Az 1999 tavaszán végrehajtott bombázás óta eltelt idő megmutatta, hogy a NATO akciója nem érte el meghirdetett céljait. A tekintetben is számos bizonyíték került napvilágra, hogy a NATO vezetői szándékosan félrevezették a közvéleményt a koszovói és általában a balkáni helyzettel kapcsolatban.
Mi lett az eredménye a NATO Jugoszlávia elleni támadásának?
Ma, a NATO 78 napig tartó jugoszláviai bombázása után és a koszovói NATO-ellenőrzés bevezetését követően (1999. június 10–12.) valamivel több, mint egy évvel, a mainstream média rendkívül szűkszavúan foglalkozik komolyabban a háborúval és annak következményeivel. Ennek egyik oka lehet, hogy a NATO-bombázás és az egy évig tartó megszállás nem váltotta valóra a NATO deklarált céljait, sőt, az intervenció következtében a korábbinál magasabbra szökött az etnikai erőszak szintje, kezdetben az albán etnikummal, később pedig az összes etnikai kisebbséggel szemben. Jan Oberg norvég külügyi elemző szerint például “a Balkán legnagyobb etnikai tisztogatása (a menekülők százalékaránya alapján) a 45 000 NATO-katona szeme láttára történt” a megszállt Koszovóban.
Igaz, a NATO-nak végső soron sikerült Belgrádot rávennie arra, hogy kivonja a szerb hadsereget Koszovóból, a bombázás azonban kiváltotta a szerb katonai választ az albán etnikummal szemben, aminek bekövetkeztét maguk a NATO-tisztviselők is előre megjósolták, s ami nem a szerbek indokolatlan aljasságának volt következménye, hanem ésszerű katonai megfontoláson alapult. A civil lakosság elűzése leggyakrabban ott fordult elő, ahol a leghevesebb harcok folytak, főleg a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (KFH) által ellenőrzött területeken. Az EBESZ szavaival megfogalmazva, a menekültáradat elindításának célja “a fő kommunikációs utak nyitva tartása volt, hogy elláthassák a szerb erőket nyersanyaggal, üzemanyaggal és élelmiszerrel”.
Annak ellenére, hogy a NATO tagadott bárminemű együttműködést a lázadó erőkkel a bombázások alatt, magasrangú NATO-tisztviselők ma már elismerik, hogy a KFH gerillái “állandó telefonkapcsolatban álltak a NATO-val”, és hogy a NATO “szorgalmazta” a fő KFH offenzívát (Paul Richter: Los Angeles Times, 2000. június 10.). Clinton elnök 1999. március 24-én kijelentette, hogy a bombázás fő célja “az elrettentés egy még véresebb támadástól az ártatlan koszovói polgárokkal szemben”, a bombázás azonban exponenciálisan fokozta a támadásokat (ezáltal a NATO is hozzájárult az albánok szenvedéseihez), így a cél is nyilvánvalóan megvalósulatlan maradt.
Mivel a bombázásokat követően az erőszak fokozódott, a NATO-tisztviselők sietve kijelentették, hogy a szerb támadásokra és a lakosság elűzésére mindenképpen sor került volna a szerbek “Patkó Hadműveletnek” nevezett, előre elkészített terve alapján. A bombázások előtt azonban egyszer sem esett szó ilyen tervről, a Német Külügyminisztériumnak a háború előtt készült jelentése pedig egyenesen tagadta, hogy a szerbek koszovói akciói “etnikai tisztogatások” lettek volna; ehelyett úgy vélik, a szerb katonai hadjárat célja egy felkelés elfojtása volt. Az a tény, hogy Belgrád beengedett 2000 EBESZ megfigyelőt Koszovóba (bár az EBESZ kontingens létszáma sosem haladta meg az 1400 főt), és erősen ellenezte eltávolításukat a NATO-bombázás előtt, szintén valószínűtlenné teszi egy előre eltervezett “Patkó Hadművelet” létezését.
D. Heinz Loquai nyugalmazott német dandártábornok és jelenlegi EBESZ tanácsadó a legújabb, Der Kosovo-Konflikt: Wege in einen Vermeidbaren Krieg (A Koszovó Konfliktus: Út egy Elkerülhetetlen Háborúhoz) című könyvében bemutatja, hogy a Német Külügyminisztérium két héttel a háború kezdete után tett kijelentése, miszerint olyan hírek birtokában van, amelyek megerősítik a “Patkó Hadművelet” létezését, teljes egészében koholmány, amely bulgáriai jelentésekből származik, valamint a NATO katonai propagandistáinak képzelődése volt. Mindez azonban nem akadályozta meg a NATO háborús apologétáit a hazugság ismételgetésében – amely a Hadműveleti Szövetséges Erőket (Operation Allied Force) igazolta –, hogy a fenyegető terv végrehajtása a Koszovóban élő albán lakosság elűzését jelenti. (2000. június 11-én George Robertson megkérte Jonathan Dimbleby-t az ITV-ben, hogy “képzelje el, mi történt volna, ha közel 2 millió menekültet űznek el, …ha Milosevicsnek sikerült volna az etnikai tisztogatás”.)
A NATO által 1999 márciusában-áprilisában előidézett erőszakhullám hatására a NATO-tisztviselők irányt váltottak és kijelentették, hogy az új legfőbb céljuk a koszovói albánok gyors és biztonságos visszajuttatása otthonaikba. A NATO-nak sikerült a média segítségével a tömeges exodusra adott válaszként lefestenie a bombázást, nem pedig annak okaként. Azonban ez az új cél is csupán részben valósult meg – a Koszovóból elmenekült albánok valóban gyorsan hazatértek, ám biztonságukat és jólétüket számos tényező veszélyeztette. Egyedül a NATO-bombák több száz menekülő albánt öltek meg vagy sebesítettek meg súlyosan. A NATO halálos fürtös bombákat és gyengített urán lőszereket egyaránt használt Koszovóban, olyan fegyvereket, amelyek veszélyeztették a hazatérők hosszú távú biztonságát. A mai napig közel 100 ember halt meg, és több száz a sebesült a felrobbanó repeszbombák miatt. A gyengített urán lövedék okozta sugárzásos megbetegedés áldozatainak számáról, miként Irak esetében is, csak később lesz elképzelésünk.
A NATO-bombázás erősen megrongálta az infrastruktúrát is, aminek a helyreállítása igen lassan folyik. A NATO nagyvonalúsága nagy részben kimerült a pusztítás és gyilkolás eszközeinek előteremtésében: a Jugoszlávia elleni katonai hadműveletek becsült költsége meghaladja a 10 milliárd dollárt, míg a humanitárius segélyre és Koszovó helyreállítására fordított anyagi eszközök jóval az 1 milliárd dollár alatt maradnak. Így százezrek maradtak hajlék és munkahely nélkül, nélkülözve a legalapvetőbb életfeltételeket is.
A NATO-megszállással a jogrend sem lett biztosítva Koszovóban. Ennek okai egyrészt a pusztítás, a szegénység valamint a háború okozta elkeseredett gyűlölet, másrészt az 1244-es ENSZ-határozat nyílt megsértése volt, amely a KFH lefegyverzésére szólított fel, a KFH azonban a NATO fennhatósága alatt egyesült a “Koszovói Védelmi Alakulatokkal” (Kosovo Protection Corps), s így a korábbi fegyveres lázadó erők legálissá és legitimmé váltak. Ez a tény, valamint a NATO elfogultsága a KFH-val szemben és általában a szerbek ellenében, segített intézményesíteni a bűn, az erőszak, a mindent átható félelem rendszerét, amely főként a szerb, roma és török kisebbségeket érintette hátrányosan, bár kedvezőtlenül hatott a legtöbb koszovói albánra is. Ráadásul a szervezett bűnözés keresztül-kasul behálózta a térséget. A Nemzetközi Válság Stáb (International Crisis Group) egyik jelentése szerint Szerbia délkeleti területein (a tulajdonképpeni Koszovó és Szerbia egyes részei), ahol a KFH hatása a mai napig a legjobban érvényesül, vezet keresztül a Törökországot Nyugat-Európával összekötő, heroin szállításra használt “balkáni út”.
El kell azonban ismerni, a NATO-nak sikerült “megleckéztetnie” a szerbeket. De valójában miből állt ez a lecke? Semmi esetre sem abból, hogy a nyugati lelkiismeret számára elfogathatatlan az etnikai tisztogatás. A NATO állítólag azért viselt hadat, hogy véget vessen Koszovóban az etnikai tisztogatásoknak, és bár egy 1999. június 9-én született egyezmény kikötötte, hogy a NATO “biztonságos környezetet fog létesíteni és fenntartani minden koszovói polgár számára”, a NATO-megszállás alatt a szerb és roma lakosság mintegy 60–90%-a hagyta el mégis Koszovót, főleg a KFH zaklatásai, házgyújtogatások és gyilkosságok elől. A koszovói zsidók és törökök többsége szintén elmenekült. Vagyis a NATO 12 hónapos megszállásának legnagyobb “eredménye”, hogy az ellenőrzése alatt Koszovóban mégis sor került nagymértékű, több etnikumot is érintő tisztogatásra. A média továbbra is azt hangsúlyozza, hogy a NATO a nehéz körülmények ellenére is megtesz minden tőle telhetőt, a gazember pedig Milosevics. Nem veszik észre, hogy az egyetlen “lecke” amit a NATO a szerbeknek valóban megtanított, az a “Ne húzzatok ujjat velünk” leckéje – amely mentes minden morális tartalomtól.
A NATO politikája a mai napig, bár eltelt egy év, nem hozott békét és stabilitást Koszovóban és a Balkánon. Koszovó törvényesen még mindig Jugoszlávia része, ám a NATO protektorátusa alatt az albánok és a KFH kezére került, lehetővé téve számukra, hogy valós etnikai tisztogatást folytassanak itt. Így Koszovó a gyűlölet és erőszak katlanává vált, valószínű kiindulópontjaként további instabilitásnak és háborúskodásnak. Mivel a NATO nem hajlandó nagy anyagi erőforrásokat áldozni az újjáépítésre, ezért nem tud megoldást felmutatni és nincs kézzelfogható “menekülési stratégiája”. A történet nem “humanitárius beavatkozásról” szólt, hanem az erő felelőtlen használatáról, tovább rontva az eleve rossz helyzeten, amit fennkölt retorikával lepleztek.
***
A cikk forrása a “Degraded Capability: The Media and Kosovo Crisis” című könyv. Philip Hammond és Edward S. Herman szerkesztette, az előszót Harold Pinter írta. A könyv a következő részekből áll: “Jugoszlávia lerombolása a Nyugat által”, “Látni az ellenséget” valamint “A világ beszámolója a háborúról”. A tanulmányok célja, hogy megkérdőjelezzék a média tudósításai által szerzett információt a háborúról, kritikai vizsgálatokon keresztül. A 23 nemzetközi közreműködő között található David Chandler, Diana Johnstone, John Pilger, Peter Gowan, Raju Thomas, Thomas Deichmann és Jim Naureckas. Ez a könyv “alapvető olvasmány” (George Gerbner), “lenyűgöző kötet” (Robert McChesney), amely átfogóan tárja fel a “nyugati médiában tapasztalt leegyszerűsítéseket, démonológiát, elhomályosításokat, a passzivitást és részrehajlást” (Peter Golding).
(Az itt közölt részletet fordította: Schmied Júlia.)
