A 20. század folyamán, de különösképpen az elmúlt másfél évtizedben példátlanul sokféle értelmezésben forgott a politika és a társadalomtudományok világában a “harmadik út” kifejezés. Napjainkban e két szót elsősorban a nyugat-európai szociáldemokrácia megújulási törekvéseivel összefüggésben használják, miközben a mögöttes politikai koncepció messze nem tekinthető kellően tisztázottnak. Szerkesztőségünk ebből kiindulva az alábbi kérdést intézte jeles hazai társadalomkutatókhoz: “Volt-e a rendszerváltás időszakában értelme úgynevezett »harmadik útról« beszélni, és van-e realitása ilyen jellegű kezdeményezésnek az ezredforduló időszakában?” A beérkezett válaszokat az alábbiakban közöljük.

* * * 

Szalai Pál

Az Eszmélet körkérdése felveti: volt-e értelme a harmadik út keresésének 1989-ben és van-e ma? Megítélésem szerint a “harmadik út” kérdése ebben a században legalábbis az európai kultúrkör középponti problémája, de végső soron az egész világ vonatkozásában releváns – kb. 1921-29 óta, mikor kiderült, hogy

1. a kapitalizmus sem a nemzetek között kialakuló feszültséggócok kezelését, sem az anarchikus gazdasági viszonyok által előidézett társadalmi igazságtalanságok kezelését nem tudja megoldani (és ez a kettő össze is kapcsolódik);

2. a kapitalizmus kiküszöbölésére alkalmazott lenini út — tévút, mert a liberális demokrácia elégtelenségeit nem valamiféle mélyebb demokráciával akarja kiküszöbölni, hanem egyszerűen megszünteti a liberális demokrácia eredményeit anélkül, hogy valamiféle új típusú demokráciát alakítana ki (a kronstadti felkelés leverése után a szovjetek végérvényesen formális intézményekké váltak).

A civilizált világnak valamiféle új utat kellett keresnie. új és humanista utat, mely sem az államhatalom, sem a nagy pénzközpontok kezében nem enged túlzott hatalmat összpontosítani, amely egyben kidolgozza a politikai és gazdasági szabadság egy olyan típusát, melyben a szabad cselekvés nem pusztán a másikkal való versenyre, hanem a másik ember megsegítésére is irányul.

Ez a harmadik út nem jött létre, és mintegy “büntetésből” létrejött a torz harmadik út, a fasizmus: kapitalizmus és diktatúra. átvette a kapitalizmusból az önzés hiposztazálását, a totális államszocializmusból a szolgaság totalizálását. A harmadik út “új emberéhez”, a szabad és szövetkező emberhez bizonyára túl nagy ugrásra lett volna szükség egy, az első világháborútól elgyötört és a bolsevik veszélytől (részlegesen jogos) félelemben élő Európában. Az ugrás helyett zuhanás következett egy parancsoló-alávető és ugyanakkor önző, tehát szado-mazochisztikus embertípushoz.

A fasizmusok bukása, 1945 után eléggé kézenfekvő volt, hogy Európának most már csakugyan pozitív harmadik útra van szüksége, mely elkerüli az amerikai magánkapitalizmus és a “szovjet” államszocializmus végleteit, amely a liberalizmus és a szocializmus termékeny szintézisét hozza létre. Az 1945-48 közötti Csehszlovákia ilyen kísérlet volt (ha most eltekintünk attól a teljesen helytelen nemzetiségi politikától, mely Csehszlovákiában abban az időben folyt). ám a sztálini politika a maga érdekzónájában (Finnország kivételével) elfojtott mindenfajta “külön utat”, Kelet-Közép-Európára rákényszerítette a Szovjetunióban alkalmazott botrányos terrormódszereket. A másik oldalon, a főbb nyugat-európai demokratikus országokban a “jóléti állam” volt az a szint, ameddig a liberalizmus meghaladása megtörténhetett: az állam és a szakszervezetek korlátozták, de nem szüntették meg a kapitalizmust – igaz, hogy a fejlődés Hollandiában, Norvégiában, Dániában és Svédországban (és – talán – Izraelben) ezen a szinten “túlhaladt”: ezekben az országokban komoly szocialisztikus vívmányokról beszélhetünk (vagy legalábbis beszélhettünk).

Sztálin halála után a “szovjet” modell Kelet-Közép-Európában nagy válságba került, és e válság 1956-ban Magyarországon és Lengyelországban, 1968-ban Csehszlovákiában, 1980/81-ben Lengyelországban forradalmakban robbant ki. Ezek a mozgalmak elzárkóztak attól, hogy a kapitalizmust, vagy különösen – Lengyelországban és Magyarországon – a két világháború közötti feudálkapitalizmust kívánják restaurálni: az államszocializmus helyébe olyan rendszert kívántak állítani, mely a többpártrendszert a munkástanácsok rendszerével kombinálja. Ellenben 1989-ben, a bürokratikus államszocializmus összeomlása után ezekre az országokra kapitalizmust erőszakoltak. Ez a torzító “fejlődés” meg is hozta a maga “gyümölcseit”. Harc tört ki a “globális” (egyszersmind a “szocialista” menedzserréteggel összenőtt) és a “nemzeti” tőke között. Ebben a harcban a globális-komprádor tőke a reakciós neoliberalizmus jelszavait alkalmazza, a nemzeti tőke pedig még reakciósabb és ál-vallásos jelszavakat, esetenként fasiszta jelszavakat is. A nemzeti tőke ezen aljas irányzata ellen a neoliberalizmus nem képes eredményesen küzdeni, mert maga is antihumanista alapon áll: tulajdonképpen egy szelídebb és egy eldurvultabb antihumanizmus harcának vagyunk szemtanúi. A harc ezúttal világméretű: leírták már a “McVilág és a Dzsihád” ellentéteként. Én hazai vonatkozásában “Chicago és Pusztaszer” ellentéteként jellemeztem. (Bajos volna ugyanis a “neoliberalizmussal” szembeni ellenerőket az Iszlámra korlátozni. A hazai “pogány-kereszténység”, a Tőkéczkik, Makoveczek, Kunszabók és Bencsikek szellemisége fikarcnyival sem jobb, csak kisebb a hatása.)

Ilyen helyzetben a humanista erők perspektíváját egy új “harmadik út” kidolgozásában látom a neoliberalizmus sokszor “lágy”, de bizony nem egyszer pinochetien durva antihumanizmusa és a nemzeti-vallásos-antihumanista hisztériák között. Ennek a harmadik útnak tartalmaznia kell a szocializmus értékeit, azonban a demokratikus szocializmus értékeit, elsősorban úgy, ahogy azt Csehszlovákia és Chile haladó erői 1968-ban, illetve 1970-73 között meg akarták valósítani. A gyárakat munkástanácsok vezetése alá kell helyezni, az egyes termelői egységek közötti piaci versenyt rugalmas tervezéssel kell korlátozni. A politikai és szellemi szabadságot biztosítani kell, de az antihumanista erőket el kell taposni.

* * * 

Ferge Zsuzsa

A társadalmi biztonság mint közfelelősség az utolsó száz évben nyert polgárjogot, hogy az utolsó egy-két évtizedben ismét megkérdőjeleződjék. A szükségletek, amelyeknek kielégítésére intézményesített közös rendszerek jöttek létre, inkább nőnek, mint csökkennek. A közös források csökkentése viszont széles körben elfogad(tat)ott céllá vált. Ebben alapvető szerepet játszik a globalizált tőke, amely a piac szelídítését célzó korábbi intézményeket sorra elutasítja és visszaszorítja. E törekvések, amelyek tíz- és százmilliók biztonságát aláássák és jövőjét veszélyeztetik, nem találkoznak a többség helyeslésével a fejlett országokban sem.¹

Ezért indult el nagyjából egyidejűleg három, az emberek gondolkodására hatni akaró folyamat. Az egyik a “régi” baloldali értékeket szeretné feléleszteni, a másik szeretne a régi bal és az új jobb között helyet találni, a harmadik pedig szeretné az emberek többsége számára elfogadhatóbbá tenni az új jobboldali tendenciákat. Mindhárom törekvést aláfesti az a felismerés, hogy a szótárat meg kell újítani: a régi klisék elkoptak, háttérzajjá váltak, az újjak meg, pőrén megjelenítve, taszítóak. S valóban a szemünk előtt folyik – többek közt – a javak elosztását legitimáló közbeszéd egyes kifejezéseinek értelemváltoz(tat)ása. Ezek között kitüntetett szerepe van a szolidaritás újra- vagy átértelmezésének.

Hosszú lenne a szó teljes előtörténetét vizsgálni, de valamennyi előzményre szükség van. Politikailag sokan úgy véljük, hogy a szolidaritás a francia forradalom “szentháromságából” a testvériség rokon fogalma. Ezt Wallerstein is így gondolhatja, amikor a következőket írja: a testvériség “a francia szentháromság mostohagyermeke”, amely “mindig csak kegyesen odabiggyesztett függvény volt (a szentháromságon), s amelyet az egész hosszú 1789 utáni kulturális mezőben senki nem vett komolyan” …(legalábbis 1968-ig). (Igaz), “a testvériség szörnyű nehézségek árán létrehozandó építmény, s mégis, ez a törékeny lehetőség a valóságos alapja a szabadság és egyenlőség együttes megvalósításának”.² A szociológia a mai napig Durkheim értelmezését veszi alapul, s ennek nyomán (a társadalmi munkamegosztáson kialakuló, vagy ahhoz kapcsolódó) össztársadalmi viszonyrendszert ért rajta. Parsons értelmezésében “Egy közösség szolidaritása lényegében azt fejezi ki, hogy mennyiben (és milyen módon) várható az, hogy a közös érdek érvényesül az egyes érdekével szemben, ha e kettő szembe kerül egymással”.³ Durkheim nyomán a szolidaritás nemcsak a francia tudományosságban, hanem a gyakorlati politikában is kulcsszóvá vált. A századelő ‘szolidarizmusa’ talaján jött létre a kölcsönös segítő társulások sora, amelyek a később össztársadalmivá váló társadalombiztosítás előfutárai voltak.

A modern jóléti rendszerek kialakulását elemzők az elosztás-újraelosztás problematikájához és konfliktusaihoz kapcsolják a szolidaritás fogalmát. A makroszintű szolidarisztikus elosztás előzményei valóban lehetnek (mint Franciaországban) a kisközösségi szolidaritások, de értelmezhető a karitász, a jótékony adakozás is előképként. Baldwinnál voltaképpen mindkét közelítés megtalálható. “Amíg hatalom, gazdaság és csekély kockázatok egyetlen csoportnál összpontosultak, addig e szerencséseket kevéssé érdekelte (a társadalom egészét átfogó) szolidaritás… Amíg a szerencsések és privilegizáltak a társadalmi kiváltságok szakadéka fölött kerültek csak szembe a szegényekkel, addig csupán jótékonyság volt lehetséges, nem pedig szolidaritás.” …Az átfogó szolidaritás a közös kockázatok felismerésével vált lehetségessé. “Amikor a tudatlanság fátyla felemelkedett”, mind többek számára világossá vált, hogy a közös megoldás gazdaságilag is racionális. Baldwin úgy látja, hogy “félrevezető a szolidaritást… az altruizmus analogonjaként felfogni. Az altruizmus egyéni érzés, s többnyire a hasonló beállítottságúak szűk körére korlátozódik. A szolidaritás, ama kevés esetben, amikor egyáltalán létrejött, az általánosuló és kölcsönös önérdekekre épül.”⁴ Ugyanezért nem azonosítható egyébként a jótékonysággal (karitásszal) sem, amely egyoldalú adományozást jelent, jogok, jogosultságok nélkül. Viszont “a társadalmi szolidaritás nem más, mint jogokban kifejeződő igazságosság” (uo. 31.), s épp e jogokon alapul a társadalmat átfogó kölcsönösségi viszonyrendszer.

Nem állítom persze, hogy a szolidaritás, karitász, altruizmus fenti meghatározásai mindenki által elfogadottak lennének – sokféle értelmezés él egymás mellett. Annyi azonban igaz, hogy a modern szociálpolitikában a leginkább érvényesnek tekintett közelítés az, amely a szolidaritást makroszinten értelmezi, és a társadalmi integráció szövetének tartja. Ezért érdekes, hogy ma hányféle értelmezéssel találkozunk.

Valóban úgy látom, hogy folyik szavak értelemváltoz(tat)ása. A többé-kevésbé hagyományos baloldalon ez a politikai legitimációs válsággal függ össze (amelybe persze az államszocialista önkényuralom jócskán besegített). Ezért azok is igyekeznek új szavakat találni a hitelt vesztett régiek helyett, akik nem nagyon akarnak megalkudni, akik máig hisznek a felvilágosodás értékeiben. Ilyesfajta törekvésnek látom például azt – bár a szerző ezzel talán csak részben értene egyet -, hogy Amartya Sen teljesen új fogalomrendszerrel igyekszik összeegyeztetni a szabadság-egyenlőség antinómiát. Szerintem ugyanis ilyesfajta célt szolgál mindaz, ahogyan a negatív és pozitív szabadságot (újra)értelmezi,⁵ mindpedig az, ahogyan a képesség, vagy talán ‘képesnek levés’ (capability) fogalmát bevezeti és értelmezi. Mindkét esetben olyasmiről van szó, hogy a szabadsághoz az is hozzá tartozik, hogy lehessen használni, hogy az ember (megfelelő források segítségével is) “képessé váljon” a szabad választásra, illetve egy adott társadalomban való megfelelő funkcionálásra.⁶ Mindehhez természetesen források kellenek, s ezeket nehéz (akár kényszer-) szolidaritás nélkül összeszedni. Egy újabb fogalom-kereső kísérlet a “társadalom minősége” bevezetése, amely “az Európai Unió céljaira vonatkozó új szemlélet alapja lehet”.⁷ Hogy valóban a “régi” értékekről van szó, az a szerzők definíciójából kitűnik. A társadalmi minőségben az fejeződik ki, hogy a polgárok hogyan tudnak részt venni a közösség életében, amely viszont arra épül, hogy milyen szintű a szociális biztonság, a társadalmi összetartozás és szolidaritás, az autonómia és hatalommal felruházottság (empowerment). A társadalom minősége mára az Európai Unió szintjén elfogadott fogalommá vált, s bekerült az ő szótárukba is. Vagyis a szolidaritás és társadalmi integráltság továbbra is kitüntetett szerepet kap – csak új mezben jelennek meg.

A kevésbé régimódi, pragmatikusabb, vagy épp megalkuvó “új-baloldal” másként működik. A pragmatizmus motívumai egyszerűek: kellenek a szavazatok, éspedig főként középről vagy középjobbról, hiszen balról nem fenyegeti ellenfél a mai szociáldemokráciát. Pontosabban: szükség van a régi szavazóbázisra is, az újra is. A másik motívum a hazai és főként a nemzetközi tőke megnyugtatása. És természetesen, minthogy a hatalomgyakorláshoz erre – minden cinizmus nélkül – szükség van, igyekeznek reagálni az új – ökológiai, globalizációs – kihívásokra, amelyekre a szociáldemokráciának hagyományos válasza nem volt. A “harmadik út” (ill. ennek Giddens által nyújtott elméleti megalapozása)⁸ jól mutatja e sokarcúságot. Számtalan tételével a legrégivágásúbb szociáldemokrata is egyetérthet, míg másokról azt gondolhatja, hogy a megerősödött piaci hatalomnak szívből vagy színből tett engedmények. Az elsők közé tartoznak az olyan deklarációk, minthogy “európai összefüggésben szemlélve kulcsfontosságú a jóléti kiadások szintentartása”, vagy “a jóléti állam reformja nem jelentheti annak szociális hálóvá redukálását”. Ilyen elem az egyenlőség, mégpedig nem is csak az esélyegyenlőség központi értékének ismételt hangsúlyozása. Az olyan kreatív fogalmi újítások tára sem lebecsülendő azonban, amelyek valóban nemcsak színből, hanem szívből jövő engedményeknek is utat adnak. Ilyen például a felelős kockázatvállalás értelmének kiterjesztése a hagyományos piaci viszonyokon kívülre, s ezzel (a korábban mondottakkal ellentétben) a közfelelősség sok területéről való visszavonásának burkolt ígérete. Az egyik legveszélyesebbnek tűnő elem a “Nincs jog felelősség nélkül” jelszava. A jogok-felelősségek egyensúlyba hozatala az egyik leghangosabb, sok szempontból indokolt mai igény – azonban következetes és rövid távú érvényesítése veszélyeket hordoz. A Brit Munkáspárt választási kiáltványa a “beruházó állam” (ugyancsak új) fogalmához kiadás-átcsoportosítást kapcsolt: “a nemzeti jövedelemből többet fogunk oktatásra fordítani… miközben csökkentjük a gazdasági és társadalmi ‘selejtekre’ fordított összegeket”. A Tony Blair vezette kormányzat tevékenységének elemzői közül egyesek ezóta szoronganak attól, hogy hogyan is fogja a politika a “selejteket” (failures) meghatározni.⁹ Mindenesetre, a “nincs jog felelősség nélkül” jelszava a politika számára elsősorban azt jelenti, hogy “nincs segély munka nélkül”. A csak munka ellenében kapható segély gyakorlatába viszont belefér, sőt, beletartozik a kényszerrel való munkavégeztetés vagy ennek megtagadása esetén a léthez való jog megvonása akár fogyatékosoktól vagy gyermeküket egyedül nevelő szülőktől is. Ez még forrásokban bővelkedő országokban is a legveszélyesebb szociálpolitikai váltáshoz, a legelemibb emberi és társadalmi jog, a léthez való jog tagadásához vezethet. A szolidaritás a harmadik utas szövegekben ritkán fordul elő – nem kulcsszó.

A harmadik átértelmező tendencia mögött is – furcsa módon – a baloldal fenyegető kísértete lebeg. Ebben az esetben azonban nem arról van szó, hogy lejáratottnak vélt fogalmak helyett kell újakat keresni, hanem arról, hogy még mindig vonzónak vélt baloldali fogalmaknak kell új, a neoliberális ortodoxiával összhangban lévő értelmet adni. E törekvésre számtalan példát lehet találni az egyenlőség esély-egyenlőtlenségre redukálásától az “egyenlő közteherviselés” jelszaváig, amely ezzel a szófordulattal kívánja felváltani a progresszív közteherviselést egységes arányú, vagy akár egységes összegű adó- vagy járulékrendszerrel. A szavak átértelmezéséért folytatott versenyben paradigmaértékűnek tekintem a “szolidaritás” kifejezés sorsát. A törekvés végeredménye az, hogy a szolidaritás fogalmából eltűnik a kölcsönös viszony is, a társadalmat átfogó jelleg is, s össztársadalmi kapcsolati hálóból a gazdagok szegények iránti kötelezettségévé válik. így kívánja igazolni azt, hogy miért a segélyezés-típusú ellátások a “posztmodern” szociálpolitika kitüntetett eszközei.

E törekvésben kitüntetett szerepe lett Kornai Jánosnak, aki már több írásban közzétette a jóléti reformhoz javasolt két “etikai posztulátumát”. Az első “az egyén szuverenitásának” követelményét állítja fel, amely a jóléti szektorban megvalósulni engedi a szabad választás elvét. (Pillanatnyi témámon kívül esik, hogy mennyire leszűkül itt a szuverenitás elve – mondjuk például Sen értelmezéséhez képest.) A második elv kapcsolódik szorosabban az itt vizsgált kérdéshez. Ez ugyanis a szolidaritásról szól: “(Szolidaritás) Segíteni kell a szenvedőket, a bajban lévőket, a hátrányos helyzetűeket. …A szolidaritási elv azt sugalmazza, hogy az egyéni és közösségi karitatív tevékenységeken túlmenően a közösségnek állami redisztribúció útján is segítenie kell a szenvedőket, a bajba jutottakat, a hátrányos helyzetűeket… A szolidaritási elv érvényesítése célzott állami támogatásokat igényel, nem pedig univerzális jogokat…” A szerző helyesli azt, hogy mindenki képes legyen legalább alapvető szükségleteit kielégíteni, vagy, hogy legyen valamilyen (akár választott biztosítónál kötött) kötelező minimális biztosítás a jövő bajok kezelésére¹⁰ – de a “szolidaritás elvét csak azokkal kapcsolatban kell érvényesíteni, akik önerejükből nem képesek kielégíteni még az alapvető szükségleteiket sem”, vagy “nem képesek megfizetni a kötelező biztosítást”.¹¹

Bokros Lajos a magyar államháztartási reform kidolgozásakor (1995-ben) csak gazdasági indokokkal érvelt az állam szociálpolitikából való visszavonulása és a piacosítás mellett. Ekkor még a társadalombiztosítást egybetartó “kényszerszolidaritás” radikális elutasítása volt napirenden. 1998-ban azonban, amikor Bokros a reform értékelését végzi el, Kornai erkölcsi elveit is felhasználja (ön)igazolásra. Miután kifejti az univerzális ellátások és a széles körű, magas színvonalú társadalombiztosítás hátrányait, illetve a célzott segélyezés előnyeit, összefoglalóan minősíti a reform egészét: “Az egyéni autonómia és a magánválasztás vágyán túl, amelyek egy piacgazdaságban a gazdasági növekedés fő hajtóerejét jelentik és a hatékonyság garanciái, azt hiszem, hogy az átfogó államháztartási reform végső értelme a több társadalmi szolidaritásra törekvés. Minthogy a hagyományos redisztribuciós rendszerek (nyugdíj, egészségügy, oktatás) nagyrészt kimerítették belső dinamizmusukat, mind követelőbb szükséglet e rendszerek alapjának újradefiniálása, s ez az alap a társadalmi szolidaritás.”¹² Ez a szolidaritás egyértelműen megfelel a Kornai adta értelmezésnek: a szűkölködők segítését jelenti. Az állami újraelosztásnak csak azokat kell elérnie, akik teljesen elesettek, és soha semmilyen munkára, járulék- vagy adófizetésre, ellenszolgáltatásra nem képesek. A többiek esetében a jövedelemhez, illetve szükségletkielégítő javakhoz való hozzájutás a piaci mechanizmusok segítségével történik, legyen az közvetlen adás-vétel, vagy bármilyen – pl. biztosítási – piaci szerződés. Minthogy az államháztartási reform ilyenformán az önfelelősség maximálisra fokozását, az emberek átgyúrását szolgálja, Bokros úgy véli, hogy ez “sokkal nagyobb arányú átalakulás, mint az 1989. évi politikai rendszerváltás …mély, átfogó társadalmi forradalom …nem kevesebb, mint egy civilizációs váltás…” (uo. 568.). Sajnos, attól félek, hogy igaza lehet. Ha az állam ilyen mértékű visszavonulása megvalósul, akkor valóban új civilizációval, a modern európai értelemben vett civilizáció elsatnyulásával, a decivilizációval fogunk találkozni.

Nyomasztó, de tudomásul kell vennünk: széles kör számára legitimitást nyert a jövedelmek korlátlan egyenlőtlensége, a társadalmi kizárás, az egyéni önzés kultusza, a közfelelőség gyengítése. Ezen új gyakorlatok igazolása azonban ma is a három klasszikus érték – szabadság, egyenlőség, testvériség – nevében történik, csak épp e fogalmak felismerhetetlenségig történő újraértelmezésével.

Az ilyen csalások lehet, hogy előbb-utóbb lelepleződnek. És akkor talán kicsit több esélye van valami másnak. Magam szkeptikus vagyok abban, hogy a képességek kiteljesítésének vagy a társadalmi minőség javításának ma nálunk sok tere lenne – még akkor is, ha az ilyen irányba mutató gondolkodást nélkülözhetetlennek tartom, s én sem tudom feladni. De arra talán nálunk is van lehetőség, hogy egy, a mi körülményeinkre alkalmazott harmadik úthoz kapcsolódó gondolatrendszer kiformálódjon, amely legalább esélyes ellensúlya lehet az új ortodoxiáknak.

Jegyzetek

¹ Stefan Svallfors and Peter Taylor-Gooby (eds), 1999. The End of the Welfare State? Public Attitudes to Staete Retrenchment. London: Routledge

² Wallerstein, Immanuel, 1991. Unthinking Social Science. The Limits of Nineteenth Century Paradigms. Cambridge: Polity Press: 22.

³ Parsons, Talcott. ‘Social Systems’. In: D. L. Sills (ed.) The International Encyclopedia of the Social Sciences. The Macmillan Company and The Free Press., Vol. 15. 459-473., 461.

⁴ Peter Baldwin, 1990. The politics of Social Solidarity. Class Bases of the European Welfare State 1875-1975. Cambridge, New York: Cambridge University Press: 229.

⁵ Sen, Amartya, 1992. Az egyéni szabadság mint társadalmi elkötelezettség. Esély, 1.

⁶ Sen, Amartya, 1983. ‘Poor, Relatively Speaking’. Oxford Economic Papers, 153-169; Sen, A. K., 1985. Commodities and Capabilities. Amsterdam: North-Holland; Sen, Amartya, 1983. Capability and Well-being. In: Nussbaum, Martha and Amartya Sen, (eds.) The Quality of Life. Oxford: Clarendon Press, 30-53.

⁷ Beck, W., L. van der Maesen, A. Walker, 1997. The Social Quality of Europe. The Haugue-London-Boston: Kluwer Law International: 3., 267-8.

⁸ Giddens, A., 1999. A harmadik út. A szociáldemokrácia megújulása. Budapest: Agóra Marketing

⁹ Deakin, N. és R. Parry, 1997. The Treasury and Social Policy After the 1997 Elections, (Paper presented to the annual conference of the Social Policy Assocoation, Lincoln, July 1997).

¹⁰ ”A 2. Elv fényében érdemes átgondolni a jövőre vonatkozó bizonytalanság problémáját. Lehet, hogy ma nem szorulok rá senkire, de a jövőben rászorulhatok. Igen, de az 1. Elv értelmében elsősorban magamnak kell felkészülnöm a jövendő bajokra, megtakarítással és tartalékképzéssel, továbbá azzal, hogy önként kötök kommerciális jellegű magánbiztosítást…” (Uo. 20.)

¹¹ Kornai János, 1998. Az egészségügy reformjáról. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 18-21.

¹² Bokros Lajos, 1998. ‘The Unfinshed Agenda’. In: Bokros Lajos and Jean-Jacques Dethier (eds.) Public Finance Reform during Transition. The Experience of Hungary. Washington: The World Bank, 535-568., 537.

* * * 

Tamás Pál

A nyolcvanas évek óta a baloldali politikai formációk azon fővonulatát, amely a New Leftre sajátos kulturális idegenkedéssel tekintett, harcos ideológiaellenesség jellemezte. A szociáldemokrácia magát – a kommunisztikus mozgalmakkal szemben – amúgy is mindig pragmatikusabbnak, ideológiától függetlenebbnek érezte. Sokfelé hatottak a hatvanas években a pártpolitika pólusaitól függetlenül megjelenő, az “ideológia halálát” váró, előrejelző angolszász szövegek. A 89 utáni posztszocialista világban erre a beszédmódra, gondolkodási stílusra rakodtak rá az “igazán már nincs is jobb és baloldal többé” üzenetet közvetítő programtöredékek. Ideológiáról többé-kevésbé összefüggő rendszerként a 80-as években inkább a politikai jobboldalon lehetett beszelni.

A Harmadik út-programok megjelenése a 90-es évek közepén tulajdonképpen ideológiai fordulat, vagy legalábbis fontos cezúra. Ismét megfogalmazódik valamilyen összefüggő – bizonyos elméleti kiindulópontoktól sem idegenkedő – program iránti igény a baloldalon (vagy legalábbis azon a térfélen, amely hagyományosan a baloldalé volt).

A 80-90-es évek kapitalista reneszánsza láthatóan kikezdte a Szolidaritás-Igazságosság-Szabadság szentháromságát. A felmerülő kérdések világosak. Az erózió visszafordíthatatlan, vagy azért még tehető valami? S ha igen, akkor milyen áron?

Az alapkérdésekre, persze, egyelőre nincsenek igazi válaszok. De legalább a problémákat kezdjük világosabban látni.

(a) Vajon mennyire üríti ki, szűkíti le a nemzeti kormányok mozgásterét a globalizáció egyenes következményeként felerősödő transznacionális döntéshozatal? Félelmeink közismertek, de vajon mennyire bizonyítottak – nem általában, hanem az egyes konkrét területeken külön-külön? És a nemzeti kormányok mozgásterének összeszorulása egyformán megy-e végbe a nagy és a kis országok esetében? Nem lehetséges-e, hogy ez most inkább a nagyobb országok problémája, mert ezek mind ez ideig azt hitték, van önálló kormányzati játékterük, s most nyilvánvalóvá vált, hogy azt (vagy annak nagyobb részét) elvesztették? A kicsik ezzel szemben már régóta tudták, hogy játékterük a nemzetközi rendszerben amúgy is szűk, és hogy azt mind a multinacionális vállalatok, mind a nagyobb nemzetállamok korlátozzák. Ily módon a nagyobb nemzetállamok legyengülése (ami azért nem megy magától értetődően egyszerre és azonos sebességgel végbe – lásd az új balkáni háborút!), tulajdonképpen egyszerűen homogenizálja a kicsik körül a nemzetközi környezetet (abban meghatározó módon nagyvállalatok és nemzetközi szervek maradnak lábon). Ez pedig a politikacsinálás szempontjaiból részben azért esetleg felfogható könnyebbségnek is. Az egyneműbbé váló, azonosabb rugóra járó környezetben végül is egyszerűbb eligazodni.

(b) Valóban legyengülnek a kormányzat és a civil társadalom közötti közvetítő intézmények, individualizálódnak a kockázatok. A 89 utáni változások a mi régiónkban azonban mindmáig nem építettek ki erős civil társadalmat. A közvetítő intézmények tulajdonképpen eddig is erősebbek voltak, mint ami felé a civil oldalon közvetítettek. Ebből következően meghatározó módon a civil szervezetek is felülről épültek ki (a kivételekkel együtt is a környezeti tárca és külföldi források tartották életben a zöldeket, a nyugati feministák az itteni radikális nősejteket stb.). A közvetítő intézmények meggyengülése talán hozzájárulhatna ahhoz, hogy ennek a szférának megnőjön a helyi problémaérzékelési képessége (hajlandósága).

(c) A hagyományos értékek eróziója vagy összeomlása (melyik is?) elvben valóban antiszociális viselkedési formák felerősödéséhez és a család gyöngüléséhez vezet. Kérdés azonban, hogy az államszocializmus évtizedei a magyar társadalomban nem konzerváltak-e sok mindent amúgy is túl? Nem vesz-e amúgy is körül bennünket sok olyasmi, ami működő ipari társadalmakban amúgy is már eltűnt, felolvadt? S akkor ezek destabilizálásában nem játszik-e végső soron pozitív szerepet a globalizáció? Nem söpör-e el sok olyasmit, aminek amúgy is már meg kellett volna semmisülnie?

A Harmadik út-koncepciók sokszálú előtörténetéből kiemelhető a 19. század végén XII. Pius pápa, vagy teljesen más kulturális környezetben a 30-as évek kelet-európai radikalizmusának a kapitalizmus és a szocializmus közötti Harmadik útja. A Harmadik út, persze, mindig mást jelent. Piusnak a keresztény szolidaritást a piacgazdaságban. A neonarodnyikoknak valamilyen etnikai kollektivizmus újjáélesztését. S ugyanígy változnak a politikai mozgalmak az újabb Harmadik út-elképzelések mögött is. A kommunista időkben azután a demokratikus szocializmus a Harmadik út, később maga a szociáldemokrácia, azután pedig a szociális piacgazdaság. S most itt vannak az globalizációs-adaptációs programok. De akárhogy is változnak a divatok, a Harmadik út, mint új ideológiai hullám, a posztszocialista baloldal szempontjaiból különösen kedvezőnek tűnik. A Harmadik út-koncepciók bizonyos fokig amúgy is lenullázzák a korábbi baloldali programokat és így az új helyzetben el lehet felejteni, hogy 1989 után a mi vidékünkön a magukat baloldalinak nevező politikai formációk valamilyen mértékig legitimációs problémákkal küzdöttek, és sajátos ideológiai vákuumban működtek. Ebből a szempontból igen fontos, hogy az első hazai Harmadik út adaptációk az újat a 60-as évek társadalmistruktúra-vitáinak gondolati világából próbálják kiemelni. Akkor döbbent rá a nemzetközi baloldal, hogy a hagyományos munkások fogynak, hogy az értelmiség és egy új középosztály egyre fontosabb politikai bázissá válik. Az akkor meghirdetett stílusváltás, amiből persze csak hellyel-közzel valósult meg valami, a mozgalom “alá” próbált így új politikai-társadalmi támogatást építeni. A mostani vita azonban nem erről, hanem a “kibékülés a kapitalizmussal” lehetőségeiről és feltételeiről szól. A fő probléma nem egyszerűen a közvélemény “középre rendeződése”, hanem most már a globalizáció. Ebben az értelemben a hazai gyakorlat egyelőre kevéssé inspiráló. 1994-98 között a szociálliberális kormány természetesen “kapitalizmust épített” (e formulák ideológiai korlátairól nem itt és most kell értekeznünk), de célmodellje a klasszikus és nem a reformált kapitalizmus volt. Mindent összevetve, itt most nem egy régi játékban alkalmazható új stratégia (ahogy azt, például a magyar baloldal ideologizált kisebbsége hiszi), hanem egy valóban új játék lehetősége jelent meg horizontunkon.

így tehát először is a terminológiáról. Az eredeti brit vita konnotációja számunkra érdektelen (de mindenesetre nehezen érezhető). Az angol baloldal kritikusabb része számára a kifejezés túlságosan felülről érkezik, s nem az európai hagyományokból származik. Amerikai ízű, lényegében clintonista. Túl közvetlenül rímel az Elnök “háromszögelési” (triangulation) stratégiájára. Clinton kétségtelenül használja a Harmadik út kifejezést, például év eleji, ún. Uniós Beszédében, amikor kijelenti: “túljutottunk a múlt steril vitáin a kormányt ellenségnek, illetve megoldásnak tartók között. Amerikai honfitársaim, találtunk egy Harmadik Utat.” A hatás hosszabb távon azonban mintha fordítottnak tűnne. Inkább az amerikainál kétségtelenül kiforrottabb angol ideológiai konstrukciók kezdenek mostanában erősebben hatni Amerikában is. Egyébként az angol munkáspárti politikatervezőkre a svéd szocdemek hagyományos aktív munkaerőpiaci politikája az amerikaiakénál bizonyítottan nagyobb hatással volt.

Akárhogy van is, a fogalom használatában három nagy elágazást láthatunk:

(a) A Harmadik út köztes megoldásként fogalmazódik meg, világosan kirajzolódó alternatívák között:

• társadalomszervezési elvek (kapitalizmus-szocializmus) között,
• elosztási elvek (piac-állam) között,
• különböző kapitalizmusmodellek között,
• ideológiák (Régi Bal, új Jobb) között.

(b) A Harmadik út tulajdonképpen a 80-as évek neoliberális projektjére reagáló megújított szociáldemokrácia.

(c) a Harmadik út különböző eredetű gondolatok és programelemek heterodox együttese (ilyen például a “Radikális Centrum” koncepciója, amely tudatosan meg akar szabadulni a “baloldali” márkanévtől is). A Harmadik út lényegében reakció a politika szakadozottságaira, arra, hogy most egyfajta diszkontinuitás tűnik alaphelyzetnek, s ilyenkor a korábbi elkötelezettségek úgyis lenullázódnak.

A valóságban ennek az ideológiának vannak gyakorlatiasabb kezelésmódjai is. Ebből kettő látszik. Az elsőnél a Régi Baloldal címkéje alatt összefogjuk a késői szocialisztikus koncepciókat, s ezt a csomagot premodernnek kikiáltva, mindent, amit csak kívánunk, egy másik ellencsomagba összerakva elnevezünk modernnek. S ez lesz a Harmadik út. A másodiknál mindent, amit az új szocdem kormány csinálni akar, összefoglalva elnevezi Harmadik útnak, majd, amit nem akar, elnevezi Első és Második útnak. Van, aki szemében ez veszélyes szellemi lustaság, én azonban megbocsájtóbb lennék a gyakorlatiasság ilyen megjelenéseivel szemben (ha ezek már a mi mozgalmainkban is láthatók lennének). A mozgás koreográfiája azonban Kelet-Közép-Európában szükségszerűen más. A brit Harmadik út most elsősorban a Régi Ballal szemben fogalmazza meg magát. Ennek viszonylag virulens és kiterjedt idearendszerét akarja első fokon meghaladni. A thatcherizmus már régóta halott, a militáns nacionalizmusokat egyelőre nem kell annyira komolyan venni. A “posztszocialista” politikai homokozó szerkezete más. Virulens, meggyőzendő vagy felmorzsolandó kemény baloldali koncepciók itt majdhogynem nincsenek. Viszont élnek a nemzeti konzervativizmus Nyugat-Európában már ismeretlen változatai. Ráadásul ezek az importált angolszász konzervativizmus furcsa új importképződményeivel keveredve kezdenek aktivizálódni. Ezért nálunk a Harmadik út főfrontja itt, s nem a Régi Ballal szemben húzódik.

A Harmadik útban nincs egyetlen világosan megragadható, vagy körülírható Nagy Idea, nincs Központi Gondolat. Itt inkább közepes nagyságú ötletek rendszereiről lehet szó. Stuart White (MIT) öt ilyen elvet emel ki:

1. Az állam az esélyteremtő szolgáltatások és javak juttatását garantálja, de ezeket nem feltétlenül maga szolgáltatja.
2. Affinitás a kölcsönösség elve mint a baloldali eszmék megvalósításának eszköze iránt. Olyan adópolitikai eszközök használata, amelyek a (viszonylagos) szegényeket is megtakarításokra próbálnak meg ösztönözni.
3. Új elképzelések az állam pénzügyi rendszeréről (az állami garanciavállalási szerepből következően).
4. Alkalmazáscentrikus szociálpolitika (Robert Haveman kifejezése).
5. “Részvénycentrikus egalitarizmus” [asset-based egalitarianism]. Vagyis az állam nemcsak vagy nem elsősorban jövedelemelosztással foglalkozna, hanem olyan készségek, képességek és körülmények újraelosztásával, amelyek segítségével a piacon nagyobb valószínűséggel a győztesek közé lehet kerülni.

Egy másik felfogás (Paul Thompson) megpróbálja egymástól elválasztani a Harmadik út kulcselemeit és másodrendű elemeit. Eszerint a Harmadik út nem átfogó társadalompolitikai vízió, hanem sokkal korlátozottabb terjedelmű program. Kemény magja tulajdonképpen három elemből: a munkaerőpiacokra, a közvetlen munkahelyre és a jóléti állam működésére irányuló összekapcsolódó elképzelésekből áll. Adott országban és időszakban ehhez még más is hozzájöhet. De az alapmodellek tudatosan nem terjednek ki egy sor területre (így például nem foglalkoznak külpolitikával, identitás-kérdésekkel, a nemzeti üggyel stb.). Természetesen abból, hogy a Harmadik út aktuális brit változataiban ezek a politikák mellékes vagy elhagyható problémákká degradálódnak, még egyáltalán nem következik, hogy ennek más Harmadik út csomagokban is így kell történnie. Egy magyar Harmadik út-változatban például elképzelhetetlen, hogy a globalizáció kezelésének kérdései kapcsán ne történjen kísérlet a nemzeti probléma újrafogalmazására.

Természetesen, a Harmadik út-felfogások sem egyneműek. Kissé leegyszerűsítve egy 2 × 2-es mátrixba rendezhetők. Ennek egyik metszetét a társadalomszerkezeti változásokról, a másodikat pedig a politikacsinálás kívánatos modelljeiről alkotott felfogások rajzolják ki:

így tehát négy Harmadik út-modellel érdemes foglalkozni. A középosztály-építés programja (1) pragmatikus fogantatású, ugyanakkor a klasszikus balközép elképzelésektől messze van. Inkább a Radikális Centrum vonzáskörébe tartozik. A mozgalomrekonstrukciós modellek (2) elsősorban a civil társadalom rekonstruálására összpontosítanak, de pragmatikus megfontolásokból. A dezideologizálás (3) programelemei értékcentrikusak és aláhúzottan centristák, a hagyományos baloldali struktúráktól távolodnak. Végül ebbe a sorba tartozik még az a “civil fundamentalizmus” (4), amely az értékkészlet megújítását mindenekelőtt egy maximálisan baloldali civil társadalom ideáinak felmutatásában látná. A modelleket – különböző intenzitással – a Harmadik út ideológusai vitatják, kormányzati koncepciókba egyelőre azonban inkább a (2) és (3) és talán kisebb mértékben az (1) tartozna. A középosztály-politika egyébként egyáltalán nem jelenik meg akkora súllyal a konkrét politikacsinálás hétköznapjaiban, mint ahogy ezt itthonról elképzeljük. A nagy NEXUS vitában (lásd források) még maga a kifejezés is kifejezetten elvétve fordult csak elő.

Ahogy a kis mátrixból is látható, a társadalomszerkezeti változásokról alkotott Harmadik út-felfogások két pólus köré rendeződnek. Az elsőt Radikális Centrumnak, a másodikat Klasszikus Balközépnek nevezzük.

A Radikális Centrum abból indul ki, hogy nem származnak előnyök abból, ha az új munkáspárti kormányprogramban túl sok hagyományos baloldali elem lenne. E felismerésnek az elnevezésekben, címkékben is meg kell jelennie. A győzelem csak (társadalmi) koalíciós bázison lehetséges, és a középrétegeket is e szövetségen belül kell tartani. A választási siker szempontjából ellenjavallt minden olyan utalás, amely az állami kiadások növelésére, következésképpen az adók esetleges növelésére utalhatna. így a források szükségszerűen korlátos voltából következően nyilvánvalóan kimaradnak a programból azok a lehetséges lépések, amelyek ilyen eszközök nélkül kivitelezhetetlenek. A szociális védelem szükségszerűen a legelesettebbekre, pontosabban a “máris kizártakra” összpontosul (s közülük is kiemelten kezeltek azok, akiknek környezete a társadalom más részeire – bűnözés bázisaként, vagy máshogy – veszélyes lehet). Miután itt talán a társadalom 10%-áról lehet szó, az ügy jelentős állami forrásösszpontosítás nélkül is kezelhetőnek tűnik. A szociális gondoskodás alapértéke itt elsősorban nem a társadalmi szolidaritás, hanem a többség számára megragadható társadalmi béke lesz (ez, bármennyire cinikusan hangzik is, a középosztály életminőségének javulásában jelentkezik). Ebben az értelemben a szociálpolitika végül is a középosztályt szolgálja, s ezzel válik a centrista politika fontos alkotóelemévé. Ily módon, ugyan szociális bevételei stagnálnak (amit önmagában csökkenésként él meg), a középosztály a közvetetten elért életminőség-javulást mégis élvezheti, s így a “lenti” szociális támogatás is politikai szövetségerősítővé válhat fent és középen.

A Klasszikus Balközép felfogása ezzel szemben a hagyományos mérsékelt bal programjának valamilyen modernizált változata lenne. Elfogadja a korlátozott forrásokat, de mégis úgy hiszi, van tér a manőverekre. Igen lényegesnek tartja a jóléti szolgáltatások univerzális voltát. Ez az univerzalizmus több szinten is kívánatos. Először. A magasabb adók problémákat jelentenek, de végül is a dolog így mégis hatékonyabb. A középosztály számára olcsóbbak a magasabb adókon keresztül biztosított általános szociális vívmányok, mint ezek kiváltása alternatív magánszolgáltatásokon keresztül. Ha például a biztosítás kellően tömeges, a nagyságrendből ez szinte automatikusan következne is. Másodszor. Az univerzalizmus elengedhetetlen a szegények vagy majdnem szegények ügyeinek kezeléséhez. A középosztály aligha megy bele olyan szociális sémákba, amelyekben önmagát úgy elkülönítené, hogy az érintetteknek az általános sémán kívül még magánbiztosításokhoz is folyamodniuk kell (az, hogy nálunk egyelőre ezt még jól tűri, s így egyelőre a nemzetközi trenddel szemben mozog, valószínűleg vagy ideiglenes ügy, vagy – minden szöveg ellenére – e réteg számára az adóterhek így sem kibírhatatlanok). Harmadszor. A nemzeti szociális intézményháló egy sajátos összetartozásérzést, a közös sors illúzióját is kínálja. Ez felfogható valamilyen lelki komfortérzésként is.

A másik dimenzió a politikacsinálás alapirányai mentén bontja két osztályra a lehetséges akciókat. A pragmatikus megközelítés lentről építkezik. Nem jelöl ki előre valamilyen ideológiai mezőt, nem állítja, hogy vannak kötelező alapértékei, amelyeket azután a politika tűzön-vízen át megvalósít. És azt sem nagyon mondja, hogy konkrét lépései ilyen vagy olyan alapérték egyetlen lehetséges megvalósítását, érvényesítését jelentik. Intuitíve kijelöl valamilyen politikairányokat (tulajdonképpen a beavatkozási területek egymáshoz mért prioritásaiból építkezve), majd e politikanyaláb köré rendel kereteket. S ez lesz a szűkebben vett ideológia.

Az értékcentrikus politikacsinálás ellenkező irányban és sorrendben működik. Megpróbál közös ideacsaládokat kiemelni. Tisztázza, hogy milyen új-régi értékek köré kell a cselekvési programoknak rendeződniük, majd megkísérel ezeknek megfelelő akciókat megtervezni – tulajdonképpen felülről.

A baloldali politikacsinálás viszonylag gyakrabban a második, s nem az első fonalra fűződött fel, és mindezidáig ott, ahol az új szocdem kormányok valamilyen, a Harmadik úthoz hasonló programmal kísérleteztek, majdnem mindenütt pragmatikus ideológiaépítés figyelhető meg. Itt említésre méltó probléma, hogy azok az akciócsírák, amelyek nálunk a Harmadik Utat mint problémát egyáltalán napirendre tűzték, s megkísérelnek esetleges magyar Harmadik út-változatokról gondolkodni, tipikusan a második megközelítés felől vágnának neki az építkezésnek. Mindazonáltal a nemzeti Harmadik út-változatok kialakításánál – épp a fentiekből következően – szinte alig vannak átveendő kötelező gyakorlatok. A brit Harmadik út sem befejezett modell. Csak most egyszerűen a kormányzati szükségletekből következően az angol politikai tervezők úgy tesznek, mintha az ideológiai csomag (máris rendszerbe fogva) készen lenne. Valójában meg csak egy meglehetősen félig kész változat látható.

Végül mindebből valamilyen baloldali neoliberalizmus jön ki. A dereguláció kombinálása az univerzális hozzáférés jogával bizonyos oktatási tőkeszolgáltatásokhoz. S mert a thatcherista privatizáció (mint ahogy a legtöbb nyugat-európai konzervatív privatizációs program) nem foglalkozott a monopóliumok leépítésével, a baloldali privatizáció most mindenekelőtt demonopolizálást jelentene (és senki sem álmodozik az állami szektor növeléséről).

A konkrét programok szintjén a nyugat-európai Harmadik út-változatokban legérdekesebb elméleti újdonságnak a köz- és a magán- (verseny-) szféra határainak újrafogalmazása tűnne. Itt az államnak felelőssége van abban, hogy bizonyos javakhoz a rászorulók vagy az azt igénylők hozzájuthassanak, de ezeket a szolgáltatásokat a maguk fizikai valóságában nem maga az állam biztosítja. Az oktatásban és az egészségügyben sajátos kvázi-piacok jönnek létre. Az állam pénzügyileg kézben tartja a szolgáltatásokat, de a végrehajtók a magánszférából érkeznek. Ennek konkrét oktatáspolitikai változataként megjelenik az Egyéni Tanulási Betétek (Individual Learning Accounts) ötlete (az állam előírja a részvételt az oktatásban, forrásokat is adott szerkezetben rendelkezésre bocsájt, de nem működteti az iskolát). Extrém példa: fontolgatják a londoni földalatti privatizálását. A vonalakat külön-külön adnák el, de megőriznék az egész rendszer közös szabályozását. Vagyis koordinálva működtetnék, de magánberuházók bevonásával. Referendumok rendezéséről gondolkoznak, az angol National Lottery Machines bevonásával, ami hihetetlenül leegyszerűsítené és olcsóvá tenné az egészet. A helyi szinteken sok szó esik az “elektronikus demokráciáról”, a drótpostás szavazás különböző változatairól.

De mindeközben ott az új jelszó (Julian Le Grand megfogalmazása), amely nálunk, persze, nem mindenkinek tetszene. A Szabadság, Egyenlőség, Testvériség helyett a Harmadik út ideológusai inkább Közösségről, Elszámoltathatóságról, Felelősségről beszélnének. Ez a fogalomhármas nem évszázadokban keresi magát, kevéssé mozgósít, de nem ígérget, és komolyan beméri, mit vállalhat ma egy kormány anélkül, hogy (még inkább) nevetségessé válna.

Irodalom:

Az 1998-99-es nagy vita anyagai megtalálhatók a NEXUS brit honlapján (www.netnexus.org). Különösen David Halpern-David Mikos: The Third way: Summary of the Nexus On-line Discussion; Gerry Holtham: The Third Way; Michael Jacobs: The Third Way és John Plender: The New Way című írásai voltak inspirálók.

Érdekes további szövegek találhatók a szociáldemokrata pártok közös elméleti vitafóruma, a Felipe Gonzalez egykori spanyol miniszterelnök vezetésével működő Global Progress Commission honlapján (www. globalprogress.org/angles/index.html).

* * * 

Szigeti Péter

A dolgokat a társadalomtudományi elemzésben sokféleképpen meg lehet és meg kell közelíteni. így vagyunk a harmadik út kérdésével is. Már a címben feltett kérdés is termékenyen nyit meg szabad asszociációs képzeteket, azonban legtöbbször még annak az elemi, logikai és fogalomalkotásbeli követelménynek sem szoktak helyt adni a válaszadáskor, hogy tisztázzák: mi az a két út, ami között a harmadik felmerül? Tony Blair harmadik útja legalább megmondja, hogy a hagyományos baloldal és a mára már fényét vesztett új jobboldal közötti politikai mozgásteret keresi. Logikailag világos a pozíciója, ami a fogalmi tartalomban már közel sem ilyen egyértelmű.

Ha a hétköznapi tudat és tapasztalat oldaláról, s kicsit tréfásan is megközelíthetem a témát, akkor azt is mondhatom, hogy hazánkban az elmúlt tíz évben tökéletesen megvalósult az általában vett harmadik út. Mire gondolok? Arra, hogy igencsak eredményesen sikerült az államszocializmus és a kapitalizmus legrosszabb tulajdonságait egyesítenünk – bizonyos összefüggésekben és tapasztalatok szerint. Ezt a tételt egy személyes élménnyel szeretném illusztrálni. Igen világos volt, hogy a két rendszer legelőnytelenebb tulajdonságai ötvöződtek a minap, amikor lakásunkat felújítottuk. A konyha komplex felújítása és gépesítése megannyi részfeladat összehangolását igényelte volna, de nem akadt olyan fővállalkozó, aki a helyzet magaslatán állva képes lett volna átgondolni a műszaki, kivitelezési, jogi és belsőépítészeti problematikákat. Ez a koordináció tehát rám, a dilettánsra maradt, miközben az egyes szakfeladatok között negatív hatásköri összeütközések keletkeztek, azaz bizonyos problémákra senki sem gondolt, bizonyos feladatokat senki sem végzett el. A vízvezetékszerelő a mosogatógép-szerelőre, a mosogatógép-szerelő a belsőépítészre mutogatott, s közben a munkát senki sem csinálta. Mindegyik a másiktól várt valamit, vagy kifejezte azt, hogy örüljünk, hogy élünk. Mint régen, amikor a vállalkozó szívességet tett a megrendelőnek. Mindezt viszont nyugati árszínvonalon teljesítették.

Elvonatkoztatva most már a szakipari vállalkozások területétől, a helyzetet a 90-es évek elején általánosította a pesti szólás: “nyugati árak, keleti bérek”. Ha ez a harmadik út, akkor a magyar társadalom körülbelül 60%-a, sajnos, ma is úgy érezheti, hogy ez megvalósult. Az igazság azonban az, hogy a magyar társadalmat ideológusaink a 80-as évek végén a szervezett kapitalizmus jóléti államainak és mintáinak (német, svéd) segítségével győzködték, nem pedig egy közepesen fejlett ország reális lehetőségeivel. Hogy aztán a rendszerváltás neokonzervatív módon és a globális kapitalizmusra jellemző nyerseséggel, hogy ne mondjam annak brutalitásával menjen végbe. Nagy a differencia a minta és a valóság között, mégsem az a kérdéses, hogy melyik úton vagyunk.

Magam a kérdést formációelméleti oldaláról közelítem meg, s így a kapitalizmus és a szocializmus közötti dimenzió problémájaként fogom a választ megadni, figyelembe véve az egyedi nemzeti körülményeket és a különös, regionális adottságok befolyását a folyamatokra. Nem osztanám a – valóságos szaktudományos iparággá vált – tranzitológia azon recepjeit, hogy hogyan lehet a piacgazdaságra és a demokráciára áttérni. (Persze ettől még sok politológus kollégám élt meg ebből – talán nem is rosszul.) Az áttérés ugyanis mindenütt az adott nemzeti társadalom belső sajátosságain, társadalmi közegén keresztül történt, s nem pedig egy történetisége nélkül felfogott, idealizált, mintakövető recepció formájában, ahogyan ezt ez az irodalom meglehetősen leegyszerűsítve és teodíceaszerűen ajánlotta. Egyfajta utolérő fejlődés biztosítása jegyében. Sorsszerűség persze volt az egész régió átmenetében, abban, hogy a belső és külső erőviszonyok eredménye következtében a polgári társadalomhoz való visszatérés útjára léptünk, de nem volt és nem is lehetett olyan célkitűző értelem a folyamatban, amely érdekviszonyok és közegellenállás nélkül, egyfajta külső gondviselés célszerűségével vezényelte és vezényelhette volna a folyamatokat. A kilátásba helyezett eredmény természetesen elmaradt. A célok szerepe a társadalmi és gazdasági változások fő irányának kijelölésében persze tagadhatatlanul megvolt, de a kívánatosnak feltüntetett eredményt objektíve nem lehetett előállítani. Ezért nem is csodálkozom azon, hogy egy évtized után is a közepes fejlettség problémái vannak jelen hazánkban, csak éppen a formációváltás következtében a problémák már a kapitalizmus alapzatán jönnek létre. A társadalmi formák szintjén nincs harmadik út, mert az, hogy a termelés személyi és tárgyi feltételeit a magántulajdonra épülő piacgazdaság, vagy pedig a köztulajdon jegyében egyesítik – döntő jelentőségű társadalomszervező elv volt és maradt. Az ország 10 év alatt békés úton radikális gazdasági, társadalmi és politikai változásokon ment át, ahol a folytonos reformok minőségi változásokhoz vezettek. A gazdaság és a társadalom tagozódása megváltozott, az új tulajdoni, jövedelmi és hatalmi viszonyok mentén jöttek létre a tőke mozgási törvényeire és értékesülési folyamataira épülő struktúrák, intézmények. A legfontosabb társadalmi történések, jelenségek e felől, a bérmunka és a tőke társadalomszervező alapviszonya felől, s nem pedig a különböző szabályozási viszonyok felől érhetők meg, melyek az alapviszonyt éppúgy kiegészíthetik, mint módosíthatják, meglehetősen különböző racionalitások – jogi, kulturális, környezvédelmi, műszaki stb – jegyében.

Megszűnt körülbelül 1,4 millió munkahely, kialakult egy mára nézve már nem is nagyon magas munkanélküliségi szint, mert ahol a termelési feltételeket a piac integrálja, ott a specifikus munkaerőpiac jelöli ki az aktív foglalkoztatottak és a munkaerő tartalék hadseregének körét, arányait és belső szerkezetét. Nincs olyan társadalompolitikai ellenhatalom, amely a befektett magántőkék értékesülésének, rentábilitásának valaminő közérdek felőli szabályozásával lenne képes fellépni. A tőke társadalmi kontrolljára igen csekély lehetőség nyílt abban a szituációban, amelyet az eredeti tőkefelhalmozás államhatalmi eszközökkel, legális úton, a korábbi köztulajdoni formák – állami és szövetkezeti tulajdon – privatizációján és részben a kárpótlási folyamaton keresztül szerveztek meg. Világos, hogy amikor a szociológusok empirikus tényként konstatálják, hogy a népesség legszegényebb és leggazdagabb tizede közötti arány a 80-as évek 3-4-szereséről mára 8-szorosára nőtt, akkor itt ez a polarizáció a tulajdoni alapstruktúra megváltozásának a jövedelmek megoszlására gyakorolt következménye. Olyan eredmény, amely persze egy folyamat szakasza, s ahol a differenciálódás és polarizáció fő tendenciája aligha áll meg ennél a szorzónál, noha részleges ellentendenciák időnként bizonyára fellépnek majd. Az a tény, hogy sokféle egyéb, nem közvetlenül az alapstruktúrából folyó jövedelem is létezik (sikerdíj, igazgatótanácsi tagsági díj, szerencsejáték-nyereség stb.), nem változtat azon, hogy a profit, a kamat és a munkabér az alapviszonyból következő jövedelmek jogcímei és forrásai, s igen különböző dimenziójú életlehetőségeket jelőlnek ki tőke-, pénz- és munkaerő-tulajdonosaiknak. Attól, hogy bizonyos kombinációk is léteznek – teszem azt, a dolgozói részvényekben e három mozzanat egyesül -, nem rendül meg és nem veszti érvényét az alapviszony. A munkaerőpiac, sőt a ma már bizonyos értelemben meglehetősen szegmentált munkaerőpiac – a magánszektor és közalkalmazotti szféra; a férfi és női munka; fő- és részfoglalkoztatású munkaidő; a legális és feketemunka; a hazai és a bevándorlói munka közötti megosztottságok és egyenlőtlenségek – kialakulásának komplementereként értelmezhető az a körülbelül 900 ezres nagyságrendű népesség, amely az évtized elején kényszervállalkozóként indult a megélhetésért való harcba. Mára egy részük bizonyára stabilizálni tudta helyzetét,

különösen azok, akik kapcsolataik révén megfelelő egzisztenciahitelhez juthattak, s elérték vagy meghaladták korábbi társadalmi, jövedelmi pozícióikat és életlehetőségeiket, míg egy másik részük családja és önmaga egzisztenciáját azonos vagy csak alacsonyabb szinten képes újratermelni, mint korábban, ugyanis elesett az ingyenes és támogatott közfogyasztásoktól, az egészségügyi, oktatási és szociális ellátásoktól, s mára ezen szükségleteit, szolgáltatásokat csak vállalkozásának megfelelő szintű nyereségessége esetén képes igénybevenni. A szövetkezeti parasztság lényegében eltűnt, hisz bár ma is vannak szövetkezetek – mennyiségileg nézve talán 40%-a maradt talpon az egykori bázisszámnak -, de ezek éppen a formációváltás miatt térnek el eredeti rendeltetésüktől. A szocializmusban a szövetkezetek az agrárkérdés (a mezőgazdasági termelés hatékonysága) és a parasztkérdés együttes megoldásának társadalomszervező elvét jelentették, mert a föld és a falu népességeltartó képessége szempontjából egyesítették az ökonómiai, a szociális és a kulturális szempontokat, a föld osztatlan, közös tulajdona és a viszonylag magas belső demokratizmussal működő szövetkezeti forma keretein belül. A mai szövetkezetek a részvénytársaságokkal azonos elv jegyében, a magántulajdonhoz igazodó betétarányos szavazás jegyében működnek, s egyetlen kritérium mozgatja őket, a rentábilitásé. Szó sincs az említett többfunkciósságról, kollektív felelősségről és önigazgatói elemekről, mint a múltban. Kérdés, hogy a FAO által is – éppen az optimális táblanagyságok jól művelhetősége és a szakemberek felkészültsége miatt – nagyrabecsült és jelentős eredményeket felmutató magyar mezőgazdaság miért nem tudta átmenteni a rendszerváltás során, a múlt egyértelmű vívmányait sem. úgy tűnik, például az a társadalmi tény, hogy a mai sertésállomány a fele a nyolcvanas évekbelinek, s ez a feleződés stabilizálódni látszik, kifejez valami mélyebb összefüggést is: ahhoz, hogy mezőgazdaságunk integrálódni tudjon az EU-ba, előbb dezintegrálódnia kellett – ahogy ezt Andor László egy ízben megmutatta. Lehet, hogy ’túl jól’ sikerült ez a dezintegráció, s lehetett volna azért komolyabban, felelősségteljesebben s a gátlástalan magánérdekek – melyek rendszerkonform szempontból a homo oeconomicus értelmes önzésének teljesen kielégítő megnyilvánulásai voltak – néminemű kordában tartásával változtatni. Ez esetben, valószínű, kicsit jobban állhatnánk. A mozgásiránynak mindenképpen ennek kellett lennie, s a kérdésnek a szervezett politikai szférában való megnyilvánulása, hogy a “magángazda”-FKGP tudott talpon maradni az agrárszféra képviselőjeként, s nem az egykori, mondjuk 1991-92-es, Agrárszövetség. Azóta láthattuk azt is, hogy a hajdan a tagsággal szolidáris téeszelnökök milyen metamorfózison mentek át a társadalmi kapcsolatok megváltozásával, s váltak zöld bárókká az ésszerű önzés mintája jegyében. (Tisztelet annak a kivételnek, amely alulmaradt a szövetkezeti törvényhozás csatáiban.) Azt a liberális axiómát, mely szerint ha mindig és mindenki a magánérdekét érvényesíti, akkor ebből a piac integrációján keresztül a legnagyobb közhaszon keletkezik, ezt a hazai mezőgazdaság eredményei – enyhén szólva – nem igazán sietnek igazolni. Summa summárum: más és jobb lehett volna, de a harmadik út reális lehetőségét az összfolyamat dinamikája az adott nemzetközi erőtér mellett kizárta.

Látható, a válasz ezen a területen sem adható meg pusztán agrárpolitikai szempontból. Figyelembe kell venni, hogy a kelet-közép-európai térség egészében egyetlen egy ország sem tudott ellenállni a neokonzervatív ideológia és gyakorlat nyomásának. A Nyugat olyan döntő erőfölényben volt, hogy közvetlen és közvetett nyomása révén mindenütt, előbb vagy utóbb, de a vele szövetséges belső erőkre támaszkodva el tudta tüntetni azokat a politikai rezsimeket, amelyek nem követték a vele való konformitás útját – vagy inkább csak ennek célkitűzéseit. Ebből a szempontból közömbös, hogy milyen megfontolásokból és körülmények között próbálkozott Iliescu, a bolgár szocialisták vagy Meciar Szlovákiája – próbálkozásaik ellenére sem tudtak semmit fenntartani a gazdaság vegyes jellegéből, az állami tulajdonból, és a nemzetgazdaság mint entitás megőrzéséből. A globalizáció ereje a saját érdekösszefüggéseibe kényszeríti – ha másként nem, hát katonai eszközökkel, mint ez a saját területi integritását katonai eszközökkel is védeni kész Milosevics esete után már teljesen nyilvánvaló – az egykor szebb napokat megélt nemzetállamokat. úgyhogy az a paradoxon keletkezett, hogy az újjászülető nacionalizmusok közrehatottak a nemzetállamok legyengítésében. (Ez utóbbiak történelmileg, kulturálisan és nyelvileg létező tények maradnak, csak éppen – micsoda különbség – gazdasági bázisuk autonómiája nélkül.) Mert egyfelől egyfajta nemzeti reneszánsz jegyében bontották le a föderatív szocialista országokat. Másfelől pedig olyan erőtlen és ingatag kis országok keletkeztek, amelyek elvesztve korábbi regionális együttműködésük előnyeit, teljesen kiszolgáltatottá váltak a sikeres nyugati divide et impera politika következtében előállt új helyzetnek. Csak a világfolyamatokról egy “oblaszty” funkcionárius színvonalán gondolkodó egykori pártfőtitkár hihette, hogy megtarthatja a szövetségi államot, államfőként, saját destabilizáló politikájának vonala mentén. Akik maguk alatt képesek vágni a fát, erre rendszerint csak akkor jönnek rá, amikor az már kidőlt. Az USA hegemóniájának persze mindez igencsak kedvez, mert bár Németország tovább erősődik az Európai Unión belül, de a Balkánon fenntarthatók azok a feszültséggócok, amelyekkel szükség esetén megakadályozhatóvá válik egy erős európai integráció. így aztán német dominancia ide vagy oda, a lényeg, hogy az EU az USA vezette nyugati integráció alávetett al-régiója legyen, és ne több. Azt csak Lengyel László gondolja, hogy ez egy multipoláris világ. Ezek azok a geopolitikai összefüggések, amelyek miatt részterületeken sem sikerült valaminő vegyes gazdaságot vagy akár csak a szövetkezeti tulajdont áthozni a jelenbe.

Történelmileg páratlan, érdekes helyzet alakulhatott volna ki ezen geopolitikai erőviszonyok nélkül, ha a történelem lehetővé tette volna, amit nem tett, hogy ti. az úgynevezett egyensúlyi piac körülményei között versenyezhessen egymással, mondjuk, a szocialista szövetkezeti mezőgazdaság és az agrárgazdasági magántulajdon. A gondolatkísérlet termékenysége ellenére a kísérlet kísérlet – azaz befejezetlen cselekmény – maradt. Magyarországon az átmenet kormánya idején – és ezt alkotmányosan is rögzítették – még célkitűzés volt a szektorsemleges verseny. Csak éppen 1990 márciusa után a versenyszférából eltüntették a köztulajdont. (Hiszen az újonan létrejött önkormányzati tulajdon rendeltetése eleve nem a gazdasági verseny). A célkitűzést és az alkotmányt tették félre, hogy a Nyugattal való nagyobb konformitás jegyében gyorsan és erőszakoltan térjenek át a magángazdaságra, annak a tulajdoni rendszerben való dominanciájára, a gazdaság feletti magánrendelkezésre.

Következésképp azt a szabályszerűséget látom érvényesülni régiónkban, hogy minden járulék, majdnem kivétel nélkül, osztotta és osztja a fő dolog, a formációváltás sorsát. Ezért nincs a legátfogóbb szint, a társadalmi alakulat szintjén harmadik út. Nagyfokú az alak- és formagazdagság és a fejlettségi fokok szerinti különbözés, de ezt nem lehet kijátszani a tőkés termelési mód alapviszonyaival szemben, ahol ezek létrejöttek. Több termelési mód és forma epizódikus és sporadikus jelenléte mellett az uralkodó tőkés termelési mód határozza meg és rendeli maga alá, a magántulajdonos tőkefelhalmozás érdekei alá az egyéb formákat, érdekeket és társadalmi cselekvéseket. Ebből érthető meg, hogy miért 1/4-3/4 arányú a társadalombiztosításban a felosztó-kirovó és a piaci elvű biztosítási rendszer aránya, miért kerülnek előtérbe a magánbiztosítások útján szervezett egészségügyi és nyugellátások, vagy miért nem tudtak talpon maradni a kulturális szférában olyan közintézmények, mint amilyenek a művelődési házak voltak, vagy miért ölti fokozatosan magára oktatási rendszerünk az elitoktatás-tömegoktatás polgári társadalomban jól ismert jellegzetességeit. Persze egy oktatási rendszer a polgári társadalom körülményei között is lehet demokratikus vagy elitistább jellegű, laicizált vagy jelentős mértékben egyházi befolyás alatt álló – tehát volt, van és lesz politikai mozgástere és tétje ezeknek a folyamatoknak. Csak a polgári demokratikus, racionalista és progresszív társadalmi tudatot feltételező megoldások az elitizmussal, irracionalizmussal és konzervativizmussal szemben nem a harmadik utat, hanem az azonos út egymástól lényegesen eltérő változatait jelentik.

Nemcsak a tőke és pénzpiac formái és intézményei internacionalizálódnak, kerülnek kapcsolatba egymással a különböző tőzsdék, hanem a gazdaság dominanciaviszonyai is a nemzetközi trendek szerint alakulnak. Nálunk egyidejűleg ment végbe egy dezindusztrializációs folyamat és egy reindusztrializáció. Előbbi a múlt felszámolásaként, utóbbi a nemzetközi nagytőke igényeivel összhangban: autóösszeszerelő üzemek (Suzuki, Opel), zöldmezős beruházások, kereskedelmi láncolatok kiépítése stb. Lehet, hogy a 80-as évtizedben sem voltunk már ipari társadalom, abban az értelemben, hogy az aktív népesség zöme már nem az iparban, hanem a szolgáltatásokban dolgozott. Ma viszont szintén nem vagyunk hiánytalanul poszindusztriális társadalom, mégis a bankszektor, az informatika és a kapitalizálódó szabadidőszektor jelentik a gazdaság vezető ágazatait. Az uralkodó világszellem tehát megérkezett hozzánk, csak éppúgy ma is, mint a múltban, egy közepesen fejlett, félperiférikus ország nívóján és formái között. A rendszerváltás nem ezen változtatott, nem kerültünk közelebb a világgazdaság centrumához, csak éppen a tulajdoni és hatalmi viszonyok változtak meg. A korai szocializmust jellemző állapotokat felváltották a polgári társadalomra jellemző állapotok és magatartásformák. Hogy csak egy-két példát mondjunk: az új individualizmust és a yuppie-nemzedék fogyasztási kultúráját vagy a szervezett bűnözést mindenki érzékelheti a hétköznapokban. De fel kell tenni azt a kérdést is, hogy a kapitalizmus előnyei közül melyek vannak jelen társadalmunkban. Ilyennek tekinthető a diverzifikált fogyasztás és árukínálat, amely kétségtelenül nem jellemezte a korábbi hiánygazdaságot. Más kérdés, hogy a fizetőképes kereslet ettől még a népesség kétharmadára vagy, mások szerint, jobb esetben a felére nem terjed ki. Éppen ezért ez az előny csak a módosabb, ún. felső- és középosztályok számára elérhető. Hasonló a helyzet a formális demokrácia intézményrendszerének sikeres kiépítésével. A polgári demokratikus jogállam új, jelentős intézményekhez vezetett – Alkotmánybíróság, közigazgatási bíráskodás kiszélesítése, állampolgári jogok országgyűlési biztosai, számvevőszék, helyi önkormányzatok -, s hogy demokráciánk mégis elitista jelleget ölt, ennek okait a következőkben látom. Először is minden parlamentarizmus a párt- és a politikai elitizmus melegágya, különösen, ha a népesség alulról jövő nyomása és kontrollja nem kényszeríti ki ennek az immanens tendenciának a fékezését. Márpedig Magyarországon alig vannak jelen olyan társadalmi mozgalmak, sztrájkok, manifesztációk és szellemi termékek, melyek ezt az ellenőrző funkciót valóságossá tennék. Ami van, az is elvész vagy közömbösítődik a média-tudatipar transzformációjában. Ezért a formális demokrácia nem válik valóságossá, s ez megint összefügg azzal, hogy parlamentáris köztársaságunk egy olyan különös államforma, amely a maga egyedi, nemzeti államrendszerének biztosít átfogóbb keretet. Ez az államforma és politikai rendszer a polgári államtípus általános alapzatára épül, azt formálja meg, alakítja és oltalmazza. Az egyediség konkrét intézményei, nemzeti megoldásmódjai a különösség szintjének változatai. A különösség pedig az általánosra, a berendezkedés tulajdoni, osztály- és rétegviszonyaira vezethető vissza, azzal áll kölcsönhatásban. állam és politikai rendszer, államforma és államtípus tagolt egysége képezi azt a teljességet, konkrét totalitást, melyet vázlatosan szemügyre véve is láthatjuk, hogy miért nincs harmadik út; miért csak a látszata, vagy átmeneti-tünékeny valósága teremtődik meg néhány, önmagában bármilyen fontos mozzanatának. Hogy mi lesz az ezredforduló után? Csak a körülmények és erőviszonyok lényeges változása esetén lehet néminemű realitása a harmadikutas kezdeményezéseknek. Addig is az elméleti felkészülés a feladat.

* * * 

Síklaky István

A modern kor központi kategóriája a tőke (járadékot fiadzó vagyon). Ehhez kapcsolódik korunk két jellegzetes, paradigmatikus társadalom-alakzata:

– az egyiket az jellemzi, hogy minden társadalmi döntést a tőketulajdonosok érdekeinek vet alá (ez fejlődött napjainkra globális kapitalizmussá, amely elérkezett összeomlásának küszöbéhez);

– a másik alapvető jellemzője a termelőeszközök magántulajdonának, és ezzel a tőkeviszonynak bürokratikus diktatúra eszközével való kikapcsolása (az ún. létező szocializmus).

Mivel egyik sem bizonyult/bizonyul tartósan fenntarthatónak, és egyik sem valósította/valósítja meg a társadalmi renddel szembeni általános elvárásokat, megjelent egy harmadik út igénye.

Melyek a harmadik úttal szembeni általános elvárások?

– Gyakorlatilag teljes foglalkoztatottság, mindenki számára tisztes, biztonságos megélhetés, és a társadalmi polarizációnak a jelenleginél határozottan alacsonyabb szintje.

– Jó feltételek a szabad szellemi élet és a kulturális emelkedés számára.

– Részvételi demokrácia.

– Jó feltételek a fenntartható fejlődés (az ökoszférával való harmonikus kapcsolat) számára.

Az elmondottakból következik a válasz a feltett kettős kérdésre: csak egy harmadik útnak van realitása, csak erről van értelme beszélni.

És mi legyen ez a harmadik út?

E tekintetben igen nagy a bizonytalanság. A világ állapotát és mozgásirányát, az emberiség fejlődését értékelő 1998. évi ENSZ-jelentésben olvashatjuk (Napi Magyarország, 1999. 1. 23.): “Sem az egyes államok, sem a nemzetközi szervezetek nem rendelkeznek tíz-húszéves jövőképpel, hiszen nem tudnak megoldást találni a válságokra, a robbanással fenyegető válsággócok végleges megszüntetésére, végső soron a Föld majdani 8-10 milliárd lakosának jövőjére.” További tanulságos megállapításokat találunk Plenter János “Amit a pénzről tudni kell” c. könyvében (Magyar Kapu Alapítvány kiadása, 1998). Miután a szerző tudatja velünk, hogy a mai gazdaság központi jelensége a pénz, első fejezetei így hangzanak: “A pénz fogalmának bizonytalansága”, “A gazdaság pénzigényének megfoghatatlan tényezői”, “A pénzmennyiség veszedelmesen önkényes szabályozása”, majd egyre-másra közöl “senki nem tud semmit” tartalmú szövegeket tekintélyes tudósok, szakemberek tollából.

Ugyanakkor meggyőződtem arról – és ebben több ország számos kutatója is társam -, hogy van megoldó modell, és ennek kulcsa a Silvio Gesell által kidolgozott, új elvű pénzre és a földjáradék társadalmasítására alapozott – mint ő nevezi – természetes gazdasági rend. Napjainkra a globális kapitalizmus rendszerébe került államok elvesztették, illetve egyre inkább elvesztik a pénzkibocsátás és a nemzeti valuta fölötti ellenőrzés jogát. A pénzkibocsátást-bevonást, a valuták egymáshoz és az árukhoz viszonyított értékének alakítását – részben az eszközükké vált “nemzeti” jegybankok, kereskedelmi bankok és befektetési alapok közreműködésével – a nemzetközi pénzhatalom gyakorolja saját rövidlátó hatalmi érdekei szerint, az emberiség túlnyomó többségének kárára. Ezeket a funkciókat arra az átmeneti időre, amíg egy demokratikus világstruktúra kialakul, a polgárai által demokratikusan ellenőrzött államoknak – megfelelő törvényalkotással – vissza kell szerezniük. Erre alapozva lehet megvalósítani egy a Silvio Gesell javaslataira alapozott harmadikutas társadalmi berendezkedést.

Megpróbálom összefoglalni Gesell gondolatmenetének lényegét.

Vessünk egy pillantást a kezdetekre. Péter csapatának van 100 kg cserélnivaló búzája, Pál csapatának 100 kg cserélnivaló heringje. Elcserélik. Ez a cserekereskedelem, a közvetlen árucsere. Ez működik, amíg Péterék és Pálék időben és térben közvetlen kapcsolatban lehetnek egymással. A munkamegosztás fejlődésével azonban ez a közvetlen kapcsolat már nem tartható fenn, közvetítő kell. Más oldalról nézve: a munkamegosztás hatalmas kibontakozását teszi lehetővé, ha fellép a kereskedő, akinek pénze van, és azt mondja Péternek: “Megveszem pénzért a búzádat, és az árából vehetsz tőlem heringet” – és így jár el Pálnál is. Csak éppen 110 kiló búzáért ad 100 pénzt Péternek és 100 pénzért 100 kiló búzát ad Pálnak, és így tesz a heringgel is.

Ez rendben is van így, hiszen a kereskedőnek fedeznie kell a fuvar-, stb. költségeket, és a saját munkájáért is jár ellenérték. Ezt fedezi a 10 kiló különbözet. A baj nem itt van, hanem ott, hogy míg a közvetlen csere két egyenrangú piaci szereplő közt ment végbe, a pénz-közvetítette cserénél a pénztulajdonos fölénybe kerül az árutulajdonossal szemben (végső soron, modern szóhasználattal, a tőkés a munkással szemben).

Miért? Amikor Péter és Pál közvetlenül cseréltek, a csere mindkettőjük számára sürgős volt: ha Péter tartogatja a búzát, rágja a zsizsik, az egér stb., folyamatosan veszít értékéből. így van Pál is a heringgel. A két sürgős törekvés méltányos cserére vezet. Mikor azonban Péter a kereskedővel kerül szembe, helyzetük nem egyenlő. A kereskedőnek, amikor ő a vevő, nem sürgős a vásár, hiszen az ő cseretárgya, a pénz, nem romlik, nem fogy a tarsolyában. Kivárhatja, amíg Péter már nagyon szorítva érzi magát, és ekkor nem 110, hanem 120 kiló búzát kér 100 pénzért, míg persze Pálnak továbbra is csak 100 kilót ad. Ugyanígy áll szemben Pállal is. És ezzel megszületett a kamat (a második 10 kiló), amit a kereskedő szed be a pénztulajdonos számára.

Itt a kisebbik baj az, hogy Péterék és Pálék megcsonkítva kapják a csereárut. Az a nagyobbik baj, hogy megszületett a gazdasági válság lehetősége. Ha ugyanis a pénztulajdonos – bármi okból – kivár a pénzével, fennakad a csere, megreked a termelés, itt a válság – hatalmas veszteségeket és szenvedést okozva a munkamegosztásban résztvevő emberiségnek.

A hagyományos pénzen alapuló gazdaság hajtóereje, exponenciális jellegének meghatározója a kamatos kamat, azaz a következő szabály: akinek nélkülözhető pénze van, annak joga és lehetősége van arra, hogy pénzét arányos, időszakos díj, azaz kamat ellenében engedje át.

(E szabály abszurditása – természetidegen volta – nem eléggé közismert, ezért idézem Heinrich Haussmann példázatát: Ha Szent József Jézus születésekor 1 pfenniget évi 5% kamatra befektetett volna, 1990-ben befektetésének fölkamatolódott értéke 134 milliárd darab aranyból való földgolyó lenne.)

Silvio Gesell kamatelméletének lényege:

– Az ős-kamat oka a piaci cserénél a hagyományos pénz fölénye az áruval szemben; mértéke: a pénz-közvetítette árucsere fölénye az (önellátó) ősgazdasággal, és az árucsere más technikáival (közvetlen csere, váltó) szemben. Az őskamat feltűnő állandósággal évezredek óta évi 4-5%.

– A hitelkamat mértéke a hitelkereslet és kínálat közti viszony, de minimuma az ős-kamat.

– A reáltőke-kamat: a termelőeszközökbe (gyár, ház, hajó stb.) fektetett pénz kamata. Mivel a pénztulajdonos csak az őskamatnál nem kisebb járadék reményében fektet be a reálgazdaságba, nem alakulhat ki olyan reáltőke-kínálat (lakáskínálat a bérlőknek, munkahelykínálat a munkát keresőknek stb.), amely az őskamat alá nyomhatná a reáltőke-kamatot. Ezért, bár mértéke a reáltőke keresletének és kínálatának a viszonya, de nem lehet kevesebb, mint az őskamat.

Az ismertetett szabályok szerint kialakult kamathoz még hozzáadódhat a legjobbnál rosszabb adósnak felszámított kockázati prémium, és az inflációs rátát kompenzáló hausse-prémium. (Az így kiegészült kamatot Gesell bruttó-kamatnak nevezi.)

Gesell kulcsgondolata: A pénz nem természeti jelenség. Nem szükségképpen olyan, mint amilyenné történetileg alakult. A pénz állami intézmény, törvényes fizetőeszköz, tehát olyan, amilyennek a törvény előírja. Vezessünk be törvénnyel olyan pénzt, amely éppúgy gondot okoz a tulajdonosának, mint az áru az árutulajdonosnak, amely tehát éppúgy kényszeríti a pénztulajdonost a minél gyorsabb továbbadásra, mint az áru a tulajdonosát. Ezt úgy lehet elérni, hogy a pénzért – mondjuk havi fél százalék – használati díjat kell fizetni. A 100 márkás bankjegyet például annak, akinél éppen van, a díjfizetési napon 50 pfennig lefizetésével kell érvényesítenie, különben érvénytelenné válik. (Ez sokféle technikával megvalósítható, erre itt nem térek ki.)

Hasonlatot kínál egy másik áruközvetítő, a vasúti tehervagon. A fuvaroztatót a vasút arra akarja késztetni, hogy az igénybe vett vagont mielőbb bocsássa vissza a forgalomba. Ezért – a gyors árukirakodáshoz szükséges idő leteltével – kocsiállás-pénzt fizettet vele. így készteti a pénzhasználati díj is azt, akinél éppen pénz van, hogy minél előbb vegyen érte árut, vagy kínálja kölcsönként annak, akinek árura van szüksége, de nincs pénze.

így jön létre egy új elvű, forgásbiztosított pénz, a szabadpénz, amelyet a harmincas évek nagy válsága idején több helyen sikerrel meg is valósítottak.

Hogyan működik a szabadpénz?

A pénzreform-törvény alapján a kormány Valutahivatalt állít fel. A Valutahivatal a hagyományos pénzt új, forgásbiztosított (használati díjjal terhelt) pénzre cseréli, majd szükség szerint további szabadpénz-bankjegyeket nyomattat, és átadja a kormánynak forgalomba hozásra, valamint, ha kell, bankjegyeket von be. (A bevonás például egyszerűen úgy is történhet, hogy a Valutahivatal nem, vagy csak részben pótolja új bankjegyekkel a forgalomban lévő pénztömeg – használati díj folytán előálló – havi értékvesztését.)

A Statisztikai Hivatal figyeli és jelenti az általános árszínvonal alakulását. általános áremelkedés esetén a Valutahivatal pénzt von be (csökkenti a keresletet), általános árcsökkenés esetén pénzt bocsát ki (növeli a keresletet). Ezzel fenntartja a szilárd árszínvonalat. Ez az egyetlen feladata.

A kamat helyett a pénzügyi reform után a pénzforgás motorja a használati díj. A 0%-tól fölfelé haladó kamatlépcső helyébe a 0%-tól lefelé haladó használati-díj lépcső kerül.

Foglaljuk össze a geselli pénzreformtól várható hatásokat:

A pénzreform előtt a piaci kereslet a magánpénzkészletektől, és ennek révén a pénztulajdonosok akaratától, hangulatától, szeszélyétől, nyereségvágyától, spekulációitól függ, tehát a kereslet, és ezzel az általános árszint (az infláció) közhatalmilag nem tartható kézben. Ciklikus válságok léphetnek és lépnek fel. A pénzreform után a piaci kereslet a Valutahivatal által kibocsátott pénzmennyiségtől és a kereskedelmi “berendezések” által lehetővé tett legnagyobb forgási sebességtől függ; a magánpénzkészletek felolvadnak, így a kereslet és ezzel az általános árszint (az infláció) közhatalmilag jól kézbentartható. Megszűnnek a ciklikus válságok.

– A kölcsönkínálat megnövekedése folytán a kamat lecsökken, tendenciában nulláig, következésképpen a lakosság vásárlóereje mintegy harmadával nő (mivel a hagyományos pénzrendszerben az árak mintegy harmada kamat); új vállalkozók piacralépési lehetősége, és általában a vállalkozói szabadság (verseny) megnő, megszűnnek a kihasználatlan kapacitások, felszívódik a munkanélküliség.

– A pénzvagyonok megmaradnak, de a belőlük eredő járadék megszűnik. A pénzvagyon-tulajdonosokból vállalkozók lehetnek, vagy felélhetik a vagyonukat.

A földtulajdon társadalmasítása nem új, már jóval Gesell előtt megjelent gondolat. Korunk nagy társadalomjobbító irányzatai szerint a társadalmi igazságtalanságok legfőbb forrása a munka (teljesítmény) nélkül húzott jövedelem (persze nem számítva a rászorultaknak másodlagosan juttatott jövedelmeket). Silvio Gesell gazdasági világképe szerint a “munkások” (parasztok, utcaseprők, orvosok, királyok stb.) által létrehozott társadalmi össztermékből a hagyományos pénz által meghatározott gazdaságban két csoport húz teljesítmény nélküli jövedelmet: a pénzt (személyes szükségleteik fölött) tulajdonlók és a reáltőke-tulajdonosok kamatot, a földtulajdonosok pedig földjáradékot. A maradék a munkabér-alap, amely a verseny szabályai szerint oszlik meg a “munkások” között.

Mint láttuk, a szabadpénz olyan viszonyokat teremt, amelyek között megindul a kamatláb nullához tartó csökkenése, ezzel a kamatjáradék megszűnése. (Ez egyben a pénztőke és a reáltőke fokozatos megszűnését is jelenti, hiszen a tőke nem más, mint járadékot szülő vagyon. Ez azonban nem jelenti a piacgazdaság megszűntét, mert a piacgazdaságnak nem feltétele a tőke. – Lásd a Kislexikon rovat rövid értelmező szótárát. A szerk.)

A földjáradékot – amely az ismert értelmezés szerint a legrosszabb, még művelt földrészletnél jobb földek hozamtöbblete – nem lehet megszüntetni, azonban megfelelő bérleti díjjal el lehet vonni a földhasználótól, és közcélokra lehet fordítani. (A földjét bérbeadó magántulajdonos is ezt teszi, persze magánhasznára.) A Földet a Biblia szerint Isten minden embernek, az egész emberiség minden nemzedékének adta, ennek megfelelően évezredeken keresztül nem is volt magántulajdonban. A földjáradék közcélokra fordításához ezt az elvet kell újraérvényesíteni. Ehhez azonban nem szükséges a jelenlegi földtulajdonosokat kisajátítani, elegendő egy olyan – “piac- és eurokonform” – törvény, amely elővételi jogot ad minden eladásra szánt földrészlet esetén a területileg illetékes önkormányzatnak, és gondoskodik a fokozatos köztulajdonba vétel pénzügyi feltételeiről.

A területi önkormányzatok árverésen adják bérletbe a földrészletet annak, aki a legtöbb bérleti díjat ígéri, és megfelel a törvényes feltételeknek. (A törvényes feltételek tekintetében érdemes a dán példát figyelembe venni.) A bérleti szerződés mozgó bérleti díjat állapít meg. Ez azt jelenti, hogy néhány évenként törvényben szabályozott eljárással megállapítják, hogyan alakult az árveréseken az adott jellemzőkkel rendelkező földrészlet bérleti díja (hogyan változott a földjáradék), és ezzel módosulnak (nőnek vagy csökkennek) a korábban megkötött bérleti szerződések alapján fizetendő összegek.

Silvio Gesell ismertetett gondolataira támaszkodva összeállítható a fenntartható fejlődés, és egyben a kizsákmányolás nélküli jóléti társadalom megoldó modellje, amelyet “Magyar Modell”-nek neveztünk el, mert – bár legfontosabb elemei nem magyar gondolkodóktól erednek, és nem csak magyar tapasztalatokra támaszkodnak – Magyarországnak lehetősége van arra, hogy ezt a modellt – akár elszigetelten is – megvalósítsa, és ezzel példát mutasson a világnak, mint ahogy 1848-49-ben és 1956-ban is példát mutatott. A modell legfontosabb elemei – összefoglalva az eddig mondottakat is – a következők:

– PÉNZüGYI REFORM: az állam pénzkibocsátási és valutaellenőrzési jogának visszaállítása, újelvű, forgásbiztosított pénz (Silvio Gesell elnevezésével: szabadpénz) bevezetése és ezzel a kamat fokozatos megszűnése feltételeinek megteremtése.

– A FöLDTULAJDON TáRSADALMASíTáSA kisajátítás nélkül, közhatalmi elővásárlási jog révén, és a földjáradék közcélokra fordítása.

– HáRMAS TAGOLóDáS: a jogi-politikai, a kulturális-szellemi és a gazdasági szféra viszonylagos autonómiája és egymástól való függetlensége. (Rudolf Steiner nyomán.)

– A HITELEZÉS TáRSADALMASíTáSA választott hiteltestületek hálózata révén. (Éliás ádám nyomán.)

– KISTáJ-SZERVEZőDÉS szövetkezeti keretek között, nagyfokú önellátással a létfontosságú javak, és nyitottsággal a “luxus”-javak terén.

– RÉSZVÉTELI DEMOKRáCIA: kétkamarás országgyűlés listák nélkül választott, visszahívható képviselőkből álló alsóházzal; a középszintű önkormányzatok, a szakmai, tudományos és érdekképviseleti szervezetek küldötteiből álló felsőházzal, és föderatív államszervezet.

úgy gondolom, hogy az így körvonalazott harmadikút-modellt követő társadalmakban nagy valószínűséggel megvalósulnak az írásom elején felsorolt elvárások.

Függelék

1. Réges régen, az óperenciás tengeren is túl, élt Péter és csapata, szorgalmas földművelők.

A búza learatása után félretették a télire valót, a vetőmagot, és fölöslegük is maradt. A tengerparton élt Pál és csapata, szorgalmas halászok. Nekik meg füstölt halból volt fölöslegük. Időnként összejöttek, és elcseréltek 100 kiló búzát 100 kiló halért. Megszületett a munkamegosztás és a cserekereskedelem.

2. Arra vetődött a szemfüles Ubul, aki a hegyekben aranyat talált, és csinos lapocskákat, érméket formált belőle. Felkereste Pétert, és azt mondta: “Miért vesződsz a cserekereskedelemmel? Adjál 110 kiló búzát, adok érte 100 érmét. Aztán majd hozok 100 kiló halat, és megveheted tőlem a 100 érméért.” Péter ráállt. Ubul ugyanígy járt el Pálnál is.

Mi történt? Péter megkapta a 100 kiló halat, Pál megkapta a 100 kiló búzát, amire szükségük volt, a 10-10 kiló többletből Ubul 5 kiló búzát és 5 kiló halat adott a fuvarosnak, 5 kiló búza és 5 kiló hal pedig megmaradt magának. (Meg is érdemelte a csere lebonyolításával való fáradozásáért.) A cserék végén a 2×100 érme visszakerült Ubulhoz, készen a következő fordulóra. Megszületett a pénz.

3. Egy idő után Ubul elunta a vesződést a csereberével. Elővette unokaöccsét, Kázmért, és azt mondta: “Adok neked kölcsön 200 érmét. Kérj Pétertől az eddigi 110 helyett 120 kiló búzát 100 érméért, és Páltól is 120 kiló halat a másik 100 érméért. Te továbbra is 100 kiló halat és 100 kiló búzát adj 100 érméért. A 20-20 kiló többletből 10 kiló búza és 10 kiló hal a tiéd és a fuvarosé, 10 kiló búzát és halat pedig nekem adsz, amiért kölcsönzöm a 200 érmét.” így is történt, és ezzel megszületett a kamat, amit Ubul fáradozás nélkül kapott meg minden forduló után.

Péter egy kicsit szívta a fogát, amikor Kázmér azzal állt elő, hogy eztán 110 helyett 120 kiló búzát kér 100 érméért, de azt gondolta: “Ha soká habozok, az egerek eszik meg azt, amivel most többet kell adnom, a csapatom meg várja a halat.” Pál is így gondolkozott, így aztán minden simán ment tovább.

4. Teltek-múltak az évek. Sok volt a gyerek Péteréknél is, Páléknál is. Péterék új földeket törtek föl, Pálék új csónakokat építettek, új hálókat szőttek. Megnőtt a cserére szánható mennyiség és az igény is.

Ezt látva Ubul magához rendelte Kázmért, és azt mondta: “Adok neked kölcsön még 200 érmét, és most már egy-egy fordulóban 240 kiló búzát és halat vásároljál 200-200 érméért. Persze ezután én is 20 kiló búzát és halat kapok fordulónként, hiszen kétszer annyit adtam kölcsön. De várj csak! A második 200 érmét nem is adom oda, megőrzöm számodra az én jól elzárt kamrámban, és adok egy papírt, ami tanúsítja, hogy van nálam 200 érméd.”

Kázmér tehát 100 érmét és egy 100-as papírt ajánlott cserébe Péternek 240 kiló búzáért. Péter elfogadta a papírt is, mert tudta, hogy ő is fizethet majd Kázmérnak a 100-as papírral ugyanúgy, mint a 100 érmével. Ugyanez játszódott le Pálnál is.

Minden ment tehát tovább. Péter és Pál ettől kezdve minden fordulóban 200-200 kiló árut kapott, Kázmérnak és a fuvarosnak fáradozásuk ellenében 10 kiló hal és 10 kiló búza jutott, Ubul, a semmittevő pedig 20 kiló halat és 20 kiló búzát kapott minden fordulóban. És senkit nem zavart, hogy Ubul kamrájában nincs is ott az a második 200 érme, amiről a tanúsítvány szólt, mert lusta volt elmenni aranyért a hegyekbe. Hiszen sem Péternek, sem Pálnak nem jutott eszébe, hogy a 100-as papírt Ubulnál érmére váltsa, végtére is nem érmékre volt szükségük, hanem búzára és halra, azt pedig megkapták.

Ezzel megszületett a rejtett papírpénz. (Rejtett, mert a papír azt hazudta magáról, hogy beváltható érmére. Ilyenek voltak általában a bankjegyek még a XX. század elején is: rájuk volt nyomtatva, hogy “E bankjegy bemutatója a Központi Banktól ennyi és ennyi aranyat kap” – holott a kibocsátott bankjegyek szerinti aranymennyiségnek csak egy töredéke volt a bank trezorjában.)

5. Péterék és Pálék is tovább sokasodtak, és egyre ügyesebben termelték a búzát, fogták a halat. Már 1000 kiló búza és hal várt cserére. – Semmi baj! Ubul még 16 darab 100 érméről szóló papírt adott Kázmérnak, és a csere ment tovább.

Péter és Pál már régen megszokták, hogy árujukért hol érmét, hol papírt kapnak. Világos volt, hogy 100 érméért ugyanannyi árut tudnak vásárolni, mint egy 100-as papírért. Ezért Péter, amikor egy fordulónál megint 200 érmét és 8 darab 100-as papírt kapott az árujáért, elfogadta Ubul ajánlatát, hogy adja oda a 200 érmét kényelmesebben kezelhető 2 darab 100-as papírért, hiszen tudta, hogy a 100-as papírért ugyanannyi halat kap Kázmértól, mint 100 érméért. Ubul most már igazán semmiért kapja minden fordulóban a 100 kiló búzát és 100 kiló halat, tehát a kamatot, hiszen az eredeti 200 érme is a kamrájában van. De fel is dolgozhatja karkötőnek és nyakláncnak, hiszen a cseréhez nincs rá szükség: megszületett a nyílt papírpénz, amire rá sem kell írni, hogy 100 érme letétbe helyezését tanúsítja, csak annyit kell ráírni, hogy 100 pénz.

Irodalom

Silvio Gesell: “Die Natürliche Wirtschaftsordnung durch Freiland und Freigeld”; vierte Auflage, 1920. Freiland-Freigeldverlag, Rehbrücke bei Berlin.

Bíró Zoltán: Saját út (Eötvös Kiadó, 1988.) c. könyvének ismertetése. Könyvvilág, 88/12.

Síklaky István: “Ajánlás a túléléshez”. A JUSS alapítvány kiadása, 1992.

Kindler József: “A harmadik út gazdaságfilozófiája ma”. KOVáSZ 1997. dec.

Interjú Anthony Giddensszel, Tony Blair tanácsadójával “A harmadik út” c. könyve kapcsán. Népszabadság, 1998.10.10.

“A brit kormány harmadik utat keres”. Napi Magyarország, 1998. 11. 27.

Síklaky István: “Magyar modell – a globális kapitalizmus egy lehetséges alternatívája”. Kézirat a HÉA Stratégiakutató Intézet és társkiadói gondozásában 1999 őszén megjelenő “Nagy jövőkönyv” számára.

Az elmúlt héten a volt Jugoszlávia területén végrehajtott emberiség elleni és háborús bűntettekkel foglalkozó Nemzetközi Bíróság vádat emelt Szlobodan Milosevics, valamint Jugoszlávia és Szerbia négy másik vezetője ellen.

Egy rendkívüli ember tollából származó, a tűzvonalból küldött tudósítást ajánlunk itt figyelmükbe. Ifjúkorában az újságíró mindössze ezzel a tollal felfegyverkezve vett részt Che Guevara hadjárataiban. A bolíviai hunta húsz év börtönre ítélte. Charles De Gaulle elnöknek köszönhetően szabadult ki, aki az országban tett látogatása idején közbenjárt a hatóságoknál honfitársa érdekében.

Régis Debray neve akkor vált közismertté Franciaországban, amikor Mitterrand elnök meghívta tanácsadói közé, és a nemzeti felszabadító mozgalmakkal foglalkozó konzultánsává nevezte ki. Egy tucat filozófiai és politikai művel a háta mögött, amelyek mindegyikében a szerzőnek ifjúsága eszméi és a hatvanas évek lázadó szelleme iránti változatlan elkötelezettsége tükröződik, tollával Régis Debray most rendszeresen ellenőrzi planétánk “forró pontjainak” a hőmérsékletét.

A francia liberális sajtó csaknem “kifütyülte” a kéthetes jugoszláviai útján szerzett élmények hatására Chirac elnökhöz írott alábbi levelét. A politikusok pedig, akik ezzel jóbéhány kék foltot kaptak tőle a szemük alá, igyekeznek “nem észrevenni”, elhallgatni a publikációt, hogy ne kelljen vitába bocsátkozniuk vele.

* * *

Tisztelt Elnök úr!

Kötelességemnek érzem, hogy Macedóniából, Szerbiából és Koszovóból való visszatértem után ön elé tárjam az ott látottak alapján bennem kialakult véleményt: félek, Elnök úr, hogy rossz utat választottunk. Tudom, hogy nem szereti másoktól kölcsönözni a véleményét. Hogy nem ad sokat az értelmiségiek fennkölt és kategorikus vélekedéseire, amelyekkel a lapok megtöltik hasábjaikat. Ebben teljesen egyetértünk: én sem sokat adok rájuk. Következésként én csupán a tényekre fogok szorítkozni. Mindkét fél éppen elég tényt tud felsorakoztatni – mondja ön. Csakhogy az, amiről én egy hét alatt – május 2-ától 9-éig Szerbiában (Belgrád, újvidék, Vranje) és többek között 4 napon át Koszovóban (Pristinától Prezáig, Prizrentől Pudajevig) – a helyszínen meggyőződhettem, őszintén mondom, nemigen egyeztethető össze azokkal a szónoklatokkal, amelyeket ön ugyanezekről a tényekről és eseményekről tart.

Ne gondolja, hogy elfogult vagyok! Ott-tartózkodásom első hetét a menekültek között töltöttem el Macedóniában. Igyekeztem segítségükre lenni a berendezkedésben, és végighallgattam az elbeszéléseiket. Ezek engem is éppúgy megindítottak, mint a többieket. És elhatároztam, hogy kerüljön bármibe is, szemügyre veszem ezt a sok gaztettet “a másik oldalról” is. Nem akartam turista lenni, még kevésbé egy olyan újságíró, akit mutatópálcával a kézben vezetgetnek egyik helyről a másikra. Ezért megkértem a szerb hatóságokat, hogy bocsássanak a rendelkezésemre egy tolmácsot, gépkocsit, és biztosítsanak a számomra szabad mozgási és találkozási lehetőséget. Kérésemet teljesítették.

Azt a célt tűztem magam elé, hogy a helyszínen győződjem meg az összegyűlt adatok hitelességéről. Sok közülük persze erős túlzásnak bizonyult, mások pedig egyáltalán nem is igazolódtak. Ez semmit nem változtat azonban azon a botrányos és szégyenletes képen, hogy emberek tömegét űzték el az otthonukból.

Mit is mond nekünk ön? – “Mi nem a szerb nép ellen viselünk háborút, hanem Milosevics diktatúrája ellen, aki minden tárgyalást visszautasítva hidegvérrel genocídiumot hajt végre a koszovói albánok ellen. A bombázásokat mi csak a szerbek katonai célpontjaira korlátozzuk, amelyeket nagyrészt már meg is semmisítettünk. És ha folytatjuk is a csapásmérést – sajnálkozva minden akaratlan célkiválasztási hiba és az ilyenkor elkerülhetetlenül bekövetkező fölösleges áldozat miatt – ez éppen azért van, mert a szerb erők folytatják etnikai tisztogató akcióikat Koszovóban.”

Attól félek, elnök úr, hogy itt minden szó hazugságot rejt magában.

1. “A háború nem a nép ellen folyik…”

Hát nincsen tudomása róla, hogy a régi Belgrád televízió stúdiójának épületéhez szorosan hozzá volt építve a Dusan Radevics Gyermekszínház, és hogy a tévé épületét eltaláló rakéta megsemmisítette a színházat is? A bombák az országban eddig 300 iskolát romboltak le. A gyerekek nem járnak iskolába, és nincsen, aki vigyázzon rájuk. A falvakban a gyerekek felszedik a földről a repülőgépekről ledobált sárga színű játékszereket, amelyek aztán felrobbannak a kezükben. (Ez az SWU 87-es típus. A Szovjet Hadsereg is hasonló kartácsbombákat dobált le Afganisztánban.) Százezer munkás vesztette el a kenyerét annak következtében, hogy lebombázták az üzemet, ahol dolgozott. 230 dinárt kerestek havonta, ami mintegy 91 franknak felel meg. Ha ezzel próbálják őket a rendszer ellen fordítani, félek, hogy tévednek. Anyagilag minél jobban tönkreteszik őket, nemzeti összeforrottságuk annál erősebb lesz.

Éppen az én Koszovóban való tartózkodásomkor jelentette be Wertz NATO-tábornok: “Nem bombáztunk egyetlen menetoszlopot sem, és nem hajtottunk végre támadást polgári célpontok ellen.” Ez hazugság. Lipljan településen május 6-án én saját szememmel láttam egy földig rombolt házat, amelyet rakétatalálat ért: a két szülő és 3 kislányuk lelte halálát a romok között. Legalább 3 kilométernyi körzetben nem volt semmiféle katonai objektum. Másnap Prizrenben a város cigány negyedében jártam. Egy bomba mindössze 2 órával azelőtt porrá és hamuvá változtatott egy szánalmas kunyhót, amelyben két férfi égett benne. További két lakos halt bele a robbanáskor szerzett égési sebeibe. A szerteszét csapódó szilánkok is sok embert megsebesítettek.

2. “Az a diktátor Milosevics…”

Utazásom során több ellenzéki párt tagjával is beszélgettem az elnökről, és azok mind mérsékletre intettek. Milosevic zsarnok, visszaél a hatalmával, populista és manipulál – ez mind igaz. Mindazonáltal az ország három egymást követő általános választáson megválasztotta elnökének. A diktátorokat viszont csak egyszer szokták megválasztani, másodszorra rendszerint már nem mennek át. Milosevics ezenkívül tiszteletben tartja az ország alkotmányát. Nem tett egyetlen kísérletet sem az egypártrendszerhez való visszatérésre. Pártja kisebbségben van a parlamentben. Politikai okokból senkit nem börtönöznek be. A kormánykoalíció tagjai szabadon cserélődnek. A mindennapi politikai életben nem tapasztalható Milosevics-kultusz. Az elnököt szabadon lehet bírálni, és a polgárok élnek is ezzel a lehetőséggel.

Milosevicset egyesek valamiféle új Müncheni Szerződés szerzőségével vádolják. De ez feje tetejére állított logika. Egy mindössze tízmilliós országot, amelynek érdekszférája nem terjed túl a volt Jugoszlávia határain, mi értelme összehasonlítani a hitleri idők állig felfegyverzett, agresszív Németországával? Elvakítjuk magunkat, ha komolyan vesszük ezt a mítoszt.

3. “A koszovói albánok genocídiuma…”

Ez nagyon súlyos vád. Ugyanakkor itt a helyszínen én csak két olyan szemtanúval találkoztam, aki valóban a Nyugatról érkezett. Az egyikük, Alexander Mitics származására nézve szerb, de a mi AFP-nket képviseli Pristinában. A másik, Paul Watson – angol anyanyelvű kanadai, a Los Angeles Times közép-európai tudósítója. Egykor Afganisztánból, Szomáliából, Kambodzsából, Ruandából és a Perzsa-öbölből küldözgette tudósításait, elemzéseit. Sok mindent látott már a világon. Beállítottsága inkább szerb-ellenesnek mondható. Két éven át kísérte figyelemmel Koszovóban a polgárháború menetét. Ismer minden falut, minden ösvényt. Bátor ember, de nem szeret mindenáron az előtérbe tolakodni. Amikor elkezdődtek a bombázások, és elszállították az újságírókat Pristinából, ő félig-meddig illegalitásba vonult, hogy ottmaradhasson. Folyamatosan járta a környéket, és figyelt…

Ennek az embernek a megfontolt véleményét egybevetettem másokéval, amikor a magam végleges képét kialakítottam. A helyzet az, hogy Koszovóban a legszörnyűbb kihágások, a gyújtogatások, fosztogatások és gyilkosságok a NATO-bombázások első három napjában történtek: március 24-én, 25-én és 26-án. Szó szerint – bombazáporban. Akkor valóban albánok ezreit űzték el. Watson és Mitics egybehangzóan állítják viszont, hogy azóta egyetlen egy emberiség elleni bűntettnek sem voltak a tanúi, és nem is akadtak ilyennek a nyomára.

Mi történt voltaképpen tehát? Beszélgetőtársaim meggyőződése szerint az, hogy a nemzetközi erők légicsapásai megsokszorozták az egyébként is folyó polgárháború intenzitását és kegyetlenségét. Emlékeztetem rá, Elnök úr, hogy a múlt évben 180 szerb rendőrt és 120 katonát öltek meg Koszovóban, és az albán “felszabadító hadsereg”, az UCK 1700 embert veszített. Az UCK elrabolt 380 helyi lakost, és ezek közül csupán 103-nak adta vissza szabadságát, a többinek nyoma veszett. Sokat kivégeztek közülük, nem egyet alapos kínzások után. Ezek között kettő volt újságíró és 14 volt a munkás. Mint közleményeiből kitűnik, az UCK-nak ebben az időszakban 6 ezer “szendergő” harcosa volt Pristinában. Amikor aztán leestek az első bombák, ezek hirtelen felébredtek… Miután megértették, hogy nem harcolhatnak egyszerre két fronton, a szerbek ekkor elhatározták, hogy evakuálják a “NATO ötödik hadoszlopát”, “szárazföldi erőit”, vagyis az UCK-t. Különösen azokban a községekben került sor erre, ahol az UCK-nak sikerült teljesen összeolvadni a helyi lakossággal, mintegy “feloldódni” benne.

Ezek csupán helyi és esetenkénti kitelepítések voltak, de – voltak. “Izraeli típusú” evakuációnak nevezték őket. Bizonyára emlékszik rá, Elnök úr, hogy Algírban a francia hadsereg is hasonló módszert alkalmazott annak idején: vagy egy milliónyi békés lakost űztek el a falvaikból, és zártak szögesdróttal kerített táborokba. Mi úgy neveztük ezt akkor: “kiemelni a halakat a vízből”. Felülről nézve ez persze most is ugyanolyan képet mutat: kiégett házak, néptelen falvak. A szomszédos országokban akkor jelentek meg először a Koszovóból jött menekültek, amikor elkezdődtek az UCK rendszeres összetűzései a szerb katonai egységekkel, vagyis jóval a bombázások előtt. Ezek még főként az UCK harcosainak a hozzátartozói voltak, akik a szerbek bosszúja elől menekültek el. De az AFP tudósítójának szavai szerint ez akkor még csak egy nagyon gyengén csörgedező patak volt: “A legtöbben egyszerűen a szomszédjuknál húzták meg magukat”. A NATO beavatkozása váltotta ki aztán a lavina sebességével növekvő humanitárius katasztrófát. Mindaddig nem volt szükség semmiféle táborok felállítására a szomszédos országokban, hogy befogadják a menekülteket. A bombázásoknak már a legelső napján azonban olyan leszámolásokba kezdtek a különféle “ellenőrizhetetlen elemek”, akiknek minden valószínűség szerint a helyi albán rendőrség is a kezére játszott, hogy a menekültek áradata megállíthatatlan hullámként csapott át a határokon.

Vuk Draskovics miniszterelnök-helyettes, aki most mondott le a kormányban viselt tisztségéről, elmondta nekem, és szavait más hivatalos személyiségek is megerősítették: azokban a napokban a rendfenntartó erők Koszovóban mintegy 300 embert értek tetten, és tartóztattak le különböző bűncselekmények vádjával. Hogy ez csak alibi lenne, álcázás a közvélemény megtévesztése végett? Nem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget sem. De azt még a televíziós híradásokból is könnyű volt megállapítani, hogy az első napok bombázásai keltette rendzavarások után a menekülthullám hirtelen alábbhagyott.

Nem ült el persze teljesen. Vannak most is, akik felülnek az UCK propagandájának. Van, aki a már elmenekült családtagjai után ered. Egyesek attól félnek, hogy “kollaboránsnak” nyilvánítják őket. Mások egyszerűen félnek a bombáktól, amelyek számára 6 kilométeres körzeten belül teljesen mindegy, hogy ki a szerb, ki az albán. Van, aki azért megy el, mert az állatai már úgyis rég elpusztultak. Van, aki azért, mert Amerika úgyis győzni fog. Előbb-utóbb úgyis idejönnek, és akkor nem jobb-e kihasználni az alkalmat, és kimenni mindjárt Svájcba, Németországba, vagy valahova máshova?… A menekülő emberek szájából hallottam ezeket a magyarázatokat.

Lehet, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok ezeknek “a másik oldalról” származó értesüléseimnek és benyomásaimnak? De ha nem hallgatjuk meg “a másik oldalt”, egyszerűen a rasszizmus álláspontjára helyezkedünk. Méltatlan a demokráciához, ha bármely népet – legyen az a zsidó, a német, vagy a szerb – a priori kollektív bűnösnek nyílvánítunk. Végül is jól tudjuk a történelemből, hogy a Balkán hitleri megszállása idején a németeknek sikerült albán, muzulmán és horvát hadosztályokat szervezni, de szerbeket sohasem. Lehetséges volna, hogy ebből az oly sok nemzetiséget magába foglaló népből – csak magában Szerbiában is több mint tíz nemzetiség él egymás mellett – a közös veszély vagy ötven éves késéssel egy fasiszta nációt kovácsolna össze? Aligha. Sok koszovói menekült vallotta be nekem, hogy egyedül és kizárólag szerb barátai és szomszédai segítségével tudott megmenekülni a leszámolástól.

4. “A szerb erők katonai létesítményei jelentős részben megsemmisültek…”

Elnök úr, fogadja részvétemet: önt félrevezették! Ezek az objektumok nemcsak, hogy nem semmisültek meg, de alig sérültek, és teljes harci készültségben vannak. Egy Koszovóban szolgáló fiatal őrmester, akit Nis és Belgrád között autóstoppal felvettem, megkérdezte tőlem, hogy véletlenül nem tudom-e, milyen stratégiai meggondolásból bombázza a NATO oly elkeseredetten a polgári célpontokat. “Ha bejut néha az ember a városba, ott meg nincs áram, melegen kell inni a kólát. Undorító, de hát persze túl lehet élni azért.” Azt hiszem, nyugodtan fel lehet tételezni: kint a kaszárnyákban nincsen áramszünet, mert megvannak a saját hordozható áramfejlesztőik.

Lebombázták a hidakat. De ha nem sikerül átkapaszkodni a túloldalra a korlátjaikon, akkor az emberek nekiindulnak a gázlóknak. Szétbombázták a félig elhagyott repülőtereket, az üres kaszárnyákat, felgyújtottak béhány leselejtezett katonai teherautót, könyörtelenül szétzúzták a repülők és helikopterek fából készült makettjeit, amelyeket csaliként kiállítottak a pilóták számára. Mindez remekül mutat a tévéműsorokban és briefingekben, de többet semmit nem jelent. önnek tudnia kell, Elnök úr, hogy a még Tito és partizánjai szervezte jugoszláv önvédelmi egységek egészen más elvek alapján működnek, mint egy reguláris hadsereg: szét vannak szórva az ország minden részében, mindenütt ott vannak. Légelhárító ütegeik és ágyúik a föld alatt vannak, valamikor ezekkel állították volna meg a Szovjet Hadsereg lehetséges támadását is. Ezt a haditechnikát ökrök és bivalyok mozgatják, úgy hogy a csapatok helyváltoztatását még a legkorszerűbb detektoros készülékek sem tudják jelezni.

Egyedül Koszovóban – nem titok ez senkinek – 150 ezer 20 és 70 év közötti férfi áll fegyverben. A tartalékosok számára pedig nem létezik korhatár. így hát Pavkovics tábornok hadserege akár azonnal hadrendbe állíthat további 40-50 ezer kiképzett önkéntest. Nekik is van rádiótellefonjuk, amellyel meg tudják bolondítani az UCK legagyafúrtabb hírszerzőit is, akik a NATO pilótáinak bemondják a földi célpontokat.

Ami pedig az “ellenség demoralizáltságát” illeti, amelyre a NATO olyannyira számít, hát ne nagyon higgyen ebben sem, Elnök úr! Teljes lelki nyugalommal, sőt már bizonyos türelmetlenséggel várják a csapatainkat Koszovóba. Elbeszélgettem Pristinában egy tartalékos katonával, aki éppen kenyérért indult a boltba, géppisztollyal a vállán. Azt mondja nekem: “Csak kezdődne már az a szárazföldi hadművelet! Ha megindul az igazi háború, mind a két oldalon lesznek majd halottak.” A NATO legalább 5 kilométerrel mellélő a megsemmisítendő célpontoknak. Könyörgöm, Elnök úr: ne küldje el a mi Saint-Sire katonai akadémiánk túlképzett és túlfinomult növendékeit olyan földre harcolni, amelyet egyáltalán nem ismernek! Meglehet, jól és pontosan végrehajtják majd a parancsokat. De számukra ez soha nem lesz honvédő, még kevésbé szent háború, mint Koszovó és Metohija önkéntesei számára.

5. “Folytatják az etnikai tisztogatást…”

Az NSZK védelmi minisztere május 6-án bejelentette, hogy “600-900 ezer koszovói albánt kiűztek a falujából, de elvonulási útvonalukat lezárták”. Ez hazugság. Egy ekkora csoportosulást feltétlenül észre kellett volna vennie a megfigyelőnek, aki minden egyes nap bejárja mind Kelet-Nyugat, mind Észak-Dél irányban ezt a 10 ezer négyzetkilométernyi területet. Pristinában viszont, ahol még most is koszovóiak ezrei élnek, bármikor meg lehet reggelizni valamelyik albán pizzériában, amely tele van – albánokkal.

Egy országnak meg lehet vásárolni a külpolitikáját – ezt teszik most az Egyesült államok és a nyugati politikusok -, de az emlékezete és a vágyai nem vásárolhatók meg. Ha látná ön, Elnök úr, micsoda gyűlölettel a szemükben fogadják a rendőrök és a vámosok éjszakánként a macedón határon a Szalonikiből Szkopjéba tartó tankoszlopokat, hogy mennyire sokkolja őket azoknak a pökhendi magabiztossága, akiket ezek a tankok kísérnek! Akkor talán megértené, hogy erre a “színpadra” felkerülni könnyebb, mint azután lekerülni róla. Lesz-e majd önnek elegendő bátorsága és bölcsessége hozzá, hogy az olasz elnökhöz hasonlóan lemondjon a délibábos tervekről, és Koszovó elnökével, Ibrahim Rugovával együtt hozzáfogjon – amint ő mondja – “a reális megalapozottságú politikai megoldás” kereséséhez?

Ha lesz, akkor elkerülhetetlenül figyelembe kell majd vennie béhány objektív tényezőt. Mindenekelőtt lehetetlen jó megoldást találni anélkül, hogy figyelembe vegyük azt, amire Ibrahim Rugova szüntelenül figyelmeztet: Koszovóban nem egy, hanem két etnikai közösség él, sőt valójában – több is. Mivel a köztársaságban régen nem volt megbízható népszámlálás, nem hozok itt fel esetleg kétségbevonható adatokat. Vegyünk tehát egy középarányt! Legalább másfél millió albán él itt, 250 ezer szerb és további 250 ezer főnyi, kisebb etnikai csoportokhoz tartozó személy. A jelentősebbek közülük, csökkenő nagyságrendben: az eliszlámosodott szerbek, a törökök, a goránok, a romanisok, és végül az “egyiptomiak”, ahogy itt az elalbánosodott cigányokat hívják. Fontos megjegyezni, hogy ezek a kisebb etnikai csoportok mind a szerbek oldalára álltak a konfliktusban, mivel őszintén félnek a “Nagy Albánia” túlsúlyba kerülésétől.

A másik tényező: feltétlenül meg kell előzni a belső ellenségeskedés fellángolását, amely évszázadok óta egymást követő hullámokban újból és újból felperzsel itt mindent. Ha ezt nem sikerül megoldani, lehetetlenné válik mindenféle “rendezés”, amin itt most mindenki akkora buzgalommal fáradozik. Akkor visszazökken minden a régi kerékvágásba.

Bizonyára emlékszik rá, Elnök úr, hogyan határozta meg De Gaulle a NATO lényegét: “Az Atlanti Szövetségtől függő szervezet, amelyet azért hoztak létre, hogy Nyugat-Európát az Amerikai Egyesült államok katonai és politikai irányítása alá rendeljék”. Remélem, egyszer majd mégiscsak megmagyarázza a franciáknak, milyen meggondolások késztették, hogy eltérjen ettől a meghatározástól. Nekem viszont el kell mondanom addig is, hogy mint francia mennyire szégyelltem magam, amikor Belgrádban megkérdeztem egyik ismerősömet, a demokratikus ellenzék egyik tagját: miért van, hogy a szerb elnök mindig szívélyesebben fogadja az amerikai, mint, mondjuk, a francia politikusokat. Azt válaszolta: “Jobb egyenesen a gazdához fordulni, mint a szolgájához”.

[A cikk eredetileg a Le Monde 1999. május 13-i számában jelent meg.]

(Fordította: Peterdi Nagy László)

“Vétkesek közt cinkos, aki néma” címmel rendezett a NATO-ról konferenciát 1999. április 10-én az Alba Kör és a Baloldali Alternatíva Egyesülés. Az alábbiakban az érdekesebb felszólalásokat ismertetjük.

Szalai Erzsébet szociológus:

A magam részéről éppúgy szemben állok a NATO, mint Milosevics agressziójával. Szeretném saját eszmei álláspontomat leszögezni: úgy gondolom, hogy ebben a háborúban mindkét fél azonos mértékben felelős. úgy gondolom, hogy ez a háború a nyers erőnek már a látszatra sem adó diadaláról és a racionalitásra épülő társadalomszerveződési elvek kudarcáról, válságáról szól. A mi világunk részleteiben egyre racionálisabbá válik, az egész mégis egyre irracionálisabb irányba visz bennünket. A racionalitás eluralkodása azt jelenti, hogy egy piaci logika, a nemzetközi nagytőke logikája uralkodik el a világon, és minden más logikát igyekszik maga alá gyűrni. A multinacionális nagytőke agresszív előrenyomulásának következtében az emberek élete üressé és céltalanná válik. Ezt jelzi a nagy átfogó ideológiák válsága, a liberalizmus, a szociáldemokrácia és a konzervativizmus válsága egyaránt. De inognak a liberális demokráciák alapvető intézményei is. A nemzetállamok, a piac “láthatatlan kezébe” vetett hit, a polgári demokráciák intézményei szintén inognak, mert a multinacionális tőke előrenyomulása következtében a parlamenti szavazáson leadott voksok teljes mértékben elvesztik az értéküket. A világ uralkodó erői úgy viselkednek, mint Bibó István hamis realistái, akiknek taktikailag minden lépése igazolható, de lépéseik csődbe visznek. Ez a háború megmutatta, hogy a világkapitalizmus csak azokat a társadalmi csoportokat hajlandó magába integrálni, amelyek hajlandók és képesek az ő logikájának megfelelni. Azokat a társadalmi csoportokat, amelyek képtelenek ennek a kihívásnak megfelelni, egyszerűen elpusztítják. Tehát azok a társadalmi csoportok, illetve azok a nemzetek, amelyek nem kívánnak, vagy nem tudnak ennek a logikának megfelelni, a tőke agresszív előrenyomulásának áldozataivá válnak. Hogyha egyetlen mondatban akarnám a háború lényegét kifejezni, akkor azt mondanám, hogy a háború kitörésének pillanatában a tőzsdeindexek meredeken emelkedni kezdtek. Ennek a háborúnak a lényegét ezzel az egy mondattal is le lehet írni. Ez a háború válasz a kialakult világgazdasági krízisre, és megmutatja, hogy a világkapitalizmus ezt a válságot ugyanúgy csak háborúval tudja megoldani, ahogy az első és a második világháborúban tette.

Más megközelítésben, ez a háború bizonyos értelemben Amerika és Európa vetélkedéseként is leírható. Beszéltem béhány katonai és geopolitikai szakértővel. úgy értékelték – bár ezt empirikusan nem tudom alátámasztani -, hogy itt Amerikának Európával szembeni agressziójáról is szó van. Ugyanis Amerika egyetlen komoly vetélytársa ma a világpiacon a feltörekvő Európa. Ha figyeljük az eseményeket, akkor azt látjuk, hogy Milosevics egyre többet enged. Megtette az első gesztusokat, és ha a másik fél meg akarna egyezni, akkor viszontgesztusokat tenne. Ezzel szemben a NATO tovább fokozza, erősíti a térséggel szembeni agresszióját. A cél valójában ennek a térségnek a destabilizálása, ezáltal Európának a destabilizálása. Olyan értelemben, hogy legyen Európában egy olyan góc, amely állandó feszültséget termel. Részben a menekülthullámon keresztül, részben pedig – és ez már ma is látható – azzal, hogy a NATO-ban résztvevő európai baloldali kormányokban komoly feszültséget okoz a háború. én, mint a társadalomért felelősséget érző értelmiségi, felemelem a szavamat ez ellen a háború ellen. Felemelem a szavamat a NATO agressziója ellen, és Milosevics ellen egyaránt.

Annak idején, amikor a NATO-tagság kérdése Magyarországon felmerült, én különböző okok miatt ennek a kérdésnek nem tulajdonítottam akkora jelentőséget, mint amilyen jelentősége ennek a kérdésnek valójában van. Bár megtehettem volna, nem tettem meg mindent annak érdekében, hogy erről a kérdésről többet megtudjak. Ezért megkövetem azokat, akik mellé akkor oda kellett volna állnom.

Hajdu Tibor történész:

Szomorú dolog, ami miatt mi itt összegyűltünk. Szomorú, hogy kevesen vagyunk, de a mai körülmények között érthető, hogy az emberek többsége sok mindentől jobban fél, mint a saját lelkiismeretétől. Sok ember félti az egzisztenciáját, ilyen-olyan támogatásait stb. Vonatkozik ez a pártatlan magyar sajtóra is. De mindez nem fontos, az a fontos, hogy itt vagyunk. A mai újságban olvashatták, hogy egy belga szenátor agyában már fölmerült az a gondolat, hogy miután a bombázás nem segít, Magyarországról kiinduló szárazföldi csapással kellene a Milosevics-rendszert elsöpörni. Ha ezt az ötletet a NATO-tábornokok a magukévá tennék, nyugodtak lehetünk, a magyar miniszterelnök nem követné Teleki Pál példáját. De ennek kipróbálására, reméljük, nem kerül sor. Csatlakozva az előttem szólóhoz, úgy gondolom, hogy fölösleges, félrevezető most arról nagy vitákat indítani, hogy kinek hosszabb a felelőssége három centivel, ki kezdte, ki a rosszabb. A lényeg: követelni kell, hogy most hagyják abba a bombázást, legalább egy hétre, vagy két hétre, amíg az érdekelteknek módjuk, idejük nyílik arra, hogy gondolkozzanak. Ha volt értelme ennek a bombázásnak, az az volt, hogy a szerbeket és a Milosevics-rezsimet észre térítsék. Lássák, hogy nem ússzák meg a koszovói dolgot simán. Ez megtörtént. Ennél jobban észre téríteni nem lehet őket. Most már csak megölni lehet őket, attól nem fognak észre térni. Milosevics megbuktatása, amit hirdetnek, nem komoly cél. Ez nem egy afrikai marionett-állam. Milosevics lehet ilyen, vagy olyan, de mindenki tudja, aki Szerbiáról tud valamit, hogy Milosevicsből Szerbiában sok van. Az ő eltávolításával semmi nem változik meg, mint ahogy az albánok, a horvátok és más balkáni népek között is mindig lesznek, akik hajlandók gyilkolni, amíg van mivel. Milosevics megbuktatása ürügy egy olyan térségben, ahol a törvénynél a mai napig erősebb a vérbosszú elve. Ha esetleg sikerülne most megtörni a szerbek ellenállását, az nem jelentene semmit, mert majd öt év múlva, tíz év múlva, amikor a világ figyelme másra terelődik, akkor fogják legyilkolni az albánokat, és viszont, vagy esetleg a mit sem sejtő amerikai turistákat.

Van egy valódi célja ennek a bombázásnak, de ez már teljesült: kipróbálták, hogy milyen a “lopakodó” és a többi modern fegyver. Sajnálatos, hogy ezeket a modern fegyvereket se egereken, se patkányokon nem lehet kipróbálni, csak élő embereken. Ez megtörtént. Sőt, most már az oroszok is kaptak egy példány “lopakodót”. ők is tanulmányozhatják. Most már ennek a bombázásnak semmi értelme bincs. Több felelősségre van szükség a magyar politikusok részéről. Ezt nemcsak a kormánynak kell mondanom, hanem minden befolyásos magyar párt politikusának. Felelőtlenség a lebombázott Duna-hidak látványa mellett, a környezetszennyezés látványa mellett stb. azt ismételgetni, hogy Magyarországnak ebből a háborúból nem lehet baja. Már lett, és még lesz is. Ki tudja azt megmondani, hogy Baján és Szegeden az idén hány hisztérikus, idegbeteg gyerek fog születni, aki még 70 év múlva is az idegeiben hordozza azokat a hangokat, amelyek között megszületett. Jugoszláviának két NATO-szomszédja van: Görögország és Magyarország. Noha Görögországnak sincs döntő szava a NATO-ban, a görög politikusok sokkal felelősségteljesebben viselkedtek, mint a magyar politikusok. Ezt meg kell állapítani.

Végül, mint történész, egy megjegyzéssel szeretném zárni. én az amerikaiakon nem csodálkozom, én az európai politikusokon csodálkozom. Az európai NATO-politikusokon, akik tanulták egy kicsit Európa történelméről az iskolában, és nem tévesztik össze Budapestet Bukaresttel. Tudniuk kell, hogy itt nem egyszerűen két nemzet etnikai ellentétéről van szó. Itt sokkal többről van szó. Arról van szó, hogy a szerbek – más balkáni keresztény népekkel együtt – 500 évig éltek oszmán, mohamedán elnyomás alatt, amelyben az albánok nagy része a másik oldalon állt. A gyűlölet ilyen régi. Amikor a törököket végre sikerült kiszorítani a Balkánról, azzal a feltétellel tűrték el Szerbiában az albánok, Bulgáriában a töröknek nevezett nép, Görögországban ugyancsak az albánok jelenlétét, hogy csöndben maradnak, nem kérnek politikai jogokat maguknak. Szomorú állapot, de 100 éven keresztül így volt. A legtöbb politikai joguk a mohamedánoknak még Jugoszláviában volt, ha Bulgáriához vagy Görögországhoz hasonlítjuk a helyzetet. Akik most a tűzzel játszanak, nem gondoltak arra, hogy ez a tűz más országokra is kiterjedhet, és nem csak katonai konfliktus formájában. Aki járt Bulgáriában, az tisztában van azzal, hogy ott a lakosság tizedét kitevő török kisebbség tökéletes jogfosztottságban él. Ezt félve és szótlanul tűrik. Mi történik, ha megjön ott a törökök hangja, és ők is fegyvert fognak? Még igazuk is lesz. A nyugati világ nyilván helyes politikát követett azzal, hogy támogatta Rugovát, és támogatta a szerb demokratikus ellenzéket Milosevicsékkel és Seseljékkel szemben. Amikor azonban ejtették a szerb demokratikus ellenzéket és Rugovát, és az albán fejvadászok oldalára álltak, végzetes hibát követtek el. Ha ennek a folyamatnak nem vetnek véget, akkor a Balkánon évtizedeken át az albán, a szerb, a horvát, a bolgár, a macedón és nem tudom milyen fejvadászok háborúja fog folyni. Mindenki háborúja mindenki ellen. és ezt a háborút szerződésekkel nagyon nehéz lesz megállítani. Mert hiszen a helyzet ismerői azt sem gondolhatják komolyan, hogy egy albán vagy egy szerb fegyveres nagyon komolyan fogja venni a politikai vezetők által aláírt szerződéseket.

Bárdos-Féltoronyi Miklós geopolitológus:

én nem Budapesten élek, hanem Brüsszelben. Ez nem érdektelen. Nem Magyarországról, hanem Brüsszelből, a NATO látszólagos központjából szagolom az ügyeket. Néhány pontot érintenék. Az első pont, hogy az egész balkáni térségben – de másutt is – az a nagyon furcsa történelmi és földrajzi helyzet, hogy több népnek van igénye ugyanarra a területre. Ezt lehet látni Baszkföldön, Kurdisztánban, észak-írországban stb. Az Oroszország és az Európai Unió közötti térségben, ebben a Köztes-Európában ez nagyon gyakori volt a század elején. Most már kevésbé gyakori, de még mindig van egy csomó ilyen terület: Erdély, Bulgáriában az összes török vidék, a volt Nagy-Jugoszlávia területén, Görögországban, Törökországban lehet találni ilyen területeket. Ebből a szempontból nyilvánvaló, hogy a koszovói helyzet miért tragikus.

áttérek a második pontra. Csapody Tamásnak [az Alba Kör egyik vezetője – A szerk.] igaza lett. A NATO-elleneseknek tragikus módon igazuk lett. Miért? Mert tizenegy nappal azután, hogy Magyarország belépett a NATO-ba, Magyarország frontországgá vált. Figyelem, hogy milyen szorgalommal próbálják ezt Magyarországon tagadni. Frontország lett, háborús viszonyban van Magyarország. Ezt nem sikerült elkerülni, de talán ez is volt, amit akartak. Miért van ez? Kifejezetten amerikai szempontok alapján beszélek, nagyon kevéssé helyi, magyarországi szempontok alapján, mert azok kevésbé érthetők. Amerikai szempontból ebben az elmúlt tíz évben, és különösen az elmúlt hetekben voltak egyrészt taktikai célok, másrészt stratégiai célok. A taktikai célok jól láthatók. Az elmúlt tíz évben többféleképpen próbált az amerikai vezetés (először Bush, azután Clinton) az említett köztes-európai térségben támaszpontokhoz jutni. A támaszpontoknak háromféle megszerzése volt. 1. Megállapodtak a légi, illetve tengeri kikötők szabad használatában. Ez vonatkozott Magyarországra rögtön kilencvenegyben, vonatkozott Albániára, az óriási albán kikötőhasználatra stb. 2. Kiterjesztették a NATO-t. Ezt ismerik. 3. Taktikai módon próbálták meg a támaszpontrendszert kiépíteni, amit szintén ismernek Magyarországon, Taszár formájában. De Taszárt megelőzte a nagy légitámaszpont észak-Albániában. Aztán jött a boszniai Tuzla, azután jött három macedón támaszpont. Tegnap kisült, hogy Albániában szárazföldi támaszpontok is vannak. Ha végignézi az ember a köztes-európai térséget, a balti államokat leszámítva (habár ott is vannak amerikai tanácsadók kilencvenkettőtől kezdve) az egész térségben megvan az összes szükséges támaszpont, amit egy amerikai hadsereg el tud képzelni magának. Kivéve egyet, és ez elég nagy hiány: a pristinai támaszpontot. Koszovóról tudni kell, hogy ott vannak bányák, gazdasági érdekek stb. De Pristinának a repülőtere az igazán érdekes, amit nem bombáztak az amerikaiak az elmúlt napokban. A várost bombázták, de a repülőteret nem bombázták. Mert a repülőtér, tudomásom szerint, a Balkán legnagyobb katonai repülőtere. Ez egy nagyon értékes valami, és ez még hiányzik a támaszpontok sorából. Szerintem ez a repülőtér az egész balkáni háborúnak az elsődleges célja.

A NATO-ban nagyon mélyreható viták, tárgyalások folynak két kérdésről. Egyrészt arról, hogy a NATO különböző európai országai elfogadják-e vagy sem, hogy a NATO a saját területén kívül működjön. A másik pedig az, hogy a NATO ne védelmi szervezet legyen, hanem az érdekeit védő szervezet. Ez egy pici különbség a szóhasználatban, de a kettő között óriási hadászati különbség van. Mert a védelmi szervezet azt jelenti, hogy egy esetleges támadás esetén a NATO-országok gyorsított tárgyalásba kezdenek, hogy megvédjék a saját területüket. Természetesen semmiféle garancia nem létezik ennek a sikerére. Csak a magyar kormány számára van “NATO-garancia”, a valóságban nem létezik semmi ilyesmi. De ez nagyon fontos dolog volt, mert végső soron a területi védelmet biztosította. Most a területvédelemből “ki akarnak lépni”, hiszen nincs is támadás: egészen egyszerűen a NATO-érdekek képezik a játszmát. Mindez létrejött anélkül, hogy a diplomaták tárgyaltak volna. Ez az első ausztriai összejövetelen ENSZ-fölhatalmazással történt, azt még valahogy ki lehet magyarázni. De most a koszovói esetben a NATO európai országai egyértelműen és egyhangúlag elfogadták az amerikai javaslatot, hogy a NATO nem védelmi szerv, és hogy NATO-érdeket védenek Koszovóban. Ez egy borzasztó, nagyon súlyos dolog, mert azt jelenti, hogy a NATO alaptermészete megváltozott. Bizonyos mértékig önkényesen fölfogható NATO-érdekek függvényeképpen bármikor és bármilyen háborús kezdeményezés történhet. A NATO és a Varsói Szerződés védelmi szervezetek voltak. Most viszont új szervezettel állunk szemben: ez egyértelmű a koszovói helyzetben, és ez taktikailag nagyon fontos volt. További taktikai meggondolás volt az elmúlt tíz évben a jugoszláv hadsereg fölmorzsolása. Ez tovább folyik, még nem nagy sikerrel, de folytatódik. Ez a hadsereg gyengül, és egyre gyengébb lesz.

Vegyük szemügyre a stratégiai meggondolásokat. Szerintem három stratégiai meggondolás van a balkáni háború mögött. A legfontosabb: megmutatni Nyugat-Európának, hogy neki nincs önálló külpolitikája, nincs önálló biztonságpolitikája. Teljesen függ az Amerikai Egyesült államoktól. Valószínűleg ez a legfontosabb célja az elmúlt tíz év háborújának. Brüsszelben nyilvánvalóan látjuk, hogy a XXI. századra az Egyesült államok szempontjából nézve a tényleges ellenfél, amely nyomást gyakorolhat az Egyesült államokra, egyrészt az Európai Unió, amely már ma is majdnem kétszerese gazdaságilag az Egyesült államoknak, másrészt, természetesen, Kína.

A második stratégiai kérdés: Oroszország. Nevezetesen: Oroszországnak megmutatni, megmondani, hogy maradjon ott, ahol van, onnan ne lépjen ki. Ez éktelen sikerrel történik. Ha követjük az elmúlt tíz év történelmében, hogy Oroszországnak mi a helyzete Köztes-Európában, akkor rádöbbenünk, hogy az amerikai diplomácia és az amerikai katonai terjeszkedés óriási sikerrel működik.

A harmadik stratégiai cél abból fakad, hogy Kína is jelen van. Kína számára is lecke az egész balkáni amerikai politika. Azt hivatott bizonyítani – aláhúzva és sikerrel -, hogy bár az amerikai diplomáciának nagy balfogásai vannak Európán kívül (ezt jól be lehet mutatni Afrikában, Latin-Amerikában, Délkelet-ázsiában stb.), de Európában, sőt az eurázsiai kontinensen az úr Amerika, és ezt Kínának is tudnia kell.

Nézzük a következményeket!

Volt egy pici álomkép, remény – amiben én is éltem a kilencvenes évek elején -, hogy az ENSZ működőképessé fog válni. Ez a remény hiú reménnyé vált, és ez nagyon szomorú dolog a világ összes demokráciái és demokratái számára.

A második következmény, hogy az amerikai stratégia Köztes-Európa tizenkilenc országában – Oroszország és az Európai Unió között – a belső demokrácia gyengülését is elősegíti. Egy olyan folyamat előtt állunk, amely jól ismert Latin-Amerikából, ahol a XIX. század végén és a XX. század elején a demokrácia formálisan fölmorzsolódott. Ennek már sok jele van Köztes-Európában. A különböző kormányok, Lengyelországtól Bulgáriáig, állandóan erősítik a rendőrségi és katonai hatalmat. Bizonyos értelemben még demokrácia van, még vannak szabad választások. Ezt igyekszünk elfelejteni – a magyar lapokat olvasva, hasonlóan a nyugati lapokhoz – Miloseviccsel kapcsolatban. Meg kell lepődni, de Milosevics egy demokratikusan megválasztott államelnök. Habár csak 41 százalékot kapott a választáson, de Clinton sem kapott többet soha az életében. úgyhogy ő nem tudom, mennyivel demokratikusabb. Hogy nemzetközi jogilag mind a kettő háborús bűnös, abban is hasonlítanak egymásra.

Az amerikai stratégia harmadik következménye valószínűleg a legsúlyosabb. A Külügyi Intézetben fölhívták arra a figyelmet, hogy felejtsük el az ENSZ-et, tételezzük fel, hogy a NATO humanitárius okok miatt lépett közbe a Balkánon – ettől még marad az a súlyos tény – mint II. János Pál pápa mondta -, hogy egy agresszív, imperialista jellegű misszióról van szó, ahol egy ország elhatározza, minden látható jog nélkül, hogy a másikat elkezdi bombázni. Anélkül, hogy a másiknak nagy védekezési lehetőségei volnának, ami persze erkölcsi szempontból is fölvet kérdéseket. De ha a Külügyi Intézet szellemében nézzük a bombázás száraz tényét (vagyis nem nagyon gondolkodunk arról, hogy jogos vagy nem jogos), akkor is nyilvánvaló, hogy a nemzetközi kapcsolatokban a precedensek a fontosak. Mit tehetünk, ha holnap Oroszország elhatározza, hogy az orosz kisebbségért Ukrajnában közbelép, észtországban közbelép, vagy azt mondja, hogy a török kisebbséget Bulgáriában elnyomják, és ezért az orosz csapatok oda bevonulnak? Nem egészen tudom, hogy milyen érvünk lenne azt mondani, hogy az oroszok csúnya emberek. Elfogadtuk, Magyarország elfogadta, egy demokratikus kormány elfogadta, hogy hadiállapotba kerüljön a Jugoszláv Szövetségi Köztársasággal. Számomra ez a legsúlyosabb.

Harsányi Iván történész:

Az elmúlt két hét eseményeinek a legfontosabb tanulsága valószínűleg az, hogy napjainkra a háború tökéletesen alkalmatlanná vált bármilyen politikai cél sikeres elérésére. Ezért nem halaszthatjuk tovább, hogy állást foglaljunk ebben a kérdésben. Egyrészt követeljük a jelenlegi háború azonnali abbahagyását, és napirenden tartjuk a háború teljes kitörölését az emberiség életéből. Természetesen tudom, hogy a közelebbi cél elérése is fényévnyi távolságra van a gyakorlati sikertől. De ahogy Umberto Eco még az öböl-háború kapcsán megfogalmazta Carlo Collodinak Pinokkió, a fából faragott kisfiú történetével kapcsolatban: Pinokkió mellett mindig ott volt Grillo Parlante, a Szóló Tücsök, aki tulajdonképpen a saját lelkiismerete volt. és igaz, hogy Pinokkió nem mindig hallgatott rá, de Szóló Tücsök azért nem spórolhatja el, hogy megszólaljon. Egészen egyszerű volt a kérdésfeltevés a mostani ostromlók részéről: azt mondták, hogy meg kell akadályozni a koszovói etnikai tisztogatást. Ehhez légitámadásokat kell intézni, és ezzel az eszközzel elérhető ez a cél. Ezzel kapcsolatban két lehetőségünk van. Az egyik lehetőségünk, hogy komolyan vesszük: ez volt az akció célja. Ha komolyan vesszük, azt kell mondanunk, hogy azoknak, akik ezt komolyan gondolták, a leghalványabb fogalmuk sincs általában a társadalmak és ezen belül a délkelet-európai társadalmak reagálásának a mechanizmusairól. Ennélfogva roppant veszélyes a világra nézve, hogy ilyen horderejű döntéseknek a lehetősége van a kezükben. A másik lehetőségünk, hogy élünk a gyanúperrel: más céljai vannak a bombázásnak. Már elhangzott egy utalás az amerikai-európai kapcsolatra, nevezetesen, hogy Amerika Európa megtörése céljából csinálja ezt az egészet.

Rá szeretném terelni a figyelmet egy-két olyan momentumra, amelyik talán ilyen hangsúllyal még nem szerepelt. Itt van mindjárt a Milosevics-kormányzat megdöntésének a kérdése. Clinton elnök a saját szavaival elmondta, hogy ez is egy cél. Milosevics személyéhez persze szörnyűségek köthetők, éppúgy, mint más délszláv államok egyes személyiségeinek a személyéhez, akikről valamilyen okból most kevesebb szó esik, korábban is kevesebb szó esett. Akármi legyen a véleményünk Milosevicsről, itt tulajdonképpen a korlátozott szuverenitás doktrínájának újólagos bevezetéséről van szó a nemzetközi életbe. “Clintonyev-doktrína” született, és ez a “Clintonyev-doktrína” semmiben sem különbözik korábbi változataitól.

Egy második mozzanat, amire szeretnék rámutatni, hogy a háborúban az Egyesült államok önhatalmúlag és félreérthetetlenül megkezdte az 1945-ben San Franciscóban kialakult nemzetközi rendszer fölszámolását. Egyoldalúan megkezdte, és senki sem tagadja, hogy ez az akció ellentétes a Biztonsági Tanács jogköreivel. Legfeljebb mentegetik ezt az akciót. Az ENSZ reformjáról diplomáciai csatornákon évek óta konstruktív vita folyt. Most ezt a vitát a rakéták folytatják, és a spirituális becsapódási körzetük elsősorban New York, a világszervezet központja.

A harmadik szempont, amire szeretnék utalni: az egyik fontos cél, hogy végleg megtörjék Oroszország amúgy is csak omladékaiban létező világstratégiai pozícióját és politikai befolyását. Mindenesetre demonstrálták teljes tehetetlenségét az érdekeit sértő nemzetközi eljárásokkal szemben. Ebben csak a tényleges erőviszonyok manifesztálódnak. De annak szerintem határa van – és ez nagyjából független Oroszország potenciáljától -, hogy meddig lesz hajlandó lenyelni a békát ebben az ügyben. Ha ez interkontinentálisan nem sok port kavar is fel, itt a térségben sokféle problémát okozhat. Abban a békés hadjáratban, ami nálunk a népszavazás előtt a NATO-ra adott igen érdekében folyt, fontos érv volt, hogy a NATO még soha senkit nem támadott meg. Ez tényleg így volt. Még azok az atlanti intervenciók is, amelyekben NATO-országok voltak érdekeltek – Kongó, Panama, Grenada, Falkland-szigetek -, nem a NATO-tól indultak ki. Tehát ez igaz volt. Attól tartok, hogy még mindig igaz. Tudniillik annak ellenére, hogy most ugyan a NATO kollektíve, 19 tagállammal foglalt állást a háború mellett, kérdés, hogy megtört-e ez a hagyomány. Igazából – kisebb-nagyobb expedíciós erőktől és logisztikai segítségtől eltekintve – egyetlen nagyhatalom lép színre a NATO kulisszái mögött. Tehát ez a szempont is felvethető a kérdésben.

Ezen az összejövetelen az azonnali állásfoglalás szükséglete háttérbe szorítja a háború alaposabb történeti elemzésének a szempontját. De a történtek fényében sokáig már ez sem halogatható. Ebben a pillanatban azonban az a feladatunk, hogy minden handabandázás nélkül tartsunk tükröt a háború mindenhatóságában vakon hívő, rakétázó erők szeme elé. Pinokkió persze ma megteheti, és nem titkolt presztízsszempontjai is azt diktálják, hogy nem hallgat a Szóló Tücsökre. De emlékeztessük rá, hogy Collodi meséjében ilyenkor hosszú szamárfülei nőttek.

Jemnitz János történész:

Történészként csak pár szóval nyúlnék vissza a múltba, mert jelen pillanatban nem ez áll e találkozó és az egész közvélemény érdeklődésének a középpontjában. Azok a népek, amelyek most érintve vannak, hosszú ideig békén éltek együtt. Mélyebbre vissza lehetne és kellene nyúlni, ahol a pozitív és a negatív tendenciák egymás mellett kimutathatók. Ennek a történetiségnek érdemes lenne a közeljövőben egy külön konferenciát szentelni. Ez egy másik kérdés, most vegyük le a napirendről. De szükséges lenne szólni róla, mert nagyon félre van tájékoztatva ebben a kérdésben a közvélemény.

A második kérdés, amire rá kell világítani, az a külön magyar felelősség. Itt megint van pozitív hagyomány. Aláhúznám, mert volt 1914-ben, volt nemcsak Teleki, hanem egy szélesebb mozgás az ellen, hogy Magyarország úgy kerüljön be a II. világháborúba, ahogy belekerült. Ezeket érdemes lenne pozitív és negatív tanulságként szintén felidézni. De a magyar felelősség természetesen óriási, és ilyen vonatkozásban a jelen valóság rendkívül szomorú.

Rendkívül fontos a sajtó szerepe és felelőssége, amelyik a közvéleményre erősen hatott, amely azután visszahatott a kormányokra. Ez vonatkozik az amerikai, de az európai sajtóra is nagyon keményen, és ugyancsak ez érvényesült a magyar térfélen is. Ismeretes, hogy a sajtó hogyan reagált annak idején Napóleon partraszállására, ami azzal kezdődött, hogy az emberevő partra lépett, és azzal végződött, hogy a császári felség bevonult Párizsba. Ugyanez kíséri végig jelen pillanatban a rádió, a televízió és a nyomtatott sajtó nagy többségének reagálását. Egy időben mint albán szélsőségesekről írtak azokról, akik ma már zömében mint felszabadító hadsereg jelennek meg. Hol van ennek az ellensúlya? Milyen lehetőségeink vannak? Nyugaton erősebb ennek a propagandának az ellenszele. Nyugat-Európára, és nem annyira az Egyesült államokra gondolok. Mert mondjuk az angol parlamentben sokan szólaltak fel, aminek itt a magyar sajtóban és közvéleményben nemigen lehetett meg a tükörképe. Erről nem adnak képet. De például Tony Benn, aki többszörös angol miniszter volt, és jelenleg az angol munkáspárti balszárny vezetője – még mielőtt beindult volna az egész szörnyűség – elmondta, hogy ez nemcsak a szerb népnek lesz tragédia, hanem az albán kisebbségnek is tragédia lesz. Persze nem sikerült feltartóztatni az eszkalációt. De a figyelmeztető szavak elhangzottak. Nagyon szomorú, hogy itt nálunk nem adtak ennek visszhangot. Ugyanő felvetette azt is, hogy ha – mint mondják – Szerbiában humanitárius támadás folyik, akkor a Vöröskeresztnek cirkálókat és bombázókat kellene adni, hogy ezek után a Vöröskereszt is a NATO mintájára tevékenykedhessen.

és itt kezdődne a mi felelősségünk. én értem azt a megközelítést, hogy pillanatnyilag a NATO félretolta az ENSZ-t, de ezt nem kell tudomásul venni. Még akkor sem, ha kevés a pillanatnyi realitása, hogy mi megváltoztathatnánk a valóságot. De nem szabad hallgatni és a túlerővel szemben is kell valamit tenni. Az összes lehetőséget meg kell lépnünk.

Krausz Tamás történész:

Sok írás jelent meg ennek a háborúnak a természetéről, jellegéről, okairól, de nagyon keveset olvashattunk olyat, amelyiknek a szerzője vállalta volna annak az ódiumát – mert ez nem kockázat nélküli -, hogy nyíltan tiltakozási pozícióból fogalmaz. Csak egy-két írótól, értelmiségitől, és nem szakértők részéről születtek olyan írások, amelyek emlékeztetnek Babits gondolatára. Tehát egyfajta erkölcsi elkötelezettség vezetett el oda, hogy emberek rájöttek: rosszul tették, amikor Magyarország NATO-tagsága mellett érveltek, szavaztak. Vagy nem számították ki a következményeket. Van néhány ember, aki képes volt bizonyos önkritikáig eljutni.

A magyar hatalmi elit történelmi tradíciója olyan, amilyen: évszázadok óta szervilissé verték a magyar hatalmi elitet. Ma ez ismételten megnyilatkozik. Ki tudja, már hányadszor éljük meg, hogy a magyar hatalmi elit a legszolgalelkűbb Közép-Kelet-Európában. Akár a csehekkel, akár a lengyelekkel vetjük össze, mindig túlteljesít. és mindig csak utólag jut eszébe, hogy valami történelmi szörnyűséget követett el. Majd tíz vagy húsz év múlva fogja megbecsülni azokat az embereket, akiknek volt bátorságuk rámutatni, hogy itt egy perverz háborút támogatnak. Mert a probléma az, hogy ez egy perverz háború. Nem arról szól, amiről a sajtóban beszélnek.

és ezzel rátérek a második problémára. Miért hallgat a magyar társadalom? Mert a közvélemény és a magyar társadalom el van hülyítve, szét van zilálva, morálisan le van rombolva. Teljesen individualizált. Ezért nem ismerik föl, nem hajlandók fölismerni, hogy az egész világ Koszovó. Nem szerb-albán ellentétről szól ez a háború. Nem is szerb-amerikai ellentétről. és nem szerb-NATO ellentétről szól. Ez a háború egészen másról szól. Hiszen ez a háború bárhol kirobbanhat, és – történetfilozófiai értelemben – véletlen, hogy itt robbant ki. Ennél nagyobb etnikai konfliktusok is léteznek a világban. A koszovói szerb-albán ellentét sok évszázados múltra megy ugyan vissza, de azért apróság a kurd kérdéshez képest. önmagában a kurd lakosság száma több mint a teljes szerb populáció. Miért nem ott avatkoztak be? Ott is beavatkozik a NATO, de a kurd nép ellenében.

Ezt a háborút szisztematikusan építették föl. Tudatosan megkreálták nagyon komoly szakemberek, hogy hogyan lehet ezt a perverz háborút eladni. Ezt a háborút az Amerikai Egyesült államok 1993 óta tervezi. Nem most döntötték el. Ez egy jól előkészített, sokszorosan megfontolt, tipikusan az amerikai civilizációban rejlő háború. Hadd utaljak David Halloway amerikai politológusra, aki a Japán elleni atomcsapásról azt mondta, hogy az atombomba az amerikai civilizáció terméke, és minden más kultúrától idegen. A XXI. század küszöbére érve egy új típusú háború köszöntött az emberiségre. Akár tetszik, akár nem, ez egy világháború. Sokan mondják, hogy jön a III. világháború. A III. világháború itt van. Nem tudjuk, hogy fog befejeződni, de ami itt most elkezdődött, az nem fékezhető meg. Ez a világ Koszovóról szól: arról, hogy az USA az új erőviszonyoknak megfelelően most építi fel az új világrendszert. Ez nem megy vér nélkül. Itt a nemzetközi jogot félre kell tennie, ha a világhatalmi dominanciáját biztosítani akarja. Mást nem is tehet. Ezért van az egész képmutatás.

Ami itt zajlik, azért is megdöbbentő, mert komolyan vettük 1989-nek egyfajta morális üzenetét. Mára látjuk, hogy ez kiürül. Szakértők, kollégáim állnak oda a televízióba hazudozni reggeltől estig, estétől reggelig. Mintha tényleg ők is elhinnék, amit mondanak. Feladatuk ennek a beteges, perverz háborúnak az igazolása.

Az egész háború egy televíziós játékhoz hasonlít: a világ leggazdagabb országai elkezdenek lövöldözni kitalált célpontokra, védtelen lakosságra. Semmi nem múlik ezeken a célpontokon. Ráadásul le is telefonálnak a szerbekhez, hogy most ne menjetek ahhoz a hídhoz, mert az következik. Eljátsszák az egészet. Ez egy szimbolikus háború. Pár ezer ember persze belehal. Ez a háború arról szól, hogy a világ leggazdagabb és legagresszívabb országai hogyan tudják az új világrendet a saját dominanciájuk alatt megvalósítani. Ha ezt nem akarjuk így kimondani, akkor kezdünk össze-vissza hablatyolni az etnikai ellentétekről. Ezek az ellentétek évszázadok óta léteznek, és most ezeket szisztematikusan kiélezik, fölhasználják. Aki azt mondja, hogy itt humanitárius katasztrófától mentik meg az emberiséget, azt is bíróság elé kellene állítani. Mert ez a legfőbb érv, hogy a lakosság értelmét és erkölcsi érzékét elaltassák. Jönnek bombával megoldani azt, amit ötszáz év óta nem sikerült bomba nélkül. A kérdést így teszem föl: oldottak-e már meg etnikai konfliktust valamikor bombákkal az emberiség történetében?

Kurd meghívott:

Ami Koszovóban jelenleg folyik, annak a célja nem egy etnikai probléma megoldása, hanem a nem az Egyesült államok mellett álló politikai vezetés eltávolítása és az amerikai befolyásnak Jugoszláviára való kiterjesztése.

A világ különböző részein a koszovóinál sokkal nagyobb méretekben létezik etnikai konfliktus. Koszovóval összehasonlítva Kurdisztánban sokszorosan több ember él. és ott nem hogy autonómiát nem adnak, de a kulturális és a legalapvetőbb emberi jogokat sem adják meg a kurd lakosságnak. Ha összehasonlítjuk a két konfliktust, a kurdisztáni háborúban eddig mintegy ötvenezer ember halt meg. A kurd menekültek száma több millió. Miért nem foglalkozik a NATO a közel negyvenmillió kurd problémájával ugyanúgy, mint a koszóvói albánok problémájával? Miért nem tesz semmit az Egyesült államok az embertelen körülmények között élő kurdok érdekében? Miért nem támadja az USA a kurdokat megsemmisítő török államot? Nagyon pontos választ adott ezekre a kérdésekre az Egyesült államok Külügyminisztériuma. Azoknak a köröknek, amelyek össze akarják hasonlítani a koszovói és a kurd problémát, az Egyesült államok hivatalos válasza a következő. A két problémát nem lehet összehasonlítani, mert teljesen különböző dolgokról van szó. Jugoszláviától eltérően Törökország demokratikus ország, a török állam demokratikus állam. Törökország NATO-tagállam.

Tisztán látható: ahol az érdekei úgy kívánják, az Egyesült államok fellép, és az emberi jogokra hivatkozik. Ahol az emberi jogokat ténylegesen megsemmisítik, de az érdekei úgy kívánják, ott az Egyesült államok a támadókat támogatja.

Jakócs Dániel irodalomtörténész:

Meg kell nézni, hogy a NATO, illetve a mögötte álló Egyesült államok számára mi a probléma Jugoszláviával. Van egy Milosevics, tökéletesen mindegy, hogy hogy hívják. Mert ha nem ő van, akkor helyébe hozzá hasonló fog kerülni. A szerbek többsége ezt az embert fogja megválasztani, mindegy, hogy mi a neve. Ezt az embert és ezt a politikát a szerb nép többsége választotta meg. és ez a szerb politikus nem tetszett az Egyesült államok vezetésének. Nem tetszett, mert nem úgy politizált, ahogy neki az amerikaiak parancsolták volna, hanem úgy, ahogy szerb választói akarták. Ezért elhatározták, hogy eltávolítják. Először megpróbálták eltávolítani békés eszközökkel, megpróbálták tömegtüntetésekkel, politikai nyomással. Nem sikerült nekik. Ezért bevetették a katonai eszközöket.

Mi a NATO Jugoszlávia elleni támadásának az üzenete Magyarország számára? Számunkra az az üzenete ennek a támadásnak, hogy ha Magyarországon egy kormány nem olyan politikát folytatna, amilyet az Egyesült államok elvár, akkor Magyarországgal ugyanúgy fognak elbánni, mint most Jugoszláviával. Nem a kormánnyal, hanem a magyar néppel. Ez azt jelenti, hogy a NATO politikája valamennyi közép-európai országban lehetetlenné teszi a belső demokráciát. A kialakult világpolitikai helyzetben nem lehet Magyarországon demokrácia, mert mihelyt egy kormány a magyar népnek a külső hatalométól eltérő akaratát próbálná megvalósítani, először bekövetkezne a burkolt, majd a nyílt beavatkozás és erőszak. Jugoszlávia bombázásának ez az üzenete számunkra és egész Európa számára. Minél hamarább megértjük ezt, annál jobb. Gyakorlati jelentősége persze pillanatnyilag nincs annak, hogy mi most ezt megértjük és kimondjuk. De ha majd megérti Európa, akkor annak lesz jelentősége.

és még valami. Ne legyünk naivak. Ha a magyar parlament azt szavazná meg, hogy a NATO nem használhatja a magyar légteret, a NATO akkor is fogja használni.

Forgács Iván esztéta:

Hallottuk, hogy a NATO természete alapvetően megváltozott: a továbbiakban nem védelmi szervezet akar lenni, hanem az érdekeit védő szervezetté terjeszti ki magát. Ebből az következik, hogy a hatalmi egyensúly és a békés egymás mellett élés korszaka után a háború törvényszerűen, megint teljesen elfogadható eszközzé válik bármilyen politikai konfliktus megoldására. Ha tényleg arról van szó, hogy a legerősebb világhatalom és a legerősebb világhatalom katonai szövetsége a világrend újrafogalmazására tesz kísérletet, akkor a mi pacifista “reálpolitikai” próbálkozásunk, hogy kérjük a bombázásokat leállítani, nem fog messzire vezetni. Ha a probléma ilyen globális szinten merül föl, akkor ne legyünk annyira naivak, hogy majd valahogy kisírjuk a humánus megoldást, hogy addig sírunk, amíg belátják.

A magyar kormánynak az a stratégiai célja, hogy Magyarország a centrum államaihoz tartozzon. Ezen a szinten a magyar kormány nem követ el hibát, amikor belép a NATO-ba. Lehet, hogy ebben a globális politizálásban a centrum még kétszáz évig nyertes lesz, és gazdagodik. De totális demagógia az, hogy egyben humánus is lesz a nem-centrum államokkal szemben; az, hogy a jövőben nem lesznek véres háborúk; az, hogy nem fog erőszakot alkalmazni, és demokratikus eszközökkel fogja a különböző konfliktusait rendezni. A jövőben már nem tudjuk eladni ezt a demagógiát.

Az egyszerű magyar állampolgár a politikusok és a média mindennapos hazudozásai között próbál tájékozódni. Ennek a régen tartó hazugságfolyamatnak az egyik újabb megnyilvánulása a bombázások humanista tálalása. Kétségbeesetten igyekezhetünk kimutatni, hogy ez a két dolog összeegyeztethető. De ezt a két dolgot nem lehet összeegyeztetni, és dönteni kell, hogy elfogadjuk-e nagyon nagy távlati célban progresszív törekvésnek, hogy ehhez a hatalmi csoportosuláshoz tartozzunk, vagy valamilyen módon nem akarunk oda tartozni, és föl akarjuk venni vele a harcot. Ebben a helyzetben nem tartom helyesnek a kompromisszumos megközelítést. Valamilyen küzdelem valamilyen formában – úgy tűnik – morálisan nem kerülhető el.

A berlini fal 1989 végi ledöntésével az általános nyugati vélekedés szerint a kommunizmus mint jelentős politikai áramlat és a szocializmus mint egyfajta gazdasági, társadalmi és politikai berendezkedés véget ért, jóllehet mindkettő így vagy úgy több mint száz éven át gyakorolt hatást az európai munkásmozgalmak túlnyomó többségének gondolkodásmódjára. Ez a következtetés egyenesen fakadt abból a nézetből, mely szerint a 20. század történelmét a Szovjetunió 1991 előtti léte, továbbá az Egyesült államokkal való szembenállása alakította. Eric Hobsbawm így ír erről: “…az 1933 és 1945 közötti esztendők kivételével, az októberi forradalommal kezdődő rövid huszadik század egészének nemzetközi politikáját a régi rend világi küzdelmeként kell felfognunk a társadalmi forradalom ellen, melyről azt hiszik, hogy a Szovjetunió és a nemzetközi kommunizmus életének része, következménye vagy függvénye”. Ebből a perspektívából szemlélve, a “fenyegető” társadalmi forradalom testesítette meg azt a külsődleges veszélyforrást, mely a II. világháború után kikényszerítette a gyarmatosítás befejezését és a jóléti állam létrehozását annak a tőkés rendszernek a megszilárdítása érdekében, melyet alapjaiban rengetett meg a két világháború és a fasizmus; ezenkívül – 1949-re – el kellett szenvednie, hogy a világ népességének egyharmada más társadalmi berendezkedést választott: az úgynevezett szocializmust vagy kommunizmust.

Ebben a hosszas időszakban az 1989 és 1991 közötti események – a berlini fal leomlásától a Szovjetunió felbomlásáig – a szó szoros értelmében fordulópontot jelentettek a világtörténelemben. Francis Fukuyama még ennél is messzebbre mutató következtetésre jutott: szerinte a történelmi átalakulás folyamata, azaz a nyugati szabadpiaci kapitalizmus és a szocializmus versengésének kora lezárult, mivel a kapitalizmus győzött. A gazdaság területén elsőként a Ronald Reagan és Margaret Thatcher által kormányzati rangra emelt monetarista és neoliberális szemléletmód, úgy tűnt, minden korábbit maga alá gyűr. Az évtized előrehaladtával egyik ország a másik után nyitotta meg kapuit nemcsak a javak, hanem a tőke szabad áramlása előtt is, más szóval a globalizáció a kereskedelem területéről átterjedt a nemzetközi tőkemozgás területére is. Ennek legfőbb haszonélvezője az USA volt, mivel a háború utáni tőkeáramlás iránya megfordult, és a világ megtakarításai a legszegényebb országokból a leggazdagabbakba kerültek. Egyidejűleg az országok közötti és az egyes országokon belüli szociális különbségek sosem látott méreteket öltöttek. Valami különös logika révén, okot és okozatot felcserélve, azt a társadalmi széthullást és a politikai elégedetlenséget, mely például az afrikai földrészt sújtotta, “komoly” brit napilapok munkatársai annak bizonyítékául értelmezték, hogy a gyarmatosítás befejezése talán hiba volt.

Ami a katonai erőviszonyokat illeti: egyfelől felbomlott a Varsói Szerződés, másfelől a NATO kihirdette abbéli szándékát, hogy nem csupán Kelet-Európa irányába fog terjeszkedni, hanem egy szélesedő, “térségen kívüli” orientációt is folytat, melyet az öböl-háború során már kipróbált. Ezzel világosan a világ rendőrségévé nyilvánította önmagát, ami a 19. század gyarmatosítására emlékeztet. Megalakulása óta először a NATO offenzív katonai beavatkozást hajtott végre Európában – az egykori Jugoszlávia területén.

Társadalompolitika: Newt Gingrich, az idő tájt a republikánus párt vezetője az amerikai kongresszusban, azt állította, hogy a széleskörű szociális ellátás és a progresszív adórendszer a hidegháború terméke. Azt hirdette, hogy a kommunizmus külső “fenyegetésének” megszűntével a szocialista fenyegetésnek ezeket a belpolitikai kedvezményeit fel kell számolni. Az Európai Unió 1991-es Maastrichti Szerződése arra engedett következtetni, hogy a szociális ellátórendszer ugyancsak egy Amerika-függőbb modell felé mozdul el Nyugat-Európában. Végül a teljes politikai paletta jobbra tolódott. Az évtized elején az európai kommunista pártok feloszlottak, nevet változtattak, részekre szakadtak. Számosan úgy vélték, hogy még a kormányon lévő kínai, vietnami és kubai kommunista párt is kapitalista gazdaságpolitikát folytat, ámbár furfangosabb elemzők megjegyezték, hogy igen különös fajta kapitalizmus az, amelyben egymás mellett egyszerre érvényesül az élelmiszerek és a fogyasztási javak piaci jellege, az elsődlegesen állami és köztulajdonban lévő ipar, a szocialista tervgazdálkodás és a kommunista párt kormányzati pozíciója.

A szociáldemokrata pártok magukévá tették Ronald Reagan és Margaret Thatcher gazdaság- és társadalomszemléletének központi gondolatát. Tony Blair, az angol Munkáspárt vezetője azt mondta, hogy a Munkáspárt száz évvel ezelőtti megalakítása ketté hasította Nagy-Britannia hagyományos progresszív liberalizmusát, amivel egyenesen azt a törekvését sejtette, hogy vissza kíván térni a 19. századi Gladstone-féle liberalizmushoz. Anthony Giddens és más szerzők arra tettek kísérletet, hogy elméleti alapot nyújtsanak ehhez a vállalkozáshoz, miközben kendőzetlenül elismerték, hogy a szocializmusnak vége, és hogy “a szociáldemokrácia mindig is a kapitalizmushoz kötődött. Mi felé is fordulhatna egy olyan világban, ahol nincs más, csak kapitalizmus?”

Nyugat-Európa hagyományos konzervatív pártjai is megérezték 1989 hatását, lévén, hogy az Európai Unió országaiban a 80-as évek tömeges munkanélkülisége szélsőjobbos és újfasiszta pártokat hozott a felszínre, ami élesen megosztotta szavazótáborukat. Ez ellentmondani látszik Francis Fukuyama elemzésének, aki szerint az 1989-91-es időszak véglegesen a liberális demokrácia győzelmét hozta az összes lehetséges alternatíva fölött. ám egy kevésbé felszínes analízis semmi meglepőt nem találna abban, hogy a tömeges munkanélküliséget és a meggyengülő társadalmi szolidaritást ugyanaz a dühös kétségbeesés társítja, melyből a rasszizmus, az idegengyűlölet és a szélsőjobb táplálkozott a múltban is. Napjainkban is: a Jean-Marie Le Pen vezette Nemzeti Front vagy Gianfranco Fini Nemzeti Szövetsége stabilan durván 15%-on áll az országos választásokon, ezzel szemben az ausztriai Jörg Haider Szabadság Pártja rendre 20% felett végez. Tehát a szélsőjobb az 1989 óta eltelt évtized során, a 30-as évek óta először, tömegméretű szavazóbázisra tudott szert tenni a nyugat-európai kulcsországok egyikében. Ráadásul ez olyannyira sikerült, hogy még a jobboldal “tekintélyes” pártjai is magukévá tesznek egyfajta fajgyűlölő retorikát, míg másrészt azt fontolgatják, ne kövessék-e Silvio Berlusconi a szélsőjobboldallal kötött választási és kormánykoalíciójának példáját.

Ugyanakkor, mindezen tényleges és mélyreható változások ellenére és ellentétben az ezek nyomán megfogalmazódó közvélekedéssel, az évtized végére világossá vált, hogy a jobboldal 1989 utáni győzelme kezdi erejét veszteni. Kevesen jósolták volna meg tíz esztendeje, hogy a gazdasági sajtó címoldalain 1998 augusztusában mi lesz világszerte olvasható. A Financial Times jogi rovata jellegzetes példával szolgált: “újra itt (A) tőke!” – sikította, mikor a világ részvénypiacai felpörögtek, a teljes oroszországi pénzügyi rendszer összeomlásának, vagyis a történelem addigi legnagyobb mértékű adósságtörlesztési képtelensége következtében, amit a kelet-ázsiai gazdaságoknak az 1929-eshez fogható válsága idézett elő egyre szélesedő hullámokban. Ez a gazdasági láncreakció, mely pillanatnyilag is töretlenül zajlik – legutóbbi áldozata Brazília volt -, az új keletű, globális gazdaság iránti bizalmat az 1929 utáni mélypontra süllyesztette. Alig valaki sejtette volna, hogy 1999-ben az Európa Unió 15 nemzetállamából 13-ban szociáldemokrata pártok fognak kormányozni, ideértve a négy legnagyobb tagállamot: Németországot, Franciaországot, Angliát és Olaszországot. Még kevesebben gondolták volna, hogy ezek közül a pártok közül többnek egyre erőteljesebb megpróbáltatást jelent majd a párton belüli baloldal, melyek léte gyakran az 1989-ben még kommunista pártok bal szárnyai által beindított, ám figyelemre ez ideig alig-alig méltatott politikai átalakulás folyamatában gyökerezett.

Jelen dolgozat az 1989 óta eltelt évtized változásainak csupán egyikét kívánja vizsgálni. A kérdésnek a komoly tömegtájékoztatás, sőt, az elméleti szakemberek is csak csekély figyelmet szenteltek. Nevezetesen egy új európai baloldalként emlegethető jelenség kialakulásáról, megerősödéséről és – aktuálisabban fogalmazva – sikeréről van szó. úgy is meghatározhatjuk, hogy ez a kommunista pártok, a korábbi kommunista pártok és a szociáldemokráciától balra elhelyezkedő más pártok közös politikai áramlata, melyek ahelyett, hogy eltűntek volna, mint azt 1989-ben sokan jósolták, egyre meghatározóbb szerepekhez jutnak egy sor európai ország politikai életében. így van ez Oroszországtól kezdve, ahol a Szovjetunió állampártjaként létező Kommunista Párt balszárnya újjáalakulása óta az ország messze legnagyobb pártja, Franciaországon, Olaszországon, Németországon Svédországig, ahol a szociáldemokrata kormányok parlamenti többsége jelenleg a tőlük balra elhelyezkedő pártokon áll vagy bukik, az egyre szorosabbra fűződő kapcsolatokig azokkal az északi baloldali pártokkal, melyek élesen bírálják a skandináv szociáldemokrácia jelenlegi jobbra csúszását.

Cikkünkben azt állítjuk, hogy bár az európai munkásmozgalom kutatóinak zöme belátja, hogy Tony Blair a Munkáspártot jobbra tolta, sokszor szem elől tévesztették azt a tényt, hogy ezektől a pártoktól balra valami új van kibontakozóban. Nyugat-Európában az új európai baloldal tevékenységét és vitáit már nemzetközi szinten folytatja. Tanult a keleti kommunista rezsimek bukásából, és ami a legfontosabb: a demokratikus szocializmus stratégiáját követi. Ez egyszerre különbözik a szociáldemokráciától és gyökeresen eltér a kelet-európai államszocialista rendszerek elméletének és gyakorlatának hagyományától. Szándéka szerint politikai érdeklődése és kapcsolatai az értelmiségi foglalkoztatás, a feminizmus, a négernegyedek, valamint az ökológia ügyének felkarolására irányulnak a 21. század küszöbén álló Európában.

Keleten, az oroszországi és a legtöbb kelet-európai kommunista párt, továbbá a kommunista pártokból kinőtt egyéb pártok is furcsa módon olyan fokú választási támogatásra tudtak szert tenni a demokratikus berendezkedésben, amit tíz évvel ezelőtt egy elemző sem hitt volna. Ezeknek a kelet-európai pártoknak a korábbi Szovjetunió tagállamain kívül nem létezik közös politikai szervezete, kapcsolataik a Nyugat-Európában működő új európai baloldallal felszínesek vagy nincsenek is. Mindenesetre az, hogy mindannyian az 1989 előtti kommunista pártokból erednek, és az a kikerülhetetlen tény, hogy – miként a múltban is – a munkásmozgalom fejlődésére a kontinens mindkét felén zajló események egyformán hatással lesznek, olyan elemzést tesz szükségessé, mely Nyugat- és Kelet-Európa fejlődését egyaránt mérlegeli. A dolgozat hátra lévő része erről a fejlődésről ad rövid áttekintést.

* * *

Az Orosz Föderáció Kommunista Pártja, jóllehet a Szovjetunió uralkodó kommunista pártjának kis létszámú balszárnyából alakult, és 1991 és 1993 között nem játszott lényeges szerepet, taglétszámát és szavazótáborát tekintve az ország legnagyobb pártjává vált. Az 1996. júniusi oroszországi elnökválasztás második fordulójában a kommunista Gennagyij Zjuganov csaknem 30 millió, azaz 40,4%-nyi szavazatot kapott. Eredményessége részben annak volt köszönhető, hogy a párt sikeresen vezényelte a “hazafiúi” ellenállást szemben a Jelcin elnök által az országra kényszerített kapitalista jellegű gazdasági reform szociális és gazdasági hatásaival.

1998 szeptemberében, az orosz pénzügyi rendszer teljes csődje után Jelcin elnök, az alkotmányban ráruházott óriási hatáskör ellenére, kénytelen volt a kommunista többségű Duma támogatottját, Primakovot miniszterelnöknek kinevezni. Ennek következtében megroppant a Nyugat-barát államigazgatás gerince, mely 1991 őszétől irányította Oroszországot. 1999 őszére az az általános vélemény alakult ki, hogy Oroszországnak történelme során először olyan kormánya van, melyet az országgyűlés döntése választott. Az 1999-es év végi parlamenti választásokra vonatkozó számítások a baloldal megerősödését és a legutóbbi kormányokban domináns neoliberális pártok szavazatainak nevetséges arányát ígérik.

Bár Gennagyij Zjuganov Kommunista Pártja “kommunistább”, mint a legtöbb egykori kelet-európai kommunista párt, a tendenciát, hogy a korábbi kommunista pártok váratlanul nagy választási sikereket értek el, a volt Szovjetunió számos más tagországának tapasztalatai is erősítették. Elsősorban Ukrajna, Moldova és sajátos módon Belarusz tapasztalatai. Ugyanígy Kelet-Európában is, az 1989 utáni első szabad választások látványos bukásait követően, a kommunista utódpártok már a következő választások alkalmával akkora támogatottságot szereztek, hogy demokratikusan választott kormányt alakíthattak Lengyelországban, Magyarországon, Bulgáriában, Romániában és – a legutóbbi előrejelzéseket tekintve – Albániában.

Ezeknek a pártoknak a politikai útja a magyar és lengyel ex-kommunisták NATO-pártiságától és neoliberális irányultságától a román és bolgár ex-kommunistákig vezet, akik – mondjanak bármit – a gyakorlatban nem lelkesedtek a piacgazdaság életbe léptetésekor.

Nyugat-Európában a korábbi kommunista pártok jobbszárnya vagy megszűnt, vagy, mint például az Olasz Kommunista Párt esetében, szociáldemokrata pártokká alakultak át 1989 után. A kommunista pártokban gyökerező baloldali áramlatok azonban – sok szakértő várakozásával szemben – távolról sem vesztek a feledés homályába, hanem éppen hogy egyre-másra törtek a felszínre, az észak-európai zöldekkel és baloldali szociáldemokrata pártokkal párhuzamosan, mint a szociáldemokrácia legfőbb baloldali vetélytársai. Spanyolországban, Olaszországban, Kelet-Németországban, Franciaországban, Svédországban, Görögországban és Portugáliában a kommunista pártok, illetve a szociáldemokráciától balra álló utódaik megbízható, korszerű választási tömegpártokká nőtték ki magukat. Országaik számottevő politikai tényezőjévé kezdtek válni, beleszólhattak abba, milyen párt alakít kormányt, és külső nyomást gyakorolhattak a szociáldemokrata pártokra, hogy azok esetleg vezetőik szándékainál radikálisabb politizálást folytassanak. Svédországban az 1998-as szeptemberi általános választáson a szociáldemokraták szavazati aránya csaknem 10%-ot esett – 45,3%-ról 36,6%-ra. 70 éve ez volt a leggyengébb eredményük. Viszont a volt kommunista Svéd Baloldali Párt 12%-ra kettőzte szavazatainak arányát, és ezzel – a szavazatok számát tekintve – Svédország harmadik legnagyobb pártjává lépett elő. A svéd szociáldemokrata kormány parlamenti többsége tehát a Baloldali Párton és a zöld képviselőkön múlik. A Baloldali Párt a jóléti kiadások növelése mellett foglalt állást, és ellenezte mind Svédország részvételét az európai monetáris unióban (EMU), mind pedig a harmincötórás munkahét bevezetését.

Olaszországban az 1996-os általános választás 35 helyet hozott a Kommunista Megújulás (Rifondazione) nevű pártnak, amely a korábbi kommunista párt balszárnyából és az 1968 utáni újbaloldalból fejlődött ki. Ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a parlamenti egyensúly meglegyen: Romano Prodi “Olajfa” elnevezésű koalíciós kormánya a Kommunista Megújulás parlamenti szavazatától függött. Amikor Prodi 1999-es megszorító költségvetési intézkedései miatt kettejük között nézeteltérés támadt, és a kommunisták támogatásukat megvonták, a kormány megbukott. Helyébe a volt kommunista párt jobbszárnya vezérének, Massimo D’Alemának kormánya lépett.

Franciaországban az eltökélten nem blairista Lionel Jospin vezette szocialista párt egy viszonylag baloldali szociáldemokrata platformmal került hatalomra az 1997-es júniusi általános választás eredménye alapján. Koalíciós partnere, a Francia Kommunista Párt két minisztert adott. A németországi általános választáson 1998 szeptemberében, zavarba ejtve azokat, akik a német szociáldemokraták és a Helmut Kohl-féle kereszténydemokraták úgynevezett “nagykoalíciójára” számítottak, a szociáldemokraták a tőlük balra álló zöldekkel szereztek abszolút többséget, és a parlamentbe bejutott a Demokratikus Szocializmus Pártja (DSZP), az egykori NDK állampártjának utódja. Először sikerült átlépnie az 5%-os küszöböt, ami a német választási rendszerben a parlamenti frakcióalakítás hivatalos minimuma.

A legutóbbi spanyolországi választáson, 1996 májusában, bár a szociáldemokrata Spanyol Szocialista Munkáspárt kikerült a kormányzati hatalomból, a Spanyol Kommunista Párt irányítása alatt működő Egyesült Baloldal 10% feletti eredménye megerősítette, hogy a szervezet az ország politikai életében számottevő tényező. Az olaszországi Kommunista Megújulás és Romano Prodi miniszterelnök vitáját értékelve a kétségen kívül antiszocialista Wall Street Journal európai kiadásában arra a következtetésre jutott, hogy Nyugat-Európa politikájában egy új jelenség tört előre. A lap több cikke is foglalkozott a kérdéssel. Az “Olaszország felbiztatott baloldali csillagainak útja; a radikális koalíciós partnerek nézetkülönbsége az EMU-val” című írásban a Journal rámutatott: “Az olasz válság egész Nyugat-Európa számára hordoz tanulságot. A baloldal megnyeri a választásokat, de hatalomra kerülve nem képes a radikális baloldalt féken tartani.”

Ezeknek a pártoknak a sikere nyomán nemcsak a szociáldemokrácia balszárnyának választási eredménye állandósult a legtöbb nyugat-európai országban, hanem egyúttal nemzetközi politikai trend-jellegüket is megszilárdították, minthogy közös testületük, az Egyesült Európai Baloldal-Északi Zöld Baloldal révén egyre gyakrabban léptek fel összeurópai szinten az Európai Parlamentben. 1994-es megalakulásuk óta ők alkotják az Európai Parlament negyedik legnagyobb csoportosulását. Tagjaik között ott találunk kilenc spanyol egyesült baloldalit, hét francia kommunista pártit; Olaszországból hárman a Kommunista Megújulásból, ketten a Kommunista Egységmozgalomból valók; további három a Portugál Kommunista Párt, kettő a Görög Kommunista Párt, másik kettő az ugyancsak görög Synaspismos tagja, míg a Svéd Baloldali Párt három, a Finn Baloldali Szövetség két fővel képviselteti magát.

Az új európai baloldalnak létezik egy másik, Nyugat-Európa pártjait közvetlenül átfogó szervezete: az új Európai Baloldali Fórum (EBF). Az 1991-es születésű szervezet évente kétszer ülésezik, és durván azt mondhatjuk, hogy demokratikus szocialista, nem pedig szociáldemokrata pártokból áll. 17 országra kiterjedő tagsága a következő pártokat, illetve csoportosulásokat foglalja magában: Finnországi Baloldali Szövetség, Svéd Baloldali Párt, Norvégiai Szocialista Baloldali Párt, Dániai Szocialista Néppárt, Németország Demokratikus Szocializmus Pártja, Észtországi Demokratikus Munkáspárt, Holland Zöld Baloldali Párt, Belgiumi Egyesült Baloldal, a Francia Kommunista Párt, a Franciaországi Polgári Mozgalom, a Svájci Munkáspárt, az olasz Kommunista Megújulás Párt, az Olaszországi Egyesült Kommunista Mozgalom, a Görögországi Baloldali és Haladó Párt (Synaspismos), a Ciprusi ADISOK Párt, a Ciprusi AKEL, a spanyolországi Kezdeményezések Katalóniáért, a Spanyolországi Egyesült Baloldal és Ausztria Kommunista Pártja.

Ténylegesen ezen a nemzetközi színtéren mutatkozik meg leginkább ezeknek a pártoknak sajátos jellege. Közülük néhányan abban a felhívásban, mely közös platformot javasol az 1999-es júniusi európai parlamenti választásokra, számos különböző fogalmat pontosítottak. “A neoliberális dogmával való szakításra” szólítottak fel annak a stratégiának az érdekében, amely a gazdasági növekedést, a munkahelyteremtést, a nemzetközi tőkeáramlás megadóztatását, az állami szektor kiárusításának megszüntetését, a költségvetési kiadások növelését, a munkahét rövidítését és a Központi Európai Bank alapszabályának minden olyan változtatását helyezi az előtérbe, amely e célok eléréséhez szükséges. Sürgős intézkedéseket követelnek a rasszizmus visszaszorítása érdekében, ideértve az EU külső határait leszűkítő, a bevándorlást és a menekülést korlátozó Schengeni Egyezmény gyökeres felülvizsgálatát. A harmadik világ adósságainak eltörlését indítványozzák, és a hidegháború befejeztének fényében úgy vélik, hogy a NATO is feleslegessé vált. E célok eléréséhez, melyek összhangban állnak ezeknek a pártoknak az otthoni viselkedésével, az Európai Unió demokratizálásának fontosságát hangsúlyozzák. Például legtöbbjük határozottan tiltakozott az öböl-háború vagy a NATO keleti terjeszkedése, illetve jugoszláviai fegyveres beavatkozása ellen.

Hogy az íróasztal mellett gyártott elmélet milyen lassan kullog a valóság nyomában, jól mutatja az a tény, hogy az európai munkásmozgalom elemzőinek nem sikerül megragadniuk sem annak a folyamatnak a lényegét, amely kitermelte a volt Szovjetunió és Kelet-Európa sok országának legnagyobb szabadon választott parlamenti pártjait és az Európai Parlament negyedik legnagyobb platformját, sem azokat az apró, de valóságos tényezőket, amelyek a nyugat-európai kulcsországokban a baloldali kormányok létrejöttéért és bukásáért felelősek. Csak egy példa: Donald Sassoon több mint 900 oldalas, rendkívül részletes művében lenyűgöző és enciklopédikus történeti összefoglalót nyújt – ahogy ő nevezi – “a huszadik századi nyugat-európai baloldalról”. Az írásban zömmel a szociáldemokrácia jobbra tolódásáról olvashatunk, miközben szinte teljesen megfeledkezik ennek ellenpontjáról, az új európai baloldal megszületéséről. Arra kell gondolnunk, hogy ez az igencsak elképesztő mulasztás abból fakad, hogy ezeknek az új keletű pártoknak a létrejötte egyszerűen nem illik bele Sassoon általános meglátásába: “így vagy úgy, nyíltan vagy burkoltan, de mindenki szerződtetett tagja a kapitalisták klubjának.”

ám míg a politikai elemzők egy ideig eltekinthetnek azoktól a tényektől, amelyek nem illeszkednek az elméletükhöz, a gyakorlati politikusok, akiknek szembe kell nézniük a választók szavazataiból és a parlamenti matematikából kikerekedő valósággal, ezt nem engedhetik meg maguknak. A szociáldemokrata pártvezetőknek Rómától kezdve Madridon, Lisszabonon és Párizson át, egészen Berlinig azokkal a gyakorlati politikai kérdésekkel kell megbirkózniuk, melyeket a tőlük balra állók nemhogy apadó, inkább gyarapodó táborának a választáson való indulása vet fel.

Sassoon és a hasonló szerzők lényegében teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy a szociáldemokráciának az utóbbi évtized során végbement jobbratolódása nyilvánvalóan azt eredményezte, hogy a baloldalon tágas tér maradt üresen. Következésképpen a politikai palettának az a része, melyet korábban a régi kommunista pártok foglaltak el, nem tűnt el: 1989-ig és közvetlenül azután összezsugorodott, majd megerősödött és szélesedni kezdett. Hogy ennek jelentőségét megértsük, nem elég csak az új európai baloldal pártjaira leadott szavazatok arányára pillantanunk. Arra is gondolnunk kell, hogy a rájuk eső szavazatok a munkásmozgalomban gyökerező pártoknak jutnak. Ha így mérjük, a Spanyol Egyesült Baloldal, az Olaszországi Kommunista Megújulás, a Svédországi Baloldali Párt és a németországi DSZP a szociáldemokrata pártokra leadott szavazatok 10-25%-át szerzi meg. így tehát bár semmi jel nem utal arra, hogy a jelenlegi európai politikai helyzetben ezek a pártok a választásokon megelőznék a szociáldemokratákat, mégis áttörésről kell beszélnünk. A politika fő áramába kerültek, és baloldali nyomást gyakorolhatnak saját munkásmozgalmuk többségi pártjaira. Sőt, már támogatókat, mi több, szavazókat gyűjtenek elsősorban a fiatalok között, mivel kilépnek a kommunista pártok hagyományos falai közül, a legharcosabb ipari munkásság köréből.

Sassoon úgy véli, hogy a kommunizmus összeomlása felgyorsította a közeledés folyamatát, a “konvergencia-elv megvalósulását”, miáltal minden párt – legyen bár hagyományos jobb-, illetve baloldali – várhatóan elfogadja, hogy “a piaci erőket szabályozni lehet, de eltörölni nem…; hogy a közkiadások növekedését korlátozni kell; hogy a jóléti államot meg lehet őrizni, de kiterjeszteni nem; hogy a magánosítás elkerülhetetlen lehet, és amennyiben kiirtja a monopóliumokat, úgy egyenesen kívánatos; hogy az egyenlőséget – bár változatlanul vonzó cél – össze lehet hangolni az ösztönzőerők megőrzésének szükségességével…” Igaz, hogy mind a szociáldemokrata pártok, mind a hagyományos konzervatív pártok egyetértettek ebben a neoliberális megközelítésben, csakhogy az elemzés hiányos, ezért aztán félrevezető. A szerző elfelejti ugyanis megemlíteni, hogy ennek a közeledésnek az volt az ára, hogy az európai munkásmozgalomnak éppen az a szárnya szilárdult meg, amely az ilyen jellegű közeledés ellen harcol, és ezzel a meggyőződésével nyeri el támogatói szavazatát.

Elméletének tarthatatlansága abból fakad, hogy Sassoon a nyugat-európai baloldal egy évtizedes történetét leszűkíti annak egy – jóllehet a legterjedelmesebb – szakaszára. Definíciója az európai baloldalról hiányos, csak “a fő áramba tartozó szocialista, szociáldemokrata és munkáspártokra” korlátozódik, “ideértve az egykori kommunista pártokat is”. Ebbe a definícióba beleférnek a jobboldali szociáldemokraták, a szociáldemokratává vált korábbi eurokommunista erők, valamint a neoliberális gazdaságpolitikát folytató egykori kommunista állampártok. Hogy ezek az irányzatok közeledést mutattak a nyíltan kapitalista pártokkal, ez vitathatatlan. ám mint már bizonyítottuk, ez nem vonatkozhat a nyugat-európai baloldal egészére, különösen nem a baloldali kommunista pártokra, a balra tolódó szociáldemokratákra és a többi baloldali erőre, melyek közt kommunisták is akadnak. Ezek a maguk neoliberalizmus-ellenességében közelednek egymáshoz.

Továbbmenve: még a szociáldemokrata tömegpártok némelyikén belül is a neoliberalizmusra adott baloldali reagálás világos jeleit fedezhetjük fel, melyet kétségtelenül az az óriási társadalmi küzdelem táplál, mely a Maastrichti Szerződés szellemében fogant, a szociális kiadások lefaragására és a munkaerőpiacok deregulációjára irányuló próbálkozásokat kísérte az európai monetáris unióba való csatlakozás hajszájában. A munkahelyet, a nyugdíjat és más szociális ellátásokat védelmező franciaországi, olaszországi és németországi tömegmegmozdulások 1995-ben és 96-ban minden bizonnyal jelentősen hozzájárultak a hagyományos jobboldal pártjainak kudarcához a legközelebbi választásokon. Ugyanígy, azok a viták, melyek a francia szocialisták megsemmisítő veresége körül keletkeztek – az 1993-as általános választáson, szigorú megszorító politikájuk nyomán mindössze 16%-ot értek el -, a számos korrupciós ügybe belekeveredett Olasz Szocialista Párt 1994-es felbomlása, továbbá a spanyol szocialisták hivatalból való kikerülése 1996-ban, miután monetarista intézkedéseik következtében a munkásosztály támogatását elveszítették, nos mindez bőven ad okot töprengésre.

Ezeknek az eseményeknek az összefüggésében a Lionel Jospin vezette francia szocialisták balratolódása az utolsó általános választás előtt és a tradicionálisan állami beavatkozás-párti, szociáldemokrata Oskar Lafontaine miniszteri jelenléte az új német kormányban teljességgel érthető volt. Bár nyilvánvalóan túl korai volna egy átfogóbb nyugat-európai tendenciát megfogalmazni, ezek az egyes esetek világosan jelzik, hogy a jobb- és a baloldal Európa egészére vonatkoztatott, csaknem univerzális közeledésének voltaképpen neoliberális szándékot tükröző tételét megingatta az a viselkedés, mellyel a szociáldemokrácia választói tábora egy efféle folyamat társadalmi következményeire reagált. Sok elemző azon várakozása, hogy Tony Blair kontinensszerte a szociáldemokrata vezetők követendő példája lesz, egyre kevésbé tűnik beigazolódni. Jospin már az Európai Szocialista Párt első csúcstalálkozóján kifogásolta Blair neoliberalizmusát. Az új európai baloldal választások révén való megszilárdulása a nyugat-európai választók ilyen irányú magatartás-változását tükrözi.

Mindabból, amit eddig írtunk, az is kiderül, hogy az új európai baloldal nem tartozik a kommunisták egyik megállíthatatlanul kivesző nosztalgia-szektájához sem, mely a múltban él, és melynek választói bázisa is eltűnőfélben van. Valóságos felismerésként hatott, hogy ezt az – 1989 után domináns – irányzatot félreismerték korábban, ami aztán a Wall Street Journal és a hasonló mértékadó jobboldali lapok oly nagy riadalmát kiváltotta. Bár kommunista szekták továbbra is léteznek, ezek nem képezik az új európai baloldal részét. Az előbbiek számára előnytelen erőkülönbséget jól érzékelteti az a teherbíró-képesség, amelyről az utóbbi tagpártjai tettek tanúbizonyságot a nyílt politikai viták, a megújulás, a 20. század végi európai és világpolitikai realitások kérdéseiben. Mindez jól megmutatkozott ezeknek a pártoknak abban a képességében, hogy magukat alkalmassá tegyék a 68 után rohamos növekedésnek induló, választási szempontból jelentéktelen, ám kiemelkedően aktív, új baloldali szervezetekkel való tartós szövetségre, sőt összeolvadásra. Efféle csoportok szerepeltek a Spanyolországi Egyesült Baloldalban, olvadtak össze az Olasz Kommunista Párt balszárnyával, és hozták létre a Kommunista Megújulást; ilyen csoportok találhatók a Demokratikus Szocializmus németországi pártjának választási listáján, és legújabban a Francia Kommunista Párt is kezdeményezett velük közös akciókat, illetve vitát.

Ugyanakkor, bár az új európai baloldal egyértelműen körvonalazható politikai irányzat, határozottan törekszik a lényegesen nagyobb létszámú szociáldemokrata pártokkal összekovácsolódni. Ez a szociáldemokrata kormányoknak a jobboldal ellenében kedvező parlamenti szavazásoktól egészen az ilyen kormányokban való tényleges szerepvállalásig terjed. A létrejövő szövetségek és koalíciók persze távolról sem nevezhetők zökkenőmentesnek. Az új európai baloldal pártjainak legnagyobb vitája kétségkívül a körül a kérdés körül kezd kibontakozni, hogy milyen elvek alapján is kellene ezeket a megállapodásokat létrehozni. Spanyolországban és Olaszországban ez már szakadáshoz vezetett, ám maga az a tény, hogy ilyesmi zajlik, azt igazolja, hogy ezek a pártok nem hagyják magukat semmiféle szektás vagy dogmatikus gettóba beszorítani, és a szociáldemokrácia jobbra tolódó pártjaitól elhatárolódó, demokratikus szocialista identitásukat sem kívánják elveszíteni.

Tehát a kelet-európai kommunista rendszerek 1989-es bukása, valamint a Szovjetunió 1991-es széthullása valóságos új fejezetet nyitott Európa és a világ történelmében. Tekintet nélkül arra, hogy ezen államok korábbi vezérkara miként vélekedett, bukásuk a nemzetközi tőkét arra a következtetésre sarkallta, hogy elhiggye magáról: nemcsak a kommunizmust, hanem a szociáldemokráciát, és az alapját jelentő jóléti államot is szét tudja zilálni.

Larry Elliott és Dan Atkinson a The Age of Insecurity [A létbizonytalanság kora] című könyvében ezt írja: “mihelyst a külső fenyegetettség megszűnt, amint a globális fejlődéshez csak egy modell kínálkozott, a kapitalizmus gyorsan elfelejtette százéves történetét. A jóléti államot már nem tartotta a kommunizmus elleni erős bástyának, amelyet a munkások elégedettsége és nyugalma érdekében érdemes fenntartani. Egy szempillantás alatt – és annak ellenére, hogy mindez a Nyugat leggazdagabb éveiben történt – a jóléti állam elviselhetetlen tehertétellé vált a kapitalizmus számára, szociális kiadásai végtelen befektetéseket és energiát szívtak el. Az 1990-es évtized derekára a nyugati gondolkodás egyik axiómája az lett, hogy Németországot az elkényeztetett munkaerőnek odavetett nem bérjellegű szociális kiadások nagy összege emészti fel – juttatások, táppénz, munkanélküliségi biztosítás. Míg a 70-es években a wolfsburgi Volkswagen-gyár dolgozóinak járó 7-8 hetes szabadság a német gazdasági csoda pozitívnak tartott bizonyítéka volt, addig ugyanez az 1990-es évek végére Németország euro-szklerózisának látható tünetévé minősíttetett. Sweeney, az amerikai szakszervezeti mozgalom vezéralakja helyesen fogalmazott, amikor a kapitalizmus éves értekezletén, a svájci Davosban rendezett Világgazdasági Fórumon 1997 elején a kapitalizmus elembertelenedéséről beszélt. Azt mondta, hogy a kapitalizmus bizonyos kellemetlenségei enyhültek: most már mindenkinek egyformán rossz. Az üléstermekben ma már nem törődnek azzal, milyen hatást vált ki a dolgozók körében, ha reálbérüket alacsonyra szabják vagy csökkentik. ‘Egykor ez összeforrasztott, ma szétválaszt bennünket’ – hangoztatta.”

Cikkünkkel azt igyekeztünk alátámasztani, hogy az új európai baloldal kialakulása Nyugat-Európában, a korábbi kommunista pártok tömeges támogatottsága a kelet-európai választásokon, az Oroszországi Kommunista Párt parlamenti többsége (amely párt örömmel venné a Szovjetunió újjáalakítását és a tervgazdálkodás visszaállítását “a szavazóurnák segítségével”), sőt, a II. világháború óta legradikálisabb amerikai szakszervezeti vezetés, John Sweeneyvel az élén – egytől egyig mind azt bizonyítja, hogy az 1989-től új korszakát élő, antiszociális kapitalizmussal a népesség jó része egyáltalán nem rokonszenvez. Ami 1989 után elkezdődött, sokak számára akkora veszteséggel járt, hogy cselekedniük kellett. Ezért érdemelnek különösen nagy figyelmet az európai politikának ezek az új, baloldali radikális irányzatai, melyekről az elemzők zöme eddig megfeledkezett.

[Köszönjük a Macmillan Publishers Ltd kiadónak, hogy hozzájárult cikkünk közléséhez, melynek egy változata Kate Hudson: European Communism since 1989: towards a new European left című könyvében 1999-ben fog napvilágot látni.]

(Fordította: Battyán Katalin)

Új világrend – másképp, mint ahogy 1989-ben elképzeltük 

Rövid visszatekintéssel kezdem. Pontosan tíz évvel ezelőtt, a berlini fal leomlása után eufórikus hangulatban tárgyaltuk a “békeosztalék” felosztását, és sokan már holtnak nyilvánították a NATO-t. “Az új világrendben” nem volt szükség erre a hidegháború idejéből származó szervezetre, már csak azért sem, mivel Európa biztonságát az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, majd Szervezet (EBESZ) inkább garantálni látszott. A NATO-val ellentétben ugyanis ez utóbbi szervezetbe bekapcsolódtak a kelet-európai államok is, ráadásul az EBESZ nem volt pusztán katonai szervezet egy olyan óriási méretű brüsszeli apparátussal, amelynek érdeke fűződött önmaga fenntartásához.

Azután 1992-ben, a Rio de Janeiróban megkezdődött a környezetvédelem és fejlődés témában rendezett világkonferenciák öt éven át tartó sorozata. Ezek közé tartozott az 1993-as, emberjogi kérdésekkel foglalkozó bécsi értekezlet is. Első alkalommal helyezték az emberi jogokat a nemzetállami szuverenitás fölé. 1995-ben újra megemlékezhettünk erről Kant “Az örök békéhez” című írása megjelenésének 200. évfordulója kapcsán. A huszadik század végén időszerűen hangzott a 18. századi königsbergi üzenet: a demokráciák nem fognak háborúzni egymással, hiszen az egymással hadat viselő államok egyaránt vesztesei a háborúnak. Mivel érdekeltek a békés kereskedelem megóvásában, mindent megtesznek, hogy elkerüljék a háborút. A gondolat legfőbb csattanója: az 1795-től eltelt kétszáz év folyamán most először lehetne megfigyelni a gyakorlati megvalósulást, mivel 1989 után – néhány kivételtől eltekintve – a demokratikus rendszer a világon mindenhol megvalósult.

1998 decembere: az “Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata” 50. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek. 1948-ban nemcsak az “immateriális” emberjogokra, a személy sérthetetlenségére és méltóságára gondoltak, hanem az olyan alapvető jogokra is, mint a szociális biztonsághoz való jog, a munkához és a pihenéshez, az egészséghez, a tanuláshoz és képzéshez való jog (22-26. cikk). 1966-ban és a hetvenes években egy sor más egyezményben részletezték a szociális jogokat, 1993-ban Bécsben pedig még egyszer sor került továbbfejlesztésükre. Időközben az emberi jogok katalógusába beiktatták az ökológiai jogokat is, valamint a népek kollektív, a kulturális autonómiához és a gazdasági fejlődéshez való jogait is.

Az ünneplések után következett a felfordulás. 1999. március 24-e és június 10-e között a NATO, amelynek létjogosultsága tíz évvel korábban még megkérdőjeleződött, ötvenéves fennállása óta első ízben bombázott egy szuverén országot. Még az agresszív beavatkozás mellett érvelők sem nagyon vitatják, hogy a bombázók összesen harminckétezer bevetése jogellenes, sérti az ENSZ Alapokmányát, és ellentétben áll egyes NATO-tagállamok alkotmányában foglaltakkal. Az agressziót amolyan szükségállapot-joggal igazolják: a megtámadott ország felelős vezetői a koszovói albánok jogait lábbal tiporták, békés eszközökkel pedig a gazemberekből álló kormányzatra nem lehetett hatni. Hogy ez az állítás így nem állja meg a helyét, már sokszor elhangzott, mégis újra el kell ismételni, hiszen az üzenet elvész az egységes közvélemény zajában, amely valamiféle fundamentalizmus látszatát mutatva annyira felértékeli az emberi jogokat, hogy védelmükben “mellékes veszteségként” még emberáldozatokat is hajlandók elkönyvelni.

A volt Jugoszlávia utódállamaiban történtek etnikai tisztogatások, és ez bűncselekmény, amiért meg kell bűnhődni, akárki legyen is érte a felelős. A maradék Jugoszláviában az albánok elüldözése igazán csak a bombázások kezdete után indult meg. Sokak, akiket állítólag szerbek üldöztek el, valószínűleg a NATO-támadások elől is menekültek. Erről még mindig keveset tudunk. A közvélemény általános emlékezetkiesésére való tekintettel csak rezignáltan megemlítem, hogy mintegy kétszázezer szerb Horvátországból történt elüldözését 1995-ben a NATO szó nélkül tudomásul vette, sőt talán támogatta is. Időközben – az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága adatai szerint – legalább hetvenezer szerbet üldöztek el Koszovóból: csak éppen ez az akció nem viseli az “etnikai tisztogatás” címkéjét, hanem az UCK bosszúja előli menekülésnek nevezik, s hozzáfűzik: “ők jól tudják, miért kell eltűnniük”.

Nemcsak az egyik oldalt terhelik bűnök a Jugoszlávia szétesését követő háborúkban. Milosevicsen kívül a hágai bíróságnak ítélkeznie kellene a horvát felelősökről, az UCK vezetőiről, valamint a NATO stratégáiról is, akik számlájára a nyomor drámai elhatalmasodása írható. ám a politikusok és a NATO-országok nyilvánossága számára Milosevics lett a bűnbak. Olyan egyszerű a Balkáni tragédiát egyetlen gazember számlájára írni. A szerb csapatok kivonulása és a NATO-csapatok betelepítése után feltárt koszovói tömegsírok utólagosan a barbarizmus elleni civilizációs misszióként igazolják a NATO-bombázásokat. Ugyan ki emlegeti még azt a tömegsírt, amelyben mintegy száz koszovói szerb holttestét találták meg, vagy azt a hatváboszerb autóbusz-utast, akit a NATO-bombázók “tévedésből” lemészároltak (ha egyszer szerbből úgyis annyi váb…)?

Nem szabad bagatellizálni a Koszovóban vagy máshol elkövetett rémtetteket. De vajon megoldást jelent-e, hogy azokat is bombázzák, akik Jugoszláviában már évek óta a Milosevics-féle rezsim ellen küzdöttek, miközben a légicsapások legalább annyira felelőssé tehetők a koszovói válság kiéleződésében, mint maga Milosevics? Már felszínesen szemlélve is tarthatatlan a NATO Jugoszláviával szembeni agresszív magatartásának jogosultsága mellett érvelni.

Az emberi jogok fundamentalista értelmezése

Hatalmas intellektuális kampány közepette, a terhüket nagy magasságból ledobó bombázók háborúját az emberi jogok védelmezésével indokolják. Németországban Jürgen Habermas (Die Zeit, 99/18.) adta meg a hangot a dalhoz, amit most mindenki fúj. Habermas szerint az Egyesült államok átvette “…egy szuperhatalom rendteremtő feladatait. A politikai célok kitűzésénél az emberi jogok képezik az erkölcsi alapot…” A NATO Jugoszlávia elleni háborúja már annak a jele, hogy a “nemzeti jog” átalakul a “világpolgár jogává”. Ezen értelmezés szerint “a világpolgári tagság az állampolgárt megvédheti saját kormánya önkényével szemben is… Ezen nyugati értelmezés szerint a koszovói háború előrelépést jelent az államok klasszikus nemzetjogától a világpolgár-társadalom kozmopolita joga irányába.” Ebből a dogmatikus pozícióból kiindulva Habermas mindenesetre kétségbe vonja “a katonai beavatkozás célszerűségét”, de nem annak politikai értelmetlensége, erkölcsi minősége vagy humanitárius következményei miatt.

Legalább négy ellenérv hozható fel a háború ezen állam- és jogelméleti indoklása ellen, ha eltekintünk attól a cinikus megállapításától, amely a jó kedélyű NATO-szóvivőtől származik a távoli Brüsszelből, aki “mellékes veszteségként” könyvelte el azokat az embereket, akiket az emberi jogokért a NATO-bombázói feláldoztak. Vannak ugyanis ennél súlyosabb ellenérvek.

Először is, a támadó háborúra vonatkozólag a nemzetközi jogban és a német alkotmányban lefektetett tilalom, amely csak akkor oldható fel, ha az indokok elég súlyosak egy “igazságos” háború kezdeményezéséhez. Az ENSZ Alapokmánya szerint egy háború csak akkor legitim, ha egy ország önmagát védi, vagy ha az ENSZ szervezetei – elsősorban a Biztonsági Tanács – a béke kikényszerítése vagy megóvása érdekében így döntenek. A legitim hadviselés feltételeinek szigora kézenfekvő: egy állam vagy egy szövetséges államcsoport ne bitorolhassa a hadviselés jogát; a Biztonsági Tanács tagjai keressék a konfliktusmegoldás lehetőségeit egymás között és a Közgyűlésben. Ez volt az, amit a hadviselő NATO-államok meg sem próbáltak; az emberi jogok állítólagos védelmezése elég legitimációt jelentett a számukra. Nem merítették ki az EBESZ által nyújtott konfliktusmegoldási lehetőségeket sem, hanem odacsaptak az erősebb jogán.

Az ENSZ megalakulása óta eltelt évtizedekben a béke megóvása volt az elsődleges cél; ha nem így lett volna, talán már rég az atomháborúk korszakát élnénk. Most azonban az “igazságos béke”, vagyis az emberi jogok absztrakt biztosítása nyer prioritást, amelynek háborús eszközökkel való megvalósítását legitimnek kiáltják ki, az ENSZ Alapokmányával való szembenállást és a nagy áldozatok vállalását is ezzel indokolva. Jó okokat lehet találni az emberi jogok prioritása mellett a habermasi okfejtéstől kezdve a “világ-belpolitika” elméletéig, amelyből tulajdonképpen le lehet vezetni, hogy a NATO-légicsapások valójában csak egy kissé túlméretezett rendőri akcióval egyenértékűek.

ám ezek a politika eszközeként felhasznált, háború melletti érvek mind semmissé válnak, ha figyelembe vesszük a hadviselés módját. A légicsapásokkal olyan pusztító eszközt vetnek be, amely a cél eléréséhez, mármint az emberi jogok védelmezésére teljesen alkalmatlan. A háború 1999-ben egészen mást jelent, mint Kant “örök békéje” idején, a sebesség és a fegyverek ereje, és ezzel a szisztematikus rombolás eredményessége összehasonlíthatatlan. Azon felül a NATO-katonák – emberi jogok ide, emberi jogok oda – a konfliktust profi módon kihasználták, hogy új, még hatékonyabb fegyverzetet teszteljenek. A NATO döntése, hogy nagy, a szerb légvédelem számára elérhetetlen magasságból bombáz, elsősorban azt jelenti, hogy a veszteségeket szisztematikusan, és nem véletlenszerűen okozzák, másodsorban a légtérben reménytelenül alulmaradt ellenség számára nem marad más, mint hogy a szárazföldön reagáljon. A reakció áldozatai pedig azok, akik ott élnek, főképpen, akikről feltételezik, hogy ők is, mint az UCK, szövetségesei a NATO-nak, és a legszívesebben örömünnepet ülnének a szerb oldalon elszenvedett veszteségek felett.

Ez az oka annak, hogy az albán lakosságot, amelynek védelmére a NATO-bombázások irányultak, a bombázások megkezdése után szisztematikusan sanyargatták és elkergették. A jugoszláv hadsereg által meg nem akadályozható rombolásokra, amelyeket a NATO-gépek okoztak, az egész régió rombadöntése volt a válasz. A barbarizálás – amely minden háborút jellemez – vált a hadviselés eszközévé; a félkatonai szervezetek, az Arkanok és a Seseljek ideje jött el. A háború abszurd szörnyűséggé vált. A két ellenfél, a NATO-légierő és az UCK az egyik, a szerb hadsereg a másik oldalon, nem találkozott szemtől szemben egymással: a NATO gépek a szerbek számára elérhetetlenek voltak, az UCK pedig visszavonult a határon túlra. A bombázások alatt egyetlen NATO-katona sem halt meg, és a szerb veszteségek sem túlzott mértékűek. Ugyanakkor mindkét háborús fél a számára rendelkezésre álló minden eszközzel lecsapott a civil lakosságra és célpontokra – az egyik szerb célpontokra a levegőből, a másik a koszovói albánokra a szárazföldön. A bombázások befejeződése után a szerbek által okozott károkat pontosan bemutatta a média – mintha a NATO pusztítás és halottak nélküli háborút folytatott volna.

A koszovóiak tömeges elüldözése és menekülése csak március 24-ével kezdődött. Meglepődnék, ha kiderülne, hogy a NATO stratégái annyira dilettánsak voltak, hogy nem számoltak a jugoszláv hadsereg reakciójával és a félkatonai bandák elszabadulásával. Nyilvánvalóan ennyi “be volt kalkulálva”.

Ezzel elérkeztünk a második ellenérvhez. Még akkor is, ha az emberi jogok a személyes integritás és méltóság biztosítására korlátozódnak, vagyis a “második” és “harmadik generációs” szociális emberi jogokat figyelmen kívül hagyjuk, a hadviselés módja önmagában támadás az emberi jogok ellen: az élethez, a lakáshoz, az önrendelkezéshez, a méltósághoz való jogok ellen. Annak a nyomatékosítása, hogy a civil infrastruktúra, a víz- és áramellátás, a kommunikációs és közlekedési hálózat tönkretétele csupán a kormányzatot, nem pedig a lakosságot célozza (“nekünk semmi bajunk a szerbekkel…”), cinizmusként hat, sőt még ennél is több: egy tömeges méretű, zsaroló túszszedés erkölcsi szintjén áll. Először is, szétzúzzák az emberhez méltó élet anyagi feltételeit. Az okozott fizikai és lelki károk mérhetetlenek. Másodszor – és ez még súlyosabb -, a legyengült civil lakosság ellenállóképességét megsemmisítik, pedig az egy meggyötört társadalomban amúgy is csak nehezen fejlődik ki. Ahol ugyanis szétrombolják a városokat, eltűnik a nyilvánosság, az agora, amely nélkül egy élő civil társadalomnak nincs lehetősége véleménynyilvánításra. A bombák nemcsak a fennálló rezsimre hullanak, hanem sokkal inkább az ellenzékre; mert ugyan ki állna egy olyan országban a “nyugati értékközösség” oldalára, amelynek bombázói elpusztítják a városokat és a falvakat, a földdel teszik egyenlővé az üzemeket, és talán olyan környezeti károkat okoznak, hogy egész régiók válnak lakhatatlanná? Erkölcsi szempontból nézve mindez nem különb, mint Koszovóban a földek elaknásítása. A háború barbarizálása a NATO oldalán is megtörténik, technikailag tisztán, ötezer méter magasból, anélkül, hogy vért kellene látni, vagy fájdalomkiáltásokat hallgatni.

Emberjogi szólamok és egyenlőtlenségek a világban

Harmadszor: aki világpolgár-társadalomról ír (Habermas), amelyet a koszovói háborút segíthetne megvalósítani, az vagy kérdezzen rá ennek a “világ-társadalomnak” a különféle érdekek és jövedelem szerinti tagozódására, oszályrétegződésére, vagy inkább hallgasson.

Vajon egyenlő-e minden világpolgár? Az, aki a Tornádó pilótafülkéjében ül, és aki a hídon utazik a vonatban? A háború nyertese és a háború vesztese – az, aki, szociális támogatásra szorul, s akitől épp megvonták a támogatást, mivel, ugye, a háborút valahogyan finanszírozni kell? Vagy: a nemzetközi nagyvállalat főnöke, akinek éppen megugrott a fizetése egy globális fúzió után? Mit fognak szólni a habermasi gondolatokhoz azok, akik a globális pénzügyi válság hatására éppen elveszítették állásukat, illetve azok, akiknek a jövedelme percenként négyszámjegyű összeggel növekszik? A nemzeti társadalmakban működtek kiegyenlítő mechanizmusok a túlzott egyenlőtlenségek kialakulásának elkerülése végett, de a globalizálódás hatására berozsdásodtak. A “világpolgár-társadalomban” nem léteznek vagy nem kellő mértékben működnek ezek a mechanizmusok. Viszont meg lehet előzni a szegénység, a nyomor, a válság és a pusztítások kellemetlen következményeit falak, szögesdrót, elektronikus kapu, vagy ha másképp nem lehetséges, a katonai erő alkalmazásával. A Jugoszlávia ellen folytatott háború arról tanúskodik, hogy a “világpolgár-társadalom” nem a szociálisan, politikailag és gazdaságilag egyenlő, formális és materiális emberi jogokkal rendelkező világpolgárok kedélyes gyülekezete, hanem egy katonailag védett fenyítőintézmény. A “világpolgár-társadalmat” emlegetve elfogadhatatlan dolog nem figyelembe venni ezeket a tényeket – már csak azért is, mert az emberi jogok önkéntes szószolói skrupulusok nélkül válogatnak közülük, s mindenekelőtt az általuk elkövetett emberjogi sérelmek megítélését nem bízzák semleges bírókra.

A jugoszláv tragédia története

Negyedszer: meg kell említenünk a Jugoszlávia, vagyis inkább az egykori Jugoszlávia – ahogy 1991-ig nemzetközi jogi alanyként létezett – maradéka elleni háború kül- és belpolitikai következményeit. 1991 óta a nyugati országok mindent elkövettek, hogy támogassák azokat a belső erőket, amelyek hozzájárultak Jugoszlávia széteséséhez. Az, hogy ezek az erők a 80-as években, Tito halála után megerősödtek, szintén a kibontakozó nacionalizmus következménye volt. Milosevics azonban erőteljesen szította, és hatalma eszközéül használta fel a szerb nacionalizmust. ám a horvát és az albán nacionalizmus sem maradt el semmiben a szerbtől. A nacionalizmus kitöltötte azt a vákuumot, amelyet a Tito-féle Jugoszlávia államideológiájának felszívódása hagyott hátra. Az önrendelkezés, az önigazgatás, a közös tulajdon, a kommunista blokkon belüli függetlenség jelszavai ugyanis a 80-as években, a peresztrojka és az adósságválság idején, elvesztették erejüket. A gazdasági válság, amely különböző mértékben érintette Jugoszlávia államait, megtette a magáét, hogy erősítse a centrifugális tendenciákat, főképp, hogy a 80-as évek elejétől kezdve a köztársaságok önállóan rendelkeztek devizabevételeikkel. A külső adósságállománynak az IMF és a Világbank által diktált kezelési módja tovább növelte a köztársaságok közötti különbséget.

Amikor a nyugat-európaiak Németország vezetésével 1991-ben Szlovénia és Horvátország különválását elismerték, olyan elvet jutattak érvényre, amelyet ugyanezen erők Bosznia-Hercegovina és a maradék Jugoszlávia területén nem fogadtak el: az etnikumok különválását. A régi Jugoszláviában – papírforma szerint – öt köztársaság, négy nyelv és három vallás volt. Példa volt ez a nemzetiségi pluralizmusra, amelynek éppen azoknak a hatalmaknak a közreműködésével szakadt vége, amelyek később ugyanezt Boszniában és Hercegovinában vissza akarták állítani. Ott ez sok okból nem működött úgy, mint a régi Jugoszláviában. Az etnikailag szeparált részeket a daytoni béke-megállapodás értelmében külső nyomás tartja össze egy törékeny államon belül. De legalább újra béke van.

Jugoszláviában valószínűleg kisebb felfordulás és kevesebb nyomás is elég lett volna a Koszovóban most lezajló tragédia, az etnikai alapú szétválás és a NATO által napirendre tűzött, terrorral sem indokolható erőszakos tisztogatás megállításához. Egy 1998 októberében kötött megállapodás szerint ugyanis hatezer EBESZ-megfigyelő küldését tervezték a térségbe. Csakhogy ugyanazok az államok, amelyek most sokmilliárd dollárt, illetve eurót költenek Jugoszlávia bombázására és részben felépítésére, nem voltak hajlandók feltölteni az ígért kontingenst. Nem zárható ki, hogy a drogmaffia és a titkosszolgálatok segítségével titokban felfegyverezték az UCK-t, e fegyverekkel az UCK tudatosan provokálta a szerbeket, ami pedig a jugoszláv hadsereget brutális és nem a megfelelő emberek ellen irányuló, ezért igazságtalan megtorlásra késztette. Végül Rambouillet-ban Jugoszláviának alá kellett volna írnia a kapitulálásról szóló okmányt, amivel a NATO felhatalmazást kapott volna arra, hogy egész Jugoszlávia területén tetszése szerint tevékenykedhessen. Egyetlen jugoszláv kormány sem írta volna alá ezt a megállapodást. A következmények ismertek: a NATO megkezdte Jugoszlávia bombázását, amely legalább is Európában a második világháború óta nem tapasztalt agressziót és mérhetetlen emberi szenvedést okozó etnikai tisztogatást indított el. A bombázások befejeztével azt a látszatot keltik, hogy csupán a szerbek okoztak szenvedést a koszovóiaknak, valamint, hogy az UCK békés, a NATO-val szövetséges felszabadító hadsereg. A szerbiai szerencsétleneket, akik a bombázások igazi áldozatai, elfelejtik.

Mi van a NATO politikája mögött?

Miért van, hogy a NATO államok, amelyek április 4-én Washingtonban a szervezet 50 éves fennállását ünnepelve, önmaguk előtt tetszelegve, “nyugati értékközösségnek” kiáltották ki magukat, első látszatra kevéssé következetes, sőt ellentmondásos politikát folytatnak? Tüzetesebb vizsgálat után fel lehet fedezni az eszkaláció mögötti logikát. Az elsődleges célnak az ENSZ és az EBESZ, mindenekelőtt Oroszország és Kína kirekesztése látszik a globális konfliktusból. Már az öböl-háború idején ez volt a politika irányvonala, amikor az ENSZ-t politikai szereplőként teljesen háttérbe szorították. Legalább is ez volt az Egyesült államok célja. Az európaiak a jugoszláv konfliktusban próbálták ezt ellensúlyozni, Oroszországot nem megkerülni, hanem bevonni akarták a megoldásba, és ezzel újra bekapcsolni a megfelelő ENSZ-grémiumokat, mindenekelőtt a Biztonsági Tanácsot. Megpróbálták helyreállítani a Kínához fűződő, a belgrádi kínai nagykövetség lebombázása kapcsán megromlott viszonyt is. Ezzel véleménykülönbség alakult ki Amerika és – Nagy-Britannia kivételével – a nyugat-európai államok között.

Ha az ember valamilyen pozitívum után kutat a jugoszláviai válság alatt folytatott politizálásban, akkor azt itt megtalálhatja. ám a NATO és az Egyesült államok súlyt fektettek arra, hogy ne csak Jugoszlávia számára legyen világos, kinek a kezében is váboaz irányítás az új világrendben, hanem a kínaiak és az oroszok számára is. Az ő jóváhagyásukat elvárták a NATO-békéhez, még mielőtt a NATO befejezné a bombázásokat. így demonstrálják, hogy mit értenek az új “multipoláris világrend” fogalmán: bombákat az érdekek érvényesítéséhez – végül pedig már senki nem beszél az emberi jogokról.

A háború célja a bombázások során megváltozott. Robertson, a brit védelmi miniszter a június 7-i sajtótájékoztatóboazt az egyszerű indoklást adta, amit az UCK egyik embere így fogalmazott: “Szerbek ki, NATO be”. Ez a szándék nyilvánvalóan már ott volt a rambouillet-i diktátumban is, illetve abban a határozatban, hogy nem kívánják az EBESZ-missziót sem kibővíteni, sem megerősíteni. A kitűzött célt a NATO csak részben érte el. Ugyanis a június 9-i megállapodás értelmében bár bevonult Jugoszláviába, de csak a Biztonsági Tanács szabályos határozatával. Ezen túl pedig – fogcsikorgatások közepette – egyezkednie kellett az oroszokkal.

A NATO 1999 áprilisában kidolgozott “Stratégiai koncepciójában” konkrét megfogalmazást nyertek a nyugati biztonsági érdekeket fenyegető tényezők: a terrorizmus, a szabotázsakciók, a szervezett bűnözés, valamint a “zavar a létfontosságú nyersanyagok beszerzésében” (24. cikkely). Ezek mind olyan fenyegetések, amelyek a globális térből származnak. Vagyis a NATO-stratégia nem korlátozódhat az észak-atlanti, illetve nyugat-európai térségre, hanem mindenütt jelen kell lennie, ahonnan fenyegetés érheti. A geostratégiai érdekek nehezen körvonalazhatók. ám, hogy nem játszanak szerepet – miként azt Habermas gondolja -, nos, ez merőben naiv feltételezés.

A háború ára

A háború ára elsősorban az emberi jogok feláldozása. Azoké az emberi jogoké, amelyeket semmibe vettek. Mindkét oldal felelős ezért, még az emberi jogok önkéntes védelmezői is az ún. “nyugati értékközösségből”. Másodszor a politika cinizmussal átitatott erkölcse, amellyel a “sikeres pusztítások” hírét keltették – vagyis az emberi jogok sikeres megsértésének hírét. Harmadrészt labilissá vált a hidegháború utáni korszak “biztonságépítménye”. amennyiben a nyugatiak az ENSZ-t és az EBESZ-t oly mértékben semmibe veszik, mint a koszovói háború idején, Oroszország és Kína egy új védelmi szövetség kialakításának irányába terelheti együttműködését. Miért is semmisítené meg Oroszország az atomfegyvereit, ha egyszer a NATO célja, hogy a 21. század katonai szövetségeként – ez áll az 50. évforduló alkalmából megfogalmazott washingtoni nyilatkozatban – felfegyverkezzék? Az oroszoknak ebben az esetben attól kellene tartaniuk, hogy atommentes csapataik gyengeségét kihasználva Albright asszony gyeplőnél fogva rángatja majd őket a világpolitika mezején.

És a Balkánon? A háború után megkezdődik az újjáépítés. összehívnak egy Balkán-konferenciát. így váboez jól. Csakhogy elkövetik ugyanazt a hibát, amely részben felelős az elmúlt tíz év szerencsétlen döntéseiért: felosztják a balkáni államokat jó és rossz államokra. A szétbombázott Jugoszláviát kihagyják a segélyekből, állítólag csak addig, amíg a Milosevics-rezsim hatalmon van. Csakhogy a NATO-bombázások éppen azt az ellenzéket gyengítették meg, amely leválthatná Milosevicset. Rövidlátó, egyértelműen a divide et impera elvét követő politika meghívni Montenegrót, Szerbiát pedig nem, hiszen ez a politika csak erősíti a szerbek által megélt traumát, hogy tudniillik az egész világ ellenük van; és csökkenti a jövőbeli megegyezés esélyeit is. Az UCK-t fontos szerephez juttatni Koszovóban nem jelent mást, mint egy olyan etnikai tisztogatás támogatását, mint amilyet a bombázásokkal eredetileg megakadályozni szándékoztak. Mint ahogy Horvátországban a nyugati államok máris katonai fölényükkel fedezik a szerbek elüldözését, fokozván azt a traumát, amelyet a bombázások a szerb-jugoszláv társadalomnak okoztak. Szerbiát kirekesztik Európából a NATO-légicsapások jogosultságának igazolása végett, amelyek ugyan lerombolták az országot, de nem vezettek a jugoszláv hadsereg feletti győzelemhez. A szerbellenes politikai irányvonal, amelyet Clinton, Blair és Chirac, Schröder és Fischer is követ, a katonai bombázások folytatását jelentik, politikai eszközökkel – ugyanolyan ostoba és sikertelen módon. Az “Európa-Ház”, amelyről először Gorbacsov beszélt 1989-ben, s amely Fischer tanácsadóinak jelszavává is vált, romokban hever.

Remélem, hogy csak én vagyok túl pesszimista. Csakhogy ez a borúlátás nem indokolatlan. A “nyugati értékközösség” politikusai a politika irányítását átadták a katonai erőknek. Éppenséggel a politika militarizálása volt az, amit a Zöldek egykor meg akartak akadályozni. Ehhez nem kell pacifista nézeteket vallani, ez pusztán egyfajta reálpolitikai felelősségérzetből adódik. A békét és az emberi jogokat civiltársadalmi, politikai alapokon kell biztosítani. Ebben nem lehet sem a katonaság bombáira, sem a filozófusok okoskodására hagyatkozni.

(Fordította: Homoki Krisztina)