Ronald Reagan halálát követően számos nekrológ látott napvilágot a hazai sajtóban. Ezek vizsgálata alapján kirajzolódik a jelenkori Reagan-mítosz, összefüggésben az Egyesült Államok és a mai Kelet-Közép-Európa sajátos viszonyával.

Elfogultság és objektivitás a gyászban

Egy-két kivételtől eltekintve a magyar sajtó a túláradó szeretet és tisztelet jegyében vett búcsút Ronald Reagantől, aki 2004 júniusában halt meg, életének 94. évében. Az egykori elnök már a nekrológok¹ címeiben is megdicsőült. A Népszabadságban “Reagan szabadsága” (Révész Sándor), a Magyar Nemzetben “A final good-bye, Mr. President” (Lovas István) volt a búcsúztató írás címe. Legmesszebb a Hetek ment el, ahol egy nagy lapon két cím is olvasható volt: “Aki legyőzte a Gonosz Birodalmát”, valamint “Újkori Mózes”. Ugyanez a hangütés jellemezte az Élet és Irodalmat, ahol Hahner Péter nekrológjának címében Reagan mint “egy kedves kaliforniai” szerepelt.²

A fent említett írások éppen a gyász figyelemfelkeltő hatása miatt nagy jelentőséggel bírhatnak a tekintetben, hogy a szélesebb közvélemény mit tud és mit gondol az elhunytról. Hogy tehát a későbbiekben kinek mi jut majd eszébe Reagan elnöki tevékenységéből és általában a nyolcvanas évek Amerikájáról, azt nagymértékben befolyásolják az elmúlt hetekben megjelent nekrológok. Ez azonban egy elfogódott és elfogult műfaj, amivel persze maguk a szerzők általában nem törődnek, nem néznek szembe. Ebből a szempontból a fenti sorban kivételt képezett a piacvezető Népszabadság rovatvezetője és publicistája.

Természetesen Révész Sándor osztja a többségi véleményt, miszerint Reagan személyiségének és elnöki politikájának – legalábbis számunkra – legfontosabb eleme a Gonosz legyőzése, és ez alapján az egykori republikánus politikusból már-már emberfeletti hőst formál. Cikkének kétharmada ezt a karaktert mutatja be, építi fel. Az elfogulatlanság és objektivitás látszatát keltve, írása végén néhány negatívumra is rámutat. “A Reagan-doktrínának volt három hiányossága, és a neokonzervatív változat valamennyit megőrizte. 1. Nem nézett szembe az Egyesült Államok belső demokráciájának hiányosságaival s azokkal a normákkal, amelyeket a demokratikus világ többségével szemben nem fogad el (halálbüntetés, Nemzetközi Bíróság, hadijog stb.). 2. A szegénységgel szembeni föllépésben nem hajtott végre ugyanolyan fordulatot, mint a zsarnoksággal szembeni föllépésben. 3. Úgy támogatott a nagyobbnak tűnő gonosszal szemben kisebbnek tűnő gonoszokat (Reagan például magát Szaddámot), hogy a támogatásnak nem voltak a diktatúra leépítése felé mutató politikai feltételei.”

Révész hárompontos bírálatából az első tulajdonképpen nem releváns, a másik kettő viszont olyan eufemizmus, amely sejteti: a szerzőnek van fogalma a Reagan-éra sötét oldaláról, de – mint valami gyógyszer esetében – kellemetlen mellékhatásnak igyekszik beállítani azt, ami valójában a történet lényege. Révész első “kritikai” pontja azért nem releváns, mert Reagan “a demokratikus világ többségével szemben” nem várt el többet demokráciából és emberi jogokból, mint ami az Egyesült Államokat jellemezte. Az Egyesült Államok belső “demokráciájának” (talán mondjuk így: társadalmi és államrendjének) hiányosságaival való szembenézés eleve fel sem merülhetett, hiszen Reagan és a korszak vezető ideológusai (politológusai) számára az amerikai politikai rendszer per definitionem maga a demokrácia volt. A kifinomultabb weberiánus szerzők, mint pl. Arend Lijphart is a demokrácia egyenértékű modelljeit vizsgálták a fejlett világban, és ezek egyike – kétszáz éves alkotmányának köszönhetően a rangidős – volt az amerikai.

A második és a harmadik kritikai pontoknál Révész eufemizmusa tévedésekkel keveredik. Reagan igenis végrehajtott fordulatot a szegénységgel összefüggő kormányzati politikákban, csak éppen nem a javítás szándékával, hanem oly módon, hogy az állami támogatás megvonása a reménytelenségre és az elszegényedésre ítélt olyan rétegeket, amelyek addig – a harmincas, illetve a hatvanas évek szociális reformjainak köszönhetően – számíthattak legalább valamiféle minimális anyagi biztonságra. A “kisebbnek tűnő gonoszok”, vagyis a Washington támogatását élvező diktatúrák ügyében is történt változás; Reagan dicséretére legyen mondva, a pozitív irányban. Egy idő után ugyanis Reagannek látnia kellett, hogy a vazallusainak számító zsarnokok (Pinochet, Galtieri, Marcos, Mobutu stb.) helyzete hosszú távon nem lehet stabil. E felismerésből származott az ellenőrzött demokratizálás politikája, a “békés átmenet”, amely lényegében az uralmi forma látványos megváltozását jelentette, miközben a tartalomnak csak szerény mértékben kellett módosulnia³ . Révész ezt éppen hogy Reagan és kormányának pozitívumai között említhetné, csakhogy ez esetben el kellene ismernie, hogy ezek a brutális rezsimek korábban függelmi viszonyban, helyenként üzleti alárendeltségben álltak Washingtonnal – természetesen Reagan tudtával és egyetértésével.

Színészet és politika

Ronald Reagan az ötvenes években lett közéleti szereplő, a hollywoodi színészek érdekképviseletének vezetőjeként. A hírhedt McCarthy-féle boszorkányüldözések idején nyíltan nem vádolta be “kommunistagyanús” kollégáit, viszont mára kiderült: az FBI informátorainak listáján szerepelt⁴ . Később hosszú éveken át a General Electric politikai szóvivőjeként működött, majd pedig – előadásainak sikerét látva – mögé állt az egész kaliforniai tőke. Így lett előbb kormányzó, majd elnökjelölt s végül elnök.

A filmszínészi előélet Reagan politikusi jellegzetességének és teljesítményének meghatározó eleme volt. “Reagan kormányzóként és elnökként tovább élte azt a szerepet, amelyet több mint ötven filmjében korábban már eljátszott: ő volt a tipikus hős, aki a reménytelen helyzet ellenére sem adja fel. Az Egyesült Államoknak pedig pont ilyen hősre volt szüksége” – olvashatjuk a Hetekben Lukács Andrástól. Hiba lenne ugyanakkor azt gondolni, hogy a reagani kormányzás programja vagy a külpolitikában definiálható “Reagan-doktrína” közvetlenül az elnök jelleméből vagy az általa filmen és a politikában megformált hőskarakterből származott volna.

Reagan elnöki programja szorosan összefüggött az őt támogató üzleti csoportok érdekeivel. Az ötödik sebességbe kapcsolt antikommunista hisztéria szükséges volt ahhoz, hogy politikailag igazolni lehessen a hadiipari komplexum állami megrendeléseinek évi tíz százaléknál gyorsabb növekedését. Amikor azonban Reagan látta (kénytelen volt látni), hogy ez az eszeveszett fegyverkezési hajsza milyen kolosszális pénzügyi problémákhoz vezet, megpróbált korrigálni, maga állt az újabb enyhülési forduló élére. Az irányváltásra az Irán–kontra ügy adta meg az alkalmat⁵ ; az 1986 végén tetőző botrány következményeként Reagan megszabadulhatott a keményvonalas Caspar Weinberger hadügyminisztertől és olyan neokonzervatív figuráktól, mint például Richard Perle. A fordulatra állítólag felesége is ösztönözte: Nancy sem akarta, hogy Ronnie kizárólag az agresszív, militarista elnök jelmezében kerüljön be az amerikai történelem képeskönyvébe.⁶

Reagan színész-elnöki teljesítményét dicséri, hogy az utókor – vagy legalábbis a gyász idején a nyilvánosság előtt megszólalók többsége – elsősorban nem tartalmi, hanem formai tényezők alapján tekint rá vissza. Mindenki tudhatja már: ő volt a nagy kommunikátor. A nyilvános beszédben óriási rutinja volt, könnyen eljutott a szívekig és a lelkekig, bármilyen előadást tudott fűszerezni anekdotákkal, az amerikaiak számára ismert történetek, jelenetek, bölcsességek felidézésével. Egy ilyen nagypapát bárki elfogadna; mindaddig, amíg nem tudja: megnyerő modorát Reagan sokszor a figyelem elterelésére vagy egyenesen a közönség félrevezetésére használta. Reagant nem igazán érdekelte, hogy mekkora valóságtartalommal bír az, amit mond. Amikor erre valaki rámutatott, zseniális fordulatokkal tudott kifarolni a kellemetlen helyzetből. Ennek csúcsteljesítményét nyújtotta, amikor az “Irán–kontra” botrányban hazugságon kapták. Azt állította ugyanis, hogy nem volt tudomása a piszkos ügyletekről, miközben a vizsgálat ennek ellenkezőjét derítette ki. Az elnök a tévékamerák előtt üzent a népnek, körülbelül így: “Amikor azt állítottam, hogy nem volt közöm ezekhez az ügyekhez, szívem szerint az igazságot mondtam. A tények sajnos azt mutatják, hogy a dolgok másképpen állnak.”

Nagy kérdés, hogy az “Irán–kontra” ügy miatt Reagant miért nem helyezték vád alá és próbálták meg elmozdítani hivatalából, mint ahogy az másfél évtizeddel korábban egy másik republikánus elnökkel, Richard Nixonnal történt. Vétke súlyosabb volt Nixonénál, és messze közveszélyesebb volt annál, ami miatt Bill Clintont próbálták meg leváltani. Valószínű, hogy 1987-ben még túl közel volt a Watergate-ügy, és Amerikát járatta volna le az impeachment megismétlése. Másrészt viszont Reagant személyében nem tartották annyira veszélyesnek a törvényhozók, mint a korábbi kaliforniai elnököt. Nixon más eset volt: kissé megszállott, kissé paranoiás, s mivel ismerte a hatalmi technikák csínját-bínját, beláthatatlan következményekkel járt volna, ha megússza a Watergate-botrányt. Az idős Reagan távolról sem volt ennyire önjáró; Shultz külügyminiszter és a két Baker (a pénzügyminiszter és az elnöki kabinetfőnök) kézben tartotta a kormányzat ügyeit, miközben az elnök nagyokat szunyókált vagy lovagolt. Amerika vesztett volna többet, ha egy újabb elnöke távozik megszégyenülve. Ugyanakkor Reagan munkatársaival nem volt ennyire kegyes a sors: nem volt az amerikai történelemben még egy adminisztráció, amelynek ilyen sok tisztségviselője kényszerült távozásra különféle hivatali visszaélések miatt.⁷

Idealizmus és pragmatizmus a külpolitikában

A Hetek Lukács Andrása és a Népszabadság számára publikáló Gere Ádám írásaiban egyaránt hangsúlyt kap az elhunyt politikus idealizmusa.⁸ “Reagan politikája – ahogyan beszédei is – világos és lényegre törő volt, ami elsősorban személyes hitének és világnézetének volt köszönhető” – írja Lukács. Gere cikkéből a rovatvezető által nagy betűkkel kiemelt szövegrészlet ugyanezt hirdeti: “Olyan idealista volt, akinek sikerült eszméit valóra váltania. Az ideák számítanak. Ez volt a hidegháború cinikus politizálásával ellenkező reagani forradalom jelszava.” Reagan azonban inkább csak eljátszotta az idealistát. Hatalmas fordulatokat volt képes végrehajtani mind a pénzügy-, mind a külpolitikában, amelyekre persze jórészt a saját maga által kreált kudarcok és zsákutcák miatt volt szükség.

Az eszmékhez, értékekhez, ideákhoz való következetes ragaszkodást már csak azért is nehéz Reagan személyével összefüggésbe hozni, mert tudvalevő, hogy egy F. D. Rooseveltre kitartóan szavazó demokrata ifjúból lett ő a későbbiekben a jobboldal bajnoka. Elnöki politikájának lényegi mozzanata a New Deal hagyományával való szakítás; annak a társadalompolitikának vetett véget tehát, amelyről korábban azt állította, hogy a nagy depresszió idején az ő családját is megmentette. “Bár Reagan, az ember aligha volt lélektelen, Reagan, a politikus elárulta azokat a szociális programokat és a szakszervezeti mozgalmakat, amelyekben egykor oly elkötelezetten hitt” – írta egy rá emlékező, őt majd negyven évvel ezelőtt többször is meginterjúvoló kaliforniai újságíró.⁹

A hazai nekrológokban visszatérően megjelent az a motívum, miszerint Reagan szakított a Nixon–Kissinger-féle enyhülési politikával, magyarul elutasította az elnyomó szovjet rendszerrel kialakított partneri viszonyt, az iránta tanúsított toleranciát. Nos, ez a vélekedés nem helytálló, mert az enyhülési politikával már Reagan elődje, Jimmy Carter is szakított. A hetvenes évtized végének demokrata elnöke mellett Zbigniew Brzezinski nemzetbiztonsági főtanácsadó alakította ki az offenzív külpolitikát. A világ diktátorait – legyen szó akár az argentin tábornokokról vagy az iráni mullahokról – nem kis mértékben zavarta, hogy Carter és kormánya állandóan az emberi jogokkal zaklatja őket. Reagan ebből a szempontból nem jelentett veszélyt; ennek köszönhető, hogy beiktatása után rögtön kiszabadulhattak a Teheránban fogva tartott amerikai állampolgárok. Amikor kitört a falklandi válság (a brutális argentin junta tengerészei elfoglalták a brit koronához tartozó szigetcsoportot), Reagan csak hosszas hezitálás után biztosította támogatásáról Margaret Thatchert. Jusson eszünkbe az is: Reagan idején a Fehér Ház kis kedvence volt Nicolae Ceauşescu, a magyargyűlölő romániai pártfőtitkár, pusztán azért, mert kisebb-nagyobb kérdésekben szembefordult Moszkvával. Ceauşescu pozitív megítélése akkor érte el csúcspontját, amikor Románia a Moszkva által szervezett bojkottal dacolva részt vett az 1984-es Los Angeles-i olimpiai játékokon. “Reagan ösztönösen utálta a kommunista bűnösöket” – írja Lovas. Ha ez esetleg így is volt, személyes érzelmeit háttérbe szorította, amikor módja nyílott megkülönböztetett bánásmódban részesíteni Romániát.

Reagan enyhén szólva nem volt válogatós a tekintetben, hogy kikkel fogjon össze a szovjetek és más főgonoszok ellen. Neki köszönhetjük a tömeggyilkos Szaddám Huszeint és a fanatikus Oszama bin Ladent is. Mulatságos volt nézni, ahogyan az elmúlt egy-két évben komolynak látszó nyomozások folytak annak felderítésére, hogy vajon volt-e kapcsolat Szaddám és Oszama között. Hogy együttműködés nem volt, az egészen biztos; valamiféle indirekt és áttételes kapcsolatot persze ki lehet mutatni, ha valaki nagyon ragaszkodik ahhoz. Sokkal fontosabb azonban, hogy ezt a két személyt külön-külön fűzték szoros szálak az amerikai kormányhoz, amely mindkettőjük számára erkölcsi és anyagi támogatást nyújtott; felszerelte és kiképezte őket. Ennek az amerikai kormánynak a feje volt Ronald Reagan, aki pontosan tudta, hol milyen zsarnokok és halálbrigádok működnek washingtoni támogatással. Hogy mennyiben volt a szabadság barátja, az látható például abból is, hogy megvétózta azokat a kongresszusi határozatokat, amelyek szankcióval sújtották volna a dél-afrikai apartheid rezsimet.

Amennyiben persze – részben éppen a fentiekből kifolyólag – elismerjük Reagan és politikája szerepét a szovjet zóna destabilizálásában, ennek módozatait is érdemes konkretizálni. Reagan ugyanis nemcsak a hadiipart turbósította, hanem a titkosszolgálatot is. A CIA minden addigi műveleténél nagyobb akciókba kezdett Lengyelországban és Afganisztánban. A lengyel Szolidaritás szakszervezet illegalitásba szorult aktivistái közvetlenül az AFL-CIO szakszervezeti szövetségtől kapták a segélyt (pénzben és eszközökben), valójában azonban a földalatti csatornákat a hírszerzés működtette. Amikor tehát mostanában azt halljuk, hogy Reagan hálát érdemel a rendszerváltás elősegítéséért, akkor nem szabad megfeledkezni a kivitelezés főszereplőjéről, a CIA-ról sem.

Reagan és a hidegháború vége

Révész Sándor a reagani külpolitikát hosszabb távú történelmi perspektívában szemléli. Értelmezésében a Reagan-doktrína “nem kötődik a neokonzervatív fölfogáshoz, de még a republikánushoz sem. Előzménye a demokrata párti Truman containment politikája és az ugyancsak demokrata Kennedy kemény karibi politikája; ellentéte a republikánus Nixon–Ford–Kissinger-vonal”. Ennek a korszakolásnak – mely az 1969–1976 (–1980?) közötti időszakot egyfajta kitérőként jelöli meg – nemcsak az a gyengéje, hogy hiányzik belőle Eisenhower, Johnson és Carter besorolása. Az angolul nem feltétlenül tudó olvasót Révész nem tájékoztatja arról, hogy a containment szó jelentése feltartóztatás. Ez lényegében annyit jelentett, hogy nem engedni a Szovjetunió, ill. a szovjet érdekszféra további terjeszkedését (azon túl, ami 1947–49-re kialakult). Ennek aligha lehet folytatása a Reagan-doktrína, amennyiben Révész ez utóbbit a szovjet érdekszféra és a szovjet rendszer felszámolásaként, lerombolásaként, felgöngyölítéseként jellemzi. A doktrína szintjén ezt nem Trumanra vagy Kennedyre lehet visszavezetni, hanem az Eisenhower-kormány 1953–61 közötti külügyminiszterére, John Foster Dullesre, aki valóban a visszaszorítás (roll back) jelszavát hirdette meg. Más kérdés, hogy a gyakorlatban nem sokat tett az ügy érdekében. Még kevesebbet tett Kennedy, akinek – Révész szerint “kemény” – karibi és általában véve latin-amerikai politikájának legfontosabb új eleme a fejlesztési segélyek meghirdetése volt. Kubával kapcsolatban – az újságíró célzása nyilván erre utal – JFK éppen hogy letett arról, hogy Fidel Castro rendszerét erőszakkal megdöntsék.¹⁰

Mindezeket a történelmi tényeket félretéve Révésznek valami miatt fontos, hogy Ronald Reagan külpolitikáját a hidegháborús időszak demokrata elnökeire vezesse vissza. Ennek egy magyarázata lehet: összezavarni a demokratákkal inkább szimpatizáló baloldaliakat, elvárni tőlük a pozitív viszonyulást Reagan irányában, általában pedig azt a látszatot kelteni, mintha a politikai orientáció és hovatartozás kevésbé volna meghatározó tényezője a külpolitika alakításának, mint a jellem vagy az erkölcsi tartás.

Összezavarodás ellen érdemes olyan komoly történészekhez fordulni, mint például Eric Hobsbawm, aki magyarul is hozzáférhető könyvében (A szélsőségek kora) behatóan foglalkozik azzal a kérdéssel, amelyet a hazai publicisták Reagan halála után nekrológjaik középpontjába állítottak. Kiderülhet, hogy ezek az eszmefuttatások tulajdonképpen a másfél évtizeddel ezelőtti ad hoc elemzések felmelegített változásai csupán. Hobsbawm így fogalmaz:

“Mivel a Szovjetunió összeomlása gyakorlatilag egybeesett a Reagan-korszak végével, az amerikai publicisták természetesen azt állították, hogy ez a Szovjetuniót megtörő és leromboló harcos amerikai kormánynak köszönhető. (…) Nem kell komolyan vennünk ezt az 1980-as évekből származó keresztes lovagi verziót. Semmi jele annak, hogy az amerikai kormány számított volna a Szovjetunió közeli összeomlására, vagy hogy bármiképpen is felkészült volna a bekövetkeztére. Azt természetesen szerette volna, ha a szovjet gazdaságot állandó nyomás alatt tudja tartani, de saját titkosszolgálata (tévesen) úgy informálta, hogy a szovjet gazdaság jó állapotban van, s képes továbbra is a fegyverkezési verseny folytatására. Az 1980-as évek elején a Szovjetunióról még mindig azt gondolták (szintén tévesen), hogy továbbra is magabiztos globális offenzívában van. Maga Reagan elnök, függetlenül a beszédeit írók frázisaitól s attól is, mi minden fordult meg nem éppen kristálytiszta elméjében, ténylegesen hitt a Szovjetunió és az USA együttélésében, s ezt nem a kölcsönös nukleáris terror elrettentő egyensúlyában gondolta el. Arról ábrándozott, hogy a világ teljesen megszabadul a nukleáris fegyverektől. S ez volt az álma a Szovjetunió Kommunista Pártja új főtitkárának, Mihail Gorbacsovnak is.”¹¹

Később Hobsbawm felteszi az alapvető kérdést és megadja a választ is. “Vajon a hidegháború lezárulása idézte elő a szovjet rendszer bukását? A két jelenség történetileg különbözik egymástól, bár nyilvánvalóan össze is kapcsolódott.” A hidegháború kezdettől fogva egyenlőtlen felek küzdelme volt, a szocializmust azonban mégsem a kapitalizmussal való konfrontáció ásta alá. “Ezt inkább két tényező együttes hatása idézte elő: saját egyre nyilvánvalóbb és súlyosabb gazdasági defektusai egyfelől, másfelől a sokkal dinamikusabb, fejlettebb és meghatározóbb kapitalista világgazdaságnak a szocialista gazdaságokra gyakorolt egyre fokozódó nyomása. (…) A vasfüggöny mögé zárva még a gazdaságtalan és gyengülő központi irányítású tervgazdaság is életképes volt – talán lassan megroppan, de rövid távon semmiképpen sem omlik össze. A szocializmust az tette sebezhetővé, hogy az 1960-as évektől állandó kölcsönkapcsolatban állt a kapitalista világgazdasággal. Az 1970-es években a szocialista vezetők úgy döntöttek, hogy kihasználják a világpiac adta új előnyöket (az olajárakat, a könnyű kölcsönöket stb.) ahelyett, hogy gazdasági rendszerük megreformálásának nehéz kérdésével foglalkoztak volna, gyakorlatilag saját sírjukat kezdték ásni (…). A hidegháború paradoxona volt, hogy végül nem a konfrontáció győzte le és terítette a földre a Szovjetuniót, hanem a détente.”¹²

Az efféle paradoxonokra való nyitottság azonban mind Révésztől, mind Lovastól távol áll, de legalábbis a nekrológba nem szüremkedik be. Egészen hasonló szellemiségű és kicsengésű írásaik között a különbség talán csak annyi, hogy Lovas ezt az alkalmat is kihasználja arra, hogy személy szerint is támadja Kovács Lászlót és Medgyessy Pétert a politikusok, Avar Jánost és Bolgár Györgyöt pedig az újságírók közül.

Hobsbawmhoz hasonlóan értékeli a reagani politikát Jonathan Steele, a The Guardian egykori moszkvai, jelenlegi bagdadi tudósítója. “Reagan csillagháborús projektje nem juttatta csődbe és a reformok útjára a Szovjetuniót, ahogy azt rajongói állítják. Ismétlődő állásfoglalásokban csakúgy, mint költségvetési döntéseiben Gorbacsov világossá tette, hogy Moszkva nem zavartatja magát egy kétséges fegyverrendszertől, amely nem adja Washington kezébe az »első csapás képességét« még legalább tizenöt évig, ha egyáltalán. A Szovjetunió belső okoknál fogva omlott be, nem utolsósorban azon hibák következtében, amelyekkel Gorbacsov a saját reformjai által kiváltott ellentmondásos folyamatokra reagált. Reagan mindössze egy szemtanú volt, aki kevéssé fogta fel, mi is zajlik. Azzal, hogy második ciklusában utat adott az enyhülésnek, 180 fokos fordulatot hajtott végre, amit az európai békeaktivisták milliói már korábban követeltek. A hidegháború végét az enyhülés tette lehetővé, és Reagan elvakult antikommunizmusa nélkül legalább négy évvel korábban bekövetkezhetett volna” – írja a veterán külpolitikai újságíró, aki Reagan eredeti szovjet politikáját összességében hisztérikusnak és kontraproduktívnak látja.¹³

Reagan gazdasági öröksége

A külpolitikánál is több zavar jellemzi Reagan gazdaságpolitikájának megítélését. Itt a ködösítés élharcosa Gere Ádám, aki hosszabb ideje a Hayek Társaság elnöki minőségében tevékenykedik Magyarországon. Gere szerint “a kínálati oldalra épülő gazdaságpolitika” (supply side economics, gyakoribb magyar fordításban: kínálati gazdaságtan) a Reagan-korszakban kipróbált doktrína lett, és egyik legnagyobb híve nem más, mint Bill Clinton. Rejtély, hogy Gere ezt honnan veszi, illetőleg honnan veszi a bátorságot, hogy ezen a téren is visszaéljen az olvasó esetleges tájékozatlanságával. Az olvasó szerencséje, hogy éppen 2004 júniusában jelent meg magyarul is – két kötetben, összesen 4980 forintos áron – Bill Clinton önéletrajza (Életem), amelyben Gere állítását maga az érintett cáfolja meg az alábbi megfogalmazásban:

“A deficit az úgynevezett kínálati közgazdasági elmélet elkerülhetetlen eredménye volt. Ennek lényege az, hogy minél jobban csökkentjük az adókat, a gazdaság annál jobban nő, és a növekedés az alacsonyabb kulcsok mellett nagyobb adóbevételt eredményez, mint amilyet korábban a magasabb adókulcsokkal. Ez természetesen nem működött, és a deficit az 1980-as évek fellendülő időszakában robbanásszerűen nőtt. Bár a kínálati elmélet számtanilag hibás, közgazdaságtanilag aljas, a republikánusok kitartottak mellette egyrészt az adókkal szembeni ideológiai averziójuk miatt, másrészt mert rövid távon jó politika volt. A »költs többet, adózz kevesebbet« jelszava jól hangzott, és jó érzés lehetett mondogatni is, csak éppen gödörbe taszította országunkat, és beárnyékolta gyermekeink jövőjét.”¹⁴

Az ún. kínálati gazdaságtan Arthur Laffer közgazdász munkássága nyomán valóban a reagani gazdaságpolitika egyik sarokköve lett; ez képezte a nagy (főként a felsőbb jövedelmi rétegeket érintő) adócsökkenések tudományos alátámasztását. A tézis szerint a magasabb jövedelműeknek nyújtott adókedvezmény az egész gazdaságot hozza lendületbe, így az általános prosperitáson, a foglalkoztatás bővülésén keresztül végül a szegényebbekhez is eljut, nekik is előnyös. Leszivárog, lecsorog a jólét, angol kifejezéssel: trickle-down. Ha volt valami, amitől a gazdaságpolitika terén Bill Clinton az 1992-es kampányban elhatárolta és aztán kormányzása idején is távol tartotta magát, az a trickle-down economics volt, amelynek téziseit tapasztalati úton cáfolta a Reagan-korszakban lezajlott jövedelmi differenciálódás.¹⁵

Gere Ádám talán nem, de Hahner Péter mindenképpen tudja Reaganről: “a leggazdagabb amerikaiak még gazdagabbak lettek elnöksége idején, a legszegényebbek pedig még szegényebbek”. Ennek jelentőségét viszont könnyen csökkenthetjük, ha odaírjuk a mondat elé: “egyes szakértők szerint”, illetve kiegészítjük azzal: “a történészek nyilván még sokáig fognak vitatkozni azon, hogy e folyamatban mekkora szerepet játszott a Reagan-kormányzat tevékenysége”. Biztos is, hogy fognak vitatkozni, hiszen ismerünk elfogult történészeket, akik nem is igyekeznek megvizsgálni a szóban forgó kormányzat gazdaság- és szociálpolitikáját és intézkedéseit összefüggésbe hozni az időszak társadalmi folyamataival.

Igényesebb szerzőknek legalábbis feltűnne, hogy a nyolcvanas évek amerikai gazdaság- és társadalompolitikája meglehetősen lehangoló tájképet hagyott maga után. Reagan nyolcéves országlása alatt hatalmasodott el az amerikai társadalmat sújtó két rettenetes probléma: az AIDS és a kemény drog. Az elnök politikájának mindkettőhöz köze volt. Reagant a kezdet kezdetén felvilágosították az ismeretlen, ámde pusztító AIDS-betegség terjedéséről. Ő azonban ezt a problémát a szőnyeg alá söpörte, mondván: a kór valószínűleg Isten büntetése a homoszexuálisoknak. Legalább százezres nagyságrendben lehetett volna csökkenteni az áldozatok számát, ha az elnök időben nyújt támogatást a kutatásnak és az ismeretterjesztésnek. A kábítószerválság elhatalmasodásához azzal járult hozzá, hogy gazdaságpolitikája aláásta a szegény rétegek foglalkoztatását és segélyezését. Mindkét hatás tükröződik abban, hogy a republikánusok azóta se bírnak 10–15 százaléknál nagyobb támogatást szerezni a fekete lakosság körében.

Gere cikkének gazdaságra vonatkozó szakasza egyébként is hemzseg a pontatlan, megtévesztő vagy kifejezetten buta megfogalmazásoktól. Használja például a “carteri stagfláció” kifejezést, holott a stagfláció (az infláció és a munkanélküliség egyidejű növekedése) a nixoni időszakot jellemezte, maga a kifejezés is akkor keletkezett. Carter kormányzása idején a gazdaság már dinamizálódott, amit az 1979-től bevezetett szigorú monetáris politika akasztott meg. Gere olyképpen dicséri a monetarizmust, hogy annak kárát Carternak, érdemeit Reagannek tudja be. A Reagan idején megindult “páratlan gazdasági növekedés” említésekor elfelejt szólni arról, hogy Reagan a háború utáni időszak legmélyebb recessziójával kezdett, és a gyors növekedés 1982 után azért vált lehetségessé, mert az általa “kiszámítható” jelzővel illetett, roppant szigorú monetáris politikát fellazították, egyidejűleg pedig szigorították a költségvetési politikát – még adóemelés is történt. Ez Gere világképébe nem illeszkedik, nem is szól róla, holott Reagan érdemeként lehetne elkönyvelni, hogy amikor a deficit – részben a megalapozatlan adócsökkentések következtében – óriásira kezdett nőni, akkor két adóemelést is végrehajtott. Ezek az 1981-es adócsökkentés miatt elvesztett források egyharmadát hozták vissza az állam számára. Fontos azonban látni, hogy ezúttal az alacsonyabb jövedelműek terhei nőttek; végeredményben tehát a Reagan-korszak csak a magas jövedelmű amerikaiak számára eredményezett nettó adócsökkenést.¹⁶ Hahner Péter tudni véli, hogy a reagani politika következményeként megsokasodott pénzügyi problémák nem is voltak olyan súlyosak: “utódainak sikerült megszabadulni az államadósságtól”. Legelőször is: nem az államadósságot, hanem a deficitet építették le, és nem általában az utódok, hanem konkrétan Bill Clinton. Ahhoz pedig, hogy Clinton a deficitet el tudja tüntetni (egy rövid időre), szakítani kellett a reagani gazdaságpolitikával: fogyókúrára kellett szorítani a hadiipart, és emelni kellett az adókat és bővíteni a foglalkoztatást. Ezek természetesen olyan részletek, amelyek Hahner figyelmét szisztematikusan elkerülik.¹⁷

Reagan gazdaságpolitikáját kezdetben az elnökaspiránsként vele versengő George Bush hasonlította a vudu mágiához (woo-doo economics), és ez a megítélés azóta, a következmények ismeretében csak megerősödött a szakmai berkekben. Az pedig egyenesen abszurd, hogy Gere még Kína és India gazdasági sikereit is a reagani korszakváltás érdemeként tünteti fel (“több százmillió embert mozdított ki a szegénységből”). Amihez Reagannek az ún. harmadik világban ténylegesen köze volt, az éppen hogy Gere állításának és sugalmazásának ellentéte. Az IMF és a Világbank¹⁸ tevékenységét 1981–82-ben az eladósodott országok pénzügyi helyzetének kezelése felé irányították, mégpedig azzal a küldetéssel, hogy a nagy (főként észak-amerikai) kereskedelmi bankok kintlevőségeit az utolsó centig próbálják meg behajtani, tekintet nélkül a szociális, gazdasági és politikai következményekre. Ami ezután jött, azt Latin-Amerikában “elveszett évtized”-nek nevezik. Fekete-Afrika ugyanezen időszakban vált fehér folttá a gazdasági fejlődés világtérképén. A pénzügyi kizsigerelés következményei pedig nem egyszerűen az állami kiadások lefaragásában és ennek nyomán a szociális problémák súlyosbodásában ragadhatók meg, hanem sok esetben polgárháborús helyzetek kialakulásában, egész állami struktúrák összeomlásában.

Felszabadulás és köztérnévadás

Révész Sándor, az egykori “demokratikus ellenzék” szellemi hagyományának ápolója Kelet-Európa felszabadítóját tiszteli Ronald Reaganben. Furcsa ez azért, mert 1989-ben és még jó ideig azután ez az irányzat váltig tagadta, hogy a régióban lejátszódott politikai fordulatnak köze lenne az amerikai nyomásgyakorláshoz. Az 1989-es fordulatot nem lehetett volna (hitelesen) forradalomként ünnepelni, ha az elemzés fókuszába nem a civil társadalom öntudatra ébredése, hanem Reagan erőteljes fellépése és Gorbacsov visszavonulása kerül. Úgy tűnik, ez a beállítás mára megváltozott. Reagan felszabadítóvá avatása leértékeli mindazokat a helyi erőket (másképp gondolkodókat, aktív ellenállókat stb.), akiknek korábban a rendszerváltozást “köszönhettük”. Lehet ez egyfajta lélektani folytonosság azzal az időszakkal, amikor a Szovjetunió képében volt felszabadítónk, és ez aktuálisan a gyámság hivatkozási alapjául is szolgált. Egyeseknél a gyám iránti lelki igény vezethet oda, hogy az aktuális gyámban egyszersmind felszabadítót lássunk, de lehet persze szó arról is, hogy az aktuális gyám a maga pozíciójának megerősítése végett alakítja ki magáról a felszabadító imázsát is.

A felszabadítás a Hetek tudósítója számára is vezérmotívum. Márer György New Yorkból azt írja Reaganről: “ő volt az újkori Mózes, aki kivezette mind az orosz népet, mind Kelet-Európát abból az elnyomásból, amely gátat vetett a fejlődésnek, és veszélyeztette a világbékét”. Ezen előjáték után nem lehetett már meglepődni azon, hogy egy Budapesten élő amerikai üzletember javasolta: fővárosunkban nevezzenek el teret a nemrég elhunyt Ronald Reaganről. A kezdeményező személy nem akárki: Stephen A. O’Connor, a Budapest Business Journal (BBJ) kiadója és vezérigazgatója, aki tizenkét éve él Magyarországon. Szerinte nemzetünk ezzel is kifejezhetné háláját azért, amit a néhai színész-politikus a hidegháború befejezéséért, illetve térségünk felszabadításáért tett.

O’Connor úr javaslatának jogi természetű problémájára a neves sajtólevelező, Del Medico Imre hívta fel a figyelmet. Az amerikai üzletember (és a kezdeményezést helyeslő magyar barátai) figyelmét elkerülte, hogy Budapesten egy fővárosi rendelet értelmében személyről csak legkorábban huszonöt évvel halála után lehet utcát elnevezni. “Negyedszázad után többnyire kiderül, hogy méltó-e valaki az utcanévre.”

Az üzletemberi javaslat egyébként konkrét javaslatokat is tartalmazott: a Roosevelt vagy a Szabadság teret javasolta elsősorban átnevezésre. Ezek politikai üzenete egyértelmű. A jobboldali és a liberális történelemszemlélet szerint Roosevelt a hibás Jaltáért, a vasfüggönyért, Európa kettéosztásáért, a negyvenéves szovjetizálásért. Reagan felszámolta ezt a szomorú örökséget, ez indokolná a korszellemet követő névcserét. Másrészt Reagan a szabadságot hozta; ez a másik nagy tér átnevezhetőségét indokolja (ráadásul ott található az USA budapesti nagykövetsége is). Del Medico mindezek miatt annak ellenére ellenzi a gyors keresztelőt, hogy Reagant nagy elnöknek tartja. A jogi ellenvetésen túl azonban mindkét konkrét javaslat problémás, hiszen – szerinte – Roosevelt is nagy elnök volt, a Szabadság tér pedig az 1849-es vértanúságra emlékeztet nevével, és ezt talán mégsem volna szerencsés felülírni 1989-cel (már amennyiben egyáltalán Reagan ez utóbbi “hősének” tekinthető).

Valószínű azonban, hogy a városvezetés huszonöt év múlva is zavarban lesz, ha O’Connor úr vagy más ismét előáll a javaslattal. Könnyen lehetséges, hogy egy ahhoz hasonló helyzet alakulna ki, mint amilyen a 2004-es “Teleki-ügy” volt. A szoborállítás kezdeményezői az elveihez ragaszkodó mártír miniszterelnöknek akartak tiszteletet adni, míg az ellenzők az egykori arisztokrata politikus nyíltan vállalt antiszemitizmusát és a zsidótörvények meghozatalában, végeredményben tehát a holokauszt előkészítésében játszott szerepét kifogásolták.

Budapesten nem sok amerikai politikusnak van utcája, tere vagy szobra.¹⁹ Általában nem sok a külföldi név az utcatáblákon. Ha ezt lemaradásnak tekintjük, és egyben célunk az Egyesült Államokban megtestesülő szabadságeszmény hirdetése, úgy érdemes régebbi, konszenzusos személyeket felidézni. Benjamin Franklin, a tudósként is elismert “alapító atya”, Thomas Jefferson, a Függetlenségi Nyilatkozat megszövegezője vagy Abraham Lincoln, a rabszolgák felszabadítója (és mellesleg a Republikánus Párt alapítója) ilyennek tekinthető. Ronald Reagan nem az.

Felhasznált cikkek

D. A.: Budapest, Reagan tér? (Népszabadság, június 25.)

Del Medico Imre: Térnevek az idő rostáján (Népszabadság, július 2.)

Gere Ádám: Az ideák számítanak. Búcsú Ronald Reagantől (Népszabadság, június 14.)

Hahner Péter: Búcsú egy kedves kaliforniaitól (Élet és Irodalom, 2004. június 11.)

Lovas István: A final good-bye, Mr. President (Magyar Nemzet, 2004. június 12.)

Lukács András: Aki legyőzte a Gonosz Birodalmát (Hetek, 2004. június 11.)

Márer György: Újkori Mózes (Hetek, 2004. június 11.)

Révész Sándor: Reagan szabadsága (Népszabadság, 2004. június 7.)

Jegyzetek

¹ Az itt tárgyalt megemlékezések vonalvezetésétől elüt Avar János cikke (“Rea­gan főszerepe”, Magyar Hírlap, 2004. június 7.), amelyet érdemeire való tekintettel itt nem tárgyalunk. A szerzővel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy az 1980-as években írt könyve (Az elnök szerepében Ronald Reagan, Budapest: Magvető Kiadó, 1988) alapján a hazai reaganológia úttörőjének és legtekintélyesebb képviselőjének tekintjük.

² Hahner Pétertől, aki történész, elvárható lett volna, hogy legalább a szövegben megemlítse: az elhunyt elnök csak a színészpályának köszönhetően lett kaliforniai, az onnan több ezer kilométer távolságra, a keleti és a nyugati partvidék között félúton található Illinois államban született és nőtt fel. (A születési adatokat l. Hahner Péter: Az Egyesült Államok elnökei, Budapest: Maecenas, 1998. 305. o.)

³ L. bővebben Jochen Hippler: A demokratizálás mint uralmi forma, Eszmélet 29. sz.

⁴ Forrás: Hahner Péter i. m. 306. o.

⁵ L. erről Sidney Blumenthal: The u-turn that saved the Gipper: After Iran-contra, Reagan ditched the right and embraced Gorbachev, The Guardian, 2004. június 10.

⁶ Reaganné szerepét a külpolitikai fordulatban (abban, hogy Reagan gyakorlatilag az enyhülés politikája felé vette az irányt) kiemeli például Hugh Brogan brit történész, l. “Ronald Reagan”, The Guardian, 2004. június 7.

⁷ Néhány név a hosszú sorból: Oliver North, John Poindexter, Richard Secord, Casper Weinberger, Elliott Abrams, Robert C. McFarlane, Michael Deaver, E. Bob Wallach, James Watt, Alan D. Fiers, Clair George, Duane R. Clarridge, Anne Gorscuh Burford, Rita Lavelle, Richard Allen, Richard Beggs, Guy Flake, Louis Glutfrida, Edwin Gray, Max Hugel, Carlos Campbell, John Fedders, Arthur Hayes, J. Lynn Helms, Marjory Mecklenburg, Robert Nimmo, J. William Petro, Thomas C. Reed, Emanuel Savas, Charles Wick. Ld. William Rivers Pitt: Planet Reagan, www.truthout.org , június 7.

⁸ Megjegyzendő, hogy Reagan búcsúztatásának időszakában, tehát 2004 nyarán egyes publicisták (itthon például Gömöri Endre) George W. Busht jellemezték az amerikai politikában ritkaságszámba menő idealista politikusként, ami ugyanúgy féligazság, mint Reagan esetében.

⁹ Robert Scheer: “A Nice Guy’s Nasty Policies”, Los Angeles Times, 2004. június 8.

¹⁰ A Warren-bizottság jelentésében kételkedők (vagyis akik nem hiszik, hogy Lee Harvey Oswald magányos merénylőként végzett az elnökkel) között nem kevesen vannak, akik szerint a Kuba ügyében elrendelt visszavonulónak Kennedy elnök halálához is köze lehetett, ti. a maffia nem vette jó néven az elnök puhányságát, megfutamodását.

¹¹ Eric J. Hobsbawm: A szélsőségek kora. A rövid 20. század története 1914–1991, Budapest: Pannonica Kiadó 1998. 240. o.

¹² L. Hobsbawm i. m. 241–242. o.

¹³ L. Jonathan Steele: “He lied and cheated in the name of anti-communism: From Iraq, Reagan didn’t look so freedom-loving”, The Guardian, 2004. június 11.

¹⁴ Bill Clinton: Életem (2. kötet), Budapest: Ulpius-ház, 2004. 16. o.

¹⁵ A Reagan-korszak az amerikai középosztály zsugorodásának gyorsulását hozta. Azoknak a háztartásoknak az aránya, amelyeknek jövedelme a medián­jövedelem 75 és 125 százaléka közé esik, 1967 óta csökkenőben volt. Ez a folyamat vált dinamikusabbá a nyolcvanas években, és a középkategóriából kilépő családok inkább lefelé, mint fölfelé hagyták el ezt a zónát. L. erről James W. Loewen: Lies My Teachers Told Me: Everything Your American History Textbook Got Wrong, New York: Touchstone, 1995. (203. o.).

¹⁶ A Kongresszus költségvetési hivatalának adatai szerint 1980-ban egy kétgyermekes, közepes jövedelmű család jövedelmének 8,2 százalékát fizette be jövedelemadó formájában és 9,5 százalékát béradóként (lényegében ez a társadalombiztosítási hozzájárulás). Nyolc évvel később a jövedelemadó-hányad már csak 6,6 százalék volt, a béradóhányad viszont 11,8 százalék, a kettő együtt tehát növekedést mutatott. L. bővebben: Paul Krugman: “The Great Taxer”, The New York Times, 2004. június 8.

¹⁷ Megjegyzendő, hogy hat évvel korábban megjelent könyvében Hahner pontosabban és szigorúbban fogalmazott. Eszerint Reagan elnöksége alatt “az Egyesült Államok jelentős sikereket könyvelhetett el, és a történészeknek még nem sikerült pontosan feltárni, mennyiben tulajdonítható ez Reagan politikájának, és mennyiben volt ő puszta haszonélvezője egy kedvezőbbre fordult gazdasági és nemzetközi helyzetnek. Annyi azonban bizonyos, hogy több államadósságot halmozott fel, mint valamennyi elődje összesen, s ennek még nem lehet előre látni valamennyi következményét” (Hahner i. m. 310. o.).

¹⁸ A Washingtonban székelő Nemzetközi Valutaalap és Világbank vezetésének személyi összetétele gyakorlatilag a néhány saroknyi távolságra levő Fehér Házban dől el, mivel az Egyesült Államok rendelkezik a legnagyobb részesedéssel a két intézmény alaptőkéjében. Ezáltal politikájukra is meghatározó befolyással bír, elsősorban a pénzügyminiszter illetékes helyettesén keresztül.

¹⁹ Frekventált emlékhelynek tekinthető a Lánchíd pesti hídfőjénél elterülő Roosevelt tér és a városligeti Washington-szobor.

A cikk rekonstruálja a szocializmus elméleti és politikai-történeti fogalmát, s így beleáramlik folyóiratunk hasábjain folyó polémiába. A szerző rámutat, hogy a szocializmus fogalmának többrétegűsége és változó értelme nem választható el az emberek természetes szükségleteitől (az ingyenes oktatástól, egészségügytől stb.), de egyetemessé válásához gazdasági fejleménnyé kell kiteljesednie, amely az állam és a tőke gyámkodásának leküzdését foglalja magában.

Az a történelmi időszak, amelyet a szocializmusban való össztársadalmi csalódottság jellemzett, úgy látszik, a vége felé jár. Az ideológiai útjelzők szemünk előtt cserélődnek fel, a politikai harc mezején új pártok és mozgalmak jelennek meg szocialista hangütésű jelszavakkal és politikai célkitűzésekkel. A liberalizmus dáridója a széles orosz rónán immár magától is kifulladóban. Az uralkodó rezsimet talán már csak a kommunista revánstól való rettegés tartja vissza, hogy hivatalosan is felvállalja a szocialista ideológia valamiféle mérsékelt változatát. Ám nincs kizárva, hogy ez mégiscsak bekövetkezik, hiszen görcsös igyekezet tapasztalható a szociáldemokrácia egyes európai etalonjainak meggyökereztetésére az oroszországi talajon. Mindez aligha hajtja a vizet a jelenleg uralkodó elit malmára; mindazonáltal a hazai ellenzéknek és kvázi-ellenzéknek előbb-utóbb meg kell határoznia elvi viszonyát a szocializmushoz. A feladat alól nem lehet kibújni a régi jelszavak ismételgetésével vagy a nyugat-európai szociáldemokrata koncepciók naiv kivonatolásával. Ahogyan egy nemrégiben zajlott vitán helyesen elhangzott, itt az ideje, hogy komoly elméleti elemzés alá vessük történelmi tradíciónkat, feldolgozzuk a felhalmozott tapasztalatot, újrafogalmazzuk a szocializmus alapvető eszmei normáit és értékeit.¹ Ez magában foglalja a kritikus önelemzést és a szocializmus mint meghatározott ideológia és történelmi gyakorlat mindenoldalú önmegújítását.²

Bármennyire eltávolodtak is a marxizmustól a jelenlegi szocialista ideológia különféle változatai, mély világnézeti alapjai tekintetében korunk szocializmusa továbbra is szorosan kötődik a marxi történetfilozófiához. Marx paradigmatikus meglátásai a szocializmusról, a kapitalizmusról, a kommunizmusról és helyükről a történelmi folyamatban gyakorlatilag kétségbevonhatatlanok maradtak. A korrekciók leginkább felületes módosításokra korlátozódnak, vagy hozzáigazgatások az éppen adott történelmi szituációhoz. Így hát, első megközelítésben, a “kapitalizmus” elvont fogalma továbbra is olyan társadalmat jelöl, amelyben a tőke és a bérmunka viszonyai uralkodnak, a “szocializmus” pedig olyan társadalomra utal, amelyben megjelennek az adásvétel, a bér- és profitviszonyok keretein kívül eső élettevékenységek. A “kommunizmus” terminussal egyfelől a piaci és áruviszonyokon kívüli emberi kapcsolatok jövőbeni uralmára céloznak, másfelől egy sor olyan kísérletre, mely e viszonyokat a jövő helyett már a jelenben meg kívánja valósítani. Világos, hogy a “szocializmus” és a “kommunizmus” kifejezés valami közös és egymáshoz közeli tartalmat jelöl, eltekintve a jelenvaló állapotok történelmi értékelésétől. A szocialisták elfogadják a világot olyannak, amilyen, és csak részletekben és fokozatosan módosítják azokat a jellemzőit, amelyek megértek a változásra. A kommunisták viszont alapjukban kívánják megrendíteni a fennálló világrend szociális és gazdasági tartóoszlopait, s ez aztán együtt jár az átalakítás politikai eszközeinek túlértékelésével és a társadalmi utópizmus túltengésével ideológiájukban és gyakorlatukban. Ennél részletesebb különbségtételre jelen elemzésünkben nincsen szükség.

A szocializmus és a kommunizmus különböző változatai nagymértékben átfedik egymást, elhatárolásuk bonyolult és gyakran semmitmondó. Általánosságban elfogadhatjuk azt a tézist, hogy a modern szocializmus magában foglalja a kommunizmust, mondhatni, “szélső baloldali” komponenseként. Másfelől a történelmi valóság nyomására a kommunista ideológiába és gyakorlatba is beágyazódnak szocialista elemek, bármi legyen is egyébként a kommunisták felfogása erről a valóságról. Úgy tűnik, ez a helyzet a jövőben is fennmarad, ami persze nem zárja ki a különböző történelmi módosulásokat sem a szocializmusban, sem a kommunizmusban.³

De még ha fenntartjuk is a szocializmus és a kommunizmus mint a “közeli” és a “távoli” jövő közötti viszony hagyományos képletét, vajon mondhatjuk-e, hogy ennek a viszonynak jelentősége van a belátható történelmi perspektívára nézve? Úgy látszik, semmiképpen, hiszen a 20. század egész tapasztalata azt bizonyítja, hogy míg a bérmunka–tőke viszonyok uralkodóak a világban, a szocializmus csak az első lépéseinél tart. A megelőzésre vagy a történelem menetének felgyorsítására irányuló kísérletek végül is részben sikertelennek bizonyultak, ami a szocializmus különféle “megtagadásai”-hoz vezetett, válságjelenségekhez a szocialista mozgalomban, sőt a liberális ideológia revánsához és a durva kizsákmányolás gyakorlatához a különböző országokban.

A jelenlegi történelmi periódusban, véleményünk szerint, nem lenne ésszerű globális történelmi változások bekövetkeztében bizakodni, ehelyett fontos felismernünk a valóság néhány olyan, fokozatosan létrejövő és világméretekben megszilárduló elemét, amelyeket már most is szocialistának nevezhetnénk. A szocializmus felülkerekedése, nem is szólva a kommunista tervek megvalósulásáról, még messze van. De a globális gyakorlatban a “szocialisztikusság” zárványait sem lehet eliminálni. A szocializmus jövőjét éppen ezeknek a “szocialisztikus elemeknek” a kibontakozásában látjuk, amelyek már a 20. században bebizonyították életképességüket.

Vegyük most sorjában szemügyre ezen “szocialisztikus elemek” felhalmozódását a társadalmi élet gazdasági, szociális, politikai és ideológiai szférájában a 20. század folyamán, illetve a közeljövő perspektívájában.

Szocializmus és gazdaság

A 20. században a szocializmus elméletének és ideológiájának általánosan elfogadott tézise volt, hogy a gazdaságban a szocialista fordulat lényege a magántulajdonról a társadalmi tulajdonra való áttérés (a társadalmasítás). Ugyanez a tétel vált a legkülönbözőbb cáfolatok tárgyává a szocializmus más ideológiai táborokat képviselő kritikusainak munkáiban, jóformán már az Oroszországban 1917 után végrehajtott társadalmi kísérlet első éveitől kezdve.⁴ Jelenünkben, a század vége felé, a szocialista gondolkodás és gyakorlat ezen koncepciója sok tekintetben módosult. Politikai téren fontos jelenség, hogy a legutóbbi években a klasszikus elképzelések legszilárdabb képviselői is (mint például az FKP vagy a brit Munkáspárt) feladták a “társadalmasítás” eszméjét. A magántulajdonnal és a “piacgazdaság”-gal folytatott közvetlen politikai harctól már régen eltávolodott nyugati szociáldemokráciának ezt a beállítottságát viszont sokan úgy fogják fel, mint eszmei és politikai kapitulációt, mint a “szocializmus eszméinek” teljes vereségét, miután a 20. század gazdasági fejlődésének gyakorlata revideálta őket.

Azonban a gazdaság szocialista átalakítására irányuló 20. századi kísérletek tanulsága korántsem korlátozódik erre a negatív eredményre. Ahogyan arra egyes tanulmányokban helyesen rámutatnak, revízióra nem a tulajdon “társadalmasítás”-ának eszméje szorul, hanem ennek az a történelmi változata (az ideológiában és a gyakorlatban), amely a 20. században uralkodott.⁵ Ez a változat bizonyos mértékben szükségszerű volt, és abból a leegyszerűsített képletből indult ki, miszerint társadalmi tulajdon = állami tulajdon. Ennek megfelelően “társadalmasítás”-on azt értették, hogy nacionalizálni kell a termelést, és az államot kell megtenni a termelőeszközök alapvető (sőt nemritkán egyetlen) tulajdonosának. A nacionalizációnak éppen ez az aktusa indította útjára az állami tulajdon többé vagy kevésbé kiterjedt szektorainak megjelenését Ázsia és Európa, Afrika és Amerika legkülönbözőbb államaiban.

Miért nem tekinthető azonban az állami tulajdon “szocialisztikus elem”-nek a modern gazdaságban, és miért kell a jövő feladatának tartanunk a valóságos szocialista “társadalmasítás”-t? Az elvi válasz az, hogy a szóban forgó formaváltás nem hozza magával a már létező gazdasági rendszer lecserélését. Az állam mint tulajdonos csak kis részben, gyakran csak névleg különbözik a hagyományos vagy modern értelemben vett tulajdonostól; lényegében éppúgy a tőke képviselője marad, mint a magántulajdonos. A bérmunkának a magán-, illetve az állami vállalatnál alkalmazott formája pusztán a kizsákmányolás körülményeinek vagy fokának különbségét jelenti, az állam egyébként egyáltalán nem mindig humánusabb kizsákmányoló. Mind az állami, mind a magántermelés célja változatlanul a maximális haszon kinyerése, ráadásul távolról sem feltétlenül a társadalom szükségleteinek minél teljesebb kielégítése jegyében. Éppen ellenkezőleg: a termelés méreteinek növekedtével és irányításának fokozódó centralizációjával (ami közös tendenciája mind a magán-, mind az állami tőkének) szükségszerűen előáll a monopolizmus, ennek természetéből fakadóan pedig a társadalom különféle gazdasági eszközökkel történő rákényszerítése arra, hogy szükségleteit éppenséggel egy meghatározott módon és szinten elégítse ki. A termelés és fogyasztás tekintetében szakadatlanul egységesülő modern gazdasági világrend keretei között a konkurenciáról zengő mítoszok a “szabad piac” olyan trubadúrjainak lelkiismeretét (?!) terhelik, mint Hayek és Popper. Hasonlóképpen a “fejlett szocializmus” dalnokainak – mint pl. Koszolapov – történelmi számlájára írandó a “társadalmi tulajdon” mítosza egy százszázalékosan állami gazdaságban.

Így hát az állami tulajdon önmagában se nem szocialista, se nem kapitalista, a dolog a termelés céljain múlik. Ezek pedig gazdaságilag “Vespasianus kora óta” egyelőre változatlanok: profit, gazdasági célszerűség, a lehető legnagyobb jövedelmek megszerzése, avagy, marxista terminológiával élve, a legnagyobb értéktöbblet kisajtolása.

Ha “szocialisztikus elemek”-et keresünk a mai gazdaságban, ezeket leginkább a termelés azon ágaiban és szféráiban lelhetjük föl, amelyek ilyen vagy olyan szempontból “nem profitábilisak”, vagy nem szolgálhatnak értéktöbblet-létrehozás közvetlen alapjául. És itt egy érdekes megfigyelést tehetünk: a 19. századi német nacionalizációtól kezdve, “társadalmi tulajdon”-ba jobbára olyan területek kerülnek, amelyek vagy a termelés általános feltételeinek biztosításával kapcsolatosak (kommunikáció, közlekedés, közművek), vagy az úgy nevezett “szolgáltatási szférá”-ba tartoznak (oktatás, tudomány, kultúra). Minthogy mindezen szféráknak megvan a maga “termelés”-e, finanszírozásuk mégiscsak elsősorban a társadalmi jövedelemből történik, az állami költségvetés támogatására szorulnak. Mondhatni, egy olyan szociális termelésről van szó, amely a társadalmi termék átcsoportosításának és fogyasztásának szféráját szolgálja ki. És e tekintetben még Oroszország történelmi tapasztalata sem negatív – az állami közlekedésről, a postáról, az egészségügyről, a tudomány, az oktatás, a kultúra szférájáról mint a termelés különös típusairól van szó –, megvannak a vívmányai; jóllehet kétségtelen, hogy ha ténylegesen vannak is itt jelen “szocialisztikus elemek”, ezek meglehetősen gyengék, tekintettel e területeknek már szóba került periferikus voltára a társadalom történelmi fejlődésének ipari időszakában. (Futólag megjegyezve: a “posztindusztriális társadalom”-nak – például toffleri értelemben vett – fogalma oly feltűnően ideologisztikus, hogy ennek a ma különben közkeletű megkülönböztetésnek az alkalmazásától egyelőre eltekinthetünk.)

A szocializmusnak a liberális és konzervatív táborból felhangzó bírálata különös figyelmet szentelt az állami gazdálkodásra jellemző tervszerűség momentumának, éppen erre vezették vissza mint politikai következményt az autoritárius és totalitárius kormányzási technikát.⁶ Mindazonáltal a 20. század gazdag tapasztalata e tekintetben is azt mutatja, hogy egy adott társadalom gazdaságának tervszerű irányítása nem feltétlenül kizárólag a szocialista átalakulás jellemzője. A 20. század történetében a többé vagy kevésbé tervszerű gazdaságirányítás mindig vagy valamely háborúval volt kapcsolatos (felkészülés rá vagy következményeinek felszámolása), vagy az államok gazdasági versengésével, a modernizáció folyamataival. Az állam mindkét esetben tűrésre, az erők megfeszítésére, az erőforrások összpontosítására kényszeríti a társadalmat, mintegy fenntartja a gazdaság háborús időkre szabott működtetését. A gazdaság ilyetén irányítása kizárja vagy korlátozza a személyiségi jogokat, és rendszerint szabályozza a fogyasztás színvonalát. Ami ennek eredményeképpen előáll – a masszív gazdaság, az iparosítás véghezvitele vagy a háborúra való felkészülés –, annak végképp semmi köze szocialista elképzelésekhez a kizsákmányolás korának megszüntetéséről, a nemzeti felvirágzásról vagy a bérmunka felszámolásáról. (Ezenkívül azt is meg kell jegyezni, hogy – ha hihetünk a szóban forgó gazdasági formáció történészeinek⁷ – a tőkés gazdaság “nemtervezett jellege”, maga is csak liberális mítosz.) A tervezésnek különösebb szociális hozadék nélküli sikeres alkalmazására példák egész sora hozható fel a 20. században. Különösen jellemző ez Kelet-Ázsia különböző országainak gazdasági előretörésére.

Mindezek alapján a letűnt század egyik legfontosabb tanulsága bármely szocialista ideológia számára feltételezhetőleg az, hogy szakítanunk kell azzal az illúzióval, miszerint a tulajdon társadalmasítása és a tervszerűség döntő jelentőségű eszköz a gazdasági szféra szocialista átalakítására. Láthatólag még nem találtuk meg a történelmi utat egy olyan termeléshez, amelynek a célja nem a profit lesz, hanem a társadalom szükségleteinek maximális kielégítése. Egyelőre a legtöbb, ami a jelenvaló gazdaság javára írható: eléggé termelékeny ahhoz, hogy a termeléshez legközelebb álló szférában, nevezetesen az elosztásban, megjelenhessen néhány “szocialisztikus elem”.

Ebben az összefüggésben világossá válik, hogy a szociáldemokratáknak a szocializmusról mint az elosztás szférájában végrehajtott reformról alkotott felfogása nem megalapozatlan. Természetesen nem a termelés és az elosztás közötti választásról van itt szó. A szocialista mozgalom egalitarisztikus tendenciái egyáltalán nem mondanak ellent a tulajdonformákkal való kísérletezésnek, a nacionalizációnak vagy a “termelési demokrácia” kialakításának. Inkább úgy áll a dolog, hogy a gazdasági fejlődés jelen szintjén egyszerűbb, elérhetőbb és történelmileg kivitelezhetőbb az elosztást formálni az állam segítségével. Vajon melyek a mezőgazdasági munka vagy az ipari termelés azon átalakulásai, amelyekről már elmondható, hogy e munkaformák tartalmilag közelebb kerültek az alkotó folyamatokhoz? Vagy a praxis azon privilegizált formáihoz, amelyek mindig a közép- és felső rétegek monopóliumát képezték? Hány és milyen tudományos-technikai forradalom szükséges ahhoz, hogy az ember ne pusztán a falat kenyérért dolgozzék, hanem legmagasabb rendű személyes képességeit és törekvéseit teljesítse ki a munkájában? A kutatók természetesen helytállóan mutatnak rá, hogy az ipari és mezőgazdasági munka hagyományos szféráiban foglalkoztatottak száma általánosan csökken, nő ellenben a “szolgáltatási szféra” alkalmazottaié, és egyre több bonyolult, alkotó jellegű foglalkozás alakul ki a tudomány és a technika érintkezési területein. Mindazonáltal összességében a társadalomban (az emberiségben) továbbra is olyan termelési mód uralkodik, amelyik végletesen durván, barbár módon viszonyul “a munka emberé”-hez. A gazdaságnak valóságos, mélyreható szocialista átalakítása ezért a jövő feladata.

Szociális szféra

Nézetünk szerint az emberiség gazdasági életének alapvető jellemzői a 19. század óta még mindig változatlanok. Ám hatalmas és szerintünk eddig nem eléggé értékelt változások mentek végbe a gazdasághoz legközelebb álló szociális szférában. Amit mai fogalmai szerint általában jelent, abból a 19. század közepén még szinte semmi sem létezett, még az akkor leggazdagabb országokban sem. Disraeli és Gladstone Angliájának költségvetésében még csak utalás sincsen társadalombiztosításra és ingyenes állami egészségügyi szolgáltatásokra, közoktatásra, nyugdíjellátásra, munkanélküliek, sokgyermekes családok támogatására, sportra, kultúrára. Mint ismeretes, az első jelek az állam szociális kötelezettségének elismerésére a bismarcki Németországban jelennek meg, de csak majdnem száz év múltán, a 20. század közepére alakult ki a fejlett szociális szféra a Föld államainak többségében. Mi több, megjelentek az államok feletti, tendenciájában globális szociális politika kialakításának látható kezdeményei. Erről tanúskodik, például, az Európai Parlament tevékenysége, az ENSZ egy sor konferenciájának ajánlásai, olyan nemzetközi szervezetek tevékenysége, mint az ILO, szakszervezeti szövetségek, politikai mozgalmak.

A szociálpolitika terén a 20. században elért történelmi vívmányokat joggal kötik össze a szocialisták tevékenységével, bár ez a megfigyelés elég felületes. Két történelmi tényre hívom fel itt a figyelmet. Először is, az Egyesült Államokban e szféra jelentős eredményei esnek Roosevelt elnök idejére, akinek semmi köze nem volt a szocialista mozgalomhoz. A roosevelti “új irányvonal”-at az Amerikában hagyományos liberális ideológia dolgozta ki, és a szociális reformok sok tekintetben a “tőke–bérmunka” alapviszony megóvásának jellegét viselték magukon.⁸ Másodszor, annak ellenére, hogy Oroszországban az elmúlt években ideológiájával és gyakorlatával egyetemben megbukott a kommunista berendezkedés, “ránk maradtak” olyan – a “piacgazdaság” országaiban működőkkel összemérhető – szociális intézmények és viszonyok, mint az állami oktatási, egészségügyi rendszer, a nyugdíjrendszer, a sokgyermekesek, a kulturális intézmények támogatása stb. Igaz, a tehetetlenség erejénél fogva e rendszerek szűkítése még mindig folyik, de valószínűleg mégiscsak túlélik a politikai szféra minden fordulatát.

A szociális gyakorlat a 20. században lényeges átalakulásokat ért meg, bizonyos mértékben függetlenül attól, hogy e folyamatokat ideológiailag szocialista, liberális vagy kommunista módon fogták-e fel, és vitték-e végbe. Mindazonáltal, ha ezeket a történelmi változásokat nem köthetjük is kizárólag a szocialisták tevékenységéhez, önmagában véve e változások általános jellege kétségtelenül szocialista. A mai napra a szociális szféra jelzett változásai megszilárdult szokássá és hagyománnyá váltak, és így – a beszűkítésükre irányuló nagyszámú kísérlet ellenére, mint amilyeneket például a Thatcher kormányzása alatti Anglia szociálpolitikájában láttunk – ma már a szociális realitás mint olyan lényegi jellemzői.

A valóságban tehát úgy alakultak a dolgok, hogy a szociális szférában gyökeret vertek bizonyos “szocialisztikus elem”-ek, miközben a gazdaságban továbbra is a klasszikus “bérmunkás–tőke” viszony uralkodik. Ennek megfelelően a szocialisztikus momentum nem a termelés, hanem az elosztás szférájához tartozik. Stabilan az állam mint olyan tevékenységének egyik legfontosabb szférájává vált, minthogy a szocialista típusú szociálpolitika a világban szinte kizárólag állami szociálpolitikaként létezik. Ebben az értelemben elfogadható a “szociális állam” (Sozialstaat) terminusa, amely éppen azt az új momentumot ragadja meg, amit a 20. század hozott a szociális szféra tekintetében.⁹

Feltűnő, hogy az állami szociálpolitika ellen intézett támadások a legkülönbözőbb országokban mennyire hasonlók. Akár “vegyes gazdaságú” országokról van szó, akár, ellenkezőleg, mint nemrég nálunk is, teljes mértékben “államosított” gazdaságúakról, a bírálók érvei között feltétlenül megtalálható egy sor tökéletesen azonos állítás. Így például nem kevés érv hangzik el a szociálpolitika hatékonyságáról szóló tézis ellen, mondván, hogy ennek eredményei valójában nem hatnak ki lényegesen az emberek életére. Kimutatják, hogy a lakosság szűkölködő rétegei nem kapják meg a szükséges szociális támogatást, lévén, hogy az adóbevételek oroszlánrészét az állandóan növekvő és mohó állami hivatalnoksereg, a bürokrácia vágja zsebre. A bírálók állítása szerint a szociális szükségletek kielégítésére szolgáló költségvetési keretek folyamatosan elégtelennek bizonyulnak a szociális állam pazarló jellegének következtében. A szociális állam étvágyának adócsökkentéssel kívánnak gátat vetni, amit vagy külgazdasági nehézségekkel indokolnak, vagy azzal, hogy az adókivetés már meghaladta a gazdasági normák szintjét.

Ez a bírálat nem nevezhető pusztán akadémikusnak. A szociális állam megerősödése, sőt, puszta léte ellen tényleges, kiélezett harc folyik. A legutóbbi években, különösen a Szovjetunió összeomlása után, a világban elterjedt az a vélemény, hogy “a szocializmusnak vége”, és a szociális állam egy sor intézményét Európában és a világon a megsemmisítés fenyegette. Ám egyszerűen lehetetlen minden további nélkül visszatérni az ipari kapitalizmus korának antiszociális államához. A szocialista intézmények – az egészségügy, a szociális védelem, az oktatás stb. szférájában – még a sokéves konzervatív vagy liberális kormányzás körülményeit is túlélik.

Miután a “szocialisztikus elemek” beleszövődtek a szociális valóságba, a korábban egyszerű világrend lényegesen bonyolultabbá vált. Az ipari típusú társadalmi szerkezetet alkotó alapvető csoportok érdekkülönbségei helyett előállt az egészében vett társadalom szociális stratégiáinak bonyolult viszonyrendszere (persze e stratégiáknak is megvannak a maguk politikai-ideológiai hordozói és megtestesítői). Egyfelől – leginkább az állam által kifejezett – társadalmi érdek irányul a gazdasági növekedés maximalizálására, a nemzeti jövedelem növelésére, a helytállásra a más államokkal és népekkel folytatott versenyben. Másfelől azonban nem kisebb – és sok tekintetben ugyancsak a modern állam által kifejezett – társadalmi érdek a népek életkörülményeinek javítása, a lakosság szociális védelmének erősödése, az egyéni önmegvalósítás lehetőségeinek bővítése, a kultúra, az oktatás és a tudomány támogatása. Hogy ilyen irányban haladjanak a dolgok, arra a demokratikus berendezkedésű rendszerekben újból és újból választók tömegei szavaznak, akik szociális állam típusú állami politikát kívánnak. Olyan körülmények között, amikor kötött, behatárolt a gazdasági növekedés és a nemzeti jövedelem, a többség szociális elvárásainak kielégítése csökkentheti az adott nemzet gazdasági teljesítményét (túlságosan nagyok az adók, a fogyasztás szférája korlátozza a termelését). Ezért a modern államban, általánosságban szólva, mindennemű kormány arra törekszik, hogy működésében összeegyeztesse a gazdasági liberalizmust a “szocialisztikusság” minimumával, ami persze állandóan szüli a modern gazdasági és szociálpolitika megfigyelői számára olyannyira ismerős összeütközéseket és kompromisszumokat.

A szociálpolitika sok nehézsége és problémája a modern világban valószínűleg azzal áll összefüggésben, hogy történelmileg gyermekcipőben jár, és csökönyösen “minimalizálni” akarják. A szociális garanciákhoz rendszerint csak azok szoknak könnyen hozzá, akikre kiterjednek. A jobb helyzetben lévő rétegek ezzel szemben az egész 20. század folyamán szakadatlanul azon siránkoztak, hogy “mértéktelenül nagyok az adók”. Ezek az emberek aligha szorulnak rá a szociális támogatásra, az ingyenes orvosi ellátásra stb. Minthogy a társadalomban az ő kezükben van a gazdasági hatalom, befolyást gyakorolhatnak a szociális szféra minimalizációjára, visszafoghatják a szociális politika lehetséges további lépéseit. A szociális szféra a 20. században erősen összefonódott a “szociális minimum” fogalmával, és általában véve is valamiféle “kényszerű humanizmus” formáját öltötte. Ezért aztán a szocialista szociálpolitika előtt még sokáig az a feladat áll, hogy elérje a “szociális minimum”-nak az “emberhez méltó” szintjére való felemelését.

A szociálpolitika napjainkban egyáltalán nem megkülönböztetett jelentőségű irány az államok és az államközi intézmények tevékenységében. Elvi jelentőségű változások valószínűleg csak akkor lesznek lehetségesek, ha a nemzetközi viszonyok legalább bizonyos fokig humanizálódnak és megszilárdulnak (ami a “háború nélküli világ” közelítését jelentené), továbbá, ha a szociális jogok a politikai jogokkal egyenlő státusra tesznek szert. Ez az idő nincs beláthatatlan távolságban, ott van már a következő nemzedékek horizontján. Ezeknek a nemzedékeknek meg kell találniuk azokat az egész világra kiterjedő szilárd garanciákat, amelyek biztosítják minden egyes ember szociális jogát a méltó és szabad élet eszméjének megfelelő minimumra. Jelenleg ezt a leendő minimumot nem annyira az emberiség többségének, mint inkább a fejlett országok úgynevezett “középosztályai”-nak életében lehet felfedezni. De ha egyszer a költségvetési-gazdasági szférában itt-ott lehetségessé válik átigazítani az állami prioritásokat, és a figyelmet a haszontalan állami kiadások rovására a többség általános életminőségére fordítani, feltétlenül lényeges pozitív változások következnek be. Valamelyes történelmi tapasztalat erre nézve van is már a semleges országokban (Svájc), illetve azokban, amelyek visszafogták háborús kiadásaikat (a második világháború utáni Németország, Japán). Bár természetesen ez csak az első lépéseket jelenti, történelmi kísérleteket, amelyeket aligha azzal az igénnyel hajtottak végre, hogy ezzel megnyíljék az egyetemes út a szociális fejlődés előtt. De ezt az utat akkor sem lehet már lezárni.

Politika és szocialista mozgalom

Vajon van-e a szocializmus eszmeiségével és társadalmi mozgalmával kapcsolatos politikai gyakorlatban valamiféle specifikusan “szocialista” momentum? A szocializmus bírálói időtlen idők óta eklatáns példaként hivatkoznak arra az összefüggésre, amely a szocialista eszméket állítólag összeköti a totalitárius típusú politikai gyakorlattal. Valóban, nem egy 20. századi diktátori-despotikus rezsimmel társíthatónak bizonyult egy elég erős szociálpolitika. Ezért aztán semmi meglepő sincs abban, hogy a szocialistaellenes beállítottságú publikációkban vég nélkül ismétlődik a képlet: tervgazdálkodás plusz a gazdaság szocializációja = totalitárius rendszer = szocialista ideológia. Ugyanakkor megjelenik a tiltakozás is az ilyen elképzelések ellen, leginkább és legkövetkezetesebb módon az európai szociáldemokrácia körében.¹⁰

Ez a tiltakozás nemcsak történelmi értelemben jogos, de elméletileg is figyelemre méltó. A szocializmus ideológiai alapjaiban senkinek sem fog sikerülnie bármiféle “totalitárius” elemet felfedezni. Nincsen bennük igazolás a tömeges terror alkalmazására, nem nyilvánítják értéknek a kormányzás tirannikus formáját, nem fogalmazódik meg bennük a vezető párt eszméje a sztálini “kardviselők rendjé”-nek mintájára. Mindez csak a gyakorlatban jelent meg. Ha előítéletek nélkül szemügyre vesszük a Marx tolla alól valaha is kikerült legantidemokratikusabb ideologémát, “a proletariátus diktatúrájá”-t, itt is valami váratlanra bukkanunk. Marx olyan anyagon fejti ki a felfogását, amelyet a Párizsi Kommün történetéből merített. És olyasmikről beszél (a liberálisokhoz hasonlóan!), mint “gyenge” – más szóval: olcsó – állam, a hivatalnoki szellem minimuma, az apparátus leválthatósága, decentralizáció, harc a bürokrácia nyomásával, és, ami a legfontosabb, a reguláris hadseregnek a felfegyverzett polgári lakossággal, polgárőrséggel való felváltása. Ugyan mi ebben a sajátosan totalitárius? És mégis, ez az eszmeiség sok esetben távol állt a szocialisták politikai gyakorlatától, amikor a 20. században hatalomra jutottak. Persze egyáltalán nem mindenütt semmisítették meg a parlamenti rendszert. De az államiság szférájában sehol sem tettek elvi jelentőségű kísérletet az átalakításra. A szocializmus mindenütt elfogadja a történelmileg készen talált játékszabályokat. A demokratikus társadalmakban aláveti magát a demokrácia szabványainak. A totalitárius rezsimekben ugyancsak alkalmazkodik, megél valahogy. A szociális viszonyok javításának minimumát mindkét fajta politikai forma felmutatja.

Milyen módon és miért képesek megtalálni a helyüket a szociális szféra “szocialisztikus elemei” ennyire ellentétes politikai rendszerekben? A válasz valószínűleg a következő: azért, mert a szocializmusnak mint olyannak máig sincsen saját politikai stratégiája, amely meghaladná az államiság jelenvaló típusait. Sem a “keleti” szocializmusban – Szovjetunió, Kína –, sem a “nyugatiban”, a szociáldemokrata és szocialista kormányzás különböző időszakaiban – Anglia, Franciaország, Görögország, Spanyolország, skandináv országok –, a szocializmus sehol sem állt elő valamennyire is jelentős reformelképzelésekkel az államiság terén. Minden, amit tettek, így vagy úgy belefért az adott ország államigazgatási hagyományába. Tanácshatalom, “decentralizáció”, “föderalizáció”, “fejlett demokrácia” – mindez abszolúte hagyományos, és adott esetben éppúgy megfelel a szocialista, mint az “antiszocialista” politikának. Még az a tény is, hogy “polgári” és “szocialista” pártok cserélgethetik egymást az európai országok kormányrúdjánál, elsősorban azt bizonyítja, hogy alapjában véve semmiféle “új” államiság nem jött létre a világban.

Van egy alapvető körülmény, amely elvileg magyarázza meg korunk szocializmusának politikai gyengeségét: az az eredendő, zsigeri etatizmus, amely jellemző a szocialistáknak mind az ideológiájára, mind a gyakorlatára. Az egész szocialista tradíció, kevés kivétellel, éppen a társadalom állami megszervezésével reméli megvalósítani a szociális átalakításokat. Az állam mint olyan legszembetűnőbb vétkeihez a szocializmus persze kritikusan viszonyul (ez fogalmazódik meg “az állam elhalásá”-ról szóló marxi koncepcióban). Mindazonáltal, egészében véve, a szocialisták, különösen Európa szociáldemokratái vagy az oroszországi kommunisták, buzgóbb államhívők, mint a klasszikus korszak liberálisai. Ez mindenekelőtt abban érhető tetten, hogy szociális programjainak véghezvitelét a modern szocializmus lehetségesnek tartja bármiféle jelentős politikai reform nélkül is. Ami a demokráciáról alkotott felfogást illeti, a liberálisoktól való eltérései nem is olyan jelentősek. Kissé lekerekítve azt mondhatjuk, hogy a szocializmus a modern demokratikus köztársaságok “játékszabályai”-t a saját tevékenysége számára is megfelelő és még csak át sem gondolandó előfeltételnek tekinti.

De be kell látni, hogy az állam mint olyan egyáltalán nem valamiféle egyszerű szerszám, amely felhasználható ilyen vagy olyan célra. Az állam – a család és a polgári társadalom mellett – egyike a társadalom legősibb és legstabilabb rendszereinek. Egy bizonyos határig mindig képes volt befolyásolni a társadalom szociális és kulturális életét, most pedig, amikor az állami tulajdon sok országban olyan gazdasági erővel ruházta fel, mint amilyennel korábban még sohasem rendelkezett, ez a befolyás csak nőtt. A hadiipari komplexum, a bürokrataapparátus, az állami jelenlét gigantikus kiterjedése a modern államot a társadalmi javak legfőbb fogyasztójává teszi, méghozzá úgy, hogy ez az állami fogyasztás éppen annak az újraelosztásnak a rovására megy végbe, amelyet a szociálpolitika lényegének tartanak. (Persze országonként ez megint csak különbözőképpen alakul.)

Mindebben, úgy látszik, korunk általános történelmi körülményei nyilvánulnak meg. A 20. században a világ államainak nagy része folytonosan vagy háborúzott, vagy háborúra készült. Ez ma is így van. Ráadásul ez a szóban forgó államoknak nem mellékes, hanem éppenséggel elsődleges, gyakorlati célja. Ez határoz meg minden mást. Morálisan elítélni ezt az állapotot nem helyénvaló, hiszen itt nem az emberi természet dühödt harci vágyáról vagy agresszivitásáról van szó, hanem arról, hogy világunkban nincsenek hathatós nemzetközi garanciák az állam biztonsága tekintetében. Mint eddig is, mindent – vagy legalábbis sok mindent – az erő dönt el, vagyis a nemzetek, államok gazdasági és hadi potenciálja. A jelenlegi háborúk az ősi és későbbi korok háborúitól csak a fegyverzetek, készletek mennyiségében, a hadműveletek hatóereje és lehetséges eredményei tekintetében különböznek.

Nos, ha az állam működésének külső szféráiban a háború és a fegyverkezés a legfőbb momentum, vajon mi dominál a belsőkben? Az állami hatalomnak itt is egész sor hagyományos problémával kell szembenéznie. Ilyenek, például, az etnikai konfliktusok, a szociális és politikai instabilitás, a bűnözés, a vallási villongások. A 20. században ezekhez járultak még az ökológiai, demográfiai, szociokulturális problémák. De összességében az állam természete ezeknek a megoldására nézve is ugyanolyan maradt, mint az emberiség történelmi múltjában. Vajon alapvetőbbek-e bármely állam tevékenységének ezek a feladatai és formái, mint például a szociálpolitika újabban kialakult szféráját érintők? A 19. század szocialistái meg voltak győződve, hogy hatalomra jutásuk a prioritások újrarendezését hozza majd magával, de ez mindeddig nem történt meg.

Így hát a modern társadalomban drámai és a közeljövőben feloldhatatlan meghasonlás van jelen.

Igen erős indíttatás mutatkozik a modern állam “szocialitás”-ának fokozására. Ez jelenik meg azokban a követelésekben, amelyeket a társadalom többsége támaszt az állammal szemben. A többség befolyásának lehetőségei természetesen csekélyek, legtöbbször minden kimerül a politikusok választások előtti ígéreteiben. Mindazonáltal maga a tendencia az állami felelősség növelésére az egészségügy, az oktatás, a kultúra terén történelmileg egyre erősödik. Nem tűnik nehéznek előre látni, hogy a “polgári társadalom” ezen szférái, nemkülönben a vagyontalanok támogatása, a munkások jogainak védelme és az egyáltalában vett szociális gondoskodás az állami költségvetések korlátlanul növekvő részét képesek felemészteni. Nehéz egyet nem érteni Dahrendorffal abban, hogy a “szociális állam” drága,¹¹ ám még tovább is fog drágulni, minthogy ezekbe a szférákba vég nélkül lehet befektetni: bővülnek az emberek szükségletei, szakadatlanul nő a tudományos-technikai haladás ráfordításigénye és így tovább.

A másik oldalról erőteljes tendencia mutatkozik a hagyományos állami szféra növelésére (hadsereg, fegyverzet, büntetés-végrehajtási intézmények, hivatalnoki apparátus). E rendszer költségigénye potenciálisan ugyancsak végtelen, s végül képes olyan fekete lyukká válni, amely magába szippantja az egész társadalmi jövedelmet.

Így hát a szociális szféra történelmileg fokozatosan konfliktusba kerül az archaikus, mindenekfelett háborúorientált államisággal. Ez a konfliktus egyelőre olyan versenyre emlékeztet, amelyben a szociális szféra fokozatosan erőre kap, ha rendszeresen vereséget szenved is (ne felejtsük el, hogy a 20. század történelme az emberi történelem leggigantikusabb háborúinak időszaka volt). Bármiféle folytatás elképzelhető, akár az emberiség önmegsemmisítése is háborúk és ökológiai katasztrófák révén. A fejlődés legvalószínűbb irányai már kivehetőek, és vélhetőleg valamilyen módon a közeljövőben meg is valósulnak. Jelenleg a következő fejlődési változatok vázolhatók fel:

1. A militarizmus részleges győzelme, a hagyományos állami intézmények elhatalmasodása, egy olyan tudományos-technikai haladás, amelyet az “emberölési ipar” (Marx) feladatai és lehetőségei határoznak meg. Ez az irány jelenti a legnagyobb veszélyt az emberiség számára, noha kétségtelenül ez volt a meghatározó a 20. században a világ vezető országaiban, és napjainkban is újabb és újabb országok csatlakoznak hozzá jobb ügyhöz méltó lelkesedéssel. Úgy tűnik, ezen az úton elkerülhetetlen a katasztrófa, minthogy a népek közötti különbségek a kultúrák, civilizációk, szociális rendszerek és a jóléti szint tekintetében állandó forrásai a konfliktusoknak, amelyeknek végzetessé terebélyesedését a múltban gyakran csak az akadályozta meg, hogy nem állt rendelkezésre a modern, nagy hatásfokú hadi ütőerő.
2. A szociális szféra részleges győzelme. Ez az emberi élet meghosszabbodásához, a fogyasztás magasabb színvonalához, az oktatás és kultúra fellendüléséhez, ökológiai jóléthez vezethet.
3. A konfliktus áthelyeződése az államok feletti szintre: a szociális és politikai folyamatoknak, a hadi kiadások korlátozásának, a legalább minimális nemzetközi biztonság garantálásának regionális és globális szintű szabályozása. A konfliktus ebben az esetben ugyan nem szűnik meg, de létrejönnek minimalizációjának feltételei, elérhető, hogy a különféle modern állami berendezkedésekben többé-kevésbé egyensúlyba kerüljenek az egymással szemben álló legfontosabb szférák.
4. A konfliktus teljes felszámolása a gazdasági rendszernek, az államok politikai természetének átalakításával, annak elérésével, hogy ne látszólag, hanem valóságosan is előálljon “az általános fogyasztás társadalma” (ami feltételezi a “létszükségletek” problémájától való teljes megszabadulást, az élet szociális minőségének biztosítottságát, a társadalom és a személyiség mindenfajta belső és külső fenyegetettségének kiküszöbölését).

A szocialista ideológia

A 20. században a “szocialisztikus elemek” mindenekelőtt azzal kapcsolódtak össze, hogy milyen mértékben képesek elérni a bérmunka körülményei közé helyezett emberek valamiféle “szociális minimum”-ot (ami egyébként még azt sem jelenti, hogy legalább az emberi alapszükségletek elfogadhatóan ki vannak elégítve). Az emberi munka többnyire ma is kényszerű, elidegenedett munka. Ennek megfelelően a politikai viszonyok szférája azon az elven működik, hogy a többséget rá kell “kényszeríteni” az adott típusú társadalmi rend elfogadására. Ami a szocialista gyakorlatot illeti, jobbára ez is azzal jár, hogy a társadalomban állami-jogi eszközökkel kényszerítik ki a javak átcsoportosítását a “szocialisztikus elemek” erősítésére. Véleményünk szerint éppen ebben lehet is megragadni a 20. századi létező szocializmus lényegét. A marxi hasonlattal élve, mindez a szocialista társadalmi viszonyok vajúdási kínjainak időszakaként írható le.

Megfelel-e ennek a folyamatnak korunk szocialista ideológiája? Valamilyen mértékben, természetesen, megfelel, ám éppenséggel ideológia mivoltában, azazhogy részlegesen. Különböző formáiban az embereknek a méltó, biztonságos, civilizált és értelmes élet iránti reményei és vágyai fejeződnek ki. Egy olyan élet iránt, amely többek között megfelel az európai humanista elképzelésnek az ember rendeltetéséről, az individuum szabad fejlődéséről a szabad munka, a kényszer nélküli társadalom keretei között. A legmagasabb rendű humanisztikus lelkesültséget megtestesítő változataiban a szocializmus tagadja az erőszakot, a háborút, a társadalmi elidegenedést, a történelmi kollíziók és metamorfózisok irracionalitását; szorgalmazza a társadalmi szerveződés archaikus állami formájának megszüntetését, egy valóban új világ elérését, amelyben szabad, mindenoldalúan fejlett, új emberek élnek és tevékenykednek.

Ezek után viszont az is világos, hogy egy ilyen ideológiának a történelmi gyakorlat realitásaitól való nagymérvű elemelkedettsége nem kivétel, hanem szabály. Ez a diszkrepancia, ahogyan már szó volt róla, akár végletesnek is bizonyulhat, odáig is elmehet, hogy a gazdaságban, a politikában, a szociális szférában szocialisták, szocialista ideologémák jegyében hajtanak végre valójában mélységesen antiszocialista lépéseket. A szocialista ideológia és a nagymértékben ellentmondásos gyakorlat elkerülhetetlen szembenállása egyébként eklatánsan megmutatkozik magán az adott ideológián belül is, nevezetesen abban a dilemmában, amely a távoli, “utópikus” célok és tervek, illetve a folyó gyakorlat ténylegesen adódó feladatai között áll elő. Míg az előbbiekre szükség van az általános történelmi önmeghatározás, a mozgósító ráhatások erősítése, a választói bázis bővítése szempontjából, addig az ideológia pragmatikus magvának szerepe nemcsak egyszerűen a praxis működtetése, hanem egyszersmind a túlzott szociális elvárások, az e téren esetleg veszélyessé fokozódó radikalizmus visszafogása is. Egy és ugyanazon ideológia keretein belül bizonyos csúsztatások, szintcserék mennek végbe: például a szociális egyenlőséget mint szocialista értéket felcserélik a fizetéseknek a bérmunka rendszerén belüli egalitárius egymáshoz igazításával; vagy a szabad munka fogalmát úgy értelmezik, hogy ez nem egyéb, mint munkavégzés egy állami vagy csoporttulajdonban lévő hagyományos vállalatnál. A nagy szocialista projektum szóban forgó céljai ezzel az össztörténelmi értékek szférájába távolodnak, a folyó feladatokat viszont csak tisztán formálisan, általános frázisok szintjén kapcsolják a szocialista perspektívához. Ez valamiféle immanens ambivalenciát kölcsönöz a szocialista ideológiának, ami bárki számára világossá válhat, aki összeveti egymással ennek a mozgalomnak egyfelől elméleti, másfelől pártprogramjait, terveit.

Ennek a kettősségnek nemcsak gyakorlati, józan ésszel átlátható okai vannak, hanem mély, filozófiai-világnézeti gyökerei is. A szocializmus egyaránt megörökölte a világmindenség szükségszerűségéről és megváltoztathatatlanságáról szóló keresztény koncepciókat – a marxista interpretációban ezt tükrözi például a történelmi törvényszerűségek feltétlen érvénye –, illetve a világ és az ember formálhatóságának reneszánsz meggyőződését. Ez utóbbi fejeződik ki abban a naiv bizonyosságban, hogy minden leküzdhető és megváltoztatható. Még a marxizmusban is, amely elismeri a történelem törvényszerűségeinek megkerülhetetlenségét, van ilyen kibúvó: annak lehetősége, hogy – ahogyan Marx fogalmazta – “megkönnyítsük a történelem számára a vajúdás kínjai”-t, azaz előrelendítsük, felgyorsítsuk a történelem menetét. Természetes, hogy éppen ez az említett pólusok közötti állandó manőverezés határozza meg a szocialista ideológia egész létfolyamatát, metamorfózisait, hol távolodását, hol közeledését más ideológiákhoz (liberalizmus, konzervativizmus). Ez valószínűleg így lesz a jövőben is. Ez a kettősség, a közeli és a távoli elszakadása kiküszöbölhetetlen, és elvileg hasznos is, minthogy ez alkotja a lényegét a valóság eszmei megmásításának, amely nélkül az ideológiák mint olyanok hatástalanok lennének.¹² Mindazonáltal ez a tudathasadás nem jelent szakadékot, teljes elkülönböződést. A pólusok viszonya bonyolult, de végül is egy és ugyanazon tudat különböző oldalairól van szó.

Az ideológiai kettősségnek ugyanez a jelensége figyelhető meg a szocialista típusú individuális tudat és gyakorlat síkján. A szocializmus eszméjének megtestesítőiként és felvállalóiként feltűnt történelmi személyiségek soraiban a modern társadalomnak szinte egész spektruma képviselve van: férfiak és nők, politikusok és tudósok, humán és technikai értelmiségiek, alsó és középrétegekből valók. Létformájuk tekintetében (életszínvonal, erkölcs, kulturáltság, képzettség) szinte semmiben sem különböznek a liberalizmus és a konzervativizmus ugyanilyen követőitől. Ezeknek az embereknek az egyéni tudatában van valami közös, statisztikailag átlagos, ami abban nyilvánul meg, hogy a “szociális állam” realitásait természetesnek, normálisnak, szükségszerűnek fogják fel. E reáliáknak a legkülönbözőbb eszközökkel való védelme szinte az egész társadalom szociális viselkedésének normáját képezi (ami persze nem zárja ki annak lehetőségét, hogy átmenetileg manipuláció áldozataivá váljon más politikai-ideológiai áramlatok részéről, amelyek a köznapi tudat korlátoltságát, teszem azt, antiszocialista pártok választási győzelemre juttatásához használják fel). Ilyenként rögzült a fundamentális, tömeges kvázi-szocialista típusú tudat a 20. században. Ez a tudat természetesen korántsem elegendő mértékben reflektál önmagára, ahogyan ez már mindenfajta köznapi tudattal lenni szokott; távolról sem “tiszta”, a legkülönbözőbb képzetek élnek együtt benne a jelzett köznapi “szocialisztikusság”-gal. De létezik. Elfogadhatjuk mint az emberi modell 20. századi újdonságát, amely ezt a századot így a világméretű szocializmus eredeti előállásának időszakává avatja. De a “köznapi szocialisztikusság” mellett ugyanabban a tudatban megmaradnak a szocializmus paradigmatikus össztörténelmi értékei vagy legalább ezeknek némely vulgarizált mérve és visszfénye. A dolgok ilyetén állása erkölcsi szempontból meglehetősen drámaivá teszi a szocialisták helyzetét. Bármely gyakorlati sikert, bármely valamennyire is jelentős hatást a társadalmi helyzetre óhatatlanul részlegesnek, felszíninek, nem ténylegesnek fognak fel. Bármely kudarc viszont úgy értékelhető, mint ami természetes, elkerülhetetlen “a dzsungel törvényei” között. A szocializmus céljainak tisztaságával és emelkedettségével kontrasztba kerülnek a gyakorlatnak a politika és a propaganda “tisztátalanságai”-ban megmutatkozó eszközei és módszerei is. A torz formákat öltött és elidegenedett lét történelmi masszívuma a szocialista számára időnként szükségszerűen leküzdhetetlennek tűnik (s persze az egyes emberre szabott idő kereteiben ténylegesen az is). Ráadásul a történelemben elkerülhetetlenek az éles “jobbra tolódások”, “visszafordulások” és ezzel a szélsőségesen antiszocialista fejlemények is egy-egy országban vagy egy-egy időszakban. Így például mély személyes tragédiát jelentettek az európai szocialisták számára a fasizmus uralmának évei, ahogyan K. Rosseli nagyszerűen bemutatja.¹³ Korábban Marx is nehezen viselte, hogy nem érheti meg a “történelmi eredményt”, bár az európai szocializmus első nagy sikereiig csak egy évtizeddel kellett volna tovább élnie.

Ilyen körülmények között csodálkozhatunk-e azon, hogy korunk szocialistáinak gyakorlati tevékenységében állandóak a visszakozások, az “opportunizmus”, a csalódások, a kicsinyes komplexusok vagy, ellenkezőleg, a kommunizmusra emlékeztető reménykedések abban, hogy a történelem valamiféle hathatós erők mozgósítása révén “továbblendíthető”? Ez nem több, mint a történelmi szocialista mozgalom kísérőjelensége, hordaléka, mellékterméke, “a történelem zaja”. A nagy történelmi távlatok dimenziójában a szocialista perspektíva korunkban egyre megalapozottabbnak és reálisabbnak tűnik. Ezt nemcsak az elmélet támasztja alá, hanem a leköszönt évszázad egész tapasztalata is.

A szocialista ideológia keretén belül tehát az ideologémáknak mintegy két szintje létezik: a hosszú távúaké és a rövid távúaké, amelyek közül a második típus fokozatosan, a valóra válás függvényében elveszti az emberek szemében a “szocialista érték” státusát. A szocializmus elemei, abban a mértékben, ahogyan gyökeret vernek a valóságban, bizonyos értelemben triviálissá válnak a milliók léte és tudata számára, és ennek megfelelően, mondhatni, törlődnek a “hosszú távú” ideologémák listájából. Kialakul egy, a 20. századra oly jellemző paradox effektus: a szocializmus első reális elemeinek kifejlődése a szocializmus távolodásával jár együtt. Ez az effektus valószínűleg azzal magyarázható, hogy a szociális elvárások oly nagyok, hogy sokak szemében a szocialista irányban tett minden lépés vagy kikényszerített kompromisszumként, vagy “a hatalom ajándéka”-ként stb. tűnik fel. Valójában arról van szó, hogy a jóhoz könnyű hozzászokni. Még a legfontosabb szociális vívmányokra is áll, hogy nemcsak elégedettségére szolgál az embereknek, hanem csalódást és sérelmeket is okoz. Ezt másként is meg lehet fogalmazni. Az évszázadok folyamán az “egyszerű” emberek oly sokat vesztettek, s oly kevéssel beérték, hogy az emberiség egészében általános beállítottsággá vált a jobb időkre vonatkozó remények egyfajta elodázása. Az ember mint olyan (a nem, az emberiség) olyan mértéktelenül sokáig éhezett, volt elnyomva, hogy a szociális védettség, a garanciák, az igazság jelenvaló szintjével való megelégedés egyelőre nehezen várható el tőle. Ezért korunk embere könnyen felelősségre vonja a szocializmust (így szólal meg a “köznapi ember” belső hangja a szocialista tudatban): ha ígértek valamit, kötelességetek adni is! Amit adnak, az azt, aki kapja, természetesen az “emberi jogok” alapján illeti meg. Ez a történelmi türelmetlenség vezet aztán gyakran a keserű csalódásokhoz, bizalomvesztéshez, a “szociális utópizmus” vádjához, sőt, a “gazdag kisebbség” szociális ellenlépéseihez.

Egészében az emberiség jövője a szocializmushoz kötődik, a szocializmus pedig a jövőhöz, ami egyáltalán nem azonosítható a történelmi beteljesülés gyorsaságával és feszítőerejével. Ez a jövő közeledhet is, távolodhat is. Azok a történelmi változások, amelyeket a szocialista eszmeiség paradigmája és az ennek megfelelő gyakorlat kibontakozása feltételez, olyannyira globálisak, hogy csak Európa krisztianizálásával vagy az iszlám világ megteremtésével hasonlíthatók össze (bár a szocializmushoz képest még ezek a modellek is kisszerűek). A szocializmus az egész földgolyóra kiterjedő jelenség, és még csak első lépéseinél tart. Hiszen az az ember, aki levetette magáról az egoizmus terhét, kilépett a “tulajdon = individualitás” nagy képletének keretéből, úgy viszonyul korunk fogyasztói világához, mint a jóllakott az éhezőhöz.

Így hát a szocializmus közeljövőjét a “szocialisztikus elemek” gyarapításának folytatásában, a szociális átalakításokra való felkészülésben és megindításukban láthatjuk. A jelenlegi és a közeljövőbeli szocializmus: gyáva, szegényes, nivelláló és a szociális réseket betömködő szocializmus. Szükségszerűen ilyen. Ténylegesen nélkülözhetetlen – és tragikus. Ahogyan korunk bölcs megfigyelője, Bergyajev megállapította: a szocializmus nélkülözhetetlen, mert “olyan társadalmi szerveződésre lenne szükség, amely lehetetlenné tenné az ember túlságosan nagy elnyomását a másik ember által”.¹⁴ Igen, a legközelebbi történelmi lépések valószínűleg pusztán ennek a “túlságosan nagy elnyomás”-nak a csökkentését jelentik majd. Ez pedig azt jelenti, hogy a szocialista módon gondolkodó személyiségnek még sokáig lesz szüksége sztoicizmusra, türelemre és bölcsességre. Az emberiség a maga egészében lassabban válik emberré, mint némely – mindig kisszámú – képviselői.

A cikk eredeti adatai: Andrej Ballajev: “Csitaja Marksza. Isztoriko-filoszofszkije ocserki”. Moszkva, Prakszisz, 2004, 247–277., 285–286. o.

(Fordította: Havas Ferenc)

Jegyzetek

¹ Vö. Szvobodnaja miszl. 1994, No. 12–18., 16–20. o. ; Polisz. 1994, No. 5. 50–64. o.

² Nehéz elfogadni “az ideológiák végéről” szóló, napjainkban elterjedt tézist, hiszen a tömegpropaganda, amely a média segítségével igyekszik manipulálni a tudatot, velejéig ideologikus. Ezért az ideológiaközvetítő eszközök és módszerek problémájával ebben a cikkben nem foglalkozunk.

³ Egyébként a szocializmus és a kommunizmus közötti különbségtevés meglehetősen nem triviális probléma mind elméleti, mind ideológiai-praktikus szinten. A pártok és mozgalmak jelenlegi önmegkülönböztetései sok tekintetben illuzórikusak, és csak elhomályosítják ezeknek a fontos fogalmaknak a jelentésmezejét, s ez különösen igaz az oroszországi ideológiai terepre nézve.

⁴ Vö. Bruckusz, B. D.: “Szovjetszkaja Rosszija i szocializm”. Golosz zarubezsja. München, 1993, No. 71. 24–32. o.

⁵ Vö. Mezsujev, V. M.: “Szocializm kak igyeja i kak realnoszty”. Voproszi filoszofii. 1990, No. 11. 20–30. o.

⁶ Vö. Mizesz, L.: Szocializm. Ekonomicseszkij i szociologicseszkij analiz. Moszkva, 1994, 331–344. o.

⁷ Brodel, F.: Gyinamika kapitalizma. Szmolenszk, 1993, 99. o.

⁸ Vö. Zserebin, V. M., Rimasevszkaja N. M.: Problema borbi sz bednosztyju v razrabotkah zarubezsnih pravityelsztvennih i mezsdunarodnih organyizacij. Bednoszty. Vzgljad ucsonih na problemu. Moszkva, 1994, 24–25. o.

⁹ Vö. Habermas, J.: Gyemokratyija. Razum. Nravsztvennoszty. Moszkva, 1992, 92–97. o.

¹⁰ Heimann, H.: Voraussetzung des demokratischen Sozialismus und die Aufgabe der Sozialdemokratie. Bonn, 1991.

¹¹ Darendorff, R.: “Ot szocialnovo goszudarsztva k civilizovannomu szoobscsesztvu”. Polisz. 1993, No. 5. 31–35. o.

¹² Vö.: Matc, U.: “Igyeologija kak gyetyerminanta polityiki v epohu mogyerna”. Polisz. 1993, No. 5., 31–35. o.

¹³ Vö. Rosseli, K.: Liberalnij szocializm. Moszkva, 1989.

¹⁴ Bergyajev, N. A.: O rabsztve i szvobogye cseloveka. Paris, 1993, 173. o.

A globális kapitalizmus jellegzetes gondolkozási sémái, toposzai a földön hevernek, csak le kell hajolni értük. A szókészlet jelentését érdemes közelebbről is szemügyre vennünk.

Az alábbiakban az újkapitalizmus ideológiai tendenciáinak átfogó jellemzése helyett (bár ilyenek léteznek, s az ideológia akár marxi, akár mannheimi fogalma alapján szisztematikusan kutathatóak is) csupán ezen ideológiák jellegzetes tartalmainak, toposzainak, kulcsszavainak, szótárának bemutatására szorítkozunk. Ahogyan a tudományokban a teóriákhoz képest léteznek teorémák, elmélettöredékek, többé-kevésbé kidolgozott ötletek, hasonlóan van ez az ideológiák terén is. Átfogó, összefüggő eszmetan és ennek funkcionális elemzése helyett ragadjunk ki az újkapitalizmus ideologémái közül olyanokat, amelyek – a hétköznapi gondolkodás és tudás befolyásolásán keresztül – a tőkés társadalom legitimációját hivatottak elősegíteni. Olyanokat, amelyeket nem kell kutatói erőfeszítésekkel keresnünk, mert az utcán hevernek, csak le kell hajolnunk értük, s máris adva van az elemzés nyelvi-gondolati anyaga.

Se szeri, se száma hétköznapjainkban a legkülönbözőbb gazdasági, társadalmi jelenségek, teljesítmények értékelésekor a “hiába, vannak győztesek s vannak vesztesek” már-már magyarázatra sem szoruló kijelentés alkalmazásának. Ez a klasszifikáció az igazolás látszatát keltve mégsem legitimál, holott éppen igazolnia kellene a bekövetkezett állapotokat. Jellegzetes amerikanizmus (winner-loser) érkezett, terjedt el és győzedelmeskedett a neoliberalizmus szótárával az öreg kontinensen, amelyik egykor a feudalizmus erőivel szemben valóban a szabad verseny elvére építette a polgári berendezkedést igazoló elveit, eljárásait. Jogegyenlőségre, szerződési szabadságra és a magántulajdon tiszteletére, sőt szentségére. A “das Bürgertum” nemcsak a Besitz– és Bildungsbürgertumot, a vagyon és a képzettség polgárságát jelentette, hanem a feudális, rendi kötöttségeitől megszabadult, életét szabadon és más individuumokkal versengve leélő polgárét. A burzsoá–citoyen dichotom viszony már rámutat bizonyos strukturális törésre, de legalábbis a közhatalom előtt – elvileg – mindenki egyenlő. A magántulajdonos, magánember, a burzsoá mivolt a fogyasztási cikkek vonatkozásában – a pauperizálódó tömegek kivételével – valamelyest mindig mindenkinek kijárt. A termelési eszközök, befektethető mértékű vagyontömeg társadalmi megoszlása tekintetében már közel sem volt ez a helyzet. Az induláskori, a startbeli feltételek viszonylagos egyenlősége sem adatott meg. Mégis, a legitimáció ezzel (és más, itt most nem tárgyalható fejleményekkel együtt) megszűnt túlvilági lenni, laicizálódott, szekularizálódott, s a progresszió szolgálatában állt.

Az amerikai társadalomfejlődés ettől eltérően s némiképp kedvezőbben alakult. Elsősorban a brit minták átvételére kerülhetett sor, s mivel számottevő feudális előzmény nélkül indulhatott a tőkés fejlődés, ezért egészen a “végek” eltűnéséig¹ , tehát körülbelül az 1890-es évekig, mindenkinek jutott szabad parcella a más tekintetben is gazdag kontinensnyi országban, azaz a földtulajdonos farmerré válhatott. A javak eredeti felosztását követő igazi politikai harcokat az újrafelosztás, a redisztribúció korszaka csak ezután hoz magával. Épp ezért az amerikai demokrácia egész a 19. század végéig reális társadalmi alapzaton nyugodott, s közel se véletlen, hogy itt radikalizálódott a versenytársadalom gondolata. A puritán erények s a munka tisztelete párosult a verseny startbeli egyenlőségével, amely Európában nagyobb mértékben hiányzott. Az amerikai way of life ideológia hátterét, ha csak vázlatosan is, de ennyiben tárgyalnunk kellett ahhoz, hogy a népesség ottani nyerő típusra és loserekre osztását megérthessük.

A verseny jó dolog, a játék s a homo ludens a kultúra alkotórésze. Kivétel nélkül majdnem mindenki szereti. Azért és akkor, ha az erőfeszítések során feszültséget és feloldódást, örömet és kielégülést hoz. Egyidejűleg spontánul és tudatosan veszünk részt benne, szerepet kap a véletlen is, de még inkább a versenyzők által mozgásba hozandó képességek és készségek, s a verseny még igazságos is, miáltal elfogadható az eredménye. Minthogy egyenlő felek azonos feltételek mellett játsszák, s előre rögzítettek a szabályok, amelyek a játék kereteit adják. A játéknak kezdete és vége van, térben és időben határolt folyamat. A játék menete közben keletkező konfliktusokat pedig egy semleges bíró oldja fel, az előre rögzített szabályok alkalmazásával. A tapasztalatok során lehet és kell módosítani a szabályokat, új kategóriák be- vagy kiiktatásával, de ezen tudatos változtatásoknak nem szabad kikezdeniük a játék eszméjét: egyenlő felek közötti, szabályozott versenyhelyzet, fair eljárásokkal. Ha e három feltétel nem állna együttesen elő, akkor az eredményt mint minősítő körülményt már nem tartanák igazságosnak sem a részt vevő felek, sem a nézők. Ha nem egyenlő súlycsoportba tartoznának a résztvevők, vagy nem volnának előre rögzítettek a szabályok, mert azokat valaki menet közben változtathatná, akkor kétes lenne a folyamat igazoltsága s elfogadottsága. Ha nem semleges a bíró – elfogult vagy egyenesen szándékosan csal –, akkor az eredmény objektivitása megy veszendőbe, ami aláássa a verseny igazságosságát. A különböző játékelméleti analógiákkal élő társadalommagyarázatok éppen ezen feltételek fennállásának elemzése nélkül viszik át az igazságos verseny eszméjét azért, hogy a versenytársadalmat igazolhassák. Az emberekben élő igazságossági elvárások szociál- és individuálpszichikai realitására építenek a győztesek–vesztesek természetesnek tűnő, magyarázatot sem kívánó szembeállításával. A társadalmi folyamatokat nem előzte meg a szabályok konszenzuális rögzítése² , azoknak nincs sem elejük, se végük, mert határolatlanok. A társadalmi létben a bíró személye (“közhatalom”) is roppant kérdéses, hisz a politika éppen menet közben változtat, reagál a mindenkori, szakadatlanul változó helyzetek kihívására. A feltételek egyenlőtlenségét pedig a gazdaság társadalomstruktúrája állítja elő.

Éppen a versenytársadalom igazságosságának megértéséhez szükséges szembeállítanunk – a feltételek szubsztanciális különbözőségének számbavételéért – az egyszerű és a tőkés árutermelést. Mindkettő árugazdaságot feltételez, mindkettőben van verseny, csak éppen ezek nagyon különböző igazságosságokat valósítanak meg. Az egyszerű árutermelő saját munkájának árutermékével vesz részt a piaci versenyben, s így a piac személytelen mércéje őt magát, saját tevékenységét minősíti. Ebben az értelemben beszél a világrendszer-kutatásban Harrod és Hirsch is demokratikus gazdagságról. Innen a kisárutermelés igazságossága és elfogadottsága, s ennek a versenynek a valós, társadalmi igazságossága részben el is takarhatta, s ma is eltakarja – mert hiszen alárendelt mozzanatként jelen van a bővített újratermelési folyamatban – a tőkés árutermelés ettől való fundamentális eltérését. Utóbbiban ugyanis már idegen munka elsajátításával előállított termékről van szó. Oligarchikus gazdagságról, olyan hosszú távon biztosított jövedelemről, ami azé lesz, aki ellenőrzi létrehozóját, nem pedig azé, aki előállította. Szemben a tőkés termeléssel, a kisárutermelő azért ad el a piacon, hogy maga és családja szükségleteinek kielégítése érdekében pénzéért más, nem általa előállított árut vásárolhasson, tehát a folyamat célja a szükségletkielégítés, és forgalmi folyamata Á-P-Á képlettel írható le; addig a tőkés árutermelés célja a haszonszerzés. Nyereségért termelnek, pénzt (P) azért költenek (Á), hogy a megvásárolt árukkal termeljenek: munkaerővel, álló- és forgóeszközökkel, és többletre tegyenek szert (P-Á-P’). A forgalmi folyamat mozgatórugója itt a profit, a termelés célja a szakadatlan felhalmozás.

A tőkés árutermelésben látszólag tehát a versengésben egyenlő egyének közötti szelekció érvényesül, valójában az egyéni erőfeszítések mértékén és a képességek különbözőségén túl egyéb, az egyének akaratától független, objektív tényezők döntő befolyása érvényesül. A versengő individuumok mögötti strukturális pozíciók, osztályok, azok rétegei és csoportjai közötti különbségek hatnak. A siker, a sikertörténetek, a sztárkultusz, a csillogás reflektorfénybe állításának arról kell meggyőznie az embereket, hogy az újkapitalizmus világa olyan világ, ahol – mint ez az Egyesült Államok pioneerokra szabott korában, néhány szépséghibával³ valóban így is volt – mindenki a saját szerencséjének kovácsa, ahol nemes, mindenkire kiterjedő esélyegyenlőség szerinti játék folyik. A korlátlan lehetőségek közepette a “Ragadd üstökön a szerencsédet”, van még egy esélyed, próbálkozz, ne add fel! toposzok hivatottak egyrészt a versenyelvet igazolni, másrészt a szerencsejavak véletlenszerű megoszlását a társadalmi szükségszerűségek rangjára emelni. A játékelméleti analógia átvitele a társadalmi és gazdasági folyamatokra tudományosan pontatlan és felületes, de alkalmazásának nem is a megértés a mozgatórugója, hanem az, hogy ideológiailag funkcionális elem: anyagi erő, mert hat az emberekre.

Álláspontunk érvényességét széles körű nemzetközi irodalom is alátámasztja⁴ . Amerikai közgazdászok, Robert H. Frank és Philip J. Cook⁵ egyenesen azt állítják, hogy a gazdaság és a kultúra döntő területein egyaránt a versenysport jutalmazási elveit alkalmazzák a globalizációs folyamatok során. Ugyanis a “Winner-take-all” – a győztes mindent elnyer elve érvényesül. A teniszben a világranglista negyvenötödik helyezettje 1993-ban éppen úgy csillogott, mint az első tíz bármelyike. Ám annak ellenére, hogy a US Openen, az amerikai nyílt teniszbajnokságon elődöntős volt, egyetlen teniszütős vagy cipős reklámszerződés sem jutott neki. Szerzőink ezután a felsőoktatás esetét mutatják be: A második ciklus végén (tehát az egyetemi fokozatú diploma megszerzésekor – Sz. P.) a legjobb diplomásoknak több esélyük van, mint másoknak – akik pedig aligha kevésbé tehetségesek, mint ők –, hogy felvegyék őket a legjobb doktori programokba; és a legjelentősebb doktori programokkal több esélyük nyílik arra, hogy a legjobb egyetemeken szerezzenek állást. Azokon óraterheik csekélyebbek lesznek, mint más, kevésbé tekintélyes campusokon; általános kutatási creditpontjaik, amelyeket beszámítanak, pedig megengedik, hogy a kollégáikkal való egyenrangúságot könnyebben érjék el. Ezen fejlődési fokon aztán a legjobbak majdnem bizonyosan még több kutatási creditet és magas színvonalú kollokviumokra szóló meghívást szereznek. A kezdetekben szerzett kicsiny kezdeményezési előny így válik behozhatatlanná a végelszámoláskor. A szociológus Robert Merton “Matthieu-hatásnak” nevezte ezt el, Matthieu könyvének azon részlete nyomán, amely azt mondja: “Azoknak, akiknek adatott, adni is fognak, sőt, a bőség jut; de az, aki nem birtokol jelentős dolgot, annak ínség a része, amellyel rendelkezik.”⁶

Ha most a szemléletesség kedvéért összehasonlítjuk a “Winner-take-all” elvvel és a Matthieu-hatással jellemezhető mai viszonyokat a szabad versenyes kapitalizmus ideológiai tendenciáit kifejező, John Dos Passos által megörökített állapotokkal, aki – szerencsénkre – U. S. A. című regényfolyamát forrásértékű dokumentarista technikákkal is igyekezett megújítani, akkor világossá válik a “végek” idejéről írottak és a mai állapotok különbsége. Dos Passos egy társadalmi körképben egyneműsített, egyformává tett – ám nagyon különböző súlyú és befolyású – emberek választási fogását gúnyolja W. J. Bryan, Nebraska aranyszájú szónoka 1896-os korteskedésének felidézésével⁷ .

…aki bérért dolgozik, van az is olyan vállalkozó, mint a főnöke,

a kisvárosi ügyvéd is van olyan vállalkozó, mint az üzleti egyesülések

tanácsadója a világvárosban,

a sarki szatócs is vállalkozó, annyira legalább, mint a New York-i

nagykereskedő,

a gazda, aki a hajnallal kél, kora tavasztól nyárutóig, naphosszat robotol,

és eszével, testi erejével gazdagságot támaszt a természet tárházában,

van az is vállalkozó annyira, mint az árutőzsdés, aki a szemes termények

árával játszik,

az ezerlábnyi mélyre szálló

vagy kétezer lábnyi magasba kúszó

bányász, mikor a nemesfémet

kibontja rejtekéből,

hogy bővülhessen a kereskedelem –

vállalkozik éppannyira,

mint az a pár pénzvarázsló,

aki csak gubbaszt

mindenek mögött

és drótokat rángat…

Kétség sem férhet hozzá, hogy ez akkor sem volt igaz, de az a jellemző, hogy akkor még elképzelhető érvelés volt – ami ma elképzelhetetlen. Az, hogy a vállalkozás közös nevezőjére próbálják hozni a teljes társadalmi keresztmetszetet. Azért, mert ma a társadalmilag egyenlőtlen⁸ versenyben a kiemelt elitet busásan megfizetik, de már az elsőrangú második vonal is fényévekre van e maroknyi kisebbségtől. A versenyeztetés a hajszálnyi különbségeket nagyítja fel és fejleszti tovább. A maroknyi kisebbség dicsőségét és gazdagságát viszont bárki által elérhető teljesítményként mutatják be és népszerűsítik. Azért, hogy a győztest győzelmet kiérdemelőként igazolhassák.

Az ilyen és ehhez hasonló ideologémák és médiatechnikák kulcsszava az esély, a “Chance”. Ez is a játékból került át a versenytársadalom legitimációs szótárába. Valóban, absztrakt értelemben sok mindenkinek sok mindenre van ugyanis esélye. Csak éppen nem mindegy, hogy 99,9% vagy pedig 0,1% az esélye valakinek. Kikapcsolják az esély mértékét és fokát, azért és úgy, hogy fenntarthassák és kiterjeszthessék az esélyegyenlőség látszatdemokratizmusát. A strukturálisan különböző társadalmi helyzetekről, eltérő feltételrendszerről, amely a hasonlóak között valóban az életlehetőségek közösségét teremti meg, eleve nem beszélnek. Az esély individualizált fogalom, amely függetlenített attól a társadalmi struktúrától, amelybe az egyének bele vannak vetve. Kedvező esetben persze vannak inter- és intragenerációs mobilitási csatornák, csak nem úgy és nem oly módon, ahogyan ezt a korszak ideologémái szerint elhitetik. Amíg a reális világ ontológiai felépítettségében az absztrakt lehetőségektől a konkrét lehetőségekig haladva, a sporadikus, elszórt megvalósulásokon keresztül a szükségszerűen bekövetkező fejleményekig az alapok és a mértékek széles tárháza húzódik meg, addig a globális kapitalizmus reklám- és médiatechnikái tudatos szimplifikációkkal teremtenek hamis látszatokat. Szociálpszichikailag pedig ez sokak érzületével találkozó, nagy hatású mechanizmus – humanista álhumanizmus, mondhatjuk –, hisz legutoljára a remény vétetik el (W. Benjamin) az akaró, érző emberektől. Az absztrakt – reális feltételektől függetlenített – esélyszemlélet terjesztése, továbbá a reális szabadság, a célokat és értékeket a rendelkezésre álló eszközeikkel megvalósító pozitív szabadságeszménnyel szemben egyfelől a negatív – mindenkitől és mindentől független – individuális szabadságfogalmat, másfelől a szerencsére (véletlenre) épített szabadságfogalmakat építik be az esélyszemlélet terjesztésén keresztül is a tömegkommunikáción orientálódó és orientált tömegemberek gondolkodásmódjába. A tudatipar fáradhatatlan, nem pihen, s ennek megfelelően eredményesen is állítja elő azokat a habitusokat – a valóság észlelésének, fogalmi leképezésének és cselekvési késztetéseinek sémáit –, amelyek nagymértékben alkalmatlanná teszik az embereket arra, hogy adekvát formákban éljék át és tudatosítsák tényleges élethelyzeteiket és életlehetőségeiket. A fair verseny és az esélyek egyenlősége hivatott tehát a társadalmi különbségek elfogadtatására. Nem mondjuk, hogy eredménytelenül. A látszat valóságos, mert hat, mert a verseny igazságosságának, az esélyek egyenlőségének ideologémái társadalmi méretekben nem lepleződnek le látszatként. Még nem. Kérdés, meddig nem.

Jegyzetek

¹ Hardi Péter: “Pluralizmus: az amerikai változat”, in: Bayer-Hardi, Pluralizmus, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985, 84. o.

² A konszenzuselméletek fiktív, történetietlen jellegét persze nem mindenki ismeri el. Mi e tekintetben David Hume-mal tartunk, aki e hagyományos ellenérv mellé még egy jó néhányat felsorakoztatott. (Pl.: természeti állapotban élő lények ab ovo nem rendelkezhetnek a szerződéskötéshez szükséges szellemi képességekkel; egy szerződéskötés eleve jogrendet és társadalmi állapotot tételez fel; a kormányzatok keletkezésénél igen gyakori az erőszak; egy berendezkedést, amely de facto sokáig fennáll, a megszokás legitimál stb.)

³ Az indiánok kiirtására, az 1865-ig legális rabszolgamunkára és a bűnözés útján szerzett, majd befektetett és legalizált óriási vagyonok eredetére kell itt elsősorban gondolnunk.

⁴ Lásd például: Harcolni nem játék (Marx szemben a játék- és igazságosságelméletekkel), in: Daniel Bensaïd: Marx l’intempestif. Grandeur et misères d’une aventure critique (XIXe-XXe siècles), Fayard, 1995, 141–184.

⁵ The Winner-Take-All Society (A győztes mindent elnyer társadalma), Free Press, New York, 1995.

⁶ Le Nouveau Capitalisme, N° spécial: Le Monde diplomatique, 2003. dec–2004. jan., 21. o.

⁷ John Dos Passos U. S. A. Első kötet A negyvenkettedik szélességi kör, Európa Könyvkiadó, 1978, 154–155. o. Bartos Tibor fordítása.

⁸ Lehet–e az átlag amerikai (200 millió ember) esélyeit, amelyik az összvagyon x %-ával rendelkezett csupán, ahhoz az 1% leggazdagabb (mindössze 500 ezer főhöz) hasonlítani, amelyik a hetvenes években még ennek 20, a ,reaganomics’ jövedelemátrendező időszaka után pedig már az összvagyon 39%-ával rendelkezett?! (Richard Rortytól származó adatok, Népszabadság, 1997. VIII. 16. 21. o.)

Különös átalakulások mentek végbe a globalizáció peremvidékein. A tanulmány Kunhegyes térségében végzett "mélyfúrások" eredményét ismerteti. A mikrofolyamatok sokat elárulnak az összfolyamat természetéről is.

A vidéki Magyarország egy kutatás tükrében¹

A problémáról

Hazánkban a kilencvenes évek fordulóján – más kelet- és közép-európai volt szocialista országhoz hasonlóan – rendszerváltás ment végbe. A rendszerváltást döntően két jelenségkörrel szoktak leírni és definiálni, egyrészt az egypárti diktatúráról a többpárti demokráciára, másrészt az államszocialista redisztribúcióról a piacgazdaságra való áttérésként. A tudomány emberei ehhez még hozzá szokták tenni, hogy a rendszerváltás azért ennél összetettebb, és ide tartozónak látják a társadalom “mélyrétegei”-ben, a kultúra, az értékek, a “civil” társadalom, az érdekmegjelenítés, az életvitel és életmód, a habitusok stb. területén zajló átalakulási folyamatokat is, amelyek ugyan kevésbé gyorsak és látványosak, mint az előbbiek, de legalább ilyen fontosak.

A vázoltak természetesen nem írják le pontosan, és nem merítik ki a rendszerváltás “lényegét”, hiszen a fenti szempontok csak nagyon általános kapaszkodókat adnak annak megítéléséhez. Nem szólnak például arról, hogy a piacgazdaság mely “formájának” és “fejlettségének” – pl. Egyesült Államok, Japán, Németország, Mexikó, Kenya, Kína – az elérése minősül rendszerváltásnak, avagy minden rendszerváltás és piacgazdaság-e, ami nem az államszocializmus (legalábbis Közép- és Kelet-Európában). Úgy gondoljuk, hogy fontos kérdésekről van szó, hiszen a fentiek közül az egyik felfogás kizárólag az államszocializmus tagadására és rombolására épül, míg a másik a piacgazdaság egy, a lakosság által többé-kevésbé “ismert” változatát mutatta fel mintának. Ugyanis a rendszerváltást támogató széles lakossági csoportoknak nagyon is kiforrott nézetei voltak arról, hogy a kapitalizmus mely fejlettség- és formaváltozatát tartja kívánatosnak a maga számára – a “szociális piacgazdaság” európai modelljéről van szó –, és a rendszerváltó politikai elitek ezt is ígérték neki.

Nos, az elmúlt másfél évtizedben kialakult a magyar piacgazdaság, és a lakosság egyrészt gazdag tapasztalatokat szerezhetett arról, hogy a kormányra került politikai elitek különféle csoportjai mit is értettek rendszerváltáson, másrészt szembesíthették egymással a politikai ígéreteket, saját elvárásaikat és a tényleges helyzetet. A szembesítés végeredménye persze nagyon is különböző lehet, hiszen a változások hordereje, dinamikája és irányai az egyes társadalmi rétegeket és csoportokat eltérő módon érintették, más és más alternatívákat kínáltak számukra, és jelentősen eltérő élethelyzetekbe sodorták őket.

Mindezeket azért bocsátottuk előre, mert azt gondoljuk, hogy a vázoltak értelmében “sok” és “sokféle” rendszerváltás volt a magyar társadalomban, amelyekről keveset tudunk és még kevesebbet hallunk.

Ebben az összefüggésben csupán felelevenítenénk, hogy hazánkban a rendszerváltás egy mély és hosszú gazdasági válsággal kapcsolódott egybe, amelynek során a GDP mintegy ötödével esett vissza, két számjegyű infláció alakult ki, hozzávetőlegesen másfélmillió munkahely szűnt meg, továbbá a lakosság döntő része jövedelme és életszínvonala csökkenését élte meg. A vázoltak kapcsán tömeges és tartós munkanélküliség alakult ki, radikálisan megváltozott a keresők és az eltartottak aránya, a foglalkoztatottság alacsony szinten állandósult, az elszegényedés és lecsúszás sokakat érintett, a jövedelmi, társadalmi és a területi polarizáció irányzatai pedig felerősödtek.² Következésképpen – mint utaltunk rá – a rendszerváltás az országon belül nem azonos jelentéssel bír, és ne csupán a “győztesek” és “vesztesek” oly leegyszerűsítő felosztására gondoljunk, hanem a társadalmi különbségek ennél némileg differenciáltabb megközelítésére vagy a területi polarizálódás nagyon is érzékelhető jelenségére. Ez utóbbinál maradva: azzal, hogy a külföldi tőkeberuházások döntően a fővárosban és környékén, továbbá az ország északnyugati régióiban realizálódtak és az ország más térségeit elkerülték, az addig is számottevő területi különbségek tovább nőttek. A probléma érzékeltetésére néhány adat: amíg az egy lakosra jutó GDP (vásárlóerő-paritáson számolva) Budapesten 20 400 dollár volt 1999-ben, addig a vele egy régióba kerülő Közép-Magyarországon csak 8700 dollár. És amíg Győr-Sopron-Moson megyében 14 000 dollár volt ugyanez az érték, addig Baranya megyében 8300, Hajdú-Biharban 7700, Békésben 7300, Nógrádban és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében pedig 5900 dollár.³ Ha ehhez hozzászámítjuk a foglalkoztatás- és munkanélküliségbeli jelentős eltéréseket, a munkaerőpiacok szegmentáltságát és ezek jövedelmi következményeit, akkor aligha lehetnek kétségeink aziránt, hogy a rendszerváltás földrajzilag is nagyon különböző tartalmakkal telítődött hazánkban az elmúlt közel másfél évtizedben, jóllehet területileg nem egy nagy országról van szó.

A kutatásról

A kilencvenes évek közepétől tehát arra vállalkoztunk, hogy – szem előtt tartva a fentieket – a rendszerváltás kérdéskörét egy sajátos fejlődési pályát befutott térségben vizsgáljuk meg. Arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon milyen következményekkel járt a rendszerváltás egy olyan kistérségben, amelynek fejlődése a magyarországi kapitalizálódás és iparosodás évszázados trendjéhez képest mindig is “elmaradott” volt, hozzá képest is “késettséget” mutatott, amelyben az iparosodás csak a hetvenes évek elejének szocialista ipartelepítése nyomán indul meg, hogy aztán a rendszerváltás utáni évek üzemfelszámolásait követően itt is gyárbezárásokra és leépítésekre kerüljön sor. Röviden: e térség fejlődési sajátszerűsége, hogy a mezőgazdaság dominanciája a hetvenes évek elejéig fennmaradt, amiből egy külső tőkeallokáció (gyártelepítés) kilendítette a térséget, hogy aztán alig két évtizednyi iparosodás után, a kilencvenes évek elejének tőkekivonásai (gyárbezárások) nyomán ismét új “fejlődési” pályára álljon.

Mint az elmondottak is jelzik, a körzet fejlődésében a hetvenes és nyolcvanas évtized különleges helyet foglal el, tekintettel arra, hogy a szocialista iparosítás számottevően átalakította a helyi gazdaságot, annak potenciálját és szerkezetét vagy a foglalkoztatási viszonyokat. Ugyanakkor a társadalmat is átstrukturálta, és az iparosodásnak megfelelő társadalmi rétegzettséget, kétkeresős családmodellt, jövedelmi viszonyokat, fogyasztási és megélhetési módokat, habitusokat, átörökítési és továbbtanulási szokásokat keltett életre. A rendszerváltás utáni új “fejlődési” pálya ily módon sokféle kérdést vetett fel a “hogyan tovább”-ot illetően.

Kérdés egyfelől, hogy az érintett települések és mikrokörzet életében milyen nyomot hagyott az iparosítás, így az előző húsz év iparosodási folyamatai nyomán felhalmozódott-e olyan gazdasági potenciál, amely a településeket képes a megkezdett fejlődési pályán tartani és továbbvinni. Avagy az ipar összeomlása után megszakad ez a fejlődési pálya – mert külső tőkéket sem sikerül bevonni a körzet életébe –, és olyan foglalkoztatási és megélhetési viszonyok alakulnak ki, amelyeket történetileg sokan már rég “túlhaladott”-nak véltek.

Másfelől kérdés, hogy mi lesz az itt lakó, eddig zömében az iparban, szolgáltatásban stb. foglalkoztatott társadalmi rétegek és csoportok sorsa a gyárbezárások után, kik tartják meg munkahelyeiket és kik szorulnak ki a munkaerőpiacról, mennyi ideig maradnak munka nélkül, milyen személyes és családi erőforrásokkal rendelkeznek, illetve ezek mozgósításával vagy ezek hiányában milyen túlélési és kitörési stratégiákat követnek.

És persze kérdés az is, hogy vajon az új “földreform” (földosztás) fejlődési alternatívát kínál-e a települések és lakóik számára, ebben az irányban átstrukturálja-e a társadalmat, netán a foglalkoztatási feszültségek levezetésében nyújt csupán segítséget, avagy bebizonyosodik, hogy a mezőgazdaság irányába már e későn iparosodott térségben sincs visszaút.

A vizsgálat lebonyolítására egy alföldi kistérségben – nevezetesen Kunhegyesről és körzetéről van szó – került sor, nem utolsósorban azért, mert a helyi vezetők, intézmények és a lakosság készségesnek mutatkoztak az együttműködésre, amit ezúton is köszönünk. A kutatás első fázisa 1995-ben és 1996-ban zajlott, a második 1999 és 2000 fordulóján. Írásunk ez utóbbi empirikus vizsgálat adatain alapul, amelynek során egy kisváros és öt falu 18 és 55 év közötti lakosságára kiterjedő 1000 fős reprezentatív felvételre került sor. A továbbiakban kísérletet teszünk a kutatás legfontosabb megállapításainak összefoglalására, amelyeket a kistérség és lakossága rendszerváltás utáni állapotának leírására jellemzőnek ítéltünk. (A kutatásról röviden még annyit, hogy az egy nemzetközi összehasonlító vizsgálat része volt, amelynek során a Csíki-medencében is egy hasonló empirikus felvételre került sor).⁴

A munkanélküliségről és a foglalkoztatottságról

Mint jeleztük, a térség a rendszerváltás után új “fejlődési” pályára került az üzembezárások miatt, amely a nagyvárosokból visszaözönlő számottevő ingázóval együtt tömeges munkanélküliséget okozott. Például amíg 1992-ben az országos munkanélküliségi ráta 12,3 százalék volt, addig a körzet átlaga ennek több mint a kétszerese, 29,6 százalék. A helyzet a későbbiekben sem változott jelentősen, hiszen még 1997-ben is 26,9 százalékos rátát tartottak nyilván a térségben, mely arány az ezredfordulóra mindössze 20,5 százalékra szelídült, miközben az országos átlag 10 százalék alá süllyedt.

Egyes falvakban természetesen a fentieknél olykor léptékekkel magasabb rátákat mértek, nem voltak ritkák a 33-35 százalékos értékek, de előfordultak 40 százalék feletti ráták is.⁵ Ezek azonban “csak” a hivatalos adatok voltak. A helyi munkaügyi kirendeltség munkatársai számításai szerint a regisztrálatlan munkanélküliek száma csaknem elérte a hivatalosan számba vettekét, vagyis a munkanélküliséggel jelzett probléma jelentősen “több” volt a hivatalosan elismertnél.

Az általunk végzett vizsgálat adatai szerint a 18–55 éves munkaképes korúak 46 százaléka állította azt, hogy a rendszerváltást követően volt munkanélküli. Ennél persze többen voltak érintve a munkanélküliség által, csakhogy azt sokaknak sikerült a “leszázalékolás”-sal, a “gyes”-sel vagy a “háztartás”-ba történő visszavonulással kivédeni, így hivatalosan elkerülték a munkanélküli státust.

Figyelmet érdemel, hogy a körzet lakossága nagyon eltérő munkaerő-piaci életúttal a háta mögött találkozott először elbocsátása tényével, így munkanélkülivé válásukat sokan tragikusan élték át. Gondoljuk csak meg, hogy a kérdezettek mintegy harmada (31%) 10–20 év közötti, további közel egynegyede (23%) pedig 21 évnél hosszabb munkaviszonnyal rendelkezett első elbocsátásáig. Ha az 5–10 éves munkaviszonnyal rendelkezőket is stabil munkavállalónak minősítjük, akkor azt mondhatjuk, hogy a vizsgált népesség 70 százaléka hosszú és döntően zavartalan munkaerő-piaci életúttal bírt, így érthetően erősen megviselte az elbocsátás. Ennek a megítélésénél vegyük számításba azt is, hogy a kérdezettek zöme – főként a női munkaerő – hűséges volt vállalatához. Elbocsátásukkor egyharmaduk egy, további egynegyedük kettő és hatoduk legfeljebb három munkahelyen dolgozott az esemény bekövetkeztéig. Az adatok ismeretében aligha lehet őket vándormadaraknak minősíteni, főként ha azt is fontolóra vesszük, hogy a munkahely változtatások mögött számos esetben a településre és a családhoz való visszatérés húzódott meg, vagy éppen a kényszer, amely a mezőgazdaság elhagyására ösztönözte őket.

Az elmondottak jelzik a körzet népességének sajátos munkaerő-piaci szocializációját, aminek a korai munkavállalás és a mezőgazdasági foglalkoztatottság fontos jellemzői. Az előbbire példa, hogy a kérdezettek ötöde (21%) már 16 évesen vagy korábban, további 30 százaléka 17 évesen belépett a munkaerőpiacra. Az utóbbit pedig az a tény támasztja alá, hogy a vizsgált népesség kétötöde első elbocsátásáig rövidebb-hosszabb ideig dolgozott a mezőgazdaságban. A vázolt jellemzők alapvetően meghatározták további munkaerő-piaci életútjukat, hiszen a mezőgazdaságból való kilépés legtöbbjük számára előrelépés volt az ipar stb. irányába, a 16 éves kor alatti munkavállalás pedig az alacsony iskolázottságra utal, ami jelentősen behatárolta mozgási-mobilitási esélyeiket. A munkahely melletti hosszú távú kitartásukat egyébként sokuknál paraszti hagyományaik és az erre épülő erkölcsi felfogásuk is ösztönözték, továbbá ebbe az irányba hatott az is, hogy a vállalatok a szocialista viszonyok között preferálták dolgozóik hűségét. Így aztán érthető, hogy zömük miért élte át oly tragikusan az első elbocsátását.

Nem véletlenül beszéltünk eddig az első elbocsátásról, ugyanis a munkanélküliségről beszámolóknak mintegy kétharmada (64%) jelezte, hogy életében ez az állapot kétszer, háromszor vagy akár ennél is többször előfordult. Miután az érintettek jó része “jövedelempótlós”, illetve “közhasznú” állapotot is jelölt, nem lehetnek kétségeink az iránt, hogy a körzetben megjelentek a munkaerőpiacról tartósan kiszorultak csoportjai, akiknek élete láthatóan elsősorban ezen támogatási formák köré szerveződött és nem – mint normálisan – a munkavállalás köré.

És még egy adatsor a munkanélküliségről. A saját munkanélküli állapotról beszámoló személyek fele (47%) azt állította, hogy a vele egy háztartásban élők közül mások – házastárs, szülő, gyerek stb. – is elvesztették állásukat. És azoknak is egyharmada (34%) erről számolt be, akik maguk nem voltak munkanélküliek. A probléma társadalmi “sűrűsödését”-t jelzi, hogy ötödük (21%) állítása szerint a háztartásban előfordult olyan eset is, amikor egy időben több családtag is munkanélküli volt. A vázoltak egyértelműen krízishelyzetekről adnak hírt, hiszen akár az ismétlődő és tartós munkanélküliség, akár a több családtag egy idejű munkanélkülisége mind-mind olyan állapotok, amelyeket még az anyagilag és erkölcsileg “jól megalapozott” középosztálybeli családok sem viselnek el károsodás és a társadalom fő mozgásirányairól való leszakadás nélkül. Hát még a vizsgált térség sohasem tehetős lakói közül ide sodródott alacsony iskolázottságú és munkakultúrájú, a környezetük gazdasági, társadalmi és politikai mozgásait még a gazdasági fellendülések idején is nehezen és késve követni tudó, szegény falusiak családjai.

Nos, mindezek a folyamatok és következményeik – lásd az alábbi táblázatot – a lakosság foglalkoztatottságára és társadalmi státusára vonatkozó adatokból is jól nyomon követhetők.

Láthatóan a vizsgált kistérség munkaerőpiacának egyik fontos jellemzője, hogy a foglalkoztatottság az ezredfordulóig rendkívül alacsony szinten stabilizálódott. Az itt élő nők körében ez – a munkaügyi megközelítést alkalmazva, vagyis az “állásban lévők”-et, az “alkalmi munkások”-at és a “közhasznú foglalkoztatottak”-at ide számítva – nem éri el az ötven (49%), a férfiak közt pedig a hetvenöt százalékot (73%). Az adatok értékelésénél vegyük figyelembe, hogy a munkaképesség szempontjából a “legjobb korban” lévő – 18 és 55 év közötti – népességről van szó, vagyis mind a 18 év alatti legfiatalabb potenciális munkavállalók, mind pedig az 55 év feletti nyugdíj előtti korosztályok kimaradtak a vizsgálatból. További jellemzője e munkaerőpiacnak az onnan részlegesen vagy teljesen kiszorultak-kiszorítottak magas aránya, gondolunk itt az “alkalmi munkások”-ra, a “munkanélküli járadékosok”-ra, a “jövedelempótlósok”-ra, a “közhasznúak”-ra, a “leszázalékoltak”-ra, a “háztartásbeliek”-re és az “eltartottak”-ra, illetve az e státusokhoz kapcsolódó havi bevételek szintjére vagy az érintettek munkapiaci- és életkilátásaira.

A fent említett csoportok közül is kitüntetett figyelmet érdemelnek a “leszázalékoltak”, amennyiben a 18–55 évesek közti arányuk meghaladja a tíz százalékot. Ennek ugyanis nyomós okai lehetnek, hiszen a körzetben olyan “veszélyesnek” minősíthető munkahelyek nem voltak, amelyek az ilyen léptékű leszázalékolásnak alapot adhatnának. És bár az orvosok állítása szerint a hajnali kelés, a hivatalos munkahelyen eltöltött nyolcórás munka, majd a délutáni “második” gazdaság – a hétvégi túlmunkákkal megtetézve – túlhajszoltságot, sokuknál oly mérvű fizikai-idegi-szellemi megterhelést és elhasználódást okozott, amely az ötven év körüli leszázalékolásukat talán nem is teszi olyan különössé, mégis ennek a vázolt arányú előfordulása kissé elgondolkodtató. Inkább arról van szó ugyanis, hogy a körzet ismert foglalkoztatási és beruházási viszonyai arra ösztönözték a munkaügyi hivatalokat, hogy a munkához nem jutó, de a nyugdíjas kort még el nem ért népesség munkaerőpiacról való “kivonulása” elé ne gördítsenek akadályokat, mivel a problémát maguk nem képesek megoldani. És talán annak, hogy az orvosok hozzák meg a döntéseket, még előnyei is lehetnek, hiszen ily módon olyan szempontokat is érvényesíthettek az érintett személy és családja tekintetében – például a család megélhetésének biztosítása, a személyiségkárosodás megelőzése –, amelyeket a munkaügyi hatóságok nem feltétlenül vettek volna figyelembe. A gond persze az, hogy ezzel az egészségügyi eljárással az eredeti probléma többnyire megoldatlan maradt. Így az biztosítható volt ugyan, hogy az érintett egyén és családja ne maradjon rendszeres pénzbevétel nélkül, a leszázalékolásból származó járadék összege azonban önmagában nem volt képes “normális” életvitelt és életminőséget biztosítani. Vagyis a leszázalékoltak jó része közvetve visszakényszerült a munkaerőpiacra – jóllehet a munkaerő-piaci feszültségek enyhítése volt a leszázalékolás feletti szemhunyás indoka –, annak különböző (hivatalos, szürke stb.) szegmenseibe, illetve arra kényszerült, hogy megélhetése biztosításához házhelyén és más birtokában lévő töredékföldeken (pl. kárpótlási föld, szőlő, zártkert) naturálgazdálkodást folytasson.

Az iskolázottságról

A vizsgált térség további jellemzője – mint az alábbi táblázat is mutatja – az alacsonyan iskolázottak magas aránya.

Első megközelítésben közéjük soroltuk az alapiskolát sem végzetteket (7%), továbbá azokat, akik csupán az általános iskolai tanulmányaikat fejezték be (25%), így együttes arányuk megközelíti az egyharmadot (32%). Miután a fenti iskolázottságokhoz semmiféle szakismeret sem társul, sőt többnyire az írni, olvasni és számolni tudás olyan minimuma, amely az eredményes tanulás bármiféle esélyét is szinte kizárja, aligha meglepő, hogy e csoport munkaerő-piaci alkupozíciói mind aktuálisan, mind távlatosan rendkívül rosszak. Az adatok arra is rávilágítanak, hogy a férfiak e tekintetben némileg kedvezőbb helyzetben vannak, hiszen amíg körükben az érintettek aránya “csak” egyötödnyi (21%), addig a nők esetében az alacsonyan iskolázottak aránya eléri a kétötödöt (42%). A nők körében viszont az érettségizettek és a felsőfokú tanulmányokat végzettek aránya (35%) haladja meg jelentősen a férfiak között hasonlóan iskolázottak arányát (22%), ami az érintett nők némi versenyelőnyére látszik utalni. A két nem iskolázottsága közti karakterisztikus különbség a szakmunkásképző esetében is jól nyomon követhető: a férfiak döntő része (57%) itt végzett, a nőknél ez az arány lényegesen alacsonyabb (23%).

A vázolt iskolázottsági szerkezetek döntően még az államszocializmus viszonyait tükrözik, ahol a férfiak körében a szakmunkásképzés dominált, vagyis még a vidéki fiúk többsége is eljutott idáig, ennél magasabb végzettséget azonban már léptékekkel kevesebben szereztek. Ettől eltérően a vidéki lányok vagy nem tanultak tovább az alapiskola után – ezért a magas (42%) arány –, vagy ha igen, akkor érettségit adó középiskolában, és a kettő közti grádicsnak számító szakmunkásképzőt csak kevesen választották.

Nos, a szakmunkásképző intézeti bizonyítványok a rendszerváltást követően jelentősen leértékelődtek. Így egy második megközelítésben fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy napjainkban már ezek jó része is alacsony iskolázottságnak számít, és a munkaerőpiacon közel sem biztosítanak olyan alkupozíciókat, mint évtizedekkel ezelőtt. Mindenesetre az érintettek helyzetét jól mutatja, hogy a vizsgált térségben a “munkanélküliek”, a “közhasznúak”, a “leszázalékoltak”, az “alkalmi munkások” stb., vagyis a munkaerőpiacról kiszorultak körében arányuk a “csak” alapiskolát vagy azt sem végzettek után (48%) a második legmagasabb értékkel bírt (41%).

A bérekről, a családi jövedelmekről és a megélhetésről

A térségben kialakult állapotok további fontos jellemzője a bérek rendkívül alacsony szintje. Azért, hogy legyen némi képünk a nem éppen kedvező minősítésről, bemutatjuk az “állásban lévők” kereseteinek szerkezetét. 2000-ben a foglalkoztatottak tizede (13%) havonta 20 ezer forintot vagy kevesebbet vitt haza, durván harmaduk (35%) 21–30 ezer, negyedük (26%) 31–40 ezer, tizedük pedig (12%) 41–50 ezer forint közötti összeget. Ennél, vagyis 51 ezer forintnál többet mindössze a “dolgozók” tizede keresett. Összességében tehát a térségben hivatalosan foglalkoztatottak mintegy fele (48%) 30 ezer forintot vagy ennél kevesebbet vitt haza a hónap végén, illetve ha egy kategóriával feljebb, 40 ezer forintnál húzzuk meg a felső határt, akkor már a “dolgozók” háromnegyedénél tartunk. (Összehasonlításként: 1999-ben 22 500 forint, 2000-ben pedig 25 500 forint volt a bérminimum. Ez az összeg nem azonos a létminimummal, amelynek az egy főre eső havi nagysága a KSH létminimum-számításai szerint – a háztartás típusától függően – 20 és 33 ezer forint közötti sávban szóródott.)⁶ E “mércék” alapján a “dolgozók” mintegy fele a bérminimum (25 ezer), illetve a létminimum (20–33 ezer) körül keresett az ezredfordulón.

A kistérségre jellemző alacsony bérszínvonal és a vele együtt járó bérszerkezet döntően a tömeges és tartós munkanélküliséggel függ össze. Azzal, hogy sok-sok ember azért nem “dolgozik”, mert még a munkaügyi hivatal sem képes tartósan munkához juttatni őket, vagy ha igen, csak olyan munkákat tud felajánlani, ahol a minimálbért kínálják nekik. Másként fogalmazva, a körzetben kialakult a “kényszerfoglalkoztatás” intézménye, amely nagy létszámú lakossági csoportokat – és nem csupán a legkevésbé iskolázottakról van szó – döntően csak közmunkákon, közhasznú foglalkoztatáson, közhasznú társaságokon stb. keresztül képes bent tartani a munkaerőpiacon rövidebb-hosszabb ideig, ami azzal jár, hogy a körzet munkaerőpiacának a bérei a minimálbér körül szerveződnek. A térségben működő versenyszféra ugyanis a “hivatalos” munkaerőpiac e szegmensének a béreit tekinti mércének – ide értve az alkalomadtán letelepült multinacionális vállalatokat is – és a minimálbérnél mindössze öt-, tíz-, netán tizenötezer forinttal ajánlanak és fizetnek többet ebben a szférában is. Miután pedig sem a minimálbérből, sem az ennél akár tíz–tizenöt- vagy húszezer forinttal magasabb jövedelmekből nem lehet (tisztességesen) megélni, a lakosság ezen csoportjainak – és persze minden itt élőnek – számot kell vetnie azzal, hogy a hivatalos munkaerőpiacra történő visszatérés sem “tisztességes” bért, sem az elesettségből való kilépést nem képes biztosítani. A térség munkaerőpiacának egy másik szeletét a köztisztviselők és közalkalmazottak jelentik, akiknek a bérei és fizetései függetlenek az előbbi szegmenstől, és nem csupán azzal térnek el ettől, hogy itt némileg magasabbak a fizetések, hanem annak rendszerességében és biztonságában is.

Bár az alacsony bérszínvonal önmagában is számottevően befolyásolja a családi jövedelmek nagyságát, egy munkanélküliség sújtotta vidéken a keresők száma legalább ilyen jelentőséggel bír. Sokat mondó ténynek tartjuk ugyanis, hogy a népesség negyede (24%) olyan családháztartásban élt, amelyben nem volt “állásban lévő” személy a vizsgálat idején, további harmadában (35%) pedig egy fő, vagyis az összes család mintegy háromötöde a megélhetést biztosító keresőket illetően súlyos deficittel jellemezhető. A “normálisnak” tekinthető kétkeresős családmodellel a kérdezettek mindössze háromtizede írható le, ennél több keresővel a háztartások tizede bírt.

Az alacsony bérszínvonal és a keresők számának az ismeretében nyilván nem okoz meglepetést az a tény, hogy a térség családháztartásainak a többsége rendkívül alacsony havi pénzbeli bevételekkel rendelkezett. Ha továbbra is a 30 ezer forintos “mércét” használjuk a jövedelmek minősítéséhez, akkor azt látjuk, hogy a családok tizedének (11%) a havi bevétele 30 ezer forint volt, vagy alatta maradt, kétötödének (43%) 31–60 ezer, harmadának (35%) 61–100 ezer közé esett, és csupán egytizedé (9%) haladta meg a 100 ezer forintot.

Mire is elégségesek ezek a családi bevételek? A kérdezettek mintegy kétötöde (38%) jelezte, hogy havi rendszerességű fizetési kötelezettségei (pl.: villany-, víz- és gázszámla) teljesítése gondot okoz számukra, kétharmada pedig arról adott hírt, hogy pénzük gyakran nem tart ki a hónap végéig. Háromtizedük családjának alkalmanként gondot okozott a kenyér, liszt vagy cukor megvétele, ugyanennyi családnak, hogy húst vásároljon, közel háromötödüknek (58%), hogy télire megfelelő ruhát és cipőt, és mintegy felüknek (48%), hogy tüzelőt vegyen.

És a kérdezettek háromnegyede (73%) arra a kérdésre, hogy “tudnak-e félretenni bevételeikből?”, határozott “nem”-mel felelt. Persze a “félretenni” képes népesség nagyobb része (19%) is csupán “esetenkénti” tartalékolásról számolt be, míg a “rendszeres” spórolásról egytizedük sem (8%) adott hírt. Mindezekre azért tértünk ki, mivel belátható, hogy ebben a munkanélküliséggel sújtott és bizonytalan világban nincs tartalékolás, ami e problémák tompításának az előfeltétele lehetne. És a döntő többség számára elérhetetlen a felhalmozás “polgári” luxusa is – erre most nem mint valamely vállalkozás megalapozásának az előfeltételére gondoltunk –, ami nélkül a következő generáció versenyképes elindítása csakúgy elképzelhetetlen, mint ahogy a külső világgal való lépéstartásból vagy az életminőség javításából adódó kényszerek realizálása is.

Az elmondottak alapján nem lehet csodálkozni azon, hogy a kérdezettek több mint a fele (55%) úgy ítéli meg – lásd az alábbi táblát –, hogy ő és családja anyagi helyzetét az “éppen megélünk” kijelentés fejezi ki a legtalálóbban. Ennek a tartalma megfelel az egyik hónapról a másikra élés nem éppen szívderítő állapotának, amelyben nemhogy némi tartalékolásra nincs mód, de ezen állapot fenntartása is annyi idegi-fizikai-szellemi erőfeszítést igényel, hogy jelentősebb és hosszabb távú személyes és családi elképzelések kidolgozása, életben tartása és realizálása felőrlődik a mindennapok hordalékán. Ilyen elképzelések és tervek vitathatatlanul vannak, azonban a napi megélhetési gondok felemésztik ezeket.

E domináns állapotértékeléstől és hangulattól van ugyan eltérés pozitív irányba, de még e vélekedések is visszafogottak, hiszen elenyésző arányban (3%) vannak olyanok, akik anyagi helyzetüket “nagyon jónak” tartják, továbbá az egyötödnyi (19%) “jó, de nem tudunk megtakarítani” vélekedés is inkább az egyik napról a másikra élés kevésbé emberfacsaró változata, semmint egy új perspektívát ígérő vagy nyitó életminőség kifejeződése. A másik pólust az a közel negyednyi (23%) népesség képviseli, amely családja anyagi helyzetét “rossz”-nak vagy “nagyon rossz”-nak minősíti. E két csoportot a megélhetési gondok gyakorisága különbözteti meg egymástól, amennyiben az utóbbiak “naponta” kénytelenek szembesülni a megélhetési problémákkal. (Bár nem kívánunk a témával bővebben foglalkozni, de figyelmet érdemel, hogy a fiatalabb korcsoportok sem látják családjuk anyagi helyzetét gyökeresen másként, mint az idősebbek, csupán az “éppen megélünk” állapothoz képest hasonló arányban “jobbnak” vagy “rosszabbnak” látták azt.)

A földről és a naturális önellátásról

A rendszerváltó politikai elitek, majd pártok többsége vérmes reményeket fűzött az általa kidolgozott “földreformhoz”, amelyek nem utolsósorban azt célozták, hogy ezzel egy új, tőkeerős és nemzetközileg is versenyképes magántulajdonos mezőgazdasági osztály – a “magyar farmer” – kialakítását-kialakulását “segítik” elő. Tekintettel arra, hogy a térségben mindössze két évtizedes múltra tekintett vissza az iparosítási fordulat, nem alaptalan kérdés, hogy a mezőgazdaságot éppen hogy elhagyó, illetve még a téeszekben dolgozó nagy létszámú társadalmi rétegek és csoportok élnek-e és élhetnek-e ezzel a történelem által felkínált lehetőséggel. Annál is kevésbé alaptalan a kérdés, mivel az államszocializmus viszonyai között, a nyolcvanas években, a vizsgált népesség négyötöde foglalkozott mezőgazdasági kistermeléssel, és miután több mint negyedük (28%) árutermelői szinten érintett volt ezekben az ügyletekben, joggal feltételezhető, hogy közülük sokan vállalkozói indíttatást is kaptak, hiszen piaci kapcsolatokat építhettek ki, netán kisebb-nagyobb felhalmozásokra is szert tehettek. Más oldalról a tömeges munkanélküliség ösztönző erejét is figyelembe kell vennünk, feltételezve, hogy az állásukból elbocsátottak és munkaerőpiacról tartósan kiszorultak tömegéből sokan – még ha kényszerből is – a mezőgazdasági vállalkozások irányába keresik a kiutat szorult helyzetükből.

Nos, a vizsgálat adatai meglehetősen ellentmondásos helyzetre utalnak a térség legújabb “földreformja” kapcsán. Egyfelől tény, hogy a kérdezettek mintegy harmada (31%) olyan családháztartás tagjakén él, amelyik rendelkezik földtulajdonnal. Ez arra látszik utalni, hogy a “földreform” társadalomszerkezeti átalakulása nyomán egy nagy létszámú – és így történelmileg egy kissé már idejét múlt – földtulajdonosi osztály alakult ki. Másfelől azonban az is tény, hogy a földbirtokok – lásd az alábbi táblát – meglehetősen kicsik.

Elaprózott területekről van szó, amennyiben e földbirtokok harmadának (32%) a nagysága nem haladja meg az egy hektárt, negyede (27%) 1,1 és 2,9 hektár, tizede (12%) 3 és 4,9 hektár, további tizede (13%) pedig 5 és 9,9 hektár közötti területet foglal magában. Ennél nagyobb, vagyis 10 hektár feletti földtulajdonnal a birtokosok családjainak mindössze hatoda (16%) rendelkezik, döntően persze 50 hektár alatti területtel. Összességében tehát olyan nagyságú földbirtokok alakultak ki az új “földreform” nyomán – kiegészítve a talajok nagyobb részének rossz minőségével és az extenzív termelés elterjedtségével –, amelyeken a szakértők szerint egy-egy család már a két világháború közti időszakban sem tudott megélni, nemhogy napjainkban, amikor a versenyképesség mércéjéül az Unió évtizedek óta agyontámogatott, jól felszerelt és beágyazott piaci kapcsolatokkal bíró “farmjai” szolgálnak. (A versenyképesség megítéléséhez még néhány adat: a földtulajdonosok 7 százalékának van csupán kéttengelyes traktora, 2 százalékának áll valamiféle magtár vagy tárló a rendelkezésére, és mindössze hat darab kombájn van a mintegy harmadnyi birtokos kezén.)

Jóllehet e földterületek kevéssé szolgálnak egy-egy család kizárólagos megélhetésének az alapjául, a vázolt foglalkoztatottsági, bérezési, jövedelmi stb. viszonyok ismeretében mégis könnyen belátható ezek felértékelődése a térség háztartásainak életében. A “kistermelés” – mint láttuk – az államszocializmus körülményei közt is általánosan bevett gyakorlat volt, amelynek folytatását a kistérség új “fejlődési” pályára kerülése még inkább felerősítette, arra ösztönözve és szorítva a családokat, hogy a háztartásuk élelmiszerekkel történő ellátását minél inkább maguk oldják meg. És ehhez nem szükséges külön szántóföld, elégséges a házhoz tartozó telek, ahol némi zöldséget és burgonyát lehet termelni, valamint tyúkot, kacsát, sertést stb. lehet tartani. Mindezek nagy könnyebbséget jelentenek a napi étkezés biztosítása és a háztartás pénzgazdálkodása szempontjából, hiszen a sárgarépát, a paprikát, a csirkét, a tojást, a kolbászt stb. nem kell megvenni, és az így “felszabaduló” pénzt másra lehet fordítani.

Nos, adataink szerint a vizsgált népesség háromnegyede olyan háztartásban él, amely megélhetése biztosítására, javítására, pénzbeli bevételei kiváltására vagy növelésére foglalkozik – vagy kénytelen foglalkozni – mezőgazdasági kistermeléssel. Ezen kényszer alól az “állásban lévők” sem jelentenek kivételt, sőt bizonyos beruházásigényesebb termelési típusokat ők uralják. Sokatmondó tény az is, hogy nem csupán a fizikai dolgozókra jellemző a kistermelésben való részvétel, hanem az irodai dolgozókra, a vezető és az értelmiségi rétegekre is. Láthatóan – megélhetésüket és életminőségüket javítandó – ezt az erőforrást ők sem nélkülözhetik, hiszen körükben is tömeges a mezőgazdasági kistermelés, amennyiben 70 százalékos részvételi arányukat annak tekintjük.

Az elmondottak tehát arra utalnak, hogy a rendszerváltás utáni “földreform” a mezőgazdasági termeléstől az elmúlt évtizedekben csak félig-meddig elszakadni tudó kistérségben sem kínált fejlődési vagy kitörési alternatívát a mezőgazdaság irányába. Az alternatívát természetesen modern értelemben gondoljuk, vagyis, amely biztosítani tudta volna egy számottevő és nemzetközileg is versenyképes mezőgazdasági vállalkozói kör kialakulását. Arra sem volt képes, hogy a térség gazdaságát a rendszerváltás utáni leépülési és stagnálási folyamatokhoz képest, akár csak átmenetileg is, dinamizálja. Sőt a foglalkoztatási gondok mérséklésében betöltött szerepe sem említésre méltó. A körzetben kialakult elszegényedési és megélhetési problémák kezelésében betöltött szerepe viszont nem lebecsülendő, gondoljunk a naturális önellátás tömeges elterjedtségére akár az állással bírók, akár a munkaerőpiacról kiszorultak körében. Ez utóbbi azonban nem egy modern világra, hanem egy “fejlődő” társadalomra utaló jellemző.

A társadalmi közérzetről

A térségben élők többsége a rendszerváltás óta eltelt időt saját és családja anyagi romlásaként élte meg. Arra a kérdésre ugyanis, hogy “megítélése szerint a rendszerváltás óta az Önök anyagi-gazdasági helyzete miként alakult?”, közel egyötödük (18%) azt válaszolta, hogy “számottevően romlott”, további kétötödük (43%) pedig egyszerűen azt, hogy “romlott”. Ezzel szemben “számottevő javulásról” mindössze három fő, “javulásról” is csupán 7 százalék számolt be, amik aggasztóan alacsony értékek. A többiek (32%) helyzetüket “változatlan”-nak minősítették. Nyilvánvalóan nem könnyű egy olyan térség népességét meggyőzni a rendszerváltás előnyeiről, amely lakosságának hattizede “romló”, harmada pedig “változatlan” anyagi-gazdasági állapotokról számol be.

Rossz közérzetükre utal az is, hogy gondjaik – lásd az alábbi táblát – a napi megélhetés körül szerveződnek.

A fenti vélemények mögött egy évtized tapasztalatai és felgyülemlett, mára súlyos egyéni, családi és társadalmi feszültséggé sűrűsödött problémák állnak. A leírtak ismeretében aligha meglepő módon akut napi megélhetési gondok vezetik a sort: a “rossz anyagi helyzet” (41%) és a “pénztelenség” (33%). A kialakult állapotok súlyosságára mutat, hogy a vázolt foglalkoztatottsági viszonyok közt a “munkanélküliség” a harmadik helyre szorult a gondok sorában, jelezve, hogy a tömeges és tartós munkanélküliség következményei – az alacsony bérszínvonal, az elszegényedés stb. – napjainkig leváltak az alapproblémáról, és önálló életre keltek. Az “egészségi gondokra” való hivatkozás magas aránya (16%) szintén szembeötlő, ami két fontos tényezőre hívja fel a figyelmet: a korábban is általános “önkizsákmányoló” életmód és “önpusztító” életvitel, továbbá a rendszerváltás utáni egyéni-családi megpróbáltatások (pl. elbocsátás, elszegényedés) egészségkárosodást is okozó következményeire. Hasonlóképpen figyelemre méltó az “iskoláztatás” (10%) előkelő helye a problémák sorában, ami mögött nyilván az a felismerés munkál, hogy a településeken és a körzetben elérhető iskolák felszereltsége, színvonala és szolgáltatásainak kínálata nem képes biztosítani a gyerekek versenyképes munkaerő-piaci felkészítését. A szülők aggodalma már a következő nemzedék versenyképtelenségére utal. A “család válságának” (8%) előfordulási gyakorisága pedig arra, hogy a pénztelenség, a munkanélküliség, a szegénység és az ezekkel együtt járó feszültségek és konfliktusok kikezdik és felemésztik azon intézmény kohézióját, óvó-védő és kiegyensúlyozó szerepét, amelyre éppen ilyen körülmények között lenne a legnagyobb szükség.

A kistérség lakossága társadalmi közérzetének fontos eleme a “szegénységtudat”. Arra a kérésre, hogy a kérdezettek helyezzék el magukat és családjukat településükön belül a “gazdag–szegény” dimenzióban, egy furcsa társadalomképet kaptunk. Furcsát abban az értelemben, hogy a térség társadalmában láthatóan nincsenek “gazdagok”, csak “átlagosak” és “szegények”. Az önbesorolások alapján ugyanis senki sem tartotta magát “egyértelműen gazdagnak”, és “gazdagabbnak” is mindössze egy százalék, így a társadalom “csúcsán” az “átlagosak” helyezkedtek el, meglehetősen nagy súllyal (67%). A többiek a “szegényebbek” (22%), illetve az “egyértelműen szegények” (7%) közé sorolták magukat. (Nem válaszolt a kérdésre 3 százalék.)

Bár “pártatlan megfigyelő”-ként akár “reális”-nak is tekinthetnénk az önbesorolási szerkezetet, amennyiben az “egyértelműen szegények” között a munkaerőpiacról tartósan kiszorult és a marginalizálódás irányában elmozdult rétegek és csoportok képviseltetik magukat magas arányban (pl. munkanélküliek, leszázalékoltak, háztartásbeliek), míg a “szegényeket” a segéd-, betanított és szakmunkások uralják, a tényleges helyzet mégsem ennyire egyértelmű. A problémára talán egy 50-55 év körüli házaspár eszmecseréje világít rá legélesebben, amely a fenti kérdés kapcsán bontakozott ki köztük. A férfi ugyanis hosszas töprengés után azt a választ adta, hogy “Mi a szegényebbek közé tartozunk”. Mire a felesége közbeszólt: “Nekünk legalább van mit ennünk. Minket tessék az »átlagosak« közé sorolni.” Nyilvánvaló, hogy egy olyan térség társadalmáról és annak tagoltságáról egyáltalán nem könnyű képet – nemhogy “reális” képet – alkotni, ahol az “átlagos” és a “szegényebb” közti különbséget a “…legalább van mit ennünk” kijelentés mögött meghúzódó “életminőség” dönti el az előbbi javára. Annál is kevésbé, mivel az ország más, csak némileg is tehetősebb vidékein az “átlagos”, a “gazdagabb” és a “szegényebb” kifejezések más jelentéssel bírnak, mint a vizsgált kistérségben, nem utolsósorban azért, mert a köztük lévő különbségek mércéjéül nem az étkezés, illetve jelen esetben annak “minősített” esete, a “jóllakás” szolgál.

Aligha véletlen, hogy a térség vázolt foglalkoztatási, jövedelmi és megélhetési viszonyai között az emberek elbizonytalanodnak, hiszen feloldhatatlan ellentmondást érzékelnek a rendszerváltó pártok ígéretei, saját várakozásaik és az új rendszer számukra nyújtott tényleges alternatívái és életlehetőségei között. Tény, hogy a kérdezettek több mint a fele (55%) egyetértett azzal a kijelentéssel, hogy “az ember nem tudja, miben higgyen”, jelezvén, hogy az adott társadalmi-gazdasági valóságban a politikai propaganda, az új rendszer hivatalos értékei, saját vallott értékeik, továbbá a tényleges élethelyzetük közös nevezőre hozása a többség számára alig megoldható feladat. És nem csupán azért, mert ezek egyeztetése közel sem egyértelmű vagy kézenfekvő, hanem főként azért, mert a végeredmény számukra nem elfogadható. Ugyanis az általuk megélt társadalmi valóság gyökeresen eltér a hatalmat gyakorlók ígérvényeitől, társadalomértelmezéseitől és ennek részeként a társadalomban róluk kialakult-kialakított képtől és persze saját várakozásaiktól is.

Ebben a világban a tervezésnek sincs sokak számára értelme, amennyiben a kérdezettek közel fele (48%) “teljes mértékben” vagy “döntően” egyetért azzal a kijelentéssel, hogy “nincs értelme tervezni”. Miért is lenne, ha a munkaerőpiacról tartósan kiszorult, és esélye sincs visszakerülni oda – legfeljebb alkalmanként a “kényszerfoglalkoztatás” keretei közé –, ha a hivatalos munkaerő-piaci keresetéből éppen csak megél, a szegénységből azonban nem tud kilépni, vagy ha “állása” folytonosan bizonytalan, hiszen nem lehet tudni, hogy “megrendelések hiányára” hivatkozva mikor fogják onnan elbocsátani. A személyes élet előre látásának és tervezésének a korlátozottsága, részleges vagy teljes hiánya súlyos problémákat rejt magában. Egyrészt az “önmagunkban való hit” zavarát, amely a személyiséget instabillá teszi, és rontja az érintett személy tevékenységének és családi befolyásának a hatékonyságát, másrészt alapját képezheti egy pesszimista világlátásnak és hozzáállásnak. (A kérdezettek háromtizede [29%] arról számolt be: “néha” úgy érzi, hogy az “életnek nincs értelme”, további 7 százalékukat pedig, hogy ez az érzés “gyakran” keríti hatalmába). Ezek az adatok tehát arra utalnak, hogy sokan érzik-gondolják azt, hogy sorsukat nem ők maguk irányítják, hanem külső erőknek kiszolgáltatva sodródnak, következésképpen ennek a kiszolgáltatott, bizonytalan, tervezhetetlen és persze anyagi nélkülözésektől terhes, kilátástalan életnek nemigen látják az értelmét.

Rövid összefoglaló

A vizsgált kistérség gazdasága és társadalma a rendszerváltás utáni tőkekivonást követően tartósan új “fejlődési” pályára állt, miután jelentősebb beruházásokra azóta sem került sor.

Az elbocsátások, az elhelyezkedési nehézségek és a munkanélküliség szinte mindenkit érintett a körzetben vagy személy szerint, vagy valamely családtagján keresztül. A szerencsés kevesek elsősorban az oktatásban, a közigazgatásban és az egészségügyben dolgozók köréből kerültek ki, az iskolázottabb és képzettebb rétegekből. A foglalkoztatás a leépítéseket követően alacsony szinten stabilizálódott.

A beruházások és az “elégséges” piaci kereslet hiányában a munkaügyi hivatal hősies, de meglehetősen eredménytelen erőfeszítéseket tett a gondjaira bízott munkanélküliek munkaerőpiacra történő visszasegítésében. Számottevő összegeket költöttek a különféle “kényszerfoglalkoztatási” programok finanszírozására, amelyek ugyan sokakat érintettek, ténylegesen azonban csak keveseknél tudták a munkaerő-piaci versenyképességet fenntartani vagy növelni.

Összességében a kialakult foglalkoztatási-megélhetési viszonyok fontos jellemzője, hogy a családháztartások egy jelentős részében nincs aktív kereső, további jelentős részében pedig csupán egy fő. Ez a keresők számában kimutatható “deficit” a háztartások háromötödét érinti.

A lakosság döntő többségének rendszeres pénzbeli bevételei rendkívül alacsonyak, és nem csupán azokéi, akik állami járadékokat kapnak, hanem az állásban lévőké is. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a hivatalos munkaerőpiacon elérhető bérek és fizetések a minimálbér körül, azt némileg meghaladva szerveződnek. A lakosság elszegényedése, illetve a szegénység tartós fennmaradása ezzel is kapcsolatos, hiszen a hivatalos munkavállalás sem kínál alternatívát a szegénységből való kitörésre.

A munkaerő-piaci alkupozíciókat meghatározó erőforrások közül az iskolázottság és a szakképzettség terén komoly lemaradás érzékelhető, vagyis a körzetben sok az alacsonyan iskolázott ember.

A rendszerváltás utáni “földreform” – bár sokakat érintett – sem a helyi gazdaság és társadalom dinamizálásához, sem a mezőgazdaság irányába történő versenyképes átstrukturálódásához, sem a foglalkozatási gondok enyhítéséhez nem járult hozzá számottevően. A különféle nagyságú, de döntően kicsi földterületek azonban jó szolgálatot tettek és tesznek a munkanélküliség és pénzszűke gyötörte népesség naturális önellátásának tömeges elterjedésében.

A körzet lakosságának döntő többsége a rendszerváltás óta eltelt évtizedet saját maga és családja anyagi romlásaként, jó esetben stagnálásaként élte meg. A tartós munkanélküliség, a lecsúszás, az elszegényedés stb. körülményei kikezdték az itt élők egy nem elhanyagolható részének tartását, erkölcsi meggyőződését, hitét önmagában és a világ jobbra fordulásában. A rossz társadalmi közérzet, az elbizonytalanodás, a jövőtlenség és a szegénységtudat e légkör velejárói, ami mögött az az évtizedes tapasztalat is meghúzódik, hogy érdekeit nem képes megjeleníteni. A politikának láthatóan nincs mondanivalója róluk és nekik, ők és problémáik pedig nem “érik” el a politikát.

A vizsgált vidéki kistérség lakosságának a többsége számára tehát a mindennapi élet síkján a vázoltak “jelentik” a rendszerváltást és a piacgazdaságot.

Jegyzetek

¹ A kutatásokat az Institut für die Wissenschaften von Menschen (IWM) és az Aktív Társadalom Alapítvány támogatták, amiért ezúton is köszönetünket fejezzük ki.

² Tímár János (1994): “A foglalkoztatás és a munkanélküliség sajátosságai a posztszocialista országokban”, Közgazdasági Szemle, 1994/7–8., Laky Teréz (2002): A munkaerő keresletét és kínálatát alakító folyamatok, OFA, Budapest.

³ A szegénység enyhítéséért – helyzetkép és javaslatok, (2003), Ország­jelentés a “humán fejlettségről” 2000–2002. (szerk.: Fóti Klára), MTA Világgazdasági Kutatóintézet – United Nations Development Programme, Budapest, 25.

⁴ Laki László–Bíró A. Zoltán (2001): A globalizáció peremén, MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest.

⁵ Az OMKMK és a helyi Munkaügyi Központ adatai.

⁶ Lakatos Judit (2001) A kereset, illetve a munkajövedelem alakulása 2000-ben (szerk.: Laky Teréz). Munkaerő-piaci helyzetjelentés, Foglalkoztatási Hivatal, Budapest, 2001. 145–153. o.

Eltelt 15 év. A társadalom többségének szempontjából talán úgy is mondhatnánk, eltelt 15 évnyi rombolás. Leromboltuk, amit 40 év alatt így vagy úgy felépítettünk. Erre a sorsra jutott szinte a teljes magyar ipar és mezőgazdaság. A társadalom-politika teljes egészében alárendelődött a gazdaságpolitikának. Ugyanakkor a 15 év talán legnagyobb "átverése", hogy az alkalmazott – neoliberális – gazdaságpolitikának nincs alternatívája.

Eltelt 15 év. A társadalom többségének szempontjából talán úgy is mondhatnánk, hogy eltelt 15 évnyi rombolás.

Leromboltuk, amit 40 év alatt így vagy úgy felépítettünk. Erre a sorsra jutott szinte a teljes magyar ipar és mezőgazdaság.

Szétvertük a szakmai és szakszervezeti hagyományait megcsonkítva, eltorzítva is őrző és azokat a kényszerítő veszélyhelyzetben megújító munkásosztályt. Ugyanezt tettük az önigazgatás tapasztalataival már-már rendelkező, sorsában sokszor megcsúfolt parasztsággal is.

Szétvertük és leromboltuk ahelyett, hogy lebontottuk volna azt, ami rossz volt, és megerősítve tovább építettük volna mindazt, ami egy közösségi értékeket valló társadalom számára nélkülözhetetlen.

A létezőnek mondott proletárdiktatúrát felváltotta a fiskális és monetáris diktatúra. A társadalompolitikai szempontok ebben az új diktatúrában – hivatkozásos fontosságuk ellenére – könyörtelenül háttérbe szorultak. Az új rendszer, amely inkább piacgazdasági célokat követ, mint társadalmiakat, mindent alárendelt előbb a hatalmi politika, később a gazdasági hatalom vélt vagy valós érdekeinek.

Nincs társadalompolitikai stratégiánk. De nincs gazdaságpolitikai sem, amelynek egy emberibb társadalmat kellene szolgálnia. E hiányok kényszere miatt hovatovább stratégiává lépett elő a pragmatizmus.

A sematikus szocialista internacionalizmus helyét elfoglalta a rafináltan mindent uraló globalizáció. A közérdekeket kíméletlenül elnyomja a magánérdek, a közösségi szemlélet helyébe a társadalmat romboló egoizmus lépett.

Diderot több mint kétszáz éve máig érvényesen ezt írta:

“…vagy én leszek szerencsétlen, vagy másokat teszek azzá, és semmi sem olyan kedves nekem, mint önmagam. Hiába próbálnám összebékíteni érdekeimet a mások érdekével, mindaz, amit a társadalmi törvény előnyeiről beszélnek, jó lehetne, ha bizonyos lehetnék benne, hogy miközben becsületesen betartom a törvényt másokkal szemben, ők is betartják velem szemben; de miféle biztosítékot adhattok nekem erre vonatkozóan, s lehet-e rosszabb a helyzetem, mint amikor ki vagyok szolgáltatva mindannak a rossznak, amit nálam erősebbek el akarnak követni ellenem, de nem merészkedhetem arra, hogy nálam gyengébbek rovására kárpótoljam magam. Vagy adjatok biztosítékot minden igazságtalan vállalkozás ellen, vagy ne reméljétek, hogy a magam részéről tartózkodni fogok az ilyesmitől. (…) Azonfelül rajtam fog múlni, hogy sikerül-e érdekeim mellé állítanom erős embereket, oly módon, hogy megosztom velük a gyengéktől elrabolt martalékot; ez jobban szolgálja hasznomat és biztonságomat, mint az igazságosság.”

15 évvel a köztársaság kikiáltása után elmondhatjuk, a lakosság legalább fele vesztesként került ki a rendszerváltásból. Közel egymillió azoknak a száma, akik a társadalom peremére kerülve ma már ki sem zsákmányolhatóak. Se munka, se remény.

Ennek mintegy kétszerese, aki máról holnapra él – tartalékok nélkül, de még reménykedve – a megélhetés határán.

A társadalompolitika teljes egészében alárendelődött a gazdaságpolitikának. Ugyanakkor a 15 év talán legnagyobb “átverése”, hogy az alkalmazott – neoliberális – gazdaságpolitikának nincs alternatívája.

Csak jól működő gazdaság teremthet fedezetet társadalompolitikai elvárásaink teljesítésére, ezért a gazdaság szereplőit támogatni kell. E támogatások eredményeként, a folyamatosan növekvő össznemzeti termékből folyamatosan növekedni fog az elosztható jövedelem aránya, és így egyre többet fordíthatunk a társadalom igényeire anélkül, hogy növelnünk kellene a költségvetés centralizációját – merthogy a centralizáció növelése “agyonüti” a vállalkozásokat, jelentős mértékben korlátozza a bővített újratermelést. (A skandináv rendszerek ezt az állítást sem támasztják alá.) Csakhogy a “ha majd jól működik a gazdaság, akkor tudunk érdemben foglalkozni társadalompolitikával” attitűd nem teljesítette a hozzá fűzött reményeket.

Az 1996 és 2002 közötti folyamatos gazdasági növekedés mellett is egyre nőtt az országban a szegénység, az 50%-ot alig meghaladó foglalkoztatási ráta – ami sokkal beszédesebb a munkanélküliségi rátánál – növekedése pedig alig haladta meg az egy százalékot. Ugyanezen időszak alatt a versenyszférában, a 65–35%-os munka és tőkejövedelem arány 45–55%-ra torzult.

Gazdaságpolitikánk hosszú távon sem hozhatja meg a “beígért” eredményt, hiszen a gazdasági növekedés ciklikus, felmenő ágban akkumulálódik az elosztható jövedelem, de amikorra akkumulálódna, a ciklus már lefele menő ágban van, ahol ismét a gazdaság támogatásának szükségessége lép előtérbe. Így hol a gazdaságot kell támogatnunk, hol pedig a gazdaságot. Hol van a társadalom?

Az elmúlt 15 év alatt szinte naponta hallottuk – és halljuk ma is –, hogy az állam szerepét csökkenteni kell, kisebb és hatékonyabb államra van szükség. Ezeket a szólamokat több mint száz éve vettük be kórusunk repertoárjába – amióta önálló magyar költségvetés létezik –, csakhogy az utóbbi 15 évben az unalomig zengjük, mialatt csak tovább rontottuk és rontjuk ma is az állam által finanszírozott ellátó rendszereket.

Az egészségügy és az oktatás reformjának véget nem érő hangoztatása azt eredményezte, hogy a társadalom levonta a következtetést: a reform azt jelenti, hogy valószínűleg nem változik semmi, de ezért többet kell fizetni.

Megjegyzendő, hogy a problémák jelentős részének oldásához nem szükségesek pénzügyi ráfordítások vagy reformértékű lépések. Megfelelő szervezéssel, a valós igényeket és lehetőségeket figyelembe vevő struktúraátalakítással oldhatók, sőt egyes esetekben feloldhatók lennének a feszültségek.

A neoliberális alapelv, amely szerint ne az állam döntse el polgárai helyett, hogy mit, mikor, hogyan és mennyit költenek, hagyja meg számukra a döntés szabadságát, nagyon szépen hangzik, főleg abban az esetben, amennyiben e “döntési szabadság” a társadalom számára rendelkezésre áll. És ha nem?

Vagy fogadjuk el Karl Popper álláspontját? “Az állam ne akarjon az összes vagy legtöbb polgár boldogságának intézménye lenni, az is elegendő és kielégítő, ha elhárítja, vagy csökkenti a károkat – személyes boldogságáról gondoskodjék ki-ki saját maga, saját körében.”

Valóban újra kell gondolni az állam szerepét és feladatait is, de azt hiszem, hogy ezek a feladatok szorosan összefüggenek a társadalom helyzetével. Ugyanazon társadalmi formáción belül is lehet más és más az állam szerepe és feladata, amennyiben a társadalom helyzete ezt úgy kívánja.

Egy többségében szegény társadalom nagyobb segítségre szorul, többet vár el az államtól, a közösségtől, mint ennek ellentettje.

Ott, ahol az embereket arra szocializálták, hogy az állam szinte mindent megold helyettük, ahol a béreket, a jövedelmeket ennek függvényében alakították ki, ahol egy életpályán lehetetlen volt családi dinasztiáknak is kimagaslóan jó életkörülményeket teremtő vagyonokat gyűjteni, ott nem célszerű – sőt nem etikus – az “éjjeliőr” szerepére redukált állam kialakításának még az ötletszerű felvetése sem.

Az a nép, amely a rendszerváltást megelőző negyven év alatt – amelynek során gyökeresen átstrukturálódott a társadalom – megteremtette a mai politikai elit lehetőségeit, a gazdasági elit számára pedig negyven év kemény munkájával, ilyen-olyan, de közös felhalmozásával, megalapozta egyéni vagyongyűjtésüket, az a nép többet érdemel! Érdekérvényesítő képességének növelése, érdekeinek képviselete mindannyiunk kötelezettsége.

A teljes körű privatizáció, az állam rossz tulajdonos, a piac mindent megold, politikai és gazdasági technikák, globalizációs attitűdök, a társadalom oldaláról – mindenütt a világon – eredménytelennek bizonyultak.

Amikor a piac, a tőke állami segítségért kiáltott, azonnal eszeveszett iramban megérkezett a támogatás (adóelengedések, konszolidációk, tőkeinjekciók formájában) – kiderült, hogy állami beavatkozás nélkül a piac működésképtelen –, hasonló jajszó a társadalom részéről maximum az igények elismeréséig képes eljutni.

Az állam defenzív gazdaságpolitikáját – a piac majd megoldja, tehát a tőke támogatásával javul a gazdaság, a versenyképesség, a gazdaság támogatásával javulni fog az életszínvonal, az életszínvonal javulásával… – fel kell váltsa az offenzív társadalom- és gazdaságpolitika.

A piac – érthető módon – többnyire csak rövid távon és megfelelő profittal kecsegtetően ruház be, a társadalompolitika nem érdekli – nem is az ő feladata. A gazdaság társadalompolitikai és ezzel összhangban levő versenyképességi igényeknek is megfelelő átalakítására csak az állam képes. Az állam e képessége ki kell, hogy egészüljön politikai készséggel is. A gazdaság célzott és tervszerű támogatása soha nem volt idegen az államtól. Az államháztartás és/vagy költségvetés hiánya növelhető – sőt e növekedés akár kívánatosnak is mondható – termelő- és infrastrukturális beruházások esetén.

A globális mellett erősíteni kell a gazdaság nemzeti jellegét. Ez lehet az, ami növeli a foglakoztatást, munkahelyeket teremt, mérsékli a kiszolgáltatottságot, alternatívát jelent a sokak szerint alternatíva nélküli neoliberális gazdaságpolitikával szemben. (Általában is igaz, hogy a nemzeti jelleg erősítése nem lehet a jobboldal privilégiuma.)

A keynesi multiplikátorelmélet szerint az állami beavatkozásra éppen akkor van szükség, amikor a gazdaság dekonjunkturális időszakát éli. Ez a beavatkozás segíti a gazdaságot és segíti a társadalmat is. Ezen elmélet analógiáján miért ne lehetne kialakítani egy társadalmi multiplikátort, amiben az állam feladata a foglalkoztatási szint megfelelő szinten tartása lenne? (Legjobb szociálpolitikai módszer a foglalkoztatás.)

Ehhez persze nem elegendő – mint ahogy az állam sok egyéb feladatához sem – az éjjeliőr szerepére degradált állam.

A rendszerváltás előtt negyven éven át hirdettük a közösségi s ezen belül is elsősorban az állami tulajdon elsőbbségét. Azután jött a “nagy felismerés”, és a közösségi tulajdonlás haszontalanná, gazdaságtalanná, politikailag nemkívánatossá vált. Minden, ami közösségi, az csak és kizárólag a “múlt csökevénye”. Így a “feketelistá”-n a magántulajdon helyébe most a közösségi tulajdon lépett.

A hetvenes évek végén megkérdezték a szociáldemokrácia egyik legjelesebb képviselőjét, Willy Brandtot, miként lehet, hogy egy szociáldemokrata támogatja a tőkét, a magántulajdont. A válasz ma is igaz és tanulságos: Nem az a lényeg, hogy milyen a tulajdonforma, hanem az, hogy melyik tulajdonforma a leghatékonyabb a társadalom számára – hiszen a gazdaság a társadalom része.

A magántulajdon mellett tehát szerepet kell kapnia a közösségi, szövetkezeti, önkormányzati, regionális tulajdonnak – bármelyiknek, amely a társadalom hasznára válik.

Az eltelt 15 évben “sikerült” közhellyé laposítani eszmealapító kifejezéseinket, mint pl. az igazságosság, a szolidaritás vagy az esélyegyenlőség. Egyre távolabb kerülve eredeti jelentésüktől, lassan csak az “illik még beszélni róluk” – vagy talán már ezt sem – kiüresedett fogalmaivá válnak.

Igaza van annak, aki azt mondja, hogy eszmékből nem lehet kenyeret venni, eszmékből, hitből nem lehet gazdaságot építeni, ugyanakkor eszmék és hit nélkül nem szabad.

A szavazatok megszerzését fel kellene, hogy váltsa a szavazók “megszerzése”. Külcsínnel – piárral, médiatámogatással – lehet szavazatokat gyűjteni – amerikai módra –, de a szavazók “megszerzése” belbecset, tartalmat igényelne. A baloldalnak pedig – remélem – a szavazók a fontosak.

Csakhogy ez nehéz, fáradságos, új utakat igénylő feladat. Nincs követendő vagy követhető irány. A baloldal az egész világon gondban van, s ezek a gondok hatványozottan jelennek meg a volt szocialista országokban. A társadalmi és a gazdasági problémák megoldásán túl – vagy éppen ehhez – szükség lenne világnézeti, ideológiai korszerűsítésre is. Egy emberközpontú, igazságos társadalomkép kialakításához alkalmas eszmerendszerre, mert azt senki sem gondolja komolyan, hogy ez a mai rendszer lenne a társadalmi formációk legjobbika.

A marxizmus kapitalizmuselemzésénél máig nincs áttekinthetőbb, jobb munka, miközben a rendszer – különösen az elmúlt húsz-harminc évben – jelentős változáson ment keresztül. (Csak megjegyzem: alapjaiban azonban nem változott!)

Claude Lévi-Strauss írja – Rousseau-t is idézve – a Szomorú trópusok című művében:

(…) Ha igaz, hogy az emberek mindig csak egyetlen célt tűznek ki maguk elé, mégpedig egy olyan társadalomnak a felépítését, amelyben élni lehet, akkor a távoli őseinket mozgató erő mibennünk is megvan. Semmit sem játszottunk el; még mindent újrakezdhetünk. Amit megalkottunk és nem sikerült, azt újra megalkothatjuk: “Az aranykor, amit egy vak babona mögénk (vagy elénk) helyezett, mibennünk van.”