Tanulmányomban a németek által megszállt szovjet területeken létre­hozott gettókkal foglalkozom. Azt kívánom megvizsgálni, hogy az itteni gettók mikor és milyen céllal jöttek létre, hogyan működtek. Emellett választ kívánok adni azokra a téma kapcsán felmerülő kérdésekre, hogy a gettóba kényszerített zsidók milyen körülmények között éltek, milyen nehézségekkel, problémákkal kellett szembenézniük és önerőből milyen oktatási, egészségügyi, kulturális intézményeket hoztak létre.

Ez a speciális téma Magyarországon kevésbé ismert és kevéssé kuta­tott terület. Így alapvetően az angol nyelvű szakirodalmat és forrásokat vizsgáltam meg és használtam fel, ugyanakkor orosz nyelvű szerzők műveire is támaszkodtam.

A második világháború kitörését követően, 1939 őszén a náci Né­metország megszervezte a modernkori Európa első gettóit a megszállt lengyel területeken. Ezen gettók arra szolgáltak, hogy a zsidó lakossá­got elszigeteljék a nem zsidó lakosságtól és a többi zsidó közösségtől, valamint, hogy a zsidó lakosságot nagyobb városokba koncentrálják. A németek a gettókat átmeneti megoldásnak szánták, mely által ideigle­nesen megvalósítható a zsidók ellenőrzése és szegregálása mindaddig, míg a zsidókérdésre valamilyen megoldás nem születik. Az 1941-es év perdöntő ebben a folyamatban. Ekkor támadta meg Németország a Szovjetuniót, és döntés született az Endlösungról, az európai zsidóság fizikai megsemmisítéséről. Ezen döntés fényében értelmezhető, hogy a gettók milyen szervesen illeszkedtek a náci népirtási politikába; ugyanis ezek megléte Lengyelországban rendkívül megkönnyítette a zsidók haláltáborokba való deportálását és megsemmisítését.

A szovjet területeken a gettók más körülmények között jöttek létre. A helyi lakosság egy része – elsősorban a balti és ukrán területeken – felszabadítóként üdvözölte a német csapatokat és nagymértékben együttműködött velük, több százezer ember szegődött a náci német hatóságok szolgálatába. A legtöbb esetben a frissen elfoglalt területeken a lakosság a németekkel együtt – olykor őket meg sem várva – a zsidó lakosság ellen fordult. Letartóztatások, gyilkosságok, tömeges kivég­zések kezdődtek, melyeket a helyi nacionalista, antiszemita polgárok a németekkel együtt kegyetlen brutalitással hajtottak végre. (freeweb…eszmelet Internetes hivatkozásoknál a forrást a szövegben rövidítve jelöljük, feloldásuk a Hivatkozott irodalomnál a tanulmány végén található. – A szerk.) A kegyetlenkedéseket azonban a németek igyekeztek kor­dában tartani. Tisztában voltak vele, hogy a helyi zsidó lakosságot ezen akciók megrémítették és ezt ki is használták. Például Franz Walther Stahlecker SS Oberführernek sikerült rávennie a kaunasi zsidókat, hogy a litvánok által elkövetett pogrom után gettóba vonuljanak. A tábornok kijelentette, hogy a litvánok nem hajlandók együtt élni a zsidókkal, mert minden zsidót kommunistának tartanak. Azonban ha bevonulnak a gettó­ba, akkor ott biztonságban lesznek. „A javukat akarjuk. Ott biztonságban lesznek, és maguk intézhetik az ügyeiket.” A zsidó hitközség vezetőinek többsége azon a véleményen volt, hogy jobb a maguk körében élniük, mint a kegyetlenkedő litvánok között. Megválasztották a Zsidó Tanácsot, amely megszervezte a gettóba költözést. (Hausner 1984, 284-285) A zsidók valóban hittek a gettó védelmi funkciójában, nem tudták, hogy a beköltözés után milyen sors vár rájuk.

A németek „le akarták fejezni” a helyi zsidó közösségeket, így az első áldozataik a helyi zsidó értelmiség tagjai, valamint a fiatal férfiak voltak. A kezdeti vérengzések után történt meg a gettók felállítása, így a zsidó lakosságnak már csak egy része került a szögesdrót mögé. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az Einsatzgruppék [kivégzőosztagok] 1941 nyarától nagyon hatékonyan működtek a megszállt szovjet terüle­teken, így a tömeggyilkosságok miatt sok városban, faluban már nem is volt szükség gettók felállítására.

Felmerülhet a kérdés, hogy az Einsatzgruppék mellett miért állították fel a gettókat? A szovjet területeken ez arra szolgált, hogy a zsidóságot a nagyvárosokba koncentrálják, dolgoztassák, míg ki nem végzik őket. Az itteni gettók létrehozása, majd megszűnése nem egyszerre történt, sok tényező befolyásolta. Függött attól, hogy mikor foglalták el a várost a németek, hogy mekkora volt a zsidó lakosság száma, mekkora volt kö­rükben a szakképzett munkaerő. A gettók felszámolásáról maga a német vezetés döntött. Így volt olyan gettó, ami csak pár napig létezett, mások több hónapig vagy évig is működtek. (ushmm… 10005059)

A gettók fontos funkciója volt a munkaerő biztosítása. 1941 végére világossá vált, hogy a Szovjetunió elleni háború elhúzódik. A németeknek a hátországban munkaerőre, minél több szakemberre volt szüksége, így a zsidók likvidálását átmenetileg elhalasztották, és a katonai szempontból fontos gyárakban, műhelyekben dolgoztatták őket. (freeweb… eszmelet) Megosztotta a német vezérkart az a dilemma, hogy mi a fontosabb: a megsemmisítés vagy a munkaerő? Végül köztes megoldást választottak. Felhasználták a zsidó munkaerőt, azonban ha munkára alkalmatlanok­ká váltak, akkor legyilkolták őket. Így folyamatosan csökkent a gettók lakóinak száma, illetve területe. 1943-ban végleges döntés született a gettók felszámolásáról. A szovjet gettólakók közül sokakat még az adott városban likvidáltak, másokat lengyel haláltáborokba deportáltak.

A megszállás után a német hatóságok jelölték ki a városokban a gettó területét, ahová a városi és a környékbeli zsidóságot koncentrálták. A legtöbb esetben ezek a külvárosokban vagy fejletlen, infrastrukturálisan rosszul felszerelt területen helyezkedtek el. A gettóba költözést a német hatóságok a helyi kollaboránsokkal és az újonnan felállított Zsidó Tanáccsal együtt irányították. Mindennek lebonyolítása nagyfokú szervezést igényelt. Pár nap, vagy olykor pár hét állt rendelkezésre, hogy az embe­rek korábbi otthonaikat elhagyva bevonuljanak a gettóba. A költöztetés és az új körülmények megszokása nagyfokú alkalmazkodási képességet igényelt a zsidó lakosságtól. Ugyanakkor korábbi életük számos elemét tudták megszervezni a gettó falain belül is.

Az itteni gettók két részből álltak. Megszerveztek egy A és egy B, azaz egy nagyobb és egy kisebb gettót, melyeket egy utca vagy folyó választott el egymástól. Mindkettőt fallal vagy szögesdróttal vették körül. A kis gettóba tömörítették a munkaképes zsidókat. A nagyobb gettóba a kényszermunkára alkalmatlanok kerültek. Ez utóbbi gettórészek rövid életűek voltak, nem sokkal a felállítás után likvidálták a lakóit. A tömeg­gyilkosságok az adott városban vagy annak közelében egy-egy hírhedt helyen, tehát a helyi polgári lakosság szeme előtt és gyakran aktív rész­vételével zajlottak le. Kaunasban ilyen volt a Kilencedik Erőd, Vilniusban Ponary, Riga esetében pedig a Rumbula erdő.

A gettókban a németek nem rombolták szét a zsidók családi egységét, nem választották szét a családtagokat. (yivoencyclopedia…) A szak­képzett munkaerőnek minősített – a németeknek dolgozó – zsidóktól a legtöbb esetben nem szakították el a családjukat, azonban a tömeges kivégzések, majd a folyamatos atrocitások, razziák erősen csonkították a családi egységet, és kihatással voltak a gettó lakóinak összetételére is. A következő tendenciák a legtöbb esetben érvényesek. A gettóban élők 55-60%-a, tehát a többsége nő volt. (yivoencyclopedia…) A kaunasi gettóban 1942 tavaszán a férfiak a lakók 43%-át, míg a nők 57%-át al­kották. Ez az arány 1943 tavaszára megváltozott, ekkor a közel 16 ezer főnek 60%-a volt nő és 40 %-a férfi. A shavli gettóban is hasonló adatok figyelhetők meg. 1943-ban az itt élő 4775 emberből 57,6 százalék volt nő. (jwa.org…) A pinski gettóban száz emberből 86 fő volt nő vagy gyerek, s csupán 14 fő volt 15-90 év közötti férfi. (jewishgen… yalkutmoreshet) Az adatok komoly aránytalanságot mutatnak. E jelenséget több tényező is magyarázhatja. Először is, a férfiak, azon belül is az értelmiségi vagy fiatal férfiak voltak az első áldozatai a tömeggyilkosságoknak. A németek így kívánták megakadályozni az ellenállás megszervezését. Ezen gyil­kosságok méreteit jól példázza a fent említett Pinsk városának esete, ahol a gettó felállítása előtt – 1941. augusztus 5-e és 7-e között – 11.000 férfit öltek meg. (jewishgen… yalkutmoreshet) Másodszor, a férfiak mun­kaerejére nagy szükség volt, így, ha nem végezték ki őket rögtön, akkor hamar kényszermunkatáborokba kerülhettek. Harmadrészt, elsősorban fiatal férfiak szöktek ki a gettókból és csatlakoztak a partizánokhoz. Mindezen okok hozzájárultak ahhoz, hogy a gettókban a férfiak végig kisebbségben voltak. Ugyanakkor azt is meg kell említenünk, hogy ha­lálozási arányuk is magasabb volt, mint a nőké. (yivoencyclopedia…) Ez azzal magyarázható, hogy a nők jobban tudtak alkalmazkodni gettóbeli körülményeikhez. Nagyobb volt bennük az életösztön és gyorsabban rájöttek az életben maradási technikákra. Sokkal jobban figyeltek a fizikai megjelenésükre, a tisztaságukra, a higiéniára, melyek növelték túlélési esélyeiket. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a férfiak többsége nagyon nehéz körülmények között kemény fizikai munkát végzett, míg a nők közül kevesebbet foglalkoztattak és kevésbé megterhelő munkában. (jwa.org.)

Nemcsak a nem szerinti megoszlást tekintve találunk aránytalanságot, hanem a kor szerinti megoszlás tekintetében is. (A következő adatok addig érvényesek, amíg fel nem számolták a nagy [A] gettókat, ahol a munkára alkalmatlanok éltek.) A kor szerinti megoszlást nézve azt látjuk, hogy a gettókban nagyon sok volt a gyerek és az idős ember. Ők veszélytelenebbek voltak a németek szempontjából. De amikor a gettók felszámolása elkezdődött, ők váltak a németek fő célpontjaivá, őket végezték ki először. A kor szerinti eloszlásra jó példa a pinski gettó: a 15 év feletti férfiak a lakók 14%-át, a 15 év feletti nők az 50%-át, a gyerekek pedig a 36%-át tették ki. (jewishgen… yalkutmoreshet)

A német megszállás alatt a városi zsidó közösségek életében kulcs­fontosságú szerepet kaptak a Zsidó Tanácsok. Miért volt szükség erre a szervre? Egyrészt, a zsidók nem léphettek egyénileg érintkezésbe a német hatóságokkal, így ha bármire szükségük volt (élelmiszerjegyre, munkahelyre, kórházi ágyra), azt csak a Tanács közvetítésével kaphatták meg, a Tanács intézkedett ügyeikben. Másrészt, a németeknek is szük­ségük volt egy zsidó szervre, mely közvetítette a német parancsokat, rendeleteket a gettó lakói felé és garantálta azok végrehajtását. Ez a viszony teszi a Zsidó Tanácsok megítélését negatívvá, ellentmondásos­sá, ugyanis ők tárgyaltak a németekkel és hajttatták végre parancsaikat. (Hausner 1984, 285) Tevékenységük kétszintű volt. A gettó belső életét szabályozták, a zsidó közösség feletti közvetlen hatalmat gyakorolták, valamint az egész közösséget képviselték a megszálló hatalom felé.

A németek által felállított testület a legtöbb esetben a Zsidó Tanács nevet kapta, azonban Kaunasban és Rigában az Altestenrat [Vének Tanácsa] elnevezést használták. A tízezer főnél kisebb településeken tizenkettő, míg a tízezer főnél nagyobb városokban huszonnégy tag­ból állt a tanács. (holocaustresearchproject. judenrat) Tagjai ismert, köztiszteletben álló férfiak voltak, akikben megbízott a közösség, és akiket a németek is elfogadtak. Sokszor a tagok becsületbeli ügynek tekintették, hogy elfogadják a felkínált pozíciót. (Hausner 1984, 286) Voltak azonban olyanok is, akiket rá kellett beszélni, például a népszerű orvost, dr. Elhanan Elkest, a kaunasi Vének Tanácsa vezetőjét. (Arad 1999, 385-386)

A Zsidó Tanácsokat a legtöbb esetben már a megszállás első hetében felállították, hogy gyorsan megszervezhessék a gettóba költöztetést. (holocaustresearchproject. riga) Komoly problémát jelentett, hogy a németek sokkal több embert költöztettek be, mint amennyi korábban az adott területen élt, így túlzsúfoltság alakult ki. Megközelítőleg 0,5-1 négyzetméter jutott egy-egy lakónak, így gyakran több család is oszto­zott egy szobán, ami nagyfokú alkalmazkodás igényelt. A jaworowi gettó egyik túlélője így emlékezik vissza: „Mint a méhek a kaptárban, rettenetes zsúfoltságban, piszokban, víz, ruházat, ágynemű, étel nélkül, kimond­hatatlan félelemben és pánikban a zsidók elkezdték az új életüket.” (deathcamps. jaworow) Ezen körülmények jelentős improvizációra, ta­lálékonyságra késztették a gettóban élőket. Lvovban a lakók az alváshoz beosztást készítettek. Két-három csoportba szervezték magukat és így, felváltva aludtak a helyszűke miatt. (yivoencyclopedia.) Azonban nem minden lakót érintett a túlzsúfoltság és a nélkülözés. A jaworowi gettóban a Zsidó Tanács tagjai és a zsidó rendőrök nagyon jó körülmények között éltek. „Miközben az emberek mocsokban éltek, addig a zsidó tanács kényelemben, sőt luxusban élt. Pizsamában, tisztaságban, gyönyörű ágyneműben. Kártyáztak, mint a régi szép időkben.” (deathcamps… jaworow)

A gettók jellemzője volt az elhanyagolt infrastruktúra. A kaunasi get­tóban lévő házak nagy többsége faház volt, és nem volt bevezetve a víz. Ezáltal az alapvető higiénia biztosítása – fürdés – is nehézségekbe ütközött, nem beszélve az ivóvíz ellátásról. Sok gettóban kevés volt a vízellátást biztosító utcai kút, ha figyelembe vesszük a gettó lakóinak számát. (yivoencyclopedia…) A pinski gettóban kezdetben 17-20 000 ember osztozott 70-75 kúton, tehát megközelítőleg 250 emberre jutott egy. Ezen kutak töredéke – szám szerint tizenkettő – volt kézipumpás, a többi földbe ásott kút volt. (jewishgen. yalkutmoreshet) A rigai gettóban is hasonló körülmények uralkodtak. Csak egyes épületekben volt belső vízvezeték, tehát a legtöbb embernek kinti kutakból kellett vizet horda­nia. Egészségügyi szempontból a legtöbb gettóban komoly problémát jelentett a felgyülemlett szemét is. A rigai gettóban szerették volna, ha a városi önkormányzat segítséget nyújt, és átveszi tőlük a szemetet. Ezt azonban visszautasították, így a lakóknak hatalmas gödröket kellett ásniuk, amelyek viszont rendkívül fertőzésveszélyesek voltak.

A nehézségek ellenére a Zsidó Tanácsok nagyon komoly erőfeszí­téseket tettek, hogy a gettóba kerültek életét megszervezzék, és élhetővé tegyék. (Hausner 1984, 285) Ők szervezték meg az élelmiszerek kiosztását, a segélyezést, de az ő kezdeményezésükre indult meg az ingyenkonyhák, a kórházak, az árvaházak, a kulturális intézmények felállítása is. A gettókban borzalmas körülmények voltak, alig volt élel­miszer, fűtőanyag, gyógyszer. Az éhezés volt az egyik leggyakoribb és legkomolyabb probléma, amit orvosolniuk kellett. A német hatóságok ugyanis nem gondoskodtak megfelelő ellátásról, olyan kicsi fejadagot biz­tosítottak a zsidóknak, mellyel gyakorlatilag halálra ítélték őket. Brodyban naponta 80 gramm kenyeret kaptak (holocaustresearchproject… brody), a baranovichi gettóban 120 grammot (jewishgen. Baranovichi1). Ha a zsidók életben akartak maradni, csempészniük kellett, megszegve ezzel a német törvényeket. A rendelkezések szerint ugyanis zsidónak szigorúan tilos volt kapcsolatba lépnie egy nem zsidóval, azonban nem volt más lehetőségük, csak a helyiekre számíthattak. Alapvetően azok az emberek tudtak élelmet, gyógyszert csempészni, akik a gettón kívüli munkabrigádokban dolgoztak. Például a shavli gettóban élő zsi­dó orvosok gyógyszereket valamint alapvető élelmiszereket vittek be. Kaunasban és Grodnóban zsidó munkások ezrei csempésztek élelmet. (yivoencyclopedia.) Ezt az illegális tevékenységet a Tanács is támo­gatta, mivel belátta, hogy a gettó lakói rá vannak szorulva a behozott élelmiszerre. Bialystokban a Tanács úgy próbált a rossz körülményeken javítani, hogy a gettón belül zöldséges- és gyümölcsöskerteket hoztak létre. (holocaustresearchproject. bialystock) Ez nem tekinthető egyedi kezdeményezésnek, Kaunasban is hoztak létre ilyen zöldségeskerteket. (ushmm.   children)

A Tanácsok több esetben kapcsolatban álltak a földalatti mozgalommal és a fegyveres ellenállással, sőt, segítették is azt. Minszkben a Zsidó Tanács bizonyos részlegeinek vezetői a földalatti mozgalom tagjainak ruhákat, cipőket, hamis papírokat, iratokat szereztek és rejtekhelyek keresésében, biztosításában is segítettek. Minszkben és Kaunasban a segítségnyújtás egy sajátos formáját találta ki a Tanács, melyet ké­sőbbiekben a művészek esetében is alkalmaztak. Az ellenállás tagjait a gettórendőrség soraiban bujtatták. (holocaustresearchproject. minsk) Itt volt a legkevésbé feltűnő a jelenlétük, mivel a rendőrség soraiban is – akárcsak az ellenállók között – elsősorban fiatal férfiakat találunk. Másrészt, a gettórendőrség tagjait nem deportálták, csak a gettó végső felszámolásakor, tehát addig biztonságban lehettek. Így időt nyertek az ellenállás megszervezésére.

A gettórendőrség a Tanács karhatalmi szerveként funkcionált, és kü­lönleges státusza volt. Hatalmát befolyásolta az, hogy milyenek voltak a helyi körülmények, és mekkora volt a közösség. Egy kis gettóban csak maroknyi emberre volt szükség, míg egy többezres gettóban több száz rendőr volt szolgálatban. Minél nagyobb volt a gettórendőrség, annál nagyobb tekintélye volt, és annál inkább függetleníthette magát a kö­zösségtől és a Tanácstól. Tagjai elsősorban fiatal, életerős, harcedzett férfiak voltak. (yivoencyclopedia…) Baranovichiban például a rendőrség tagjainak többsége a Maccabi sportegyesületben sportolt. (jewishgen. Baranovichi1) Sokan a jobb ellátás, a jobb életkörülmények és a presz­tízs miatt csatlakoztak a gettórendőrséghez. Elsődleges feladatuk az volt, hogy a gondoskodjanak a közrendről, és végrehajtassák a német parancsokat. Emellett ők kísérték el a gettón kívüli munkahelyekre a munkásokat, a be- és kijáratnál ők számolták meg, illetve vizsgálták át azokat. Azonban többször előfordult, hogy segítették az ellenállókat, az ellenállás megszervezését, vagy – mint láthattuk – menedékül szolgáltak. Több esetben azonban – a németek parancsára – a Tanáccsal együtt ők válogatták ki és szedték össze a deportálásokhoz vagy a kivégzésekhez a gettólakókat. (yivoencyclopedia.) Ezen cselekedetek mind a Tanács, mind a rendőrség megítélését az utókor számára rendkívül negatívvá tették.

A Zsidó Tanács vagy a gettórendőrség tagjának lenni, egyáltalán nem volt veszélytelen feladat. A tagokat sok esetben meggyilkolták, ha a né­metek követeléseit nem hajtották végre, vagy önkezükkel vetettek véget életüknek. Lvovban Dr. Joseph Parnast azért lőtték agyon a németek, mert vonakodott a deportálandók névsorát összeállítani. „Szállíthatok maguknak bútort, szőnyeget, kávét, pálinkát, de zsidókat nem.” Utódja, Dr. Landsberg és több tanácstag is hasonló sorsra jutott. A kolomijai gettóban Markus Horowitz nővérével együtt öngyilkos lett, amikor azt követelték tőle, hogy a deportálásokban működjön közre. A fehérorosz Bereza Kartuska gettójának tanácstagjai öngyilkosok lettek, mivel úgy döntöttek, hogy nem teljesítik azon rendelkezést, hogy gyűjtsék össze a zsidókat „keletre szállítás és ottani munkavégzés céljából”. Pruzanában, mikor kiderült a Zsidó Tanács és a földalatti mozgalom együttműködése, két tanácstagot a helyszínen agyonlőttek, a többieket pedig másnap deportálták egy 2.500 fős transzporttal. (Hausner 1984, 287-288)

Ahogy utaltunk rá, a szovjet területeken a gettókat a tömeggyilkosságok árnyékában állították fel, és folyamatosan csökkentették a lakók számát. Azonban kiderült, hogy a megszállt területek nemcsak a helyi lakosság foglalkoztatására és likvidálására alkalmasak, hanem a birodalmi, azaz osztrák, német, cseh zsidók egy részét is ide lehet szállítani megsemmi­sítés céljából. A döntésről és a deportálások megkezdéséről a parancsot 1941. november 7-én kapta meg a Rigában székelő Keleti Területek Birodalmi Komisszariátusa. Ebben az állt, hogy összesen 50 000 zsidót fognak a kaunasi, a rigai és a minszki gettóba szállítani (freeweb. eszmelet), akiknek helyet kellett csinálni. Ekkor számolták fel a néme­tek és kollaboránsaik a nagy (A) gettókat, ahol addig a helyi, munkára alkalmatlan zsidók éltek. Az ő helyükre érkeztek meg a birodalmi zsidók. A minszki gettóba 1941 szeptemberétől 1942 októberéig 35 000 zsidót deportáltak. A rigai gettóba 1941 decemberétől 1942 tavaszáig 25 000 birodalmi zsidó érkezett. (freeweb… eszmelet) Általában harmadosztályú vasúti kocsikon, viszonylag kulturált körülmények között szállították őket Kölnből, Düsseldorfból, Berlinből, Brémából, Karlsruhéból, Prágából, Bécsből és a Rajna-vidékről. A birodalmi zsidókat megérkezésük után – a helyi zsidó lakosságtól elkülönítve – külön gettóba szállították. A minszki gettóban a helyiek az újonnan érkezetteket hamburgi zsidóknak nevezték el, ugyanis az első csoport onnan érkezett, és a gettójukat is hamburgi gettó néven ismerték. (holocaustresearchproject. minsk) Másutt német gettónak nevezték lakhelyüket, ahol teljes különállást élveztek és saját intézményrendszert, Zsidó Tanácsot, iskolákat hoztak létre. Nemcsak a helyi zsidóságtól választották el őket, hanem város és nemzetiség szerint is. Saját tanácsaik igyekeztek megszervezni közös­ségüket, és együttműködtek a gettó többi részével. (holocaustmusic. riga) Mindezek ellenére nagyon nehéz helyzetben voltak. A német zsidók között magasabb volt a halálozási arány, mivel kevésbé tudtak alkalmazkodni a gettó körülményeihez. Helyzetüket nehezítette, hogy nem volt nyelvismeretük. Nem tudták kiejteni a litván utcaneveket, így a németek a legtöbb utcát átnevezték azon városok után, ahonnan jöttek. Nem rendelkeztek kapcsolatokkal, így nehezen tudtak csereberélni a helyiekkel. (freeweb. eszmelet) A helyi zsidóság is furcsa szemmel nézte őket: „a gettóba fura embereket terelnek. Halbőrből készült, rózsa­szín, kék vagy égszínkék gallért hordanak, a gallérjuk pedig csuklyában végződik. A mellük jobb oldalán egy hatágú csillag és a felirat: Jude. Egymás között németül beszélnek.” (Krausz 2005, 216) A gettóbeli élet nehézségei ellenére jobban és szabadabban éltek, mint a helyi zsidó lakosság, ugyanakkor komoly megpróbáltatásoknak voltak kitéve, és a németek végső soron nekik is ugyanazt a sorsot szánták. A munkára alkalmasakat dolgoztatták, a munkára alkalmatlanokat pedig hamarosan kivégezték. (holocaustresearchproject… minsk) Joggal kérdezhetjük, hogy akkor miért szeparálták el őket? Feltehetően azért, hogy ne tud­janak információkat szerezni a helyiektől. Az is szerepet játszott elkü­lönítésükben, hogy másként kezelték őket a németek. Azonban csak a németek, a helyi őrszemélyzet nem. Mi volt ennek az oka? Ezt Wilhelm Kube egyik jelentése magyarázza, melyben így írt a birodalmi zsidókról: „Ezek az emberek a mi kultúrkörünkből jöttek, nem azonosak az itteni állati csordával […] Ezek a zsidók különböznek az orosz zsidóktól” (idézi Arad 1999: 408-409). Feltehetően e megfontolás állt amögött, hogy a német hatóságok a birodalmi zsidóknak engedélyezték a gettó területén az oktatás és a szabad vallásgyakorlás megszervezését. Így kívánták a gyanújukat eloszlatni.

A tömeges kivégzések első hulláma, valamint a nagy (A) gettók 1941 őszi likvidálása után a Zsidó Tanácsok is rájöttek, hogy a munkaerő az egyetlen ok, amiért a gettókat nem számolják fel. Ennek köszönhetően terjedt el a „munka általi túlélés” elképzelése, mely abban gyökere­zett, hogy a németeknek szükségük van a képzett zsidó munkaerőre. A Tanács úgy vélte, hogy ha a gettó biztosítani tudja a munkaerőt, akkor késleltethető a gettó felszámolása. Abban reménykedtek, hogy a munka által időt nyerhetnek, míg a németeket legyőzik a szövetsé­gesek. (Arad 1999, 371-372) A Tanácsok igyekeztek meggyőzni ezen elképzelés helyességéről a gettóban dolgozókat. „Egyetlen célunk van, mégpedig az, hogy megérjük a háború végét. E cél érdekében be kell bizonyítanunk a hasznosságunkat […] A gettóipar bebizonyította hasznos voltát” – mondta Efraim Barasz, Bialystok Zsidó Tanácsának elnöke (idézi Hausner 1984: 290-291). A dilemma ez volt: dolgozni kellett túlélésük érdekében, ugyanakkor a munkájukkal hozzájárultak a német háborús erőfeszítésekhez, mely által saját felszabadításukat lassították. Azzal is tisztában voltak, hogy a kényszermunka csak egy időleges haladék. (ushmm… label8) Ahogy Kaunasban Leib Garfunkel fogalmazott: „Tudjuk, hogy pusztulásra ítéltek bennünket, de haladé­kot kaptunk a hóhéroktól […] Ezért szeretnénk időt nyerni, és minden lehetséges eszközt igénybe venni az emberek megmentésére.” (Idézi Hausner 1984: 290.)

A német hatóságok szempontjából a gettók valóban csak a munkaerő koncentrálására és foglalkoztatására szolgáltak. Mind a gettó területén, mind azon kívül voltak munkahelyek, utóbbiak voltak döntő többségben. A falakon belül főleg a Tanács különböző részlegei, műhelyei foglalkoztatták az embereket, míg a falakon kívül a németek és a helyiek alkalmaztak zsidó munkaerőt. A németek minden tizenhat évnél idősebb férfit és nőt munkára köteleztek, így a nagyobb városokban naponta több ezer ember dolgozott a munkabrigádokban napi tizenkét órában. (ushmm. label8) A németeknek olyan szakismerettel rendelkező zsidókra volt szükségük, akiket a hadiiparban foglalkoztathattak. Festőkre, hegesztőkre, ácsokra, tetőfedőkre, elektronikai szakemberekre, vízvezeték-szerelőkre. A nők nehezebb helyzetben voltak – a legtöbb hasznosítható foglalkozást fér­fiak űzték -, ezért ők a leggyakrabban varrónőként dolgoztak.

Több gettó mellett volt egy-egy nagyobb építési projekt (gyár, reptér, vasút), amely igényelte a zsidó munkaerőt és sok embert foglalkozta­tott. Kaunas esetében ez az Aleksotas külvárosban lévő katonai reptér építése volt, mely a gettóban élő munkások több mint felét alkalmazta. A reptér felépítését követően betont szállítottak, illetve a repülőgépeket pakolták fel és pakolták le. (ushmm. label8) Baranovichiban is a légi­erőnél dolgoztatták a gettólakók többségét, összesen 350 embert; másik 250 ember a vasúti depóban dolgozott. (jewishgen… Baranovichi1) Kemény fizikai munkát végeztek, amit sokan nem bírtak. Kaunasban ezt a problémát úgy oldotta meg a Tanács, hogy kíméletesebb munkát biztosított számukra a gettó műhelyeiben. Ez komoly segítséget jelentett, mivel a likvidálási és deportálási akciók során már nem minősítették őket alkalmatlannak, és a gettóban maradhattak. (ushmm.   label8)

A szakképzett munkaerőt más módon is felhasználták a németek. A szabóknak, cipészeknek, kárpitosoknak külön műhelyeket állítottak fel, ahol szaktudásukat hasznosíthatták. Kaunasban készítettek ruhákat, bőrárukat, fémtermékeket, sőt játékokat is, melyeket német gyerekek­nek küldtek el karácsonyi ajándékként. E műhelyeket nagyon kedvelte a német vezetés, mivel gyakran gyárttattak ott maguknak használati cikkeket. (ushmm. label8) Ilyen speciális műhelyek Baranovichiban is működtek, ahol hatvan-hetven mesterember dolgozott. Ezek különösen biztonságos munkahelyeknek számítottak, így sok zsidó igyekezett ide bekerülni. (jewishgen.   Baranovichi1)

A pinski gettó esetében még pontosabb adatokkal rendelkezünk, melyek megmutatják, hogy kik vették igénybe a zsidó munkaerőt. 1942 tavaszán a 17 344 gettólakóból 5112 rendelkezett munkahellyel. Ennek az 5.112 munkásnak 38%-a férfi, 62%-a nő volt. Az arányokat vizsgálva azt látjuk, hogy míg a legtöbb gettólakó férfi foglalkoztatva volt, addig a nőknek csak egy része. A 15 éven felüli férfiak 78%-ának, a 15 évnél idősebb nők 36%-ának volt munkahelye. A munkások negyvennégy különböző munkahelyen dolgoztak. A németek elsősorban kisegítő munkákra alkalmazták őket. A hadsereg mellett a hajógyárban, a ha­jójavító műhelyben, a reptéren, a főhadiszállásokon és a rendőrségnél 999 ember, a gyárakban, a fűrésztelepen 859, míg a különböző más műhelyekben 795 ember dolgozott. A városi lakosság alkalmazásában 1.284-en álltak, közülük 420-an mezőgazdasági munkákat végeztek, 364 nő pedig keresztény háztartásokban dolgozott. A Zsidó Tanácsban és részlegeinél 1.175-en dolgoztak. Ebből 330 embert olyan részleg alkalmazott, hogy részt vettek az étel – kenyér, zöldség – kiosztásában. (jewishgen… yalkutmoreshet) Így a munkahelyek révén sokaknak, min­den negyedik dolgozónak lehetősége nyílt arra, hogy ételt csempésszen családjának. (pinskjews.)

Kisebb városok esetében egy érdekes tendencia figyelhető meg. Miután a zsidó lakosságot – köztük sok szakmunkást – a környékbeli gettókba koncentrálták, az adott városban szakemberhiány lépett fel, ugyanis az árja munkaerő nem tudta őket helyettesíteni. Így például a kolomyjai gettóban engedélyezték a németek, hogy többen visszatérje­nek családjaikkal egykori lakóhelyükre, például Kosowba és Obertynba. (Később azonban elrendelték, hogy a családtagok térjenek vissza a gettóba, tehát csak a szakképzett munkaerő maradhatott ideiglenesen a gettón kívül.) (deathcamps.   kolomyja⁾

A gettókban a túlzsúfoltság, az alultápláltság, a kemény fizikai munka, a rossz higiéniai viszonyok mind hozzájárult a betegségek terjedéséhez, a lakók egészségügyi állapotának romlásához és a magas halálozási arányhoz. A Zsidó Tanácsok kórházakat állítottak fel, melyek a legtöbb esetben rosszul voltak felszerelve. Folyamatos gyógyszerhiánnyal küz­döttek, nem volt elegendő ágy a betegek számára, nem állt rendelkezésre megfelelő számú személyzet sem. Az orvosok legfontosabb feladata a hi­giénia biztosítása, a betegek ápolása volt, valamint a járványok kitörését, terjedését kellett megakadályozniuk. Sok helyen sikeresen működtek, de több gettóban az intézkedések ellenére járványok törtek ki.

A következőkben a németek által „mintagettónak” tekintett Baranovichi egészségügyi rendszerét mutatom be. A gettó fennállása alatt meg­közelítőleg hatvan gyógyszerész és orvos dolgozott. (jewishgen. Baranovichi1) A nagy számot indokolja, hogy a szakképzett személy deportálása vagy halála esetén új emberre volt szükség. Egészségügyi

képzéseket tartottak a gettóban (ilyen Kaunasban is volt), hogy új szak­emberek munkába állításával pótolják a hiányt. A gettóban ingyenes orvosi ellátást biztosítottak, a betegek számára egy kórházat és egy ambuláns rendelőt hoztak létre. Emellett volt egy elkülönített kórház a fertőző betegek számára. Tartottak ugyanis járványok, különösen a tífusz kitörésétől. Ebből a szempontból fontos szerepet játszott a közegész­ségügyi részleg. Az egészségügyi személyzet ellátogatott a gettóban élőkhöz, hogy tanítsa és hasznos tanácsokkal lássa el őket. A koszos, piszkos helyek kimeszelésére, a szemétszállítás fontosságára igyekeztek felhívni a figyelmüket. Arra is felhívták a figyelmet, hogy a vízhiány és a kutak csekély száma miatt sokan nem tudnak fürödni, mosni, ami szintén járványok kialakulásához vezethet. Így a Zsidó Tanács egészségügyi részlege létrehozott egy helyet, ahol a ruhákat tetvetlenítették, sőt, egy nyilvános fürdőházat is kialakítottak, melynek használatát kötelezővé tették. Az emberek féltek egy járvány kitörésétől, ezért igyekeztek be­tartani az előírásokat. Ennek köszönhetően egyetlen járvány sem tört ki a gettó többéves fennállása alatt. A rigai gettóban is hasonló intéz­kedéseket foganatosítottak. Egy ambuláns klinika biztosította az orvosi ellátást, mely itt is ingyenes volt. Azonban a betegek ellátásához komoly erőfeszítésekre volt szükség, főleg addig, amíg a nagy és kis gettó is működött. A nagy gettó likvidálásával azonban e kérdés sajnálatos módon megoldódott. A gettókban gyógyszertár is működött, melyek folyamatos gyógyszerhiánnyal küzdöttek. Baranovichiban az egészségügyi részleg munkatársainak voltak összeköttetései a város árja negyedében élő gyógyszerészekkel, nekik köszönhetően tudtak gyógyszereket bevinni a gettóba. (jewishgen.   Baranovichi1)

A gettóban uralkodó állapotok az ott élők szervezetét nagyon erősen igénybe vették. Mint említettem, a nők jobban alkalmazkodtak a körül­ményekhez, és rendszeresen használták azokat a szolgáltatásokat, amelyeket az egészségügyi részleg nyújtott a gettóban élőknek. Az egyik leglényegesebb változás a nők esetében a menstruáció megszűnése volt, mely a legtöbbjüket érintette a gettóban. Dr. Aharon Peretz, a kaunasi gettóban dolgozó nőgyógyász ezt azzal magyarázta, hogy a komoly ér­zelmi változásokra, a stresszhelyzetre, a kemény fizikai munkára reagált így a nők szervezete. Ezzel összefüggésben a születésszabályozás szin­tén a nőket érintette. A szovjet területen működő gettókban 1942 elején a német hatóságok rendelettel tiltották meg gyermekek születését, így kívánták a zsidók szaporodását meggátolni. Ezen döntés szellemében például Rigában még a szexuális kapcsolatot is tiltották, ezért helyezték el külön gettóba a férfiakat és nőket. A német hatóságok nagyon komo­lyan vették a tilalmat, és halálbüntetéssel sújtották azt a nőt és családját, aki nem vetette el gyermekét. E törvény nagyban befolyásolta a gettóban dolgozó nőgyógyászok munkáját is, a kórházak nőgyógyászati osztályain ugyanis elsősorban abortuszokat végeztek. Az 1942-es évben a vilniusi kórház női betegeinek 60%-a azért feküdt kórházban, mert terhesség­megszakítást végeztek rajta. Miért volt olyan sok abortusz? Egyrészt, a rendelet megszületésekor sokan már terhesek voltak. Másrészt, a legtöbb nő nem menstruált, így sem a rendelet előtt, sem azt követően gyakran nem vették észre, ha teherbe estek. Harmadrészt, a gettóban nem volt megfelelő védekezési módszer. A nagyszámú terhesség miatt a vilniusi gettó egészségügyi hivatala igyekezett különböző fogamzásgátló módszerek megismertetésével segíteni. Előadásokat tartottak, tanácsadó központot szerveztek nőknek. A kaunasi gettóban is felvilágosítást tartott az orvosi személyzet, és figyelmeztette a nőket, hogy mi vár rájuk, ha teherbe esnek vagy nem vetetik el a gyereket. Sokan ennek ellenére sem engedelmeskedtek, és titokban szülték meg gyerekeiket bábák segítségével. Az orvosokban volt annyi szolidaritás, hogy segítsenek a nőknek, és titokban tartották ezeket a szüléseket, ha az anya vállalta a kockázatot. Ugyanakkor az is többször előfordult Vilniusban, hogy a nőket erőszakkal vitték abortuszra a gettórendőrség tagjai. A gettókórházak nagyon rosszul voltak felszerelve, hiányzott a megfelelő ellátás, ami az abortusznál hatványozott problémát okozhatott. Dr. Aharon Pick, a Shavliban dolgozó gettóorvos arról számolt be, hogy több nő panasszal fordult a gettóbírósághoz, mivel a rossz körülmények között elvégzett abortusz miatt komoly szövődmények léptek fel. Az orvosok igyekeztek a körülményekhez képest mindent megtenni, sokszor ők is kockáztatták életüket egy-egy csecsemő megszületése miatt, és idővel a büntetés­től való félelem erősebb lett, mint a segítőkészség. Így Kaunasban és Shavliban a gettóorvosok sokszor megölték a csecsemőket, ugyanis féltek a kollektív büntetéstől. (jwa.org…) Rigában is megtörtént, hogy méreginjekcióval ölték meg a csecsemőket.

Az abortusz kérdése kapcsán felmerült a németekben a sterilizáció kér­dése is, mellyel a zsidó népességszaporodást véglegesen meg lehetett volna szüntetni. A sterilizációt azonban csak abban az esetben hajtották végre, ha egy nőnek a gettóban már két abortusza volt.

A gettóbeli körülmények dacára a zsidó emberek igyekeztek feltalálni magukat, és alkalmazkodni a németek által szabályozott élethez, jóllehet a németek a szellemi élet minden megnyilvánulását tiltották, ugyanis a társadalmi összejöveteleket rendkívül veszélyesnek tartották. Nem mű­ködhetett legálisan semmilyen vallási, kulturális, ifjúsági szerveződés. (ushmm… Moduleld=10005059) Mindezek ellenére a szellemi élet nem szűnt meg a gettókban, sőt a falakon belül a Zsidó Tanácsok segítsé­gével élénk és színes kulturális élet alakult ki. Iskolákat, könyvtárakat, színházakat, koncerteket, szertartásokat szerveztek illegálisan. Ezen kezdeményezések véleményem szerint ellenállásnak is tekinthetők, ugyanis a német hatóságok rendelkezéseit tudatosan megszegve igye­keztek fenntartani a hagyományos zsidó kultúrát, vallást.

A zsidóság számára az oktatás, a tanulás mindig is kiemelkedően fontos volt. Ezen még a gettóba zárás sem változtatott, ugyanis a fala­kon belül is nagy volt az igény az oktatás folytatására. A német tilalom ellenére igyekeztek rendszeres iskolai oktatást biztosítani a gyerekek számára. Az iskolák megszervezését nemcsak a legalitás hiánya nehe­zítette, hanem a gettókban felmerülő különböző gyakorlati akadályok. Problémát jelentett a megfelelő épületek, valamint a tanári munkaerő hiánya. Egyrészt, ha találtak is nagyobb épületet, akkor azt valamilyen fedőintézménnyel kellett leplezni, hogy az őrszemélyzet ne jöjjön rá, hogy ott iskola működik. Másrészt, nagyon sok értelmiségit a razziák során megöltek, és a gettóban élő férfiak legtöbbje egész nap dolgozott. Így arra nem volt lehetőség, hogy a korábbi tanárok folytassák munkájukat, (yivoencyclopedia.) ezért a nők kezébe került az oktatás, a legtöbb tanár közülük került ki. (Tierney 1995, 11: 649-651) Az oktatásért fizetni kellett, de sok szülő még szorult körülményei között is áldozott arra, hogy taníttassa gyerekét. Ez a vagyoni különbségekre is rávilágít, melyek a gettókban is tovább éltek. A gazdagabb, tehetősebb szülők gyerekei szá­mára volt igazán elérhető az oktatás, és minél hosszabb ideje állt fenn a gettó, annál inkább nőtt azoknak a rászoruló gyerekeknek a száma, akik nem tudtak tandíjat fizetni. A tanítás megszervezésében a Zsidó Taná­csok fontos szerepet játszottak. Titokban, nagyfokú improvizációval létre is jöttek az oktatási intézmények. (yivoencyclopedia…) Gyermekétkezte­tés leple alatt működtették az iskolákat. Természetesen ezek nagyságát meghatározta, hogy mekkora volt a gettó és mennyi gyerek jelentkezett oktatásra. Ám igyekeztek a meglévő igényekhez alkalmazkodni. A gettók­ban voltak elemi iskolák, középiskolák, egyházi és világi iskolák, de arra is volt példa, hogy főiskolát szerveztek. (Hausner 1984, 310) Azonban a gettóbeli körülmények nagyban korlátozták lehetőségeiket, elsősorban azt, hogy mit és hogyan tanítsanak. Például papírból nagyon kevés állt rendelkezésre, ebből következően nem sokat írtak, hanem inkább szóban tanítottak. Az idősebb diákok segítették a fiatalabbakat. Nem annyira új dolgok megtanítására helyezték a hangsúlyt, hanem a meglévő ismeretek felelevenítésére, ismétlésére.

A bialystoki gettóban 1942 kezdetén több mint kétezer iskoláskorú gyerek volt. Vilniusban a különböző iskolákba közel 1400 gyerek iratko­zott be, emellett a gettóban két ifjúsági klub működött, ami szintén azt szolgálta, hogy a gyerekek helyzetét valamennyire megkönnyítse. Az itteni oktatási rendszer a gettó utolsó napjáig fennmaradt és kivételesen nagy kiterjedésű volt. (yivoencyclopedia.) Baranovichiban az oktatói, nevelői feladatokat egy tapasztalt tanár, Misilewski úr látta el, aki a gyerekeknek tanulócsoportokat szervezett. De nemcsak ő, hanem a helyi jeshiva [iskola] diákjai, valamint az idős rabbik, különösen az ultra­ortodoxok, órákat szerveztek a Tóráról és a Gemaráról. (jewishgen. Baranovichi1) Tehát mind a világi, mind az egyházi oktatást próbálták megoldani a gettóban.

A helyi és a birodalmi zsidók közötti különbségtételről már volt szó. Ezt jól példázza az oktatás terén a rigai német gettó esete. A birodalmi zsidók számára a németek engedélyezték az oktatás megszervezését, így az öt és tizennégy év közötti gyerekek számára iskolákat hoztak létre. A deportálások következtében sok egykori tanár érkezett, azonban hamar rájöttek, hogy csak úgy maradhatnak életben, ha dolgoznak. Így a legtöbb férfi munkába állt, ezért az oktatás itt is a nők kezébe került. Az iskolákat közösségek szerint szervezték meg, attól függően honnan érkeztek. Például a bécsi iskola vezetője Maria Korwill volt, aki sok nőt képzett tanárrá a gettóban. A tantervet Alfred Lemberger ellenőrizte, ő korábban egy bécsi gimnáziumban tanított. A külön működő berlini iskolát szintén egy korábbi gimnáziumi tanár felügyelte. Mindebből úgy tűnik, hogy amennyire csak lehetett, igyekeztek szakszerűen tanítani. Az iskola szervezői arra is rájöttek, hogy miként motiválhatók azok a tanárok, akik napközben dolgoztak. Ételt kínáltak fel számukra, hogy így kapcsolják be őket az oktatásba.

A vilniusi Zsidó Tanács az oktatást a gyerekek számára kötelezővé tette. (Hausner 1984, 310) Az itt zajló tanítás figyelemreméltó részle­tét emeli ki egy naplóbejegyzés. Eszerint volt egy történelem-csoport, amelynek tagjai a gettó történetével foglalkoztak. A gettó egyik épületé­nek lakóit tették vizsgálat tárgyává. E célból kérdőívet készítettek és ezt felhasználva kellett a diákoknak meginterjúvolni a lakókat. A kérdések a lengyel, a szovjet és a német uralom időszakára vonatkoztak és arra irányultak, hogy a lakók hogyan viszonyultak ezen időszakokhoz. A lakók különbözőképpen élték meg ezen időszakokat, de a német megszállás kapcsán nagyon hasonló tapasztalataik voltak. A tulajdonuk, hozzá­tartozóik elvesztéséről, a megváltozott életkörülményekről beszéltek. (jewishvirtuallibrary… vilnaed) A felmérés szervezett keretben, tudomá­nyos módszerrel valósult meg.

Nem ez volt az egyedüli megjelenése a tanúbizonyság-adásnak a gettókban. Sokakban megvolt a szándék, hogy valamilyen nyomot hagyjanak maguk után. A gondolataikat, élményeiket meg akarták őrizni az utókor számára. Sokan emlék- és naplóírásba kezdtek. Ahogy Rigában Simon Dubnow, ismert zsidó történész mondta a tanítványainak: „Írjátok le és jegyezzétek fel!” (Idézi Hausner 1984: 310.) Több esetben a Zsidó Tanácsok is támogatták és felkarolták ezen kezdeményezéseket. Kaunasban Elhanan Elkes, a Tanács elnö­ke, a gettó felállításának pillanatától kezdve biztatta a zsidókat, hogy kezdjék megírni saját történetüket, jegyezzék fel az eseményeket. Ennek hatására a lakók fényképeket, rajzokat, albumokat készítettek, naplókat írtak, a hivatalos ülésekről jegyzőkönyveket készítettek. A kaunasi gettóban Elkes mellett két személy karolta fel ezt az ügyet. Egyikük, Avraham Tory, aki a Tanács titkára volt, naplót vezetett a náci rémtettekről és a gettón belüli eseményekről. Másokkal együttműködve gyűjtötte a különböző jelentéseket és a német rendelkezéseket. Chaim Nachman Shapiro szintén fontosnak tartotta a kaunasi gettó életének megörökítését. Ennek köszönhetően a gettó hároméves fennállása alatt nagyon sok dokumentumot gyűjtött össze az ott élő művészek, történészek, közgazdászok, statisztikusok segítségével. Meg akarták írni a kaunasi zsidó közösség történetét. (ushmm. secret) A bialystoki gettóban az ellenállási mozgalom tagjai egy archívumot hoztak létre. (yivoencyclopedia…) Miért volt ez ennyire fontos a zsidók számára? A német megszállás során a zsidóság szeme láttára pusztították el kultúráját. Megszentségtelenítették szent irataik, könyveik sokaságát, felgyújtották iskoláikat, zsinagógáikat, intézményeiket, feldúlták teme­tőiket. Meggyalázták mindazt, ami zsidó volt. Sokan a trauma hatására az ellenállás ezen formáját választották: feljegyezni, hogy kik voltak és hogyan éltek, megőrizni kultúrájuk egy darabját.

Az emlékezés mellett a zsidó kultúra megőrzése és fenntartása is fon­tossá vált, így a falakon belül a Zsidó Tanácsok a kulturális és művészeti tevékenységek széles skáláját szervezték meg. Színházi előadások, koncertek, irodalmi estek, kiállítások, sportrendezvények zajlottak a gettók területén.

A gettók életében a nagy (A) gettók felszámolása után egy viszonylag csendes időszak következett, mely alkalmas volt a kulturális tevékenysé­gek megteremtésére. (jewishvirtuallibrary… Orchestra) Sok értelmiségi, művész, író, költő került a gettók falai közé, akik művészetük segítségével fejezték ki érzéseiket, gondolataikat. Irodalmi munkáikban, festményeik­ben, rajzaikban tükröződött az általuk átélt fájdalom, kín. Művészetükből mind ők, mind a gettó lakói erőt tudtak meríteni. (yivoencyclopedia.) Kaunasban élt és alkotott Esther Lurie festőnő, aki több mint kétszáz képet festett a gettóban, melyekből a Tanács kezdeményezésére egy titkos kiállítást is szerveztek. (ushmm. secret) Szintén a Tanács kez­deményezésére 1942 nyarán harmincöt zenészből, öt énekesből meg­alakult a gettó zenekara, melynek karmestere Michael Leo Hofmekler lett. Kéthetente tartottak koncerteket, a gettó fennállása alatt összesen nyolcvanat, melyek megszervezésében Chaim Nachman Shapiro, a gettó oktatási és kulturális részlegének igazgatója játszott döntő szerepet. Az előadások helyszíne az egykori jeshiva épülete volt, ami akkoriban a gettórendőrség székhelyeként funkcionált. Felmerül a kérdés, hogy miért pont itt? A kérdésre válaszolva egy érdekes elgondolásra szeretném fel­hívni a figyelmet. Az értelmiségiek és ennek köszönhetően a művészek, zenészek kiemelt célpontjai voltak a német razziáknak a gettó felállítása után is. A Vének Tanácsa ezért úgy döntött, hogy úgy tudja legjobban megvédeni, megmenteni ezeket a zenészeket, hogy gettórendőröknek nevezi ki őket és felveszi a karhatalom soraiba. (jewishvirtuallibrary. Orchestra) Ez jó ötletnek tűnt, mivel a Tanács tisztában volt vele, hogy a gettórendőrség tagjait – mint említettem – csak az utolsók között fogják deportálni. (A sors különös szeszélye, hogy 1944. március 27-én a néme­tek szerveztek egy akciót a rendőrök ellen, melynek során átszállították őket a hírhedt Kilencedik Erődbe és kivégezték őket.) Mivel a zenészek hivatalosan a rendőrség épületében dolgoztak, így jelenlétük nem keltett a helyi őrökben gyanút. Kaunasban az első koncerten egyperces néma csenddel tisztelegtek a meggyilkolt zsidók előtt és rájuk emlékeztek ezen alkalommal. (jewishvirtuallibrary. Orchestra) Az első vilniusi kon-centhez – 1942. január 18. – hasonlóan a dalok itt is a veszteségről és a gyászról szóltak. Az előadásnak nagy sikere volt, sokan részt vettek rajta és a befolyt pénzösszeget a gettóban élő rászorulóknak adományozták. (holocaustmusic… vilna)

A Zsidó Tanácsok szorgalmazták ezen rendezvényeket, mivel lelkileg sokat segített az embereknek, elviselhetőbbé tette életüket. Ennek ellené­re sokan illetlennek tartották a koncerteket. Két komoly kifogást emeltek ellenük. Egyrészt az ellenzők úgy vélték, hogy a rendezvények kizáró­lag a gettó elitje számára elérhetőek (jewishvirtuallibrary. Orchestra), másrészt például Vilniusban több politikai és vallási szervezet – közöttük a Bund – bojkottálták a koncerteket, mivel tiszteletlenségnek tartották a halottakkal szemben, és röplapokon hirdették, hogy „ne legyen színházi előadás a temetőkben”. (holocaustmusic… vilna) Mindezek ellenére a rendezvények népszerűek voltak, és a legtöbben úgy gondolták, hogy igenis hasznos célt szolgálnak. Rájöttek, hogy a zene kikapcsolja az embereket, és a gyászban, a zsidó kultúra megtartásában fontos sze­repe van. (holocaustmusic… kovno) Ahogy az egyik koncerten Jacob Gens, a vilniusi Zsidó Tanács elnöke is mondta: „Mi meg akartuk adni az embereknek azt a lehetőséget, hogy néhány órára szabadnak érezzék magukat és ezt elértük. Sötét és nehéz napokon megyünk keresztül. A testünk a gettóban van, de a lelkünket nem lehet rabszolgává tenni […] Muszáj erősnek lenni testben és lélekben.” (holocaustmusic… vilna) Az előadások mellett a kaunasi gettóban számos dalt is komponáltak. Bár közülük sok elveszett, de több megmaradt a Tanács gyűjtőmunkájának köszönhetően. A leghíresebb költők és dalszövegírók Kaunasban Avrom Akselrod és Moshe Diskant, műveikben mindketten reflektáltak a get­tóban átéltek eseményekre, és kritikával illették a gettó hierarchiáját, a társadalmi különbségek kiéleződését. (holocaustmusic. kovno) A vilniusi gettóban a partizánmozgalomnak köszönhetően is sok dal született. A leghíresebb partizán dal a vilniusi ellenálló Hirsh Glik nevéhez köthető, melynek címe: „Soha ne mond, hogy a végső úton jársz”. Óriási sikere lett, átlépte a gettó falait és széles körben énekelték Európában, mielőtt még a háború véget ért volna. Emellett népszerűek voltak az Avraham Sutzkever által írt dalok, valamint Shmerke Kaczerginski partizán versei is. (holocaustmusic.  vilna)

Vilniusban működött színház, kamaracsoport, jiddis és héber kórus és egy zeneiskola is. Két kulturális intézménye volt a gettónak, melyekről mindenképpen érdemes szót ejteni. Az egyik a gettószínház, a másik pedig a gettókönyvtár. Az 1942 januárjában megnyílt színház több helyi művészt is foglalkoztatott. Zenés, táncos produkciók, verses darabok, sőt olykor drámák is szerepeltek a repertoárban. Játszottak ismert és a gettóban született darabokat egyaránt. A produkciók nagy része a zsi­dóság létével, gettóbeli helyzetével foglalkozott, érzéseiket, félelmeiket kívánták ily módon feldolgozni. (holocaustmusic… vilna) A színház több szempontból is hasznos volt. Egyrészt a jegyek eladása bevételi forrást jelentett, másrészt a gettóban élőkre nyugtató hatással volt. 1943 január­jáig 111 előadást tartottak, melyekre összesen 34.804 darab jegyet adtak el, tehát az átlagos nézőszám 313 fő volt. Az utolsó darab bemutatására a gettó fennállásának utolsó hetében, 1943 nyarán került sor; a színház az utolsó pillanatig működött.

A másik fontos intézmény a híres Mefitse Haskalah könyvtár volt. (yivoencyclopedia.) Ez az épület lett a gettó kulturális központja. Itt volt a könyvtár, egy olvasószoba, egy könyvesbolt, a gettóarchívum, a statisztikai hivatal, valamint az úgynevezett gettómúzeum. 1941. szep­tember 8-án, két nappal a gettó felállítása után elkezdték a könyvtár újjászervezését, melyben ekkor 36 ezer kötet volt. A könyvtárnak nagy forgalma volt, átlagosan 400 könyvet kölcsönöztek ki naponta. Fontosnak tartották a gettóban a kultúramentést, a kultúraőrzést. A deportálások mi­att elhagyott lakásokból, zsinagógákból az ottmaradt könyvek könyvtárba szállítását a Zsidó Tanács kötelezővé tette. Hogyan nézett ki egy tipikus nap a gettó könyvtárában? A nap a „társasági hölgyekkel” kezdődött, akiknek férjei a gettón kívül dolgoztak, őket a regények érdekelték. A gyerekek délutánonként jöttek, ők főleg a jiddis nyelven írt kalandregé­nyeket szerették. Este pedig a gettón kívül dolgozó munkások jöttek, akik a lengyel nyelvű világirodalmi klasszikusokat keresték. A legnépszerűbb olvasmányok a Háború és béke, Nyugaton a helyzet változatlan. A zsidó történelemről, a középkori üldözésről is szívesen olvastak, és igen nép­szerű volt A Musza Dagh negyven napja című regény, mely az örmény népirtás idején játszódik az Oszmán Birodalomban. 1942. december 13-án a 100 000. könyv kikölcsönzése is megtörtént. Ezen alkalomból az igazgató, Hermann Kruk ünnepséget szervezett a színház épületében. (jewishvirtuallibrary. vilnaed) Beszédében hangsúlyozta, hogy még a gettóban is milyen nagy az emberek irodalomszeretete és tudásszomja. (A holokauszt… 2004, 402)

A németek a zsidó vallást is üldözték. A gettókban a vallásos zsi­dók különböző nehézségekkel, megszorításokkal szembesültek, de igyekeztek megtartani vallási szokásaikat, amennyire ez lehetséges volt. (yivoencyclopedia.) A legtöbb gettóban a németek szigorúan megtiltották a vallási szertartásokat, nyilvános imádságokat, a zsidó ünnepek megtartását. Ezeket titokban kellett megszervezni a házakban, szobákban. Az ima és a vallásgyakorlás, akárcsak a többi kulturális tevékenység, ellenállásnak minősül. Sőt, sok ortodox zsidó számára ez volt a valódi ellenállás. (ushmm… ModuleId=10005416) Ugyanakkor a vallási ünnepek megtartásának igénye a nem ortodox, tehát nem mélyen vallásos zsidókban is megmaradt. (yivoencyclopedia.) A vallás ugyanis erősítette az identitást és komoly lelki támaszt jelentett a gettó falain belül. (ushmm… ModuleId=10005416)

A német hatóságok a helyi zsidókkal ellentétben a birodalmi zsidók számára engedélyezték a vallásgyakorlást, ennek köszönhetően zsi­nagógákat hoztak létre a közösségek, attól függően melyik városból érkeztek. Külön zsinagógája volt a kölnieknek, a düsseldorfiaknak, a kasselieknek. Például a rigai német gettóban a zsinagógákat, imaszo­bákat igyekeztek a legszebben berendezni. Szép hímzések voltak a falakon, volt Tóraszekrény, Tóraolvasó asztal. A kegytárgyak egy részét magukkal hozták, de a legtöbbet a gettóban találták. Mielőtt ugyanis ők beköltöztek volna, a nagy lett gettót likvidálták és a lett zsidók élelmiszert, ruhákat, kegytárgyakat, imakönyveket hagytak hátra. Így a később jöttek már meg tudták tartani a szertartásokat, ünnepeket. Volt a gettóban Sabbat, Pészah, Savout, Ros Hasana, Jom Kippur, Szukkot és még néhány Bar Micva is. Az imádságok, ünnepek megtartásánál komoly problémát jelentett, hogy a férfiak többsége dolgozott, így munkaidő alatt nem gyűlhettek össze. Ezért reggel, még munka előtt imádkoztak. Mivel a gettóban szombaton is dolgozni kellett, így a Sabbat szombat délután, munka után kezdődött számukra. Ha szerény körülmények között is, de minden ünnepet megtartottak. (zukunft.)

A gettókban nehézséget jelentett a vallási törvények betartása is. Például a vallásos nőknek komoly probléma volt, hogy a németek meg­tiltották a mikve, a rituális fürdő használatát. (Tierney 1995, II: 650) A rabbinikus hatóságnak, mely vallási vitákban döntött, alkalmazkodnia kellett a körülményekhez. (ushmm… ModuleId=10005416) A kaunasi gettóban ezen a téren Ephraim Oshry rabbi játszott kiemelkedő szerepet és segített a közösség tagjainak. A zsidók őt kereshették fel tanácsért a vallási előírások betartásával kapcsolatban. Igyekezett a felmerülő kérdésekre olyan válaszokat adni, melyek a rabbinikus jogalkotáson alapultak. (ushmm.   religion)

A szellemi ellenállás után fontos a fegyveres ellenállásról is beszélni. A szovjet területeken nagyon sok gettóban szerveződött földalatti moz­galom. A nagy városok esetében – például Vilniusban, Bialystokban, Minszkben – már a nagy (A) gettók felszámolását követően hozzáláttak a fegyveres ellenállás kiépítéséhez. A gettókban a zsidók egy része tudott a tömeggyilkosságokról, kivégzésekről, és tisztában voltak vele, hogy milyen sorsot szánnak nekik a németek. Így cselekvésre szánták el magukat. Ehhez azonban lőszerre, fegyverre volt szükségük, ami csempészet útján jutott a gettóba.

A gettóban kibontakozó ellenállások sajnos nem értek el komoly ered­ményeket. Ennek hátterében több tényező áll. Egyrészt, nagyon nehezen tudtak fegyvert és lőszert szerezni, amivel harcolni lehetett volna. Arra sem volt mód, hogy egységes, széleskörű ellenállási mozgalmat alakít­sanak ki, ugyanis a gettók egymástól el voltak szigetelve. Másrészt, a gettóban élőket nagyon megosztotta az ellenállás kérdése. Sokan nem akarták elhinni, hogy valóban kiirtásra ítélte őket a náci Németország. (Hausner 1984, 471) Komoly nehézséget jelentett, hogy a gettóban élők illúzióját lerombolják és elmondják nekik az igazat, hogy mit is jelent a „keleti munkára” szállítás. Nehéz volt megértetni azt, hogy akiket elvittek, azok már meghaltak. Erre a komoly bejelentésre először a vilniusi gettó földalatti mozgalma vállalkozott meglepően hamar, 1942. január 1-jén. „Aki a gettó kapuján kilépett, nem fog visszatérni […] Hitler azon mes­terkedik, hogy kiirtsa az európai zsidókat […] Nem vagyunk hajlandók vágóhídra menni, mint a birkák. Igaz, gyöngék és védtelenek vagyunk, de az egyetlen válasz, amit a gyilkosoknak adhatunk: harc. Inkább essünk el szabad harcosokként, mint hogy a gyilkosok kegyelméből éljünk tovább.” (Idézi Hausner 1984: 312) Nagyon nehéz volt az igazságról meggyőzni az embereket. Be kellett őket oltani harci szellemmel, be kellett bizonyí­tani, hogy a küzdelem nem hiábavaló, nem értelmetlen. Több esetben maguk a Zsidó Tanácsok is támogatták az ellenállást. Kaunasban arra is volt példa, hogy az ellenállási mozgalom a Tanács tevékeny közreműkö­désével igen jelentős szervezetet tudott kialakítani. Rigában pedig a get­tórendőrség támogatta aktívan az ellenállási mozgalmat. (Hausner 1984, 319-320) Ugyanakkor mind az ellenállás tagjai, mind a gettóban élők tisztában voltak azzal, hogy a fegyveres felkelés kirobbantásával a gettó lakóinak életét veszélybe sodorják, valamint siettetik a gettó felszámolá­sát. Az is komoly dilemmát jelentett, hogy a gettóban harcoljanak-e vagy szökjenek ki az erdőbe és csatlakozzanak a partizánokhoz? Több Zsidó Tanács úgy vélte, hogy semmiképpen sem helyes, hogy az ellenállás tagjai, a fiatal, életerős férfiak elhagyják a gettót, ezáltal magukra hagy­ják az öregeket, nőket, betegeket. (Hausner 1984, 315-316) Mindezek ellenére a nagyobb városok gettóiból zsidó fiatalok százainak sikerült kiszökniük a helyi, kommunista ellenállók segítségével. Ezzel megnyílt az út, hogy szabadok legyenek és a partizánok oldalán harcoljanak a németek ellen. (Arad 1999, 372) Az ellenállók körében a legfontosabb kérdést az jelentette, hogy mikor robbantsák ki a felkelést, mivel minden nappal nőtt a lebukás kockázata. Sajnos több helyen – például Lvovban, Brodyban – a véletlenek, a házkutatások vagy a deportálások járultak hozzá a cselekvésre készülő ellenállási mozgalom megsemmisítéséhez. (Hausner 1984, 320) Azzal mindenki tisztában volt, hogy amint a földalatti mozgalom megkezdi az akciót, onnantól mindennek vége. Nehéz volt vállalni a felelősséget a vég siettetéséért. (Hausner 1984, 319)

A felkelések zömmel akkor robbantak ki, amikor a németek elkezdték az előkészületeket a gettó végleges felszámolásához. Heinrich Himmler 1943. június 21-én kelt parancsára elkezdődött a megszállt szovjet területeken fekvő gettók likvidálása. Ennek értelmében minden zsidót koncentrációs táborba kellett szállítani és ott elgázosítani. Tehát a gettók felszámolása az ott élő zsidó lakosság legyilkolását jelentette. (yad-vashem.) A felkelések a legtöbb helyen nagyon hasonlóan zajlottak le. Amikor a gettó lakói észrevették, hogy a németek a gettó likvidálására készülnek, ők is felkészültek a végső harcra. Minden fegyvert, amit csak tudtak, összeszedtek. Baltákkal, késekkel, fejszékkel felszerel­kezve várták a németeket. A támadás előtt sok esetben felgyújtották a zsidók a gettót, hogy a füst és a tűz leple alatt kiszökhessenek a közeli erdőkbe. Sok felkelő a harcokban esett el vagy elfogták a németek, de sokaknak sikerült az erdőkbe menekülniük. A harc elülte után a németek kutyákkal, lángszórókkal, golyószórókkal vizsgálták át a gettókat, hogy a rejtekhelyekről előcsalogassák és megöljék az embereket. Ha nem a helyszínen végeztek velük, akkor koncentrációs táborokba szállították és elgázosították őket.

Nagy emberi erőfeszítések sora bontakozik ki a szemünk előtt. A szovjet területen működő gettók lakóit a tömeggyilkosságok, a kegyetlenkedé­sek, az éhezés, a járványok, a kényszermunka folyamatosan tizedelte, ugyanakkor igyekeztek túllépni ezeken a veszteségeken és a gettóban tett minden kezdeményezésük azt szolgálta, hogy életüket könnyebbé, elviselhetőbbé tegyék, emberi méltóságukat megőrizzék. Tragikus sor­sukat azonban ezek a közösségek sem kerülhették el, ugyanis a náci Németország kiirtásra ítélte az egész európai zsidóságot. Mindazonáltal a gettókban élők munkájának, írásainak, naplóinak, feljegyzéseinek kö­szönhetően életükről, boldogságukról, szenvedéseikről dokumentumok maradtak fenn. Nyomot hagytak maguk után, és így ezek az emberek, ezek a közösségek már nem veszhetnek el a feledés homályában. Ez­zel a tanulmánnyal is emlékezünk arra a mintegy 2,7-2,9 millió szovjet zsidóra, akik a holokauszt áldozataivá váltak.

Hivatkozott irodalom

Arad, Yichák (Ed.) 1999: Documents on the holocaust. Jerusalem, University of Nebraska Press

Hausner, Gideon 1984: Ítélet Jeruzsálemben. Budapest, Európa Kiadó

A holokauszt krónikája. (2004) Budapest, Park

Krausz Tamás (szerk.) 2005: Az ismeretlen fekete könyv. Budapest, Pannonica

Tierney, Helen 1995: Women's Studies Encyclopedia. II. Westport, Greenwood Press

http://www.deathcamps.org/occupation/jaworow%20ghetto.html
http://www.deathcamps.org/occupation/kolomyja%20ghetto.html
http://www.freeweb.hu/eszmelet/55/arad55.html
http://www.holocaustmusic.ort.org/places/ghettos/kovno/
http://www.holocaustmusic.ort.org/places/ghettos/riga/
http://www.holocaustmusic.ort.org/places/ghettos/vilna/
http://www.holocaustresearchproject.org/ghettos/bialystock.html
http://www.holocaustresearchproject.org/ghettos/brody.html
http://www.holocaustresearchproject.org/ghettos/judenrat.html
http://www.holocaustresearchproject.org/ghettos/minsk.html
http://www.holocaustresearchproject.org/ghettos/riga.html
http://www.jewishgen.org/databases/belarus/pinskghetto-yalkutmoreshet.htm
http://www.jewishgen.org/yizkor/Baranovichi1/bar110.html
http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/Holocaust/Kovno_Orchestra.html http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/Holocaust/vilnaed.html
http://www.jwa.org/encyclopedia/article/womens-health-in-ghettos-of-eastern-europe
http://www.pinskjews.org.il/eng/history03.asp
http://www.ushmm.org/museum/exhibit/online/kovno/children/children.htm
http://www.ushmm.org/museum/exhibit/online/kovno/labor/label8.htm
http://www.ushmm.org/museum/exhibit/online/kovno/religion/religion.htm
http://www.ushmm.org/museum/exhibit/online/kovno/secret/secret.htm
http://www.ushmm.org/wlc/en/article.php?ModuleId=10005059
http://www.ushmm.org/wlc/en/article.php?ModuleId=10005416
http://www.yad-vashem.org.il/about_holocaust/chronology/1942-1945/1942/chronology_1942_33.html
http://www.yivoencyclopedia.org/article.aspx/Ghettos/Life_in_Ghettos
http://www.zukunft-braucht-erinnerung.de/holocaust/konzentrations-und-vernichtungslager/606.html