A holokauszt emlékével való visszaélésről írott könyv nagy vihart kavart Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. Ennek részletét közöljük itt, a róla szóló recenzió előtt.

Következtetések

Összefoglalásul még meg kell vizsgáljuk, milyen hatást gyakorolt a holokauszt az Egyesült Államokban. Ehhez segítségül veszem Peter Novicknak a tárgyról írott kritikai megjegyzéseit is.

A közvéleményben jelen lévő holokauszt-emlékezeten kívül tizenhét állam törvényben írja elő vagy javasolja, hogy az iskolákban tartsanak holokauszt-programokat, és sok főiskolán és egyetemen hoztak létre a holokauszttal foglalkozó tanszékeket. Alig múlik el hét, hogy a New York Times-ban ne látna napvilágot egy nagy terjedelmű, a holokauszt témájához kapcsolódó cikk. Legszerényebb becslések szerint is a végső megoldással foglalkozó tudományos művek száma 10 000 fölött van. Összehasonlításképpen vegyük a kongói történelem egy pokoli fejezetéről szóló művek számát. 1891 és 1911 között mintegy 10 millió afrikai pusztult el azért, mert az európaiak rávetették magukat a kongói elefántcsont- és gumikészletekre. Mégis, az első és mindmáig egyetlen angolul írott tudományos mű két évvel ezelőtt jelent meg.¹

A holokauszt problémájával foglalkozó számos intézet és szakember érdeme, hogy mára az Egyesült Államokban az élet minden területét áthatja a kérdéskör; Novick azonban kételkedik abban, vajon ez egészében jó dolog-e. Először számtalan példát idéz fel arra, hogyan vulgarizálják a témát. Valóban nehéz egyetlen olyan politikai problémát is említeni, legyen az kapcsolatban az élettel általában, a szabad választással, az állatok vagy az államok jogaival, melyet ne hoznának összfüggésbe a holokauszttal. A holokauszt-jelenséggel való visszélést elítélve Elie Wiesel kijelentette: “Megesküszöm, hogy mindennemű …vulgáris megközelítést elkerülök”.² Mégis, állítja Novick, a “legfantáziadúsabb és legkifinomultabb fotográfiai opusz 1996-ban született, amikor Hillary Clinton, akit számos visszaélés miatt éppen hevesen támadtak, a Fehér Ház galériáján lánya, Chelsie és Elie Wiesel társaságában jelent meg, miközben férje a televízióban is látható üzenetet intézett a nemzethez”.³ Amikor a NATO Szerbiát bombázta, a szerbek által elűzött koszovói menekültek látványa Hillary Clintonnak a Schindler listája holokauszt-jeleneit idézte fel. “Nem azoknak kellene minket az életre tanítani, akik a történelmet Spielberg filmjeiből ismerik” – mondta élesen egy szerb emigráns.⁴

“Ha úgy tesznek, mintha a holokauszt az amerikai történelem része volna” – folytatja Novick –, “az csak erkölcsi fügefalevél”. Oda vezet, “hogy elhomályosul az amerikaiak valódi felelőssége, amikor múltjukkal, jelenükkel és jövőjükkel kell szembenézniük” (kiemelés az eredeti szövegben).⁵ Novick lényeges dologra mutat rá. Sokkal könnyebb mások bűneit elítélni, mint a magunkéval szembenézni. Az is igaz, persze, hogy ha volna bennünk erő, sokat megérthetnénk magunkról is a náci bűnök elemzéséből. A manifeszt végzet Hitler Lebensraum-politikájának szinte minden ideológiai és programatikus elemében jelen volt. Tény és való, hogy Hitler a Kelet meghódításához a Nyugat leigázásának amerikai modelljét használta fel.⁶

A 20. század első felében az amerikai államok többsége sterilizációs törvényeket fogadott el, és több tízezer amerikait erőszakkal sterilizáltak. A nácik kifejezetten erre az amerikai precedensre hivatkoztak, amikor a maguk sterilizációs törvényeit meghozták.⁷ A hírhedt 1935-ös nürnbergi törvények megfosztották a zsidókat a szavazati jogtól, és megtiltották a zsidók és nem zsidók közötti szexuális érintkezést. Az USA déli államaiban élő feketék hasonló jogfosztottságban éltek, és sokkal erősebb spontán és a közvélemény által is támogatott erőszaknak voltak kitéve, mint a zsidók a háború előtti Németországban.⁸ A nagyképű, magára olyan büszke nyugati hagyomány mélységesen áthatotta a nácizmust is. A nyomorékok elpusztításának igazolására – a végső megoldás előjeleként – a náci orvosok kitalálták az “élethez értéktelen élet” (lebensunwertes Leben) fogalmát. A lakomában Platon így írt: “Nem hiszem, hogy érdemes élni annak, aki szörnyű fizikai állapotban van”. A köztársaságban Platon szentesítette a beteg gyerekek megölését. Hasonlóképpen Hitlernek a Mein Kampfban kifejtett elutasító véleménye a születésszabályozással kapcsolatban, mondván, hogy akkor nem érvényesül a természetes kiválasztódás, megtalálható már Rousseaunak Az egyenlőtlenség eredetéről című művében. Röviddel a II. világháború befejezése után Hannah Arendt írta, hogy “a nyugati történelem földalatti áramlatai végül felszínre törtek, és hagyományaink méltóságát sárba tiporták”. (Origins of Totalitarianism)

Hogy elkonspirálja a külföldön elkövetett bűneit, az Egyesült Államok gyakorta foglalja törvénybe a holokauszt emlékét. Sokkal többet mond azonban, mikor utal az Egyesült Államok a holokausztra. A hivatalos ellenségek bűnei, például a vörös kmerek kambodzsai mészárlásai, Afganisztán szovjet megszállása, Kuvait iraki inváziója, a szerbek koszovói etnikai tisztogatásai mind a holokausztot idézik fel, azok a bűnök, amelyek az Egyesült Államok számláját terhelik, viszont nem.

Azzal egyidőben, hogy fény derült a vörös kmerek kambodzsai vérengzése, az Egyesült Államok által támogatott indonéz kormány Kelet-Timor lakosságának egyharmadát lemészárolta. Ám ezt a népirtást nem lehetett a holokauszttal párhuzamba állítani, sőt, az újságok sem tudósítottak az eseményekről.⁹ Miközben a Szovjetunió éppen “újabb genocidiumot” vitt végbe – a Simon Wiesental Központ szerint – Afganisztánban, az Egyesült Államok által támogatott guatemalai kormány éppen olyasmivel volt elfoglalva, amit a Guatemalai Tényfeltáró Bizottság a bennszülött maja lakosság elleni “népirtásnak” nevezett. Reagan elnök a guatemalai kormányt ért vádat “árnyékboxnak” nevezte. A Simon Wiesenthal Központ Jeane Kirkpatricknek Az év humanitáriusa díjat adományozta, amit a kitüntetett azzal érdemelt ki, hogy kiváló apologétája volt a Reagan-kormányzat bűnös közép-amerikai politikájának.¹⁰ A díjátadási ceremónia előtt Simon Wiesenthalt négyszemközt kérték még, hogy gondolja át újra a döntést. Erre nem volt hajlandó. Elie Wieselt ugyancsak négyszemközt megkérték, hogy járjon közben az izraeli kormánynál, a guatemalai gyilkosok fő fegyverszállítójánál. ő is nemet mondott. Az Egyesült Államok arra használta a holokauszt emlékét, hogy országát Paradicsomnak láttassa a kommunista rezsim elől menekülő vietnami “csónaklakóknak”. A Clinton-kormányzat viszont teljesen megfeledkezett a holokausztról, amikor az Egyesült Államok által támogatott halálosztagok elől menekülő haiti “csónaklakókat” visszakényszerítette hazájukba.”¹¹

Végképp elhomályosult az amerikaiak holokauszt-tudata, amikor 1999 tavaszán az USA vezérletével a NATO bombázni kezdte Szerbiát. Mint azt láthattuk, Daniel Goldhagen a szerbek koszovói bűntetteit a végső megoldáshoz hasonlította, és Clinton elnök kíséretében Elie Wiesel is meglátogatta Macedóniában és Albániában a koszovói menekültek táborait. Elie Wiesel már ezt megelőzően is igaz könnyeket hullatott a koszovóiak szenvedései láttán, miközben az Egyesült Államok által továbbra is támogatott indonéziai rezsim ott folytatta, ahol az 1970-es években abbahagyta: újabb ezreket mészárolt le Kelet-Timorban. A holokauszt kieshetett az emlékezetből, mert az Egyesült Államok nem tiltakozott a vérontás ellen. “Indonézia számít” – magyarázta egy nyugati diplomata –, “Kelet-Timor nem”.¹²

Novick rámutat arra, hogy az Egyesült Államok gyakorta cinkostárs olyan szörnyűségek elkövetésében, amelyek méretükben hasonlatosak a náci népírtáshoz. Példaként hozza fel azt, hogy egymillió gyereket öltek meg a végső megoldás során, és hozzáteszi, az amerikai elnökök világszerte csak olcsó ájtatoskodással említették a tényt, hogy számtalan kisgyerek “hal meg éhezés és olyan betegségek következtében, amelyek megelőzhetőek volnának”.¹³ De érdemes végiggondolnunk azokat a súlyos konfliktusokat, amelyekben az Egyesült Államok aktívan közreműködött. Miután az USA vezette koalíció 1991-ben letarolta Irakot, mert meg akarta büntetni “Szaddám-Hitlert”, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia gyilkos ENSZ-szankciókat kényszerített erre a szerencsétlen országra, így remélve, hogy félre tudják majd Szaddámot állítani.¹⁴ Mikor a nemzeti tv-csatornán a külügyminisztert, Madelein Albrightot az iszonyú iraki halálozási adatokról kérdezték, azt válaszolta, hogy “megéri ezt az árat”.

“A holokauszt semmihez sem hasonlítható jelenség” – állítja Novick –, “és ez a tény jelentősen leszűkíti annak lehetőségét, hogy mindennapi világunkra lefordítható legyen”. Mint “az elnyomás és attrocitás non plus ultrája a kisebb mértékű bűnöket trivializálja.”¹⁵ Másfelől azonban a náci holokauszt érzékennyé is tehet bennünket ezen bűnök iránt. Ha Auschwitz lencséjén át nézzük, semmit sem tekinthetünk bizonyosnak és öröknek.¹⁶ Valójában a náci népirtás diszkreditálta azt a tudományos rasszizmust, amely oly meghatározó sajátossága volt az amerikai intellektuális életnek a II. világháború előtt.¹⁷

Akik az emberiség jobblétén fáradoznak, azoknak a gonoszság e megnyilvánulása magától kínálja az összevetést más jelenségekkel. A 19. század végének erkölcsi világképében a rabszolgaság töltötte be azt a szerepet, amit ma a holokauszt játszik. Ennek megfelelően gyakorta felidézték annak érdekében, hogy megvilágosodjanak a nem jól látható bűnök. John Stuart Mill abban a korszakban a nők helyzetét a családban, a szent viktoriánus intézményben a rabszolgákéhoz hasonlította, sőt, odáig merészkedett, hogy bizonyos vonatkozásokban rosszabbnak látta azt. “Távol áll tőlem, hogy azt állítsam, az asszonyokat nem kezelnék általában jobban, mint a rabszolgákat; de nincs egyetlen rabszolga se, aki olyan mértékben és a szó olyan teljes értemében lenne rabszolga, mint a feleség.”¹⁸ Csak akik a gonoszság e viszonyítási pontját idológiai fegyvernek használják, és nem erkölcsi iránytűnek, azok döbbennek meg az ilyen analógiák hallatán. “Ne hasonlíts semmit semmihez” – ez a varázsszava az erkölcsi zsarolóknak.¹⁹

A szervezett amerikai zsidóság arra használja a náci holokausztot, hogy elhárítson minden bírálatot, amely Izraelt és saját, erkölcsileg védhetetlen politikáját éri. E politika következményei hozták az izraeli és amerikai zsidóságot strukturálisan hasonló helyzetbe: mindkét csoport sorsa ma egy cérnaszálon függ, mely az amerikai uralkodó elitek kezében van. Ha egyszer csak ez az elit úgy dönt, hogy Izrael nyűg, vagy hogy az amerikai zsidóság feláldozható, akkor a szál elszakad. Kétségtelen, mindez csak spekuláció – lehet, hogy szükségtelen aggodalom, de lehet, hogy nem.

Gyerekjáték megjósolni, milyen lesz az amerikai zsidóság helyzete, ha ezek az események bekövetkeznek. Ha Izrael kiesne az Egyesült Államok kegyeiből, sok olyan vezető, aki ma szilárdan védelmezi Izraelt, bátran kinyilvánítaná idegenségét a zsidó állam iránt, és azért bírálnák az amerikai zsidóságot, hogy Izraelt vallássá redukálta. S ha az amerikai vezető körök úgy döntenének, hogy a zsidókat teszik meg fekete báránynak, nem lennénk meglepve, ha az amerikai zsidó vezetők pontosan úgy cselekednének, mint elődeik a náci holokauszt idején. “Nem gondoltuk, hogy a németek a zsidó elemet fogják alkalmazni”; vagy ahogy Jichák Zuckerman, a varsói gettófelkelés egyik szervezője fogalmazta, “hogy zsidók vezetik a zsidókat a halálba.”²⁰

***

Az 1980-as években számos nyilvános vitában érveltek kiemelkedő német és nem német tudósok amellett, hogy nem szabadna “normalizálni” a nácik bűntetteit. Az a félelem mozgatta őket, hogy a normalizálás erkölcsi felmentést jelenthet.²¹ Bármennyire érvényesek voltak akkor az érvek, ma már nem meggyőzőek. Hitler végső megoldásának iszonyatos dimenziói mára jól ismertek. És vajon az emberiség “normális” történetének nincsenek rémisztően embertelen fejezetei? Nem kell elfogadhatónak lennie egy bűnnek ahhoz, hogy a jóvátétele kétségtelen legyen. Ma az a feladat, hogy mint a kutatás racionális tárgyát rekonstruáljuk a náci holokausztot. Csak akkor tudunk belőle valóban tanulni. A náci holokauszt abnormitása nemcsak magukból a szörnyű tényekből fakad, hanem a ráépült, belőle hasznot húzó iparból. A holokauszt-ipart mindig a csőd fenyegette. Mára csak az marad, hogy ezt nyíltan is kimondjuk. Rég ideje már, hogy kiemeljük az üzleti világból. Az elpusztítottak iránti legnemesebb gesztus az volna, ha megőriznénk emléküket, tanulnánk szenvedéseikből, és végül, hagynánk őket békében nyugodni.

(Az írás részlet a szerző könyvének utolsó fejezetéből. Fordította: Baráth Katalin.)

Jegyzetek

¹ Adam Hochschild, King Leopold’s Ghost (Boston, 1998).

² Wiesel, Against Silence, v.iii. 190; cf. V. i. 186, v. ii, 82, v. iii, 242, és Wiesel, And the Sea, 18.

³ Novick, The Holocaust, 230–1.

⁴ New York Times, 25 May, 1999.

⁵ Novick, The Holocaust, 15.

⁶ John Toland, Adolf Hitler (New York:1976), 702. Joachim Fest, Hitler (New York, 1975), 214, 650. Lásd még Finkelstein, Image and Reality, chap. 4.

⁷ Lásd például Stefan Kühl, The Nazi Connection (Oxford: 1994).

⁸ Lásd például Leon F. Litwack, Trouble in Mind (New York, 1998), különösen az 5-6. fejezetet.

⁹ Lásd például Edward Herman és Noam Chomsky, The Political Economy of Human Rights, v.i: The Washington Connection and the Third World Fascism (Boston: 1979), 129–204.

¹⁰ Response 1983 márciusa és 1986 januárja.

¹¹ Noam Chomsky, Turning the Tide (Boston:1985), 36 (Wieselt az izraeli sajtóban megjelent interjúból idéztük), Berenbaum, World Must Know, 3.

¹² Financial Times (8 September, 1999).

¹³ Novick, The Holocaust, 255.

¹⁴ Lásd például Geoff Simons, The Scourging of Iraq (New York: 1998).

¹⁵ Novick, The Holocaust, 244, 14.

¹⁶ Erről lásd különösen Chaumont, La concurrence, 316-18.

¹⁷ Lásd például Carl N. Degler, In Search of Human Nature (Oxford: 1991), 202 ff.

¹⁸ John Stuart Mill, On the Subjection of Women (Cambridge: 1991), 148.

¹⁹ Nem kevésbé visszataszító az, ha – mint Michael Berenbaum javasolja – a náci holokausztot csak azért hasonlítják más népirtásokhoz, hogy “demonstrálják a náci holokauszt egyedülálló voltát”. (After Tragedy, 29).

²⁰ Zuckerman, A Surplus of Memory, 210

²¹ Utalok itt most egyaránt a Historikerstreitre és a Saul Friedlander és Martin Broszat között folyt levelezésre. Mindkét vitában főként a náci bűnök abszolút és relatív természetéről esett szó; például a Gulaggal való összevetés érvényességéről. Lásd Peter Baldwin (ed.), Reworking the Past, Richard J. Evans, In Hitler’s Shadow (New York, 1989), James Knowlton és Truett Cates, Forever in the Shadow of Hitler? (Atlantic Highlands, 1993), és Aharon Weiss (ed.), Yad Vashem Studies XIX (Jerusalem, 1988.

A Verso könyvkiadó ismét “botránykönyvvel” állt elő¹, amennyiben botrányos dolognak számít Chomskynak és követőinek rendszerszemlélete, rendszerkritikája a neoliberalizmus által uralt “világközvéleményben” (értsd: meghatározott médiumok korlátozatlan uralma, monopóliuma). Ne legyünk persze naivak. Az igazi botrány az, hogy egy ilyen szemlélet alapján igyekszik a könyv a “zsidókérdést” (antiszemitizmus, palesztin kérdés, genocídiumok a történelemben stb.) egyetlen összefüggésben, a Holocaust-ipar tükrében “helyretenni” az Egyesült Államokban. Lehetséges-e ez? A vállalkozás kevésbé bizarr, mint ahogyan az ember először gondolná.

A könyv szerzője, Mr. Finkelstein, a City University of New York tanára egyebek mellett éppen a történelem egy szeletének medializálására, egyfajta kisajátítására hívja fel a figyelmet az Egyesült Államokban, amit természetesen meghatározott gazdasági és politikai érdekek, érdekcsoportok mozgatnak. Nem csekély intellektuális bátorságra van szükség egy ilyen kötet publikálásához, hiszen sokféle érdeket sért mind tudományos, mind politikai téren. A könyvnek ugyanis az az alaptézise vagy általános szemlélete, hogy a tőke világrendszerében értelmetlen a bűnök minőségi elkülönítése, mert az elmúlt két évszázad bizonyos szempontból semmi egyéb, mint népirtások története, ami kétségtelenül tények tömegével igazolható. Ám a XX. század és különösen a fasizmus még a genocídium problémát is “differenciálta”, még a radikális baloldalon is vitathatóvá teszi a szerző néhány megállapítását, következtetését. Ennek egyik oka nyilvánvalóan az, hogy a politikai állapotok a világ különböző részein igen különbözőek, s ennek megfelelően a holokauszthoz való viszonynak is igen eltérő politikai implikációi lehetnek. Aki ilyen téma kutatásába fogott, annak számolnia kell ezekkel az implikációkkal.

Norman G. Finkelstein “rendes” amerikai zsidó családban nőtt fel mint “holokauszt túlélők” gyermeke. Sajátos státus volt ez, bizonyosan több, mint egy érzelmi állapot. Ez az állapot egy “kultúra” és egy “elkötelezettség”. Édesanyja hat esztendőt töltött a Varsói Gettóban, illetve náci haláltáborokban. Más motívumoktól eltekintve is érthető hát, ha Norman G. Finkelsteint indulatba hozza a holokausztra, milliók felmérhetetlen szenvedésére rátelepedő politikai, üzleti, médiaipari vállalkozások profitorientált tevékenysége.² Hogy a média, illetve a mögötte álló különböző érdekcsoportok mit tettek az Egyesült Államokban “a holocaust memoryval”, arra korábban reflektált a Finkelstein által gyakran idézett Peter Novick The Holocaust in American Life (N.Y., 1999.) című könyve, amely rávilágított arra a körülményre, hogyan lett a Holokausztból (is) ideológiai fegyver. Előbb a politika, majd az üzlet tette rá a kezét a holokausztra.

1. A politika és a holokauszt

Mr. Finkelstein pedáns alapossággal tárja fel a Holokauszt-ipar működésének részleteit, funkcionális meghatározottságait. Különösen az a tényállás, az a képmutatás bőszíti fel a szerzőt, ahogyan írók, történészek, politikusok, ügyvédek, nemzetközi zsidó “érdekvédelmi” és vallási szervezetek, oktatási centrumok és múzeumi intézmények egész hálózata tőkésíti a “holocaust memoryt”, miközben a “szükséget szenvedő túlélő áldozatok” érdekeire hivatkoznak. Finkelstein részletekbe menően mutatja be azt a folyamatot, amelyben a “holocaust memory” profittá szublimálódik, miközben a holokauszt valódi áldozatai különböző időkben megdöbbentően alacsony és megalázó összegekhez jutottak. Finkelstein édesanyja mintegy 3500 US $-t kapott kárpótlásként.³ Finkelstein úgy látja, hogy az egész jelenség szellemi megalapozását irodalmi téren nem a holokauszt tagadók provokálják. Úgy látja, hogy azt a néhány “elmebeteget”, aki be akarja bizonyítani a bebizonyíthatatlant, a “hivatalos” liberális sajtó állandó reklámozása nélkül szinte senki sem ismerné.

Megjegyezhetjük, hogy valami ehhez hasonló Kelet-Európában is lejátszódik az utolsó tíz-tizenöt évben, aminek politikai-társadalmi hátterét itt a rendszerváltás hozta létre. A mi országunkban szellemileg-kulturálisan egy igen ritka történelmi amalgám kristályosodott ki, amelybe belefér a horthysta Magyarország, sőt, a nyilas uralom szerecsenmosdatása, a szerény magyar liberális hagyomány és az amerikai reklám- és médiakultúra. E zavaros képletnek megfelelően Magyarországon például az utóbbi tíz évben a holokauszt a szellemi élet egyik centrális kérdésévé vált, intézmények, politikusok, történészek, különböző rendű-rangú írók, tollforgatók “szálltak rá” a Katasztrófa újraértelmezésének “feladataira”.⁴ Egyesek antiszemita alapról közelítenek a dologhoz, mások a témakör kapcsán a fasizmus-kommunizmus identifikálását propagálják egy “antikommunista demokratikus antifasizmus” jegyében.⁵ Ezek a kérdések a 80-as évek Magyarországán még olyan diskurzus részeként merültek föl, amelyben az alapvető frontvonal egy baloldali szocialista (és kommunista) és egy baloldali liberális vagy baloldali népies irányzat között húzódott. Mára ez a diskurzus a magyar médiában jelentősen megváltozott, mert az akkori diskurzus meghatározó irányzatait azóta már periferizálták. Most egy jobboldali, antiszocialista liberalizmus és egy konzervatív-nacionalista-szélsőjobboldali “szellemi koalíció” között húzódik a fő választóvonal. Még a Népszabadságban is lejátszódott ez az átrendeződés.⁶ A vita szellemi hozadéka szinte a nullával egyenlő, mégis vagy éppen ezért e fordulat segített az új rezsimnek, hogy a “holocaust memoryból” új ideológiai fegyvert kovácsoljon a rendszer számára, míg az antiszemita “hivatalosság” éppen a maga szellemi-politikai identitása érdekében vizsgálja fölül a holokauszt régi, hagyományos antifasiszta értékelését.

Természetesen e fordulat intellektuális hátterét az Egyesült Államokban formálták meg. Amint Finkelstein rámutat, a 60-as–70-es évek fel-felemelkedő antiszemita hulláma az USÁ-ban alkalmas eszköz volt arra, hogy ösztönözze az amerikai zsidó szervezeteket a holokauszt instrumentalizálására.

“A szervezett amerikai zsidóság számára – írja Finkelstein – ez az előregyártott hisztéria az új antiszemitizmusról, számos célt szolgál. Növeli Izrael mint az utolsó menedék értékét arra az esetre, ha az amerikai zsidóság erre rászorulna. Mi több, a zsidó szervezetek adománygyűjtő felhívásai is sokkal megértőbb közönségre találnak, ha kijátsszák az antiszemitizmus kártyáját (vagy: ha az antiszemita veszélyre apellálnak). ’Az antiszemita abban a szerencsétlen helyzetben van – mondta egyszer Sartre –, hogy életbevágóan szükséges számára az ellenség, akit el akar pusztítani’. Ezen zsidó szervezetekre nézve éppen az ellenkezője igaz. Mivel az antiszemitizmusra kicsi a kereslet, nemrégiben késhegyre menő küzdelem tört ki a fő ‘zsidóvédő’ szervezetek – különösen az ADL és a Simon Wiesenthal Center – között. Az adománygyűjtés vonatkozásában a történeti véletlennek köszönhetően hasonló szerepet töltenek be az Izrael államot érő fenyegetések. Egyesült államokbeli útjáról hazatérve Danny Rubinstein, az ismert izraeli újságíró a következőképp nyilatkozott: ’A zsidó establishment legtöbb tagjának az a véleménye, hogy újra meg újra hangsúlyozni kell a külső fenyegetéseket, melyekkel Izrael szembenéz… Az amerikai zsidó establishmentnek Izraelre csak úgy van szüksége, mint a kegyetlen arab támadás áldozatára. Ilyen Izrael számára van támogatás, szponzor és pénz… Mindenki előtt ismeretes az amerikai United Jewish Appeal (Egyesült Zsidó Felhívás) keretében összegyűjtött adományok hivatalos összege. Noha Izrael nevében történik a felhívás, mégis, az összeg fele nem Izraelbe, hanem az amerikai zsidó szervezetek kasszájába vándorol. El lehet képzelni ennél nagyobb cinizmust?’

Ahogyan a továbbiakban bizonyítom, a ‘szükséget szenvedő holokauszt áldozatok’ kizsákmányolása a holokauszt ipar ezen cinizmusának legkésőbbi, és legvisszataszítóbb megnyilvánulása.

Mégis, az antiszemitizmus miatti vészharang megkongatásának rejtett fő oka másutt keresendő. Ahogyan az amerikai zsidóság gazdagodott, úgy tolódott egyre inkább jobbra politikailag. Bár még mindig baloldali álláspontot képviselnek olyan kulturális kérdésekben, mint a szexuális erkölcsösség vagy az abortusz, a politikában és a gazdaságban a zsidók egyre konzervatívabbak. A jobboldali fordulatot egy befelé fordulás is kísérte, mivel a zsidók, nem törődve korábbi szövetségeseikkel a nincstelenek között, egyre inkább csak zsidó kérdésekre tartalékolták forrásaikat.”⁷

Tehát a holocaust memory az amerikai-izraeli szövetség és a szervezett amerikai zsidóság jobboldali fordulatának ideologikumává “szublimálódott” az Egyesült Államokban. Finkelstein ugyanakkor sajnálatosan negligálja az európai, különösen a kelet-európai “specifikumokat”, jóllehet főként Magyarországon szintén végbement a zsidó populáció gazdasági differenciálódása, aminek negatív politikai következményeit kár lenne tagadni. Nem fogadható azonban el, hogy Finkelstein nem vesz tudomást arról, hogy Moszkvától Budapestig, Budapesttől Berlinig a “holocaust memory” mégoly “neoliberalizált” változata is a rasszista-antiszemita szélsőjobboldal rendszerváltást követő felemelkedésével szemben ma is rendelkezik bizonyos demokratikus potenciállal. Finkelstein mintha alábecsülné a probléma merőben intellektuális-érzelmi aspektusait is. A holokauszt-ipart részben működtető, történelmileg megszilárdult “zsidó érzékenység”, “emocionális tudattartalom”, amelynek létezéséről Finkelstein igazán jól informált, a rendszerváltó Kelet-Európában megerősítést nyert, mivel az államszocializmus bukása után az antiszemitizmus régen elfelejtett formái törtek felszínre. Ellentétben az USÁ-val, e régióban az antiszemitizmus a jobboldal kulturális és politikai közösségeinek szerves eleme. Éppen az antiszemitizmus kulturális talaján érzékelhető, hogy a jobboldal és a szélsőjobboldal szinte elválaszthatatlanul “összenőtt”. Ezt az állapotot tükrözi az ismert vicc is: “mondja bátyám, maguknál van antiszemitizmus? Azt nem tudom, de igény vóna rá.” Az USÁ-val ellentétben erre a jelenségre bármely magyar vagy román konzervatív kormány rájátszik.

Még a magyar parlament is gyakran fóruma az antiszemita kirohanásoknak, a magyar értelmiség jelentős csoportjai “önként és dalolva” vállalták a magyar antiszemitizmus örökségét.⁸ Miért ne volna – főképpen ilyen közegben – elfogadható szellemi-érzelmi szükséglet, ha a “túlélők” utódai megpróbálják az elődeiket ért sorscsapásokat megérteni és interiorizálni mindenfajta direkt “nagypolitikai” szándék nélkül. E régióban a holokauszt-ipar ilyen szükségleteket is kielégít, még ha igaza van is a könyv írójának, hogy a holokauszt természetesen nem csak “zsidó-ügy”, hanem orosz vagy cigány, lengyel vagy belorusz is.

Talán az itt említett “egyoldalúsággal” függ össze, hogy Finkelstein némi leegyszerűsítéssel ragadja meg az “Auschwitz egyedisége (uniquness)” problémát. Nem reflektál Traverso kitűnő könyvére, amely éppen ezen “egyediségen” keresztül mutatja meg a modern kapitalizmus népirtó természetét.⁹ Finkelstein attól tart, hogy a holokauszt, a náci genocídium “egyediségének” hangsúlyozása “intellektuális terror” (Chaumont), ami más népek szenvedésének alábecsülésére vagy éppenséggel a zsidó vallási tradíció “tudományos” túlbecsülésére vezet. Abban pedig semmi meglepő nincsen, hogy a tőkés profittermelés a holokausztot is a maga szolgálatába állítja. Tán nem csinált profitot hozó szalonzenét a Beatles-együttes zenei hagyatékából?

Mindezzel csak azt kívántam hangsúlyozni, hogy a holocaust-memory mint tematizált problémakör még tisztán politikai aspektusait tekintve is több rétegűnek tetszik, mint ahogyan azt a szerző ábrázolja.

2. A kultúra és a holokauszt

A kis kötet talán legsikerültebb része az, amelyben Finkelstein megmutatja azokat az irodalmi és történetírói visszaéléseket, amelyek a jó konjunktúrát kihasználva a korszellemnek, a posztmodern irodalmi szalonok ízlésvilágának megfelelően “zenésítik meg” a holokauszt témakörét. Így lesz Daniel Goldhagen könyve (Hitler’s Willing Executioners, N.Y.,, 1996.) nemzetközi diskurzus “alapműve”, egyfajta “kötelező olvasmány”, amelyet Finkelstein – okkal – csak a “demagóg”, “komikus” jelzőkkel illet; a mű meg is felel az említett elvárásoknak, hiszen ezért lehetett belőle divatos sikerkönyv. A német és a világtörténelmet egy “éteri antiszemitizmus”, Hitler akarata, illetve a németek ennek való alárendelődése, a németek gonosz szenvedélye magyarázza. A németek gonoszsága mint magyarázó elv ugyan régi és egyszerű képlet, mint maga az egész goldhageni koncepció. Tudományos bírálata nem is okozhat fejtörést, de a mű politikai funkciója valódi problémát tükröz: Goldhagen azt sugallja, hogy a nem-zsidók, “Gentile” (nem csak az arabok) készek Izrael Állam és általában a zsidók elleni “összeesküvésre” egy újabb genocídium végrehajtása érdekében.

A konkrét társadalmi formák vizsgálata nélkül éppen az a történelem tűnik el, amely megszülte a náci fasizmust az Endlösunggal egyetemben.¹⁰ Goldhagen divatos “oknyomozása” azonban a legközönségesebb kávéházi locsogásba torkollik a történelem kifürkészhetetlenségéről, az érzelmek, a gyűlölet tértől és időtől elvonatkoztatott, mindent meghatározó szerepéről, “a nem-zsidók mentalitásának pathologikus voltáról”. Finkelstein joggal tiltakozik az ilyen történelemszemlélet manipulatív és vulgarizáló jellege ellen, melyhez nem kapcsolódhat progresszív politikai funkció.

A nácizmus és a holokauszt magyarázatában az irracionalitás, az emocionalitás túlhajtása főképpen irodalmi művekben jelentkezik, amit a tudomány – úgymond – eleve nem képes megmagyarázni. Az irodalom és az irodalomkritika nem véletlenül tért vissza egy lengyel emigráns, Jerzy Kosisnski 1965-ös regényéhez, a The Painted Bird-höz, mint az önállósult, mindenfajta szociális alapot nélkülöző erőszak orgiájának irodalmi megtestesüléséhez. E könyv mai “megfelelője”, amint azt Finkelstein bemutatja, Binjamin Wilkomirski Fragments című memoárja, amely a holokausztot a szadomazochista téboly és az erőszak, a pszichikai aberráció, a “tudatalatti feltárásának” fényében világítja meg. Wilkomirski könyvét, a giccs és a hamisítvány¹¹ e fúzióját a liberális irodalomkritika a holokauszt klasszikus irodalmi ábrázolásává avatta, jelezve egyúttal azt is, hogy a holokauszt-ipar klasszikus kisiparosai miképpen válnak egy meghatározott történelmi időpontban irodalmi klasszikusokká…

De hát nem ebbe a kategóriába tartozik-e Spielberg Schindler listája című filmje, amely a szentimentális történeten kívül semmit meg nem mutat a holokauszt és a fasizmus valódi okaiból, népirtó lényegéből? Vajon nem egy “oszkárdíjasított” közönséges giccsről, “szappanoperáról” van szó, amely csupán a holokauszt-ipar klasszikus alkotása? Természetesen költői a kérdés, ám mégis elgondolkodtató a film világméretű sikere, ami elválaszthatatlan az amerikai kultúrimperializmus monopolista természetétől, amely csak különös formában nyilvánul meg a filmexport terén.

3. A magyar tapasztalat

E témakörben még a teljesen lerongyolódott magyar filmipar is – külföldi tőkével és nyilvánvalóan a “világpiaci orientáció” vonzásában ugyan, de magyar rendezővel – jobb és hitelesebb filmet produkált, mint az amerikai giccsgyáros. Szabó István A napfény íze című filmje is kénytelen persze követni a hollywoodi filmgyártás piaci szabályait, igazi “közönségfilmet” csinált, ám a zsidók magyarországi tragédiájának legalábbis egyik-másik síkját, összefüggését történeti és szociális mélységében is meg tudta mutatni. Két momentumot érdemes itt a téma szempontjából kiemelni.

Az egyik, hogy a magyar zsidóság kiirtását a magyar hatóságok rendkívül aktív és “sikeres” közreműködése valamint a Vatikán, személyesen XII. Pius profasiszta történelmi szerepvállalása¹² nélkül nem lehetett volna véghezvinni. Ám Szabó István ráirányítja a figyelmet a magyarországi zsidóság történelmi értelemben vett karaktervonásaira, például arra, hogy a gazdagabb zsidó rétegeknek a magyar uralkodóosztályokhoz való alkalmazkodása megkönnyítette a magyar hatóságok dolgát a zsidók náci haláltáborokba deportálását illletően. Ennek az “alkalmazkodásnak” a következtében¹³ lehetetlenné vált a zsidó antifasiszta önvédelem hatékonyabb megszervezése. A film ugyan speciálisan nem szól a Budapesti Zsidó Tanács szégyenteljes történelmi szerepéről, hogy tudiillik még 1944 nyarán sem hozta nyilvánosságra a Vrba-jelentést az auschwitzi haláltábor jellegéről, meggátolva így a vidéki zsidóság esetleges menekülésének csekélyke esélyét is.¹⁴ Mindez összefüggött azzal a ténnyel, hogy a hivatalos zsidó vallási szervezetek 1919 után a zsidó kommunistákat és forradalmárokat – vallási érveléssel – gyakorlatilag kiszolgáltatták a rendszer kényére-kedvére, s ezzel lényegében az antiszemitizmus kezére játszottak, mivel térségünkben – mint jól ismert – az antikommunizmus és antiszemitizmus már 1919-ben is kéz a kézben járt. Mindennek következtében nem meglepő, ha jelentős zsidó csoportok a mukásmozgalom különböző szervezeteiben és pártjaiban találták meg a fasizmussal szembeni védelem egyetlen lehetőségét. Szabó filmje éppen arra a körülményre mutat rá, hogy a zsidó identitás keresése napjainkban egy korábban elmulasztott önvédelmi lehetőség kipróbálásaként is felfogható, miközben a bukott “kommunizmus” helyét újra elfoglalja a vallás a maga egyházi struktúráival. Mivel Szabó filmje történelmi okokat is láttatni kíván, nem szolgálja a holokauszt-ipart, magát a Rendszert mutatja meg, s legalább felveti a nagy kérdéseket, mint például azt, hogy miért maradt el, miért nem szerveződött meg a “zsidó önvédelem”, s elgondolkodtat a magyar uralkodó osztályok történelmi felelősségéről, amitől az utóbbi évtizedben a magyar társadalom szinte már teljesen elszokott.

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Magyarországon is létrejött valami, ami hasonlatos a holokauszt-iparhoz. Talán Gulag-iparnak lehetne nevezni e jelenséget. Csupán A kommunizmus fekete könyve című kompilációra és hazugsághalmazra hivatkozom, amelynek népszerűsítését még a Népszabadság című liberális napilap is vállalta számtalan cikkében 2000 nyarán. Amerikával ellentétben nálunk, mint fentebb utaltam rá, a holokauszt téma kevésbé iparosítható, mert élnek még azok a kutatók, akik sok évtizede foglalkoznak a témával, nezebben állíthatók át az új ipar művelésére. Igaz, anyagi érdekeltségük is jóval kisebb, mint az amerikai “iparosoké”. A magyar “iparosok” inkább bekapcsolódtak az amerikai és izraeli vállalkozásokba, ahogyan ők mondják: projectekbe. Az igazság kedvéért tegyük mindehhez hozzá azt is, hogy Magyarországon a zsidó származású magyar állampolgárok jelentékeny csoportjai megmaradtak a politikai baloldal képviselete mellett. Még a zsidó polgárság, pontosabban a zsidó polgárság leszármazottai és az új rendszerhez alkalmazkodó parvenük, újgazdagok sem a jobboldal hagyományos erőihez, a dzsentroid tradíciókat továbbvivő konzervatív-nacionalista (MDF, FIDESZ, Kisgazdapárt, MIÉP) csoportokhoz csatlakoztak, hanem főképpen a liberális SZDSZ támogatóivá váltak, jóllehet politikai szövetségeiket inkább jobbra, mint balra kötik.

4. A kárpótlás – marakodás a pénzért

Finkelstein könyvének legterjedelmesebb és szemléletileg legproblematikusabb része az, amelyben leírja az amerikai zsidóság által ellenőrzött zsidó szervezeteknek a 90-es években a svájci bankokkal és a német tőkés társaságokkal vívott harcát egy új kárpótlás érdekében.

Finkelstein, mielőtt a holokauszt-ipar “üzleti érdekeit” vizsgálná, felveti a nagy kérdést: vajon az amerikaiak délkelet-ázsiai genocídiumának áldozatait nem illeti-e meg kárpótlás, hiszen 4-5 millió ember, köztük gyermekek és nők legyilkolásáról volt szó az 50-es–70-es években, mintegy 25 éven keresztül. Anélkül, hogy tagadnám a jogosságát egy a vietnamiaknak fizetendő kárpótlás szükségességét illetően, ez elvileg semmiképpen nem áll közvetlen kapcsolatban a zsidó szervezetek kárpótlási igényeivel.

A németek, jegyzi meg Finkelstein, több egyezmény alapján, elsőnként egy 1952-es egyezménynek megfelelően fizettek kárpótlást a holokauszt túlélőinek, még amerikai zsidó szervezeteknek is. Az egyezmény szerint Németországnak 12 éven keresztül évente 10 millió dollárt kellett fizetnie a holokauszt-túlélőknek. Ez természetesen akkor is így van, ha e pénzek jó részét Kelet-Európában az állam fölözte le, Amerikában pedig egyes zsidó intézmények. A zsidó követelésekkel foglalkozó konferencia, a Claim Conference a kelet-európai rendszerváltás folyamatában annullálta az egyezményt a Kelet-Németországban elrablott zsidó vagyonokra (is) hivatkozva, s új kompenzációs megoldásokat erőltetett. Ám most már nem annyira a náci genocídium túlélőire hivatkoztak (azok többsége kihalt, hiszen 1945-ben kb. 100-200 ezer élővel lehetett számolni a szovjet zsidóság nélkül), hanem a “zsidó közösségekre”, mint amelyek a holokauszt szenvedőinek autentikus képviselői, s a zsidó közösségi élet rehabilitációjához való hozzájárulásról nyitottak rendkívül intenzív és sikeres kampányt. Ezekbe az amerikai zsidó érdekeket tükröző politikai és gazdasági követelésekbe illeszkedett a svájci bankokkal szembeni támadás is, amely részben az “alvó számlák”-kal, részben pedig e bankok nácikkal való kollaborációjával függött össze. Finkelstein a Zsidó Világkongresszustól a Wiesenthal Központig bezárólag lerántja a leplet a holokauszt-ipar agresszív pénzügyi törekvéseiről, amelyek szerinte nélkülöznek minden morális alapot. A szerző alaposan megbírálja az e kampány során megjelent leleplező tudományos irodalmat is, mondván, funkciójuk tekintetében ez írások nem tesznek egyebet, mint hogy kiszolgálják az amerikai zsidó szervezetek és az izraeli szervezetek, például a Yad Vasem “pénzéhségét”. Az olvasó már ezen a ponton él a gyanúperrel: Finkelstein koncepcióját az USA gátlástlan világuralmi törekvései, Európával szembeni túlsúlya és az amerikai zsidóság politikai jobbratolódása határozza meg. Csak az nem világos az olvasónak, hogy miért kedvesebbek a szerzőnek a svájci-német bankok és nagytőkések érdekei, mint az amerikai zsidószervezeteké, vagy a “zsidó tőkéé”. Ráadásul e valóban gusztustalan “pénzharc” (a kapitalizmus már csak ilyen) folyamán valódi holokauszt-túlélők is kaptak néhány fillért, még ha a zsidó szervezetek ügyvédeinek több millió dolláros honoráriumai tükrében az egész jelenségsor erkölcsileg visszataszító és elutasítandó.

Finkelstein igazságtevését olvasva a nemrég elhunyt jeles magyar-zsidó író, Kardos G. György kis humoreszkje jut eszembe: Siemens úr elfelejtette kifizetni a bérét annak a kényszermunkának a fejében, amelyet az író a bori haláltáborban végzett. Kardos G. György úgy halt meg, hogy Siemens úrék vagy örököseik nem fizették ki a számlát, de ezzel szemben az amerikai zsidó szervezetek néhány ügyvédje, akik se nem holokauszt túlélők, se nem áldozatok, meggazdagodtak. Vajon ez a tény a svájci bankokkal szembeni követelések ellen szól-e? Érdemes-e egy olyan jeles baloldali embernek, mint Finkelstein, szót emelnie egyik vagy másik tőkés csoport érdekében? Nem a politikától idegen moralizálás ez?

Finkelstein a legrészletesebb kritikát Tom Bauer¹⁵ könyvével szemben gyakorolja, mely mű a Svájcról kialakított idilli kép helyett Svájcot a holokauszt haszonélvezőjeként tünteti föl. Finkelstein azonban nem a Tom Bauer által feltárt tényeket cáfolja, csupán “stílusát” (“a náci-svájci összeesküvés ötven éve”, “az emberiség történetének legnagyobb rablása” stb.), a mű funkcióját.¹⁶ Hiszen a dokumentumokkal alátámasztott tények végül is nem tagadhatók. Íme néhány példa: Svájc jelentős mértékben kiszolgálta a nácikat még a “zsidókérdésben” is, amennyiben egy jelentéktelen kontingensen túl nem engedte meg a halálra ítélt zsidók svájci bevándorlását, és a bevándorolt zsidókat is kizsákmányolta, kényszermunkára szorította, a zsidók elrablott vagyonát és az elgázosított tetemek szájából kitépett aranyfogakat egyfajta fizetési eszközként a nácik javára “tisztára” mosta. Finkelstein mégis a zsidó szervezeteket ítéli el, hogy erkölcstelen módon óriási pénzeket zsebeltek be a német és a svájci pénztőke rovására. A svájci és a német tőkével való ilyen típusú konfliktusok morális megközelítése nem tűnik tehát adekvát eljárásnak, ugyanis maga a vizsgált problémakör zár ki mindenfajta moralizálást, mert maga a Rendszer nem védhető morálisan.

5. A holocaust memory az amerikai világhegemónia szolgálatában

 

Finkelstein magát a holokauszt-ipar jelenséget mint történeti kategóriát az 1967-es izraeli-arab háborút követő periódustól eredezteti, amikor is a holokauszt az izraeli-amerikai szövetség ideológiai anyagává, sajátos és kivételes eszközévé vált. Aki ezt a szövetséget bírálta, az szinte automatikusan a holokauszt emlékének meggyalázásával volt vádolható az Egyesült Államokban. A náci népirtás egy dichotom világkép részévé konstruálódott: az “aki nincsen velünk, az ellenünk van” jól ismert logikája tört ismét felszínre, legyen szó akár az arab-izraeli konfliktusról, akár Amerika és más régiók viszonyáról.

Finkelstein – mint fentebb jeleztem – többször is kitér arra, hogy az amerikai holokauszt-iparban milyen szerepet szánnak Izrael Államnak. Az amerikai zsidó szervezetek, üzleti körök Izrael érdekeivel gyakran takaróznak, mintha egyrészt a holokauszt-túlélők mind Izraelben élnének, másrészt mintha az amerikai zsidó szervezetek lennének Izrael autentikus érdekképviselői, holott e szervezetek saját érdekeiken kívül legfeljebb az USA külpolitikai érdekeit tekintik fontosnak. Nekik tulajdonképpen egy állandó fenyegetettségben lévő Izraelre van szükségük, az amerikai külpolitika az izraeli-arab konfliktus, egy állandó feszültségforrás fenntartásában érdekelt, amelyre rátelepedve “igazolja” a térségben való aktív jelenlétét. Tehát a holokauszt-ipar mind a mai napig az amerikai-izraeli külpolitikai szövetség ideologikumához tartozik, de egyáltalán nem csak ahhoz. A 90-es években a holokauszt az amerikai katonai akciók, légi háborúk egyfajta ideológiai hivatkozása lett.

Legutóbb a Jugoszlávia elleni szégyenteljes légi háború során használták fel igazolásképpen a holokauszt emlékét, amelyet a brit külügyminiszter (és nyomában fél Európa) is szemrebbenés nélkül átvett. Mintha Milosevics Hitler lett volna és az albán nép a zsidó néphez hasonlatos genocídiumot élt volna át. Milosevics természetesen felelős a több száz albán legyilkolásáért, ám ezt a felelősséget ki kell vizsgálni, mielőtt a szerbeket a nácikhoz hasonló népirtásban való bűnrészességgel vádolják. Hogy az ember ezt az analógiát komolyan vegye, ahhoz persze vagy nagyon naivnak vagy nagyon cinikusnak kell lennie. Finkelstein bemutatja, hogy Clinton és Clintonné mikor és hogyan kezdte el ezt a “holokausztozást”, jóllehet nem ők találták ki ezt a módit, bár forrása az amerikai reklám-kultúra. Míg Szaddám Huszeint a holocaust-memory segítségével diszkreditálták, az amerikai vagy az amerikai támogatottságú tömeggyilkosságok és genocídiumok esetében “demokratizálják” a rémségeket. Példaképpen említhető, hogy a délkelet-ázsiai népirtás, Pinochet tömeggyilkosságai Chilében vagy a nicaraguai diktatúra tömegmészárlásai, a guatemalai halálbrigádok rémtettei, az ártatlan civilek lebombázása Jugoszláviában, a kelet-timori indonéz népirtás is évtizedekig amerikai támogatással vagy közvetlen amerikai részvétellel folyt. E példaképpen felvetett esetekben nem merült föl az analógia a holokauszttal.

A propagandahazugságokat gyártó “demokratikus” és “pluralista” médiagépezet rendszeresen meggyalázza a holokauszt áldozatainak emlékét, mintha a történelem csupán egy példatár lenne, amelyből szabadon válogathatnánk ki a nekünk tetsző eseményeket, mint egy üzletben az árucikkeket. Kétségtelen: a holokauszt a XX. század történetének mélypontja, amelynek ideológiai kisajátításáért a “fejlett demokráciák” igen sokat tettek, bár elfelejtették tisztázni, hogy ők maguk milyen mértékben voltak felelősek a holokausztért. Finkelstein azt ajánlja a médiát uraló amerikai elitnek, hogy – a fentebb említett amerikai szerepvállaláson kívül – emlékeztetniük kellene arra a szégyenteljes szerepre is, amelyet az USA játszott a nácik elől menekülő zsidó tízezrek amerikai partraszállásának megakadályozásában. Miközben az amerikaiak szeretnek mások genocídiumairól, történelmi bűneiről beszélni, másokat oktatni, általában elfeledkeznek sajátjaikról. Hiába, kényelmesebb igazságot tenni, mint saját bűneinkkel szembenézni. Ez érvényes persze a kis országokra és a nagyokra egyaránt. Az Egyesült Államok azonban rossz példát mutat. Sajnálatos, hogy Kelet-Európában, így hazánkban is előrehaladott állapotban van az amerikai modell megvalósítása: a politikusok, a propagandisták itt is megkezdték a történelem kisajátítását, “privatizálását”, ami a nemzetek emlékezetének – ha nem is a történelemnek – a végét jelzik. A mindent relativizáló politika megfosztja az emberi cselekvést mindenfajta erkölcsi alapzattól.

Jegyzetek

¹ Norman G. Finkelstein: The Holocaust Industry. Reflections on the expolitation of Jewish suffering. Verso, London-N.Y., 2000. 150 p.

² Az amerikai televízióműsorok – és nyomában szinte az egyetemes reklám- és médiavilág – tele van olyan programokkal, amelyek az emberi szenvedéseket alakítják át profittá. Az emberi szenvedés, az erőszak tobzódása nap mint nap árucikké válik. Az Eszmélet korábbi számaiban számos adalékot találhat az olvasó a média ilyen irányú tevékenységéről Magyarországon is.

³ Ezt az egyébként különböző időkből származó összeget jelen sorok írójának édesanyja is tanúsíthatná Magyarországon, ha értelmét látná bármiféle tanúsítványnak.

⁴ Részletesebben kitértem e problémakörre az Eszmélet 45. számában: Krausz T.: Gulag és Auschwitz avagy: az összehasonlító elemzés értelme és funkciója. 101–121.o.

⁵ Itt mindenekelőtt Schmidt Mária, intézetigazgatóvá előléptetett – akkor még – doktorandus játszik szerepet mint miniszterelnöki tanácsadó (!), másfelől utalhatunk egy olyan, szinte mindenütt fellelhető (Népszabadság, Élet és Irodalom stb.) liberális interpretációra, amely a holokauszt új értelmezését a “kommunista antifasizmus” kriminalizálásával kívánja megoldani. Bár ez utóbbi értelmezés nem jut messzire, de “jó” divatot teremt legalább egy időre. E gondolat egyik apostola Litván György. Mindennek megfelelően az oktatási miniszter a liberálisok és a konzervatívok együttes támogatásával az iskolákban a “holokauszt nap” mellett elrendelte a “kommunizmus áldozatainak” napját is. Következtetéseik tekintetében a liberalizmus és a konzervativizmus e téren is közeli vagy azonos platformra kerül.

⁶ 1999-ben országos értelmiségi botrány vált a Népszabadság főszerkesztőjének ama döntéséből, hogy vitacikként lehozza az “Auschwitz-ot” relativizáló, kendőzetlenül szélsőjobboldali írást egy Lovas nevű profasiszta újságíró tollából. Az akkori rovatvezető, az utóbb öngyilkosságot elkövetett tehetséges szerkesztő és újságíró, Bossányi Katalin egész “mozgalmat” szervezett, hogy megakadályozza a cikk publikálását legalább az ő rovatában. És bár sok liberális értelmiségi is aláírta a tiltakozási nyilatkozatot, az írás megjelent, amire csak egyetlen válasz jöhetett, Révész Sándoré, aki később Bossányit követte a rovatvezetői sátusban. Az ő nevéhez fűződik 2000 nyarán A kommunizmus fekete könyve c. propagandamunka népszerűsítése (a magyar kiadás szerkesztői a korábbi évtizedekben Kun Béla emlékét ápoló Kun Miklós és Zinner Tibor), hónapokon keresztüli “megvitattatása”, melynek során a baloldali értelmezések már a Népszabadságban is a perifériára szorultak. Más lapok ennek megfelelően még jobboldalibb irányba vitték el e diskurzust.

⁷ Finkelstein id. m.: 34–35.o.

⁸ L. erről Komoróczy Géza kis kötetét: Holocaust. A pernye beleég a bőrünkbe. Osiris zsebkönyvtár, Budapest, 2000. 60–71.o., 103–106.o., 114–136.o.

⁹ E. Traverso: A marxizmus Auschwitz után. Eszmélet 45. sz. 56–100.o.

¹⁰ Goldhagen módszertani kiindulópontjai, amelyekkel az “Endlösung” problémáját magyarázza, számunkra itt Kelet-Európában nagyon ismerősek, méghozzá elsősorban a szovjet történelem megközelítésében tipikusak: a konjunkturális történelemmagyarázatok Sztálinból mint ősgonoszból valamint a kommunizmus eszméiből vezetik le a Történelmet.

¹¹ Wilkomirski magát egy holocaust túlélőként ábrázolta szenvedéseinek autenticitását hangsúlyozva, utóbb azonban kiderült, hogy nem zsidó, hanem Auschwitz helyett kényelmes svájci otthonában töltötte el a háborús éveket Bruno Doesekker néven. 1999 októberében a német kiadó “Wilkomirski” könyvét szép csendben kivonta a forgalomból. Finkelstein 58–61.o.

¹² E kérdéskörrel összefüggésben ajánlom az olvasó figyelmébe John Cornwell könyvét, aki számos dokumentum tükrében bizonyítja, hogy a pápa a holokausztot illetően teljes körűen tájékozott volt, de a cselekvés helyett csak imádkozni volt hajlandó: Hitler’s Pope. The Secret History of Pius XII. Viking, New York, 1999.

¹³ Egyébként a történeti irodalom e jelenség okait és körülményeit alapjában feltárta, elegendő, ha példaképpen Bibó István, Ránki György akadémikus vagy a nem régiben elhunyt Hanák Péter munkásságára gondolunk.

¹⁴ Jelen sorok szerzőjének édesanyja még napokkal Birkenauba érkezése után sem tudta, hogy a távoli magas kémények füstje emberi testek elégetésének terméke, nem tudta, hogy szülei, testvérei váltak ott légnemű anyaggá. A Vrba-jelentés sorsáról l. az Eszmélet 46. számában Kovács–Eichner György: Miért nem bombázták Auschwitz–Birkenaut? című cikkét. Megjegyzendő, hogy a budapesti Zsidó Tanács háború alatti története – archív anyagok alapján – gyakorlatilag máig megíratlan, amit csak rendkívüli fantáziával lehet a véletlenek közé sorolni.

¹⁵ Tom Bauer: The Nazi Gold. A Fifty Years of the Swiss-German Conspiracy. London, 1999.

¹⁶ Vö. Finkelstein 94.o.

"A sztálinizmus inkább mérséklő, mint radikalizáló hatással bírt a világnak a fennálló rendszerrel szemben álló erőire. A sztálinizmus garantálta a rendet a világ harmadán, és ebben az értelemben a Szovjetunió egy, az USA melletti szubdomináns imperialista hatalom szerepét játszotta el:" Immanuel Wallerstein Eszmélet 8. szám

"A NATO jugoszláviai akciójának károsultjai között ártatlan emberek is vannak és lesznek, tekintet nélkül azok nemzetiségére – mivel a háború kísértete még hosszú ideig szedni fogja áldozatait. Az ilyen hosszabb távú hatások között találhatók a fel nem robbant aknák, lövedékek, pszichológiai hatások és a környezetbiztonság kategóriájába sorolható károk egy része is." Feiler József Eszmélet 44. szám

"Az a gyermekvédelem, amely nem családvédelem is egyben, leginkább késői tűzoltáshoz hasonlítható. De félő, hogy attól, ha ma unos-untalan hangoztatjuk a család fontosságát, valódi változás. valódi családpolitika még nem alakul ki." B. Aczél Anna Eszmélet 21-22. szám

(A címlapon Käthe Kollwitz grafikája)

Tartalomjegyzék

1. Hegyi Gyula : Gyermekszegénység a gazdag országokban
2. Siomos Angéla, Hotzer Gábor : Készül a második munkanélküli generáció
3. Vijay Prashad : A kiiktatott lelkiismeret
4. Darvas Ágnes, Tausz Katalin : Gyermekszegénység és családtámogatások
5. Susan Zimmermann : A világ gyermekei – tények, tényezők
6. Z. Karvalics László : Gyermekek a digitális szakadék szélén
7. Krausz Tamás : Az “összeesküvés elmélet” sztálini iskolája
8. Gertje R. Utley : Picasso a pártvonal bepiszkítója
9. Janine R. Wedel : A Harvard, a Csujbasz-klán és Oroszország elveszejtése
10. Edward Herman, David Peterson : Koszovó egy évvel később – A szerb elnyomástól a NATO támogatta etnikai tisztogatásig
11. Perczel István : Humanitárius háború
12. Háborús Bűnök Népbírósága : A bűnös NATO – Népbírósági döntés Jugoszlávia bombázása ügyében
13. Norman Finkelstein : A holokauszt ipar (következtetések)
14. Krausz Tamás : Norman Finkelstein: A holokauszt ipar c. könyvéről

Az európai irodalmi és történelmi legendák visszatérő hőse a szegény családba született gyerek, aki ügyessége és tehetsége révén mások fölé emelkedik. A keresztény Európa számára az alapmintát maga Jézus jelentette, aki istállóban született, és a szegények egyszerû életét élte diadalmas feltámadásáig…

Az európai irodalmi és történelmi legendák visszatérő hőse a szegény családba született gyerek, aki ügyessége és tehetsége révén mások fölé emelkedik. A keresztény Európa számára az alapmintát maga Jézus jelentette, aki istállóban született és a szegények egyszerű életét élte diadalmas feltámadásáig. Egyes bibliatörténészek szerint ugyan Jézus a korabeli középosztályból származott, de ez esetben a hagyomány mindenképp fontosabb az esetleges történeti igazságnál. Az európai szellem mélyáramlataiban mindig jelen volt az emberek egyenlőségének ősi eszménye, s az osztálytársadalmak társadalmi elfogadtatását is segítette a tehetséges szegény gyerekek kitörésének hite. E hit alapvetően csak illúzió volt, hiszen a szegény sorból fényes egyházi, katonai vagy tudósi pályát befutók száma elenyészett az életük végéig szolgasorra ítélt milliók mellett. Mégis, a sikeres emberré váló szegény gyerek legendája azt jelzi, hogy az esélyegyenlőség indirekt reménye sohasem szűnt meg, s az osztálytársadalmak zárt kasztrendszerré merevedése ellentétes lett volna az európai szellem lényegével.

A történelmi legendákkal és az egyediségükben látványos sikertörténetekkel szemben a szociológiai igazság szürke és szomorú. Aki szegénynek születik, az nagy valószínűséggel szegényként fog meghalni is, s a gyermekeire is leginkább a maga szegénységét örökíti át. Ma, a harmadik évezred elején is elmondható, hogy a szegény családba születettek többségének tanulási problémái vannak, alap- vagy középfokon abbahagyják az iskolát, s közülük kerül ki a kábítószerezők, a bűnelkövetők és a fiatalkorban terhességet kihordók többsége is. A generációk láncolatában gyorsan bezáródó körről van szó, hiszen az iskolából hamar kikerülő, szegénysorú gyerekek szerencsésebb társaiknál jóval előbb válnak felnőtté – mind az önpusztító szenvedélyeket, mind a munkát és munkanélküliséget, mind a korai gyermekszülést tekintve. (Ez utóbbi révén gyorsan meg is teremtik a maguk utánpótlását.) Az “álmodó ifjúság”, a ráérő és látszólag csapongó készülődés a felnőtt életkorra jobbára csak a középosztálytól felfelé jár ki a gyermekeknek. Holott a tartalmas és sikeres élethez szükséges készségek ezekben a végtelennek látszó években halmozódnak fel az emberben. A gyermekkori szegénység kifelé elsősorban társadalompolitikai veszélyként jelenik meg: a képzetlenség, a kábítószer-fogyasztás, a bűnözés, a nagyvárosok elgettósodásának és a szociális segélyek feneketlen kútba ömlésének első számú eredőjeként. De befelé sem kevésbé pusztító hatású: a teljes emberré válástól fosztja meg azt, aki anyagi és környezeti okok miatt nem építheti ki a maga összetett emberi személyiségét.

Az anyagi szűkösség a kapitalizmusban, ahol a tudás és a kultúra is áru, szükségszerűen együtt jár a szellemi szűkösséggel és nélkülözéssel. Ez alól legfeljebb azok az idős emberek jelentenek kivételt, akik aktív életükben megfelelő tudást, szellemi tőkét és tapasztalatot gyűjtöttek össze maguknak. A szegénységbe születő gyermeknek azonban kevés esélye van arra, hogy felülemelkedjék az anyagi nélkülözések motiválta egydimenziós szegénysorson. (Csekély vigaszt jelent a szegényeknek, hogy a pénz egyoldalú hajszolása sok gazdag ember életét is sivárrá és tartalmatlanná teszi – de ez utóbbiak gyerekei legalább látványosan szakíthatnak a rémisztő szülői mintákkal.) Világszerte elterjedt angol kifejezéssel “social exclusion”-ként írják le azt az állapotot, mely lényegében teljes jogfosztottságot és másodrendű állampolgárságot jelent. E kifejezést magyarul általában szociális kirekesztésnek fordítják, holott minden tekintetben társadalmi kirekesztésről van szó.

A társadalmi kirekesztés áldozata nem részesül minőségi oktatásban, nem férhet hozzá a magasabb osztályok kultúrájához, kevés esélye van az egészséges életmódra és környezetre, aligha talál magának tartalmas munkát, s bezáródnak előtte a közéleti szereplés kapui. A szegénységben talán az a legszörnyűbb, hogy nagy igény van rá a modern kapitalizmusban. A szegény ember fogyasztóként piacot jelent a selejtes és egészségtelen, úgynevezett “leértékelt” termékeknek, amelyek szegény vásárlók híján eladhatatlanok lennének. Negatív példaként serkentő figyelmeztetés a középosztálynak, így jár, aki nem dolgozik és takarékoskodik elég szorgalmasan. Munkahelyteremtő szektorként foglalkoztatási lehetőséget biztosít a középosztálybeli értelmiség kevésbé rámenős vagy tehetséges tagjainak – a szegények intézményeiben dolgozó orvosoknak, pedagógusoknak, tisztviselőknek, szociális munkásoknak. Közéleti villámhárítóként behatárolt, de legális működési terepet kínál a jobbára a középosztályból származó radikális politikusoknak, akik a rendszerrel való profitábilis kiegyezésig a szegények szószólóiként szerepelnek. A szegények jelenléte passzív témaként örök gumicsont a liberálisok és konzervatívok ideológiai vitájában, mely természetesen csak a hatalomért és a húsosfazékért vívott harcot fedezi. A szegény ember a “demokratikusnak” nevezett kapitalizmusban úgy is jellemezhető, mint közéletileg abszolút passzív ember, aki nem részese és alkotója, csak tárgya vagy eszköze a politikának. (A modern szociáldemokrácia elsősorban az alsó középosztály érdekeit képviseli, a kulturális és gyakran vallási gettóban élő mély szegénységgel ő sem igen ért szót.)

Napjainkban a kapitalista társadalom konszenzusai és konfliktusai egyaránt a nagytőke és a középosztály között alakulnak ki, erről szólnak a választások, a pártkoalíciók és többnyire a szervezett dolgozók bérharcai is. (Amúgy így volt ez már Werbőczy korában is, amikor a nagytőke szerepét a világi és egyházi arisztokrácia, a középosztályét pedig a köznemesség játszotta.) A szegények mindebből kirekesztődnek. Forradalmi helyzet híján legfeljebb abban reménykedhetnek, hogy a középosztály elszegényedéssel fenyegetett része az eddiginél keményebb konfliktusokat vállal a nagytőkével, s az így megszerzett forrásokból a szegénység mérséklésére is csuppan-cseppen valami kevés pénzecske.

A világ leggazdagabb huszonkilenc nemzetét tömörítő OECD (Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete) a világban előállított javak és szolgáltatások kétharmadát állítja elő. Tagjai közül kerülnek ki – Kína és Oroszország kivételével – a Biztonsági Tanács és a G7 csoport vezető hatalmai. Az OECD tagországai meghatározó szerepet játszanak a nemzetközi gazdasági és kereskedelmi intézményekben, zömében állampolgáraik tulajdonában állnak a multinacionális vállalatbirodalmak. A gazdasági fejlődést és a pénzügyi szabályozókat illetően – olykor bombatámadásokkal megerősített – “tanácsokat” osztogatnak az egész világnak, s önmagukat előszeretettel tömjénezik körül a “welfare” és “development” szavakkal. Nem érdektelen tudni, hogy a “jólét és fejlődés” honában, a világkapitalizmus evilági mennyországában 47 millió gyermek él szegénységben. Negyvenhét millió! A világ huszonkilenc leggazdagabb országában minden hatodik gyermek szegény családba születik és a jelenlegi tendenciák szerint maga is szegény családot alapít majd. Az emberi jogokat más országokba különös buzgósággal exportáló Egyesült Államokban a gyermekek közel egynegyede, 22,4 százaléka szegénynek számít. Charity begins at home, a jótékonyságot és az emberi jogok tiszteletét talán otthon kellene kezdeni…

Az OECD-országok gyermekszegénységi mutatója keserű és tanulságos olvasmány. Feketén-fehéren jelzi, hogy a világ fejlődésében magukat szakértőnek tekintő országok otthon a legelemibb társadalmi feszültségeket sem tudják megoldani. Ha a szegénységi küszöbök eltérő volta miatt az éhhalál nem is fenyegeti az OECD-országok nélkülöző tízmillióit, a fejlett társadalmak lényegét tekintő szellemi és anyagi fejlődésből reménytelenül kirekesztődnek, ideértve a normális egészségügyi ellátást, az egészséges táplálkozást, környezetet és életmódot, melyek biztosításáért egyébként a középosztály alsóbb rétegei is önkizsákmányoló hajszát folytatnak. A leggazdagabb országokban a szegény gyerek olykor – több évezredes beidegződéseket megcáfolva – egészségtelenül kövér az olcsó tömegeledeltől. De Mexikótól Magyarországon át Törökországig klasszikusan éhező (bár az éhhaláltól néhány segélydollárra álló) gyermekek is millió­szám élnek az OECD büszke birodalmában. Sorsukról az irántuk érzett szolidaritás mellett azért is érdemes beszélni, mert az OECD hangadó államai ma az egész világ számára diktálják az “ésszerű gazdasági fejlődést” és a mértékadó demokrácia-modellt.

Az ENSZ gyermekszervezete, az UNICEF Firenzében, a világ talán legrégibb árvaházában működteti az Innocenti Research Center nevű kutatóközpontját. Magam is jártam e reneszánsz palotában, ahol nagy élmény volt látni a névtelen csecsemőkkel együtt beadott fél-amuletteket, amelyek másik felét a gyermek majdani kiváltása reményében egy életen át őrizte a leányanya vagy a szerencsétlen sorsú család. Évszázadokra visszamenőleg megvannak a precízen vezetett könyvelések is. Ma is ellenőrizhetjük, hogy 1526-ban, a mohácsi csata napján a firenzei árvaházban mennyit költöttek kenyérre és tejre. Az európai szociálpolitikának ebben az ősi műhelyében született meg a Gyermekszegénység a gazdag országokban (Child Poverty In Rich Nations, Firenze, 2000. június) című kiadvány. Készítői szemében a fejlett tőkés országok gyermekeinek szegénysége egyrészt önmagában is súlyos emberi és társadalmi probléma, másrészt arra is alkalmas, hogy megértsük a kapitalista rendszer működését és az esetleges korrekciók mechanizmusát. A huszonkilenc OECD-országon belül ugyanis rendkívül eltérő a gyermekszegénység mérete és elterjedése. A legszerencsésebb (bár nem feltétlenül a leggazdagabb) országokban a gyerekek kevesebb mint öt százaléka számít szegénynek, míg néhány dúsgazdag országban háromszor-négyszer ennyi a szegény gyermekek aránya. A kiadvány legfontosabb tanulsága azt az ősi igazságot erősíti meg, hogy a gazdagság önmagától nem “csorog” le a szegények közé, aktív politikai beavatkozás nélkül a szédítő gazdagság együtt él a Negyedik Világ emberalatti nyomorával. A jólét lecsorgásának (trickle down) neoliberális hazugságát negyvenhét millió kis ember sorsa cáfolja.

Ha nem is könnyű megszoknunk, mégis tudomásul kell vennünk, hogy Magyarország a világ egészéhez képest már gazdag országnak számít. Ha az OECD-tagság elnyerése mögött voltak politikai okok is, gazdasági fejlődését tekintve Magyarország kétségkívül közelebb áll a szervezet képzeletbeli második vonalához, mint a klasszikus Kelet-Európához és a Harmadik Világhoz. Mivel valamennyi EU-tagállam egyben az OECD-nek is tagja, így számunkra e gazdasági szervezet az unió előszobájának tekinthető. Tíz évvel a rendszerváltozás után a firenzei tanulmány az egyik első dokumentum, amely a magyar társadalmat a kívánt cél, a legfejlettebb országok közegében, azok részeként ítéli meg. Mindenféle “közép-kelet-európaizás” és “posztkommunistázás” nélkül, a mai magyarországi realitások tükrében. Ez akkor is örvendetes, ha a vizsgálat eredménye felemás: abszolút számokban lesújtó, relatív adatokban közepes és néhány részletében kifejezetten kellemes számunkra. Az adatsorok nagy többségükben 1999-ben készültek, de vannak köztük egészen friss, 2000-es számsorok is.

A gyermekszegénység mértékének megállapításánál a tanulmány megkülönbözteti az abszolút és a relatív szegénységi küszöböt. Az abszolút szegénységi küszöböt aszerint állapítja meg, hogy a gyerekek hány százaléka él a helyi valutára átszámított amerikai szegénységi küszöb alatt. A különböző árrendszerek miatt ez némiképp torz képet ad, de ha elfogadjuk, hogy világunkban a dollár a legfőbb úr, akkor logikusnak kell tartanunk ezt a mércét.

A fejlettebb országok között (az ugyancsak OECD-tag Mexikó és Törökország nem szerepel e táblázatban) a három visegrádi állam negatív értelemben abszolút listavezető. Lengyelországban a gyermekek 93,1%-a, Magyarországon 90,6%-a és Cseh­országban 83,1%-a az Egyesült Államok-beli szegénységi küszöb alatt él! Ez akkor is sokkoló, ha valamelyes mentséget kínál az eltérő árrendszer, a múlt öröksége és több más tényező. Tudnunk kell, hogy az Európai Unió bővítésétől aggódó, jó szándékú nyugat-európai szakértőket is elsősorban az ilyen adatok késztetik számunkra kellemetlen gondolatokra. Figyelemre méltó a 42,8%-os spanyol, a 36,1%-os olasz és a 29,1%-os brit adat is. Maga az Egyesült Államok 13,9%-os abszolút gyermekszegénységet produkál, ami az amerikai társadalom súlyos szociális feszültségeit jelzi.

A lista másik, pozitív végén három és hét százalék között szóródik négy észak-európai jóléti, szociáldemokrata hagyományú ország, Norvégia (3,0%), Dánia (5,1%), Svédország (5,3%) és Finnország (6,9%). Nem kétséges, hogy a magyarországi rendszerváltozás társadalmi támogatását az a remény – és a rendszerváltó elitnek azon ígérete – biztosította, hogy az ország a szociáldemokrata jellegű, jóléti fejlődés irányába halad majd. Ennek az ígéretnek folyamatos számonkérése azóta is minden baloldali politizálás alapja. Az északi államokhoz hasonlóan jó eredményeket produkál a kicsiny és dúsgazdag Luxemburg (1,2%), valamint a szociáldemokrata-keresztényszociális koalíció hazájának számító Belgium (7,5%). Figyelemre méltó a harmadik Benelux-állam, Hollandia viszonylag magas (11,1%) gyermekszegénységi mutatója, amelyet sajnos a relatív index is visszaigazol.

A relatív szegénységi index (2. táblázat) az adott ország jövedelmi viszonyain belül rögzíti a szegény gyerekek arányát. Egészen pontosan azt, hogy a gyerekek hány százaléka él az országos jövedelmi átlag felénél kevesebb összegből. (Természetesen mind az abszolút, mind a relatív index esetében a gyerekeket felnevelő háztartásokra vonatkoznak a számítások.) Ez a jövedelmi szint esetenként magasabb lehet a hivatalos szegénységi küszöbnél, az Egyesült Államok így produkálhat döbbenetesen magas, 19,8%-os relatív gyermekszegénységi mutatót. A legjobb eredménnyel ezúttal is ugyanaz a hat ország büszkélkedhet, mint az abszolút szegénységi index esetében. Svédország (2,6%), Norvégia (3,9%), Finnország (4,3%), Belgium (4,4%), Luxemburg (4,5%) és Dánia (5,1%) adatai azt jelzik, hogy az úgynevezett skandináv (noha Finnország nem része a földrajzi Skandináviának) és a Benelux modell (legkevésbé Hollandia a maga 7,7%-val) látványosan mérsékli a szegénységet és a jövedelmi különbségeket.

Megrendítő látni, hogy tíz esztendővel a rendszerváltozás után a relatív (tehát az országon belüli társadalmi különbségeket tekintő) magyarországi gyermekszegénységi index (10,3%) négyszerese a svédországinak és két és félszerese az észak-európai átlagnak. Ha az abszolút mutató a múlt terhes örökségéről szólt, akkor ez utóbbi már az elmúlt tíz esztendő eltorzult hazai fejlődéséről, a jövedelmi különbségek és a tömeges szegénység növekedéséről tudósít. Különösen annak fényében, hogy a Cseh Köztársaság – legalábbis az alacsony gyermekszegénység tekintetében – továbbra is közel maradt a skandináv, szociáldemokrata jellegű modellhez. A firenzei jelentés készítői ezt – Magyarországon példátlan politikai érveléssel – azzal magyarázzák, hogy a volt Csehszlovákiában még más kommunista országokhoz képest is kiegyenlítettek voltak a jövedelmi viszonyok, “s ennek az örökségnek a pozitív hatása mindmáig látszik a relatív gyermekszegénységi adatokon”. Különös ezeket a sorokat olvasni egy angol nyelvű ENSZ-kiadványban!

A legrosszabb eredmények néhány “gazdasági csodájáról” elhíresült országot jellemeznek, amelyek részben legalábbis a gyermekek és a felnőttek tömeges elszegényedésével teremtették meg a gazdagok és a multinacionális cégek további gyarapodásának feltételeit. Kanada (15,5%), Írország (16,8%), Nagy-Britannia (19,8), Olaszország (20,5%) és az Egyesült Államok (22,4%) impozáns gazdasági sikereiből a lakosság ötöde-hatoda csak a szegénységet érzékelheti, minden tekintetben kirekesztődve a sikeresek társadalmából. A neoliberális Balczerowicz-terv miatt annyi dicséretet kapott Lengyelországnak “sikerült” elérnie, hogy a gyermekszegénységi mutatói háromszor rosszabbak a csehországinál, s vészesen közelítenek az angolszász szinthez. A gyermekszegénységi mutató nem olyan harsány, mint a tőzsdeindex vagy a vámszabadterületi export fejlődése, de arra kiválóan alkalmas, hogy érzékeny képet adjon egy-egy rendszerváltó ország elmúlt tíz esztendejének valódi társadalmi folyamatairól.

Finomabb bontásban is megállapítható, hogy a gyermekszegénység alakulása nagyrészt az alkalmazott szociálpolitikán, tágabb értelemben a kormányok és a politikai elit szándékán múlik. A modern szociálpolitikai irodalom – elsősorban angolszász hatásra – az egyszülős családmodellt (praktikusan a gyermekét egyedül nevelő fiatal, sokszor munkanélküli és olykor kábítószerező anyát) tartja felelősnek a gyermekszegénységért. Az UNICEF adataiból nyilvánvaló, hogy ez csak néhány “jólétinek” nevezett, de igen rossz szociálpolitikát folytató országra igaz. Az egyszülős háztartásban felnövekvő gyerekek közül (3. táblázat) Nagy-Britanniában 45,6%, Németországban 51,2%, az Egyesült Államokban 55,4% él a szegénységi küszöb alatt. Ezek az országok így szinte automatikusan termelik ki a munkanélküliség, a bűnözés és a kábítószerezés utánpótlását a családi kötés nélkül, nyomorban és kiszolgáltatottságban felnövekvő gyermekek személyében. Az ezer főre jutó börtönnépesség az Egyesült Államokban sokszorosa az észak-európainak, de az annyit bírált kínait is meghaladja! Másfelől a jól megcélzott gyermeknevelési támogatások és a magas női foglalkoztatás révén Svédországban (6,7%) és Finnországban (7,1%) az “egyszülős gyermekek” nagy többsége sem kényszerül megalázó szegénységben élni. Az egyszülős háztartásban élő gyermekek kevesebb mint 15%-a él a szegénységi küszöb alatt Norvégiában (13,1%) és Dániában (13,8%) is, ami ismét e négy észak-európai ország szociáldemokrata hagyományú jóléti rendszerét dicséri. A tanulmány megállapítása szerint a családközpontú szociálpolitika mélyen gyökerezik az észak-európai társadalmakban, végrehajtása magas fokon intézményesült és széles körű választói támogatásnak örvend. Dánia, Finnország és Svédország esetében az állami újraelosztás aránya meghaladja az ötven százalékot (a Járai-terv Magyarországon 40% alá vinné ugyanezt), s a kisebb baloldali pártokkal együtt kormányzó szociáldemokraták ragaszkodnak e sikeres (bár a neoliberális sajtóban sokat ostorozott) modell fenntartásához.

3. táblázat: Gyermekszegénység különböző családtípusok esetében
	Az egyszülős családokban élő gyerekek aránya (%)	A gyerekek szegénységi aránya az:		Egyszülős családban élő gyerekek szegénységi kilátásai más családban élőkhöz viszonyítva
		egyszülős családokban (%)	más családokban (%)
Törökország	0,7	29,2	19,6	1,5
Spanyolország	2,3	31,6	11,8	2,7
Olaszország	2,8	22,2	20,4	1,1
Görögország	3,7	24,9	11,8	2,1
Mexikó	4,3	27,6	26,1	1,1
Lengyelország	5,6	19,9	15,1	1,3
Luxemburg	5,8	30,4	2,9	10,5
Magyarország	7,4	10,4	10,3	1,0
Hollandia	7,4	23,6	6,5	3,6
Franciaország	7,7	26,1	6,4	4,1
Írország	8,0	46,4	14,2	3,3
Belgium	8,2	13,5	3,6	3,8
Csehország	8,3	30,9	3,6	8,6
Németország	9,8	51,2	6,2	8,3
Finnország	11,8	7,1	3,9	1,8
Kanada	12,2	51,6	10,4	5,0
Ausztrália	14,1	35,6	8,8	4,0
Norvégia	15,0	13,1	2,2	6,0
Dánia	15,2	13,8	3,6	3,8
Egyesült Államok	16,6	55,4	15,8	3,5
Egyesült Királyság	20,0	45,6	13,3	3,4
Svédország	21,3	6,7	1,5	4,5

Figyelemre méltó, hogy Magyarországon az egyszülős és normális háztartásokban felnövekvő gyerekek között gyakorlatilag azonos arányban (10,4% és 10,3%) vannak a szegénysorúak. Ez azt jelzi, hogy a gyermeküket egyedül nevelő szülők (többnyire anyák) a gyermeknevelési támogatás, a tartásdíj, a női foglalkoztatás és más eszközök révén még állják a versenyt a “normális” családokkal. Emlékeznünk kell persze arra, hogy az egész adatsor csak a jövedelmi átlag fele alatt élőkre vonatkozik. Arról nincs felmérés, hogy az egyszülős háztartások között milyen arányban vannak a kiugróan magas jövedelműek. Más adatsorok azt jelzik, hogy a munkanélküliség és a gyermekszegénység között nem mutatható ki világos összefüggés. A hasonlóan jó foglalkoztatási adatokat produkáló Egyesült Államokat és Norvégiát, illetve a magas munkanélküliséggel leírható Spanyolországot és Finnországot gyökeresen eltérő gyermekszegénységi mutatók jellemzik. Ez is azt mutatja, hogy a gyermekszegénységet elsősorban jól célzott állami szociálpolitikával, s nem úgy általában “munkahelyteremtéssel” lehet csökkenteni.

Mennyibe kerülne a relatív gyermekszegénység megszüntetése, annak biztosítása tehát, hogy egyetlen gyerek se kényszerüljön a nemzeti átlagjövedelem fele alatt élő háztartásban felnevelkedni? Valamennyi adatsor közül talán ez a leginkább sokkoló.

4. táblázat: A GDP hány százalékát kellene a gyermekszegénység megszüntetésére fordítani.
	A GNP százalékában
Svédország	0,07
Finnország	0,08
Belgium	0,09
Luxemburg	0,09
Norvégia	0,12
Dánia	0,12
Franciaország	0,14
Magyarország	0,24
Németország	0,26
Spanyolország	0,31
Hollandia	0,31
Ausztrália	0,39
Kanada	0,46
Egyesült Királyság	0,48
Olaszország	0,50
Lengyelország	0,56
Egyesült Államok	0,66

Szinte semmibe! Sok család ugyanis egyelőre nem a mély szegénységben, hanem alig valamivel a relatív szegénységi küszöb alatt él. Ha viszont a beavatkozás elmarad és sorsuk tovább nehezedik, akkor idővel a szinte megválthatatlan szegénységbe csúszhatnak le. Az OECD-országok között két szélső pontként a nettó nemzeti össztermék (GNP) 0,06%-a (kevesebb mint fél ezreléke) kellene Svédországban és 0,68%-a (alig fél százaléka) az Egyesült Államokban a relatív gyermekszegénység teljes felszámolásához. A legtöbb gazdag ország esetében (ideértve Magyarországot is) a GNP egy-két ezreléke elég lenne ehhez. Hosszabb távon persze ennél merészebb álmaink is lehetnek, megfontolandó például, hogy a relatív szegénységet idővel nem kellene-e az átlagjövedelem kétharmadától-négyötödétől lefelé számolni.

Itt és most azonban elmondható: kellő politikai akarat esetén valamennyi fejlett OECD-ország, így Magyarország is lényegében azonnal felszámolhatná a jövedelemkülönbségekből eredő gyermekszegénységet a katonai kiadások vagy a multik extraprofitjának töredékéből. Ha ez mégsem történik meg, akkor ebből a kormányzó elit rossz szándékán túl a rendszer beépített igazságtalanságára, a neoliberális kapitalizmus működéséhez szükséges “elrettentő szegénység” antihumánus gyakorlatára is joggal következtethetünk. A gyermekszegénység mindennapi gyakorlata aláássa az esélyegyenlőség legendáját, megkérdőjelezi az “emberi jogok” hangzatos kultuszát és hosszabb távon olyan társadalmi feszültségeket termel, amelyek a középosztály és a gazdagok biztonságát is fenyegetik. A fejlett országok tömeges gyermekszegénységének felszámolása bizonyos értelemben a kapitalizmus életképességi tesztje is. Ha a gazdag országok a nemzeti jövedelmük elenyészően kis részét sem hajlandóak erre a célra feláldozni, akkor meg is érdemlik azt a közelgő társadalmi megrázkódtatást, amelynek első morajlásai már jól hallhatóak OECD-szerte. Az észak-európai ellenpélda azt bizonyítja, hogy a magas szintű és a társadalmi különbségeket tudatosan “kisimító” szociálpolitika alapvetően nem veszélyezteti az ország versenyképességét. A kapitalizmuson belül a magas újraelosztásra épülő szociáldemokráciánál humánusabb és sikeresebb társadalmi modellt még senki sem talált ki. Ez akkor is igaz, ha a neoliberalizmus hatására a skandináv modell is fájdalmas korrekciókra szorult.

Mit mondhatunk summázatképpen? Negyvenhét millió szegény gyermek él a világ leggazdagabb huszonkilenc országában. Ugyanazon a kapitalistának mondott rendszeren belül három és huszonhat százalék között szóródik a saját országukon belül szegénynek számító gyermekek aránya. Az egész OECD-n belül ugyanakkor 1,2% és 93,1% között leng ki az abszolút gyermekszegénységi mutató, ami azt jelzi, hogy a szervezet egyelőre inkább csak mesterséges egység, mintsem valóban a “gazdagok klubja”. A gyermekszegénységet – éppúgy, mint általában a szegénységet – a gazdasági fejlődés és a magas foglalkoztatottság önmagában nem mérsékli. Erre csak a magas állami újraelosztással dolgozó, jól intézményesült és társadalmilag elfogadott szociálpolitika képes. Negyven esztendővel ezelőtt Kennedy és Johnson elnökök meghirdették a szegénység elleni háborút (War on Poverty), melynek hatására a szegénységi küszöb alatt élők aránya a felére csökkent. Később a neoliberális teóriák hatására ismét drámaian emelkedett az amerikai szegények száma. Hasonló mondható el több nyugat-európai országról is.

Bármilyen meglepően hangzik egyesek számára, igenis számítanak a politikai döntések. Igenis a politikusokon, a közgazdászokon és persze a választók érettségén múlik, van-e tömeges szegénység az adott országban. A társadalmi gondokra érzéketlen gazdaságpolitika primátusa és a szociálpolitika elhanyagolása közvetlenül felelős tíz- és százmilliók szegénységéért. A fejlett országokban addig van szegénység, amíg a tömegek hagyják, hogy legyen.

Felhasznált irodalom:

Innocenti Report Card

Issue No.1 June 2000

A League Table Of Child Poverty In Rich Nations

UNICEF, Innocenti Research Center

Florence, Italy

Veszélyeztetett gyermekek száma Magyarországon
A veszélyeztetettség oka	1990	1996	1997	1998
Nyilvántartott veszélyeztetett kiskorú	174 755	331 923	420 158	380 341
Anyagi okokból	103 540	249 976	339 843	315 023
Egészségi okokból	2 832	4 579	4 699	5 258
Környezeti okokból	45 490	48 556	48 735	38 886
Családok száma, amelyben veszélyeztetett kiskorúak élnek	76 144	137 609	156 133	166 165
Forrás: KSH, Magyar Statisztikai Évkönyv, 1998

Ebben a tanulmányban a gyermekszegénységgel és a mellette jelen levő, illetve az abból fakadó problémákkal foglalkozunk. A kutatás középpontjában a családban jelenlevő munkanélküliség gyermekekre vetülő hatása áll. Körvonalazódik e gyermekek jövője, mely életkörülményeik és a munka világába való korai integrálódásuk szocializációs hatásai miatt igen szűk mezőben formálódik.

A munkanélküli családokban felnövő gyerekek társadalmi felemelkedési perspektíváinak beszűkülésével a “Tizenegy falu, ötvenöt család” címen összefoglalt esettanulmányok feldolgozása során kezdtünk el foglalkozni.¹ A kutatás során hátrányos munkaerőpiaci térségekben élő kisgyermekes munkanélküli családokkal és a települések polgármestereivel, valamint munkaügyi kirendeltségeinek vezetőivel készültek beszélgetések arról, hogy milyen lehetőségei és akadályai vannak a munkanélküliek munkaerőpiaci integrációjának. A kutatási tapasztalatok feldolgozása, a távoli településeken élő és kisgyermekeket nevelő munkanélküliek élet- és munkalehetőségeinek leírása során, a családok életterének, belső kapcsolatrendszerének és munkamegosztási viszonyainak megismerése közben több olyan jelenséggel találkoztunk, amelyek az e családokban élő gyerekek életének sajátosságait, a munkanélküliségben felnövő új generáció életlehetőségeit körvonalazzák.

Az alapkutatás 11², az ország különböző pontjain elhelyezkedő kistelepülésre terjedt ki, figyelemmel arra, hogy a mintába egyaránt bekerüljenek északi, déli, dunántúli és alföldi falvak. Elsősorban olyanok, amelyek földrajzi helyzetük folytán nem esnek távol a hazai gazdasági fellendülés központjaitól, ugyanakkor a közlekedési infrastruktúra kiépítetlenségéből adódó, sajátos elzártságukból, és a helyi lakosság tőkehiányából fakadóan még ma is a rendszerváltás utáni piacgazdaságra való átállás nehézségeivel, elsősorban munkanélküliséggel küzdenek. Az alapkutatásban részproblémaként szereplő családi helyzet, illetve a gyermekek helye a családban éppen azáltal vált érdekessé, hogy ezekben a helységekben a munkanélküliség és a gyermek iskoláztatásának problémái az országos arányokhoz képest is halmozottabban fordulnak elő. A falvakban élők között a városi lakossághoz képest jóval nagyobb a segélyezett gyerekes családok aránya. (Függelék 1. tábla) Ugyanakkor – a munkanélküliség kezelésének mindenütt hasonló hazai megoldásai miatt – az itt regisztrált esetekből a munkanélküli családok és gyermekeik tágabb körben is előforduló problémáira is lehet következtetni.

Általános benyomásunk volt, hogy a vizsgált falvakban a szülők a munkanélküliségükből fakadó szegénység körülményei közepette rendkívül nehezen gazdálkodták ki az iskoláztatás közvetlen anyagi terheit (a könyvek, füzetek, a taneszközök beszerzését), amire még az iskolába járáshoz kapcsolódó étkezési és ruházkodási költségek is rárakódnak.³ Emellett a közlekedési rendszer nehézségei is súlyosbítják a kistelepüléseken élő gyerekek iskolába járását és növelik a szülők anyagi terheit (még akkor is, ha a közlekedés közvetlen költségét sok esetben az önkormányzat magára vállalja). A megismert munkanélküli gyerekes családok nagy többsége ott szerepel az országos statisztikákban a szegénységi küszöb alatt élők csoportjaiban. (Függelék 2. tábla)

Ugyanakkor azt is tapasztaltuk, hogy a családon belül a gyerek nemcsak “kiadásként” jelenik meg. Az említett munkanélküli családokban a gyermekeknek helyük és szerepük van az otthoni gazdálkodásban, de részük van a jövedelemszerkezet alakításában is, hiszen támogatás és segély “jár” utánuk. A legtöbb gyermeknek konkrét feladata van a családi háztartás- és háztáji gazdaságban, s amint arra fizikailag képessé válnak, a szezonális és az alkalmi munkák piacán is. Azt mondhatjuk tehát, hogy a munkanélküli családok gyerekeinek jövője az anyagi körülmények és a megélhetési lehetőségek mentén, igen szűk mezőben, a családok súlyos anyagi kényszerei és kulturális korlátai közepette formálódik.

Ebben az írásban a gyermekek helyzetét a családokkal készített interjúk alapján: az iskolába járás problémáin, a gyermekek iskoláztatásának anyagi nehézségein, a tehetségek érvényesülésének gátjain, a munkanélküli családok szülő-gyermek viszonyán, a gyermekmunka jelenségén, illetve a szociális hátrányok átörökítésén keresztül kívánjuk bemutatni. A fenti jellemzők kiválasztása annyiban esetleges, amennyiben figyelembe kellett vennünk, hogy az alapkutatásban ezek a kérdések csak utólagosan, a feldolgozás műhelyvitái során fogalmazódtak meg.

Nivellál-e az iskola? Anyagi és kulturális hátrányok

Magyarországon a rendszerváltás óta új társadalmi struktúra épült ki. Ez a korábbinál lényegesen szegmentáltabb társadalom két fő differenciáló tényező mentén jött létre. A tulajdonviszonyok, illetve a munkaerőpiac differenciálja a munkaadók, vállalkozók, a foglalkoztatottak és a munkanélküliek világát.

Kutatásunk során azt tapasztaltuk, hogy az oktatási rendszer nem egyszerűen konzervál és reprodukál meglévő társadalmi struktúrákat, hanem ebben a változó világban hozzá is járul a társadalom differenciálódásához, segít egy új társadalmi struktúra kiépülésében. E hatását leginkább az iskolarendszer rétegződésén keresztül fejti ki. Az iskolarendszer elitjében és perifériáján egyaránt differenciálódás ment végbe. A tanulási hátrányokkal rendelkező gyerekek állami kisegítő iskolái mellett megjelentek a beilleszkedési nehézségekkel küzdő tanulók alapítványi iskolái is a magániskolák között. Ezek a kezdeményezések sem tudják azonban felzárkóztatni a lemaradókat, s nagyon korán, már az általános iskola utolsó éveiben szétválnak a továbbtanulás különböző fokozataihoz és csatornáihoz vezető utak.

Az anyagi depriváció körülményei közepette élő szülők némelyike azonban még bízik az iskola intézményében, amely elvben és meghirdetett céljaiban mindenki számára lehetőséget nyújt egy jobb jövő eléréséhez és a felemelkedéshez. Az anyagi javak, a tulajdoni gyarapodás hiányában az alsó néprétegek számára szinte az egyetlen felemelkedési út az iskolarendszeren keresztül vezet.

A gyerekek óvodás korukig az elsődleges szocializációs közegben vagyis a családban már megtalálták helyüket, tisztában vannak a családon belüli szerepekkel és viszonyokkal, megismerkedtek a szülő, nagyszülő, testvér fogalmával, ugyanakkor ebben a közegben még nem találkoztak a társadalom differenciáltságával. Az első konfrontáció a második szocializációs közegben, az óvodában történik. Itt kezdik felfogni, hogy a társadalom különböző rétegekből áll, s azt, hogy ebben nekik hol a helyük. Ez úgy képződik le számukra, hogy társaik közt vannak, akik szebb ruhákban járnak, több játékuk van, nagyobb házban laknak, külön gyerekszobájuk van.

Kutatásunk során magunk is megtapasztaltuk a felkeresett családok körében az iskoláztatás gondjait, az iskolarendszerhez fűzödő reményeket, de a gyerekek lemaradásába való beletörődést is. Legelőször az iskoláztatás anyagi terhei viselésének egyenlőtlen képességéből fakadó gondok tűntek fel. A megkérdezett munkanélküli családok mindegyike komoly problémaként jelölte meg a tanévkezdéssel járó kiadásokat, illetve az étkeztetés költségeit. “A KSH 1998-as adatai alapján a segélyezett háztartások iskoláskorú gyermekeinek 65%-a étkezik az iskolában, közülük 65% kedvezményesen, 15% pedig ingyenesen. A tankönyvbeszerzés támogatása is sok segélyezett családot érint, a gyerekek 70%-a kedvezményesen, csaknem 20%-a ingyenesen jut a tankönyvekhez.”⁴

A támogatásban nem részesülő családok helyzetét az is nehezíti, hogy a rendszerváltás óta megszűnt a Tankönyvkiadó monopolhelyzete, beindult a verseny a tankönyvkiadók között is, és mivel a pedagógus maga dönti el, hogy miből kíván tanítani, így szinte teljes mértékben megszűnt a használt könyvek átörökítésének lehetősége. “Aztán itt van a három gyerek. Hiába őrzöm meg a nagyobbak tankönyveit, a kisebbek már egész másból tanulnak. Csak azt nem értem én, miért kell ilyen gyakran változtatni a könyveket?” – mondta egyik nekézsenyi interjúalanyunk.⁵ A munkafüzetként használt könyvek szintén lehetetlenné teszik ennek a szintén drága taneszköznek az újrafelhasználását. “A gyerekek iskolázása is sokba kerül. Minden évben drágulnak a tankönyvek, hiába tartom meg a könyvet, mert az már nem jó. Vagy akarom megvenni a szomszéd kislány könyveit, az épp jó lett volna idén a fiamnak, ott meg annyira beledolgoznak, hogy radírozni sem érdemes.” (Nekézseny, Suszter Zoltánné)

Az önkormányzatok különböző mértékben tudják támogatni a tankönyvvásárlást illetve az iskolakezdést. Nekézsenyen például panaszként hangzott el: “Régebben, mikor a fiam még csak elsős volt, még az önkormányzatnak volt pénze, kifizették az egész tankönyvcsomagot, most meg kapunk ezer forintos tankönyvtámogatást, csakhogy mi az a nyolcezer forintos tankönyvcsomaghoz képest, és még a füzeteket nem is számoltam.” Egyes településeken, például Várongon, viszont ezt a terhet a családok jövedelemi helyzetétől függően teljes mértékben átvállalja az önkormányzat. “A gyerekeknek az elmúlt tanévben ingyenes volt a tankönyv és az étkeztetés, ezt az önkormányzat fizette.” (Deák Béláné) De találtunk olyan települést is, ahol az önkormányzat egyáltalán nem finanszírozta a beiskolázást, illetve olyan falut is, mint például Felsővadászt, ahol az önkormányzat elvileg ingyen biztosítja az iskoláskorú gyermekek részére a tankönyveket, egyéb tanszereket és az iskolai étkeztetést, mindezt azonban a gyermekvédelmi támogatásból (GYVT)⁶ vonják le. “Adott esetben havonta 700 forintot is levonnak.” – hangzott el panaszként. Az önkormányzatoknál gyakran fordul elő, hogy nem fizetik ki a megítélt rendszeres gyermekvédelmi támogatást a szülőknek, hanem az iskoláknak adják át, azzal az indokkal, hogy ott inkább a gyerekekre költik a pénzt, mint adott családokban. Ezzel az eljárással gyakran a gyermekétkeztetést finanszírozzák az önkormányzatok.

A iskolarendszer differenciáló mechanizmusa azonban nemcsak az anyagiakon keresztül érvényesül. Az iskolakezdő tanulók nagy része számára a tanárok által használt nyelvezet idegen nyelvnek tűnik. A már kezdetben tapasztalható lemaradások egy része is erre a jelenségre vezethető vissza. A tanulási nehézségekkel küszködő gyermekek felzárkóztatásában az iskola nem vállal hangsúlyos szerepet, így a problémák orvoslása a szülőkre hárul. Magántanár fogadására nincs lehetőségűk és sok esetben a szülők sem tudnak segíteni a tanulásban. Az iskola által elvárt nyelvezet, gondolkodásmód, kommunikáció hiányában a gyerekek már induláskor kudarcok sorát élik meg. Az iskola által elvárt nyelvezet, az úgynevezett kidolgozott kód elsajátításának nehézségei és a felzárkóztatás hiánya sok esetben azt eredményezi, hogy e gyermekek már nagyon gyorsan az iskolarendszer “áldozataivá” válnak. A beilleszkedési és tanulási zavarokkal küszködő fiatalok az iskola “buktató”, szankcionáló jellege miatt nagyon gyorsan elvesztik motivációjukat és bekövetkezik a “tanult tehetetlenség”⁷ állapota.

Az egészség mint differenciáló tényező

A tanulási nehézségeket az anyagi és kulturális hátrányok mellett egészségügyiek is súlyosbítják. Az általunk vizsgált csoportban gyakoriak az egészségügyi problémák a gyerekek körében. Az 1975 óta folyó empirikus vizsgálatok szerint “a fiatalkorú népesség egészségi állapota évek óta folyamatosan romlik, egyes betegségek, elváltozások előfordulási aránya az azonos évjáratokban évről-évre növekszik. (Például az asztma előfordulása a 17 évesek körében 20 éve csupán 1,7 ezrelék volt, ma ezer 17 éves között 8 asztmás található.) Miután szűrővizsgálati rendszerünkben az iskolában utóvizsgálatokra is lehetőség nyílik, másik megállapításunk, hogy az iskolába lépő évjáratok egészségi állapota a tanulóévek során folyamatosan romlik.”⁸ “Több kutatás is bizonyította, az anya egészségi állapota, illetve egészségi állapotot befolyásoló magatartása, viselkedése (dohányzás, alkohol ill. drogfogyasztás, táplálkozási szokásai stb.) nem csupán a gyermek megszületése után, hanem már a terhesség időszakában is befolyásolhatja a gyermekek fizikai és mentális egészségét.”⁹ Azok a kismamák, akik terhességük alatt nem tudnak megfelelően étkezni, illetve a szoptatás ideje alatti hiányosan táplálkoznak, gyermekeiket sem tudják megfelelően táplálni.

Az étkezési zavarokat a szakemberek két csoportra osztják. Elsőként a gyermekek alultápláltságáról beszélnek, ami a magyar gyermekek 10%-át érinti. A másik csoportba a hiányos, nem megfelelő táplálkozásból adódó étkezési zavarok tartoznak. Ezek a gyerekek tejtermékekből, gyümölcsökből, zöldségekből és húsból lényegesen kevesebbet fogyasztanak, mint ami az egészséges táplálkozáshoz szükséges. “A létminimum felén élő háztartásokban havonta egy személyre átlagosan 2 kg friss vagy tartósított gyümölcs, és 0,6 kg sajt és egyéb tejtermék jut.¹⁰ Ez megközelítően az országos átlag fele, a jövedelmi skála felső szélén tapasztalhatónak mintegy negyede. A magasabb jövedelmi szinten élőknél a fogyasztás nagyobb, de még az alsó népességötöd jövedelemhatárán élők esetében is csak alig több, mint harmada a jövedelemskála felső szélén élőkre jellemzőnek. … az alacsony jövedelmű háztartásokban sok a gyermek, akiknek éppen zöldségre, a gyümölcsök vitaminjára, ásványi anyagára, rosttartalmára, a tejtermékek fehérjéjére, vitaminjaira, kalciumtartalmára lenne szükségük az egészséges fejlődésükhöz. Tejfogyasztásuk is elmarad a szükségestől. ”¹¹

Az egészségtelen, egyoldalú táplálkozás eredményeképpen ezek az iskoláskorú gyermekek sokkal nagyobb arányban betegszenek meg, a sok hiányzás pedig fokozatos lemaradáshoz, akár az iskolából való kimaradáshoz is vezet. Ezeken a távoli településeken a munkanélküliséggel küzdő családokban a gyerekek betegsége különösen súlyos visszahúzó erő. Az amúgy is szűkös jövedelmeket tovább terheli kiadásokkal, miközben szűkíti a családok és a gyerekek mozgási lehetőségeit is. A vizsgált 55 családban több olyan gyermekkel találkoztunk, akik születésüktől, sokszor koraszülött voltuknál fogva betegségekkel, asztmával, szívbetegséggel illetve értelmi, érzékszervi vagy mozgásszervi sérüléssel küzdenek. Közülük többüknek rendszeres gyógyszerszedés mellett egészséges társaikhoz hasonló életre lenne lehetőségük, ezt azonban sokszor a tájékozatlan szülők túlzott aggodalma teszi lehetetlenné. “Asztmás és betegen nem megy sehova.” – mondta egy 16 éves balkányi lányról édesanyja. A fiatal hátrányai így csak halmozódnak, mivel betegsége miatt már eleve korlátozottak munkavállalási lehetőségei, ezeket a gátakat pedig a képzetlenség csak tovább növeli.

Az iskolák nincsenek felkészülve arra, hogy szellemileg és/vagy testileg visszamaradott gyerekekkel is foglalkozzanak. Több ilyen gyerek esetével találkoztunk a kutatás során: Egy várongi, 10 éves, szervi rendellenességgel született gyerek “eddig egy évet járt előkészítő kisegítő iskolába. A normál iskolában a tanítónő nem tudta vállalni a gyerek betegsége miatt jelentkező többletmunkát, át kellett ugyanis öltöztetni napjában többször a gyereket. Az orvosok a kisfiú nagyon ritka és speciális születési rendellenességével eddig nemigen tudtak mit kezdeni. Ebben az évben vállalkoztak először operációra, de még további műtétekre kell számítania a családnak. A kórházba utazás és látogatás költségei nem kis terhet jelentenek. A jövedelmük nem teszi lehetővé, hogy megfizessenek egy tanárt, aki óradíj és benzinköltségtérítés ellenében kijárna a gyerekhez hetente két alkalommal.” Mások esetében az egészségi problémák mentális lemaradást is okoznak, így aztán a tanulást az értelmi sérültek iskolájában tudják csak megkezdeni.

Az oktatás problémaköréhez kapcsolódik még a bejárás nehézsége. Általában 4-5 kisebb falunak egy oktatási központja van, ahova iskolabusz szállítja a gyerekeket. A tanyán lakó gyerekeket azonban nem mindig veszi fel az iskolabusz. Így találkozhattunk egy balkányi családnál azzal a megdöbbentő ténnyel, hogy “a legkisebb egy négy kilométerre lévő szomszéd tanyára járt óvodába; vagy az ötös busszal ment, vagy gyalog.” Míg ugyanennek a kisgyermeknek az iskoláskorú testvérei mind a településközpont általános iskolájába jártak, vagy járnak. “Az iskola hetes iskola, vagyis hétköznapokon kollégiumban laknak. A buszközlekedés nagyon rossz, reggel öt órakor le kellene menniük, hogy nyolc órára az iskolába érjenek, ezért laknak a kollégiumban. Így csak hetente egyszer kell nagyon korán kelniük. A gyerekek nagyon szeretik az iskolát.” A tanyákon élő gyerekek iskolába való szállításának terhe a szülők elfoglaltsága – alkalmi munkavállalása vagy közhasznú munkája miatt – gyakran a nagyszülőkre hárul.

Tehetségek sorsa

Sok gyermek tehetsége részben a családok, részben pedig az iskolák anyagi erőforrásainak hiánya miatt kihasználatlan marad. Pedig anyagi körülményeik folytán csak képességeik állnak rendelkezésükre mint olyan erőforrások, amelyekből bizonyos kulturális tőkét tudnának építeni, hogy azt aztán idővel munkaerőpiaci pozícióvá, netán gazdasági tőkévé tudják konvertálni. Az iskolaköteles korig elvileg esélyegyenlőséget biztosító közoktatás nem bizonyul eredményesnek a szegényebb, de tehetséges gyerekek felkarolásában. Az iskolák sem tudják biztosítani azt a hátteret, ami ezen gyerekek kibontakozását és további képzését lehetővé tenné. Az egyik, Pusztaottlakán felkeresett családban az édesapa számára “a legfájóbb az, hogy a pedagógusok is úgy látják, a család legkisebb gyermeke nagyon jó képességű. De sajnos nem tudom számára megadni a lehetőséget, csak a legalapvetőbb iskolai felszerelésre. A fiú számítógépről és nyelvi laborról még csak nem is álmodhat.”

Előfordul, hogy a szülők és az oktatási intézmények együtt próbálnak átlépni a fent említett akadályokon: “A kisfiunk egy igazi művészlélek, zenész akar lenni. Dédestapolcsányba jár zeneórára. Eddig furulyázott, de klarinétozni szeretne. Csakhogy egy klarinét több mint nyolcvanezer forintba kerül. Nem tudom, mikorra sikerül rá összeszedni a pénzt, de most úgy néz ki, hogy mégis elkezdhet tanulni, mert a zeneiskola kölcsönzi neki egy darabig a hangszert. Eddig is sok mindenről le kellett mondania a zeneiskola miatt, mert hát az is pénzbe kerül, meg a kisebbikre is gondolni kell, így aztán nem futja mindennap új cipőre, új nadrágra. Ezt ők is belátták, és nem is követelőznek soha, de tudom, hogy szokták cikizni őket a gyerekek, mert nincs olyan divatos ruhájuk.” – mesélte az édesanyja.

A különleges képességek később a gyermekek megélhetését biztosíthatják, s a szülők ezért is próbálják támogatni ezek kibontakoztatását, ahogyan egy lábodi fiú esetében is, aki “…a későbbiekben hivatásos labdarúgó szeretne lenni. Jelenleg a Kaposvár NB I. “B” osztályos bajnoki csapatának labdarúgója. Edzője tehetségesnek tartja. Ha így fejlődik tovább, még sok pénzt fog keresni.” – tartják a szülők.

A felsőoktatásba való bekerülés vagy egy szakképesítés megszerzése anyagi akadályokon múlik. “Az egyik testvéremnek azért nincs meg a szakvizsgája, mert nem volt a családnak harmincezer forintja, hogy kifizessék a vizsgadíjat.” Hasonlóképp anyagi akadályok tornyosulnak egy várongi munkanélküli anya gyerekei előtt is: “a legnagyobb érettségizett és járt egy számítástechnika és szoftverüzemeltető képzésre is, de még nincs meg a szakképesítése, mert a gyakorlatból elhúzták. ősszel kell pótvizsgáznia. Dombóváron, ahol középiskolába járt, jelentkezhetett volna egy felsőfokú végzettséget adó informatikus szakra is, csakhogy ott 100 000 Ft-ot kellene fizetni két félévre, mivel ez már a második szakmája lenne. Ezt a család nem tudta kifizetni.”

Gyakori eset, hogy a fiúk taníttatására több munkanélküli család a fegyveres testületekben, a honvédségben, a rendőrségben lát perspektívát. “A fiam jelentkezett tanítóképzőbe, de nem vették fel. Talán fellebbezéssel sikerült volna bejutnia, de az is pénzbe került volna. ősszel bevonul katonának, s már beszélt egy őrnaggyal, hogy ott lehetősége lesz arra, hogy felkészüljön és felvételizzen a katonai főiskolára”. Az egyik lábodi roma család 16 éves fia, eredetileg erdészeti szakközépiskolába jelentkezett, de oda nem vették fel, most vízügyi szakközépiskolába jár, de rendőr vagy katonatiszt szeretne lenni. Édesapja szerint “a rendőrségnél jó esélyei vannak, ugyanis a megyei rendőrség és a megyei cigány önkormányzat közötti megállapodás szerint szívesen látnák a testületben a roma fiatalokat.

A gyerekek sorsában sokszor a szülőké ismétlődik. A ma húszas éveikben járó munkanélküli szülők már a kilencvenes években maradtak ki a középiskolákból vagy szakmunkásképzőkből. Interjúalanyaink gyakran számoltak be arról, hogy anyagi nehézségek miatt kellett abbahagyniuk a tanulást.

Gyerekmunka

A kutatás során gyakorta találkoztunk a gyermekmunka jelenségével. A kötelességszerűen végzett otthoni tevékenységek a legtöbb családban ismertek a gyerekek számára. Szerepük van a felnőttéválásban, a munkatapasztalatok szerzésében, a szocializáció folyamatában. E tevékenységek nem tekinthetők formálisan gyermekmunkának, még akkor sem, ha igen gyakran a gyermekek és a családok szükségleteit hivatottak kielégíteni. A gyermekmunka alatt többnyire azt a tevékenységet értik, mely nélkülözhetetlen a család, vagy a gyermek önfenntartásához. E kategórián belül elválasztható a háztartásban, a családi munkamegosztásban történő munka és a fizetett, jövedelemszerző tevékenység.

A gyermekmunka hallatán többnyire mindenki megborzong és a harmadik világban élő, kizsákmányolt gyermekekre gondol. Ám a fejlett, jóléti államokban a zsebpénzkiegészítésért végzett munka szervesen kapcsolódik a fiatalok mindennapjaihoz és a munkavégzés valamint a vele szerzett jövedelem, a munka–kereset viszony rögzülése hozzátartozik a gyermekek szocializációjához. Egyes nézetek szerint erre akár rá is segíthet a szülők nevelő szándékú zsebpénz juttatása a házimunkák elvégzése fejében. A pénzkeresés hozzájárul a fiatalok személyes szükségleteinek kielégítéséhez (az így szerzett pénzt biciklire, computerre, hobbyjukra költhetik) és ezen túl értékteremtő mechanizmust is jelent. A gyermekek a munkavégzés kapcsán tisztán látják, hogy az áhított célokat milyen eszközökkel érhetik el. Mindez persze szabályozott keretek között zajlik. Ehhez hasonló tapasztalatokkal Magyarországon is találkozhatunk. A fiatalok között sokan nyaranta szezonális munkát vállalnak, amivel némi pénzt keresnek és kipróbálhatják magukat. Ilyen munkák gyakran az iskolák, a középiskolák által szervezett táborokban folynak, ahol két-három hétig együtt élnek és napközben dolgoznak a fiatalok.

Az általunk vizsgált családokban azonban a gyermekeknek más a motivációja a munkavállaláskor. Ezek a gyerekek sokszor nem önszántukból és nem az általuk áhított tárgyak megszerzéséért dolgoznak. Számukra a család- és létfenntartás miatt kell munkát végezni. A munka gyakran nemcsak szezonális, hanem egész évben folyik, például a családi vállalkozás keretein belül, vagy akár mások számára végzett tevékenységként, egy kívülálló üzleti vállalkozásában való aktív részvételként. Ráadásul ezek a gyerekek egészen fiatal koruktól fogva gyakran nehéz fizikai munkát végeznek, amikor személyiségük fejlődését még teljesen másfajta tevékenységek segítenék.

A felkeresett családokban voltak olyan gyermekek, akik a háztáji gazdaságban adódó munkákból veszik ki részüket. ők többnyire a kisebb, 10 év körüli gyerekek, akik az apróbb kerti, mezőgazdasági munkákban segítenek. Két különböző településen találkoztunk azzal, hogy a munkanélküli szülők dohánytermesztésbe fogtak, s a dohánylevelek szedésében, szárításában, felfűzésében az apró gyerekekre is hárulnak feladatok. A már nagyobbak azok, akik a különböző helyi gazdálkodók és vállalkozók alkalmi és fekete bérmunkásaiként már maguk is hozzájárulnak a család fenntartásához. Ez nemegyszer nehéz fizikai munkát jelent, mint például egy Békés megyei községben, Medgyesbodzáson, ahol a megözvegyült anya és lánya jár napszámba, bár nem szívesen hívják őket, mondván, hogy nem bírják. De a család kisebb fiúgyermekeinek is van lehetőségük némi pénzt keresni. A településen azonban a mezőgazdasági termelők dinnyetermesztéssel foglalkoznak, így a napszám is nagyrészt dinnyerakodásból áll. “Meglehetősen nehéz munka ez a gyerekeknek, még akkor is, ha fiúk. Ahhoz, hogy ilyen nehéz fizikai munkát tudjon valaki végezni, nagyon vitamin- és energiadús ételeket kellene fogyasztani, hogy ne menjen az egészség rovására.”

A kiskorúak foglalkoztatása gyakran törvénybe ütköző, ám a munkanélküli háztartások számára elengedhetetlen anyagi erőforrást jelent. Az egyik tóalmási családból például a munkanélküli feleség férje és fia a munka, illetve a tanulás mellett rendszeresen eljárnak egy helybeli kőművessel maszekolni. “Hát ez nagyon jól jön, e nélkül nem elég a pénzünk.” A megélhetés biztosításáról szóló történetekben a nagyobb fiú vagy fiúk együtt dolgoznak a szülőkkel a földeken.

A zalai Nagygörbőn egy 9 éves roma kisfiú egy betelepült német söröző és sörfőzde tulajdonosánál dolgozott. Nyáron az egész napot ott tölti, máskor csak az iskola után jár dolgozni. Mindenféle munkát elvégez, ami adódik egy ilyen helyen, például az éjszakai mulatságokon pincérkedik. Elmondása szerint szeret itt dolgozni, a tulajdonos jól bánik vele, már egészen jól megtanult németül, és szó volt róla, hogy a főnöke kiviszi magával egy németországi nyaralásra. A pénzt, amit kap, kutyájára és családjára fordítja. Az apja alkoholista és munkanélküli, az anyja 7 gyereket nevel. Elmondta nekünk, hogy igazából egy robogót szeretne, de mindig oda kell adnia a pénzt. Míg mi beszélgettünk, 16 év körüli bátyja a füvet nyírta a vállalkozó háza előtt.

A nemzetközi szervezetek (ENSZ, ILO, UNICEF) próbálják szabályozni a gyermekmunkát, védve a gyermekeket a gazdasági kizsákmányolástól, illetve minden olyan munkától, amely negatív hatást gyakorolhat oktatásukra, illetve veszélyt jelenthet testi, szellemi, lelki, erkölcsi vagy társadalmi fejlődésükre.¹² Sajnos sok esetben nem könnyű meghatározni, hogy hol is húzódik a határvonal az iskolán kívüli szabadidő munkával töltése, a családi munkamegosztásban végzett munka és a gyerekek gazdasági kényszerből végzett munkája között. A fenti esetek többségében a gyerekek munkavégzését láthatóan és döntően a kényszer motiválta. Általában azt sem könnyű elhatárolni, mi választja el a gyerekek zsebpénz jellegű keresetét a családi jövedelmet kiegészítő keresettől, ezekben az általunk vizsgált esetekben viszont ritkán marad a gyerekek megszerzett zsebpénze az ő szabad felhasználású jövedelmük, hiszen minden általuk megszerzett forintnak helye van a családi költségvetésben.

Gyermek-szülő viszony

A fokozatos elszegényedés, a munkanélküliség és a mindennapi megélhetési gondok, amelyek gyakran az alkoholizmussal társulnak, rendkívüli pszichikai nyomást gyakorolnak a családok életére. Az önhibáztatás és egymás hibáztatása gyakran feszültségeket szül és eltávolítja egymástól a családtagokat. “Mint kutya meg a macska, úgy éltünk. Szerintem találhatott volna munkát a Pista, ráment a házasságunk. Külön szobában alszunk mi, a lányok, meg külön szobában a fiúk, hát itt tartunk… Már a negyedik gyereket nem is akartuk, de így alakult.” – mesélte a lábodi Horváthné.

A gyerekek érzékenysége nehezen viseli ezt a terhet és menekvésük egész felnőtt életükre kiható következményekkel jár. A menekvés sok formájával találkoztunk, ezeknek a legdrasztikusabb formáját egy BAZ megyei kis településen, Felsővadászon találtuk, ahol az elmúlt évben tíz fiatal lett öngyilkos. Ennél általánosabb jelenség az otthonról való elszökés, illetve ennek intézményesített formája, a fiatal korban kötött házasság, melyekre szintén több példát találtunk a 11 településen.

Több olyan esettel is találkoztunk, amikor a még túl fiatal szülők nem tudtak illetve nem is akartak felelősséget vállalni a gyermekükért. Ezeknél az eseteknél megfigyelhető, hogy az egyik vagy a másik szülőre, sok esetben pedig a nagyszülőkre hárul a gyermek nevelésének feladata. Például egy Ruzsán élő fiatal munkanélküli anya gyermekét is döntően a nagyszülők látják el, ők főznek, mosnak rá, ők viszik iskolába. “A lányunk 16 évesen szülte a gyermekét. Gyermektartást nem kap, mert a gyermektartási perben öt lehetséges apát jelölt meg, de egyik sem bizonyult a gyermek apjának.” – mesélte a nagymama szomorúan. Az anya arra a kérdésre, hogy mit vár az élettől, azt válaszolta: “Csak a mának élni, jót bulizni!”.

Ugyanerre a jelenségre több példát is találtunk: azt a családot például, amely három gyermeket nevel, és az anya még egy gyermek után gyermektartási díjat fizet. 16 évesen szülte, de nem tartott rá igényt, így az apja neveli. A gyerekek után családi pótlékot kapnak, ezenkívül rendszeres gyermekvédelmi támogatást, amit a Gyermekjóléti Szolgálat természetben szolgáltat a szülők italozó életvitele miatt. A gyerekeket az iskolába és onnan haza a nagyszülők viszik, mert a szülők erre nem hajlandóak, pedig a tanyától messze van az iskola. Vagy egy másik családot, ahonnan a nagyobbik gyerek meg is szökött, intézetbe került, jelenleg többszörös lopás miatt szabadságvesztés büntetését tölti a Fiatalkorúak Intézetében.

A fentiek ellenére sok olyan helyzettel is szembesülhettünk, ahol a hátrányos szociális helyzet kohéziós erőként hat a családi életre. Ezekben a családokban a szülőknek, ahogy többen is mondták, “nincs idejük önsajnálatra”. Energiáikat egyesítve teremtik elő azt a minimumot, amely biztonságot és az iskolázás esélyét nyújtja a gyerekeknek. Ezekben a családokban a szülők aprólékosan takarékoskodva, sok lemondással és minden kis munkalehetőséget kihasználva teremtik meg a gyerekek iskoláztatásának anyagi feltételeit, hogy “ők előnyösebb pozícióból kezdjék az életüket.” Ennek egyik drámai példája a fiait egyedül nevelő anya, aki a gyerekek taníttatása mellett évekig nem tudta kiváltani a saját gyógyszereit.

A munkanélküliséget az alkalmi munkák rendszerével enyhíteni próbáló és magukat hajtó családokban nem mindegy, hogy a gyerekek kapnak-e és hogyan betekintést a nehézségekbe. Az egyik, a munkanélküliségből kitörni igyekvő, de számos gazdálkodói kudarcot is elszenvedő Békés megyei család belső összetartása miatt a szülők fontosnak tartják, hogy “a gyerekek tisztában vannak a család helyzetével. Nem okoljuk egymást. Közösen döntöttünk, közösen bukunk. A gyerekek is tudják, mit, hogyan, mennyiért csinálunk, kinek mennyivel, mivel tartozunk. – mondja a feleség és erre a férj, a gyerekek rábólintanak.” Éppen ezért általában megértőek is tudnak lenni: “A gyerekek úgy nőnek, mint a bolondgomba, képtelenség minden évben nekik új ruhát venni, de muszáj, hiszen hamar elnyűvik, kinövik őket. Bár szerencsém van velük, nálunk nincs követelőzés, tudják, mit engedhetünk meg magunknak, és mit nem.” – meséli Nekézsenyen Bódi Teréz.

A realitásokkal való számvetés napi drámái: “Mondom is a gyereknek, ha elküldöm őket a boltba, hogy a zsemlén, a liter tejen kívül meg ne próbáljanak mást is venni.” “Sokszor meg kell gondolni, hogy tejet vagy ruhát vegyünk-e a gyerekeknek”.

A gyerekek kortárscsoportokba való beilleszkedésében fontos szerepe van a külsőségeknek. Ez azonban nemcsak számukra fontos, a munkanélküli szülők is rosszul élik meg, hogy keveset nyújtanak gyerekeiknek. Több esetben is tapasztaltuk a szülők amiatt érzett önvádját, hogy gyerekeik már “apró” külsőségekben is lemaradnak a többiek mögött. “És akkor még hol van a cipő, a ruha. Mert ezek nem járnak ám akármibe, állandóan cikizik egymást, hogy nézel már ki, meg ilyenek. Hiába próbálok én rájuk aggatni olcsóbb göncöket, mikor megvannak az igények, ők is Adidas pólót akarnak, mint az ács fia. Megmondtam nekik, hogy nagyon sajnálom, de apátoknak nincs ács szakmája, én nem tehetek róla. ő most munkanélküli és nem futja márkás holmikra. Megértik, ám csak nehéz nekik is, sok mindenről le kell mondaniuk és ez fáj leginkább az apjuknak, meg persze nekem is.” (Nekézseny, Lovászné)

A családi nehézségekkel való szembenézés, a szociális helyzetüket, munkalehetőségeiket és munkanélküliségüket illető őszinteség egyúttal óriási felelősséget is ruház e családok gyerekeire. Olyan intenzitással kapcsolja őket be nagyon korán a felnőtt életbe, amit a “csak” iskolába járó gyerekek nem élnek át.

A gyerekek a munkanélküli családtagok tényleges munkavégzését, jövedelmi helyzetét ellenőrző intézményekkel is gyakran szembetalálják magukat. A családok ellenőrzést elhárító, védekező rendszerében sokszor hárul rájuk kényelmetlen feladat, “falazás a szülőknek”. A kutatás résztvevői is átéltek ilyen alkalmat, amikor az egyik munkanélküli család címén a kopogtatásra nem nyitottak ajtót. A vályogház kis utcai ablakát elpirult kisfiú nyitotta ki, aki onnan darálta le egyre vörösebb arccal – közben befelé pislogva valaki “súgóra”: “édesanyám nincs itthon, a nagymamát kellett orvoshoz vinnie, senki sincs itthon, különben is édesanyám megmondta, hogy nem lesz itthon, el kell mennie, senki sincs itthon.”

Az új generáció és a jövő

Azok a gyerekek, akikről e tanulmány szól, az első olyan generáció tagjai, amely munkanélküli szülők gyerekeiként nő fel, és gyakran halmozottan hátrányos helyzetből indul. ők az ún. új szegények és a hagyományos szegények gyermekei illetve unokái.¹³ E gyermekekre jellemző, hogy gyakran csonka, egy szülős, többgyermekes családokban élnek, gyakoriak körükben a nem megfelelő életkörülményekből fakadó betegségek.

Ezeken a kis településeken a gyermekek perspektívikus munkalehetőségei is nagyon korlátozottak. A szülők gyerekeik felnőtt életét legtöbbször csak másutt tudják elképzelni, helyben nem látnak számukra boldogulási lehetőséget a távolabbi jövőben sem. A problémákat nemcsak a települések munkaerőpiaci hátrányai, a fejlesztési erőforrások hiánya termeli újjá. Sok esetben maguk a szülők is hozzájárulnak ahhoz, hogy életvitelük mintái újratermelődnek.

Egyes esetekben a problémák átörökítése már azzal megkezdődik, hogy a szülők nem tartják lényegesnek a gyermekek iskoláztatását. A felkeresett munkanélküli családok között számos olyan volt, amelyben a gyerekek továbbtanulásának egyáltalán nem tulajdonítanak fontosságot. Az érettségit adó középiskolák fokozatosan vesztik el vonzerejüket ezen családok körében, mert az így elnyerhető bizonyítvány értéke egyre alacsonyabb, hiszen ma már egy érettségi vizsga önmagában nem szavatolhat biztos érvényesülést a munkaerőpiacon. A szülők példájának követése sem az iskola felé tereli a gyerekeket.

Sok szülő viszont éppen saját példája alapján gyerekei továbbtanulásánál a szakmunkásképzőket részesíti előnyben és az olyan 1-2 éves tanfolyamokat, amelyek valamilyen szakvizsgával végződnek. Reményeik szerint ezek azonnali elhelyezkedést biztosíthatnak, és csak rövid ideig tartják távol a fiatalokat a mukaerőpiactól, tehát mielőbb kenyeret biztosítanak. Erre találunk példát ama tóalmási családnál, ahol, “a fiú mezőgazdasági gépszerelőnek tanul a nagykátai szakközépiskolában és szeretne is ebben a szakmában maradni. Erre minden esélye megvan, a tápiósülyi TSZ-ben keresnek ilyen végzettségű munkaerőt. Ha a fiúnak sikerül elhelyezkednie, az segíteni fog a család anyagi gondjain”. Vagy annál a balkányi családnál, ahol “három gyerek van. A 14 éves fiú szeptembertől Szakolyba fog járni, a szakmunkásképző iskolába, péknek fog tanulni”.

Találkoztunk ugyanakkor számos olyan családdal is, ahol fontosnak tartották magasabb iskolai végzettség megszerzését, mivel úgy érzik, hogy ez az egyetlen esélyük a jelenlegi helyzetükből való kilábalásra. Az egyetlen mobilizálható erőforrásuk az a kulturális tőke, amivel a szülők általában nem rendelkeznek, viszont a gyermekeiknek próbálják megteremteni a lehetőséget ennek felhalmozásához. Példát találunk erre egy lábodi családnál: “Igazából az az egy fontos, hogy mindkét gyerek érettségizzen le, mert ma már az érettségi nélkül semmi esélyük nincs a boldogulásra.”

A továbbtanulás fontosságát átérző családok viszont igen komoly áldozatokra és erőfeszítésekre kényszerülnek. Előfordul, hogy a gyerekek közül az egyikre összpontosítják reményeiket és eszközeiket, neki tudják előteremteni az iskoláztatás fedezetét. A többi gyerek tanulása hátrább sorolódik és már az általános iskolánál abbamarad. Gyakran a továbbtanulás finanszírozását a fiataloknak maguknak kell megteremteniük, mint például annak a tóalmási lánynak, aki “a Környezetvédelmi Felügyelőségnél dolgozik Budapesten és Pécsre jár jogi egyetemre levelező szakon. A céggel kötött megállapodás alapján, három év elköteleződés fejében, a tandíjat és az útiköltséget fizetik számára.”

A legtöbb megkérdezett család azonban napról-napra kényszerül élni, nem tud évekre előre tervezni, bármilyen váratlan esemény, családi konfliktus, megbetegedés alapjaiban fordítja fel életüket, nem tudnak, nem is tudhatnak “jövőképet” kialakítani.

Összegzés

E tanulmányban azokat a tényeket vettük sorra, amelyek a családok szegénysége mellett vagy abból fakadóan átszövik és terelik a gyerekek sorsát. A kulturális hátrányok, amelyek miatt fokozatosan kiszorulnak a továbbtanulás folyamatából, az egészségügyi problémák, amelyek egész felnőtt életükre kihatnak, az anyagi szegénység mellett hosszú távon behatárolják e családokban a gyerekek lehetőségeit. A tehetségek, akiknek képességeik révén lenne esélyük a felemelkedésre, anyagiak hiányában elsikkadnak. A családok fennmaradásának napi rutinjában pedig a gyerekekre is fontos feladatok hárulnak. Szerepük van a háztartás-gazdaságban, családi keretekben vagy azon kívül részt vesznek különböző jövedelemszerző tevékenységekben. E munkanélküli családok gyerekeinek jövője így az anyagi körülmények és megélhetési lehetőségek mentén, igen szűk mezőben, a családok súlyos anyagi kényszerei és kulturális korlátai közepette s azokat újratermelve formálódik. Ezekben a kisgyermekes családokban a szülők már a 90-es években lettek szülőkké, amikor nekik maguknak sem volt már rendszeres munkájuk. Gyermekeik ezekben az alkalmi és rendszertelen munkákból és segélyekből élő családokban nőnek fel és “szocializálódnak”. Maguk is a rendszertelen, alkalmi munkákat kezdik végezni már gyerekkorban és nem, vagy csak nagyon ritkán látják az iskolázással elérhető felemelkedés perspektíváját. Megszerzett munkatapasztalataik legtöbbször ezeknek a rendszertelen, alkalmi és képzettséget nem igénylő munkáknak a tapasztalatai. Társadalmi tapasztalataikat kapcsolatokról, munkahelyekről, munkaadókról, függő helyzetekről is e munkák végzése során szerzik meg, miközben kiszorulnak az oktatásból, a szakképzésből és a nagyobb képzettséget igénylő munkahelyek világából. E társadalmi és munkaerőpiaci peremhelyzetekben, az azokban felnövők és az azokba belenövők számára viszont az átlagosnál nagyobb a veszélye a munkanélküliségnek.

Függelék

 

1. táblázat	Háztartásösszetétel az 1998-ban segélyezett háztartások körében
	Budapest	Megye-székhely	Város	Község	Összesen (az egyes háztartástípusok aránya az 1996. évi mikrocenzus alapján)
Egyedülálló	45,8	29,1	26,5	17,2	25,7 (26,1)
Házaspár	9,6	9,3	12,3	13,3	16,2 (19,9)
Házaspár 1 gyerekkel	4,1	10,4	11,5	11,5	10,4 (14,1)
Házaspár 2 gyerekkel	4,6	12,4	15,2	18,8	14,8 (14,2)
Házaspár 3 és több gyerekkel	7,0	8,7	9,6	15,1	11,3 (4,0)
Egy szülő 1 gyerekkel	11,4	9,0	9,9	6,1	8,5 (5,9)
Egy szülő 2 vagy több gyerekkel	7,5	11,4	7,7	5,9	7,5 (3,3)
Egyéb	10,0	9,7	7,3	12,0	9,8 (12,6)
Együtt	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0
Forrás: Az önkormányzati segélyezés és a segélyezett háztartások életkörülményei, Társadalomstatisztikai füzetek 22., KSH, Budapest, 1998

 

 

2. táblázat	A szegénységi küszöb (az átlagjövedelem 50%-a) alatt élő háztartások a gyermekszámot figyelembe véve (%)
18 év alatti gyerekek száma a családban:	1991/92	1992/93	1993/94	1994/95	1995/96	1996/97
Nincs gyermek	7,8	4,4	5,8	5,4	5,6	4,9
Egy gyermek	9,4	13,2	10,2	20,6	21,7	13,5
Két gyermek	14,1	13,2	17,4	15,9	20,5	23,4
Három gyermek	24,1	24,9	38,6	32,9	41,4	47,9
Négy és több gyermek	53,8	81,4	72,5	72,3	74,7	62,8
Forrás: Szívós Péter – Tóth István György: A jóléti támogatások és a szegénység Magyarországon. TÁRKI Társadalompolitikai Tanulmányok 5., Budapest, 1998

 

 

3. táblázat	A háztartások társadalmi-gazdasági jellemzői néhány kiválasztott jövedelemszinten, 1988. I–IV. negyedév *
Társadalmi – gazdasági jellemzők	A KSH lét minimum fele	Az 1. népesség tized jövedelem határa	A nyugdíj minimum	A KSH lét minimum 3/4-e	A KSH lét minimum
környezetében élő háztartások jellemzői (%)
A háztartások létszáma, létszámszerkezet
A háztartások átlagos taglétszáma, fő	3,76	3,66	3,63	3,43	2,90
Létszámszerkezet, %
Aktív keresők	17,9	23,7	24,6	27,5	30,8
Nyugdíjasok	11,1	13,2	15,0	17,3	28,1
Gyermekgondozási ellátást igénybevevők	7,3	7,5	7,1	6,4	3,4
Munkanélküliek, járadékkal	9,8	7,6	6,4	4,4	4,0
Munkanélküliek, járadék nélkül	6,8	3,6	3,6	3,3	2,0
19 éves és fiatalabb eltartottak	39,8	38,2	37,1	35,2	27,1
Egyéb eltartott személyek	7,3	6,3	6,3	5,9	4,6
Összesen	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0
A jövedelem és felhasználása
Összes személyes nettó jövedelem, Ft/hó/fő	10 351	12 802	13 677	15 705	20 555
Ebből:
Nyugdíj, %	19,5	19,6	21,0	21,5	30,4
Egyéb társadalmi jövedelem, %	47,4	35,8	31,8	24,6	14,0
Folyó fogyasztási kiadás, Ft/hó/fő	12 504	13 628	14 457	16 061	20 368
Folyó fogyasztási kiadás, % (jövedelem=100)	120,8	106,5	105,7	102,3	99,1
A jövedelemből az élelmezési és lakásfenntartási kiadások után egyéb célokra fennmaradó havi összeg
Egy főre számítva, Ft	1976	3790	4321	5539	7656
Aránya a jövedelem %-ában	19,1	29,6	31,6	35,3	37,2
A háztartásban fogyasztott élelmiszerek egy főre jutó havi mennyisége
Hús, hal és készítményeik (kg)	3,14	3,34	3,46	3,50	4,70
Tojás (db)	11,48	12,40	12,48	13,46	17,00
Tej (liter)	4,43	4,72	4,81	4,86	6,04
Sajt, egyéb tejtermékek (kg)	0,64	0,68	0,72	0,72	1,05
Zsiradékok (kg)	1,24	1,24	1,29	1,33	1,71
Kenyér és péksütemény (kg)	7,01	6,57	6,60	6,56	7,21
Cukor (kg)	1,14	1,16	1,18	1,26	1,56
Burgonya (kg)	3,47	3,02	3,00	3,32	4,20
Friss és tartósított zöldség (kg)	2,91	3,17	3,47	3,80	4,81
Friss és tartósított gyümölcs (kg)	2,12	2,45	2,55	3,12	4,16
* A létminimum felével rendelkező háztartásokban átlagosan 39 ezer Ft havi nettó jövedelemből gazdálkodnak, az első jövedelmi tized határán élőkben 47 ezer Ft-ból, a nyugdíjminimum szintjén közel 50 ezer Ft-os havi jövedelemből, a létminimum szintjén pedig megközelítően 60 ezer Ft-ból. Ebből a társadalombiztosítási és szociális jövedelem minden vizsgált jövedelmi küszöbnél szinte teljesen azonos, 26 ezer Ft körüli összeg. Forrás: Létminimum 1998, KSH, 1999

 

 

4. táblázat	Gyermekes családoknak járó ellátások és a hozzájutás kritériumai Magyarország
	A jogosultság kritériuma	Az ellátás főbb jellemzői
1. Anyasági támogatás	Alanyi jogon jár, feltétele: a támogatást igénybe vevő terhessége alatt legalább négyszer – koraszülés esetén egyszer – terhesgondozáson vett részt.	A legkisebb öregségi nyugdíj 150%-a (2000: 24 900 Ft).
2. Betegségi és anyasági ellátások
Terhességi, gyermekágyi segély	A szülést megelőző két éven belül legalább 180 nap biztosítási idő.	24 hét (168 nap) (négy hét a szülés várható időpontja előtt, 20 hét a szülést követően) 70%-a a korábbi fizetésnek.
Gyermekápolási táppénz	Foglalkoztatottak, a gyermek 12 éves koráig	A gyermek 1 éves koráig nincs korlátozva az igénybevehető napok száma, utána a gyermek életkorával csökkenő időtartam, az egyedülállók esetében az igénybevehető napok száma a nem egyedülállókhoz képest kétszeres.
Gyógyszer		A központi listán szereplő gyógyszerek 50–100%-os támogatása
3. Gyermekgondozási támogatások
GYES	Alanyi jog	A gyermek 3 éves koráig (a gyermek fogyatékossága esetén 10 éves koráig), az ellátás mértéke megegyezik a legkisebböregségi nyugdíj összegével, a gyermek 1,5 éves kora után max. 4 órában történő munkavégzésre van lehetőség, illetve ha a munkavégzés otthon történik, akkor nincs időkorlátozás (2000: 16 600 Ft).
GYET	Alanyi jog	3 gyermek esetén, a legkisebb gyermek 3. életévének betöltésétől 8. életévének betöltéséig. Az ellátás mértéke megegyezik a legkisebb öregségi nyugdíj összegével, max. 4 órában történő munkavégzésre van lehetőség, illetve ha a munkavégzés otthon történik, akkor nincs időkorlátozás (2000: 16 600 Ft).
GYED	Előzetesen 180 napi biztosítási idő	A gyermek 2 éves koráig, az ellátás mértéke az előző évi átlagkereset 70%-a, de maximum az ellátás megállapításának időpontjában érvényes minimálbér kétszerese, munkavállalásra nincs lehetőség.
4. Nevelési ellátás (családi pótlék és iskoláztatási támogatás)	Alanyi jogon jár a gyermek 16 éves koráig, illetve a 20. életévét még nem betöltő, közoktatási intézményben tanuló gyermek után	Gyerekszámtól, a családstruktúra jellegzetességeitől és a gyermek állapotától függően differenciált ellátás: egy gyermekes család: 3800 Ft; egy gyermekes egyszülős család: 4500 Ft; két gyermekes család esetén (gyermekenként): 4700Ft; két gyermeket nevelő egyszülős család (gyermekenként): 5400 Ft; három vagy többgyermekes család (gyermekenként): 5900 Ft; három vagy több gyermeket nevelő egyszülős család (gyermekenként): 6300 Ft; tartósan beteg, illetve súlyosan fogyatékos gyermek esetén: 7500 Ft.
5. Segélyezés
Rendszeres gyermekvédelmi támogatás	Meghatározott jövedelemszint alatti – a kérelem benyújtását megelőző hat hónap alatt jellemző – egyfőre jutó háztartási jövedelem esetén	Az ellátás pénzben és természetben egyaránt folyósítható, formáját a helyi önkormányzat rendeletben határozza meg. A gyermek 18 éves koráig, illetve tanulói vagy hallgatói jogviszony esetén a 25. évének betöltéséig. Az ellátás összege gyermekenként a legkisebb öregségi nyugdíj 20%-a (a helyi önkormányzat rendelete alapján ennél magasabb összegű is lehet).
Rendkívüli gyermekvédelmi támogatás	Időszakos létfenntartási gondok, vagy a létfenntartást veszélyeztető rendkívüli élethelyzet	A helyi önkormányzat rendelete alapján
6. Adókedvezmény	Azon családi pótlékra (iskoláztatási támogatásra) jogosult szülők, akiknek legalább egyike személyi jövedelemadót fizet	Gyerekszámtól függő fix összegű kedvezmény, fogyatékos gyermek után emelt szintű kedvezmény. 1999-ben az eltartottanként levonható családi kedvezmény összege: egy és két eltartott esetében havi 1700 Ft; három vagy több eltartott esetén havi 3000 Ft; súlyosan fogyatékos eltartott esetén havi 3400 Ft.
Forrás: Darvas Á.–Tausz K. i. m.

Jegyzetek

¹ Az interjúk a “Közösen a Jövő Munkahelyeiért” Alapítvány támogatásával “Kisgyermekes munkanélküli családok foglalkoztatási lehetőségei és korlátai hátrányos munkaerőpiaci térségekben” címmel az ELTE Szociális Munka és Szociálpolitikai tanszékén Simonyi Ágnes koordinálásával folyt 1998/99-ben.

² Balkány, Szabolcs-Szatmár megye; Felsővadász, Borsod-Abaúj-Zemplén megye; Nekézseny, Borsod Abaúj Zemplén megye; Medgyesbodzás, Békés megye; Pusztaottlaka, Békés megye; Ruzsa, Csongrád megye; Tóalmás, Pest megye; Igar, Fejér megye; Várong, Tolna megye; Lábod, Somogy megye; Nagygörbő, Zala megye.

³ Varga Júlia szerint 1992 és 1997 között az iskolázási költségek leginkább a kistelepüléseken élők kiadásain belül nőttek meg. (Varga J.: Iskoláztatási költségek, TÁRKI, 1998.)

⁴ Sulyok B.: A gyermekes háztartások gazdálkodása, jövedelmi viszonyai. In: Az önkormányzati segélyezés és a segélyezett háztartások életkörülményei. KSH 1999, idézi Darvas Ágnes–Tausz Katalin: Gyorsjelentés a gyermekszegénységről Magyarországon és Romániában. Szociális Szakmai Szövetség, Budapest, 2000

⁵ A dőlt betűs idézetek interjú- és esettanulmány-részletek a “Tizenegy falu, ötvenöt család” című kutatási zárótanulmányból. Az interjúalanyok fiktív néven szerepelnek a tanulmányban.

⁶ A gyermekes családoknak járó különböző támogatásokról és a hozzájutás kritériumairól lásd a Függelék 4. tábláját.

⁷ A kifejezés M. Seligman nyomán terjedt el a szociálpszichológiában. Lásd pl. Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, Kairosz, hetedik kiadás

⁸ Dr. Pintér A.: Iskolások egészségi állapotának változása Magyarországon 1975–1998 között. Országos Tiszti Főorvosi Hivatal. In Darvas Á.– Tausz K., i. m.

⁹ Darvas Á. – Tausz K., i. m.

¹⁰ Lásd: Függelék 3. tábla

¹¹ Létminimum, 1998, KSH, Budapest, 1999. május, p.20

¹² Az ENSZ-nek a gyermekek jogait rögzítő 1989-as (Magyarországon 1991-ben törvénybe iktatott) konvenciójának 32. cikkelyében fogalmazódik meg a gyermekmunka tilalma és szigorú szabályozásának követelménye.

¹³ Andorka Rudolf és Spéder Zsolt “A szegénység Magyarországon” című tanulmányukban négyféle szegénységi kategóriát állítottak fel: “1. a hagyományos szegénységet, amelyről már a szocialista korszakban elég pontos tudomásunk volt, 2. az új szegénységet, amely a rendszerváltás óta jelent meg, vagy csak a rendszerváltás óta keltette fel a figyelmet, 3. a demográfiai szegénységet, 4. az etnikai szegénységet.” A vizsgált esetekben döntően az új és a demográfiai szegénység összefonódását figyelhettük meg. Annak ellenére, hogy ebben a kérdéskörben is nagyon erősen jelen van az etnikai szegénység is, a munkánk alapjául szolgáló “Tizenegy falu ötvenöt család” című kutatás nem fektetett külön hangsúlyt az etnikai szegénység vizsgálatára.

Felhasznált irodalom

Andorka Rudolf–Spéder Zsolt: A szegénység Magyarországon 1992–1995, Esély 1996/4

A Gyermeki Jogok Nemzetközi Egyezménye – 1989 (Magyarországon 1991-ben törvénybeiktatott ENSZ konvenció)

Darvas Ágnes–Tausz Katalin: Gyorsjelentés a gyermekszegénységről Magyarországon és Romániában, Szociális Szakmai Szövetség, Budapest, 2000.

Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, Kairosz, hetedik kiadás

KSH: Létminimum 1998, Budapest, 1999. május

KSH: Az önkormányzati segélyezés és a segélyezett háztartások életkörülményei, Társadalomstatisztikai füzetek 22. Budapest, 1998

Ladányi János–Csanádi Gábor: Szelekció az általános iskolában, Magvető Kiadó, Budapest,1983.

Simonyi Ágnes szerk.: “Tizenegy falu, ötvenöt család” kutatási zárótanulmány, Közösen a Jövő Munkahelyeiért Alapítvány, Budapest, 2000.

Szívós Péter – Tóth István György: A jóléti támogatások és a szegénység Magyarországon, TÁRKI, Társadalompolitikai Tanulmányok 5. Budapest, 1998.