A Verso könyvkiadó ismét “botránykönyvvel” állt elő¹, amennyiben botrányos dolognak számít Chomskynak és követőinek rendszerszemlélete, rendszerkritikája a neoliberalizmus által uralt “világközvéleményben” (értsd: meghatározott médiumok korlátozatlan uralma, monopóliuma). Ne legyünk persze naivak. Az igazi botrány az, hogy egy ilyen szemlélet alapján igyekszik a könyv a “zsidókérdést” (antiszemitizmus, palesztin kérdés, genocídiumok a történelemben stb.) egyetlen összefüggésben, a Holocaust-ipar tükrében “helyretenni” az Egyesült Államokban. Lehetséges-e ez? A vállalkozás kevésbé bizarr, mint ahogyan az ember először gondolná.

A könyv szerzője, Mr. Finkelstein, a City University of New York tanára egyebek mellett éppen a történelem egy szeletének medializálására, egyfajta kisajátítására hívja fel a figyelmet az Egyesült Államokban, amit természetesen meghatározott gazdasági és politikai érdekek, érdekcsoportok mozgatnak. Nem csekély intellektuális bátorságra van szükség egy ilyen kötet publikálásához, hiszen sokféle érdeket sért mind tudományos, mind politikai téren. A könyvnek ugyanis az az alaptézise vagy általános szemlélete, hogy a tőke világrendszerében értelmetlen a bűnök minőségi elkülönítése, mert az elmúlt két évszázad bizonyos szempontból semmi egyéb, mint népirtások története, ami kétségtelenül tények tömegével igazolható. Ám a XX. század és különösen a fasizmus még a genocídium problémát is “differenciálta”, még a radikális baloldalon is vitathatóvá teszi a szerző néhány megállapítását, következtetését. Ennek egyik oka nyilvánvalóan az, hogy a politikai állapotok a világ különböző részein igen különbözőek, s ennek megfelelően a holokauszthoz való viszonynak is igen eltérő politikai implikációi lehetnek. Aki ilyen téma kutatásába fogott, annak számolnia kell ezekkel az implikációkkal.

Norman G. Finkelstein “rendes” amerikai zsidó családban nőtt fel mint “holokauszt túlélők” gyermeke. Sajátos státus volt ez, bizonyosan több, mint egy érzelmi állapot. Ez az állapot egy “kultúra” és egy “elkötelezettség”. Édesanyja hat esztendőt töltött a Varsói Gettóban, illetve náci haláltáborokban. Más motívumoktól eltekintve is érthető hát, ha Norman G. Finkelsteint indulatba hozza a holokausztra, milliók felmérhetetlen szenvedésére rátelepedő politikai, üzleti, médiaipari vállalkozások profitorientált tevékenysége.² Hogy a média, illetve a mögötte álló különböző érdekcsoportok mit tettek az Egyesült Államokban “a holocaust memoryval”, arra korábban reflektált a Finkelstein által gyakran idézett Peter Novick The Holocaust in American Life (N.Y., 1999.) című könyve, amely rávilágított arra a körülményre, hogyan lett a Holokausztból (is) ideológiai fegyver. Előbb a politika, majd az üzlet tette rá a kezét a holokausztra.

1. A politika és a holokauszt

Mr. Finkelstein pedáns alapossággal tárja fel a Holokauszt-ipar működésének részleteit, funkcionális meghatározottságait. Különösen az a tényállás, az a képmutatás bőszíti fel a szerzőt, ahogyan írók, történészek, politikusok, ügyvédek, nemzetközi zsidó “érdekvédelmi” és vallási szervezetek, oktatási centrumok és múzeumi intézmények egész hálózata tőkésíti a “holocaust memoryt”, miközben a “szükséget szenvedő túlélő áldozatok” érdekeire hivatkoznak. Finkelstein részletekbe menően mutatja be azt a folyamatot, amelyben a “holocaust memory” profittá szublimálódik, miközben a holokauszt valódi áldozatai különböző időkben megdöbbentően alacsony és megalázó összegekhez jutottak. Finkelstein édesanyja mintegy 3500 US $-t kapott kárpótlásként.³ Finkelstein úgy látja, hogy az egész jelenség szellemi megalapozását irodalmi téren nem a holokauszt tagadók provokálják. Úgy látja, hogy azt a néhány “elmebeteget”, aki be akarja bizonyítani a bebizonyíthatatlant, a “hivatalos” liberális sajtó állandó reklámozása nélkül szinte senki sem ismerné.

Megjegyezhetjük, hogy valami ehhez hasonló Kelet-Európában is lejátszódik az utolsó tíz-tizenöt évben, aminek politikai-társadalmi hátterét itt a rendszerváltás hozta létre. A mi országunkban szellemileg-kulturálisan egy igen ritka történelmi amalgám kristályosodott ki, amelybe belefér a horthysta Magyarország, sőt, a nyilas uralom szerecsenmosdatása, a szerény magyar liberális hagyomány és az amerikai reklám- és médiakultúra. E zavaros képletnek megfelelően Magyarországon például az utóbbi tíz évben a holokauszt a szellemi élet egyik centrális kérdésévé vált, intézmények, politikusok, történészek, különböző rendű-rangú írók, tollforgatók “szálltak rá” a Katasztrófa újraértelmezésének “feladataira”.⁴ Egyesek antiszemita alapról közelítenek a dologhoz, mások a témakör kapcsán a fasizmus-kommunizmus identifikálását propagálják egy “antikommunista demokratikus antifasizmus” jegyében.⁵ Ezek a kérdések a 80-as évek Magyarországán még olyan diskurzus részeként merültek föl, amelyben az alapvető frontvonal egy baloldali szocialista (és kommunista) és egy baloldali liberális vagy baloldali népies irányzat között húzódott. Mára ez a diskurzus a magyar médiában jelentősen megváltozott, mert az akkori diskurzus meghatározó irányzatait azóta már periferizálták. Most egy jobboldali, antiszocialista liberalizmus és egy konzervatív-nacionalista-szélsőjobboldali “szellemi koalíció” között húzódik a fő választóvonal. Még a Népszabadságban is lejátszódott ez az átrendeződés.⁶ A vita szellemi hozadéka szinte a nullával egyenlő, mégis vagy éppen ezért e fordulat segített az új rezsimnek, hogy a “holocaust memoryból” új ideológiai fegyvert kovácsoljon a rendszer számára, míg az antiszemita “hivatalosság” éppen a maga szellemi-politikai identitása érdekében vizsgálja fölül a holokauszt régi, hagyományos antifasiszta értékelését.

Természetesen e fordulat intellektuális hátterét az Egyesült Államokban formálták meg. Amint Finkelstein rámutat, a 60-as–70-es évek fel-felemelkedő antiszemita hulláma az USÁ-ban alkalmas eszköz volt arra, hogy ösztönözze az amerikai zsidó szervezeteket a holokauszt instrumentalizálására.

“A szervezett amerikai zsidóság számára – írja Finkelstein – ez az előregyártott hisztéria az új antiszemitizmusról, számos célt szolgál. Növeli Izrael mint az utolsó menedék értékét arra az esetre, ha az amerikai zsidóság erre rászorulna. Mi több, a zsidó szervezetek adománygyűjtő felhívásai is sokkal megértőbb közönségre találnak, ha kijátsszák az antiszemitizmus kártyáját (vagy: ha az antiszemita veszélyre apellálnak). ’Az antiszemita abban a szerencsétlen helyzetben van – mondta egyszer Sartre –, hogy életbevágóan szükséges számára az ellenség, akit el akar pusztítani’. Ezen zsidó szervezetekre nézve éppen az ellenkezője igaz. Mivel az antiszemitizmusra kicsi a kereslet, nemrégiben késhegyre menő küzdelem tört ki a fő ‘zsidóvédő’ szervezetek – különösen az ADL és a Simon Wiesenthal Center – között. Az adománygyűjtés vonatkozásában a történeti véletlennek köszönhetően hasonló szerepet töltenek be az Izrael államot érő fenyegetések. Egyesült államokbeli útjáról hazatérve Danny Rubinstein, az ismert izraeli újságíró a következőképp nyilatkozott: ’A zsidó establishment legtöbb tagjának az a véleménye, hogy újra meg újra hangsúlyozni kell a külső fenyegetéseket, melyekkel Izrael szembenéz… Az amerikai zsidó establishmentnek Izraelre csak úgy van szüksége, mint a kegyetlen arab támadás áldozatára. Ilyen Izrael számára van támogatás, szponzor és pénz… Mindenki előtt ismeretes az amerikai United Jewish Appeal (Egyesült Zsidó Felhívás) keretében összegyűjtött adományok hivatalos összege. Noha Izrael nevében történik a felhívás, mégis, az összeg fele nem Izraelbe, hanem az amerikai zsidó szervezetek kasszájába vándorol. El lehet képzelni ennél nagyobb cinizmust?’

Ahogyan a továbbiakban bizonyítom, a ‘szükséget szenvedő holokauszt áldozatok’ kizsákmányolása a holokauszt ipar ezen cinizmusának legkésőbbi, és legvisszataszítóbb megnyilvánulása.

Mégis, az antiszemitizmus miatti vészharang megkongatásának rejtett fő oka másutt keresendő. Ahogyan az amerikai zsidóság gazdagodott, úgy tolódott egyre inkább jobbra politikailag. Bár még mindig baloldali álláspontot képviselnek olyan kulturális kérdésekben, mint a szexuális erkölcsösség vagy az abortusz, a politikában és a gazdaságban a zsidók egyre konzervatívabbak. A jobboldali fordulatot egy befelé fordulás is kísérte, mivel a zsidók, nem törődve korábbi szövetségeseikkel a nincstelenek között, egyre inkább csak zsidó kérdésekre tartalékolták forrásaikat.”⁷

Tehát a holocaust memory az amerikai-izraeli szövetség és a szervezett amerikai zsidóság jobboldali fordulatának ideologikumává “szublimálódott” az Egyesült Államokban. Finkelstein ugyanakkor sajnálatosan negligálja az európai, különösen a kelet-európai “specifikumokat”, jóllehet főként Magyarországon szintén végbement a zsidó populáció gazdasági differenciálódása, aminek negatív politikai következményeit kár lenne tagadni. Nem fogadható azonban el, hogy Finkelstein nem vesz tudomást arról, hogy Moszkvától Budapestig, Budapesttől Berlinig a “holocaust memory” mégoly “neoliberalizált” változata is a rasszista-antiszemita szélsőjobboldal rendszerváltást követő felemelkedésével szemben ma is rendelkezik bizonyos demokratikus potenciállal. Finkelstein mintha alábecsülné a probléma merőben intellektuális-érzelmi aspektusait is. A holokauszt-ipart részben működtető, történelmileg megszilárdult “zsidó érzékenység”, “emocionális tudattartalom”, amelynek létezéséről Finkelstein igazán jól informált, a rendszerváltó Kelet-Európában megerősítést nyert, mivel az államszocializmus bukása után az antiszemitizmus régen elfelejtett formái törtek felszínre. Ellentétben az USÁ-val, e régióban az antiszemitizmus a jobboldal kulturális és politikai közösségeinek szerves eleme. Éppen az antiszemitizmus kulturális talaján érzékelhető, hogy a jobboldal és a szélsőjobboldal szinte elválaszthatatlanul “összenőtt”. Ezt az állapotot tükrözi az ismert vicc is: “mondja bátyám, maguknál van antiszemitizmus? Azt nem tudom, de igény vóna rá.” Az USÁ-val ellentétben erre a jelenségre bármely magyar vagy román konzervatív kormány rájátszik.

Még a magyar parlament is gyakran fóruma az antiszemita kirohanásoknak, a magyar értelmiség jelentős csoportjai “önként és dalolva” vállalták a magyar antiszemitizmus örökségét.⁸ Miért ne volna – főképpen ilyen közegben – elfogadható szellemi-érzelmi szükséglet, ha a “túlélők” utódai megpróbálják az elődeiket ért sorscsapásokat megérteni és interiorizálni mindenfajta direkt “nagypolitikai” szándék nélkül. E régióban a holokauszt-ipar ilyen szükségleteket is kielégít, még ha igaza van is a könyv írójának, hogy a holokauszt természetesen nem csak “zsidó-ügy”, hanem orosz vagy cigány, lengyel vagy belorusz is.

Talán az itt említett “egyoldalúsággal” függ össze, hogy Finkelstein némi leegyszerűsítéssel ragadja meg az “Auschwitz egyedisége (uniquness)” problémát. Nem reflektál Traverso kitűnő könyvére, amely éppen ezen “egyediségen” keresztül mutatja meg a modern kapitalizmus népirtó természetét.⁹ Finkelstein attól tart, hogy a holokauszt, a náci genocídium “egyediségének” hangsúlyozása “intellektuális terror” (Chaumont), ami más népek szenvedésének alábecsülésére vagy éppenséggel a zsidó vallási tradíció “tudományos” túlbecsülésére vezet. Abban pedig semmi meglepő nincsen, hogy a tőkés profittermelés a holokausztot is a maga szolgálatába állítja. Tán nem csinált profitot hozó szalonzenét a Beatles-együttes zenei hagyatékából?

Mindezzel csak azt kívántam hangsúlyozni, hogy a holocaust-memory mint tematizált problémakör még tisztán politikai aspektusait tekintve is több rétegűnek tetszik, mint ahogyan azt a szerző ábrázolja.

2. A kultúra és a holokauszt

A kis kötet talán legsikerültebb része az, amelyben Finkelstein megmutatja azokat az irodalmi és történetírói visszaéléseket, amelyek a jó konjunktúrát kihasználva a korszellemnek, a posztmodern irodalmi szalonok ízlésvilágának megfelelően “zenésítik meg” a holokauszt témakörét. Így lesz Daniel Goldhagen könyve (Hitler’s Willing Executioners, N.Y.,, 1996.) nemzetközi diskurzus “alapműve”, egyfajta “kötelező olvasmány”, amelyet Finkelstein – okkal – csak a “demagóg”, “komikus” jelzőkkel illet; a mű meg is felel az említett elvárásoknak, hiszen ezért lehetett belőle divatos sikerkönyv. A német és a világtörténelmet egy “éteri antiszemitizmus”, Hitler akarata, illetve a németek ennek való alárendelődése, a németek gonosz szenvedélye magyarázza. A németek gonoszsága mint magyarázó elv ugyan régi és egyszerű képlet, mint maga az egész goldhageni koncepció. Tudományos bírálata nem is okozhat fejtörést, de a mű politikai funkciója valódi problémát tükröz: Goldhagen azt sugallja, hogy a nem-zsidók, “Gentile” (nem csak az arabok) készek Izrael Állam és általában a zsidók elleni “összeesküvésre” egy újabb genocídium végrehajtása érdekében.

A konkrét társadalmi formák vizsgálata nélkül éppen az a történelem tűnik el, amely megszülte a náci fasizmust az Endlösunggal egyetemben.¹⁰ Goldhagen divatos “oknyomozása” azonban a legközönségesebb kávéházi locsogásba torkollik a történelem kifürkészhetetlenségéről, az érzelmek, a gyűlölet tértől és időtől elvonatkoztatott, mindent meghatározó szerepéről, “a nem-zsidók mentalitásának pathologikus voltáról”. Finkelstein joggal tiltakozik az ilyen történelemszemlélet manipulatív és vulgarizáló jellege ellen, melyhez nem kapcsolódhat progresszív politikai funkció.

A nácizmus és a holokauszt magyarázatában az irracionalitás, az emocionalitás túlhajtása főképpen irodalmi művekben jelentkezik, amit a tudomány – úgymond – eleve nem képes megmagyarázni. Az irodalom és az irodalomkritika nem véletlenül tért vissza egy lengyel emigráns, Jerzy Kosisnski 1965-ös regényéhez, a The Painted Bird-höz, mint az önállósult, mindenfajta szociális alapot nélkülöző erőszak orgiájának irodalmi megtestesüléséhez. E könyv mai “megfelelője”, amint azt Finkelstein bemutatja, Binjamin Wilkomirski Fragments című memoárja, amely a holokausztot a szadomazochista téboly és az erőszak, a pszichikai aberráció, a “tudatalatti feltárásának” fényében világítja meg. Wilkomirski könyvét, a giccs és a hamisítvány¹¹ e fúzióját a liberális irodalomkritika a holokauszt klasszikus irodalmi ábrázolásává avatta, jelezve egyúttal azt is, hogy a holokauszt-ipar klasszikus kisiparosai miképpen válnak egy meghatározott történelmi időpontban irodalmi klasszikusokká…

De hát nem ebbe a kategóriába tartozik-e Spielberg Schindler listája című filmje, amely a szentimentális történeten kívül semmit meg nem mutat a holokauszt és a fasizmus valódi okaiból, népirtó lényegéből? Vajon nem egy “oszkárdíjasított” közönséges giccsről, “szappanoperáról” van szó, amely csupán a holokauszt-ipar klasszikus alkotása? Természetesen költői a kérdés, ám mégis elgondolkodtató a film világméretű sikere, ami elválaszthatatlan az amerikai kultúrimperializmus monopolista természetétől, amely csak különös formában nyilvánul meg a filmexport terén.

3. A magyar tapasztalat

E témakörben még a teljesen lerongyolódott magyar filmipar is – külföldi tőkével és nyilvánvalóan a “világpiaci orientáció” vonzásában ugyan, de magyar rendezővel – jobb és hitelesebb filmet produkált, mint az amerikai giccsgyáros. Szabó István A napfény íze című filmje is kénytelen persze követni a hollywoodi filmgyártás piaci szabályait, igazi “közönségfilmet” csinált, ám a zsidók magyarországi tragédiájának legalábbis egyik-másik síkját, összefüggését történeti és szociális mélységében is meg tudta mutatni. Két momentumot érdemes itt a téma szempontjából kiemelni.

Az egyik, hogy a magyar zsidóság kiirtását a magyar hatóságok rendkívül aktív és “sikeres” közreműködése valamint a Vatikán, személyesen XII. Pius profasiszta történelmi szerepvállalása¹² nélkül nem lehetett volna véghezvinni. Ám Szabó István ráirányítja a figyelmet a magyarországi zsidóság történelmi értelemben vett karaktervonásaira, például arra, hogy a gazdagabb zsidó rétegeknek a magyar uralkodóosztályokhoz való alkalmazkodása megkönnyítette a magyar hatóságok dolgát a zsidók náci haláltáborokba deportálását illletően. Ennek az “alkalmazkodásnak” a következtében¹³ lehetetlenné vált a zsidó antifasiszta önvédelem hatékonyabb megszervezése. A film ugyan speciálisan nem szól a Budapesti Zsidó Tanács szégyenteljes történelmi szerepéről, hogy tudiillik még 1944 nyarán sem hozta nyilvánosságra a Vrba-jelentést az auschwitzi haláltábor jellegéről, meggátolva így a vidéki zsidóság esetleges menekülésének csekélyke esélyét is.¹⁴ Mindez összefüggött azzal a ténnyel, hogy a hivatalos zsidó vallási szervezetek 1919 után a zsidó kommunistákat és forradalmárokat – vallási érveléssel – gyakorlatilag kiszolgáltatták a rendszer kényére-kedvére, s ezzel lényegében az antiszemitizmus kezére játszottak, mivel térségünkben – mint jól ismert – az antikommunizmus és antiszemitizmus már 1919-ben is kéz a kézben járt. Mindennek következtében nem meglepő, ha jelentős zsidó csoportok a mukásmozgalom különböző szervezeteiben és pártjaiban találták meg a fasizmussal szembeni védelem egyetlen lehetőségét. Szabó filmje éppen arra a körülményre mutat rá, hogy a zsidó identitás keresése napjainkban egy korábban elmulasztott önvédelmi lehetőség kipróbálásaként is felfogható, miközben a bukott “kommunizmus” helyét újra elfoglalja a vallás a maga egyházi struktúráival. Mivel Szabó filmje történelmi okokat is láttatni kíván, nem szolgálja a holokauszt-ipart, magát a Rendszert mutatja meg, s legalább felveti a nagy kérdéseket, mint például azt, hogy miért maradt el, miért nem szerveződött meg a “zsidó önvédelem”, s elgondolkodtat a magyar uralkodó osztályok történelmi felelősségéről, amitől az utóbbi évtizedben a magyar társadalom szinte már teljesen elszokott.

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Magyarországon is létrejött valami, ami hasonlatos a holokauszt-iparhoz. Talán Gulag-iparnak lehetne nevezni e jelenséget. Csupán A kommunizmus fekete könyve című kompilációra és hazugsághalmazra hivatkozom, amelynek népszerűsítését még a Népszabadság című liberális napilap is vállalta számtalan cikkében 2000 nyarán. Amerikával ellentétben nálunk, mint fentebb utaltam rá, a holokauszt téma kevésbé iparosítható, mert élnek még azok a kutatók, akik sok évtizede foglalkoznak a témával, nezebben állíthatók át az új ipar művelésére. Igaz, anyagi érdekeltségük is jóval kisebb, mint az amerikai “iparosoké”. A magyar “iparosok” inkább bekapcsolódtak az amerikai és izraeli vállalkozásokba, ahogyan ők mondják: projectekbe. Az igazság kedvéért tegyük mindehhez hozzá azt is, hogy Magyarországon a zsidó származású magyar állampolgárok jelentékeny csoportjai megmaradtak a politikai baloldal képviselete mellett. Még a zsidó polgárság, pontosabban a zsidó polgárság leszármazottai és az új rendszerhez alkalmazkodó parvenük, újgazdagok sem a jobboldal hagyományos erőihez, a dzsentroid tradíciókat továbbvivő konzervatív-nacionalista (MDF, FIDESZ, Kisgazdapárt, MIÉP) csoportokhoz csatlakoztak, hanem főképpen a liberális SZDSZ támogatóivá váltak, jóllehet politikai szövetségeiket inkább jobbra, mint balra kötik.

4. A kárpótlás – marakodás a pénzért

Finkelstein könyvének legterjedelmesebb és szemléletileg legproblematikusabb része az, amelyben leírja az amerikai zsidóság által ellenőrzött zsidó szervezeteknek a 90-es években a svájci bankokkal és a német tőkés társaságokkal vívott harcát egy új kárpótlás érdekében.

Finkelstein, mielőtt a holokauszt-ipar “üzleti érdekeit” vizsgálná, felveti a nagy kérdést: vajon az amerikaiak délkelet-ázsiai genocídiumának áldozatait nem illeti-e meg kárpótlás, hiszen 4-5 millió ember, köztük gyermekek és nők legyilkolásáról volt szó az 50-es–70-es években, mintegy 25 éven keresztül. Anélkül, hogy tagadnám a jogosságát egy a vietnamiaknak fizetendő kárpótlás szükségességét illetően, ez elvileg semmiképpen nem áll közvetlen kapcsolatban a zsidó szervezetek kárpótlási igényeivel.

A németek, jegyzi meg Finkelstein, több egyezmény alapján, elsőnként egy 1952-es egyezménynek megfelelően fizettek kárpótlást a holokauszt túlélőinek, még amerikai zsidó szervezeteknek is. Az egyezmény szerint Németországnak 12 éven keresztül évente 10 millió dollárt kellett fizetnie a holokauszt-túlélőknek. Ez természetesen akkor is így van, ha e pénzek jó részét Kelet-Európában az állam fölözte le, Amerikában pedig egyes zsidó intézmények. A zsidó követelésekkel foglalkozó konferencia, a Claim Conference a kelet-európai rendszerváltás folyamatában annullálta az egyezményt a Kelet-Németországban elrablott zsidó vagyonokra (is) hivatkozva, s új kompenzációs megoldásokat erőltetett. Ám most már nem annyira a náci genocídium túlélőire hivatkoztak (azok többsége kihalt, hiszen 1945-ben kb. 100-200 ezer élővel lehetett számolni a szovjet zsidóság nélkül), hanem a “zsidó közösségekre”, mint amelyek a holokauszt szenvedőinek autentikus képviselői, s a zsidó közösségi élet rehabilitációjához való hozzájárulásról nyitottak rendkívül intenzív és sikeres kampányt. Ezekbe az amerikai zsidó érdekeket tükröző politikai és gazdasági követelésekbe illeszkedett a svájci bankokkal szembeni támadás is, amely részben az “alvó számlák”-kal, részben pedig e bankok nácikkal való kollaborációjával függött össze. Finkelstein a Zsidó Világkongresszustól a Wiesenthal Központig bezárólag lerántja a leplet a holokauszt-ipar agresszív pénzügyi törekvéseiről, amelyek szerinte nélkülöznek minden morális alapot. A szerző alaposan megbírálja az e kampány során megjelent leleplező tudományos irodalmat is, mondván, funkciójuk tekintetében ez írások nem tesznek egyebet, mint hogy kiszolgálják az amerikai zsidó szervezetek és az izraeli szervezetek, például a Yad Vasem “pénzéhségét”. Az olvasó már ezen a ponton él a gyanúperrel: Finkelstein koncepcióját az USA gátlástlan világuralmi törekvései, Európával szembeni túlsúlya és az amerikai zsidóság politikai jobbratolódása határozza meg. Csak az nem világos az olvasónak, hogy miért kedvesebbek a szerzőnek a svájci-német bankok és nagytőkések érdekei, mint az amerikai zsidószervezeteké, vagy a “zsidó tőkéé”. Ráadásul e valóban gusztustalan “pénzharc” (a kapitalizmus már csak ilyen) folyamán valódi holokauszt-túlélők is kaptak néhány fillért, még ha a zsidó szervezetek ügyvédeinek több millió dolláros honoráriumai tükrében az egész jelenségsor erkölcsileg visszataszító és elutasítandó.

Finkelstein igazságtevését olvasva a nemrég elhunyt jeles magyar-zsidó író, Kardos G. György kis humoreszkje jut eszembe: Siemens úr elfelejtette kifizetni a bérét annak a kényszermunkának a fejében, amelyet az író a bori haláltáborban végzett. Kardos G. György úgy halt meg, hogy Siemens úrék vagy örököseik nem fizették ki a számlát, de ezzel szemben az amerikai zsidó szervezetek néhány ügyvédje, akik se nem holokauszt túlélők, se nem áldozatok, meggazdagodtak. Vajon ez a tény a svájci bankokkal szembeni követelések ellen szól-e? Érdemes-e egy olyan jeles baloldali embernek, mint Finkelstein, szót emelnie egyik vagy másik tőkés csoport érdekében? Nem a politikától idegen moralizálás ez?

Finkelstein a legrészletesebb kritikát Tom Bauer¹⁵ könyvével szemben gyakorolja, mely mű a Svájcról kialakított idilli kép helyett Svájcot a holokauszt haszonélvezőjeként tünteti föl. Finkelstein azonban nem a Tom Bauer által feltárt tényeket cáfolja, csupán “stílusát” (“a náci-svájci összeesküvés ötven éve”, “az emberiség történetének legnagyobb rablása” stb.), a mű funkcióját.¹⁶ Hiszen a dokumentumokkal alátámasztott tények végül is nem tagadhatók. Íme néhány példa: Svájc jelentős mértékben kiszolgálta a nácikat még a “zsidókérdésben” is, amennyiben egy jelentéktelen kontingensen túl nem engedte meg a halálra ítélt zsidók svájci bevándorlását, és a bevándorolt zsidókat is kizsákmányolta, kényszermunkára szorította, a zsidók elrablott vagyonát és az elgázosított tetemek szájából kitépett aranyfogakat egyfajta fizetési eszközként a nácik javára “tisztára” mosta. Finkelstein mégis a zsidó szervezeteket ítéli el, hogy erkölcstelen módon óriási pénzeket zsebeltek be a német és a svájci pénztőke rovására. A svájci és a német tőkével való ilyen típusú konfliktusok morális megközelítése nem tűnik tehát adekvát eljárásnak, ugyanis maga a vizsgált problémakör zár ki mindenfajta moralizálást, mert maga a Rendszer nem védhető morálisan.

5. A holocaust memory az amerikai világhegemónia szolgálatában

 

Finkelstein magát a holokauszt-ipar jelenséget mint történeti kategóriát az 1967-es izraeli-arab háborút követő periódustól eredezteti, amikor is a holokauszt az izraeli-amerikai szövetség ideológiai anyagává, sajátos és kivételes eszközévé vált. Aki ezt a szövetséget bírálta, az szinte automatikusan a holokauszt emlékének meggyalázásával volt vádolható az Egyesült Államokban. A náci népirtás egy dichotom világkép részévé konstruálódott: az “aki nincsen velünk, az ellenünk van” jól ismert logikája tört ismét felszínre, legyen szó akár az arab-izraeli konfliktusról, akár Amerika és más régiók viszonyáról.

Finkelstein – mint fentebb jeleztem – többször is kitér arra, hogy az amerikai holokauszt-iparban milyen szerepet szánnak Izrael Államnak. Az amerikai zsidó szervezetek, üzleti körök Izrael érdekeivel gyakran takaróznak, mintha egyrészt a holokauszt-túlélők mind Izraelben élnének, másrészt mintha az amerikai zsidó szervezetek lennének Izrael autentikus érdekképviselői, holott e szervezetek saját érdekeiken kívül legfeljebb az USA külpolitikai érdekeit tekintik fontosnak. Nekik tulajdonképpen egy állandó fenyegetettségben lévő Izraelre van szükségük, az amerikai külpolitika az izraeli-arab konfliktus, egy állandó feszültségforrás fenntartásában érdekelt, amelyre rátelepedve “igazolja” a térségben való aktív jelenlétét. Tehát a holokauszt-ipar mind a mai napig az amerikai-izraeli külpolitikai szövetség ideologikumához tartozik, de egyáltalán nem csak ahhoz. A 90-es években a holokauszt az amerikai katonai akciók, légi háborúk egyfajta ideológiai hivatkozása lett.

Legutóbb a Jugoszlávia elleni szégyenteljes légi háború során használták fel igazolásképpen a holokauszt emlékét, amelyet a brit külügyminiszter (és nyomában fél Európa) is szemrebbenés nélkül átvett. Mintha Milosevics Hitler lett volna és az albán nép a zsidó néphez hasonlatos genocídiumot élt volna át. Milosevics természetesen felelős a több száz albán legyilkolásáért, ám ezt a felelősséget ki kell vizsgálni, mielőtt a szerbeket a nácikhoz hasonló népirtásban való bűnrészességgel vádolják. Hogy az ember ezt az analógiát komolyan vegye, ahhoz persze vagy nagyon naivnak vagy nagyon cinikusnak kell lennie. Finkelstein bemutatja, hogy Clinton és Clintonné mikor és hogyan kezdte el ezt a “holokausztozást”, jóllehet nem ők találták ki ezt a módit, bár forrása az amerikai reklám-kultúra. Míg Szaddám Huszeint a holocaust-memory segítségével diszkreditálták, az amerikai vagy az amerikai támogatottságú tömeggyilkosságok és genocídiumok esetében “demokratizálják” a rémségeket. Példaképpen említhető, hogy a délkelet-ázsiai népirtás, Pinochet tömeggyilkosságai Chilében vagy a nicaraguai diktatúra tömegmészárlásai, a guatemalai halálbrigádok rémtettei, az ártatlan civilek lebombázása Jugoszláviában, a kelet-timori indonéz népirtás is évtizedekig amerikai támogatással vagy közvetlen amerikai részvétellel folyt. E példaképpen felvetett esetekben nem merült föl az analógia a holokauszttal.

A propagandahazugságokat gyártó “demokratikus” és “pluralista” médiagépezet rendszeresen meggyalázza a holokauszt áldozatainak emlékét, mintha a történelem csupán egy példatár lenne, amelyből szabadon válogathatnánk ki a nekünk tetsző eseményeket, mint egy üzletben az árucikkeket. Kétségtelen: a holokauszt a XX. század történetének mélypontja, amelynek ideológiai kisajátításáért a “fejlett demokráciák” igen sokat tettek, bár elfelejtették tisztázni, hogy ők maguk milyen mértékben voltak felelősek a holokausztért. Finkelstein azt ajánlja a médiát uraló amerikai elitnek, hogy – a fentebb említett amerikai szerepvállaláson kívül – emlékeztetniük kellene arra a szégyenteljes szerepre is, amelyet az USA játszott a nácik elől menekülő zsidó tízezrek amerikai partraszállásának megakadályozásában. Miközben az amerikaiak szeretnek mások genocídiumairól, történelmi bűneiről beszélni, másokat oktatni, általában elfeledkeznek sajátjaikról. Hiába, kényelmesebb igazságot tenni, mint saját bűneinkkel szembenézni. Ez érvényes persze a kis országokra és a nagyokra egyaránt. Az Egyesült Államok azonban rossz példát mutat. Sajnálatos, hogy Kelet-Európában, így hazánkban is előrehaladott állapotban van az amerikai modell megvalósítása: a politikusok, a propagandisták itt is megkezdték a történelem kisajátítását, “privatizálását”, ami a nemzetek emlékezetének – ha nem is a történelemnek – a végét jelzik. A mindent relativizáló politika megfosztja az emberi cselekvést mindenfajta erkölcsi alapzattól.

Jegyzetek

¹ Norman G. Finkelstein: The Holocaust Industry. Reflections on the expolitation of Jewish suffering. Verso, London-N.Y., 2000. 150 p.

² Az amerikai televízióműsorok – és nyomában szinte az egyetemes reklám- és médiavilág – tele van olyan programokkal, amelyek az emberi szenvedéseket alakítják át profittá. Az emberi szenvedés, az erőszak tobzódása nap mint nap árucikké válik. Az Eszmélet korábbi számaiban számos adalékot találhat az olvasó a média ilyen irányú tevékenységéről Magyarországon is.

³ Ezt az egyébként különböző időkből származó összeget jelen sorok írójának édesanyja is tanúsíthatná Magyarországon, ha értelmét látná bármiféle tanúsítványnak.

⁴ Részletesebben kitértem e problémakörre az Eszmélet 45. számában: Krausz T.: Gulag és Auschwitz avagy: az összehasonlító elemzés értelme és funkciója. 101–121.o.

⁵ Itt mindenekelőtt Schmidt Mária, intézetigazgatóvá előléptetett – akkor még – doktorandus játszik szerepet mint miniszterelnöki tanácsadó (!), másfelől utalhatunk egy olyan, szinte mindenütt fellelhető (Népszabadság, Élet és Irodalom stb.) liberális interpretációra, amely a holokauszt új értelmezését a “kommunista antifasizmus” kriminalizálásával kívánja megoldani. Bár ez utóbbi értelmezés nem jut messzire, de “jó” divatot teremt legalább egy időre. E gondolat egyik apostola Litván György. Mindennek megfelelően az oktatási miniszter a liberálisok és a konzervatívok együttes támogatásával az iskolákban a “holokauszt nap” mellett elrendelte a “kommunizmus áldozatainak” napját is. Következtetéseik tekintetében a liberalizmus és a konzervativizmus e téren is közeli vagy azonos platformra kerül.

⁶ 1999-ben országos értelmiségi botrány vált a Népszabadság főszerkesztőjének ama döntéséből, hogy vitacikként lehozza az “Auschwitz-ot” relativizáló, kendőzetlenül szélsőjobboldali írást egy Lovas nevű profasiszta újságíró tollából. Az akkori rovatvezető, az utóbb öngyilkosságot elkövetett tehetséges szerkesztő és újságíró, Bossányi Katalin egész “mozgalmat” szervezett, hogy megakadályozza a cikk publikálását legalább az ő rovatában. És bár sok liberális értelmiségi is aláírta a tiltakozási nyilatkozatot, az írás megjelent, amire csak egyetlen válasz jöhetett, Révész Sándoré, aki később Bossányit követte a rovatvezetői sátusban. Az ő nevéhez fűződik 2000 nyarán A kommunizmus fekete könyve c. propagandamunka népszerűsítése (a magyar kiadás szerkesztői a korábbi évtizedekben Kun Béla emlékét ápoló Kun Miklós és Zinner Tibor), hónapokon keresztüli “megvitattatása”, melynek során a baloldali értelmezések már a Népszabadságban is a perifériára szorultak. Más lapok ennek megfelelően még jobboldalibb irányba vitték el e diskurzust.

⁷ Finkelstein id. m.: 34–35.o.

⁸ L. erről Komoróczy Géza kis kötetét: Holocaust. A pernye beleég a bőrünkbe. Osiris zsebkönyvtár, Budapest, 2000. 60–71.o., 103–106.o., 114–136.o.

⁹ E. Traverso: A marxizmus Auschwitz után. Eszmélet 45. sz. 56–100.o.

¹⁰ Goldhagen módszertani kiindulópontjai, amelyekkel az “Endlösung” problémáját magyarázza, számunkra itt Kelet-Európában nagyon ismerősek, méghozzá elsősorban a szovjet történelem megközelítésében tipikusak: a konjunkturális történelemmagyarázatok Sztálinból mint ősgonoszból valamint a kommunizmus eszméiből vezetik le a Történelmet.

¹¹ Wilkomirski magát egy holocaust túlélőként ábrázolta szenvedéseinek autenticitását hangsúlyozva, utóbb azonban kiderült, hogy nem zsidó, hanem Auschwitz helyett kényelmes svájci otthonában töltötte el a háborús éveket Bruno Doesekker néven. 1999 októberében a német kiadó “Wilkomirski” könyvét szép csendben kivonta a forgalomból. Finkelstein 58–61.o.

¹² E kérdéskörrel összefüggésben ajánlom az olvasó figyelmébe John Cornwell könyvét, aki számos dokumentum tükrében bizonyítja, hogy a pápa a holokausztot illetően teljes körűen tájékozott volt, de a cselekvés helyett csak imádkozni volt hajlandó: Hitler’s Pope. The Secret History of Pius XII. Viking, New York, 1999.

¹³ Egyébként a történeti irodalom e jelenség okait és körülményeit alapjában feltárta, elegendő, ha példaképpen Bibó István, Ránki György akadémikus vagy a nem régiben elhunyt Hanák Péter munkásságára gondolunk.

¹⁴ Jelen sorok szerzőjének édesanyja még napokkal Birkenauba érkezése után sem tudta, hogy a távoli magas kémények füstje emberi testek elégetésének terméke, nem tudta, hogy szülei, testvérei váltak ott légnemű anyaggá. A Vrba-jelentés sorsáról l. az Eszmélet 46. számában Kovács–Eichner György: Miért nem bombázták Auschwitz–Birkenaut? című cikkét. Megjegyzendő, hogy a budapesti Zsidó Tanács háború alatti története – archív anyagok alapján – gyakorlatilag máig megíratlan, amit csak rendkívüli fantáziával lehet a véletlenek közé sorolni.

¹⁵ Tom Bauer: The Nazi Gold. A Fifty Years of the Swiss-German Conspiracy. London, 1999.

¹⁶ Vö. Finkelstein 94.o.

A gyerekmunka problémáját nem lehet megoldani akkor, ha elválasztjuk a gyerekmunka "speciális" kérdését az általában vett kizsákmányolástól. Ezzel a felelősséget arra a világrendszerre hárítjuk, amely a kizsákmányolás ezen és más szélsőséges módjait túlságosan gyakorivá tesz.

Június 16-án Clinton elnök a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (International Labour Organization – ILO) genfi ülésén kijelentette, hogy “el kell törölnünk a föld színéről a kizsákmányoló gyermekmunka legkegyetlenebb formáit. A globális gazdaságnak végre emberi arcot kell kapnia, és a dolgozó embereknek részesülniük kell annak sikerében.”

Két nappal később az ILO véglegesítette a “gyerekmunka legrosszabb formáiról” szóló új egyezményt, azt, amellyel kapcsolatban az amerikai elnök ígéretet tett, hogy segíti kongresszusi elfogadását. Az egyezménynek nem a világszerte 250 millió főt számláló gyerekmunkás a tárgya (a 15 évnél fiatalabbak), hanem “a [gyerek] rabszolgaság minden formája, kikényszerített vagy kötelező munka, adósságszolgálat és embertelen körülmények között végzett munka”, gyerek prostitúció és gyerekek alkalmazása a kábítószer-kereskedelemben.

Clinton szerényebb célokat kitűző kijelentése a gyerekmunkának csak a “legrosszabb formáiról” úgy hangzik, mintha kódolva közölné, az Egyesült Államok nem ellenzi magát a gyakorlatot, csak annak az ILO-egyezményben szereplő “legrosszabb fajtáit”. Nem tesz ígéretet a gyerekmunka eltörlésére, csak a helyzet javítására.

Azonban az egyáltalán nem biztos, hogy az Egyesült Államok kormányának politikája, egészét tekintve, még ennyit is elérne. Júniusban Clinton aláírt egy rendeletet, amely megtiltja, hogy az amerikai kormány olyan árut vásároljon, amelyet a “legrosszabb fajta” gyerekmunkával készítettek. Mexikó és a Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organization – WTO) tagjai azonban kivételt képeznek.

Vagy vegyük Banglades példáját, ahol a munkaerő 20%-a (kb. 6,5 millió munkás) gyerek. 1994-ben a Bangladesi Ruhagyártók és Exportőrök Egyesülete az amerikai nyomásra beleegyezett, hogy gyáraiban eltörli a gyerekmunkát. A nyomás fokozódott, miután az NBC Dateline című műsorában bemutatta a rabszolgaság modern fajtáit Dél-Ázsiában, beleértve a gyerekmunkát is. Ezután fiatal gyerekek ezrei hagyták el az üzemeket, de nem volt semmilyen szociális háló, amely segített volna rajtuk. Az amerikai kormány ekkor nyomást gyakorolt a bangladesi ruhaipari egyesületre, hogy vonja vissza döntését. 1995. júliusában az egyesület és az Egyesült Államok aláírtak egy jegyzőkönyvet, amelyben a munkáltatók beleegyeznek, hogy megtartják a gyerekmunkásokat és iskolákat hoznak nekik létre, de nem foglalkoztatják őket többé. Időközben az Egyesült Államok és a Nemzetközi Valutaalap (IMF), amely a kormányoknak nyújtott rövid távú hiteleket ellenőrzi, rákényszerítette a bangladesi kormányt, hogy csökkentse egészségügyi és oktatási kiadásait.

Lehet, hogy az Egyesült Államok hivatalosan ellenzi a gyerekmunkát, de azzal, hogy takarékossági intézkedéseket sürget (különösen az alapvető szükségletek kielégítése területén, amely az új globális gazdaság kulcsfontosságú terepe), csak még biztosabban a műhelyekhez és a földekhez köti a gyerekeket. És azzal, hogy néhány gyereket kiemelnek “megmentésük” érdekében, az Egyesült Államok és a gyerekmunka ellenzői implicit módon azt állítják, hogy a gyerekek szüleinek reménytelen szegénysége elfogadható.

A szabályozás szándékairól

A gyerekmunkával szembeni különleges viszolygást a történelem során a viktoriánus Angliában ellene indított kampányok táplálták. Az angol gyerekek nagy számban dolgoztak a gyárakban, míg indiai gyerekek az angol tulajdonú bombay-i bányákban dolgoztak. Az állami intézkedések jó eszköznek bizonyultak arra, hogy megakadályozzák – ahogy Karl Marx írta – “a gyerekek vérének tőkévé kovácsolását”. A gyerekek kimentése a gyárakból elsősorban nem a liberális érzékenység megerősödésére vallott – érvelnek olyan tudósok, mint például Douglas Galbi –, hanem arról van szó, hogy a kemény, de képzetlen munka helyett a képzett felnőtt munkaerő iránti technológiai szükséglet nőtt meg. Ez a változás teremtette meg a feltételeket a gyerekmunkával szembeni állami intézkedések számára. Az Egyesült Államokban a szövetségi szabályozásra csak az 1929–1933-as gazdasági világválság idején került sor, a mezőgazdasági munkával kapcsolatban azonban kivételt tettek, és ez mind a mai napig fennáll.

Kevés helyen engedik meg manapság, hogy a gyerekek (tömegesen) gyárakban dolgozzanak. A gyerekmunka elterjedt azonban a mezőgazdaságban és a kézműves iparban. A földek és a műhelyek monoton feladataihoz fiatal kezekre továbbra is szükség lehet, és van is, mivel kevés technikai ügyesség kell a gyümölcsök szüreteléséhez, vagy a szőnyegszövéshez. Indiában, ahol 11 millió gyerek dolgozik, egyre több fiatal lányt alkalmaznak a mezőgazdasági termelésben az Összindiai Demokratikus Nők Szervezete szerint, mint ahogy egyre több gyerek dolgozik a ruhaiparban is. Az Egyesült Államok Munkaügyi Minisztériumának nemrégiben napvilágot látott jelentése szerint gyerekek készítenek petárdákat Peruban, Mexikóban és a Fülöp-szigeteken. Mexikóban gyerekek dolgoznak ruha- és cipőgyárakban. Nepálban, Indiában és Pakisztánban gyerekek csomózzák a szőnyegeket.

Indiában és más dél-ázsiai országokban gyerekek tízmilliói dolgoznak a többnyire export-orientált ágazatokban (szőnyegek, gyémántok, üvegáruk, lábbelik) és a turizmust kísérő szolgáltatásokban (beleértve a szexipart), amelyek a helyi elit birtokában vannak. Munkájuk tehát olyan szektorokat támogat, amelyek a globális gazdasághoz kötődnek, azaz nem valami régi, agrárius szerkezet maradványai. Ez modern üzleti gyakorlat, különösen az IMF feltételeit teljesíteni kívánó országok között, hogy visszanyesik az állami programokat.

Indiában a gyerekmunka formálisan tilos, bizonyos ágazatokban azonban a gyakorlat elterjedt. Az indiai kormány felhagyott az állami szerepvállalással, így az üzleti érdekek befolyásolják a megmaradt kormányzati tevékenységet (vagy semmittevést).

A kormányok elvesztették azt a kevés függetlenségüket is, amellyel valaha kordába szoríthatták a tőke profit iránti törekvéseit. Amikor az indiai gazdaságpolitika az IMF irányítása alá került 1991-ben, a kormány drasztikusan csökkentette a szociális kiadásokat, különösen az élelmiszer-, egészségügyi és oktatási támogatásokat, és mindent megtett az export növelése érdekében. Mindkét intézkedés lendületet adott a gyerekmunka terjedésének. Természetesen az IMF nem hozott létre munkahelyeket gyerekeknek, de gazdasági intézkedései súlyosbították a helyzetet: növelték a gyerekmunkások számát a stratégiai fontosságú export ágazatokban.

Külföldi adósságai finanszírozása érdekében sok ázsiai kormány, köztük India, Banglades és Thaiföld, a nemzetközi pénzügyi rendszer és az IMF parancsára a gazdaságot mindenáron az export szolgálatába állította. Így devizára tettek szert, amellyel visszafizethették adósságaikat a leggazdagabb országoknak. Ezek az export ágazatok feneketlen étvágyat mutatnak az olcsó munkaerő iránt és a legtöbb esetben a gyerekek robotjára támaszkodnak.

Bármennyire is aktívan törekedtek a nem-kormányzati szervezetek (non-governmental organisation – NGO) a közvélemény figyelmét felhívni a gyerekmunkára, úgy tűnik, hogy sokan kerülik az IMF-fel és az Amerika által támogatott szerkezeti kiigazítási politikával való konfrontációt. Néhányan közülük, például a Free the Children, felismerik az adósság problémáját, erőfeszítéseik azonban az egyes vállalatok megváltoztatására és a nemzetközi jogra irányulnak. Akik úgy követelik a gyerekmunka gyakorlatának megszüntetését, hogy nem ismerik el azt a központi szerepet, amelyet az IMF és a nemzetközi adósság-rendszer érdekeinek más érvényesítői játszanak a világ népessége túlnyomó többségének gazdasági helyzetét illetően, nos, ezek rosszhiszeműen cselekednek.

1997-ben a Világbank (az IMF testvérszervezete, amely hosszú távú hiteleket nyújt a fejlődő országoknak) számára világossá vált, hogy pénzt kölcsönzött az indiai selyemiparnak, ahol sok gyerek dolgozik. A következő évben a Bank alkalmazott egy hivatalnokot annak érdekében, hogy ne olyan vállalkozásoknak adjon kölcsönt, amelyek gyerekeket dolgoztatnak. Bár ez az esemény jó sajtóvisszhangot váltott ki, ennek az egyetlen hivatalnoknak a kinevezése csak egy jelzésértékű gesztus egy olyan intézmény részéről, amelynek általános költségvetés-csökkentési igényei tönkreteszik az oktatási rendszert és más szociális szolgáltatásokat a gyerekmunka által sújtott területeken.

Oktatást, ne bombákat

Az oktatás jótékony hatásai a gyerekek, családjaik és a szegény országok számára összemérhetetlenek azzal a kevéske jövedelemmel, amelyet a gyerekek munkájáért kap a család, illetve azzal a torz gazdasági növekedéssel, amellyel a gyerekmunka járul hozzá a nemzeti számlák gyarapodásához. Az amerikai Munkaügyi Minisztérium, az NGO-k és a baloldal mind egyetért abban, hogy a kormányok által valóban érvényre juttatott kötelező oktatás erőteljes eszköze a gyerekmunka megszüntetésének.

A Sophie Labenne által a belgiumi Universti de Namur-on folytatott kutatás azt mutatja, hogy az indiai gyerekmunka nem járul hozzá jelentős összeggel a családi vagyonhoz. Ellenkezőleg, a legtöbb család azért küldi gyerekeit dolgozni, hogy maximalizálja a családi bevételeket, nem pedig a túlélés érdekében van erre szükség. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a család fizetni tudna a gyerek taníttatásáért. Más kutatók azt találták, hogy a gyerekmunkások szüleinek többsége azt szeretné, tanuljanak a gyerekei, de úgy gondolják, hogy az állami oktatás már meghaladja lehetőségeiket. Sok helyen tandíjat kell fizetni és nincsenek ingyen a könyvek, az egyenruha, az ebéd és az utazás sem.

A tanulás hatásait övező széles egyetértés ellenére kevés állam vállalja, hogy törvénybe iktatja a kötelező oktatást vagy érvényt szerez az erről szóló törvénynek. Indiában sincs ilyen törvény. Míg a könyvekről szóló törvény létezik, az országok nem képesek biztosítani azt a támogatást, amely lehetővé tenné az alapfokú oktatást a szegény családoknak, s ez ellen az Egyesült Államok és az IMF semmit sem tett. Míg az IMF újra és újra nyomást gyakorol a szegény országokra, hogy csökkentsék szociális kiadásaikat, keveset tesz a fegyvervásárlási kiadások csökkentése érdekében. Pakisztán, India, illetve Fekete Afrika és Latin-Amerika nagy része devizatartalékaiból hihetetlen összegeket költ fegyverekre. Pakisztán például hatszor annyit költ fegyverekre, mint alapfokú oktatásra. India kétszer annyit. Ez nem meglepő, ha meggondoljuk, hogy ki szállítja ezeket a fegyvereket – az Egyesül Államok önmagában a fegyverpiac több mint 50 %-át ellenőrzi a Stockholm Peace Research Institute adatai szerint.

A gyerekek követelik az oktatást

Ezzel szemben az indiai kommunisták, szakszervezetek és NGO-k, akik nem adósai külföldi hitelezőknek, sokkal közvetlenebbül támadják a neoliberalizmust azzal, hogy követelik az oktatást és még mást is. A Campaign against Child Labour (Gyerekmunka Elleni Kampány) által Chennaiban, 1994 decemberében tartott konferencián több mint ezer gyerekmunkás vett részt. A fiatalok követelték, hogy az oktatás “a lakhelyünkhöz közel” legyen, emellett ingyen könyveket és egyenruhát, “érdekes” oktatást, a szüleik számára (akik adósságokkal küszködnek) munkát, és testvéreik számára napközbeni gondoskodást követeltek. Addig is, amíg reményeik szerint jogokhoz jutnak a munkahelyeiken, valamiféle szakszervezeti szerveződést igényelnek mint áthidaló megoldást. A konferencia nem tárgyalta a szakszervezeti szerveződést részleteiben, hiszen hogyan tudnának 7–10 éves gyerekek független szakszervezetet létrehozni, amely ellenállna a munkáltatók fegyveres erejének?! Egy ilyen stratégia nemsok reményre ad okot. Valóban, csak maroknyi ilyen gyerek-szakszervezet létezik. Ugyanakkor, ez azt is mutatja, hogy a fiatal emberek csak kevéssé képesek strukturáltan gondolkodni és nem támaszkodnak olyan figyelemfelkeltő eseményekre, amelyek inkább a lelkiismeretünkön könnyítenek, mintsem azokat a problémákat kezelnék, amelyek a gyerekmunkához vezetnek.

Az 1994-es chennai-i dokumentum ezzel a követeléssel zárult: “az idősebbeknek, a tanároknak és a kormánynak tenniük kell valamit azért, hogy megakadályozzák, hogy dolgozzunk, és azért, hogy iskolába küldjenek bennünket.” A dokumentum a gyerekmunka eltörlését és a kötelező oktatásról szóló törvény létrehozását állítja a középpontba. Ahogy Vasuki, az Összindiai Demokratikus Nők Szervezetének képviselője elmondta: “ez egy mélyen gyökerező probléma, és egyszerre sok szempontból kell kezelni”.

Még az Egyesült Államok sem mentes a problémától. Itt gyerekek százezrei dolgoznak a farmer szülők mellett, 63%-uk soha nem teljesíti a minimálisan előírt iskolalátogatási időt. Az amerikai kormánynak időközben ratifikálnia kell az ILO 138. számú egyezményét, amely megtiltja a munkát a kötelező iskolai évek alatt, vagy ha a gyerekek 14 illetve 15 évesnél fiatalabbak.

A Fülöp-szigeteken látható a paarlang bayanok (közösségi iskolák) fejlődése, amelyek írni, olvasni tanítják a szemétdombon guberáló gyerekeket. Peruban a Gente del Maqana ingyen étkezéseket biztosít, amelyek fejében a gyerekeknek az iskolájukba kell járniuk. Májusban a Norvégiai Aranyművesek Egyesülete és a Norvégiai Szakszervezetek Szövetsége 150, az indiai gyémántiparban dolgozó gyerek számára nyitott osztálytermeket, emellett egy szerény havi illetményt ad a szülőknek, hogy a gyerekek odajárhassanak.

Ez csak néhány azon technikák közül, amelyekkel a fiatalok számára biztosítják az oktatást. Néhány szervezet, köztük az Összindiai Demokratikus Nők Szervezete, csalódott az ilyen átmeneti megoldásban, és figyelmüket arra fordítják, hogy a szülők és a gyerekek szervezetbe tömörítésével védjék meg a jóléti államot a nemzetközi adósság- és zűrzavar rendszerével szemben, amely fenntartja a gyerekmunka intézményét. Úgy tűnik, hogy ez a küzdelem lesz a jövő útja.

A gyerekmunka visszataszító; új módszereket kell kigondolni eltörlése érdekében. Ugyanakkor az a tendencia, hogy a gyerekek nehézségeire koncentrálunk, láthatóan azzal a feltevéssel él, hogy a felnőttek kizsákmányolása normális. Azt halljuk, hogy gyerekek élnek szegénységben, és arra kérnek, hogy érezzük ezt át, a felnőttek szegénysége viszont rendben van! Ezzel hallgatólagosan megadjuk magunkat a “személyes felelősség” dogmájának – a gyerekeknek nincs választásuk, de a felnőtteknek igen.

Valójában növekszik a mindenféle szélsőséges módon kizsákmányolt munkások száma a szabadkereskedelem korában. Csupán felszíni különbségek vannak a maquiladora munka, a kiszipolyozó üzemi munka, a börtönmunka, a kihelyezett munka és a gyerekmunka között. Az olcsó munkának ezen formái teszik lehetővé a legtöbb harmadik világbeli ország számára exportáruk termelését az olcsó árakat igénylő európai-amerikai piacra (pl. Wal-Mart etc.).

A gyerekmunka problémájának megoldására az vezethet, ha visszautasítjuk a gyerekmunka “speciális” kérdésének elválasztását az általában vett kizsákmányolástól. Ezzel a felelősséget nem a gyerekek kizsákmányolásának rendellenességére hárítjuk, hanem arra a világrendszerre, amely a kizsákmányolás ezen és más szélsőséges módjait túlságosan gyakorivá teszi. Ebben a mentőcsónak etikájú korban a politikusok hűvös számítással döntik el, hogy kiket mentsenek meg és kiket áldozzanak fel. Előnyös lenne számukra, ha kijelenthetnék, hogy a gyerekeket meg fogják menteni (míg másokat feláldoznak). Ugyanakkor a probléma ma nem annyira az, hogy kit kell azonnal megmenteni, sokkal inkább az, hogy szégyenletesen kevés a csónak, amelyet egyáltalán elküldenek a mentésre.

Források:

1. Those That Be in Bondage: Child Labor and IMF Strategy in India. Forum of Indian Leftists (1. vitairat, 1996. ősz)

2. By the Sweat and Toil of Children. U. S. Department of Labor. 1999.

3. Pharis Harvey: Ending Abusive Child Labor: Global Strategies for a Global Problem. International Labor Rights Fund. 1999. június.

4. Douglas A. Galbi: Child Labor and the Division of Labor in the Early English Cotton Mills. Journal of Population Economics. 10. évf. 4. szám, 1997.

A gyermekszegénység és a gyermekes családok jövedelmi egyenlőtlenségei az utóbbi évtizedekben folyamatosan növekednek, néhány úgynevezett fejlett nyugati országban is. Napjainkban azonban az a veszély fenyeget, hogy a szociális ellátórendszerre irányuló – gazdasági kényszerekkel magyarázott – restrikciós politika következtében a 21. század eleje az egyenlőtlenségek jelentős növekedésének időszakává válhat. A tanulmány ezeket a trendeket a kelet-európai országok példáján, sok adattal megtámogatva mutatja be.

Szociálpolitikai válaszok a volt államszocialista országokban.¹

“A gyermeki jogok elutasításának legperverzebb formája a szegénység, mert a szegénység teszi lehetetlenné az alapvető jogok közé tartozó szükségletek kielégítését.” (Tereza Albenez, UNICEF szakértő)

1. A gyermekek helyzete

Ami a legkiszolgáltatottabb csoportokkal történik, a társadalom tükre. A gyermekek nem tudnak dönteni a saját sorsukról. Mások, a felnőttek, a felnőtt világ intézményei teszik ezt, és a változtatás eszközeivel sem a gyermekek rendelkeznek.

A gyermekek életszínvonala és jóléte az európai országokban a második világháború óta eltelt időszakban ugyan jelentősen javult, de a gyermekes családok támogatásának rendszere közel sem volt olyan hatékony, mint például az időskorhoz kapcsolódó ellátásoké. A gyermekszegénység és a gyermekes családok jövedelmi egyenlőtlenségei az utóbbi évtizedekben folyamatosan növekednek, néhány úgynevezett fejlett nyugati országban is. Napjainkban azonban az a veszély fenyeget, hogy a szociális ellátórendszerre irányuló – gazdasági kényszerekkel magyarázott – restrikciós politika következtében a XXI. század eleje az egyenlőtlenségek jelentős növekedésének időszakává válhat. (Cornia – Danziger 1997)

Az UNICEF 2000 nyarán közreadott kiadványa alapján az OECD országokban jelentős különbségek tapasztalhatóak a gyermekekre vonatkozó szegénységi rátákban: 3 és 25% között mozog a relatív szegénységben² élő gyermekek aránya. A jelentés által gazdagnak minősített országokban összességében minden hatodik, tehát megközelítőleg 47 millió gyermek él szegénységben. Svédországban, Norvégiában, Finnországban, Dániában, Belgiumban és Luxemburgban a legkedvezőbb a gyermekek helyzete. Ezekben az országokban nem csupán a gazdasági teljesítmény jó, a társadalmi egyenlőtlenségek szintje is elfogadható és a szociális kiadások GNP-hez viszonyított aránya is magas. A legtetemesebb szegénységi ráták (20% felett) Nagy-Britanniát, Olaszországot, az USA-t és Mexikót jellemzik. A jelentés készítői szerint az egyszülős családokban élő gyermekek veszélyeztetettsége átlagosan négyszerese a kétszülős családokban nevelkedőkének, valamint szoros összefüggés van a gyermekszegénység és a rendszeres munkával nem rendelkező, illetve az alacsony (az átlagjövedelem kétharmadánál kevesebb) munkabérért foglalkoztatott felnőtt családtagok száma között.

A huszonkilenc ország között szerepel Magyarország, Csehország és Lengyelország is. A gyermekek szegénységi rátái ezekben az országokban az UNICEF adatai alapján jelentősen különböznek. Csehország az OECD országok között is igen kedvező helyet foglal el (5,9%), Magyarország a középmezőnyben található (10,3%), Lengyelországban a legkedvezőtlenebb a helyzet (15,4%). Az USA 1997-es hivatalos szegénységi küszöbét alapul vevő számítások szerint az abszolút szegénység³ gyermekek közötti gyakoriságát tekintve, a 80%-ot meghaladó szegénységi rátákkal ez a három ország jelentősen elmarad a többi OECD országtól, ahol ez a mutató 1,2 (Luxemburg) és 42,8 (Spanyolország) között mozog. Ennek ellenére a jelentés készítői úgy értékelik, hogy ezek a poszt-államszocialista országok az elmúlt években a szociálpolitika eszközrendszerének segítségével meg tudták akadályozni a gyermekszegénység nagyobb mértékű növekedését. Másutt, például Oroszországban vagy Ukrajnában az átmenet veszteségeit a széthulló szociális ellátórendszer nem tudta enyhíteni. (UNICEF 2000) Ám az elmúlt tíz évben a szegénységi ráták növekedése a visegrádi országokban is “jóval meredekebb, mint a hagyományos OECD átlag” (Föster – Tóth 1999: 16).

Az UNICEF egy korábbi, 1996-os felmérése szerint a legrosszabb helyzetben a korábbi Szovjetunió tagállamaiban vannak a gyermekek, majd Bulgária és Románia következik. Viszonylag jobb a helyzet Csehországban, Magyarországon és Szlovéniában. Az egyes közép- és kelet-európai országok jövedelmi adatai azonban azt is mutatják, hogy a gyermekes családoknak és a gyermekeknek a népességen belüli arányukhoz képest többszörösen nagyobb az esélyük az elszegényedésre, mint a társadalom más rétegeinek. A szegénység növekedésének legfontosabb háttértényezői a foglalkoztatottak számának csökkenése, a munkanélküliség növekedése, a tartós munkanélküliség megjelenése, a jelentős infláció, a szociális transzferek értékvesztése és a reáljövedelmek csökkenése. A családtámogatásokra fordított kiadások a GDP-hez viszonyítva minden volt államszocialista országban éppen abban az időszakban csökkentek, amikor a szociális biztonság elemei megrendültek. Ma több gyermek él szegénységben, mint 1989-ben, még a jobb helyzetű országokban is. (UNICEF 1996)

Az átmenet első éveiben – elsősorban a GDP, a reálbérek és a reáljövedelmek jelentős csökkenése következtében – erősen növekedett a szegénység, később a szegénységi ráták többé-kevésbé stabilizálódtak. A második hullámot – az árliberalizáció, a privatizáció és a bérek differenciálódása következtében – az egyenlőtlenségek növekedése és a szegénység mélyülése jelentette. A legnagyobb egyenlőtlenségek Oroszországot és Ukrajnát jellemzik (1. táblázat), de növekedésük minden országban megfigyelhető.

1. táblázat	Jövedelmi egyenlőtlenségek (1997)
	Alsó kvintilis részesedése a jövedelmekből	Felső kvintilis részesedése a jövedelmekből
Bulgária	8,3	39,3
Oroszország	4,2	52,8
Ukrajna	4,3	52,2
Litvánia	8,1	42,1
Lettország	8,3	37,0
Románia	8,9	37,3
Szlovákia	11,9	31,4
Csehország	10,5	37,4
Lengyelország	9,3	36,6
Magyarország	9,7	38,1
Szlovénia	9,3	38,6
Forrás: 1999 World Development Indicators CD-ROM, World Bank

Minden volt államszocialista országban igaz: a szegénység által érintett csoportok között első helyen a gyermekek találhatóak, s minél fiatalabb a gyermek, annál erősebb a szegénység kockázata. A szegénység gyakoribb és gyorsabban terjed a gyermekek, mint általában a felnőttek, illetve az idősek körében. Természetesen nem független mindez a családok helyzetétől, hiszen a sokgyermekes családokban az egy főre jutó jövedelem általában alacsony, a kisgyermekek szülei pedig általában pályakezdő, alacsony jövedelmű fiatalok.

A szegénység nem egyszerűen az alapvető szükségletek kielégítéséhez elengedhetetlenül szükséges források hiánya. “Szegénység az is, ha emberek-embercsoportok nem érik el a társadalomban elfogadottnak ítélt életszínvonalat, életminőséget, ezért kizáratnak megszokott, hétköznapi tevékenységekből, megfosztatnak a teljes társadalmi részvétel lehetőségétől. A szegénység nem csupán jövedelemhiány. Jogfosztottság, hatalomnélküliség, kitaszítottság, az emberi méltóság elvesztése.” (Tausz – Czike 1996) A gyermekek a szegénység e tágabb értelmében is speciális helyzetben vannak, nincs idejük “jobb időkre” várni. A gyermekkori nélkülözés és depriváció következményei egész életpályájukat meghatározhatják. A gyermekszegénység egész társadalomra ható negatív externáliái a pszichológiai-, pedagógiai- és szociológiai szakirodalomból jól ismertek. A rossz egészségi állapot, a gyenge iskolai teljesítmény, a tanulási-, magatartási- és beilleszkedési zavarok, az iskolai lemorzsolódás a későbbi társadalmi beilleszkedés szempontjából kedvezőtlen előjelek.

2. Családtámogatások

“A rendszerváltás gazdasági hatásai az első pillanattól jelentkeztek. Hatásuk a mai napig érezhető, és leginkább a gyermekek – a társadalom legsérülékenyebb tagjai által. Bár vannak már jelei a gazdasági növekedésnek, a régió gazdasági ’tortája’ jóval kisebb, mint 1989-ben volt. Ennek elosztása kevésbé egyenlő, mint volt, és – ami még ennél is rosszabb jel – a gyermekeknek jutó szeletet a folyamatos fogyatkozás veszélyezteti.” (UNICEF 1999: 3)

Természetesen a családtámogatások (családi pótlék, szülési és gyermeknevelési ellátások, adókedvezmények) önmagukban nem elégséges eszközei az egyenlőtlenségek csökkentésének. Bár a jövedelemtranszferek fontos szerepet tölthetnek be az életszínvonal alakulásában, de a meghatározó a piaci jövedelem. A munkajövedelmek csökkenése, illetve hiánya esetén azonban a családtámogatásoknak meghatározó feladatuk lehet az abszolút szegénység kialakulásának, illetve az egyenlőtlenségek növekedésének megelőzésében. Ezzel magyarázható az UNICEF ajánlása, amely szerint az átmenet veszteségeinek mérsékléséhez a jövedelmek csökkenésének időszakában az átlagjövedelmekhez viszonyítottan magasabb arányú szociális transzferek, így családtámogatások szükségesek. A családi pótlék, mint tradicionálisan legmeghatározóbb családtámogatási eszköz esetében az ajánlás az átlagjövedelem 20%-át jelöli meg, szemben a stabil gazdasági helyzetben megfelelőnek ítélt 10%-os szinttel. (UNICEF, 1996)

A rendszerváltás, a társadalmi-gazdasági átalakulás több szinten vetette fel a szociálpolitika reformjának szükségességét. Az öröklött rendszer jelentős hiányosságokkal működött, a rendszerváltással párhuzamosan új szociális problémák alakultak ki, a gazdasági szerkezet és a munkaerőpiaci helyzet megváltozott. A jóléti alrendszer általános krízise, a jóléti vegyesgazdaság kialakításának szükségessége, a 80-as évek végén, 90-es évek elején rohamosan növekvő munkanélküliség, a csökkenő reáljövedelmek, az ártámogatások megszűnése, az egészségügyi és oktatási ellátások részleges piacosítása, valamint a szociális biztonság garantálásában jelentős szerepet játszó univerzális vagy demogrant típusú ellátások és a segélyezési rendszer fejletlensége mindenképpen szükségessé tette a szociálpolitika struktúrájának, irányítási rendszerének, munkamegosztásának, eszközrendszerének átalakítását. A rendszerváltás kezdetekor nem volt kétséges, hogy ebben a folyamatban az emberek szociális biztonsága sokkal sérülékenyebb lesz, mint előzőleg. Megszűnik a munkahely és a jövedelem biztonsága, új alkalmazkodási stratégiákat kell találni és tanulni, az érdekérvényesítés új formáit kell gyakorolni. A jóléti rendszer újjáalakításával párhuzamosan a szociális háló szükségleteknek megfelelő kialakítása a veszteségek csökkentése érdekében, alapvető jelentőséggel bír és primátusa van. Nyilvánvaló, ezt a folyamatot nem segítette, hogy ugyanez az időszak Nyugat-Európában a jóléti állam nyújtotta szociális biztonság újraértelmezésének időszaka⁴ , jelentős és kevésbé jelentős megszorításokkal, visszalépésekkel, a neoliberalizmus értékrendszerének előretörésével. Az sem elhanyagolható, hogy a gazdasági átalakulásban meghatározó szerepet játszó úgynevezett nemzetek fölötti szervezetek (Világbank, Nemzetközi Valuta Alap) hatékonyan tudtak nyomást gyakorolni az érintett országokra és ez az egyes ellátások szintjén is érvényesült.

A nyolcvanas évek végéig a volt államszocialista országokban a családtámogatások jelentős része a társadalombiztosításhoz kötődött és a munkaérdem alapelvére épült, tehát az részesült ezekben az ellátásokban, aki a munka világába való elvárt beilleszkedés révén jogosultságot szerzett rá. A 80-as évek végén – a foglalkoztatottság arányainak a nők körében is bekövetkezett növekedése miatt is – kvázi demograntként működtek az egyes ellátások. Ez a nem szociális jogokon alapuló, de mégis létező biztonság rendült meg a rendszerváltást követő években. Egyfelől az ellátórendszernek új kihívásoknak kellett megfelelnie (munkanélküliség, hajléktalanság, szegénység stb.), s ez mélyreható változásokat okozott az ellátások struktúrájában és az egyes ellátások kiadásaiban. Másfelől egyértelműen megfogalmazódott a szociális kiadások csökkentésének, az ellátórendszer reformjának igénye. Mindez értékrendbeli változással is társult, amely szerint az államszocialista időszak a kollektív felelősség hangsúlyozásával “elkényelmesítette” az embereket, “rászoktatta” őket arra, hogy az államtól, a párttól, a szakszervezettől, a vállalattól várják problémáik megoldását. Egyre erőteljesebb lett az egyéni felelősség hangsúlyozása, legalábbis a hivatalos retorikában. Ám az időszak elején a társadalom tagjai – a kutatási eredmények szerint – a közösségi felelősségvállalást számos kockázat tekintetében továbbra is meghatározónak tartották.

Az elmúlt tíz év szociálpolitikai történései több nézőpontból vizsgálhatóak. Témánk szempontjából a két leglényegesebb kérdés: hogyan reagáltak a volt államszocialista országok a szegénység gyermekek körében tapasztalható erőteljes növekedésére, illetve a XXI. század elejére kialakult ellátórendszerek alapján milyen irányba mutatnak az utolsó évtized reformjai?

Jelentős ellentmondásként értékelhető, hogy a szociális ellátórendszer reformja, az ellátások struktúrájának átalakítása előbb kezdődött meg, mint ahogy ezt a foglalkoztatási és kereseti viszonyok változása indokolta volna. Az időszak elején jelentősen csökkent a foglalkoztatás, esett a keresetek reálértéke, liberalizálták az árakat és fokozatosan megszűntek az ártámogatások, nőtt az infláció. Mindezek társadalmi következményeit egy olyan ellátórendszer próbálta kezelni, amely jogosultsági feltételeiben nem igazodott megfelelően ehhez a folyamathoz, és értékében néhány országban radikálisan, másutt folyamatosan erodálódott. A különböző erősségű “sokk-terápiák” során a biztonság két alapvető pillére szűnt meg: a teljes foglalkoztatottság és az ártámogatások. A harmadik pillér – a szociális ellátások – mértéke pedig drasztikusan csökkent. Mindezt az egyre hangsúlyosabb segélyezés próbálta kiegyensúlyozni egy olyan időszakban, amikor a jövedelemigazoláshoz kötődő ellátásokra való jogosultság megállapítása igen sok problémát vetett fel (fekete és szürke gazdaság), a segélyezési adminisztrációban való gyakorlatlanság jelentősen megnehezítette az önkormányzatok ilyen irányú tevékenységét. Mindez gyökeresen eltér attól a felfogástól, amely szerint a gazdasági átalakulás során, a jövedelmek csökkenése idején a szociális ellátásoknak az átlagjövedelmekhez képest magasabb szinten kell biztosítaniuk a jövedelempótlást vagy kiegészítést, mint stabil gazdasági körülmények közepette.

A családtámogatási rendszerek általános, nem csupán a közép-kelet-európai országokban jelentkező problémája, hogy eszközeik a második világháború előtt, alapvetően más társadalmi körülmények között alakultak ki. Olyan időszakban jöttek létre, amikor az átlag család két szülőből: egy dolgozó apából és a gyermekeket otthon nevelő anyából állt. Ekkor magasabb volt az egy családban nevelkedő gyermekek száma, a fiatalok viszonylag hamar munkába álltak, korábban kötöttek házasságot, az első gyermek megszületése is az anya 20-as éveinek elejére esett, gyakoribb volt a többgenerációs családok együttélése. A nők kevésbé vállaltak munkát, nem volt társadalmilag elfogadott életcél a szakmai karrier a nők esetében. Ehhez a helyzethez jól illeszkedett a szülés idejére és az azt követő időszakra kiterjedő egészségügyi és pénzügyi ellátás, a gyermek iskolaköteles koráig biztosított családi pótlék. A folyamatosan belépő új ellátások – gyermeknevelési szabadságok, adókedvezmény, lakáskedvezmények – megpróbáltak reagálni a társadalmi, demográfiai, kulturális változásokra, de az ellátórendszer által alkalmazott eszközök nem módosultak jelentősen.

A rendszerváltás időszakában a családi ellátásokkal kapcsolatban kibontakozó vita során két álláspont fogalmazódott meg.

Az egyik felfogás szerint a széleskörű családpolitikai ellátások a tervgazdaság természetes velejárói voltak (viszonylag alacsony és egyenlő bérek, jelentős társadalmi juttatások) és a piacgazdaságra való áttérés megkérdőjelezi ezek létjogosultságát. A piacgazdaságra történő átmenet szükségszerűen a családi pótlék bérekhez viszonyított arányának csökkenésével jár.

A másik nézet szerint a nyugat-európai gyakorlat azt igazolja, hogy a családpolitikai ellátások kiterjedtsége alapvetően értékválasztás és politikai döntések függvénye, nincs összefüggésben a gazdasági működés jellegzetességeivel. Az alacsony szintű ellátások nem a piacgazdaság természetes velejárói. Következésképpen az ellátások szinten tartása nem mond ellent a piacgazdaságra való áttérésnek. A gazdasági visszaesés viszont érveket szolgáltat arra, hogy a juttatásokat a leginkább rászorulók körére koncentrálják, így próbálva javítani az ellátások célzottságát, hatásosságát és hatékonyságát. (Jarvis – Micklewright 1994, Barr 1995)

Nem véletlen, hogy a családtámogatásokkal kapcsolatos javaslatok elsősorban a családi pótlék típusú ellátásokra irányultak, hiszen ezek alkották a kiadások meghatározó részét.

A kilencvenes évek végére ezeknek az ellátásoknak a színvonalában megszűntek a rendszerváltás idején jellemző jelentős eltérések országonként, a folyamatos elértéktelenedés fokozottan érintette a magasabb szintről induló családi pótlékokat. (2. táblázat)

2. táblázat	A családi pótlék az átlagbér százalékában
Ország	1989	1992	1995	A 90-es évek végén
Bulgária	12,8	10,7	5,8	4,9 (1997)
Csehország	10,4	11,7	9,9	8,8 (1997)
Lengyelország	2,6	6,7	3,6	2,5 (1998)
Lettország	na	23,9	10,9	3,8 (1999)
Magyarország	20,5	18,1	12,6	5,9 (2000)
Románia	10,5	5,8	3,6	3,9 (2000)
Szlovákia	10,5	12,2	11,5	6,4 (1999)
Forrás: Cornia 1994:15, UNICEF 1997: 143 alapján, Kangas 1999, valamint saját számítások *árkompenzációval együtt

Az országok közötti különbségek csökkentek, és a viszonylag alacsony színvonal vált jellemzővé,aminek következtében a nyolcvanas évek végén még nagyvonalúnak minősített családi pótlék ellátások szintje ma már elmarad az EU országok többségétől. (3. táblázat) Az elértéktelenedés folyamatos és a színvonal jelentősen elmarad attól a szinttől, amely a gazdasági átalakulás időszakában hatékony jövedelemtranszfereket lenne képes biztosítani az érintett csoportok számára.

3. táblázat	A családi pótlék színvonala az EU tagállamaiban 1997-ben __________________________
Ország	Kétgyerekes kétszülős családban az egy gyermekre jutó családi pótlék a bruttó átlagbér %-ban
Ausztria	9,8
Belgium	11,0
Dánia	8,3
Egyesült Királyság	6,6
Finnország	11,0
Franciaország	14,4
Görögország	0,3
Hollandia	7,5
Luxemburg	11,0
Németország	9,6
Olaszország	10,1
Portugália	7,0
Spanyolország	3,8
Svédország	7,5
Forrás: O’Donoghue – Sutherland 1998, Kangas 1999

A családi pótlék elértéktelenedése elsősorban az alacsonyabb jövedelmű, a többgyermekes és a megfelelő munkajövedelem nélküli családokat sújtotta. Más tényezők mellett ez is hozzájárult a szegénységi ráta többgyermekes családok körében tapasztalt növekedéséhez.

Az értékállóság biztosítása a vizsgált országok többségében jelenleg sem megoldott. A több országban az időszak végén is jelentős infláció mellett az értékmegőrzés változatos technikáit alkalmazzák. A leggyakoribb forma az ellátások politikai döntésekhez kötött emelése. Az automatikus indexálás csak Csehországban valósult meg (a juttatások alapjául szolgáló megélhetési minimum, vagyis az adminisztratív szegénységi küszöb értéke nő, ha a fogyasztói árindex emelkedése meghaladja az 5%-ot). Az értékállóságot tovább csökkenti, hogy több országban az adminisztrációs és a gazdasági nehézségek miatt késedelmesek a kifizetések (Romániában a munkaadók/munkahelyek küzdenek fizetési nehézségekkel, Lettországban, Oroszországban, Ukrajnában általános gazdasági-pénzügyi problémák vezetnek ide.)

A családi pótlékra és az egyéb pénzbeli ellátásokra vonatkozó javaslatok többsége a célzottság javítását, az alacsony jövedelmű családokra koncentrálását is tartalmazta. Mivel az ellátások célzottságának és hatásosságának növelésén kívül a kiadások visszaszorításának szükségessége is követelményként fogalmazódott meg, végül az ellátórendszer változtatásai nem jártak együtt az alacsony jövedelmi helyzetű családok támogatásának jelentős növekedésével.

A kiadások GDP-hez viszonyított mérséklése csökkenő gazdasági teljesítmény és jelentős szintű infláció időszakában az ellátások reálértékének csökkentését eredményezte. (Csáki – Orosz 1995:41-42)

Összességében, míg a szociális kiadások GDP-hez viszonyított aránya a 90-es évek elején nőtt, a családtámogatásokra fordított kiadások reálértéke és az országok többségében a GDP-hez viszonyított aránya is csökkent.

A nyolcvanas évek végére kialakult differenciálatlan és fejletlen segélyezési rendszer alkalmatlan volt a problémák kezelésére. Ezért a szociálpolitikai reformok alapvető feladataként jelölték meg a segélyezési rendszer átalakítását, eszközeinek bővítését, jelentőségének fokozását. A leszakadó rétegek fokozott támogatását nyilvánították a fő célnak a segélyezés típusú juttatások azon jellegzetességére hivatkozva, hogy a segélyek a legjobban célzottak és ily módon biztosítható a legrászorultabb családok ellátása. A segélyezés jellegzetességei a családtámogatási rendszeren belül is megjelentek a hagyományosan társadalombiztosítási ellátásként működő juttatások jogosultsági feltételeinek változásával (például Csehországban és Szlovákiában, valamint Magyarországon 1996 és 1998 között).

Az adatok azt mutatják, hogy a problémára – szegénység – eltérő módon és ütemben reagáltak az egyes országok, és a kialakult rendszer még nem tekinthető stabilnak. Egyes országokban viszonylag gyorsan, a kilencvenes évek elején megszülettek a szociális segélyezést egységes keretbe foglaló törvények (Szlovénia, Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Magyarország), máshol ezek csak a kilencvenes évek végén jelentek meg (Bulgária). A gyermekes családok segélyezése az országok többségében a segélyezés általános rendszerén belül történik, csak Magyarországon és Csehországban külön ellátási forma. A segélyezés finanszírozása az országok többségében a központi költségvetés és a helyi önkormányzat között megosztott, Romániában teljes mértékben a helyi források függvénye, Lengyelországban, Szlovéniában és Csehországban viszont független a helyi forrásoktól és így kiküszöböli a többi országra jellemző regionális eltéréseket. Magyarországon vegyes rendszer valósult meg.

A segélyezési rendszer átalakítására vonatkozó adatok alapján két csoport látszik elkülönülni. Csehországban, Szlovákiában és Szlovéniában a segélyezési rendszer életkor és családszerkezet által differenciált szinten, meghatározott jövedelem alatt garantált jövedelmet biztosít a háztartások számára. A különbség elsősorban abban jelentkezik, hogy míg Csehországban a megélhetési minimum összege indexált, addig a másik két országban annak szintje politikai döntések függvényében alakul.

A többi ország segélyezési rendszere változatlanul elsősorban az egyénekre koncentrál és – bár egyes országok (például Bulgária, Litvánia) szociális törvényei ezt már célként deklarálják, forráshiányok és adminisztrációs nehézségek miatt – nem biztosít garantált jövedelmet.

A segélyek alacsony szintje, valamint a források szűkössége miatt a segélyezés nem biztosít valódi támogatást, nem teszi lehetővé a jövedelmek érdemi kiegészítését. Az átmenet országainak többségében a szegénység ellen úgy folyik küzdelem, hogy a rendszernek nem célja valamennyi állampolgár jövedelmének a szegénységi küszöbre emelése. Az alacsony egy főre jutó jövedelem szükséges, de nem elégséges feltétel a jogosultság megszerzéséhez, és a juttatások mértéke nem garantálja a jövedelem létminimum szintjére való emelését.

Összességében a segélyezés hangsúlyosabbá vált a szociális támogatások rendszerében, növekedett a szerepe a szegény háztartások jövedelmi struktúrájában, de jelenleg sem játszik lényeges szerepet a szegénység csökkentésében, illetve a szegénységből való kiemelkedés folyamatában.

A segélyezési programok sikertelenségei költségvetési és adminisztratív nehézségekkel egyaránt magyarázhatóak. A központi szabályozás helyi végrehajtásának ellenőrzési mechanizmusai nem megfelelőek, a monitorozás hiányzik, a helyi források szűkösek, az ellátások alacsony színvonalúak, több országban is igen bonyolult a támogatás odaítélésének procedúrája. Mindez megkérdőjelezi a jelenleg működő ellátások hatékonyságát.

3. A családtámogatások reformja öt országban

A politikai rendszerváltást minden volt államszocialista országban mély gazdasági válság kísérte. A visegrádi országokban és Szlovéniában azonban az elmúlt tíz évet nem jellemezték jelentős hullámzások, a növekedést követő jelentős visszaesések, a kilencvenes évek közepétől nem jelentkezett hiperinfláció, összességében kedvezőbben alakultak a gazdasági mutatók, mint a térség más országaiban.

A családtámogatások változásainak szempontjából ezek az országok közel sem egységesek. Az örökség sem volt azonos. A rendszerváltás idején leginkább a magyar és a csehszlovák rendszer mutatott hasonlóságokat, hiszen mindkét országban differenciált, jelentős gyermeknevelési ellátásokkal is rendelkező, magas színvonalú és a segélyezés jellegzetességeit nem mutató ellátórendszer működött. Lengyelországban a differenciált szerkezetű családtámogatások elsősorban a rosszabb anyagi helyzetű családokra irányultak, viszonylag alacsony színvonalon. Jugoszláviát és azon belül Szlovéniát az ellátások viszonylag alacsony és területileg valamint településtípusonként jelentősen eltérő színvonala, az alacsony GDP felhasználás és a rászorultság szempontjának érvényesítése, továbbá a gyermeknevelési ellátások fejletlensége jellemezte.

Csehország és Szlovákia még együtt kezdte az erőteljesen célzott, segélytípusú ellátásokkal operáló rendszer kialakulása felé mutató reformokat, Csehországban nagyobb garanciákkal. A családtámogatásokra fordított kiadások belső szerkezete mindkét országban jelentősen megváltozott az elmúlt évek során. Csehországban az 1998-as kiadások nagyságrendje a családtámogatások összességét tekintve nominálértéken az 1990-es szint kétszeresének felelt meg, de a családi pótlékra fordított kiadások csak kis mértékben növekedtek, jelentősen emelkedtek viszont a gyermeknevelési és a segélyezési kiadások.

Szlovákiában a segélyezési rendszer reformja kapott elsődlegességet. A szlovák Szociális, Munkaügyi és Családügyi Minisztérium megállapítása szerint a rendszerváltás előtti szociális ellátásokat a mindenki számára biztosított, differenciálatlan szociális biztonság jellemezte, melyből teljes mértékben hiányoztak a költség-haszon elemzések. Az átalakulási folyamatban ennek megjelenítésén túl az államtól való szociális függőség leépítése, az eszközök és források pluralitása, a szociális segélyezés személyközelivé és professzionálissá tétele a cél. Mindezek révén – többek között – fokozni kívánják az érintettek aktív részvételét szociális helyzetük javításában, hangsúlyozzák az egyéni felelősséget.⁵

Szlovéniában a volt Jugoszlávián belül kiemelkedőek voltak a családtámogatás keretében nyújtott ellátások, de lényegesen kevésbé kiterjedtek, eszközeikben szegényesebbek és alacsonyabb színvonalúak, mint a többi közép-európai államszocialista országban. Így az elsődleges feladat a családtámogatások eszközrendszerének kialakítása volt. Az ellátórendszer 90-es évekbeli története nem tekinthető teljes mértékben konzisztensnek. Az időszak elején több új ellátást vezettek be, de megtartották az alapvető ellátások szelektív, segélyezési jellegét. A 90-es évek közepén ezeket univerzális ellátások váltották fel, aminek következtében ugrásszerűen nőtt az igénybevételi arányszám. A 90-es évek végén ismételten egy több szempont alapján differenciált (jövedelem és gyerekszám) jövedelemigazoláshoz kötött családi pótlék típusú ellátás került bevezetésre. Szlovénia kevésbé határozottan, mint Csehország és Szlovákia, de ugyanazt az utat követi, elsősorban az alacsony jövedelmű családok támogatására és az egyéb ismérvek (családszerkezet) alapján veszélyeztetett családokra koncentrálja az ellátásokat.

Magyarországon – Csehországhoz és Szlovákiához viszonyítva – sokkal kevésbé tapasztalható hosszú távú építkezés. Az időszak elején a tradicionális családi szerepeket erősítő új támogatási formák jelentek meg (várandósági pótlék, gyet). Az időszak közepén a költségvetési megtakarítások és az alacsony jövedelmű családok helyzetének javítása szempontjából egyaránt sikertelen változtatás lépett életbe, melynek során az ellátások segélyezési jellege erősödött. Az utolsó években (1998 óta) a reformok iránya teljesen megváltozott. Deklaráltan a középosztályt célzó, a rossz anyagi helyzetű csoportokat reziduálisan kezelő programcsomag kialakítása kezdődött el, amelyhez hasonló megoldások sem a vizsgált országokban, sem az OECD tagállamokban nem lelhetők fel.

Az 1989-es rendszerváltást követő magyar kormányok egy vonásukban biztosan megegyeztek. Azt vallották és vallják, hogy a gazdaság teljesítőképességének fokozása csak a jóléti ellátások szintjének csökkentése árán érhető el. Abban sem tértek alapvetően el az elmúlt tíz év magyar kormányai, hogy a gazdasági válságból való kilábalás terheinek eloszlását hogyan képzelték el. A gazdasági növekedés elérésében hasznosítható paraméterekkel bíró állampolgárokra kevesebb teher nehezedett, míg a szükségleteik kielégítését döntően a jóléti rendszerekre alapozó emberek számottevő hátrányokat szenvedtek. E felfogás szükségszerű velejárójaként bizonyos társadalmi csoportok marginalizálódása és a társadalomból történő kizáródása következett be. E szűklátókörű felfogás azt sem észleli, most dől el, hogy az ország csupán a globális gazdaságba kíván-e integrálódni a következő években, vagy a klasszikus európai szociális modellt is elfogadja.

 

4. táblázat A családtámogatások (családi pótlék, szülési és gyermeknevelési ellátások, segélyezés, adókedvezmények) főbb jellegzetességei a 90-es évek végén
	Cseho.	Lengyelo.	Magyaro.	Szlovákia	Szlovénia
1. a családi pótlék gyerekszám szerinti progresszivítása	N	I	I	N	I
2. a családi pótlékon kívüli támogatások gyerekszám szerinti differenciálása	N	I	I	N	N
3. a családi pótlék differenciálása a gyerekek életkora szerint	I	N	N	I	N
4. erőteljesen célzott családi pótlék (jövedelem vagy más ismérvek alapján)	I	I	N	I	I
5. több jövedelemsáv alkalmazása a családi pótlék megállapításakor	I	N	N	I	N
6. egyedülálló szülők jelentősen magasabb színvonalú ellátása (hosszabb időtartamú szabadságok, magasabb családi pótlék)	I	N	R	R	R
7. normatív, szabadfelhasználású segélyek	I	I	R	R	I
8. jelentős időtartamú gyermeknevelési szabadságok (3 vagy több év)	I	I	I	I	N
9. demogrant típusú ellátások	R	N	N	R	R
10. adókedvezmények	I6	N	I	I	I7
11. stabil, kalkulálható ellátórendszer	I	R	R	R	R
12. a meghatározó ellátások indexálása	I	R	N	R	R
I = igen, N = nem, R = részben

Lengyelországban a rendszerváltás első éveiben a szociális kiadások jelentősen növekedtek. Ez a növekedés egyrészt az új ellátási típusok bevezetéséből (munkanélküli ellátások, segélyezési rendszer reformja), másrészt viszont az ellátások színvonalának jelentős emeléséből adódott. A 90-es évek elején többek között a családi pótlék értéke is jelentősen (több mint 80%-kal) emelkedett. 1992 után azonban az ellátások színvonalának meghatározásában új számítási módokat vezettek be, és ezek következtében azok értéke csökkent. Az első évek szociálpolitikai reformjai később lelassultak és a mai állapot nem tér el lényegesen a 80-as évek végi helyzettől, az ellátások eszközrendszerüket és színvonalukat tekintve elmaradnak a másik négy országra jellemző szinttől.

A családtámogatások szegénységcsökkentő motivációja valószínűsíthető a demográfiai ismérvek vagy jövedelem alapján erőteljesen célzott és a jövedelmi szintek szerint differenciált családi pótlék, az egyszülős családokat kiemelten – hosszabb időtartamú szabadságok, az ellátások alapszintjét jelentősen meghaladó támogatások – kezelő ellátórendszerek, és a segélyezés keretében a normatív és szabad felhasználású ellátástípusok alkalmazása esetén. A 4. táblázat adatai arra utalnak, hogy ebből a szempontból lényeges különbségek vannak az öt ország között. Csehország, Szlovénia és Szlovákia ellátórendszerét nagymértékben, a lengyel és a magyar ellátórendszert csak kismértékben jellemzi ezek érvényesülése.

Nincsenek olyan adataink, amelyek alapján a gyermekszegénység alakulását mind az öt országban vizsgálhatnánk. Föster és Tóth (1999) Csehországra, Lengyelországra és Magyarországra irányuló elemzései alapján azonban látható, hogy ezekben az országokban a sokgyermekes⁸ és az egyszülős családokban élő gyermekek szegénységi rátái és szegénységi kockázata növekedett a legmeredekebben az elmúlt tíz évben. Az OECD és más országok helyzetére vonatkozó adatok alapján valószínűsíthető, hogy ez a tendencia Szlovákiában és Szlovéniában is megfigyelhető. Ezzel párhuzamosan a nyolcvanas évek végén még a gyerekszám emelkedésével progresszívan emelkedő családi pótlék rendszerek jelenleg már sokkal kevésbé differenciáltak, több országban az ellátás mértékének megállapításánál a családban nevelkedő gyermekek számát nem is veszik figyelembe. Ennek hátterében valószínűleg a népesedéspolitikai jelleg megszüntetésére irányuló törekvés áll, pedig a családi pótlék progresszivitása nem feltétlenül pronatalista célokat szolgál. A szegénység csökkentésének, megelőzésének eszköze is lehet, amennyiben nem a valahányadik gyerek megszületését “jutalmazza” magasabb családi pótlékkal, hanem a család gyerekszámmal növekvő terheit ismeri el, és a különböző gyerekszámú családokban eltérő, de a családon belüli gyermekekre nézve egységes ellátást állapít meg.

Új elem a nyolcvanas évekhez képest a gyermek életkorát figyelembe vevő differenciálás, az életkorral növekvő ellátás. Ez egyrészt a gyermeket nevelő család fokozódó terheit veszi figyelembe, másrészt azt a törekvést tükrözi, hogy a családtámogatások egyre inkább az egész gyermek- és fiatalkort célozzák meg és ne csupán az első életévekre koncentrálódjanak az ellátások. A támogatási rendszer egészét azonban éppen a fordított tendencia, a születés körüli ellátások intenzív fejlesztése és a legáltalánosabb, tehát a legtöbb vagy minden gyermek által igénybe vehető, szabad felhasználású jövedelemtranszferek színvonalának és ellátásokon belüli arányának csökkenése jellemzi. A gyermeknevelési szabadságok jelentős reformja a munkaerőpiaci folyamatokon túl Lengyelország és Szlovénia esetében az ellátások korábbi fejletlenségével, Magyarországon pedig a deklarált népesedéspolitikai célkitűzések megvalósításának szándékával is magyarázható. A családi pótlék típusú ellátások értékvesztése pedig még azokban az országokban – Szlovénia, Csehország – is drasztikus mértékű, ahol a deklarált célkitűzések a gyermekszegénység megelőzésének eszközeként minősítik ezeket az ellátásokat.

A segélyezés – alacsony színvonalon és kevés hatékonysággal – ma már mind az öt ország családtámogatási rendszerében megjelenik. Itt érhető tetten leginkább, hogy ezeknek az országoknak a kormányai úgy vélik, nem lehet kikecmeregni a gazdasági hatékonyság és a társadalmi igazságosság között feszülő ellentmondás szorításából. A viszonylag korszerűen kialakított segélyezési rendszerekben is folyamatosak a visszalépések, megszorítások. Csehországban a kezdeti jövedelemigazoláshoz képest egyre inkább vizsgálják a család “érdemességét”, Szlovákiában az “önhibából” szegények csak az ellátás 50%-ra jogosultak, Magyarországon az eleinte normatív rendszeres gyermekvédelmi támogatásra⁹ való jogosultság megállapításához ma már környezettanulmány, illetve a család vagyoni helyzetének felmérése is társul.

Új elem a családtámogatás rendszerében az adórendszeren keresztül érvényesített juttatás. Bár ez az ellátás Csehországban és Szlovákiában is megjelenik, jelentőségét és értékét tekintve Magyarországon a leghangsúlyosabb. Ezt az eszközt, bár az utóbbi évtized során egyre csökkenő mértékben, az EU országokban is alkalmazzák. Jelentős különbség azonban, hogy a vizsgált országokban az adókedvezményt csak a megfelelő színvonalú jövedelemmel rendelkezők tudják igénybe venni, s így a gyermekes családok jelentős része nem vagy csak részben részesül e támogatási formából.

A szabályozás folyamatos módosulása, az alapvető jellegzetességek változása arra utal, hogy a családtámogatások rendszere az érintett országokban még nem stabil. Az ellátórendszer változásainak jellegzetességei azt mutatják, hogy a folyamatokat az országok többségében nem egy részletesen kidolgozott koncepció, hanem sokkal inkább a politikai érdekek, a gazdasági változások és a külső kényszerek befolyásolják. Úgy tűnik, még nem született meg a gyermekek és a gyermeket nevelők támogatására vonatkozó társadalmi konszenzus.

A stabil ellátórendszer hiánya a gyermekes családok autonómiájának csökkenéséhez vezet, növeli a gyermeket nevelők és a gyermekek kiszolgáltatottságát. A kedvezőtlen munkaerőpiaci folyamatok mellett az ellátások elértéktelenedése, az indexálás hiánya, egyes országokban az ellátások folyósításának bizonytalansága, a jogok érvényesítésének problémái, a segélytípusú ellátások jelentőségének növekedése, a családtámogatásokon keresztüli kontroll-funkciók erősödése, az ellátások adminisztrációjában bekövetkezett decentralizálás, a szubszidiaritás térnyerése jelentősen korlátozza a gyermekes családok szociális biztonságának garanciáit. Értékváltást is tükröző tendenciára utal, hogy az ellátások folyamatosan veszítenek normatív jellegükből. Így nem remélhető, hogy a gazdasági és munkaerőpiaci helyzet esetleges stabilizálódása után jelentősen erősödnének a szociális jogosultságok.

A 90-es évek során bekövetkezett változások arra utalnak, hogy az elmúlt évszázad során fokozatosan kiterjedő állami szerepvállalás folyamatosan csökken, így a gyermekek jóléte ismét egyre inkább a szülők munkaerőpiaci helyzetének és a család demográfiai jellemzőinek (családszerkezet és gyerekszám) függvényévé válik, s a jóléti ellátások szerepe csökken. Ez a tendencia fokozottan érinti a munkaerőpiacról részben vagy teljesen kiszoruló, a szociális transzferektől erősen függő családokat. A szociális, egészségügyi és oktatási szolgáltatások esetében is ezeket a csoportokat érintik leghátrányosabban a piacosítási tendenciák, az ingyenes szolgáltatások körének szűkülése. A rendszerváltás óta kirajzolódó szociálpolitikai megoldások fő veszélye az, hogy egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe hozzák az érdemesség és érdemtelenség fokozatos megjelenítésével a népesség leszakadó részét és a minderről mit sem tehető gyermekeket is.

Irodalom:

Barr, N. (szerk.) (1995): Munkaerőpiac és szociálpolitika Közép- és Kelet-Európában. Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Budapest

Cornia, G. A.–Danziger, S. (eds.): Child Poverty, The Labor Market and the Welfare State in the Industrialized Countries, 1945 – 1995, Oxford University Press, 1997

Csáki Gy.–Orosz É. (1995): Az államháztartás reformja: csak az elosztás? Esély, 1995. 3. 26-43.

Darvas Á.–Tausz K.: A gyermekszegénység Magyarországon az évezred végén. In: Iványi Erika–Solymosi Zsuzsa (szerk.): Gyermekszegénység Magyarországon, az évezred végén. Írások Huszár Tibor 70. születésnapjára. ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet. Budapest 2000.

Gyorsjelentés a gyermekszegénységről Magyarországon és Romániában (írta és szerkesztette: Darvas Á. és Tausz K.) Szociális Szakmai Szövetség, Budapest, 2000

Förster, M.F.–Tóth, I. Gy.(1999): Családi támogatások és gyermekszegénység a kilencvenes években Csehországban, Magyarországon és Lengyelországban. TÁRKI Társadalompolitikai Tanulmányok 16., TÁRKI, Budapest, 1999

Jarvis, S. J.–Micklewright, J. (1994): A családi pótlék célzottsága és célzása Magyarországon. Esély, 2.

Kangas, O. (1999): Social policies in Settled and Transitional Countries. LIS Working Paper No. 196, March 1999

O’Donoghue, C.–Sutherland, H. (1998): Accounting for the Family: The Treatment of Marriage and Children in European Income Tax systems. Innocenti Occasional Papers, Economic and Social Policy Series, EPS 65, Unicef, Florence – Italy

Tausz K.–Czike K.: Gyorsjelentés a szegénységről. Szociális Szakmai Szövetség, Budapest, 1996

UNICEF (1997): Children at Risk in Central and eastern Europe: Perils and Promises. UNICEF International Child Development Centre, Florence, Italy, Economies in Transition Studies. Regional Monitoring Report, No. 4

UNICEF (1999): After the Fall. The human impact of ten years of transition. UNICEF International Child Development Centre, Florence, Italy

UNICEF (2000): A League Table of Child Poverty in Rich Nations, UNICEF Innocenti Research Centre, Florence, Italy

Jegyzetek

¹ Jelen tanulmány elsősorban a szerzők elmúlt években folytatott és részben megjelent munkáira támaszkodik: Gyorsjelentés a gyermekszegénységről Magyarországon és Romániában (Szociális Szakmai Szövetség, Budapest, 2000; Darvas Ágnes: Utak vagy tévutak? Családtámogatások Közép-Kelet-Európában a rendszerváltás óta (PhD disszertáció, kézirat); Darvas Ágnes–Tausz Katalin: A gyermekszegénység Magyarországon az évezred végén. I.: Iványi Erika–Solymosi Zsuzsa (szerk.): Gyermekszegénység Magyarországon, az évezred végén. Írások Huszár Tibor 70. születésnapjára. ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet. Budapest 2000.

² Az adott ország szegénységi küszöbe, azaz a medián jövedelmek 50%-a alatti egy főre jutó jövedelem.

³ Az USA 1997-es hivatalos szegénységi küszöbét alkalmazták mérőszámként.

⁴ Amiben nem az egyetlen, de mindenképpen fontos tényező volt az ún. létező szocializmus válsága.

⁵ Social Policy in Slovak Republic 1999: 92

⁶ A családi pótlék összegénél kisebb, gyermekszámtól független, gyermekenként egységes összeg (a gyermek fogyatékossága esetén ennek kétszerese), valamint a házastárs alacsony jövedelme esetén érvényesíthető adókedvezmény

⁷ Adóalapkedvezmény: az első gyerek után magasabb kedvezmény (10%), utána 5-5% gyermekenként, valamint speciális kedvezmény fogyatékos eltartott után.

⁸ Kivéve Magyarországot, ahol már a kilencvenes évek végén is igen magas volt a többgyermekes családok szegénységi kockázata.

⁹ 2001-től kiegészítő családi pótlék.

 

Ebben a tanulmányban a gyermekszegénységgel és a mellette jelen levő, illetve az abból fakadó problémákkal foglalkozunk. A kutatás középpontjában a családban jelenlevő munkanélküliség gyermekekre vetülő hatása áll. Körvonalazódik e gyermekek jövője, mely életkörülményeik és a munka világába való korai integrálódásuk szocializációs hatásai miatt igen szűk mezőben formálódik.

A munkanélküli családokban felnövő gyerekek társadalmi felemelkedési perspektíváinak beszűkülésével a “Tizenegy falu, ötvenöt család” címen összefoglalt esettanulmányok feldolgozása során kezdtünk el foglalkozni.¹ A kutatás során hátrányos munkaerőpiaci térségekben élő kisgyermekes munkanélküli családokkal és a települések polgármestereivel, valamint munkaügyi kirendeltségeinek vezetőivel készültek beszélgetések arról, hogy milyen lehetőségei és akadályai vannak a munkanélküliek munkaerőpiaci integrációjának. A kutatási tapasztalatok feldolgozása, a távoli településeken élő és kisgyermekeket nevelő munkanélküliek élet- és munkalehetőségeinek leírása során, a családok életterének, belső kapcsolatrendszerének és munkamegosztási viszonyainak megismerése közben több olyan jelenséggel találkoztunk, amelyek az e családokban élő gyerekek életének sajátosságait, a munkanélküliségben felnövő új generáció életlehetőségeit körvonalazzák.

Az alapkutatás 11², az ország különböző pontjain elhelyezkedő kistelepülésre terjedt ki, figyelemmel arra, hogy a mintába egyaránt bekerüljenek északi, déli, dunántúli és alföldi falvak. Elsősorban olyanok, amelyek földrajzi helyzetük folytán nem esnek távol a hazai gazdasági fellendülés központjaitól, ugyanakkor a közlekedési infrastruktúra kiépítetlenségéből adódó, sajátos elzártságukból, és a helyi lakosság tőkehiányából fakadóan még ma is a rendszerváltás utáni piacgazdaságra való átállás nehézségeivel, elsősorban munkanélküliséggel küzdenek. Az alapkutatásban részproblémaként szereplő családi helyzet, illetve a gyermekek helye a családban éppen azáltal vált érdekessé, hogy ezekben a helységekben a munkanélküliség és a gyermek iskoláztatásának problémái az országos arányokhoz képest is halmozottabban fordulnak elő. A falvakban élők között a városi lakossághoz képest jóval nagyobb a segélyezett gyerekes családok aránya. (Függelék 1. tábla) Ugyanakkor – a munkanélküliség kezelésének mindenütt hasonló hazai megoldásai miatt – az itt regisztrált esetekből a munkanélküli családok és gyermekeik tágabb körben is előforduló problémáira is lehet következtetni.

Általános benyomásunk volt, hogy a vizsgált falvakban a szülők a munkanélküliségükből fakadó szegénység körülményei közepette rendkívül nehezen gazdálkodták ki az iskoláztatás közvetlen anyagi terheit (a könyvek, füzetek, a taneszközök beszerzését), amire még az iskolába járáshoz kapcsolódó étkezési és ruházkodási költségek is rárakódnak.³ Emellett a közlekedési rendszer nehézségei is súlyosbítják a kistelepüléseken élő gyerekek iskolába járását és növelik a szülők anyagi terheit (még akkor is, ha a közlekedés közvetlen költségét sok esetben az önkormányzat magára vállalja). A megismert munkanélküli gyerekes családok nagy többsége ott szerepel az országos statisztikákban a szegénységi küszöb alatt élők csoportjaiban. (Függelék 2. tábla)

Ugyanakkor azt is tapasztaltuk, hogy a családon belül a gyerek nemcsak “kiadásként” jelenik meg. Az említett munkanélküli családokban a gyermekeknek helyük és szerepük van az otthoni gazdálkodásban, de részük van a jövedelemszerkezet alakításában is, hiszen támogatás és segély “jár” utánuk. A legtöbb gyermeknek konkrét feladata van a családi háztartás- és háztáji gazdaságban, s amint arra fizikailag képessé válnak, a szezonális és az alkalmi munkák piacán is. Azt mondhatjuk tehát, hogy a munkanélküli családok gyerekeinek jövője az anyagi körülmények és a megélhetési lehetőségek mentén, igen szűk mezőben, a családok súlyos anyagi kényszerei és kulturális korlátai közepette formálódik.

Ebben az írásban a gyermekek helyzetét a családokkal készített interjúk alapján: az iskolába járás problémáin, a gyermekek iskoláztatásának anyagi nehézségein, a tehetségek érvényesülésének gátjain, a munkanélküli családok szülő-gyermek viszonyán, a gyermekmunka jelenségén, illetve a szociális hátrányok átörökítésén keresztül kívánjuk bemutatni. A fenti jellemzők kiválasztása annyiban esetleges, amennyiben figyelembe kellett vennünk, hogy az alapkutatásban ezek a kérdések csak utólagosan, a feldolgozás műhelyvitái során fogalmazódtak meg.

Nivellál-e az iskola? Anyagi és kulturális hátrányok

Magyarországon a rendszerváltás óta új társadalmi struktúra épült ki. Ez a korábbinál lényegesen szegmentáltabb társadalom két fő differenciáló tényező mentén jött létre. A tulajdonviszonyok, illetve a munkaerőpiac differenciálja a munkaadók, vállalkozók, a foglalkoztatottak és a munkanélküliek világát.

Kutatásunk során azt tapasztaltuk, hogy az oktatási rendszer nem egyszerűen konzervál és reprodukál meglévő társadalmi struktúrákat, hanem ebben a változó világban hozzá is járul a társadalom differenciálódásához, segít egy új társadalmi struktúra kiépülésében. E hatását leginkább az iskolarendszer rétegződésén keresztül fejti ki. Az iskolarendszer elitjében és perifériáján egyaránt differenciálódás ment végbe. A tanulási hátrányokkal rendelkező gyerekek állami kisegítő iskolái mellett megjelentek a beilleszkedési nehézségekkel küzdő tanulók alapítványi iskolái is a magániskolák között. Ezek a kezdeményezések sem tudják azonban felzárkóztatni a lemaradókat, s nagyon korán, már az általános iskola utolsó éveiben szétválnak a továbbtanulás különböző fokozataihoz és csatornáihoz vezető utak.

Az anyagi depriváció körülményei közepette élő szülők némelyike azonban még bízik az iskola intézményében, amely elvben és meghirdetett céljaiban mindenki számára lehetőséget nyújt egy jobb jövő eléréséhez és a felemelkedéshez. Az anyagi javak, a tulajdoni gyarapodás hiányában az alsó néprétegek számára szinte az egyetlen felemelkedési út az iskolarendszeren keresztül vezet.

A gyerekek óvodás korukig az elsődleges szocializációs közegben vagyis a családban már megtalálták helyüket, tisztában vannak a családon belüli szerepekkel és viszonyokkal, megismerkedtek a szülő, nagyszülő, testvér fogalmával, ugyanakkor ebben a közegben még nem találkoztak a társadalom differenciáltságával. Az első konfrontáció a második szocializációs közegben, az óvodában történik. Itt kezdik felfogni, hogy a társadalom különböző rétegekből áll, s azt, hogy ebben nekik hol a helyük. Ez úgy képződik le számukra, hogy társaik közt vannak, akik szebb ruhákban járnak, több játékuk van, nagyobb házban laknak, külön gyerekszobájuk van.

Kutatásunk során magunk is megtapasztaltuk a felkeresett családok körében az iskoláztatás gondjait, az iskolarendszerhez fűzödő reményeket, de a gyerekek lemaradásába való beletörődést is. Legelőször az iskoláztatás anyagi terhei viselésének egyenlőtlen képességéből fakadó gondok tűntek fel. A megkérdezett munkanélküli családok mindegyike komoly problémaként jelölte meg a tanévkezdéssel járó kiadásokat, illetve az étkeztetés költségeit. “A KSH 1998-as adatai alapján a segélyezett háztartások iskoláskorú gyermekeinek 65%-a étkezik az iskolában, közülük 65% kedvezményesen, 15% pedig ingyenesen. A tankönyvbeszerzés támogatása is sok segélyezett családot érint, a gyerekek 70%-a kedvezményesen, csaknem 20%-a ingyenesen jut a tankönyvekhez.”⁴

A támogatásban nem részesülő családok helyzetét az is nehezíti, hogy a rendszerváltás óta megszűnt a Tankönyvkiadó monopolhelyzete, beindult a verseny a tankönyvkiadók között is, és mivel a pedagógus maga dönti el, hogy miből kíván tanítani, így szinte teljes mértékben megszűnt a használt könyvek átörökítésének lehetősége. “Aztán itt van a három gyerek. Hiába őrzöm meg a nagyobbak tankönyveit, a kisebbek már egész másból tanulnak. Csak azt nem értem én, miért kell ilyen gyakran változtatni a könyveket?” – mondta egyik nekézsenyi interjúalanyunk.⁵ A munkafüzetként használt könyvek szintén lehetetlenné teszik ennek a szintén drága taneszköznek az újrafelhasználását. “A gyerekek iskolázása is sokba kerül. Minden évben drágulnak a tankönyvek, hiába tartom meg a könyvet, mert az már nem jó. Vagy akarom megvenni a szomszéd kislány könyveit, az épp jó lett volna idén a fiamnak, ott meg annyira beledolgoznak, hogy radírozni sem érdemes.” (Nekézseny, Suszter Zoltánné)

Az önkormányzatok különböző mértékben tudják támogatni a tankönyvvásárlást illetve az iskolakezdést. Nekézsenyen például panaszként hangzott el: “Régebben, mikor a fiam még csak elsős volt, még az önkormányzatnak volt pénze, kifizették az egész tankönyvcsomagot, most meg kapunk ezer forintos tankönyvtámogatást, csakhogy mi az a nyolcezer forintos tankönyvcsomaghoz képest, és még a füzeteket nem is számoltam.” Egyes településeken, például Várongon, viszont ezt a terhet a családok jövedelemi helyzetétől függően teljes mértékben átvállalja az önkormányzat. “A gyerekeknek az elmúlt tanévben ingyenes volt a tankönyv és az étkeztetés, ezt az önkormányzat fizette.” (Deák Béláné) De találtunk olyan települést is, ahol az önkormányzat egyáltalán nem finanszírozta a beiskolázást, illetve olyan falut is, mint például Felsővadászt, ahol az önkormányzat elvileg ingyen biztosítja az iskoláskorú gyermekek részére a tankönyveket, egyéb tanszereket és az iskolai étkeztetést, mindezt azonban a gyermekvédelmi támogatásból (GYVT)⁶ vonják le. “Adott esetben havonta 700 forintot is levonnak.” – hangzott el panaszként. Az önkormányzatoknál gyakran fordul elő, hogy nem fizetik ki a megítélt rendszeres gyermekvédelmi támogatást a szülőknek, hanem az iskoláknak adják át, azzal az indokkal, hogy ott inkább a gyerekekre költik a pénzt, mint adott családokban. Ezzel az eljárással gyakran a gyermekétkeztetést finanszírozzák az önkormányzatok.

A iskolarendszer differenciáló mechanizmusa azonban nemcsak az anyagiakon keresztül érvényesül. Az iskolakezdő tanulók nagy része számára a tanárok által használt nyelvezet idegen nyelvnek tűnik. A már kezdetben tapasztalható lemaradások egy része is erre a jelenségre vezethető vissza. A tanulási nehézségekkel küszködő gyermekek felzárkóztatásában az iskola nem vállal hangsúlyos szerepet, így a problémák orvoslása a szülőkre hárul. Magántanár fogadására nincs lehetőségűk és sok esetben a szülők sem tudnak segíteni a tanulásban. Az iskola által elvárt nyelvezet, gondolkodásmód, kommunikáció hiányában a gyerekek már induláskor kudarcok sorát élik meg. Az iskola által elvárt nyelvezet, az úgynevezett kidolgozott kód elsajátításának nehézségei és a felzárkóztatás hiánya sok esetben azt eredményezi, hogy e gyermekek már nagyon gyorsan az iskolarendszer “áldozataivá” válnak. A beilleszkedési és tanulási zavarokkal küszködő fiatalok az iskola “buktató”, szankcionáló jellege miatt nagyon gyorsan elvesztik motivációjukat és bekövetkezik a “tanult tehetetlenség”⁷ állapota.

Az egészség mint differenciáló tényező

A tanulási nehézségeket az anyagi és kulturális hátrányok mellett egészségügyiek is súlyosbítják. Az általunk vizsgált csoportban gyakoriak az egészségügyi problémák a gyerekek körében. Az 1975 óta folyó empirikus vizsgálatok szerint “a fiatalkorú népesség egészségi állapota évek óta folyamatosan romlik, egyes betegségek, elváltozások előfordulási aránya az azonos évjáratokban évről-évre növekszik. (Például az asztma előfordulása a 17 évesek körében 20 éve csupán 1,7 ezrelék volt, ma ezer 17 éves között 8 asztmás található.) Miután szűrővizsgálati rendszerünkben az iskolában utóvizsgálatokra is lehetőség nyílik, másik megállapításunk, hogy az iskolába lépő évjáratok egészségi állapota a tanulóévek során folyamatosan romlik.”⁸ “Több kutatás is bizonyította, az anya egészségi állapota, illetve egészségi állapotot befolyásoló magatartása, viselkedése (dohányzás, alkohol ill. drogfogyasztás, táplálkozási szokásai stb.) nem csupán a gyermek megszületése után, hanem már a terhesség időszakában is befolyásolhatja a gyermekek fizikai és mentális egészségét.”⁹ Azok a kismamák, akik terhességük alatt nem tudnak megfelelően étkezni, illetve a szoptatás ideje alatti hiányosan táplálkoznak, gyermekeiket sem tudják megfelelően táplálni.

Az étkezési zavarokat a szakemberek két csoportra osztják. Elsőként a gyermekek alultápláltságáról beszélnek, ami a magyar gyermekek 10%-át érinti. A másik csoportba a hiányos, nem megfelelő táplálkozásból adódó étkezési zavarok tartoznak. Ezek a gyerekek tejtermékekből, gyümölcsökből, zöldségekből és húsból lényegesen kevesebbet fogyasztanak, mint ami az egészséges táplálkozáshoz szükséges. “A létminimum felén élő háztartásokban havonta egy személyre átlagosan 2 kg friss vagy tartósított gyümölcs, és 0,6 kg sajt és egyéb tejtermék jut.¹⁰ Ez megközelítően az országos átlag fele, a jövedelmi skála felső szélén tapasztalhatónak mintegy negyede. A magasabb jövedelmi szinten élőknél a fogyasztás nagyobb, de még az alsó népességötöd jövedelemhatárán élők esetében is csak alig több, mint harmada a jövedelemskála felső szélén élőkre jellemzőnek. … az alacsony jövedelmű háztartásokban sok a gyermek, akiknek éppen zöldségre, a gyümölcsök vitaminjára, ásványi anyagára, rosttartalmára, a tejtermékek fehérjéjére, vitaminjaira, kalciumtartalmára lenne szükségük az egészséges fejlődésükhöz. Tejfogyasztásuk is elmarad a szükségestől. ”¹¹

Az egészségtelen, egyoldalú táplálkozás eredményeképpen ezek az iskoláskorú gyermekek sokkal nagyobb arányban betegszenek meg, a sok hiányzás pedig fokozatos lemaradáshoz, akár az iskolából való kimaradáshoz is vezet. Ezeken a távoli településeken a munkanélküliséggel küzdő családokban a gyerekek betegsége különösen súlyos visszahúzó erő. Az amúgy is szűkös jövedelmeket tovább terheli kiadásokkal, miközben szűkíti a családok és a gyerekek mozgási lehetőségeit is. A vizsgált 55 családban több olyan gyermekkel találkoztunk, akik születésüktől, sokszor koraszülött voltuknál fogva betegségekkel, asztmával, szívbetegséggel illetve értelmi, érzékszervi vagy mozgásszervi sérüléssel küzdenek. Közülük többüknek rendszeres gyógyszerszedés mellett egészséges társaikhoz hasonló életre lenne lehetőségük, ezt azonban sokszor a tájékozatlan szülők túlzott aggodalma teszi lehetetlenné. “Asztmás és betegen nem megy sehova.” – mondta egy 16 éves balkányi lányról édesanyja. A fiatal hátrányai így csak halmozódnak, mivel betegsége miatt már eleve korlátozottak munkavállalási lehetőségei, ezeket a gátakat pedig a képzetlenség csak tovább növeli.

Az iskolák nincsenek felkészülve arra, hogy szellemileg és/vagy testileg visszamaradott gyerekekkel is foglalkozzanak. Több ilyen gyerek esetével találkoztunk a kutatás során: Egy várongi, 10 éves, szervi rendellenességgel született gyerek “eddig egy évet járt előkészítő kisegítő iskolába. A normál iskolában a tanítónő nem tudta vállalni a gyerek betegsége miatt jelentkező többletmunkát, át kellett ugyanis öltöztetni napjában többször a gyereket. Az orvosok a kisfiú nagyon ritka és speciális születési rendellenességével eddig nemigen tudtak mit kezdeni. Ebben az évben vállalkoztak először operációra, de még további műtétekre kell számítania a családnak. A kórházba utazás és látogatás költségei nem kis terhet jelentenek. A jövedelmük nem teszi lehetővé, hogy megfizessenek egy tanárt, aki óradíj és benzinköltségtérítés ellenében kijárna a gyerekhez hetente két alkalommal.” Mások esetében az egészségi problémák mentális lemaradást is okoznak, így aztán a tanulást az értelmi sérültek iskolájában tudják csak megkezdeni.

Az oktatás problémaköréhez kapcsolódik még a bejárás nehézsége. Általában 4-5 kisebb falunak egy oktatási központja van, ahova iskolabusz szállítja a gyerekeket. A tanyán lakó gyerekeket azonban nem mindig veszi fel az iskolabusz. Így találkozhattunk egy balkányi családnál azzal a megdöbbentő ténnyel, hogy “a legkisebb egy négy kilométerre lévő szomszéd tanyára járt óvodába; vagy az ötös busszal ment, vagy gyalog.” Míg ugyanennek a kisgyermeknek az iskoláskorú testvérei mind a településközpont általános iskolájába jártak, vagy járnak. “Az iskola hetes iskola, vagyis hétköznapokon kollégiumban laknak. A buszközlekedés nagyon rossz, reggel öt órakor le kellene menniük, hogy nyolc órára az iskolába érjenek, ezért laknak a kollégiumban. Így csak hetente egyszer kell nagyon korán kelniük. A gyerekek nagyon szeretik az iskolát.” A tanyákon élő gyerekek iskolába való szállításának terhe a szülők elfoglaltsága – alkalmi munkavállalása vagy közhasznú munkája miatt – gyakran a nagyszülőkre hárul.

Tehetségek sorsa

Sok gyermek tehetsége részben a családok, részben pedig az iskolák anyagi erőforrásainak hiánya miatt kihasználatlan marad. Pedig anyagi körülményeik folytán csak képességeik állnak rendelkezésükre mint olyan erőforrások, amelyekből bizonyos kulturális tőkét tudnának építeni, hogy azt aztán idővel munkaerőpiaci pozícióvá, netán gazdasági tőkévé tudják konvertálni. Az iskolaköteles korig elvileg esélyegyenlőséget biztosító közoktatás nem bizonyul eredményesnek a szegényebb, de tehetséges gyerekek felkarolásában. Az iskolák sem tudják biztosítani azt a hátteret, ami ezen gyerekek kibontakozását és további képzését lehetővé tenné. Az egyik, Pusztaottlakán felkeresett családban az édesapa számára “a legfájóbb az, hogy a pedagógusok is úgy látják, a család legkisebb gyermeke nagyon jó képességű. De sajnos nem tudom számára megadni a lehetőséget, csak a legalapvetőbb iskolai felszerelésre. A fiú számítógépről és nyelvi laborról még csak nem is álmodhat.”

Előfordul, hogy a szülők és az oktatási intézmények együtt próbálnak átlépni a fent említett akadályokon: “A kisfiunk egy igazi művészlélek, zenész akar lenni. Dédestapolcsányba jár zeneórára. Eddig furulyázott, de klarinétozni szeretne. Csakhogy egy klarinét több mint nyolcvanezer forintba kerül. Nem tudom, mikorra sikerül rá összeszedni a pénzt, de most úgy néz ki, hogy mégis elkezdhet tanulni, mert a zeneiskola kölcsönzi neki egy darabig a hangszert. Eddig is sok mindenről le kellett mondania a zeneiskola miatt, mert hát az is pénzbe kerül, meg a kisebbikre is gondolni kell, így aztán nem futja mindennap új cipőre, új nadrágra. Ezt ők is belátták, és nem is követelőznek soha, de tudom, hogy szokták cikizni őket a gyerekek, mert nincs olyan divatos ruhájuk.” – mesélte az édesanyja.

A különleges képességek később a gyermekek megélhetését biztosíthatják, s a szülők ezért is próbálják támogatni ezek kibontakoztatását, ahogyan egy lábodi fiú esetében is, aki “…a későbbiekben hivatásos labdarúgó szeretne lenni. Jelenleg a Kaposvár NB I. “B” osztályos bajnoki csapatának labdarúgója. Edzője tehetségesnek tartja. Ha így fejlődik tovább, még sok pénzt fog keresni.” – tartják a szülők.

A felsőoktatásba való bekerülés vagy egy szakképesítés megszerzése anyagi akadályokon múlik. “Az egyik testvéremnek azért nincs meg a szakvizsgája, mert nem volt a családnak harmincezer forintja, hogy kifizessék a vizsgadíjat.” Hasonlóképp anyagi akadályok tornyosulnak egy várongi munkanélküli anya gyerekei előtt is: “a legnagyobb érettségizett és járt egy számítástechnika és szoftverüzemeltető képzésre is, de még nincs meg a szakképesítése, mert a gyakorlatból elhúzták. ősszel kell pótvizsgáznia. Dombóváron, ahol középiskolába járt, jelentkezhetett volna egy felsőfokú végzettséget adó informatikus szakra is, csakhogy ott 100 000 Ft-ot kellene fizetni két félévre, mivel ez már a második szakmája lenne. Ezt a család nem tudta kifizetni.”

Gyakori eset, hogy a fiúk taníttatására több munkanélküli család a fegyveres testületekben, a honvédségben, a rendőrségben lát perspektívát. “A fiam jelentkezett tanítóképzőbe, de nem vették fel. Talán fellebbezéssel sikerült volna bejutnia, de az is pénzbe került volna. ősszel bevonul katonának, s már beszélt egy őrnaggyal, hogy ott lehetősége lesz arra, hogy felkészüljön és felvételizzen a katonai főiskolára”. Az egyik lábodi roma család 16 éves fia, eredetileg erdészeti szakközépiskolába jelentkezett, de oda nem vették fel, most vízügyi szakközépiskolába jár, de rendőr vagy katonatiszt szeretne lenni. Édesapja szerint “a rendőrségnél jó esélyei vannak, ugyanis a megyei rendőrség és a megyei cigány önkormányzat közötti megállapodás szerint szívesen látnák a testületben a roma fiatalokat.

A gyerekek sorsában sokszor a szülőké ismétlődik. A ma húszas éveikben járó munkanélküli szülők már a kilencvenes években maradtak ki a középiskolákból vagy szakmunkásképzőkből. Interjúalanyaink gyakran számoltak be arról, hogy anyagi nehézségek miatt kellett abbahagyniuk a tanulást.

Gyerekmunka

A kutatás során gyakorta találkoztunk a gyermekmunka jelenségével. A kötelességszerűen végzett otthoni tevékenységek a legtöbb családban ismertek a gyerekek számára. Szerepük van a felnőttéválásban, a munkatapasztalatok szerzésében, a szocializáció folyamatában. E tevékenységek nem tekinthetők formálisan gyermekmunkának, még akkor sem, ha igen gyakran a gyermekek és a családok szükségleteit hivatottak kielégíteni. A gyermekmunka alatt többnyire azt a tevékenységet értik, mely nélkülözhetetlen a család, vagy a gyermek önfenntartásához. E kategórián belül elválasztható a háztartásban, a családi munkamegosztásban történő munka és a fizetett, jövedelemszerző tevékenység.

A gyermekmunka hallatán többnyire mindenki megborzong és a harmadik világban élő, kizsákmányolt gyermekekre gondol. Ám a fejlett, jóléti államokban a zsebpénzkiegészítésért végzett munka szervesen kapcsolódik a fiatalok mindennapjaihoz és a munkavégzés valamint a vele szerzett jövedelem, a munka–kereset viszony rögzülése hozzátartozik a gyermekek szocializációjához. Egyes nézetek szerint erre akár rá is segíthet a szülők nevelő szándékú zsebpénz juttatása a házimunkák elvégzése fejében. A pénzkeresés hozzájárul a fiatalok személyes szükségleteinek kielégítéséhez (az így szerzett pénzt biciklire, computerre, hobbyjukra költhetik) és ezen túl értékteremtő mechanizmust is jelent. A gyermekek a munkavégzés kapcsán tisztán látják, hogy az áhított célokat milyen eszközökkel érhetik el. Mindez persze szabályozott keretek között zajlik. Ehhez hasonló tapasztalatokkal Magyarországon is találkozhatunk. A fiatalok között sokan nyaranta szezonális munkát vállalnak, amivel némi pénzt keresnek és kipróbálhatják magukat. Ilyen munkák gyakran az iskolák, a középiskolák által szervezett táborokban folynak, ahol két-három hétig együtt élnek és napközben dolgoznak a fiatalok.

Az általunk vizsgált családokban azonban a gyermekeknek más a motivációja a munkavállaláskor. Ezek a gyerekek sokszor nem önszántukból és nem az általuk áhított tárgyak megszerzéséért dolgoznak. Számukra a család- és létfenntartás miatt kell munkát végezni. A munka gyakran nemcsak szezonális, hanem egész évben folyik, például a családi vállalkozás keretein belül, vagy akár mások számára végzett tevékenységként, egy kívülálló üzleti vállalkozásában való aktív részvételként. Ráadásul ezek a gyerekek egészen fiatal koruktól fogva gyakran nehéz fizikai munkát végeznek, amikor személyiségük fejlődését még teljesen másfajta tevékenységek segítenék.

A felkeresett családokban voltak olyan gyermekek, akik a háztáji gazdaságban adódó munkákból veszik ki részüket. ők többnyire a kisebb, 10 év körüli gyerekek, akik az apróbb kerti, mezőgazdasági munkákban segítenek. Két különböző településen találkoztunk azzal, hogy a munkanélküli szülők dohánytermesztésbe fogtak, s a dohánylevelek szedésében, szárításában, felfűzésében az apró gyerekekre is hárulnak feladatok. A már nagyobbak azok, akik a különböző helyi gazdálkodók és vállalkozók alkalmi és fekete bérmunkásaiként már maguk is hozzájárulnak a család fenntartásához. Ez nemegyszer nehéz fizikai munkát jelent, mint például egy Békés megyei községben, Medgyesbodzáson, ahol a megözvegyült anya és lánya jár napszámba, bár nem szívesen hívják őket, mondván, hogy nem bírják. De a család kisebb fiúgyermekeinek is van lehetőségük némi pénzt keresni. A településen azonban a mezőgazdasági termelők dinnyetermesztéssel foglalkoznak, így a napszám is nagyrészt dinnyerakodásból áll. “Meglehetősen nehéz munka ez a gyerekeknek, még akkor is, ha fiúk. Ahhoz, hogy ilyen nehéz fizikai munkát tudjon valaki végezni, nagyon vitamin- és energiadús ételeket kellene fogyasztani, hogy ne menjen az egészség rovására.”

A kiskorúak foglalkoztatása gyakran törvénybe ütköző, ám a munkanélküli háztartások számára elengedhetetlen anyagi erőforrást jelent. Az egyik tóalmási családból például a munkanélküli feleség férje és fia a munka, illetve a tanulás mellett rendszeresen eljárnak egy helybeli kőművessel maszekolni. “Hát ez nagyon jól jön, e nélkül nem elég a pénzünk.” A megélhetés biztosításáról szóló történetekben a nagyobb fiú vagy fiúk együtt dolgoznak a szülőkkel a földeken.

A zalai Nagygörbőn egy 9 éves roma kisfiú egy betelepült német söröző és sörfőzde tulajdonosánál dolgozott. Nyáron az egész napot ott tölti, máskor csak az iskola után jár dolgozni. Mindenféle munkát elvégez, ami adódik egy ilyen helyen, például az éjszakai mulatságokon pincérkedik. Elmondása szerint szeret itt dolgozni, a tulajdonos jól bánik vele, már egészen jól megtanult németül, és szó volt róla, hogy a főnöke kiviszi magával egy németországi nyaralásra. A pénzt, amit kap, kutyájára és családjára fordítja. Az apja alkoholista és munkanélküli, az anyja 7 gyereket nevel. Elmondta nekünk, hogy igazából egy robogót szeretne, de mindig oda kell adnia a pénzt. Míg mi beszélgettünk, 16 év körüli bátyja a füvet nyírta a vállalkozó háza előtt.

A nemzetközi szervezetek (ENSZ, ILO, UNICEF) próbálják szabályozni a gyermekmunkát, védve a gyermekeket a gazdasági kizsákmányolástól, illetve minden olyan munkától, amely negatív hatást gyakorolhat oktatásukra, illetve veszélyt jelenthet testi, szellemi, lelki, erkölcsi vagy társadalmi fejlődésükre.¹² Sajnos sok esetben nem könnyű meghatározni, hogy hol is húzódik a határvonal az iskolán kívüli szabadidő munkával töltése, a családi munkamegosztásban végzett munka és a gyerekek gazdasági kényszerből végzett munkája között. A fenti esetek többségében a gyerekek munkavégzését láthatóan és döntően a kényszer motiválta. Általában azt sem könnyű elhatárolni, mi választja el a gyerekek zsebpénz jellegű keresetét a családi jövedelmet kiegészítő keresettől, ezekben az általunk vizsgált esetekben viszont ritkán marad a gyerekek megszerzett zsebpénze az ő szabad felhasználású jövedelmük, hiszen minden általuk megszerzett forintnak helye van a családi költségvetésben.

Gyermek-szülő viszony

A fokozatos elszegényedés, a munkanélküliség és a mindennapi megélhetési gondok, amelyek gyakran az alkoholizmussal társulnak, rendkívüli pszichikai nyomást gyakorolnak a családok életére. Az önhibáztatás és egymás hibáztatása gyakran feszültségeket szül és eltávolítja egymástól a családtagokat. “Mint kutya meg a macska, úgy éltünk. Szerintem találhatott volna munkát a Pista, ráment a házasságunk. Külön szobában alszunk mi, a lányok, meg külön szobában a fiúk, hát itt tartunk… Már a negyedik gyereket nem is akartuk, de így alakult.” – mesélte a lábodi Horváthné.

A gyerekek érzékenysége nehezen viseli ezt a terhet és menekvésük egész felnőtt életükre kiható következményekkel jár. A menekvés sok formájával találkoztunk, ezeknek a legdrasztikusabb formáját egy BAZ megyei kis településen, Felsővadászon találtuk, ahol az elmúlt évben tíz fiatal lett öngyilkos. Ennél általánosabb jelenség az otthonról való elszökés, illetve ennek intézményesített formája, a fiatal korban kötött házasság, melyekre szintén több példát találtunk a 11 településen.

Több olyan esettel is találkoztunk, amikor a még túl fiatal szülők nem tudtak illetve nem is akartak felelősséget vállalni a gyermekükért. Ezeknél az eseteknél megfigyelhető, hogy az egyik vagy a másik szülőre, sok esetben pedig a nagyszülőkre hárul a gyermek nevelésének feladata. Például egy Ruzsán élő fiatal munkanélküli anya gyermekét is döntően a nagyszülők látják el, ők főznek, mosnak rá, ők viszik iskolába. “A lányunk 16 évesen szülte a gyermekét. Gyermektartást nem kap, mert a gyermektartási perben öt lehetséges apát jelölt meg, de egyik sem bizonyult a gyermek apjának.” – mesélte a nagymama szomorúan. Az anya arra a kérdésre, hogy mit vár az élettől, azt válaszolta: “Csak a mának élni, jót bulizni!”.

Ugyanerre a jelenségre több példát is találtunk: azt a családot például, amely három gyermeket nevel, és az anya még egy gyermek után gyermektartási díjat fizet. 16 évesen szülte, de nem tartott rá igényt, így az apja neveli. A gyerekek után családi pótlékot kapnak, ezenkívül rendszeres gyermekvédelmi támogatást, amit a Gyermekjóléti Szolgálat természetben szolgáltat a szülők italozó életvitele miatt. A gyerekeket az iskolába és onnan haza a nagyszülők viszik, mert a szülők erre nem hajlandóak, pedig a tanyától messze van az iskola. Vagy egy másik családot, ahonnan a nagyobbik gyerek meg is szökött, intézetbe került, jelenleg többszörös lopás miatt szabadságvesztés büntetését tölti a Fiatalkorúak Intézetében.

A fentiek ellenére sok olyan helyzettel is szembesülhettünk, ahol a hátrányos szociális helyzet kohéziós erőként hat a családi életre. Ezekben a családokban a szülőknek, ahogy többen is mondták, “nincs idejük önsajnálatra”. Energiáikat egyesítve teremtik elő azt a minimumot, amely biztonságot és az iskolázás esélyét nyújtja a gyerekeknek. Ezekben a családokban a szülők aprólékosan takarékoskodva, sok lemondással és minden kis munkalehetőséget kihasználva teremtik meg a gyerekek iskoláztatásának anyagi feltételeit, hogy “ők előnyösebb pozícióból kezdjék az életüket.” Ennek egyik drámai példája a fiait egyedül nevelő anya, aki a gyerekek taníttatása mellett évekig nem tudta kiváltani a saját gyógyszereit.

A munkanélküliséget az alkalmi munkák rendszerével enyhíteni próbáló és magukat hajtó családokban nem mindegy, hogy a gyerekek kapnak-e és hogyan betekintést a nehézségekbe. Az egyik, a munkanélküliségből kitörni igyekvő, de számos gazdálkodói kudarcot is elszenvedő Békés megyei család belső összetartása miatt a szülők fontosnak tartják, hogy “a gyerekek tisztában vannak a család helyzetével. Nem okoljuk egymást. Közösen döntöttünk, közösen bukunk. A gyerekek is tudják, mit, hogyan, mennyiért csinálunk, kinek mennyivel, mivel tartozunk. – mondja a feleség és erre a férj, a gyerekek rábólintanak.” Éppen ezért általában megértőek is tudnak lenni: “A gyerekek úgy nőnek, mint a bolondgomba, képtelenség minden évben nekik új ruhát venni, de muszáj, hiszen hamar elnyűvik, kinövik őket. Bár szerencsém van velük, nálunk nincs követelőzés, tudják, mit engedhetünk meg magunknak, és mit nem.” – meséli Nekézsenyen Bódi Teréz.

A realitásokkal való számvetés napi drámái: “Mondom is a gyereknek, ha elküldöm őket a boltba, hogy a zsemlén, a liter tejen kívül meg ne próbáljanak mást is venni.” “Sokszor meg kell gondolni, hogy tejet vagy ruhát vegyünk-e a gyerekeknek”.

A gyerekek kortárscsoportokba való beilleszkedésében fontos szerepe van a külsőségeknek. Ez azonban nemcsak számukra fontos, a munkanélküli szülők is rosszul élik meg, hogy keveset nyújtanak gyerekeiknek. Több esetben is tapasztaltuk a szülők amiatt érzett önvádját, hogy gyerekeik már “apró” külsőségekben is lemaradnak a többiek mögött. “És akkor még hol van a cipő, a ruha. Mert ezek nem járnak ám akármibe, állandóan cikizik egymást, hogy nézel már ki, meg ilyenek. Hiába próbálok én rájuk aggatni olcsóbb göncöket, mikor megvannak az igények, ők is Adidas pólót akarnak, mint az ács fia. Megmondtam nekik, hogy nagyon sajnálom, de apátoknak nincs ács szakmája, én nem tehetek róla. ő most munkanélküli és nem futja márkás holmikra. Megértik, ám csak nehéz nekik is, sok mindenről le kell mondaniuk és ez fáj leginkább az apjuknak, meg persze nekem is.” (Nekézseny, Lovászné)

A családi nehézségekkel való szembenézés, a szociális helyzetüket, munkalehetőségeiket és munkanélküliségüket illető őszinteség egyúttal óriási felelősséget is ruház e családok gyerekeire. Olyan intenzitással kapcsolja őket be nagyon korán a felnőtt életbe, amit a “csak” iskolába járó gyerekek nem élnek át.

A gyerekek a munkanélküli családtagok tényleges munkavégzését, jövedelmi helyzetét ellenőrző intézményekkel is gyakran szembetalálják magukat. A családok ellenőrzést elhárító, védekező rendszerében sokszor hárul rájuk kényelmetlen feladat, “falazás a szülőknek”. A kutatás résztvevői is átéltek ilyen alkalmat, amikor az egyik munkanélküli család címén a kopogtatásra nem nyitottak ajtót. A vályogház kis utcai ablakát elpirult kisfiú nyitotta ki, aki onnan darálta le egyre vörösebb arccal – közben befelé pislogva valaki “súgóra”: “édesanyám nincs itthon, a nagymamát kellett orvoshoz vinnie, senki sincs itthon, különben is édesanyám megmondta, hogy nem lesz itthon, el kell mennie, senki sincs itthon.”

Az új generáció és a jövő

Azok a gyerekek, akikről e tanulmány szól, az első olyan generáció tagjai, amely munkanélküli szülők gyerekeiként nő fel, és gyakran halmozottan hátrányos helyzetből indul. ők az ún. új szegények és a hagyományos szegények gyermekei illetve unokái.¹³ E gyermekekre jellemző, hogy gyakran csonka, egy szülős, többgyermekes családokban élnek, gyakoriak körükben a nem megfelelő életkörülményekből fakadó betegségek.

Ezeken a kis településeken a gyermekek perspektívikus munkalehetőségei is nagyon korlátozottak. A szülők gyerekeik felnőtt életét legtöbbször csak másutt tudják elképzelni, helyben nem látnak számukra boldogulási lehetőséget a távolabbi jövőben sem. A problémákat nemcsak a települések munkaerőpiaci hátrányai, a fejlesztési erőforrások hiánya termeli újjá. Sok esetben maguk a szülők is hozzájárulnak ahhoz, hogy életvitelük mintái újratermelődnek.

Egyes esetekben a problémák átörökítése már azzal megkezdődik, hogy a szülők nem tartják lényegesnek a gyermekek iskoláztatását. A felkeresett munkanélküli családok között számos olyan volt, amelyben a gyerekek továbbtanulásának egyáltalán nem tulajdonítanak fontosságot. Az érettségit adó középiskolák fokozatosan vesztik el vonzerejüket ezen családok körében, mert az így elnyerhető bizonyítvány értéke egyre alacsonyabb, hiszen ma már egy érettségi vizsga önmagában nem szavatolhat biztos érvényesülést a munkaerőpiacon. A szülők példájának követése sem az iskola felé tereli a gyerekeket.

Sok szülő viszont éppen saját példája alapján gyerekei továbbtanulásánál a szakmunkásképzőket részesíti előnyben és az olyan 1-2 éves tanfolyamokat, amelyek valamilyen szakvizsgával végződnek. Reményeik szerint ezek azonnali elhelyezkedést biztosíthatnak, és csak rövid ideig tartják távol a fiatalokat a mukaerőpiactól, tehát mielőbb kenyeret biztosítanak. Erre találunk példát ama tóalmási családnál, ahol, “a fiú mezőgazdasági gépszerelőnek tanul a nagykátai szakközépiskolában és szeretne is ebben a szakmában maradni. Erre minden esélye megvan, a tápiósülyi TSZ-ben keresnek ilyen végzettségű munkaerőt. Ha a fiúnak sikerül elhelyezkednie, az segíteni fog a család anyagi gondjain”. Vagy annál a balkányi családnál, ahol “három gyerek van. A 14 éves fiú szeptembertől Szakolyba fog járni, a szakmunkásképző iskolába, péknek fog tanulni”.

Találkoztunk ugyanakkor számos olyan családdal is, ahol fontosnak tartották magasabb iskolai végzettség megszerzését, mivel úgy érzik, hogy ez az egyetlen esélyük a jelenlegi helyzetükből való kilábalásra. Az egyetlen mobilizálható erőforrásuk az a kulturális tőke, amivel a szülők általában nem rendelkeznek, viszont a gyermekeiknek próbálják megteremteni a lehetőséget ennek felhalmozásához. Példát találunk erre egy lábodi családnál: “Igazából az az egy fontos, hogy mindkét gyerek érettségizzen le, mert ma már az érettségi nélkül semmi esélyük nincs a boldogulásra.”

A továbbtanulás fontosságát átérző családok viszont igen komoly áldozatokra és erőfeszítésekre kényszerülnek. Előfordul, hogy a gyerekek közül az egyikre összpontosítják reményeiket és eszközeiket, neki tudják előteremteni az iskoláztatás fedezetét. A többi gyerek tanulása hátrább sorolódik és már az általános iskolánál abbamarad. Gyakran a továbbtanulás finanszírozását a fiataloknak maguknak kell megteremteniük, mint például annak a tóalmási lánynak, aki “a Környezetvédelmi Felügyelőségnél dolgozik Budapesten és Pécsre jár jogi egyetemre levelező szakon. A céggel kötött megállapodás alapján, három év elköteleződés fejében, a tandíjat és az útiköltséget fizetik számára.”

A legtöbb megkérdezett család azonban napról-napra kényszerül élni, nem tud évekre előre tervezni, bármilyen váratlan esemény, családi konfliktus, megbetegedés alapjaiban fordítja fel életüket, nem tudnak, nem is tudhatnak “jövőképet” kialakítani.

Összegzés

E tanulmányban azokat a tényeket vettük sorra, amelyek a családok szegénysége mellett vagy abból fakadóan átszövik és terelik a gyerekek sorsát. A kulturális hátrányok, amelyek miatt fokozatosan kiszorulnak a továbbtanulás folyamatából, az egészségügyi problémák, amelyek egész felnőtt életükre kihatnak, az anyagi szegénység mellett hosszú távon behatárolják e családokban a gyerekek lehetőségeit. A tehetségek, akiknek képességeik révén lenne esélyük a felemelkedésre, anyagiak hiányában elsikkadnak. A családok fennmaradásának napi rutinjában pedig a gyerekekre is fontos feladatok hárulnak. Szerepük van a háztartás-gazdaságban, családi keretekben vagy azon kívül részt vesznek különböző jövedelemszerző tevékenységekben. E munkanélküli családok gyerekeinek jövője így az anyagi körülmények és megélhetési lehetőségek mentén, igen szűk mezőben, a családok súlyos anyagi kényszerei és kulturális korlátai közepette s azokat újratermelve formálódik. Ezekben a kisgyermekes családokban a szülők már a 90-es években lettek szülőkké, amikor nekik maguknak sem volt már rendszeres munkájuk. Gyermekeik ezekben az alkalmi és rendszertelen munkákból és segélyekből élő családokban nőnek fel és “szocializálódnak”. Maguk is a rendszertelen, alkalmi munkákat kezdik végezni már gyerekkorban és nem, vagy csak nagyon ritkán látják az iskolázással elérhető felemelkedés perspektíváját. Megszerzett munkatapasztalataik legtöbbször ezeknek a rendszertelen, alkalmi és képzettséget nem igénylő munkáknak a tapasztalatai. Társadalmi tapasztalataikat kapcsolatokról, munkahelyekről, munkaadókról, függő helyzetekről is e munkák végzése során szerzik meg, miközben kiszorulnak az oktatásból, a szakképzésből és a nagyobb képzettséget igénylő munkahelyek világából. E társadalmi és munkaerőpiaci peremhelyzetekben, az azokban felnövők és az azokba belenövők számára viszont az átlagosnál nagyobb a veszélye a munkanélküliségnek.

Függelék

 

1. táblázat	Háztartásösszetétel az 1998-ban segélyezett háztartások körében
	Budapest	Megye-székhely	Város	Község	Összesen (az egyes háztartástípusok aránya az 1996. évi mikrocenzus alapján)
Egyedülálló	45,8	29,1	26,5	17,2	25,7 (26,1)
Házaspár	9,6	9,3	12,3	13,3	16,2 (19,9)
Házaspár 1 gyerekkel	4,1	10,4	11,5	11,5	10,4 (14,1)
Házaspár 2 gyerekkel	4,6	12,4	15,2	18,8	14,8 (14,2)
Házaspár 3 és több gyerekkel	7,0	8,7	9,6	15,1	11,3 (4,0)
Egy szülő 1 gyerekkel	11,4	9,0	9,9	6,1	8,5 (5,9)
Egy szülő 2 vagy több gyerekkel	7,5	11,4	7,7	5,9	7,5 (3,3)
Egyéb	10,0	9,7	7,3	12,0	9,8 (12,6)
Együtt	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0
Forrás: Az önkormányzati segélyezés és a segélyezett háztartások életkörülményei, Társadalomstatisztikai füzetek 22., KSH, Budapest, 1998

 

 

2. táblázat	A szegénységi küszöb (az átlagjövedelem 50%-a) alatt élő háztartások a gyermekszámot figyelembe véve (%)
18 év alatti gyerekek száma a családban:	1991/92	1992/93	1993/94	1994/95	1995/96	1996/97
Nincs gyermek	7,8	4,4	5,8	5,4	5,6	4,9
Egy gyermek	9,4	13,2	10,2	20,6	21,7	13,5
Két gyermek	14,1	13,2	17,4	15,9	20,5	23,4
Három gyermek	24,1	24,9	38,6	32,9	41,4	47,9
Négy és több gyermek	53,8	81,4	72,5	72,3	74,7	62,8
Forrás: Szívós Péter – Tóth István György: A jóléti támogatások és a szegénység Magyarországon. TÁRKI Társadalompolitikai Tanulmányok 5., Budapest, 1998

 

 

3. táblázat	A háztartások társadalmi-gazdasági jellemzői néhány kiválasztott jövedelemszinten, 1988. I–IV. negyedév *
Társadalmi – gazdasági jellemzők	A KSH lét minimum fele	Az 1. népesség tized jövedelem határa	A nyugdíj minimum	A KSH lét minimum 3/4-e	A KSH lét minimum
környezetében élő háztartások jellemzői (%)
A háztartások létszáma, létszámszerkezet
A háztartások átlagos taglétszáma, fő	3,76	3,66	3,63	3,43	2,90
Létszámszerkezet, %
Aktív keresők	17,9	23,7	24,6	27,5	30,8
Nyugdíjasok	11,1	13,2	15,0	17,3	28,1
Gyermekgondozási ellátást igénybevevők	7,3	7,5	7,1	6,4	3,4
Munkanélküliek, járadékkal	9,8	7,6	6,4	4,4	4,0
Munkanélküliek, járadék nélkül	6,8	3,6	3,6	3,3	2,0
19 éves és fiatalabb eltartottak	39,8	38,2	37,1	35,2	27,1
Egyéb eltartott személyek	7,3	6,3	6,3	5,9	4,6
Összesen	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0
A jövedelem és felhasználása
Összes személyes nettó jövedelem, Ft/hó/fő	10 351	12 802	13 677	15 705	20 555
Ebből:
Nyugdíj, %	19,5	19,6	21,0	21,5	30,4
Egyéb társadalmi jövedelem, %	47,4	35,8	31,8	24,6	14,0
Folyó fogyasztási kiadás, Ft/hó/fő	12 504	13 628	14 457	16 061	20 368
Folyó fogyasztási kiadás, % (jövedelem=100)	120,8	106,5	105,7	102,3	99,1
A jövedelemből az élelmezési és lakásfenntartási kiadások után egyéb célokra fennmaradó havi összeg
Egy főre számítva, Ft	1976	3790	4321	5539	7656
Aránya a jövedelem %-ában	19,1	29,6	31,6	35,3	37,2
A háztartásban fogyasztott élelmiszerek egy főre jutó havi mennyisége
Hús, hal és készítményeik (kg)	3,14	3,34	3,46	3,50	4,70
Tojás (db)	11,48	12,40	12,48	13,46	17,00
Tej (liter)	4,43	4,72	4,81	4,86	6,04
Sajt, egyéb tejtermékek (kg)	0,64	0,68	0,72	0,72	1,05
Zsiradékok (kg)	1,24	1,24	1,29	1,33	1,71
Kenyér és péksütemény (kg)	7,01	6,57	6,60	6,56	7,21
Cukor (kg)	1,14	1,16	1,18	1,26	1,56
Burgonya (kg)	3,47	3,02	3,00	3,32	4,20
Friss és tartósított zöldség (kg)	2,91	3,17	3,47	3,80	4,81
Friss és tartósított gyümölcs (kg)	2,12	2,45	2,55	3,12	4,16
* A létminimum felével rendelkező háztartásokban átlagosan 39 ezer Ft havi nettó jövedelemből gazdálkodnak, az első jövedelmi tized határán élőkben 47 ezer Ft-ból, a nyugdíjminimum szintjén közel 50 ezer Ft-os havi jövedelemből, a létminimum szintjén pedig megközelítően 60 ezer Ft-ból. Ebből a társadalombiztosítási és szociális jövedelem minden vizsgált jövedelmi küszöbnél szinte teljesen azonos, 26 ezer Ft körüli összeg. Forrás: Létminimum 1998, KSH, 1999

 

 

4. táblázat	Gyermekes családoknak járó ellátások és a hozzájutás kritériumai Magyarország
	A jogosultság kritériuma	Az ellátás főbb jellemzői
1. Anyasági támogatás	Alanyi jogon jár, feltétele: a támogatást igénybe vevő terhessége alatt legalább négyszer – koraszülés esetén egyszer – terhesgondozáson vett részt.	A legkisebb öregségi nyugdíj 150%-a (2000: 24 900 Ft).
2. Betegségi és anyasági ellátások
Terhességi, gyermekágyi segély	A szülést megelőző két éven belül legalább 180 nap biztosítási idő.	24 hét (168 nap) (négy hét a szülés várható időpontja előtt, 20 hét a szülést követően) 70%-a a korábbi fizetésnek.
Gyermekápolási táppénz	Foglalkoztatottak, a gyermek 12 éves koráig	A gyermek 1 éves koráig nincs korlátozva az igénybevehető napok száma, utána a gyermek életkorával csökkenő időtartam, az egyedülállók esetében az igénybevehető napok száma a nem egyedülállókhoz képest kétszeres.
Gyógyszer		A központi listán szereplő gyógyszerek 50–100%-os támogatása
3. Gyermekgondozási támogatások
GYES	Alanyi jog	A gyermek 3 éves koráig (a gyermek fogyatékossága esetén 10 éves koráig), az ellátás mértéke megegyezik a legkisebböregségi nyugdíj összegével, a gyermek 1,5 éves kora után max. 4 órában történő munkavégzésre van lehetőség, illetve ha a munkavégzés otthon történik, akkor nincs időkorlátozás (2000: 16 600 Ft).
GYET	Alanyi jog	3 gyermek esetén, a legkisebb gyermek 3. életévének betöltésétől 8. életévének betöltéséig. Az ellátás mértéke megegyezik a legkisebb öregségi nyugdíj összegével, max. 4 órában történő munkavégzésre van lehetőség, illetve ha a munkavégzés otthon történik, akkor nincs időkorlátozás (2000: 16 600 Ft).
GYED	Előzetesen 180 napi biztosítási idő	A gyermek 2 éves koráig, az ellátás mértéke az előző évi átlagkereset 70%-a, de maximum az ellátás megállapításának időpontjában érvényes minimálbér kétszerese, munkavállalásra nincs lehetőség.
4. Nevelési ellátás (családi pótlék és iskoláztatási támogatás)	Alanyi jogon jár a gyermek 16 éves koráig, illetve a 20. életévét még nem betöltő, közoktatási intézményben tanuló gyermek után	Gyerekszámtól, a családstruktúra jellegzetességeitől és a gyermek állapotától függően differenciált ellátás: egy gyermekes család: 3800 Ft; egy gyermekes egyszülős család: 4500 Ft; két gyermekes család esetén (gyermekenként): 4700Ft; két gyermeket nevelő egyszülős család (gyermekenként): 5400 Ft; három vagy többgyermekes család (gyermekenként): 5900 Ft; három vagy több gyermeket nevelő egyszülős család (gyermekenként): 6300 Ft; tartósan beteg, illetve súlyosan fogyatékos gyermek esetén: 7500 Ft.
5. Segélyezés
Rendszeres gyermekvédelmi támogatás	Meghatározott jövedelemszint alatti – a kérelem benyújtását megelőző hat hónap alatt jellemző – egyfőre jutó háztartási jövedelem esetén	Az ellátás pénzben és természetben egyaránt folyósítható, formáját a helyi önkormányzat rendeletben határozza meg. A gyermek 18 éves koráig, illetve tanulói vagy hallgatói jogviszony esetén a 25. évének betöltéséig. Az ellátás összege gyermekenként a legkisebb öregségi nyugdíj 20%-a (a helyi önkormányzat rendelete alapján ennél magasabb összegű is lehet).
Rendkívüli gyermekvédelmi támogatás	Időszakos létfenntartási gondok, vagy a létfenntartást veszélyeztető rendkívüli élethelyzet	A helyi önkormányzat rendelete alapján
6. Adókedvezmény	Azon családi pótlékra (iskoláztatási támogatásra) jogosult szülők, akiknek legalább egyike személyi jövedelemadót fizet	Gyerekszámtól függő fix összegű kedvezmény, fogyatékos gyermek után emelt szintű kedvezmény. 1999-ben az eltartottanként levonható családi kedvezmény összege: egy és két eltartott esetében havi 1700 Ft; három vagy több eltartott esetén havi 3000 Ft; súlyosan fogyatékos eltartott esetén havi 3400 Ft.
Forrás: Darvas Á.–Tausz K. i. m.

Jegyzetek

¹ Az interjúk a “Közösen a Jövő Munkahelyeiért” Alapítvány támogatásával “Kisgyermekes munkanélküli családok foglalkoztatási lehetőségei és korlátai hátrányos munkaerőpiaci térségekben” címmel az ELTE Szociális Munka és Szociálpolitikai tanszékén Simonyi Ágnes koordinálásával folyt 1998/99-ben.

² Balkány, Szabolcs-Szatmár megye; Felsővadász, Borsod-Abaúj-Zemplén megye; Nekézseny, Borsod Abaúj Zemplén megye; Medgyesbodzás, Békés megye; Pusztaottlaka, Békés megye; Ruzsa, Csongrád megye; Tóalmás, Pest megye; Igar, Fejér megye; Várong, Tolna megye; Lábod, Somogy megye; Nagygörbő, Zala megye.

³ Varga Júlia szerint 1992 és 1997 között az iskolázási költségek leginkább a kistelepüléseken élők kiadásain belül nőttek meg. (Varga J.: Iskoláztatási költségek, TÁRKI, 1998.)

⁴ Sulyok B.: A gyermekes háztartások gazdálkodása, jövedelmi viszonyai. In: Az önkormányzati segélyezés és a segélyezett háztartások életkörülményei. KSH 1999, idézi Darvas Ágnes–Tausz Katalin: Gyorsjelentés a gyermekszegénységről Magyarországon és Romániában. Szociális Szakmai Szövetség, Budapest, 2000

⁵ A dőlt betűs idézetek interjú- és esettanulmány-részletek a “Tizenegy falu, ötvenöt család” című kutatási zárótanulmányból. Az interjúalanyok fiktív néven szerepelnek a tanulmányban.

⁶ A gyermekes családoknak járó különböző támogatásokról és a hozzájutás kritériumairól lásd a Függelék 4. tábláját.

⁷ A kifejezés M. Seligman nyomán terjedt el a szociálpszichológiában. Lásd pl. Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, Kairosz, hetedik kiadás

⁸ Dr. Pintér A.: Iskolások egészségi állapotának változása Magyarországon 1975–1998 között. Országos Tiszti Főorvosi Hivatal. In Darvas Á.– Tausz K., i. m.

⁹ Darvas Á. – Tausz K., i. m.

¹⁰ Lásd: Függelék 3. tábla

¹¹ Létminimum, 1998, KSH, Budapest, 1999. május, p.20

¹² Az ENSZ-nek a gyermekek jogait rögzítő 1989-as (Magyarországon 1991-ben törvénybe iktatott) konvenciójának 32. cikkelyében fogalmazódik meg a gyermekmunka tilalma és szigorú szabályozásának követelménye.

¹³ Andorka Rudolf és Spéder Zsolt “A szegénység Magyarországon” című tanulmányukban négyféle szegénységi kategóriát állítottak fel: “1. a hagyományos szegénységet, amelyről már a szocialista korszakban elég pontos tudomásunk volt, 2. az új szegénységet, amely a rendszerváltás óta jelent meg, vagy csak a rendszerváltás óta keltette fel a figyelmet, 3. a demográfiai szegénységet, 4. az etnikai szegénységet.” A vizsgált esetekben döntően az új és a demográfiai szegénység összefonódását figyelhettük meg. Annak ellenére, hogy ebben a kérdéskörben is nagyon erősen jelen van az etnikai szegénység is, a munkánk alapjául szolgáló “Tizenegy falu ötvenöt család” című kutatás nem fektetett külön hangsúlyt az etnikai szegénység vizsgálatára.

Felhasznált irodalom

Andorka Rudolf–Spéder Zsolt: A szegénység Magyarországon 1992–1995, Esély 1996/4

A Gyermeki Jogok Nemzetközi Egyezménye – 1989 (Magyarországon 1991-ben törvénybeiktatott ENSZ konvenció)

Darvas Ágnes–Tausz Katalin: Gyorsjelentés a gyermekszegénységről Magyarországon és Romániában, Szociális Szakmai Szövetség, Budapest, 2000.

Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, Kairosz, hetedik kiadás

KSH: Létminimum 1998, Budapest, 1999. május

KSH: Az önkormányzati segélyezés és a segélyezett háztartások életkörülményei, Társadalomstatisztikai füzetek 22. Budapest, 1998

Ladányi János–Csanádi Gábor: Szelekció az általános iskolában, Magvető Kiadó, Budapest,1983.

Simonyi Ágnes szerk.: “Tizenegy falu, ötvenöt család” kutatási zárótanulmány, Közösen a Jövő Munkahelyeiért Alapítvány, Budapest, 2000.

Szívós Péter – Tóth István György: A jóléti támogatások és a szegénység Magyarországon, TÁRKI, Társadalompolitikai Tanulmányok 5. Budapest, 1998.

Az 1999 tavaszán végrehajtott bombázás óta eltelt idő megmutatta, hogy a NATO akciója nem érte el meghirdetett céljait. A tekintetben is számos bizonyíték került napvilágra, hogy a NATO vezetői szándékosan félrevezették a közvéleményt a koszovói és általában a balkáni helyzettel kapcsolatban.

Mi lett az eredménye a NATO Jugoszlávia elleni támadásának?

Ma, a NATO 78 napig tartó jugoszláviai bombázása után és a koszovói NATO-ellenőrzés bevezetését követően (1999. június 10–12.) valamivel több, mint egy évvel, a mainstream média rendkívül szűkszavúan foglalkozik komolyabban a háborúval és annak következményeivel. Ennek egyik oka lehet, hogy a NATO-bombázás és az egy évig tartó megszállás nem váltotta valóra a NATO deklarált céljait, sőt, az intervenció következtében a korábbinál magasabbra szökött az etnikai erőszak szintje, kezdetben az albán etnikummal, később pedig az összes etnikai kisebbséggel szemben. Jan Oberg norvég külügyi elemző szerint például “a Balkán legnagyobb etnikai tisztogatása (a menekülők százalékaránya alapján) a 45 000 NATO-katona szeme láttára történt” a megszállt Koszovóban.

Igaz, a NATO-nak végső soron sikerült Belgrádot rávennie arra, hogy kivonja a szerb hadsereget Koszovóból, a bombázás azonban kiváltotta a szerb katonai választ az albán etnikummal szemben, aminek bekövetkeztét maguk a NATO-tisztviselők is előre megjósolták, s ami nem a szerbek indokolatlan aljasságának volt következménye, hanem ésszerű katonai megfontoláson alapult. A civil lakosság elűzése leggyakrabban ott fordult elő, ahol a leghevesebb harcok folytak, főleg a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (KFH) által ellenőrzött területeken. Az EBESZ szavaival megfogalmazva, a menekültáradat elindításának célja “a fő kommunikációs utak nyitva tartása volt, hogy elláthassák a szerb erőket nyersanyaggal, üzemanyaggal és élelmiszerrel”.

Annak ellenére, hogy a NATO tagadott bárminemű együttműködést a lázadó erőkkel a bombázások alatt, magasrangú NATO-tisztviselők ma már elismerik, hogy a KFH gerillái “állandó telefonkapcsolatban álltak a NATO-val”, és hogy a NATO “szorgalmazta” a fő KFH offenzívát (Paul Richter: Los Angeles Times, 2000. június 10.). Clinton elnök 1999. március 24-én kijelentette, hogy a bombázás fő célja “az elrettentés egy még véresebb támadástól az ártatlan koszovói polgárokkal szemben”, a bombázás azonban exponenciálisan fokozta a támadásokat (ezáltal a NATO is hozzájárult az albánok szenvedéseihez), így a cél is nyilvánvalóan megvalósulatlan maradt.

Mivel a bombázásokat követően az erőszak fokozódott, a NATO-tisztviselők sietve kijelentették, hogy a szerb támadásokra és a lakosság elűzésére mindenképpen sor került volna a szerbek “Patkó Hadműveletnek” nevezett, előre elkészített terve alapján. A bombázások előtt azonban egyszer sem esett szó ilyen tervről, a Német Külügyminisztériumnak a háború előtt készült jelentése pedig egyenesen tagadta, hogy a szerbek koszovói akciói “etnikai tisztogatások” lettek volna; ehelyett úgy vélik, a szerb katonai hadjárat célja egy felkelés elfojtása volt. Az a tény, hogy Belgrád beengedett 2000 EBESZ megfigyelőt Koszovóba (bár az EBESZ kontingens létszáma sosem haladta meg az 1400 főt), és erősen ellenezte eltávolításukat a NATO-bombázás előtt, szintén valószínűtlenné teszi egy előre eltervezett “Patkó Hadművelet” létezését.

D. Heinz Loquai nyugalmazott német dandártábornok és jelenlegi EBESZ tanácsadó a legújabb, Der Kosovo-Konflikt: Wege in einen Vermeidbaren Krieg (A Koszovó Konfliktus: Út egy Elkerülhetetlen Háborúhoz) című könyvében bemutatja, hogy a Német Külügyminisztérium két héttel a háború kezdete után tett kijelentése, miszerint olyan hírek birtokában van, amelyek megerősítik a “Patkó Hadművelet” létezését, teljes egészében koholmány, amely bulgáriai jelentésekből származik, valamint a NATO katonai propagandistáinak képzelődése volt. Mindez azonban nem akadályozta meg a NATO háborús apologétáit a hazugság ismételgetésében – amely a Hadműveleti Szövetséges Erőket (Operation Allied Force) igazolta –, hogy a fenyegető terv végrehajtása a Koszovóban élő albán lakosság elűzését jelenti. (2000. június 11-én George Robertson megkérte Jonathan Dimbleby-t az ITV-ben, hogy “képzelje el, mi történt volna, ha közel 2 millió menekültet űznek el, …ha Milosevicsnek sikerült volna az etnikai tisztogatás”.)

A NATO által 1999 márciusában-áprilisában előidézett erőszakhullám hatására a NATO-tisztviselők irányt váltottak és kijelentették, hogy az új legfőbb céljuk a koszovói albánok gyors és biztonságos visszajuttatása otthonaikba. A NATO-nak sikerült a média segítségével a tömeges exodusra adott válaszként lefestenie a bombázást, nem pedig annak okaként. Azonban ez az új cél is csupán részben valósult meg – a Koszovóból elmenekült albánok valóban gyorsan hazatértek, ám biztonságukat és jólétüket számos tényező veszélyeztette. Egyedül a NATO-bombák több száz menekülő albánt öltek meg vagy sebesítettek meg súlyosan. A NATO halálos fürtös bombákat és gyengített urán lőszereket egyaránt használt Koszovóban, olyan fegyvereket, amelyek veszélyeztették a hazatérők hosszú távú biztonságát. A mai napig közel 100 ember halt meg, és több száz a sebesült a felrobbanó repeszbombák miatt. A gyengített urán lövedék okozta sugárzásos megbetegedés áldozatainak számáról, miként Irak esetében is, csak később lesz elképzelésünk.

A NATO-bombázás erősen megrongálta az infrastruktúrát is, aminek a helyreállítása igen lassan folyik. A NATO nagyvonalúsága nagy részben kimerült a pusztítás és gyilkolás eszközeinek előteremtésében: a Jugoszlávia elleni katonai hadműveletek becsült költsége meghaladja a 10 milliárd dollárt, míg a humanitárius segélyre és Koszovó helyreállítására fordított anyagi eszközök jóval az 1 milliárd dollár alatt maradnak. Így százezrek maradtak hajlék és munkahely nélkül, nélkülözve a legalapvetőbb életfeltételeket is.

A NATO-megszállással a jogrend sem lett biztosítva Koszovóban. Ennek okai egyrészt a pusztítás, a szegénység valamint a háború okozta elkeseredett gyűlölet, másrészt az 1244-es ENSZ-határozat nyílt megsértése volt, amely a KFH lefegyverzésére szólított fel, a KFH azonban a NATO fennhatósága alatt egyesült a “Koszovói Védelmi Alakulatokkal” (Kosovo Protection Corps), s így a korábbi fegyveres lázadó erők legálissá és legitimmé váltak. Ez a tény, valamint a NATO elfogultsága a KFH-val szemben és általában a szerbek ellenében, segített intézményesíteni a bűn, az erőszak, a mindent átható félelem rendszerét, amely főként a szerb, roma és török kisebbségeket érintette hátrányosan, bár kedvezőtlenül hatott a legtöbb koszovói albánra is. Ráadásul a szervezett bűnözés keresztül-kasul behálózta a térséget. A Nemzetközi Válság Stáb (International Crisis Group) egyik jelentése szerint Szerbia délkeleti területein (a tulajdonképpeni Koszovó és Szerbia egyes részei), ahol a KFH hatása a mai napig a legjobban érvényesül, vezet keresztül a Törökországot Nyugat-Európával összekötő, heroin szállításra használt “balkáni út”.

El kell azonban ismerni, a NATO-nak sikerült “megleckéztetnie” a szerbeket. De valójában miből állt ez a lecke? Semmi esetre sem abból, hogy a nyugati lelkiismeret számára elfogathatatlan az etnikai tisztogatás. A NATO állítólag azért viselt hadat, hogy véget vessen Koszovóban az etnikai tisztogatásoknak, és bár egy 1999. június 9-én született egyezmény kikötötte, hogy a NATO “biztonságos környezetet fog létesíteni és fenntartani minden koszovói polgár számára”, a NATO-megszállás alatt a szerb és roma lakosság mintegy 60–90%-a hagyta el mégis Koszovót, főleg a KFH zaklatásai, házgyújtogatások és gyilkosságok elől. A koszovói zsidók és törökök többsége szintén elmenekült. Vagyis a NATO 12 hónapos megszállásának legnagyobb “eredménye”, hogy az ellenőrzése alatt Koszovóban mégis sor került nagymértékű, több etnikumot is érintő tisztogatásra. A média továbbra is azt hangsúlyozza, hogy a NATO a nehéz körülmények ellenére is megtesz minden tőle telhetőt, a gazember pedig Milosevics. Nem veszik észre, hogy az egyetlen “lecke” amit a NATO a szerbeknek valóban megtanított, az a “Ne húzzatok ujjat velünk” leckéje – amely mentes minden morális tartalomtól.

A NATO politikája a mai napig, bár eltelt egy év, nem hozott békét és stabilitást Koszovóban és a Balkánon. Koszovó törvényesen még mindig Jugoszlávia része, ám a NATO protektorátusa alatt az albánok és a KFH kezére került, lehetővé téve számukra, hogy valós etnikai tisztogatást folytassanak itt. Így Koszovó a gyűlölet és erőszak katlanává vált, valószínű kiindulópontjaként további instabilitásnak és háborúskodásnak. Mivel a NATO nem hajlandó nagy anyagi erőforrásokat áldozni az újjáépítésre, ezért nem tud megoldást felmutatni és nincs kézzelfogható “menekülési stratégiája”. A történet nem “humanitárius beavatkozásról” szólt, hanem az erő felelőtlen használatáról, tovább rontva az eleve rossz helyzeten, amit fennkölt retorikával lepleztek.

***

A cikk forrása a “Degraded Capability: The Media and Kosovo Crisis” című könyv. Philip Hammond és Edward S. Herman szerkesztette, az előszót Harold Pinter írta. A könyv a következő részekből áll: “Jugoszlávia lerombolása a Nyugat által”, “Látni az ellenséget” valamint “A világ beszámolója a háborúról”. A tanulmányok célja, hogy megkérdőjelezzék a média tudósításai által szerzett információt a háborúról, kritikai vizsgálatokon keresztül. A 23 nemzetközi közreműködő között található David Chandler, Diana Johnstone, John Pilger, Peter Gowan, Raju Thomas, Thomas Deichmann és Jim Naureckas. Ez a könyv “alapvető olvasmány” (George Gerbner), “lenyűgöző kötet” (Robert McChesney), amely átfogóan tárja fel a “nyugati médiában tapasztalt leegyszerűsítéseket, démonológiát, elhomályosításokat, a passzivitást és részrehajlást” (Peter Golding).

(Az itt közölt részletet fordította: Schmied Júlia.)