A tanulmány történeti szempontból vizsgálja a "létező szocializmus" és a szerteágazó baloldali radikális eszmerendszerek viszonyát. Ezek – miközben osztályalapú társadalomban gondolkodtak – egységesek voltak a szovjet típusú társadalom elutasításában. A baloldali radikálisok kezdetben a szovjet társadalom etatizmusában látták a forradalom vereségének okát, majd a gazdasági világválság és a szovjet érdekszféra terjeszkedésének hatására egyre inkább előtérbe került a "létező szocializmus" államkapitalista jellegének hangsúlyozása. Bár a második világháború után a baloldali radikális mozgalmak marginalizálódtak, mozgásterük beszűkült, érdemes végiggondolni, hogy az államszocializmus végére nézve milyen tanulságokkal szolgálhat e kritika.

Az Eszmélet 58. számában jelent meg szerkesztőtársam, Szigeti Péter tanulmánya: Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok címen. Az írás – hiszen célja éppen ez, vagy inkább ez is volt – komoly vitát kavart, talán e lap történetének legszerteágazóbb disputáját. Ez természetesen nem véletlen. A vita nem csupán látszólagos tárgyáról, a (fél)múlttá oszlott “államszocializmusról” folyt és folyik, de jelenünkről – “sto gyelaty?”, hogy egy immár megtagadott klasszikus szavaival éljek – és mindenekelőtt jövőnkről, saját helyünkről, (ön)reflexióinkról is szól. Fontosságát éppen ez adja: a múlt a jövőben válik aktuálissá, és az elemzés egyben program is. Következetlenség, mi több, felelőtlenség volna nem így kezelni. Magam eddig a partvonalról követtem a diskurzust; olvastam, vitatkoztam, gondolkodtam, ha úgy adódott, fordítottam a megjelenő írásokat. És most, amikor az Eszmélet szerkesztősége úgy döntött, hogy formailag (ha úgy tetszik: formálisan) “lezárja” az államszocializmusról folytatott vita egy etapját (mesterségesen, pusztán a szerkesztés követelményeinek engedelmeskedve kimetszve egy szeletet a folyamatból, de hát mi mást tehetnénk?), mégis úgy gondolom, hogy magam nem szólok hozzá közvetlenül az elhangzottakhoz. Ellenkezőleg: az esetlegesen jövővé transzformálódó múltat igyekszem szóhoz juttatni. Nem azért húzódom tanult szakmám, a “történész” kvázi-objektív hátterébe, mert nincs véleményem az elhangzottakról: sokkal inkább azt szeretném megmutatni, hogy milyen történeti előzményei voltak ennek a vitának, és így a jelen egy rövid momentumát az őt megillető szélesebb történeti háttérbe ágyazni. A múlt értelmezése, a tanulságok levonása – én ebben hiszek – önmeghatározásunk legfontosabb eleme. Hagyjuk hát szóhoz jutni azokat is, akik kronológiailag, egy mechanikusan lineáris (vö. undialektikus) síkon szemlélve nem vehettek részt ebben a diskurzusban. Különösen itt, ebben a szomorú, depresszív közép-kelet-európai régióban, ami mégis a miénk. Jobbadán alig ismert szereplők lépnek fel az alábbiakban; nyugaton is ignorált képviselői ők egy (ön)kritikus kommunizmusnak, itt pedig, az építés egykori színhelyén teljességgel megtagadottak. Hadd jussanak hát szóhoz most ők is, az elfeledettek, akik nélkül (bár szponzorként sosem szerepelhettek volna) nem jöhetett volna létre ez a vita. Hiszen a szereplőket – jómagunkat, jómagamat is – a múlt aktorai öltöztették… Végül még egy nagyon személyes megjegyzés, mielőtt teljesen a háttérbe vonulnék: ez az írás társammal és elvtársammal, Járai Erzsébettel folytatott hosszú beszélgetések és viták eredménye. Sajnos ma már ő is a jövőbe olvadó múlt része csupán. Mégis: talán nincs szebb halál…

 

Lassan másfél évtizede, a Szovjetunió és a kelet-európai tömb felbomlásakor a világ médiája nap mint nap a “kommunizmus bukásáról” elmélkedett. Nemigen vizsgálták azonban, hogy mi is volt ez az elbukott “kommunizmus”, amely – egykori impériumának legnagyobb részén – valóban eltűnt a történelem süllyesztőjében, miután képtelen volt továbbra is fenntartani működését, amelyet az alkalmazott ideológia és a prózai valóság közötti égbekiáltó antagonizmus jellemzett. A “kommunizmus bukása” a legtöbb elemző számára egyszerűen csak a polgári demokrácia (horribile dictu: a kapitalizmus, hogy egy mind kevésbé divatos terminológiával éljünk) valamiféle apoteózisához szolgált ideológiai takaróul – Fukuyama nyomán többen odáig jutottak, hogy még a “történelem végét” is meghirdették.¹ Az euforikus hangulatban szinte észrevehetetlenné halkult azoknak a maradék marxistáknak a hangja, akik nem azonosultak az alapjaiban megrendült “szocialista” világrendszerrel, és azt bizonygatták, hogy annak látható kudarca lényegileg nem változtat a kapitalizmust jellemző osztálystruktúrán. A hivatalos baloldal természetesen már jóval korábban megkezdte rugalmas elszakadását a marxizmustól. A szociáldemokrata (illetve magukat ekként definiáló) mozgalmak történetében a német SPD 1967-es Bad Godesberg-i konferenciája tekinthető egyfajta szimbolikus fordulópontnak, míg a magukat “kommunistának” nevező pártok a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján fújtak takarodót addigi politikájuknak, többnyire nevüket is megváltoztatva. Azokat a baloldaliakat, akik továbbra is ragaszkodtak a kapitalista társadalom osztályalapú szemléletéhez, hovatovább afféle csodabogárnak tekintették. Ahogy az oxfordi Felipe Fernández-Armesto professzor megfogalmazta Millennium címen megjelent, számos nyelven bestsellerré vált “alternatív világtörténetének” epilógusában: “A keményvonalas baloldalnak két mentsége is van, amit tovább finomítgathat: először is leszögezi, hogy a 20. század végén szétesett államok és pártok nem voltak igaz kommunisták, csupán az »államkapitalizmus« vagy valamilyen más deviancia és eretnekség követői. Másodszor kifejti, hogy Marx történelmi sémájának nem adatott elegendő idő a megvalósuláshoz: az osztályharc tovább folytatódik, bár most éppen a viszonylagos nyugalom időszakát éli; a forradalmi robbanás azonban – még ha tétova léptekkel is – visszavonhatatlanul közeledik. A marxizmus, hasonlóan a legszilárdabb vallásokhoz, nem zavartatja magát a racionális érveléstől; követőinek konoksága a hitre emlékeztet, amely az egyházat azután is egyben tartotta, hogy Jézus eszkatologikus jóslatainak beteljesedése – amit apostolai még minden percben vártak – kitolódott a távoli jövőbe.”² Jelen írás ezeknek a “keményvonalasoknak” az elképzeléseit járja körül kialakulásuktól lényegében napjainkig. Célja azoknak a baloldali radikális mozgalmaknak a bemutatása és elemzése, amelyek a bolsevik orientációjú kommunista mozgalmaktól, valamint a Szovjetuniótól, a kommunista pártoktól függetlenül, illetve azokkal szemben állva alakultak ki és működtek. Természetesen a “baloldali radikalizmus” meglehetősen esetleges megfogalmazás – bizonyos értelemben még maga a bolsevizmus is annak tekinthető –, ám egy ilyen összetett jelenség megnevezésére nehéz frappáns terminológiát találni. (E mozgalmakat egyébként először Daniel Cohn-Bendit foglalta össze “tudományos igénnyel” ezen a néven 1968-ban.) Munkahipotézisként, kiindulási pontként mindenképpen felhasználható. Részletesebben a következő irányzatokat sorolnám ide:

• trockizmus (különösen a “IV. Internacionálé” megalapítása utáni trockista irányzatok);
• tanácskommunizmus (a húszas évek klasszikus tanácskommunizmusa, amelyet Anton Pannekoek, Otto Rühle, Hermann Gorter, Sylvia Pankhurst stb. neve fémjelez, valamint az ötvenes–hatvanas évek “második hulláma”, Paul Mattick, Cajo Brendel stb. korszaka);
• kollektivista anarchizmus;
• anarchista kommunizmus (“platformizmus” – Nyesztor Mahno, Pjotr Arsinov stb.; “anarcho-marxizmus” – Guy Aldred és köre; napjaink liberter kommunizmusáig);
• bordigizmus (a húszas–harmincas évek franciaországi szervezeteitől a hetvenes évek bordigista miliőjéig – Jacques Camatte Invariance-áig és napjaink neobordigista csoportjaiig);
• ouvrierizmus (Henry Simon, az ICO és az Echanges et Mouvement, a Collective Action Notes);
• tercermundista baloldaliság (a nyugati maoizmus, guevarizmus);³
• szituacionizmus (az ötvenes évektől napjaink “posztmodern kommunizmusáig”);
• anarcho-szindikalizmus (szovjet-orosz, francia, német, spanyol, amerikai – ipari unionizmus – és ex-szovjet változatai).

A fenti felsorolás esetleges, és korántsem teljes. A fókuszt némileg mégis szűkíti: egyrészt – sajnos – túlhangsúlyozott a nyugati (nyugat-európai és amerikai) térség, másrészt alapvetően a marxista vagy legalábbis marxizáló irányzatokra koncentrálok (ebből a szempontból a kollektivista anarchizmus kakukktojásnak látszik – története azonban többnyire párhuzamosan fut a többi baloldali radikális mozgalommal, másrészt gyakori a “szintézisre” való törekvés – éppen a jelentősebb történelmi csomópontokban). A fenti irányzatok még abban sem közösek, hogy “baloldalinak” tartják magukat: sokan értelmezték közülük úgy, hogy kívül állnak a jobb- és baloldaliság rendszerén, mivel a forradalmi cselekvés többé már nem a rendszeren belül, hanem csak avval szemben kereshet alternatívákat. Mindegyik egységes azonban abban, hogy a társadalmat osztályalapon szemléli, abban – különböző leosztásokban – osztályharcot lát. Az egyik pillér a baloldali kommunizmus: eszmerendszere nem az 1917–1923-as forradalmi hullám terméke. A marxizmuson belül mindig is léteztek olyan irányzatok, amelyek a parlamentarizmust elutasították, bírálták a szakszervezeti formákat, s antietatista módon fogták fel a proletárdiktatúrát. 1917–1918-ig ezek azonban jórészt teoretikus viták maradtak: egyrészt addig nem létezett a szó szoros értelmében vett kommunista mozgalom (vagyis nem volt mihez képest “baloldali kommunistának” lenni), másrészt – és ez a fontosabb – a baloldali kommunisták elsősorban a hatalomgyakorlás konkrét formáit, a forradalom gyakorlati megszervezését kritizálták. Taktikai-szervezeti ellentéteket emeltek általánosabb síkra, és ennek megfelelően a baloldali kommunizmus kulcskérdése a szovjet-orosz példához való kritikai hozzáállás lett. A baloldali kommunista irányzatok leginkább éppen ebben a kérdésben, illetve a hozzá kapcsolódó szervezeti konklúziókban különböznek egymástól, és sorolhatóak többé-kevésbé egységes típusokba. Más baloldali radikális áramlatoktól – főleg a kollektivista anarchizmus különféle változataitól – ugyanakkor a proletariátus diktatúrájának elfogadása, a centralizációs szervezeti törekvések, a federalizmus elutasítása különböztette meg őket.

Ennek megfelelően négy alaptípust állíthatunk fel, amelyek elsősorban Nyugat-Európára voltak jellemzőek, de mindegyik irányzat képviselőit megtalálhatjuk Szovjet-Oroszországban éppúgy, mint több kelet-európai országban, köztük Magyarországon is.⁴ Ez a négy, elnagyolt vonalakkal felvázolt típus is megmutatja, hogy mennyire nem beszélhetünk egységes “baloldali kommunizmusról”. (E tipologizálási kísérletbe nem veszem bele a bolsevik párton belül Szovjet-Oroszország első éveiben fellépő “baloldali kommunistákat” – Buharint, Pjatakovot, Preobra­zsenszkijt, Radeket, Oszinszkijt stb. –, akik a bolsevik politikai koordináta-rendszeren belül foglaltak el “baloldali” pozíciót, de a bolsevizmussal mint olyannal soha nem álltak szemben. Ugyanez vonatkozik a “baloldali ellenzékre” is. Trockij és követői is csak akkortól tartoznak érintőlegesen e kategóriába, amikor a trockizmus – a húszas évek legvégétől – önálló, nemzetközileg szerveződő politikai mozgalommá fejlődik. Persze mindezen mozgalmakon belül is voltak olyan személyek, akiket “baloldali kommunistának” nevezhetünk, de esetükben “baloldali kommunizmusról” mint világosan elkülöníthető – sőt akaratlagosan elkülönülő – mozgalomról nem beszélhetünk.)

A trockistákat nem elsősorban az jellemezte, hogy Lev Trockij – önmagában is folytonosan változó – tanait követték, hanem az, hogy a Szovjetunióval szemben a “kritikus támogatás” talajára helyezkedtek. “Baloldaliságuk” sokkal inkább volt egyfajta “ellenzékiség” a hivatalossá jegecesedett marxizmus–leninizmussal szemben, mintsem alapvető elvi egyet nem értés. Ez tetten érhető öndefinícióikban is: “bolsevik leninistákként”, “igazi leninistákként” stb. tekintettek önmagukra, és jóllehet, magukat gyakran “baloldaliaknak” definiálták, alapjában nem akartak mást, mint ami az “elfajult munkásállam” gyakorlati politikája volt. Ennek megfelelően a többi baloldali kommunista irányzattal csak eseti kapcsolataik voltak, azoktól lényegében – többnyire éppen Leninre hivatkozva – élesen elkülönültek. (Más kérdés, hogy a sztálinista terminológiában többnyire az összes baloldali kommunistát, de nemritkán még az anarchistákat is “trockistának” bélyegezték, ez azonban sokkal inkább volt szitokszó, mint politikai jellemzés, és lényegében annyit jelentett: ellenség.) A baloldali kommunizmust jellemző kritikai elemzést általában nem vették át; a forradalmi mozgalom aktuális kérdései a trockista csoportok számára mindig taktikai, a baloldali kommunisták számára stratégiai-elvi kérdésként jelentek meg. A trockizmus tulajdonképpen a leninizmus forradalmár-mozgalmár aspektusát hangsúlyozta, és egy, a gyakorlati következtetéseket ignoráló, ám ideológiailag következetes leninizmust képviselt – szemben a sztálinizmussal, amely a leninizmus gyakorlati következtetéseit vitte ad absurdum, és az ideológiát ezért néhány sematikus megállapítássá silányította. A trockizmus ellensúlyként szerepelt azon a politikai mérlegen, amelynek tengelyét a sztálinizmus képezte. Ebben az értelemben egyáltalán nem része a baloldali kommunizmusnak, még ha avval sok ponton érintkezik is. A trockizmus ugyanakkor sok baloldali kommunista számára az első lépcsőfok volt a hivatalos irányzattal való szakításhoz: logikus következménye volt ez a világ kommunista mozgalmában a húszas–harmincas évek fordulóján megjelenő ideológiai sematizmusnak és a kibontakozó politikai boszorkányüldözésnek. Trockij – a sztálini ikonográfia mitikussá növő főgonosza – afféle “csak azért is” személyiséggé magasztosult a sztálinizmussal szembeforduló kommunisták számára; ebben persze fáradhatatlan önreklámozó tevékenysége is szerepet játszott.

Az anarcho-kommunisták⁵ teljesen szembefordultak a leninizmussal és a Szovjetunióval. Elutasítottak mindennemű állami szervet, és az állam “elhalása” helyett annak azonnali eltörlését, forradalmi harcot követeltek. Ez lényegében a kollektivista anarchistákkal rokonította volna őket, ám az anarcho-kommunisták emellett többnyire a proletariátus diktatúráját is szükségesnek tartották, és ez az anarchisták számára elfogadhatatlan volt. Az anarcho-kommunisták szerint ezt a diktatúrát az önmagát megszervező proletárosztály gyakorolja majd (e szerveződés adekvát formájának többnyire a munkástanácsokat vagy a kommunákat tartották), amely kíméletlen diktatúrát gyakorol a burzsoáziával szemben, de adott esetben akár a mozgalmon belül jelentkező reformizmussal szemben is. Így elutasították a klasszikus anarchizmus univerzális szabadságképét, és sokkal kisebb hangsúlyt helyeztek az egyén szerepére, mint általában az anarchisták.⁶ Megtartották azonban viszolygásukat minden politikai szerveződéssel szemben: a forradalmat mindig a termelők önfelszabadításaként értékelték, és a gazdasági harc formáira, mindenekelőtt az általános sztrájkra és az abból-amellett kifejlődő fegyveres felkelésre helyezték a hangsúlyt. A célzott politikai merényleteket adott esetben elfogadhatónak, sőt szükségesnek tartották, ám ideológiájuknak ez csak periférikus része volt: az 1890-es évek híres anarchista merényleteiért magányos, individualista anarchisták, illetve ilyen elméleti alapon álló kis csoportosulások voltak inkább felelősek. Az anarcho-kommunizmus gyakran összefonódott a tanácskommunizmussal, különösen Németországban.

A tanácskommunizmus nem volt ab ovo bolsevikellenes. Szovjet-Oroszország fejlődése, a Komintern taktikázó politikája vezette el őket oda, hogy előbb azok gyakorlatát, majd a teljes lenini elméletet tagadni kezdjék. Az irányzat vezető ideológusai régi, közismert kommunisták voltak: Anton Pannekoek, Otto Rühle, Hermann Gorter⁷ . A baloldali kommunista irányzatok közül messze ez volt a legnagyobb hatású; pártjainak és szervezeteinek taglétszáma a húszas évek elején Németországban a százezer főt is megközelítette. Önmagában is több irányzatra oszlott, és széles, nemzetközi szervezeti bázisra épült. Szervezeteit az 1923-ban létrehozott Kommunista Munkásinternacionálé (Kommunistische Arbeiter-Internationale – KAI) igyekezett összefogni.⁸ Bomlásából (amely az 1920-as évek közepén–végén kezdődött) szinte a teljes baloldali radikális paletta újratermelődött: anarchista csoportok, szindikalisták csakúgy, mint terrorista áramlatok vagy éppen pártkommunisták. 1945 előtt egyértelműen a tanácskommunista miliő tekinthető a baloldali radikalizmus (de legalábbis a baloldali kommunizmusként definiálható szféra) centrális erejének.

Legkisebb nemzetközi erővel a bordigizmus rendelkezett. Ez az irányzat az ortodox leninista Amadeo Bordiga⁹ szellemi irányításával elsősorban a franciaországi olasz emigránsok között működött (többé-kevésbé egységes, letisztult mozgalomként csak a húszas évek legvégétől). A sztálinizmussal Lenint – pontosabban egy általa kreált, más módon idealizált Lenin-képet – állította szembe, ám Trockijt és a trockistákat is lényegében sztálinistának tartotta. Etatista, szigorúan szervezett mozgalomként működött, amely azonban élesen elutasított minden kompromisszumot a burzsoá állammal, elítélte a parlamentarizmust, a népfrontjellegű paktumokat, és tiszta proletárforradalmiságot kért számon a munkásosztályon. Fontosságát nem tömegereje adta – ilyennel sosem rendelkezett –, hanem azok a finoman dialektikus, részletes elemzések, amelyekkel a bordigista hagyományokat ápoló csoportok koruk munkásmozgalmának eseményeit értelmezték. Ezek az írások csak alaposan megkésve, az ötvenes-hatvanas évekre váltak szélesebb körben ismertté a “balos” mozgalmakban, és így – dacára autentikus forradalmi gyökereiknek – inkább csak az “újbaloldal” eszközkészletébe olvadtak be, alaposan felpezsdítve az érdeklődést a dialektika iránt, és átvéve a tanácskommunizmus központi szerepét a baloldali kommunista miliőben.

Nem tartozik szorosan a baloldali kommunizmushoz, ám világszerte, így Magyarországon is jelentős hatással működött a Világ Ipari Munkásai (Industrial Workers of the World – IWW) nevű amerikai szervezet. A – leginkább anarcho-szindikalistának tekinthető – csoport 1905-ben alakult meg az USA-ban, ahol harcos fellépésének és ugrásszerűen növekvő taglétszámának köszönhetően hamarosan kiérdemelte a munkaadók között az “első számú közellenség” címet. Az 1910-es években milliós sztrájkokat is vezényelt, ám a mi szempontunkból fontosabb volt internacionalizmusa. Az IWW tagságának jó részét első-második generációs bevándorlók tették ki. Újságjai számos nyelven (1912-től magyarul is) megjelentek, és a wobblie-k – így nevezték magukat a szervezet tagjai – igyekeztek szervezkedni az óhazában is. Európa több országában is alakultak IWW-csoportok, amelyek infrastruktúrájukat – nyomdák, helyiségek stb. – szívesen bocsátották az anarchisták, illetve a hozzájuk közel álló baloldali kommunisták rendelkezésére.¹⁰

A “baloldali kommunizmusként” meghatározható irányzatrendszer azonban természetesen nem fedi le teljes mértékben azt a jelenséget, amelyet “baloldali radikalizmusnak” tekinthetünk. Az alábbi kördiagram egy vázlatos sémát igyekszik felállítani, amely nyilván nem alkalmas az egyes irányzatok árnyaltabb ábrázolására, de talán segítségünkre lehet jelen munka témájának elnagyolt meghatározásában:

 

Az ábrán a középső kör jelöli a “baloldali radikalizmus” néven absztrahált eszme- és mozgalomrendszert. Látható, hogy mind az “anarchizmus”, mind pedig a “kommunizmus” részben kikerül ebből a kategóriából: a nem osztályalapú anarchistákat éppúgy nem sorolom ide, mint az etatista kommunistákat: a “baloldali radikalizmus” ugyanis sokkal inkább negációk, mintsem pozitív állítások halmazaként értelmezhető: többek között nem individualista (bár nem szükségképpen osztályalapú), és nem etatista (bár nem feltétlenül decentralista). A központi halmaz baloldalán, az “anarchizmus” és a “baloldali radikalizmus” külső metszetében a klasszikus, kollektivista, “forradalmi” anarchizmus csoportjai helyezkednek el: általában osztályalapú, mindenképpen antietatista mozgalmakról van itt szó. A másik oldalon azok a centralista elképzelések találhatóak, amelyek határozottan marxista gyökerűek, elutasítják az anarchizmus decentralizáló vagy federalista elképzeléseit, ugyanakkor államellenesek, és tagadnak mindenféle kapitalista hatalmi struktúrát (parlamentarizmus, hagyományos pártok, illetve szakszervezetek stb.). Ide tartoznak pl. a bordigisták, a tanácskommunisták pártszervező irányzatai vagy éppen egyes “renegát” trockista csoportok. A középső, centrális helyzetű metszetben azok a decentralizáló, marxista és anarchista elképzeléseket szintetizáló csoportosulások kaptak helyet, amelyek – éppen e szintézis igénye miatt – lényegében a legtipikusabb “baloldali radikális” szerveződéseknek tekinthetőek. Ezek képviselik tulajdonképpen mindazt a negációt és állítást, amelyekből összeállíthatjuk a “baloldali radikalizmus” (persze vázlatos és vitatható) ideáltípusát. Olyan szervezetek tartoznak ide, mint az angol anarcho-marxisták, a francia–orosz “platformisták”, az Otto Rühle vezette “Egységszervezet” vagy éppen a későbbi szituacionisták és mai utódaik. Végül az egyik nagy “baloldali” politikai áramlatba sem tartozó baloldali radikálisokhoz olyan outsider antikapitalista mozgalmak tartoznak, amelyek vagy csupán részleges problémákat vetnek fel a radikális változtatás igényével (anarcho-feministák, zöld anarchizmus, egyes földfoglaló mozgalmak, korunk neozapatistái stb.), vagy pedig tudatosan távolodtak el a “hagyományos” politizálás akár forradalmi kereteitől (“posztmodern kommunisták”, az antiglobalizációs mozgalmak egyes csoportjai stb.). A fenti besorolások közös gyengéje, hogy valójában nyilván egyik mozgalom sem fogadná el benne saját besorolását, kapcsolódásait… hiszen általában véve mindegyikük az egyetlen igaz út letéteményesének tekinti magát. A mi feladatunk azonban most nem valamiféle “igazság” keresése, csupán ezen “igazságok” ábrázolása.

 

Jelen munka egyik kulcsproblémája a bolsevizmus (majd a század során a világrendszerré dagadó “létező szocializmus”) és a baloldali radikalizmus viszonya. Kezdetben, körülbelül az 1920-as évek közepéig még felmerülhet a bolsevizmus és a baloldali radikalizmus bizonyos mértékű érintkezése is; később már a konfrontáció és az elemzés válik hangsúlyossá. A Szovjetunió eltűntével komoly forrásanyag vált hirtelen kutathatóvá (különösen a megfelelő anyagi bázissal rendelkező nyugati kutatók számára), ugyanakkor a felkapott témára rátaláló történészek egy része nemigen látszik zavartatni magát a tényektől, és ragaszkodik az átpolitizált értelmezésekhez. Azonban a témával foglalkozó szinte minden szakember – pro vagy kontra álljanak is vizsgálatuk tárgyához – egy dologban egyetérteni látszik: általánosan “kommunizmusként” definiálják a volt Szovjetunió és a szocialista országok (önmagukban is komoly eltéréseket mutató) politikai és gazdasági berendezkedését. Történetileg ez a kommunizmus úgy jelenik meg számukra, mint a bolsevik irányzatból kinövő mozgalom – egy egyedi politikai jelenség, amely képes volt a világ jelentős részén ontologikus érvényre jutni. Ezen “bolsevikológia” horizontján csupán az ötvenes évek derekától (ebben jelentős hatása van az 1956-os magyarországi és lengyel eseményeknek, de mindenekelőtt a szovjet desztalinizációnak) jelenik meg egy olyan “reformkommunista” irányzat, amely a klasszikus kapitalista piacgazdaság és a piaci demokrácia, illetve a posztsztálinista állami berendezkedés és tervgazdálkodás között igyekezett lefektetni a konvergencia pilléreit, hogy azokra hidat verve jusson el az “emberarcú szocializmusba” – egy tervezett piacgazdaságba, amely ötvözné a polgári jogokat, az állami tulajdont és a paternalista szociális berendezkedést.

A “kommunizmusról” szóló politikai diskurzusokon túl azonban a komolyabb kutatók tisztában voltak vele, hogy maga a démonizált vagy éppen szentként tisztelt fogalom nem alkalmas a Szovjetunióban és a “szocialista” országokban uralkodott (vagy még ma is domináns szerepet játszó) gazdasági-társadalmi-politikai berendezkedés leírására. Maguk a vizsgált rendszerek sem így határozták meg önmagukat, hiszen a kommunizmust csupán valamiféle végcélnak tekintették (és “tudományos” alapossággal a hozzá vezető út fejlődési szakaszait is előre lefektették). Bárki, aki kicsit is elmélyedt Marx műveiben – és ilyenek nem kizárólag a “baloldalon” akadtak –, tisztában lehetett vele, hogy a kommunizmus eredeti elméletének nem sok köze van a megvalósult rendszerekhez. A “szocializmus” – amelynek jelentése a 19. század végéig nem különült el igazán a “kommunizmustól” – éppen a bolsevik forradalom győzelme után, a szociáldemokráciával való szakítást követően alkalmas terminusnak tűnt: az új rendszer ideológusai valamiféle átmeneti formának tekintették, és formáját a “munkásság, a parasztság és a szövetséges értelmiség” paradox “demokratikus diktatúrájában” határozták meg. Kiindulópontként tehát a “szocializmus” megfelelőnek látszott; a probléma azonban 1918 után újra jelentkezett: az etatizmus és az autentikus – ha van ilyen – szocializmus konfrontációja nyilvánvalóvá vált. Az 1920-as évek elején pedig egyre több olyan, magát kommunistának vagy éppen anarchistának valló forradalmár akadt mind Szovjet-Oroszországban, mind pedig a világ más részein, aki legalábbis kétségbe vonta az oroszországi kapitalizmus eltörlését.

A “mainstream” kommunizmus “jobboldali revízióival” (tulajdonképpen az eredeti szociáldemokrata program egyfajta felújításával), valamint később az ortodox neo- és posztsztálinista pártokkal és szervezetekkel szemben egyaránt fellépő szélsőbaloldali erők többnyire marginálisak maradtak, és – leginkább az 1968-as baloldali reneszánszot követően – az uralkodó ideológia (valamint nemegyszer saját gyakorlatuk) könnyűszerrel besorolhatta őket az extremitások és a politikai terrorizmus kereteibe. Léteztek, mint láttuk, “baloldali” kommunista erők már a bolsevizmus kialakulásának időszakában is, ám az ő – elhallgatott és félreértelmezett – gyakorlatuk és elméleti tevékenységük a “győztesek” árnyékában mindinkább a margóra szorult. Pedig ezek a gondolatok a maguk korában igenis történelemformáló erővel hatottak, sőt bizonyos szempontból máig is ható erővel. Anélkül, hogy a “mi lett volna, ha…” típusú fantáziálgatásokba kezdenénk (a történelem bebizonyította, hogy a baloldali kommunizmus nem jelentett gyakorlati alternatívát), fontos látnunk, hogy a kommunizmuson belül voltak olyan irányzatok, amelyek a bolsevikokkal szemben teljesen más elképzeléseket vallottak osztályról, pártról, önkormányzatról, forradalomról és – végső soron – magáról a kommunizmusról is. Jelenlétük egyrészt hatott arra, hogy mivé is fejlődött a bolsevizmus (amelynek mindig komoly ideológiai harcokat kellett vívni “balos” ellenfeleivel), másrészt mai közgondolkodásunk, kultúránk, politikaképünk sokat örökölt attól az 1968-ban kicsúcsosodó ideológiai forrongástól, amely gyökereit részben éppen ezekben a – nálunk jórészt ismeretlen – irányzatokban találta meg: elég, ha olyan egymástól látszólag távol eső dolgokra gondolunk, mint a punkmozgalom, a társadalmi önigazgatás, az antiglobalizációs mozgalmak vagy akár a bázisdemokratikus civil szféra.

Valójában “kommunizmusról” beszélni egy szinten már lehetetlen: maga a szó absztrakcióvá vált, felemésztették, jelentését kiüresítették és esetlegessé tették a hozzá kapcsolódó politikai hányattatások; a kommunizmus helyett kommunizmusok voltak és vannak, amelyek többnyire kompetitív és nem komplementer viszonyban állnak egymással. Vannak különféle, a kommunizmusról szóló narratívák és értelmezések, amelyek viszont az üdvtörténet és az összeesküvés-elmélet kettősségében mozogva valójában kiegészítik egymást.¹¹ A “kommunizmus” lényege a negáció: ab ovo a kapitalista, ill. osztálytársadalmi viszonyok negációja, mozgalomtörténetileg viszont az összes többi “kommunista” mozgalom kommunistaságának totális tagadása, létjogosultságuk megkérdőjelezése – ha mód adódik rá (és, mint tudjuk, gyakorta adódott), gyakorlati szinten is. A bolsevik vezetés és személyesen Lenin 1917-es etatista “pálfordulása”¹² már arra engedett következtetni, hogy a vezetésük alatt esetleg valóban kialakuló “szocializmus” egyik központi kategóriája éppen az állam lesz, amely sem öngyilkosságot elkövetni, sem pedig “elhalni” nem fog, sőt alaposan megerősödik. Ezzel párhuzamosan a hatalom centrumába kerülő bolsevikok hozzákezdtek a “kommunizmus” intézményesítéséhez és egyben kisajátításához (ez sokkal inkább egyazon folyamat két aspektusaként, mintsem elkülönült politikai szándékokként jelentkezett); 1918-ban leszámoltak az addig szövetséges baloldali eszerekkel, akiknek 1917-es programjuk nem egy elemét köszönhették. Magukba olvasztották a (csekély tömegerejű) nem bolsevik kommunista pártokat, majd 1920-ban – a Baloldaliság: a kommunizmus gyermekbetegsége megjelenésével – nemzetközi méretekben is támadást indítottak a “baloldali kommunizmus” állásai ellen; erre ekkor már lehetőséget adott, hogy az oroszországi bolsevizmus váratlan és vitathatatlan, világpolitikai jelentőségű sikereinek fényében a legfőbb viszonyulási ponttá vált a különféle kommunista (és egy ideig számos más baloldali) csoportosulások számára. Ezzel párhuzamosan haladt a korábban erős oroszországi és a nemzetközi összehasonlításban is páratlanul virulens ukrajnai anarchista mozgalom felszámolása.¹³ Minderre pedig a kronstadti felkelés leverése tette fel a koronát, amelyet a NEP meghirdetése és a bolsevik párt első komoly belső meghasonlása követett. A “kommunizmus felépítése” – bármi légyen is az – látható fordulatot vett, és az autentikus “szovjetdemokráciát” követelő tömegek számára a Vörös Hadsereg ágyúi adtak csattanós választ. Az oroszországi eseményeket egyre több kétellyel figyelő radikális baloldaliak – jóval a kronstadti lázadás leverésében kulcsszerepet játszó Trockij előtt – úgy látták, hogy megvan a veszélye a forradalom thermidoriánus fordulatának. Nem egy régi bolsevik is hasonlóan vélekedett.

Maga a bolsevizmus eredetileg csupán egy volt a kommunizmus számtalan irányzata közül.¹⁴ A legelső, magukat kommunistának nevező csoportok már a huszadik század legelején megalakultak Dél-Amerika több országában – ám ezeket kollektivista anarchisták (elsősorban kropotkinisták) alapították. A bolsevizmus – amely szintén egy, a szociáldemokrácián belüli szakítás terméke volt – maga is számtalan szakításon ment keresztül 1917-ig, és sok új elemet magába olvasztott, elsősorban persze 1917-ben és közvetlenül azután. Sokáig egyáltalán nem volt egyértelmű a bolsevizmus és a “baloldali kommunizmus” vagy éppen az anarchista kommunizmus alapvető különbsége. Sőt amikor Lenin Állam és forradalom című írása 1919-ben először megjelent Nyugat-Európában, a különféle baloldali radikális csoportosulások – amelyek ellen Lenin nem sokkal utóbb elkeseredett ideológiai támadást indított – szinte egyöntetű lelkesedéssel fogadták. Nem volt ebben semmi meglepő: ugyanezt az írást az ortodox szociáldemokraták az “anarchizmus és a blanquizmus keverékének”, “bakunyinizmusnak” nevezték – ugyanakkor maguk az anarchisták és az anarcho-szindikalisták érdeklődéssel és szimpátiával fogadták Lenin új irányvonalát. Az első angol nyelvű kiadást az antiparlamentarista-kommunista Guy Aldred Worker című lapja hasábjain olyan munkaként üdvözölte, amely egységbe kovácsolja Marx és Bakunyin legfontosabb gondolatait, sőt egy másik írásában egyenesen azt bizonygatta, hogy “…senki sem lehet valóban anarchista anélkül, hogy bolsevikká válna… és senki sem lehet igazán bolsevik, ha nem áll egyben az anarchizmus talaján is”. Aldred tehát ekkor (a második írás 1920 elején jelent meg a The Spur hasábjain) még a bolsevizmust egyszerűen a kommunizmussal azonosította – hiszen egész életében az anarchizmus és a kommunizmus azonosságát hirdette. Az Állam és forradalom elolvasásakor úgy látta, hogy végre akadt egy marxista ideológus, aki felelevenítette az eredeti államellenes koncepciót, és a kommunizmus etatista kitérői után visszakanyarodik abba az irányba, amelyet Angliában Joseph Lane már a XIX. század hetvenes éveiben kijelölt.¹⁵ A könyvet a tanácskommunista Herman Gorter fordította hollandra, és olyan híres – nemsokára a lenini pellengérre kerülő – radikálisok is jó véleménnyel voltak róla, mint Anton Pannekoek, Karl Korsch vagy az anarchista Pjotr Arsinov, a mahnovscsina intellektuális alvezére.¹⁶ Hiszen a bolsevizmus központi szerepe vitathatatlan: oroszországi győzelmével a világ minden rendű és rangú kommunistái számára egyfajta konvergenciós ponttá vált, a világméretű forradalmi mozgalom vezető erejévé. 1918-at követően a kommunista mozgalom fő dilemmái azonban egyre inkább így fogalmazódtak meg: érvényes lehet-e az orosz modell a világ más országai számára is? Egyenlő-e a világméretű kommunista mozgalom a bolsevizmus elterjesztésével? Végső soron pedig: kommunizmusnak (illetve szocializmusnak) tekinthető-e a bolsevizmus (következésképpen – persze ez újabb vita tárgya – a sztálinizmus), gyakorlati és/vagy elméleti síkon? Amennyiben igen, akkor milyen szocializmusról beszélhetünk? Ha mégsem, akkor leírható-e a szovjet rendszer a klasszikus kapitalizmus fogalmaival? Ennek a kérdésnek igen szétágazó irodalma van. A szovjet államot először vélhetőleg Karl Korsch és a német–holland tanácskommunisták (mindenekelőtt Herman Gorter) tekintették lényegében kapitalista (radikális szociáldemokrata) formációnak az 1920-as évek közepén. Az “államszocializmus” kontra “államkapitalizmus” viták során mindkét álláspont védelmezői komoly érveket sorakoztattak fel véleményük alátámasztására. Születtek köztes megoldások is: Samir Amin például a semleges “szovjet termelési mód” fogalmát használja. Mészáros István úgy érvelt, hogy “…a Szovjetunió nem volt sem kapitalista, sem államkapitalista. De a szovjet rendszert jelentős mértékben a tőke hatalma irányította: a munkamegosztás érintetlen maradt, megőrződött a tőke hierarchikus parancsrendszere is, amelynek működési módja a felhalmozásra épül”¹⁷ . Igen szellemes a romániai politológus, Ana Bazac terminológiája, aki a sztálinizmust “a kapitalizmus izotópjának” nevezi.¹⁸ De vajon tényleg csupán a körül folyt és folyik a vita, hogy miként írható le a “létező szocializmus”?

Az etatizmus és a szocializmus, tulajdonképpen a statikus állam és a dinamikus forradalom ellentmondásos viszonyára elvi szinten sokan rámutattak. Az anarchizmus tradícióinak jó része éppen erre épül. Amíg – tulajdonképpen 1917-ig – mindez csupán teoretikus viták formájában fogalmazódott meg, nem is okozott különösebb problémákat. Az oroszországi forradalom győzelme azonban egészen más megvilágításba helyezte a kérdést: a forradalom proletár jellegét (vagyis forradalmiságának feltételezett biztosítékát) hosszú ideig szinte senki sem kérdőjelezte meg, bár természetesen azért akadt néhány kivétel is. A “Munkásigazság” (Rabocsaja Pravda) nevű oroszországi illegális csoport 1923-ban már odáig jutott, hogy magának az 1917-es forradalomnak proletár voltát is vitatta. Véleményük szerint Oroszországban az “államkapitalizmus” jutott hatalomra, és az átmeneti – a hadiállapot diktálta – szükségintézkedések (hadikommunizmus) után az államkapitalista forma védelmezői, Leninnel az élen elérkezettnek látták az időt a magánkapitalizmus újraélesztésére is (NEP)¹⁹ . Ebben az értelemben 1917-et a kifejlődő orosz burzsoázia progresszivista szárnyának forradalmaként szemlélték, amelyet a proletariátus vívott ugyan meg, ám a hatalom egy értelmiségi-technokrata irányító réteg kezébe került. A Munkásigazság a feladatot egy új, szigorúan proletár kommunista párt megalapításában jelölte meg. Hasonlóan vélekedett a kalandos sorsú Gavril Mjasznyikov is, ám ő a német tanácskommunistákhoz és az amerikai IWW-hoz hasonlóan megoldást inkább az osztályharcos üzemi szervezetekben kereste.

Az “államkapitalizmusról” szóló tézis a Szovjetunión kívül első ízben mégis csupán 1926–1927 táján fogalmazódott meg, mikor Karl Korsch Németország Kommunista Pártját (KPD) elhagyva megalapította saját csoportját (Entschiedene Linke), és “új Zimmerwald” összehívására szólította fel a különféle országokban működő baloldali ellenzéki csoportosulásokat (a német–holland tanácskommunistákat, az olasz és francia bordigistákat, sőt Trockij külföldi híveit is). Időközben az elzárt szovjet politikai izolátorokban, a forradalmi viták e különös, kényszerű rezervátumaiban is újra meg újra megfogalmazódtak hasonló állásfoglalások. Vlagyimir Szmirnov, az egykori demokratikus centralista, aki a verknyeuralszki táborban csatlakozott Gavril Mjasznyikov követőihez, így fogalmazott: “Sohasem volt sem proletárforradalom, sem proletárdiktatúra Oroszországban. Egyszerűen egy »népi forradalom” volt lentről, és egy diktatúra felülről. Lenin sohasem volt a proletariátus ideológusa. Az elejétől a végéig az értelmiség ideológusa volt.”²⁰ Szmirnov nyomán Ante Ciliga, a veterán horvát kommunista is arra a következtetésre jutott, hogy a Szovjetunióban egy új társadalmi forma, az államkapitalizmus alakult ki, amely rokonságot mutat – bár nem azonos – a kemáli Törökország vagy éppen a fasiszta Olaszország, a náci Németország és a hooveri–roosevelti Egyesült Államok berendezkedésével. Ciliga nem a mindennapok vagy a politikai szándékok és megoldások szintjén vont párhuzamot ezek között az országok között, hanem azt igyekezett bebizonyítani, hogy strukturálisan azonos utat követnek. Nem az állami terror fokozását vagy a népirtást, a centralizált irányítást, netán a személyi kultuszt tette meg a legfontosabb közös nevezőnek; számára sokkal fontosabb volt a tulajdon, a tőke és az állam viszonyának átalakulása, amelyben – véleménye szerint – az egyedi tőkést mindinkább az állam vagy a kvázi-állami monopólium váltja fel. Nem a tőkések vagy az állam irányítják a gazdaságot, hanem maga a tőkeviszony kényszeríti ki a gazdasági és a politikai hatalom újfajta, centralista szimbiózisát. Az államkapitalista rendszert a monopolkapitalizmus továbbfejlődéséből és az erőltetett modernizálás szükségességéből vezette le – és csupán reménykedett abban, hogy ez lesz a kapitalizmus utolsó fázisa. Hogy pusztító lesz, abban egy percig sem kételkedett.²¹

Felesleges lenne elöljáróban tovább sorolni a különféle baloldali radikális irányzatok prominens ideológusainak Szovjetunió-képét, hiszen ezekkel később részletesen foglalkozunk majd. Ebben a változatos és szerteágazó miliőben alapvetően mindenki (a baloldali radikalizmushoz csupán esetileg és felszínesen kötődő trockista-trockistoid csoportosulások kivételével) egyetértett abban, hogy a “Munkások Nagy Hazájában” nem a szocializmus egy válfaja, még csak nem is a liebknechti–bebeli szociáldemokrata “népállam”, hanem egy sajátos, az orosz viszonyokra és a két alapvető osztály közötti nemzetközi erőviszonyokra reagáló kapitalista rendszer: az államkapitalizmus épül. Ezt a rendszert hovatovább a kapitalizmus afféle “utolsó mentsvárának” tekintették. Az erről folyó vitáknak azután az 1929–1933-as világválság új lendületet adott.

Magának a válságnak a különféle ihletésű és irányultságú magyarázatai olyan mértékben eltérnek egymástól, mintha nem is egyazon jelenség elemzéseiről lenne szó. Végeredményben mégis két alaptípusra vezethetjük vissza a válság okainak – és távlati hatásainak – értelmezését: az egyik, durván “kapitalistának” nevezhető irányzat a válságot a legkülönfélébb hibák és működési diszfunkcionalitások eredőjeként szemléli, és viszonyítási alapként valamiféle ideálisnak feltételezett piacgazdasági mechanizmust tételez. Az ebből kiinduló szakemberek valamennyien egyetértenek abban, hogy a válság ténye önmagában nem feltétlenül a tőkés termelés immanens ellentmondásaiból ered; bár a válság nem rendszeridegen, de mindenképpen időleges, és nem kérdőjelezi meg a kapitalizmus alapstruktúráinak működését. Az ekképpen gondolkodó tudósok számára tehát a válságok – és nem csupán az 1929-ben kezdődő nagy gazdasági világválság, hanem általában véve a kapitalista válságok – meghaladhatóak, bár az erre javasolt intézkedésekben természetesen nincs közöttük egyetértés.

A másik, elnagyoltan “kommunistának” nevezhető irányzat képviselői ezzel szemben úgy vélték, hogy a válságok a kapitalizmus elkerülhetetlen velejárói, és bár adott esetben enyhíthetőek és – tünetileg – kezelhetőek is, végeredményben a tőkés termelési mód elkerülhetetlen felbomlásának és pusztulásának okozói és előhírnökei. A válság mint olyan tehát nem haladható meg másként, csupán a kapitalizmuson túlmutató, azt teljes mértékben elvető termelési módok útján. E termelési módok leírása tekintetében közöttük is késhegyre menő viták folytak (és tulajdonképpen folynak mind a mai napig).

Az 1929-ben kirobbanó nagy gazdasági világválság mindazonáltal nem csupán méreteiben, de minőségileg is különbözött minden korábbi recessziótól – sőt éppen nemzetközi kiterjedtsége és mélysége okán, vagy­is addig példátlan méretei miatt vált jellemzően mássá. Az események sok korabeli szemlélő számára inkább a “kommunista” elemzések és előrejelzések igazát látszottak bizonyítani. A válságra és a válság kezelésére születő magyarázatok és elképzelések azonban mindkét oldalon jelentősen átpolitizálódtak, és a közgazdaságtudomány frontjain már-már az 1945 utáni bipoláris világrendet előrevetítő csatára sorakoztak a rendszer védelmezői és azok, akik a lerombolására, egy új gazdasági világrend kialakítására törekedtek.

Ez a kép azonban csalóka. Míg a polgári társadalom oldalán álló közgazdászok legalább egy dologban egyetértve azt vallották, hogy mindenképpen kívánatos lenne a kapitalista szisztéma fenntartása (bár voltak olyanok is, köztük maga Keynes, akik hosszabb távon ezt nem tartották lehetségesnek), addig paradox módon az ideológiailag sokkal egységesebbnek és fegyelmezettebbnek tűnő kommunisták képtelennek mutatkoztak bármiféle minimális közös nevezőre jutni. A szovjet közgazdászok (ideértve a Komintern irányvonalát elfogadó más országbeli kollégáikat is) többnyire kénytelenek voltak azzal megelégedni, hogy gondosan gyűjtötték és elemezték (nemritkán meg is hamisították, vagy legalábbis áthangszerelték) a tőkés világgazdaság adatait, majd azokat a marxi válságelmélet primitív sztálini torzításának lózungjaival öntötték nyakon. Eredeti elméletalkotásra nemigen törekedhettek – ha másért nem, egzisztenciális okokból meggondolandó volt számukra bármiféle önálló gondolat kifejtése, amennyiben nem akartak Pjatakov, Preobrazsenszkij vagy éppen Kondratyev sorsára jutni. A válság hatása a szovjet gazdaságra pedig olyan tabutéma volt, amely tulajdonképpen mind a mai napig nincs megnyugtatóan feldolgozva. Ugyanakkor a nagy válság magyarázataiban ma sem kerülhetjük meg a “kommunista” oldal szellemi hozadékát – ugyan a marxista közgazdászok egyfelől gúzsba kötve voltak kénytelenek táncolni, másfelől viszont nem torzította el szemléletüket a kapitalista termelési mód örökkévalóságának az ábrándja. És persze nem egy olyan marxista közgazdász is dolgozott ezeken a kérdéseken (persze főként a Szovjetunión kívül), akik éppúgy szemben álltak a sztálinista állam- és gazdasági rend elképzeléseivel, mint kapitalista kollegáik – csak éppen a másik oldalról. Ők fő feladatuknak többnyire éppen a szovjet rendszer vizsgálatát tartották, amelyet továbbra is (sőt egyre inkább) meglehetősen egységesen a kapitalizmus utolsó fázisának (államkapitalizmus) tekintettek.

 

Varga a nagy válságot többféle tényező együttes hatásaként szemlélte. Különlegességét éppen abban látta, hogy a kapitalizmus addigi önszabályozó korrekciós mechanizmusai az általános válság hatására működésképtelenné váltak, és a különféle partikuláris recessziók egymást felerősítve lényegében visszájára fordították a válság meghaladására tett lépéseket is. A marxi általános válságmodellhez képest Varga több eltérést is észrevett:

1. A monopolkapitalizmus korában a tőkés termelés immár teljes mértékben áthatotta a mezőgazdaságot is; így az agrárium esetleges kedvező helyzete többé nem képes enyhíteni az ipari-kereskedelmi válságot (még kevésbé a pénzügyi összeomlást). A mezőgazdaság tőkés integrációja egyrészt a kapitalizmus fejlődésének szükségszerű velejárója, másrészt pedig további fejlődésének akadálya is.
2. A Marx által absztrahált “világpiac” immár modellként sem használható: a nemzetgazdaságok közti egyre erősödő verseny a nemzetközi kereskedelem és a nemzetközi hitelrendszer ellehetetlenülését hozta magával.
3. A szabad versenyes kapitalizmus átadta helyét a monopolkapitalizmusnak, amelyben többé nem érvényesülhetnek a túltermelést szabályozó olyan immanens mechanizmusok, mint az árak csökkenése, mivel a monopóliumok erőpozícióból természetellenesen igyekeznek gátat vetni a gazdaság általuk ellenőrzött szektoraiban a profitráta csökkenésének, ám ezáltal éppen az átlagprofitráta zuhanását érik el. Ugyanakkor a monopóliumok ellehetetlenítik a kapitalista rendszer minden más rétegét (a kisebb vállalkozásokat csakúgy, mint a termelő osztályokat: a proletariátust és az agrártermelőket), ezáltal viszont szűkítik saját piacaikat.
4. Míg Marx válságelméletét az intenzív és extenzív növekedés állapotában lévő kapitalizmus feltételei között dolgozta ki, addig Varga azt tételezte, hogy az 1929-ben kezdődő recesszió már eleve a kapitalizmus – a fentebbi pontokban kifejtett – általános válságának alapjáról indult ki. Ez a gazdasági összeroppanás ráadásul politikai bizonytalansággal párosult, hiszen a Szovjetunió léte és a forradalmi mozgalmak világszerte bizonytalanságot keltettek, és óvatosabbá tették a befektetőket.

 

Varga úgy vélte, hogy a válság adott esetben elodázható, de minden intézkedés egyben olyan mellékhatásokat okoz, amelyek előrevetítik az új, még súlyosabb válságot. A kapitalizmus saját törvényei és belső ellentmondásai miatt képtelen elkerülni az egyre súlyosabb recessziókat, a válságok egyre mélyebbek és hosszabbak lesznek, míg a fellendülés időszakai mind kurtábbak és gyengébbek: a gazdasági hullámok szinuszgörbéje egyre laposabbá válik, hogy végül olyan permanens válságba torkolljon, amit a kapitalizmus végül nem lesz képes kiheverni.²²

Mindez eddig nem sokban különbözik a szovjet közgazdászok általános értékeléseitől. Figyelemre méltó, hogy előrejelzései rövidebb távon beigazolódtak, hosszabb távon azonban a már-már meghaladni vélt kapitalizmus még olyan nem sejtett erőforrásokkal rendelkezett, amelyekre Varga és kollégái nem számíthattak, vagy ha számítottak is, nem írhatták le. A kulcskérdés az újabb világháború volt – amit hátborzongató módon szinte minden elemző biztosra vett –, és az azt követő bipoláris világrend. Varga a válság esetleges meghaladásának lehetőségeiről írva sok mindent megsejtett ebből. Természetesen ő maga nem elemezhette a szovjet gazdaság változásait a kapitalista termelési mód relációjában, ám ő is eljutott az “államkapitalizmus” gondolatáig: a válság hatására rohamosan növekszik az állami költségvetés szerepe, az állam a nemzeti jövedelem mind nagyobb része felett rendelkezik, saját hatáskörébe vonja a külkereskedelmet, a hitelrendszert, a munkaerő elosztását, rögzített árakat vezet be, és egyre jelentősebb szerepet szán a nem piaci jellegű mechanizmusoknak. “Az állami beavatkozás itt felsorolt és más hasonló formái azt eredményezik – summázta Varga –, hogy minden egyes vállalat profitja, sőt az egyes üzletekből adódó haszon is az egyre gyarapodó állami intézkedésektől függ. Általában minden állami intézkedés a monopoltőkének kedvez: egyes esetekben azonban igen sok függ a bürokráciától, amely az összes törvényt és rendeletet »értelmezi« és végrehajtja, s a bürokrácia állandóan növekszik.”²³

Persze Varga a fentieket az Egyesült Államokról, illetve a fasiszta országokról írta, de nehéz elhinni, hogy ne vette volna észre: mindez ráillik a szovjet gazdaság fejlődésére is. Nem csupán arról van szó, hogy a szovjet gazdaság állami irányítás alatt állt (ez a piaci viszonyokat inkább csak végtelenül eltorzította, de felszámolni sohasem volt képes), hanem sokkal inkább arról, hogy a szovjet nemzetgazdaság tulajdonképpen már a világválságot megelőzően is olyan mechanizmusokat alkalmazott, mint a válság hatására a kapitalista országok. A Szovjetunió többé-kevésbé masszív elszigeteltsége az adott körülmények között hirtelen jótékony protekcionizmusként kezdett működni, a gigantikus, lényegében azonban improduktív beruházások jóval megelőzték az amerikai New Dealt, az állami reguláció (és az állami terror) elképesztő mértékben képes volt leszorítani a munkaerő költségeit… Mindez némileg megmagyarázza, hogy miként volt képes (ha képes volt) a szovjet gazdaság jórészt elkerülni a válság begyűrűzését. Ám ezeknek az intézkedéseknek nem sok közük volt az eredeti kommunista elképzelésekhez; erre építette kritikáját a Kominterntől független baloldali kommunizmus és annak legfőbb teoretikusa, Pannekoek, aki merőben új értelmezést adott az “államkapitalizmus” tételének.

Mint már említettük, a baloldali kommunisták lényegében úgy látták, hogy a szovjet rendszer mind gazdasági, mind politikai szempontból tulajdonképpen kapitalista rendszer: a monopolkapitalizmus utáni lépcsőfok, amelyben a termelőeszközök immár nem az egyes kapitalisták, de még csak nem is a kapitalista szövetségek kezében vannak, hanem az önmagát kizárólagos államhatalommá szervező teljes kapitalista osztály kezébe kerültek. Ez az osztály tulajdonképpen nem “új” a szónak abban az értelmében, hogy funkciói – a bérmunka rendszerének, tulajdonképpen a tőkés termelés logikájának fenntartása – megegyeznek a “klasszikus” kapitalista burzsoázia szerepével.²⁴ A baloldali kommunizmus talán legradikálisabb militánsa, Otto Rühle kilenc pontban gyűjtötte össze a Szovjetunióval szembeni baloldali kommunista érveket:

1. "A bolsevizmus egy nemzeti doktrína. Eredetileg és alapjában egy nemzeti probléma megoldására jött létre, és később fejlesztették nemzetközi szintű teóriává és gyakorlattá, általános doktrínává. Nacionalista jellemzői az elnyomott népek függetlenségi küzdelmeinek támogatásában is megnyilvánulnak.
2. A bolsevizmus tekintélyelven alapuló rendszer. Számukra a társadalmi piramis csúcsa a legfontosabb és a meghatározó tényező. A hatalom a mindenható egyén kezében van. A vezető kultuszában a legtökéletesebben megvalósul a burzsoá egyéniség ideálja.
3. A bolsevizmusra végletesen centralizált szerveződési forma a jellemző. A központi bizottság a felelős minden kezdeményezésért, vezetőségért, irányításért és parancsért. A burzsoá államhoz hasonlóan a szervezet vezetői a burzsoázia szerepét játsszák; a munkásoknak egyetlen szerepük az engedelmesség.
4. A bolsevizmusra a katonai hatalom politikája a jellemző. Élénken érdeklődik a politikai hatalom iránt, amely számára teljességgel megegyezik a hagyományos burzsoá értelemben vett politikai formákkal. Magában a szervezetben sincs helye a tagok önirányításának. A hadsereg felépítése szolgáltatta a legfontosabb mintát a párt struktúrájához.
5. A bolsevizmus egyenlő a diktatúrával. Brutális erővel és terrorista módszerekkel arra törekszik, hogy elnyomja a nem bolsevik véleményeket és intézményeket. A “proletariátus diktatúrája” valójában a bürokrácia vagy egyetlen személy diktatúrája.
6. A bolsevizmus mechanikus módszereket alkalmaz. Automatikus koordinációra törekszik, a technikailag biztosított alkalmazkodásra és egy olyan társadalmi rendre, amelyben a leghatásosabb totalitárius rendszer működik. A központilag “megtervezett” gazdaság szándékosan összekeveri a technikai-szervezési problémákat a társadalmi-gazdasági kérdésekkel.
7. A bolsevizmus társadalmi felépítése teljességgel burzsoá alapokon áll. Nem törölték el a bérmunka rendszerét, és elutasítják, hogy a proletariátus önmaga döntsön a munka termékéről. Alapvetően a burzsoá társadalmi rend osztálykeretei között marad. Ily módon fenntartják a kapitalizmust.
8. A bolsevizmus csak a polgári forradalom keretein belül forradalmi tényező. Képtelen megvalósítania a szovjetrendszert, ezért alapvetően alkalmatlan a társadalom és a gazdaság burzsoá struktúráinak megváltoztatására. Nem a szocializmust, hanem az államkapitalizmust hozta létre.
9. A bolsevizmus végül is nem a szocialista társadalom felé vezető híd. A szovjet rendszer nélkül, az emberek és a dolgok teljes és radikális forradalmasítása nélkül képtelen teljesíteni azt az alapvető szocialista követelést, hogy véget vessen a kapitalista elidegenedésnek. A burzsoá társadalom utolsó lépcsőfokát képviseli, és nem az új társadalom irányába tett első lépést.”²⁵

 

Alapvetően ebben a logikában mozgott Pannekoek válságértelmezése is. Az imperializmus korszakát lezárultnak látta: a tőkés termelés fehér foltjai lényegében eltűntek, a harc immár nem az újabb piacokért, hanem a piacok horizontális és vertikális újrafelosztásáért folyik. Vargától eltérően Pannekoek nem a nemzetgazdaságokat tekintette fő aktornak, hanem a haldokló “klasszikus” kapitalizmus és az újonnan kialakuló államkapitalizmus közti küzdelmet. Számára, a baloldali kommunista számára a nagy válság paradox módon nem a kapitalizmus haláltusáját jelentette, mint azt a bolsevik orientációjú közgazdászok és ideológusok hangoztatták, hanem csupán egy új kapitalista termelési mód kialakulásának szülési fájdalmait. Pannekoek már 1913 elején vitába szállt Rosa Luxemburgnak A tőkefelhalmozásban kifejtett “dekadencia”-elméletével, majd 1929-ben Henry Grossman elképzeléseivel.²⁶ Luxemburg úgy látta, hogy a tőkés rendszer beprogramozott bukását a piacok, Grossmann szerint pedig a profit hiánya okozza majd. Pannekoek ellenben úgy vélte, mindketten tévednek: a kapitalizmus bukásának kizárólag a proletariátus tudatos, szervezett cselekvése lehet a záloga.

Ebben az értelemben Pannekoek egyértelműen úgy látta, hogy a válság gazdaságilag meghaladható: végül ki fog alakulni egy olyan világméretű, globális államkapitalista rendszer, amely képes lesz felülemelkedni a nemzetgazdaságok konkurenciaharcain, és – ahogyan az állam a nemzetgazdaság szintjén igyekszik az össztőkés érdekeket szem előtt tartva koordinálni a versenyt – valamiféle államok feletti államként mindig a globális kapitalizmus érdekeinek katalizátoraként funkcionálni. A politikai különbségeket Pannekoek ebből a szempontból másodlagosnak tekintette. Úgy vélte, hogy az államhatalom bármikor képes valamely politikai formából egy másikra váltani; parlamentáris demokráciából fasizmussá válni, mint Németország esetében vagy fordítva, de éppígy akár “szocialistává” is alakulhat – amennyiben ezt követeli a kapitalizmus megőrzésének “magasabb érdeke”. Pannekoek végső soron egy globalizált kapitalista rendszert látott kiemelkedni a nagy válságból, amely – miután megvívja utolsó politikai jellegű harcait – végül a tőke áramlásához szükséges szintkülönbségektől eltekintve egységes gazdasági rendszerként, afféle szuper-monopolkapitalizmusként fog működni.

Pannekoek éppen azzal magyarázta a Szovjetunió viszonylagos immunitását a válságjelenségekkel szemben, hogy a bolsevik állam tulajdonképpen elébe ment a kor követeléseinek. Minden erejével azon igyekezett, hogy cáfolja: a szovjet eredmények valamiféle kommunista tendenciát jelentenek. Míg a Komintern közgazdászai azzal érveltek, hogy a szovjet gazdaságban megszűnt a termelőeszközök magántulajdona, addig Pannekoek és követői azt hangsúlyozták, hogy a tulajdon lényege nem a birtoklás, hanem a megfosztatás: bár a termelőeszközök valóban nincsenek többé magánemberek kezében (és így pl. nem örökíthetőek), de a termelők maguk továbbra sem rendelkezhetnek felettük, munkájuk termékétől és így magától a munkafolyamattól éppúgy el vannak idegenedve, mint bármely kapitalista üzemben. A válság hatására – állította Pannekoek – ez az elidegenedés még fokozódni fog, bár nem elképzelhetetlen, hogy a kialakuló globális kapitalizmus a termelők életszínvonalát hosszabb távon javítani fogja. A megfosztottság azonban tovább növekszik majd – és Pannekoek ebben látta a kapitalizmus bukásának jövőbeni okát.

Varga Jenő elemzéseiben nem sok játékteret hagyott a proletariátusnak: túlzott “objektivitását” még szovjet kollegái is többször szemére vetették. A kapitalizmus bukása számára sokkal inkább valamiféle determinisztikusan kódolt folyamat, mintsem az osztályharc eredménye. Pannekoek úgy látta, hogy a kapitalizmus hosszabb távon is képes lesz túllépni problémáin, de amit képtelen lesz kezelni, az éppen a proletariátus osztályharca lesz: “Mikor a magánkapitalizmus összeomlik – írta később, már 1940-ben Pannekoek – terítékre kerül a tervgazdálkodás, az államkapitalizmus kérdése; ezzel szemben pedig ott áll a munkások szabadsága… A munkásosztály úgy lép ebbe a harcba, hogy kénytelen a kapitalisztikus pártvezetés hagyományait cipelni, és szemei előtt az orosz típusú forradalom fantomhagyományai lebegnek.”²⁷

A válság távlati végeredménye tehát mindkét – felületesen szemlélve egyaránt marxista, kommunista alapon álló – közgazdász számára ugyanaz: a kapitalizmus bukása. Ám ezen túl szinte semmi közös nincs elképzeléseikben: amit Varga e bukás okának tartott, az Pannekoek szerint megoldható; a megoldást pedig éppen az a rendszer, vagyis az államkapitalizmus kínálta, amelyet Varga a kapitalizmus meghaladásaként propagált.

A világválság hamarosan világháborúba torkollott; a radikális baloldal (amelynek utolsó fellendülése a spanyol polgárháború idejére esett) nemzetközi méretekben teljesen dezintegrálódott. Ennek egyik oka éppen az államkapitalizmus-elmélet, illetve annak kiterjesztése volt. Egy absztrakt szinten szemlélve a radikálisok ugyanis nem láttak valódi különbséget a kapitalizmus három, általuk tételezett megjelenési formája, vagy­is a nyugati demokráciák, a hitleri nácizmus, illetve a sztálini államkapitalizmus között. Továbbra is ragaszkodtak a “forradalmi defetizmus” lenini inspirációjú elképzeléséhez, amely az adott történelmi szituációban egyre inkább doktrinernek és működésképtelennek bizonyult: elvi szinten igazolhatónak tűnt ugyan, de gyakorlatilag bármiféle cselekvést lehetetlenné tett, és tulajdonképpen zéróra redukálta a baloldali radikalizmus mozgásterét. Mindennek következtében a kollektivista anarchizmus (Latin-Amerikát leszámítva) tulajdonképpen kihalt (de legalábbis két évtizedre kómába merült), a baloldali kommunizmus pedig néhány apró értelmiségi szektára szűkülve folyatta tovább az “elmélet fegyvereinek” kikovácsolását.

A második világháború lezárása azonban új helyzetet eredményezett: a Szovjetunió és a nyugati demokráciák “furcsa koalíciója” nemcsak egyszerűen győzelmet aratott, de a szovjet berendezkedés néhány év leforgása alatt alaposan kiterjedt – a baloldal viszont (és nem kizárólag a radikális baloldal) a győzelmi mámorból kijózanodva egyre inkább kezdett rádöbbenni a “létező szocializmus” hiányosságaira – és kénytelen-kelletlen saját viszonylagos politikai jelentéktelenségére is. Ebben persze jelentős szerepet kapott az új információs-informatikai fellendülés, de áttételesen a hidegháborús propaganda is – a baloldaliak egyre kétségbeesettebben próbálták cáfolni mindkét oldal állításait, hogy a Szovjetunióban és a “szocialista táborban” a “kommunizmus” uralkodna, illetve “épülne”. A baloldali radikalizmus egyik legfontosabb tézise, szervezeti és elméleti fókusza már a mozgalom kialakulásától (vagyis a szociáldemokráciával majd – következésképpen – a bolsevizmussal való szakítása óta) a “létező szocializmus”, praktikusan Szovjet-Oroszország, majd a Szovjetunió bírálata volt.²⁸ A második világháború végével viszont már ez vált a megtépázott baloldali radikalizmus kardinális kérdésévé: a “baloldaliság” innentől per definitionem “balosságot” jelent: minden fennálló hatalmi struktúra elutasítását, amely viszont megkövetelte azonos absztrakciós szintre hozásukat. A régi államkapitalizmus-érvek mellé új szempont került: az “eltorzult” oroszországi forradalom kétségtelenül primer, autochton történelmi jelenség volt (bárhogy értékelték is); ám a Szovjetunió érdekszférájába kerülő új, kelet-európai országok esetében erről nem lehetett beszélni: itt politikai hatalomátvétel történt, ha tetszik, “szekunder forradalom” – kifulladt, kül- és belpolitikai, gazdasági téren egyaránt lehetetlenné vált burzsoá struktúrákat váltottak le más, reformista struktúrákkal: mindez a baloldali radikalizmus értelmezésében csupán azt a régi észrevételt látszott erősíteni, hogy a “létező szocializmus” nem más, mint a kapitalista rendszer utolsó mentsvára. Ennek megfelelően a megmaradt radikálisok az 1950-es évek elejétől kezdve megváltoztatták kritikájuk kiindulópontját: míg a második világháború előtt a kommunizmus (vagy az anarchizmus, anarcho-kommunizmus, liberter kommunizmus, akrácia, proletárdemokrácia stb. stb.) elhalasztását és eltiprását kérték számon a bolsevizmuson, majd a sztálini Szovjetunión, és az “államkapitalizmus” terminológiájában az államra, az etatizmus bírálatára helyezték a nagyobb hangsúlyt, addig 1945 után a figyelem a kapitalizmusra, az immár látszólag bipolárissá redukálódó világ két rendszerének lényegi azonossága felé fordult. A radikálisok legalábbis ezt igyekeztek bizonyítani.

Nyugat-Európában a leghamarabb a bordigizmus tért magához; Franciaországban az ötvenes évek elejétől, Olaszországban pedig közepétől működtek a bordigista szervezetek. A legbefolyásosabb posztbordigista folyóirat, a Cornelius Castoriadis fémjelezte Socialisme ou Barbarie – szembekerülve magával Amadeo Bordigával is, aki ekkoriban az olaszországi központú Internacionalista Kommunista Párt lapját, a Battaglia Communistát szerkesztette – felújította a régebbi államkapitalizmus-érveket: az államot (a “fiatal Marx” nyomdokain haladva) az elidegenedés termékeként és centrumaként felfogva antagonisztikusnak tekintették a szocializmussal. Míg a háború előtt a radikális baloldal elsődlegesen a kizsákmányolás fenntartását, lényegében a bérmunka fennmaradását és ezzel párhuzamosan az “új uralkodó osztály” kialakítását vetette a szovjet rendszer szemére, addig most az elidegenedés vált központi kategóriává: az államkapitalista országokban – érveltek Castoriadis és követői – a proletariátust még önnön osztálylététől is elidegenítik, a munkás nem csupán munkájának termékétől (vagyis saját munkaerejétől, aktív emberi lététől) idegenedik el, de még a klasszikus kapitalizmusban megmaradt harci közösségtől is, amely a kizsákmányoltakat potenciálisan egybefűzte – vagyis a misztifikált és nem szociológiai értelemben használt proletariátustól. A hangsúly így szükségszerűen az önrendelkezés, illetve a munkás önigazgatás különféle formáira került. Ez utóbbi lehetséges formáiban tulajdonképpen egyetértettek az anarchisták (különösen az anarcho-szindikalisták) és a tanács­kommunisták, akik Paul Mattick vezetésével az Egyesült Államokban is megerősödtek, sőt fuzionáltak a világháború után már csak önmaga paródiájaként lézengő IWW-val.

A “létező szocializmus” bírálatában a hatvanas évek elején megerősödő szituacionizmus hozott újabb fordulatot. A mozgalom vezéralakja, Guy Debord részben ennek a témának szentelte főművét, az 1967-ben megjelent Le société de spectacle-t (A látvány társadalma), amelyben hosszú tézisek foglalkoztak a kapitalizmus sajátos formájának tekintett “létező szocializmussal”. Debord alapvetése szerint “Kronstadtot követően, az “új gazdaságpolitika” időszakában a bürokrácia, amely továbbra is az államkapitalizmus egyedüli kisajátítója volt, mindenekelőtt belső helyzete megszilárdításán fáradozott: ezt a parasztsággal kötött átmeneti szövetsége tette lehetővé. Ehhez hasonlóan védelmezte hatalmát a nemzetközi színtéren is: a III. Internacionálé bürokratikus pártjaiba tömörült munkásokat használta fel az orosz diplomácia támogatására, így szabotálva a világméretű forradalmi mozgalmat, és olyan burzsoá kormányzatokat támogatva, amelyeket hasznosnak látott céljai szempontjából (a kínai Kuomintangot 1925 és 1927 között, a spanyol és a francia Népfrontot stb.). Majd a bürokratikus társadalom úgy folytatta saját konszolidációját, hogy a parasztsággal szembeni terror eszközével megvalósította a történelem legbrutálisabb eredeti tőkefelhalmozását. A sztálini korszak iparosításai mögött láthatóvá válik a bürokrácia valódi lényege: a gazdaság hatalmának biztosítása, az árutermelő társadalom összes alapvető elemének átmentése és – nem utolsósorban – a munkaerő áruformájának fenntartása. A független gazdaság megmutatta, hogy társadalom feletti uralma céljainak megfelelően újratermeli a – működéséhez alapvető – osztályuralmat. Más szavakkal, a burzsoázia életre hívott egy olyan autonóm hatalmat, amely – amíg autonómiájából futja – képes elműködni saját tengelyén a burzsoázia nélkül is. A totalitárius bürokrácia nem a “történelem utolsó birtokos osztálya”, mint ahogy Bruno Rizzi véli, csupán a piacgazdaságot helyettesítő uralkodó osztály. A nem elég hatásos kapitalista magántulajdont önnön egyszerűsített, kevésbé sokrétű mellékterméke váltotta fel, amely a bürokratikus osztály kollektív tulajdonaként koncentrálódott. Az uralkodó osztálynak ez a fejletlen formája maga is a gazdasági elmaradottság eredménye, és nincs más kilátása, mint hogy ezt az elmaradottságot a világ különböző régióiban meghaladja. A szétválasztás burzsoá modellje alapján megszervezett munkáspárt volt az uralkodó osztály ezen olcsó másodpéldányának hierarchikus-etatista alkotója. Ahogy a Sztálin börtönében szenvedő Ante Ciliga összegezte: “A szervezet technikai kérdései társadalmi kérdésekké váltak.”²⁹

Debord és az 1968-as mozgalmak ideológiailag legradikálisabb résztvevői, a szituacionisták tehát egyértelműen ellenségesnek és kapitalistának tekintették a “létező szocializmust”. Jól illusztrálja ezt az az elhíresült távirat, amelyet a párizsi “Veszettek” csoportja küldött Moszkvába 1968 májusában: “A Szovjet Kommunista Párt Politikai Bizottságának, Kreml, Moszkva. Reszkessetek, bürokraták! A munkástanácsok nemzetközi hatalma nemsokára elsöpör benneteket. Az emberiség addig nem lesz boldog, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Éljen a kronstadti matrózok és a mahnovscsina harca Trockij és Lenin ellen! Éljen az 1956-os budapesti tanácsfelkelés! Le az állammal! Éljen a forradalmi marxizmus! Az autonóm népi Sorbonne Foglalási Bizottsága.”³⁰

A “államszocializmus – államkapitalizmus” vita magukban az érintett országokban érthető módon nem volt túlságosan jelentős, hiszen a baloldali radikalizmusnak – bár hagyományai voltak – nemigen akadtak itt képviselői a huszadik század második felében.³¹ 1968-ban Jugoszláviában is voltak tagjai a Szituacionista Internacionálénak, akik némileg zavaros, mégis lendületes és szuggesztív kiáltványban fogalmazták meg viszonyukat a “létező szocializmus” e sajátos válfajához. Másutt inkább az “emberarcú szocializmus” kialakítása került egy időre napirendre, amely a legkevésbé sem a baloldali radikálisok elképzeléseit tükrözte, és jottányit sem változtatott az általuk “államkapitalistának” tételezett viszonyokon, vagy ha igen, akkor inkább megerősítette azokat. Ez azonban már egy másik vagy inkább egy párhuzamos történet. A “két világrendszer” radikálisai nemigen találtak közös nevezőt, és ebben tulajdonképpen a bipolaritás domináns ideológiájának egyfajta inverzét adták. A “létező szocializmus” (fél)múlttá válásával az ideológiai zűrzavar csak fokozódott; a visszatekintő elemzés legitimizációs szempontjai Kelet-Európában is egyre erősödni látszanak, és mind jobban a napi politika eszközeivé válnak. A “bukás” és a “győzelem” retorikájában, a “gonosz” és a “jó” harcában minden lefegyverzően egyszerű, de ezek a sémák mind kevésbé működőképesek. A baloldali radikalizmus sok változáson keresztülment “államkapitalizmus” képének elemzése egy új szempontot hozhat a vitákba: vajon hogyan néz ki a történelem, ha feltételezzük, hogy az 1980-as és 1990-es évek fordulóján a világkapitalizmus önmaga felett aratott győzelmet…?

Jegyzetek

1 Marx az osztálytársadalmakat sokkal inkább az emberiség (figyelem: amíg osztályok léteznek, ez csupán absztrakció, jobb esetben biológiai meghatározás) előtörténetének tekintette. Az emberiség története számára éppen ott kezdődik, ahol az utolsó osztályformációt, a kapitalista demokráciát lerombolják saját korlátai.

2 Felipe-Fernández Armesto: Alternatív világtörténet 3. A jelenkor története. Athenaeum 2000–Pannonica, Bp., 2001. 231. old. (Ford: Konok Péter)

3 Itt hangsúlyozottan a nyugati (Nyugat-Európai, USA-beli) mozgalmakról van szó, amelyek igen messze kerültek az általuk mintának tételezett eredeti mozgalmaktól. A távol-keleti maoizmus, illetve a Dél-Amerikában mozgalommá sosem szerveződött “guevarizmus” lényegében afféle agrárius, alkalmazott sztálinizmusként, illetve Che Guevara esetében egyfajta “romantikus sztálinizmusként” (Heller Ágnes) funkcionált. Nyugaton azonban Mao és Che neve olyan mozgalmak zászlaján vált szimbólummá – különösen 1968 körül –, amelyeket sok szempontból besorolhatunk a baloldali radikalizmus valamely alcsoportjába.

4 Lengyelországban és Bulgáriában főleg a tanácskommunisták és az anarcho-kommunisták jelentettek számottevő erőt. Csehszlovákiában a klasszikus, kollektivista anarchizmus volt erősebb, Romániában pedig az ipari unionizmus. Általában elmondható, hogy a kelet-európai baloldali kommunizmus története ma még igen kevéssé feldolgozott téma.

5 Az anarcho-kommunisták nem tévesztendők össze a kropotkinista anarchistákkal. Itt egy lényegében marxista irányzatról van szó, amely azonban mélységesen antietatista, és a szerveződésben elutasítja a hagyományos pártformát. Az anarcho-kommunizmus (Angliában anarcho-marxizmusnak is nevezték) gyökerei a XIX. század hatvanas-hetvenes éveiig nyúlnak vissza; előképeit – Marx és Bakunyin mellett – Joseph Dietzgenben, Johann Mostban, Ricardo Flores Magónban stb. találta meg (akik mindnyájan fontosnak tartották a marxizmus és az anarchizmus “újraegyesítését”). Németországban az anarcho-szindikalizmushoz (Karl Roche és az FVGD-S), Angliában a Guy Aldred vezette Antiparlamentarista Kommunista Federációhoz (APCF), Franciaországban a “platformista” Pjotr Arsinovhoz és Nyesztor Mahnóhoz, valamint az Anarchista-Kommunista Unióhoz (UAC) kötődött.

6 Az “anarchizmus” tulajdonképpen éppúgy elméleti absztrakcióvá vált, mint a “kommunizmus”. Az idesorolt irányzatok legkisebb közös nevezője – az államellenesség – olyannyira esetleges támpontot nyújt, hogy az “anarchizmus” címkéje alá homlokegyenest eltérő ideológiájú csoportosulások is besorolhatók. Ahogy semmi közöset nem találhatunk, mondjuk, Marx és Pol Pot között (pedig, úgymond, mindketten “kommunisták”), éppúgy nehéz lenne bármi közöset találni egyfelől például Nyesztor Mahno, másfelől Stirner vagy az “anarcho-kapitalista” M. N. Rothbard között. Másrészről feltűnő, hogy egyes, a kommunizmushoz, illetve az anarchizmushoz sorolt irányzatok sokkal több ideológiai hasonlóságot mutatnak egymással (nem beszélve az esetenként megfigyelhető gyakorlati fúziókról), mint más “kommunista”, illetve “anarchista” mozgalmakkal. Erre talán legjobb példa éppen az anarcho-kommunizmus.

7 Otto Rühle (1874–1943), német tanár, újságíró. Az SPD parlamenti képviselője, Karl Liebknecht mellett a másik képviselő, aki az első világháború idején a Reichstagban elutasította a hadihiteleket. A tanácskommunista drezdai baloldal képviseletében lépett be a KPD-be, ahonnan 1920-ban eltávolították. A KAPD egyik vezetője, majd – nem értve egyet a pártpolitikával – az AAUD–Einheitsorganisation (Németországi Általános Munkásszövetség – Egységszervezet) vezetője, amely igyekezett feloldani a politikai és a gazdasági harc, illetve a párt- és szakszervezeti forma közti különbségeket és ellentéteket. Anarchizmushoz is közelítő nézeteivel a tanácskommunizmus “legbaloldalibb” irányzatát képviselte. Jelentős pedagógiaelméleti munkásságát ma is számon tartják.

Hermann Gorter (1864–1927), holland költő. Pannekoekkal együtt a tribunistákhoz tartozott, majd a baloldali kommunistákkal, mindenekelőtt a KAPD-vel működött együtt. Leninhez címzett 1920-as “nyílt levele” a tanácskommunizmus egyik alapdokumentuma. 1923-ban ő szövegezte a Kommunista Munkásinternacionálé programját is.

8 A Kommunista Munkásinternacionálé központja Berlinben volt. Legnagyobb pártja, a Németországi Kommunista Munkáspárt (KAPD) mintájára a tagpártok általában az adott ország kommunista munkáspártjának nevezték magukat. Magyarországi csoportjuk ezt a gyakorlatot – nem tudni, miért – nem követte.

9 Amadeo Bordiga (1889–1970), olasz mérnök. Az Olaszországi Kommunista Párt (PCI) alapítója, első vezetője. Absztencionista álláspontja miatt 1926-ban leváltják pártelnöki tisztéről, majd – a PCI bolsevizálásának jegyében – 1930-ban eltávolítják a pártból. Az antifasiszta harcot burzsoá harcként elutasította, helyette forradalmi harcot követelt. 1945-ig az őt követő bordigista csoportokkal sem tartott sok kapcsolatot, ám ezután következett politikailag legtermékenyebb korszaka: az Internacionalista Kommunista Párt (PCInt) vezetőjeként és a Battaglia Communista c. lap szerkesztőjeként komoly – gyakran extravagáns – elemző munkát végzett. A nápolyi mérnöki kamara elnökeként halt meg.

10 Az IWW nem vallotta magát marxistának, ám nem is utasította el a marxi kommunizmust. Akcióorientált szervezet lévén, nem alakított ki szilárd ideológiát: az “ipari unionizmus” (industrial unionism) sokkal inkább a hagyományos szakszervezeti struktúrák elutasítását és egyfajta akcióprogramot jelentett, mint ideológiai vezérfonalat. A kapuk nyitva álltak a kommunizmus felé, olyannyira, hogy a húszas évek elején komolyan szóba került az IWW csatlakozása a Kominternhez. Ez ugyan – nem utolsósorban a KI II. és III. kongresszusán a baloldaliak ellen indított harc miatt – elmaradt, de az USA Kommunista Pártjának sok tagja és vezetője (William Zebulon Foster, “Big Bill” Haywood, Elisabeth Gurley Flynn stb.) az IWW-ból érkezett.

11 Ennek a kettősségnek a “kommunizmus” historiográfiájára tett hatásáról lásd Kende Tamás tanulmányát: A Nagy Terv, avagy kik azok a kommunisták? Beszélő, 2003. december, 52–64. o. A sztálinizmus vizsgálatának historiográfiai irányzatait legújabban Bartha Eszter elemezte kitűnően: A sztálinizmus a régi és új historiográfiában: a jelenség meghatározásának elméleti és módszertani problémái. Krausz Tamás (szerk.): A sztálinizmus hétköznapjai. Tanulmányok és dokumentumok a Sztálin-korszak történetéből. Bp., 2003. 15–40. o.

12 Lenin másként – bár nem alapvetően másként – válaszolt 1917 derekán (az Állam és forradalom megírásakor) és őszén, csupán néhány héttel később arra a kérdésre, hogy megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat. Lenin valójában reálpolitikát folytatott, ám a realitásnak és gyakorlati sikereinek oltárán éppen azt a forradalmat volt kénytelen feláldozni, amelyben – ehhez nemigen férhet kétség – szilárdan hitt egész életében.

13 Ukrajnában a Vörös Hadsereg egységei valóságos háborúban számolták fel a Nyesztor Mahno vezette anarchista felkelést, amelynek fegyvereseit teljesen kivéreztette a Gyenyikin ellen – egyébként a Vörös Hadsereggel szövetségben – vívott harc. Itt a halottak száma jóval meghaladta Kronstadtot, ám ehhez két év kellett. Ugyanakkor ez a mozgalom nem kapott olyan nemzetközi figyelmet, mint a kronstadti felkelés. Lásd: Peter Arsinov: History of the Makhnovist Movement 1918–1921. London, 1987; Nestor Makhno: The Struggle Against the State and Other Essays. London, 1996; magyarul: Fekete Piroska: A mahnovscsina. Az ukrajnai anarcho-kommunista mozgalom 1917 és 1922 között. Liberter Kiadó, Bp., é. n.; Konok Péter: Az ismeretlen forradalom: a mahnovista mozgalom. Klió, 2003./1. 125–134. o.

14 Bolsevizmus alatt az eredeti, lenini ideológiát értem. Bár nem tagadhatóak a szerves összefüggés bizonyos elemei a lenini bolsevizmus és a sztálinizmus között, az egyértelműnek látszik, hogy valóban “Nagy Fordulat” történt. A kapitalizmus felszámolására irányuló következetlen próbálkozás torkollott itt a kommunizmus következetes kiirtásába – amely azonban nem jelentette a kapitalizmus teljes, még kevésbé tudatos restaurációját. A kérdést részletesen körbejárja a lenini szocializmuskoncepció egyik legfrissebb magyar nyelvű elemzése: Székely Gábor: Lenin és a szocializmus. Múltunk, 2001. 2–3. szám, 130–178. o.

15 Joseph Lane (1851–1920), kezdetben liberális, majd az 1880-as évek elejétől anarchista-marxista militáns. Legismertebb műve, az “Anti-etatista kommunista kiáltvány” 1887-ben jelent meg.

16 Hermann Gorter (1864–1927), holland költő. Pannekoekkal együtt a tribu­nistákhoz tartozott, majd a baloldali kommunistákkal, mindenekelőtt a KAPD-vel működött együtt. Leninhez címzett 1920-as “nyílt levele” a tanácskommunizmus egyik alapdokumentuma. 1923-ban ő szövegezte a Kommunista Munkásinternacionálé programját is.

Anton Pannekoek (1873–1960), holland csillagász. A Holland Szociáldemokrata Párt, majd Hollandia Kommunista Pártjának alapítója, a De Tribune szerkesztője. 1921-ben kilépett a kommunista pártból és a baloldali kommunista KAPD-hez csatlakozott, majd a harmincas évektől a holland GIK (Internacionalista Kommunista Csoport) egyik vezetője lett. A tanácskommunizmus legjelentősebb teoretikusa. Pjotr Arsinov (1887?–1937) életútjáról magyarul lásd: Konok Péter: Az ismeretlen forradalom…

17 Idézi: Krausz Tamás: A “sztálini szocializmus”. In A sztálinizmus hétköznapjai, 269. o.

18 Ana Bazac: Az antisztálinista disszidensek és a “vox intelligent(s)iae”. Eszmélet, 60. szám. 68–81. o. valamint uő.: Jegyzetek a sztálinizmusról. (Kézirat)

19 A NEP-et Gavril Mjasznyikov elhíresült szóviccében a “proletariátus új kizsákmányolásának” (Novaja Ekszpluatacija Proletariata) nevezte.

20 Érdekes, hogy Szmirnov koncepciójához igen hasonlít Konrád György és Szelényi Iván álláspontja a hetvenes évek elején: “A bolsevizmus ideológiájához vezető első felismerés az volt, hogy a radikális értelmiségnek nem kell, sőt nem is szabad megelégednie azzal, hogy kizárólag az empirikusan adott munkásosztály érdekeit fejezze ki. (…) Így Lenin a munkásérdekek képviselete helyett a munkáspárt alapvető feladatának azt tartotta, hogy felkészüljön a politikai hatalom megragadására és egy új államhatalom szervezeti előmodellje legyen.” (Konrád–Szelényi: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Bp., 1989. 174. old.)

21 Ante Ciliga híressé vált könyve, az Au Pays du Grand Mensonage (A nagy hazugság országában) – később angol címe alapján mint a The Russian Enigma (Az orosz rejtély) lett ismertté – 1938-ban jelent meg egy francia baloldali kiadónál. Ebből azonban kihagyták a Leninről és a forradalom korai szakaszáról szóló fejezetet; a könyv csupán 1989-ben, angolul jelent meg teljes, csonkítatlan verzióban, kiegészítve a szerző két évvel későbbi Sibérie, Terre de l’Exil et de l’Industrialisation (Szibéria, a száműzetés és az iparosítás földje) című írásának fordításával. (A kihagyott kilencedik fejezet 1977-ben megjelent franciául is az 1968-as lázadások egyik ideológiai vezéralakja, a szituacionista filozófus, Guy Debord szerkesztésében.) Lásd: Konok Péter: Ante Ciliga: The Russian Enigma. Világtörténet, 2003. ősz–tél. 105–109. o.

22 Varga számos művében foglalkozott a nagy gazdasági világválsággal. Itt elsősorban Az 1929–1933. évi gazdasági világválság c. írására támaszkodom, amely a Varga Jenő: A nagy válság. Válogatott írások (1924-1943) c. kötetben olvasható (Kossuth, Bp., 1978., 277–331. o.)

23 Varga, id. mű, 330. old.

24 Az “új osztály” terminus, mint fentebb is érintettük, tehát már jóval Gyilasz előtt megjelent.

25 Otto Rühle: The Struggle Against Fascism Begins with the Struggle Against Bolshevism. In Living Marxism, vol.4, n. 8, 1939.

26 Rosa Luxemburg 1912-ben megjelent könyvére Pannekoek a Bremer Bürger-Zeitung 1913. január 29. és 30-i számában reagált. Grossman Das Akkumulations- und Zusammenbruchsgesetz des Kapitalischen Systems (Leipzig, 1929; angolul: The Accumulation of Capital and the Breakdown Theory, Pluto Press, London, 1992) című könyvét egy hosszú tanulmányban bírálta – visszatérve Luxemburg elméletére is –, amely a holland Nemzetközi Kommunisták Csoportjának (GIC) lapjában, a Radekorrespondenzben (1. szám, 1934) látott napvilágot A kapitalizmus felbomlásának elmélete címen (angol fordítása: Capital & Class Number 1. Spring 1977).

27 Anton Pannekoek: Why Past Revolutionary Movements Have Failed (Living Marxism, 1940). In From the Bottom Up. Three Texts by Anton Pannekoek. Collective Action Notes, Baltimore, 1996. 34. o.

28 Ez természetesen kétoldalú viszonyként jelentkezett: a szovjethatalom és személyesen Lenin is elkeseredett harcot indított a “baloldali elhajlás” minden formája ellen: a baloldaliak és a bolsevikok között ugyanis a legitimizációért folyt a küzdelem, márpedig ebben a kérdésben – vagyis a proletariátus történelmi érdekeinek képviseletében – nem jött, nem jöhetett létre kompromisszum; mindkét irányzat ellenfele osztályjellegét volt kénytelen megkérdőjelezni. Ennek megfelelően a bolsevikok “kispolgári álforradalmiságról” beszéltek, míg a baloldaliak “radikális szociáldemokratáknak”, illetve “vörös burzsoáziának” titulálták a bolsevik vezetőket – már jóval azelőtt (tulajdonképpen 1918 elejétől), hogy a bürokrácia kérdése, illetve osztályjellegű szemlélete egyáltalán komolyan felmerülhetett volna.

29 Guy Debord: A proletariátus mint alany és reprezentáció. (A látvány társadalma, 4. fej.). 104. tézis. Eszmélet, 50. szám.

30 Idézi: Konok Péter: A lehetetlent követelve… A szituacionisták szerepe a hatvanas évek radikális mozgalmaiban. Eszmélet, 50. szám.

31 Komolyabb baloldali radikális hagyományokkal főként Bulgáriában, Csehszlovákiában és persze a Szovjetunióban számolhatunk. A “jugoszláv modell” is nyújtott bizonyos mozgásteret. Magyarországon a huszadik század első felének mozgalmai már a harmincas évek közepére felbomlottak. Lásd: Konok Péter: A trockizmustól a tanácskommunizmusig. A magyarországi baloldali kommunizmus és a “Hartstein-csoport”, 1928–1933. Múltunk, 2002. 2. sz. 3–75. pp.