A cikk történelmi perspektívában elemzi az immár 60 éve működő Bretton Woods-i intézményrendszert. Rámutat, hogy a folyton hangoztatott nemes célok mögött, politikai érdekek állnak: a cél a fejlett kapitalista országok politikai és stratégiai érdekeinek mindenáron való érvényesítése.

Bretton Woods hatvanadik évfordulójára

Hatvan évvel ezelőtt, 1944. július 22-én ért véget a Bretton Woods-i konferencia, mely létrehozta a Világbankot és a Nemzetközi Pénzügyi Alapot (IMF). A napokban, 2004. október 2-án és 3-án rendezik meg a Világbank és az IMF hagyományos éves együttes tanácskozását. A két intézmény ekkor ünnepli fennállásának hatvanadik évfordulóját. E pillanat alkalmat nyújt arra, hogy áttekintsük ezeknek az intézményeknek a történetét. Ez az első azoknak a tanulmányoknak a sorában, amelyek Bretton Woods intézményeinek működését történelmi perspektívában elemzik. Hamarosan a további cikkek is napvilágot látnak, 2004. október 9-én pedig a CADTM nemzetközi tudományos konferenciát szervez a következő címmel: IMF/ World Bank: 60 years old, high time to retire (60 éves az IMF és a Világbank: ideje nyugdíjba menniük).

A II. világháborút követő időszakban mind több harmadik világbeli ország politikai horizontján lehanyatlottak a korábbi gyarmati hatalmak. Ez a tendencia azonban a Világbankot és az IMF-et befolyásuk alatt tartó fejlett ipari országok kormányainak erős ellenállásába ütközött. A világbanki döntéseknek és lépéseknek erős politikai színezetük van: korlátokat kívánnak szabni a fejlett kapitalista hatalmak uralmát/hatalmát veszélyeztető fejleményeknek. Ilyen módon rendszeresen megsértik a Világbank alapszabályának egyik legfontosabb elemét, mely tiltja, hogy a "politikai" és a "nem gazdasági" természetű megfontolások a banki ügyletekben bármiféle szerepet játszhassanak. A Bretton Wood-i intézmények politikai elfogultságát mi sem bizonyítja jobban, mint a chilei, brazíliai, nicaraguai, kinshasa-kongói és romániai diktatúráknak nyújtott támogatás.

1. Antikolonialista és antiimperialista mozgalmak a harmadik világban

1955-től a bandungi (Indonézia) konferencia¹ nyomán jótékony, új szelek kezdtek fújni világszerte. A konferenciát közvetlenül a franciák 1954-es vietnami veresége vezette be, és mintegy azzal a közvetlen következménnyel zárult, hogy Nasszer közvetlenül a konferencia után államosította a Szuezi-csatornát. Aztán kirobbant a kubai (1959), majd az algériai (1954-1962) forradalom, és újjáéledt a vietnami felszabadítási harc. A harmadik világ egyre nagyobb területein a politikai cél a korábbi gyarmati hatalmak befolyásának felszámolása lett. Ez gyakorta maga után vonta az importcikkek helyettesítésének kérdését, és a fejlődő államok érdeklődése a belső piacok felé fordult. Ez a lépés a vezető ipari országok kemény ellenállását váltotta ki, amelyek kezükben tartották a Világbankot és az IMF-et. Ekkor léptek színre egyfelől a populista politikát folytató, burzsoá-nacionalista rezsimek (Egyiptomban Nasszer, Indiában Nehru, Argentínában Perón, Brazíliában Goulart, Indonéziában Sukarno, Ghánában N'Krumah…), másfelől a szocialista rendszerek (Kuba, a Kínai Népköztársaság).

Ebben a helyzetben a világbanki projekteknek egyértelmű politikai céljaik voltak: meg kellett akadályozniuk azoknak a mozgalmaknak az előretörését, melyek veszélyeztették a vezető kapitalista hatalmak dominanciáját.

2. A Világbanknak a nemzeti gazdaságokra gyakorolt intervenciós nyomása

A Világbank már az 1950-es évektől kezdve kezdte kiépíteni befolyási hálózatát, ami a későbbiekben meg is hozta hasznát. A harmadik világ országaiban igyekezett szolgáltatásaira irányítani a figyelmet. Mai befolyását és hatalmát jórészt annak az ügynökségi hálózatnak köszönheti, melyet az ügyfelei, illetve később adósai országaiban épített ki. A Világbank politikájának alapeleme, hogy minden erejével hitelezői hálózatának fenntartására törekszik.

Az 1950-es évektől kezdve a bank egyik legfontosabb célja az "intézményhálózat kiépítése" volt. Ez általában azt jelentette, hogy kvázi-kormányzati ügynökségeket hoztak létre a bank kliensországaiban² . Ezeket az intézményeket kimondottan mint pénzügyileg független szervezeteket hozták létre, melyek figyelembe vették ugyan az adott ország kormányainak döntéseit, de nem álltak a helyi politikai intézmények – ideértve a nemzeti parlamenteket is – ellenőrzése alatt. Ezek az intézmények a Világbank természetes meghosszabbításai lettek, és sokat köszönhettek neki – többek között létüket is. És bizony gyakorta a pénzügyi hátteret is.

E képviseletek létrehozása a Világbank elsődleges stratégiai célja volt, ezek révén tudott jelentős befolyást szerezni a harmadik világ országainak politikai gazdaságirányításában. Ezek az ügynökségek, melyek (általában a Világbank által sugallt) saját szabályaiknak és a bank által támogatott technokraták döntéseinek megfelelően működtek, arra szolgáltak, hogy a Világbank igényeit kielégítő stabil és megbízható forrásokat biztosítsanak, azaz "gyakorlatias" hitelajánlatokkal álljanak elő. Ezzel egyidejűleg a banknak párhuzamos hatalmi bázisul is szolgáltak, melyek révén a Világbank jelentősen befolyásolhatta a nemzetgazdaságokat és a társadalmakat, elkerülve a demokratikus ellenőrzés és a nyílt viták fárasztó procedúráit.

1956-ban a Világbank a Ford és a Rockefeller alapítványok támogatásával létrehozta a Gazdaságfejlesztési Intézetet. Az intézet hat hónapos képzést ajánlott a tagállamok hivatalos küldöttjeinek. "1971-re már több mint 1300 hivatalnok végezte el az EDI tanfolyamát, később sokan közülük országaik miniszterelnökei vagy fejlesztési, illetve pénzügyminiszterei lettek."³

Ez a politika kellemetlen következményekkel járt. A New York-i székhelyű Nemzetközi Jogi Központ (International Legal Center – ILC) megvizsgálta a Világbanknak 1949-1972 között Kolumbiában alkalmazott módszereit, és arra a megállapításra jutott, hogy a Világbank lépéseinek meghatározó szerepe volt az egész régió politikai struktúrájának és társadalmi fejlődésének irányára, mivel aláásták a politikai pártrendszert és megingatták a végrehajtói és törvényhozói ágazatok szerepét.

Az 1960-as évektől a bank egyedi és újszerű eszközöket alkalmazott a hitelezett országok belügyeinek befolyásolására. Ugyanakkor a Világbank nyomatékosan tagadta és ma is tagadja, hogy ez a beavatkozás politikai jellegű volna. Ellenkezőleg, kitart a mellett az állítása mellett, hogy a banki politika független a hatalmi struktúráktól, és hogy a politikai és a gazdasági ügyek egymástól elkülönülő szférák.

3. Hogyan befolyásolják a Világbank kölcsönpolitikáját a politikai és a geostratégiai szempontok?

A Világbank alapszabálya IV. cikkelyének 10. szekciója leszögezi: "A Világbank és tisztviselői nem avatkoznak bele egyetlen tagország politikai ügyeibe sem; döntéseikben nem befolyásolja őket a tag vagy tagok politikai természete. Döntéseiket kizárólag gazdasági szempontok alapján hozzák meg, és e megfontolásokat részrehajlás nélkül mérlegelni fogják annak érdekében, hogy az I. cikkelyben megfogalmazott (a bank által kidolgozott) célokat elérjék."

A Világbank számos szisztematikus eszközt talált a fenti kikötések kijátszására, hogy számításba vehessen "politikai" és "nem gazdasági" megfontolásokat is, noha ezzel megsértette működési szabályzatának egyik leglényegesebb kikötését. A Világbank nem volt hajlandó kölcsönt nyújtani a II. világháború után Franciaországnak mindaddig, amíg a kormánynak kommunista tagjai is voltak. Egy nappal azután viszont, hogy a kommunista miniszterek 1947 májusában kiléptek a kormányból, Franciaország megkapta a kölcsönt, melyet addig hiába kért.⁴

A Világbank ismételten megsértette alapszabályzatának IV. cikkelyét. A bank valójában számtalan olyan döntést hozott, melyek politikai megfontolásokon alapultak. A kormányok gazdaságpolitikájának minősége nem játszik meghatározó szerepet döntéseiben. A bank sok esetben adott pénzt olyan országok vezetőinek, amelyekben a gazdaságpolitika csapnivalóan rossz volt és kiemelkedően nagy volt a korrupció szerepe: Indonézia és Zaire jellemző példa erre. Pontosabban, a Világbank döntései azon országok esetében, melyek a bank meghatározó részvényesei számára fontosak, rendszeresen e részvényesek érdekei és várakozásai szerint alakultak és alakulnak – első helyen az Egyesült Államok érdekei állnak.

1947-től a szovjet tömb összeomlásáig a Világbank és az IMF döntéseit nagyrészt az alábbi feltételek szabták meg:

• elkerülni az önálló társadalmi modellek támogatását;
• olyan nagyszabású tervezetek (Világbank) vagy politikai irányvonal (IMF) anyagi támogatása, mely elősegíti a fejlett ipari országok exportjának növelését;
• megtagadni a támogatást minden olyan rendszertől, mely az Egyesült Államok vagy más jelentős részvényes számára potenciális fenyegetést jelent;
• az ún. szocialista tömbhöz tartozó egyes országok politikai elkötelezettségének megváltoztatása annak érdekében, hogy a szovjet blokk kohézióját gyengítsék. Ezért kapott Jugoszlávia segélyt, hiszen 1948 óta letért a Moszkva által kijelölt útról, illetve ezért támogatta a Világbank Romániát, amely az 1970-es évektől Ceaucescu vezetésével függetlenedett a KGST-től és a Varsói Szerződéstől;
• a nyugati kapitalista tömb, mindenekelőtt az Egyesült Államok stratégiai szövetségeseinek nyújtott támogatás (például Indonéziának 1965-től máig, Mobutunak Zaire-ban, továbbá támogatás a Marcos vezette Fülöp-szigeteknek, az 1964-ben puccsal hatalomra került diktátoroknak Brazíliában, Nicaraguában a diktátor Somozának, az apartheid Dél-Afrikának);
• minden eszközt igénybe venni annak érdekében, hogy megakadályozzák a harmadik világ országai és a szovjet tömb vagy Kína kapcsolatainak szorosabbá válását: például ezért tartották távol a Szovjetuniót Indiától vagy a Sukarno vezette Indonéziától.

E politika megvalósítása érdekében a Világbank és az IMF általában a következő taktikát alkalmazta: nagyobb megértést tanúsított azon jobboldali kormányok iránt (kevésbé szigorú feltételekhez kötötte a kölcsönöket), melyeknek erős baloldali ellenzékkel kellett szembenézniük, mint azon baloldali kormányok iránt, melyeknek erős jobboldali ellenzékük volt. Konkrétan ez azt jelenti, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények sokkal magasabb követelményeket támasztanak a baloldali kormányzatokkal szemben, és ezzel jelentősen megnehezítik életüket, s ezáltal is gyengítik ezeket az erőket, illetve megkönnyítik a jobboldal útját a hatalomhoz. Hasonló logika alapján támasztott alacsonyabb követelményeket a baloldali ellenzék által szorongatott jobboldali kormányzatokkal szemben, hogy így is útját állja a baloldal hatalomra jutásának. A monetarista ortodoxiának szabadon változtatható a mintázata: az éppen kívánatos képet számos politikai és geostratégiai szempont rajzolja ki.

Egyes konkrét esetek – Chile, Brazília, Nicaragua, Zaire és Románia – jól illusztrálják ezt a helyzetet: esetükben a döntések a Világbank és az IMF együttes megfontolásainak eredményei, hiszen e két intézményt általában azonos szempontok vezérlik, és egyazon hatásoknak vannak kitéve.

Az IMF és a Világbank egyetlen percig sem habozott, hogy vajon támogasson-e diktatúrákat, amikor az kapóra jött nekik (és más jelentős kapitalista hatalmaknak). AZ UNDP által közzétett Jelentés az emberiség fejlődéséről a világban (World Report on Human Development, 1994-es kiadás) szerzője feketén-fehéren kijelenti: "De a retorikához képest a valóság egészen más arcát mutatja, amint azt a demokratikus és az autoriter rezsimeknek nyújtott ODA egy főre jutó összege igazolja. Tény, hogy az 1980-as években az Egyesült Államok perverz viszonyba állította az egyes államoknak adott segélyt és az emberi jogok helyzetét. Szemmel láthatólag a többi adományozót sem zavarták etikai megfontolások. Észrevehető, hogy előnyben részesítik a hadi törvényeket alkalmazó rezsimeket, s ezzel csöndben elismerik, hogy szerintük az ilyen rendszerek biztosítják a politikai stabilitást, és javítják a gazdasági irányítást. Miután Banglades és a Fülöp-szigetek visszatért a polgári törvénykezéshez, a Világbank által nyújtott segélyekből kisebb arányban részesültek."⁵

4. Az IFI politikai elfogultsága: néhány példa a diktatúráknak nyújtott anyagi támogatásról

Allende demokratikusan megválasztott kormányának működése idején (1970-1974) Chile egyáltalán nem részesült világbanki hitelben. Az 1973-as katonai puccs után, Pinochet hatalomra lépésével az ország egy csapásra hitelképessé vált. Pedig nyilvánvalóan mind a Világbank, mind az IMF vezetői jól ismerték Pinochet rendszerének mélységesen önkényuralmi és diktatórikus jellegét. Ebben az esetben égbekiáltó az összefüggés a hitelpolitika és a geopolitikai kontextus között.

João Goulart demokratikus rendszerét a hadsereg 1964 áprilisában megbuktatta. A három évre befagyasztott IMF- és világbanki hitelek hamarosan újra megindultak Brazíliába.⁶

Az események rövid áttekintése: 1958-ban Kubitschek, brazil elnök tárgyalásokat folytatott az IMF-fel arról, hogyan juthatna hozzá egy 300 millió dolláros USA-hitelhez. Végül is Kubitschek elutasította az IMF diktálta feltételeket, és az amerikai kölcsön nélkül is boldogult. Ezzel jelentős népszerűségre tett szert.

Utódja, Goulart bejelentette, hogy radikális földreformprogramot akar végrehajtani, valamint hogy állami tulajdonba kívánja venni az olajfinomítókat: ekkor a hadsereg megbuktatta. A puccs másnapján az Egyesült Államok elismerte az új katonai rezsimet. Nem sokkal később a Világbank és az IMF megváltoztatta a Brazíliával kapcsolatos hitelpolitikáját. Ami a katonai vezetést illeti, azonnal hatályon kívül helyezte az Egyesült Államok és az IMF által bírált gazdasági lépéseket. Figyelemre méltó, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények azon az állásponton voltak, hogy a katonai rezsim egészséges gazdasági módszereket alkalmaz.⁷ Ennek ellenére 1965-ben a GDP 7%-kal esett, és több ezer cég ment csődbe. A rezsim kíméletlen elnyomást alkalmazott, törvényen kívül helyezte a sztrájkjogot, jelentősen csökkentette a reáljövedelmeket, mellőzte a szabad titkos választásokat, feloszlatta a szakszervezeteket, a kínzásokat pedig szisztematikusan alkalmazta ellenfeleivel szemben.

A Somoza-klán az Egyesült Államok katonai intervenciója következtében az 1930-as évektől gyakorolta a hatalmat Nicaraguában.⁸ 1979. július 19-én széles körű népi felkelés söpörte el Anastasio Somoza diktátor kormányát, s a vezérnek menekülnie kellett. A Somoza család markában tartotta az ország legjelentősebb értékeinek javát, és részrehajló volt a nagy külföldi, különösen az amerikai cégek iránt. Az emberek gyűlölték őket. Ugyanakkor a Világbank két kézzel osztogatta Anastasio Somoza diktatúrájának a hiteleket. A diktatúra bukása után szövetségi kormányzat alakult a korábbi (üzletemberek vezette) demokratikus ellenzék és a sandinista forradalmárok részvételével. Ez utóbbi csoportosulás nem titkolta sem a Kuba iránti szimpátiáját, sem azt, hogy bizonyos gazdasági reformokat óhajt végrehajtani (földreformot, egyes külföldi cégek államosítását, a Somoza-klán birtokainak elkobzását, az írástudatlanság felszámolását…). Washington a végsőkig támogatta Anastasio Somozát, mert úgy vélte, az újonnan hatalomra került kormány Közép-Amerikában teret nyit a kommunizmus előtt. A diktatúra megdöntésekor hatalmon lévő Carter és kormányzata kezdetben nem fordult szembe az új kormánnyal. Ám a helyzet egy csapásra megváltozott, amikor Ronald Reagan beköltözött a Fehér Házba. 1981-ben bejelentette, hogy mindent elkövet a sandinisták hatalomból való kiűzésére. Pénzügyi és katonai támogatást nyújtott a Nemzeti Gárda volt tagjai által kezdeményezett felkelésnek (a "contrarevolucionarios" vagy "contras" erőinek). Az USA légiereje sok nicaraguai kikötőt elaknásított. Ilyen szorongató fejlemények hatására a sandinista többségű kormány politikája egyre radikálisabb lett… Az 1984-es választásokon – mely ötven éve az első demokratikus választás volt az országban – a sandinista Daniel Ortegát a szavazatok 67%-ával választották elnöknek. A következő évben az Egyesült Államok kereskedelmi embargót vezetett be Nicaragua ellen, s ezzel a külföldi befektetők előtt elzárta az ország gazdaságát. A Világbank a sandinista elnök választási győzelme után felfüggesztette az országnak folyósított kölcsönöket. A sandinisták energikusan követelték, hogy a Világbank újra biztosítsa a kölcsönöket. Hajlandók lettek volna drákói strukturális terveket is végrehajtani. A Világbank azonban nem tett további engedményeket, és nem adott kölcsönt az országnak 1990 februárjáig, a sandinisták választási vereségének időpontjáig, amikor Violeta Barrios de Chamorro, az USA által támogatott konzervatív jelölt lett az elnök.

Az ENSZ főtitkárának jelentése már 1962-ben feltárta, hogy Mobutu sok millió dollárt lopott össze, és a pénzt hadserege fejlesztésére fordította. 1982-ben Erwin Blumenthal, az IMF egyik vezető munkatársa, német bankár, elmarasztaló jelentésben számolt be a Mobutu által irányított Zaire-ról. Blumenthal felhívta a külföldi vezetők figyelmét arra, hogy nem számíthatnak a kölcsönök visszafizetésére mindaddig, amíg Mobutu marad hatalmon. 1965 és 1981 között a zaire-i kormány körülbelül 5 milliárd értékben vett fel külföldi kölcsönt, és 1976 és 1981 között 2,25 milliárd dollárnyi külföldi kölcsöneinek átütemezésével négyszer is foglalkozott a Párizsi Klub.

Mobutu hibás gazdaságpolitikája és a hitelek jó részének szisztematikus elsikkasztása sem akadályozta meg, hogy az IMF és a Világbank tovább folyósítsa kölcsöneit a diktatórikus rendszer támogatására. Megdöbbentő tény, hogy a Blumenthal-jelentés elkészülte után a világbanki kölcsönök összege ténylegesen növekedett (akárcsak az IMF kifizetései, de ezt a grafikon nem mutatja). Egyértelmű, hogy a Világbank és az IMF döntéseiben nem játszanak fontos szerepet a józan gazdaságirányítás szempontjai. Mobutu rendszere stratégiai szövetségese volt az Egyesült Államoknak és a Bretton Woods-i intézményekben részt vevő többi befolyásos hatalomnak (Franciaországot és Belgiumot is beleértve) a hidegháború időszakában. 1989-1991 után, a berlini fal ledőltével, majd a Szovjetunió összeomlásával Mobutu rezsimje elvesztette jelentőségét. Mi több, sok afrikai országban, többek között Zaire-ban is, a nemzeti konferenciák demokratikus követelésekkel álltak elő. A világbanki kölcsönök hamarosan apadni kezdtek, és az 1990-es évek közepére teljesen meg is szűntek.

1947-től Románia a szovjet tömb része lett. 1972-ben pedig Románia volt az első a szovjetbarát országok közül, mely belépett a Világbankba.

A hatalmat irányító Kommunista Pártnak 1965-ben lett főtitkára Ceaucescu. 1968-ban Ceaucescu ellenezte Csehszlovákia szovjet megszállását. A román hadsereg nem vett részt a varsói szerződés hadműveletében. Ez a Moszkvától való elhatárolódás egyértelművé tette Washington számára, hogy a Világbank révén szorosabbra kell fűznie kapcsolatait a romániai rezsimmel.

A Világbank ezért már 1973-ban megkezdte Bukaresttel a tárgyalásokat a hitelpolitikáról; ezek nagyon gyorsan eljutottak a kölcsönösen elfogadható feltételekhez. 1980-ban Románia már a Világbank nyolcadik legjelentősebb hiteligénylője volt. Aart van de Laar, a Világbank történetével foglalkozó történész jellemző anekdotát említ 1973-ból. Ezen év elején részt vett a bank vezetőinek értekezletén, mely a Romániának nyújtandó kölcsönök feltételeiről tárgyalt. Egyes vezetők meglehetősen szkeptikusan viszonyultak az ügyhöz, mivel hiányoztak a román gazdaságot elemző komoly tanulmányok, de Robert McNamara kijelentette, hogy ő mélyen megbízik a szocialista országok pénzügyi megbízhatóságában a hitelek visszafizetését illetően. Ekkor az egyik jelenlévő megszólalt: "Lehet, hogy Allende Chiléje még nem eléggé szocialista?"⁹ Erre McNamara fagyos hallgatása volt a válasz.

A Világbank döntései nem függtek komoly gazdasági feltételektől. Primo, miközben a Világbank rendszeresen elutasította olyan országok kérését, melyek nem tudták visszafizetni régi, szuverén adósságaikat, Romániának úgy kezdett kölcsönt folyósítani, hogy nem rendezte vele a kiugróan magas tartozások ügyét. Secundo, Románia gazdasági csereüzleteinek döntő többségét nem konvertibilis valutában, a KGST-n belül bonyolította. Hogyan lesz képes akkor az ország a kölcsönöket kemény valutában visszafizetni? Tercio, Románia kezdettől fogva elhárította a Világbank azon követelésének teljesítését, hogy gazdasági adatait bocsássa rendelkezésére. Egyértelműen politikai megfontolások miatt létesített a Világbank Romániával szoros kapcsolatokat. A demokrácia hiánya és a szisztematikus rendőri megtorlás – akárcsak a fenti esetekben – itt sem jelentett a Világbank számára problémát.

Románia hamarosan a Világbank egyik legfontosabb ügyfele lett, s ennek eredményeképp a román vezetés óriási projekteket indított (felszíni szénbányák megnyitása, termálvízi villamos erőművek), melyek – s ez kezdettől fogva világos volt – súlyos következményekkel jártak a környezetre. A felszíni bányák üzemeltetése érdekében a hatóságok kitelepítették az ott élő mezőgazdasági termelőket. Másfelől a Világbank támogatta a román népesedéspolitikát, melynek a magasabb születési szám elérése volt a célja.

1982-ben, amikor az adósságválságnak már nemzetközi következményei voltak, a román rezsim úgy döntött, hogy sokkterápiát vezet be az országban. Románia gyakorlatilag megszüntette az importot, hogy a többletbevételeket kemény valutában kifizethesse a külföldi hitelezőknek. "Románia bizonyos szempontból »példás« adós volt – legalábbis a hitelezők szempontjából."¹⁰

5. Összegzés

A Világbank alapszabályzata 10. cikkelyének 4. pontjával ellentétben mind a Világbank, mind az IMF rendszeresen adott hitelt egyes országoknak annak érdekében, hogy politikájukra befolyást gyakorolhasson. Tanulmányunkban fentebb bemutatott példáink igazolják, hogy a döntéseket meghatározó szempontok a fejlett kapitalista hatalmak politikai és stratégiai érdekeit tükrözik. A fejlett kapitalista országok támogatását élvező rezsimek abban az esetben is kaptak pénzügyi támogatást, ha gazdaságpolitikájuk nem felelt meg a nemzetközi pénzügyi intézmények hivatalos előírásainak, illetve ha nem tartották tiszteletben az emberi jogokat. Másfelől, a fejlett kapitalista államok által ellenségesnek minősített rendszerek nem jutottak multilaterális-kölcsönökhöz, mondván, nem felelnek meg ezen intézmények gazdasági kritériumainak. A Bretton Woods-i intézmények a hidegháború megszűntével sem hagytak fel ezzel a politikával. A trend mindmáig folytatódik: példázza ezt a Jelcinnek és Putyinnak adott kölcsön, az indonéz Suharto rendszerének 1998-ig (Suharto bukásáig) folyósított támogatás, az Idriss Déby vezette Csád megsegítése, a Kínai Népköztársaságnak, az idegen megszállás alatt lévő Iraknak a meghitelezése stb.

(Fordította Baráth Katalin)

Bibliográfia

Devesh Kapur, John P. Lewis, Richard Webb, 1997: The World Bank. Its First Half Century, volume 2: Perspectives, Brookings Institution Press, Washington D.C., 776 oldal.

PNUD, 1994: Rapport mondial sur le développement humain, Economica, Paris, 239 oldal.

Bruce Rich, 1994: Mortgaging the Earth, Earthscan, London, 376 oldal.

Eric Toussaint, 1999: Your Money or Your Life. The Tyranny of Global Finance, Pluto Press, London, 1999.

Damien Millet, Eric Toussaint, 2003: The Debt Scam, VAK Publication, Mumbai, 2003.

Damien Millet, Eric Toussaint, 2004: Who Ows Who? 50 Questions about World Debt, Zed Books, London, 2004.

Aart van de Laar, 1980: The World Bank and the Poor, Martinus Nijhoff Publishing, Boston/The Hague/London, 269 oldal.

Jegyzetek

1 A bandungi konferenciát Sukarno indonéz elnök hívta életre 1955-ben, s ezzel útjára indult az el nem kötelezett országok mozgalma. Sukarno, Tito és Nehru hangot adtak a harmadik világ azon reményének, hogy sikerül lerázni a régi gyarmatosítási rendszer béklyóit. Néhány gondolatot idézünk Sukarnónak a konferencia megnyitóján elhangzott beszédéből: "Sokszor elmondják nekünk, hogy a »gyarmatosítás ideje lejárt«. Ne engedjük magunkat becsapni vagy akár csak ellágyulni ettől. Azt mondom önöknek, a gyarmatosítás még nem múlt ki. Hogy is nyilváníthatnánk halottnak, amíg Ázsia és Afrika nagy része nem szabad. (…) A gyarmatosításnak megvan már az új ruhája is: a gazdasági ellenőrzés, az intellektuális ellenőrzés vagy akár a nemzeten belül élő kicsi, de ellenséges közösség által gyakorolt tényleges fizikai kontroll. Ügyes és elszánt a mi ellenségünk, és sokféle álruhát ölthet. Nem fog egykönnyen lemondani a zsákmányáról. Akárhol, akármikor és akárhogyan is lép fel, a gyarmatosítás ördögi dolog, és mint ilyet el kell törölni a föld színéről"… (Forrás: Afrika – Ázsia beszél Bandungból, Djakarta, Indonézia Külügyminisztériuma, 1955. 19-29. o.)

2 Bruce Rich említ néhány példát a Világbank által alapított ügynökségek köréből: Thaiföldön például az Industrial Finance Corporation of Thailand (IFCT), a Thai Board of Investment (BOI), a National Economic and Social Development Board (NESDB) és az Electrical Generating Authority of Thailand (EGAT); Indiában a National Thermal Power Corporation (NPTC), a Northern Coal Limited (NCL) stb. (lásd Bruce Rich, 13. és 41. o.).

3 Rich, op. cit. P. 76. Lásd még: Stern Nicholas és Ferreira Francisco, 1997: "The World Bank an »intellectual actor«" in Kapur Devesh, Lewis, John P., Webb, Richard, 1997: The World Bank, Its First Half-Century, Volume 2, p. 583-585.

4 Lásd Kapur, Devesh, Lewis, John P., Webb, Richard, 1997: The World Bank, Its First Half Century, Volume 1: History, Brookings Institution Press, Washington, D.C., p. 1218.

5 UNPD, 1994: Human Development Report, p. 76.

6 A fent összefoglalt tények elemzése megtalálható in Payer, Cheryl, 1974: The Debt Trap: The International Monetary Found and the Third World, Monthly Review Press, New York and London, p. 143-165.

7 1965-ben Brazília aláírta az IMF-fel a segélyegyezményt, új hiteleket kapott, és az Egyesült Államok, számos európai hitelező állam és Japán átütemezték a brazil adósságot. A katonai puccsot követően az országnak nyújtott hitelek a zéróról az 1960-as évek második felében átlagosan 73 millió USA-dollárra nőttek, az 1970-es évek közepére pedig elérték az évi átlag félmilliárd amerikai dollárt.

8 A Somoza-klán 1935-ben került hatalomra, az Egyesült Államok ekkor hajtott végre katonai intervenciót az országban, és a család 1979-ig maradt a hatalom élén, amikor népi felkelés söpörte el Anastasio Somoza diktatúráját. Ekkor Paraguayba menekült, ahol ugyancsak egy diktátor, Alfredo Strössner volt hatalmon.

9 Van de Laaar, Aart, 1980: The World Bank and the Poor, Martinus Nijhoff Publishing, Boston/The Hague/London, p. 40.

10 "Romania was, in a sense, a »model« debtor, at least from the creditors' point of view", Kapur, Devesh, Lewis, John P., Webb, Richard, 1997: The World Bank, Its First Half-Century, Volume 1: History, Brookings Institution Press, Washington D.C., p. 1061.

Az elmúlt években sokat foglalkoztunk a globalizáció jelenségével (okaival és következményeivel) – "úgy általában". E számunkban összeállítást közlünk Indiáról, amelynek legutóbbi évtizede szintén egyfajta gazdasági nyitás jegyében zajlott. A világ egyik legnépesebb országáról van szó, amely azonban a mai magyar társadalomtudományi elemzésekben elvétve bukkan fel, és a politikaiakban is csak ritkán. Az ázsiai esettanulmány mellett természetesen az Eszmélet szokásos témáit folytatjuk: napirenden az amerikai unilateralizmus, az államszocializmus megítélése és a hazai szociális mozgalom. Megemlékezünk továbbá három kiemelkedő gondolkodóról: a közelmúltban elhunyt Edward W. Saidról, a kétszáz éves alkotói évforduló ürügyén Thomas Malthusról, valamint a közelgő centenáriumra készülve "névadónkról", József Attiláról.

Tartalomjegyzék

1. Fenyő D. György, Kertész Ákos, Kállai R. Gábor, Tverdota György, Szívós Mihály, Agárdi Péter, Mező Ferenc : József Attila 2003
2. Max Fraad-Wolff, Richard D. Wolff : Rugalmas gazdaság rideg valóság
3. Endreffy Zoltán : Neoliberalizmus és globalizáció
4. Stephen Eric Bonner : Amerikai terepszemle, avagy hazugság, félelem és a demokrácia megerőszakolása
5. Wiener György : Hozzászólás az államszocializmus vitához
6. Ana Bazac : Az antisztálinista disszidensek és a “vox intelligent(s)iae”
7. André Tosel : Az idős Lukács és a Budapesti Iskola
8. Malise Ruthven : Edward W. Said (1935-2003) és az Orientalizmus
9. Edward W. Said : A humanizmus az egyedüli védelem a barbársággal szemben
10. Farkas Miklós : Malthus két évszázad elteltével
11. Kertész Ákos : Szómágia (káromkodás – polgárpukkasztás – irodalom)
12. Bereti Gábor : Helyzetkép és jövőkép, szociális fórum Miskolcon 2003 április 5-6.
13. Shalini Randeria : Példabeszéd a neemfáról – A jog transznacionalizációja és a civil társadalmi szereplők szerepe
14. Ravi Arvand Palat : Ázsia része-e India?
15. Roland Pierre Paringaux : Veszélyben az élelmezési önállóság. Kiállja-e a WTO próbát az indiai agrárium?
16. Kumkum Sangari : Az erőszak útjai
17. Kammunist Kranti : Ballada a munka ellen

A szerző elemzi az Egyesült Államokban és nemzetközi méretekben kialakult politikai erőviszonyokat. Úgy véli, a seattle-i, vagy 2001-ben a genovai események is bebizonyították: az emberek képesek arra, hogy különösebb nekikészülődés nélkül egyenesen történelmet teremtsenek, és új lehetőségeket találjanak a politikai harcra.

"Semmi, ami valaha is megtörtént, nem veszhet el a történelem számára"
Walter Benjamin

 

Történelem és emlékezet

 

A történelmet a győztesek írják. ők határozzák meg, mi számít győzelemnek, mire kell emlékezzünk és mit kell elfelejtenünk, mi fontos és mi lényegtelen, ám mindenekelőtt azt, hogy mit lehet felhasználni a jelen és a jövő közötti viszony formálásában. Ahogy Walter Benjamin megjegyezte, a történelem visszakövetelése az osztályharc fontos eleme, mivel a kirekesztettek számára lényeges a történelmi emlékezet kiragadása az elnyomók kezéből. Mindenekelőtt az anyagi javakért folytatott "nyers harcokra" érdemes emlékezni: "Az osztályharcot… nyers és anyagi javakért vívják, amelyek nélkül nem létezhetnének a kifinomult és spirituális dolgok. A győzelem azonban nem a győzteseknek jutó zsákmány formájában jelenik meg, hanem abban, hogy éreztetik a jelenlétüket az osztályharcban. Bátorságként, becsületként, fortélyként és állhatatosságként jelennek meg a küzdelemben. Megvan az erejük és akaratuk ahhoz, hogy utólag újra és újra megkérdőjelezzék az uralkodók minden győzelmét – a múltbelieket is és a jelenlegieket is. Ahogy a virágok egy titokzatos késztetésnek engedelmeskedve a Nap felé fordulnak, a múlt is mindig a történelem egén felkelő Nap irányába igyekszik fordulni."

Amikor a múltat az uralmon lévők szempontjainak megfelelően foglalják keretbe – tehát kizárólag az eseményekre és személyekre koncentrálnak -, ezzel minden "alulról kiinduló" momentumot kizárnak a vizsgálódásból. Ennek eredményeként hagyományosan Amerika megformálásának "nagy hőseiként" emlegetjük a "farmereket", akik nyilvánvalóan azonosak a megszületőben lévő amerikai nemzettel. A drámaírók és a történészek a francia forradalom történetét a korona és a "harmadik" rend – valójában a közrendűek közelebbről meg nem határozott halmaza – közötti konfliktus szempontjából ábrázolják, míg a Köztársaság napjait két nagy forradalmi vezető, Danton és Robespierre közti belső konfliktusként láttatják, és végül a forradalom utáni Franciaországot "napóleoni" éraként jellemzik… – vagyis a korszakról alkotott elképzeléseink erősen kötődnek a legjelentősebb személyiségekhez.

A legtöbb történész számára az amerikai polgárháború lényegét Lincoln hősies tette, a rabszolgák felszabadítása jelenti, és a roosevelti New Deal-t a nagy gazdasági válság kikényszerítette reformok formai kereteként fogják fel. Ronald Reagan elnökké választása segít megvilágítani a huszadik század utolsó két évtizedének "reagani forradalmát", amikor is a minimális szövetségi kormányzat doktrínája igyekezett elkendőzni azt a tényt, hogy a Reagan-kormányzat költekezett a legtékozlóbban a jelenkori amerikai történelem során. Hans Zinnser megállapítása szerint az életrajzok veszik át a társadalmi kommentárok helyét – tulajdonképpen ez lett a politikai jellegű írások egyetlen kívánatos formája – és a regényt is kiszorítván, a legjelentősebb olyan irodalmi műfajjá lépett elő, amelynek célja korunk társadalmi és történelmi gyökereinek megvilágítása. Természetesen a vezetők ritkán nyilatkoznak meg maguk – az ő perspektíváik a történelmet átíró politikai irányítók és értelmiségiek szűrőjén keresztül jutnak el hozzánk. Nem uralmi viszony áll fenn közöttük, hanem a választói vonzódás. Hiszen a nemzetállam "képzelt közösségének" történetét kidolgozó értelmiségiek az uralmon lévők legfontosabb fegyverei közé tartoznak.

Az elit egyetemeken tenyészik az uralkodó osztályokhoz vonzódó "saját, organikus" értelmiség és az ellenzéki is. Az értelmiségi ellenzék több síkon is vitatja a fő áramlathoz tartozó történetírást. Többek között más múltat propagál, mint a kollektív emlékezet vezető intézményei, amelyek közé főleg a könyvek, az iskola és a populáris médiák tartoznak. A jelenlegi józan észnek ellentmondó kulturális és társadalmi elképzeléseket dolgoznak ki. Így a huszadik század második felében radikális demokraták aprólékos levéltári kutatásokat követően megkísérelték bemutatni, hogy a történelmet alulról felfelé csinálják, és egészen más szemszögből értelmezték életmódunkat. Sikerességük mértéke kevésbé függ történetírói tehetségüktől vagy a fellelt tényektől, mintsem attól, hogy az elnyomott osztályok megkérdőjelezik-e a fennálló hatalmat vagy sem.

Ideológiai, gazdasági valamint katonai ellenségeik felett aratott győzelmüktől eltelve az uralkodók és ideológusaik hajlamosak kijelenteni, hogy az ő rendszerük áll az emberi társadalom fejlődésének végpontján. Vegyük például Voltaire szatíráját Panglossról, aki kijelentette, hogy a forradalom előtti Franciaország "minden lehető világok legjobbika", vagy ott van Francis Fukuyama kinyilatkoztatása a "történelem végéről", amely a Szovjetunió és szatelitállamainak összeomlását követően tagadhatatlanul az 1990-es évek legjelentősebb intellektuális eseményének tekinthető. Fukuyama nevezetes cikke még a SZU felbomlása előtt jelent meg 1989-ben, és olyan nagy szólamokkal látta el a gazdasági liberálisokat és a politikai konzervatívokat, amelyek Fukuyama minden konzervativizmusa ellenére sem csapnak oda közönséges módon a baloldalnak. Ellenkezőleg, Jacques Derrida meglátásai szerint Fukuyama beszámolója a "létező szocializmus" szovjet variációjának kimúlásáról inkább egyfajta gyászbeszédnek tűnik, egészen az olyan megállapításig menve, hogy a liberális demokrata jellegű kapitalizmus jegyében a jövőt csupán a mindennapi banalitások fogják jellemezni.

Fukuyama számára a kommunizmus több volt a "gonosz birodalmánál" – ahogy egy leegyszerűsítő kifejezéssel élve Reagan nevezte a Szovjetuniót -, bár gonosz erőként rátestálta a világra egy korszakos küzdelem ajándékát; ehhez csupán Hegel élet-halál harca fogható, amely az uralmon lévők és az alávetettek között folyik. Fukuyama írása meghatározza gondolkozásunk kereteit. Nem csak a hidegháború végének és egy bizonyos háború utáni történelmi időszak elmúlásának vagyunk a tanúi, hanem a történelemnek, mint olyannak a végét láthatjuk. Ez az emberiség ideológiai evolúciójának végpontja, a nyugati liberális demokrácia univerzálissá válása, amely mindenféle emberi kormányzás legvégső formája.

A kapitalizmust és a liberális demokráciát elválasztó elméletek helyére Fukuyama egy olyan elméletet állít, amely elválaszthatatlanná teszi a kettőt: tagadja a gazdaság és politika hagyományos megkülönböztetésének elvét – azt a fajta külső-belső elválasztást, amely gyakran válik a társadalmi küzdelmek ösztönző erejévé. A kapitalizmus és a demokrácia összekapcsolásával a "többiek", leáldozóban lévő forradalmi korszak képviselői – a radikális baloldal, a harmadik világ és az összes állandó nyomorba döntött – eltűnnek a kapitalista piac ideológiai és gazdasági hegemóniájával szemben. Ám Fukuyama számára a hegemónia mindezt megfelelően igazolja. A történelemnek nem kell tudomást vennie a tömeges munkanélküliségről, a nyomor és a milliókat megbetegítő járványok és nyavalyák terjedéséről. Azok, akik harminc évvel ezelőtt teli torokból a kolonializmus és a kapitalizmus elleni harcról kiabáltak, még napjainkban is úgy látják, hogy egy jobb életért küzdenek, ám módszereik alaposan megváltoztak; ma a világméretű kapitalizmus különféle intézményeinek jótéteményeiért kuncsorognak, és jutalmukat annak arányában kapják meg, hogy milyen mértékben pártolják nemzetgazdaságaik megnyitását a magánberuházások és a kereskedelem előtt, vagy éppen mennyire fogadják el, hogy a nyugati bankok által nyújtott kölcsönök fejében megszorító intézkedéseket alkalmazzanak hazájuk állampolgáraival szemben. De Fukuyama naiv felvetése, hogy a liberális demokrácia a piacok megnyitásának a velejárója, elkendőzi azt a durva valóságot, hogy a világban számos olyan országot találhatunk, amelyekben elnyomó jellegű államok szavatolják a kapitalista gazdasági környezetet. Az új világrend a legkevésbé sem kívánja meg az egyes államoktól, hogy liberális demokráciákká fejlődjenek, és tiszteletben tartsák az ezzel hagyományosan együtt járó emberi jogokat – elég, ha arra gondolunk, hogy nemrégiben Kína is beléphetett a WTO tagjai közé.

A huszadik század kommunista forradalmait, és az azok ideológiai hátteréül szolgáló marxizmust Fukuyama lelkesen hatalmas fiaskóként értelmezi. Mindez egybecseng a korszakos lezárások korábbi prófétáinak kórusával, főként pedig Daniel Bell gondolataival, aki nagy figyelmet kapott könyvében, az End of Ideologyban az osztályalapú és ideologikus politizálás bukását harangozta be. Fukuyama látja, hogy vannak még a világon konfliktusok, de nincsenek immár ellentmondások; a jelenlegi és jövőbeni harcoknak nincs már történelmi jelentősége. A különféle társadalmi formációk már csupán azért küzdenek, hogy nagyobb szelethez jussanak az egyre növekvő tortából, és persze a kulturális különbségek is tartósnak bizonyulnak. Egynémely társadalom továbbra sem lesz képes kikászálódni elmaradott helyzetéből, ám ezt premodern kulturális tradícióiknak, így a vallási fundamentalizmusnak vagy a patriarchális berendezkedésnek köszönhetik, amelyek arra kárhoztatják őket, hogy kívül rekedjenek a modern világon. Ám a huszadik századot végig jellemző forradalmi harcoknak egyszer s mindenkorra bealkonyult, és nincsenek többé már olyan küzdelmek, amelyek a kapitalista társadalmi formák eltörlésével az ipari és mezőgazdasági termelés eszközeinek kollektív, vagy pontosabban állami tulajdonát céloznák.

Mindazonáltal már a berlini Fal leomlása előtt sokak számára világossá vált, hogy a kommunista utópia egyfajta disztópiának adta át a helyét. A szovjet rendszer hosszú hanyatlási korszakának kezdetén sokan, akiket korábban még inspiráltak a sikerek, kénytelenek voltak rádöbbenni, hogy adott formájában a szovjetek már nem képviselnek alternatívát az emberiség számára. Egy jobb világba vetett remények helyett immár arra ítéltettünk, hogy "lehetetlen" álmainkat feladva éljük az életünket. A huszonegyedik század hajnalán találunk még ugyan itt-ott magukat kommunistának nevező pártokat hatalmon, ám a magántulajdon meghaladása, a termelőeszközök állami tulajdona, a piaci viszonyokat kiküszöbölő csere az ő gyakorlatukban is egyre inkább a magántulajdonnak és a kapitalista piaci viszonyoknak adja át a helyét. A radikális demokrácia álma, amelyben a társadalom legfontosabb intézményeit a munkások és a többi állampolgár által választott üzemi vagy lakóhelyi bizottságok ellenőriznék, az álom, amelyre először az 1871-es párizsi kommün vetett villanásnyi reflektorfényt, amelyet újra megerősítettek az 1905-ös oroszországi forradalom munkástanácsai, és amely újra és újra felbukkant az általános sztrájkok agendáján az 1919-es Seattle-i megmozdulásoktól a fél évszázaddal későbbi franciaországi májusig, immár egy ködös múlt részének tűnik. Az anarchista, globalizáció-ellenes harcosok egyre növekvő csapatait leszámítva nincs már olyan szervezett erő, amely akár az álmok szintjén is őrizné még egy radikálisan demokratikus jövő ígéretét.

Kína modernizálási programja, amely 1978-ban, néhány évvel Mao halála után kezdett nyitni a kapitalista piacgazdaság irányában, csupán részleges volt: engedélyezték a külföldi magántőke beruházásait, az iparban és a mezőgazdaságban megnyirbálták az állami tulajdont, és óriási kapitalista magánszektort hoztak létre. Legújabban pedig, 2001-ben a kommunista párt már azt fontolgatta, hogy megnyitja sorait a magánvállalkozók előtt is, ám végül mégis erősebbnek bizonyult az a halálra ítélt tradíció, hogy a pártnak csakis munkások, parasztok és értelmiségiek lehetnek a tagjai. Kína mégis igen távol van még a liberális demokráciától – hogy a radikális demokráciát már ne is említsük. Az egypárti uralom, a vidéki kisajátítások, amelyek során több mint százmillió parasztot űztek el földjeiről, az emberi jogok állami megsértése a Tienanmen-téri diáktüntetés eltiprásakor, a másként gondolkodók elhallgattatása, a média és a sajtó súlyos korlátozása – mindez egy tartósan megmaradó autoritariánus hatalomról tanúskodik.

Oroszországban, az egykori szovjet rendszer messze legnagyobb államában az életszínvonal meredeken esett. Az első posztszovjet elnök, a korábban moszkvai kommunista vezetőként ténykedő Borisz Jelcin a harvardi és chicagói neoliberális közgazdászok hatása alatt gyorsan leépített számos állami vállalatot, és olyan exkommunista menedzserek kezére játszotta át őket, akik jellemző módon mindenekelőtt saját anyagi boldogulásuk forrásaiként kezelték az irányításuk alá került cégeket. Közben pedig az égbe szökött a nyomor, az alkoholizmus, a környezetszennyezés – a szovjet iparosítás hibáinak öröksége -, drámai mértékben romlottak a halálozási statisztikák mind a felnőttek, mind a gyermekek között. A gyermekhalálozás oroszországi mutatói a legrosszabbak Európában. Egy orosz férfi ma átlagosan 55 évig él – ez tíz évvel kevesebb, mint a Szovjetunió felbomlása előtt volt. A kormányzati támogatással felvirágzó új kapitalista osztály és az elnyomorodó munkásosztály jövedelmei közötti különbségek lassan már az Egyesült Államokban tapasztalható egyenlőtlenségekhez közelítenek, ám Oroszországban nincs olyan fogyasztói társadalom, amely mézesmadzagaival mederbe terelhetné a népharagot. Ennek eredményeként a kommunista párt, amely a Szovjetunió szétesésekor azonnal ellehetetlenült, a kilencvenes évek második felében ismét figyelemre méltóan megerősödött – ma az orosz Duma legnagyobb pártja, bár programjában óvakodik megemlíteni a társadalmi forradalmat. A párt tulajdonképpen, legalábbis a mai napig elfogadni látszik a liberális demokrácia játékszabályait, hasonlóan Európa, Japán és Latin-Amerika szocialista és kommunista pártjaihoz.

Fukuyama teóriájának középpontjában az áll, ahogy a szerző saját képére formálja a hegeli történetfilozófiát. Számára – akárcsak Hegel számára – a történelem végét az jelenti, hogy a munka dialektikus ellentmondásai feloldódnak; hogy a liberális demokráciában a munkahelyen éppúgy, mint a civil szférában, munkaadó és munkás, állampolgár és hatalmon lévő egyként megtalálhatja a neki megfelelő helyet, és kölcsönösen elismerik egymás szükségességét és egymásrautaltságát. Marx kritizálta Hegel törekvését, hogy a történelem végpontját akarja kijelölni. Másrészről azonban Hegel helyesen fejti ki a munka dialektikáját, és felismeri, hogy az tudatosságot ad a munkásnak mint olyannak, de elveti saját dialektikus logikáját, amint a kizsákmányoló és a kizsákmányolt közti antagonizmussal szembesül. Marx Hegel államfelfogását is támadta. Tizennégy évvel a Fenomenológia megjelenése után Hegel kiadta a történelem végpontjáról alkotott elképzeléseinek újabb verzióját. A Jogfilozófia központi tézise szerint a családon és a civil társadalmon belüli ellentmondások – a férfiak, a nők és a gyermekek között feszülő ellentétek, vagy az áruk birtokosai (így a kapitalisták és a munkások) közötti ellentétek – nem oldódhatnak fel a maguk sajátos viszonyrendszerének adott keretei között; az állam az, amely feloldani hivatott ezeket az ellentmondásokat, mégpedig azon az alapon, hogy az állampolgárok, belátva képtelenségüket a harmonikus emberi viszonyok kialakítására, szükségesnek ismerik el szuverenitásuk korlátozását egy magasabbrendű hatalom által.

Még amikor az utópia halotti miséjét celebrálja – vagyis egy olyan kreatív történelemét, amelyben a forradalmi jövő elképzelése áthatja a jelent és inspirálja az emberek hierarchia- és uralomellenes harcait -, Fukuyama akkor is szemmel láthatólag komoly nosztalgiát érez a kor után, amikor a kapitalizmus még a szocialista forradalomtól rettegett, és a hidegháborúban gazdasági, politikai és ideológiai energiáinak jelentős részét azért mozgósította, hogy sikerüljön "elszigetelnie" a Nyugatot fenyegető feltételezett szovjet veszedelmet. Most, a kommunizmus bukása után nem maradt más feladat, mint eltakarítani a premodern, vízözön előtti rezsimek által hátrahagyott romokat. Ám ennek megfelelően a romeltakarításhoz tartozik az a vesződséges feladat is, hogy a liberális demokráciát el kell juttatni a Harmadik Világ totalitárius és autoriter társadalmaiba, amelyek oly dúsan tenyésznek Afrikában és a Közel-Keleten.

Az Irak elleni háborúban és az Egyesült Államok 2001. szeptember 11-ét követően kibontakozó antiterrorista hadjáratában, amely az afganisztáni tálib rezsim megbuktatásával kezdődött, Fukuyama a történelem végéről szóló tézisének nem cáfolatát, hanem megerősítését látja; ám hogy ezen országok totalitárius múltjából a kapitalista demokrácia hajtásai sarjadnának ki, azt még a legmegrögzöttebb konzervatívok is meglehetősen kétségesnek látják. Kritikusainak, akik azzal érvelnek, hogy a World Trade Center elleni merénylet rácáfolt állításaira, Fukuyama így válaszol: "a modernitás olyan bivalyerős tehervonat, amelyet nem fognak kisiklatni a legutóbbi események, legyenek mégoly fájdalmasak is… Továbbra is a történelem végét éljük, hiszen a világpolitikát egyetlen rendszer, a nyugati liberális demokrácia uralja."

Ha a posztkommunista vagy éppen a posztkolonialista tapasztalatokat nézzük, akkor inkább azoknak kellene állításaikat bizonyítaniuk, akik a Nyugat győzelméről áradoznak, és a kapitalizmust a liberális demokrácia örökösének tartják. Nyilvánvaló, hogy a kapitalista államok túlnyomó részének semmiféle koncepciója nincs valamiféle gazdasági demokrácia megvalósításáról. Így a demokrácia nélküli kapitalizmus éppoly megalapozottnak látszik, mint a konzervatívok elképzelése, akik szerint e két dolog óhatatlanul feltételezi egymást. Ez utóbbit persze könnyű megcáfolni, hiszen a világ nagy részén továbbra is a kirívó egyenlőtlenség az úr. Mérvadó statisztikák tanúskodnak róla, hogy a világ munkaképes népességének egyharmada munkanélküli vagy alulfoglalkoztatott. Milliárdok nyomorognak és éheznek, és köztük igen sok a gyermek. Afrika, Ázsia és Latin-Amerika sok országában a gyermekhalandóság mutatói még az orosz adatoknál is sokkal vészesebbek. A "fejlődőnek" nevezett országok többségében a munkahelyeken gyakori jelenség a fizikai kényszer, a hosszú munkaidő, a rettenetes és veszélyes munkakörülmények – és mindez hihetetlenül alacsony bérekkel társul. A munkások számos országban, így Dél-Koreában, Mexikóban, Brazíliában, Kínában és másutt komoly tömegsztrájkokkal tiltakoztak ezek ellen. E sztrájkok nem egy vezetőjét elhallgattatták: meggyilkolták vagy börtönbe vetették őket.

Ám a tézisét megcáfoló tények a legkevésbé sem zavarták meg Fukuyama nyilatkozatait, akit gyakran kérnek fel előadásokra az olyan globális pénzügyi szervezetek ülésein, mint a Világbank és az IMF. Fukuyama olyan ideológiát eszkábált össze a számukra, amely manapság nemes egyszerűséggel a józan ész szerepében tetszeleg. Az ideológiai hegemónia könnyedén felülüti a politikai ellenállás híján többé-kevésbé súlytalan tényeket, és az empirikus ellenérveket egyszerűen lesöprik az asztalról. Ha az információipar és a tömegkommunikáció urai úgy látják, hogy a globális neoliberalizmussal és gyakorlati következményeivel szembeni küzdelem elkeseredett, bukásra kárhozott emberek másodlagos jelentőségű utóvédharca csupán, akkor az ilyen eseményeket, még ha fel is tűnnek a hírek között, semmiképpen sem úgy tálalják, mint egy hiteles, jelentős ellenállás jeleit.

Még az sem számít, hogy a legtöbb embernek halvány fogalma sincs arról, kicsoda is Fukuyama. Elképzeléseit befogadják, és így azok politikai igazsággá válnak. Fukuyama az új világrendbe szervesen illeszkedő értelmiségi; vevőköre elsősorban a globális uralkodó osztály menedzsereiből, másrészt pedig különféle meggyőződésű értelmiségi kollégáiból kerül ki. Koncepciójának beágyazódottságát jelzi, hogy még azok is, akik elvetik motivációit, kénytelenek mégis valamiképpen a "végek" gondolatmenetébe illeszkedni. Baloldali értelmiségiek, mint Russell Jacoby, csupán megerősítik a fukuyamai ultima ratiot, mikor kiábrándító módon az utópia "végéről" értekeznek. Olyan egykori radikális gondolkodók, mint Sean Vilentz, Paul Berman, Michael Kazin, Todd Gitlin és társaik, akik lényegében belenyugodtak a fennálló rendbe, bizonyosan hevesen tiltakoznának, ha valaki szóba hozná bűnrészességüket az ideológia vagy a történelem "végét" hirdető elmélet kimunkálásában; ugyanők azonban ritkán haboznak nekitámadni azoknak, akik nem fogadják el a liberális konszenzus megfellebbezhetetlenségét, pontosabban nem osztják a választási és statisztikai többségekbe vetett populista közhitet. Ebből következően a fenti szerzők közül többen megrótták azokat a kollégáikat, akik a 2000-es amerikai elnökválasztási kampány során Ralph Nader korporációellenes jelszavai mögött sorakoztak fel – rosszalló véleményüket pedig azzal igazolták, hogy Floridában és néhány további államban Nader hívei a demokratáktól vonták el a szavazókat, és így közvetve hozzájárultak az ifjabb Bush elnökké választásához. Itt most nem célunk, hogy újra felmelegítsük ezt a történetet. Csupán azt szándékoztam illusztrálni vele, hogy az utópiaellenes liberális demokrácia milyen mértékben hálózta be azon, egyre növekvő számú baloldali értelmiségiek politikai stratégiáit, akikben a politikai pesszimizmus egyre inkább elcsitítja az ellenállás hevét.

Vajon a modernitás korában immár értelmetlen a "kint" és a "bent" közötti megkülönböztetés? Vagy a modern társadalmakban megszűnt a "másik út" alternatívája, amelyre korábban egy radikálisan más jövő elképzeléseit alapozták? Fukuyama, akárcsak a hidegháborús korszak összes modernitás-teóriáinak kidolgozói, arról biztosít bennünket, hogy a még létező szocialista országok sem lesznek képesek szembeszállni a gazdaságilag és politikailag felsőbbrendű liberális kapitalizmus úthengerével. Ha ugyanis egyszer már rálépnek az iparosítás útjára, akkor az magával vonja a technológiai fejlesztést, a tömegfogyasztásra alapozott társadalmat, és a társadalmi mobilitást jelentősen emelő oktatási lehetőségek kiterjedését – márpedig ezek után már nem sokáig lesznek képesek ellenállni a kapitalista piac és a liberális demokrácia elkerülhetetlen végső győzelmének. Az elmúlt másfél évtized eseményei alátámasztani látszanak az ilyesféle véleményeket. A Calvin Klein-farmerek, a televízió, az e-mail és az amerikai kultúra más díszeinek népszerűsége a gazdaságilag leginkább lemaradt harmadik világbeli országokban arról látszik tanúskodni, hogy a kapitalista kultúra elkerülhetetlen. Ha egyszer már a fogyasztói kultúra jelen van, vajon meddig várathatnak magukra az azt fenntartó és abból következő gazdasági és politikai struktúrák és viszonyrendszerek?

Vagy az új globális összefüggések a harcok új formáit vetítik előre, amelyek majd új intézményeket és másfajta társadalmi egyezségeket indukálnak? Bár a modernitás apostolai a terrorizmust jellemző módon "premodern" jelenségként definiálják, sokkal célszerűbb a terrorista mozgalmak felívelését úgy tekinteni, mint a modernitás hiányosságainak a jelét, vagy éppenséggel mint a modernitás kudarcát. Persze akár riasztó jelzésként is felfoghatjuk a terrorizmust – amely minden esetben a gyengék stratégiája egy globális, a gazdasági és politikai elnyomást szentesítő rendszerrel szemben. Természetesen semmi sem mentheti a terrortámadásokat, amelyeknek során ártatlan áldozatoknak kell szenvedniük azokért a bűnökért, amelyeket a transznacionális uralkodó osztály, és a hozzá kapcsolódó helyi és regionális despoták követnek el. Ám az igen valószínűtlen, hogy a katonai megtorló intézkedések – légyen bármekkora legitimitásuk is az őket indító államok szemében – felszíni változtatásokon kívül képesek lennének mélyebben is érinteni a terrorizmust is szülő problémákat. Egy elsöprő erejű katonai gépezet arra talán képes lehet, hogy kifüstölje Oszama bin Ladent és társait a búvóhelyeikről, vagy ízzé-porrá zúzzon néhány ezer palesztint. Ennél azonban sokkal sürgetőbb kérdés, hogy vajon a nyugati hatalmak és szövetségeseik képesek lesznek-e orvosolni a világrendszert ma jellemző legkirívóbb egyenlőtlenségeket, ezek szítják fel ugyanis az ellenállás, így a terrorizmus lángját is, amely – például a vallási fundamentalizmus képében – gyakorta átterjed a fejlődő országokról a világot irányító, vezető államok metropoliszaira is.

Egyre szembeötlőbb, hogy a győzedelmes Nyugatot nemcsak a fejlődés problémáiba, a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségekbe végzetesen belegabalyodott Délről és Keletről érik új kihívások, hanem a gazdasági válsággal terhes félperifériák társadalmai felől is. Ezekre az országokra részben saját, relatíve sikeres, ám eltorzult gazdasági fejlődésük miatt leselkedik a krízis veszélye, márpedig ezt könnyűszerrel a globalizáció hatásainak tulajdoníthatjuk. A félperiféria számos országában, így például Argentínában vagy Brazíliában a gazdasági és politikai válság immár a társadalom szövetét feszegeti, és a politikai stabilitást fenyegeti. A kilencvenes évek végén mind a jobb-, mind a baloldali radikalizmus csillaga felívelt, ami eléggé nyomatékosan cáfolja a "végek" ideológiáját. Az újfajta társadalmi mozgalmak és az úgynevezett "globalizációellenesség" – valójában az új világrend bevezetésével szembeni ellenállás – mögött az olyan, egyre szélesebb körű felismerések és tudományos eredmények állnak, amelyek rámutatnak bolygónk ökoszisztémájának katasztrofális állapotára, a kapitalista globalizáció következtében egyre súlyosbodó egyenlőtlenségekre – és nem csupán a gazdasági és a politikai rendszerek, de az emberek mindennapi életének szempontjából. Hangsúlyozzák, hogy a problémák nyugati stílusú "foldozgatása" egyszerűen képtelen megfelelő válaszokat adni a világ helyzetének apokaliptikus kihívásaira.

Az Egyesült Államokban – legalábbis időlegesen – hatalomra jutott jobboldal az összefonódó gazdasági és társadalmi válságra úgy reagált, hogy feszegetni kezdte a liberális demokrácia korlátait. Szeptember 11. után a Kongresszus haladéktalanul elfogadta a "Hazafias törvényt" (Patriotic Act), amely jelentősen szűkíti a bevándorlók jogait, és ezeket a megszorításokat minden olyan állampolgárra is kiterjeszti, aki kritizálja a kormányzat háborús politikáját. A szeptember 11-ét követő lépfene-támadásokat hónapokig igyekeztek valamilyen módon kapcsolatba hozni az iszlám terrorizmussal vagy Szaddam Husszeinnel; végül a hírszerző szolgálatok arra az eredményre jutottak, hogy a terrorakciókat nem valamiféle közép-ázsiai terroristák követték el, hanem vélhetőleg amerikai jobboldaliak. A legálisan abortuszokat végző klinikák elleni fenyegetések és bombatámadások, az antiszemita atrocitások, a közel-keleti és közép-ázsiai állampolgárok és bevándorlók elleni támadások szaporodása jelzi, hogy Amerikában – a Fehér Ház visszafogott, erélytelen felhívásai dacára – terjed az idegenekkel, a bevándorlókkal szembeni intolerancia.

A "végek" ideológiája

A "végek" ideológiájával, amely szerint az osztályok és az osztályharc kategóriái ma már egy elmúlt rendszer relikviái csupán, nem az a legfőbb gond, hogy a különféle társadalmi mozgalmak akcióorientált kritikái eleven cáfolatát adják, hanem az, hogy a történelmet olyan merev definícióként szemléli, amely megelőzi és meghatározza a konkrét folyamatokat. A marxista gondolkodók túlnyomó többségéhez hasonlóan Fukuyama is úgy hiszi, hogy a történelem elsősorban a különféle korszakos változásokban érhető tetten. És a korszakos változás nem más, mint a termelő tulajdon birtoklásának változása, valamint a gazdasági infrastruktúra változása által gerjesztett politikai és jogi átalakulások. Ha Fukuyamának a történelemről és a történelem végéről alkotott koncepciójából figyeljük az eseményeket, akkor bármiféle forradalom, amely az államhatalmat megragadva igyekszik az egyik fázisból egy másikba lökni a fejlődést, csupán a modernitás szálláscsinálójának tűnhet. A világon mindig lesznek "tűzfészkek", az új világrend globális csendőrei mindig feladatuknak fogják tartani a "lator" rezsimek katonai megfegyelmezését vagy megbuktatását, de a kapitalizmus – már a fukuyamai gondolkodás szerint – mindig képes lesz elhárítani a létét fenyegető veszélyeket.

A továbbiakban azt az elképzelést taglalom, hogy a "történelmet" az emberek hozzák létre folyamatosan saját gyakorlati létükön, tevékenységükön keresztül, és mindez nem feltétlenül illeszthető bele a fejlődésről vallott elképzelésekbe. A történelem akkor születik, amikor az alávetett osztályoknak önmagukat megszervezve sikerül jelentős változásokat kicsikarni a létükben. Attól, hogy ezek a változások igen ritkán terjednek ki a termelőeszközök tulajdonára, még mindenképpen történelmi fontosságúak maradnak. Sőt mi több, az uralkodó osztályok is történelmet csinálnak, amikor képesek visszájukra fordítani a különféle lázadó társadalmi formációk által elért eredményeket, és visszatérni valamiféle korábbi állapothoz. Ebben az értelemben a legutóbbi események alátámasztják Nietzsche megfigyelését, aki szerint semmi sem tűnik el, hanem minden visszatér, hogy újra belénk marjon. A visszatérő jelenségek soha nem azonosak teljesen korábbi megjelenésükkel, de a múltbéli vonásaik tisztán felismerhetőek. Semmiképpen sem szentírás, hogy a történelem – akár nyíltan, akár leplezett formában – ciklikusan jelenik meg, mint ahogy azt Arnold Toynbee és ifj. Arthur Schlesinger elképzelte. A történelem alakítása kreatív aktus, de a már létező feltételek részben mégis behatárolják lehetőségeit. Bár a változás a szociális formációkon keresztül önmagát generálja, de számos szempontból mégis mindig más; mindig valami új jön létre.

A kérdés az: mit tarthatunk "történelemnek"? Vajon a mindennapi életnek az a számtalan változása, amelyet az emberek tevékenységükkel kimunkálnak, miközben folyamatosan megteremtik saját viszonyaikat, vagy éppen azért küzdenek, hogy megőrizhessék a maguk teremtette szerveződési formáikat – ezeket folyamatosan olyan politikai döntések, háborúk vagy háborús készülődések, gazdasági változások fenyegetik, amelyekre szinte semmiféle befolyásuk sincsen -, történelminek tekinthető? Miközben a feministák vagy a fekete szabadságharcosok azt állítják, történelmet "csinálnak" azzal, hogy megváltoztatják a politikai és társadalmi viszonyokat, különösen a jog és a mindennapi élet területén, a modernitás teoretikusai mindezt csupán olyan reformoknak tekintik, amelyek – jóllehet "korrigálnak" bizonyos egyenlőtlenségeket – alapvető változásokat nem képesek elérni. Vajon a technológia, az információ és a kommunikáció terén bekövetkezett óriási változások, amelyek az elmúlt fél évszázadban gyökerestül átalakították az ipari termelést, az üzleti életet, vagy éppen százmilliók mindennapi életét – egyenlőek lennének a valódi történelemmel? A tudományos alapokra építő technológiai fejlesztések, így a számítógép, a lézertechnológiák vagy a génmanipulációk – és az általuk indukált új szerveződési formák – semmiképpen sem kevesebbek, mint történelmi szakítások a múlttal. A helyváltoztatás sokunk számára életformává vált. Mi több, egyre kevesebben tartják vonzó perspektívának, hogy egész életük, munkájuk, családjuk egyetlen városhoz, ugyanahhoz a régióhoz kötődjék. És nem csupán a rurális Kína, Mexikó vagy Brazília parasztok lakta területei bolydultak fel; az egész emberiség, beleértve az Egyesült Államok lakosságát is, újra és újra költözködésre kényszerül, és azzal kell szembesülnie, hogy a tér egyre inkább elveszíti jelentőségét.

A társadalmi idő mindazonáltal különbözik az egyén saját életének idejétől. Fél évszázaddal ezelőtt egy gyermek átlagosan tizenhárom évet töltött az iskolapadban, és csupán kevesen jutottak be az egyetemekre; ma az Egyesült Államok fiataljainak több mint a fele legalább húsz évet tölt tanulással. Ma sokkal később lépünk be felnőttként a teljes munkaidős foglalkoztatásba, és éppen ezért kitolódott a házasodás és a gyeremekvállalás életkora is. Korábban rengetegen már húsz éves koruk előtt szülőkké váltak – néhányan persze még ma is így tesznek -, napjainkban viszont az első gyermeket vállalók átlagéletkora magasabb, mint eddig bármikor. Nem ritka, hogy a nők harmincas éveik végén, vagy éppen a negyvenes éveik elején szülik meg első gyermeküket – csökkentve ezáltal esélyüket, hogy hetvenéves koruk előtt visszavonulhatnak a munkaerőpiacról. Talán nem kevésbé fontos, hogy mivel nem tudunk egyetlen állásból, nyolc órai munkából rendesen megélni, sokan közülünk két állást is vállalnak; az ipari munkások minden lehetőséget megragadnak a túlórázásra, csak hogy kifizethessék a számláikat, és így az élet végeérhetetlen munkává silányul. Sok szakember és menedzser hazaviszi a munkáját, és azt az időt, amely régen a "pihenést" – testi és szellemi kapacitásunk szükséges újratermelését – szolgálta, az éjszakába nyúló munkával tölti. Így váltunk a pirulazabálók nemzetévé, hiszen rengetegen szenvedünk súlyos stresszben a túlmunka, az anyagi gondok, vagy éppen az állásunk bizonytalansága miatt.

Persze az idő- és térbeli szorongások e rövid mustrája további kifejtést igényelne. A modernizációs elmélet optimizmusát a modernizáció gyakorlata cáfolja meg. Szeptember 11. után látnunk kell, hogy – mint azt a vallási fundamentalizmusok erősödése is mutatja Amerikában is, másutt is – milyen mélyen gyökerezik az ellenszenv a modernizáció új formájával, a globalizációval szemben. Többé már nem lehetünk közömbösek az iránt, hogy mi történik néhány ezer mérföldre határainktól. Néhányan ezt úgy értelmezik, hogy végeláthatatlan háborúba kell bonyolódnunk, hosszú távú áldozatokat kell hoznunk életszínvonalunk rovására, és beláthatatlan időre kénytelenek leszünk szögre akasztani szabadságjogainkat. Mások, köztük például a nagy szakszervezeti szövetség, az AFL-CIO vezetője, egyáltalán nincsenek meggyőződve róla, hogy a munkásoknak csökkenteni kellene életszínvonalukat a korporációk érdekében. Az AFL-CIO 2001 decemberében tartott kongresszusán a szervezet élén álló John Sweeney elutasította az ilyen igényeket. Az USA afganisztáni háborújáról így nyilatkozott: "Az előttünk álló hónapokban egy itthon zajló háborúban kell offenzívát indítanunk. Bush elnök és kormánya kiváló munkát végez a terrorizmus elleni háborúban, és ezért csak dicsérni tudjuk őket. De az elnök és a mögötte álló cégek ugyanakkor kíméletlen háborúba kezdtek a dolgozó családok ellen is – és ezért csak elítélni tudjuk őket."

Sweeney a kormányzat megszorító intézkedéseivel, az oktatásra és az egészségügyre szánt költségvetési források súlyos megnyirbálásával szembeni ellenállásra szólította fel a szervezett munkásokat. De – amennyiben a múlt tanulságait tekintjük – ezek az ellenérzések sokkal inkább a szavazófülkékben, mintsem direkt akciókban fognak majd realizálódni.

Vajon a népesség állandó vándorlásra van kárhoztatva? A kapitalizmus gazdasági lendületéért valóban elkerülhetetlenül az eredeti, biztosnak hitt társadalmi kötelékek felbomlásával kell fizetnünk? Még mindig vannak a világnak olyan részei, ahol a népesség képes jelentős mennyiségű társadalmi időt megspórolni, és elvonni a bérmunkától. Így például a Földközi- és az Égei-tenger, vagy az Adria vidékén, Dél-Európa és Észak-Afrika népeinek jelentős része eltökélten ragaszkodik a két-három órás ebédszünetek hagyományához, szigorúan tiltják a vasárnapi munkát és az üzletek nyitvatartását ezen a napon, és törvényekben biztosítják az összes dolgozó számára a legalább öt-hat hetes évi szabadságot. A globális kapitalizmus persze támadást indított a munkaidő önkontrolljának e kultúrája ellen, és ez látványosan feltárja egyik alapvető célját: a felhalmozás útjában álló, a munkások egészségét biztosító társadalmi gyakorlatok felszámolását. A globális kapitalizmus törvényszerűen szemben áll minden olyan társadalmi jelenséggel, amely egyfajta kedélyes közösségi érzést tartana fenn az emberek között; ezek a horizontálisan kiterjedő kapcsolatrendszerek ugyanis függetlenek a kapitalizmus logikájától, és adott esetben alapul szolgálnak a városokat, lakótereket, a közösségi lét infrastruktúráját elpusztító tőkés beruházások ellen kifejlődő kollektív akciók számára is. A fejlődés ideáját a költségek lefaragásának gondolata egészíti ki. A modernizáció kritikátlan dicsőítői minderre dühödten azt felelhetik, hogy ebben a folyamatban nincs helye az érzelgősségnek; ha a fejlődés útjába állva rámutatunk, hogy a régi módszerek hajlamosak állandósítani az anyagiaktól való megfosztottságot, azt is látnunk kell, hogy – minden ellenkező jóslat dacára – a tőkének még nem sikerült "széttépni minden… korábbi köteléket" (Marx).

Meglehet, hogy az Egyesült Államok a világ vezető tőkés társadalma; mindenestre szinte teljes mértékben a tőke logikájának megfelelően épül fel. Nem utolsósorban azáltal, hogy a munkát, amely korábban csupán az élet fenntartása érdekében elvégzendő szükséglet volt, magává az életté, az élet értelmévé konvertálta. Egykor hevesen támadták a tőkét a korlátlan munkaidőről szóló történelmi doktrínája miatt – ma ez az elképzelés immár messze lekörözte a munkásmozgalmi próbálkozásokat, és általában a munkások minden kísérletét, hogy egy másik, sajátlagos etikát alkossanak a maguk számára. A rövidebb munkaidőért indított félszáz éves harc élén, amely az 1880-as években vette kezdetét, eleinte a nyolcórás munkaidőért küzdő amerikai munkásmozgalom mutatott példát a világ munkásainak. A munkások tömegsztrájkokon, tüntetéseken, felhívásokon keresztül igyekeztek rákényszeríteni a munkaadókat és a törvényhozókat, hogy vegyék figyelembe a munkások követeléseit. A Kongresszus elutasította Hugo Black alabamai szenátor törvénytervezetét, amely hatórás munkanapot határozott meg, de végül a bérekről és a munkaidőről szóló 1938-as törvényben – persze sokkal szerényebb keretek között – rendezték a kérdést. Ez azonban csupán a heti negyven óra feletti munkavégzés díjazásáról rendelkezett, és nem érintette az alap munkaidőt, amelynek rendezését kollektív szerződésekkel kívánta megoldani.

Akárhogyan is, megfogalmazódott egy koncepció, amely határokat szabott a munkaidőnek. Az 1980-as évekre azonban ezek a korlátozások már érvényüket veszítették. A munkásmozgalom immár nem őrködött a rövidebb munkaidő felett; sokan kényszerültek lényegében folyamatos munkavégzésre, amit egyfelől a szükség, másfelől a kulturális változások sarkalltak. Valóban, itt állunk az állandó, heti hétnapos, huszonnégy órás munkaidő korszakának hajnalán, amikor mindenki állandóan készenlétben áll. Rengetegen hordozzák állandóan magukkal személyhívóikat és mobiltelefonjaikat. Ez már a non-stop szupermarketek és a vasárnapi bevásárlások kora.

De a munkásság nem elsősorban a meggyőző érvek hatására hódolt be. A hetvenes években jelentkező világméretű gazdasági instabilitás idején a tőke olyan offenzívát indított, amelynek hatásai mindmáig érezhetőek. A "reagani forradalom" idején a tőke igyekezett képzetlenebb munkaerőt alkalmazni, vagy éppen külföldön befektetni, és így a munkanélküliség rémével fenyegette azokat a munkásokat, akik sztrájkokkal vagy más módon tiltakoztak a neoliberális gazdaságpolitika kulcsszavának számító "flexibilitás" ellen. Ez a flexibilitás a gyakorlatban a bérek és a juttatások csökkentését, a túlmunka erőltetését jelentette; a nehezen kivívott munkaügyi szabályozásokat felhígították vagy hatályon kívül helyezték, és a munkafolyamatokat úgy szervezték át, hogy minél több feladatot pakolhassanak a munkások vállaira. Ehhez jött még a konzervatívok azon törekvése, hogy az egykor óriásira duzzadt jóléti államot – vagyis a társadalmi bért – minél jobban leépítsék. Közel két évtizedes visszavonulás után ma, a huszonegyedik század elején nyilvánvaló, hogy – a munkásmozgalom bizonyos részeiben, a nyugdíjas-mozgalmakban vagy éppen a fekete szabadságmozgalmakban terjedő harciasság dacára – az alávetettség kultúrája dús gyökereket eresztett.

Ez a kultúra sokkal inkább a félelmekből, mint az úgynevezett munkaetikából sarjad. A munkára kényszerülő emberek között a munkaszeretet soha nem volt különösebben elterjedt jelenség; a munkának afféle megváltó tevékenységként való felfogása az állam és ideológiai apparátusa: az iskolák, a média és az értelmiség egyfajta kvázi-vallási moralizálásából fakadt. A neoliberális közgazdászok zsarnoki hatalma akkor vált szélesebb körben nyilvánvalóvá, amikor 1981 augusztusában Ronald Reagan kezdeményezésére 11 ezer sztrájkoló légiirányítót tettek lapátra. A súlyos csapást követően a munkaadók egész sor követeléssel álltak elő a szervezett és szervezetlen munkásokkal szemben. Eleinte helyi szinten számos szakszervezet felvette a kesztyűt: a nyolcvanas évek közepén napirenden voltak a sztrájkok. Így például a minnesotai Austinban sztrájkba léptek a Hormel cég húsfeldolgozó munkásai, amikor a menedzsment – a nemzetközi ágazati szakszervezet beleegyezésével – csökkenteni kívánta bérüket. A Continental Airlines szervezett munkásai hosszan elhúzódó sztrájkot folytattak, ám az végül 15 évre ellehetetlenítette szakszervezetüket. A szakszervezeti aktivisták majd' minden esetben vereséget szenvedtek, amikor a munkások és a munkaadók között létrejött alkukat támadták – szervezeteik ugyanis egyszerűen nem voltak felkészülve a munkaadók ilyen heves offenzívájára, és a konzervatív politikai klíma sem nekik kedvezett; mindezen okoknál fogva a szakszervezetek egyre hajlamosabbak lettek engedményekre a munkaadók irányában.

Mindeközben az osztályharc tovább dühöngött: a munkaadók továbbra is szenvedélyesen elutasították munkásaik szervezkedési igényeit, és a tőkeátcsoportosítások számos közösséget nyomorba és reménytelenségbe taszítottak. A neoliberálisokat még a gazdasági fellendülés sem térítette el a jóléti állam felszámolásának programjától; az 1996-os elnökválasztás előtt rávették Bill Clintont a Welfare Reform Act aláírására, amely felszámolta a tartósan munkanélküliek jövedelempótló támogatását. Ugyanakkor nem akartak komolyabb kockázatokat vállalni, lévén, hogy az emberek túlnyomó többsége még élénken emlékezett a különféle alkukra és becsapásokra. A bérek stagnáltak, mivel a kilencvenes évek gazdasági fellendülése nem járt együtt a reálbérek párhuzamos emelkedésével. A Szövetségi Jegybank konzervatív elnöke, Alan Greenspan hónapról hónapra, évről évre kárörömmel figyelhette, amint a nyomott bérek mérsékelték az inflációt, és olyan alacsonyan tartották a kamatlábakat, ami lehetetlen lett volna, ha a munkások – ahogy korábban mindig – sztrájkokkal követelték volna részüket a fellendülés hozadékából. A pénztelenségtől aggódó munkások közül sokan úgy emelték jövedelmüket, hogy heti ötven, hatvan, vagy akár hetven órát is dolgoztak, és így bruttó éves fizetésük – elsősorban a tartós fogyasztási cikkeket gyártó iparágakban, az autóiparban, az acéliparban, vagy az elektrotechnikai iparban – megközelítette a 80-100 ezer dollárt.

A nyolcvanas és kilencvenes években Amerika vadul dolgozott. A nők soha nem jelentek meg korábban ilyen magas számban a bérmunka piacán; az évtized végére a felnőtt nők közel kétharmada valamilyen részidős vagy teljes munkát vállalt, vagy éppen munkát keresett. Sok férfi boldog volt, hogy képes fizetéséből kifizetni a számlákat és biztosítani gyermekei iskoláztatását, és voltak, akik a munkahelyi közösséget direkt megnyugtatónak találták az otthoni feszültségek után. Ugyanakkor nem csökkent a háztartás és a gyermeknevelés terén végzett fizetetlen munka aránya sem. Az otthoni "második műszak" az elégedetlenség új forrásává lett a nők számára. Mindez persze nem tette túl vonzóvá a konzervatívok elképzeléseit, akik a nőket legszívesebben a háztartásokban látták volna. A pénzügyi gondok mellett a nőket elsősorban az késztette munkavállalásra, hogy így kívánták megteremteni anyagi függetlenségüket, és igyekeztek valamilyen képzettséget szerezni. Azok a nők, akik képesek önmagukról és gyermekeikről is gondoskodni, kevésbé kénytelenek alávetni magukat férjük leglehetetlenebb elvárásainak, hiszen felszabadították magukat a függőségből. Sőt, az a tény, hogy az amerikai nők több mint fele dolgozik, erős érv a háztartási munka feladatainak családon belüli megosztása mellett is. Megnőtt a válások száma, és a nők jobban képesek szembeszegülni a családon belüli erőszakkal, hiszen megteremtették maguknak a kiutat.

2001 őszén a háború és a recesszió együttes hatására felerősödtek a támadások a munkások jogai, és az általuk nagy nehezen elért eredmények ellen. Amikor a New Jersey-i Middletownban ezer tanár sztrájkba lépett, hogy ne kurtítsák meg jövedelmüket, a szülők a hatalom oldalára álltak, és a bíróság száz tanárt igen gyorsan börtönbe vetett, mivel megsértették a közalkalmazottak sztrájktilalmát kimondó állami szintű törvényt. Rengetegen támadták a tanárokat és szakszervezetüket, amiért olyan pillanatban álltak elő harcias követeléseikkel, amikor a nemzet válságos időszakot élt át – ezt a szólamot persze már sokszor hallhattuk korábban is az amerikai történelemben. Mindezek következtében a sztrájkot letörték. A hartfordi Pratt and Whitney cég, az USA egyik legnagyobb repülőgépmotor-gyártója bejelentette, hogy kiadásait a munkásoknak kifizetendő egészségügyi hozzájárulás megkurtításával fogja csökkenteni. A munkások és a szakszervezet sztrájkba kezdtek, és sikeresen kitartottak követeléseik mellett. A World Trade Center katasztrófáját követően New York leköszönő polgármestere, Rudolph Guiliani – megelégelve a Kongresszus totojázását és azt, hogy Bush a városnak nyújtandó segítség terén csupán az ígérgetésekre szorítkozott – a városi vállalatok költségvetésének tizenöt százalékos lefaragásáról döntött. Ez az intézkedés, amely alól csupán a rendőrség, a tűzoltóság és a közoktatási bizottság képezett kivételt, óhatatlanul jelentős mértékű elbocsátásokhoz és leépítésekhez vezetett a közszolgáltatási szférában. A rendelet ráadásul egy olyan pillanatban született, amikor a város komoly közegészségügyi problémákkal volt kénytelen szembenézni, hiszen – mint azt a kezdeti cáfolatokat követően a polgármester és az egészségügyekért felelős tisztviselők is kénytelenek voltak beismerni – a WTC romjai nagy területen károsították a környezetet. Ugyanakkor sem szövetségi, sem állami szinten nem születtek valódi tervek arra, hogy miként segítsenek azon a nyolcvanezer dolgozón, akiknek munkahelye megsemmisült a tornyok összeomlásakor, vagy azon a hetvenezer emberen, akiknek megélhetése a töredékére csökkenő turizmustól függött. 2002 tavaszára a hivatalos statisztikák szerint a munkanélküliség országosan 6 százalékra nőtt, miközben a munkaadók továbbra is igyekeztek a recesszió terheit a bérek és juttatások csökkentésével dolgozóikra hárítani.

A hetvenes évek elejétől a politikát és az államigazgatást a konzervatív doktrína uralta; azóta a nyugati országokban csupán igen csekély gazdasági és társadalmi reformokra került sor, és lelassultak az olyan társadalmi folyamatok is, mint például a nők, a bevándorlók vagy éppen a különféle kisebbségek jogainak és érdekeinek elismerése, a diszkrimináció korlátozása a foglalkoztatás, a személyi biztonság vagy éppen a mindennapi kapcsolatok terén. A társadalmi mozgalmak meggyengültek, és harminc éven keresztül képtelenek voltak fenntartani a hatvanas évek társadalmi reformjainak tempóját. Ez még a környezetvédő mozgalmakra is igaz, amelyek – korábban úgy tűnt – komoly sikereket érhetnek el az iparosodás pusztításainak ellensúlyozása terén. A kilencvenes évek elkeseredett harcai már régen nem a környezetvédelmi törvények kiterjesztéséről szóltak, csupán annak igyekeztek gátat vetni, hogy a neoliberálisok a piaci szabadság nevében még a meglévő szabályozásokat is megcsonkítsák. Időközben a kommunista rezsimek összeomlottak, és helyükön a neoliberalizmus mintagyerekei tűntek fel. Ennek hatása a reformok megmerevedésével összeadódva olyan televényt képezett, amelyen egy újfajta, heves radikalizmus szökkent szárba. A hatvanas évek közepe óta most először merült fel, hogy talán maga a kapitalizmus az, ami alapvető reformokra szorul. De a társadalmi aktivisták új nemzedéke – főleg diákok és fiatal szakszervezeti aktivisták – tiltakozásában már jól kivehetően antikapitalista húrokat kezdett pengetni. A retorika még – szeptember 11. óta is – magasabbra szárnyal, mint a változást sürgető valódi stratégiák, ám napirenden vannak a különféle konferenciák és a világkereskedelmi szervezetek elleni harcos tiltakozások.

 

A liberális demokrácia határait feszegetve

 

A hosszú munkaidő, a tartós emberi kapcsolatok fellazulása, és főként a nők munkavállalása felgyorsította a civil társadalom hanyatlását, a mindennapi lét kellemes dolgainak eltűnését. A nyolcvanas és kilencvenes évek során egyre csökkent az olyan önkéntes civil szerveződések tagsága, mint a Szülői-Tanári Munkaközösségek (PTA), a veteránszövetségek és a különféle klubok; ennél is fontosabb azonban, hogy a legtöbb ilyen szerveződés elveszítette aktivistáit, azokat az embereket, akik összetartották őket. A szakszervezetek – amelyek eróziója már-már működésüket fenyegette – egyre inkább kénytelenek voltak fizetett alkalmazottaikra bízni a szervezéssel kapcsolatos teendőket, mivel a tagság aktivitását felőrölte a nonstop munkavégzés. Ennek a folyamatnak az összeadódó hatásai éppen ott üresítették ki a társadalmi részvételt és a demokráciát, ahol azoknak valódi jelentősége lenne: a gyökereknél. Hiszen a demokráciát nemcsak az urnákba szavazatokat potyogtató választópolgárok százalékos arányával mérjük. Valójában a választópolgárok kevesebb mint fele mutat érdeklődést az állami és helyi választások iránt, és csupán mintegy ötven százalékuk szokott részt venni az elnökválasztásokon; ezen a téren az Egyesült Államok jócskán lemaradt a legtöbb kapitalista demokrácia mögött. Benjamin Barber, Robert Putnam és mások úgy tartják, hogy a demokrácia mértéke az egyszerű állampolgárok részvétele a társadalom szociális, kulturális vagy éppen politikai intézményeinek működtetésében. Az életképes liberális demokrácia jellemzője, hogy a képviselőket egy választási processzus során szelektálják, és ennek során a társadalom irányításában felmerülő kérdésekről és problémákról minden szinten párbeszédek és viták folynak. Ezek kiterjednek a munkahelyekre, az iskolákra és a civil szerveződések vezetésére éppúgy, mint a gazdasági és politikai életet irányító országos és nemzetközi szervezetekre.

A XX. és a XXI. század demokráciája vajmi kevéssé emlékeztet arra, amilyennek a demokrácia a tizennyolcadik században és a tizenkilencedik század elején mutatkozott. Az 1920-as években John Dewey szomorúan merengett a nyilvánosság és a közakarat hanyatlása felett, de ő még reménykedhetett azok újraéledésében. Saját vermonti gyermekkorának példáján arra a következtetésre jutott, hogy fel kell támasztani a közvetlen demokráciát, vagyis lokálisan le kell szűkíteni a társadalmi irányítás és a politikai döntéshozatal hatáskörét. De nyolcvan évvel Dewey The Public and its Problems című művének megjelenése után, ma, a tömegdemokrácia korában az olyan koncepciók, mint a közösség életét befolyásoló döntések meghozatalában való közvetlen részvétel, immár kivesztek politikai szótárainkból. Olyan városi gyűléseket, ahol a közösség összes tagja együttesen hoz döntéseket a mindnyájukat érintő kérdésekben, manapság már legfeljebb egy-egy álmos New England-i faluban vagy kisvárosban találhatunk; a városokban a "részvétel" legjobb esetben is csupán a különféle választott bizottságok, iskolaszékek, felügyelő testületek közmeghallgatásainak figyelemmel kísérését és az azokon való szavazásokat jelenti. Míg a lakosságnak csupán viszonylag csekély hányada vesz részt a helyi önkormányzatok különféle intézményeinek munkájában, és sokan vannak, akik csupán passzív tagjai a minden rendű és rangú civil szerveződéseknek, a szülői munkaközösségeknek, az egyházak és más karitatív szervezetek jótékonysági programjainak, a kereskedelemi kamaráknak, vagy éppen a szakszervezeteknek, addig az amerikaiak tízmilliói számára a demokrácia nem jelent többet a szavazások rituáléjánál; csupán a közvélemény-kutatások mérséklik bizonyos mértékig azt a távolságot, amit magunk és a politikai döntéshozás folyamata között érzékelünk. Életünk ma egészen másként szerveződik, mint a XIX. században, amikor szinte mindenki farmer volt, vagy valamilyen formában a mezőgazdasághoz kötődött.

De bármilyen gyenge legyen is a liberális demokrácia, az Egyesült Államok semmi esetre sem igyekszik intézményi korlátait feszegetni. Valójában a legfontosabb kapitalista társadalmak közül az amerikai politikai rendszer valószínűleg a legkevésbé demokratikus. Kétségtelenül vallási megfontolásokból sokkal inkább a kedd, mint a vasárnap a választások elfogadott napja. Az elnököt egy elektori testület választja meg, amelynek tagjai aszerint állnak össze, hogy egy-egy adott államban ki nyerte el a szavazatok többségét – így a kisebb lélekszámú államok relatíve nagyobb súlyt kapnak, és lehetővé válik – mint 2000-ben George W. Bush esetében -, hogy valaki annak dacára elnök lehessen, hogy nem ő kapta a választók szavazatainak számszerű többségét. Ellentétben számos más ország gyakorlatával, ahol az alkotmány és a választási rendszer biztosítja, hogy a kisebbségi pártok is beleszólást kapjanak a törvényhozásba, az Egyesült Államokban a "győztes mindent visz" elve érvényesül, és ez lehetetlenné teszi, hogy a kisebb pártoknak – amelyek egyes államokban akár a szavazatok 15-20 százalékát is megszerzik – bármiféle szerepük lehessen az ország irányításában. A szövetségi és állami törvények garantálják, hogy a legtöbb szavazatot elért párt kerüljön hatalomra, és a többi párt ne szólhasson bele a kormányzásba.

Ugyanez a rendszer hatja át az önmagát konzerváló szakszervezeti bürokrácia működését is, és csak a mandátumok időbeli korlátozottsága adhat némi reményt. De az időhatárok csupán az egyes személyek uralmának szabnak korlátot, nem az önmagát bebetonozó párthatalomnak. Még az olyan szavazások is, ahol minősített többségre van szükség, többnyire a két legtöbb szavazatot elért jelölt párharcává egyszerűsödnek. Ennek eredményeképpen az állampolgárok egy jelentős kisebbsége kiszorul a reprezentációból, ami ellene szól a választási és törvénykezési folyamatok pluralizmusának. A választások állandóan sulykolt szlogenje, hogy a választópolgárok ne "pazarolják el" szavazataikat az eleve esélytelenként induló pártok jelöltjeire. Vagyis rákényszerülünk, hogy a "kisebbik rossz" politikája szerint szavazzunk. Azzal a veszéllyel kell szembesülnünk, hogy amennyiben az elképzeléseinknek leginkább megfelelő jelöltre adjuk voksunkat, ezzel esetleg objektíve olyasvalakit támogatunk, aki teljesen elfogadhatatlan számunkra; ilyenkor inkább befogjuk az orrunkat, és a kevésbé ellenszenves esélyes jelöltre szavazunk.

Képzeljünk most el egy olyan választási rendszert, amely az arányos képviseleten alapul! Így, akárcsak számos más országban, mondjuk Olaszországban, Izraelben vagy Németországban, a Kongresszus és az állami törvényhozások reprezentatívabb testületekké válnának, és a nagyobb pártok a hatalom érdekében rákényszerülnének valamiféle koalíciós kormányzásra. Vannak, akik szerint az európai rendszerek ingataggá teszik a politikai életet – erre általában Olaszországot szokták példaként felhozni -, ám némi bizonytalanság éppenhogy valószínűbbé (ha nem elkerülhetetlenné) tenné a szociális reformokat. Akárhogyan is, az arányos képviselet biztosítja a reprezentációt azon kisebbségek számára is, amelyek megszerzik a szavazatok egy adott minimumát, és ez mozgósíthatná azokat a szavazókat is, akik a két nagy párt közötti igen csekély különbség láttán inkább nem is élnek választójogukkal, hogy a politikai szerepvállalás más módozatairól már ne is beszéljünk.

A "radikális" demokráciát manapság meglehetősen ritkán halljuk emlegetni, hiszen olyan korban élünk, amikor a hatalom egyre inkább a gazdasági és politikai rendszer csúcsán látszik koncentrálódni. A radikális demokráciát a politikai gondolkodók olyan kormányzati rendszernek tételezik, ahol a hatalom nagymértékben megoszlik a közösség tagjai között, és az intézményeket közvetlen módon alulról ellenőrzik. Más szemszögből nézve a radikális demokrácia nagymértékben megváltoztatná a hatalmi leosztásokat, és mindazok, akiket a mai képviseleti rendszer teljes mértékben kívül rekeszt a civil társadalmon, és akiknek semmiféle beleszólásuk sincsen az őket érintő döntések meghozatalába, lehetőséget kapnának érdekeik érvényesítésére. Számos politikai megfigyelőnek feltűnt, hogy milyen passzívak az amerikaiak azokat az óriási változásokat követően, amelyek a gazdasági és kormányzati intézményekben történtek, de különösen a mindennapi életet átalakító, a gazdasági és politikai egyenlőtlenségeket elmélyítő folyamatokkal szemben. Nem hinném azonban, hogy a "passzivitás", vagy más nézőpontból a "belenyugvás" – nem beszélve a "konszenzusról… – azok a szavak, amelyekkel a jelenlegi helyzet adekvát módon leírható. Lehet, hogy nem vesszük észre az elégedetlenség jeleit a megszokott helyeken és a hagyományosan radikális rétegek körében.

Mint arra Jean Baudrillard pontosan rámutatott, a kifakult politikai és kormányzati intézményektől való elfordulás nem apátiát vagy belenyugvást jelent, hanem inkább egyfajta ellenállásnak kellene tartanunk. A választásoktól és a kilúgozott civil társadalomtól távol maradó "csendes többség" nem jobb- vagy éppen baloldali, de meg van győződve arról, hogy a liberális demokrácia intézményei – ide értve a szakszervezeteket és a civil szerveződések jó részét, amelyek végül is csupán az állam meghosszabbításai -, teljességgel irrelevánsak számára, vagy egyenesen akadályozzák érdekei érvényesítését. Márpedig ha valóban igaz, hogy a demokratikus intézmények híres "zsákutcája" nemigen javított semmit az emberek általános körülményein az elmúlt három évtizedben, ha az amerikai Kongresszus és az európai parlamentek egy olyan centralizált végrehajtó hatalom szerveivé váltak, amely mögött a multinacionális cégek és a nemzetközi gazdasági szervezetek állnak, akkor a szavazás aktusával csupán azt a becsapást legitimáljuk, hogy a "képviselők" úgymond felelősek lennének választóik előtt, ha másért nem, legalább e választók életét közvetlenül befolyásoló döntéseikért.

Bár Baudrillard talán némileg eltúlozta a távolmaradásban rejlő szembenállás mértékét, sok fiatal, valamint a szegényebb rétegek figyelemre méltó hányada úgy véli, hogy a választási rendszer nyújtotta alternatívák fényében részvételükkel csupán egy olyan rendszert legitimálnának, amely nem veszi figyelembe az ő érdekeiket. Lehet, hogy ez hibás nézet. De ha nem hiszünk többé abban, hogy a törvényhozó testületek felelősek lennének aktív választóiknak – márpedig mindenképpen kételyeket ébreszt, ha megnézzük, hogy a szervezett munkások vagy a középosztálybeli liberálisok érdekei jelentős szavazási hajlandóságuk ellenére is milyen csekély figyelmet keltenek a Kongresszusban és a legtöbb állam törvényhozásában -, akkor be kell látnunk, hogy a távolmaradók viselkedése nem egyszerűen csak közömbösségből, hanem szkepticizmusból is fakad.

Válságos időszakokban sok amerikai hajlik arra, hogy több hatalmat testáljon a végrehajtó szervekre, amelyek azután igyekeznek szögre akasztani a képviseleti intézmények autonómiáját, és mint Eric Foner rámutatott, készen állnak alaposan "megtépázni az alkotmányt". Ez nemcsak Bush kormányára igaz: a John Adams elnöksége (1797-1801) alatt hozott, az idegenekről és a lázadásokról rendelkező törvényeket (Alien Law és Sedition Law) használták fel hivatkozásul, mikor a szövetségi kormány az első világháború idején letartóztatta a háborút ellenzőket, amikor a második világháború alatt internálták a japán származású amerikai állampolgárokat, amikor a McCarthy nevével fémjelzett időszakban Truman és Eisenhower kormányainak jóváhagyásával heves támadásokat indítottak a munkásmozgalom és mindenfajta – nem jobboldali – radikalizmus ellen… és az egyének és csoportosulások alkotmányos jogait minden esetben a nemzet biztonságának előbbrevalóságát hangoztatva kerülték meg. Nem árt, ha megszívleljük Walter Benjamin figyelmeztetését: "Az elnyomottak hagyományai megtanítanak minket arra, hogy a 'szükségállapot', amelyben élünk, nem kivétel, hanem általános szabály. Egy olyan történeti koncepcióra van szükségünk, amely szem előtt tartja ezt a megérzést."

Az új mozgalmak a globális kapitalizmust támadják, de az új liberter jobboldal is átvette néhány érvüket, így annak megértését, hogy a liberális kapitalizmus zászlaja alatt a szabadság meglehetősen sérülékeny, és az intézményesen állandóan védelmezett és garantált demokrácia igencsak illuzórikus. Vannak arra utaló jelek, hogy az aktivisták új nemzedéke megváltoztathatja a politikai térképet. A hagyományos, többnyire programorinetált baloldallal szemben ez az új ellenzék a konkrét kérdésekre összpontosítja figyelmét, és nem elégszik meg a petíciók és a lobbizás bevett eszközeivel céljainak elérésében. Az új aktivizmus nem vállalja fel a szociáldemokrácia és a liberalizmus szociális reformizmusát, amely a társadalmi részvétel garanciáit elsősorban a törvényhozási választásokra koncentrálva keresi. Sokkal inkább a közvetlen akciókra összpontosítanak; ez a stratégia a feminista- és a melegmozgalmakból, a feketék polgárjogi harcából, vagy a kilencvenes évek közepén felívelő AIDS-ellenes megmozdulásokból ered. A liberális demokrácia eszközeivel szembeni fenntartásaikat, sőt ellenérzéseiket tükrözve az antiglobalizációs küzdelmekben szerveződő aktivisták is a közvetlen akciók fegyveréhez nyúlnak a petíciók és a választások helyett.

Az efféle ellenállást persze könnyű lenne azon az alapon elutasítani, hogy nem kínál semmiféle alternatívát; az ellenzék ritkán kínál olyan megoldásokat, amelyek alapvetően különböznének a reformoktól. Számos környezetvédő aktivista abban a hitben csatlakozik a közvetlen akciókhoz, hogy a különféle államok vezetői egyszer csak józan eszükre térnek, és megkísérlik orvosolni a globális felmelegedés, vagy a többi, ökológiai katasztrófával fenyegető folyamat okait. Ennél is lényegesebb, hogy a szocializmus és a kommunizmus diszkreditálódásával óriási vákuum keletkezett az alternatív gondolkodásban – hogy az utópikus felfogásról már ne is beszéljünk. Ha valóban intellektuális válság van, akkor azt a képzelet hiányában kell keresnünk. Még mindig képtelenek vagyunk kollektív módon elképzelni egy minőségileg más jövőt. A radikális demokráciának nincs semmiféle mai etalonja. A társadalom irányításának új formáival kecsegtető szovjet alkotmányt saját szerzői tiporták sárba, miközben Amerikában John Dewey csupán valamiféle ködös, rurális hókuszpókuszt volt képes demokratikus részvétel gyanánt feltálalni. Amióta a részvételi demokrácia újbaloldali elképzelései némi teret nyertek, különösen a feketék szabadságmozgalmaiban, a radikális demokrácia jórészt már csak az értelmiségi diskurzus tárgya.

Röviden, az utópia elnapolódott, ha nem számítjuk a szociális ökologisták mozgalmát, amelynek hívei a bio-regionalizmust pártolják. Itt a mezőgazdaság és az ipari termelés földrajzilag jól körülhatárolt területeken integrálódna, és a mai, centralista, üzleti szellemű kormányzatokat – amelyeknek fejlesztési elképzelései egyaránt pusztítóak a természeti és a városi környezetre nézve – a helyi önkormányzatok radikális demokráciájával váltanák fel. A szociális ökologizmus radikálisabb alternatívákat ajánl a liberter marxizmusnál is, annak ellenére, hogy gyakorlati eredményeket nemigen tud vele szemben felmutatni. A közeli jövőben valószínűleg fogunk találkozni ilyen és ehhez hasonló kísérletekkel: a különféle decentralizációs elképzelésekkel, az "emberi léptékű" gazdasággal, annak követelésével, hogy a nagyvárosokban napi néhány órára csupán a tömegközlekedést engedélyezzék, vagy éppen a különféle szűkebb önkormányzati struktúrákkal, amelyek nagyobb mértékű részvételre bátoríthatnák a lakosságot. Az amerikai gondolkodást ismerve azonban nemigen valószínű, hogy mindezen intézkedések sürgető volta világossá válna valamiféle katasztrófa nélkül; sőt, még akkor sem biztos, hogy hajlandóak leszünk változtatni a környezetet emérgező gyakorlatunkon.

Éppen ilyen sürgős lenne, hogy a hatalmi formák problémáit is fontolóra vegyük. Miként viszonyuljon az ellenzék az emberiség túlnyomó többségének helyzetét jellemző alávetettséghez, az állam szociális funkcióinak kiüresedéséhez, miközben az állam maga egyre inkább a nemzetbiztonság puszta börtönőrévé redukálódik? Az egyéni szabadságjogokon túl mindenképpen védelmeznünk kell a félelem nélküli beszéd jogát, a rendőrségi zaklatásoktól mentes tevékenység jogát, a gyülekezés és a szervezkedés szabadságát, amelyre nem vetik fenyegető árnyukat tömlöcök, és ki kell törnünk a lehetőségek és lehetségességek politikájának szűkre szabott és behatárolt keretei közül – egy valóban demokratikus társadalom kialakításához ugyanis mindez elengedhetetlen. Az elégséges feltétel a szabadság alapjainak lerakása. A szabadságjogokon túllépve vajon miként érhetjük el a valódi szabadság illékony szellemét? Először is be kell látnunk, hogy ez a kérdés jobban izgatja a liberter jobboldal képviselőit, mint a hagyományos, etatista baloldal híveit. Ezek a liberterek elhatárolódnak a konzervatívoktól, mikor az abortuszhoz való jogot támogatják, ellenzik a drákói drogtörvényeket, esetleg kiállnak az ellenőrzött, kis mennyiségű drogfogyasztás engedélyezése mellett, vagy – mint a jelenlegi háborúban a Bush kormányzattal szemben fellépve – tiltakoznak a polgárjogok megnyirbálása ellen, legyen szó akár a hazai népesség, akár a bevándorlók jogairól. Mindent egybevetve ők voltak azok, akik az összes ideológiai irányzat követői közül a legőszintébben kiálltak a szabadságjogok védelmében.

A jobboldali liberter doktrína legnagyobb hiányossága azonban, hogy követői – Adam Smith nyomdokain haladva – a szabadság zálogát az állami beavatkozástól mentes piacban látják. Fukuyamához és a többi neoliberálishoz hasonlóan a "szabad piac" önellentmondásos frázisában hisznek. Az áruk és a gondolatok piaca soha sem igazán szabad – mindig azok felé hajlik, akik a termelőeszközök legnagyobb részét birtokolják. Annak idején Anatole France keserű iróniával mutatott rá, hogy a törvény szigora elfogulatlanul tiltja mind a gazdagok, mind a szegények számára, hogy a híd alatt aludjanak. Ezt parafrálva jelentette ki A. J. Liebling, hogy a piac, akárcsak a sajtó, szabad mindazok számára – akik birtokolják. A gazdasági recessziók idején, amikor a csökkenő kereslet számos kisvállalkozást fenyegető helyzetbe hoz, az egyetlen alternatíva számukra gyakorta az, hogy a csőd mellett "döntenek". Ám amennyiben a légitársaságok vagy az autóipar kénytelen a profit esésével szembesülni, akkor ők a piaci problémákkal szemben bizton számíthatnak a szövetségi állam bőkezű támogatásaira. Ha a kis, független farmer kerül a tönk szélére a felvásárlók és a viszonteladók által diktált alacsony árak miatt, akkor kénytelen eladni a farmját valami ingatlanspekulánsnak. Amikor viszont egy mezőgazdasági nagyvállalatnak kell a költségek növekedésével és az eladási árak stagnálásával megküzdenie, akkor máris a kormányhoz fordulhat, hogy segélyekhez jusson, vagy technológia-fejlesztésekkel szoríthassa le a munkára fordított kiadásait. Az egyenlők versenye általában csupán a tulajdonosokra korlátozódik; ám a nagy cégekkel szemben a kisvállalkozások, vagy azok, akik csupán képzettségüket és munkaerejüket bocsáthatják áruba, igen ritkán érvényesíthetik érdekeiket. A kishalak a legtöbb esetben kiszorulnak az üzlet tengeréből, vagy – amennyiben például valamiféle felhasználható szabadalom birtokosai – kénytelenek beletörődni, hogy nagyobb versenytársaik felzabálják őket. A munkásnak pedig még az úgynevezett "jobb időkben" is csupán a szerveződés biztosíthat bizonyos előnyös pozíciót, ám mint láthattuk, még ez a fegyver sem mindig hatékony.

De a valódi szabadság nem azonos a szabadságjogokkal, vagy az emberi jogok, így a szólásszabadság, a gyülekezési jog gyakorlásával. Egyénileg nem lehetek szabad, ha ezen azt értjük, hogy ellenőrzést gyakorolhatok az életfeltételeim felett, mert hatással lehetek az azokat érintő döntésekre. A szabadságot nem lehet törvényesíteni, és a liberális demokratikus intézmények, amelyek a politikai pártokban, a gazdasági és más hatalmak e függelékeiben megtestesülő formális képviseleten alapulnak, elutasítóak tételeivel szemben. A szabadság a személyek és csoportok közvetlen autonómiájából fakad, az intézmények és a gyakorlat olyan önszerveződéséből, amely társadalmi megállapodásokban realizálódik. A szabadság ezért a kollektív önformálás hatása, és feltételezi az intézményesség társadalmi és történelmi formáival való szakítást. Egy biztos: semmi sem tart örökké. Mivel az a környezet, amelyben a munkásmozgalom és a többi társadalmi mozgalom tevékenykedik, ellenséges a közvetlen, radikális demokráciával szemben, és a politika képes rövid idő alatt száznyolcvan fokos fordulatokat tenni, ezek a mozgalmak már csak védekezésből is hajlamosak felülről irányított, intézményes szervezetekké válni. Gyakran átveszik a képviseleti vezetés módszereit, programjaik kidolgozása felett fizetett alkalmazottak őrködnek, és vezetőségük többé-kevésbé elszigetelődik az aktivistáktól. Van, amikor egy szervezetben formát ölt az elégedetlenség; ilyenkor vagy belső lázadás tör ki a vezetőség ellen, mint számos szakszervezet esetében, vagy olyan szakításokra kerül sor, mint amikor a hatvanas évek elején a Diákok Erőszakmentes Koordinációs Bizottsága (SNVCC) kivált a legalistának és nehézkesnek titulált NAACP-ból.

Rengeteg példát sorolhatnánk a hasonló kreativitást mutató esetekre, amikor az emberek – többnyire kisebb méretű – alternatív intézményeket hívtak életre, de ezek általában nemigen kaptak szélesebb nyilvánosságot. Így például a helyi iskolákkal elégedetlen brooklyni szülők és tanárok egy csoportja olyan intézményt hozott létre, amelyben némileg mások a körülmények, és az alkalmazott tanárok többet adnak a pedagógiai szempontokra. Az iskolát jó ideig a szülők és a tanárok közösen működtették, akik ezért valódi részt kértek annak életéből, és maguk választották az igazgatót. A legtöbb esetben a szülők és a tanárok által közösen működtetett iskoláknak azonban mindenféle törvényi akadállyal és hatalmi praktikával kell szembesülniük. Mielőtt egyáltalán megnyithatnák kapuikat, engedélyeket kell szerezniük az egészségügyi, az építési és az oktatási minisztériumoktól. Ezeket a dokumentumokat azután aprólékosan megvizsgálják, majd sor kerül a számos hivatalos beszámoltatásból, idézésből és halasztásból álló procedúrára, amelyek során a hatóságok elbírálják a tanárok felkészültségét, és védelmezik sajátnak vélt jogosítványaikat. Az iskola végül gyakran csak autonómiájának egy részét feláldozva kerülhet az összes megkövetelt engedély birtokába, bár ez persze nagymértékben függ az adott politikai és kulturális körülményektől is. Ám többnyire mégis valami új jön létre ilyenkor, ami független a bürokrácia kezdeményezéseitől.

A szakszervezeti bürokráciával elégedetlen munkások időnként bizalmi szavazásokon próbálják hatalmától megfosztani az országos vagy éppen a helyi vezetőséget, hogy egy olyan, demokratikusabb szervezetet hozzanak létre, amelyben a hatalom jobban megoszlik az egyszerű tagság köreiben is. A fizetett tisztviselők dominanciája helyett arra törekednek, hogy decentralizálják a különféle funkciókat és a döntéshozó hatalmat. A győzteseknek itt is össze kell egyeztetniük elképzeléseiket a nemzetközi szakszervezeti vezetőség merev szabályaival és szűklátókörű praktikáival, és talán még inkább azokkal a törvényekkel, amelyek hatására a szakszervezetek autonóm mozgalmakból az állam szolgálatába szegődött ideológiai és politikai apparátusokká silányodtak. Az, hogy milyen mértékben képesek érvényesíteni saját elképzeléseiket, számos tényezőtől is függ; ezek közül a legfontosabb, hogy milyen messzire hajlandóak elmenni alapelveik védelmében. A kezdeményezések gyakran a kockázatokon buknak el. De Amerika-szerte találunk olyan helyi szakszervezeteket – és néhány országos szervezetet is -, amelyek számára a tagság aktív részvétele egyaránt eszköz és cél. Ismerjük a XX. század vége feminista, környezetvédő és fekete polgárjogi mozgalmainak gazdag tapasztalatait. Ezek a mozgalmak nagyrészben önmaguk hozták létre magukat, kitermelték saját vezetőiket és – legalábbis amíg a nyolcvanas években nem integrálódtak nagymértékben a mainstream politikába – sokkal demokratikusabban működtek, mint a hagyományos civil szervezetek. Továbbra is fontos, hogy feltárjuk az osztályemlékezet elnyomott zugait, és az osztályharcot kiterjesszük a historiográfiára is.

A szeptember 11-ei események, úgy tűnik, egy időre lehetetlenné tesznek bármiféle új osztálypolitikát; de láttuk, hogy ezek a hagyományok tovább élnek az őket teremtő mozgalmakban, amelyek nem ritkán tudatosan nyúlnak az előző generációk által felhalmozott tapasztalatokhoz. A szabadság iránti vágy, legyen bármily fakó is bizonyos történelmi pillanatokban, kiirthatatlan. Évszázadokon át ez vezette a hatalom sáncai ellen rohamra induló elnyomott osztályokat. A korlátozásokkal, kierőszakolt szabályokkal operáló, az egyet nem értőket megbüntető hatalom mindig is rosszindulatú lesz a szabadsággal szemben. És arra sincs semmi garancia, hogy a korábbi elnyomottak hatalomra kerülve nem teremtik újra a repressziót – ellenségeik és saját maguk elnyomását. A biztosíték csupán annyi, hogy a lázadóknak a történelmi folyamatokban számtalanszor megsebzett tudatalattija maga válik a dolgok irányítójává, és így lázadásuk során a múltat és a jelent egyaránt kíméletlen kritikai mérlegelésnek vetik alá. Ez egyfajta felvilágosítói hevületet indukál, amely nem az ideológiák vagy egyéb készen kapott igazságok átvételére irányul, hanem – a társadalom valóságát folyamatosan vizsgálva és meghaladva – az irányítás és a mindennapi élet intézményeinek kialakítására.

Milyen esélyei vannak egy olyan osztályalapú szövetségnek, amely sikerrel szállhat harcba a társadalmi és a politikai hatalom ellen? "Osztályalapú szövetségen" olyan társadalmi formációkat értek, amelyek a gazdasági, politikai és kulturális életből való kivetettségük révén szükségszerűen az élet feltételeinek megváltoztatására törekvő mozgalmakká szerveződnek. Ezek a társadalmi formációk, illetve a belőlük kisugárzó mozgalmak történelmi létre tesznek szert – és így élő negációi a "végek" elméletének -, hiszen a társadalmi idő minden egyes pillanatában vannak olyanok, akik a többieknél radikálisabban kérdőjelezik meg a fennálló hatalmi konstellációkat. Mindig megvan a lehetősége, hogy egyes múltbeli lázadó mozgalmak az uralmon lévő hatalmi tömbök részeivé válnak, míg mások "kívül maradva" ellenzékké formálódnak. Azon óriási tömegek közül, akiknek érdekében állna a társadalmi és politikai változás, csak a társadalmi erők egy bizonyos konstellációjának van esélye arra, hogy ezeket a feladatokat valóban a történelem napirendjére tűzze. Ám ennek az új szövetségnek a cselekvő részeseit sokkal inkább globális, mintsem nemzeti méretekben kell keresnünk. A munkásmozgalom bizonyos elemei, a különféle feminista, polgárjogi- és diákmozgalmak, a környezetvédő csoportok közötti még kiforratlan szövetség az előttünk álló időszakban is tartósan meg fog maradni. Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy egyelőre még nem állunk egy globális, szilárd "Nagy Koalíció" megformálódásának küszöbén. A "lehetőségek" felméréséhez az is hozzá tartozik, hogy felvessük a kérdést: vajon képes lesz-e az ellenzék offenzívába lendülni; ezt viszont egy meglehetősen hosszú időszaknak kellene megelőznie, amikor a fennálló hatalom elutasítása, a jövő alternatíváinak megvitatása immár nem csupán egy maroknyi értelmiségit, hanem az aktivisták szélesebb köreit is érinti. Napjainkban a hagyományos baloldal kimerült, széthullott a jobboldal csapásai alatt, vagy éppen az utópia-ellenes konszenzushoz csatlakozott; az ellenállás pedig még a legtávolabbi pont az új aktivizmus horizontján. Pillanatnyilag valószínűnek látszik, hogy a szövetséget a – néha a hivatalos munkásszervezetek által is támogatott – szakszervezeti aktivisták, a diákok, a szociális mozgalmak egyre növekvő számú militánsai és a radikális értelmiség különféle globális leosztásai alkotják majd.

Szóval, ma legalább annyira az analízis és a töprengés, mint a szervezkedés és a tiltakozás korát éljük; egy olyan korszakot, amikor az embernek lehetősége van az új helyzetek teoretizálására, a változások ágenseinek beazonosítására – anélkül azonban, hogy bárki is tökéletesen biztos lehetne jóslataiban. Nem tudhatjuk pontosan, hogy mi fog történni, és azt sem, hogy kik állnak majd az események élén. Egy olyan jövőért kell kiállnunk, amely nem igazán valószínű, de közel sem lehetetlen. A vita új fórumai a nyomtatott anyagokkal kiegészített on-line lehetőségek lesznek. A feladatok összetettsége és a helyzet szokatlansága olyan friss gondolatokat követel, amilyeneket a hagyományos baloldal már nem képes kitermelni. De a hatalommal szemben álló egynémely csoportosulás képes lehet az új gondolkodás hordozójává válni. Ezeket persze mindazok "utópistának" fogják titulálni, akik meg vannak győződve arról, hogy a hatalom túlságosan is erős, és ezért vagy visszavonulnak mindenféle kritikai tevékenységtől, vagy a liberális demokrata rezsimek lojális támogatóivá szegődve igyekeznek azok korrupt kinövéseit itt-ott lenyesegetni. És ugyanakkor egyértelműen itt van a politikai szervezkedés ideje is; anélkül kell az elektoralizmus korlátait feszegetni, hogy a liberális demokrácia intézményeire támaszkodnánk a változások eléréséhez. Mint azt a seattle-i, vagy 2001-ben a genovai események is bebizonyították, az emberek képesek arra, hogy különösebb nekikészülődés nélkül egyenesen történelmet teremtsenek, és új lehetőségeket találjanak a politikai harcra. Amint ez az ellenállás kellően érett lesz, nem csak az elutasítás új útjaira, de az új alternatívákra is rátalál majd.

 

(Fordította: Konok Péter)

Egyre nyilvánvalóbb, hogy az EU belátható időn belül nem hajlandó megadni a tagjelölteknek ugyanazokat a gazdasági és szociális jogokat, amelyeket a jelenlegi tagok élveznek. Ennek felmérése és a következtetések levonása a kiindulópont egy reálisabb Európa-kép felé.

1. Bevezetés¹

 

Az Európai Unió 2001. júniusi, göteborgi csúcsértekezlete áttörést jelentett az Unió bővítésének történetében. Miután az EU jó ideig ellentmondásos jelzéseket küldözgetett a közép-kelet-európai tagjelölteknek, ez volt az első alkalom, hogy sikerült konkrét bővítési menetrendben megállapodni. Eszerint a legfelkészültebb tagjelöltekkel 2002 végéig le kell zárni a csatlakozási tárgyalásokat, és 2004-ben megkezdődhet az Unió keleti bővítése. E menetrendet mindenki annak jeleként értékelte, hogy a bővítési folyamat immár visszafordíthatatlan.

Ennek ellenére a jelzések, amelyeket az EU a tagjelöltek felé közvetít, a göteborgi csúcsértekezlet után is nagyon vegyesek maradtak. Először is, a csatlakozási tárgyalások lezárásának határideje nem kötelező érvényű, és nagyon fontos, hogy ezt az értelmezést éppen Németország képviseli a leghatározottabban. A német támogatás pedig nélkülözhetetlen feltétele a bővítésnek. Másodszor, a javasolt határidő összeütközésbe kerül az EU két legvitatottabb reformjával: a mezőgazdasági reformmal és a regionális alapok finanszírozásának átalakításával. Harmadszor, egyre nyilvánvalóbb, hogy az EU belátható időn belül nem hajlandó megadni a tagjelölteknek ugyanazokat a gazdasági és szociális jogokat, amelyeket a jelenlegi tagok élveznek. Ez legutóbb az Európai Bizottság által 2002 januárjában előterjesztett, "A csatlakozási tárgyalások közös pénzügyi keretei" címet viselő dokumentumból is kiderült. Sem a mezőgazdasági támogatások, sem a regionális és szerkezeti alapok tekintetében nem várható az egyenlő bánásmód érvényesítése régi és új tagállamok között.

Mi lehet a magyarázata, hogy miközben az EU 1993 óta egyre koherensebb közeledési politikát folytatott Közép-Kelet-Európa irányában, másfelől újra meg újra a beígért bővítés halogatásával fenyeget? Az új tagok jelenleg kirajzolódó szociális és gazdasági diszkriminációja vajon átmeneti természetű, vagy inkább egy "európai másodosztály" megszilárdulására lehet számítani? A következőkben ezeket a kérdéseket fogom körüljárni.

Az EU-kutatások zömétől eltérően – amelyek az integráció elmélyítését és a keleti bővítést egymástól elszakítva vizsgálják² – elemzésem abból a feltevésből indul ki, hogy a közép-kelet-európai országok csatlakozásának konkrét formája és ellentmondásai csak az elmélyülő regionális integráció és a csatlakozási folyamat kölcsönhatásának vizsgálatából érthetők meg. Mindkét folyamat ugyanazon racionalitásnak engedelmeskedik; mindkettő egy neoliberális szellemben megvalósuló átalakulás eredménye. E neoliberális reform célja, hogy erősítse az európai gazdasági térség versenyképességét a két nagy riválishoz képest, ösztönzői pedig elsősorban transznacionális tőkéscsoportok³. Ez a közös racionalitás azonban a két esetben eltérő eredményhez vezet. Az integráció elmélyítése, amely a '80-as években a transznacionális tőke és szupranacionális szereplők elitkísérleteként kezdődött, mára a neoliberalizmus átfogó – bár fölöttébb sérülékeny – uralmát hozta létre. Kompenzációs juttatásokkal és a nemzeti (vagy nacionalista) érzelmekre való hivatkozással ugyanis itt a gyengébb szereplőket is integrálták a neoliberális átalakulás folyamatába. (2. fejezet) Ezzel szemben a közép-kelet-európai országok integrációjának konkrét formája a 90-es évek elejétől kezdve a neoliberalizmus egy sokkal radikálisabb változatának exportjára alapul. Ez lehetővé teszi a transznacionális tőkéscsoportok számára a kelet-európai telephelyekhez való hozzáférést, egyidejűleg azonban megóvja az EU-t a belső elosztási konfliktusoktól, amelyek veszélyeztethetnék a neoliberális reform sérülékeny társadalmi támogatottságát (3. fejezet). A negyedik fejezetben amellett érvelek, hogy a tagjelölt államok aligha vannak abban a helyzetben, hogy befolyásolhatnák a keleti bővítés feltételeit. Az EU hatalmi dominanciája mellett más okai is vannak, hogy a kelet-európai országok nem tudnak számottevő ellenállást felmutatni az EU követeléseivel szemben: a helyi reformelitek gyenge támogatottsága, ami a politikájuk külső megerősítésének törekvéséhez vezet, valamint az egyes tagjelöltek közt folyó versenyfutás, hogy a bővítésről valahogy le ne maradjanak.

 

 

2. Neoliberális átalakulás Európában: "beágyazott" neoliberalizmus Nyugaton…

 

2.1. Az európai integráció új dinamikája

 

Az európai integrációs folyamat a '80-as évek közepén új lendületet vett. Az új fellendülés azonban határozott neoliberális vonásokat mutat. Az egységes belső piac programja az európai gazdasági versenyképesség helyreállítására irányult a két nagy rivális ellenében. Egyfajta "negatív integráció" (Scharpf, 1996) segítségével versenyeztették egymással a különböző nemzetállami szabályozásokat. Sajátos "kompetenciahézag" jött létre, mivel a nemzeti politikák problémamegoldó képességét korlátozták, ám ezzel párhuzamosan nem biztosították a megfelelő európai szintű illetékességet. A Maastrichti Szerződés minőségileg új szintet jelent az európai integráció folyamatában. Központi újítása, a gazdasági- és valutaunió képezi az új európai rendszer szupranacionális magvát. Kifelé a gazdasági- és valutaunió funkciója az, hogy növelje az EU mozgásterét a valuták közti versenyben. Befelé pedig ortodox monetarista pénz- és költségvetési politikát kényszerít a politikai szereplőkre, kevés teret hagyva egy nagyvonalú bér- illetve újraelosztási politikának (Altvater/Mahnkopf 1993, Bieling 2001).

A valutaunió azonban csak az egyik eszköze a Maastrichti Szerződésben rögzített célnak, "a szervezett Európa versenyképessége javításának" (Schaper-Rinkel 1999: 39). A másikat 1993-ban jelölte ki a Bizottságnak a "Növekedés, versenyképesség és foglalkoztatás" kérdéseiről kiadott Fehér Könyve, amely "fontos intellektuális viszonyítási pontja lett az EU-n belül folyó gazdaság- és társadalompolitikai vitáknak" (van Apeldoorn 2000: 209). A Fehér Könyv kiemeli az innováció- és iparpolitika valamint az oktatáspolitika jelentőségét a nyugat-európai versenypozíció erősítésében. A egységes belső piac programjának negatív integrációjával ellentétben itt nyílt támogatást kap egy európai innováció-, információ- és infrastruktúra-politika. A versenyképesség koncepciója és ideológiája jegyében azóta további európai kezdeményezések születtek. 1995-ben például létrejött egy ún. "Competitiveness Advisory Group" [Versenyképességi Tanácsadó Munkacsoport – a szerk.], azzal a megbízatással, hogy aprópénzre váltsa az ideológiát. A munkacsoport által támogatott egyik elképzelés a "benchmarking" mint "az az eszköz, amely segít a versenyképesség javításában és 'a legjobb gyakorlathoz való igazodásban'. Magában foglalja 'a társadalmi magatartás, az üzleti gyakorlat, a piaci struktúrák és a közintézmények globális összehasonlítását' is" (Európai Bizottság 1997, idézi van Apeldoorn 2000: 212). A benchmarking célja tehát nyilvánvalóan a minden társadalmi szférára kiterjedő neoliberális átalakítás.

 

 

2.2. A transznacionális tőke szerepe

 

A szakirodalomban gyakran utalnak arra a szerepre, amelyet transznacionális tőkéscsoportok az EU neoliberális programjának megvalósításában játszanak. Szoros együttműködésben az Európai Bizottsággal, és gyakran a nemzeti parlamenteket megkerülve, ezek az erők döntő befolyást gyakoroltak azokra a különböző kezdeményezésekre, amelyek időközben az új Európa építőkövei lettek (Sandholtz/Zysman 1989, Cowles 1995, van Apeldoorn 2000). A központi fórumok egyike a "European Roundtable of Industrialists" (ERT) [Gyáriparosok Európai Kerekasztala – a szerk.], amely "az európai tőke legerőteljesebben transznacionalizált szegmenseinek érdekeit és befolyását közvetíti" (van Apeldoorn 2000: 189). A Kerekasztal 1983-ban jött létre Pehr Gyllenhammar, a Volvo elnökének kezdeményezésére, és Etienne Davignon, a Bizottság akkori elnökhelyettesének támogatásával. Jelenleg az ERT 45 tagot számlál, akik Európa legnagyobb és legnemzetközibb ipari konszernjeinek elnökei.

Van Apeldoorn szerint az ERT egy kialakulóban lévő transznacionális tőkésosztály politikai elitszervezete. Az ERT központi szerepet játszik az ezen az osztályon belüli stratégiai és ideológiai törésvonalak áthidalásában. Van Apeldoorn szerint az európai transznacionális konszernek és az ezekkel összefonódott társadalmi erők köreiben két eltérő elképzelés él Európa jövőjét illetően. Az első, a neomerkantilista elképzelés "a regionalizációnak egy inkább védekező stratégiája, ahol az egységes belső piacot egyfajta európai 'hazai piac' megszilárdulásaként értelmezik. Felfogásuk szerint itt majd a (potenciális) 'európai bajnokok' sikeresen szállhatnak szembe a felerősödött nem-európai konkurenciával" (van Apeldoorn 2000: 200). A merkantilista elképzelést különösen azok a tőkéscsoportok támogatják, amelyek fenyegetve érzik magukat az éleződő amerikai és japán konkurenciától. A másik, neoliberális elképzelést, amely határozottabban lép fel a dereguláció, a negatív integráció és egy "nyitott" regionalizmus mellett, a globális érdekeltségekkel rendelkező pénz- és ipari tőke támogatja. Van Apeldoorn kimutatja, hogy a 90-es évek folyamán az ERT-n és annak politikáján belül az utóbbi, vagyis a globális irányultságú tőkéscsoportok javára tolódtak el az erőviszonyok.

 

 

2.3. A neoliberális átalakulás szélesebb bázisa

 

Az ERT befolyása és az ERT-n belüli erőviszonyok önmagukban persze nem magyarázhatják az EU-ban az 1980-as évek közepe óta zajló neoliberális fordulatot. A neoliberalizmus térnyerésének hátterében alapvetően egy mélyreható társadalmi és gazdasági válság, és ezzel együtt a keynesianizmus legitimációjának csökkenése áll. A neoliberális recepteket hovatovább centrista és szociáldemokrata erők, sőt szakszervezetek is elfogadható problémamegoldásnak tekintik. Másrészt azonban ezek az erők egyre inkább felfedezik, milyen lehetőséget kínál Európa a nemzeti porondon elveszített cselekvőképességük egy részének visszanyerésére⁴ . A szociáldemokrata és szakszervezeti erők betagozódása e neoliberális Európába jól tettenérhető egy sor kezdeményezésben, különösen a regionális- és struktúrapolitika, az Alapvető Szociális Jogok Chartája, valamint az európai foglalkoztatáspolitika felértékelődésében. Van Apeldoorn (2000) ezért egy "szélesebb társadalmi beágyazottságú neoliberális rend" európai megszilárdulásáról beszél, vagyis egy olyan rendről, amelyben az uralkodó, deregulációra és nyitott regionalizmusra alapuló modell mellett a neo-merkantilista és szociáldemokrata Európa-politikai elképzelések bizonyos elemei is megjelennek. Mindenesetre világossá teszi, hogy a szakszervezeti és szociáldemokrata erők (valamint a defenzív ipari tőke) követeléseinek beépítése alárendelt szempont marad (van Apeldoorn 2000: 214, vö. Bieling 2001). Ennek következtében a redisztributív és szociális elemek nem tudják biztosítani az EU neoliberális reformjának társadalmi támogatottságát. E tekintetben kulcsfontosságúnak látok egy másik, hosszabb távon sokkal ellentmondásosabb tényt: a társadalmak nemzeti (sőt nacionalista) lobogók alatti mozgósítását, ami szükségszerű velejárója az integrációs folyamatnak.

 

 

2.4. A nemzeti (vagy nacionalista) mozgósítás jelentősége

 

Hogy kifejthessem érvemet, miszerint az európai társadalmak nemzeti (vagy nacionalista) mozgósítása kézen fogva jár az EU neoliberális reformjával, röviden fel kell idéznem az európai integrációs folyamat alapsémáját. Amint azt a fentiekben bemutattam, az integráció célja a versenyképesség javítása az európai társadalmak (lehetőség szerint) minden területén. Ziltener (1999) az integrációnak ezen új módját versenyállaminak nevezi. Ennek az integrációs sémának az a jellegzetessége, hogy a politika egyes területeinek (lásd monetáris politika) uniós szintre emelésével, az állami cselekvés keretfeltételeinek megváltoztatásával és a különböző nemzetállami szabályozások versenyeztetésével az összeurópai szint egyfajta központi Schnittstelleként működik, amelynek segítségével a tagállamok igyekeznek helyreállítani saját, nemzeti versenyképességüket. (A nemzeti versenyállam koncepciójához l. még Hirsch 1995, Altvater 1994.) Vagyis annak ellenére, hogy az új integrációs séma jelentősen felértékeli az európai szintet, Ziltener szerint mindez mégsem vezet egy szupranacionális államiság kialakulásához, hanem a megváltozott integrációs sémához való alkalmazkodás az egyes európai társadalmak keretein belül valósul meg. A nemzeti keretekben folyó társadalmi mozgósítás jelenlétéről tanúskodik például a korporatista megállapodások szerepének újbóli megerősödése Európában. (Bieling 2001, Perez 2000, Schulten 2000) Ezek a megállapodások lényegesen különböznek a 60-as, 70-es évek korábbi korporatizmusának egyezségeitől. Az új "versenykorporatizmusban" (Rhodes 1998) a szakszervezeteket bérkorlátozásokra és a társadalombiztosítási rendszerek átalakításának támogatására kötelezik, fokozzák a munkaerőpiacok rugalmasságát stb. A versenykorporatizmus ezzel a szakszervezeteket és a munkavállalókat is bevonja a hazai telephelyek védelmébe a nemzetközi konkurencia ellenében.

Mindeközben nem sok választja el a nemzeti mozgósítást a nacionalistától. Ahogy Streeck (1999) írja, a konkurencia olyan átható erő, amely még ott is megváltoztatja a társadalmi szolidaritást, ahol egy nemzetgazdaság sikeresen alkalmazkodik a fölerősödött piaci nyomáshoz, és még azokra a területekre is hatással van, amelyek ennek a nyomásnak nincsenek közvetlenül kitéve. A fordista-keynesiánus társadalmi berendezkedésben a társadalmi szolidaritás kettős – szociális és nemzeti – elven nyugodott: a szociálpolitika a nemzetállam keretein belül gondoskodott a piacon elért haszon széles körű újraelosztásáról. Az erősödő nemzetközi konkurencia hatására azonban a jóléti államot egyre inkább pusztán költségtényezőnek tekintik, és folyik a nemzeti versenyállam ideáljának megfelelő átépítése. Ezzel párhuzamosan a társadalmi szolidaritást növekvő mértékben csupán a nemzeti elvre vezetik vissza. Ezt a nemzeti alapot aztán lehet többé vagy kevésbé átfogóan is definiálni. "Jóindulatú" értelmezésében beleérthetnek gyengébb társadalmi csoportokat is, ahogy például a fent említett versenykorporatizmusok esetében. Kérdéses azonban, hogy a nemzeti szolidaritás e "jóindulatú" formája elégséges hátteret biztosít-e majd, hogy valamiképpen ellensúlyozni lehessen a szerkezeti változások, a fokozódó bizonytalanság és a növekvő egyenlőtlenségek destruktív tendenciáit, amelyek kéz a kézben járnak a neoliberális átalakulással. Kínálkozik azonban egy "rosszindulatú" értelmezés is, a kirekesztő jellegű nacionalista szolidaritás, amelyet az utóbbi időben megerősödött új, jobboldali populista pártok képviselnek. E pártok ideológiájában összekapcsolódik a neoliberális piaci radikalizmus és a szociális illetve személyes egyenlőség elvének elutasítása. Nyíltan hangoztatnak idegengyűlölő és nacionalista érveket, hogy ezzel megnyerjék maguknak a neoliberális átalakulás "veszteseit". Sikerüknek azonban éppen az a titka, hogy nem kizárólag a vesztesekre támaszkodnak, hanem szövetséget hoznak létre ezek és az új középosztály azon rétegei között, amelyekben neoliberális programjuk támogatást élvez (Betz 1993).

Összességében tehát az európai integráció elmélyítésének alapját képező neoliberális szerkezetváltás egy különleges történelmi blokkra támaszkodik⁵ . E blokk lényege a formálódó transznacionális tőkésosztály, valamint mind a centrum, mind a periféria országainak szociáldemokrata, centrista és szakszervezeti erői által alkotott szövetség. A szövetség meghatározó tényezője azonban a transznacionális tőkésosztály. Az alárendelt csoportokat szociálpolitikai intézkedések és jóléti transzferek integrálják az uralmi blokkba, valamint – a nemzeti telephelyeket megóvandó – a nemzeti szolidaritásra való hivatkozás. Az erők e sajátos egyensúlyának köszönhetően Nyugat-Európában a társadalmi-gazdasági átalakulás a neoliberalizmusnak mind ez ideig egy beágyazott változatát hozta létre. Míg a nyugat-európai szerkezetváltás neoliberális irányultságát egyetlen számottevő politikai erő sem kérdőjelezi meg, e beágyazott jelleget annál inkább. Az erősödő jobboldali populizmus új biztonságpolitikát hirdet, mérsékelné a társadalom elesettjeivel szemben tanúsított szolidaritást, és nacionalista és idegengyűlölő ideológiákat tesz magáévá, hogy szimbolikusan kompenzálja a neoliberalizmus veszteseit.

Milyen hatással volt e történelmi blokk illetve a hozzá fűződő vállalkozás, a neoliberális szerkezetváltás az EU Kelet-Európa-politikájára? Az alábbiakban amellett érvelek, hogy az EU a neoliberalizmusnak egy ennél sokkal radikálisabb változatát exportálta a tagjelölt országokba.

 

 

3. …és piaci radikalizmus Keleten

 

Annak ellenére, hogy az EU különböző képviselői a szocializmus összeomlása óta gyakran hangsúlyozták keleti szomszédaik iránt érzett különleges felelősségüket, továbbá támogatási szándékukat azok reformtörekvéseit illetően, a Kelet és Nyugat közti intézményes kapcsolatok nagyon vontatottan alakultak. Az EU először a külön a számukra létrehozott társulási szerződések (az ún. Európa Egyezmény) segítségével igyekezett távol tartani kelet-európai szomszédait. A csatlakozás lehetőségét csak 1993-ban, a koppenhágai csúcstalálkozón vetették fel, ám akkor ezt még egy sor politikai és gazdasági feltételhez kötötték. A következőkben 10 közép-kelet-európai ország⁶ (továbbá Málta, Ciprus és Törökország) nyújtott be belépési szándéknyilatkozatot. Azóta az EU egyre koherensebb stratégiát alakított ki a jelöltek csatlakozási felkészítésére. A Bizottság először 1997-ben hozta nyilvánosságra állásfoglalását a jelölt országok eredményeiről a koppenhágai kritériumoknak való megfelelést illetően. Ezen állásfoglalások talaján 1998 márciusában bővítési tárgyalások kezdődtek előbb öt közép-kelet-európai országgal, másfél évvel később pedig mind a tíz tagjelölttel. A legfelkészültebb jelöltekkel 2002 végéig kell lezárni a tárgyalásokat, és ez idő szerint a 2004-es évet jelölik meg a keleti bővítés kezdetének. (Az EU és a közép-kelet-európai országok kapcsolatának alakulásáról áttekintést nyújt pl. Grabbe 1999.)

Bár a keleti bővítés konkrét mikéntje nehézkesen alakult ki, amint azt a továbbiakban látni fogjuk, már kezdettől fogva világosan felismerhető volt az EU és a közép-kelet-európai országok kapcsolatának egy jellegzetes alapsémája.

 

 

3.1. Az EU és a közép-kelet-európai országok kapcsolatának alapsémája

 

Az EU és a kelet-európai tagjelöltek közti kapcsolat alapsémája, amely az 1990-es évek folyamán állandóan újratermelődött, az EU és a közép-kelet-európai országok közti, aszimmetrikus hatalmi viszonyon alapul. Ezt a hatalmi aszimmetriát csak erősíti az az Unió és az egyes kelet-európai tagjelöltek politikai és gazdasági kapcsolatait jellemző egyoldalú függőség, amelyet az EU kelet-európai szomszédaira ró. E hatalmi aszimmetria további jellemzője az erős feltételesség. Ez a helyzet lehetővé teszi az EU számára, hogy deregulációs programjának legfontosabb elemeit a közép-kelet-európai országokban is érvényesítse, ezzel szemben elodázza a közép-kelet-európai országokat érintő azon intézkedéseket, amelyek súlyos elosztáspolitikai konfliktusokat idézhetnének elő az Unió jelenlegi keretein belül.

Az EU és a közép-kelet-európai tagjelöltek közti hatalmi aszimmetria természetesen nem meglepő. Mind gazdaságilag, mind politikailag az Unió az erősebb fél, és végül is a közép-kelet-európai országok azok, akik bebocsátást kérnek. Az EU azonban a 90-es évek folyamán még fokozta is ezt az aszimmetriát, amennyiben ragaszkodott a jelöltekkel való kapcsolattartás kétoldalú és differenciált módjához. Ez az eljárás már az első intézményes kapcsolatokban (a kereskedelmi- és társulási szerződésekben, valamint a Phare-programban) is tükröződik, és az 1994 utáni közeledési stratégiát is meghatározta. A jelölt országok kétoldalú és differenciált kezelésmódja gazdasági téren egy sajátos regionális struktúra kialakulását eredményezte, amelyben a tagjelöltek gazdaságai külön-külön, sugárszerűen kapcsolódnak a nyugat-európai központhoz. A kialakult új struktúrát leginkább talán egy biciklikerék mozgásához, a kerékagy és a küllők kapcsolatához lehetne hasonlítani (Baldwin 1994, Gowan 1995). Ezzel azt a korábbi regionális gazdasági integrációt, amit a KGST jelentett, felváltotta egy erős gazdasági függőség az EU-val, és különösen Németországgal szemben (Inotai 1999). A kétoldalú és differenciált kezelésmód politikai következménye, hogy erősödik az egyes közép-kelet-európai országok közti versenyfutás, amely EU-tagsággal kecsegteti az első befutókat. Csak szítják ezt a versenyfutást azok a rangsorok, amelyeket az EU rendszeresen közzé tesz a tagjelöltek felkészültségéről készített jelentéseiben.

A tagságért folyó versenyfutást tovább erősíti az a nagyfokú feltételesség, amelyhez az EU a csatlakozás ígéretét köti. A koppenhágai kritériumok értelmében a tagjelölteknek képesnek kell lenniük arra, hogy garantálják a politikai stabilitást, a demokráciát, a jogállamiságot, az emberi és kisebbségi jogok tiszteletben tartását, piacgazdaságuk működőképességét és a közösségen belüli versenyképességet. A közeledési kurzus időszakában ezek a követelmények növekvő mértékben konkretizálódtak, és biztosítják, hogy a jelenlegi tárgyalásokat sokkal erősebben meghatározzák az EU által egyoldalúan diktált feltételek, mint ahogy az a korábbi csatlakozások során megfigyelhető volt (Preston 1997). A keleti bővítés újdonsága, hogy e kritériumok messze túllépnek az acquis communautaires [közösségi jogi vívmányok, azaz az EU teljes joganyaga – a szerk.] keretein, holott maga az acquis is jelentősen kibővült a 90-es évek folyamán. A jelölteknek a kritériumok teljesítésében felmutatott eredményeit rendszeresen értékelik, és a rögzített céloktól való elmaradás szankciókat, pénzügyi jellegű hátrányt, vagy a jelöltnek a következő csatlakozási fordulóba való visszaminősítését vonhatja maga után.

A csatlakozási feltételekkel, ezeknek a 90-es évek során bekövetkezett konkretizálódásával, valamint a rendszeres értékeléssel az EU azt sugallja, mintha a jelölteknek a csatlakozáshoz vezető úton objektív kritériumoknak kellene megfelelniük, és a csatlakozás csakis a saját erőfeszítéseiktől függene. Azonkívül mindez egyértelmű jelzés, hogy a versenyfutásnak tényleg van tétje, hiszen a lemaradók akár örökre eljátsszák a csatlakozás lehetőségét. Valójában azonban az a tény, hogy a koppenhágai kritériumok igen általánosan vannak megfogalmazva, és többféle interpretációt is lehetővé tesznek, bizonyos szabadságot ad az EU-nak a teljesítmények mérésében. Ezt a mozgásteret az Unió arra használja, hogy bizonyos jelöltekkel szemben kifejezze elégedetlenségét, függetlenül attól, hogy azok megfelelnek-e az acquis-nak, vagy sem.

Az aszimmetrikus hatalmi viszonyok megszilárdulása és a csatlakozás ígéretéhez kapcsolódó nagyfokú feltételesség erős befolyást biztosít az EU-nak Közép-Kelet-Európában. Ezt a befolyást az EU elsősorban arra használja, hogy exportálja deregulációs programjának legfontosabb elemeit. Már a társulási szerződések középpontjában is a kereskedelem és a piacok közép-kelet-európai liberalizációja állt. A társult államok belső piaci integrációs felkészüléséhez iránymutatóul szolgáló Fehér Könyv (1995) megszületésével a belső piac rendjének exportja került az előtérbe. Az EU eközben meglehetős befolyásra tett szert Közép-Kelet-Európában a versenypolitika és az ipari szabványok alakítása terén. A déli bővítéssel ellentétben a közép-kelet-európai országoktól megkövetelik, hogy piacaikat már a csatlakozás előtt liberalizálják és megfeleltessék az európai előírásoknak, miközben a piaci liberalizáció és az EU-tagság közt nincs közvetlen kapcsolat (Inotai 1999). A Csatlakozási Partnerség intézményével (azaz 1997-től) az EU végérvényesen külső motorjává vált a régióban folyó reformoknak (Grabbe 1998). A Csatlakozási Partnerség programjai átfogóak: nemcsak a makrogazdasági folyamatokra, a monetáris és költségvetési politikákra, az acquis átvételének ütemezésére terjednek ki, de egyebek közt a közigazgatási reformokra, a regionális- és struktúrapolitika vagy a társadalombiztosítás reformjára is (lásd uo.).

Az EU tehát él befolyásával, és exportálja szabályozási reformjainak intézményi alapjait a közép-kelet-európai országokba. Eközben viszont vonakodik mindazon politikai vívmányainak kiterjesztésétől – mint például a piacra jutás egyenlő esélyei, érdemi pénzügyi transzferek vagy a munkavállalók szabad mozgása -, amelyek megkönnyíthették vagy szociálisan elviselhetőbbé tették volna a közép-kelet-európai átalakulási folyamatot. Ám ez a fejlemény sem új: már a társulási szerződések tárgyát képező kereskedelempolitikai liberalizációból is éppen azok a területek maradtak ki, ahol a közép-kelet-európai országok versenyképesek lehettek volna, vagyis az acél-, a textil-, a ruházati és a vegyipar, valamint a mezőgazdaság (Gowan 1995, DIW 1997). A társult államok belső piaci integrációs felkészüléséhez iránymutatóul szolgáló Fehér Könyv is csak igen szelektív módon terjeszti ki az acquis-t Közép-Kelet-Európára: a tartalomjegyzékben például még szerepel egy fejezet "a személyek szabad mozgásáról", amelynek a szövegben azonban se híre, se hamva (Gaudissart/Sinnaeve 1997). A személyek szabad mozgása – Németország és Ausztria törekvéseinek megfelelően – még a bővítés megtörténte után is csak egy hosszabb átmeneti időszak után valósulhat meg. Végezetül a közép-kelet-európai átalakulási folyamatok pénzügyi támogatása is sokkal soványabbra sikeredett, mint az EU-n belüli hasonló célú transzferek.

Egészen a közelmúltig azonban legalább élt a jogos remény, hogy a bővítés után immár semmi akadálya nem lesz, hogy a közép-kelet-európai országok teljes jogú tagként kapcsolódjanak be az acquis-ba, beleértve a pénzügyi transzfereket is. A Bizottságnak a csatlakozás finanszírozásáról szóló, 2000. februári javaslata után azonban ez a feltevés illúziónak bizonyult. A régi és az új tagok közt fennálló jelentős fejlettségbeli különbség ellenére – vagy vélhetően pont emiatt – az új tagok csak egy 10 éves átmeneti időszak után juthatnának hozzá teljes mértékben az agrárszubvenciókhoz. A regionális és szerkezeti alapokból ugyancsak szűkebben részesedhetnének, mint a jelenlegi tagállamok. (Európai Bizottság, 2002 a,b) A Bizottság e javaslata nemcsak attól a pénzügyi kerettől marad el, amelyet 1999-ben a berlini csúcs kalkulált a bővítés céljaira⁷ . Ezen túlmenően fennáll annak a veszélye, hogy az új tagok közül többen az első években de facto többet fizetnek majd be az EU költségvetésébe, mint amennyit onnan transzferként visszakapnak (Mayhew 2002). A Bizottság javaslatai egyértelművé teszik, hogy jelenleg senki sem gondol arra, hogy az új tagországoknak megadják ugyanazokat a gazdasági és szociális jogokat, amelyeket a régi tagországok élveznek.

Összefoglalva: az EU az 1990-es évek folyamán hol kaláccsal (a tagság perspektívája), hol korbáccsal (hatalom és feltételesség), de növekvő mértékben befolyásolta a kelet-európai átalakulási folyamatokat. Kiterjesztette a közép-kelet-európai országokra a gazdasági dereguláció legfontosabb területeit. Ezzel szemben nem terjesztik ki a leendő új tagállamokra az európai modell redisztributív elemeit, illetve azokat a politikaterületeket, ahol a tagjelöltek bevonása veszélyeztetné az EU-n belüli beágyazott neoliberális konszenzust. Mi magyarázhatja a neoliberalizmus e sokkal radikálisabb változatának közép-kelet-európai exportját?

 

 

3.2. A transznacionális tőke szerepe a keleti bővítésben

 

A kérdésre, hogy a közép-kelet-európai országok integrációja miért csak ilyen szelektív módon valósul meg, természetesen egy sor magyarázat létezik. Először is kulcsfontosságú a Kelet és Nyugat közti számottevő fejlettségbeli különbség, ami egy kibővített unióban megkérdőjelezi a jelenlegi európai modell finanszírozhatóságát. Emellett az EU több mint 10 országgal történő kibővítése megköveteli magának az európai modellnek az átfogó, az unió pénzügyi, intézményi és eljárásjogi alapjaira is kiterjedő reformját. Az ezzel járó feszültségektől való félelmükben az EU-tagállamok próbálják a reformokat a lehető legszűkebb keretek közé szorítani, a bővítés által szükségessé tett alkalmazkodás oroszlánrészét a tagjelöltekre hárítva.

Az EU-n belül uralkodó erőviszonyok elemzése nélkül azonban ezek az érvek nem adnak kielégítő magyarázatot a bővítés megvalósulásának konkrét módjára. A következőkben ezért alaposabb vizsgálatnak vetem alá a történelmi blokk különböző frakcióit, és azok bővítési programját. Nem meglepő, hogy a történelmi blokk meghatározó frakciója, a transznacionális tőke vált a bővítés legelkötelezettebb támogatójává, amely a konkrét bővítési forgatókönyvre is növekvő befolyást gyakorol. Az ERT már 1991-ben nyilvánosságra hozta "Reshaping Europe" című jelentését, amelyben határozottan fellépett a közép-kelet-európai országok gyors gazdasági integrációjáért, végső célként ezek EU-tagságát megjelölve (ERT 1991). 1997-ben, a luxemburgi csúcsot közvetlenül megelőzően az ERT gyors intézményi reformokra és a közép-kelet-európai országokkal való szoros együttműködésre szólította fel az EU-t, ezzel elősegítendő a tagjelöltek csatlakozási felkészülését. 1999-ben látott napvilágot az ERT első olyan megnyilvánulása, amelyet kizárólag bővítési politikájának szentelt, és amelyben hangsúlyozta, hogy a bővítés jelentheti az egyesült Európa versenyképessége javításának "aranytartalékát". Elsőként e jelentésből értesülhetünk az egyes ERT-tagok közép-kelet-európai elkötelezettségének mértékéről is (ERT 1999). Legutóbbi, a göteborgi csúcs előtt nyilvánosságra hozott jelentésük középpontjában a keleti bővítésről készített költség-haszon elemzés áll. Ebből világosan kiolvasható az ERT erős érdekeltsége a bővítésben, amelytől jelentős nyereségeket remélnek (ERT 2001).

Hogy az ERT miért támogatja a bővítést, az elég kézenfekvő. Tagjainak – és a transznacionális tőkének általában – az integráció tálcán kínálja a kelet-európai termelési kapacitásokat, a viszonylag alacsony bérköltségekkel és magasan kvalifikált munkaerővel egyetemben. Az EU bővítése értékesülési láncaik reorganizációjának lehetőségét kínálja, és ezzel versenyképességük javulását az európai és a nemzetközi piacokon. Hogy élnek ezzel a lehetőséggel, azt először is a különösen 1994 óta felgyorsult működőtőke-beáramlás mutatja, amelynek célpontját elsősorban a visegrádi országok jelentik, tehát Magyarország, Csehország, Lengyelország, és egy ideje Szlovákia is. Másodszor, kimagasló a külföldi befektetők jelentősége a stratégiai ágazatokban, mint a pénzügyi szektor vagy a telekommunikáció. De gyakran a vezető ipari ágazatok is külföldi kézben vannak. És végül harmadszor: azokat az ellenőrzési pozíciókat, amelyekre a külföldi tőke a közép-kelet-európai országok fontos ágazataiban szert tett, értékesülési láncainak átszervezésére használja (vö. pl. Kurz/Wittke 1998, Zysman/Schwartz 1998, Kurz és Wittke 1998). Ennek az átszervezésnek két alapvető módját különbözteti meg: az egyik a least-cost approach, vagyis a munkaintenzív gyártási folyamatok nyugatról keletre való áttelepítése, a másik pedig a komplementer specializáció, amely know-how transzferrel és értékesebb vállalati funkciók megtelepedésével is együtt járhat. E befektetések elsődleges célja egy komplementer piaci potenciál megszerzése, például a cég kínálatának speciálisan a fejlődő piacokra szabott termékek általi kiszélesítésével.

A transznacionális tőkéscsoportok ilyen megfontolásokból támogatják az EU keleti bővítését. A közép-kelet-európai országok 1990 óta folyó fokozatos közeledése máris jelentős mértékben megnyitotta e piacokat a transznacionális tőke előtt. A bővítéstől és az ezzel együtt járó politikai-intézményi stabilitástól, a különféle szabályozások egységesedésétől azonban a befektetési lehetőségek újabb számottevő javulását várják (ERT 2001: 10, vö. Bevan és szerzőtársai 2001). Korántsem ilyen határozott az ERT támogatása az európai kompenzációs vagy szociálpolitikáknak a tagjelöltekre való kiterjesztését illetően, ami nem véletlen. Hiszen a közép-kelet-európai országok vonzereje részben éppen a nyugat-európaitól elmaradó szociális vagy környezeti előírásokban, elvárásokban rejlik⁸ . Egy olyan politika, amely túl határozottan támogatná az összeurópai társadalmi egységet, veszélyeztetné ezt a különbséget, és ezzel csökkentené a közép-kelet-európai telephelyek vonzerejét.

3.3. A beágyazott neoliberalizmus exportjához hiányzó támogatás

 

A transznacionális tőkéscsoportok tehát nem támogatják a szociálisan is egységes Európa vízióját. Mi a helyzet más hatalmi tényezőkkel? E ponton elkerülhetetlen a német álláspont rövid ismertetése, Németország ugyanis kezdettől fogva a keleti bővítés leghatározottabb szószólóinak egyike. E támogatás dacára a német kormányok világossá tették, hogy semmi esetre sem hajlandóak a keleti bővítés érdekében jelentősebb anyagi áldozatot vállalni. A Német Szövetségi Köztársaság által követelt európai költségvetési reform így nyilvánvaló ellentétben áll a bővítés célkitűzésével (Hyde-Price 2000: 185). Ezzel Németország az ERT-hez hasonlóan bővítéspárti politikát folytat – amely legalább részben gazdasági érdekekre vezethető vissza, hiszen a német tőke kimagasló arányban van jelen Közép-Kelet-Európában -, anélkül azonban, hogy támogatná a közép-kelet-európai országok európai szociális körülmények közé juttatását.

A társadalmi blokk kevésbé befolyásos szereplői – a szakszervezetek és a szerényebb befolyású EU-országok elitjei – összességében csak langyos támogatást tanúsítanak a bővítéssel szemben, normatív okokból ugyanis nem utasíthatják el azt. Ezen kívül a szakszervezetek számára létfontosságú, hogy minden politikai eszközt megragadjanak a szociális dömpinggel szemben. A szakszervezetek ezzel ideális támogatói volnának a szociálisan is egységes Európának, ha az nem járna elosztási konfliktusokkal. Csakhogy mindkét említett csoport számára világos, hogy a keleti bővítés nem az az "East-West win-win experiance", ahogy azt az ERT láttatni szeretné (ERT 1999). Az egyesült Európa ezzel szemben inkább egy zéró összegű játszmához hasonlít, ahol az új tagországoknak juttatott támogatások terheit a régi tagországoknak kell viselniük.

Összefoglalva ez annyit jelent, hogy az Európai Unió bővítését kevés számú, ám annál befolyásosabb szereplő támogatja, akik elsősorban a kelet-európai gazdasági lehetőségek kiaknázásában érdekeltek. Ezzel szemben a közép-kelet-európai országok egyenjogú tagként való integrációja és a keleti szomszédok iránt tanúsított (pénzügyi) szolidaritás szinte semmiféle támogatást nem élvez. Vagyis az EU és a közép-kelet-európai országok kapcsolata alapvetően a transznacionális tőke érdekeinek megfelelően alakul. Ez a szűk gazdasági érdekeken alapuló és antiszolidáris megközelítés azonban számos problémát idéz elő, amelyek aláaknázhatják az új Európa stabilitását.

Először is, ha az EU-ban – a bővítés költségeinek leszorításával vagy elodázásával – idáig nagymértékben sikerült is csökkenteni a belső elosztási konfliktusokat, az emberekben erősödik annak a tudata, hogy a bővítés költségei és hasznai nem egyenlően fognak eloszlani. A magánszektor egyes szereplői tényleg úgy érezhetik majd, hogy a bővítéssel "mindenki jól járt". De egyelőre semmi bizonyíték nincs rá, hogy ezek a magánhasznok majd szétterülnek az egész társadalomban. A keynesiánus berendezkedésnek megvolt a receptje a magángazdasági hasznok korlátozására és társadalmasítására: az újraelosztás. Mivel azonban manapság sem az ideológiai klíma, sem a társadalmi erőviszonyok nemigen teszik lehetővé e recept alkalmazását, valami mást kell kitalálni a "vesztesek" kárpótlására. Ahogy az előzőekben kifejtettem, ezt a szerepet a nacionalista ideológia tölti be. Talán nem véletlen, hogy abban a két országban, amelyek a keleti nyitás következtében a legnagyobb átalakulásnak néznek elébe, ám összességében a legtöbbet nyernek is a nyitáson – Németországról és Ausztriáról van szó -, számottevően erősödnek az idegengyűlölő és nacionalista hangok a bővítéssel szemben. Ennek az ideológiai nyomásnak a mérsékeltebb politikai erők is engednek, és ezzel maguk is hozzájárulnak a politikai közbeszéd nacionalista irányú eltolódásához. A nacionalizmus és az idegengyűlölet ezzel együtt nem feltétlenül veszélyezteti a bővítést. Növelik azonban annak valószínűségét, hogy a bővítésnek egy nagy egyenlőtlenségekkel járó verziója fog megvalósulni, ez pedig az állam elnyomó funkcióinak megerősödését vonná maga után.

Másodszor, a közép-kelet-európai országok fenti feltételek melletti integrációja eleddig nem váltotta be azokat a reményeket, amelyeket azok az "Európába való visszatéréshez" fűztek. A közép-kelet-európai országok fejlődése olyan félperifériás jellegzetességeket mutat, mint a duális gazdaságszerkezet és a bizonytalan növekedési kilátások. A külföldi befektetők hatására bizonyos gazdasági, regionális és társadalmi struktúrák egyfajta szelektív fejlődésen és modernizáción mennek keresztül, és szorosan összekapcsolódnak egy transznacionális felhalmozási rezsimmel. E modernizált szegmens mellett azonban változatlanul ott él a régi rendszer nehéz öröksége: a nehézipar, a mezőgazdaság stb. Ezeknek a modernizációtól mindeddig érintetlenül hagyott területeknek az átszervezése, szociális problémáik enyhítése az adott kelet-európai államra hárul, költségeit egyedül az viseli. Ráadásul a mai napig igen kevés kapcsolat épült ki a két szegmens között (Kurz/Wittke 1998, Bohle 2002, Szalai 2001).

Mind ez ideig a tagjelöltek növekedési és felzárkózási kilátásai sem nevezhetők stabilnak. A 10 tagjelölt ország átlagos egy főre jutó GDP-je 2000-ben alig haladta meg az EU-átlag 40%-át. (Eurostat, idézi Neunhöffer/Schüttpelz) Valamelyes – szerény – felzárkózásról mindössze a 90-es évek második felétől kezdve beszélhetünk, de még ez sem érvényes valamennyi országra. Románia, Bulgária és a Cseh Köztársaság sokkal inkább növelte lemaradását az EU mögött ebben az időszakban (vö. ugyanott).

Persze erős túlzás volna e félperifériás jellegzetességeket egyedül az EU közép-kelet-európai politikájának számlájára írni. A mai félperifériás helyzet okai részben a szocializmus strukturális és társadalmi örökségében, részben a fejlesztéspolitika elméletének és gyakorlatának új ortodoxiájában, részben pedig az európai munkamegosztásba való megkésett integrációban keresendők. Az azonban, hogy az EU bővítési politikája egyoldalúan a transznacionális tőkéscsoportok elképzeléseihez igazodott, jelentősen hozzájárult a Kelet-Közép-Európában kirajzolódó társadalmi-gazdasági dualizálódáshoz. Végezetül azt kell megvizsgálnunk, hogy – a bővítés jellegének és az integráció során eddig elért, legalábbis ellentmondásos eredmények tükrében – vajon mi késztette a közép-kelet-európai országokat az EU által diktált feltételek elfogadására.⁹

 

 

4. A passzív forradalom és Kelet-Európa társadalmi-gazdasági rendszereinek transznacionalizációja

 

Az a tény, hogy a közép-kelet-európai országok mindeddig (szinte) ellenvetés nélkül teljesítették az EU által diktált feltételeket, természetesen nagymértékben az egyenlőtlen hatalmi helyzetre vezethető vissza. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a keleti reformerek egyértelműen a policy taker szerepét játszanák. Ellenkezőleg, a reformelitek többnyire maguk is aktívan keresték a nemzetközi pénzügyi szervezetek támogatását, elősegítették a külföldi tőke letelepedését, és a lehető leggyorsabb EU-csatlakozásra törekszenek. Az egyenlőtlen hatalmi helyzet tézise emellett arra se ad magyarázatot, miért nem próbáltak meg a kelet-európai reformelitek legalább esetenként összefogni, és jobb csatlakozási feltételeket kialkudni. Egy másik kínálkozó magyarázat a hiányzó alternatívák tézise. Eszerint a szigorú csatlakozási feltételek ellenére mind a gazdasági, mind a politikai fejlődés szempontjából messzemenően jobbnak tűnik bekerülni az EU-ba, mint kimaradni belőle. Vagy hasonló érveléssel: bármilyen sovány is a csatlakozási felkészülés pénzügyi támogatása, mégiscsak jobb, mint a semmi. Ez az érv azonban nem magyarázza meg, miért élvez az EU-csatlakozás perspektívája ilyen határozott társadalmi és politikai támogatást a legtöbb jelölt országban. Hogy megértsük, miért is ilyen erős a "visszatérés Európába" célkitűzésének társadalmi támogatottsága, hogy a kelet-európai elitek miért utasítanak el szinte minden kooperációt egymás közt a csatlakozási felkészülés során, és hogy miért fogadják el az EU követeléseit még ma is, amikor már világosan látni, hogy csak másodrangú EU-tagságra számíthatnak – hogy választ kaphassunk ezekre a kérdésekre, vizsgáljuk meg újra a társadalmi erőviszonyokat és az egyes csoportok motivációit, ezúttal a közép-kelet-európai országokban!

 

 

4.1. A passzív forradalom

 

A "visszatérés Európába" célkitűzésének kikristályosodásában – amely alapvetően befolyásolt egy sor közép-kelet-európai rendszerváltást – először is meghatározó szerepet játszott az államszocializmus összeomlása. "A század három, nemzetállami keretek közt szervezett fejlesztési programja" közül – úgy mint államszocializmus, fordizmus, importhelyettesítő iparosítás – ez bukott meg utoljára (Altvater 1994: 520). Amíg a nyugat-európai társadalmakban a fordista-keynesiánus rendszert sikeresen váltotta fel egy új, transznacionális-neoliberális berendezkedés, addig a kelet-európai társadalmak 80-as évekbeli stagnálása a rendszer teljes összeomlásába torkollott. Részben ennek a fáziskésésnek, tehát a válság elhúzódásának és a késedelmes alkalmazkodásnak tudható be, hogy a térségben ilyen könnyen teret nyertek a nyugati erők ideológiái és célkitűzései, az ezek mögött meghúzódó érdekekkel együtt. Különösen a neoliberalizmus bizonyult rendkívül vonzónak Közép-Kelet-Európában, mivel ez adja a legitimációjukat vesztett államszocialista rendszerek legradikálisabb bírálatát. (Szacki 1995) Közép-Kelet-Európában azonban a neoliberális átalakulás nem támaszkodhatott sem meggyökeresedett társadalmi csoportokra, sem saját nemzeti programokra. Ehhez e csoportokat – különös tekintettel a polgári osztályra – előbb létre kellett hozni. A neoliberális reformprogramok társadalmi bázisát ezért főképpen értelmiségiek és az állami elit egyes csoportjai alkották, amely erők zömmel nem rendelkeztek különösebb társadalmi beágyazottsággal. Éppen ezek a jellemzői egy passzív forradalomnak (vö. Gramsci 1971: 58, 105). Gramsci szerint a passzív forradalom olyan gyökeres társadalmi átalakulás, amely a megelőző termelési mód kifáradásából következik, ám egy olyan elit vezetésével valósul meg, amelynek ideológiája nem közvetlenül a helyi gazdasági és társadalmi viszonyokat képezi le, hanem alapvetően nemzetközi folyamatok befolyását tükrözi. Szorosan ehhez kapcsolódik a passzív forradalom harmadik jellemzője, vagyis az a tény, hogy a társadalmi megújulás élére az állam áll, azzal a céllal, hogy létrehozza a további reformok társadalmi bázisát.

A reformelitek többnyire gyenge társadalmi beágyazottsága és az átalakuló államok gyengesége (Eichengreen/Kohl 1998) magyarázza, miért keresték az elitek kezdettől fogva programjuk külső támogatását. Ebből a szempontból eleinte a nemzetközi pénzügyi szervezetek támogatása játszott döntő szerepet (Greskovits 1998). Ám hamarosan sokkal nagyobb jelentőségre tett szert az európai uniós tagság. Az EU ugyanis pontosan azt testesíti meg, amit a kelet-európai országok történelmük során nem tudtak elérni, most azonban mintha a közvetlen közelébe kerültek volna: anyagi gazdagságot, stabil demokráciát és egy olyan nemzetközi integrációt, amely látszólag a tagállamok egyenrangú részvételén alapul. Ezért a "visszatérés Európába" (vagyis az uniós csatlakozás) nem csupán újabb külső támasza bizonyos belső reformoknak. Ez a célkitűzés egyúttal olyan ideológiai alapot biztosít a kelet-európai társadalmaknak, amelyre hivatkozva a neoliberális átalakulással járó áldozatok is sokáig elfogadtathatók.

4.2. A neoliberális reformok társadalmi következményei

 

A passzív forradalom az az előfeltétel, amely biztosítja a kelet-európai szereplőknek a transznacionális történelmi blokkba való fokozatos betagozódásukat. Az európai normákhoz való alkalmazkodás és a neoliberális reformok átrendezik a közép-európai társadalmak belső erőviszonyait, és létrehozzák a csatlakozás új társadalmi bázisát. Ahogy korábban már kifejtettem, a legtöbb közép-kelet-európai gazdaságban a stratégiai ágazatokat a külföldi tőke magas aránya jellemzi, ami a hazai burzsoázia nélkül megvalósuló rendszerváltás egyik legjelentősebb következménye. E fejleményből Holman (2001: 177, kiemelés az eredetiben) az alábbi következtetésre jut: "It is foreign capital – and the quasi-state structures and cadres at the supranational level organically related to it – which plays an essential role in the process of transnational class formation in CEE. The ownership and control of economically relevant assets, and the income generating nature of it, are increasingly transnational phenomena, while the growing inequality in the distribution of these assets is defended – that is, presented as the 'general interest' – by the new power elites." ("A közép-kelet-európai transznacionális osztályképződés folyamatában kulcsszerepet játszik a külföldi tőke, és a hozzá szervesen kapcsolódó szupranacionális kvázi-állami struktúrák és káderek. A gazdasági relevanciával bíró eszközök és az ezek jövedelemtermelő képessége fölötti tulajdon és ellenőrzés növekvő mértékben transznacionális. Az egyre növekvő egyenlőtlenséget, amely ezen eszközök elosztását jellemzi – általános érdekként beállítva azt -, az új hatalmi elit védelmezi." – a szerk.) Hogy ez utóbbi kijelentés mennyire érvényes Közép-Kelet-Európára, azt jól illusztrálja az EU és Magyarország konfliktusa a külföldi befektetőknek nyújtott adókedvezmények ügyében. Magyarországon nagyon liberális a működőtőke-befektetések szabályozása. A külföldi befektetők számára különösen a nagyvonalú adókedvezmények lehetnek csábítóak¹⁰ . Ezeket azzal szokták indokolni, hogy a befektetések megkönnyítése a gazdaság modernizációjának feltétele, az adóbevételek ezzel járó kiesése pedig még mindig a kisebbik rossz. Miközben a magyar kormány szeretné addig fenntartani a kedvezményeket, ameddig csak lehet, addig az EU-ban ezek rejtett állami támogatásnak minősülnek, ami nem egyeztethető össze a csatlakozással. Jól látszik tehát, hogy a magyar kormány a magáévá tette a külföldi befektetők követeléseit, és ezeket a költségvetési politikára gyakorolt hatásaik ellenére is a közérdeket szolgálónak tekinti.

Ez a Közép-Kelet-Európában zajló transznacionális osztályképződésnek egy másik fontos jellegzetességéhez vezet: a külföldi befektetők tevékenysége nem korlátozódik a gazdaság területére, hanem ezzel párhuzamosan a "házigazda" kormányok politikai álláspontját is befolyásolják. Magyarországon például 1997-ben létrehozták a Befektetői Tanácsot, amelynek tagságát mintegy 40 multinacionális konszern illetve ezek magyarországi szervezetei alkotják. A tagság feltétele a legalább 100 millió USD nagyságú magyarországi befektetés, ami a magyar befektetőket formálisan ugyan nem, gyakorlatilag azonban mégiscsak kizárja. A Befektetői Tanács évente kétszer gyűlik össze zártkörű tanácskozásra, amelynek gyakran a miniszterelnök is vendége. (A forrás Christoph Dörrenbächer és Dorothee Bohle interjúja a magyar Gazdasági Minisztériumban 2002. május 27-én.) Az egyes közép-kelet-európai országokban 1999-től kezdve az ERT is létrehozott ún. Bővítési Tanácsokat, amelyek összekötő kapocsként működnek a nemzeti kormányok, az ERT Bővítési Munkacsoportja és az Európai Bizottság között, azzal a céllal, hogy elősegítsék a gyors bővítést (ERT, évszám nélkül). Ha a szervezett transznacionális tőke általában véve támogatja is Magyarország (és más közép-kelet-európai országok) gyors EU-csatlakozását, egyes esetekben előfordul, hogy éppen az uniós előírások megkerüléséért lép fel. Az EU által kifogásolt adókedvezmények ügyében például a magyar kormány számíthat a külföldi befektetők fegyverbarátságára¹¹ . Egy másik példája ennek a magatartásnak, ahogy a British Tobacco – Magyarország legnagyobb dohánygyártója és ERT-tag – elérte, hogy Magyarország haladékot kapjon az uniós dohánypiaci előírások bevezetésére¹² , vagy ahogy a Deutsche Telekomnak, a magyar MATÁV fő tulajdonosának sikerült elodáznia a magyar telekommunikációs piac liberalizációját. Összességében jól látszik tehát, hogy a külföldi befektetők nem csak gazdasági téren aktívak, de keresik a házigazda kormányok politikai befolyásolásának lehetőségét is, ezzel saját stratégiájuk részévé téve őket.

Hogy ezek az erők milyen mértékben növelhetik befolyásukat, arról persze nehéz általánosságban beszélni, ez ugyanis más transznacionális és nemzeti tényezők gazdasági erejétől és törekvéseitől is függ. A jövő kutatásainak feladata lesz, hogy alaposabb elemzésnek vessék alá a különbőző transznacionális tőkéscsoportok illetve a nemzeti és a transznacionális szereplők közti kapcsolatok és konfliktusok alakulását az egyes közép-kelet-európai országokban. Bár az egyes közép-kelet-európai országok gyaníthatóan jelentős különbségeket mutatnak, úgy gondolom, a nemzeti tőkéhez kötődő erők összességében túl gyengék ahhoz, hogy hosszabb távon számottevő pozíciókat tudjanak megtartani.

Az államszocializmus összeomlása, a neoliberális szerkezetváltás és a közép-kelet-európai országok fokozatos európai alkalmazkodása a szakszervezetek és a baloldali politikai erők cselekvőképességének meggyengülését eredményezte. A 90-es évek folyamán különösen a szakszervezeteknek kellett szembenézniük tagságuk és befolyásuk nagymértékű elvesztésével. Az ipari kapcsolatok rendszere erősen decentralizálódott, az új magánszektor a közép-kelet-európai országok zömében szinte szakszervezetmentes, a szakszervezetek taglétszáma pedig rohamosan csökkent (Langewiesche/Tóth 2002, Ost 2000, Greskovits 1998). A baloldal ideológusainak összességében nem sikerült alternatívát állítani a "visszatérés Európába" neoliberális programjával szemben.

Mintegy tükörképeként az európai integráció elmélyítéséről folyó nyugati disputának, az uniós csatlakozás ellenzői keleten is főként idegengyűlölő és nacionalista csoportok. A legutóbbi lengyelországi parlamenti választások után, 2001 szeptemberében két szélsőjobboldalinak nevezhető EU-ellenes párt is bekerült a parlamentbe: Lepper parasztszövetsége, a samoobrona (ami magyarul annyit tesz: Önvédelem), valamint a Lengyel Családok Ligája. E pártok bázisa főleg azokból a társadalmi-gazdasági miliőkből kerül ki, amelyek a rendszerváltás vesztesei közé tartoznak – vidéki területek, nehézipar, az állami szektor egyes területei -, és e pártok, bár nagyon torz módon, de megjelenítik e miliők rendszerváltással kapcsolatos problémáit. Ez alighanem megkülönbözteti a lengyel EU-ellenes erőket a más közép-kelet-európai országokban működőktől, ahol az örökölt strukturális problémák kevésbé súlyosak voltak. A cseh Vaclav Klaus például, aki pártja, az ODS élén újra meg újra heves támadásokat intéz az állítólag túlságosan kommunista EU ellen, ideológiailag inkább az új, jobboldali populista áramlatokkal rokonítható, és társadalmi bázisa is összetettebb.

 

 

4.3. A tagságért folyó versenyfutás szervesülése

 

Hogy a kelet-európai társadalmak számára miért ennyire fontos az EU-csatlakozás, és hogy miért nem kérdőjelezik meg soha komolyan az EU által támasztott követelményeket, arra a neoliberális szerkezetváltás következtében átrendeződő társadalmi erőviszonyok és a passzív forradalom a válasz. Már csak egyetlen kérdés marad: vajon mivel magyarázható, hogy a közép-kelet-európai országok nem mutatnak szorosabb együttműködést annak érdekében, hogy jobb tárgyalási pozíciót érjenek el az EU-val szemben? A régió országainak uniós kapcsolatait jellemző – és az EU által kialakított – "kerékagy-küllő modell" nagymértékben csökkenti az együttműködési készséget, ám magyarázatra szorul, hogyan válik sajátjukká, hogyan szervesül ez a modell a közép-kelet-európai társadalmakban¹³ . Első magyarázatom egy korábban kifejtett érvhez nyúl vissza: a társadalmak nemzeti (vagy nacionalista) lobogók alatti mozgósítása bele van kódolva a neoliberális szerkezetváltás jellegzetes módjába. Vagyis bármennyire transznacionalizálódtak is a közép-kelet-európai országok társadalmi-gazdasági rendszerei, az Európába való visszatérés mindenütt nemzeti ügyként fogalmazódik meg, ahol a szereplők igyekeznek lehetőleg világosan megkülönböztetni magukat szomszédaiktól. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a neoliberális szerkezetváltás – akár a centrumban, akár a periférián – nemigen kedvez a transznacionális szolidaritás kialakulásának.

A tagságért folyó verseny szervesülésének egy másik, ezt kiegészítő magyarázatát adta nemrégiben Greskovits (2001). Érvelése szerint az Európába való visszatérés ideológiája Kelet-Európában a fejlődési ideológia szerepét töltheti be, amelyet erősen meghatároznak a történelmi tapasztalatok. A közép-kelet-európai országok nem először próbálnak "európaivá", vagyis a fejlettebb kapitalizmus részévé válni, vagy éppen egy alternatív fejlődési modellre támaszkodva felzárkózni. A régió sajátossága azonban, hogy ez ideig valamennyi ilyen próbálkozás kudarcot vallott. Ez alapján úgy is érvelhetünk, hogy a közép-kelet-európai országok együttműködési készségének hiánya arra a – történelmi tapasztalatokban gyökerező – félelemre vezethető vissza, hogy az ország újra a világtörténelem veszteseinek táborába kerülhet.

 

5. Végezetül

 

A fenti írásban kifejtettem, hogy mind az európai integráció elmélyítése, mind a bővítés konkrét formája a társadalmi erőviszonyok átrendeződésének eredménye, amely végső soron a globalizáció komplex folyamatából következik. Mindkét vállalkozásról elmondható, hogy a folyamatok irányítása a transznacionális tőke és szupranacionális szereplők kezébe került, ám ez a két esetben igen különböző eredményekhez vezetett. Az integráció elmélyítését a szociáldemokrata, a centrista és a kevéssé befolyásos politikai erők bevonásával sikerült valamiféle elitkísérletből széles – bár ingatag – társadalmi támogatottságot élvező üggyé változtatni. Nyugat-Európában tehát az átalakulás egy társadalmilag beágyazott neoliberalizmushoz vezetett. Az EU bővítése nagyrészt szintén transznacionális tőkéscsoportok és szupranacionális szereplők érdekeire vezethető vissza. A bővítési koalíció azonban jóval szűkebb, mint az integráció elmélyítését támogató tábor, és nincs benne egyetlen erő sem, amely fellépne a szociális jogok és a pénzügyi támogatások tagjelöltekre való teljes kiterjesztéséért. Vagyis azt a konkrét formát, amelyben Közép-Kelet-Európa beilleszkedése megvalósul, egy sokkal radikálisabb neoliberalizmus jellemzi. A bővítési folyamat sokkal egyértelműbben tükrözi a transznacionális tőkéscsoportok érdekeinek hatását. Ez az első tényező, amely megkülönbözteti az unió jelenlegi bővítését a korábbi bővítési fordulóktól. Az EU történetében először az unió bővítését csökkentett szolidaritás kíséri, és valószínűnek tűnik a másodrendű tagság intézményének megszilárdulása is.

A második ok, amiért "a kontinens európaivá válása" a keleti bővítéssel új jelentést kap, Közép-Kelet-Európa sajátos történelmi örökségével függ össze. Más (észak-, nyugat- és dél-) európai országokkal ellentétben itt az Európába való visszatérés nem támaszkodhatott megszilárdult társadalmi csoportokra és egy széles támogatottságnak örvendő, saját nemzeti programra. A belső burzsoázia hiánya miatt az EU-hoz való közeledést olyan értelmiségiek és reformelitek valósították meg, amelyek nem mindig rendelkeztek megfelelő társadalmi támogatottsággal, és amelyek ezért az európai kapcsolatot a rendszerváltás külső támaszaként használták. Az is nagyrészt a saját burzsoázia hiányának köszönhető, hogy az új tulajdonosi osztályban ilyen jelentőségre tehettek szert külföldi csoportok.

Ha elemzésem helytálló, akkor Kelet- és Nyugat-Európa kapcsolatai nagymértékben függenek egy kialakulóban lévő transznacionális tőkésosztály célkitűzéseitől. Kérdéses azonban, hogy ezek a célkitűzések mennyiben képezhetik egy hosszú távú stabilitás alapjait. A neoliberális program legnagyobb hiányossága, hogy míg egyfelől fokozza az egyes országokon belüli és az országok közti egyenlőtlenségeket, megakadályozza egy transznacionális szolidaritás kialakulását, pedig egyedül ez tudná biztosítani a társadalmi kohézió minimumát a kibővített Európán belül. A neoliberális elképzelés ehelyett egyre inkább a szűken értelmezett nemzeti kötődések felélesztésében látja egy (csökkentett) társadalmi szolidaritás lehetséges alapját, amely azonban nagyon könnyen nacionalista színezetet is ölthet. Ezt a veszélyt – amely máris nyilvánvaló mind Keleten, mind Nyugaton – tovább fokozhatja a keleti bővítés piaci radikalizmusa, egy ilyen bővítés ugyanis erősíti a rendszerkonkurenciát.

 

(Fordította: Bellon Erika)

 

 

 

Irodalom:

 

Altvater, E. (1994): Operationsfeld Weltmarkt oder: Die Transformation des souveränen Nationalstaates in den nationalen Wettbewerbsstaat, in: PROKLA 97, Vol. 24, Nr. 4, 517-547.

Altvater, E. – B. Mahnkopf (1993): Gewerkschaften vor der europäischen Herausforderung. Tarifpolitik nach Mauer und Maastricht. Münster, Westfälisches Dampfboot

Baldwin, R. E. (1994): Towards an Integrated Europe. London, Centre for Economic Policy Research.

Betz, H.-G. (1993): The New Politics of Resentment: Radical Right-Wing Populist Parties in Western Europe, in: Comparative Politics, Vol. 25, Nr. 4, 413-428.

Bevan A., S. Estrin és H. Grabbe (2001): The impact of EU accession prospects on FDI inflows to central and eastern Europe. ESRC Policy Paper 06/01

Bieler, A. (2000): Globalisation and Enlargement of the European Union. Austrian and Swedish Social Forces in the Struggle over Membership. London/New York, Routledge

Bieler, A. – A. Morton, szerk. (2001): Social Forces in the Making of the New Europe. The Restructuring of European Social Relations in the Global Political Economy. Houndsmill, Palgrave

Bieling, H.-J. (2001): European Constitutionalism and Industrial Relations, in: Social Forces in the Making of the New Europe. The Restructuring of European Social Relations in the Global Political Economy, szerkesztette A. Bieler és A. Morton. Houndsmill, Palgrave, 93-114.

Bieling, H.-J. – J. Steinhilber, szerk. (2000): Die Konfiguration Europas. Dimensionen einer kritischen Integrationstheorie. Münster, Westfälisches Dampfboot

Bohle, D. (2002): Europas neue Peripherie. Polens Transformation und transnationale Integration. Münster, Westfälisches Dampfboot

Cowles, M. G. (1995): Setting the Agenda for a New Europe: The ERT and EC 1992, in: Journal of Common Market Studies, Vol. 33, Nr. 4: 501-526.

Cox, R. (1987): Production, Power, and World Order. New York, Columbia University Press

Eichengreen, B. – R. Kohl (1998): The External Sector, the State, and Development in Eastern Europe, in Enlarging Europe: The Industrial Foundations of a New Political Reality. Szerkesztette J. Zysman és A. Schwartz, Berkely, University of California: 169-201.

ERT (European Roundtable of Industrialists) (1991): Reshaping Europe. Brüsszel

ERT (European Roundtable of Industrialists) (1999): The East-West Win-Win Business Experience. Brüsszel

ERT (European Roundtable of Industrialists) (2001): Opening up the business opportunities of EU enlargement. ERT Position Paper and Analysis of the Economic Costs and Benefits of EU Enlargement. Brüsszel

ERT (European Roundtable of Industrialists) (évszám nélkül). East-West Win-Win Business Experience in Hungary. The latest developments and the updated ERT Enlargement Business Council Report on Hungary. Brüsszel

Európai Bizottság (2002a): Communication from the Commission. Information Note: Common Financial Framework 2004-2006 for the Accession Negotiations. SEC (2002) 102 final

Európai Bizottság (2002b): Erweiterung und Landwirtschaft: Die erfolgreiche Integration der neuen Mitgliedsstaaten in die GAP. Diskussionspapier SEK (2002) 95 endgültig

Gaudissart, M.-A. – A. Sinnaeve (1997): The Role of the White Paper in the Preparation of the Eastern Enlargement, in: Enlarging the European Union. Relations between the EU and Central and Eastern Europe. Szerkesztette M. Marescu. London/New York, Longman, 41-72.

Gowan, P. (1995): Neo-Liberal Theory and Practice for Eastern Europe, in New Left Review (213), 3-60.

Grabbe, H. (1998): A Partnership for Accession? The Implication of EU Conditionalitity for the Central and East European Applicants. San Domenico di Fiesole, Robert Schuman Centre Working Paper

Grabbe, H. – K. Hughes (1998): Enlarging the EU Eastwards. London: Royal Institute of International Affairs

Gramsci, A. (1971): Selections from the Prison Notebooks. New York, International Publishers

Greskovits, B. (1998): The Political Economy of Protest and Patience. East European and Latin American Transformations Compared. Budapest, London, New York, Central European University Press

Greskovits, B. (2001): Framing A Repeated Development Effort: The Ideology of Eastern Europe's Return to Europe and its Discontents. Kézirat

Greskovits, B. – D. Bohle (2001): Development Pathways on Europe's Periphery: Poland and Hungary's Return to Europe Compared, in: Polish Sociological Review Vol. 133, Nr. 1, 3-28.

Hirsch, J. (1995): Der nationale Wettbewerbsstaat. Staat, Demokratie und Politik im globalen Kapitalismus. Berlin-Amsterdam, Edition ID-Archiv

Hix, S. (1994): The Study of the European Community: The Challenge of Comparative Politics, in: West European Politics, Vol. 17, Nr. 1, 1-30.

Holman, O. (2001): The Enlargement of the European Union towards Central and Eastern Europe: The Role of Supranational and Transnational Actors, in: Social Forces in the Making of the New Europe. Szerkesztette A. Bieler és A. Morton. Houndmills, Palgrave, 161-184.

Hyde-Price, A. (2000): Germany and European Order. Enlarging NATO and the EU. Manchester, Manchester University Press

Inotai, A. (1999): Political, Economic and Social Arguments for and against EU Enlargement. A Survey of the Influence Pressure Groups. Budapest, Institute for World Economics, Hungarian Academy of Sciences, Working Paper 101.

Kohler-Koch, B. – R. Eising, szerk. (1999): The Transformation of Governance in the European Union. London, Routledge

Kurz, C. – V. Wittke (1998): Die Nutzung industrieller Kapazitäten in Mittelosteuropa durch westliche Unternehmen – Entwicklungspfade einer neuen industriellen Arbeitsteilung, in SOFI-Mitteilungen, Nr. 26, 45-68.

Langewiesche, R. – A. Tóth (2002): Einführung: Besonderheiten der anstehenden Erweiterung, in Die Einheit Europas. Zur politischen, wirtschaftlichen und sozialen Dimension der EU-Erweiterung. Szerkesztette Langewiesche, R. és A. Tóth. Münster, Westfälisches Dampfboot, 7-62.

Mayhew Alan (2002): The Commisssion's Proposals for the enlargement end-game: breaking the golden rules? In Dossier: Enlargement, 17. April 2002, European Policy Center, www.theepc.be.

Moravcsik, A. (1998): The Choice for Europe: Social Purpose and State Power from Messina to Maastricht. Ithaca, Cornell University Press

Ost, D. (2000): Illusionary Corporatism in Eastern Europe: Neoliberal Tripartism and Post-Communist Class Identities, in: Politics and Society, Vol. 28, Nr. 4, 503-530.

Perez, S. A. (2000): From Decentralization to Reorganization: Explaining the Return to National Bargaining in Italy and Spain, in: Comparative Politics, Vol. 32, Nr. 4, 437-538.

Preston, C. (1997): Enlargement and Integration in the European Union. London, New York, Routledge

Rhodes, M. (1998): Globalisation, Labor Markets and Welfare States: A future of ‘Competetive Corporatism‘? In: The Future of European Welfare. Szerkesztette M. Rhodes és Y. Mény, Houndsmill: Palgrave, 178-203.

Ross, G. (1995): Jacques Delors and European Integration. Cambridge: Polity Press

Sandholtz, W. – J. Zysman (1989): 1992: Recasting the European Bargain, in: World Politics, Vol. XVII, Nr. 1, 5-128.

Schaper-Rinkel, P. (1999): Zur politischen Produktion von Sachzwängen. Die europäische Informationsgesellschaft als regulativer Rahmen zur Sicherung der Wettbewerbsfähigkeit, in PROKLA 114, Vol. 29, Nr. 1, 29-55.

Scharpf, F. (1996): Negative and Positive Integration in the Political Economy of European Welfare States, in: Gouvernance in the European Union. Szerkesztette G. Marks, F. W. Scharpf, P. C. Schmitter és W. Streeck London, SAGE, 15-39.

Schimmelfenning, F. (2000): International Socialization in the New Europe: Rational Action in an Institutional Environment, in: European Journal of International Relations, Vol. 6, Nr. 1, 109-140.

Schulten, T. (2000): Zwischen nationalem Wettbewerbskorporatismus und symbolischen Euro-Korporatismus – zur Einbindung der Gewerkschaften in die neoliberale Restrukturierung Europas, in Die Konfiguration Europas. Dimensionen einer kritischen Integrationstheorie, szerkesztette H. J. Bieling és J. Steinhilber. Münster, Westfälisches Dampfboot, 222-242.

Sedelmeier, U. (2001): EU Eastern Enlargement in Comparative Perspective, in Journal of European Public Policy, Vol. 8, Nr. 4, 662-670.

Streeck, W. (1999): Competitive Solidarity: Rethinking the European Social Model. Köln, Max Planck Institut für Gesellschaftsforschung. Working Paper 99-8. http://www.mpi-fg-koeln.mpg.de/pu/workpap/wp99-8/wp99-8.html

Szacki, J. (1995): Liberalism after Communism. Budapest, London, New York, Central University Press

Szalai, E. (2001): The Economic Elite and Social Structure in the Hungarian Capitalism, in: Central European Political Science Review, Vol. 2, Nr. 5, 115-151.

Van Apeldoorn, B. (2000): Transnationale Klassen und Europäisches Regieren: Der European Round Table of Industrialists, in: Die Konfiguration Europas. Dimensionen einer kritischen Integrationstheorie. Szerkesztette H. J. Bieling és J. Steinhilber. Münster, Westfälisches Dampfboot, 189-221.

Ziltener, P. (1999): Strukturwandel der Europäischen Integration. Die Europäische Union und die Veränderung von Staatlichkeit. Münster, Westfälisches Dampfboot

Zysman, J. – A. Schwartz, szerk. (1998): Enlarging Europe: The Industrial Foundations of a New Political Reality. Berkely, University of California

 

 

Jegyzetek

 

1 Köszönet Ondrej Cisarnak, Gergana Dimitrovának, Greskovits Bélának, Husz Dórának, Nicole Lindstromnak és Piroska Dórának, valamint az ECPR Joint Session Workshop "Enlargement and European Governance" (Torinó, 2002. március 22-27.) résztvevőinek a fenti írás egy korábbi változatához fűzött megjegyzéseikért.

2 A legújabb integrációelméleti vitákról lásd pl. Moravcsik 1998, Kohler-Koch és Eising 1999, Hix 1994. Az integráció gyorsan dagadó irodalmáról lásd elsősorban Preston 1997, Grabbe és Hughes 1998, Sedelmeier 2001, Schimmelfennig 2000.

3 E feltevés a nemzetközi ill. az európai társadalmi-gazdasági berendezkedés neogramsciánus interpretációira támaszkodik. (vö. Cox 1987, Bieler 2000, Bieler és Morton 2001, Bieling és Steinhilber 2000)

4 Az európai szociáldemokrata és centrista erők számára a keynesiánus kísérlet Mitterand elnöksége alatti bukása jelentette a döntő lökést, hogy immár határozottabban kiálljanak az európai integráció ügyéért. Az sem véletlen, hogy a jelenlegi Európához vezető integrációs fellendülés Jacques Delors elnökségéhez fűződik. Bár Delors elnökségéről elsősorban az egységes belső piac jut eszünkbe, "víziója" nem merült ki pusztán ennek a tervnek a radikális deregulációt jelentő végrehajtásában. Delors idején több intézményi reformra is sor került, felértékelődtek a szerkezeti és regionális alapok, és megerősödött az egységes belső piac "szociális dimenziója". (Ross 1995)

5 Gramsci történelmi blokknak nevezi a társadalmi-gazdasági alap és a politizáló, illetve civil társadalom kölcsönhatását. Minden történelmi blokk különböző osztályfrakciók viszonylag stabil szövetségén nyugszik. (Gramsci 1971, 366.)

6 A tíz közép-kelet-európai tagjelölt ország: Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Románia és Bulgária.

7 A Bizottság javaslatai alapján a bővítés költségei 2006-ig 40 milliárd eurót tesznek ki, ami az EU költségvetésének hozzávetőleg 7%-a. A bővítés nettó – vagyis a tagsági hozzájárulások levonása után fennmaradó – költsége azonban már csak 28 milliárd euró. Ez az összeg durván a fele az Agenda 2000-ben kalkulált, majd az 1999-es berlini csúcsértekezleten elfogadott csatlakozási költségnek – miközben akkor még csak hat új tagországról volt szó a mostani tízzel szemben.

8 Ez azonban nem jelenti azt, hogy a transznacionális tőke általában véve ellenezné a szociális körülmények kiegyenlítődését. Azokban az esetekben, ahol a nagymértékű szociális különbségek veszélyeztetik a transznacionális üzletmenetet, minden további nélkül előfordulhat, hogy a multik támogatják bizonyos szociális normák közelítését. Lényeges azonban, hogy a szociálpolitika a gazdasági prioritások függvénye marad.

9 A következő elemzés nagymértékben támaszkodik egy, a lengyel rendszerváltásról készült tanulmány eredményeinek általánosítására (Bohle 2002), valamint a lengyel és a magyar rendszerváltás egy összehasonlító elemzésére (Greskovits és Bohle 2001).

10 Így aztán az Audi győri leányvállalata, amely a vállalat összesített forgalmából állítólag durván 12%-kal részesedik, az adókedvezmények következtében mintegy 74%-kal járul hozzá az Audi-csoport nyereségéhez. A fenti információért Jochen Tholennek tartozom köszönettel.

11 Interjú a magyar Gazdasági Minisztériumban, 2002. május 27. Valószínűsíthető, hogy ugyanezek a szereplők az EU-álláspont befolyásolásával is megpróbálkoznak.

12 A fenti információért Husz Dórának tartozom köszönettel.

13 Hogy a közép-kelet-európai országokban milyen messzire jutott a tagságért folyó verseny szervesülése, azt jól mutatja a következő anekdota. A Bizottság először 2001-ben tekintett el attól, hogy sorrendet tegyen közzé a tagjelöltek felkészültségéről készített jelentésében. Ennek azonban nem akadályozta meg a jelölteket abban, hogy saját maguk állítsanak fel efféle sorrendet. A magyar Népszabadság pl. nagy gonddal ismertette a jelentés azon fejezeteit, amelyek az egyes tagjelöltek felkészültségét értékelték. Ez alapján arra az eredményre jutott, hogy a listát Magyarország és Szlovénia vezeti, megelőzve Csehországot és Lengyelországot.

 

Gabriel Kolko: A háborúk természetrajza a legújabb kori történelemben. Új háborús korszak kezdete? Napvilág Kiadó, Budapest, 2003

Gabriel Kolko, a torontói York University professzora, a huszadik századi amerikai külpolitika neves kutatója. Legújabb könyvében olyan kérdésekre keresi a választ, amelyek óriási hatással lehetnek az Egyesült Államok és a világ jövőjére nézve: vajon meddig folytatható az amerikai "új világrend" ráerőltetése a Közel-Keletre és általában a világra? A mögöttünk álló véres évszázad után továbbra is háborúkkal kell szembenéznünk? Mi áll az amerikai törekvések hátterében?

Az USA afganisztáni háborúja, úgy tűnik, katonai győzelemmel végződött. De vajon politikai szempontból nem bizonyult-e végzetes kudarcnak? És hol vannak ennek a kudarcnak – az Egyesült Államok kudarcának, a modern világ kudarcának, a kapitalizmus kudarcának, végső soron az emberiség kudarcának – a valódi gyökerei? Kolko válaszai keserűek, felrázóak, vitára ingerlőek – és rémisztően aktuálisak.

Az Egyesült Államok külpolitikáját fél évszázadon keresztül gazdasági téren az olaj és a piacok utáni hajsza, politikai síkon pedig a "kommunizmus" elleni keresztes hadjárat motiválta. Nem nehéz persze felfedezni az összefüggést a kettő között. Ugyanannak az imperialista vetélkedésnek két aspektusáról volt itt szó, amelyben az ideológia csupán másodlagos, kredibilizáló szerepet játszott, egyébként mindkét oldalon. A "kommunizmus" ma már jórészt eltűnt (vagy, amennyiben Kínát nézzük, igencsak átalakulóban van), ám az előbbi, a gazdasági aspektus fontosabb, mint valaha. Amerikának a mind jobban kiéleződő nemzetközi versenyben egyre több olajra van szüksége, de olyan új, hiteles ellenségképre is, amely igazolhatná agresszivitását. Bizonyos szempontból ugyanis az USA sokat veszített a Szovjetunió összeomlásával: a nagybetűs Ellenséget, a "Gonosz Birodalmát", amelynek létével mindig megindokolhatta imperialista kalandjait, csúcsra járathatta a hadiipari komplexumot, igazolhatta önjelölt világtörténelmi küldetését. Mindenféle kisebb ellenséget sokat teremtett magának az USA – az egyetlen, rettegett Nagy Ellenség bukásával azonban olyan űr jött létre, amelyben az évtizedek során kialakult amerikai külpolitikai és katonai stratégiák jórészt érvényüket veszítették. Az USA immár bő egy évtizede hitelesen eladható ellenséget keres magának. A 2001. szeptember 11-ei merénylet ennek a folyamatnak nem valamiféle csúcspontja (még kevésbé a kezdete), csupán szimbolikus aktusa volt; Kolko logikusan, gazdagon okadatolva végigköveti azt a folyamatot, amelyben az amerikai külpolitika tulajdonképpen életre hívta a mai értelemben vett, harcias, terrorista iszlám fundamentalizmust. A Közel-Kelet jelenlegi, háborús állapota nem kis részben annak az Egyesült Államoknak köszönhető, amely Iránban Reza sah brutális uralmát támogatta, Irakban hatalomra segítette Szaddam Husszeint, majd véres háborút provokált a két ország között (miközben mindkét oldalnak fegyvert szállított); amely a nyolcvanas években fegyverrel és pénzzel támogatta Oszama bin Ladennek és fundamentalista harcosainak szovjetellenes harcát Afganisztánban; amely a "demokráciáról" és a "szabadságról" szónokolva a legsötétebb diktatúrákat pártolta a világ minden táján… És amely külpolitikáját mindig sokkal inkább fegyvereinek erejére, mintsem a józan, mások érdekeit is tekintetbe vevő kompromisszumok keresésére alapozta. Kolko úgy látja, hogy az amerikai felfogás több gondot okozott, mint amennyi hasznot hajtott: 2001. szeptember 11. csupán egy volt ezek közül. Ha pedig az Egyesült Államok továbbra is hasonló szellemben cselekszik, akkor nem csak a saját biztonságát, de az egész világ jövőjét is kockára teszi – véli a szerző, és úgy tűnik, erre minden oka megvan: "Az Egyesült Államok – az amerikai rendszer házifilozófusának számító Samuel P. Huntington találó megfogalmazásában – az egyetlen "lator szuperhatalommá" vált, amely állandóan kettős mércét használ, és képmutatóan igyekszik magát "megkerülhetetlen országnak" beállítani (a kifejezést Huntington Madeleine K. Albrighttól kölcsönözte), amely (egy másik külügyminisztériumi tisztviselőt idézve) az "univerzális értékek" mellett kötelezte el magát. Amerika álladóan azon volt, hogy a saját elképzelései és érdekei szerinti irányvonalakat és értékeket rákényszerítse az egyes országokra és a nemzetközi szervezetekre. Egyrészt nagyhangú proklamációkat tett közzé, másrészt az amerikai cégek érdekeinek védelmében zsarnokokat pátyolgatott, fegyvert szállított saját népükkel vagy szomszédaikkal hadilábon álló országoknak, basáskodott szövetségeseivel és önkényesen bánt nálánál gyengébb ellenfeleivel. Ám szeptember 11. bebizonyította, hogy többé már nem lehet immunis tetteinek pusztító következményeivel szemben. Vagy teljesen megváltozik, vagy minden eddiginél rettenetesebb árat kell fizetnie. Ez az ár pedig az amerikai külpolitika, valamint a tömegpusztító fegyverek terjedésének függvénye lesz. A különféle államoktól függetlenül éppen elég olyan ember akad, aki ez utóbbiakat kész bármikor felhasználni" – összegzi Kolko.

A szeptember 11-ei eseményekről, az USA afganisztáni háborújáról, és általában véve az amerikai imperializmus XX. századi történetéről sokan és sokféleképpen írtak már. Kolko maga is több hosszú könyvben elemezte ezeket, jelen írása függelékében pedig bőséges, jórészt angol nyelvű olvasmánylistával ösztönöz a további tájékozódásra. Új, mindössze 140 oldalas könyvétől persze senki ne várjon világrengető leleplezéseket, meghökkentően új szempontokat. A könyv bevallottan a washingtoni és New York-i terrorakciók, valamint az azokra adott irreális és soviniszta amerikai reagálás és világméretű hisztériakeltés közvetlen hatása alatt íródott, ez helyenként kifejezetten pamfletszerűvé teszi. Pamfletszerűvé, de nem hiteltelenné. Olyan keserű vádiratot olvashatunk, amely kizárólag a tényekre, ráadásul többnyire közismert tényekre támaszkodva érvel. Az ilyen ismert, már-már nyilvánvaló dolgok mellett az ember hajlamos elmenni: korunkra mi sem jellemzőbb, mint hogy szemben a felháborodás képességével, drasztikusan nő az ingerküszöbünk. Egyre apatikusabbá válunk ("ez a világ rendje…" – sóhajtunk beletörődően, tévéink előtt ücsörögve), és egyre szűkebb a látókörünk – a magyar sajtóban (és ez is világjelenség) a lokális hírek, a parlamenti iszapbirkózás, a piti politikusok piti csatározásai hovatovább nagyobb nyilvánosságot kapnak, mint egy világméretű lebensraumra törekvő ország véres hi-tech háborúi. Az elénk táruló kép egy totális valóságshow-vá korcsosul, amelynek, meglehet, nincs több köze a reális világhoz, mint a Való Világnak és társainak. A hírek jelentésüket veszítik, önmaguk puszta illusztrációivá válnak; a háború képei egy akciófilm jelenetei és egy fogpasztareklám közé szuszakolva immár semmit sem közölnek látszólagos témájukról. Reklámhordozók, médiatűzfalak, árutestek csupán, valódi, eredeti tartalmuk teljesen lényegtelen. E posztmodern "minden egész eltörött"-hangulatban könnyű elveszíteni a komplex látásmód képességét (mi több, az ideális fogyasztó-állampolgár el is kell, hogy veszítse azt), a folyamatok felismerésének lehetőségét. Kolko írása – és véleményem szerint ez a legnagyobb erénye – ezzel a realitással igyekszik a maga eszközeivel felvenni a harcot. A tényeket szigorú logikai láncra fűzi, majd pedig hagyja őket önmaguktól és önmagukról vallani. Fő forrásai az amerikai sajtó és az amerikai kormányhivatalok különféle kiadványai. Nem fordul különféle összeesküvés-elméletekhez mondanivalója alátámasztására. Agyrémek helyett tényeket ír. Tényrémeket. Egy egész tényrémregényt. Annak viszont igazán alaposat, hiszen rengeteget megtudhatunk az amerikai védelmi-ipar működéséről, a CIA és a Pentagon hatalmi tusakodásáról, az amerikai háborúk hátteréről, a különféle külpolitikai stratégiatervek kovácsműhelyeiről, az egész amerikai imperializmus működéséről a koreai háborútól egészen a tavalyi évig, az iraki kaland előtti utolsó hónapokig. Kolko megmutatja az amerikai tőkének és államának azokat a belső struktúráit, amelyeket még a bipoláris világrend határozott meg, és amelyek ezért továbbra is csupán az (immár paradox módon unilaterális) bipolaritásban, a "velem vagy ellenem" kettősségében képesek látni a komplex, világméretű folyamatokat. Republikánusok és demokraták, a CIA és a Pentagon, "héják" és "galambok" szüntelen vetélkedése mögött baljós háttérként a tőkés expanzió állandó kényszere bontakozik ki. Ha az amerikai politikusok a Szabadságról és a Demokráciáról papolnak, Kolko hivatalos statisztikákat idéz, amelyek előrejelzik az USA olajszükségletének növekedését az elkövetkező évtizedekben. Ha az ideológiai kötelékekről van szó, amelyek a Nyugatot egybefűzik, Kolko bebizonyítja, hogy a NATO nem csupán egyre kevésbé fontos az USA számára, de egyre több a jövőbeni ellenségeskedés csírája is a szövetség tagjai között – és ebben nem kis szerepet kapnak az újonnan felvett kelet-európai tagországok, köztük Magyarország. (Kolko mindezt még az Irak elleni háború kitörése előtt írta. Azóta Belgium magatartása miatt az USA már azt is fontolóra vette, hogy a NATO központját Brüsszelből valamelyik kelet-európai fővárosba, vélhetőleg Varsóba költözteti. Ez esetben esetleg fontolóra vehetnék a NATO átkeresztelését Varsói Szerződésre…) Kolko nem az amerikai elnökök láthatólag egyre inkább örökletessé váló gyengeelméjűségében keresi az amerikai külpolitikai stratégiák magyarázatát, hanem a tőke érdekeinek és kényszereinek megfelelő politikai elképzelésekből vezeti le az elnökök és a politikai elit teljes szellemi leépülését. Amerika Kolko szemében ön- és közveszélyes, szenilis szuperhatalommá változott.

Ám könyvében Kolko közvetlenül nem politizál. Érvei nem politikai érvek; ha saját véleményét hangoztatja, akkor azt néhány sommás, ismétlődő, nemritkán már-már közhelyszerű, általánosan humanista megállapításra korlátozza. Következtetései nem "baloldaliak" (persze nem is "jobboldaliak") – ez a szféra szemmel láthatólag a legkevésbé sem érdekli. De az általa leírt események logikája önmagában hordozza a radikális megoldás igényét. Ez egy radikális könyv – hiszen ma, amikor a legtöbb fogalom már önnön totális ellentétét jelenti a kapitalizmus retorikájában ("béke – ugye! – egyenlő háború…"), a tények valódi jelentésének rekonstruálása önmagában véve radikális aktus, sőt, a par excellence radikalizmus a pusztán verbális hőzöngéssel szemben. Kolko nem ír "forradalomról", szerényen mindössze annyit állít, hogy amennyiben az USA nem ismeri fel politikájának abszurd lehetetlenségét, az súlyos veszélyeket jelent az egész emberiség számára. Ugyanakkor könyvének egész tényanyaga és logikai struktúrája azt bizonyítja, hogy az USA – illetve általában véve a kapitalizmus – nem jószántából, úri kedvének megfelelően, vagy valamiféle hibás politika miatt kénytelen imperialista módon viselkedni, hanem mindez annak az abszurd termelési módnak az immanens törvényszerűsége, amely ma minden országban azonos alapokon nyugszik. Az USA tehát nem fog változtatni politikai-gazdasági-katonai alapelvein, mert egész egyszerűen nem teheti meg. Az Egyesült Államok ma sok szempontból a legerősebb imperialista hatalom (amennyiben a hatalom állami-katonai aspektusát nézzük), de nem maga az imperializmus. A dolgok igenis így mennek majd tovább, sőt rosszabbul, ehhez nemigen férhet kétség. A rendszeren belül nincs megváltás. A tények tehát implicite forradalmiak, még ha Kolko erről explicite nem is vesz tudomást.

Kolko könyvének talán legszembeötlőbb hibája éppen az Amerika-központúság. Ez egyrészt nem meglepő – a könyv témája mindenképpen sokkal szűkebb, mint nem igazán szerencsés magyar címe alapján gondolhatnánk -, másrészt azonban óhatatlanul leegyszerűsítő. Kolko tulajdonképpen habozás nélkül elfogadja, hogy az "új világrend" – amerikai világrend. Ezzel viszont végső soron ugyanazt hangoztatja, mint az USA politikacsinálói, csupán az előjelet változtatja meg a gigantikus és fennhéjázó pozitívról kicsit félénk, de egyértelmű negatívra. Nem látja át az amerikai hegemónia időlegességét és történelmi esetlegességét, az USA-val éppen szemben álló (és vele éppen szövetséges) különféle hatalmi csoportosulások strukturális azonosságát, vagyis a globalizáció – a kapitalizmus mint nemzetek feletti termelési mód globálissá válásának valódi léptékeit. A globalizáció nem egyenlő a Coca Colával, de az F-16-osokkal és az Apache-helikopterekkel sem. Ezek csupán eszközök, akárcsak az Amerikával éppen szemben álló országok hasonló termékei (gondoljunk csak az olcsó kínai termékek világméretű árudömpingjére). Az előttünk álló háborúk nem "Amerika háborúi" lesznek, hanem olyan imperialista háborúk, amelyekben az USA egy darabig még vélhetőleg központi szerepet fog játszani. Ellenfelei legfeljebb gyengébbek, de nem jobbak nála, hiszen a harcok nem eszmékért, demokráciáért, iszlámért stb., hanem piacokért, végső soron a profitért folynak, márpedig a profit számára nincsenek morális kategóriák, a profit demokráciájában mindenki és minden egyenlő. Az amerikai arrogancia egyszerű póznál ugyan több, de önmagában semmiképpen sem történelemformáló erő.

Lesznek sokan, akik (velem ellentétben) még Kolko eredeti következtetéseit is túlzottnak tartják majd – az általa feldolgozott események és adatok azonban mindenki számára sokatmondóak. Egyvalami biztos: ma, több mint egy évtizeddel a "kommunista" világrend összeomlása után világunk sokkal veszélyesebb hellyé vált, mint korábban bármikor. Alapvető változások nélkül nincs rá sok okunk, hogy optimista választ adjunk a könyv címében feltett kérdésre.