerk.)