A jog globális egységesülése előrehaladottabb a gazdasági és kereskedelmi jogban, mint a büntetőjogban. A határokon átívelő gazdasági tevékenység jogi szabályozása nem ellentétes a világkereskedelem liberalizálásával, sőt szükséges feltétele annak, hogy globálisan hatékony lehessen a piaci mechanizmus.

Új alapot teremt magának a globális kapitalizmus

A globális egységesülés jóval nagyobb mértékben előrehaladt a gazdasági és kereskedelmi jogban, mint a büntetőjogban. Ráadásul itt nemcsak államok közti, hanem magánvállalatok közti viszonyokat is szabályoznak. A határokon átívelő gazdasági tevékenységek jogi szabályozása koránt sincs ellentmondásban a világkereskedelem liberalizálásával. Hogyan van az, hogy egyre több nemzeti szabályozást éppen nemzetközi-jogi eszközökkel kerülnek meg?

Semmiképpen sem egyedi eset a következő: Amikor a 90-es évek végén az egyesült államokbeli Bechtel konszern leányvállalata, az Aguas del Tunari megszerezte Bolívia harmadik legnagyobb városának, Cochabambának a vízszolgáltató jogát, az erősen megemelkedett vízárak miatt erőteljes tiltakozó akciókba kezdett a lakosság. Heves összecsapások után, amelyek során egy ember meghalt, több mint százan pedig megsebesültek, kivételes állapotot vezetett be a bolíviai kormány. 2000 áprilisában az Aguas del Tunari kénytelen volt kiszállni az üzletből. Ezután a cég, amelyet épp a bolíviai vízellátás átvétele céljából alapítottak, beperelte a Bolíviai Köztársaságot az International Center for the Settlement of Investment Disputes (ICSID) előtt. És 25 millió USA-dollár kártérítést követelt az elmaradt nyereségéért. 2003 februárjában az ICSID elutasított egy kérelmet, amelyben civiltársadalmi szervezeteknek egy szövetsége azt követelte, hogy tegyék hozzáférhetővé a nyilvánosság számára az Aguas del Tunari és a Bolívia közti ügy összes dokumentumait és a lefolytatott tárgyalásokat.

Különös, hogy egy jogvitát, amely oly mélyen érinti a bolíviai lakosságot, egy olyan szakértői kollégium tárgyal, mint az ICSID (a Világbank egyik leányszervezete), amely a nyilvánosságot kizárva tanácskozik. Még különösebb az, hogy ez még a tiltakozások ellenére is csak oly kevéssé kelt feltűnést. Minél inkább szükségessé tesz az egyre nagyobb világgazdasági összefonódás nemzetek feletti intézményeket, amelyek el tudnak simítani vitatott kérdéseket államok és/vagy transznacionálisan tevékenykedő cégek között, annál inkább lehet jogállami vívmányokat úgy kiüresíteni, hogy a világközvélemény jó része előtt észrevétlen maradjon a dolog. Jogi döntéseket, amelyek erősebb hatásokat gyakorolnak az egyes emberek életére, mint a nemzeti parlamentek törvényhozása, egyre inkább olyan grémiumok hoznak, mint az ICSID, amelyekre semmilyen hatást nem gyakorolhatnak az érintett emberek, és amelyeknek a létéről gyakran még csak nem is tudnak.

Olyan globális kapitalizmushoz vezet-e a kereskedelmi jog nemzeti jellegének megszűnése, amelyben annyira áttekinthetetlenné válnak a jogi struktúrák, hogy végül már csak az erősebb joga marad meg? Vagy pedig olyan joghoz vezet a tőke önérdeke, amely "éppúgy kiszámítható, mint egy gép" (Max Weber), tehát ahhoz, hogy a nemzetközi (kereskedelmi) jog egységesül egy olyan instanciánál, amely rendelkezik alkalmas hatalmi eszközökkel ahhoz, hogy szükség esetén akár erőszakkal is érvényesítsen ítéleteket az erős gazdasági szereplőkkel szemben?

Autonóm kereskedelmi jog…

Mivel a nemzetközi kereskedelmi jognak különböző forrásai vannak, különböző síkokon játszódik le a globális gazdasági viszonyok jogi formát öltésének folyamata. Az egyik legfontosabb jogforrás az úgynevezett autonóm kereskedelmi jog (lex mercatoria). Itt egy kialakult és nem egy bizonyos intézmény által tételezett szokásjogról van szó. Úgy jött létre, hogy hosszú idő alatt megszilárdultak informális konvenciók és általánosan elismert viselkedési módok a nemzetközi kereskedelem területén. Ennek forrásai közé tartozik egyrészt a ius mercatorium, a kereskedők sajátos joga, amely a XI. században keletkezett, amikor megélénkült a kereskedelem, másrészt a Hanza-városok kereskedelmi joga, amelyek a szerződési területükön a saját jogalkotás kiváltságával rendelkeztek. A lex mercatoria fogalmát először 1300 körül említik, amikor I. Edvárd angol király határokon átívelő vitás eseteknél gyors lefolyású tárgyalásokat ígért egy olyan grémium előtt, amely felerészben hazai és felerészben külhoni kereskedőkből állt. A 17. században azonban veszített jelentőségéből az autonóm kereskedelmi jog a merkantilizmussal és a nemzetállamok keletkezésével. Csak a II. világháború után tért vissza ismét ez a tendencia, és ismét határozott kísérletek történtek ennek kodifikálására és egységesítésére.

Ma a lex mercatoriát úgy alkalmazzák különböző szervezetek, mint transznacionálisan cselekvő vállalatok közti viták elsimításának alapját. Ezek közül az elvben magán-döntőbíróságok közül az 1932-ben alapított International Chamber of Commerce (ICC) vált a legfontosabbá. Bár formálisan önkéntes a részvétel az ICC döntési eljárásán, és ez nem is tudja erővel érvényesíteni az ítéleteit, mégis rendelkezik olyan figyelemre méltó szankciós mechanizmusokkal, mint feketelisták, bojkott és kizárás. Ezáltal ennek döntései végül is jogot tételeznek.

Régebben a nemzeti bíróságok nem fogadták el érvényes jogként az autonóm kereskedelmi jogot. Mintegy 20 éve viszont az a tendencia rajzolódik ki, hogy egyre inkább elismerik ezt nemzeti bírói intézmények. Néhány vállalat a 80-as években még megpróbálta magát kivonni az ICC ítélkezése alól azzal, hogy vitás eseteket nemzeti bíróságok elé vittek. Az osztrák Legfelső Bíróság például úgy ítélkezett, hogy a lex mercatoria érvényes nemzetek feletti jog, és megerősített az ICC döntését. Hasonló döntések születtek Nagy-Britanniában, Olaszországban és Svájcban.

Az autonóm kereskedelmi jognál nagyon világosan megmutatkozik, hogy nem pontszerű esemény a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogi keretekbe helyeződése, hanem tartós folyamat. Épp a nemzetközi kapcsolatokban gördülékeny az átmenet egyrészt informális megegyezések között, amelyeknek a be nem tartóit legrosszabb esetben nyilvános helytelenítés fenyegeti, és másrészt az érvényes jog között, amelynek a megszegése hatalmi szankciókat von maga után.

…vagy nemzetközi szerződések joga

A nemzetközi kereskedelmi jog másik, jóval újabb forrását multilaterális nemzetközi jogi szerződések alkotják, amelyekkel a 20. század kezdete óta nemzetközi jogot hoztak létre. Fontos példák az 1924-es Brussels Convention of Bills on Lading, amely a tengeri szállítást szabályozza, a Convention on Contracts for the International Sale of Goods, az 1930-as Geneva Convention on Bills of Exchange, amely a nemzetközi fizetések lebonyolítását van hivatva megkönnyíteni, vagy az 1955-ös Hague Conventional, amelynek célja a nemzetközi magánjog egységesítése. Sok szerződést ENSZ-intézmények keretein belül kötnek, amilyen az UNIDROIT (International Institute for the Unification of Private Law), az UNCTAD (United Nations Conference on Trade and Development) vagy az UNCITRAL (United Nations Commission on International Trade Law), amelyek a nemzetközi kereskedelmi jog harmonizálását tűzték célul maguk elé.

Az utóbbi évtizedekben viszont mintha nehezen tartana lépést a lex mercatoriával a gazdasági kapcsolatok jogi keretekbe helyezése "törvényhozás" útján. Mert nehézkesen születnek meg és sok időt rabolnak az államközi kompromisszumok, és az autonóm kereskedelmi jog nincs is ráutalva ilyen egységesítő folyamatokra.

A kereskedelmi jog eddig leírt típusainál olyan normákról van szó, amelyek privát gazdasági szubjektumok egymás közti kapcsolatait szabályozzák. De a privát magánjognál nem kevésbé fontos az, hogy de facto jogi keretek közé helyeződnek a vállalatok és államok közti és az államok közti gazdasági viszonyok. Az EU mellett ennek legfontosabb szerve kétségtelenül a WTO. Azok a szerződések, amelyekből a WTO áll és központi elvei, tehát a korlátlan piaci hozzáférés, belföldiként kezelés, legnagyobb kedvezmény: ezek kereskedelmi és vámpolitikájuk nagyobb mérvű megváltoztatására kényszerítették a tagállamokat, mint amit önként készek lettek volna megadni. Ezért kellett létrehozni kvázi-bírósági instanciákat, amelyek vétségeket torolnak meg, és vitákat simítanak el.

Panaszok a WTO-nál

A WTO-vitákat elrendező mechanizmusa a szervezet 1995. évi alapításával együtt lépett életbe, és nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a WTO tagállamai között jogi keretek közé helyeződtek a gazdasági kapcsolatok. Ez a Dispute Settlement Understanding elnevezésű egyezményen (DSU) alapul, és a Dispute Settlement Body (DSB) hajtja végre, amely az összes tagállam diplomáciai képviseleteiből áll. De korántsem annyira demokratikus a DSB szervezete, amennyire látszik, mert sok ország a harmadik világból nem engedheti meg magának, hogy állandó képviseletet tartson fenn ebben a grémiumban. Ezért ki vannak zárva bizottsági ülésekről, munkacsoportokból és informális találkozókról, ahol érdekeik képviseletére szövetségeseket szerezhetnének.

A WTO valamennyi tagállamának joga van panaszt tenni a DSB-nél. Ha sikertelenek maradnak a kétoldalú konzultációk, amelyek részét alkotják a rendezési eljárásnak, akkor a DSB megbízást ad egy három-öt kereskedelmi jogászból álló panelnak – amelynek az összetétele titokban marad, és amelynek az ülései nem nyilvánosak -, hogy készítsen beszámolót és fogalmazzon meg ajánlásokat. A panel összetételére a WTO titkársága tesz javaslatot a vitában álló feleknek; egyetértés hiányában a főtitkár határozza meg az összetételt. Egy panel határozata csak akkor nem lép életbe, ha megakadályozza a WTO mind a 146 tagállamának egyetértése – ami gyakorlatilag ki van zárva. Elfogadása által a beszámoló hatályos joggá változik, és precedensnek számít. Ezzel szemben az 1947-es GATT-egyezmény szerint a panel ajánlásait konszenzusban kellett elfogadni, hogy hatályos legyen. Így ténylegesen vétóval élhetett minden ország, amelyet érintett egy határozat. Hogy az új GATT-tal inkább jogszerűvé lettek a WTO tagállamai közti viszonyok, az abból is látható, hogy a vétó politikai aktusát a fellebbezés jogi aktusa váltotta fel. Ebből a célból egy külön fellebbezési instanciát hoztak létre, ez a Standing Apellate Body (SAB). Így már akkor jogerőre emelkedik egy határozat, ha akár csak egy tagállam egyetért vele.

Bár a WTO-államok közti gazdasági viszonyokat nagymértékben szabályozzák, még mindig a mindenkori államok reális gazdasági erejétől függ annak a lehetősége, hogy megvédjék a saját jogaikat. Mert csak aki rendelkezik a szükséges eszközökkel, csak az engedheti meg magának, hogy kifizesse az ügyvédek csillagászati honoráriumait, és csak aki le tud mondani egy bizonyos időre exportból származó bevételekről, csak annak van hatalma arra, hogy szükség esetén a DSB döntése ellenében is érvényesítse az érdekeit, vagy hogy végrehajtson a DSB által nem engedélyezett kereskedelmi akciókat. Az utóbbi években azonban mégis csökkent valamelyest a WTO porondján a hatalmi különbség az ipari államok és a fejlődő országok között. Emelkedett azoknak az eljárásoknak a száma, amelyeket harmadik világbeli országok kezdeményezésére indítottak, nem utolsósorban azért, mert 2001-ben az Advisory Centre on WTO Law intézményével létrehoztak fejlődő országok részére egy jogi segítséget nyújtó szervezetet.

Fontos szerepe van a nemzetközi gazdasági kapcsolatok szabályozásában a Világbanknak is – kiváltképpen 1966-ban alapított leányszervezetének, az ICSID-nek. Az ICSID mindenekelőtt annak fóruma, hogy rendezzenek vitákat államok és külföldi befektetők között. A rendezési eljárásban való részvétel önkéntes, de nem lehet kilépni egy már folyó rendezési eljárásból.

Egyenetlen játéktér

Nem sikeres minden kezdeményezés, amely a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogi keretek közé helyezésére irányul. Meghiúsult például a 90-es évek végén a MAI (Multilateral Agreement on Investments) kísérlete, amellyel az OECD "védeni" szeretett volna külföldi beruházásokat kisajátítástól, túl nagy adóztatástól, védelmi pénzek fizetésének terhétől, valamint szociális és környezetvédelmi szabványoktól. Ez a kísérlet, amely világszerte közösségek, régiók és civiltársadalmi szervezetek tiltakozását váltotta ki, azon bukott meg, hogy Franciaország végül is elhatárolta magát az egyezménytől. Azóta történnek viszont kísérletek a WTO-nál, hogy megvédjenek multinacionális cégeket és más befektetőket nemzeti törvényhozások megszorító intézkedéseivel szemben (pl. a nyereségek kivonásától). A WTO Dohában tartott 4. miniszteri konferenciáján munkacsoportot hoztak létre, amelynek javaslatokat kell kidolgoznia olyan kérdésekkel kapcsolatban, hogyan lehet "kiegyenlíteni" a befektetők és a befogadó országok érdekeit, vagy hogyan lehet megakadályozni külföldi vállalkozások és termékek "diszkriminálását". A munkacsoport eredményei alapján a chacúni 5. miniszteri konferencia után tárgyalásoknak kell kezdődniük erről a témáról.

Továbbra is nyitott kérdés az, hogy hosszú távon a gazdasági kapcsolatok terén a jogi keretek közé helyeződésének világméretű folyamata ahhoz vezet-e, hogy a globalizációt többé nem használhatják egyoldalúan a saját előnyükre a G8 országok; a jövőben aligha lesz lehetséges a WTO elvei alapján és a harmadik világ jogi kompetenciájának növekedése miatt éppoly aszimmetrikus kereskedelmi liberalizációt folytatni, mint eddig. Ez azonban távolról sem jelent jólétet mindenkinek, ahogyan azt a WTO közgazdászai mondják. Mert a "sima játéktér" az egész földgolyón ahhoz vezet, hogy az élet minden területét kapitalista elvek hassák át. Tekintettel a gazdasági összefonódás állandó fokozódására, azt kívánja a befektetők érdeke, hogy gyorsan egységesüljenek a termelést és a kereskedést szabályozó normák. Minthogy azonban a piac mindig is ellenállt minden tartalmi korlátozásnak – legyen szó fogyatékosok kvótáiról, emissziós direktívákról vagy az etikai minimum elveiről -, a WTO keretein belül minden valószínűség szerint "a legliberálisabb" tagállamok szintjén fog megtörténni a szociális és környezetvédelmi szabványok "egységesítése". Eközben azok az országok, amelyek a legtöbb normában elsősorban eltávolítandó kereskedelmi akadályokat látnak, sikerrel használják fel a kereskedelmi jog kvázi-jogi normákkal való szabályozását.

Még távolról sem zárult le az a folyamat, hogy vállalkozóbarát normákkal szabályozzák a termelést és a fogyasztást. Vannak még különböző egymással versengő intézmények és rendszerek, amelyek nemzetközi síkon jogot alkotnak. Az autonóm kereskedelmi jog területén vannak privát döntőbíróságok, amelyek vitatják az ICC szerepét – például az American Arbitration Association (AAA). Ami pedig államok és vállalatok gazdasági kapcsolatait illeti, jelenleg itt is különböző lehetőségei vannak egy egyesült államokbeli befektetőnek és egy dél-amerikai államnak arra, hogy rendezzék a vitájukat. Helyénvaló lenne olyan helyzetről beszélni, amelyben csak az érvényesül, aki a legtöbb jogi hatalmi eszközzel rendelkezik. Az Egyesült Államokban például nagy népszerűségnek örvendenek fizetőképes kliensek körében az úgynevezett mega law firmek, mert magasan képzett szakemberei jóvoltából meg tudják kerülni vagy egymás ellen ki tudják játszani a különböző nemzeti és nemzetközi jogrendszereket. És gyakran előfordul a WTO-jog keretein belül is, hogy figyelmen kívül hagyják, vagy nem megfelelően hajtják végre a DSB döntéseit. Példa erre a banánvita az Egyesült Államok és az EU között: amikor 1993-ban bevezették az EU belső piacát, akkor kereskedelmi könnyítéseket is megállapítottak a tagállamok (egykori) gyarmataiból származó banánbehozatalokra. Franciaország akkoriban Martinique-ból és Guadeloupe-ból fedezte banánbehozatalának a 60%-át. Miután Mexikóval és Hondurasszal együtt az Egyesült Államok kifogásolta ezt az eljárásmódot, 1997-ben úgy döntött a DSB, hogy nem egyeztethető össze a legnagyobb kedvezmény elvével az EU-nak a kvótákra vonatkozó szabályozása. Az EU azonban figyelmen kívül hagyta ezt az ítéletet, ami a vita kiszélesedéséhez vezetett. Csak a dohai miniszteri konferencián tett az EU ígéretet arra, hogy 2006-ig olyan vámrendszert vezet be, amely összhangban van a GATT-tal.

Mindenesetre épp azok a problémák, amelyekbe ennek a jog nélküli helyzetnek a kihasználása során ütköznek nagy hatalmú szereplők, vezetnek ismét a különböző jogi eszközök erősödéséhez. Mint ahogy a bevezetőben említett példában az Aguas del Tunari, úgy akarnak a multik jogot szerezni arra, hogy peresíthessék veszteségeiket, ha kiderül, hogy előre nem látott nehézségek miatt sikertelenek lesznek a beruházásaik. Ezért támogatnak olyan döntőbíróságokat, mint az ICSID, és tekintik általában ezek döntéseit érvényesnek.

Nem vadnyugat

Ezért nemmel válaszolhatunk arra a kérdésre, hogy világméretekben jog nélküli rendszerrel számolhatunk-e a jövőben. Nem áll ellentétben az "erők szabad játékával" az, hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban a jogi keretekbe helyeződés folyamata megy végbe. Épp ellenkezőleg: szükséges feltétele ez annak, hogy egyáltalán hatékony lehessen globálisan a piaci mechanizmus. Már elve félrevezetők az olyan kifejezések, mint "rablókapitalizmus" vagy "vadnyugati kapitalizmus", mert azt sugallják, hogy jogi alap nélkül is lehetséges kapitalizmus. De intézményi alap nélkül a piaci szempontból legradikálisabb szabad versenyes kapitalizmus sem lehet meg. Joggal utalt már rá Max Weber is, hogy a nyugati kapitalizmus kialakulását elősegítette a formális római jog.

Mindenesetre normák keletkezése és intézményesedés csak akkor megy végbe, ha hozzájárulnak ahhoz, hogy meg lehessen takarítani tranzakciós költségeket, és biztosítani lehessen szerződések betartását, vagyis hogy előre láthatóvá lehessen tenni egy üzlet kimenetelét és a költségek kalkulálását. A kereskedelmi jog intézményesítése itt elsősorban azt jelenti, hogy döntéseket olyan nemzetközi szakember­grémiumok hoznak, amelyek zárt ajtók mögött tárgyalnak, eredményeiket pedig olyan nyelven fogalmazzák meg, amelyeket a nemzeti parlamentek képviselői sem értenek meg. Ha viszont politikai döntéseket szakemberekre bíznak, ez mindig azt jelenti, hogy már eleve adva van az optimális döntés. Már csak az alkalmas technikai tudásra van szükség, hogy meg is fogalmazzák azt. Ezzel a társadalom elveszíti azt a képességét, hogy kitűzzön célokat, és eszközöket válasszon.

(Fordította: Endreffy Zoltán)

 

A tanulmány történeti szempontból vizsgálja a "létező szocializmus" és a szerteágazó baloldali radikális eszmerendszerek viszonyát. Ezek – miközben osztályalapú társadalomban gondolkodtak – egységesek voltak a szovjet típusú társadalom elutasításában. A baloldali radikálisok kezdetben a szovjet társadalom etatizmusában látták a forradalom vereségének okát, majd a gazdasági világválság és a szovjet érdekszféra terjeszkedésének hatására egyre inkább előtérbe került a "létező szocializmus" államkapitalista jellegének hangsúlyozása. Bár a második világháború után a baloldali radikális mozgalmak marginalizálódtak, mozgásterük beszűkült, érdemes végiggondolni, hogy az államszocializmus végére nézve milyen tanulságokkal szolgálhat e kritika.

Az Eszmélet 58. számában jelent meg szerkesztőtársam, Szigeti Péter tanulmánya: Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok címen. Az írás – hiszen célja éppen ez, vagy inkább ez is volt – komoly vitát kavart, talán e lap történetének legszerteágazóbb disputáját. Ez természetesen nem véletlen. A vita nem csupán látszólagos tárgyáról, a (fél)múlttá oszlott “államszocializmusról” folyt és folyik, de jelenünkről – “sto gyelaty?”, hogy egy immár megtagadott klasszikus szavaival éljek – és mindenekelőtt jövőnkről, saját helyünkről, (ön)reflexióinkról is szól. Fontosságát éppen ez adja: a múlt a jövőben válik aktuálissá, és az elemzés egyben program is. Következetlenség, mi több, felelőtlenség volna nem így kezelni. Magam eddig a partvonalról követtem a diskurzust; olvastam, vitatkoztam, gondolkodtam, ha úgy adódott, fordítottam a megjelenő írásokat. És most, amikor az Eszmélet szerkesztősége úgy döntött, hogy formailag (ha úgy tetszik: formálisan) “lezárja” az államszocializmusról folytatott vita egy etapját (mesterségesen, pusztán a szerkesztés követelményeinek engedelmeskedve kimetszve egy szeletet a folyamatból, de hát mi mást tehetnénk?), mégis úgy gondolom, hogy magam nem szólok hozzá közvetlenül az elhangzottakhoz. Ellenkezőleg: az esetlegesen jövővé transzformálódó múltat igyekszem szóhoz juttatni. Nem azért húzódom tanult szakmám, a “történész” kvázi-objektív hátterébe, mert nincs véleményem az elhangzottakról: sokkal inkább azt szeretném megmutatni, hogy milyen történeti előzményei voltak ennek a vitának, és így a jelen egy rövid momentumát az őt megillető szélesebb történeti háttérbe ágyazni. A múlt értelmezése, a tanulságok levonása – én ebben hiszek – önmeghatározásunk legfontosabb eleme. Hagyjuk hát szóhoz jutni azokat is, akik kronológiailag, egy mechanikusan lineáris (vö. undialektikus) síkon szemlélve nem vehettek részt ebben a diskurzusban. Különösen itt, ebben a szomorú, depresszív közép-kelet-európai régióban, ami mégis a miénk. Jobbadán alig ismert szereplők lépnek fel az alábbiakban; nyugaton is ignorált képviselői ők egy (ön)kritikus kommunizmusnak, itt pedig, az építés egykori színhelyén teljességgel megtagadottak. Hadd jussanak hát szóhoz most ők is, az elfeledettek, akik nélkül (bár szponzorként sosem szerepelhettek volna) nem jöhetett volna létre ez a vita. Hiszen a szereplőket – jómagunkat, jómagamat is – a múlt aktorai öltöztették… Végül még egy nagyon személyes megjegyzés, mielőtt teljesen a háttérbe vonulnék: ez az írás társammal és elvtársammal, Járai Erzsébettel folytatott hosszú beszélgetések és viták eredménye. Sajnos ma már ő is a jövőbe olvadó múlt része csupán. Mégis: talán nincs szebb halál…

 

Lassan másfél évtizede, a Szovjetunió és a kelet-európai tömb felbomlásakor a világ médiája nap mint nap a “kommunizmus bukásáról” elmélkedett. Nemigen vizsgálták azonban, hogy mi is volt ez az elbukott “kommunizmus”, amely – egykori impériumának legnagyobb részén – valóban eltűnt a történelem süllyesztőjében, miután képtelen volt továbbra is fenntartani működését, amelyet az alkalmazott ideológia és a prózai valóság közötti égbekiáltó antagonizmus jellemzett. A “kommunizmus bukása” a legtöbb elemző számára egyszerűen csak a polgári demokrácia (horribile dictu: a kapitalizmus, hogy egy mind kevésbé divatos terminológiával éljünk) valamiféle apoteózisához szolgált ideológiai takaróul – Fukuyama nyomán többen odáig jutottak, hogy még a “történelem végét” is meghirdették.¹ Az euforikus hangulatban szinte észrevehetetlenné halkult azoknak a maradék marxistáknak a hangja, akik nem azonosultak az alapjaiban megrendült “szocialista” világrendszerrel, és azt bizonygatták, hogy annak látható kudarca lényegileg nem változtat a kapitalizmust jellemző osztálystruktúrán. A hivatalos baloldal természetesen már jóval korábban megkezdte rugalmas elszakadását a marxizmustól. A szociáldemokrata (illetve magukat ekként definiáló) mozgalmak történetében a német SPD 1967-es Bad Godesberg-i konferenciája tekinthető egyfajta szimbolikus fordulópontnak, míg a magukat “kommunistának” nevező pártok a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján fújtak takarodót addigi politikájuknak, többnyire nevüket is megváltoztatva. Azokat a baloldaliakat, akik továbbra is ragaszkodtak a kapitalista társadalom osztályalapú szemléletéhez, hovatovább afféle csodabogárnak tekintették. Ahogy az oxfordi Felipe Fernández-Armesto professzor megfogalmazta Millennium címen megjelent, számos nyelven bestsellerré vált “alternatív világtörténetének” epilógusában: “A keményvonalas baloldalnak két mentsége is van, amit tovább finomítgathat: először is leszögezi, hogy a 20. század végén szétesett államok és pártok nem voltak igaz kommunisták, csupán az »államkapitalizmus« vagy valamilyen más deviancia és eretnekség követői. Másodszor kifejti, hogy Marx történelmi sémájának nem adatott elegendő idő a megvalósuláshoz: az osztályharc tovább folytatódik, bár most éppen a viszonylagos nyugalom időszakát éli; a forradalmi robbanás azonban – még ha tétova léptekkel is – visszavonhatatlanul közeledik. A marxizmus, hasonlóan a legszilárdabb vallásokhoz, nem zavartatja magát a racionális érveléstől; követőinek konoksága a hitre emlékeztet, amely az egyházat azután is egyben tartotta, hogy Jézus eszkatologikus jóslatainak beteljesedése – amit apostolai még minden percben vártak – kitolódott a távoli jövőbe.”² Jelen írás ezeknek a “keményvonalasoknak” az elképzeléseit járja körül kialakulásuktól lényegében napjainkig. Célja azoknak a baloldali radikális mozgalmaknak a bemutatása és elemzése, amelyek a bolsevik orientációjú kommunista mozgalmaktól, valamint a Szovjetuniótól, a kommunista pártoktól függetlenül, illetve azokkal szemben állva alakultak ki és működtek. Természetesen a “baloldali radikalizmus” meglehetősen esetleges megfogalmazás – bizonyos értelemben még maga a bolsevizmus is annak tekinthető –, ám egy ilyen összetett jelenség megnevezésére nehéz frappáns terminológiát találni. (E mozgalmakat egyébként először Daniel Cohn-Bendit foglalta össze “tudományos igénnyel” ezen a néven 1968-ban.) Munkahipotézisként, kiindulási pontként mindenképpen felhasználható. Részletesebben a következő irányzatokat sorolnám ide:

• trockizmus (különösen a “IV. Internacionálé” megalapítása utáni trockista irányzatok);
• tanácskommunizmus (a húszas évek klasszikus tanácskommunizmusa, amelyet Anton Pannekoek, Otto Rühle, Hermann Gorter, Sylvia Pankhurst stb. neve fémjelez, valamint az ötvenes–hatvanas évek “második hulláma”, Paul Mattick, Cajo Brendel stb. korszaka);
• kollektivista anarchizmus;
• anarchista kommunizmus (“platformizmus” – Nyesztor Mahno, Pjotr Arsinov stb.; “anarcho-marxizmus” – Guy Aldred és köre; napjaink liberter kommunizmusáig);
• bordigizmus (a húszas–harmincas évek franciaországi szervezeteitől a hetvenes évek bordigista miliőjéig – Jacques Camatte Invariance-áig és napjaink neobordigista csoportjaiig);
• ouvrierizmus (Henry Simon, az ICO és az Echanges et Mouvement, a Collective Action Notes);
• tercermundista baloldaliság (a nyugati maoizmus, guevarizmus);³
• szituacionizmus (az ötvenes évektől napjaink “posztmodern kommunizmusáig”);
• anarcho-szindikalizmus (szovjet-orosz, francia, német, spanyol, amerikai – ipari unionizmus – és ex-szovjet változatai).

A fenti felsorolás esetleges, és korántsem teljes. A fókuszt némileg mégis szűkíti: egyrészt – sajnos – túlhangsúlyozott a nyugati (nyugat-európai és amerikai) térség, másrészt alapvetően a marxista vagy legalábbis marxizáló irányzatokra koncentrálok (ebből a szempontból a kollektivista anarchizmus kakukktojásnak látszik – története azonban többnyire párhuzamosan fut a többi baloldali radikális mozgalommal, másrészt gyakori a “szintézisre” való törekvés – éppen a jelentősebb történelmi csomópontokban). A fenti irányzatok még abban sem közösek, hogy “baloldalinak” tartják magukat: sokan értelmezték közülük úgy, hogy kívül állnak a jobb- és baloldaliság rendszerén, mivel a forradalmi cselekvés többé már nem a rendszeren belül, hanem csak avval szemben kereshet alternatívákat. Mindegyik egységes azonban abban, hogy a társadalmat osztályalapon szemléli, abban – különböző leosztásokban – osztályharcot lát. Az egyik pillér a baloldali kommunizmus: eszmerendszere nem az 1917–1923-as forradalmi hullám terméke. A marxizmuson belül mindig is léteztek olyan irányzatok, amelyek a parlamentarizmust elutasították, bírálták a szakszervezeti formákat, s antietatista módon fogták fel a proletárdiktatúrát. 1917–1918-ig ezek azonban jórészt teoretikus viták maradtak: egyrészt addig nem létezett a szó szoros értelmében vett kommunista mozgalom (vagyis nem volt mihez képest “baloldali kommunistának” lenni), másrészt – és ez a fontosabb – a baloldali kommunisták elsősorban a hatalomgyakorlás konkrét formáit, a forradalom gyakorlati megszervezését kritizálták. Taktikai-szervezeti ellentéteket emeltek általánosabb síkra, és ennek megfelelően a baloldali kommunizmus kulcskérdése a szovjet-orosz példához való kritikai hozzáállás lett. A baloldali kommunista irányzatok leginkább éppen ebben a kérdésben, illetve a hozzá kapcsolódó szervezeti konklúziókban különböznek egymástól, és sorolhatóak többé-kevésbé egységes típusokba. Más baloldali radikális áramlatoktól – főleg a kollektivista anarchizmus különféle változataitól – ugyanakkor a proletariátus diktatúrájának elfogadása, a centralizációs szervezeti törekvések, a federalizmus elutasítása különböztette meg őket.

Ennek megfelelően négy alaptípust állíthatunk fel, amelyek elsősorban Nyugat-Európára voltak jellemzőek, de mindegyik irányzat képviselőit megtalálhatjuk Szovjet-Oroszországban éppúgy, mint több kelet-európai országban, köztük Magyarországon is.⁴ Ez a négy, elnagyolt vonalakkal felvázolt típus is megmutatja, hogy mennyire nem beszélhetünk egységes “baloldali kommunizmusról”. (E tipologizálási kísérletbe nem veszem bele a bolsevik párton belül Szovjet-Oroszország első éveiben fellépő “baloldali kommunistákat” – Buharint, Pjatakovot, Preobra­zsenszkijt, Radeket, Oszinszkijt stb. –, akik a bolsevik politikai koordináta-rendszeren belül foglaltak el “baloldali” pozíciót, de a bolsevizmussal mint olyannal soha nem álltak szemben. Ugyanez vonatkozik a “baloldali ellenzékre” is. Trockij és követői is csak akkortól tartoznak érintőlegesen e kategóriába, amikor a trockizmus – a húszas évek legvégétől – önálló, nemzetközileg szerveződő politikai mozgalommá fejlődik. Persze mindezen mozgalmakon belül is voltak olyan személyek, akiket “baloldali kommunistának” nevezhetünk, de esetükben “baloldali kommunizmusról” mint világosan elkülöníthető – sőt akaratlagosan elkülönülő – mozgalomról nem beszélhetünk.)

A trockistákat nem elsősorban az jellemezte, hogy Lev Trockij – önmagában is folytonosan változó – tanait követték, hanem az, hogy a Szovjetunióval szemben a “kritikus támogatás” talajára helyezkedtek. “Baloldaliságuk” sokkal inkább volt egyfajta “ellenzékiség” a hivatalossá jegecesedett marxizmus–leninizmussal szemben, mintsem alapvető elvi egyet nem értés. Ez tetten érhető öndefinícióikban is: “bolsevik leninistákként”, “igazi leninistákként” stb. tekintettek önmagukra, és jóllehet, magukat gyakran “baloldaliaknak” definiálták, alapjában nem akartak mást, mint ami az “elfajult munkásállam” gyakorlati politikája volt. Ennek megfelelően a többi baloldali kommunista irányzattal csak eseti kapcsolataik voltak, azoktól lényegében – többnyire éppen Leninre hivatkozva – élesen elkülönültek. (Más kérdés, hogy a sztálinista terminológiában többnyire az összes baloldali kommunistát, de nemritkán még az anarchistákat is “trockistának” bélyegezték, ez azonban sokkal inkább volt szitokszó, mint politikai jellemzés, és lényegében annyit jelentett: ellenség.) A baloldali kommunizmust jellemző kritikai elemzést általában nem vették át; a forradalmi mozgalom aktuális kérdései a trockista csoportok számára mindig taktikai, a baloldali kommunisták számára stratégiai-elvi kérdésként jelentek meg. A trockizmus tulajdonképpen a leninizmus forradalmár-mozgalmár aspektusát hangsúlyozta, és egy, a gyakorlati következtetéseket ignoráló, ám ideológiailag következetes leninizmust képviselt – szemben a sztálinizmussal, amely a leninizmus gyakorlati következtetéseit vitte ad absurdum, és az ideológiát ezért néhány sematikus megállapítássá silányította. A trockizmus ellensúlyként szerepelt azon a politikai mérlegen, amelynek tengelyét a sztálinizmus képezte. Ebben az értelemben egyáltalán nem része a baloldali kommunizmusnak, még ha avval sok ponton érintkezik is. A trockizmus ugyanakkor sok baloldali kommunista számára az első lépcsőfok volt a hivatalos irányzattal való szakításhoz: logikus következménye volt ez a világ kommunista mozgalmában a húszas–harmincas évek fordulóján megjelenő ideológiai sematizmusnak és a kibontakozó politikai boszorkányüldözésnek. Trockij – a sztálini ikonográfia mitikussá növő főgonosza – afféle “csak azért is” személyiséggé magasztosult a sztálinizmussal szembeforduló kommunisták számára; ebben persze fáradhatatlan önreklámozó tevékenysége is szerepet játszott.

Az anarcho-kommunisták⁵ teljesen szembefordultak a leninizmussal és a Szovjetunióval. Elutasítottak mindennemű állami szervet, és az állam “elhalása” helyett annak azonnali eltörlését, forradalmi harcot követeltek. Ez lényegében a kollektivista anarchistákkal rokonította volna őket, ám az anarcho-kommunisták emellett többnyire a proletariátus diktatúráját is szükségesnek tartották, és ez az anarchisták számára elfogadhatatlan volt. Az anarcho-kommunisták szerint ezt a diktatúrát az önmagát megszervező proletárosztály gyakorolja majd (e szerveződés adekvát formájának többnyire a munkástanácsokat vagy a kommunákat tartották), amely kíméletlen diktatúrát gyakorol a burzsoáziával szemben, de adott esetben akár a mozgalmon belül jelentkező reformizmussal szemben is. Így elutasították a klasszikus anarchizmus univerzális szabadságképét, és sokkal kisebb hangsúlyt helyeztek az egyén szerepére, mint általában az anarchisták.⁶ Megtartották azonban viszolygásukat minden politikai szerveződéssel szemben: a forradalmat mindig a termelők önfelszabadításaként értékelték, és a gazdasági harc formáira, mindenekelőtt az általános sztrájkra és az abból-amellett kifejlődő fegyveres felkelésre helyezték a hangsúlyt. A célzott politikai merényleteket adott esetben elfogadhatónak, sőt szükségesnek tartották, ám ideológiájuknak ez csak periférikus része volt: az 1890-es évek híres anarchista merényleteiért magányos, individualista anarchisták, illetve ilyen elméleti alapon álló kis csoportosulások voltak inkább felelősek. Az anarcho-kommunizmus gyakran összefonódott a tanácskommunizmussal, különösen Németországban.

A tanácskommunizmus nem volt ab ovo bolsevikellenes. Szovjet-Oroszország fejlődése, a Komintern taktikázó politikája vezette el őket oda, hogy előbb azok gyakorlatát, majd a teljes lenini elméletet tagadni kezdjék. Az irányzat vezető ideológusai régi, közismert kommunisták voltak: Anton Pannekoek, Otto Rühle, Hermann Gorter⁷ . A baloldali kommunista irányzatok közül messze ez volt a legnagyobb hatású; pártjainak és szervezeteinek taglétszáma a húszas évek elején Németországban a százezer főt is megközelítette. Önmagában is több irányzatra oszlott, és széles, nemzetközi szervezeti bázisra épült. Szervezeteit az 1923-ban létrehozott Kommunista Munkásinternacionálé (Kommunistische Arbeiter-Internationale – KAI) igyekezett összefogni.⁸ Bomlásából (amely az 1920-as évek közepén–végén kezdődött) szinte a teljes baloldali radikális paletta újratermelődött: anarchista csoportok, szindikalisták csakúgy, mint terrorista áramlatok vagy éppen pártkommunisták. 1945 előtt egyértelműen a tanácskommunista miliő tekinthető a baloldali radikalizmus (de legalábbis a baloldali kommunizmusként definiálható szféra) centrális erejének.

Legkisebb nemzetközi erővel a bordigizmus rendelkezett. Ez az irányzat az ortodox leninista Amadeo Bordiga⁹ szellemi irányításával elsősorban a franciaországi olasz emigránsok között működött (többé-kevésbé egységes, letisztult mozgalomként csak a húszas évek legvégétől). A sztálinizmussal Lenint – pontosabban egy általa kreált, más módon idealizált Lenin-képet – állította szembe, ám Trockijt és a trockistákat is lényegében sztálinistának tartotta. Etatista, szigorúan szervezett mozgalomként működött, amely azonban élesen elutasított minden kompromisszumot a burzsoá állammal, elítélte a parlamentarizmust, a népfrontjellegű paktumokat, és tiszta proletárforradalmiságot kért számon a munkásosztályon. Fontosságát nem tömegereje adta – ilyennel sosem rendelkezett –, hanem azok a finoman dialektikus, részletes elemzések, amelyekkel a bordigista hagyományokat ápoló csoportok koruk munkásmozgalmának eseményeit értelmezték. Ezek az írások csak alaposan megkésve, az ötvenes-hatvanas évekre váltak szélesebb körben ismertté a “balos” mozgalmakban, és így – dacára autentikus forradalmi gyökereiknek – inkább csak az “újbaloldal” eszközkészletébe olvadtak be, alaposan felpezsdítve az érdeklődést a dialektika iránt, és átvéve a tanácskommunizmus központi szerepét a baloldali kommunista miliőben.

Nem tartozik szorosan a baloldali kommunizmushoz, ám világszerte, így Magyarországon is jelentős hatással működött a Világ Ipari Munkásai (Industrial Workers of the World – IWW) nevű amerikai szervezet. A – leginkább anarcho-szindikalistának tekinthető – csoport 1905-ben alakult meg az USA-ban, ahol harcos fellépésének és ugrásszerűen növekvő taglétszámának köszönhetően hamarosan kiérdemelte a munkaadók között az “első számú közellenség” címet. Az 1910-es években milliós sztrájkokat is vezényelt, ám a mi szempontunkból fontosabb volt internacionalizmusa. Az IWW tagságának jó részét első-második generációs bevándorlók tették ki. Újságjai számos nyelven (1912-től magyarul is) megjelentek, és a wobblie-k – így nevezték magukat a szervezet tagjai – igyekeztek szervezkedni az óhazában is. Európa több országában is alakultak IWW-csoportok, amelyek infrastruktúrájukat – nyomdák, helyiségek stb. – szívesen bocsátották az anarchisták, illetve a hozzájuk közel álló baloldali kommunisták rendelkezésére.¹⁰

A “baloldali kommunizmusként” meghatározható irányzatrendszer azonban természetesen nem fedi le teljes mértékben azt a jelenséget, amelyet “baloldali radikalizmusnak” tekinthetünk. Az alábbi kördiagram egy vázlatos sémát igyekszik felállítani, amely nyilván nem alkalmas az egyes irányzatok árnyaltabb ábrázolására, de talán segítségünkre lehet jelen munka témájának elnagyolt meghatározásában:

 

Az ábrán a középső kör jelöli a “baloldali radikalizmus” néven absztrahált eszme- és mozgalomrendszert. Látható, hogy mind az “anarchizmus”, mind pedig a “kommunizmus” részben kikerül ebből a kategóriából: a nem osztályalapú anarchistákat éppúgy nem sorolom ide, mint az etatista kommunistákat: a “baloldali radikalizmus” ugyanis sokkal inkább negációk, mintsem pozitív állítások halmazaként értelmezhető: többek között nem individualista (bár nem szükségképpen osztályalapú), és nem etatista (bár nem feltétlenül decentralista). A központi halmaz baloldalán, az “anarchizmus” és a “baloldali radikalizmus” külső metszetében a klasszikus, kollektivista, “forradalmi” anarchizmus csoportjai helyezkednek el: általában osztályalapú, mindenképpen antietatista mozgalmakról van itt szó. A másik oldalon azok a centralista elképzelések találhatóak, amelyek határozottan marxista gyökerűek, elutasítják az anarchizmus decentralizáló vagy federalista elképzeléseit, ugyanakkor államellenesek, és tagadnak mindenféle kapitalista hatalmi struktúrát (parlamentarizmus, hagyományos pártok, illetve szakszervezetek stb.). Ide tartoznak pl. a bordigisták, a tanácskommunisták pártszervező irányzatai vagy éppen egyes “renegát” trockista csoportok. A középső, centrális helyzetű metszetben azok a decentralizáló, marxista és anarchista elképzeléseket szintetizáló csoportosulások kaptak helyet, amelyek – éppen e szintézis igénye miatt – lényegében a legtipikusabb “baloldali radikális” szerveződéseknek tekinthetőek. Ezek képviselik tulajdonképpen mindazt a negációt és állítást, amelyekből összeállíthatjuk a “baloldali radikalizmus” (persze vázlatos és vitatható) ideáltípusát. Olyan szervezetek tartoznak ide, mint az angol anarcho-marxisták, a francia–orosz “platformisták”, az Otto Rühle vezette “Egységszervezet” vagy éppen a későbbi szituacionisták és mai utódaik. Végül az egyik nagy “baloldali” politikai áramlatba sem tartozó baloldali radikálisokhoz olyan outsider antikapitalista mozgalmak tartoznak, amelyek vagy csupán részleges problémákat vetnek fel a radikális változtatás igényével (anarcho-feministák, zöld anarchizmus, egyes földfoglaló mozgalmak, korunk neozapatistái stb.), vagy pedig tudatosan távolodtak el a “hagyományos” politizálás akár forradalmi kereteitől (“posztmodern kommunisták”, az antiglobalizációs mozgalmak egyes csoportjai stb.). A fenti besorolások közös gyengéje, hogy valójában nyilván egyik mozgalom sem fogadná el benne saját besorolását, kapcsolódásait… hiszen általában véve mindegyikük az egyetlen igaz út letéteményesének tekinti magát. A mi feladatunk azonban most nem valamiféle “igazság” keresése, csupán ezen “igazságok” ábrázolása.

 

Jelen munka egyik kulcsproblémája a bolsevizmus (majd a század során a világrendszerré dagadó “létező szocializmus”) és a baloldali radikalizmus viszonya. Kezdetben, körülbelül az 1920-as évek közepéig még felmerülhet a bolsevizmus és a baloldali radikalizmus bizonyos mértékű érintkezése is; később már a konfrontáció és az elemzés válik hangsúlyossá. A Szovjetunió eltűntével komoly forrásanyag vált hirtelen kutathatóvá (különösen a megfelelő anyagi bázissal rendelkező nyugati kutatók számára), ugyanakkor a felkapott témára rátaláló történészek egy része nemigen látszik zavartatni magát a tényektől, és ragaszkodik az átpolitizált értelmezésekhez. Azonban a témával foglalkozó szinte minden szakember – pro vagy kontra álljanak is vizsgálatuk tárgyához – egy dologban egyetérteni látszik: általánosan “kommunizmusként” definiálják a volt Szovjetunió és a szocialista országok (önmagukban is komoly eltéréseket mutató) politikai és gazdasági berendezkedését. Történetileg ez a kommunizmus úgy jelenik meg számukra, mint a bolsevik irányzatból kinövő mozgalom – egy egyedi politikai jelenség, amely képes volt a világ jelentős részén ontologikus érvényre jutni. Ezen “bolsevikológia” horizontján csupán az ötvenes évek derekától (ebben jelentős hatása van az 1956-os magyarországi és lengyel eseményeknek, de mindenekelőtt a szovjet desztalinizációnak) jelenik meg egy olyan “reformkommunista” irányzat, amely a klasszikus kapitalista piacgazdaság és a piaci demokrácia, illetve a posztsztálinista állami berendezkedés és tervgazdálkodás között igyekezett lefektetni a konvergencia pilléreit, hogy azokra hidat verve jusson el az “emberarcú szocializmusba” – egy tervezett piacgazdaságba, amely ötvözné a polgári jogokat, az állami tulajdont és a paternalista szociális berendezkedést.

A “kommunizmusról” szóló politikai diskurzusokon túl azonban a komolyabb kutatók tisztában voltak vele, hogy maga a démonizált vagy éppen szentként tisztelt fogalom nem alkalmas a Szovjetunióban és a “szocialista” országokban uralkodott (vagy még ma is domináns szerepet játszó) gazdasági-társadalmi-politikai berendezkedés leírására. Maguk a vizsgált rendszerek sem így határozták meg önmagukat, hiszen a kommunizmust csupán valamiféle végcélnak tekintették (és “tudományos” alapossággal a hozzá vezető út fejlődési szakaszait is előre lefektették). Bárki, aki kicsit is elmélyedt Marx műveiben – és ilyenek nem kizárólag a “baloldalon” akadtak –, tisztában lehetett vele, hogy a kommunizmus eredeti elméletének nem sok köze van a megvalósult rendszerekhez. A “szocializmus” – amelynek jelentése a 19. század végéig nem különült el igazán a “kommunizmustól” – éppen a bolsevik forradalom győzelme után, a szociáldemokráciával való szakítást követően alkalmas terminusnak tűnt: az új rendszer ideológusai valamiféle átmeneti formának tekintették, és formáját a “munkásság, a parasztság és a szövetséges értelmiség” paradox “demokratikus diktatúrájában” határozták meg. Kiindulópontként tehát a “szocializmus” megfelelőnek látszott; a probléma azonban 1918 után újra jelentkezett: az etatizmus és az autentikus – ha van ilyen – szocializmus konfrontációja nyilvánvalóvá vált. Az 1920-as évek elején pedig egyre több olyan, magát kommunistának vagy éppen anarchistának valló forradalmár akadt mind Szovjet-Oroszországban, mind pedig a világ más részein, aki legalábbis kétségbe vonta az oroszországi kapitalizmus eltörlését.

A “mainstream” kommunizmus “jobboldali revízióival” (tulajdonképpen az eredeti szociáldemokrata program egyfajta felújításával), valamint később az ortodox neo- és posztsztálinista pártokkal és szervezetekkel szemben egyaránt fellépő szélsőbaloldali erők többnyire marginálisak maradtak, és – leginkább az 1968-as baloldali reneszánszot követően – az uralkodó ideológia (valamint nemegyszer saját gyakorlatuk) könnyűszerrel besorolhatta őket az extremitások és a politikai terrorizmus kereteibe. Léteztek, mint láttuk, “baloldali” kommunista erők már a bolsevizmus kialakulásának időszakában is, ám az ő – elhallgatott és félreértelmezett – gyakorlatuk és elméleti tevékenységük a “győztesek” árnyékában mindinkább a margóra szorult. Pedig ezek a gondolatok a maguk korában igenis történelemformáló erővel hatottak, sőt bizonyos szempontból máig is ható erővel. Anélkül, hogy a “mi lett volna, ha…” típusú fantáziálgatásokba kezdenénk (a történelem bebizonyította, hogy a baloldali kommunizmus nem jelentett gyakorlati alternatívát), fontos látnunk, hogy a kommunizmuson belül voltak olyan irányzatok, amelyek a bolsevikokkal szemben teljesen más elképzeléseket vallottak osztályról, pártról, önkormányzatról, forradalomról és – végső soron – magáról a kommunizmusról is. Jelenlétük egyrészt hatott arra, hogy mivé is fejlődött a bolsevizmus (amelynek mindig komoly ideológiai harcokat kellett vívni “balos” ellenfeleivel), másrészt mai közgondolkodásunk, kultúránk, politikaképünk sokat örökölt attól az 1968-ban kicsúcsosodó ideológiai forrongástól, amely gyökereit részben éppen ezekben a – nálunk jórészt ismeretlen – irányzatokban találta meg: elég, ha olyan egymástól látszólag távol eső dolgokra gondolunk, mint a punkmozgalom, a társadalmi önigazgatás, az antiglobalizációs mozgalmak vagy akár a bázisdemokratikus civil szféra.

Valójában “kommunizmusról” beszélni egy szinten már lehetetlen: maga a szó absztrakcióvá vált, felemésztették, jelentését kiüresítették és esetlegessé tették a hozzá kapcsolódó politikai hányattatások; a kommunizmus helyett kommunizmusok voltak és vannak, amelyek többnyire kompetitív és nem komplementer viszonyban állnak egymással. Vannak különféle, a kommunizmusról szóló narratívák és értelmezések, amelyek viszont az üdvtörténet és az összeesküvés-elmélet kettősségében mozogva valójában kiegészítik egymást.¹¹ A “kommunizmus” lényege a negáció: ab ovo a kapitalista, ill. osztálytársadalmi viszonyok negációja, mozgalomtörténetileg viszont az összes többi “kommunista” mozgalom kommunistaságának totális tagadása, létjogosultságuk megkérdőjelezése – ha mód adódik rá (és, mint tudjuk, gyakorta adódott), gyakorlati szinten is. A bolsevik vezetés és személyesen Lenin 1917-es etatista “pálfordulása”¹² már arra engedett következtetni, hogy a vezetésük alatt esetleg valóban kialakuló “szocializmus” egyik központi kategóriája éppen az állam lesz, amely sem öngyilkosságot elkövetni, sem pedig “elhalni” nem fog, sőt alaposan megerősödik. Ezzel párhuzamosan a hatalom centrumába kerülő bolsevikok hozzákezdtek a “kommunizmus” intézményesítéséhez és egyben kisajátításához (ez sokkal inkább egyazon folyamat két aspektusaként, mintsem elkülönült politikai szándékokként jelentkezett); 1918-ban leszámoltak az addig szövetséges baloldali eszerekkel, akiknek 1917-es programjuk nem egy elemét köszönhették. Magukba olvasztották a (csekély tömegerejű) nem bolsevik kommunista pártokat, majd 1920-ban – a Baloldaliság: a kommunizmus gyermekbetegsége megjelenésével – nemzetközi méretekben is támadást indítottak a “baloldali kommunizmus” állásai ellen; erre ekkor már lehetőséget adott, hogy az oroszországi bolsevizmus váratlan és vitathatatlan, világpolitikai jelentőségű sikereinek fényében a legfőbb viszonyulási ponttá vált a különféle kommunista (és egy ideig számos más baloldali) csoportosulások számára. Ezzel párhuzamosan haladt a korábban erős oroszországi és a nemzetközi összehasonlításban is páratlanul virulens ukrajnai anarchista mozgalom felszámolása.¹³ Minderre pedig a kronstadti felkelés leverése tette fel a koronát, amelyet a NEP meghirdetése és a bolsevik párt első komoly belső meghasonlása követett. A “kommunizmus felépítése” – bármi légyen is az – látható fordulatot vett, és az autentikus “szovjetdemokráciát” követelő tömegek számára a Vörös Hadsereg ágyúi adtak csattanós választ. Az oroszországi eseményeket egyre több kétellyel figyelő radikális baloldaliak – jóval a kronstadti lázadás leverésében kulcsszerepet játszó Trockij előtt – úgy látták, hogy megvan a veszélye a forradalom thermidoriánus fordulatának. Nem egy régi bolsevik is hasonlóan vélekedett.

Maga a bolsevizmus eredetileg csupán egy volt a kommunizmus számtalan irányzata közül.¹⁴ A legelső, magukat kommunistának nevező csoportok már a huszadik század legelején megalakultak Dél-Amerika több országában – ám ezeket kollektivista anarchisták (elsősorban kropotkinisták) alapították. A bolsevizmus – amely szintén egy, a szociáldemokrácián belüli szakítás terméke volt – maga is számtalan szakításon ment keresztül 1917-ig, és sok új elemet magába olvasztott, elsősorban persze 1917-ben és közvetlenül azután. Sokáig egyáltalán nem volt egyértelmű a bolsevizmus és a “baloldali kommunizmus” vagy éppen az anarchista kommunizmus alapvető különbsége. Sőt amikor Lenin Állam és forradalom című írása 1919-ben először megjelent Nyugat-Európában, a különféle baloldali radikális csoportosulások – amelyek ellen Lenin nem sokkal utóbb elkeseredett ideológiai támadást indított – szinte egyöntetű lelkesedéssel fogadták. Nem volt ebben semmi meglepő: ugyanezt az írást az ortodox szociáldemokraták az “anarchizmus és a blanquizmus keverékének”, “bakunyinizmusnak” nevezték – ugyanakkor maguk az anarchisták és az anarcho-szindikalisták érdeklődéssel és szimpátiával fogadták Lenin új irányvonalát. Az első angol nyelvű kiadást az antiparlamentarista-kommunista Guy Aldred Worker című lapja hasábjain olyan munkaként üdvözölte, amely egységbe kovácsolja Marx és Bakunyin legfontosabb gondolatait, sőt egy másik írásában egyenesen azt bizonygatta, hogy “…senki sem lehet valóban anarchista anélkül, hogy bolsevikká válna… és senki sem lehet igazán bolsevik, ha nem áll egyben az anarchizmus talaján is”. Aldred tehát ekkor (a második írás 1920 elején jelent meg a The Spur hasábjain) még a bolsevizmust egyszerűen a kommunizmussal azonosította – hiszen egész életében az anarchizmus és a kommunizmus azonosságát hirdette. Az Állam és forradalom elolvasásakor úgy látta, hogy végre akadt egy marxista ideológus, aki felelevenítette az eredeti államellenes koncepciót, és a kommunizmus etatista kitérői után visszakanyarodik abba az irányba, amelyet Angliában Joseph Lane már a XIX. század hetvenes éveiben kijelölt.¹⁵ A könyvet a tanácskommunista Herman Gorter fordította hollandra, és olyan híres – nemsokára a lenini pellengérre kerülő – radikálisok is jó véleménnyel voltak róla, mint Anton Pannekoek, Karl Korsch vagy az anarchista Pjotr Arsinov, a mahnovscsina intellektuális alvezére.¹⁶ Hiszen a bolsevizmus központi szerepe vitathatatlan: oroszországi győzelmével a világ minden rendű és rangú kommunistái számára egyfajta konvergenciós ponttá vált, a világméretű forradalmi mozgalom vezető erejévé. 1918-at követően a kommunista mozgalom fő dilemmái azonban egyre inkább így fogalmazódtak meg: érvényes lehet-e az orosz modell a világ más országai számára is? Egyenlő-e a világméretű kommunista mozgalom a bolsevizmus elterjesztésével? Végső soron pedig: kommunizmusnak (illetve szocializmusnak) tekinthető-e a bolsevizmus (következésképpen – persze ez újabb vita tárgya – a sztálinizmus), gyakorlati és/vagy elméleti síkon? Amennyiben igen, akkor milyen szocializmusról beszélhetünk? Ha mégsem, akkor leírható-e a szovjet rendszer a klasszikus kapitalizmus fogalmaival? Ennek a kérdésnek igen szétágazó irodalma van. A szovjet államot először vélhetőleg Karl Korsch és a német–holland tanácskommunisták (mindenekelőtt Herman Gorter) tekintették lényegében kapitalista (radikális szociáldemokrata) formációnak az 1920-as évek közepén. Az “államszocializmus” kontra “államkapitalizmus” viták során mindkét álláspont védelmezői komoly érveket sorakoztattak fel véleményük alátámasztására. Születtek köztes megoldások is: Samir Amin például a semleges “szovjet termelési mód” fogalmát használja. Mészáros István úgy érvelt, hogy “…a Szovjetunió nem volt sem kapitalista, sem államkapitalista. De a szovjet rendszert jelentős mértékben a tőke hatalma irányította: a munkamegosztás érintetlen maradt, megőrződött a tőke hierarchikus parancsrendszere is, amelynek működési módja a felhalmozásra épül”¹⁷ . Igen szellemes a romániai politológus, Ana Bazac terminológiája, aki a sztálinizmust “a kapitalizmus izotópjának” nevezi.¹⁸ De vajon tényleg csupán a körül folyt és folyik a vita, hogy miként írható le a “létező szocializmus”?

Az etatizmus és a szocializmus, tulajdonképpen a statikus állam és a dinamikus forradalom ellentmondásos viszonyára elvi szinten sokan rámutattak. Az anarchizmus tradícióinak jó része éppen erre épül. Amíg – tulajdonképpen 1917-ig – mindez csupán teoretikus viták formájában fogalmazódott meg, nem is okozott különösebb problémákat. Az oroszországi forradalom győzelme azonban egészen más megvilágításba helyezte a kérdést: a forradalom proletár jellegét (vagyis forradalmiságának feltételezett biztosítékát) hosszú ideig szinte senki sem kérdőjelezte meg, bár természetesen azért akadt néhány kivétel is. A “Munkásigazság” (Rabocsaja Pravda) nevű oroszországi illegális csoport 1923-ban már odáig jutott, hogy magának az 1917-es forradalomnak proletár voltát is vitatta. Véleményük szerint Oroszországban az “államkapitalizmus” jutott hatalomra, és az átmeneti – a hadiállapot diktálta – szükségintézkedések (hadikommunizmus) után az államkapitalista forma védelmezői, Leninnel az élen elérkezettnek látták az időt a magánkapitalizmus újraélesztésére is (NEP)¹⁹ . Ebben az értelemben 1917-et a kifejlődő orosz burzsoázia progresszivista szárnyának forradalmaként szemlélték, amelyet a proletariátus vívott ugyan meg, ám a hatalom egy értelmiségi-technokrata irányító réteg kezébe került. A Munkásigazság a feladatot egy új, szigorúan proletár kommunista párt megalapításában jelölte meg. Hasonlóan vélekedett a kalandos sorsú Gavril Mjasznyikov is, ám ő a német tanácskommunistákhoz és az amerikai IWW-hoz hasonlóan megoldást inkább az osztályharcos üzemi szervezetekben kereste.

Az “államkapitalizmusról” szóló tézis a Szovjetunión kívül első ízben mégis csupán 1926–1927 táján fogalmazódott meg, mikor Karl Korsch Németország Kommunista Pártját (KPD) elhagyva megalapította saját csoportját (Entschiedene Linke), és “új Zimmerwald” összehívására szólította fel a különféle országokban működő baloldali ellenzéki csoportosulásokat (a német–holland tanácskommunistákat, az olasz és francia bordigistákat, sőt Trockij külföldi híveit is). Időközben az elzárt szovjet politikai izolátorokban, a forradalmi viták e különös, kényszerű rezervátumaiban is újra meg újra megfogalmazódtak hasonló állásfoglalások. Vlagyimir Szmirnov, az egykori demokratikus centralista, aki a verknyeuralszki táborban csatlakozott Gavril Mjasznyikov követőihez, így fogalmazott: “Sohasem volt sem proletárforradalom, sem proletárdiktatúra Oroszországban. Egyszerűen egy »népi forradalom” volt lentről, és egy diktatúra felülről. Lenin sohasem volt a proletariátus ideológusa. Az elejétől a végéig az értelmiség ideológusa volt.”²⁰ Szmirnov nyomán Ante Ciliga, a veterán horvát kommunista is arra a következtetésre jutott, hogy a Szovjetunióban egy új társadalmi forma, az államkapitalizmus alakult ki, amely rokonságot mutat – bár nem azonos – a kemáli Törökország vagy éppen a fasiszta Olaszország, a náci Németország és a hooveri–roosevelti Egyesült Államok berendezkedésével. Ciliga nem a mindennapok vagy a politikai szándékok és megoldások szintjén vont párhuzamot ezek között az országok között, hanem azt igyekezett bebizonyítani, hogy strukturálisan azonos utat követnek. Nem az állami terror fokozását vagy a népirtást, a centralizált irányítást, netán a személyi kultuszt tette meg a legfontosabb közös nevezőnek; számára sokkal fontosabb volt a tulajdon, a tőke és az állam viszonyának átalakulása, amelyben – véleménye szerint – az egyedi tőkést mindinkább az állam vagy a kvázi-állami monopólium váltja fel. Nem a tőkések vagy az állam irányítják a gazdaságot, hanem maga a tőkeviszony kényszeríti ki a gazdasági és a politikai hatalom újfajta, centralista szimbiózisát. Az államkapitalista rendszert a monopolkapitalizmus továbbfejlődéséből és az erőltetett modernizálás szükségességéből vezette le – és csupán reménykedett abban, hogy ez lesz a kapitalizmus utolsó fázisa. Hogy pusztító lesz, abban egy percig sem kételkedett.²¹

Felesleges lenne elöljáróban tovább sorolni a különféle baloldali radikális irányzatok prominens ideológusainak Szovjetunió-képét, hiszen ezekkel később részletesen foglalkozunk majd. Ebben a változatos és szerteágazó miliőben alapvetően mindenki (a baloldali radikalizmushoz csupán esetileg és felszínesen kötődő trockista-trockistoid csoportosulások kivételével) egyetértett abban, hogy a “Munkások Nagy Hazájában” nem a szocializmus egy válfaja, még csak nem is a liebknechti–bebeli szociáldemokrata “népállam”, hanem egy sajátos, az orosz viszonyokra és a két alapvető osztály közötti nemzetközi erőviszonyokra reagáló kapitalista rendszer: az államkapitalizmus épül. Ezt a rendszert hovatovább a kapitalizmus afféle “utolsó mentsvárának” tekintették. Az erről folyó vitáknak azután az 1929–1933-as világválság új lendületet adott.

Magának a válságnak a különféle ihletésű és irányultságú magyarázatai olyan mértékben eltérnek egymástól, mintha nem is egyazon jelenség elemzéseiről lenne szó. Végeredményben mégis két alaptípusra vezethetjük vissza a válság okainak – és távlati hatásainak – értelmezését: az egyik, durván “kapitalistának” nevezhető irányzat a válságot a legkülönfélébb hibák és működési diszfunkcionalitások eredőjeként szemléli, és viszonyítási alapként valamiféle ideálisnak feltételezett piacgazdasági mechanizmust tételez. Az ebből kiinduló szakemberek valamennyien egyetértenek abban, hogy a válság ténye önmagában nem feltétlenül a tőkés termelés immanens ellentmondásaiból ered; bár a válság nem rendszeridegen, de mindenképpen időleges, és nem kérdőjelezi meg a kapitalizmus alapstruktúráinak működését. Az ekképpen gondolkodó tudósok számára tehát a válságok – és nem csupán az 1929-ben kezdődő nagy gazdasági világválság, hanem általában véve a kapitalista válságok – meghaladhatóak, bár az erre javasolt intézkedésekben természetesen nincs közöttük egyetértés.

A másik, elnagyoltan “kommunistának” nevezhető irányzat képviselői ezzel szemben úgy vélték, hogy a válságok a kapitalizmus elkerülhetetlen velejárói, és bár adott esetben enyhíthetőek és – tünetileg – kezelhetőek is, végeredményben a tőkés termelési mód elkerülhetetlen felbomlásának és pusztulásának okozói és előhírnökei. A válság mint olyan tehát nem haladható meg másként, csupán a kapitalizmuson túlmutató, azt teljes mértékben elvető termelési módok útján. E termelési módok leírása tekintetében közöttük is késhegyre menő viták folytak (és tulajdonképpen folynak mind a mai napig).

Az 1929-ben kirobbanó nagy gazdasági világválság mindazonáltal nem csupán méreteiben, de minőségileg is különbözött minden korábbi recessziótól – sőt éppen nemzetközi kiterjedtsége és mélysége okán, vagy­is addig példátlan méretei miatt vált jellemzően mássá. Az események sok korabeli szemlélő számára inkább a “kommunista” elemzések és előrejelzések igazát látszottak bizonyítani. A válságra és a válság kezelésére születő magyarázatok és elképzelések azonban mindkét oldalon jelentősen átpolitizálódtak, és a közgazdaságtudomány frontjain már-már az 1945 utáni bipoláris világrendet előrevetítő csatára sorakoztak a rendszer védelmezői és azok, akik a lerombolására, egy új gazdasági világrend kialakítására törekedtek.

Ez a kép azonban csalóka. Míg a polgári társadalom oldalán álló közgazdászok legalább egy dologban egyetértve azt vallották, hogy mindenképpen kívánatos lenne a kapitalista szisztéma fenntartása (bár voltak olyanok is, köztük maga Keynes, akik hosszabb távon ezt nem tartották lehetségesnek), addig paradox módon az ideológiailag sokkal egységesebbnek és fegyelmezettebbnek tűnő kommunisták képtelennek mutatkoztak bármiféle minimális közös nevezőre jutni. A szovjet közgazdászok (ideértve a Komintern irányvonalát elfogadó más országbeli kollégáikat is) többnyire kénytelenek voltak azzal megelégedni, hogy gondosan gyűjtötték és elemezték (nemritkán meg is hamisították, vagy legalábbis áthangszerelték) a tőkés világgazdaság adatait, majd azokat a marxi válságelmélet primitív sztálini torzításának lózungjaival öntötték nyakon. Eredeti elméletalkotásra nemigen törekedhettek – ha másért nem, egzisztenciális okokból meggondolandó volt számukra bármiféle önálló gondolat kifejtése, amennyiben nem akartak Pjatakov, Preobrazsenszkij vagy éppen Kondratyev sorsára jutni. A válság hatása a szovjet gazdaságra pedig olyan tabutéma volt, amely tulajdonképpen mind a mai napig nincs megnyugtatóan feldolgozva. Ugyanakkor a nagy válság magyarázataiban ma sem kerülhetjük meg a “kommunista” oldal szellemi hozadékát – ugyan a marxista közgazdászok egyfelől gúzsba kötve voltak kénytelenek táncolni, másfelől viszont nem torzította el szemléletüket a kapitalista termelési mód örökkévalóságának az ábrándja. És persze nem egy olyan marxista közgazdász is dolgozott ezeken a kérdéseken (persze főként a Szovjetunión kívül), akik éppúgy szemben álltak a sztálinista állam- és gazdasági rend elképzeléseivel, mint kapitalista kollegáik – csak éppen a másik oldalról. Ők fő feladatuknak többnyire éppen a szovjet rendszer vizsgálatát tartották, amelyet továbbra is (sőt egyre inkább) meglehetősen egységesen a kapitalizmus utolsó fázisának (államkapitalizmus) tekintettek.

 

Varga a nagy válságot többféle tényező együttes hatásaként szemlélte. Különlegességét éppen abban látta, hogy a kapitalizmus addigi önszabályozó korrekciós mechanizmusai az általános válság hatására működésképtelenné váltak, és a különféle partikuláris recessziók egymást felerősítve lényegében visszájára fordították a válság meghaladására tett lépéseket is. A marxi általános válságmodellhez képest Varga több eltérést is észrevett:

1. A monopolkapitalizmus korában a tőkés termelés immár teljes mértékben áthatotta a mezőgazdaságot is; így az agrárium esetleges kedvező helyzete többé nem képes enyhíteni az ipari-kereskedelmi válságot (még kevésbé a pénzügyi összeomlást). A mezőgazdaság tőkés integrációja egyrészt a kapitalizmus fejlődésének szükségszerű velejárója, másrészt pedig további fejlődésének akadálya is.
2. A Marx által absztrahált “világpiac” immár modellként sem használható: a nemzetgazdaságok közti egyre erősödő verseny a nemzetközi kereskedelem és a nemzetközi hitelrendszer ellehetetlenülését hozta magával.
3. A szabad versenyes kapitalizmus átadta helyét a monopolkapitalizmusnak, amelyben többé nem érvényesülhetnek a túltermelést szabályozó olyan immanens mechanizmusok, mint az árak csökkenése, mivel a monopóliumok erőpozícióból természetellenesen igyekeznek gátat vetni a gazdaság általuk ellenőrzött szektoraiban a profitráta csökkenésének, ám ezáltal éppen az átlagprofitráta zuhanását érik el. Ugyanakkor a monopóliumok ellehetetlenítik a kapitalista rendszer minden más rétegét (a kisebb vállalkozásokat csakúgy, mint a termelő osztályokat: a proletariátust és az agrártermelőket), ezáltal viszont szűkítik saját piacaikat.
4. Míg Marx válságelméletét az intenzív és extenzív növekedés állapotában lévő kapitalizmus feltételei között dolgozta ki, addig Varga azt tételezte, hogy az 1929-ben kezdődő recesszió már eleve a kapitalizmus – a fentebbi pontokban kifejtett – általános válságának alapjáról indult ki. Ez a gazdasági összeroppanás ráadásul politikai bizonytalansággal párosult, hiszen a Szovjetunió léte és a forradalmi mozgalmak világszerte bizonytalanságot keltettek, és óvatosabbá tették a befektetőket.

 

Varga úgy vélte, hogy a válság adott esetben elodázható, de minden intézkedés egyben olyan mellékhatásokat okoz, amelyek előrevetítik az új, még súlyosabb válságot. A kapitalizmus saját törvényei és belső ellentmondásai miatt képtelen elkerülni az egyre súlyosabb recessziókat, a válságok egyre mélyebbek és hosszabbak lesznek, míg a fellendülés időszakai mind kurtábbak és gyengébbek: a gazdasági hullámok szinuszgörbéje egyre laposabbá válik, hogy végül olyan permanens válságba torkolljon, amit a kapitalizmus végül nem lesz képes kiheverni.²²

Mindez eddig nem sokban különbözik a szovjet közgazdászok általános értékeléseitől. Figyelemre méltó, hogy előrejelzései rövidebb távon beigazolódtak, hosszabb távon azonban a már-már meghaladni vélt kapitalizmus még olyan nem sejtett erőforrásokkal rendelkezett, amelyekre Varga és kollégái nem számíthattak, vagy ha számítottak is, nem írhatták le. A kulcskérdés az újabb világháború volt – amit hátborzongató módon szinte minden elemző biztosra vett –, és az azt követő bipoláris világrend. Varga a válság esetleges meghaladásának lehetőségeiről írva sok mindent megsejtett ebből. Természetesen ő maga nem elemezhette a szovjet gazdaság változásait a kapitalista termelési mód relációjában, ám ő is eljutott az “államkapitalizmus” gondolatáig: a válság hatására rohamosan növekszik az állami költségvetés szerepe, az állam a nemzeti jövedelem mind nagyobb része felett rendelkezik, saját hatáskörébe vonja a külkereskedelmet, a hitelrendszert, a munkaerő elosztását, rögzített árakat vezet be, és egyre jelentősebb szerepet szán a nem piaci jellegű mechanizmusoknak. “Az állami beavatkozás itt felsorolt és más hasonló formái azt eredményezik – summázta Varga –, hogy minden egyes vállalat profitja, sőt az egyes üzletekből adódó haszon is az egyre gyarapodó állami intézkedésektől függ. Általában minden állami intézkedés a monopoltőkének kedvez: egyes esetekben azonban igen sok függ a bürokráciától, amely az összes törvényt és rendeletet »értelmezi« és végrehajtja, s a bürokrácia állandóan növekszik.”²³

Persze Varga a fentieket az Egyesült Államokról, illetve a fasiszta országokról írta, de nehéz elhinni, hogy ne vette volna észre: mindez ráillik a szovjet gazdaság fejlődésére is. Nem csupán arról van szó, hogy a szovjet gazdaság állami irányítás alatt állt (ez a piaci viszonyokat inkább csak végtelenül eltorzította, de felszámolni sohasem volt képes), hanem sokkal inkább arról, hogy a szovjet nemzetgazdaság tulajdonképpen már a világválságot megelőzően is olyan mechanizmusokat alkalmazott, mint a válság hatására a kapitalista országok. A Szovjetunió többé-kevésbé masszív elszigeteltsége az adott körülmények között hirtelen jótékony protekcionizmusként kezdett működni, a gigantikus, lényegében azonban improduktív beruházások jóval megelőzték az amerikai New Dealt, az állami reguláció (és az állami terror) elképesztő mértékben képes volt leszorítani a munkaerő költségeit… Mindez némileg megmagyarázza, hogy miként volt képes (ha képes volt) a szovjet gazdaság jórészt elkerülni a válság begyűrűzését. Ám ezeknek az intézkedéseknek nem sok közük volt az eredeti kommunista elképzelésekhez; erre építette kritikáját a Kominterntől független baloldali kommunizmus és annak legfőbb teoretikusa, Pannekoek, aki merőben új értelmezést adott az “államkapitalizmus” tételének.

Mint már említettük, a baloldali kommunisták lényegében úgy látták, hogy a szovjet rendszer mind gazdasági, mind politikai szempontból tulajdonképpen kapitalista rendszer: a monopolkapitalizmus utáni lépcsőfok, amelyben a termelőeszközök immár nem az egyes kapitalisták, de még csak nem is a kapitalista szövetségek kezében vannak, hanem az önmagát kizárólagos államhatalommá szervező teljes kapitalista osztály kezébe kerültek. Ez az osztály tulajdonképpen nem “új” a szónak abban az értelmében, hogy funkciói – a bérmunka rendszerének, tulajdonképpen a tőkés termelés logikájának fenntartása – megegyeznek a “klasszikus” kapitalista burzsoázia szerepével.²⁴ A baloldali kommunizmus talán legradikálisabb militánsa, Otto Rühle kilenc pontban gyűjtötte össze a Szovjetunióval szembeni baloldali kommunista érveket:

1. "A bolsevizmus egy nemzeti doktrína. Eredetileg és alapjában egy nemzeti probléma megoldására jött létre, és később fejlesztették nemzetközi szintű teóriává és gyakorlattá, általános doktrínává. Nacionalista jellemzői az elnyomott népek függetlenségi küzdelmeinek támogatásában is megnyilvánulnak.
2. A bolsevizmus tekintélyelven alapuló rendszer. Számukra a társadalmi piramis csúcsa a legfontosabb és a meghatározó tényező. A hatalom a mindenható egyén kezében van. A vezető kultuszában a legtökéletesebben megvalósul a burzsoá egyéniség ideálja.
3. A bolsevizmusra végletesen centralizált szerveződési forma a jellemző. A központi bizottság a felelős minden kezdeményezésért, vezetőségért, irányításért és parancsért. A burzsoá államhoz hasonlóan a szervezet vezetői a burzsoázia szerepét játsszák; a munkásoknak egyetlen szerepük az engedelmesség.
4. A bolsevizmusra a katonai hatalom politikája a jellemző. Élénken érdeklődik a politikai hatalom iránt, amely számára teljességgel megegyezik a hagyományos burzsoá értelemben vett politikai formákkal. Magában a szervezetben sincs helye a tagok önirányításának. A hadsereg felépítése szolgáltatta a legfontosabb mintát a párt struktúrájához.
5. A bolsevizmus egyenlő a diktatúrával. Brutális erővel és terrorista módszerekkel arra törekszik, hogy elnyomja a nem bolsevik véleményeket és intézményeket. A “proletariátus diktatúrája” valójában a bürokrácia vagy egyetlen személy diktatúrája.
6. A bolsevizmus mechanikus módszereket alkalmaz. Automatikus koordinációra törekszik, a technikailag biztosított alkalmazkodásra és egy olyan társadalmi rendre, amelyben a leghatásosabb totalitárius rendszer működik. A központilag “megtervezett” gazdaság szándékosan összekeveri a technikai-szervezési problémákat a társadalmi-gazdasági kérdésekkel.
7. A bolsevizmus társadalmi felépítése teljességgel burzsoá alapokon áll. Nem törölték el a bérmunka rendszerét, és elutasítják, hogy a proletariátus önmaga döntsön a munka termékéről. Alapvetően a burzsoá társadalmi rend osztálykeretei között marad. Ily módon fenntartják a kapitalizmust.
8. A bolsevizmus csak a polgári forradalom keretein belül forradalmi tényező. Képtelen megvalósítania a szovjetrendszert, ezért alapvetően alkalmatlan a társadalom és a gazdaság burzsoá struktúráinak megváltoztatására. Nem a szocializmust, hanem az államkapitalizmust hozta létre.
9. A bolsevizmus végül is nem a szocialista társadalom felé vezető híd. A szovjet rendszer nélkül, az emberek és a dolgok teljes és radikális forradalmasítása nélkül képtelen teljesíteni azt az alapvető szocialista követelést, hogy véget vessen a kapitalista elidegenedésnek. A burzsoá társadalom utolsó lépcsőfokát képviseli, és nem az új társadalom irányába tett első lépést.”²⁵

 

Alapvetően ebben a logikában mozgott Pannekoek válságértelmezése is. Az imperializmus korszakát lezárultnak látta: a tőkés termelés fehér foltjai lényegében eltűntek, a harc immár nem az újabb piacokért, hanem a piacok horizontális és vertikális újrafelosztásáért folyik. Vargától eltérően Pannekoek nem a nemzetgazdaságokat tekintette fő aktornak, hanem a haldokló “klasszikus” kapitalizmus és az újonnan kialakuló államkapitalizmus közti küzdelmet. Számára, a baloldali kommunista számára a nagy válság paradox módon nem a kapitalizmus haláltusáját jelentette, mint azt a bolsevik orientációjú közgazdászok és ideológusok hangoztatták, hanem csupán egy új kapitalista termelési mód kialakulásának szülési fájdalmait. Pannekoek már 1913 elején vitába szállt Rosa Luxemburgnak A tőkefelhalmozásban kifejtett “dekadencia”-elméletével, majd 1929-ben Henry Grossman elképzeléseivel.²⁶ Luxemburg úgy látta, hogy a tőkés rendszer beprogramozott bukását a piacok, Grossmann szerint pedig a profit hiánya okozza majd. Pannekoek ellenben úgy vélte, mindketten tévednek: a kapitalizmus bukásának kizárólag a proletariátus tudatos, szervezett cselekvése lehet a záloga.

Ebben az értelemben Pannekoek egyértelműen úgy látta, hogy a válság gazdaságilag meghaladható: végül ki fog alakulni egy olyan világméretű, globális államkapitalista rendszer, amely képes lesz felülemelkedni a nemzetgazdaságok konkurenciaharcain, és – ahogyan az állam a nemzetgazdaság szintjén igyekszik az össztőkés érdekeket szem előtt tartva koordinálni a versenyt – valamiféle államok feletti államként mindig a globális kapitalizmus érdekeinek katalizátoraként funkcionálni. A politikai különbségeket Pannekoek ebből a szempontból másodlagosnak tekintette. Úgy vélte, hogy az államhatalom bármikor képes valamely politikai formából egy másikra váltani; parlamentáris demokráciából fasizmussá válni, mint Németország esetében vagy fordítva, de éppígy akár “szocialistává” is alakulhat – amennyiben ezt követeli a kapitalizmus megőrzésének “magasabb érdeke”. Pannekoek végső soron egy globalizált kapitalista rendszert látott kiemelkedni a nagy válságból, amely – miután megvívja utolsó politikai jellegű harcait – végül a tőke áramlásához szükséges szintkülönbségektől eltekintve egységes gazdasági rendszerként, afféle szuper-monopolkapitalizmusként fog működni.

Pannekoek éppen azzal magyarázta a Szovjetunió viszonylagos immunitását a válságjelenségekkel szemben, hogy a bolsevik állam tulajdonképpen elébe ment a kor követeléseinek. Minden erejével azon igyekezett, hogy cáfolja: a szovjet eredmények valamiféle kommunista tendenciát jelentenek. Míg a Komintern közgazdászai azzal érveltek, hogy a szovjet gazdaságban megszűnt a termelőeszközök magántulajdona, addig Pannekoek és követői azt hangsúlyozták, hogy a tulajdon lényege nem a birtoklás, hanem a megfosztatás: bár a termelőeszközök valóban nincsenek többé magánemberek kezében (és így pl. nem örökíthetőek), de a termelők maguk továbbra sem rendelkezhetnek felettük, munkájuk termékétől és így magától a munkafolyamattól éppúgy el vannak idegenedve, mint bármely kapitalista üzemben. A válság hatására – állította Pannekoek – ez az elidegenedés még fokozódni fog, bár nem elképzelhetetlen, hogy a kialakuló globális kapitalizmus a termelők életszínvonalát hosszabb távon javítani fogja. A megfosztottság azonban tovább növekszik majd – és Pannekoek ebben látta a kapitalizmus bukásának jövőbeni okát.

Varga Jenő elemzéseiben nem sok játékteret hagyott a proletariátusnak: túlzott “objektivitását” még szovjet kollegái is többször szemére vetették. A kapitalizmus bukása számára sokkal inkább valamiféle determinisztikusan kódolt folyamat, mintsem az osztályharc eredménye. Pannekoek úgy látta, hogy a kapitalizmus hosszabb távon is képes lesz túllépni problémáin, de amit képtelen lesz kezelni, az éppen a proletariátus osztályharca lesz: “Mikor a magánkapitalizmus összeomlik – írta később, már 1940-ben Pannekoek – terítékre kerül a tervgazdálkodás, az államkapitalizmus kérdése; ezzel szemben pedig ott áll a munkások szabadsága… A munkásosztály úgy lép ebbe a harcba, hogy kénytelen a kapitalisztikus pártvezetés hagyományait cipelni, és szemei előtt az orosz típusú forradalom fantomhagyományai lebegnek.”²⁷

A válság távlati végeredménye tehát mindkét – felületesen szemlélve egyaránt marxista, kommunista alapon álló – közgazdász számára ugyanaz: a kapitalizmus bukása. Ám ezen túl szinte semmi közös nincs elképzeléseikben: amit Varga e bukás okának tartott, az Pannekoek szerint megoldható; a megoldást pedig éppen az a rendszer, vagyis az államkapitalizmus kínálta, amelyet Varga a kapitalizmus meghaladásaként propagált.

A világválság hamarosan világháborúba torkollott; a radikális baloldal (amelynek utolsó fellendülése a spanyol polgárháború idejére esett) nemzetközi méretekben teljesen dezintegrálódott. Ennek egyik oka éppen az államkapitalizmus-elmélet, illetve annak kiterjesztése volt. Egy absztrakt szinten szemlélve a radikálisok ugyanis nem láttak valódi különbséget a kapitalizmus három, általuk tételezett megjelenési formája, vagy­is a nyugati demokráciák, a hitleri nácizmus, illetve a sztálini államkapitalizmus között. Továbbra is ragaszkodtak a “forradalmi defetizmus” lenini inspirációjú elképzeléséhez, amely az adott történelmi szituációban egyre inkább doktrinernek és működésképtelennek bizonyult: elvi szinten igazolhatónak tűnt ugyan, de gyakorlatilag bármiféle cselekvést lehetetlenné tett, és tulajdonképpen zéróra redukálta a baloldali radikalizmus mozgásterét. Mindennek következtében a kollektivista anarchizmus (Latin-Amerikát leszámítva) tulajdonképpen kihalt (de legalábbis két évtizedre kómába merült), a baloldali kommunizmus pedig néhány apró értelmiségi szektára szűkülve folyatta tovább az “elmélet fegyvereinek” kikovácsolását.

A második világháború lezárása azonban új helyzetet eredményezett: a Szovjetunió és a nyugati demokráciák “furcsa koalíciója” nemcsak egyszerűen győzelmet aratott, de a szovjet berendezkedés néhány év leforgása alatt alaposan kiterjedt – a baloldal viszont (és nem kizárólag a radikális baloldal) a győzelmi mámorból kijózanodva egyre inkább kezdett rádöbbenni a “létező szocializmus” hiányosságaira – és kénytelen-kelletlen saját viszonylagos politikai jelentéktelenségére is. Ebben persze jelentős szerepet kapott az új információs-informatikai fellendülés, de áttételesen a hidegháborús propaganda is – a baloldaliak egyre kétségbeesettebben próbálták cáfolni mindkét oldal állításait, hogy a Szovjetunióban és a “szocialista táborban” a “kommunizmus” uralkodna, illetve “épülne”. A baloldali radikalizmus egyik legfontosabb tézise, szervezeti és elméleti fókusza már a mozgalom kialakulásától (vagyis a szociáldemokráciával majd – következésképpen – a bolsevizmussal való szakítása óta) a “létező szocializmus”, praktikusan Szovjet-Oroszország, majd a Szovjetunió bírálata volt.²⁸ A második világháború végével viszont már ez vált a megtépázott baloldali radikalizmus kardinális kérdésévé: a “baloldaliság” innentől per definitionem “balosságot” jelent: minden fennálló hatalmi struktúra elutasítását, amely viszont megkövetelte azonos absztrakciós szintre hozásukat. A régi államkapitalizmus-érvek mellé új szempont került: az “eltorzult” oroszországi forradalom kétségtelenül primer, autochton történelmi jelenség volt (bárhogy értékelték is); ám a Szovjetunió érdekszférájába kerülő új, kelet-európai országok esetében erről nem lehetett beszélni: itt politikai hatalomátvétel történt, ha tetszik, “szekunder forradalom” – kifulladt, kül- és belpolitikai, gazdasági téren egyaránt lehetetlenné vált burzsoá struktúrákat váltottak le más, reformista struktúrákkal: mindez a baloldali radikalizmus értelmezésében csupán azt a régi észrevételt látszott erősíteni, hogy a “létező szocializmus” nem más, mint a kapitalista rendszer utolsó mentsvára. Ennek megfelelően a megmaradt radikálisok az 1950-es évek elejétől kezdve megváltoztatták kritikájuk kiindulópontját: míg a második világháború előtt a kommunizmus (vagy az anarchizmus, anarcho-kommunizmus, liberter kommunizmus, akrácia, proletárdemokrácia stb. stb.) elhalasztását és eltiprását kérték számon a bolsevizmuson, majd a sztálini Szovjetunión, és az “államkapitalizmus” terminológiájában az államra, az etatizmus bírálatára helyezték a nagyobb hangsúlyt, addig 1945 után a figyelem a kapitalizmusra, az immár látszólag bipolárissá redukálódó világ két rendszerének lényegi azonossága felé fordult. A radikálisok legalábbis ezt igyekeztek bizonyítani.

Nyugat-Európában a leghamarabb a bordigizmus tért magához; Franciaországban az ötvenes évek elejétől, Olaszországban pedig közepétől működtek a bordigista szervezetek. A legbefolyásosabb posztbordigista folyóirat, a Cornelius Castoriadis fémjelezte Socialisme ou Barbarie – szembekerülve magával Amadeo Bordigával is, aki ekkoriban az olaszországi központú Internacionalista Kommunista Párt lapját, a Battaglia Communistát szerkesztette – felújította a régebbi államkapitalizmus-érveket: az államot (a “fiatal Marx” nyomdokain haladva) az elidegenedés termékeként és centrumaként felfogva antagonisztikusnak tekintették a szocializmussal. Míg a háború előtt a radikális baloldal elsődlegesen a kizsákmányolás fenntartását, lényegében a bérmunka fennmaradását és ezzel párhuzamosan az “új uralkodó osztály” kialakítását vetette a szovjet rendszer szemére, addig most az elidegenedés vált központi kategóriává: az államkapitalista országokban – érveltek Castoriadis és követői – a proletariátust még önnön osztálylététől is elidegenítik, a munkás nem csupán munkájának termékétől (vagyis saját munkaerejétől, aktív emberi lététől) idegenedik el, de még a klasszikus kapitalizmusban megmaradt harci közösségtől is, amely a kizsákmányoltakat potenciálisan egybefűzte – vagyis a misztifikált és nem szociológiai értelemben használt proletariátustól. A hangsúly így szükségszerűen az önrendelkezés, illetve a munkás önigazgatás különféle formáira került. Ez utóbbi lehetséges formáiban tulajdonképpen egyetértettek az anarchisták (különösen az anarcho-szindikalisták) és a tanács­kommunisták, akik Paul Mattick vezetésével az Egyesült Államokban is megerősödtek, sőt fuzionáltak a világháború után már csak önmaga paródiájaként lézengő IWW-val.

A “létező szocializmus” bírálatában a hatvanas évek elején megerősödő szituacionizmus hozott újabb fordulatot. A mozgalom vezéralakja, Guy Debord részben ennek a témának szentelte főművét, az 1967-ben megjelent Le société de spectacle-t (A látvány társadalma), amelyben hosszú tézisek foglalkoztak a kapitalizmus sajátos formájának tekintett “létező szocializmussal”. Debord alapvetése szerint “Kronstadtot követően, az “új gazdaságpolitika” időszakában a bürokrácia, amely továbbra is az államkapitalizmus egyedüli kisajátítója volt, mindenekelőtt belső helyzete megszilárdításán fáradozott: ezt a parasztsággal kötött átmeneti szövetsége tette lehetővé. Ehhez hasonlóan védelmezte hatalmát a nemzetközi színtéren is: a III. Internacionálé bürokratikus pártjaiba tömörült munkásokat használta fel az orosz diplomácia támogatására, így szabotálva a világméretű forradalmi mozgalmat, és olyan burzsoá kormányzatokat támogatva, amelyeket hasznosnak látott céljai szempontjából (a kínai Kuomintangot 1925 és 1927 között, a spanyol és a francia Népfrontot stb.). Majd a bürokratikus társadalom úgy folytatta saját konszolidációját, hogy a parasztsággal szembeni terror eszközével megvalósította a történelem legbrutálisabb eredeti tőkefelhalmozását. A sztálini korszak iparosításai mögött láthatóvá válik a bürokrácia valódi lényege: a gazdaság hatalmának biztosítása, az árutermelő társadalom összes alapvető elemének átmentése és – nem utolsósorban – a munkaerő áruformájának fenntartása. A független gazdaság megmutatta, hogy társadalom feletti uralma céljainak megfelelően újratermeli a – működéséhez alapvető – osztályuralmat. Más szavakkal, a burzsoázia életre hívott egy olyan autonóm hatalmat, amely – amíg autonómiájából futja – képes elműködni saját tengelyén a burzsoázia nélkül is. A totalitárius bürokrácia nem a “történelem utolsó birtokos osztálya”, mint ahogy Bruno Rizzi véli, csupán a piacgazdaságot helyettesítő uralkodó osztály. A nem elég hatásos kapitalista magántulajdont önnön egyszerűsített, kevésbé sokrétű mellékterméke váltotta fel, amely a bürokratikus osztály kollektív tulajdonaként koncentrálódott. Az uralkodó osztálynak ez a fejletlen formája maga is a gazdasági elmaradottság eredménye, és nincs más kilátása, mint hogy ezt az elmaradottságot a világ különböző régióiban meghaladja. A szétválasztás burzsoá modellje alapján megszervezett munkáspárt volt az uralkodó osztály ezen olcsó másodpéldányának hierarchikus-etatista alkotója. Ahogy a Sztálin börtönében szenvedő Ante Ciliga összegezte: “A szervezet technikai kérdései társadalmi kérdésekké váltak.”²⁹

Debord és az 1968-as mozgalmak ideológiailag legradikálisabb résztvevői, a szituacionisták tehát egyértelműen ellenségesnek és kapitalistának tekintették a “létező szocializmust”. Jól illusztrálja ezt az az elhíresült távirat, amelyet a párizsi “Veszettek” csoportja küldött Moszkvába 1968 májusában: “A Szovjet Kommunista Párt Politikai Bizottságának, Kreml, Moszkva. Reszkessetek, bürokraták! A munkástanácsok nemzetközi hatalma nemsokára elsöpör benneteket. Az emberiség addig nem lesz boldog, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Éljen a kronstadti matrózok és a mahnovscsina harca Trockij és Lenin ellen! Éljen az 1956-os budapesti tanácsfelkelés! Le az állammal! Éljen a forradalmi marxizmus! Az autonóm népi Sorbonne Foglalási Bizottsága.”³⁰

A “államszocializmus – államkapitalizmus” vita magukban az érintett országokban érthető módon nem volt túlságosan jelentős, hiszen a baloldali radikalizmusnak – bár hagyományai voltak – nemigen akadtak itt képviselői a huszadik század második felében.³¹ 1968-ban Jugoszláviában is voltak tagjai a Szituacionista Internacionálénak, akik némileg zavaros, mégis lendületes és szuggesztív kiáltványban fogalmazták meg viszonyukat a “létező szocializmus” e sajátos válfajához. Másutt inkább az “emberarcú szocializmus” kialakítása került egy időre napirendre, amely a legkevésbé sem a baloldali radikálisok elképzeléseit tükrözte, és jottányit sem változtatott az általuk “államkapitalistának” tételezett viszonyokon, vagy ha igen, akkor inkább megerősítette azokat. Ez azonban már egy másik vagy inkább egy párhuzamos történet. A “két világrendszer” radikálisai nemigen találtak közös nevezőt, és ebben tulajdonképpen a bipolaritás domináns ideológiájának egyfajta inverzét adták. A “létező szocializmus” (fél)múlttá válásával az ideológiai zűrzavar csak fokozódott; a visszatekintő elemzés legitimizációs szempontjai Kelet-Európában is egyre erősödni látszanak, és mind jobban a napi politika eszközeivé válnak. A “bukás” és a “győzelem” retorikájában, a “gonosz” és a “jó” harcában minden lefegyverzően egyszerű, de ezek a sémák mind kevésbé működőképesek. A baloldali radikalizmus sok változáson keresztülment “államkapitalizmus” képének elemzése egy új szempontot hozhat a vitákba: vajon hogyan néz ki a történelem, ha feltételezzük, hogy az 1980-as és 1990-es évek fordulóján a világkapitalizmus önmaga felett aratott győzelmet…?

Jegyzetek

1 Marx az osztálytársadalmakat sokkal inkább az emberiség (figyelem: amíg osztályok léteznek, ez csupán absztrakció, jobb esetben biológiai meghatározás) előtörténetének tekintette. Az emberiség története számára éppen ott kezdődik, ahol az utolsó osztályformációt, a kapitalista demokráciát lerombolják saját korlátai.

2 Felipe-Fernández Armesto: Alternatív világtörténet 3. A jelenkor története. Athenaeum 2000–Pannonica, Bp., 2001. 231. old. (Ford: Konok Péter)

3 Itt hangsúlyozottan a nyugati (Nyugat-Európai, USA-beli) mozgalmakról van szó, amelyek igen messze kerültek az általuk mintának tételezett eredeti mozgalmaktól. A távol-keleti maoizmus, illetve a Dél-Amerikában mozgalommá sosem szerveződött “guevarizmus” lényegében afféle agrárius, alkalmazott sztálinizmusként, illetve Che Guevara esetében egyfajta “romantikus sztálinizmusként” (Heller Ágnes) funkcionált. Nyugaton azonban Mao és Che neve olyan mozgalmak zászlaján vált szimbólummá – különösen 1968 körül –, amelyeket sok szempontból besorolhatunk a baloldali radikalizmus valamely alcsoportjába.

4 Lengyelországban és Bulgáriában főleg a tanácskommunisták és az anarcho-kommunisták jelentettek számottevő erőt. Csehszlovákiában a klasszikus, kollektivista anarchizmus volt erősebb, Romániában pedig az ipari unionizmus. Általában elmondható, hogy a kelet-európai baloldali kommunizmus története ma még igen kevéssé feldolgozott téma.

5 Az anarcho-kommunisták nem tévesztendők össze a kropotkinista anarchistákkal. Itt egy lényegében marxista irányzatról van szó, amely azonban mélységesen antietatista, és a szerveződésben elutasítja a hagyományos pártformát. Az anarcho-kommunizmus (Angliában anarcho-marxizmusnak is nevezték) gyökerei a XIX. század hatvanas-hetvenes éveiig nyúlnak vissza; előképeit – Marx és Bakunyin mellett – Joseph Dietzgenben, Johann Mostban, Ricardo Flores Magónban stb. találta meg (akik mindnyájan fontosnak tartották a marxizmus és az anarchizmus “újraegyesítését”). Németországban az anarcho-szindikalizmushoz (Karl Roche és az FVGD-S), Angliában a Guy Aldred vezette Antiparlamentarista Kommunista Federációhoz (APCF), Franciaországban a “platformista” Pjotr Arsinovhoz és Nyesztor Mahnóhoz, valamint az Anarchista-Kommunista Unióhoz (UAC) kötődött.

6 Az “anarchizmus” tulajdonképpen éppúgy elméleti absztrakcióvá vált, mint a “kommunizmus”. Az idesorolt irányzatok legkisebb közös nevezője – az államellenesség – olyannyira esetleges támpontot nyújt, hogy az “anarchizmus” címkéje alá homlokegyenest eltérő ideológiájú csoportosulások is besorolhatók. Ahogy semmi közöset nem találhatunk, mondjuk, Marx és Pol Pot között (pedig, úgymond, mindketten “kommunisták”), éppúgy nehéz lenne bármi közöset találni egyfelől például Nyesztor Mahno, másfelől Stirner vagy az “anarcho-kapitalista” M. N. Rothbard között. Másrészről feltűnő, hogy egyes, a kommunizmushoz, illetve az anarchizmushoz sorolt irányzatok sokkal több ideológiai hasonlóságot mutatnak egymással (nem beszélve az esetenként megfigyelhető gyakorlati fúziókról), mint más “kommunista”, illetve “anarchista” mozgalmakkal. Erre talán legjobb példa éppen az anarcho-kommunizmus.

7 Otto Rühle (1874–1943), német tanár, újságíró. Az SPD parlamenti képviselője, Karl Liebknecht mellett a másik képviselő, aki az első világháború idején a Reichstagban elutasította a hadihiteleket. A tanácskommunista drezdai baloldal képviseletében lépett be a KPD-be, ahonnan 1920-ban eltávolították. A KAPD egyik vezetője, majd – nem értve egyet a pártpolitikával – az AAUD–Einheitsorganisation (Németországi Általános Munkásszövetség – Egységszervezet) vezetője, amely igyekezett feloldani a politikai és a gazdasági harc, illetve a párt- és szakszervezeti forma közti különbségeket és ellentéteket. Anarchizmushoz is közelítő nézeteivel a tanácskommunizmus “legbaloldalibb” irányzatát képviselte. Jelentős pedagógiaelméleti munkásságát ma is számon tartják.

Hermann Gorter (1864–1927), holland költő. Pannekoekkal együtt a tribunistákhoz tartozott, majd a baloldali kommunistákkal, mindenekelőtt a KAPD-vel működött együtt. Leninhez címzett 1920-as “nyílt levele” a tanácskommunizmus egyik alapdokumentuma. 1923-ban ő szövegezte a Kommunista Munkásinternacionálé programját is.

8 A Kommunista Munkásinternacionálé központja Berlinben volt. Legnagyobb pártja, a Németországi Kommunista Munkáspárt (KAPD) mintájára a tagpártok általában az adott ország kommunista munkáspártjának nevezték magukat. Magyarországi csoportjuk ezt a gyakorlatot – nem tudni, miért – nem követte.

9 Amadeo Bordiga (1889–1970), olasz mérnök. Az Olaszországi Kommunista Párt (PCI) alapítója, első vezetője. Absztencionista álláspontja miatt 1926-ban leváltják pártelnöki tisztéről, majd – a PCI bolsevizálásának jegyében – 1930-ban eltávolítják a pártból. Az antifasiszta harcot burzsoá harcként elutasította, helyette forradalmi harcot követelt. 1945-ig az őt követő bordigista csoportokkal sem tartott sok kapcsolatot, ám ezután következett politikailag legtermékenyebb korszaka: az Internacionalista Kommunista Párt (PCInt) vezetőjeként és a Battaglia Communista c. lap szerkesztőjeként komoly – gyakran extravagáns – elemző munkát végzett. A nápolyi mérnöki kamara elnökeként halt meg.

10 Az IWW nem vallotta magát marxistának, ám nem is utasította el a marxi kommunizmust. Akcióorientált szervezet lévén, nem alakított ki szilárd ideológiát: az “ipari unionizmus” (industrial unionism) sokkal inkább a hagyományos szakszervezeti struktúrák elutasítását és egyfajta akcióprogramot jelentett, mint ideológiai vezérfonalat. A kapuk nyitva álltak a kommunizmus felé, olyannyira, hogy a húszas évek elején komolyan szóba került az IWW csatlakozása a Kominternhez. Ez ugyan – nem utolsósorban a KI II. és III. kongresszusán a baloldaliak ellen indított harc miatt – elmaradt, de az USA Kommunista Pártjának sok tagja és vezetője (William Zebulon Foster, “Big Bill” Haywood, Elisabeth Gurley Flynn stb.) az IWW-ból érkezett.

11 Ennek a kettősségnek a “kommunizmus” historiográfiájára tett hatásáról lásd Kende Tamás tanulmányát: A Nagy Terv, avagy kik azok a kommunisták? Beszélő, 2003. december, 52–64. o. A sztálinizmus vizsgálatának historiográfiai irányzatait legújabban Bartha Eszter elemezte kitűnően: A sztálinizmus a régi és új historiográfiában: a jelenség meghatározásának elméleti és módszertani problémái. Krausz Tamás (szerk.): A sztálinizmus hétköznapjai. Tanulmányok és dokumentumok a Sztálin-korszak történetéből. Bp., 2003. 15–40. o.

12 Lenin másként – bár nem alapvetően másként – válaszolt 1917 derekán (az Állam és forradalom megírásakor) és őszén, csupán néhány héttel később arra a kérdésre, hogy megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat. Lenin valójában reálpolitikát folytatott, ám a realitásnak és gyakorlati sikereinek oltárán éppen azt a forradalmat volt kénytelen feláldozni, amelyben – ehhez nemigen férhet kétség – szilárdan hitt egész életében.

13 Ukrajnában a Vörös Hadsereg egységei valóságos háborúban számolták fel a Nyesztor Mahno vezette anarchista felkelést, amelynek fegyvereseit teljesen kivéreztette a Gyenyikin ellen – egyébként a Vörös Hadsereggel szövetségben – vívott harc. Itt a halottak száma jóval meghaladta Kronstadtot, ám ehhez két év kellett. Ugyanakkor ez a mozgalom nem kapott olyan nemzetközi figyelmet, mint a kronstadti felkelés. Lásd: Peter Arsinov: History of the Makhnovist Movement 1918–1921. London, 1987; Nestor Makhno: The Struggle Against the State and Other Essays. London, 1996; magyarul: Fekete Piroska: A mahnovscsina. Az ukrajnai anarcho-kommunista mozgalom 1917 és 1922 között. Liberter Kiadó, Bp., é. n.; Konok Péter: Az ismeretlen forradalom: a mahnovista mozgalom. Klió, 2003./1. 125–134. o.

14 Bolsevizmus alatt az eredeti, lenini ideológiát értem. Bár nem tagadhatóak a szerves összefüggés bizonyos elemei a lenini bolsevizmus és a sztálinizmus között, az egyértelműnek látszik, hogy valóban “Nagy Fordulat” történt. A kapitalizmus felszámolására irányuló következetlen próbálkozás torkollott itt a kommunizmus következetes kiirtásába – amely azonban nem jelentette a kapitalizmus teljes, még kevésbé tudatos restaurációját. A kérdést részletesen körbejárja a lenini szocializmuskoncepció egyik legfrissebb magyar nyelvű elemzése: Székely Gábor: Lenin és a szocializmus. Múltunk, 2001. 2–3. szám, 130–178. o.

15 Joseph Lane (1851–1920), kezdetben liberális, majd az 1880-as évek elejétől anarchista-marxista militáns. Legismertebb műve, az “Anti-etatista kommunista kiáltvány” 1887-ben jelent meg.

16 Hermann Gorter (1864–1927), holland költő. Pannekoekkal együtt a tribu­nistákhoz tartozott, majd a baloldali kommunistákkal, mindenekelőtt a KAPD-vel működött együtt. Leninhez címzett 1920-as “nyílt levele” a tanácskommunizmus egyik alapdokumentuma. 1923-ban ő szövegezte a Kommunista Munkásinternacionálé programját is.

Anton Pannekoek (1873–1960), holland csillagász. A Holland Szociáldemokrata Párt, majd Hollandia Kommunista Pártjának alapítója, a De Tribune szerkesztője. 1921-ben kilépett a kommunista pártból és a baloldali kommunista KAPD-hez csatlakozott, majd a harmincas évektől a holland GIK (Internacionalista Kommunista Csoport) egyik vezetője lett. A tanácskommunizmus legjelentősebb teoretikusa. Pjotr Arsinov (1887?–1937) életútjáról magyarul lásd: Konok Péter: Az ismeretlen forradalom…

17 Idézi: Krausz Tamás: A “sztálini szocializmus”. In A sztálinizmus hétköznapjai, 269. o.

18 Ana Bazac: Az antisztálinista disszidensek és a “vox intelligent(s)iae”. Eszmélet, 60. szám. 68–81. o. valamint uő.: Jegyzetek a sztálinizmusról. (Kézirat)

19 A NEP-et Gavril Mjasznyikov elhíresült szóviccében a “proletariátus új kizsákmányolásának” (Novaja Ekszpluatacija Proletariata) nevezte.

20 Érdekes, hogy Szmirnov koncepciójához igen hasonlít Konrád György és Szelényi Iván álláspontja a hetvenes évek elején: “A bolsevizmus ideológiájához vezető első felismerés az volt, hogy a radikális értelmiségnek nem kell, sőt nem is szabad megelégednie azzal, hogy kizárólag az empirikusan adott munkásosztály érdekeit fejezze ki. (…) Így Lenin a munkásérdekek képviselete helyett a munkáspárt alapvető feladatának azt tartotta, hogy felkészüljön a politikai hatalom megragadására és egy új államhatalom szervezeti előmodellje legyen.” (Konrád–Szelényi: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Bp., 1989. 174. old.)

21 Ante Ciliga híressé vált könyve, az Au Pays du Grand Mensonage (A nagy hazugság országában) – később angol címe alapján mint a The Russian Enigma (Az orosz rejtély) lett ismertté – 1938-ban jelent meg egy francia baloldali kiadónál. Ebből azonban kihagyták a Leninről és a forradalom korai szakaszáról szóló fejezetet; a könyv csupán 1989-ben, angolul jelent meg teljes, csonkítatlan verzióban, kiegészítve a szerző két évvel későbbi Sibérie, Terre de l’Exil et de l’Industrialisation (Szibéria, a száműzetés és az iparosítás földje) című írásának fordításával. (A kihagyott kilencedik fejezet 1977-ben megjelent franciául is az 1968-as lázadások egyik ideológiai vezéralakja, a szituacionista filozófus, Guy Debord szerkesztésében.) Lásd: Konok Péter: Ante Ciliga: The Russian Enigma. Világtörténet, 2003. ősz–tél. 105–109. o.

22 Varga számos művében foglalkozott a nagy gazdasági világválsággal. Itt elsősorban Az 1929–1933. évi gazdasági világválság c. írására támaszkodom, amely a Varga Jenő: A nagy válság. Válogatott írások (1924-1943) c. kötetben olvasható (Kossuth, Bp., 1978., 277–331. o.)

23 Varga, id. mű, 330. old.

24 Az “új osztály” terminus, mint fentebb is érintettük, tehát már jóval Gyilasz előtt megjelent.

25 Otto Rühle: The Struggle Against Fascism Begins with the Struggle Against Bolshevism. In Living Marxism, vol.4, n. 8, 1939.

26 Rosa Luxemburg 1912-ben megjelent könyvére Pannekoek a Bremer Bürger-Zeitung 1913. január 29. és 30-i számában reagált. Grossman Das Akkumulations- und Zusammenbruchsgesetz des Kapitalischen Systems (Leipzig, 1929; angolul: The Accumulation of Capital and the Breakdown Theory, Pluto Press, London, 1992) című könyvét egy hosszú tanulmányban bírálta – visszatérve Luxemburg elméletére is –, amely a holland Nemzetközi Kommunisták Csoportjának (GIC) lapjában, a Radekorrespondenzben (1. szám, 1934) látott napvilágot A kapitalizmus felbomlásának elmélete címen (angol fordítása: Capital & Class Number 1. Spring 1977).

27 Anton Pannekoek: Why Past Revolutionary Movements Have Failed (Living Marxism, 1940). In From the Bottom Up. Three Texts by Anton Pannekoek. Collective Action Notes, Baltimore, 1996. 34. o.

28 Ez természetesen kétoldalú viszonyként jelentkezett: a szovjethatalom és személyesen Lenin is elkeseredett harcot indított a “baloldali elhajlás” minden formája ellen: a baloldaliak és a bolsevikok között ugyanis a legitimizációért folyt a küzdelem, márpedig ebben a kérdésben – vagyis a proletariátus történelmi érdekeinek képviseletében – nem jött, nem jöhetett létre kompromisszum; mindkét irányzat ellenfele osztályjellegét volt kénytelen megkérdőjelezni. Ennek megfelelően a bolsevikok “kispolgári álforradalmiságról” beszéltek, míg a baloldaliak “radikális szociáldemokratáknak”, illetve “vörös burzsoáziának” titulálták a bolsevik vezetőket – már jóval azelőtt (tulajdonképpen 1918 elejétől), hogy a bürokrácia kérdése, illetve osztályjellegű szemlélete egyáltalán komolyan felmerülhetett volna.

29 Guy Debord: A proletariátus mint alany és reprezentáció. (A látvány társadalma, 4. fej.). 104. tézis. Eszmélet, 50. szám.

30 Idézi: Konok Péter: A lehetetlent követelve… A szituacionisták szerepe a hatvanas évek radikális mozgalmaiban. Eszmélet, 50. szám.

31 Komolyabb baloldali radikális hagyományokkal főként Bulgáriában, Csehszlovákiában és persze a Szovjetunióban számolhatunk. A “jugoszláv modell” is nyújtott bizonyos mozgásteret. Magyarországon a huszadik század első felének mozgalmai már a harmincas évek közepére felbomlottak. Lásd: Konok Péter: A trockizmustól a tanácskommunizmusig. A magyarországi baloldali kommunizmus és a “Hartstein-csoport”, 1928–1933. Múltunk, 2002. 2. sz. 3–75. pp.

Szigeti Péter vitaindítója nyomán az államszocialista rendszer mibenléte, bukásának történelmi okai és a szocializmus perspektívájának elméleti lehetőségei számos írásban körvonalazódtak. A legélesebb vita a régi rendszer jellegéről bontakozott ki az államkapitalizmus és az államszocializmus fogalmainak keretei között. E látszólag tisztán elméleti-terminológiai polémia múlt és jelen minden alapkérdését érinti, beleértve a rendszerváltás értelmezését is. A tanulmány számos elméleti kérdésben állást foglal, más kérdésekben csak a felvetésig jut, jelezve, hogy a vita elkerülhetetlenül folytatódik.

1.

Oly korban élünk, amikor a hivatalos médiadiskurzusban a forradalmi, szocialista hagyomány, a kommunizmus elmélete (az államszocializmus praxisával együtt) szinte kizárólag denunciálás, megvetés és gúny tárgya. E tény nemcsak az enciklopédikus tudatlansággal és az általános társadalmi elbutulással magyarázható, hanem az “értelmiség árulásával” is. Hiszen ezen “árulás” nélkül nem jelenhetne meg Marx csaknem kizárólagosan hóbortos fantasztaként vagy Sztálin előfutáraként, hiszen minden 1990 előtt egyetemet végzett ember tudja, hogy Marx nagy tudós volt. Manapság Lenin közönséges terroristaként, mint a “forradalom sírásója” funkcionál, Lukács György csak sztálinista udvari filozófusként szerepel, s a szocializmus egész hagyománya hovatovább a totalitariánus diktatúra egy részletévé “szublimálódott”. Ilyen szánalmas szellemi feltételek között az Eszmélet szocializmusvitája oázisnak tűnik a sivatagban. Ugyanakkor a folyóiratunkban folyó diskurzus a szocializmusról sajnálatos módon tét és szenvedély nélkül lefolytatható eszmecsere, hisz egyelőre a mi régiónkban nem jelentkeznek azok a társadalmi tömegmozgalmak, amelyek a szocializmust mint elméletet “anyagi erővé” változtatnák.

A mostani szellemi tisztázási folyamat talán hozzájárulhat a dolgok kedvező irányú változásához, annál is inkább, mert a mi eszmecserénk az államszocialista rendszer jellegéről, történelmi szerepéről és mibenlétéről, a szocialista perspektívákról egyúttal egy nemzetközi értelmiségi diskurzus része is Londontól Moszkváig, New Yorktól Fokvárosig, Pôrto Alegrétől Madridig. Másfelől a vita – nem szólva itt a korai szovjet és a későbbi nyugat-európai, illetve amerikai “előtörténetről” – már nálunk is elkezdődött az 1980-as évek közepén, amikor a magát szocialistának nevező rendszer válsága tagadhatatlanná vált. Kezdődtek a dolgok még az 1960-as években Lukáccsal, Tőkeivel, majd az 1980-as évek első felében – miután Bence, Kis, Lengyel és a többiek feladták a szocializmus “reneszánszának” gondolatkörét – a Kapitány házaspár és mások kezdeményezéséből létrejövő Eszmélet folyóirat újra felvette a fonalat.¹

A hazai vita mostani szakasza bizonyos értelemben már egy korábban kiizzadott konszenzusra épült. Eszerint az orosz forradalommal kezdődött szocialista kísérlet meghatározott történelmi okok következtében “letért” az eredeti elméleti útról, vagyis nem a háromlépcsős (forradalmi szakasz, átmeneti korszak, szocializmus-kommunizmus) fejlődési pályát futotta be a marxizmus–leninizmus legitimációs ideológiájával ellentétben, hanem előre nem látott és nem megtervezett specifikus formát, formákat öltött. Már a vitának ebben a szakaszában tisztázódott – a gramscii, lukácsi elméleti kiindulópontoknak megfelelően –, hogy már maga a forradalom is az elméleti alapvetésekkel ellentétben győzött, mert – az itt nem vizsgálandó történelmi okok következtében elkerülhetetlenül – az orosz forradalom magára maradt, izolálódott. Minden elméleti számítás szerint a forradalomnak el is kellett volna buknia, mihelyt diadalmaskodott. Persze amennyiben nem tudott egyetemes forradalommá szélesedni, eredeti céljai tekintetében tulajdonképpen el is bukott, amely probléma már Lenin előtt sem maradt rejtve. A szocialista kísérlet tehát arra kényszerült, hogy – végletesen beszűkítve alternatíváit – az első perctől élet-halál harcát vívja, hogy azután e harc keretei között egy új, senki által előre meg nem tervezett társadalmi forma szilárduljon meg majd évtizedekre.

A történelmet csak a jó és rossz harcaként ábrázoló szemlélet megjelent más létszférákban is, mélyen leegyszerűsítve a valóságosan adódó alternatívákat. A csupán a végcélra orientálódó steril elméleti beállítódás – már a rendszerváltás periódusában látható módon – olyan dogmatizmust szült sorainkban, amelytől idegen maradt az “átmenet” problematikájának felvetése az “örökös forradalmi szituáció” akarásának vonzásában. Magyarán, az a kérdés merült föl, hogy milyen társadalmi követelésekkel lehet a rendszerkritikai baloldal részéről a társadalmat a tőkés restauráció folyamatában felvértezni. A társadalmi önigazgatás mint a szocializmus adekvát formája hovatovább elvont “vallási” tétellé zsugorodott, e téren 1989-ben kevesebb történelmi sansz volt a gyakorlati mozgalom számára, mint 1922-ben a polgárháború után Szovjet-Oroszországban. Szigeti Péternek, a jelenlegi vita kezdeményezőjének az Eszmélet 58. számában igaza van – tételét egy könyvében külön is “kimunkálta”, miszerint “az út maga a cél”. Szigeti dialektikusan fogva fel a vita tárgyát, egyszerre igyekezett történeti és konkrét lenni – elutasítva a marxi elméleti örökség iskolás felfogását éppen úgy, mint a “vallási kisközösségekre” jellemző módon a végső igazságok egyre unalmasabb és terméketlenebb ismételgetését. A szocializmus tisztán végcélként való felfogása magát a praxist is vallási kisközösséggé transzformálja, ahogyan arra Lenin nagyon pontosan rámutatott az első orosz forradalom vereségét követő vitájában az ún. istenépítőkkel és istenkeresőkkel szemben. Hiszen az igazi probléma ma sem az elméleti antikapitalizmus meghirdetése és képviselete, hanem annak konkrét és hiteles, embereket vonzó, elemző kifejtése, amely a cselekvési alternatívákat mindig az éppen adott viszonyok pontos megértéséből építi föl. Szigetinek – belefáradva a végcél unalmas ismételgetésébe – volt intellektuális bátorsága ismét felvetni az “átmenet” problémáját, ami egy új szocialista társadalmi tömegmozgalom felbukkanása esetén nyeri csak el valódi helyi értékét, mégis az elmélet és praxis még oly kezdetleges összekapcsolása sem történhet e felvetés nélkül. Mind a régi kommunista, mind a régi szociáldemokrata pártok mai maradványai, melyek már régen elveszítettek minden elméleti perspektívát, szintén levették a napirendről az átmenet problémáját azzal, hogy az átmenet azonos volt az európai csatlakozással, magával az utoléréssel, amely most már kvázi jó úton halad…

Ez a jól ismert katasztrófatörténet sem zavarja Szigeti Pétert, hogy éppen az elméleti kiszáradás nyilvánvaló jegyeit érzékelve szakítson az “árulással” mint olyan okkal, amelyből levezethető lenne a szocialista kísérletek és az államszocializmus bukása. Jól érzékeli, hogy az “árulás”-elmélet tulajdonképpen egy realisztikus történelemmagyarázat hiányából, a történetiséggel való szakításból fakad, melynek “előnye”, hogy a szocializmus minden úttévesztésére könnyű magyarázatul szolgál². Itt nem tárgyalható a kérdés, hogy vajon a forradalmárok, a kommunisták és a munkásmozgalom különböző irányzatainak, csoportosulásainak magatartása, tevékenysége mennyiben volt oka és nem következménye e “kibicsaklott” történelmi fejlődésnek – ez egy önálló történeti-szaktudományos probléma és egy külön elméleti vita tárgya lehetne. Ám e tekintetben is tanulságos az a mód, ahogyan Mészáros István az “árulás”-problémát visszavezeti a munkásmozgalom fejlődésének parciális és szegmentált jellegére, amelyet a tőkerendszer működéséből bontott ki. E fejlődésnek egyik sajátossága volt a munka politikai megszerveződésének in statu nascendi defenzív jellege. A szekciókra széttagolt munka centralizálása – amit a munkásság politikai pártjai testesítettek meg – “politikai ellenfelükkel való elkerülhetetlen szembenállásukból” fakadt, e szervezettípus is “a kapitalista államon belül a tőke általános uralmi struktúráját képviseli”³. Ezt az objektív helyzetet Lenin sem változtathatta meg a hatalom gazdasági-katonai önfenntartásának nyomasztó felté­telei között, ámbár 1917 őszére az Állam és forradalom című brosúrájában e helyzet gyors megváltoztatásában bízott, igaz, s ez nagyon lényeges, egy európai forradalmat tételezett fel. A helyzet e tekintetben, mármint a munka kényszerű politikai ellenőrzése tekintetében, közismert, később csak rosszabbodott. A II. világháború után, a hidegháború periódusában a forradalmi mozgalmak szerveződésének e sajátosságai csak még inkább elmélyültek, aminek jelentőségét a rendszerváltás után érezzük igazán. Ezzel is magyarázható – számos más történelmi tényező mellett – a munkásság távolmaradása a pártpolitikai szervezkedésektől, noha persze nem állítható, hogy ezzel a munka a tőkével való konfrontálódásában kedvezőbb helyzetbe került. Sőt. Szigeti Péter ambiciózus és jelentős tanulmánya tehát – helyesen – nem a felelősségkeresés, nem az ítélkezés és leleplezés szokásos politikai célkitűzéseinek vonzásában íródott, hanem valódi elméleti kérdéseket tett fel: mivé lett az eredetileg forradalmi rendszer, miben állt történelmi jelentősége és miért bukott el, milyen formameghatározó vonásai voltak e rendszernek, amely nem volt sem kapitalizmus, sem szocializmus-kommunizmus?

Bárhogyan ítéljük is meg a hazai vita elméleti színvonalát, végre elmozdulás történt a baloldal elméleti útkeresésében, végre tárgyszerűen és indulatmentesen igyekszik megfejteni annak a rendszernek a mozgatórugóit, bukásának okait, amelyben emberek százmilliói sokáig úgy hittek, mint a szocializmus inkarnációjában. Megkezdődött tehát a tanulságok tárgyszerű levonásának időszaka. A léggömbhámozás periódusa lezárulóban van.

2.

A szocializmusba vetett hit társadalmi méretű összeomlása az 1980-as évek végén nemcsak a régi rendszer ideológiáját, “emlékét” temette maga alá, hanem lényegében magát a szocialista irányú útkeresést is. Nyilvánvaló, hogy a rendszer bukása, illetve kapitalista jellegű transzformációja meghatározta a szocialista örökség “hivatalos” elemzésének egész horizontját. Mindez megnyilatkozott már abban a tényben is, hogy mindjárt a rendszerváltás idején szinte kötelezővé vált Magyarországon is – az amerikai politika és politológia nyomása alatt – kommunizmusnak nevezni azt a rendszert, amelyet még Brezsnyev és Acél sem nevezett annak. E téren napjainkig sem igen történt változás, legfeljebb annyiban, hogy hivatalos tankönyvekben is megjelent ez a terminológia, melyet A kommunizmus fekete könyvével támogattak meg. A rendszerváltás előtt a szocialista elnevezés, amely a rendszer hivatalos legitimációs ideológiájában is szerepelt, elfogadható volt a polgári ideológiai ellenfelek többsége számára is. Míg a marxista szerzők egy csoportja – mely bizonyos distanciával szemlélte a fejleményeket, az átmeneti társadalom, átmeneti korszak fogalmaival ragadta meg a rendszert, jelezvén, hogy a szocializmus korszaka a szó elméleti értelmében nem köszöntött be. Akik hittek a régi rendszer szocialista irányú átalakíthatóságában vagy éppenséggel azért harcoltak, hogy ez megtörténjen, azok részesítették előnyben ezt a marxi definíciót. Azok, akik a rendszer reformálhatatlanságában gondolkodtak, természetszerűen nem írhatták le azt az “átmeneti korszak” fogalmával, hacsak nem a kapitalizmusba való átmenet korszakaként értelmezték a szovjet típusú rendszert. Ők az államszocializmusban nem posztkapitalista, hanem prekapitalista formát láttak. Részben ennek megnyilvánulásaként jelent meg a marxisták körében a rendszer államkapitalizmusként való formációelméleti minősítése. E fogalom gyökerei⁴ szintén visszanyúlnak az 1920–30-as évekig. A hazai irodalomban még az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején merült föl az az “új” fogalom, amely mellett másokkal együtt jelen sorok szerzője is érvel: az államszocializmus fogalma.⁵

Az Eszméletben lefolytatott vitában is az értelmezéseknek két fő árama van, az államkapitalista és az államszocialista értelmezési keret. Az államkapitalizmus mint formameghatározó fogalom egyes szerzőink esetében evidenciaként jön számba. Romániai szerzőnk, Ana Bazac “a sztálinizmust a kapitalizmus egyik “izotópjaként” értelmezi. Tulajdonképpen nem is tesz különbséget az államszocializmus különböző szakaszai és formaváltozatai, fejlődési etapjai között. Sőt, a sztálinizmus, nézete szerint, a magántulajdonra épül, amit a termelőerők alacsony szintjéből vezet le.⁶ Noha még a “kollektív magántulajdon” (Marx) formaváltozatai is oly gazdagok az emberiség történetében, hogy érdemes volna differenciálni e téren is, az állami tulajdont a Szovjetunióban csak nagy-nagy merészséggel lehet magántulajdonnak nevezni. Az államkapitalista érvelést harcosan képviselő Ana Bazac egy korábbi írásában csalódottan jegyezte meg, hogy “Lukács sem volt képes felfogni a sztálinizmus inherens kapitalista alapját”.⁷ Valóban nem, mert Lukács más koncepcióban, más paradigmában gondolkodott, vagyis nem a “képességeiről” volt szó, hanem egy másfajta történetfelfogásról és elméletről.

Szigeti Péter tanulmányában – noha a cím meghatározó módon jelzi a koncepciót – néhol keveredik az átmeneti korszak és az államszocializmus fogalma.⁸ Ez csupán azért problematikus, mert olyan benyomás keletkezhet, mintha reális átmenet létezett volna a sztálini fejlődés után a szocializmusba, noha ma már tudjuk, az ilyen, a finalitások iránt odaadó mozgalmak, gyakorlati kísérletek mind elbuktak. Szigeti használja – tulajdonképpen tartalmas szinonimaként – a politikai szocializmus fogalmát is, amely hagyományokkal rendelkezik, amennyiben azt Tőkei Ferenc a marxi elmélet rekonstrukciója során az 1960-as–70-es években már körvonalazta. Tőkei annak idején e fogalommal distanciálta magát a hivatalos marxizmus–leninizmus fogalomhasználatától.

Wiener György vitaírásában is néhol átmeneti társadalomnak vagy korszaknak nevezi az államszocializmus évtizedeit, másutt szocialista piacgazdaságról beszél, megint másutt Marx “nyers kommunizmus” fogalmát preferálja. Ezek a fogalmak egymásnak ellentmondanak, hiszen a “reálisan létező szocializmus” elméleti értelemben nem lehetett egyidejűleg a szocializmus – mint “társadalmi önigazgatás” – potenciális lehetősége (“átmeneti társadalom”), sőt piacgazdaság, másutt pedig “államgazdaság”, vagyis a gazdaság totális állami vezérlése. E megfogalmazások tehát együttesen ugyanarra a viszonyrendszerre nem alkalmazhatók logikailag következetesen. (A szocialista jelző ilyen módon persze a kínai fejlődésre sem alkalmazható, ha pontosak akarunk maradni, mert hiszen a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a piac intézményeinek kiterjedése sehol sem a szocializmus irányába vezet, hanem éppen ellenkezőleg, a kelet-európai fejleményekhez hasonlóan a kapitalizmus egy speciális formájába.) Durván fogalmazva, Kínában is nyilvánvalóan az történik, hogy ha a rendszert állandóan a piacgazdaság irányába reformálják, akkor előbb-utóbb átfordul saját ellentétébe, a piac totális uralmába.) Szalai Erzsébet a félperifériás szocializmus fogalma mellett tör lándzsát, ami nem annyira elméleti, mint inkább történeti meghatározás, arra utal, hogy a 20. századi szocialista célú kísérletek alapjában a világrendszer félperifériájához tartozó régiókban törtek át, amit Szigeti is jelez a maga írásában.

Az államszocializmus fogalma az 1990-es években – talán az államkapitalizmus fogalmára is válaszként – azt követően terjedt el, hogy Szabó András György Marx nézeteinek rekonstrukciója⁹ nyomán feltárta e kategória elméleti tartalmát annak a történelmi gyakorlatnak a fényében, amelyet ideológusai “reális szocializmusnak” neveztek. A fogalomelemzés az 1980-as évek végén csupán elméleti perspektívát nyitott.

3.

Az államkapitalizmusról szóló vita csaknem olyan régi, mint maga a szovjet rendszer. Különböző időkben különböző politikai és elméleti okok miatt fel-fellángolt a szovjet rendszer lényegére vonatkozó diszkusszió, hol Angliában, hol Amerikában, de sokfelé Európában, sőt a harmadik világban is. E kései vita új hulláma politikai-gyakorlati értelemben kétségtelenül a rendszerváltáshoz kapcsolódik, amikor is a nyugat-európai marxisták különböző csoportjai megjelentek az egykori szovjet blokk országaiban, hogy a megmaradt szocialista-kommunista baloldalt saját elemzéseik támogatójává tegyék. Egyik ilyen irányzat volt a brit SWP, mely szervezet Magyarországon is igyekezett népszerűsíteni – Tony Cliff még az 1930-as években íródott könyve alapján – az államkapitalizmus elméletét. Számos ex-trockista és más szellemi-politikai csoportosulás ma is e gondolatkörben találja meg minden titok nyitját. Azóta, mint utaltunk rá, nálunk is megfogant ez az elmélet, ami tükröződik az Eszmélet hasábjain folyó vitában is, noha új érvek ezen elmélet védelmében itthon nemigen születtek. Alighanem ezzel kapcsolatban Wiener Györgynek lesz igaza, aki igen találóan jellemezte az államkapitalizmus – fogalomhasználat ideológiai funkcióját mint a régi rendszer denunciálásának egyik szellemi eszközét: “Napjainkban széles körűen elterjedt az a nézet, hogy a szocialista kísérletek nyomán egyfajta államkapitalista berendezkedés szerveződött meg. Mindazok az ún. reformerők, amelyek szembekerültek a korábbi szocialista kísérletekkel, saját álláspontjukat részben azzal legitimálták, hogy a diktatórikus és nem hatékony államkapitalizmust egy demokratikus és hatékony magánkapitalizmussal kívánják/kívánták felváltani. Ezen az alapon vallják azt, hogy tulajdonképpen nem is történt rendszerváltás, csak a kapitalizmus egyik formájáról áttértek annak egy másik típusára.”¹⁰ Van azonban e polémiának egy elméleti váza is, amely nem csupán a mindenkori jelen aktuálpolitikai racionalizálására fut ki, hanem magában foglalja az ún. szocializmusprobléma múltjának, jelenének és jövőjének elméleti igényű megközelítését.

Ilyen elméleti kihívás Stephen A. Resnick és R. D. Wolff Class Theory and History. Capitalism and Communism in the USSR című könyve, amelyben a szerzők korábbi kutatásaikat foglalják össze. Koncepciójuk lényege, hogy a szovjet rendszer alapvető működési módja azonos volt a kapitalista országokéval, nevezetesen a többletmunka és a többletérték elsajátítása az állam által éppen úgy meghatározó volt a Szovjetunió­ban egészen fennállásáig, mint a nyugati államokban, ahol szintén az államkapitalista berendezkedés jött létre. A szerzők szerényen megjegyzik, hogy a Szovjetunió történetéről úgyszólván sohasem született olyan mű, amely átfogó osztályelemzését adta volna hét évtizedes fejlődésének. Tehát bármily meglepő, abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az első osztályelemzést olvashattam kutatási témámban, a Szovjetunió története tárgyában.

Resnick és Wolff igen terjedelmes művük alaptézisét ekképpen bocsátják előre: “E könyv megmutatja, hogy a szovjet forradalom tulajdon- és hatalommegosztási alterációi nem szüntették meg a többlet alapvető szervezetét (nyilvánvalóan az értéktöbblet megtermelésének és elsajátításának struktúráiról van szó – KT), azt az utat, amelyen a szovjet embereket termelőkre és a többlet elsajátítóira osztották… Az ipari többlet megszervezése a Szovjetunióban, a szovjet gazdaságpolitika alapvető fókusza, egész történetén át kapitalista maradt. A Szovjetunió a kapitalista osztályszervezet formáját magánkapitalistából államkapitalistává változtatta. Például az ipari munkások által termelt többlet felosztását kisajátító igazgatók magántestületeinek helyét állami hivatalnokok mint kisajátítók foglalták el. Az ipari munkások tömege által megtermelt többletet, akárcsak 1917 előtt, mások sajátították el utóbb mások számára. Úgy véljük, a Marx munkásságát alkotó központi lényeget, az osztályelemzést az utána következő marxista hagyomány nagyjából elveszítette… A marxista elméletek a tulajdon és hatalom fogalmaiban határozták meg az osztályt… Mivel mi tagadjuk az osztály olyan fogalmát, amely a tulajdon és hatalom megosztására épül, és ehelyett a többlet meghatározását alkalmazzuk, a kapitalizmus és szocializmus konfrontációjának meghatározása és a Szovjetunió történetében való megtestesülése mindazokétól különbözik.”¹¹

Az itt idézett gondolat mindannak ellenére, hogy a szerzők abszolút eredetiségre tartanak igényt a szisztéma elméleti kritikájában és leírásában, már az 1970-es években jelen volt a rendszerkritikai elemzések egyik irányzatában Európa nyugati felén és az Egyesült Államokban, amint az kiderül tulajdonképpen a két szerző könyvéből is. A szovjet és kelet-európai marxizmus–leninizmus legitimációs ideológiájával szemben helyesen hangsúlyozták, hogy a munkamegosztás szerkezete, a termelési munkamegosztás a tőkés formához képest nem ment át radikális átalakuláson a szovjet fejlődésben, aminek forrása – legalábbis részben – valóban a szerzők által is bemutatott problémakör. Ám a Szovjetunióban és későbbi kelet-európai szövetségeseinél a többletmunka, a többletérték elsajátításának specifikus rendszere jött létre, amely különbözik attól, amit Marx a tőkés fejlődés természetéről leírt; de formációelméleti értelemben is különbözik attól az államkapitalista praxistól, amely Nyugaton megszilárdult. Társadalomtörténetileg a problémafelvetés hagyományosan a bürokrácia mint uralkodó réteg vagy osztály kérdésére összpontosul. A szerzők alapvető üzenete e téren: a bürokrácia mint strukturált társadalmi csoport rendelkezett a többletérték fölött anélkül, hogy tulajdonos lett volna. Csak az nem derül ki, hogy miért lenne az osztálymeghatározás szempontjából differenciáltabb megoldás a többlet felett rendelkezők és az abból kitaszítottak “kétosztályos” beállítása, mint a tulajdonviszonyok alapján megfogalmazott tulajdonosok és tulajdonnal nem rendelkezők – egyébként szintén leegyszerűsítő – meghatározása. Itt jegyezzük meg, hogy számos magyar szerző is az osztálymeghatározás során kizárja a tulajdon és hatalmi viszonyok egész problémakörét, úgy tesznek, mintha az osztály fogalma leegyszerűsíthető volna kizárólag gazdasági aspektusokra. Marxból és Engelsből nehezen levezethető az ilyesfajta vulgárökonómiai beállítás, hiszen Marx egész elemzéséből a tőkés magántulajdon mint osztályképző tényező kikapcsolása az abszurd tárgykörébe tartozik. Az amerikai szerzők tulajdonképpen megkerülik terjedelmes, szinte minden részletkérdésre kiterjedő munkájukban az alapkérdést: azt ugyanis, hogy az általunk államszocializmusnak nevezett rendszerben az állami tulajdon nem a tőkés magántulajdon uralmára épül – ami sem az osztályok megformálódása, sem az osztályok létezése szempontjából nem mellőzhető összefüggés. Végül is a burzsoázia mint osztály megszüntetésével mind a gazdasági rend, mind az osztálystruktúra, mind a szellemi-kulturális élet rendszere radikális átalakuláson megy keresztül, amely olyan struktúraformákat hoz létre, melyek elemzése a szerzők egytényezős elméleti magyarázatába nem fér bele. Abban ugyanis konszenzusra juthatunk velük, hogy az állami tulajdon társadalmasítása, a többletmunka fölötti társadalmi ellenőrzés nélkül nem beszélünk szocializmusról. De ebből nem következik módszertanilag, hogy az államkapitalizmus fogalma alkalmas volna a szovjet valóság teljesebb leírására, mint az államszocializmus kategóriája.

4.

Ha pontosak akarunk lenni, akkor a marxi elemzés kiindulópontja, Resnick–Wolff elgondolásával ellentétben, éppenséggel nem a többlet fogalma, hanem a tőke és az áru fogalma, hiszen a többlet a tőkés újratermelés folyamatában jön létre, s mint ilyen a tőkeviszony eleme, része, de nem azonos vele. Nem “véletlenül” történt meg ez az aprónak látszó csúsztatás. Ha ugyanis a tőkés újratermelési folyamat, vagyis a profittermelés, a tőkefelhalmozás modern történelmi formái felől indulunk el, világosan megmutatkoznak a szovjet rendszer formációjellegű eltérései a nyugati államkapitalizmustól. Ehhez a kérdéshez egyébként találunk komoly elméleti adalékokat Szigeti Péter tanulmányában és Wiener György kiváló előadásában is, melyben a probléma kulcsát Marx – ma már jól ismert – nyerskommunizmus-koncepciójában ragadja meg. Szigeti szkepszisét fejezte ki az analógiás elemzés termékenységét illetően, mondván, a “kollektív tőkés” fogalma végül is visszavezeti az államszocializmus fejlődésének magyarázatát az államkapitalizmus koncepciójához.

Wiener válaszában arra mutatott rá, hogy a “kollektív tőkés” fogalma éppen a döntő pontra utalt, nevezetesen arra, hogy az állam mint tulajdonos és mint ilyen a többletmunka fölötti rendelkezést is kézben tartó szervezet, nem a tőkés magántulajdon viszonyaira telepedett rá, hanem a politikai forradalom által megtisztított terepre. Bármennyire is jelen vannak a fogalmi tisztázással együtt járó hangsúlyeltolódások, következetlenségek, Wiener és Szigeti pontosan látják: az államkapitalizmus-elmélet híveivel szemben az alapvető módszertani kifogás az, hogy önkényesen figyelmen kívül hagyják: a többletmunka fölötti rendelkezés in statu nascendi egyúttal a hatalommal kapcsolatos kérdés is. Tulajdon és hatalom kérdése még pedagógiai szempontból sem választhatók szét, olyannyira immanens az összekapcsolódásuk. Ugyanannak a jelenségnek különböző oldalairól van szó. Nem vitatva az amerikai szerzők által is felkínált közgazdasági kiindulást, nem érthető, hogy az osztályelemzésből miért kellene az elméleti és szociológiai megközelítéseket száműzni, a különböző tudományokból fakadó szempontokat egymással szembeállítani, hacsak nem azért, hogy az államszocializmusra jellemző társadalmi alapszerkezetnek a nyugati társadalmaktól való különbözőségét “elkonspiráljuk”. Az államszocializmusban a fejlődés alapvető megkülönböztető sajátossága volt, bármely társadalomtudományt válasszuk is kiindulópontnak, hogy a többletmunka fölötti ellenőrzés nem a profitmaximalizálás jegyében valósult meg, sőt az állam (és a párt) igen sok nem profitábilis tevékenységet (oktatás, felsőoktatás, egészségügy, üdülés stb.) finanszírozott olyan mértékig és mélységben, ami Nyugat-Európában nem fordulhatott volna elő. Természetesen csupán az elosztás alapján a szocializmus meghatározása nem lehetséges. Ám annak ellenére, hogy az államszocializmus nyilvánvalóan nem a szocializmus mint társadalmi forma része, helytelen volna bizonyos elosztási megfontolásokat és gyakorlati megoldásokat a szocializmus történeti és elméleti fogalmából kidobni, amint ezt hangsúlyozza Andrej Ballajev is A szocializmus perspektívái – jelen és jövő c. tanulmányában: “…a globális gyakorlatban a »szocialisztikusság« zárványait sem lehet eliminálni”. Azt is jól látja, hogy “az állami tulajdon önmagában sem nem szocialista, sem nem kapitalista, a dolog a termelés céljain múlik”, és tegyük hozzá, általában az állami tulajdon funkcióján, vagyis társadalmasíthatóságának minőségén múlik a dolog. Ballajev legfontosabb megjegyzése a szocializmus elemeinek napjainkban való “megtalálására” irányul: “ha »szocialisztikus elemek«-et keresünk a mai gazdaságban, ezeket leginkább a termelés azon ágaiban és szféráiban lelhetjük föl, amelyek ilyen vagy olyan szempontból »nem profitábilisak«, vagy nem szolgálhatnak értéktöbblet-létrehozás közvetlen alapjául.”¹² És a szerző azt is helyesen veszi észre, hogy éppen azok a szférák kerültek már a XIX. század végétől állami tulajdonba, először Németországban, amelyek a közszolgáltatással kapcsolatosak, közlekedés, posta, oktatás, tudomány, kultúra, éppen azok a területek, amelyek közfunkcióiknál fogva a magántőke és a profittermelés szempontjából nem voltak “hasznosak”. Mai privatizációjuk is csak azokra az elemekre terjed ki, amelyek profitot hoznak, a nem profitábilis részeket a burzsoázia, illetve pártjaik a “közre”, az államra hagyják. Hogy az elosztásban is beszélhetünk az állam “szocialisztikus” funkciójáról, azt indirekt jól jelzi az az intenzív harc, amit a tőke folytat a szociális állam ellen. A szociális intézmények túlélik az államszocializmus lerombolását, ami nem véletlen…

A szocialista tendencia az államszocializmusban abban nyilvánult meg a legpregnánsabban, hogy “a társadalomban állami-jogi eszközökkel kényszerítették ki a javak átcsoportosítását a »szocialisztikus elemek« erősítésére”¹³. Végső következtetésben: az államszocializmus megszüntette a tőkés gazdálkodási folyamat számos struktúráját (a burzsoázia meghatározott történelmi formájával együtt), de egyúttal lezárta a kommunizmus (beleértve a szocializmus) felé vezető utat. A szocialista kísérlet megrekedt egy fejlődési fázisban, amelyet az 1920-as évekig minden komolyan vehető marxista, beleértve a bolsevik értelmiségieket is, a baloldali radikálisoktól Kamenyevig és Zinovjevig¹⁴, egy speciális átmeneti időszak “megrekedéseként” írt le. Mindennek ellenére a kommunista struktúrák államosítása – mint igyekeztünk megmutatni – nem vezetett vissza a szokásos tőkés társadalom medrébe, éppen a többlet kisajátításának szempontjából sem, hiszen mint aláhúztuk, a többletet nem magáncélra sajátították ki, tehát helytelen lenne a magán- és közcélú elsajátítás között a különbséget eltörölni. Az amerikai szerzők nem értik, hogy a többlet fölötti rendelkezés “előtörténete” magában hordja a politika elsődlegességét, azt a körülményt, hogy a gyárakban létrejöjjön a munkásellenőrzés, s csak ezt követően lehetséges a többlet fölötti rendelkezés.

Lenin államkapitalizmus-fogalma témánk szempontjából azért is tanulságos, mert jól megmutatja, hogy éppen a később megszilárdult sztálini fejlődéssel szemben valami egészen mást értett államkapitalizmuson, ami a későbbi államszocializmus formameghatározása szempontjából is támpont lehet. Szigeti és Wiener írásaikban helyesen kiemelték a két legfontosabb mozzanatot a NEP-korszak rendszerének lenini meghatározásából: az egyik, hogy a többszektorú piacgazdaságban a polgári viszonyok általános jelenléte figyelhető meg. A másik, hogy a magántőke jelenléte és a szovjet kormány koncessziós politikája maga is a tőkeviszonyok speciális jelenlétével számol. A specialitás tulajdonképpen a szovjet állam különleges szerepét fejezi ki egy olyan kapitalizmus menedzselésében, melyben kapitalizmus van kapitalisták nélkül. E szisztémát hívta Lenin idézőjelben államkapitalizmusnak (mely elnevezés vonatkozott persze a többszektorú gazdaság egyik ágazatára, amely közvetlenül az állam ellenőrzése alatt állt). A sztálini rendszer azonban a NEP-korszak alapszerkezetéhez viszonyítva már valami más volt, aminek Wolff és Resnick semmilyen jelentőséget nem tulajdonít, náluk minden mindennel azonossá válik: Lenin, Sztálin, Thatcher ugyanannak a rendszernek volnának különböző ágensei? Nem túl nagy leegyszerűsítése ez a történelmi valóságnak?

Szigeti Péter helyesen fogalmazta meg tanulmányában, hogy még Sztálin idején is a többletmunka elsajátításának egész rendszere alapjában eltért az állam(monopol-)kapitalista nyugati országokban ismert mechanizmusoktól. Gondoljunk arra, hogy a termelői szakapparátus olyan társadalmi és politikai szervezetek függésében létezett, amelyek az apparátus tagjait lecserélhették, a magánfelhalmozást mint törvényes tevékenységet meggátolták. Az állami tervgazdálkodás szervezete a többletérték újrafelosztását nem a szokásos tőkefelhalmozás logikája szerint végezte el. Az amerikai szerzők sem állíthatják vagy elemi logikával nem volna szabad állítaniuk, hogy a szovjet állami felhalmozás azonos lett volna a nyugat-európaival, hiszen az utóbbiban az állami felhalmozás a magánfelhalmozás rendszeréből nőtt ki, míg a szovjet fejlődésben éppen ellenkezőleg: a magántulajdon és magánfelhalmozás, a magánelsajátítás és profittermelés rendszerének megszüntetéséből fakad. Bármennyire is “lényegtelen” kérdésnek tekintsük a tulajdon kérdését, az mégiscsak lényeges, hogy a szovjet rendszerben nem volt mód a magánelsajátításra. A rendszerváltás éppen azért következett be, hogy egy szűk réteg erre szert tehessen. E szisztéma történelmi feltétele volt persze az is, mint erre másutt utaltunk, hogy a sztálini fordulat (1929–33) felszámolta a társadalmi termelés önigazgatói és valóban szövetkezeti-társulási formáit is, s ezzel tízmilliókat tett érdektelenné abban, hogy mi történjék a termelés eredményével.

Tehát az államszocializmus sztálini variánsa a burzsoázia felszámolásával lehetetlenné tette, hogy a Szovjetunióban a bürokrácia vagy a szakapparátus önálló osztályként gyökeresedjen meg, lehetetlenné tette, hogy a szovjet rendszer piacgazdaságként profitmaximalizálásra épülő gazdasági rendszer legyen. A sztálini rendszer nem piacgazdaság, bármennyire is felismerjük benne a piaci termelési mód bizonyos vonásait is (sok mindent tudunk Luxemburg, Lenin, Gramsci, Lukács, sőt Tőkei alapján arról, hogy az államszocialista rendszer egyik lábbal a régi, félperiferiális tőkés rendszer alapján állt nemcsak jogi, hanem történeti-gazdasági értelemben is). Ezt a gondolatmenetet, ezt a problémát az amerikai szerzők egy fantasztikus módszertani fordulattal iktatják ki: irrelevánsnak tekintik a többletmunka elsajátításának szempontjából azt a fordulatot, hogy a piacot az állami tervgazdaság váltotta fel, ebben az összefüggésben is eljelentéktelenítik a tényt, hogy az állami elosztás gazdasági hátterét egészen más viszonyrendszer alkotja, mint a valódi kapitalizmusban. Az elméleti séma kedvéért kilúgozzák a történelemből a formaváltozatok gazdagságát, végül is az államszocializmusban nem volt adható-vehető az állami tulajdon, ami olyan forma-meghatározottságra utal, amely szöges ellentétben áll a valódi államkapitalizmussal. Emberek tíz- és tízmilliói nem is tételezték fel, hogy az kisajátítható, hiszen egy ilyen aktust az alkotmány eleve kizárt.

A többletre épített mechanisztikus elméletük figyelmen kívül hagyta az antikapitalista, sőt szocialista szellemi-kulturális értékek felhalmozódásának problematikáját, egytényezős történetmagyarázatuk egyik gyengesége, hogy például nem képes megmagyarázni az antikapitalista legitimációs ideológia uralkodó pozícióját, hét évtizedes történetét. Ez ugyanis nem egyszerűen jogi-politikai különbség a nyugati államkapitalista rendszerekhez képest, hanem annak is lenyomata, hogy az államszocializmusban a többletmunka fölötti rendelkezés speciális szisztémája, autokratikus hatalomgyakorlási módja jött létre. Végtére is, mivel magyarázzuk azt, hogy a rendszer minden nagyobb átalakulási periódusában – ha félénken is, ha korlátozottan is, de nem is egyszer visszatérés történt ahhoz az osztály- és szocializmuskoncepcióhoz, amely a társadalmi önigazgatás felé mozdulást helyezte kilátásba, beleértve az SZKP XXII. kongresszusát (1961). Vajon a peresztrojka periódusában nem jelent meg újra a válság megoldásának olyan kísérlete, amely a termelői kollektívák nem hierarchisztikus társulásainak kibontakoztatására irányult – egyidejűleg harcolva a piac és az állam determináns “törvényei” ellen? Még emlékezünk Andropov pártfőtitkár 1983-as fordulatára, aki látván a rendszer belső ellentmondásait – talán 1956 szomorú tapasztalataiból is okulva –, ismét felvetette a termelői önigazgatás antikapitalista elméletét. Más kérdés, hogy Gorbacsov “reálpolitikusként” a munkás tömegmozgalmaktól rettegve, az elituralmat megalapozó piacgazdasághoz tért meg, amely a Nyugat egyetemleges támogatását élvezte, kiegyezett Jelcinnel az államszocializmus és a szocializmus erőivel szemben. Vagy talán merő véletlenségből törölte a “forradalmas” többpárti magyar parlament a Magyar Köztársaság alkotmányának 12. §-ába felvett szakaszt, amely kimondta: “Az állam elismeri a termelői önigazgatás és önkormányzat tulajdonának létrejöttét és működését”?

Minden dogmatizmus azzal kezdődik, hogy egyetlen tézisre egyszerűsítjük elméletünket, s nem látjuk annak az egyetlen tézisnek számos más tézissel való összefüggését. Resnick és Wolff-fal ellentétben Szigeti, Wiener és mások is a tulajdonprobléma kapcsán termékeny vitát folytattak arról, hogy az állami tulajdonnak a termelőktől való elkülönültsége hogyan és milyen gazdálkodási és politikai-intézményi formákban valósult meg. Itt csak annyit jegyeznék meg, hogy az államszocialista rendszerben az állami tulajdon “alanytalansága” az egyik alapvető problémakör. Wiener Szigetivel szemben meggyőzően érvel amellett, hogy nincs az a technikai-technológiai lehetőség, amely életképessé tehette volna hosszabb távon az állami gazdálkodást, mert az államszocialista rendszer specifikus érdekmechanizmusai ezt nem tették lehetővé. Wiener a hiánygazdaság permanens fennmaradásának példáján keresztül érzékelteti ezt a problémát. Mint a történelmi tapasztalatok fényében utaltunk rá, a válságos helyzetekben (1920–21, 1945–48, 1956, 1968, 1980–81, 1988–91) vagy a termelői önigazgatás, vagy az állami tulajdon magánkisajátítása irányába történt elmozdulás, amiről másutt részletesebben is tájékozódhat az olvasó¹⁵.

A szerteágazó vita egyik érdekes eleme, hogy a Wiener–Szigeti-polémiában felmerült az 1968-as hazai reformok értékelésének kérdése, melynek során Wiener magának a rendszerváltásnak, a tőkés restaurációnak a kezdeményeit fedezte fel, Szigeti inkább a megújulás bizonyos szocialista tendenciáit hangsúlyozta Lukácsra utalva, és egyben helyesen jelezte, hogy nem szabad a történelem egy ultradeterminisztikus vagy “túldeterminált” felfogását igazolandó, a történelmi tapasztalatokat elszegényíteni, kilúgozni. Bizonyos értelemben mindkettőjüknek igaza van, hiszen 1968 után a szocialista gondolat reneszánsza is erős impulzust kapott egy időre, gondoljunk a kultúra és az elmélet hazai fejlődésének számos összefüggésére. Megjelent a társadalmi önigazgatás irányzata, amelyet Lukács és Tőkei képviseltek (aminek ma nemzetközileg a londoni Mészáros István a legjelesebb képviselője), s noha e gondolkodásmód számos okból kifolyólag szellemileg és politikailag idegen maradt az MSZMP vezetői számára, viszont egész gondolkodási iskola bontakozott ki ennek nyomán az állami tulajdon lehetséges demokratizálásával kapcsolatban, amely “iskola” egyik legfontosabb megnyilvánulása a rendszerváltás periódusában maga az Eszmélet folyóirat, illetve a Baloldali Alternatíva Egyesülés volt. Ugyanakkor Wienernek is igaza volt, hiszen a piacgazdaság rehabilitálásával megtörtént az első alapvető lépés a piacgazdaság meghonosítása felé, ami valóban magában rejtette a későbbi tőkés restauráció elemeit, lehetőségét. A pártvezetésen belül mind a “dogmatikusok”, mind a “liberálisok” megegyeztek abban, hogy privilégiumaik megmentése érdekében nem nyitnak a baloldali radikális kritika, azaz az önigazgatói fejlődés irányába. Ha Resnick–Wolff-fal szólva a kommunizmus olyan rendszer, amelyben nincsenek uralmon az osztálystruktúra dimenziói, és a nem hierarchizált közösségi termelési formák léteznek, amelyekben a megtermelt javak, a többletmunka fölötti rendelkezés, vagyis a szükséges munka fölötti résznek az elosztása a közösség dolga marad, ezzel persze nincsen vitánk, hiszen ez a tézis 15 éve “ hivatalosan” is a magyar rendszerkritikai baloldal credója.

Az államkapitalizmus terminológiában is kifejeződik a tőkés fejlődés bizonyos fokú mentegetése, amennyiben az államszocializmussá degenerálódott szocialista kísérletet fogalmilag nem különböztetjük meg. Nincsenek ártatlan elméletek. Szigeti Péter találóan jegyzi meg, hogy az államszocializmus hetvenéves története (együtt bukásának okaival) “sohasem lesz kivonható a legitimációs erőtérből” (Eszmélet 58. sz. 37. o.). Továbbá a rendszerváltás értelmezése is más lesz, hiszen mi a kapitalizmus restaurációjáról beszélünk, ők csupán egy rendszeren belüli váltásról, s e fogalmi azonosítás nagyon hasonlatossá teszi az államkapitalizmus-elméletet funkcionális értelemben a totalitarianizmuselmélethez, amely a szocializmus mindenfajta kísérletét a fasizmus történetébe igyekszik beleszuszakolni, az államkapitalizmus-elméletet pedig a kapitalizmuséba.

Röviden és tömören, és némileg önkényesen fogalmazva: az államszocializmus fogalma jobban megfelel a marxisták antikapitalista elkötelezettségének is. A magyar reformok pozitív, szocialista tendenciájú következményének ítéli Szigeti, amikor a magyar fejlődési variánst szemlélve lát elmozdulást a szövetkezetek társadalmasodása felé. Ugyanakkor ez az állami tulajdon az államszocializmusban nem volt adható-vehető, ez egy olyan formameghatározottság, amely ellentétben áll a valódi államkapitalizmussal. Többek között ezért nem volt alkalmas sem a hazai uralkodó csoportoknak, sem a nemzetközi tőkének, s ezért kellett a kapitalizmust visszaállítani, nem pedig azért, mert a tömegek fellázadtak ellene, ahogyan Resnick és Wolff feltételezik. Pontosabban fogalmazott Szigeti, amikor e szerzők érvelésével szemben, némileg magának is ellentmondva állítja, hogy a munkások nem védték meg az állami tulajdont, mert nem volt az övék, vagy Resnick–Wolff kifejezésével, nem ellenőrizték a többletmunka elsajátításának és elosztásának folyamatát, amely folyamatok egymástól elválaszthatatlanok voltak.

Resnick és Wolff másképpen látják a dolgot: “Amint a szovjet nép és vezetőség ledobta az államkapitalizmust és a kommunista párt hegemóniáját, megőrizték és valóban fenyegették a kapitalizmust mint a többletmunka szervezetének tovább élő formáját mind az ipari, mind a mezőgazdasági termelésben. Gorbacsov és Jelcin megmentették a kapitalizmust azáltal, hogy elmozdították az államot és a pártot szociális szerepükből, helyettesítvén a diszkreditálódott államkapitalizmust privát ellentétével. Történelmi párhuzamként Franklin Rooseveltet lehet említeni, aki megmentette a kapitalizmust az Egyesült Államokban egy ellenkező mozgalommal, az államot mint regulátort, mint munkaadót és árutermelőt sokkal jelentősebb szerepbe hozta, hogy korrigálja és kompenzálja a diszkreditálódott magánkapitalizmust. Miközben az élet számos nem-osztály dimenziója »összeomlott« a Szovjetunióban és a Szovjetunióval, kapitalista osztálystruktúrái túléltek a maguk új, privát formáiban” (322. o.).

Azért a dolgok nem voltak ilyen egyszerűek. A privatizáció kapcsán ugyanis – és ezt a szerzőpáros tagjai, akik az osztályharc szerepének valódi rekonstrukciójával büszkélkednek – éppenséggel elfelejtették megemlíteni, hogy a társadalom egészen új szerkezete jött létre, új szociális, kulturális-szellemi és osztályviszonyokkal, olyan új burzsoáziával, amely a régi bürokráciától eltérően az óriási állami tulajdont saját örökletes tulajdonává változtatta. Ha mindez mellékes körülmény, akkor a történelemben nem léteznek fontos események és jelenségek. Egyetlen fontos dolog maradt Resnick és Wolff számára, hogy életet leheljenek az államkapitalizmus holt elméletébe. Ennek oltárán feláldozták magát a történelmi folyamatot, az osztályharc marxi elméletét, amelynek alapján – állítólag – egész művük íródott.

5.

Szigeti Péter tanulmányának utolsó része azokat az elméleti feltételezéseket bocsátja előre az államszocializmus múltbeli reformját és jövőbeni potenciális lehetőségeit latolgatva, amelyek a rendszert átvezethették volna az egypártrendszer és közvetlen demokrácia kombinációjára épülő rezsimre, amely az államszocializmus dinamikáját nem tőkés, hanem szocialista irányba terelhette volna. E tekintetben Szigeti kísérlete nem egyedülálló, hiszen többfajta megközelítés is létezik. Tütő László a marxi koncepcióra építve vázolta föl egy jövőbeli önigazgatói társadalom képét, amelyben a többletmunka fölötti rendelkezés a közvetlen csere által összekapcsolt önkéntes termelői és életmódbeli társulások feladata, ezen elméleti megfontolások azonban nem nyújtanak fogódzót a probléma történeti és politikai kibontakoztathatóságának kérdéseit illetően. Márkus Péter egy ilyen szisztéma működésének konkrét vízióját is leírta a Baloldali Alternatíva kiadványában, amely azonban szintén eltekint a tőkés rendszer “megdönthetőségének” problémájától, vagyis az átmenet kérdéskörétől. Egy más típusú, újabb megközelítés Szalai Erzsébet “etikai szocializmusa”, amelynek középpontjában az emberi szolidaritás erkölcsi mozgatói állnak, s társadalmi gyökereit a globalizációkritikai mozgalmakban látja. Számításba veszi a termelői közösségek jövőbeli szerepét is, de e fejlődés elvi szükségszerűségének a szellemi munka egyre intenzívebb kiterjedését hiposztazálja, aminek megokolását Kapitány Ágnes és Gábor szellemi termelési móddal foglalkozó írásaiban fedezi fel. “E folyamat döntő alapja az, írja Szalai Erzsébet, hogy a tudás és az érzelem olyan »áruk«, melyek természetükből adódóan hosszabb távon nem kisajátíthatóak (tulajdonolhatóak) és piacosíthatók – átadás közben nem kopnak, hanem gyarapszanak, pontosabban éppen hogy kisajátításuk (tulajdonlásuk) és piacosításuk az a mechanizmus, az a folyamat, amely koptatja, elhamvasztja őket. A tudás és az érzelem-»áru« előtérbe kerülése ezért reményeim szerint a kisajátítási folyamatok és a ma működő piaci mechanizmusok erős korlátozásának (pontosabban korlátok közé szorításának és/vagy jelentős módosulásának) irányába fog hatni.”¹⁶ Itt az alapvető módszertani probléma az, hogy a tőkés újratermelési folyamatban és a piaci tevékenységben a tőke számára a munka mineműségének, a munkamegosztási jellegzetességeknek nincsen különös szerepe, minden munkát képes a tőkés osztály elsajátítani, amennyiben az hozzájárul a profit, az értéktöbblet termeléséhez. Ha valamely szellemi javak mégsem integrálhatók, mint például Marx antikapitalista elmélete, akkor a modern tőkerendszer (nem szólva itt a rendszer “iszlám” és egyéb formaváltozatairól) integrálható “szaktudományt” csinál belőle, s politikai (alkotmány-) jogi eszközökkel kirekeszti a marxizmus elméleti-világnézeti üzenetét, a kommunista forradalmat. Szigeti, igen helyesen, ehhez a problémához kapcsolódott, amikor újra felvetette a “szocializmushoz vezető átmenet” egész bonyolult elméleti és politikai problematikáját. Az egész vitára jellemző volt, hogy nem alakult ki világos kép a piachoz való viszonyról, mintha a vitázó felek kerülték volna ezt a kérdést. Míg jelen sorok szerzője – talán Szigeti Péterrel is ellentétben – nem hisz a “piacszocializmus” gondolatkörében, mert eddig az ilyen kísérletek mind a kapitalizmusba vezettek vissza, miként nem vezettek a szocializmushoz a gazdálkodás államcentralista formái sem. De Szalai Erzsébet koncepciójából sem derül ki pontosan, aki Szigetinél is “többet bíz a piacra”, hogy a piac miképpen válhatna emberszabásúvá, humanisztikussá éppen napjainkban, s az “informatikai társadalom” e tekintetben miért kínálna kedvezőbb fejlődési feltételeket, mint a tőke korábbi fejlődési formái. Anélkül, hogy e problémakört a kelleténél jobban leegyszerűsíteni szeretném, csupán jelzem, a válaszoknak a politikai stratégia szintjén is jelentőségük lehet.

Az eltérő válaszok lehetősége nyilatkozik meg a már emlegetett “antiglobalista” mozgalmakon belül is. Ugyanis az antiglobalista mozgalmak mint gyakorlati ugrópont Szalai vizsgálódásában nemigen kapcsolódik, vagy nem derül ki, hogy milyen mozgósítható elméleti hagyományban rögzítenék le az új baloldali kezdeményezéseket. A Kádár-rendszer igen értékes és komoly szociológiai leírása nála inkább arra figyelmeztet, hogy az államszocialista múlt pozitív tapasztalatai mennyire korlátozottak és nem mozgósító erejűek az új, fiatal generációk számára. (Ugyanakkor Szalai új szocializmus elgondolásának az a generációs és értelmiség-központú elgondolása, amelyet többek között így fogalmazott meg: “…a fiatalság [értsd a diákság – KT] növekvő része valójában nem is akar integrálódni…” még bizonyításra szorul, oly gazdag az ellenkező irányú tapasztalat.)

Szigeti éppen ellenkezőleg, az államszocialista múltat progresszív tendenciáinál fogva igyekszik megragadni. Az ő vállalkozása módszertani szempontból veti fel – eltérően Márkus Pétertől és talán még inkább Szalaitól – azt a kérdést, hogy milyen az a rezsim, amely az önigazgatói szisztémához, a társadalmi demokrácia rendszeréhez elvezethet az államszocializmus konkrét és gazdag tapasztalata alapján. Vagyis Szigeti a múlt tapasztalatait felhasználva igyekszik a tőkés társadalomból való szocialista átmenet problémáját elméleti síkon felvetni, s ez írásának egyik nagy módszertani előnye más megközelítésekkel szemben, amelyek steril módon a politika “piszkos” (egyébként valóban piszkos) világát kívül rekesztik az elemzés és a cselekvés keretein. Ez persze megközelítésének fő problémája is, amihez ma erkölcsi bátorság nélkül nem is lehet érdemben hozzányúlni. Anélkül, hogy másokkal együtt (pl. Thoma László “tromfjára” utalhatok) Szigeti felvetését egészében elutasítanám, mégis néhány vitakérdést e téren lehetetlen nem felvetni, bár sajnos konkrét politikai-társadalmi tétje – egyelőre legalábbis – nemigen van az egésznek mai világunkban. Kiindulópontom megegyezik Szigetiével abban, hogy egy új átmenet kérdése a történelmi tapasztalatok mélyen szántó elemzése nélkül nem lehetséges. Történészként és a marxi elmélet nem dogmatikus híveként – nyilván vitathatóan – magam úgy látom, hogy az államszocializmus bukása után (én Kínában is bukottnak érzékelem a demokratikus-önigazgatói szocializmus mai esélyeit) a történelmi tapasztalatok leértékelik (de nem teszik semmissé, mint arra fentebb utaltam) a félperiféria államszocializmusának történelmi jelentőségét. Tulajdonképpen maga Szigeti is hangsúlyozza, hogy a régi rendszer s annak termelőerői “autochton módon nem fejlődhettek, mert valamilyen mértékben mindenképpen ki voltak téve az egyenlőtlen és hierarchikus, de uralkodó tőkés világgazdaság anyagi, szükségleti és ideológiai nyomásának”.¹⁷

A tapasztalatok megmutatták, hogy az elzárkózás, az izoláció, a sztálini rendszerben kialakult alapszerkezet felszámolása a világpiacba való integrációval, végső soron a rendszerváltással megsemmisíti az államszocialista kísérlet utolsó elemeit is, maga alá temetve a demokratikus, a társadalmi önigazgatás szocialista kísérleteit. Ezért az új helyzetnek megfelelő megközelítésnek a problémakör egy egyetemesebb nézőpontját kell számításba vennie. A “félperifériás” szocialista kísérletekhez való visszatérés “magasabb szinten” – amelyet Szigeti ajánl – éppen a történelmi tapasztalatok tükrében nem lehet önmagában vett cél. Ha ez így van, akkor a többpártrendszer demokratizálására vonatkozó koncepció (58. sz. 61–67.) ellenvetéseket szülhet. Ez persze önmagában nem lényeges, a lényeges az ellenvetés közös iránya. Ha 70 éven át nem volt lehetséges a többpártrendszer kiegészítése a közvetlen demokrácia rezsimjével, akkor felmerül, hogy ezen tapasztalatok fényében érdemes-e a jövőben ezt “kijavítani”, vagy az ún. legfejlettebb országok tapasztalatait is számításba véve, mindenfajta pártrendszer megkerülésével vessük fel a termelés és a politika közösségi tendenciájú fejlődési lehetőségét!? (Lásd erről Az önkormányzás vagy az elitek uralma című “alternatívás kiadványban” összegzett történelmi tapasztalatokat.)

Wiener György is helyesen azt hangsúlyozza, hogy mivel az egypártrendszer konkrét történelmi meghatározottságok terméke volt, az államszocializmus demokratizálására nem utal gazdag történelmi tapasztalat. Sőt, hozzáteszem, még a bolsevizmus eredeti forradalmi ideológiája (l. Lenin Állam és forradalom c. brosúráját és a bolsevikok 1919-es programját) sem tartalmazta az egypártrendszer lehetőségét mint progresszív megoldást. Az államszocializmusból tehát nem történt átmenet a szocializmusba sehol, s ennek elméleti következményeit egyre újabb és újabb vitákban kell majd értékelni az újabb történelmi fejlemények tükrében – a centrumországokban megnyilvánuló dolgozói tulajdon “zavaros” tapasztalataitól a mexikói indián közösségekig felbukkanó “anyagok” már ma is rendelkezésünkre állnak.

Szigeti felvetése mögött azonban az a nagyon is reális kérdés húzódik meg, hogy a XX. század tapasztalatai alapján egyetlen forradalmi szocialista kísérlet sem úszta meg, hogy a helyi és nemzetközi polgári vagy attól is jobbra álló erők fegyverrel, erőszakkal stb. meg ne próbálták volna szétzúzni ezeket a rezsimeket, s ennek a jövőre vonatkozóan van “bizonyos” üzenete. Főleg azok számára tanulságos a kérdésfelvetés, akik az új baloldali mozgalmakat naiv módon totálisan depolitizálnák egy igen elvont civil ethos nevében. A szocialista és az államszocialista kísérletek – jól ismert okok következtében – szinte mindenütt rákényszerültek az erőszak alkalmazására, amely azután elszabadult, és a társadalmi integráció egyik eszközévé vált különböző időkben, különböző módon és intenzitással. Éppen ezért felmerül, hogy az egypártrendszer helyébe csak mozgalmi formákat szabad elképzelni, arra is gondolva, hogy – mint utaltam rá – semmilyen szocialista tervben 1917 előtt soha nem is szerepelt az egypártrendszer mint cél. A 20. század tapasztalatainak fényében azonban semmilyen garancia nincsen arra, hogy egy még oly demokratikus alkotmány esetén is ne kerüljön a termelői kollektívák fölé egy olyan elkülönült apparátus, amely önként feladná az új hierarchiában elfoglalt helyét. Hogy e mozgalmi formákról többet tudunk ma, mint Marx a maga korában, az természetes, noha az újabb tapasztalataink számbavétele e téren meglepően szegényes.

Anélkül, hogy alábecsülném az államszocializmus tapasztalatait, előnyösebb volna talán a létező mozgalmi formákból kiindulni, amelyek sokfelé a világban ösztönösen is szerveződnek a termelés és a helyi hatalomgyakorlás terén a latin-amerikai indián ellenállás emlegetett tapasztalataitól kezdve a munkás- és önkormányzati tanácsokig, az újabb civil gazdálkodási kezdeményezésekig bezárólag. Említeni lehet természetesen a nagy világpolitikát is megérintő globalizációkritikai mozgalmakat e tekintetben is, amelyekről Szigeti Péter egyáltalán nem feledkezik meg. Ezen mozgalmak strukturáltabbá, szervezettebbé válása, lehetséges feladatainak kikristályosodása lassan bontakozik ki az ismert baloldali felbomlás után, de még Kelet-Európa országaiban is meg-megjelennek rendszerkritikai mozgalmi csírák, bár magukon hordozzák a múlt jellegzetességeit. Egyelőre ne találjuk ki a jövőt, értsük meg a jelent. Különösen ebbe az irányba inspirálja a gondolkodást Wiener említett előadása, amely a politikai vizsgálódás síkján feladta szilárd elméleti logikáját, és elutasítva az antiglobalista mozgalmakat, végső soron egyfajta liberális konklúziót tett magáévá, mondván, minél hamarabb essünk túl a tőke neoliberális offenzíváján: “Minden intézményes megoldásnak a globalizáció kereteibe kell illeszkednie. Nem törekedhetünk arra, hogy a globalizált liberálkapitalizmust visszafogjuk.”¹⁸ Marxra való hivatkozása itt egy determinista politikai pozíciót szolgál csupán, hiszen – függetlenül attól, hogy Wiener helyesen értelmezi-e Marx álláspontját vagy sem – a Kommunista Kiáltvány óta eltelt több mint másfél évszázad az akkori politikai megfontolásokat a kapitalizmus mai, erősen megváltozott rendszerében nem tekinthetjük magától értetődően kiindulópontoknak. Ez a beállítódás inkább kifejezi Wiener György parlamenti képviselő politikai szerepét, semmint Wienernek, a marxista teoretikusnak az álláspontját, vagyis azt a pozícióját, hogy semmilyen radikális baloldali politikai koncepció és álláspont képviselete a parlamentben és a szélesebb politikai nyilvánosság előtt nem lehetséges, amíg a tőke neoliberális rohama véget nem ér, mert különben a nemzeti kapitalizmus segédcsapataivá válnánk. Itt túl sok ellenvetés tehető a politikai önfeladás “wieneri” koncepciójával szemben, ezért csupán arra utalok, hogy Marx éppen az akkori szituációban az akkori “neoliberalizmussal” szemben hozta létre magát a kommunista pártot, ami ma nincsen ugyan napirenden, hiszen az új munkásmozgalom jelei nem láthatók Magyarországon, de Wiener determinizmusa, pántragikus világképe a “semmittevés” ideológiájául szolgálhat, amellyel szemben Szigeti gondolatébresztő felvetése gyakorlati téren is termékeny, inspiráló hozzájárulás a tovább építkezés számára. Szigeti, ellentétben Wiener politikai beállítódásával, nem lezár, hanem éppenséggel tovább gondolásra ösztönöz politikai síkon is, megértve azt a problémát, hogy a kommunista pártok örökségével együtt – történelmi értelemben – felmorzsolódott a szociáldemokrácia is, amennyiben demokratikus polgári szervezetekké alakultak át szerte Európában.

Mindezzel kapcsolatosan összegzésként hangsúlyoznám tehát, hogy a szocializmus lehetőségének, pontosabban a hozzá vezető történeti átmenetnek az elméleti problematikája nem húzható ki a rendszerkritikai baloldal tematikájából, de tudni kell azt is, hogy a történelem ennek gyakorlati realizálását egyelőre levette a napirendről a maga politikai konkrétságában, s ez az elmélet lehetőségeit is erősen behatárolja. Szigeti Péter azon tézise, hogy az egypártrendszer és a munkásdemokrácia szervesen együtt élhet, nem oldja meg azt a történelmileg felhalmozódott tapasztalatot, mely szerint az egypártrendszerben a politikából élő egyének “visszatérése” a termelőmunkához, bizonyos privilégiumaik “önkéntes feladása” miképpen volna megvalósítható. Mivel nincsenek gyakorlati bizonyítékaink e téren, talán érdemes elgondolkodni azon, hogy másfajta struktúrák kifejlesztése irányába tájékozódjunk. A politikai zsarnokság különböző történelmi típusainak részletes elemzése azonban semmiképpen sem megtakarítható. Egy ilyen vizsgálódás minden bizonnyal rámutatna, hogy a társadalmasítás egész programja, amint arra Szigeti Péter is utal, a termelésből, nem pedig a hatalomműködtetés problémájából kell, hogy kiinduljon, ez is a társadalmi önkormányzás, “civil gazdasági kezdeményezés” szétszórt nemzetközi tapasztalatainak további számbavétele és ennek megfelelően további, természetesen kritikai feldolgozása mellett szól.¹⁹

Jegyzetek

1 1984-ben, e “romantikus” esztendőben írtuk Tütő Lászlóval Lenin szocializmuskoncepciójáról szóló cikkünket (Társadalmi Szemle, 1984. 6. sz.), amely a hivatalos legitimációs ideológiával szemben a forradalmi szocializmus megvalósulatlanságát dokumentálta ideológiatörténeti eszközökkel. 1989-ben jelentkezett a Kapitány Ágnes és Gábor szerkesztette Egy remény változatai c. kötet, amelyben többek között Tütő Marx szocializmuskoncepciójának rekonstrukciójára vállalkozott, s akkor még nem említettem a Válaszúton c. kötetet (1988) vagy később, az elméletileg szélesebb összefoglalást nyújtó Rendszerváltás és társadalomkritika (Bp., 1998) c. összeállítást, de utalni illik Szabó András György korábbi munkásságára vagy a közgazdász Jánosi Ferenc sok hányattatást megélt tanulmányára is a szocializmus fogalmáról.

2 Csupán zárójelben jegyzem meg: két egyoldalúsággal kifejtetlenül is szembetaláljuk magunkat, melyekkel illene már végre szakítanunk. Mindkettőt ugyanaz a “betegség” köti össze, a determinizmus túlhajtása. Az egyik irányzatot az ún. objektív, a másik irányzatot az ún. szubjektív feltételek és tényezők szerepének túldimenzionálása jellemzi.

3 Mészáros István: “Szocializmus vagy barbárság” (III), Ezredvég, 2004. 8–9., 99–100.

4 Részletesebben foglalkoztam e kérdéskörrel több összefüggésben is Szovjet Thermidor. A sztálini fordulat szellemi előzményei 1917–1928 című könyvemben (Bp., Napvilág, 1996).

5 A marxi elmélet alapján elsőként rekonstruálta az államszocializmus fogalmát az azóta elhunyt teoretikusunk, Szabó András György: “Marx és az államszocializmus”. Eszmélet, 4. sz. 103–114. o.

6 Ana Bazac: “Néhány gondolat az államszocializmus-vitához”. Eszmélet, 62. sz. 30. o.

7 Uő: Eszmélet, 60. sz. 71.o.

8 Szigeti P.: “Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok”. Eszmélet, 58. sz. 60–61. o.

9 Szabó András György: Marx és az államszocializmus, Eszmélet, 4. sz. 103–114. o.

10 Wiener György: “Hozzászólás az államszocializmus-vitához”. Eszmélet, 60. sz. 54. o.

11 Stephen A. Resnick and R. D. Wolff: Class Theory and History. Capitalism and Communism in the USSR. Routledge, New York and London, 2002. XII–XIII. o.

12 Uo., uő. 126. o.

13 Vö.: uő, uo., 136. o.

14 Lásd erről részletesebben: Krausz T.: Szovjet thermidor. A sztálini fordulat szellemi előzményeiről, 1917-1928.

15 Az olvasó tanulságos anyagokat találhat in: Önkormányzás vagy az elitek uralma. Bp., Liberter, 1995.

16 Szalai Erzsébet: Az első válaszkísérlet. Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004. 108–111. o.

17 Szigeti id. c., Eszmélet, 58. sz., 60. o.

18 Wiener György: “Hozzászólás az államszocializmus-vitához”. Eszmélet, 60. sz. 67. o.

19 A rendszerváltás szovjetunióbeli tapasztalatainak elemzése is ebbe a kutatási körbe tartozik, amelyhez talán némi adalékul szolgálhat két írásom in: Lenintől Putyinig, La Ventana Kiadó, 2003 és in: Peretszrojka és tulajdonáthelyezés, ELTE, Ruszisztikai Központ, 2003.

A tanulmány a forradalmi és a sztálini korszakban Oroszországot megjárt három nyugati értelmiségi – Bertrand Russell, Victor Serge és Walter Citrine – szocializmus- és Szovjetunió-képét mutatja be, s Foucault tudás-archeológiai elmélete alapján megkísérli feltárni a gondolkodási sémákat, amelyek az utazók számára eleve kijelölték a megismerés korlátait.

Rekonstrukcióra teszek kísérletet: a húszas-harmincas években Oroszországba látogató nyugati értelmiségiek fogalom- és gondolatvilága egy tipikusnak mondható szeletének rekonstruálására eszmetörténeti keretek között. A két időpont: 1920, mikor Bertrand Russell odalátogatott, és 1935 között, mikor Walter Citrine járt ott, mintegy ívet alkot Victor Serge életútja, aki Oroszországban élt ez idő alatt, és élete a forradalom történetének tükre is egy speciális nézőpontból; mindennek ellenére is jól kivehető fogalomhasználati hasonlóság, összevethető rendszerbírálati motívum figyelhető meg náluk. Az ő tapasztalataikról és következtetéseikről szóló beszámolókat szeretném elemezni.

Az Oroszhonba eljutó nyugatiak motivációi elsősorban a nyugat–kelet kapcsolatban és azon belül saját (különböző jellegű) közvetítő szerepeikben értelmezhetők. Nemhogy a civilizációs különbségekkel számoló megértés nem jöhetett létre, hanem vállalkozásaik fő motívuma (mondhatni természetszerűleg) eleve a saját társadalmuk és rendszerbírálati ambícióik jobb megértésére való törekvés volt, a valóban hihetetlen jelentőségű szovjet kísérlethez fűződő sajátos viszonyuk kialakításán keresztül. Szeretném rekonstruálni kiinduló értékviláguk tapasztalataikkal való konfrontációit, valamint nyomon követni, ami gondolkodásukban, a tapasztalatok értékelésében paradox jellegű volt, és ami paradox jellegű volt abban, amire reflektáltak: Szovjet-Oroszország valóságának “hivatalos” ideologikus interpretációiban.

 

I.

 

Bertrand Russell angol filozófus egyenesen nemesi felmenőkkel rendelkezett, azonban olyan intellektuális hivatást és elkötelezettséget vállalt fel, amely a gyakorlatban legalábbis sokszor különutakra késztette a brit politikai életben. Az első világháború idején következetes pacifista álláspontot képviselt, ami miatt 1918-ban fél évet börtönben is töltött; továbbá a háború idején fordult a társadalom újjáépítésének, megreformálásának, forradalmasításának kérdése, általában a szocializmus felé (eredetileg következetes liberálisként indult húsz évvel azelőtt).

Mikor először látogatott Oroszországba, bár még fiatal volt, már ismert és a tudományos körforgásban jelen lévő filozófusként érkezett. Annak a szerepnek a súlya nehezedett rá, hogy közvetítőként kellett megosztania oroszországi tapasztalatait azzal a filozofáló nyugati (angolszász), baloldali közvéleménnyel, amely a világ (és a világforradalom) kísérleti terepeként szemlélve és a közelmúlt élményeitől meglehetősen kiábrándultan a legkülönbözőbb – és talán nem kevéssé zűrzavaros – reményekkel fordult Európa legszegényebb és legzűrzavarosabb országa felé. Az 1920-as május–júniusi útról készült és még ugyanabban az évben kiadott beszámoló¹ tehát még annak az időszaknak a reflexiója, amikor a forradalmi bizonytalanság és az általános tervezhetetlenség hangulata uralkodott a kontinensen, Szovjet-Oroszországban pedig a hadikommunizmus és a polgárháború győzelmes befejezésének perspektívái egészen “vad” reményeket és képzeteket gerjesztettek. A baloldali értelmiséget jellemző “remény” a változtatáshoz és megőrzéshez, illetve konfliktusukhoz kapcsolódott, ilyen olvasatban egyszerre benne rejlett a (forradalmi) intenció és a “humanista-felvilágosult” ideálokhoz való ragaszkodás motívuma: “átmenet a minimális vérontással, civilizációnk értékeinek maximális megőrzésével”. A szocializmussal való “kísérletezés” az egész “civilizált világon” – tehát így vagy úgy az “orosz példa követése” – elkerülhetetlennek tűnik a szerző számára, noha ezt az első kísérletet már egyértelműen kudarcként értékeli.²

Sok nyugati szocialista, aki Oroszországba látogatott, úgymond “szükségesnek” találta, hogy részt vegyen abban a jelenségben, amit úgy hív: “conspiracy of concealment”, és amitől ő – kijelenti – tartózkodni akart.³ Egyenesen olyan prekoncepcióval utazott el – amit benyomásai még inkább megerősítettek –, amely a bolsevizmust a francia forradalomhoz, ill. az iszlám felemelkedéséhez hasonlította.⁴ Russell legelső célja azonban saját eszméinek reprezentációja saját hazai közönsége felé: üzenni a “baloldalnak”, hogy a “valóság” ilyen; azonkívül üzenni a szélesebb közvéleménynek (az előbbin mint az utóbbi befolyásolására képesnek vélt médiumán keresztül).

Russell már az elején “tisztázza”, hogy gondolkodását és világszemléletét alapvetően meghatározza egy bizonyos nyugati idealizmusnak megfelelő “szocializmus”-idea. A parlamenti demokráciával, a parlament szerepével szemben ekkor nem táplál különösebb elvárásokat; az angliai parlamentet egyszerűen inkompetensnek tartja, a hagyománytisztelő brit mentalitás világába szocializálódottsága azonban szilárdan megtartja, továbbra is köti a polgári demokratikus, parlamentáris politikai kultúra működtetéséhez és működtetésében használt fogalmi univerzumhoz és elvárásokhoz. Oroszországi utazásai és találkozásai állítása szerint nem magába a szocializmusba vetett bizalmát rendítette meg; beszámolójának zárógondolata egyszerre csillantja meg a reményt és figyelmeztet a csalódásra: a szocializmus lenne hivatott azon sebek begyógyítására, amelyeket a “régi gonosz rendszer ejtett az emberi szellemen”, és jelenthet kiutat a jelen “evils”-eiből is, amikhez immár csatlakozott az orosz rendszer, mely egy új, “talán még destruktívabb” módon deformálódott.⁵

Russell értékítéletei mögött egy nagyon jellegzetes individuális idealizmus duális világképe húzódik meg. Tipikus kulcsfogalmai az “emberi értékek”, “demokrácia”, “civilizációs örökség”, “az emberi szellem növekedése”, valamint ami minderre univerzálisan fenyegetést jelent: a háborúban fakadó “vadság és kegyetlenség”; a civilizáció mint érték áll szemben a barbarizmussal (“a sötét korokéval”), a “haladás” (mely az élet összes területére, még a művészetre is vonatkozik) pedig a “visszafejlődéssel”. A “civilizáció nem olyan stabil, hogy ne tudna széttörni”, “egy egyetemes kataklizmában ezer évre elsüllyedhetne” – írja paranoiái jellegzetes kifejeződéseként; a jó pólus (a superego – vagy a “természet”?) ellentéte a megsemmisülést képviselő rossz: “a törvénytelen erőszak” (az anarchia és az ösztönök elszabadulása?). Az “értelem és jóakarat” “rendbontó hajlamaink” ellenpólusai, mely utóbbiakból ered a háború, békésebb levezetésük pl. a sport, s “csak akkor veszélyesek, ha megtagadjuk vagy félreértjük őket”.⁶

Az (ideáltipikus) demokratikus közösség és a (kisebbség által végrehajtott) erőszakos forradalom ellentétét festi le ugyanebben a kontextusban.⁷ Itt filozófiájának egy konzervatív motívuma is felfedezhető, ami pedig rokon bizonyos értelemben a baloldali jellegű felfogással, hogy a “demokratikus kormány” óriási előnye az, hogy a nép “elfogadja mint a polgárháború helyettesítését”.⁸ A fő probléma szerinte nem maga a szociális egyenlőtlenség, hanem a hatalom egyenlőtlen eloszlása, s ezzel már egy olyan fogalomkört kezd feszegetni, amely valóban nem jutott kellőképpen érvényre a marxista ideológiai diskurzusban, legalábbis nem a saját jogán, hanem éppen a gazdasági kizsákmányolásból eredő szociális egyenlőtlenségek leple alatt. A vagyoni-tulajdoni egyenlőtlenség szociális kérdés, míg a hatalmi egyenlőtlenség a “szabadság” kérdése; a “valóság” meghatározott reflexióiként, a társadalmi berendezkedés ilyen jellemző igazságtalanságai antitéziseként viszonyul tehát egymáshoz ez a két fogalom. Másképpen a szociális kérdés az anyagi szférához, míg a szabadság az eszmei-spirituális szférához tartozik és mint ilyen Russellnél primátust élvez az előbbivel összevetve.

Ebben az értékkonstellációban a bolsevik forradalom sikereit, illetve kudarcát alapvetően pszichológiai, vitális okokra vezeti vissza, a történeti haladás horizontján.⁹ A bolsevizmus szerinte elsősorban egy olyan “türelmetlen filozófia, amely anélkül akar létrehozni egy új világot, hogy elegendő előkészületeket tett volna a hétköznapi emberek nézeteiben és érzéseiben”, amely megállapítás már egy feloldhatatlan ellentmondást is előre vetít az intenciók és a feltételek között. Russell a fanatizmusban véli meglelni a kulcsot, amely végül is a bolsevizmus emberi objektumokhoz fűződő viszonyát teszi kérdésessé és kérdőjelezi meg a “sikerességét” (olyan értelemben, ahogyan ez a jelenség válaszokat adhatna a nyugat problémáinak megoldásához), és amiért mély ellentétben áll azzal a meggyőződéssel, “amelyen az angol élet alapul 1688 óta: hogy a jóindulat és a tolerancia felér a világ összes hitvallásával”. Kifejti, hogy mindenekelőtt a háború következtében a tradíciók béklyója meggyöngült, és ez a fájdalmas folyamat életre hívta az igényt, “egy új vallás igényét” – amely maga ősi, csak új formákat keres. A bolsevizmus “ígéretei” közt első helyre teszi a “mozgalmat”, amely keretet, értelmet, tevékenységet és szervezetet adhat sok ember felzaklatott és elidegenített életének. A kritika alapja azonban a “remény” éppígy szubjektív jelensége – amely az eredményekkel konfrontálódik.

A kudarc mögött meghúzódó vitális háttér és okok abban az emocionális szférára vonatkozó, általánosító megállapításban öltenek alakot, miszerint “könnyebb és intenzívebb az ellenségeket gyűlölni, mint a barátokat szeretni”. A bolsevik “életszemlélet” – írja – a gyűlölet ún. dogmatizmusa mellett arra a hitre alapul, hogy az emberi természet erőszakkal teljesen átváltoztatható (egy előzetesen megkonstruált ideál nevében és irányában), s mely “életszemlélet” eredetét a történelmi előzményekben, a cári rezsimben és a világháborúban látja. Így ezt a kísérletet elsősorban nem a remény motiválja, hanem a kétségbeesés: “minden, ami gonosz benne, főleg annak a ténynek köszönhető, hogy eredete a nyomorúságban van”. Konkrétan bevonja az ösztön fogalmát a diskurzusba: “az élet a modern Oroszországban, akárcsak a puritán Angliában, sok szempontból ellentétes az ösztönnel”, és ha a bolsevikok megbuknak, ugyanazért fognak megbukni, mint a puritánok: “mert eljön egy pont, amikor az emberek úgy érzik, az élvezet és a kényelem többet ér, mint az összes többi javak együttvéve”.¹⁰

Russell nem meglepő módon a szovjet rendszer reflexióin közhelyszerűen végigvonuló vallási-egyházi analógiával is él. Sarkított fogalmi körben szembeállítja a “tudományos” és a “vallásos mentális attitűdöt”, melyek közül az előbbi kap pozitív (modern), az utóbbi negatív (premodern) előjelet. Akik az “életvezetést uraló, dogmaként kezelt hitkészlet” primátusát elfogadják, ill. elsajátítják, azaz “akik elfogadják a bolsevizmust, intellektuális öngyilkosságot követnek el”; az ui. a “katolikus teológia bizonyosságával rendelkezik a modern tudomány kételkedő gyakorlatiassága helyett”. Az ideológia és tudomány – avagy másként az elvárt magatartásformák és a józan ész – “ellentétét” kéri számon: “saját materialista elméletüknek kéne meggyőznie őket arról, hogy egy ilyen rendszer alatt féktelen kell, hogy legyen a romlottság”.¹¹ Következésképp újólag zsarnokság és kizsákmányolás jön létre szükségszerűen; a “kormányzati” és a “kapitalista” mentalitás összeolvadnak. Russell párhuzamot von a hatalom bolsevik koncentrációja és a vagyon kapitalista koncentrációja között, ami pedig a hatalomnak egy olyan fogalmát vindikálná, amely a motivációkat nem az ideológiai paraméterek szerint, hanem pszichológiai-vitális okokra visszavezetve magyarázná.

A nemzetközi perspektívákat tekintve Russell az imperializmus feléledésétől tart, amely a puszta önfenntartásból fejlődne ki, a kommunizmus (elmélete) pedig a bolsevizmussal (gyakorlatával) szemben eljelentéktelenedik; “mint világhatalom, akár mint forradalom, akár mint birodalom, a bolsevizmust a sikernek előbb vagy utóbb elkeseredett konfliktusba kell vinnie Amerikával”.¹²

Visszatekintve, egy későbbi művében írja Russell Leninről (akivel személyesen találkozott 1920-ban): “…neki ahhoz is megvolt a hatalma, hogy egy egész hatalmas országot teljességgel átalakítson a fejében élő terv szerint; …hogy teljesen új alapokon szervezze meg a társadalmat, és hogy az egész világ számára egy olyan új rend jelképévé váljon, amelyet egyesek csodálnak, sokan gyűlölnek, de olyan ember nem akad, aki sose hallott volna róla. Nincs az a nagyzási hóbortban szenvedő elmebeteg, aki ennél merészebb álmokat dédelgetne.”¹³ Eszünkbe juthatnak Majakovszkij sorai is: “Azt mondjuk: Lenin – azt értjük: a párt. Azt mondjuk: a párt – azt értjük: Lenin.”¹⁴ A perszonifikáció ezen esete egy szimbolikus reprezentáció – a személy reprezentálja a forradalmat (a pártot stb.) –, és egyúttal az egyes – kivételes helyzetbe került, kivételes képességekkel rendelkező stb. – ember felruházása különleges agencyvel; két jelenség azonosítása, amelyek közül az egyik hozza létre a másikat – azaz a személyiség különleges, sok szempontból ellentmondásos reprezentációját –, s melynek során mindkettő konkrét és absztrakt vonásai összekeverednek. A háttérben húzódnak a legfontosabb motívumok: egyrészt a megismerés természete (ilyen azonosításokat egyszerűbb földolgozni, képesek a megérthetőség illúzióját kelteni), másrészt a világkép kialakítása és fenntartása (a közönség, a szubjektum érzelmi-értelmi azonosulása vagy félelmeinek kivetülése). A forradalom és “Lenin” viszonya tehát elsősorban az előbbi mint ideológiai reprezentáció működését problematizálja (vizsgálódásunkban a jelenséget értelemszerűen kognitív magjára redukálva), mely reprezentáció elsősorban a feladatok, alternatívák és a (megtörtént) események értelmezését (értelmezésének lehetőségeit) befolyásolja. Az e reprezentáció alakzatához idomuló gondolkodás előtt ez a hatás egyfelől új tereket – új erőforrásokat – nyit meg, míg másfelől, más irányokban természetszerűleg le is szűkíti: mégpedig mindenekelőtt az információk ellentmondásoktól mentes feldolgozásának és interpretációjának lehetőségét.

A kérdés az, hogy az egyes ideológiai képzetek, avagy gondolkodási sémák miként és mennyiben provokáltak ki bizonyos cselekvési formákat, mennyiben határozták meg az aktorok viselkedését. A kölcsönhatásokat és feszültségeket a világmagyarázati kísérletek és a politikai választások között azonban minden esetben nem utólagosan és nem megelőlegezően kell megítélni, hanem azokban a sémákban, szerepekben, amelyekben megjelent, interpretálódott egyfelől mind a “világnézeti” előzmény, az ideológiai alapzat, másfelől mind a jövő által indukált cselekvési motivációk, viselkedési minták palettája a résztvevők számára. A résztvevők – és absztraktabb formában az utókor – a “forradalom” képzetéhez (bármely más fogalomhoz hasonlóan) szuverén metafizikai tartalommal nyilván nem rendelkező reprezentációjához alakítanak ki “egyedi” viszonyt, ahogy az a maguk számára megjelenik, a maguk környezetének, érdekeinek, információinak relációjában (amibe beletartozik, hogy átveszik a mintákat másoktól). Az “egyedi viszony” relevanciája úgy értelmezhető, hogy az ún. “eszme” (és az azt “felfejtő”, “képviselő” személyek a maguk allegorikus megjelenésében) nyilvánvalóan csakis az élő emberek gondolkodásában, képzeteiben, viselkedésében megformálódó attitűdjeiben, jobbára politikai szocializációjuk során elsajátított s folyton újra adaptálódó szerepkészleteiben létezett, nem pedig valamiféle időn-téren túli, érintetlen, autonóm entitásként. Ebből két következtetés, pontosabban problémafölvetés adódik: egyrészt az eszmei-elméleti alakzatok rekonstrukciójának problémája létrejöttük, környezetük általános tudáshorizontján, másrészt pedig utólagos értékelésük utóéletük tükrében, kontinuitásaik és hatásaik problémája.

Foucault tudásarcheológiai elmélete fejti föl, hogy bizonyos adott ismeretelméleti talapzatokon, a tudás szükségszerűségének archeológiai hálózatában az intuíciók, látszólagos alternatívák, viták egymással szemben nem lehetőségfeltételeik és a tudás alapjainak valódi választását, a forradalmi újrakezdés (beteljesülés) ígéretét jelentették/jelentik – egészen addig, amíg nem változik meg az episztémé egész általános rendszere, az alapvető ismeretelméleti diszpozíció. A tudás e szükségszerűsége Foucault olvasatában azt jelenti, hogy az (adott korszakban) egymással versengő vagy egymást támogató különböző elméletek, diskurzusok, kutatások egy történeti a priorin alapulnak, amely kijelöli “a tapasztalásban egy lehetséges tudás mezejét”, meghatározza “a benne megjelenő tárgyak létmódját… (és) azokat a feltételeket, amelyek mellett igaznak elismert diskurzus tartható a dolgokról”, és erre épül az “állandó problémák csoportja”, az “adott korszak szellemisége »vagy gondolkodásának keretei«… a spekulatív érdeklődés… a hiedelmek vagy a nagy elméleti választások”.¹⁵

Így értelmezhetetlen, ha ehhez képest későbbi, utólagos elméleti vagy politikai egységek, a következmények és történetileg (vagy történetietlenül) visszavezetett alternatívák felől próbálnánk megérteni egy adott korszak tudásformáit, gondolkodásmódjait. Minden egyes alternatíva és választás adott körülmények között, adott időben egyaránt “bizonyos tudáson alapul: homályos tudáson, amely maga nem nyilvánul meg egy diskurzusban, ám amelynek szükségszerűségei mindig ugyanazok… Egy kultúrában és egy adott pillanatban mindig csak egyenletes episztémé van, amely minden tudás lehetőségfeltételét meghatározza. Akár kikristályosodik elméletileg, akár csak hallgatólagosan van jelen”.¹⁶

Az archeológiából, a tudás diszpozícióinak kutatásából kiindulva Foucault interpretációjában pl. a marxizmus a “nyugati tudás mélyréte­gében… semmiféle valóságos cezúrát nem jelentett”, és olyan “a XIX. század gondolkodásában, mint hal a vízben…”; mégpedig azért, mert olyan, a század elején létrejött ismeretelméleti diszpozícióban létezett, amelyben megjelent a “közgazdaságtan történetisége (a termelés formáival való összefüggésben), az emberi lét végessége (a hiánnyal és a munkával való kapcsolataiban), végül pedig a Történelem végének esedékessége – akár végtelen lelassulásban, akár radikális megfordításban”. Az így létrejött alakzat (“Történelem, antropológia és a végkimenetel felfüggesztettségének” találkozása és összekapcsolódása alapján) pedig meghatározta a “XIX. századi gondolkodás egyik jelentős hálózatát”.¹⁷ Mindehhez hasonló Russell idealizmusának és a bolsevizmus “filozófiájának” helyzete és “ellentéte” az adott történeti korszakban, a közös tapasztalatok háttere előtt és azokból táplálkozva, s a közös diszpozíciók talapzatán.

Míg az analógia egymástól igencsak eltérő időben és körülmények között fellépő jelenségekre is alkalmazható, az eszmei (eszmetörténeti) kontinuitás vagy egymásutániság problémája másként eleve irreleváns, mint gondolkodási formák, problémafelvetések, ideológiai reprezentá­ciók patterneinek evolúciójaként, szétágazásaként/összekapcsolódásaként, összefüggésben a mindenkori tárgyi világgal. Ha nem moralizálni szeretnénk, hanem megérteni, mi miért történt a maga idejében, az adott feltételek és körülmények között, csak így van értelme elindulni, semmint egy immanensen, valamiféle belső törvényszerűségek szerint alakuló, öntörvényű folyamatot elképzelni és főleg abból levezetni a történeti eseményeket¹⁸ . Egyszerűbb és ezért sokszor csábítóbb lehet ilyen metafizikai struktúrák köré rendezni az eszme- és gondolkodástörténetet, eköré pedig az empirikusan is leírható adatokat, történéseket, az egyes szereplőket; ezért gyakran uralják ilyen megközelítések a vulgártörténelmi vagy vulgárpolitikai gondolkodást. Akik törvényszerű, mintegy dialektikus szerves egységként kezelik az egyes ideológiai áramlatok történetét – üdvtörténetszerűen: akár saját legitimációjuk, akár mások stigmatizációja érdekében –, lényegében a sztálinista interpretációt teszik magukévá, amint metafizikai logikával érvényesülő és így felrajzolható fejlődésvonalat, szubsztanciális azonosságot látnak/láttatnak a szocialista eszmei-politikai áramlatok történetében Marxtól Sztálinig – és onnan tovább, kortársaikig.

Bertrand Russell az emberi, személyes agencyt a Történelem agencyjének kebelén képzelte el, mely utóbbi az “univerzális értékek” felé lenne hivatott irányítani a dolgokat, az ösztönvilág, a középkor kísértetei és egyes személyek (akik értékvilága nem azonos a történelem igazságával) ellenében.

 

II.

 

Victor Serge a nyugatról “menekültek” oroszországi kolóniájának egyik legsajátosabb figurája, aki leginkább memoáríróként ismert, de közéleti és újságíróként, regényíróként és költőként egyaránt működött, s írt pl. kézikönyvet Amit minden forradalmárnak tudnia kell címmel is. Tizenhét évet töltött el keleten; hivatásos forradalmárként vett részt a “nagy kalandban”. Libertariánus szocialistaként avagy anarchistaként indult; 22 éves korában ötévi börtönre ítélték anarchista szervezkedésért, kiszabadulása után, 1917 júliusában részt vett a barcelonai felkelésben, majd internálótáborba került Franciaországban. Belgiumi orosz (narodnyik) emigráns felmenőkkel rendelkezik, de idegensége, kívülállósága mindvégig megmarad Oroszországgal szemben, ahová “fogolycsere” révén 1919 februárjában érkezett. Oroszországgal és a forradalommal kapcsolatban végig megfigyelhető egy olyan kettőségnek a játéka, amely a határokat feszegető, de az alternatívátlanságba beszoruló, egyszerre azonosuló és kívülálló attitűdök, a ragaszkodás és a teher emóciói között folyik, de mindvégig a feltétlen politikai elhivatottság és az arra berendezett gondolkodási és életmód centruma körül.

Történelmi tablójának specialitása a “kortársi lét”, amely a reflexiónak a nyilvánvaló politikai dimenzióba ágyazva egy különös, egyszerre ön- és történelemigazoló, illetve ön- és történelemkritikus jellegét hívja elő, különös tekintettel arra a tényre, hogy az emlékiratok két és fél évtizeddel az orosz forradalom után, de még Sztálin regnálása idején születtek. Nemzetközi vonatkozású munkája bemutatása során sokszor magát is az “oroszok” közé sorolja, mindazonáltal különleges pozíciót foglalt el, amennyiben sem ide, sem oda nem tartozott: éppen valamiféle közvetítő volt a kelet és a nyugat mozgalmi világa között – szó szerinti értelemben is, a gyakorlati szervezés területén a Komintern munkájában Pétervárott, illetve később hosszú külföldi utazásaival, majd a pártból való kizáratás évei alatt is kapcsolatai és publicistai-írói tevékenysége által.

Első élményei a fenyegetett Pétervár küzdelmes és keserves napjaihoz kötődnek, ahol Zinovjev alatt dolgozott a szervezés és agitáció számos területén. Az Ohrana archívumainak élére komisszárként nevezték ki egy időre; a Cseka ellentmondásos tevékenysége figyelme egyik fókuszpontja. A Komintern II. kongresszusának megrendezésében szintén rengeteg munkája feküdt. A győzelem után úgymond, a veszélyérzet – a magárahagyatottság és az “agent provocateur”-ök révén – megmaradt, mégis elindult a “forradalmi konszolidáció” és az “új forradalmi állam” kialakulása. A párt átalakult, egyre inkább “titkárok” irányították – Serge szembeállítja a formálódó szovjet bürokráciát és a “Régi Gárda”, a “bolsevik pártmunkások” értékeit. Az ellenzéki csoportokkal való leszámolás immár alapélménnyé válik (különösen az anarchista mozgalom állt közel Serge-hez).

Kiemeli, ami generációja számára alapélmény: a “régivel” vívott küzdelemben az alternatíva egyedül a halál volt, fizikailag és a célok és remények számára szintúgy.¹⁹ 1921-ben még azt írta, hogy a burzsoá társadalomnak (más társadalmakról nem is beszélve) a terror évszázadaira volt szüksége, hogy hatalmát megalapozza és növelje; a proletárállam pedig úgymond, sokkal kevesebb elnyomással “üzemel”. A terror akkor hatásos, “amikor a történelmi fejlődés irányába hat”, illetve ha mélyen tudatosítjuk, szem előtt tartjuk a (valódi) célokat.²⁰ Visszatekintve “letisztultabbá”, árnyaltabbá válik a kép: egyfelől “tudja”, hogy a terror minden “nagy forradalom” győzelméhez szükséges (“életveszélyben”), s a háború megélt szörnyűségeinek tükrében “az orosz forradalom félelmetes jakobinizmusa elkerülhetetlennek” tűnt a számára; de “még mindig azon gondolkodom” – írja –, miért nem hirdette ki aztán az új rezsim az “emberi élet és az egyén jogainak szocialista tiszteletét”, amitől pedig erősebbnek érezhette volna magát – “a félelem és a tekintély milyen pszichózisai akadályozták meg benne?”.²¹

Az igazi sokkot és vízválasztót azonban a kronstadti felkelés és annak vérbefojtása jelentette. 1917 nagy eszméi, a “kommün-állam teoretikus mítosza” nyilvánvalóan halottak voltak – írja, és számon kéri az akkori javaslatokat, melyeket a hatalmi monopólium, a Cseka, a Vörös Hadsereg – vagyis az egy országban győztes forradalom intézményei és általában a működtetésükhöz szükséges szervezés állomásai – megöltek. A Komintern III. kongresszusa után a számvetés és a kísérletezés korszaka érkezett el: (főleg külföldi, francia) társaival a világtól elvonulva létrehozott egy “mezőgazdasági kommunát” a Ladoga-tónál, az éhség és fáradtság azonban három hónap leforgása alatt a vállalkozás feladására kényszerítette őket. A perifériára szorultság és az ellenzéki lét ekkortól már alapvető érzetként kíséri el, ezért Zinovjev révén külföldi megbízatásokra utazik, s csak 1925-ben tér “haza”. Meglátása szerint a párt “aludt”, az év élményeit és “hangulatát” utólag, visszatekintve már egy “pszichózis homályos kezdeteiként” értelmezi. Több bolsevik ismerőse és Jeszenyin akkortájt lett öngyilkos, ami a kiúttalanságot és az ellenállás legvégső formáját jelenítette meg a számára.²²

Leningrádban egy napilap kommunista sejtjéhez csatlakozik. Magát ekkor a Trockij (akit néha csak úgy emleget, hogy “az öreg”) köré csoportosuló, mintegy agytrösztként lefestett “a baloldali ellenzék irányító központjához” sorolja. Illegális vagy féllegális szervezkedésekben vesz részt, ám minden törekvés végső soron egy egyszerű tényen feneklett meg: “az emberek békében akartak élni”. Megélte az ellenzék ellehetetlenítését és felszámolását; tíz év alatt a kifárasztott forradalom úgymond, “önmaga ellen fordult”.²³

Ez a fajta “ellenzéki” forradalmi attitűd mögött nem (sem) csak az “eszmében” való hit, hanem a tevékenységek és az én-képzet egész rendszere húzódik. Egyrészt a politika adott értelmet, keretet, elfoglaltságot, ismeretségeket életének (életüknek) a konfliktusokon keresztül is egymásrautaltságban – “semmiképp se hagyjuk, hogy az egyéni szerencsétlenségek elkeserítsenek! Csak a politika számít”. Fiatal emberekről van szó, akik társadalmi és politikai szocializációja alapvetően ilyen közegben játszódott le, életvitele és értékrendszere az önfeláldozást követelő, az egyéniség jelentéktelenségét valló “harc” közben alakult ki, és akik nem tudtak egyelőre betagozódni egy olyan “konzervatív”, “funkcionalista” rendszerbe, amely mindenkinek az “adott” helyére való kerülésére épül, melyben alapvető a kialakult struktúrákhoz való alkalmazkodás, a lojalitás, kompetencia és hatáskör köré szerveződő hivatali rendszerben való érvényesülés (“egy gépezet felügyeletére alakítva” – az anyagilag elviselhető létezés feltételei), valamint az erőszakszervezetek mindennapokat átható működése. “A politikai és gazdasági hatalom koncentrációja, amely által az egyént a kenyéren, a ruhán, a szálláson, a munkán keresztül kézben tartják és a gépezet teljes mértékben rendelkezhet vele, lehetővé teszi, hogy ez utóbbi ne törődjön az emberrel és végül csak a nagy tömegeket vegye számításba” – gépként ír le egy kölcsönhatásban működő rendszert, amely tisztán mennyiségileg kezeli és veszi tekintetbe az inputokat (a felhasznált emberi erőforrásokat) és outputokat (a “termelés frontját”), amelyet az alkatrészei és az összetartó erő közti kapcsolat alakít és tart működésben. Ennek értelmében az alkalmazkodni nem tudók “veresége” (melynek kiprovokálásában a legmesszebb elmentek) nem elsősorban valamilyen elvont “eszme” veresége, hanem a cselekvésben kezdettől fogva megbúvó, bizonyos értelemben logikus következmény, “egzisztenciális” vereség, megsemmisülés, “politikai halál”, melynek tragikuma abban áll, hogy az egyes emberek között és bennük kiépülő tényleges (fizikai) és érzelmi világ, kapcsolati háló, akaratok és tevékenységek rendszere összeomlik, és ebből következően azok a lehetőségek is, melyeket alternatívaként ily módon ők fogalmaztak meg és képviseltek (“jogunk a létezéshez, a gondolkodáshoz, az íráshoz”).²⁴

Serge leírja, hogy a kizáratás gondolatával régóta foglalkoztak; hangsúlyozza, hogy ez “politikai halál” volt a számukra: “mit kezdjünk hittel, ötletekkel és odaadással teli élőkkel – politikai halottakkal?”, akiknek átlag életkora alig 36 év? Egyéni alternatíva nem létezett; ekkor még azonban senki nem akarta úgymond, beismerni az elkerülhetetlen vereséget, még az almaatai száműzetésben élő Trockij sem, aki Serge szerint (s ez szintén a személyes és politikai alternatívátlanság összetevője) “fenntartotta, hogy ez a rezsim még mindig a miénk, még mindig proletár és szocialista, még akkor is, ha beteg”. Legtöbbjüknek meggyőződése volt például, hogy nem szabad kompromittálni a nyugati közvélemény felé sem a rendszert; a párt pedig, amely “kiközösített, bebörtönzött és hozzálátott, hogy legyilkoljon minket, a miénk maradt, és továbbra is mindent meg kellett tennünk érte; csak érte élhettünk, mert a forradalmat csak általa szolgálhattuk”.²⁵

Az eretnek, a kitaszított pozícióját veszi föl, egyre inkább ezzel azonosul és látásmódja ehhez kötődik, a közvetlen tapasztalati lehetőségeken keresztül és az azokra való hosszú távú reflexióban is. Az összeesküvési alapélmény (ami több, mint mánia: “magyarázó elv, beszédmód” volt²⁶) kezd mind jobban eluralkodni az egyszemélyi diktatúra logikájának megfelelően: “összeesküvések fogják egymást követni egy olyan pártban, ahol bárkinek, aki veszi a bátorságot, hogy az ország érdekére gondoljon, két arcának kell lennie: egy hivatalosnak és egy másiknak”²⁷ – így néz ki a képlet az “ellenzéki” számára. Memoárja egy fejezetének címével is hangsúlyozza, hogy szerinte az események és pszichológiai megélésük belső logikájában rejlik a forradalmat erodálni képes erő: “a veszély bennünk van”. Végeredményben kijelenti, hogy “a totalitarizmus bennünk van”; állítása szerint 1933 februárjában kelt (tkp. franciaországi barátainak íródott) és külföldre csempészett ún. “lettre-testament”-jában konceptualizálta először a szovjet állam totalitárius jellegét: a forradalom reakcióba fordult, a rezsim pedig ellentétben áll mindazzal, amit “ugyanazon forradalom alatt mondtak, hirdettek, akartak, gondoltak”, vagyis nem szándékolt következményekről van szó. Egy mindegyik másnál hatalmasabb állam alakul így hát ki, az antiszocialista bürokratikus reakció állama, amely ellentétben áll a szocializmus (eredeti) “demokratikus és libertárius fizionómiájával”: “a bürokratikus ellenforradalom hatalomra jutott, és egy új despotikus állam került ki a kezünk alól, hogy összeszúzzon minket, és teljes csöndben tartsa az országot”.²⁸

1927 tavaszán ült először börtönben. Miután a talajt úgymond, kihúzták a lába alól, és a politikai lehetőségek, azaz az addig gyakorolt életforma esélyei beszűkültek, egy virtuális, belső világba húzódott vissza, ahonnan lázas kommunikáció gyanánt – amit már nem az egyes emberekkel folytatott – szólt ki szaporodó írásain keresztül. 1933 márciusában tartóztatják le, és Orenburgba internálják családjával együtt. Nyugaton az Esprit c. folyóirat, de mindenekelőtt a (Kommunista Párton kívüli) forradalmi szindikalisták La Révolution prolétarienne c. lapja foglalkozik a “Victor Serge-üggyel” és próbálja napirenden tartani. Kiszabadításában nagy szerepe van Madeleine Paznak, az FKP-hoz közel álló írónőnek, aki a Nemzetközi Írószövetség 1935. júniusi párizsi kongresszusán fellép mellette²⁹ (az ő férje volt Maurice Paz, aki jó kapcsolatokat ápolt a Trockij körüli emigrációval, és egyszer Trockijnak pénzt is kölcsönzött³⁰ ). Marcel Martinet “Merre tart az orosz forradalom? A Victor Serge-ügy” címmel jelentet meg pamfletet. Romain Rolland szovjetunióbeli látogatásán állítólag Sztálinnál jár közben érte, aki ígéretet is tesz,³¹ és végül a Nemzetközi Írószövetség bevonásával megállapodás születik arról, hogy elhagyhatja a Szovjetuniót (1936 áprilisában).

Az alapvető kérdés, mely ott feszül Serge összes gondolatmenete mögött, az egész diskurzus szövedékében: egy hatalomgyakorlási elvet, módot hogyan lehet radikálisan fölváltani egy másikkal, a hatalom megszerzésével hogyan lehet harcolni a személyes hatalom ellen? A kórképet ő így állítja föl: “a vezetők nagy részén – főleg lent – eluralkodott az abszolút hatalom pszichózisa”, amely a “tegnap kizsákmányoltjainak, kiszolgáltatottainak, megalázottainak kisebbrendűségi komplexusából, az autokrácia hagyományából… az egykori fegyencek, a cári börtönökből és bitófák alól szabadultak tudat alatti megbántottságából, az emberi érzés polgárháború alatti kipusztításából… eredt. A fehérterror atrocitásai még jobban felkorbácsolták ezeket az érzéseket.”³² Két következtetés adódik: egyrészt a hatalomnak egy olyan felfogása áll a háttérben, amely külső és elnyomó erőként vagy potenciálként működik, amelyet meg kell semmisíteni, vagyis arra alkalmas eszmék és magatartásformák által kontrollált hatalmi műveletekkel az elnyomó és külsődleges (elidegenítő) jellegét lerombolni, hogy a hatalom valóban “a dolgok fölötti hatalommá” lényegülhessen,³³ vagyis azé az erővé (eszközzé), amely a termelés racionális megszervezésére képes (és így egyúttal az igazságosság és egyenlőség új standardjainak megteremtésére is). Serge a hatalom két típusa szerint gondolkodik: az elnyomó jellegű (gyakorlatilag személyek fölötti hatalom) és a tervező-racionális, szervező hatalom (dolgok fölötti hatalom – az első ötéves terv kapcsán írja például, hogy az a fajta diktatórikus tervezés is egyértelműen jobb, mint a tervezés hiánya). A felvetett problémák azonban szükségképpen megmagyarázatlanok maradnak ebben a “klasszikus” narratívában. A (gyakorlatilag és elméletileg) feloldatlan ellentmondások a hatalom lényegéből adódnak: az ui. az egyéni cselekvéseken, attitűdökön és affinitásokon, az egyéneknek biztosított mozgástéren és elfoglaltsági lehetőségeken keresztül működik, elsősorban az emberek, ill. az emberek és intézmények közti mindennapi kapcsolatokban érvényesül, nem pedig valamiféle elvont centralizált erőként, sem mint ennek eszközeként: az egyes erőszakszervezetekként.³⁴ A hatalom elnyomásként való elképzelése csak elősegítette azt, hogy a háttérben, a mélyben dekoncentráltan és hálószerűen működő hatalmi mechanizmusok, láncolatok erejét és szerepét ne ismerjék föl. Egyébként pedig “a hatalom nem nyom el, méghozzá két okból. Először is azért, mert örömet okoz, legalábbis bizonyos embereknek. A hatalom egész libidinális ökonómiája, erotikája dolgozik bennünk, s már ez is bizonyítja, hogy a hatalom nem kizárólag elnyomó természetű. Másodszor a hatalom alkothat is.”³⁵

A másik következtetés pedig annak a megsejtése, hogy az explicite vallott, részben lefektetett elvek – erkölcsi, cselekvési, szervezési útmutatások stb. – és a gyakorlatban az aktorok magatartásformáit befolyásoló irracionális pszichológiai összefüggések nemcsak hogy ellentmondásba kerülnek egymással (ami ui. különböző kollektív és egyéni tudati folyamatok és kognitív disszonanciák szublimációi miatt explicite igen ritkán ütközik ki), hanem egymásra úgy hatnak kölcsönösen, hogy mindez teljesen új hatalmi működéseket és megnyilvánulásokat, viselkedési és gondolkodási mintákat hívhat életre és szilárdíthat meg. Ennek az érzékelése, megtapasztalása a politikai hovatartozás, a személyes és kollektív világképek és normák komoly belső konfliktusait eredményezheti, ami egy olyan új hatalmi rendszerre teremti meg az igényt, amely képes mindezt elleplezni (mindent az ellenkezőjének feltüntetni: az ellentmondást harmóniának, a kontinuitást törésnek, a diszkontinuitást egységnek), és amivel szemben máris megfogalmazódhat az ellenzéki pozíciója mint az “eredeti”, az “autentikus” védelmezője.³⁶ Miközben ez egyúttal azt is jelenti, hogy ami újnak ígérkezett, az a régi és bevált mechanizmusok és hálózatok szerint – csak máshogyan leplezett, elfedett és álcázott formában – folytatódik³⁷ , ami pedig új a struktúrában, az a hatalom konkrét organizációs kihívásaira adott válaszok miatt egy totális camouflage-ként működő reprezentációt igényel. Bourdieu felhívja a figyelmet, hogy a jelenség, a viszonyok megnyilvánulásai nem ugyanazok, mint maguk a viszonyok: a jelenség meggátolhatja, hogy “felismerjük ugyanazt az ellentétet az uralkodó és az alávetett rétegek között a különböző országokban vagy ugyanabban az országban különböző időpontokban, ha ez az ellentét a jelenségek szintjén eltérő gyakorlatokban nyilvánul meg”.³⁸ A forradalom győzelme mint orvosság a folyamatosan legyőzött és gyötört tömegek alsóbbrendűségi komplexusára a “társadalmi bosszú szellemét” váltotta ki, mely ezúttal a saját despotikus intézményeit igyekszik fölállítani – írja Serge és személyes élményeket említ, hogy tengerészeket és munkásokat látott “mámorosan tetszelegni” abban, hogy éreztették, “ettől fogva ők a hatalom”.³⁹

A gyakorlatban tehát azok a problémamegoldási, kommunikációs, hatalmi minták, amelyeket hasonlóan súlyos háborús (vagy konspirációs) körülmények között használni lehet, elsajátítanak (hiszen a siker feltételeivé válnak) s melyek így rögzülnek – pl. a mindennapos agresszió, szorongás (melynek szublimációja talán csak fokozza ezeket az effektusokat) és nélkülözés megélése révén, valamint a parancsolás és a katonai viselkedési minták dominanciája által –, nem annullálhatók az ilyen feltételek és körülmények között kialakuló rendszer, ill. struktúráinak későbbi adaptációi és funkcionálásai során sem, akármennyire is álljanak magától értetődő ellentmondásban adott esetben azokkal az előzetes posztulátumokkal és viselkedési-szervezési elvárásokkal, elvekkel, amelyek nevében végső soron végrehajtották a változásokat és keresztülvitték ezt a harcot, amelyhez pedig éppen ezek az elvek jelentették az eszmei, pszichológiai és így részben a politikai tőkét.

A gyakorlatban továbbra is “mindent áthatott a titkosság, a régi konspirációs »szokásjog«”.⁴⁰ A “káderek pszichológiáját” az ancien régime formálta – az ellene folytatott harc. “Ezek az emberek – ismerem a nagyságukat; de ezen a ponton akik a jövőhöz tartoztak, a múlt foglyai voltak” – írta Victor Serge 1941-ben.⁴¹

 

III.

 

Walter Citrine amolyan “selfmade man” volt: karrierje jellemző és jó példa arra, hogyan építi be az angol társadalom a rendszerkritikus ellenzékhez tartozó, de hagyományaival és a stabilitással megférő irányzatokat és személyeket az establishmentbe. Citrine munkás volt, a világháború idején lett helyi ágazati szakszervezetének a vezetője. A háború után gyorsan ívelt felfelé a karrierje, 1926-ban a Szakszervezeti Kongresszus (TUC) általános titkára, majd a Szakszervezetek Nemzetközi Szövetségének (IFTU) elnöke lett. Fokozatosan elnyerte az elnyerhető nemesi címeket, amit a bárói titulus teljesített ki nyugdíjba vonulásakor (1946).

Trockij “Sztálin és Tomszkij régi szövetségesének” nevezte Citrine-t, akinek “Őfelsége jubileumi ünnepségeinek alkalmából nemesi címet adományozott”.⁴² Valóban nehéz forradalmárnak lenni olyan névvel, hogy Right Honourable Sir Walter Citrine, K. B. E.. Mégis mennyire jött kapóra (vagy éppen ellenkezőleg?) a sztálini rezsim külső image-alakítása szempontjából e szenvedélyes lelkületű s egyben hatalommal rendelkező, majd nemesi címekkel is büszkélkedő brit “szakszervezetis” ténykedése: utazgatásai a Szovjetunióban 1935 szeptember–októberében, melyekről tapasztalatait és benyomásait a következő évben könyvben tette közzé (először 1925-ben járt a Szovjetunióban, amikor már vezetett naplót, mely módszert alkalmazta később is).

Utazása részben reprezentatív jelegű volt, s maga is próbált egy bizonyos, nem jelentéktelen reprezentatív és önreprezentatív körítést adni neki. Kiemelt látogatónak számított, de sem elég vonalbarát, sem elég fontos a teljes hivatalos reprezentativitáshoz, bár pl. külön vasúti kocsit is biztosítottak részükre. Politikai tett maga a látogatás elsősorban, azután a naplóírás és -kiadás és mindazok a megnyilvánulások, melyek ezzel kapcsolatban történtek. Amikor a hazai sajtónak ír cikket, ahhoz (állítása szerint) egyből kedvezőbb dolgokat és információkat szed össze. Később Citrine-t két oldalról is bírálták – a hivatalos szovjet álláspont természetszerűleg, valamint a brit kommunisták.

Citrine először is ízig-vérig “igazi” brit; azután a szakszervezeti szövetség vezetésének, első számú hivatalnokának felelősségét hordozó személy; azután “munkás-értelmiségi”, szocialista, aki számára szociális érzékenysége az alapvető értékhierarchiák forrása; azután a megfigyelő, aki azzal a felelősséggel tartozik társainak (közönségének) saját hazájában, hogy “büszke és jó” brit módra és szemmel, a TUC főtitkáraként, szocialistaként, kvantitatív adatokkal erősítve élménybeszámolót szerkeszt nekik.

Alapvetően technikai, gazdasági és (inkább hétköznapi értelemben) kulturális érdeklődését igyekezett kielégíteni: az érdekelte, ami kvantifikálható, leírható, ki- és megszámolható, körbejárható, pl. hogyan öltöznek az emberek, milyen házakban laknak, milyenek a villamoskocsik – s főleg hogy mi mennyibe kerül, mekkorák a bérek, valamint a lakhatási probléma, az utak állapota, milyenek a boltok stb. Ami ettől eltér, azt nem képes a mögöttes erővonalak, látens tartalmak szerint vizsgálni, s nem különösebben érzékeny a szentimentális vagy artisztikusabb részletek iránt sem. Számos gyárat, munkástelepet, ill. néhány kolhozt és erőművet látogatnak végig, Leningrádtól a Kaukázusig.

A “brit standardra” és “módszerekre” – mint a lehető/létező legjobbra mint viszonyítási alapra – hivatkozó példák sora a leghétköznapibb dolgoktól kezdve a végtelenbe nyúlik. Mindez ha nem is explicite nyilvánul meg, de a háttérben mindvégig ott húzódik – olykor csak úgy mellékesen vetődik föl, de hát mi más is jutna az eszébe? S persze a végtelenbe nyúlik, hiszen az énjébe beépültet, a mindennapit és a jól ismertet kell felhasználnia, hogy annak relációjában megértse a tapasztalat egyszeriségét, különösségét, megízlelje szubjektíve korlátozott átérezhetőségét. Úti beszámolója így egy (az explicitált szándékkal szemben burkolt) összehasonlító jelleget nyer.

Citrine tipikusan annak az esete, amikor a megfigyelőnek van egy képe Oroszországról, amely előtt mint egy gigászi, sőt egyre növekvő monolit előtt elámul és megremeg, de kritikáját mégis alapjaiban meghatározza a pl. Angliában folyó köznapi és közéleti élet ismerete és megítélése – a különös megítélése az adottból –, a kiindulópontokat onnan univerzalizálja, ezért pl. olyan dolgokat “kér számon”, mint két kulcsfogalma (mércéje), az életszínvonal és az individuális autonómia kérdése.

A Szovjetunióról szóló elragadtatott beszámolók, ismertetők s így a másrészről ezt követő óhatatlan “leleplezés”-jellegű “csalódások” oka szerinte: “az volt a baj, hogy rossz benyomást keltettek az emberekben azzal, hogy a legjobbat mutatták meg, amijük csak volt, és azt mint az egészre nézve tipikusat tálalták”⁴³ – márpedig mindez egy organikus, koncepciózus következmény volt, hiszen ideologikus önreprezentációjuk nem is predesztinálhatta másra ezt a fajta kommunikációt, a külfölddel való kapcsolat e speciális mozzanatát. A külföldi tapasztalataira, élményeire markánsan rányomta a bélyegét az a “legitimációs kényszer”, amely – többféle forrásból táplálkozva – szisztematikusan és folyamatosan annak bizonygatását jelentette (kívülre és befelé egyaránt), hogy “mi” ebben vagy abban, de többnyire mindenben jobbak vagyunk nálatok. Ez lényegében egyfajta nacionalizmus, világtörténelmi díszletek között az univerzalizáció egy újabb szintjére emelve, valamint modernizálva, mely a tradicionális gyökerekhez mozgósító szándékában és szentimentalizmusában kapcsolódott, de tartalmában attól eltávolodott, amennyiben inkább a modernitáshoz kötődő fogalmakat, a mennyiségi propagandát állították a középpontba.

Feltűnő a “régi rend” egyes elemeinek, a társadalom hierarchikus jellegzetességeinek továbbélése – írja Citrine –, és a konok küzdelem a “leplezés” érdekében – átnevezésekkel, rövidítésekkel: nem első- és másodosztály van immár, hanem “kemény és puha utazás; nem rendőr, hanem milicista” (azaz “a felfegyverzett munkás”); a nyilvános fürdőkben is két osztályt figyelt meg: egy 50 és egy 80 kopejkásat (és mindeközben ráadásul a Nyevszkij proszpektet senki nem hívja Oktyabr proszpektnek). A polgári társadalom építőelemei szivárognak vissza, mégpedig fölülről (vagy éppen el sem tűntek, legfeljebb nem mindig voltak vállalhatóak): magántulajdon, öröklés, házi szolgák és sofőrök, kitüntetések és katonai rendfokozatok, nacionalizmus, amely “napról napra egyre tisztábban kibontakozik” (s utal a “Sozialist Fatherland” kifejezésre is). A család, iskola, nemzet (pl. ezen belül a hazaárulás bűntettének jogi kategóriája) stb. mint intézmények és mint konstrukciók hagyományos jellemvonásainak restaurációja kapcsán nem értékel (mert valószínűleg egyelőre nem igazán tudja hova tenni), csak leíró jelleggel szemrevételezi e jelenségeket.⁴⁴

Ő is fölveti az új “class distinctions” kialakulása veszélyének a kérdését. Naiv (és jellemző) módon a tudósok kiemelt – sehol máshol nem tapasztalt – támogatásával, ellátásával és tiszteletével kapcsolatban fordul meg ez az agyában – természetesen a technikai tudományok művelőiről van szó. A naiv nyugati szól ki belőle akkor is, amikor kételyeinek ad hangot, miszerint nem látja, hogy lehetne ez elkerülhető. És a fordítottja, a másik oldalról: orosz barátja “nem tudott elképzelni egy kapitalistát sem, akinek nincsen jachtja a Földközi-tengeren”. Fölmerül, hogy mi is az osztály, miként jön, jöhet létre pl. ilyen konkrét társadalmi körülmények között. A válasz: “egy jól fizetett szakember nagyobb valószínűséggel alakít kulturális, oktatási, anyagi társulásokat”.⁴⁵ Ilyen értelemben lehet azt mondani, hogy ez egy legalábbis elkerülhetetlen folyamat – és speciális olyan értelemben, hogy ekkor (még és már) nem osztályok újratermeléséről, hanem kialakulásáról van szó. Lenini értelemben természetesen nincsenek, nem lesznek, nem képződnek osztályok, a szovjet-orosz viszonyok között értelmezhetetlen a – végső cél figyelembevételével – erőszakmentes úton feloldhatatlan, proletár–burzsoá osztályantagonizmusról szóló tanítás,⁴⁶ irreleváns a probléma megközelítése e séma alapján. Citrine tréfásan meg is jegyzi egy ízben (de hát minden relatív), hogy a harkovi üzemi bizottság elnökének “már volt egy saját kis faháza, disznója és immár autója, így hát ki volt téve a kapitalistává válás veszélyének”.⁴⁷

Úgy látszik, megkerülhetetlen, hogy mint szimbólum Citrine-nél is előjöjjön a Szovjetek Palotájának megalomániás terve.⁴⁸ A szerző kérdése nem meglepő: honnan van a rengeteg pénz erre – s honnan az alacsony lakbérekre (amit a jövedelem százalékában kellett fizetni)? Citrine szerint a mezőgazdasági és a könnyűipari termékek révén realizálódó óriási állami profitból (magyarán a társadalmi munkában előállított s a megakapitalista [“össztőkés”] módjára működő állam által elsajátított értéktöbbletből). Egy ízben szakszervezeti vezetőkkel beszélgetve kijelenti, hogy ő ezt a rendszert nem hívná szocializmusnak, s ez még csak nem is szociáldemokrácia, “inkább egyfajta államkapitalizmus”.⁴⁹ Az anyagi kényszerek ereje következtében az “output” az új isten, a szegénységgel vívott háború tudatában, a munka hőseinek mozgalmával együtt. Az orosz fejlődést egy végeredményben sztálinista interpretáció mentén értékeli – minden szükségszerű, de jó (kényszerűségből kovácsolt erény). Történetileg már az ancien régime-mel szemben érzi szükségesnek mentegetni a rendszert (mintha alternatívaként csak az lenne elgondolható?): “habár sok dologban elbuknak, a cárizmus, úgy képzelem, sokkal több kudarcot szenvedett volna el”. 1935-öt írnak, és sokak szemében a forradalom egyenlő mindazzal, ami 1917 után történt, és amit a korszak jelent. A “forradalom” saját diskurzusával próbálják lényegileg megmagyarázni a történéseket, kvázi zsurnalisztikai szinten ahelyett, hogy a mögöttes léthelyzeteket, a ki nem mondott tartalmakat és az ideológia többértelmű jelentéseit kutatták volna. A szerző továbbá nemcsak hogy Hitleréhez és Mussoliniéhoz hasonlítja a szovjet rendszert, hanem a két diktátor egyenesen “bőséggel utánozta már a szovjet módszereket”. És mégis Sztálin, Hitler és Mussolini összevetésének egyik konklúziója az a felszínes megállapítás (minthogy e diktatúrák hivatalos öninterpretációját veszi alapul), hogy a Szovjetunióban nem “személyes diktatúra” áll fenn, hanem “egy párt diktatúrája”.⁵⁰

Mindenekelőtt hiányolja a legelemibb, alapvető kritikát (mint a modernitás és a felvilágosodás invencióját), ahogy pl. angol szerzők bírálhatják az ottani kapitalizmus bizonyos viszonyait. A rendszerben a legnagyobb problémát a “témák szabad megbeszélésének” hiányában látja, ami interpretációjában szinte kvázi a rendszer belső lényege. Teljes értetlenség és felháborodás a reakciója arra, hogy mindent és bármit készek megcsinálni, amit “a Párt” “államérdeknek” ítél – miközben az egész katonaság és más erőszakszervezetek, kevésbé látványos formában pedig számos más intézmény lényege erről szól, csak fokozati különbség van, nem lényegi (ő pedig szociáldemokrataként nyilván nem tagadta ilyenek szükségességét). A problémát általánosítva a “szocializmus” kifejezés értelmezései körüli teljes zűrzavar tünetét láthatjuk (mindegyik oldalon), már ami az erőszakszervezetekhez és más bürokratikus szervezetekhez, az államszervezéshez és a társadalmi cselekvéshez kötődő normatív elvárásokhoz fűződő viszonyt illeti.

Az egyház hasonlat Citrine-nél is fölmerül, és a reprezentáció (és nem a szervezet) felől közelíti meg a kérdést a kissé ironikus analógiával: “lehetetlen volt nem érezni, hogy az emberek sosem menekülhetnek el ugyanazok elől az arcok elől… a kommunista istenség és apostolainak (képei elől)”.⁵¹ A mindennapi élet szintjén és szférájában jelenik meg tehát a párhuzam, azaz a hétköznapi élet során gyakorolt felügyeletként (fegyelemként), amelynek – úgyszólván – a segédeszköze a példaképek idealizált megjelenítése egy lehetőség szerint egyébként elszemélytelenített, uniformizált környezetben. E képek nem is a rajtuk ábrázolt személyek “konkrét” portréi, hanem bizonyos értelemben elvont, több mint szimbolikus: allegorikus tartalmú reprezentációi, amelyek a folyamatos – éjjel-nappali – ellenőrzést és emlékeztetést jelenítik meg a társadalmi normáknak és elvárásoknak, ill. korlátoknak egy hatalommal mélyen átszőtt rendszerében, ahogy – miként az közhely – az ikonok helyére kerültek a falakon.

De mi a Forradalom értelme akkor ilyen interpretációban, mi az a differencia, ami a javára szól – miért “zarándokolt” el a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség elnöke a Szovjetunióba? Citrine szerint a szovjet rendszer legfontosabb eredményei, amelyek “Szovjet-Oroszország részéről általános kihívást” jelentenek a világ felé, mindazonáltal nem a termelési-mennyiségi eredmények, hanem egyrészt: “nagyobb lehetőség az egyén számára a felemelkedésre, az oktatási, kulturális fejlődésre (…), magának a profitvadász motívumnak az eltörlése”, másrészről pedig (természetszerűleg): a “gazdasági tervezés rendszere”.⁵² “A termelés a hasznosságért” folyik, a nép pedig “sokkal közösségibb szellemű” – értekezik az USA-val szembeni előnyökről, sőt, elképzelése szerint egyszer még bevándorlás is elindulhat a Szovjetunióba, ahogy az életszínvonal emelkedik.⁵³ A történelem legnagyobb tapasztalatának és kísérletének nevezi, amelyben a magánkapitalizmus (melynek lényege nem más, mint “a zabolátlan verseny káosza”) eltörlése “vitathatatlan előny volt egy magamfajta szocialista számára”; ugyanakkor kifejezi reményét, hogy amikor Nagy-Britanniában is szocializmus lesz, az jobb és “örömtelibb” lesz.⁵⁴ Magára mint szocialistára referál: adódik a kérdés, hogy a szocializmushoz való viszonya hogyan problematizálódott a látottak értelmezése során.

Az az “érzése” (nem meggyőződése), hogy – bár vannak “kétségei” – még elképzelhetőnek tart elvileg egy fordulatot a demokratikus módszerek irányába. Azáltal, hogy kijelenti: a gondolat szabadsága és fejlődése, úgy érzi, “végül el fog jönni”, végső soron határozott önértéket, sőt “öntörvényűséget” tulajdonít az ilyen polgári liberális értékeknek a köréjük épített fejlődéskoncepció által. A beszámoló végkicsengése és főleg a ’36 májusában írt utószó reményteli; illúziók főleg az általános, titkos és egyenlő választójog bevezetéséhez kötődnek, az új alkotmányhoz fűz nagy reményeket, benne a “valóban forradalmi szociális jogokkal”, amelyet “szocialisták és demokraták szerte a világban reménnyel és szimpátiával” fognak követni. Újra felmerül a kérdés: lehetséges-e egy átmenet, egy fokozatos közeledés a demokrácia felé (aminek első lépése természetesen a “kifejezés szabadsága” kell legyen, és “ez már nem is lehet olyan messze, mint néhányan hiszik”).⁵⁵ Ami a hatalomról való lemondást jelentené, már annak értelmében is, amit Citrine korábban kifejtett; az pedig az ideológia, a rendszer és a reflexió egy újabb abszurduma, hogy ilyen gondolatok fölmerülhetnek.

Citrine szocializmusképét – nyugati szemléletével és vázolt kiindulópontjai alapján – az határozza meg elsősorban, hogy szerinte “egy igazi szocialista államban az egyén lenne a legfontosabb tényező”, hiszen az igazi cél nem a jobb és több ház, ruha és élelmiszer előállítása volna, hanem “az emberi személyiségnek megadni a kifejezés és a fejlődés szabadságát”.⁵⁶ Az eredeti, hasonló elképzelések (most nem beszélve az “államhoz” való viszony különböző és sok szempontból következetlen koncepcióiról) azonban eleve feltételezték a termelőerők egy igen magas fejlettségi és produktivitási fokát. A konkrét szituációban a probléma eredendően az volt, hogy ezek az oksági vagy inkább előfeltételezéses viszonyok felcserélődtek, ami természetszerűleg egy teljes fogalmi konfúziót is maga után vont (s ami elkerülhetetlenül benne rejlett a szituációban), mind az orosz “szocialista”, forradalmár oldalon, majd mind a “nyugati” nézőpontokból. A teoretikus célok és a gyakorlatban érvényesülő módszerek, politikák összeütközése egymással nyilvánvaló – ilyen megvilágításban tehát mindez egyben interpretációs kérdés is: milyen fogalmi apparátussal próbálják megmagyarázni a Szovjetunió történeti jelenségét, mind belül (propagandisztikusan), belülről kívülre (reprezentatívan), valamint kívülről (teoretikusan) – a legkülönbözőbb affektív-érzelmi-politikai attitűdhalmazok, struktúrák talajáról vagy legalábbis szemüvegén keresztül.

A más országokhoz való közeledés – és így egyáltalán a politikai és ideológiai viszonyok a “Szovjetunió vs. Nyugat” nemzetközi kontextusában – Citrine egyik fontos rendszerezési sémája, mely mozgás hol pozitív, hol negatív vagy semleges értéket kap (a technikai felzárkózás egyedüliként egyértelműen pozitív), az alapfogalmak inkoherenciájával összefüggésben. Hiába vindikálja a szándékot (I Search for Truth in Russia), nem az orosz “valóság” megismerése, megértése a lényeg, hanem a nyugat társadalmi problémáira kutat(nak) valamiféle válaszokat. A tipikus zavar szimptómája: a bizonytalankodás afelől, mit is akar Walter Citrine (és mások) pontosan számon kérni? Amit látni szeretne itt, amit remélni szeretne otthon, amit polgári módon számon kérne, amiben szocialista módon szívesen hinne, amit a fejlődés reális és ideális perspektíváinak elképzel (vagy nem képzel el), mind egy inkonzisztens, képlékeny elegyben kavarog.

A grandiózus reményeknél és ábrándoknál csak a kölcsönös és önértetlenség tragikus útvesztői nagyobbak. Arra figyelmeztet, hogy helyettünk semmilyen hit, mágia, ideológia vagy törvényszerűség, sem saját önhittségünk és kiválasztottságtudatunk nem fogja soha megoldani a dolgokat.

Jegyzetek

 

1 Russell, B.: The Practice and Theory of Bolshevism. London, Unwin Books, 1962.

2 Russell, 1962: 11; 9; 83.

3 Russell, 1962: 83.

4 Már ekkor párhuzamot von a “szovjet rendszer” és a Direktórium között (Russell 1967: 23).

5 Russell, 1962: 96.

6 Russell, 1962: 96; 83; 57; 67; 29; Russell, B.: A hatalom és az egyén. Kossuth Könyvkiadó, 1997. 62. Meg kell jegyezni, hogy mindenekelőtt a világháború traumatikus alapélménye – mely közhelyszerűen a legrosszabbat vagy a legjobbat hozza elő az egyes emberekből – képezte az “inspirációt” ezen eszmerendszer számára, melynek (inkább emocionális) pillérei a küldetés vállalása, az értékek megőrzésének fontossága, a szinte eszkatologikus félelem. 1916-ban Russell pl. így ír: “I hope that somewhere among the men who hold power in Europe there is at least one who will remember… that we are the guardians, not only of the nation, but of that common heritage of thought and art and a humane way of life into which we were born…” (Russell, B.: Justice in War-Time, The Open Court Publishing Co. 1916. 122.)

7 Russell, 1962: 72–73; 80.

8 “A politika a háború meghosszabbítása… folytatása más eszközökkel.” (Foucault, M.: Nyelv a végtelenhez. Latin Betűk, Debrecen 2000 (1). 339.

9 Russell,1962: 9; 10; 23.

10 Russell, 1962: 19; 89–90; 56; 23–24.

11 Russell, 1962: 55; 60; 15.

12 Russell, 1962: 550–56 kiemelés tőlem. Ahogy V. Serge megjegyzi: végül nem a forradalmárok, hanem a totalitariánus rendszerek “forradalmasították az egész világot”. (Serge, V.: Mémoires d’un révolutionnaire. Éditions du Seuil, Paris, 1957. 375.)

13 Russell, 1997: 75–76.

14 Majakovszkij: Válogatott versek, Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1960. 152.

15 Foucault, M.: A szavak és a dolgok, Osiris Kiadó, Bp. 2000 (2). 185; 176–177, eredeti kiemelés.

16 Foucault, 2000 (2): 193, eredeti kiemelés.

17 Foucault, 2000(2): 295–296; 285–294.

18 Ideértve minden olyan elképzelést, amely a XX. századi történetet a XIX. század eszméivel való “kísérletezésként” vagy bármilyen “eszme” megvalósulásaként vagy bukásaként, egyes ideológiák (pl. demokrácia, nacionalizmus) vagy a racionalizmus, ill. irracionalizmus valamiféle metafizikai érvényű paramétereinek meg a Történelem függvényeként fogja föl, vezeti le.

19 Az a legerősebb motiváció (tehát kiszolgáltatottság) jelenik meg itt, amit a hatalom és mint inverz formája, a hatalom nélküli (a hatalom formálódása utáni/előtti) állapot csak el tud érni, amennyiben olyan helyzetet hoz létre, amelyben a szereplők saját létérdekeivé válik a hatalomnak megfelelő, illetve egy új hatalom megteremtéséhez hozzájáruló cselekvés, amely pedig egyébként minden személyes érdekükkel ellenkezik, tehát az ilyen helyzet által behatárolt lehetőségek alapján, az abban felkínált mozgástér és szerepkészlet alanyaiként egyéni cselekvéseiket ezeknek a kényszereknek megfelelően tervezik és hangolják össze (tipikusan pl. háborúk idején).

20 Serge, V.: Ce que tout révolutionnaire doit savoir. François Maspero, Paris, 1970. 79; 87; 95–97, eredeti kiemelés.

21 Serge, 1957: 273; 149.

22 Serge, 1957: 192–195.

23 Serge, 1957: 206–207; 209; 216.

24 Serge, 1957: 248; 238–239; 272.

25 Serge, 1957: 226; 251; 239, kiemelés tőlem; “a párt az egyetlen, melyben sosem csalódol” (Majakovszkij, 1960: 152).

26 Krausz T.: “Az “összeesküvés-elmélet” sztálini iskolája”, Eszmélet, 49. sz.

27 Serge, 1957: 252.

28 Serge, 1957: 272–273; 304–305; 239.

29 Serge, V.–Trotsky, L.: La lutte contre le stalinisme. Correspondance inédite, articles. François Maspero, Paris, 1977. 19–20.

30 Krausz T.: A száműzött Trockij. Kolibri Könyvkiadó, Bp. é. n. 40–41.

31 Serge, 1957: 309–310.

32 Serge, 1957: 99.

33 “Az emberek feletti politikai uralom átváltoztatása dolgok igazgatásává és termelési folyamatok irányításává, tehát az állam eltörlése…” (Marx, K.–Engels, F.: Marx–Engels válogatott művei. Kossuth Könyvkiadó, 1977. III: 301)

34 Vö. M. Foucault: A hatalom mikrofizikája: “a hatalom állandó mozgásban van… csak láncolatokban funkcionál. Nem lokalizálódik itt vagy ott… nem lehet birtokba venni… A hatalom működik, hálószerűen szerveződik meg… az egyéneken keresztül árad szét, nem pedig rajtuk, bennük jut nyugvópontra” stb. (Foucault, 2000 [1]: 302).

35 Foucault, M.: Az igazság és az igazságszolgáltatási formák. Latin Betűk, Debrecen, 1998. 131.

36 “…a marxizmus, a nyugat-európai gondolkodás terméke is magába építette az Oroszországban oly mélyen begyökerezett bizánci hagyományok és a görögkeleti vallás elemeit… A marxizmus elvont eszméi tovább élhettek a maguk tisztaságában az értelmiségi forradalmárok tudatában” (Deutscher, I.: Sztálin. Politikai életrajz. Európa Könyvkiadó, Bp. 1990, 265).

37 “A hivatásos forradalmár számára a hatalom megszerzése azt jelenti, hogy megkaparinthat egy kincsestárat, mely korábban egy osztály kezében volt, most pedig átkerül egy másik osztály, történetesen pl. a proletariátus birtokába… (A Szovjetunióban) olyan uralmi rendszert látunk, ahol a családban, a szexualitásban, a gyárakban, az iskolákban működő hatalom változatlan maradt. Az igazi kérdés az, meg tudjuk-e változtatni ezen a mikroszkopikus szinten – az iskolában, a családban – a hatalmi viszonyokat, hogy egy politikai-gazdasági forradalom után ne találjunk mindent a régiben” (Foucault, 1998: 131).

38 Bourdieu, P.: A gyakorlati észjárás: a társadalmi cselekvés elméletéről. Napvilág Kiadó, Bp., 2000. 25.

39 Serge, 1957: 132.

40 Krausz: Az “összeesküvés-elmélet” sztálini iskolája, i. m.

41 Serge, 1957: 132; 100, kiemelés tőlem.

42 Trotsky, L.: La terreur de l’auto-conservation bureaucratique, www.marxists. org/francais/trotsky/oeuvres/1935/09/lt19350926.htm

43 Citrine, Sir W.: I Search for Truth in Russia. Routledge & Sons, Ltd., London, 1936. 142.

44 Citrine, 1936: 69–70; 57; 341. Korántsem egyszerű a válasz a kérdésre, hogy a Szovjetunió történetében mikor és mennyire volt meghatározó a kapitalista, illetve polgári társadalmat jellemző formák, intézmények, mechanizmusok hatása, továbbélése vagy újraéledése, az örökölt vagy átvett gondolkodási formák hatása és jelentősége, adott esetben dominanciája. Victor Serge találóan úgy fogalmazott, hogy a sztálinizmus egyszerre játssza ki a forradalmi és a konzervatív kártyát (Serge, V.: Carnets, 25 Nov 44, www.victorserge.net/Carnets)(angolul: Serge, V.: Carnets 25 Nov 1944 a szerk.) Foucault szerint “a szocializmus… azt tanította, hogy a kapitalista társadalmakban az ember előtt nem nyílnak meg a fejlődés és önmegvalósítás lehetőségei, s hogy az emberi természet a kapitalista rendszerben elidegenedett… S milyen modellt alkalmazott, hogy ezt az emberi természetet megfogalmazza, projektálja és megvalósítsa? A burzsoá modellt. Azt gondolta, hogy az elidegenedés nélküli társadalom olyan társadalom, amely helyet ad a burzsoá típusú szexualitásnak, a burzsoá típusú családnak, a burzsoá típusú esztétikának. A Szovjetunióban… ez be is következett: ezekbe a társadalmakba a XIX. század végi burzsoá társadalmat mentették át. A szovjet társadalom alkotmányát a burzsoá modell egyetemessé tételének utópiája inspirálta” (Foucault, 2000 [1]: 225). André Gide kortársként (és szocialistaként) ugyanezt hasonlóképpen látta: “a polgári ösztönök, az elpuhultság, élvhajhászás, az embertársaink iránti közömbösség minden forradalom ellenére is ott szunnyadozik minden ember szívében (mert az embert csak kívülről nem lehet átalakítani), felettébb nyugtalanít, hogy ma a Szovjetunióban épp ezeket a polgári ösztönöket bátorítják a legújabb határozatok… A családi életnek (mint »a társadalom sejtjének«), az örökösödési jognak, a legátumnak a helyreállításával együtt egyre nagyobb térhez jut a nyerészkedési hajlam, a magántulajdon szeretete, s egyre jobban háttérbe szorul az elvtársiasság, a kollektivitás, a közös élet vágya… S máris új társadalmi rétegek alakulnak ki, ha ugyan nem új osztályok: egyfajta arisztokrácia… az alkalmazkodók, a »konformizmus arisztokráciája«”; máshol “mélységesen ellenforradalmi” “kispolgári lelkiállapot” kifejlődéséről ír (Gide, André: Visszatérés a Szovjetunióból. Interart, Budapest, 1989. 78–79).

45 Citrine, 1936: 64; 77; 146.

46 “Bizonyos fokot elérve… (az átalakulási folyamat) aszerint fog brutálisabb vagy humánusabb formák között mozogni, amennyire fejlett maga a munkásosztály” (Marx: A tőke I., Szikra, Budapest, 1949. 11).

47 Citrine, 1936: 170.

48 “…ínség idején… a felhalmozási alapból fogják felépíteni a Szovjetek Palotáját… Képzeljék csak el! 415 méter magas épület lesz… a tetején 70-80 méteres, rozsdamentes acélból készült Lenin-szoborral, amelynek egy-egy ujja tíz méter hosszú. No igen, a munkás legalább tudni fogja, miért éhezik. Sőt, azt gondolhatja magában: ezért megéri. Ha már nincs kenyér, legalább dagadhat a keble… A legszebb azonban az, hogy – meglátják! – meg is fogják szavaztatni velük ennek a Palotának a felépítését… Meg fogják kérdezni az orosz népet, mit akar inkább: egy kis életszínvonal-emelkedést, vagy a palotát? És egyetlen ember sem lesz, aki ne azt válaszolná, aki ne érezné, hogy azt kell válaszolnia: előbb a palotát!” (Gide, 1989: 149).

49 Citrine, 1936: 131.

50 Citrine, 1936: 111; 157; 321.

51 Citrine, 1936: 180.

52 Citrine, 1936: 157.

53 Citrine, 1936: 316.

54 Citrine, 1936: 134; 53.

55 Citrine, 1936: 348; 357–358; 361–362.

56 Citrine, 1936: 158–159, kiemelés tőlem.

Virtuális kerekasztal-beszélgetés a fórumon résztvett magyar küldöttekkel.

Résztvevők: Alpár Róbert, Benyik Mátyás, Farkas Péter, Szigeti Péter és Tanay Marcell. A szerkesztőséget Kállai R. Gábor képviseli.

 

A Szociális Fórum résztvevői komoly ígéretet tettek arra, hogy a hallottakról és tapasztaltakról tanulmányok, cikkek formájában is levonják következtetéseiket. Egy virtuális asztal körüli beszélgetés formájában addig is közreadjuk első benyomásaikat.

Szigeti Péter: Az új társadalmi mozgalmak új erőfeszítéseinek koncentrált formában történő megjelenése volt az az újabb ESZF-találkozó, amelyet a 2002-es firenzei, majd a tavalyi Párizs-Saint Denis-i után idén ősszel tartottak meg. A megnyitó után két napon keresztül hömpölygött a globalizáció kritikusi – hol alternatív, hol "anti-", hol anarchisztikus – álláspontokat képviselő embertömeg az Alexandre Palace-ban. Egyidejűleg kb. 10 ezer ember lehetett jelen a teremben, reggeltől estig 10-15 kisebb-nagyobb vitafórumot állítottak fel a néha ezres, néha több százas, néha 30-50 érdeklődőnek. A közeg részben mozgalmi, részben happening jellegű volt, a "kulturális tér" különsátrában léptek fel énekesek, táncosok, együttesek, performance-ok stb.

Benyik Mátyás: Londonban Európa és a világ más tájairól, mintegy 60 országból hozzávetőlegesen 20-25 ezren gyűltek össze a globalizáció káros következményeit ellenző aktivisták, elméleti szakemberek, reformisták, radikális és alternatív szervezetek, érdekvédelmi civil közösségek. Az autonóm tereken (a "Solidarity Village"-ben) sok zenével, kulturális programokkal, olcsó ételeket és ingyenes étkezést is biztosítva vitáztak és kerestek alternatívákat a jelenkori, immáron globálissá vált kapitalizmussal szemben. A demokrácia új formáit sürgették, a hálózatépítés hatékony lehetőségeit kutatták, koalíciókat hoztak létre, a nemzetközi civil összefogást és a szolidaritást hangsúlyozták minden szinten. Az eltérő nézetek ellenére együtt gondolkodtak közös akciókról is, amik a mozgalmak október 17-én megtartott közgyűlésén előterjesztett felhívásban öltöttek testet. Legfontosabbak: az állandósult háborúk elleni demonstrációk, a G8 és a NATO-csúcstalálkozók ellenrendezvényei, a nők és a bevándorlók jogainak biztosítását követelő tüntetések, az EU-alkotmány ratifikálását megakadályozandó, a privatizáció megállítását és a munkavállalói jogok érvényesülését követelő mobilizációk.

Alpár Róbert: Az ATTAC és a Marx Károly Társaság jóvoltából először vehettem részt Európai Szociális Fórumon. Rövidebb-hosszabb beszélgetést kezdeményeztem újságterjesztőkkel, kiállítókkal, aktivistákkal, sajtósokkal. Volt köztük angol marxista-leninista kommunista, német maoista, olasz és angol anarchista, argentin trockista. A hivatalos média hírzárlatának, csúsztatásainak ellentéteként az Interneten már olvashatók és kellő kritikával figyelembe vehetők az első értékelések és interjúk a Fórumról.

Sz. P.: A tömeg tekintélye és az események dinamikája lenyűgöző volt. Energia és erő több volt, mint tudatosság és szervezettség. Jó volt a közvetlen szolidaritás, jó volt, hogy a nemzetközi szolidaritási alapba regisztrációt fizető nyugatiak sok mindent fedeztek a Kelet-Európából és a szegényebb országokból érkezőknek (szállást, háromnapi ingyenes londoni közlekedést biztosító bérletet, ingyenes részvételt). Jó volt az iraki háborút és a fasizmust elítélő, igazságosabb világot követelő, a Trafalgar Square-re hosszasan vonuló kb. 50-70 ezres emberáradat, amely kifogyhatatlan leleményességgel gúnyolta ki a Blairt pincsikutyájaként vezető Busht vagy a pénz uralta tőkés világ mohóságát. Ha arra gondolok, hogy a legrosszabb szovjet obscsezsityijénél is lényegesen lepukkadtabb, ifjúsági hotel névre keresztelt szálláson 16 font/fő összeget kellett fizetni, akkor itt a használati értéktől teljesen elszakadt a csereérték. Ennyiben igazolták a kemény antikapitalista szervezetek primitív jelszavait is a tények, amelyeket 1837-ben éppúgy lehetett használni, mint ma, abban a remek Londonban, ahol minden olyan stabil, gazdag vagy az egykori gazdagságot, a néhai viktoriánus Birodalom szebb napjait idézi, persze a Cityben másképp, mint Brixolban vagy Fullhamben, hogy ne is az európai munkásmozgalom 19. századi bölcsőjét idéző, ma főleg pakisztáni menekültek és emigránsok lakta városrészt (East-And) vegyük ellenpontként.

A. R.: A szervezés bázisa és meghatározója Livingstone, Nagy-London főpolgármesterének apparátusa és a SWP (Szocialista Munkáspárt) voltak. Bírálatot kaptak egyes előadások, ill. előadók kizárása és a regisztrációs, ill. közlekedési díjak miatt. A regisztráltak egy részének elhelyezése akár megalázónak is volt nevezhető, másfelől viszont a szolidaritási alap megteremtése, egyes angol szakszervezetek támogatásnyújtása nagy eredmény. Az önkéntes tolmácsok világszervezetéhez tartozók közül néhányan nem kaptak vízumot. Egyes nagy (olasz, francia) és kisebb nemzetek előadói nem tudták, vagy nem akarták az angol nyelvet használni, a rendezvények szinkrontolmácsolása pedig esetenként kevéssé volt sikeres. Mindez a széles, szegényebb néprétegek nyelveket nem tudó képviselőinek részvételét gátolta.

B. M.: Nyugat-Európában a szociális mozgalmak üzenete már nem számít elszigetelt csudabogárnak. A rendezvényt Ken Livingstone, London főpolgármestere nyitotta meg, és antiimperializmusról, Kuba jogairól, a szocializmus létező alternatívájáról szólt. A Labour Party neoliberális, háborúpárti politikai irányvonalával szemben – azonosulva a mozgalom céljaival – anyagilag és szellemileg is támogatta a fórum megrendezését. Ezt anarchista érzületű, radikális csoportok a mozgalom "megvásárlásaként" értékelték, a hatalom és a szociális fórum kokettálását látták benne. Jól tükrözi a két irányzat szembenállását, hogy a tanácskozásokat segítő, a nyelvi korlátokat lebontó, így a mozgalom bővítésének egyik feltételét jelentő és ezért nélkülözhetetlen szolgáltatást nyújtó, kizárólag önkéntesekből álló tolmácsbrigád az egyik plenáris ülést demonstrációval megszakító anarchista tüntetőkkel együtt petícióban is tiltakozott a brit szervezőknél a Porto Alegre-i alapelvek megsértése ellen.

Erőteljes egyes pártok, a briteknél a Socialist Workers Party, illetve álcivil szervezeteinek nyomulása, a Porto Alegre-i alapelvek (pl. a konszenzusos döntéshozatal, a pártok, a felekezetek és kormányszervek részvételi tilalmának) egyre gyakoribb felrúgása. Sajnos erre idehaza a Munkáspárt részéről is van hajlam.

Magyarországról összesen mintegy 150 fő utazott Londonba, három csoportban: a Magyar Szociális Fórummozgalmakért Alapítvány alapító szervezeteihez (ATTAC, BCKSZ, Haladó Erők Fóruma), a főleg zöld szervezeteket tömörítő Lehet Más a Világ Hálózathoz, valamint a Munkáspárt közeli szervezetekhez kötődők. Az Alapítvány és a Hálózat koordinációja alapján a plenáris tanácskozásokon előadónak jelöltük Szalai Erzsébetet (Újszocialista alternatíva esélyei c. előadása a Magyar Hírlapban megjelent). Az Alapítványhoz kötődő szervezetek további két plenáris és három szemináriumi előadói helyet kaptak a fórumon: Aradi Pál, Benyik Mátyás, Szigeti Péter, Farkas Péter, Kissné Király Piroska.

A. R.: Angliában tucatnyi magát szocialistának vagy kommunistának nevező párt versenyez egymással. Az idén alakult Nagy-Britannia Marxista-Leninista Kommunista Pártja Proletár című kiadványában részletes önmeghatározást ad, és meghatározza viszonyát a többi baloldali párthoz. Programja: út egy népi demokráciától a szocializmushoz, a proletárdiktatúrán át. Védik a Szovjetuniót, Sztálint, szimplifikálnak, nem támaszkodnak a létezett szocializmusok tapasztalataira. Anarchisták: hallomásból tudhattam, hogy az itt nem újság, radikális, direkt akciókkal megjelenő csoportjaik fellépése mégis sokkoló volt.

Tanay Marcell: Komoly konfliktusok merültek föl az ESZF-en belül, sokan megkérdőjelezték a folyamat demokratikusságát és civil jellegét. Ennek egyik kifejeződése az volt, amikor az autonóm terek résztvevői – akik között az anarchisták és a zöldek domináltak – megszakították azt az előadást, amelyen Livingstone, London főpolgármestere beszélt volna. A "megzavaróknak" semmi bajuk nem volt az előadás témájával, azért ekkorra szervezték demonstrációjukat, mert ezen beszélt Livingstone. Voltak olyanok is, akik az autonómok céljaival egyetértettek ugyan, de félelemkeltő módszerükkel nem. Fene tudja, én nem ijedtem meg. A plakátjuk szerint Livingstone 40 000 fonttal támogatta az ESZF-et, de ezzel meg is vásárolta. A tiltakozók lerohanták az előadói pódiumot, elöl egy "Lehet más az ESZF" feliratú transzparenst vittek, a fórum demokratizálását és Livingstone távozását követelték. A fő beszélő nem anarchista volt, hanem a Babels, az ESZF több száz fős önkéntes tolmácsoló szervezetének aktivistája. Mint mondta, anarchisták, környezetvédők, autonómok, az Indymedia független médiahálózat és a Balbels számos munkatársának tiltakozását fejezik ki, mert az anarchistákat nem engedték be az országba, a tiltakozókat kizárták az ESZF szervezéséből, mert Livingstone megvette kilóra az ESZF-et, s mert az ESZF kommercializálódik. Kijelentették, hogy nem akarnak elszakadni a Fórumtól, de biztosítékokat akarnak, hogy ilyen kirekesztés többé ne fordulhasson elő. A tolmácsok közben nagyon korrektül fordítottak, mintha rendes előadás lett volna. Körülbelül egy órán át tartott a balhé, utána a tiltakozók elvonultak, elkezdődhetett a tervezett előadás, de Livingstone nélkül, mert ő már az elején eltűnt. Negyedóra múlva valaki bemondta, hogy az elvonulókat egy buszmegállóval lejjebb megcsapkodták a rendőrök, kb. harmincadmagammal a helyszínre siettünk, de már nem találtunk ott senkit.

Anélkül hogy állást foglalnék politikai szempontból, az akciót nem értékelem veszélyesnek. Sokkal jobb, ha az elégedetlenek problémáik megértését kérik, mintha – magyar szokás szerint – leválnának és csinálnának egy másik szociális fórumot. Amíg fizikai bántalmazás nem történik, s nem lehetetleníti el a békésebb emberek munkáját, addig az ilyen akciók elfogadhatóak egy olyan mozgalmi hálózatban, ahol ennyire különböző embereknek kell dönteniük ennyire fontos, akár a jövőnket meghatározó kérdésekben.

B. M.: A londoni fórum egészére a kapitalizmus éles kritikája volt a jellemző. Fő témakörei többé-kevésbé követték az eddigi fórumok hagyományait: a háború és a béke, a demokrácia és az alapvető jogok, a társadalmi igazságosság és a szolidaritás, a tőkés óriásvállalatok nyomására végbemenő, a kormányok cinkosságával megvalósuló, az élet minden területére kiterjedő piacosítás és annak a széles néprétegek számára romboló következményei, a rasszizmus, a diszkrimináció, a kirekesztés, az ökológiai válság és a fenntartható fejlődés álltak a figyelem középpontjában.

F. P.: Vegyük sorra az egyes tanácskozásokat.

Globalizáció (okt. 15.). Argentin, brit, olasz, iraki szakszervezeti vezetők, továbbá Romániából Peter Damo tartott előadást. A mondanivalójuk arra összpontosult, hogy a szegénység nem véletlen, hanem "politikai akarat" kérdése. Szolidaritás kell a szegényekkel, s meg kell találni a szolidaritás új formáit. A hozzászólások is többnyire a szolidaritás globalizálásának szükségességéről szóltak. Egy palesztin szakszervezeti vezető a transznacionális társaságok diktátumát ostorozta, a profitot emlegette a szegénység hátterében. Peter Damo, miután arról beszélt, hogy a korábbi szocializmusok "széttörték a személyiséget", az egységes szakszervezetek szándékos széttöréséről, az IMF és a WTO tevékenységéről szólt. Kijelentette, hogy nemcsak egy másik világ szükségességét tudjuk megfogalmazni, hanem azt képviselni is tudjuk. A tanácskozás vége az iraki megszállás elleni demonstrációvá vált. Iraki és nem iraki hozzászólók megkérdőjelezték a Baszrából érkezett villamosipari szakszervezeti vezető mandátumát. Kijelentették, hogy Baszrában nincs elektromos áram, a szakszervezetek a bábkormányt és a megszállást szentesítik. A közönség többsége e mellett az álláspont mellett demonstrált, bár a felszólalók között olyan is akadt, aki szerint "nem lehet kidobni az iraki szakszervezeteket".

Adósságkönnyítés privatizációért: a harmadik világ halálos kompromisszuma (szeminárium, okt. 15.). A kolumbiai Berence Celeyta előadása arról számolt be, hogy Kali városában hogyan álltak ellen a közszolgáltatások, mindenekelőtt a vízszolgáltatás privatizációja miatt. Az ellenállásnak már 60 halálos áldozata van! Kijelentette: az autonómiáért, a természeti kincsek feletti ellenőrzésért harcolnak az imperializmus ellen, "jobb meghalni valamiért, mint élni semmiért". Egy indiai arról szólt, hogy a költségvetésből sokat költenek úgymond a szegénység mérséklésére, az mégis nő. A nemzetközi hiteleket "feltételekkel" nyújtják, aminek a középpontjában a privatizáció áll. A szolgáltató és kereskedelmi szakszervezetek szövetségének képviselője azt elemezte, hogy miért megy végbe a privatizáció, mit eredményez, és mit tehetünk ellene.
A neoliberalizmusról, a profitmotívumról és piacistenről beszélt. George Monbiot, a Guardian újságírója arról szólt, hogy Nagy-Britanniában a szolgáltatószektorokban hogyan válik a közpénz a magántőke profitjává. Ugyanezt a modellt ajánlották fel Dél-Afrikának, mondván, a "hasznot majd megosztjuk". Szólt a világ 800 millió éhezőjéről, amihez a privatizáció és a transznacionálisok érdekérvényesítése is hozzájárul. Számára ez legalább olyan fontos kérdés, mint az iraki háború, mert több halált okoz. Nem hagyhatjuk, hogy a harmadik világ népeit megöljék – jelentette ki. Hozzátette: a nyugati jólétben sajnos nem könnyű az embereket meggyőzni.

T. M.: George Monbiot, a globalizációkritikus mozgalmak "mentora" kifejtette: gyökeres társadalmi-gazdasági változtatás nélkül az éghajlati változás nem kerülhető el, ezt a környezetvédőknek is tudomásul kell venniük: "A megújuló energiaforrások fejlesztésébe való befektetés jelenleg az emberiség legfontosabb befektetése." Egy hozzászóló azt fejtegette, hogy ugyanilyen fontos a lokalizáció: a munkahelyeket és termelőterületeket közelebb kell hozni egymáshoz, hogy a szállítási szennyezés csökkenjen. "A sikerhez át kell formálnunk az emberek gondolkodásmódját, ami nagyon nehéz lesz. De ha nem tesszük meg, elbukunk!" – fejezte be Monbiot.

F. P.: A mozgalom jövője – stratégiák és perspektívák (szeminárium, okt. 15.). Lényegében mindenki a szervezettség és érdekérvényesítés erősítéséről szólt, eltérő vélemények voltak a pártokhoz való viszonyról. Figyelemre méltó gondolat, hogy a szociális mozgalom helyett a tőkével szembeni globális pártra van szükség. Harcolni kell nemcsak Blair és Bush ellen, hanem a rendszer ellen is, amelyet képviselnek – mondta egy hozzászóló.

Az EU új alkotmánya és válaszaink (szeminárium, okt. 15.). Ezen a tanácskozáson többek között felszólalt Bernard Cassen, Francis Wurtz, Jack Conrad (Weekly Worker), Tina Bekker (Nagy-Britannia Kommunista Pártjának elnöke) és Szigeti Péter. A nézetek megoszlottak arról, hogy az alkotmányt el kell-e fogadni. A fórummozgalom prominensei neoliberális tartalma, háborús-militarista iránya és a szociális kérdésekben mutatkozó gyengesége miatt az alkotmány elvetése mellett érveltek. Reményüket fejezték ki, hogy azon országokban, ahol népszavazás lesz, a többség elveti. (Ez az álláspont volt összhangban a 2., párizsi ESZF határozatával.) Mások azonban az EU-ban az USA-val szembeni egyensúlyozó erőt látják.

B. M.: Az Európai Unió Alkotmányával kapcsolatos előadásokban többen előrelépést láttak az alapszerződés elfogadásában, az unió versenyképesebbé válását várják tőle, mások a neoliberális gazdaságpolitika eszközének tekintik. Az előző európai szociális fórumok tapasztalataiból okulva a londoni fórum szervezői jobban ügyeltek arra, hogy mind a plenáris tanácskozásokon, mind a szemináriumi előadások során párbeszéd alakuljon ki az előadók és a résztvevők között.

Sz. P.: Élénk vita alakult ki az EU-alkotmány ratifikálására mondott "Nem" és "Igen" pártján állók között. Kilenc résztvevős vitafórumunkon mindössze 7-7 perc állt mindenki rendelkezésére. Nyelvi dilemmám is volt, mert bár mondandómmal franciául is elkészültem, de azt tapasztaltam a Fórumon, hogy a nem világnyelvű nemzetek (görögök, szlovákok, lengyelek, törökök stb.) résztvevői anyanyelvükön adtak elő, demonstrálandó európai egyenjogúságukat. Döntenem kellett: melyik csökkentértékűségi pszichózist kerüljem el, a nemzetit vagy az egyénit. Előbbit választottam, s magyarul beszéltem.

Az első három felszólaló a "Nem" pártján állt, mondván, hogy a Giscard-féle liberális tervezet még nehezebbé teszi a dolgozók jövőbeli harcát. Cassen arról is beszélt, hogy miközben az alkotmányozás az egyik legfontosabb reálpolitikai tét az unióban, a baloldal alig foglalkozik vele, s az ESZF-on is kevéssé van jelen súlyához, jövőbeni jelentőségéhez képest. Mindez nemcsak a politikai éretlenség jele, hanem azzal a következménnyel jár, hogy a liberálisok, a tőkés vállalkozók és médiakapcsolataik nagy örömére a csendes többség szentesíteni fogja. Az altermondialista erők jó része pedig képtelen elemezni azt a realitást, amelyről azt képzeli, hogy képes azt a szűk körű, szektoriális szempontokon túlmenően kezelni. Támadták az Európai Központi Bank szerepét is, azon reális nehézségek felvillantásával, hogy egyfelől az teljesen elvált a parlamenti kontrolltól, másfelől a monetáris uniós országok monetáris politikája a nemzeti hatáskörben maradó fiskálistól. Az adórendszerek nemzetiek, miközben a pénzpolitika központi. Francis Wurtz (Egyesült Baloldal-Északi Zöldek Ligája képviselőcsoport elnöke) az elfogadás ellen lépett fel. Azzal érvelt, hogy a jobboldali pártok mellette vannak, mert szentesíti a tőke szabad áramlását, miközben nincs fiskális harmonizáció, s elősegíti a közszolgáltatások privatizációját. A konvergenciakritériumok és a maastrichti uniós szerződés a kurrens neoliberalizmus vívmányai.

Négy vitatkozó árnyaltabb képet festett az előzőeknél, hárman közülük pedig egyenesen a pozitívumok többletével zárta mérlegét. Rámutattak, hogy nem igaz, hogy Maastricht óta az európai baloldal semmit se ért volna el, az elfogadás jogilag és intézményesen is jobb helyzetet hoz, mint a "Nem". Annak ugyanis az volna a konzekvenciája, hogy a Nizzai szerződés (és társai) maradnának érvényesek. Elhangzott, hogy a "Nem" a válság álláspontja, s ennek bizonyára Bush amerikai elnök, az európai egység leglelkesebb (csendes) ellenzője örül legjobban, neki gyenge Európára van szüksége, a háborúpárti kilencek Európája a legjobb szövetségese a régivel szemben. Szakszervezeti ember mutatott rá arra, hogy fejleszthető az EU konstrukciója, s felvetette egy EU-minimálbér szükségességét is. Az alkotmány híd és továbblépés lehet egy jobb, szociális EU felé is.

Én kiemeltem, hogy mivel a nemzetközi baloldal erői szerint sincs forradalmi helyzet, továbbá az unió fejleszthető, próbáljunk egy minimális stratégia felől is gondolkozni. Ugyanis a kapitalizmus-kapitalizmus ellen békés versenyhelyzetében az EU egységének erősödése (alkotmány ténye, külügyi biztos, némely szociális jog szabadságjogokkal egy sorba emelése stb.) fontossá vált. Minden kritika valószínűleg helyes, csak éppen az érem másik oldalát nem nézi. Azt, hogy az USA-hegemóniájú világrendszerben Európának emancipálódnia kell, hogy az amerikai egyoldalú erőfölényt másokkal együtt (Kína, India) ellensúlyozni tudja. Ha az EU IV., szociális pillére kiépítéséért lépnénk fel minimális programként, akkor teljesedése esetén a munkatársadalom győzelmet aratna. Megjegyzem, hogy Richard Leming (Federal Union) és Frank Siegers (Belgian Social Forum) hozzám, az ATTAC-Hungary képviselőjéhez hasonlóan érveltek.

A záró egypercesek sorrendjével a szervezők ismét az első három szereplőt hozták helyzetbe. A búcsúpercet arra szántam, hogy elmondjam: Budapestről nézve, egy olyan országból, ahol nemhogy strasbourg-i képviselője, még pártja sincs az eurobal törekvésnek, pedig ez az egyetlen olyan párt, amibe ma szívesen belépnék, furcsának tűnne, ha a nacionalisták és szélsőjobboldal EU-ellenessége a radikális, de nem extrémbaloldallal együtt szavazna az alkotmány ellen. Nehéz olyasmivel mit kezdeni, amikor egy szónok drámai hangon bejelenti, hogy ez az alkotmánytervezet elveszi sztrájkjogunkat (szemben a valósággal, a II-28. cikkel, amelyben ez szerepel), vagy azzal, hogy az európai gyors reagálású hadtest felállítását valaki akként értékelje, hogy az az USA-val való összefogás eszköze. Nem könnyű téma egy alkotmánytervezet – de azért tanulmányozni és ismerni illene megsemmisítő kritikája előtt.

A magyarországi ATTAC-os viták is kétféle értékelésig jutottak, nem dőlt még el a két álláspont szellemi-politikai küzdelme. Franciaországban a Chirac elnök által kiírt alkotmányreferendum elérte politikai célját: megosztja a Szocialista Pártot és a zöldeket, miközben a jobboldal az elfogadás mellé állt. Innen érthető, hogy a francia kommunisták és az ATTAC számára nem marad más betöltetlen hely a politikai palettán, mint a "Nem".

F. P.: Vége a fejlődés és növekedés mítoszának: egy fenntartható társadalom felé (plenáris ülés, okt. 16.). Samir Amin szerint a fejlődés (development) kifejezés csak propagandacélokat szolgál. A kollektív imperializmus korszakába léptünk. Ebben a korszakban az értéktörvény globalizálódik, a kapitalizmus többet rombol, mint épít, nem elég tehát a neoliberalizmus kritikája. A kapitalizmus nem tartható fenn, maximum 20-50 éve van hátra. (Ez összevág Immanuel Wallerstein álláspontjával.) Ami a földgolyón történik, az éhezés, 3 milliárd ember nélkülözése, az genocídium. A kiút a szociális haladás. Szándékosan nem szocializmust mondtam – tette hozzá. Demokrácia kell egy globálisan szociális világban. Kérdésekre válaszolva arról beszélt, hogy a politikai hatalom kérdése döntő. Olyan erőviszonyokat kell kialakítani, hogy ne a fejlődő országoknak kelljen alkalmazkodniuk a fejlettekhez. Az USA közel-keleti háborújáról azt mondta, hogy az nem mást szolgál, mint a planétánk természeti kincsei felett gyakorolt totális kontrollt, ami az USA "túlfogyasztását" lehetővé teszi. Ann Pettifor, az alterglobalista brit Jubilee Research nevében arról szólt, hogy a nyugatiak rózsaszín buborékban élnek. Nem veszik észre, hogy a világgazdaságban immár kezelhetetlen aránytalanságok halmozódnak fel, aminek fő felelőse az USA, melynek magának kellene strukturális kiigazító gazdaságpolitikát folytatnia. A fejlődő országok nettó hitelezői a gazdagoknak. Amennyiben jelentős tőkekivonás indul az USA-ból, annak pusztító világgazdasági hatása lehet. A pénzügyi luftballon, az olajkérdés, a légkör felmelegedése stb. fenyeget. Szervezettnek kell lennünk, nem csupán laza hálónak! Martin Rocholl, a Friends of the Earth Europe-tól, a környezeti fenntarthatatlanságról beszélt. A hozzászólók egyike azt hangsúlyozta, hogy nem hisz a tőke humanizálhatóságában. Mások a szociális mozgalmak radikalizmusának és szervezettségének szükségességét hangsúlyozták.

B. M.: A háború és a béke kérdéseivel kapcsolatban Palesztina jövője, az iraki megszállás megszüntetése, a nukleáris fegyverek megsemmisítése és a katonai bázisok felszámolása, továbbá az Egyesült Államok imperialista politikájával szembeni közös fellépés váltott ki nagy érdeklődést, mivel széles körök előtt igazolódott be, hogy Irak lerohanása és megszállása mögött az USA hegemón törekvései húzódnak meg. A terrorizmus elleni harc ürügy, az agresszió valódi célja a gazdag iraki olajmezők fölötti ellenőrzés megszerzése.

T. M.: Az autonóm helyszínen két, gyámoltalannak kinéző lány számolt be iraki és palesztin kalandjairól.

Emma civilként az iraki Falludjában töltött fél évet. Kórházakban dolgozott és látta el a sebesülteket. Munkájukat szinte a lehetetlenségig nehezítette, hogy az amerikaiak kikapcsolták a villanyt, elzárták a vizet, s civil célpontokat támadtak. Fedél és áram hiányában sok iraki gyermek hal meg. Amerikai mesterlövészek lövik az iraki felnőtteket és gyerekeket egyaránt, több, mesterlövészpuskával fejbe lőtt iraki gyereket hoztak be a kórházba, akiken általában már nem lehetett segíteni, a városban annyira nincs gyógyszer, hogy még a kórházba sem jut. Az emberek állandó félelemben élnek. Nincsenek nemzetközi terroristák Falludjában – állítja a fiatal aktivistalány. Helyi iraki emberek harcolnak, olyanok, akiknek már az egész családjukat kiirtották a megszállók. Mit tehetünk mi itt, Európában? Először is, tudatnunk kell az emberekkel, hogy mind a mai napig Falludját és több más iraki várost folyamatosan bombáznak az amerikaiak! – adja meg a választ Emma. "Amint meghalljuk, hogy ismét bombáznak egy várost, ki kell mennünk az utcára, és tiltakoznunk kell!" Az irakiak tudják, hogy a világ lakosai tiltakoznak a háború ellen, tudják, hogy a világ lakossága az ő oldalukon áll, ez reményt ad nekik.

Eva egy palesztin menekülttáborban civilkedett. A barátja a szeme előtt halt meg – kezdi előadását -, de nem ő az első, és nem is az utolsó, akinek halálát végig kellett néznie. A sok halál azonban egy idő után érzéketlenné teszi az embert. Az európaiaknak több szociális kapcsolatot kell létesíteni az iraki és palesztin ellenállókkal. Kampányolni kell a szabadságharcosok diszkriminalizálása ellen, közös tiltakozásokat szervezni velük. Nem egyszerű megszállásról van itt szó – folytatja Eva -, hanem a nyílt amerikai imperializmusról. Globális hatását tekintve ez most sokkal fontosabb háború, mint a vietnami. A két előadó egyetért abban, hogy az amerikai elnökválasztás után kegyetlen tisztogatások lesznek a lázadó iraki városokban. A megszállás folytatódik. "Eddig az amerikaiak azt mondták: Business as usual. Most új jelmondatot találtak: Occupation as usual – mondja keserű humorral Eva.

F. P.: A német kapitalizmus és Kelet-Európa (szeminárium, okt. 16.). György Károly, az MSZOSZ külügyi titkára a külföldi direkt tőkebefektetések szerepéről szólt, és arról, hogy a munkaigényes termelés már tovább kezd települni Kelet felé. Az elmúlt egy évben emiatt 10 ezer munkahely szűnt meg (összesen pedig 1 millióval, 20%-kal kevesebb a munkahely, mint a rendszerváltás előtt), a magyar szakszervezetek az új helyzetben nem voltak a helyzet magaslatán. Két dologra van szükség. Egyrészt szociális minimum kialakítására Magyarországon és az Európai Unióban, másrészt nemzetközi koordinációra.

A baloldali politika újraalapozása Európában (szeminárium, okt. 16.). A tanácskozást a szociális mozgalomban, az Európai Baloldali Pártban és az utóbbihoz csatlakozott pártok Transform! elméleti csoportjában (pl. a francia Espace Marxban) aktív Elisabeth Gauthier vezette. Borisz Kagarlickij az oroszországi baloldal helyzetéről fejtette ki "alternatív baloldali" véleményét. Szerinte az OFKP túl széles gyűjtőpárt. Minden párt, politikai erő szétszórt, dezintegrálódik. A sajtó ellenőrzött. Akciók kellenek, nem politikai agitáció! Modern baloldali szocialista-marxista mozgalmak kellenek, demokratikus és plurális demokrácia kell – hangoztatta. Majd ennek szinte ellentmondva kijelentette: forradalomra van szükség.

Én a magyarországi baloldal helyzetéről tartottam előadást. Ismertettem a neoliberalizmusba futott MSZP gyengülését, két tagozatának baloldali-szociális törekvéseit. Kiemeltem a baloldali demagógiát alkalmazó jobboldal erősödését, beszéltem a gyengülő Munkáspárt elszigetelődő politikájáról, jobboldallal való kokettálásáról, a civil baloldalról, gyengeségeiről, vitáiról. Megemlítettem, hogy az MSZP gyengesége miatt felmerült az erősebb baloldali civil összefogás szükségessége. Ismertettem a magyar szociális mozgalmak három irányzatát (MSZFA, Lehet más a Világ Háló, Munkáspárt közeliek). Megemlítettem, hogy a Munkáspárthoz közeli csoport egyes tagjai most felléptek a jobboldali kapcsolódások ellen, ami új helyzetet jelent. Samir Amin szerint a politika hitelessége megrendült. Kiderült, hogy a kapitalizmus nem jelent demokráciát. Itt is kifejtette nézetét a kollektív imperializmusról, melyben az imperialista központok közös érdeke erősebb, mint az ellentétük. Ma nincs EU-"projekt" az USA-"projekttel" szemben, pedig a fejlődő országokkal összefogva lehetne. Az USA nem a demokráciáért harcol Irakban, hanem nyomást akar gyakorolni a világra, Európára és Kínára. Fontosak az olyan lépések, mint a francia kormány ellenállása az iraki ügyben. Fontos (lenne) ezért az EU-Moszkva-Peking együttműködés. Vittorio Agnoletto független europarlamenti képviselő szerint új baloldali Európa kell, amelyben a baloldal a zöldekkel fog össze. Katja Kipping (Rosa Luxemburg Fondation, a PDS marxista szárnya) azt emelte ki, hogy a dolgozók a munkaképes korú lakosság felét teszik ki. A szakszervezetek a munkanélküliek ügyével nemigen foglalkoznak. Nagy a kísértés a parlamenti behódolásra, de ezt nem szabadna engedni. François Houtart (World Forum for Alternativs) a baloldali erők identitásáról, a tömegmunka eszközeiről beszélt. Benyik Mátyás hozzászólásában a Porto Alegre-i alapelvek és a pártok jelenlétének ellentmondását vetette fel, továbbá azt, hogy a tömegmozgalom és a mozgalom institucionalizálódása ellentmondásban van egymással. Egy dél-afrikai nőmozgalmi aktivista azt hangoztatta, hogy "gyertek Délre, utána csináljatok jóléti államot". Az Észak jóléte részben a Dél nyomorán alapul. Vissza kell térni a következetes szocialista és antikapitalista tradíciókhoz! Volt, aki azt emelte ki, hogy a marxista mozgalmak elvesztették bázisukat. A szakszervezetek gyengék. A muzulmánok a legelnyomottabbak, ezért rájuk kell támaszkodni. Leo Gabriel (osztrák SZF) hozzászólásában arról elmélkedett, hogy a szociális mozgalom ma még nem az európai politika szubjektuma, de azzá kell lennie. Ezt a célt szolgálja a szociális mozgalmak közgyűlésének összehívása. Samir Amin szerint a szocialista, kommunista pártok, felszabadítási mozgalmak egy bizonyos helyzetben meg tudták "fordítani" az egész világot. A mozgalmak mozgalma nem biztos, hogy betölthet hasonló szerepet. Ez csak az első lépés, az út még hosszú. Minderre én is reagáltam, szerintem sem elégséges a szociális mozgalmak közgyűlésének összehívása, szervezettség és program kell. Ez utóbbi a limitek (a lehetséges) és a távlatosabb forradalmi közötti útkereséssel foglalkozzon. A forradalmi utat követő marxista, az új baloldali "intézményes" pártok (pl. Európai Baloldali Párt), a kapitalizmust megjavítani, korlátozni vagy megváltoztatni akaró civil szervezetek nyílt vagy hallgatólagos együttműködéséről van szó a jelenlegi szakaszban. Elisabeth Goutier összefoglalójában úgy reagált, hogy nem nagyon támogatja az általánosítást, mert nagyon sok az ellentmondás a mozgalomban. De a következő ESZF-en megbeszélhetnénk, hogy a kirekesztettek és a dolgozók érdekében milyen Európát akarunk. Az Espace Marx erről most publikálja Milyen EU-t milyen világnak? (Quelle EU pour quel Monde?) c. kötetét.

G8, globális szegénység és ellenállás (szeminárium, okt. 16.). Mint minden akcióra és szolidaritásra irányuló, továbbá a világproblémákkal foglalkozó rendezvényen nagy tömeg gyűlt össze, elsősorban fiatalok. Tulajdonképpen a G8-ak 2005. évi, skóciai, nyári ülése elleni tömegtiltakozás szellemi előkészítése folyt.

A népek közötti szolidaritás Európájáért (szeminárium, okt. 16.). Az előzővel ellentétben, amikor az európai intézményekről, európai jóléti rendszer megerősítéséről, Európán belüli ügyekről volt szó (ez alól az alkotmányról rendezett vita kivétel volt), kevesebb érdeklődő gyűlt össze. Egy magyar zöld fiatal hozzászólt és kijelentette, hogy lehet, hogy teljes foglalkozatás és szociális biztonság volt Magyarországon a szocializmusban, de nem volt demokrácia. Alpár Róbert (ATTAC Magyarország, MKT) reagált, ecsetelve a szocialista és a kapitalista korszak életviszonyokra ható tényeit.

Állítsuk meg a fasizmust és a szélsőjobboldalt Európában (plenáris ülés, okt. 16.). Terv szerint előadó lett volna Livingstone, London főpolgármestere, amiben az anarchisták az ESZF intézményesülését és üzletiesedését látták. Holott ez a tanácskozás maga volt a mozgalmi demokrácia, hiszen Aradi Pál (BCKSZ) is itt szólhatott. A Közgyűlés előkészítő üléséről érkeztem ide, láttam az anarchisták félelemkeltő, "direkt" módszereit. Nevükkel ellentétben nagyon is szervezettek voltak, jól meg lehetett figyelni az idősebb irányítóikat. Miután Livingstone nem jelent meg, a jelenlévők pedig nem voltak hajlandók velük szolidaritási nyilatkozatot elfogadni, egy óra elteltével távoztak. Aradi Pál ismertette egy szlovákiai roma vezető jogtalan, önvédelem utáni bebörtönzését, és teljes szolidaritást hirdetett vele.

T. M.: Több különböző előadáson vettem részt a fórumon, ezek egy részéről mások már szóltak, egy másik része pedig nem volt túl érdekes. Alacsony információtartalmú volt pl. az egyik, rasszizmus témakörében rendezett szeminárium, illetve az autonóm terek egyikén rendezett zöld előadás is, annak ellenére, hogy az autonóm terek résztvevői jelentős részben anarchistákból és zöldekből állnak.

B. M.: A londoni fórumközgyűlés végén bejelentették, hogy 4. ESZF megrendezésére 2006 tavaszán Athénban kerül sor, amely kellő időt enged az eddigi három európai és négy világszociális fórum tapasztalatainak levonására, a szervezési hibák kiküszöbölésére, valamint a szociálisfórum-mozgalmak helyi (városi, térségi és helyenként nemzeti) szintű megerősödésére, a folyamatjelleg előtérbe állítására. A szociális fórumok tapasztalatainak nemzetközi kiértékelése, a Szociális Világfórum Porto Alegre-i chartájában lefektetett célok gyakorlati megvalósítása céljából, röviden a mozgalom jövőjéről Párizsban 2004. december 18-19-én rendkívüli közgyűlést tartanak, amelynek döntései hosszú távra meghatározhatják a mozgalom előrehaladásának irányát, konszenzus hiánya esetén esetleges megtorpanását is.

T. M.: Az autonóm terek előadásai nem sokban különböztek a "nagy" ESZF-en lévő előadásoktól: előadók az emelvényen, közönség lent, a témák gyakorlatilag ugyanazok. Hogy némileg színesebb legyen, az előadásokat rövid aktivista filmecskékkel szakították meg, amelyeket részben az Archi, egy olasz alternatív művésztársaság készített. A másik különbség, hogy az előadók néha kissé "showmanesre" vették a figurát. Ez engem idegesített, de biztos van, akinek bejön.

A. R.: A globalizált tőkének sokszor globális zavarodottságot sikerül keltenie ideológiákban és mozgalmakban. Európa szociális fórumán is még mindig eredményes a "demokrácia" apológiája, a régi-új "Oszd meg és uralkodj!" technikák. Ügynökgyanús egyének, összehangoltság-gyanús módokon terjesztenek téveszméket, viszik a mozgalmakat félreértéskeltő szerepekbe (akárcsak Magyarországon). Nem könnyű mindig észrevenni, hogy a diverzifikációban a tőkés rend önfenntartó automatizmusai mellett hol van szerepe kézi vezérléseknek, titkos pártkatonáknak.

T. M.: A demokratikus deficiten és a pártok szerepén kívül van azonban még egy probléma az ESZF-folyamattal, nevezetesen a kisebbségek, de leginkább a feketék hiánya a szociálisfórum-mozgalomból. Ők a tipikus munkásosztály, a tehetősebbeket kiszolgáló, a fizikai munkát végző, a leginkább kizsákmányolt réteg. A Szociális Fórum éppen a szegénység, a társadalmi különbségek, a kizsákmányolás és a rasszizmus ellen szerveződik. Ha céljaikat valóra tudnák váltani, annak Franciaországban és Nagy-Britanniában legnagyobb nyertese éppen a fekete kisebbség lenne. Ehhez képest nemhogy előadóként, de még résztvevőként sem kapcsolódnak be a mozgalmi életbe. Az ESZF-et lezáró tüntetés ebből a szempontból még lehangolóbb volt: a járókelők között sokkal több volt a fekete, mint a tüntetők százezres tömegében, s figyelemre sem méltatták a felvonuló tömeget. Megkérdeztük fekete interjúalanyunkat, miért nincsenek itt. Válaszként azt kaptuk, hogy "nem is lehetett tudni róla", "napi 10 óra munka után már kevésbé aktívak az emberek, inkább kikapcsolódni szeretnének, vagy aludni, mint gondolkodni". E kifogások ismerősek, hallottuk már őket itthon. A magyarok éppolyanok, mint a Nyugat feketéi, sokat dolgoznak kevés pénzért, ki vannak zsákmányolva, nehéz körülmények között élnek, másodrangú polgárok Európában, és teljes mértékben hidegen hagyják őket a társadalmi-gazdasági kérdések és a mozgalmi élet. A kontinens szegényei nem érzik magukénak a Szociális Fórum céljait, de nem is jutnak el hozzájuk a szükséges információk. A briteknek és franciáknak eddig nem sikerült bevonni a fekete kisebbséget társadalmi harcukba. Ha megtalálnák a megoldást, rájönnének, hogyan lehet mozgósítani, önszerveződésre késztetni a fekete kisebbséget, az valószínűleg megoldás lenne a mi passzív magyarjaink számára is.

Sz. P.: A mai ESZF és alkotórészei nem tagadhatják le korunkat, melyben élünk. A 19. századi önszerveződő, tudatosan kulturálódó munkásmozgalommal nehezen állítható párba a mai mozgalom szellemi nyersessége, happening jellege. Érződik rajta a jelenkori audiovizuális kultúra, az elektronikus média hatása, az öntudattal és a méltósággal élés csekélyebb foka. Amit az antikapitalista hevület sem feledtethet, nincs igazi kulturális és eszmei eszméletre ébredése e mozgásoknak. A tömegkultúra felfalja még kritikus gyermekeit is, nincs autonóm szocialista munkáskultúra. A legpozitívabb, hogy a társadalmi önvédelem szükséglete viszont állandóan jelen van e mozgalmakban.

Furcsa érzés vett rajtam erőt akkor is, amikor a közszolgáltatások privatizációjával szembeni fellépés taktikai kérdéseiről vitatkoztak nyugati elvtársaim. A nyugati baloldal olyasmiért küzd ma, ami mögöttünk van, miközben többségük lehúzta a budin az államszocialista diktatúrákat. A polgári társadalom formális (mert csak negatív) szabadságfogalma érvényesül, tiltakozhatsz bármi ellen, úgysem sokat számít, a létbiztonság viszont letűnik akkor, amikor beköszönt a formális szabadság. Lehet, hogy jobban meg kellett volna érteni a tulajdonviszonyok és a politikai berendezkedés közötti összefüggéseket? Azt, hogy a közjavak alárendelődnek az uralkodó tulajdoni és termelési viszonyoknak (vö. elméleti bizonyítékként a kitűnő szociáldemokrata Stuart Holland The Socialist Challange, egykori, tán 1976-os könyvét). A tapasztalt tematikus bőség zavarát enyhítheti, hogy a 72 oldalas, ötnyelvű, "Egy másik Európáért egy másik világban" című műsorújságból pontosan rekonstruálhatók a témák, a szereplők és a helyszínek, elektronikus változatukban (www. fse-esf.org).