Tízéves a rendszerváltás – és az Eszmélet. Ez alkalomból nemzetközi konferenciát rendezünk szeptember 24-26-án, a Kossuth Klubban. A tanácskozás meghívott külföldi előadói közül néhányan (Kate Hudson, Stephen Eric Bronner, Peter Gowan, Elmar Altvater) előre elküldték előadásaik írott változatát, amelyeket e számunkban adunk közre, hasonlóan Immanuel Wallerstein lapunk számára küldött esszéjéhez. E szerzők más témájú írásait olvasóink megtalálják az Eszmélet korábbi számaiban.

Az Eszmélet indulásának és tízéves működésének egyik meghatározó gondolatköre a "harmadik út" kérdése volt, amelyről ezúttal neves hazai társadalomkutatók véleményét kérdeztük.

Tartalomjegyzék

1. Stephen Eric Bonner : A halálos betegség – A nemzetközi kommunizmus a vízözön előtt
2. Immanuel Wallerstein : Globalizáció vagy az átmenet korszaka?
3. Kate Hudson : 1989 után tíz évvel. Kialakulóban egy új európai baloldal?
4. Peter Gowan : Az Európa-projekt alkonya
5. Elmar Altvater : Bombák és emberi jogok, avagy a politika militarizálódása
6. Régis Debray : Egy utazó levele a Francia Köztársaság elnökéhez, Jacques Chirac úrhoz
7. Bárdos-Féltoronyi Miklós, Hajdu Tibor, Szalai Erzsébet, Jemnitz János, Forgács Iván, Jakócs Dániel, Krausz Tamás, Harsányi Iván : Vétkesek közt cinkos, aki néma
8. Krausz Tamás : A rövid XX. század története
9. Andor László : Történelmi mozi
10. Horváth Gizella : Rendszerváltás és társadalomkritika
11. Szigeti Péter, Ferge Zsuzsa, Síklaky István, Szalai Pál, Tamás Pál : Körkérdés a harmadik útról
12. Síklaky István : A magyar modell értelmezési tartománya
13. Eszmélet : Egy MEGA-hit?
14. Eszmélet : Az Eszmélet első tíz éve

A második világháború végén a Szovjetunió és támogatói olyan erkölcsi tőkével rendelkeztek, amilyennel még a forradalom hősi éveiben sem. Sztálingrád egyértelműen a háború döntő ütközete volt, és egyetlen ország sem vesztett annyi életet és erőforrást, amely megközelítette volna a Szovjetunióét. A Sztálin által felállított koncentrációs táborok világa még ismeretlen, a moszkvai perek időszaka már csak emlék volt; a húszas évek félresikerült politikája és a Komintern felforgató szerepe a francia népfront és a spanyol polgárháború alatt elhomályosult a hősiesség mitikus aurájában, amely az európai kommunistáknak az antifasiszta ellenállásban betöltött kiemelkedő szerepéből következett. A Komintern 1943-as felszámolását követően – amire a második front megnyitásához volt szükség – a Szovjetunió magára maradt. Továbbra is élvezte azonban a világ kommunista pártjainak megingathatatlan lojalitását. Több kelet-európai ország – köztük Csehszlovákia, amely áldozatául esett a nyugati demokráciák árulásának az 1938-as müncheni konferencián – bizalommal tekintett nagyobbik szomszédjára. Mi több, a nyugat-európai kommunista pártok zöme is jelentős politikai erőként tűnt fel, és egyre nagyobb befolyást szerzett a szakszervezeti mozgalomban, amelyet megtizedelt a világháború pusztítása.

A háború végével a népfront-gondolkodás ismét a felszínre tört. A kommunistáktól sokan várták a proletariátus egységének megvalósítását (ez a cél tükröződött az olyan szervezetek létrehozásában is, mint a Szakszervezeti Világszövetség) és a polgári társadalom radikális átalakulását. A várakozások azonban alaptalannak bizonyultak. A kommunisták talán még hajlandók lettek volna polgári kormányok minisztériumainak irányítását vállalni, de egyetlen kommunista elképzelés sem vállalkozott arra – még a szerencsétlen sorsú kínai stratégia sem, amely a pártot Csang Kaj-sek Koumintagjába vezette 1928-ban -, hogy az „egységfront" nevében felszámolja saját szervezeteit. Sztálinnak semmi oka nem volt, hogy engedje francia, olasz vagy bármely más nemzetiségű vazallusait egy ilyen taktikát követni, főleg miután független státuszuk lehetővé tette, hogy megakadályozzák a nyugati „imperializmus" terjedését. A hidegháború azonban mégsem egyszerűsíthető osztályharccá. A Szovjetunió a háborúból nagyhatalomként került ki, Lenin eredeti törekvése: a nemzetközi osztályharc előmozdítása pedig egyértelműen feladásra került a nemzeti célok elérése érdekében. Ebben a tekintetben azonban gyakran elfelejtik, hogy Sztálin túlzott reálpolitikája előre látható volt. A diktátor nem volt hajlandó kihasználni az 1947-es európai sztrájkhullámot, és nem épített a Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban valóban létező forradalmi helyzetre. Még Kelet-Európában is felülről mentek végbe az általa kezdeményezett forradalmak, amelyek nagyban eltértek az orosz, a kínai vagy a vietnami forradalmaktól. Nem a munkástanácsok vagy valami hozzájuk hasonló szerveződés jellemezte őket, hanem a rendőrállamok azonnali megjelenése. A más nemzeteknél természetesnek vett folyamat itt a visszájára fordult. A forradalom első vívmánya és bázisa a rendőrség megszerzése volt. A tömegeknek is megvolt a maguk szerepe, de ez jóval kisebb szerep volt. A demokratikus intézmények hiányában valójában sohasem volt világos, hogy az álltaluk kifejtett véleményt a kormány kényszerítette rájuk, vagy valóban a sajátjuk volt.

Sztálin csak akkor volt következetes, ha a kérdés közvetlenül is befolyásolta a szovjet állam biztonságát. Az a rövidlátó politika, amely szatellitállamokat hozott létre, ahelyett, hogy elfogadta volna a Szovjetunió nyugati határán fekvő államok támogató szövetségét, értelmezhető egy jövőbeni invázió elleni védelemként. Kelet-Európa-szerte koalíciós kormányok jöttek létre, amelyekben széles társadalmi rétegek képviseltették magukat, a kommunisták azonban kezdettől fogva ellenőrizték a belügyminisztériumot vagy a rendőrséget és a hadsereget. Különleges fegyverszüneti megállapodásokon és nyilatkozatokon keresztül ezen országok mindegyikét arra kényszerítették, hogy megtisztítsák politikai infrastruktúrájukat a fasisztáktól, és biztosítsák az orosz hadsereg biztonságát. Ez tette lehetővé Sztálin számára, hogy a reakciós uralkodó osztályt – más ellenzéki demokratákkal vagy szocialista csoportokkal egyetemben – megfossza a politikai hatalomtól és a véleménynyilvánítás csatornáitól. Sztálin tiszteletben tartotta azt a vonalat, amelyet a keleti és nyugati hadseregek által felszabadított nemzetek közé húztak. Még követői is csak két közvetlen katonai konfliktusba keverték a Szovjetuniót Kelet-Európán kívül: a kínai határon és Afganisztánban – mindkettő, bár vitathatóan ugyan, de a szovjet érdekszférába tartozó területeket érintett. Nyilvánvalóvá vált, hogy Sztálin nyitott a geopolitikai diplomáciára. Ezt mutatta nemcsak az, hogy elfogadta az Egyesült Nemzetek felállítására vonatkozó nyugati előterjesztést, de az is, hogy Kelet-Európa átengedése a semleges Ausztria létrehozásáért, Irán elhagyásáért és az olasz és görög kommunisták által vezetett felkelések likvidálásáért kapott jutalomnak tekinthető. Tehát bármennyire fontos volt is az ideológia mint legitimáció és a cselekvések motivációs forrása, nem írhatjuk a Szovjetunió lényegétől elválaszthatatlan és megállíthatatlan terjeszkedésének rovására a fejlett országok és a munkásosztály két különálló blokkba való tömörülését.

Sztálin félelmei a nyugattól kétségtelenül eltúlzottak voltak. Mégis, nagyban hozzájárultak ehhez a George Patton-féle fanatikusok álmai, akik az éppen befejezett háborút tovább vitték volna egy kommunistaellenes keresztes hadjáratba, vagy a Henry Stimson külügyminiszternek az atomenergia nemzetközi elterjesztésére való felhívását követő hisztéria, a nukleáris támadással való néha burkolt, gyakran nyílt fenyegetés, valamint a Truman-doktrína meghirdetése, amely a „szabad emberek" kommunista agresszióval szembeni „védelmét" tette meg az amerikai külpolitika alapelvévé. Mindezek ellenére végül is a Marshall-terv pecsételte meg a világ két táborra szakadását, amelynek megszűnéséhez több mint negyven évre volt szükség.

Sztálin természetesen elfogadhatta volna a Marshall-segélyt, hiszen azt látszólag mind Kelet-, mind Nyugat-Európának felajánlották. (Persze egy ilyesfajta vakmerő lépés alighanem meghiúsítja az egész tervet, ebben az esetben ugyanis semmilyen esély sem lett volna rá, hogy a Kongresszus áldását adja rá.) Bizonyára megrettent attól, hogy a blöff lelepleződik. Végül is nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az európai újjáépítés támogatására indított amerikai programnak komoly politikai ára volt. A segélyért cserébe a résztvevő államoknak le kellett számolniuk a nemzeti kommunista pártokkal. Sztálin azonban ezekre a pártokra mindig is csak mint eszközökre tekintett, nem okozott különösebb nehézséget számára figyelmen kívül hagyni érdekeiket, ha a szovjet külpolitika azt követelte. Félelmeinek ahhoz az elképzeléshez sem volt semmi köze, hogy így a burzsoázia bebiztosítaná a Nyugat-Európa feletti ellenőrzését: éppen a különböző érdekszférák elismerése volt Sztálin külpolitikájának fő támasza. Ami igazán számított, inkább az volt, hogy a Marshall-terv azzal fenyegetett, hogy megszünteti azokat a gazdasági, politikai és ideológiai ellentmondásokat, melyekre a Szovjetunió és az őt támogató pártok és államok kapcsolata támaszkodhatott. Gazdasági szempontból a szovjet kommunizmus az ötvenes évek elején már semmivel sem volt képes többet nyújtani, mint a skandináviai demokratikus szocialista próbálkozások. A Szovjetunió nemzetgazdasága hihetetlen nagyságú volt, ugyanannyira hihetetlen, mint polgárainak szegénysége. A nehézipart támogatták, a fogyasztói igényeket figyelmen kívül hagyták. Még ennél is fontosabb, hogy ezt az ellentmondást a „forradalmi" kommunista párt azonosította a szocializmussal, egy osztály nélküli társadalom építésével – és ez a párt abszolút engedelmességet várt el minden hasonló párttól. Ami a szatellitállamokat illeti, a történelmileg szegényebb nemzetek modernizációs reményei egyrészt a Szovjetunióval kötött előnytelen gazdasági szerződések elfogadásához, másrészt annak a képmutató hangoztatásához voltak kötve, hogy a kommunista hatalomátvétel ezekben az országokban demokratikus úton ment végbe, titkos és általános választójog alapján. Az Európai Gazdasági Újjáépítési Program nemcsak lehetővé tette, de meg is követelte ilyenfajta összehasonlítások elvégzését, miután felhívta a figyelmet a modernizációs kísérletek nehézségére és a szovjet fogyasztási cikkek rossz minőségére. A Marshall-terv azonban ideológiailag ahhoz a republikanizmushoz kötődött, mely kötődést hagyományosan az Európában a 19. század utolsó negyedében megjelent szocialista munkásmozgalmakkal hozzák összefüggésbe. Valójában az a döntés, hogy az Egyesült Államok a terv irányítását a nyugat-európai államokra bízza, igazi politikai éleslátásra vall. Ennek eredményeképpen a vállalt kommunizmusellenesség határain belül Amerika szövetségesei viszonylagos politikai autonómiával rendelkeztek, ellentétben kelet-európai társaikkal. A Marshall-terv tehát megteremtette a gazdasági alapokat arra, hogy ne csak a polgári, hanem a szocialista pártok is – akik a New Dealnek a laissez faire kapitalizmussal való szakításában saját eredeti céljaik megvalósulását látták – azonosítsák az Egyesült Államokat a demokratikus törekvésekkel.

A Marshall-terv mindenekelőtt persze lehetőséget nyújtott az európaiaknak, hogy újjáépítsék kontinensüket. Nem vitás, a tervnek az implicit antikommunista pontokon túlmenően is voltak olyan vonásai, melyek egyértelműen az Egyesült Államok javát szolgálták. Amerika számára gazdaságilag végzetes lett volna, ha nem tud nagy tételben exportálni. De ez kevéssé számított. Sztálinnak teljesen igaza volt, amikor „nyugati imperializmusról" beszélt, de ez „emberarcú imperializmus" volt. A Marshall-terv kulcsfontosságúvá vált Nyugat-Európa kapitalista feltámadása és a nyugat-német „gazdasági csoda" szempontjából. A két blokk közötti, egyre növekvő gazdasági szakadék létrejöttéért – a központi tervezés mindenféle hibájánál jóval nagyobb mértékben – a diktátor azon döntése volt a felelős, amely megtiltotta a keleti blokk államainak a programban való részvételt. Sztálin és utódai számára egyetlen lehetőség maradt: saját, meglehetősen szánalmas gazdasági közösségük (a KGST) létrehozása; a fegyelem hangsúlyozása, az ideológiai munka szükségességének az újbóli megerősítése és annak további hangoztatása, hogy a Szovjetunió egy másik úton halad az anyagi jólét felé, amely végül – Hruscsov szavaival – „eltemeti" a Nyugatot. Egy valódi gazdasági újjáépítést célzó program hiányában azonban még az első szputnyik 1956-os fellövése okozta izgalmak is hatástalannak bizonyultak. A kommunista jövő képe halványnak tűnt a kapitalista jelen növekvő gazdasága mellett. A túlzott és gyakran nem hozzáértő szovjet kísérletek, amelyek a piacot a rugalmatlan tervgazdasággal akarták helyettesíteni, nem voltak képesek javítani a munkások helyzetén, akiket, a legbrutálisabb kapitalista stílusban, egyszerűen termelési tényezőnek tekintettek. Emellett a Szovjetunió nem egyszerűen csak kizsákmányolta Kelet-Európát a vegyesvállalatok és hasonló megoldások révén, de vazallusai olyan arroganciával uralkodtak a népeken, hogy a harag és az ellenállás elkerülhetetlenné vált. Először Németországban, majd Magyarországon és végül Csehszlovákiában.

A hidegháború ihlette „fentről végrehajtott forradalmak" nem adtak hatalmat a munkásosztálynak, nem hoztak létre új, szabadabb társadalmi rendet, és nem modernizálták a gazdaságot. Ezen célok elérése ugyanis ellentmondott az uralkodó pártok erdőkéinek. A hatalom átadása a munkásosztálynak a kommunisták állal maguk számára fenntartott „vezető szerep" feladását jelentette volna, de azt arra használták, hogy minden kritikát elnyomjanak; ebből következett a politikai célok elképesztő hiánya ós a háború utáni kommunizmus ideológiai stagnálása. A demokratikus ellenőrzés kiterjesztése a terjeszkedő bürokrácia és az ezzel együtt járó korrupció és karrierizmus megrendítését jelentette volna. És végül a modernizáció maga egyértelműen azzal fenyegetett, hogy a sztálinizmus politikai-ideológiai apparátusa anakronisztikussá válik.

Az ellentmondásokkal való szembenézés visszautasítása önbeteljesítő jóslattá vált. A „proletár internacionalizmusnak" és a „nemzeti önrendelkezésnek" az állandó hangsúlyozása, amely oly nyilvánvalóan mondott ellent a ténylegesen megvalósított politikai lépéseknek, csak növelte a kelet-európai népek ellenérzését egy olyan nagyhatalommal szemben, mely 1917 óta a kapitalizmussal szembeni szocialista alternatívával azonosította önmagát. Minthogy a rendszer elleni nyílt ellenálláson kívül nem volt más lehetőségük elégedetlenségük kifejezésére vagy a demokratikus elszámoltathatóság kiterjesztésének követelésére, a keleti blokk munkásai a Nyugathoz vagy olyan reakciós kommunistaellenes jelképekhez fordultak ösztönzésért, mint az egyház vagy a nacionalizmus. Bizonyos értelemben tehát éppen annak a kommunizmus-ellenességnek lettek a letéteményesei, amelytől a Szovjetunió mindig is annyira félt. Kelet-Európa számára a kommunizmus nem szolgált többé a kapitalizmussal szemben megfogalmazott emancipatorikus politikai alternatívaként vagy az eljövendő forradalmi cselekedeteket elősegítő, felsőbbrendű célként. Az osztályharc – a radikális lenini modell szerint értelmezve – halott volt. Ez vonatkozott a Nyugatra is, mivel az osztályharc hidegháborúra cserélésével a Szovjetunióhoz fűződő lojalitás egyre elvontabbá vált.

Az az ideológiai folyamat, mely a nyugati haladó szellemiségűek Szovjetunió iránt érzett szimpátiáját felszámolta, teljesen más volt, mint keleten. Közvetlen gazdasági kizsákmányolásra és a nemzetállamok brutális politikai elnyomására Nyugaton nem került sor. Döntő volt azonban a sztálini tisztogatás igazi mertekének és a rendszer totalitariánus jellegének felismerése. A háborút közvetlenül követő évektől egészen a hatvanas évek elejéig számos munka jelent meg, amely a „totalitarianizmus" szerkezetével és ideológiájával foglalkozott. A legtöbbjük erőteljesen kommunistaellenes hangvételű volt. Jelentősen eltérnek azonban témájukban, és egymástól jól elkülönülő csoportokat alkotnak. Voltak pusztán propaganda-jellegű munkák, amelyek támadták az összes tömegmozgalmat, és híján voltak mind elméleti, mind történelmi megalapozottságnak. Ilyen volt Eric Hoffer Az igaz hívő (1948) vagy J. Edgar Hoover A félrevezetés mesterei (1958) című könyve. Az írások egy másik része gyakran nagy tudományos értéket képviselő munka volt, mint Hannah Arendt A totalitaranizmus eredete (1951), vagy akár Albert Camus A lázadó (1951) című munkája, amelyet az a törekvés jellemzett, hogy a Szovjetunió és a nácizmus – mint egyetlen, összefüggő rendszer kétféle, tekintélyelvű hatalmi formái – közé egyenlőségjelet tehessenek. A harmadik csoportba az olyan ultrabaloldali kritikák tartoznak, mint Trockij Az elárult forradalom (1937) című könyve, vagy Victor Serge írásai, valamint a gyakran exkommunisták által írt művek, amelyek megpróbálták bemutatni azt a cinizmust és politikai elvtelenséget, amely Sztálin alatt elterjedt a kommunista mozgalomban. Általában keveset utaltak a nácikra, és nemcsak, hogy megkülönböztették Sztálint Marxtól, de azt állították: lehetséges szocialistának vagy akár marxistának lenni anélkül, hogy elfogadnánk a totalitariánus értékeket; ezen munkák között találhatunk olyan kedvelt regényeket, mint Arthur Koestler Sötétség délben-ét (1941), George Orwell Állatfarm (1945) és 1984 (1949) című munkáit vagy a Richárd Crossmann által szerkesztett, Az elbukott Isten (1950) című antológiát. És végül ott van azoknak az irodalmi hagyatéka, akik közvetlenül is szenvedtek a rendszertől, és műveikkel annyira megrázták a Nyugatot: Szolzsenyicin, Ginsburg és a többiek.

A kommunista reagálás erre az ideológiai támadásra szánalmas és öncélú szervezeti igazolás volt. Kezdetben, a harmincas évek példáját követve, minden kritikát – akár jobbról jött, akár balról – „árulók", „kémek" és hasonlók koholmányának tekintettek; még nagyobb volt hát a kiábrándulás, amikor a kritikák többsége helyénvalónak bizonyult. Aztán persze ott volt annak a tagadása, hogy Sztálin összemosható a nácikkal – amiben objektíve igazuk volt, hiszen Németország már iparilag fejlett nemzet volt Hitler színrelépésekor, a Szovjetunió azonban Sztálin hatalomra lépésekor még nem. Alapjában, még ha a két rezsim politikai szerkezete közti különbségeket figyelmen kívül hagyták is, ez a megkülönböztetés azt a célt szolgálta, hogy bagatellizálja vagy mentse a sztálini hatalom szörnyűségeit. A hamisan érvelő kommunista válasz nem foglalkozott az érintett egyének szenvedéseivel, amelyek „szubjektíve" ugyanannyira valósak, mint a nácik idejében. A történelmi fejlődés szükségszerűségeire való hivatkozás, amely egyértelműen megjelenik Maurice Merleau-Ponty Humanizmus és terror (1946) munkájában, melyet Koestler könyvére reagálva írt, nem tesz említést Sztálin nyilvánvaló politikai hibáiról, sem az elpazarolt erőforrásokról és emberéletekről. Érvei nemcsak egyszerűen megragadtak a tisztán objektív társadalmi-történeti folyamatok szintjén, de előfeltételezték olyan „szükségszerűségek" létét, amelyek azon emancipatorikus lehetőségek nevében, amelyeket a teleologikusan elképzelt jövő hoz magával, igazolták a sztálinizmus kegyetlenségeit.

Sztálin védelmezői sohasem tértek ki szabadság végső kiterjesztésére, amely alapvető volt Marx és Hegel számára, amikor szükségszerűségekről beszéltek. Merleau-Ponty valójában megelégedett az erkölcs relativitásának hangsúlyozásával és a múltnak a jövő szempontjából való megítélésével. Elsősorban azon kísérleteket követően, amelyek megpróbálták igazolni az emberek személyes felelőségéről való lemondását a fasizmus alatt, az etika relativitásának hangsúlyozása a hidegháborúban való részvételre ösztönzött. Nem feledkezhetünk meg azokról a botrányos állításokról sem, amelyek szerint a táborokat a burzsoá sajtó találta ki, vagy legalábbis jócskán eltúlozta. A hagyományos sztálini cinizmus miatt – amely csak tovább növelte az antikommunisták harci kedvét – a kommunista támogatók válaszai gyakran olyan vitákba fulladtak, amelyek a sztálini rendszer áldozatainak pontos számáról szóltak: mintha legalább is számítana, hogy húsz-, negyven- vagy hatvanmillió halottról van szó.

A külföldi támogatók zavartan és megdöbbenve álltak, amikor Hruscsov hivatalosan is elismerte Sztálin bűneit a párt 1956-ban tartott XX. kongresszusán. A kelet-német munkások 1953-as leverése és Magyarország 1956-os megszállása után többé lehetetlen volt hinni a régi teológiában. Nem lehetett többé a Forradalom hazájára, a Szovjetunióra úgy tekinteni, mint egy nemzetállamra a sok közül. Valójában több más állam is megjelent – jelentősen eltérő érdekekkel és megközelítéssel -, amelyeket legalább annyira tekinthettünk szocialistának, és jóval forradalmibbnak. Érdekes, hogy éppen akkor kezdődtek el a szakadások, amelytől sokan annyira féltek, amikor Sztálin újabb tisztogatási hullámba kezdett volna: Tito szakítása a Szovjetunióval 1948-ban, olyan semleges államok létrejötte, mint például India, és végül a kínai-szovjet szakadás 1963-ban. Ezek a fejlemények megszüntették a Szovjetunió „forradalmi előjogait", és egyre nehezebbé vált megkövetelni a munkásosztálytól a fegyelem hagyományosan magas fokát, illetve azt a fajta ideológiai egységet, amely képes lett volna elhárítani az újonnan jövők saját, „egy országban működő szocializmusát". Ebből kifolyólag nem volt véletlen, hogy a Párt XX. Kongresszusán Palmiro Togliatti, az olasz vezető, a népfront egyik első indítványozója, a „többközpontúság" és az „objektív körülményekben" fennálló különbségek felismerésének szükségszerűségéről beszélt. Meg kell hagyni, hogy Togliatti álláspontjával szemben a franciák (pártjuk az egyik legmaradibb volt az összes között) a nemzetközi egység fontossága mellett foglaltak állást, mindaddig, amíg a vitát gyorsan be nem rekesztették. Ennek ellenére öt évvel később, a XXII. Kongresszusra készült jelentésében Togliatti megismételte álláspontját. És csakis ennek volt értelme. Semmi alapja nem maradt tovább kitartani a kommunista mozgalom feletti szovjet hegemónia és a tagpártok tekintélyelvű belső szerkezete, a „demokratikus centralizmus" mellett. A korábbiakban a Szovjetunió a többi kommunista párt erős morális támogatását élvezte, miután sikeresen ötvözték a teleológia forradalmi hangsúlyozását az intézményi erőszakkal. A szovjet vállalkozás forradalmi jellege azonban egyre jobban kétségbe vonódott, főleg amikor Hruscsov meghirdette a „békés egymás mellett élés" programját, és – ahogyan azt Richárd Lowenthal írta – a harmadik világ államai számára a Szovjetunió egyre inkább mint „szövetséges", semmint „modell" jelent meg.

Egy olyan nemzetközi szervezet hiányában, amely biztosította volna a régi idők „vasfegyelmét", a mozgalom egységének feltételei egyre inkább eltűntek. Felszínre kerültek alapvető különbségek. George Kennannak tényleg igaza volt, mikor Emlékirataiban ezt írta: „míg az 1940-es évek végén (a jugoszláviai kivételével) egyetlen kommunista párt sem volt több, mint a szovjet hatalom eszköze, addig az 1950-es évek végére (kivéve talán a csehet és a bolgárt) egyetlenegyet sem tekinthetünk annak". Ez a kijelentés azonban bizonyítottnak vesz egy kérdést. Ha a nyugati kommunista pártok többé nem voltak a Szovjetunió eszközei, akkor mik voltak? Nem vitás, hogy Hruscsov a sztálini rendszer kritizálásával csatlakozott a nyugati kommunista pártok demokratikus és parlamentarista elkötelezettségéhez, és nem kötelezte őket tovább a szovjet külpolitikai kezdeményezések feltétel nélküli támogatására. Olaszország, Franciaország és Spanyolország kommunista pártjai egyre növekvő mértékben a saját „nemzeti útjukon" próbáltak meg eljutni a szocializmushoz. Kihasználva az új lehetőségeket, olyan elképzelésekhez nyúltak vissza, mint Paul Levié a húszas évek elején, vagy akár a harmincas évek népfrontos kísérletei. Ez magával hozta annak az 1948 utáni „ellenzékiségnek" a feladását, amely megkérdőjelezte a fennálló politikai rendet, és visszautasította a polgári pártokkal alkotott koalíciókban való részvételt. A változás szükségessége egyértelmű volt. A kommunista pártok be voltak zárva egy „baloldali gettóba", amely azokban az országokban, ahol a kommunisták a legerősebbek voltak, a szavazók 20-25 százalékát tette ki. Néha talán valamivel kevesebbet kaptak, többet viszont sohasem tudtak összegyűjteni.

És a dolgok így is maradtak 1968-ig, amikor Enrico Berlinguer a „történelmi kompromisszum" mellett tette le voksát. Eszerint az Olasz Kommunista Párt kisebbik kormánypártként elvállalta a polgári pártok koalíciójába való belépést. Miután túl nagyok voltak, és túl sokat fektettek be fennálló rendbe ahhoz, hogy forradalmat csináljanak, az európai kommunista pártoknak meg kellett próbálniuk valahogyan kitörni. A francia kommunista párt, az összes európai közül a legsztálinistább, elítélte Csehszlovákia durva lerohanását. Spanyolországban a párthoz közeli értelmiségiek a „proletárdiktatúra" melletti elkötelezettség feladásáról beszéltek. A párt szavazóbázisának az ipari munkásosztályon kívüli bővítésére irányuló törekvés mindenütt a „forradalmi" dogma hangsúlyozásának csökkenésével járt.

Természetesen, ez éppenséggel az a gondolkodásmód, amelyet Eduárd Bernstein követett, amikor a sokak által gyűlölt Második Internacionálé képviselte ortodox marxizmus felülvizsgálatára szólított fel. De ezt a kommunisták képtelenek voltak elismerni. Más igazolásra volt szükségük, főleg miután Hruscsov a Leninhez való visszatérésre építette Sztálin-kritikáját. Végül annak hangsúlyozásával érték ezt el, hogy miután Lenin a pártot tette meg a forradalom élcsapatává, a mozgalom tényleges osztályjellege lényegtelenné vált. így legitimmé váltak azok a törekvések, amelyek a párt szavazóbázisát szélesítették volna, és támogatást szerettek volna kapni a proletariátuson kívüli osztályoktól, rétegektől, pártoktól is. Az eurokommunisták ezáltal alkalmazhatták a régi bolsevik örökséget annak eredeti forradalmi célja nélkül. Természetesen azok a körülmények, amelyek a leninizmust életképes politikai alternatívává tették, már rég nem álltak fenn: egyetlen érintett ország sem volt fejletlen vagy abszolutista rendőrállam, mint az Orosz Birodalom. Az elképzelés képmutató volta egyértelművé vált, ahogy beindult az elkerülhetetlen integráció. A szociáldemokratákhoz, de még a liberális pártokhoz is hasonlóan az eurokommunisták olyan intézményi keretek között próbálták érvényre juttatni alapvetően munkás szavazóbázisuk érdekeit, amelyek nem akadályozták meg a kapitalista rendszer újratermelődését, és nem segítették szavazóik önszerveződő képességét. De ha a demokratikus intézmények melletti elkötelezettség érvénytelenné tette a „földalatti" mozgalom és a forradalmi eszme szükségességét, az, hogy hajlandóak voltak feladni a Szovjetunió feltétel nélküli támogatását a nemzeti célok elérésének érdekében, megsemmisítette a párt egyedi jellegét. Nevében leninista, jellegét tekintve reformista lévén, a tekintélyelvű szerkezet nem sok hasznos célt szolgált. A sors fintora, hogy a kommunisták pontosan ugyanabban a helyzetben találták magukat, mint Karl Kautsky régi követői: olyan „forradalmi párt vezetői voltak, amely nem csinált forradalmat". Így feleslegessé váltak szociáldemokrata riválisaik mellett, és csak intézményi célok akadályozták meg azt az egyesülést, amely összességében a munkásosztály érdekeit szolgálta volna. A szavazók talán tudták ezt. A választók támogatása egyre fogyott. Az eurokommunizmus nem hozott sikereket, és Gorbacsov színrelépéséig – ami már egy új kor kezdete – a nyugati kommunista pártok képtelenek voltak döntésre jutni. Időnként megerősítették elkötelezettségüket a Szovjetunió és az ortodox eszmék mellett, hogy aztán később visszavonuljanak. Egy kitartó, elvi alapokon álló radikális politika hiánya nemcsak aláásta a tekintélyelvűség fenntartásának bármilyen igazolását, de a nyugati kommunista pártok számára – nem is beszélve keleti társaikról – komoly identitásválságot okozott, amely az idő múlásával egyre nyilvánvalóbbá vált. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy mi történt ez alatt Kelet-Európában és a Szovjetunióban, érthetővé válik, hogy a céltalanság mély válsága hatotta át a nyugati kommunista mozgalmat és világképét.

Kierkegaardnak nem volt igaza, amikor azt írta, hogy csak a keresztények tudják milyen a „halálos betegség". A kommunisták szintén megtanultak elkeseredni, inkább, mint a harmincas években, amikor az út végén álló utópikus társadalom képe még része volt az emberek képzetvilágának, és sokkal inkább, mint a betegség első jeleinek kiütközésekor a második világháborút követően, amikor a szovjet társadalom tökéletes ellentéte volt mindazoknak a céloknak, amelyek az 1917 óta elszenvedett nehézségek igazolásául szolgáltak: a nemzetköziségnek, a szocializmusnak, a szabad társadalomnak. Machiavellinek és Kantnak igaza volt abban a – talán egyetlen – pontban, amelyben egyetértésre jutottak: aki el akar jutni a célhoz, akarnia kell a célhoz vezető eszközöket is.

A célok és az eszközök szétválása jellemezte ugyanis leginkább ezt a betegséget. A nemzetköziséget a Sztálin által vallott „szocializmus egy országban" elve rendítette meg először, de a Szovjetunió Kelet-Európával, a Marshall-tervvel és az Egyesült Nemzetekkel kapcsolatos imperialista politikája szintén szerepet játszott a fogalom teljes kiforgatásában. Ami a szocializmust illeti, azonosítása a Szovjetunió harmincas évekbeli embertelen modernizációjával, amely a nyugatinál jóval nagyobb szegénységgel és u bürokratikus korrupció magas szintjével járt együtt, nem mutatta a kommunista modellt életképesebb vagy radikálisabb alternatívának, mint amilyenek a szocializmus demokratikus formái voltak Európa más országaiban. Végül a harmincas évek terrorja – még ha ideiglenesnek vagy akár szükségesnek tekintjük is -, a gulágon történtekről szóló beszámolók és Sztálin újabb tisztogatásai, valamint az elnyomó – és most már korrupt – bürokrácia aláásták azt a hitet, hogy a Szovjetunió emancipatorikus politikai alternatívát képvisel a Nyugattal szemben.

Természetesen igaz, hogy a kommunista párt modernizálta a Szovjetuniót, és hogy a „felülről vívott forradalom" eltörölte a Kelet-Európában még létező premodem osztályokat és tulajdonformákat, bátorította a társadalmi mobilitást; az oktatást és más jogokat kiterjesztették a munkásokra is, és egy radikális nemzeti jóléti állam alakult ki. Paradox módon azonban ezek az eredmények még anakronisztikusabbá tették azokat a tekintélyelvű intézményeket, rugalmatlan tervezési formákat, amelyek fontos szerepet játszottak az elérésükben. Továbbá: még ha Sztálin szuperhatalommá tette is a Szovjetuniót, az újsütetű békítő politika, amelynek célja további, különböző ideológiai meggyőződésű szövetségesek felsorakoztatása volt, eltörölte azt a harcos magatartást, amely az országnak a „forradalmi előjogokat" biztosította. A pártnak nem volt többé lehetősége folytatni azt a sztálini politikát, amely – elsősorban a népfrontos évek alatt – különböző propagandaszövegeket hangoztatott a Szovjetunión belüli és azon kívüli szimpatizánsoknak. A cinizmus egyre nőtt, ahogy a szovjet társadalom a párt XX. Kongresszusát követően lassan megismerte Sztálin bűneit. Egyre csökkent az emberek hite az épülő kommunista társadalomban, amelyet Lenin Állam és forradalom című munkájában dolgozott ki, és amelyet eredetileg az irtózatos áldozatok igazolására használtak. Egy ilyen cél nélkül még a „proletárdiktatúra" marxista legitimációja is semmivé válik. Nem marad más, csak egy pragmatikus igazolás, amely egy olyan imperialista, hidegháborús ellenség képén nyugszik, amelynek egyetlen célja a szocialista világ elpusztítása. De ez az ellenség nem az a szörnyeteg volt, amelyet Sztálin és követői leírtak. A Szovjetunió képtelen volt alternatívát állítani ellenfele anyagi gazdagságával és demokratikus intézményeivel szemben. Sőt, éppen azok a védelmi költségek, amelyeknek célja a Szovjetunió megvédése volt a „nyugati imperializmustól", akadályozták meg a fogyasztási javak termelésének növekedését. S bár a Szovjetunió leszerelést hangsúlyozó külpolitikája pozitív visszhangot keltett, lehetetlen volt nem felismerni annak önző vonásait, és figyelmen kívül hagyni azt, hogy miközben a Szovjetunió a nemzeti önrendelkezésért aggódik a harmadik világban, Kelet-Európában folytatott politikája ettől igen távol áll.

Az egyszerű pragmatizmus nem helyettesíthette a haldokló Istent. A betegség az emberek körében is éreztette magát. Az emberek csak azt látták, hogy vezetőik megpróbálják kezelni az egyre nagyobb gazdasági lemaradást a Nyugathoz képest, s mindezt olyan ideológiai elvek nevében, amelyeknek semmi közük sem volt a valósághoz. De az emberek válasza nem a fatalizmus volt. Inkább visszatértek a felkelések hagyományához, amelyet nem központosított pártok szerveztek, hanem laza szövetségek segítettek. Végül megbuktatták a kommunista kormányokat, annak a republikanizmusnak a nevében, amely a szocializmus eredeti eszméjét jellemezte. A demokrácia és a szocializmus közötti kapcsolat még mindig feltáratlan ebben a nagy izgalomban, amelyet a berlini fal leomlása és a csehszlovákiai bársonyos forradalom okozott. És nem véletlenül. A kommunizmus – mint a nyugati kapitalizmussal szemben megfogalmazott legitim emancipatorikus alternatíva – elvesztette a belé vetett bizalmat, gazdaságilag, politikailag és ideológiailag egyaránt. Ebből kifolyólag nincs mit csodálkozni azon, hogy Kelet-Európa utcáin és szavazófülkéiben a demokráciát kellett zászlóra tűzni a múlt elképzeléseivel szemben. Természetesen a demokrácia többet jelent, mint egyszerű szavazás, és a „kommunizmus" utáni életbe való átmenet nehézségei jelentősek. A gazdasági igazságosságot gyakran áldozzák fel nem is annyira az igazi republikánus intézmények, hanem a tekintélyelvű demokrácia új formáinak oltárán. Mindezek ellenére 1989-ben megtörtént az első lépés a méltóság és az emberi jogok irányában, amely eredetileg magában foglalta az elkeseredés elleni harcot is.

(Fordította: Dombos Tamás)

Az 1990-es éveket elárasztja a globalizációról szóló elmélkedés. Úgyszólván mindenki azt mondja nekünk, hogy a globalizáció korszakában élünk, éspedig most először. Azt mondják nekünk, hogy a globalizálódás mindent megváltoztatott: az államok szuverenitása lehanyatlott, a piac törvényeinek való ellenállási képességünk eltűnt; kulturális autonómiára való lehetőségünk lényegében megszűnt; minden azonosságtudatunk állandósága erősen megkérdőjeleződött. A feltételezett globalizáció állapotát egyesek ünneplik, mások gyászolnak miatta.

Ez az elmélkedés tulajdonképpen a most zajló valódi folyamatok óriási félreértéséből származik – olyan megtévesztés ez, amelyet befolyásos csoportok erőltettek ránk, sőt – ami még rosszabb – mi magunk erőltettünk magunkra, gyakran kétségbeesetten. Olyan elmélkedés, amely ahhoz vezet, hogy figyelmen kívül hagyjuk az előttünk álló valóságos kérdéseket, és félreértsük azt a történelmi valóságot, amelynek kellős közepén vagyunk. Ez utóbbi azonban nem egy már kialakult, átlátható szabályokkal rendelkező, új keletű globalizált világ átformálódása. Inkább egy átmenet korszakát éljük, egy olyan korszakot, amely nemcsak az elmaradott országok számára átmenet, hogy lépést tartsanak a globalizálódás szellemével, hanem olyan átmenet, amelyben az egész kapitalista világrendszer valami mássá fog átalakulni. A jövő, amely távolról sem kikerülhetetlen és alternatíva nélküli, ebben az átmenetben fog eldőlni, amelynek kimenetele nagyonis bizonytalan.

Valójában azok a folyamatok, amelyeket manapság globalizáción értünk, egyáltalán nem újak. Mintegy 500 éve léteznek. Ma választás előtt állunk, de nem abban az értelemben, hogy alávessük-e magunkat ezeknek a folyamatoknak, hanem hogy mit tegyünk e folyamatok felbomlása közben, amikor mállanak-porladnak. A legtöbb értekezést olvasva azt gondolhatnánk, hogy a „globalizáció" csak az 1990-es években jelent meg – talán a Szovjetunió összeomlása után vagy néhány évvel korábban. Az 1990-es évek azonban nem jelentenek lényeges korszakhatárt, ha a most zajló folyamatokat kívánjuk elemezni. A jelenlegi történések vizsgálata sokkal gyümölcsözőbb, ha két másik időkeretet veszünk figyelembe: az 1945-től a mai napig tartót és azt, amely körülbelül 1450-től tart mostanáig.

Az 1945-től a jelenig tartó periódus a kapitalista világgazdaság tipikus Kondratyev-ciklusa, amelynek mindig két része van: egy A-fázis, azaz emelkedő szakasz, esetünkben az a gazdasági föllendülés, amely 1945-től 1967/1973-ig zajlott, és egy Emfázis, azaz hanyatló szakasz, ez esetünkben az a gazdasági visszaesés, amely 1967/1973-tól kezdve a mai napig tart, és valószínűleg jónéhány évig folytatódni fog.

Az 1450-től a jelenig tartó periódus ezzel szemben a kapitalista világgazdaság életciklusát jelöli: a kialakulás, majd a normális fejlődés szakaszát, s utána a végső válságét, amelybe most léptünk.

A jelenlegi helyzet megértéséhez különbséget kell tennünk e két társadalmi periódus és az őket jellemző tapasztalati tények között.

A két társadalmi periódus közül több szempontból könnyebb megérteni azt a Kondratyev-ciklust, amelyben élünk, mivel hasonlít az összes korábbi Kondratyev-ciklusra, ezeket pedig alaposan tanulmányozták. A jelenlegi Kondratyev-ciklus A-fázisát a franciák találóan nevezték „a dicsőséges harminc évnek". Ez az időszak egybeesett az Egyesült Államok világhegemóniájának tetőpontjával, egy olyan világrend keretei között, amelyet az Egyesült Államok alakított ki 1945 után. Az USA, mint tudjuk, az egyetlen ipari nagyhatalomként került ki a második világháborúból, ipara érintetlen volt, területeit nem tették súlyosan tönkre a háborús pusztítások. Iparának hatékonysága természetesen több mint egy évszázadon keresztül tökéletesedett. Ez a hosszú távi, gazdasági fejlődés, összekapcsolódva azzal, hogy a világ többi fő termelőhelyének gazdasági struktúrái a szó szoros értelmében összeomlottak, egy ideig legalábbis azt eredményezte, hogy az USA termelékenysége meredeken emelkedett, és termékei könnyen uralták a világpiacot. Lehetővé tette továbbá az érték- és a reálprodukció legnagyobb mértékű növekedését a kapitalista világgazdaság történetében, ami egyidejűleg hozott létre nagy gazdagságot és nagy szociális feszültséget a világ társadalmi rendjében.

1945-től kezdve az Egyesült Államoknak két fő problémája volt. Szüksége volt egy viszonylag stabil világrendre, hogy profitálni tudjon gazdasági előnyeiből. Szüksége volt továbbá arra, hogy helyreállítson bizonyos keresletet a világ többi részén, hogy vevőket találjon virágzó gazdasági vállalkozásai számára. Az 1945-től 1955-ig tartó időszakban nagyobb nehézség nélkül meg tudta oldani mindkét problémát. A világrend problémája két részletben oldódott meg. Egyfelől egy sor olyan nemzetközi intézményt alapítottak – nevezetesen az ENSZ-t, a Nemzetközi Valutaalapot és a Világbankot -, amelyet az USA képes volt politikailag ellenőrizni, és amely a rend formális keretéül szolgált. Másfelől – és ez a fontosabb – az USA megegyezésre jutott az 1945 utáni világ egyetlen másik komoly katonai hatalmával, a Szovjetunióval, a Jaltai Egyezmény néven ismert megállapodásban.

A Jaltai Egyezmény, amelynek részleteit egy évtized alatt dolgozták ki, három alapvető cikkelyt tartalmazott. Először: a világot de facto felosztották egy amerikai zónára (a világ javarésze) és egy szovjet zónára (a maradék terület); a határvonalat úgy állapították meg, hogy egybeesett a saját csapatok elhelyezkedésével a második világháború befejezésekor; továbbá a két fél megegyezett abban, hogy katonailag e határokon belül marad. Másodszor: a Szovjetunió, ha akarja, kollektív merkantilista politikát folytathat, azaz az amerikai zónával folytatott kereskedelmi forgalmát a minimumra csökkentheti, mindaddig, amíg meg nem erősíti saját termelési gépezetét; ennek ellentételeként azonban ez azt is jelentette, hogy az Egyesült Államoktól nem várják el, hogy részt vegyen a szovjet zóna gazdasági újjáépítésében. És harmadszor: mindkét félnek nemcsak módjában állt, hanem bátorítást is kapott arra, hogy erőteljes, kölcsönösen ellenséges retorikát alkalmazzon, amelynek fő funkciója az volt, hogy megszilárdítsa az USA és a Szovjetunió politikai ellenőrzését saját hatalmi övezetében. Ennek a globális egyezménynek az utolsó pillére volt a berlini blokád és a koreai háború, s mindkettő olyan fegyverszünettel zárult, amely megerősítette a világ felosztása-mik eredeti határvonalait.

A Nyugat-Európának szóló Marshall-terv és a Japánnak nyújtott hasonló mértékű gazdasági segítség oldotta meg azt a problémát, hogy hatékony kereslet jöjjön létre az Egyesült Államokban előállított termékek iránt. A Japánnak nyújtott segély főleg a Koreai háború kitörése után jelent meg, a háború ürügyén. Az USA a hidegháború feszültségeit arra használta fel, hogy a gazdasági kapcsolatokat katonaiakkal erősítse meg – az Észak-Atlanti Szerződéssel (NATO) és az Amerikai-Japán Védelmi Szerződéssel -, amelyek biztosítják, hogy ezek az övezetek minden lényeges kérdésben hűségesen kövessék az USA politikai irányítását a nemzetközi porondon.

Természetesen nem mindenki örült ezeknek az intézkedéseknek. Ott voltak először is mindazok az államok, amelyek kimaradtak Jalta előnyeiből – az egész Harmadik Világ, a nyugati világ legkevésbé kedvelt csoportjai és a Szovjetunió szatelit államai Kelet-Közép-Európában, amelyek viselték a jármot, de nem ünnepeltek. A kihagyottak bizonyos rendszerességgel kitörtek, mégpedig alkalmanként különleges erővel: Kína 1945-48-ban, Vietnam, Algéria, Magyarország 1956-ban, Kuba, Dél-Afrika. Az egymást követő kitörések problémákat állítottak az USA világrendje elé, ha valójában a Szovjetunió elé is. Ám ezek csak egy erős bokszoló gyomrára mért ütések voltak, az ütéseket meg lehetett „emészteni" és így is történt. A nagy kivétel a vietnami háború volt, amely sebet ejtett az Egyesült Államokon mind gazdasági értelemben, mind vérveszteség tekintetében, következésképpen az amerikai nemzet erkölcsi rendjén is.

De a legnagyobb, a legnehezebben megemészthető csapás az USA számára Nyugat-Európa és Japán gazdasági helyreállása és virágzása volt. Az 1960-as évekre a termelékenységi szakadék az USA és ezen országok között többé-kevésbé kiküszöbölődött. A nyugat-európai országok és Japán visszanyerték ellenőrzésüket nemzeti piacaik fölött, és kezdtek hatékonyan konkurrálni az amerikai termékekkel harmadik országok piacain. Versenyképessé kezdtek válni még az amerikai hazai piacon is. Az 1960-as évek végére így az USA gazdasági előnyének magátólértetődősége lényegében eltűnt.

A nyugat-európai és a japán termelés helyreállításából eredő termelésnövekedés a világpiac telítettségéhez, továbbá a fő ipari szektorok – az acél-, a gépjármű- és az elektronikai termelés – jövedelmezőségének meredek hanyatlásához vezetett. A világgazdaság ebből következő hanyatlását két fő esemény jelezte: az USA kényszerűsége, hogy letérjen az aranyalapról, és a világforradalom kitörése 1968-ban.

Az előbbit az okozta, hogy az USA politikai-katonai hegemóniáját erőltető kiadásokról, párosulva a csökkenő világpiaci versenyképességgel, kiderült, hogy meglehetősen költségesek, és így felemésztették az USA pénzügyi többletét. Az Egyesült Államoknak politikailag erősen kellett munkálkodnia azon, hogy fenntartsa azokat a gazdasági előnyöket, amelyeket az A-periódusban oly könnyen birtokolt, és kezdte meghúzni a monetáris szíjat.

Az 1968-as világforradalmat mindazoknak az elégedetlensége robbantotta ki, akiket kihagytak az amerikai hegemónia jól szervezett világrendjéből. Az 1968-as felkelések részletei különbözők voltak a világrendszer különböző porondjain, de mindenütt előfordultak ilyen felkelések: a nyugati világ és Japán nyilvánvaló és szokásosan emlegetett eseményein kívül ide sorolom az 1966-ban kezdődő kulturális forradalmat Kínában, az „emberarcú szocializmusra" váltást 1968-ban Csehszlovákiában csakúgy, mint a különféle eseményeket Mexikóban, Szenegálban és a Harmadik Világ sok más országában. Bármennyire különböztek is a helyi szituációk, két téma tért vissza mindenütt. Az első: a szembeszállás az USA hegemóniájával és az ezen hegemóniát támogató szovjet összjátékkal (szembenállás, ahogyan a kínaiak nevezték, a szuperhatalmak között kötött jaltai megállapodásokkal). A második: a kiábrándulás a régi baloldal minden formájából (a kommunista, a szociáldemokrata, a nemzeti felszabadító mozgalmakból). E kiábrándulttá éppen e mozgalmak sikerének előreláthatatlan következménye volt. Mindezek a mozgalmak a tizenkilencedik század végén a küzdelemnek ugyanazt a kétlépcsős stratégiáját alakították ki: először meghódítani az államhatalmat, azután átalakítani a társadalmat. A tény az, hogy az USA hegemóniájának időszakában paradox (vagy talán nem is annyira paradox) módon a régi baloldal mozgalmai ugyancsak hatalomra jutottak szinte mindenütt, nevezetesen a kommunista pártok a szocialista országokban (az Elbától egészen a Jalu folyóig), a szociáldemokrata pártok (vagy megfelelőik) az összeurópai világban (Nyugat-Európa, Észak-Amerika, Ausztrál-Ázsia), a nemzeti felszabadító mozgalmak pedig a Harmadik Világban (illetve az ezeknek megfelelő populista mozgalmak Latin-Amerikában). Hatalomra jutottak, de nem voltak képesek elérni a második lépcsőfokot, amelyet célul tűztek ki, a társadalom átalakítását, vagy olyan átalakítását, amilyenben 1968 forradalmai hittek. A hatalomra került mozgalmaknak nem sikerült beváltaniuk történelmi ígéreteiket.

Éppen ezen a ponton lépett a világgazdaság a stagnálás hosszú periódusába. A világgazdaság stagnálásának alapvető ismérve az, hogy a termelésből származó profit lényegesen csökken a megelőző A-szakaszban elért szintekhez képest. Ennek számos látható következménye van. A tőkével rendelkező személyek profitkeresésük elsődleges helyét a termelő szférából átteszik a pénzügyi szférába. Másodszor: világszerte lényegesen nő a munkanélküliség. Harmadszor: a termelési helyek jelentős mértékben áttolódnak a magas bérköltségű területekről az alacsonyabb bérköltségű területekre (ezt nevezték a „megszöktetett gyárak" jelenségének). E három következmény körülbelül 1970 óta megfigyelhető szerte a világon. A spekulatív tevékenység végeláthatatlan eszkalációjára került sor, ami persze nagyon-is jövedelmező egy viszonylag kis embercsoport számára, legalábbis addig a pontig, ameddig szét nem pattan a buborék. A termelés nagymértékben áttolódott Észak-Amerikából, Nyugat-Európából, sőt még Japánból is a világrendszer más részeire, amelyekről következésképpen azt állították, hogy „iparosodó", tehát fejlődő országok. Más szavakkal jellemezve ezt a folyamatot, ezek a félperiferiális országok a most kevésbé jövedelmező iparágak befogadóivá váltak. És a munkanélküliség mindenütt emelkedett – természetesen a Dél legtöbb országában, de Északon is. A munkanélküliség rátájának természetesen nem kell azonosnak lennie minden országban. Távolról sem! Ebben az időszakban minden állam kormányának éppen az volt az egyik fő tevékenysége, hogy a munkanélküliség terhét megpróbálja áthárítani más államokra, ám az ilyen áthárítások csak átmenetileg lehetnek sikeresek.

Az 1970-es évek elejének legszembeötlőbb gazdasági eseménye – mára ugyan már majdnem elfelejtettük, de abban az időben az egész világon erről szóltak az újságok főcímei – az OPEC olajáremelése volt. Egész hirtelenül a fő olajtermelő államok valójában komoly kartellt hoztak létre, és jelentősen emelték az olaj világpiaci árát. Eredetileg ezt egyesek a Harmadik Világ államainak eszes lépéseként üdvözölték Észak vezető államaival szemben. De figyeljünk meg csak rögtön egy különös dolgot! Az OPEC döntése, az a döntés, amelyet az úgynevezett radikális államok, mint Líbia és Algéria már jó ideje szorgalmaztak, most csak azáltal vált lehetségessé, hogy az USA hirtelen megszerezte két legközelebbi közép-keleti barátjának, Szaúd-Arábiának és a sah uralta Iránnak odaadó támogatását. Milyen különös!

Az olajár-emelkedés hatása azonnal érzékelhető volt. Úgyszólván minden más termék árát megemelte, de nem egyenlő mértékben. Sok árucikk termelésének csökkenéséhez vezetett, ami hasznos volt a piacok telítettsége szempontjából. Azok az országok, amelyek nyersanyag-exportjukból származó bevételeikre építettek, azt tapasztalták, hogy e bevételi forrásuk csökken, miközben importáraik emelkednek, mindebből fizetési mérlegük akut nehézségei következtek. Az olaj eladásából származó megnövekedett bevétel mindenekelőtt az olajtermelő országokba került, és természetesen az úgynevezett Hét Nővérhez, a kőolajipar nagy transznacionális megaszervezeteihez. Az olajtermelő országokban hirtelen pénzfelesleg támadt. Ennek egy részét a kiadások növelésére fordították, főleg importra Északról, ami segítette a kereslet helyreállítását ezekben az országokban. A felesleg másik része viszont bankszámlákra került, főleg Amerikába és Németországba. A megnövekedett banki pénzalapokat kölcsön kellett adni valakinek. Ezek a bankok agresszíven házaltak kölcsöneikkel a fizetési nehézségekkel, akut munkanélküliséggel és az ebből adódó belső feszültségekkel küszködő szegényebb országok pénzügyminisztereinél. Ezek az országok nagy kölcsönöket vettek fel, de azután nehézségeik támadtak a visszafizetéssel, így adósságállományuk az elviselhetetlenségig fokozódott. Éppen ezen a ponton bontakozott ki hirtelen Japán versenyképes előnye, bár Nyugat-Európának sem ment rosszul, míg az USA úgynevezett stagflációtól szenvedett.

Eközben az USA arra törekedett, hogy fenntartsa politikai befolyását Nyugat-Európában és Japánban, egy összetákolt tanácskozó rendszer, a Trilaterális Bizottság, majd a G-7 felállításával (amely, meg kell mondanunk, Valéry Giscard d'Estaing ötlete volt, azzal a szándékkal, hogy korlátozza az USA hatalmát). Az USA politikailag úgy reagált a vietnami kudarcra, hogy egy ideig „engedékenyebb viselkedést" tanúsított a Harmadik Világgal szemben: hajlékonyabbá vált Angola, Nicaragua, Irán és Kambodzsa övezetében. De nem mindenki volt hajlandó leszállítani az igényeit ezért a hajlékonyságért. A Khomeini ajatollah vezetése alatt álló új forradalmi kormány Iránban nem volt hajlandó betartani a nagyhatalmak közötti játék szabályait, kiátkozta az Amerikai Egyesült Államokat, mint a Nagy Sátánt (és a Szovjetuniót, mint a második számú Sátánt), és amerikai diplomatákat börtönzött be. Liberális centrizmus és keynesi közgazdaságtan egy csapásra kiment a divatból. Margaret Thatcher elindította az úgynevezett neoliberalizmust, ami valójában persze olyan típusú agresszív konzervativizmus volt, amelyet 1H48 óta nem lehetett tapasztalni, és amely kísérlet arra, hogy megfordítsa a jóléti államban eszközölt újraelosztást: úgy, hogy az inkább a felső osztályoknak, mint az alsóbb osztályoknak Kedvezzen.

Ha az 1970-es évek robajjal végződtek, akkor az 1980-as évek sem nagyon maradtak le tőlük. A szegényebb országoknak nyújtóit kölcsönök kezelhetetlenekké váltak, és elkezdődött az adósságválság. Ez a folyamat nem 1982-ben kezdődött – amint gyakran állítják -, amikor Mexikó bejelentette, hogy nem tudja visszafizetni az adósságát, hanem 1980-ban, amikor a Gierek-kormány Lengyelországban elhatározta, hogy adósságproblémáit a munkásosztály kizsigerelésével próbálja megoldani. Ez a lépés látványos ellenállást váltott ki, Gdanskban megjelent a Szolidaritás. A lengyelországi események megkondították a lélekharangot a Szovjetunió kelet-közép-európai szatellitrendszere fölött, meglazult a jaltai megállapodás fő abroncsa, bár még egy évtizedig tartott, amíg a szétesés befejeződött. Ebben a lélektani pillanatban a Szovjetunió ugyanazt az alapvető taktikai hibát követte el, és ugyanúgy elvéreztette magát az afganisztáni bevonulással, mint annak idején az USA Vietnamban, csakhogy kevesebb társadalmi ellenállóképességgel ahhoz, hogy a következményeket túlélje.

Az 1980-as évek néhány jelzőszóval foglalhatók össze. Az első az „adósságválság", amely nemcsak Latin-Amerika nagy részét sújtotta (nem beszélve Afrikáról), hanem Kelet-Közép-Európát is. Az adósságválság nyomán világossá vált, hogy Kelet-Közép-Európa gazdasági realitásai nem különböznek alapvetően a Harmadik Világétól. A második jelzőszó a kelet-ázsiai „repülő ludak", azaz Japán elképesztő száguldása a világgazdaságban, ami először a négy sárkány (Dél-Korea, Tajvan, Hong Kong és Szingapúr), végül pedig Délkelet-Ázsia és a szárazföldi Kína áttörését is maga után vonta. A harmadik jelzőszó a Reagan-kormányzat „katonai keynesianizmusa", amely a katonai struktúrák megerősítésének ürügyén hatalmas, főként Japántól igénybe vett kormánykölcsönökkel úrrá lett a gazdasági recesszión és magas munkanélküliségen; ennek legfőbb következménye az USA államadósságának hihetetlen méretű felduzzadása volt. A negyedik jelzőszó a „bóvli kötvények" virágzása az amerikai tőzsdén, ami azt jelentette, hogy a nagy részvénytársaságok hatalmas kölcsönöket vettek fel, hogy rövid lejáratú spekulatív profitra tegyenek szert a termelési apparátus rovására; ez előidézte az úgynevezett „leértékelődést", ami azt jelentette, hogy a közepes jövedelmű rétegek alacsonyabb fizetésű állásba kényszerültek a gazdaságban.

Az 1980-as években az egész világgazdaság, Kelet-Ázsiát kivéve, nagyon rossz karban volt, bár ez nem akadályozta meg a pénzügyi spekulánsokat abban, hogy elképesztően magas profitokra tegyenek szert. Ezzel együtt a felső középosztály egy bizonyos része, az úgynevezett yuppik, egy ideig prosperáltak, inflációs nyomást váltva ki a luxustermékek és az ingatlanok piacán szerte a világon. De a világ legnagyobb része jövedelemvesztést és deflációt szenvedett el a pénzforgalom összeomlása folytán. Ezeknek a világszerte adódó nehézségeknek a nyomán a Szovjetunió szétesett. Pontosabban, Gorbacsov látványos kísérletet tett, hogy ezt megakadályozza azzal, hogy a ballasztot kidobja a hajóról. Egyoldalúan lefegyverkezett, az Egyesült Államokat kölcsönösségre kényszerítve. Elhagyta Afganisztánt és tulajdonképpen Kelet-Közép-Európát is. A belső politikai rendszer óvatos megreformálására törekedett. Bukása annak tulajdonítható, hogy kínosan alábecsülte a nacionalizmus lábra kapó erőit magán a Szovjetunión belül, mindenekfelett az orosz nacionalizmusét.

A jaltai egyezmény húzóereje fogytán volt, épp annyira az amerikaiak, mint a szovjetek gyengesége miatt. Sem az USA, sem Gorbacsov nem kívánta az egyezmény szétesését. De a világgazdaságban mutatkozó hosszú stagnálás elbánt velük. És a matrjoska-baba részeit nem lehetett újra összeilleszteni.

1970 óta a világgazdaság három adósságcikluson ment keresztül. Mindegyikben arra törekedtek, hogy fenntartsák a világrendszer vásárlóerejét: az olajpénzből származó kölcsönök a Harmadik Világ és a szocialista országok számára, az amerikai kormány által felvett kölcsönök és a nagy részvénytársaságok kölcsönei. Mindegyikük bizonyos területen mesterségesen a piaci érték fölé emelte az árakat. Mindegyikük súlyos visszafizetési nehézségekhez vezetett, ezeket különböző álcsődökkel próbálták kezelni. Végül, 1990-ben, szétpattant a japán ingatlan-buborék, ami rendkívüli mértékben csökkentette az értékpapírok értékét. Ostrom alá került a világgazdaság produktív gazdasági erejének utolsó bástyája. Ez lett azután az 1990-es évek története.

Az USA politikai helyzetét súlyos támadás érte, nem a Szovjetunió összeomlásának ellenére, hanem pontosan ennek következtében. Szaddám Huszein elhatározta, hogy előnyt kovácsol a Jalta utáni realitásból, közvetlenül katonailag provokálva az Egyesült Államokat Kuvait megszállásával. Ezt azért volt képes megtenni, mert a Szovjetunió már nem volt többé abban a helyzetben, hogy megfékezze őt. Azért tette, mert ez rövidtávon azzal kecsegtetett, hogy megoldja Irak adósságproblémáját (főleg Kuvaitnak volt eladósodva), és megnöveli az olajból származó bevételét. És azért is tette, mert azt remélte, hogy középtávon a megszállást az arab világ katonai egyesítésére fogja felhasználni a saját égisze alatt, egy olyan egyesítésre, amelyet egy közvetlen katonai kihívás szükséges lépésének tartott általában az Északkal és különösen az Egyesült Államokkal szemben.

Két lehetőség adódott Szaddam számára: az, hogy az Egyesült Államok meghátrál, és az, hogy nem így történik. Az első esetben azonnal győz. De számolt azzal a ténnyel, hogy hosszú távon még a második esetben is nyerni fog. Mindeddig nem bizonyította a történelem, hogy rosszul kalkulált volna. Az USA természetesen mozgósította a szükséges haderőt arra, hogy kiűzze az irakiakat Kuvaitból, majd Irakot szigorú nemzetközi ellenőrzés alá vonja. De súlyos árat fizetett ezért. Bebizonyosodott, hogy ilyen hadműveletek finanszírozását nem engedheti meg magának. Az USA teljes katonai számláját Szaúd-Arábia, Kuvait, Japán és Németország állta. Világossá vált, hogy az Egyesült Államok nem tudja elmozdítani Szaddamot Irakon belül, ugyanis nem volt hajlandó csapatokat küldeni Irak belterületére. Mindkét kényszert – a pénzügyit és a katonait egyaránt – az amerikai közvélemény diktálta, amely kész volt lelkesen ünnepelni a nemzet győzelmét, feltéve, ha nem kerül pénzbe és életekbe. Ez a fő magyarázata annak, hogyan tud Szaddam azóta is tovább élni, és annak, hogy miért maradtak olyan hatástalanok azok a kísérletek, amelyek Irakot korlátozni akarták a tömegpusztító fegyverek birtoklásában.

Az 1990-es években, az euró megteremtésével Nyugat-Európa lényeges lépést tett az egyesülés felé; így megszerezte a szükséges pénzügyi megalapozást ahhoz, hogy lazítson az Amerikához fűződő szoros politikai kötelékein. A jövő évtizedben ez kétségtelenül egy valódi európai hadsereg felállításához fog vezetni, és ezáltal az Egyesült Államoktól való elváláshoz. A balkáni térség szétesése világosan szemlélteti a NATO-nak mint politikai erőnek igen korlátozott hatékonyságát, és még inkább próbára teszi az USA és Nyugat-Európa kapcsolatát.

És mindezek közepette jött az úgynevezett ázsiai válság. A délkelet-ázsiai államok és a négy sárkány pénzügyi összeomlását a Nemzetközi Valutaalap szerencsétlen beavatkozása követte, erősen kiemelve mind a gazdasági, mind a politikai következményeket. Ezzel az összeomlással kapcsolatban azt kell megjegyeznünk, hogy a defláció először Kelet-Ázsiát és a vele szomszédos térséget sújtotta; utánuk azonban, mint tudjuk, Oroszország és Brazília következett. A világ lélegzetvisszafojtva várja, hogy lesújtson az Egyesült Államokra. Akkor majd belépünk a Kondratyev-ciklus hanyatló ágának utolsó alszakaszába.

És azután vajon látni fogunk-e végre egy új Kondratyev A-szakaszt? Igen, biztosan, de egy szekuláris defláción belül, akár a tizenhetedik században, és nem egy szekuláris infláción belül, mint a tizenhatodik, a tizennyolcadik és a huszadik században. De valami mást is látni fogunk. Fordítsuk most figyelmünket a Kondratyev-ciklusról a modern világrendszer mint történeti rendszer hosszú távú fejlődésére!

A kapitalista világgazdaság, mint bármely rendszer, hosszú ideje tartja fenn magát egy olyan mechanizmus alapján, amely mindenkor helyreállítja az egyensúlyt, amikor a folyamatai elmozdulnak tőle. Az egyensúly soha nem áll helyre azonnal, csak azután, hogy a normától való elégséges eltérés bekövetkezik, és soha nem áll helyre teljesen. Minthogy azt igényli, hogy az eltérések megtegyenek bizonyos távolságot, mielőtt ellenmozgásokat váltanak ki, a kapitalista világgazdaságnak, mint bármely más rendszernek, többféle ciklikus ritmusa van. Mi eddig a kifejlődött ciklusok közül az egyik legfontosabbat tárgyaltuk, amelyeket Kondratyev-ciklusoknak nevezünk. De ezek nem egyedüliek.

Az egyensúly soha nem áll helyre teljesen, mert az ellenmozgások azt kívánják meg, hogy bizonyos változások következzenek be a rendszer alapjául szolgáló paraméterekben. Következésképpen az egyensúly mindig mozgó egyensúly, és ezért vannak a rendszernek szekuláris tendenciái. A ciklikus ritmusok és a szekuláris tendenciák kombinációja az, ami egy „normálisan" működő rendszert meghatároz. A szekuláris tendenciák azonban nem folytatódhatnak örökké, mert elérik az aszimptótákat. Mihelyt ez megtörténik, a ciklikus ritmusok többé már nem tudlak a rendszer egyensúlyát visszaállítani, és éppen ekkor kerül a rendszer bajba. Ekkor lép a rendszer végső válságába és kettéágazik – vagyis olyan két (vagy több) alternatív útvonal előtt áll, amely új struktúrához vezet, új egyensúllyal, új ciklikus ritmusokkal és új szekuláris tendenciákkal. De, hogy a két alternatív útvonal közül melyikre lép, azaz milyen rendszer jön létre, ezt immanens módon nem lehetséges előre meghatározni, mivel olyan végtelen számú egyedi választás függvénye, amelyek nincsenek rendszerszerűén egybekötve. Ez történik ma a kapitalista világgazdaságban.

Ahhoz, hogy ezt tisztán lássuk, meg kell vizsgálnunk azokat a fő szekuláris tendenciákat, amelyek aszimptótáikhoz közelítenek. Mindegyikük határt szab ezáltal a tőkefelhalmozásnak. De mivel a végtelen tőkefelhalmozódás a kapitalizmus mint történeti rendszer meghatározó jegye, a hármas nyomás arra tendál, hogy működésképtelenné tegye a rendszer elsődleges motorját, és ezáltal strukturált válságot idéz elő.

Az első szekuláris tendencia a reálbérszintnek mint a termelési költségek hányadának alakulása, átlagban számítva a világgazdaság egészére. Magától értetődő, hogy minél alacsonyabb ez a hányad, annál magasabb a profit szintje, és megfordítva. Mi határozza meg a reálbér szintjét? A válasz egészen világos: az erőviszony a munkaerő és a munkáltató között a világgazdaság adott övezetében és szektorában. Ez az erőviszony elsődlegesen a két csoport politikai erejétől függ abban a közegben, amelyet osztályharcnak nevezünk. Amikor a piacról mint a munkabér szintjét meghatározó kényszerítő elemről beszélnek, ez megtévesztő, mivel a munka piaci értéke a világgazdaság különböző övezeteiben fennálló sokféle erőviszonytól függ. Ezek a változó politikai erők pedig attól függnek, hogy milyen hatékonyak az adott munkaerők egyik vagy másik formájának politikai szervezetei, továbbá azoktól a reális alternatíváktól, amelyek a munkáltatók előtt állnak termelési műveleteik áttelepítése szempontjából.

Elmondhatjuk, hogy egy idő után, bármely adott földrajzi ágazati területen arra törekszik a munkaerő, hogy valamilyen szervezeti testületet és tevékenységet hozzon létre, amely hatékonyabb alkura teszi őt képessé, akár közvetlenül a munkáltatóval, akár közvetett módon azzal, hogy hatást gyakorol a megfelelő politikai gépezetre. Amint kétségtelen, hogy az ilyen politikai erő visszavethető bizonyos területeken a tőkéscsoportok politikai ellentámadásaival, úgy az is igaz, hogy a politikai gépezetek hosszú távú „demokratizálódása" a modern világrendszer történetében azt szolgálta, hogy a dolgozó osztályok politikai erejének görbéje felfelé íveljen, hosszú távon a világrendszer úgyszólván minden államában.

A fő mechanizmus, amelynek segítségével a tőkések az egész világon képesek ezt a politikai nyomást korlátozni, az adott termelési szektorok áttelepítése a világgazdaság olyan más övezeteibe, amelyek az átlagosan alacsonyabb bérszintű térségekben vannak. Ez politikailag nehéz művelet, ugyanakkor a szakképzettség szintjeinek figyelembevételétől is függ az elérhető profitok kiszámításánál. Ezért tendált e felé a dolgok alakulása elsősorban a kondratyevi B-periódusokban, amint ezt fentebb kifejtettük. Mindazonáltal a modern világrendszer történeti fejlődése során ez ismételten megtörtént. De vajon miért alacsonyabb bérű térségek azok, amelyekbe a termelési szektorokat áttelepítik? Semmit sem old meg, ha azt mondjuk, hogy ez a „történelmi" bérszintek következménye. Honnan ered ez n történelem?

Az igazi alacsony bérű munka elsődleges forrásai mindig a mezőgazdasági térségekből frissen verbuválódott elvándorlók voltak, akik gyakran először léptek be a munkaerő-piacra. Ők készek arra, hogy elfogadják a világszinthez képest alacsony béreket, két okból. Az a nettó jövedelem, amelyet így kapnak, ténylegesen magasabb, mint az a nettó jövedelem, amelyet korábbi mezőgazdasági tevékenységükért kaptak. Másrészt társadalmilag gyökerüket vesztett, következésképpen politikailag meglehetősen bizonytalan emberekről van szó, akik ezért képtelenek arra, hogy jól védjék érdekeiket. Persze mindkét magyarázat elévül egy idő múlva, mondjuk harminc év után, és az ilyen munkások elkezdenek nyomást gyakorolni a bérszintre, párhuzamosan azokkal a munkásokkal, akik a világgazdaság más régióiban élnek. Ilyen esetekben a tőkések leggyakoribb válaszlépése a további áttelepítés.

Amint látható, az osztályharc irányításának ilyetén módja azon múlik, hogy a világrendszerben mindig legyenek olyan térségek, ahova át lehet telepíteni a termelést; ez pedig azon, hogy létezzék olyan jelentős mezőgazdasági szektor, amely még nem „vonódott be" a munkaerőpiacba. De szekuláris tendenciaként éppen ez utóbbi van csökkenőben. A világ deruralizálódása gyorsan felfelé ívelő görbét mutat. A falu felszámolódása ötszáz éve folyamatosan nő, de legdrámaibban 1945 óta. Nagyonis lehetséges azt jövendölni, hogy a vidék további huszonöt éven belül jórészt el fog tűnni. Mihelyt az egész világrendszer deruralizálódik, a tőkések egyetlen választási lehetősége az lesz, hogy az osztályharcokat a jelenlegi helyszíneiken folytassák. És itt az esélyek ellenük szólnak. Még a reáljövedelemnek nemcsak a világrendszer egészében, de a leggazdagabb országokon belül is megnövekedett polarizálódásával együtt is folyamatosan gyarapszik az alacsonyabb rétegek politikai és piaci hozzáértése. Még ott is, ahol nagyon magas azoknak a száma, akik technikailag munkanélküliek, és jövedelmük például az informális gazdaságból származik, még a világrendszer mezsgyéin és peremén élő munkások előtt álló reális alternatívák is olyanok, hogy abban a helyzetben vannak, hogy belépjenek a formális bérgazdaságba. Mindezek tiszta eredménye: a profitszintek erőteljes nyomásnak vannak kitéve, és így idővel emelkedni fognak.

A második szekuláris tendencia, amely a tőkéseket zavarja, meglehetősen különbözik az elsőtől. Nem a bérmunka költségévei kapcsolatos, hanem az anyagi ráfordítások költségével. Mit foglal magában az anyagi ráfordítások költsége? Nemcsak azt az árat, amelyen az anyagokat egy másik cégtől megvásárolják, hanem azok kezelésének költségeit is. Mármost amíg a vásárlás költségét normális körülmények között teljes egészében az a cég viseli, amelyik végül a profitot kapja, az anyagok kezelésének költségeit gyakran részben mások viselik. Például, ha a nyersanyagok kezelése közben mérgező vagy káros hulladék keletkezik, a szóban forgó költség egy részét az ilyen hulladékok eltávolítása teszi ki, éspedig, ha mérgezőek, biztonságos módon. A cégek persze arra vágynak, hogy minimalizálják ennek az intézkedésnek a költségeit. Ennek egyik, széles körben gyakorolt módja a hulladék áthelyezése a gyárteleptől távolra, minimális méregtelenítés után, például úgy, hogy a kémiai mérgező anyagokat egy folyóvízbe öntik. Ezt nevezik a közgazdászok „a költségek externalizálásának". Természetesen ez nem jelenti az intézkedés költségeinek végét. Hogy a példánál maradjunk, ha a mérgező anyagokat egy folyóvízbe öntik, ezzel megmérgezhetik a vizet és végül (talán évtizedekkel később) kárt okoznak emberekben vagy más anyagban (tényleges költségek ezek, még ha nehéz kiszámítani is őket). Továbbá lehet társadalmi döntést hozni a mérgező anyagok felszámolására, ebben az estben az a terület, amely magára vállalja a felszámolást – gyakran az állam – viseli a költséget. A költségek csökkentésének egy másik módja nyersanyagok hasznosítása, de úgy, hogy nem gondoskodnak a felújításukról (vagyis nem fizetnek érte); ez a probléma különösen a szerves anyagok esetében áll fenn. Az ilyen „költségkihelyezés" lényegesen csökkenti a nyersanyagköltségeket az adott vállalkozó számára, ennélfogva növeli a felső profithatárt.

Ez a probléma hasonló ahhoz, mint amikor áttelepítéssel oldják meg a bérköltségek kérdését. Ez az út addig járható, ameddig léteznek még olyan hasznosítatlan térségek, ahova le lehet rakni a hulladékot. De végül is nincs több szennyezhető folyóvíz vagy kivágható fa – legalábbis nincsen a bioszféra egészségét azonnal károsító súlyos következmények nélkül. Ebben a helyzetben találjuk ma magunkat, miután ötszáz évig folyt ilyen gyakorlat; ez az oka a mai ökológiai mozgalomnak, amely gyorsan nő az egész világon.

Mit lehet tenni? Nos, a világ kormányai vállalni tudnak valamiféle óriási hulladékfelszámolási és szervesanyag-felújítási kampányt. A probléma a hatékony művelet roppant nagy költsége, amit valakinek meg kell fizetnie valamilyen adó formájában. Csak két ilyen „valaki" létezik: vagy azok a cégek, amelyek a hulladék okozójának tekinthetők, vagy mi többiek. Az előbbi esetben a profithatárokra nehezedő nyomás érezhetően magas lesz. Az utóbbi esetben jelentősen megnőnek az adóterhek – ebbe a problémába ütközünk most. Továbbá, nincs sok értelme a hulladék-felszámolásnak és a szervesanyag-pótlásnak, ha a jelenlegi gyakorlat folytatódik, hiszen ez annyit ér, mintha Augias istállóját takarítanák ki. Ebből logikusan az következik, hogy az összes költséget teljes mértékben „internalizálják". Ez azonban még további nyomást gyakorolna az egyes cégek profitjaira. A kapitalista világgazdaság keretein belül nem látok elfogadható megoldást erre a társadalmi dilemmára; ezért állítom azt, hogy ez a második olyan strukturális nyomás, amely a tőkefelhalmozásra nehezedik.

A harmadik nyomás az adózás szférájában található. Az adózás természetesen fizetség a szolgáltatásokért, és ezért indokolt termelési költségként fogható fel, feltéve, ha nem túl magas. Namármost, mi határozza meg az adószintet? Természetesen állandó igény van a biztonsági szervezetekre (katonaira és rendőrire). Ez az igény, mint tudjuk, évszázadok óta folyamatosan növekedik, mert emelkednek a biztonsági eszközöknek, a katonai műveletek hatókörének és az érzékelhetően szükséges rendőri intézkedéseknek a relatív költségei. A második folyamatos növekedés a világ polgári bürokráciájának a méreteiben mutatkozik meg – ennek funkcióját mindenekelőtt az adóbehajtás szükséglete, másodsorban a modem állam bővülő feladatainak ellátása teszi ki.

A legfontosabb bővülő feladat bizonyos igényekről való gondoskodás. Ez sem szabadon választható költség: ezeknek a gondoskodásoknak a gyarapítása ugyanis a viszonylagos politikai stabilitás biztosításának fő eszköze, válaszul az alacsonyabb rétegek növekvő elégedetlenségére, amelyet a reáljövedelmek növekvő polarizációja vált ki belőlük; ez utóbbi pedig a világrendszer létének állandó jellemzője. A kormányok szociális-jóléti erőfeszítései lényegében törlesztések abból a célból, hogy megszelídítsék a „veszélyes osztályokat", azaz az osztályharcot korlátok között tartsák.

Az ilyen jellegű tömegigényekre adott választ „demokratizálásnak" nevezzük, és ez szintén egy nagyon valóságos szekuláris tendencia. A szóban forgó tömegigények: az oktatási intézmények, az egészségügyi szolgáltatások és a jövedelem garantálása az egyén egész életére szólóan (főleg a munkanélküli biztosítás és a társadalombiztosítás az idősek számára). Két dolgot szükséges megjegyeznünk ezekkel az igényekkel kapcsolatban. A világrendszer egyre több zónájában léptek fel, és ma már szinte univerzálisak. Továbbá az igények szintjei folyamatosan emelkednek minden országban, nincsenek világosan látható határaik.

Ez azt jelenti, azt kell jelentenie, hogy az adókulcsok folyamatosan emelkednek úgyszólván minden országban, és legfeljebb csak időnként csökkennek, kis mértékben. Ám, egy bizonyos ponton az ilyen újraelosztó adózás olyan szinteket ér el, ahol komolyan beleütközik a tőkefelhalmozás lehetőségébe. Ebből következik, hogy az „államok fiskális válságaiként" értelmezett jelenségre a tőkések ma az adók leszorításának követelésével reagálnak, és a tömegek támogatását kérik azon az alapon, hogy az egyéni adózás is meredeken emelkedik. A dolog iróniája az, hogy míg az adókorlátozást a tömegek gyakran támogatják, egyáltalán nem támogatják a jóléti szolgáltatások visszanyesését (sem az oktatásban, sem az egészségügyben, sem a jövedelmi garanciákban). Sőt, ugyanakkor, amikor nagy lármát csapnak a magas adózás miatt, a kormány szolgáltatásai iránti tömegigények szintje emelkedik. Tehát itt is tapasztaljuk a tőkefelhalmozásra nehezedő strukturális nyomást.

Tehát itt tartunk most: három fő strukturális nyomás a tőkések tőkefelhalmozó képességére – olyan szekuláris tendenciák eredményeként, amelyek folyamatosan zárnak fölfelé. Ezt a válságot, amely nem a növekedés, hanem a tőkefelhalmozás válsága, tovább bonyolítja egy másik jelenség: az államstruktúrák legitimációjának elvesztése. Az államok a tőkések tőkefelhalmozó képességének igen fontos elemei. Az államok tesznek lehetővé kvázi-monópoliumokat, amelyek a kiemelkedő profitszintek egyetlen forrásai. Az államok működnek annak érdekében, hogy elnyomással vagy békéltetéssel megszelídítsék a „veszélyes osztályokat". Az államok azoknak az ideológiáknak a fő forrásai, amelyek a néptömegeket rábírják arra, hogy viszonylag türelmesek legyenek.

A türelmesség mellett szóló fő érv a reform elkerülhetetlensége. A dolgok jobbra fordulnak – ha nem is azonnal, de majd a gyerekek és az unokák számára. Egy sikeresebb, egyenlőbb világ tűnik fel a horizonton. Ez persze a hivatalos liberális ideológia, és ez uralkodik a tizenkilencedik század óta a geokultúrában. De ez a motívuma az összes rendszerellenes mozgalomnak is, nem utolsósorban azoknak, amelyek a legforradalmibbnak kiáltják ki magukat. Ezek a mozgalmak különösen sokszor hangsúlyozták ezt a motívumot, amikor meghódították az államhatalmat.

Azt mondták saját dolgozó osztályaiknak, hogy „fejlesztik" a gazdaságot, és ezeknek a dolgozó osztályoknak türelmeseknek kell lenniük mindaddig, amíg a gazdasági növekedés gyümölcsei végül is megjavítják életkörülményeiket. Türelmet prédikáltak az életszínvonallal, de a politikai egyenlőség hiányával kapcsolatban is.

Mindaddig, ameddig az ilyen rendszerellenes mozgalmak (lett légyenek kommunisták, szociáldemokraták avagy nemzeti felszabadító mozgalmak) mozgósító szakaszban voltak az egyenlőtlenségen alapuló militarista, diktatórikus, fasiszta, gyarmatosító, sőt akár egyszerűen konzervatív rezsimek ellen, addig erre a motívumra hangfogó került, és nem zavarta a rendszerellenes mozgalmak képességét arra, hogy kiterjedt népi támogatást biztosítsanak maguknak. Amint azonban az ilyen mozgalmak hatalomra jutottak, ahogyan ez világszerte történt az 1945-től 1970-ig tartó periódusban (a kondratyevi A-periódusban, amelyről fentebb beszéltünk), tesztelésnek lettek kitéve. És bizony világszerte hiányosnak találtattak. A „forradalom" utáni rezsimek sem arra nem voltak képesek, hogy jelentős mértékben csökkentsék a világméretű vagy akár a belső polarizációt, sem arra, hogy komoly belső politikai egyenlőséget vezessenek be. Kétségtelenül sok reformot hajtottak végre, de jóval többet ígértek, mint reformokat. És mert a világrendszer kapitalista világgazdaság maradt, a központi zónán kívüli rezsimek strukturálisan képtelenek voltak lépést tartani a gazdag országokkal.

Ez nem csupán elvont elemzés kérdése. Ezeknek a realitásoknak a rendszerellenes mozgalmakból történő óriási kiábrándulás volt az eredménye. Addig a fokig, ameddig e mozgalmak megtartják támogatottságukat, ez legföljebb a kisebbik rossz, amennyiben egy reformista csoport talán jobb, mint egy jobboldalibb alternatíva, de ettől még mindez természetesen nem az új társadalom előhírnöke.

A fő eredmény az állami struktúrák iránti tömeges bizalomvesztés volt. A néptömegegek a világon – azután, hogy az államok felé fordultak, mint az átalakulás tényezői felé – most egy még mélyebb szkepticizmusba „húzódtak" az államnak az átalakulást előmozdító, vagy akár csak a társadalmi rendet fönntartó képességét illetően.

Ennek az egész világon feltámadó államellenességnek két azonnali következménye van. Az egyik az, hogy a társadalmi félelmek eszkalálódnak, és az emberek mindenütt visszaveszik az államoktól a személyes biztonságukról való gondoskodás szerepét. Ez persze egy negatív spirált eredményez. Minél inkább teszik ezt, annál nagyobb a zűrzavar és az erőszak, és minél nagyobb a zűrzavar és az erőszak, annál kevésbé képesek az államok a helyzet kezelésére, következésképp annál több ember vonja meg bizalmát az államtól, ami azután tovább gyengíti az államok képességét arra, hogy gondoskodjon a személyes biztonságról. Már benne vagyunk egy ilyen spirálban, amely a világrendszer különböző országaiban, különböző iramban, de úgyszólván mindenütt növekvő iramban gyűrűzik.

A második következmény a tőkéseket érinti. Az államok, amelyek legitimációjukat vesztették, sokkal nehezebben tudják teljesíteni azt a funkciójukat, hogy garantálják a tőkések kvázi-monopóliumok iránti szükségletét, nem is beszélve arról a képességükről, hogy megszelídítsék a „veszélyes osztályokat". így éppen abban a pillanatban, amikor a tőkések a globális profitrátára és ebből adódóan a tőkefelhelmozó képességükre nehezedő három strukturális préssel kerülnek szembe, azt tapasztalják, hogy az állam a korábbinál kevésbé képes segíteni nekik megoldani ezeket a dilemmákat.

Ezért mondhatjuk ki, hogy a tőkés világgazdaság most a végső válságába lépett, egy olyan válságba, amely ötven évig is eltarthat. Az előttünk álló igazi kérdés az, hogy mi történik majd e válság során, a jelenlegi világrendszerből valamely más típusú történelmi rendszerbe való átmenet során. Elméleti elemzés szempontjából a kulcskérdés a fentebb leírt Kondratyev-ciklusok és a most kifejtett rendszerválság közötti viszony. Politikai szempontból az a kérdés, hogy milyen fajta társadalmi cselekvés lehetséges és kívánatos egy rendszerbeli átmenet során.

A Kondratyev-ciklusok a tőkés világgazdaság „normális" működésének részei. Az ilyen úgynevezett normális működés nem szűnik meg azért, mert a rendszer egy rendszerbeli válságba lép. A tőkés rendszer viselkedését befolyásoló különböző mechanizmusok még mindig a helyükön vannak. Ha majd a jelenlegi B-szakasz kifulladt, kétségtelenül lesz egy új A-szakasz.

A rendszerválság azonban erősen beleszól a pálya irányának alakulásába. Kicsit olyan ez, mintha valaki megpróbálna egy olyan autóval dombról lefelé hajtani, amelynek még ép a motorja, de sérült a karosszériája és a kerekei. A kocsi kétségtelenül előre fog gurulni, de nem az előzetesen elvárt egyenes vonalban, és nem is ugyanolyan biztosítékokkal, mint akkor, ha a fékek hatékonyan működnének. Vajon hogyan fog a kocsi viselkedni? – ezt meglehetősen nehéz előre megítélni. Váratlan következményekkel járhat, ha több gázt adunk a motornak. A kocsi karambolozhat.

Schumpeter már jóideje hozzászoktatott minket ahhoz a gondolathoz, hogy a kapitalizmus nem a kudarcai, hanem a sikerei miatt fog összeomlani. Mi azt próbáltuk itt megmutatni, hogy a sikerek (a hanyatlások ellensúlyozásának módjai a világgazdaságban, a tőkefelhalmozás maximalizálódásának módjai) hogyan hozták létre időjártával annak a tőkefelhalmozásnak a struktúráim korlátait, amelyeknek a biztosítására irányultak. Ez a schumpeteri feltételezés konkrét empirikus bizonyítéka. Kétségtelen, a sérült gépkocsi analógiáját folytatva, hogy egy bölcs sofőr valószínűleg elég lassan vezetne ilyen nehéz körülmények között. De a tőkés világgazdaságban nincs bölcs sofőr. Nincs olyan egyén vagy csoport, amelynek hatalmában áll, hogy a szükséges döntéseket egyedül meghozza. És éppen az a tény, hogy a döntéseket sok szereplő, elkülönülten és mindegyikük saját közvetlen érdekei szerint hozza meg, szinte bizonyossá teszi, hogy u/ autó nem fog lelassulni. Valószínűleg egyre gyorsabban kezd haladni.

Következésképpen a vakmerőség az, amire számíthatunk. Amint a világgazdaság a terjeszkedés új periódusába lép, ezáltal éppen azokat a feltételeket fogja súlyosbítani, amelyek a végső válság felé vezetik. Technikailag szólva, az ingadozások egyre vadabbak lesznek, illetőleg egyre „zűrzavarosabbak", és a pálya görbéjének iránya egyre bizonytalanabb, mivel az útvonal "(egyre cikkcakkosabbá válik, mindez nagyobb sebesség mellett. Ugyanakkor arra számíthatunk, hogy a kollektív és az egyéni biztonság foka – lehet, hogy szédítően – csökkenni fog, mivel az állami struktúrák egyre többet veszítenek legitimációjukból. És ez kétségtelenül növelni fogja az erőszak mennyiségét nap mint nap a világrendszerben. Ez a legtöbb ember számára félelmetes lesz, és annak is kell lennie.

Politikai szempontból ez a szituáció a nagy zűrzavar helyzete lesz, mivel azok a mérvadó politikai elemzések, amelyeket a modern világrendszer megértésére kidolgoztunk, érvénytelennek vagy divatjamúltnak fognak látszani. Ez nem lesz teljesen igaz. Hiszen ezek az elemzések elsősorban a létező világrendszerben zajló folyamatokra lesznek érvényesek és nem egy átmenet realitására. Ezért olyan fontos, hogy tisztában legyünk a kettő közötti különbséggel és azokkal az utakkal-módokkal, amelyeken ez a kettős realitás ki fogja forrni magát.

Ha a most zajló realitást tekintjük, majdnem lehetetlen lesz, hogy azt a politikai cselekvés nagymértékben befolyásolja. Visszatérve a dombról lefelé hajtó sérült gépkocsi analógiájához, pontosan érezzük, hogy némiképp tehetetlenek vagyunk, és a legtöbb, amit tehetünk, az, hogy megpróbálunk úgy manőverezni, hogy a minimumra csökkentsük saját közvetlen károsodásunkat. De az átmenet egészét tekintve az ellenkezője az igaz. Éppen azért, mert a kimenetele megjósolhatatlan, éppen azért, mert ingadozásai olyan vadak, igaz lesz az, hogy még a legkisebb politikai cselekvés is nagy következményekkel járhat. Úgy szeretek erre gondolni, mint olyan pillanatra a történelmi időben, amikor a szabad akarat valóban játéktérhez jut.

Úgy gondolhatunk erre a hosszú átmenetre, mint egy hatalmas politikai küzdelemre a két nagy tábor között: mindazok tábora között, akik a fennálló egyenlőtlenségen alapuló rendszer privilégiumait fenn kívánják tartani, jóllehet különböző formában, talán nagyonis különböző formában, és azokéi között, akik egy olyan új történelmi rendszer létrejöttét szeretnék látni, amely lényegesen demokratikusabb, és több egyenlőséget biztosít. Azt azonban nem várhatjuk el, hogy az első tábor tagjai olyan mezben fognak megjelenni, amilyenben leírtam őket. Azt fogják hangoztatni, hogy ők modernizálók, új demokraták, a szabadság szószólói és progresszívek. Sőt talán még azt is fogják állítani magukról, hogy forradalmiak. A kulcs nem a retorikában rejlik, hanem a javaslatok mögötti tényleges realitásban.

A politikai küzdelem kimenetele részben annak az eredménye lesz, hogy ki kit képes mozgósítani, de nagy részben azon is múlik, hogy ki és milyen mértekben képes jobban elemezni azt, ami történik, és melyek azok a reális történelmi alternatívák, amelyekkel kollektíven szembekerülünk. Azt mondhatjuk tehát: ez olyan pillanat, amikor tudást, képzelőerőt és praxist kell egyesítenünk. Máskülönben kitesszük magunkat az évszázados mondás kockázatának: „minél jobban változik, annál inkább ugyanaz". A kimenetel, kitartok véleményem mellett, immanens értelemben bizonytalan, és éppen ezért nyitott az emberi beavatkozás és kreativitás előtt.

(Fordította: Pach Eva)

A berlini fal 1989 végi ledöntésével az általános nyugati vélekedés szerint a kommunizmus mint jelentős politikai áramlat és a szocializmus mint egyfajta gazdasági, társadalmi és politikai berendezkedés véget ért, jóllehet mindkettő így vagy úgy több mint száz éven át gyakorolt hatást az európai munkásmozgalmak túlnyomó többségének gondolkodásmódjára. Ez a következtetés egyenesen fakadt abból a nézetből, mely szerint a 20. század történelmét a Szovjetunió 1991 előtti léte, továbbá az Egyesült államokkal való szembenállása alakította. Eric Hobsbawm így ír erről: “…az 1933 és 1945 közötti esztendők kivételével, az októberi forradalommal kezdődő rövid huszadik század egészének nemzetközi politikáját a régi rend világi küzdelmeként kell felfognunk a társadalmi forradalom ellen, melyről azt hiszik, hogy a Szovjetunió és a nemzetközi kommunizmus életének része, következménye vagy függvénye”. Ebből a perspektívából szemlélve, a “fenyegető” társadalmi forradalom testesítette meg azt a külsődleges veszélyforrást, mely a II. világháború után kikényszerítette a gyarmatosítás befejezését és a jóléti állam létrehozását annak a tőkés rendszernek a megszilárdítása érdekében, melyet alapjaiban rengetett meg a két világháború és a fasizmus; ezenkívül – 1949-re – el kellett szenvednie, hogy a világ népességének egyharmada más társadalmi berendezkedést választott: az úgynevezett szocializmust vagy kommunizmust.

Ebben a hosszas időszakban az 1989 és 1991 közötti események – a berlini fal leomlásától a Szovjetunió felbomlásáig – a szó szoros értelmében fordulópontot jelentettek a világtörténelemben. Francis Fukuyama még ennél is messzebbre mutató következtetésre jutott: szerinte a történelmi átalakulás folyamata, azaz a nyugati szabadpiaci kapitalizmus és a szocializmus versengésének kora lezárult, mivel a kapitalizmus győzött. A gazdaság területén elsőként a Ronald Reagan és Margaret Thatcher által kormányzati rangra emelt monetarista és neoliberális szemléletmód, úgy tűnt, minden korábbit maga alá gyűr. Az évtized előrehaladtával egyik ország a másik után nyitotta meg kapuit nemcsak a javak, hanem a tőke szabad áramlása előtt is, más szóval a globalizáció a kereskedelem területéről átterjedt a nemzetközi tőkemozgás területére is. Ennek legfőbb haszonélvezője az USA volt, mivel a háború utáni tőkeáramlás iránya megfordult, és a világ megtakarításai a legszegényebb országokból a leggazdagabbakba kerültek. Egyidejűleg az országok közötti és az egyes országokon belüli szociális különbségek sosem látott méreteket öltöttek. Valami különös logika révén, okot és okozatot felcserélve, azt a társadalmi széthullást és a politikai elégedetlenséget, mely például az afrikai földrészt sújtotta, “komoly” brit napilapok munkatársai annak bizonyítékául értelmezték, hogy a gyarmatosítás befejezése talán hiba volt.

Ami a katonai erőviszonyokat illeti: egyfelől felbomlott a Varsói Szerződés, másfelől a NATO kihirdette abbéli szándékát, hogy nem csupán Kelet-Európa irányába fog terjeszkedni, hanem egy szélesedő, “térségen kívüli” orientációt is folytat, melyet az öböl-háború során már kipróbált. Ezzel világosan a világ rendőrségévé nyilvánította önmagát, ami a 19. század gyarmatosítására emlékeztet. Megalakulása óta először a NATO offenzív katonai beavatkozást hajtott végre Európában – az egykori Jugoszlávia területén.

Társadalompolitika: Newt Gingrich, az idő tájt a republikánus párt vezetője az amerikai kongresszusban, azt állította, hogy a széleskörű szociális ellátás és a progresszív adórendszer a hidegháború terméke. Azt hirdette, hogy a kommunizmus külső “fenyegetésének” megszűntével a szocialista fenyegetésnek ezeket a belpolitikai kedvezményeit fel kell számolni. Az Európai Unió 1991-es Maastrichti Szerződése arra engedett következtetni, hogy a szociális ellátórendszer ugyancsak egy Amerika-függőbb modell felé mozdul el Nyugat-Európában. Végül a teljes politikai paletta jobbra tolódott. Az évtized elején az európai kommunista pártok feloszlottak, nevet változtattak, részekre szakadtak. Számosan úgy vélték, hogy még a kormányon lévő kínai, vietnami és kubai kommunista párt is kapitalista gazdaságpolitikát folytat, ámbár furfangosabb elemzők megjegyezték, hogy igen különös fajta kapitalizmus az, amelyben egymás mellett egyszerre érvényesül az élelmiszerek és a fogyasztási javak piaci jellege, az elsődlegesen állami és köztulajdonban lévő ipar, a szocialista tervgazdálkodás és a kommunista párt kormányzati pozíciója.

A szociáldemokrata pártok magukévá tették Ronald Reagan és Margaret Thatcher gazdaság- és társadalomszemléletének központi gondolatát. Tony Blair, az angol Munkáspárt vezetője azt mondta, hogy a Munkáspárt száz évvel ezelőtti megalakítása ketté hasította Nagy-Britannia hagyományos progresszív liberalizmusát, amivel egyenesen azt a törekvését sejtette, hogy vissza kíván térni a 19. századi Gladstone-féle liberalizmushoz. Anthony Giddens és más szerzők arra tettek kísérletet, hogy elméleti alapot nyújtsanak ehhez a vállalkozáshoz, miközben kendőzetlenül elismerték, hogy a szocializmusnak vége, és hogy “a szociáldemokrácia mindig is a kapitalizmushoz kötődött. Mi felé is fordulhatna egy olyan világban, ahol nincs más, csak kapitalizmus?”

Nyugat-Európa hagyományos konzervatív pártjai is megérezték 1989 hatását, lévén, hogy az Európai Unió országaiban a 80-as évek tömeges munkanélkülisége szélsőjobbos és újfasiszta pártokat hozott a felszínre, ami élesen megosztotta szavazótáborukat. Ez ellentmondani látszik Francis Fukuyama elemzésének, aki szerint az 1989-91-es időszak véglegesen a liberális demokrácia győzelmét hozta az összes lehetséges alternatíva fölött. ám egy kevésbé felszínes analízis semmi meglepőt nem találna abban, hogy a tömeges munkanélküliséget és a meggyengülő társadalmi szolidaritást ugyanaz a dühös kétségbeesés társítja, melyből a rasszizmus, az idegengyűlölet és a szélsőjobb táplálkozott a múltban is. Napjainkban is: a Jean-Marie Le Pen vezette Nemzeti Front vagy Gianfranco Fini Nemzeti Szövetsége stabilan durván 15%-on áll az országos választásokon, ezzel szemben az ausztriai Jörg Haider Szabadság Pártja rendre 20% felett végez. Tehát a szélsőjobb az 1989 óta eltelt évtized során, a 30-as évek óta először, tömegméretű szavazóbázisra tudott szert tenni a nyugat-európai kulcsországok egyikében. Ráadásul ez olyannyira sikerült, hogy még a jobboldal “tekintélyes” pártjai is magukévá tesznek egyfajta fajgyűlölő retorikát, míg másrészt azt fontolgatják, ne kövessék-e Silvio Berlusconi a szélsőjobboldallal kötött választási és kormánykoalíciójának példáját.

Ugyanakkor, mindezen tényleges és mélyreható változások ellenére és ellentétben az ezek nyomán megfogalmazódó közvélekedéssel, az évtized végére világossá vált, hogy a jobboldal 1989 utáni győzelme kezdi erejét veszteni. Kevesen jósolták volna meg tíz esztendeje, hogy a gazdasági sajtó címoldalain 1998 augusztusában mi lesz világszerte olvasható. A Financial Times jogi rovata jellegzetes példával szolgált: “újra itt (A) tőke!” – sikította, mikor a világ részvénypiacai felpörögtek, a teljes oroszországi pénzügyi rendszer összeomlásának, vagyis a történelem addigi legnagyobb mértékű adósságtörlesztési képtelensége következtében, amit a kelet-ázsiai gazdaságoknak az 1929-eshez fogható válsága idézett elő egyre szélesedő hullámokban. Ez a gazdasági láncreakció, mely pillanatnyilag is töretlenül zajlik – legutóbbi áldozata Brazília volt -, az új keletű, globális gazdaság iránti bizalmat az 1929 utáni mélypontra süllyesztette. Alig valaki sejtette volna, hogy 1999-ben az Európa Unió 15 nemzetállamából 13-ban szociáldemokrata pártok fognak kormányozni, ideértve a négy legnagyobb tagállamot: Németországot, Franciaországot, Angliát és Olaszországot. Még kevesebben gondolták volna, hogy ezek közül a pártok közül többnek egyre erőteljesebb megpróbáltatást jelent majd a párton belüli baloldal, melyek léte gyakran az 1989-ben még kommunista pártok bal szárnyai által beindított, ám figyelemre ez ideig alig-alig méltatott politikai átalakulás folyamatában gyökerezett.

Jelen dolgozat az 1989 óta eltelt évtized változásainak csupán egyikét kívánja vizsgálni. A kérdésnek a komoly tömegtájékoztatás, sőt, az elméleti szakemberek is csak csekély figyelmet szenteltek. Nevezetesen egy új európai baloldalként emlegethető jelenség kialakulásáról, megerősödéséről és – aktuálisabban fogalmazva – sikeréről van szó. úgy is meghatározhatjuk, hogy ez a kommunista pártok, a korábbi kommunista pártok és a szociáldemokráciától balra elhelyezkedő más pártok közös politikai áramlata, melyek ahelyett, hogy eltűntek volna, mint azt 1989-ben sokan jósolták, egyre meghatározóbb szerepekhez jutnak egy sor európai ország politikai életében. így van ez Oroszországtól kezdve, ahol a Szovjetunió állampártjaként létező Kommunista Párt balszárnya újjáalakulása óta az ország messze legnagyobb pártja, Franciaországon, Olaszországon, Németországon Svédországig, ahol a szociáldemokrata kormányok parlamenti többsége jelenleg a tőlük balra elhelyezkedő pártokon áll vagy bukik, az egyre szorosabbra fűződő kapcsolatokig azokkal az északi baloldali pártokkal, melyek élesen bírálják a skandináv szociáldemokrácia jelenlegi jobbra csúszását.

Cikkünkben azt állítjuk, hogy bár az európai munkásmozgalom kutatóinak zöme belátja, hogy Tony Blair a Munkáspártot jobbra tolta, sokszor szem elől tévesztették azt a tényt, hogy ezektől a pártoktól balra valami új van kibontakozóban. Nyugat-Európában az új európai baloldal tevékenységét és vitáit már nemzetközi szinten folytatja. Tanult a keleti kommunista rezsimek bukásából, és ami a legfontosabb: a demokratikus szocializmus stratégiáját követi. Ez egyszerre különbözik a szociáldemokráciától és gyökeresen eltér a kelet-európai államszocialista rendszerek elméletének és gyakorlatának hagyományától. Szándéka szerint politikai érdeklődése és kapcsolatai az értelmiségi foglalkoztatás, a feminizmus, a négernegyedek, valamint az ökológia ügyének felkarolására irányulnak a 21. század küszöbén álló Európában.

Keleten, az oroszországi és a legtöbb kelet-európai kommunista párt, továbbá a kommunista pártokból kinőtt egyéb pártok is furcsa módon olyan fokú választási támogatásra tudtak szert tenni a demokratikus berendezkedésben, amit tíz évvel ezelőtt egy elemző sem hitt volna. Ezeknek a kelet-európai pártoknak a korábbi Szovjetunió tagállamain kívül nem létezik közös politikai szervezete, kapcsolataik a Nyugat-Európában működő új európai baloldallal felszínesek vagy nincsenek is. Mindenesetre az, hogy mindannyian az 1989 előtti kommunista pártokból erednek, és az a kikerülhetetlen tény, hogy – miként a múltban is – a munkásmozgalom fejlődésére a kontinens mindkét felén zajló események egyformán hatással lesznek, olyan elemzést tesz szükségessé, mely Nyugat- és Kelet-Európa fejlődését egyaránt mérlegeli. A dolgozat hátra lévő része erről a fejlődésről ad rövid áttekintést.

* * *

Az Orosz Föderáció Kommunista Pártja, jóllehet a Szovjetunió uralkodó kommunista pártjának kis létszámú balszárnyából alakult, és 1991 és 1993 között nem játszott lényeges szerepet, taglétszámát és szavazótáborát tekintve az ország legnagyobb pártjává vált. Az 1996. júniusi oroszországi elnökválasztás második fordulójában a kommunista Gennagyij Zjuganov csaknem 30 millió, azaz 40,4%-nyi szavazatot kapott. Eredményessége részben annak volt köszönhető, hogy a párt sikeresen vezényelte a “hazafiúi” ellenállást szemben a Jelcin elnök által az országra kényszerített kapitalista jellegű gazdasági reform szociális és gazdasági hatásaival.

1998 szeptemberében, az orosz pénzügyi rendszer teljes csődje után Jelcin elnök, az alkotmányban ráruházott óriási hatáskör ellenére, kénytelen volt a kommunista többségű Duma támogatottját, Primakovot miniszterelnöknek kinevezni. Ennek következtében megroppant a Nyugat-barát államigazgatás gerince, mely 1991 őszétől irányította Oroszországot. 1999 őszére az az általános vélemény alakult ki, hogy Oroszországnak történelme során először olyan kormánya van, melyet az országgyűlés döntése választott. Az 1999-es év végi parlamenti választásokra vonatkozó számítások a baloldal megerősödését és a legutóbbi kormányokban domináns neoliberális pártok szavazatainak nevetséges arányát ígérik.

Bár Gennagyij Zjuganov Kommunista Pártja “kommunistább”, mint a legtöbb egykori kelet-európai kommunista párt, a tendenciát, hogy a korábbi kommunista pártok váratlanul nagy választási sikereket értek el, a volt Szovjetunió számos más tagországának tapasztalatai is erősítették. Elsősorban Ukrajna, Moldova és sajátos módon Belarusz tapasztalatai. Ugyanígy Kelet-Európában is, az 1989 utáni első szabad választások látványos bukásait követően, a kommunista utódpártok már a következő választások alkalmával akkora támogatottságot szereztek, hogy demokratikusan választott kormányt alakíthattak Lengyelországban, Magyarországon, Bulgáriában, Romániában és – a legutóbbi előrejelzéseket tekintve – Albániában.

Ezeknek a pártoknak a politikai útja a magyar és lengyel ex-kommunisták NATO-pártiságától és neoliberális irányultságától a román és bolgár ex-kommunistákig vezet, akik – mondjanak bármit – a gyakorlatban nem lelkesedtek a piacgazdaság életbe léptetésekor.

Nyugat-Európában a korábbi kommunista pártok jobbszárnya vagy megszűnt, vagy, mint például az Olasz Kommunista Párt esetében, szociáldemokrata pártokká alakultak át 1989 után. A kommunista pártokban gyökerező baloldali áramlatok azonban – sok szakértő várakozásával szemben – távolról sem vesztek a feledés homályába, hanem éppen hogy egyre-másra törtek a felszínre, az észak-európai zöldekkel és baloldali szociáldemokrata pártokkal párhuzamosan, mint a szociáldemokrácia legfőbb baloldali vetélytársai. Spanyolországban, Olaszországban, Kelet-Németországban, Franciaországban, Svédországban, Görögországban és Portugáliában a kommunista pártok, illetve a szociáldemokráciától balra álló utódaik megbízható, korszerű választási tömegpártokká nőtték ki magukat. Országaik számottevő politikai tényezőjévé kezdtek válni, beleszólhattak abba, milyen párt alakít kormányt, és külső nyomást gyakorolhattak a szociáldemokrata pártokra, hogy azok esetleg vezetőik szándékainál radikálisabb politizálást folytassanak. Svédországban az 1998-as szeptemberi általános választáson a szociáldemokraták szavazati aránya csaknem 10%-ot esett – 45,3%-ról 36,6%-ra. 70 éve ez volt a leggyengébb eredményük. Viszont a volt kommunista Svéd Baloldali Párt 12%-ra kettőzte szavazatainak arányát, és ezzel – a szavazatok számát tekintve – Svédország harmadik legnagyobb pártjává lépett elő. A svéd szociáldemokrata kormány parlamenti többsége tehát a Baloldali Párton és a zöld képviselőkön múlik. A Baloldali Párt a jóléti kiadások növelése mellett foglalt állást, és ellenezte mind Svédország részvételét az európai monetáris unióban (EMU), mind pedig a harmincötórás munkahét bevezetését.

Olaszországban az 1996-os általános választás 35 helyet hozott a Kommunista Megújulás (Rifondazione) nevű pártnak, amely a korábbi kommunista párt balszárnyából és az 1968 utáni újbaloldalból fejlődött ki. Ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a parlamenti egyensúly meglegyen: Romano Prodi “Olajfa” elnevezésű koalíciós kormánya a Kommunista Megújulás parlamenti szavazatától függött. Amikor Prodi 1999-es megszorító költségvetési intézkedései miatt kettejük között nézeteltérés támadt, és a kommunisták támogatásukat megvonták, a kormány megbukott. Helyébe a volt kommunista párt jobbszárnya vezérének, Massimo D’Alemának kormánya lépett.

Franciaországban az eltökélten nem blairista Lionel Jospin vezette szocialista párt egy viszonylag baloldali szociáldemokrata platformmal került hatalomra az 1997-es júniusi általános választás eredménye alapján. Koalíciós partnere, a Francia Kommunista Párt két minisztert adott. A németországi általános választáson 1998 szeptemberében, zavarba ejtve azokat, akik a német szociáldemokraták és a Helmut Kohl-féle kereszténydemokraták úgynevezett “nagykoalíciójára” számítottak, a szociáldemokraták a tőlük balra álló zöldekkel szereztek abszolút többséget, és a parlamentbe bejutott a Demokratikus Szocializmus Pártja (DSZP), az egykori NDK állampártjának utódja. Először sikerült átlépnie az 5%-os küszöböt, ami a német választási rendszerben a parlamenti frakcióalakítás hivatalos minimuma.

A legutóbbi spanyolországi választáson, 1996 májusában, bár a szociáldemokrata Spanyol Szocialista Munkáspárt kikerült a kormányzati hatalomból, a Spanyol Kommunista Párt irányítása alatt működő Egyesült Baloldal 10% feletti eredménye megerősítette, hogy a szervezet az ország politikai életében számottevő tényező. Az olaszországi Kommunista Megújulás és Romano Prodi miniszterelnök vitáját értékelve a kétségen kívül antiszocialista Wall Street Journal európai kiadásában arra a következtetésre jutott, hogy Nyugat-Európa politikájában egy új jelenség tört előre. A lap több cikke is foglalkozott a kérdéssel. Az “Olaszország felbiztatott baloldali csillagainak útja; a radikális koalíciós partnerek nézetkülönbsége az EMU-val” című írásban a Journal rámutatott: “Az olasz válság egész Nyugat-Európa számára hordoz tanulságot. A baloldal megnyeri a választásokat, de hatalomra kerülve nem képes a radikális baloldalt féken tartani.”

Ezeknek a pártoknak a sikere nyomán nemcsak a szociáldemokrácia balszárnyának választási eredménye állandósult a legtöbb nyugat-európai országban, hanem egyúttal nemzetközi politikai trend-jellegüket is megszilárdították, minthogy közös testületük, az Egyesült Európai Baloldal-Északi Zöld Baloldal révén egyre gyakrabban léptek fel összeurópai szinten az Európai Parlamentben. 1994-es megalakulásuk óta ők alkotják az Európai Parlament negyedik legnagyobb csoportosulását. Tagjaik között ott találunk kilenc spanyol egyesült baloldalit, hét francia kommunista pártit; Olaszországból hárman a Kommunista Megújulásból, ketten a Kommunista Egységmozgalomból valók; további három a Portugál Kommunista Párt, kettő a Görög Kommunista Párt, másik kettő az ugyancsak görög Synaspismos tagja, míg a Svéd Baloldali Párt három, a Finn Baloldali Szövetség két fővel képviselteti magát.

Az új európai baloldalnak létezik egy másik, Nyugat-Európa pártjait közvetlenül átfogó szervezete: az új Európai Baloldali Fórum (EBF). Az 1991-es születésű szervezet évente kétszer ülésezik, és durván azt mondhatjuk, hogy demokratikus szocialista, nem pedig szociáldemokrata pártokból áll. 17 országra kiterjedő tagsága a következő pártokat, illetve csoportosulásokat foglalja magában: Finnországi Baloldali Szövetség, Svéd Baloldali Párt, Norvégiai Szocialista Baloldali Párt, Dániai Szocialista Néppárt, Németország Demokratikus Szocializmus Pártja, Észtországi Demokratikus Munkáspárt, Holland Zöld Baloldali Párt, Belgiumi Egyesült Baloldal, a Francia Kommunista Párt, a Franciaországi Polgári Mozgalom, a Svájci Munkáspárt, az olasz Kommunista Megújulás Párt, az Olaszországi Egyesült Kommunista Mozgalom, a Görögországi Baloldali és Haladó Párt (Synaspismos), a Ciprusi ADISOK Párt, a Ciprusi AKEL, a spanyolországi Kezdeményezések Katalóniáért, a Spanyolországi Egyesült Baloldal és Ausztria Kommunista Pártja.

Ténylegesen ezen a nemzetközi színtéren mutatkozik meg leginkább ezeknek a pártoknak sajátos jellege. Közülük néhányan abban a felhívásban, mely közös platformot javasol az 1999-es júniusi európai parlamenti választásokra, számos különböző fogalmat pontosítottak. “A neoliberális dogmával való szakításra” szólítottak fel annak a stratégiának az érdekében, amely a gazdasági növekedést, a munkahelyteremtést, a nemzetközi tőkeáramlás megadóztatását, az állami szektor kiárusításának megszüntetését, a költségvetési kiadások növelését, a munkahét rövidítését és a Központi Európai Bank alapszabályának minden olyan változtatását helyezi az előtérbe, amely e célok eléréséhez szükséges. Sürgős intézkedéseket követelnek a rasszizmus visszaszorítása érdekében, ideértve az EU külső határait leszűkítő, a bevándorlást és a menekülést korlátozó Schengeni Egyezmény gyökeres felülvizsgálatát. A harmadik világ adósságainak eltörlését indítványozzák, és a hidegháború befejeztének fényében úgy vélik, hogy a NATO is feleslegessé vált. E célok eléréséhez, melyek összhangban állnak ezeknek a pártoknak az otthoni viselkedésével, az Európai Unió demokratizálásának fontosságát hangsúlyozzák. Például legtöbbjük határozottan tiltakozott az öböl-háború vagy a NATO keleti terjeszkedése, illetve jugoszláviai fegyveres beavatkozása ellen.

Hogy az íróasztal mellett gyártott elmélet milyen lassan kullog a valóság nyomában, jól mutatja az a tény, hogy az európai munkásmozgalom elemzőinek nem sikerül megragadniuk sem annak a folyamatnak a lényegét, amely kitermelte a volt Szovjetunió és Kelet-Európa sok országának legnagyobb szabadon választott parlamenti pártjait és az Európai Parlament negyedik legnagyobb platformját, sem azokat az apró, de valóságos tényezőket, amelyek a nyugat-európai kulcsországokban a baloldali kormányok létrejöttéért és bukásáért felelősek. Csak egy példa: Donald Sassoon több mint 900 oldalas, rendkívül részletes művében lenyűgöző és enciklopédikus történeti összefoglalót nyújt – ahogy ő nevezi – “a huszadik századi nyugat-európai baloldalról”. Az írásban zömmel a szociáldemokrácia jobbra tolódásáról olvashatunk, miközben szinte teljesen megfeledkezik ennek ellenpontjáról, az új európai baloldal megszületéséről. Arra kell gondolnunk, hogy ez az igencsak elképesztő mulasztás abból fakad, hogy ezeknek az új keletű pártoknak a létrejötte egyszerűen nem illik bele Sassoon általános meglátásába: “így vagy úgy, nyíltan vagy burkoltan, de mindenki szerződtetett tagja a kapitalisták klubjának.”

ám míg a politikai elemzők egy ideig eltekinthetnek azoktól a tényektől, amelyek nem illeszkednek az elméletükhöz, a gyakorlati politikusok, akiknek szembe kell nézniük a választók szavazataiból és a parlamenti matematikából kikerekedő valósággal, ezt nem engedhetik meg maguknak. A szociáldemokrata pártvezetőknek Rómától kezdve Madridon, Lisszabonon és Párizson át, egészen Berlinig azokkal a gyakorlati politikai kérdésekkel kell megbirkózniuk, melyeket a tőlük balra állók nemhogy apadó, inkább gyarapodó táborának a választáson való indulása vet fel.

Sassoon és a hasonló szerzők lényegében teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy a szociáldemokráciának az utóbbi évtized során végbement jobbratolódása nyilvánvalóan azt eredményezte, hogy a baloldalon tágas tér maradt üresen. Következésképpen a politikai palettának az a része, melyet korábban a régi kommunista pártok foglaltak el, nem tűnt el: 1989-ig és közvetlenül azután összezsugorodott, majd megerősödött és szélesedni kezdett. Hogy ennek jelentőségét megértsük, nem elég csak az új európai baloldal pártjaira leadott szavazatok arányára pillantanunk. Arra is gondolnunk kell, hogy a rájuk eső szavazatok a munkásmozgalomban gyökerező pártoknak jutnak. Ha így mérjük, a Spanyol Egyesült Baloldal, az Olaszországi Kommunista Megújulás, a Svédországi Baloldali Párt és a németországi DSZP a szociáldemokrata pártokra leadott szavazatok 10-25%-át szerzi meg. így tehát bár semmi jel nem utal arra, hogy a jelenlegi európai politikai helyzetben ezek a pártok a választásokon megelőznék a szociáldemokratákat, mégis áttörésről kell beszélnünk. A politika fő áramába kerültek, és baloldali nyomást gyakorolhatnak saját munkásmozgalmuk többségi pártjaira. Sőt, már támogatókat, mi több, szavazókat gyűjtenek elsősorban a fiatalok között, mivel kilépnek a kommunista pártok hagyományos falai közül, a legharcosabb ipari munkásság köréből.

Sassoon úgy véli, hogy a kommunizmus összeomlása felgyorsította a közeledés folyamatát, a “konvergencia-elv megvalósulását”, miáltal minden párt – legyen bár hagyományos jobb-, illetve baloldali – várhatóan elfogadja, hogy “a piaci erőket szabályozni lehet, de eltörölni nem…; hogy a közkiadások növekedését korlátozni kell; hogy a jóléti államot meg lehet őrizni, de kiterjeszteni nem; hogy a magánosítás elkerülhetetlen lehet, és amennyiben kiirtja a monopóliumokat, úgy egyenesen kívánatos; hogy az egyenlőséget – bár változatlanul vonzó cél – össze lehet hangolni az ösztönzőerők megőrzésének szükségességével…” Igaz, hogy mind a szociáldemokrata pártok, mind a hagyományos konzervatív pártok egyetértettek ebben a neoliberális megközelítésben, csakhogy az elemzés hiányos, ezért aztán félrevezető. A szerző elfelejti ugyanis megemlíteni, hogy ennek a közeledésnek az volt az ára, hogy az európai munkásmozgalomnak éppen az a szárnya szilárdult meg, amely az ilyen jellegű közeledés ellen harcol, és ezzel a meggyőződésével nyeri el támogatói szavazatát.

Elméletének tarthatatlansága abból fakad, hogy Sassoon a nyugat-európai baloldal egy évtizedes történetét leszűkíti annak egy – jóllehet a legterjedelmesebb – szakaszára. Definíciója az európai baloldalról hiányos, csak “a fő áramba tartozó szocialista, szociáldemokrata és munkáspártokra” korlátozódik, “ideértve az egykori kommunista pártokat is”. Ebbe a definícióba beleférnek a jobboldali szociáldemokraták, a szociáldemokratává vált korábbi eurokommunista erők, valamint a neoliberális gazdaságpolitikát folytató egykori kommunista állampártok. Hogy ezek az irányzatok közeledést mutattak a nyíltan kapitalista pártokkal, ez vitathatatlan. ám mint már bizonyítottuk, ez nem vonatkozhat a nyugat-európai baloldal egészére, különösen nem a baloldali kommunista pártokra, a balra tolódó szociáldemokratákra és a többi baloldali erőre, melyek közt kommunisták is akadnak. Ezek a maguk neoliberalizmus-ellenességében közelednek egymáshoz.

Továbbmenve: még a szociáldemokrata tömegpártok némelyikén belül is a neoliberalizmusra adott baloldali reagálás világos jeleit fedezhetjük fel, melyet kétségtelenül az az óriási társadalmi küzdelem táplál, mely a Maastrichti Szerződés szellemében fogant, a szociális kiadások lefaragására és a munkaerőpiacok deregulációjára irányuló próbálkozásokat kísérte az európai monetáris unióba való csatlakozás hajszájában. A munkahelyet, a nyugdíjat és más szociális ellátásokat védelmező franciaországi, olaszországi és németországi tömegmegmozdulások 1995-ben és 96-ban minden bizonnyal jelentősen hozzájárultak a hagyományos jobboldal pártjainak kudarcához a legközelebbi választásokon. Ugyanígy, azok a viták, melyek a francia szocialisták megsemmisítő veresége körül keletkeztek – az 1993-as általános választáson, szigorú megszorító politikájuk nyomán mindössze 16%-ot értek el -, a számos korrupciós ügybe belekeveredett Olasz Szocialista Párt 1994-es felbomlása, továbbá a spanyol szocialisták hivatalból való kikerülése 1996-ban, miután monetarista intézkedéseik következtében a munkásosztály támogatását elveszítették, nos mindez bőven ad okot töprengésre.

Ezeknek az eseményeknek az összefüggésében a Lionel Jospin vezette francia szocialisták balratolódása az utolsó általános választás előtt és a tradicionálisan állami beavatkozás-párti, szociáldemokrata Oskar Lafontaine miniszteri jelenléte az új német kormányban teljességgel érthető volt. Bár nyilvánvalóan túl korai volna egy átfogóbb nyugat-európai tendenciát megfogalmazni, ezek az egyes esetek világosan jelzik, hogy a jobb- és a baloldal Európa egészére vonatkoztatott, csaknem univerzális közeledésének voltaképpen neoliberális szándékot tükröző tételét megingatta az a viselkedés, mellyel a szociáldemokrácia választói tábora egy efféle folyamat társadalmi következményeire reagált. Sok elemző azon várakozása, hogy Tony Blair kontinensszerte a szociáldemokrata vezetők követendő példája lesz, egyre kevésbé tűnik beigazolódni. Jospin már az Európai Szocialista Párt első csúcstalálkozóján kifogásolta Blair neoliberalizmusát. Az új európai baloldal választások révén való megszilárdulása a nyugat-európai választók ilyen irányú magatartás-változását tükrözi.

Mindabból, amit eddig írtunk, az is kiderül, hogy az új európai baloldal nem tartozik a kommunisták egyik megállíthatatlanul kivesző nosztalgia-szektájához sem, mely a múltban él, és melynek választói bázisa is eltűnőfélben van. Valóságos felismerésként hatott, hogy ezt az – 1989 után domináns – irányzatot félreismerték korábban, ami aztán a Wall Street Journal és a hasonló mértékadó jobboldali lapok oly nagy riadalmát kiváltotta. Bár kommunista szekták továbbra is léteznek, ezek nem képezik az új európai baloldal részét. Az előbbiek számára előnytelen erőkülönbséget jól érzékelteti az a teherbíró-képesség, amelyről az utóbbi tagpártjai tettek tanúbizonyságot a nyílt politikai viták, a megújulás, a 20. század végi európai és világpolitikai realitások kérdéseiben. Mindez jól megmutatkozott ezeknek a pártoknak abban a képességében, hogy magukat alkalmassá tegyék a 68 után rohamos növekedésnek induló, választási szempontból jelentéktelen, ám kiemelkedően aktív, új baloldali szervezetekkel való tartós szövetségre, sőt összeolvadásra. Efféle csoportok szerepeltek a Spanyolországi Egyesült Baloldalban, olvadtak össze az Olasz Kommunista Párt balszárnyával, és hozták létre a Kommunista Megújulást; ilyen csoportok találhatók a Demokratikus Szocializmus németországi pártjának választási listáján, és legújabban a Francia Kommunista Párt is kezdeményezett velük közös akciókat, illetve vitát.

Ugyanakkor, bár az új európai baloldal egyértelműen körvonalazható politikai irányzat, határozottan törekszik a lényegesen nagyobb létszámú szociáldemokrata pártokkal összekovácsolódni. Ez a szociáldemokrata kormányoknak a jobboldal ellenében kedvező parlamenti szavazásoktól egészen az ilyen kormányokban való tényleges szerepvállalásig terjed. A létrejövő szövetségek és koalíciók persze távolról sem nevezhetők zökkenőmentesnek. Az új európai baloldal pártjainak legnagyobb vitája kétségkívül a körül a kérdés körül kezd kibontakozni, hogy milyen elvek alapján is kellene ezeket a megállapodásokat létrehozni. Spanyolországban és Olaszországban ez már szakadáshoz vezetett, ám maga az a tény, hogy ilyesmi zajlik, azt igazolja, hogy ezek a pártok nem hagyják magukat semmiféle szektás vagy dogmatikus gettóba beszorítani, és a szociáldemokrácia jobbra tolódó pártjaitól elhatárolódó, demokratikus szocialista identitásukat sem kívánják elveszíteni.

Tehát a kelet-európai kommunista rendszerek 1989-es bukása, valamint a Szovjetunió 1991-es széthullása valóságos új fejezetet nyitott Európa és a világ történelmében. Tekintet nélkül arra, hogy ezen államok korábbi vezérkara miként vélekedett, bukásuk a nemzetközi tőkét arra a következtetésre sarkallta, hogy elhiggye magáról: nemcsak a kommunizmust, hanem a szociáldemokráciát, és az alapját jelentő jóléti államot is szét tudja zilálni.

Larry Elliott és Dan Atkinson a The Age of Insecurity [A létbizonytalanság kora] című könyvében ezt írja: “mihelyst a külső fenyegetettség megszűnt, amint a globális fejlődéshez csak egy modell kínálkozott, a kapitalizmus gyorsan elfelejtette százéves történetét. A jóléti államot már nem tartotta a kommunizmus elleni erős bástyának, amelyet a munkások elégedettsége és nyugalma érdekében érdemes fenntartani. Egy szempillantás alatt – és annak ellenére, hogy mindez a Nyugat leggazdagabb éveiben történt – a jóléti állam elviselhetetlen tehertétellé vált a kapitalizmus számára, szociális kiadásai végtelen befektetéseket és energiát szívtak el. Az 1990-es évtized derekára a nyugati gondolkodás egyik axiómája az lett, hogy Németországot az elkényeztetett munkaerőnek odavetett nem bérjellegű szociális kiadások nagy összege emészti fel – juttatások, táppénz, munkanélküliségi biztosítás. Míg a 70-es években a wolfsburgi Volkswagen-gyár dolgozóinak járó 7-8 hetes szabadság a német gazdasági csoda pozitívnak tartott bizonyítéka volt, addig ugyanez az 1990-es évek végére Németország euro-szklerózisának látható tünetévé minősíttetett. Sweeney, az amerikai szakszervezeti mozgalom vezéralakja helyesen fogalmazott, amikor a kapitalizmus éves értekezletén, a svájci Davosban rendezett Világgazdasági Fórumon 1997 elején a kapitalizmus elembertelenedéséről beszélt. Azt mondta, hogy a kapitalizmus bizonyos kellemetlenségei enyhültek: most már mindenkinek egyformán rossz. Az üléstermekben ma már nem törődnek azzal, milyen hatást vált ki a dolgozók körében, ha reálbérüket alacsonyra szabják vagy csökkentik. ‘Egykor ez összeforrasztott, ma szétválaszt bennünket’ – hangoztatta.”

Cikkünkkel azt igyekeztünk alátámasztani, hogy az új európai baloldal kialakulása Nyugat-Európában, a korábbi kommunista pártok tömeges támogatottsága a kelet-európai választásokon, az Oroszországi Kommunista Párt parlamenti többsége (amely párt örömmel venné a Szovjetunió újjáalakítását és a tervgazdálkodás visszaállítását “a szavazóurnák segítségével”), sőt, a II. világháború óta legradikálisabb amerikai szakszervezeti vezetés, John Sweeneyvel az élén – egytől egyig mind azt bizonyítja, hogy az 1989-től új korszakát élő, antiszociális kapitalizmussal a népesség jó része egyáltalán nem rokonszenvez. Ami 1989 után elkezdődött, sokak számára akkora veszteséggel járt, hogy cselekedniük kellett. Ezért érdemelnek különösen nagy figyelmet az európai politikának ezek az új, baloldali radikális irányzatai, melyekről az elemzők zöme eddig megfeledkezett.

[Köszönjük a Macmillan Publishers Ltd kiadónak, hogy hozzájárult cikkünk közléséhez, melynek egy változata Kate Hudson: European Communism since 1989: towards a new European left című könyvében 1999-ben fog napvilágot látni.]

(Fordította: Battyán Katalin)

A bombázások közepette lehetetlen teljes egészében felfognunk a NATO Jugoszlávia ellen intézett támadásának jelentőségét. Ez különösen igaz közülünk azokra, akik NATO-tagországokban élünk, hiszen számunkra a háború szintetikus tapasztalat csupán: a mindennapos, normális rutinunk részeként televízióban megjelenő képekből áll. Képekből, amelyek maguk is egyre növekvő mértékben válnak sablonossá, és így normálissá. Valójában az egész háború a napi rutin részévé vált: tegnap még Irak volt, néhány rövid hír Szudánról, meg valami egzotikus nevű emberről Afganisztánban, ma Koszovó, holnap Tajvan – mind távoli helyek, amelyek természetesen nagyon érdekelnek bennünket, de amelyekről keveset tudunk, és még kevesebbet kell tudnunk.

Majdnem biztos azonban, hogy a Jugoszlávia elleni NATO támadás egyik lényeges következménye az, hogy véget vetett Nyugat- és Kelet-Európa politikai tervének, az “Európa-projektnek”. Ez a politikai terv csak akkor lett volna sikeres, ha az EU-tagországok felkészültek volna adott szavuk betartására, és az európai politikai rendszert normákra, nem pedig a politikai erőviszonyokra alapozva építették volna újra, demokratizálódva és a kontinens keleti részét is felölelve. úgy néz ki, hogy ez a háború ennek az erőfeszítésnek a végét jelenti. Egy május 29-én Párizsban, a Marc Bloch Alapítványnál tartott értelmiségi találkozó – amely “Az érzelmek utáni politikai visszhang” nevet viselte – kezdett először komolyan foglalkozni a kérdéssel. Claude Lanzmann, a holocaust történéseit dokumentáló Shoah című film producere arról beszélt, hogy a Jugoszlávia elleni NATO-támadás egy új Dreyfus-ügy volt. Ez alkalommal egy egész európai nemzetre, a szerbekre osztották Dreyfus szerepét. Francia értelmiségiek egy csoportja hamar ráébredt, hogy a Dreyfus elleni egész ügyet hazugságokra építették. Mostanra több milliónyian mindenhol Európában annak látják a szerb nemzetet, ami valójában: a nyugati hatalmak erődemonstrációi áldozatának, amely hatalmak hazugságokra alapozták ezt a háborút, megrendítve ezzel azt a normatív hátteret, amelyre az új Európát kellett volna felépíteni.

A nagyhatalmú országok büntetlenül megtehetik, hogy fikciókban és hazugságokban gyökerező háborút viseljenek. De az Európai Unióhoz, az Európa Tanácshoz, vagy az EBESZ-hez hasonló transznacionális, nemzetek feletti intézmények létrehozására irányuló törekvések valószínűleg nem lesznek fenntarthatók olyan erőpolitikával, amely láthatóan semmibe veszi azokat az alapelveket, amelyeken az ilyen szervezeteknek alapulniuk kellene.

Az Európa-projekt folytatása Európa politikai fejlődési formájaként csak akkor lehetséges, ha az alábbi két feltétel egyike teljesül: vagy hamar elfelejtődik a NATO-féle Dreyfus-ügy az újjáépített Nyugat-Balkánon bekövetkező béke és a gyors fellendülés következtében, vagy Európa politikai és értelmiségi erői mozgósíthatók, hogy egyértelműen és teljesen elutasítsák a Szerbia elleni, és a régió összes lakosa számára elviselhető jövő ellen irányuló agresszív háborút. A két feltétel egyike sem tűnik a közeli jövőben megvalósíthatónak. Ennek eredményeképpen az Európa-projekt valószínűleg az “Egységes Piac” tervévé válik, és működését az amerikai gyámság alatt álló valuta fogja megszabni. A fő nyugat-európai hatalmak számára a jövő tendenciái amerikai vezénylet alatti erőpolitikai manőverekben való részvételt tartogatnak, amelyek célpontjában a Kelet- és Dél-Kelet-Európában tornyosuló káosz áll majd.

A Jugoszlávia elleni NATO támadás az amerikai diplomácia eredménye volt, éppúgy, mint ahogy a háború maga is amerikai háború, amelyet az a tény legitimál, hogy NATO-fennhatóság alatt zajlik. 1998 folyamán a nyugat-európai hatalmak hosszú hónapokig próbáltak ellenállni egy NATO-háborúra irányuló amerikai nyomásnak. Az ellenállás részben azon a tényen alapult, hogy stratégiai érdekeik eltértek az amerikaiakétól. Az ellenállás formáját az jelentette, hogy a jugoszláviai konfliktust közvetítéssel és békés eszközökkel próbálták megoldani. 1999. január végén azonban az angol és a francia kormány felhagyott az ellenállással, és ezért a háború érdekében a Clinton-kabinet mögött sorakozott fel.

Ha meg akarjuk érteni a jelenlegi háborút, az amerikai célok sajátosságait kell megértenünk. A kérdéshez általánosan két oldalról lehet közelíteni.

Az egyik megközelítés szerint a Clinton-kormány háború melletti döntése a nyugat-balkáni eseményekre adott reakció volt. Céljaikat a koszovói albánok súlyos helyzete vezérelte. Az effajta érvelés ahhoz a következtetéshez vezet, hogy óriási ellentmondás volt az amerikai célok és az Egyesült államok által használt eszközök között, amely ellentmondás magyarázataként a háború mellett állást foglaló európai szakértők az amerikaiak feltételezett “ostobaságára” szoktak utalni. Megvizsgáljuk majd a háború elindításának körülményeit és diplomáciai hátterét, hogy ennek az “amerikai ostobaságnak” nevezett elméletnek az érvényességét kiderítsük. Ennek során bemutatjuk, hogy a háború felé közeledve, az Egyesült államok és a nyugat-európai országok Koszovó problémájához való hozzáállásukban nem kiegészítették egymást, hanem nyíltan ellentmondtak egymásnak. Az Egyesült államok tevékenysége hiúsította meg az európaiak erőfeszítéseit a közvetítésre és a konfliktus békés megoldására. 1999 januárjáig, a francia-brit fordulatig, a nyugat-európai lépések is folyamatosan akadályozták az Egyesült államok háborús törekvéseit. A háború támogatóinak, ha konzisztens álláspontot akarnak képviselni, foglalkozniuk kell a kétféle felfogás konfliktusával. állíthatják, hogy az európaiak megközelítésmódjukkal összejátszottak a szerb kormánnyal, vagy mondhatják, hogy az Egyesült államok taktikája volt felelős a koszovói albánok szörnyű szenvedéseiért a NATO-támadás előtt is, és különösen utána. De semmiképpen sem kerülhetik ki ezeket a kérdéseket.

A háború elindítására vonatkozó amerikai célok megértéséhez van azonban egy másik út is. Eszerint a Clinton-kormány háborús törekvéseit az Egyesült államok Európára és a nemzetközi szintérre vonatkozó stratégiai-politikai célkitűzései diktálták. így a Jugoszláviával Koszovó miatt kirobbantott háború egyszerűen eszköz volt az Egyesült államok geopolitikai stratégiájában: a koszovói albán politikai csoportok pedig egyszerű játékszerek. Ez a nézet természetesen nem fogadható el a NATO-országok médiaszakértői számára, de felettébb népszerű Európa és sok más ország külügyminisztériumaiban és állami döntéshozóinak körében. E megközelítésben a háború egy fontos tanulsággal szolgál: a vezető nyugat-európai hatalmak képtelenek kitartani közös politikai akaratuk mellett az Egyesült államok állandó nyomásával szemben. így annak ellenére, hogy a nyugat-európai kapitalista országoknak nagyon erős politikai és gazdasági érdekük fűződik ahhoz, hogy az amerikai manőverekkel szemben közös álláspontot képviseljenek az Európával kapcsolatos ügyekben, megosztásukhoz az Egyesült államok mindig ki tudja használni rivalizálásukat és gyengeségeiket. Ez a teória a jelenlegi háborút lényegében a nyugat-európai országok “ostobaságán” keresztül magyarázza. Nevezzük ezt az elméletet az “európai ostobaság” teóriájának. A későbbiekben ezt is vizsgálni fogjuk.

Természetesen az “ostobaság” elnevezés udvarias, semleges és a problémát könnyen megoldó kifejezés, jelentősebb etikai vonzatok nélkül. Talán szükséges hozzátenni, hogy e szót itt ironikus értelemben használjuk. A háború Európát sújtó morális és politikai következményeit végiggondolni is szörnyű. A tíz éve még a jobb jövőbe vetett reményeknek végük. Az európai történelem következő szakaszát az Egyesült államok teljes hegemóniára való törekvése fogja jellemezni Európában és máshol is. Amint az Egyesült államok a Nyugat-Balkánon befejezte a bombázást, kelet felé fogja fordítani tekintetét, a Kínával bekövetkező, valóban félelmetes összeütközésre. ázsia és Európa között fog mozogni, s az ezredforduló után megpróbálja saját képére átalakítani a világot. A NATO-háború melletti érvek valójában megegyeznek az Egyesült államok globális hegemóniája melletti érvekkel. Ezek kettős formában jelennek meg. Először is vannak olyanok, akik valóban elhiszik, hogy az amerikai hegemónia hatásaként kialakul egy globális emberi jogokon, globális jóléten és globális igazságosságon alapuló új világ. Másodszor, a pragmatisták azzal érvelnek, hogy nem úszhatunk az árral szemben, a vezető országgal kell tartanunk, hogy később saját biztonsági zónáján belülről bomlaszthassunk. A bomlasztás a hegemonista dominanciának a globális kormányzás intézményeivé való átalakításaként jelenne meg. Ezeket az érveket írásunk végén fogjuk megvizsgálni.

Az “amerikai ostobaság” elmélete

Az amerikaiak “ostobaságának” gondolata valójában az angoloktól származik. A második világháború utáni időszakban Anglia számára ez egy kétarcú gondolat volt. Egyik oldalról ez a brit felső osztályok körében (különösen a jobboldaliaknál) igen népszerű Amerika-ellenesség egyik variációja; a másik oldalon viszont reménységet kelt – talán okosabbak lehetünk az amerikaiaknál, és saját hasznunkra manipulálhatjuk őket. Az angol felső körök így törődtek bele abba, hogy Anglia folyamatos visszaesése során a sikeres amerikai kormányok állandóan irányítják őket – sokszor, mint például Szuez esetében, a világ lakosságának előnyére. A mostani háború lefolyása alatt az “amerikai ostobaság” gondolata európai eszmévé válik. A Jugoszlávia elleni NATO-légitámadás igazolására tett kísérletek ellentmondásainak leküzdésére használt fogalmi mechanizmusok abszolút középpontjaként funkcionál.

Az ellentmondások közös tőről fakadnak: abból, ha a NATO-támadás kiindulópontját a koszovói albánok nehéz helyzetére adott válaszként próbáljuk megmagyarázni. Az ellentmondások eltűnnek, ha a támadást úgy magyarázzuk, hogy az az európai NATO-tagországokat akarta bevonni a fennálló szerb állam elpusztításába. Az utóbbi magyarázat azonban sok olyan új kérdést vet fel ezzel a háborúval kapcsolatban, amelynek megválaszolását a NATO-kormányok eddig nagyon sikeresen igyekeztek elkerülni.

A koszovói albánok megsegítésére vagy a létező szerb állam elpusztítására való törekvés közötti különbségtevés talán apróságnak tűnik. A józan ész azt sugallja, hogy a két cél egyszerűen csupán egyazon érem két oldala: az egyik oldal támogatása a másikkal szemben egy helyi konfliktusban. De a Jugoszlávia elleni NATO-támadás sokkal több mindent foglalt magában, mint az egyik oldal támogatását. Együtt járt a NATO azon döntésével, hogy megszegi a világháború utáni nemzetközi rendszer normatív alapelveit: az állami szuverenitás elvét és egy másik állam elleni agresszió kizárását az ENSZ Biztonsági Tanácsától kapott felhatalmazás híján. Hogy megtegyék ezt a lépést, a NATO-hatalmak nem állíthatták egyszerűen csak azt, hogy ellenzik Jugoszlávia belpolitikáját. Azt kellett állítaniuk, hogy e drasztikus lépések a koszovói albánokat voltak hivatottak megmenteni a népirtás katasztrófájától. Még tovább menve, azt kellett állítaniuk, hogy kizárólag egy Szerbia elleni katonai agresszió képes megelőzni a katasztrófát, mert már az összes többi módszert kipróbálták és azok kudarcot vallottak.

A NATO pozíciójának valamennyi ellentmondása ebből a helyzetből adódik. Ugyanis a NATO-háború elindítása előtti tizennégy hónap alatt a nyugat-európai és az orosz kormányok állandó konfliktusban álltak az Egyesült államokkal Koszovó miatt. Az Egyesült államok szisztematikusan szabotálni próbálta a jugoszláviai konfliktus békés rendezését, és a koszovói albánok lemészárlását az provokálta ki, ahogyan a Clinton-kabinet elindította a háborút.

Az európai változat szerint a “nemzetközi közösség” tizennégy hónapon keresztül minden lehetséges módon megpróbálta a konfliktust békés úton megoldani. A jugoszláv hatóságok hiúsítottak meg minden erőfeszítést. Tehát nem maradt más választási lehetőség, mint az amerikai légierőhöz fordulni. Az amerikai változat állítása szerint az Egyesült államok tizennégy hónapon keresztül azon igyekezett, hogy jóváhagyást nyerjen egy Jugoszlávia elleni háborúhoz, de ennek az európaiak és az oroszok útját állták. Végül az Egyesült államoknak sikerült az oroszokat lesöpörni a színről (az ENSZ-szel együtt), és a nyugat-európaiakat beugratni egy háborúba, amelyet addig elleneztek.

A két változat nem tűnik összeegyeztethetetlennek, de egyetlen pillantás a tizennégy hónap történéseire megvilágítja, hogy azok voltak. Az európai-orosz erőfeszítések kudarca egy tárgyalásos megoldás elérésére ugyanis közvetlenül az amerikai külügyminisztérium lépéseinek következménye volt. Csak egy rövid pillanatra, a koszovói válság jelenlegi szakaszának legelején tűnt úgy, hogy az amerikaiak azonos véleményen vannak az európaiakkal, amikor az UCK-t terrorista csoportnak tekintették. Ha a háború valódi kiindulópontjait keressük, meg kell vizsgálnunk ezeket a történéseket.

1. Az Egyesült államok bátorította is a szerb kormányt, hogy indítson ellentámadást, és háborút is akart indítani a szerb kormány ellen az ellentámadás miatt.

1998. március elejétől kezdve Albright háborút akart Szerbia ellen, azon az alapon, hogy a szerb kormány népirtó. 1998. március 7-én, éppen a szerb biztonsági erők Koszovó benitsai területén végrehajtott hadművelete után, arra válaszként, ezt nyilatkozta: “Nem fogunk félreállni és figyelni, hogy a szerb hatóságok azt tegyék Koszovóban, amit most már nem tehetnek Boszniában”. Két nappal később az Egyesült államok számára tartotta fenn a jogot, hogy egyoldalú lépéseket tegyen a szerb kormány ellen, mondván: “Tudjuk, amit tudnunk kell, hogy elhiggyük, újból etnikai tisztogatással van dolgunk”. Ez maradt az amerikai irányvonal végig az első UCK elleni benitsai szerb támadástól kezdve. Albright háborút követelt Szerbia ellen. De fondorlatos módon a jelzés, amelyre a szerb kormány megindította ellentámadását Benitsában, szintén Albright külügyminisztériumából érkezett. A jelet az Egyesült államoknak a térségébe küldött eseti meghatalmazottja, Gelbard nagykövet adta meg. A BBC belgrádi tudósítójának jelentése szerint Gelbard azért repült Belgrádba, hogy az UCK-t terrorista csoportnak bélyegezze. “Én felismerem a terroristákat, és ezek az emberek terroristák” – mondta. Abban az időben azt hitték, az UCK csak pár száz fegyveresből áll. Gelbard szavait úgy értelmezték a jugoszláv fővárosban, hogy zöld utat adott a biztonsági erőknek egy, az UCK elleni hadműveletre, és a speciális rendőrség márciusban két rajtaütést hajtott végre a benitsai területen.

Tehát a Clinton-kormányzat ösztönözte a szerb ellentámadást, hogy a koszovói albánokat egy NATO-támadás keretében szabadíthassák fel. A másik oldalon viszont az európaiak az UCK elleni szerb ellentámadás eredményeként olyan nemzetközi közvetítők által létrehozott, kompromisszumos békét szerettek volna látni, amely Koszovónak autonómiát biztosít Szerbián belül.

2. A “nemzetközi közösség” tizennégy hónapig próbált közvetíteni egy békés megállapodás érdekében, de a Clinton-kormányzat nem ezt tette.

1998 folyamán az ENSZ (1199. sz. határozatával), a nyugat-európai hatalmak és az oroszok tűzszünetre és egy tárgyalásos megállapodás létrehozására törekedtek Koszovóban, amely autonómiát biztosít az albánok számára Szerbiában. A szerb kormány 1998 márciusától kezdve támogatta ezt, és az elképzelés – átmeneti megoldásként – élvezte a Rugova-féle árnyékkormány támogatását is Pristinában. Csak két főszereplő ellenezte: Madeleine Albright és az UCK. Albright és az egész Clinton-kormányzat erős politikai támogatást nyújtott az UCK-nak, aláásva ezzel a Közvetítő Csoport többi tagjának és az ENSZ 1199. számú határozatának álláspontját.

Az UCK támogatása nem jelentette egyben céljainak támogatását: a Clinton-kabinet mindig ellenezte mind az UCK, mind a Rugova-féle vezetés céljait, amelyek függetlenséget követeltek Koszovónak. Támogatta azonban az UCK eszközeit – a gerilla-hadviselést a szerb állam ellen – azzal, hogy ismételt és nyomatékosított követelésekkel állította szembe a szerb kormányt, erősítve és bátorítva ezzel az UCK háborúját.

Az UCK amerikai támogatottsága 1998 júniusára vált egyértelművé, amikorra a NATO-ban elkészült a Jugoszlávia elleni katonai támadás tervezete. Abban a hónapban Mike McCurry, a Fehér Ház szóvivője követelte, hogy Szerbia “azonnal vonja vissza a civileket elnyomás alatt tartó biztonsági egységeit, amelyek nem kapcsolódnak a terrorista cselekmények megállításához”. Ezzel párhuzamosan Kenneth Bacon, a Pentagon szóvivője kijelentette: “Nem gondoljuk, hogy bármilyen kapcsolat lenne egyrészről a jugoszláv erők azonnali visszavonása, másrészről a terrorista cselekmények megállítása között. A katonai erőket teljes mértékben ki kell vonni, hogy a tárgyalások megkezdődhessenek.” Más szavakkal Washington ragaszkodott ahhoz, hogy bármiféle tűzszünet vagy békés rendezésre vonatkozó tárgyalás előtt a szerb hatóságok az összes csapatukat vonják ki Koszovóból, átengedve ezzel a területet az UCK katonai erőinek, annak ellenére, hogy a városi koszovói albán népesség sokkal inkább Rugova pártján állt, mint az UCK-én. Gary Dempsey magyarázata szerint, az Egyesült államok azt követelte, hogy a szerb kormány “ténylegesen adja át egyik területét egy lázadó csoportnak… ez sok albán nemzetiségűt arra a következtetésre vezetett, hogy a Clinton-kormányzat – ellenkező irányú hivatalos nyilatkozatai ellenére – pártfogolja függetlenségi törekvéseiket… Bár az amerikai álláspont hivatalosan ellenzi Koszovó függetlenségét, Washington nem engedné, hogy Belgrád azt erőszakkal megakadályozza.”

így a légiháború támogatói választhatnak a téma értelmezései közül. Az egyik interpretáció: az Egyesült államoknak volt igaza, hogy pártfogolta az UCK-t, és egy NATO-támadás előkészítéséhez kiélezte a belső konfliktust. Ebben az esetben az európaiak és az oroszok feltehetően a diktatórikus és népirtó Milosevics-rezsim titkos segítői. Alternatívaként érvelhetnek úgy, hogy az európai-orosz-ENSZ-csoportnak volt igaza, amikor tűzszünetet és belső, tárgyalásos megoldást keresett, és az Egyesült államok hibázott, amikor megpróbálta ezt szabotálni. De a légiháború támogatói nem vallhatják magukénak mindkét változatot.

3. Az október 13-i tűzszünet szabotálása.

Október 13-án Richard Holbrooke, Albright riválisa a Clinton-kormányzatban, kieszközölt egy tűzszüneti megállapodást Miloseviccsel, a jugoszláv elnökkel. A tűzszünet betartásának ellenőrzését EBESZ-megfigyelők végezték volna Koszovóban. Milosevics azzal a feltétellel egyezett bele, ha az amerikai hatóságok biztosítják, hogy az UCK betartja az egyezményt.

De a Clinton-kormányzat szabotálta az egész műveletet. Az EBESZ-megfigyelők a megegyezés után egy egész hónapig be sem léptek Koszovóba. Ez alatt az idő alatt az UCK nem tartotta tiszteletben a tűzszünetet, folytatta tevékenységét, és kiterjesztette hatáskörét Koszovóban. A késlekedés közben a Clinton-kormányzat átvette az irányítást az EBESZ-ben. William Walkert, a nicaraguai Contra-művelet és az el salvadori vérfürdő főszervezőjét helyezték az EBESZ megfigyelő csapatainak élére. Mintegy kétezer megfigyelőt – akik Boszniában várták, hogy Koszovóba küldjék őket – tartóztattak fel az amerikaiak, és a megfigyelő hadtesthez volt amerikai katonai személyzetet irányítottak. ők november közepétől kezdve megvizsgáltak minden hidat, útkereszteződést, hivatali épületet, a biztonsági erők szálláshelyeit és barakkjait – mindent, ami lényeges lehet egy jövőbeli NATO-UCK közös offenzívához.

Ugyanebben az időszakban az európai-orosz-EBESZ-vonal folytatta próbálkozásait egy belső megoldás létrehozására, és az UCK-t hibáztatta a kudarcért. így például 1998. december 8-án az általános ügyek Tanácsában (General Affairs Council) Cook és a többi EU-külügyminiszter felmérte a koszovói helyzetet. Az Agency Europe Bulletin-ben a következő napon megjelent összefoglaló a találkozóról megállapítja: “A Nyugat-Balkánon kialakult helyzetről szóló vita végén a GAC főként aggodalmát fejezte ki a mostani »fokozódó aktivitás« miatt Koszovóban, hozzátéve, hogy »az UCK megnövekedett aktivitása ösztönözte a szerb biztonsági erők fokozott jelenlétét a térségben«”. Tehát az EU az UCK-ban látta a visszahúzó erőt, amely útját állta a tűzszünetnek és egy kompromisszumos megoldás lehetőségének. Egyszerűen más álláspontot képviseltek, mint Albright. És egész januárban igazuk is volt.

4. A rambouillet-i tárgyalások ultimátummá változtatása és a Rugova-vezetés leváltása.

A kétféle változat folytatódott a rambouillet-i folyamatban is. Az ötlet, hogy hozzák össze a két felet egy nemzetközi védnökség alatt zajló közvetlen tárgyaláshoz, a francia kormánytól származott. A Clinton-kormány ellenezte az ötletet, a bombázás felé tartó direkt lépéseket inkább előnyben részesítette volna. De ez alkalommal a franciák javára döntötték el a nézeteltéréseket, így a franciáké lett a forma, míg az amerikaiaké a tartalom. Ez volt a fordulópont. Az összekötő csoport egyik találkozóján, 1999. január 29-én Londonban a franciák és az angolok átálltak az amerikai oldalra, pontosan egy héttel a rambouillet-i “tárgyalások” február 6-i kezdete előtt. Ettől a pillanattól kezdve a Jugoszlávia elleni NATO-támadás tulajdonképpen bizonyos volt. Látni fogjuk, hogy miért, ha megértjük, a rambouillet-i “tárgyalások” egyáltalán nem tárgyalások voltak: ultimátumot jelentettek a szerb kormánynak, amelyet úgy fogalmaztak meg, hogy biztos legyen a visszautasítás.

A szerb kormány közvetlen tárgyalásokat szeretett volna a koszovói megbízottakkal Rambouillet-ban. Ez elől az amerikaiak teljesen elzárkóztak, feltehetőleg angol és francia támogatottsággal, hiszen formálisan nekik kellett volna irányítaniuk a folyamatot. Nagyjából az is világos, hogy néhány koszovói oldalon állónak is érdekében állt volna a szerb hatóságokkal tárgyalni. Mi másért döntött volna a Clinton-kormány éppen akkor és ott, Rambouillet-ban, a megválasztott Rugova-kormány megdöntése mellett, hogy egy UCK vezette kormánnyal váltsa fel azt?

A szerbektől ekkor azt kérték, hogy változtatás nélkül fogadják el az “egyezményt”, ha nem akarnak egy Jugoszlávia elleni NATO-támadással szembe nézni. Ha a szerb kormány aláírta volna is az “egyezményt”, az a nemzetközi jogrend szerint nem lett volna érvényes, hiszen az olyan szerződések, amelyeket fenyegetés hatására írnak alá, nem lépnek érvénybe. De a szerb hatóságok – valószínűleg joggal – nem bíztak saját érdekérvényesítő képességükben a nemzetközi jog területén, ezért megtagadták a dokumentum aláírását.

A legtöbben azt feltételezik, hogy a szerb kormány azért utasította vissza az “egyezmény” aláírását, mert az Koszovó függetlenségéhez vezetett volna. Az “egyezményben” egy de facto NATO-protektorátus szerepelt, amely egyébként nem egy demokratikus szerv. A végrehajtó erők parancsnoka utasíthatta volna a koszovói kormányt politikájának bármely olyan részletét illetően, amely szerinte releváns a NATO (értsd: Egyesült államok) érdekei szempontjából.

De úgy látszik, a szerb kormány számára az igazán kényes kérdést az a fenyegetettség jelentette, amit az “egyezmény” Jugoszlávia többi részére jelentett. A NATO felügyelőinek teljhatalma lett volna Koszovóban, tetszés szerint helyezhettek volna oda bármiféle katonai egységet: “A NATO létrehoz és elhelyez egy alakulatot (a továbbiakban KFOR), amely állhat NATO- és nem NATO-tagországok szárazföldi, légi és tengeri egységeiből, amelyek a NATO irányítási rendszerén keresztül az Észak-Atlanti Tanács hatáskörében, annak irányítása és politikai ellenőrzése alatt működnek. A felek megállapodnak abban, hogy segítik az alakulat létrehozását és működését.” Vagyis, ha az Egyesült államok Koszovót kívánta volna bázisnak használni Jugoszlávia többi részének lerohanásához és elfoglalásához, akkor megtehette volna.

Ez már önmagában elég fenyegetést jelentett. De az úgynevezett “B függelék”, amellyel már Rambouillet-ban egészítették ki a dokumentumot, és amelyet egészen addig titokban tartottak, amíg ki nem szivárgott, és végül meg nem jelent a francia sajtóban, azt követelte, hogy a NATO-erők egész Jugoszlávia területén mozoghassanak. így: “a NATO személyzete, minden vízi, légi és szárazföldi járművével és eszközével együtt szabad és zavartalan átjárási jogot és korlátlan hozzáférést élvez a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság egész területén, ideértve a hozzá tartozó légteret és felségvizeket. Ez a jog magában foglalja a csapatmozgás, táborverés, elszállásolás jogát, valamint bármely kiképzéshez, ellátáshoz vagy a műveletekhez szükséges terület vagy berendezés használatához való jogot” (de nem korlátozódik ezekre). A NATO ezen kívül tetszés szerint megváltoztathatta volna a jugoszláv infrastruktúrát: “A NATO szükség szerint javításokat vagy változtatásokat végezhet a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban meglévő infrastrukturális eszközökön, mint például az utak, hidak, alagutak, épületek és kommunális létesítmények”. Tehát megvizsgálhattak volna minden jugoszláv infrastrukturális berendezést abból a szempontból, hogy esetleg később (a támadás során) el kellene őket pusztítani. És a jugoszláv hatóságoknak “a közlétesítményeket a NATO kérésére annak ingyenesen rendelkezésére kell bocsátaniuk”. A jugoszláv hatóságoknak továbbá egyszerű kérésre biztosítaniuk kell minden telekommunikációs eszközt, beleértve a műsorközvetítést is, amelyet a NATO működéséhez szükségesnek ítél. Beletartozik ebbe minden olyan eszköz és szolgáltatás használatának joga, amelyre szükség van a teljes kommunikációs képesség biztosításához – ingyenesen. “A NATO engedélyt kap a repülőterek, utak, vasúthálózatok és kikötők használatára a használathoz kapcsolódó díjak, jutalékok, vámok, illetékek megfizetése nélkül.” A jugoszláv hatóságoknak mindezt nem egyszerűen tolerálniuk kell, hanem elősegíteniük: “A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság hatóságai elsőbbségi alapon, minden megfelelő eszközzel elősegítik a személyzet, a vízi, légi és szárazföldi járművek, eszközök, vagy készletek mozgását a légtérben, kikötőkben, repülőtereken vagy utakon. A NATO-nak nem lehet díjat felszámolni a használatért, akár jármű fel-, illetve leszállásáért, akár kormányzati tulajdonú, akár bérelt járműről van szó. Hasonlóképpen semmiféle vámot, díjat, illetéket vagy jutalékot nem lehet felszámolni a NATO kormányzati tulajdonú vagy bérelt hajóinak a kikötők egyszerű használatáért.”

A NATO ez irányú tevékenységeiben egész Jugoszlávia területén teljes mértékben a törvény fellett állt volna: “A NATO mentesül mindenféle jogi eljárástól, legyen az polgári, adminisztratív vagy büntetőjogi”. És ismételten: “A NATO személyzete minden időben és minden körülmények között mentességet élvez a felek bíráskodásával szemben, bármilyen polgári, adminisztratív, büntetőjogi vagy fegyelmi vád tekintetében, amelyet ellenük a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság területén felhoznak.” És még egyszer: “A NATO és annak személyzete mentesül bármilyen, a működéséhez kapcsolódó tevékenységéből adódó kereset alól.”

A fenyegetést, hogy Koszovóból kiindulva megdöntik a teljes szerb és jugoszláv rezsimet, alátámasztotta a tény, hogy a NATO magának követelte a jogot a Koszovón belüli társadalom- és gazdaságpolitika alapjainak meghatározásához, azzal együtt, hogy a jugoszláv és a koszovói kormányok tökéletesen az amerikai politika utasításai szerint működnek. Vagyis: “Koszovó gazdasága a szabad piac elveinek megfelelően fog működni.” És: “Semmi nem akadályozhatja Koszovóban a munkaerő, a javak, szolgáltatások, valamint a tőke szabad ki- és beáramlását.” És ismét: “A szövetségi és más hatóságok felelősségi és hatáskörükön belül biztosítják a munkaerő, a javak, szolgáltatások, valamint a tőke szabad áramlását Koszovóban, beleértve a nemzetközi erőforrásokat is. Az IMF és a Világbank előírásaihoz teljes mértékben alkalmazkodni kell.” Vagyis: “A humanitárius segélyek kivételével a nemzetközi segélyek felhasználásának tökéletesen meg kell felelniük az adományozók által előre meghatározott feltételeknek és Koszovó befogadóképességének.” A jugoszláv kormánynak abba is bele kellett volna egyeznie, hogy gazdasági eszközeit külföldi érdekeknek engedje át. Ugyanis: “Ha a nemzetközi adományozó vagy hitelező kifejezetten azt kéri, az újjáépítésre vonatkozó nemzetközi szerződéseket a jugoszláv hatóságoknak jóvá kell hagyniuk.”

Ezek az állítások egyértelművé tették, hogy a NATO le akarta rombolni a szerb gazdaság létező szerkezetét. Az ultimátum azt is megmutatta, hogy a NATO eltökélte, háborút indít a szerb média ellen. “Szabad médiát” követelt, “amely valóban elérhető a bejegyzett politikai pártok és jelöltjeik, valamint a választók számára egész Koszovóban”. Valamint kijelentette: “Az IM saját televíziós és rádiós műsorszórási frekvenciával fog rendelkezni Koszovóban. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ehhez minden eszközt rendelkezésére bocsát…”

Rambouillet tehát háborús ultimátum volt Szerbia ellen, és az ultimátum feltételei elárulták, ha a szerb kormány elfogadta volna a rambouillet-i egyezményt, minden valószínűség szerint a NATO-erők megsemmisítő támadásával kellett volna szembenéznie a jövőben, de már jugoszláv területeken.

5. A háború kezdete és az “ostobaság” iránti igény.

Rambouillet “kudarca” után a Clinton-kormány nyíltan felvállalta a háború előkészítését. Ez az a pont, ahol a NATO légiháborúját támogató elemzőknek összeegyeztethetetlen ellentmondásokkal kell szembenézniük. Ugyanis az a mód, ahogyan a háborút elindították, valljuk be, teljességgel megmagyarázhatatlan.

A bombázás március 24-én kezdődött. De Clinton elnök március 19-én jelentette be, hogy a bombázás elkezdődik, és most már semmi sem állíthatja meg. Az amerikai kormányzat ezzel adott öt napot a szerb kormánynak, mialatt azt csinált Koszovóban, amit csak akart. És amikor a bombázás elindult, akkor is úgy volt megszervezve, hogy a szerb hatóságoknak még több mint egy hétig szabad kezük volt Koszovóban. A légiháború első fázisa egy egész héten keresztül nagyrészt a koszovói hadszíntéren kívüli célpontokra irányult.

Ezen kívül a támadás katonai oldalát egy, a NATO agresszióra vonatkozó, teljességgel ellentmondásos magyarázat-rendszerrel kombinálták. Egyrészt a támadást azzal igazolták, hogy megpróbálta megmenteni a koszovói albánokat a Milosevics-rezsim népirtó fenyegetésétől. A másik oldalról viszont a támadást egyidejűleg azon az alapon is igazolták, hogy bár a Milosevics-rezsimnek nem voltak népirtó szándékai, de a bombázást Rambouillet igazolásaként akarták felhasználni a szerb nép számára.

Ezeket az ellentmondásokat nem magyarázhatja meg a Clinton-kormány sietsége, improvizációja vagy zavarodottsága. Tudjuk, hogy az Egyesült államok Nemzetbiztonsági Tanácsában és Külügyminisztériumában már tizennégy hónappal a kezdete előtt megtervezték a háború minden részletét. A Washington Post-ból azt is tudjuk, hogy az amerikai kormány szakértői azzal töltötték ezt a tizennégy hónapot, hogy nap nap után átvették egy ilyen háború lefolyásának minden variációját, a jugoszláv kormány légitámadásra adott válaszának minden lehetséges változatát. Tudjuk, hogy tisztában voltak annak lehetőségével, hogy tömegek fognak elmenekülni Koszovóból. A Pentagon hosszú légiháborút jósolt: az elképzelés, miszerint Milosevics maga akarta a bombázást, csak egy Wesley Clark tábornok által elejtett politikai bombaszt volt – képtelenség. De akkor miért tervezték a háború kezdetét ilyen különös módon?

Egyetlen elfogadható magyarázat létezik: a Clinton-kormány lehetőséget adott a szerb hatóságoknak, hogy utólag legitimálják a NATO-támadást. Az Egyesült államok abban reménykedett, hogy a bombázás megkezdése előtti öt nap és a háború első hete lehetőséget ad majd a különböző szerb erőknek olyan atrocitások elkövetésére, amelyek felhasználhatók lesznek a légiháború legitimálásához.

Ez racionális kalkuláció volt az amerikai tervezők részéről. Tudták, hogy Szerbiában, a Milosevics-féle Szocialista Párt ugyan nem, de legfőbb politikai ellenfelei – a Seselj-féle Radikális Párt, valamint különböző szerb fasiszta csoportok – támogatták a koszovói etnikai tisztogatás ötletét. Azt is tudták, hogy a jugoszláv katonai erők el fogják foglalni az EBESZ által elhagyott koszovói pozíciókat, megtisztítva a stratégiai falvakat, üldözve az UCK-t támogatókat. Azt is előre jelezték, hogy menekültek áradata fog megindulni a határokon keresztül Macedóniába és Albániába.

És az amerikai tervezők várakozásai beigazolódtak. A háború kezdete után valóban tomboltak három napig Pristinában szélsőséges szerb csoportok. A menekültáradat valóban elkezdett átáramlani a határokon. És a beszámolók új képei valóban átlendítették az európai közvéleményt a háború támogatói közé. Ami a szerb kormány népirtó tömegmészárlását illeti, ez nem következett be: a Clinton-kormány úgy szervezte meg a háború kezdetét, hogy az szinte felkérje a szerb hatóságokat egy népirtás elindítására, de a Milosevics-kormány visszautasította a felkérést.

Egyszerűen lehetetlen amellett érvelni, hogy az amerikai katonai hadjárat a koszovói albánok elleni brutalitást szándékozott megállítani. Sokkal egyszerűbb lenne azt bemutatni, hogy ez az alaposan megtervezett és előkészített háború úgy volt kitalálva, hogy minőségileg magasabb szintre emelje az ilyen brutalitások elkövetésének valószínűségét. A háború elindításának módját úgy tervezték meg, hogy súlyosbítsa a koszovói albánok szenvedéseit, hogy az igazolja a szerb állam bizonytalan időtartamú amerikai bombázását. A módszer bevált. De ezt a sikert nem lehet elismerni. Sőt, el kell leplezni a Clinton-kormány “ostobaságának” gondolatával.

A NATO európai szakértői ezt a “ostobaságot” még több feltételezett amerikai “ostobasággal” tudják kiegészíteni. Hogy a koszovói albánokat légiháborúval próbálták megmenteni, szárazföldi támadás helyett. Hogy annyi albán és szerb civilt gyilkoltak meg. Hogy nem ismerték el azonnal ezeket a haláleseteket, amikor azok bekövetkeztek.

És akkor még ott váborind között a leglenyűgözőbb “ostobaság”: a belgrádi kínai nagykövetség lebombázása. Ez a bizonyos “ostobaság” biztosan sorsdöntő pillanat lehetett az európai hatalmak számára, a koncentrált és elmélyült gondolkodás pillanata, egy nagyon egyszerű okból kifolyólag: “ostobaság” ide vagy oda, a nyugat-európai kormányok tudták, hogy ez nem tévedés volt. Tudták, hogy a háború kitörése előtt az amerikai katonai attasék többször vacsoráztak már Belgrádban a kínai nagykövetség épületében. Nagyon jól tudták, milyen feltűnő az épület, és az amerikai felderítő szolgálat mennyire szakértője a célzásnak. Tudták, hogy a követséget egy speciális küldetés keretében találták el, egy, az Egyesült államokból érkezett repülőgépről. És észrevették Clinton közömbös reakcióját: elmaradt a sajtótájékoztató a formális nyilvános bocsánatkéréssel. Csak egy mellékes megjegyzést helyezett el egy szerencsétlen tévedésről egy valami másról szóló beszéd közben. Azt is tudták, hogy az Egyesült államok összes jelenlegi külpolitikai kérdése közül messze Kína kérdése a legfontosabb.

A nyugat-európai országok a bombázás óta még többet megtanultak arról, miféle “ostobaság” volt a kínai követség bombázása. Heteken át tartó német-orosz diplomáciai tárgyalássorozatot döntött romba, amely tárgyalássorozat éppen a követség bombatalálata előtt vezetett a G8-egyezmény elfogadásához. A G8-egyezmény azzal fenyegette az Egyesült államokat, hogy aláássa az általuk a háború befejezéséhez felállított öt feltételt, és hogy visszaállítja az ENSZ központi felügyeletét a NATO felett. A követség lebombázása mindezeket megszüntette. Sőt, tökéletesen lehetetlenné tette Schröder tervezett kínai látogatását: a nyugat-európai próbálkozások, hogy a Clinton-kormányhoz képest kevésbé kemény álláspontot képviselve megállapodjanak, holtpontra jutottak, és a nyugat-európaiakat a Kínával való majdani összeütközéshez felsorakoztatták Washington politikája mögé.

A nyugat-európaiak számára mindez biztosan az “ostobaság” magas fokának tűnik. De Nyugat-Európa kancelláriáiban lassan kezd leesni a tantusz. Ráébredtek, hogy még ha rengeteg “ostobaság” volt is a NATO Jugoszlávia elleni háborújában, az igazi “ostobaság” forrása talán mégsem Washington. A forrás talán egészen máshol található, nevezetesen éppen a nyugat-európai kormányhivatalnokoknál. Hogy lássuk, miért, egy homlokegyenest más megközelítésben kell a Jugoszlávia elleni NATO-támadás eredetét vizsgálnunk.

Az “európai ostobaság” elmélete

A Jugoszlávia elleni NATO-háború eredetének alternatív megközelítésmódja abból a tényből indul ki, hogy a háború nem a Balkánon történt helyi eseményekre adott nagyhatalmi reakciók következménye volt. Épp ellenkezőleg, azzal az előfeltételezéssel él, hogy a Clinton-kormány a Jugoszlávia elleni háborút a Balkánon kívüli politikai célkitűzései elérésének eszközéül akarta felhasználni. A szerb állam és a koszovói albánok konfliktusát a Balkánon kívüli, a nemzetközi színtérre vonatkozó amerikai stratégiai célok elérésére használták ki.

Ez az elképzelés az amerikai “ostobaság” elméletének védelmezői által használt gondolkodásmódot a feje tetejére állítja. így például ahelyett, hogy azt gondolnánk, az Egyesült államok kész volt felrúgni a nemzetközi rendszer normáit a koszovói albánok érdekében, pontosan az ellenkezőjét feltételezzük: az Egyesült államok a nemzetek szuverenitásának és az ENSZ Biztonsági Tanácsa vezető szerepének elvét akarta felrúgni, és ehhez eszközül használta a koszovói válságot. Ahelyett, hogy azt gondolnánk, az Egyesült államok készen állt a koszovói albánok kedvéért kizárni Oroszországot az európai politikai színtérről, azt feltételezzük, hogy a Jugoszlávia elleni NATO-támadás csak eszköz volt Oroszország kirekesztésének állandósításához. Ahelyett, hogy azt gondolnánk, az Egyesült államok kész volt a koszovói albánok kedvéért feladni közeledési politikáját Kínával szemben, azt feltételezzük, hogy a Clinton-kormány arra használta fel a Jugoszlávia elleni háborút, hogy új fejezetet nyithasson Kínával kapcsolatos politikájában. És végül, de nem utolsó sorban, ahelyett, hogy azt gondolnánk, hogy az Egyesült államok azért rendelte saját katonai és politikai irányítása alá a nyugat-európai országokat, hogy megújulást hozhasson a Nyugat-Balkánra, azt gondoljuk: arra használt fel néhány ötletes megoldást – különösen Chirac és Jospin urak dilettáns önteltségét -, hogy belerángassa a nyugat-európai országokat egy olyan balkáni háborúba, amely megszilárdítja az Egyesült államok hegemóniáját felettük, az EU és az euró felett.

Ez az a pont, ahol az európai “ostobaság” belép az elméletbe. A főbb nyugat-európai országoknak (Németországnak és Franciaországnak) stratégai érdeke a Balkánon, hogy a térségben stabil államok maradjanak fenn, és legyenek elég erősek ahhoz, hogy megtartsák elszegényedett népességüket. A nyugat-európai katonai beavatkozás a Balkánon alapvetően arra irányult, hogy egyes államok összeomlása után megakadályozza a tömeges Nyugatra vándorlást. Jugoszláviában az angol-francia katonai beavatkozás az UNPROFOR erőin keresztül lényegében erről szólt: nyújtsunk “humanitárius segélyeket” a háborús övezetben, hogy biztosítsuk, a civil lakosság ne hagyja el a hadszínteret. 1997-ben az olasz katonai beavatkozáskor Albániában ugyanez történt: az albán állam újjáépítésével és közben a bevándorlás és a menekültjogok akadályozásával megállítani az Albániából nyugat felé áramló emberáradatot. Hasonlóképpen a mostani háborúban Macedóniában és Albániában az angol-francia próbálkozásokkal a Nyugat-Balkánon belül akarják tartani a koszovói albánokat. Most azonban európai támogatással az amerikai légierő (minimum) húsz évnyi káoszba döntötte a Balkánt, ahonnan bármiféle nemzetiség energikus fiataljai joggal szeretnének majd még évtizedekig Nyugatra menekülni. Ez az első európai “ostobaság”.

A nyugat-európaiak (különösen Németország) második stratégiai érdeke Kelet-Európában: stabil és baráti kormányok fenntartása Oroszországban és Ukrajnában. Ami Oroszországot illeti, a háború eredményeképpen ki lehet húzni a listáról, Ukrajnának pedig Oroszország és az Egyesült államok között kell majd választania (az EU nem komoly alternatíva). Mind Oroszország, mind Ukrajna kicsúszhat az ellenőrzés alól, ami Közép- és Nyugat-Európa számára is katasztrofális következményekkel járhat. Ez a második európai “ostobaság”.

A főbb nyugat-európai országok harmadik stratégiai célja volt, hogy miközben megpróbálják követni az Egyesült államokat, azért hatékonyan ellenőrizhessék is annak próbálkozásait külpolitikájuk befolyásolására, akár Európában, akár máshol a világon. úgy fest, ennek is vége. Az amerikai hatalom alapvető nyugat-európai ellensúlya Franciaország vétójoga volt az ENSZ Biztonsági Tanácsában, ahol az Egyesült államok szavazatainak számát ezzel kettőre korlátozták (ideszámítva az Egyesült Királyságét is). Most, hogy Chirac az ENSZ Biztonsági Tanácsának lefokozása mellett döntött, aláásta saját képességét, hogy Európát képviselje a Biztonsági Tanácsban, vagy hogy hasznos partnere legyen más államoknak, akik európai segítséggel szeretnék visszaszorítani Amerikát. Ez egy harmadik európai “ostobaság”.

Negyedikként szerepelt a nyugat-európai prioritások között, hogy elmondhassák: az EU egy független, nyugat-európai politikai szerv, amelynek legalább az európai ügyekben döntő szava váb. Ugyanakkor a mostani háború bebizonyította, ez csak nagyravágyó szemfényvesztés volt: az EU-nak abszolút semmi szerepe nem volt sem a háború elindításában, sem lefolytatásában. A háború lezárásában sem fog szerephez jutni. Az alárendelt politikai eszköz szerepét tölti be a transzatlanti szervezet, az Észak-Atlanti Tanács kezében, a gazdasági irányítást végzi a NATO politikájának végrehajtásában. És az Észak-Atlanti Tanácson belül az Egyesült államok a meghatározó: a háború befejezésének módja legalább egy évtizeden keresztül alakítani fogja Európa jövőjét, ugyanakkor ezt a döntést a Fehér Házban hozzák. A nyugat-európai országok (nem is beszélve az EU-intézményekről) politikai kukkolók; orrukat az ovális iroda ablakához nyomva próbálják a bentiek szájáról leolvasni az Európa jövőjéről hozott döntést. Ez a negyedik “ostobaság”.

A “ostobaságok” hátterének megmagyarázásához meg kell vizsgálnunk az Egyesült államoknak a szovjet tömb összeomlása óta folytatott stratégiáját.

Az Egyesült államok globális stratégiája az 1990-es években

Adott körülmények között a kognitív gondolkodásmód (helyi események és nagyhatalmi reakciók) hasznos lehet. Ezek a körülmények akkor állnak fenn, amikor a szuperhatalom elégedett, és biztos abban, hogy a szerkezet, amelyet uralma alátámasztásához épített fel, szilárdan áll a helyén. Kényelmesen lógatja a lábát az óceán partján, és néha napján beavatkozik egy-egy kis helyi kitörésnél vagy megrendülésnél.

Sokan úgy vélekednek, hogy ilyen az Egyesült államok helyzete a szovjet tömb összeomlása után. Ha az erőforrások oldaláról vizsgáljuk az Egyesült államokat az 1990-es években, akkor azt látjuk, katonai szempontból nincs riválisa, még csak potenciális rivális csoport sem látszik, s uralja a nemzetközi politikát és gazdaságot. Nincs olyan hatalom a földön, amely a belátható jövőn belül megkérdőjelezhetővé tenné világvezető szerepét.

Ugyanakkor érdekes, hogy az Egyesült államok messze nem volt megelégedve helyzetével a 90-es években. úgy érezte, számos fontos kihívással néz szembe két hagyományosan kulcsfontosságú térségben, ahol vezető szerepet kell betöltenie – Európában és a csendes-óceáni térségben. Valamint, hogy ezek a kihívások egy másik nagy kihíváshoz kapcsolódnak: az amerikai kapitalizmus uralkodó súlyának biztosításáért folyó küzdelemhez az ún. “feltörekvő piacokon”. Európa és a csendes-óceáni térség irányítása biztosítja az Egyesült államok számára, hogy úgy csatornázhassa be ezeknek az államoknak a tevékenységét, hogy az amerikai érdekek kerüljenek túlsúlyba, amikor a “feltörekvő piacok” megnyitásáról és uralásáról váboszó.

Ezek a problémák egy másik, mélyebb kérdéshez kötődnek: az amerikai gazdaság és az amerikai kapitalizmus alapvető erejét és dinamizmusát illető kételyekhez. Amikor a Clinton-kormány hatalomra került, eltökélt volt az amerikai kapitalizmus dinamizmusának újjáélesztése iránt, méghozzá egy aktivista külpolitikai irányvonalon keresztül, amely az amerikai kapitalista terjeszkedés erejéhez és érdekeihez alkalmazkodó politikai és gazdasági kormányzatok új globális rendszerét építette volna ki. Az európaiak és a japánok befolyásolásának képessége kulcsfontosságú volt a sikerhez.

Hogy megértsük az 1990-es évek amerikai politikáját, tisztában kell lennünk azzal a kétoldalú szituációval, amelyben találta magát. Egyik oldalról a kapitalista “szövetségeseinek” uralására használt régi módszereit megrendítette a szovjet blokk összeomlása, rengeteg lehetőséget biztosítva a “szövetségeseknek”, hogy saját térségükben fontos amerikai érdekeket fenyegethessenek. A másik oldalról viszont az Egyesült államok hatalmas erőforrásokkal rendelkezett, különösen katonapolitikai téren, és ha ki tud dolgozni egy hatásos politikai stratégiát, átfordíthatta volna a katonai erőforrásokat egy, a történelemben korábban soha nem látott kiterjedésű és stabilitású globális birodalmi projekthez. Meg kell értenünk mind a szovjet tömb összeomlása utáni kihívásokat, mind a nagy lehetőségeket ahhoz, hogy a Bush- és Clinton-kormányok stratégiáiról és taktikáiról fogalmat alkothassunk.

a) A hidegháború utáni problémák

Gyakran hagyják figyelmen kívül azt a kihívást, amelyet az Egyesült államok a szovjet tömb összeomlásakor jelentett Európában. Az összeomlás egyrészt az Egyesült államokat tette a világ egyedüli szuperhatalmává. Ugyanakkor azonban szétrombolta azokat a politikai struktúrákat, amelyeken keresztül az Egyesült államok közvetlen hatalmát gyakorolta a nyugat-európai kapitalizmus felett. Továbbá megnyitotta egész Kelet-Európát a nyugati gazdaság számára, ami olyan gazdasági és politikai lehetőséget jelentett a nyugat-európai országok – különösen Németország – számára, amit az amerikaiak önkéntelenül is irányítani akartak. Mi történt volna, ha a nyugat-európai kapitalista országok megszabadulnak az amerikai vezetéstől? Saját, közös katonai-politikai elképzeléseiket követik, vagy egyesítik tőkéjüket az orosz erőforrásokkal és nukleáris kapacitással? Törökországon kívül hol maradna akkor az Egyesült államoknak hely Nyugat-Eurázsiában?

A hidegháború alatt a NATO volt a Nyugat-Európa feletti amerikai vezetés központi politikai tartóoszlopa. Az amerikai-szovjet szembenállás Nyugat-Európát egy háború esetén a frontvonalba helyezte volna. Ez a helyzet tette az Egyesült államok számára lehetővé a politikai vezetés megszerzését Nyugat Európában, hiszen ők szolgáltatták a szükséges katonai eszközöket – a stratégiai fontosságú nukleáris arzenált – a terület védelméhez. A katonai szolgáltatásokért cserébe a nyugat-európai országok beleegyeztek, hogy az Egyesült államok saját politikai zászlaja alá gyűjtse őket. Az Egyesült államok ellenőrzést gyakorolt külpolitikai apparátusuk felett, katonai erejük nagy részét amerikai parancsnokság alá helyezte, megszabta a nyugat-európai kapitalizmus Kelettel folytatott kapcsolatának feltételeit, és így tovább. Egyesült államok gazdasági célokra is felhasználta politikai vezető szerepét, különösen, hogy biztosítsa az amerikai tőke szabad beáramlását Európába, vagy hogy az európaiak kooperáljanak az Egyesült államokkal a világgazdaság működtetésében. Tehát a NATO kulcsfontosságú katonai-politikai szerv volt. A hierarchia a következő volt: az amerikai katonai erők befolyásolták a politikai vezetést, amely aztán meghatározta azokat a gazdasági cselekvésformákat, melyek az akkumulációs stratégiák irányításához kapcsolódtak.

A Szovjetunió összeomlása azonban feleslegessé tette az amerikai stratégiai arzenált, ami feleslegessé tette a NATO-t, és az amerikai politikai vezetési struktúra összeomlásához vezetett Európában, más szóval az Egyesült államok azon képességének elvesztéséhez, hogy Nyugat-Európára erőltesse a kontinensre és a világ többi részére irányuló alapvető politikai-gazdasági céljait. Ez volt az egyik kulcselem, amely az Egyesült államokat – paradox módon – elégedetlen hatalommá tette az 1990-es években. Többféle európai tervezettel kellett megküzdenie, amelyek mindegyike az ő európai hegemonikus vezetését tagadó politikai struktúrákat akarta felépíteni. És e tervek elleni küzdelem közben új európai programot és stratégiát kellett kiépítenie európai vezető szerepének visszaszerzésére. Röviden: az Egyesült államok Európában az 1990-es években aktivista és megelőző, nem pedig megelégedett és reaktív hatalom volt. A 90-es évek az atlanti tőkés hatalmak közötti politikai manőverek időszaka volt, miközben a kulcsfigurák az egymással versengő tervek közül sajátjukat szerették volna előtérbe juttatni a kontinens politikai struktúrájának újjáépítésében.

A volt Jugoszlávia területe és népei nagyon speciális szerephez jutottak a manőverek során. Az új európai politikai rend kapcsán egymással versengő programokkal rendelkező országok mind azzal akarták megvilágítani, milyen értékkel bír az ő politikai projektjük Európa számára, hogy bemutatják, hogyan képes kezelni egy fontos európai konfliktust: a hosszan elhúzódó jugoszláv válságot. Jugoszlávia az az üllő, amelyen a versengő nagyhatalmak az új európai rend kivívásához szükséges eszközeiket próbálták kikovácsolni. Egyik hatalom sem volt olyan aktív ebbéli igyekezetében, mint az Egyesült államok.

Ez azt jelenti, hogy a Balkán megértéséhez szükséges gondolkodásmód nem szorítkozhat a “helyi események – nagyhatalmi reakciók” formulájának keretei közé. Teljesen más keretekre van szükségünk: a nagyhatalmak Európára vonatkozó stratégiáinak és a jugoszláv válság ehhez szükséges taktikai célú felhasználásának elméletére.

b) Az új lehetőségek

Az Egyesült államok nem csupán egy, a hidegháború vége utáni nemzetközi rendszerrel elégedetlen hatalom volt. Annak is tudatában volt, hogy erőforrások tekintetében minden más hatalommal szemben óriási a relatív előnye a világ teljes átformálásának lehetőségében. Nemcsak utolérhetetlen katonai kapacitások ura, de olyan új katonai technológiák állnak rendelkezésére, amelyek lehetővé teszik, hogy kedve szerint, biztonsággal és elég nagy pontossággal hajtson végre támadást bárhol a Földön. Olyan hatalommal rendelkezik, hogy derült égből villámcsapásként elpusztíthatná a gátat a Jangcén, elsüllyesztve ezzel százmillió kínai embert a kínai gazdaság centrumában, anélkül, hogy a kínai kormány bármit tehetne ennek megakadályozására. Küzdhetne egyszerre Kína és Oroszország ellen, és nyerne. Katonailag elvághatná Japánt és Nyugat-Európát a gazdaságukhoz létfontosságú erőforrásoktól, és a gazdasági stabilitásukhoz szükséges exportpiacoktól.

Az Egyesült államok a nemzetközi politikai-gazdasági élet fölött is teljhatalommal rendelkezik a nemzetközi monetáris és pénzügyi világot ellenőrző Dollár-Wall Street-rendszeren és a meghatározó multilaterális szervezetek (különösen az IMF és a Világbank) irányításán keresztül.

Ilyen erőforrások birtokában a szovjet tömb összeomlása egy új típusú, globális birodalom kiépítése számára nyitott utat. Egy olyan birodalom számára, amelyet a földkerekség egészének országai alkotnak. E birodalomban az államok szuverenitása jogi értelemben fennmarad, a szuverenitás politikai tartalma azonban az ellenkezőjébe fordul. Az egyes országoknak teljes körű a felelősségük belpolitikai ügyekben, az őket érintő fő gazdasági folyamatokra azonban nincs érdemi befolyásuk. A birodalom központja Washington, amelynek hatalma, a meggyengített Oroszország és a bekerített Kína határán, – klienseivel, Japánnal és Nyugat-Európával együtt – az egész világra kiterjed.

Olyan birodalom ez, amelyben az új Behemót védőszárnyai alatt minden ország tőkés osztálya a társadalmi kihívásoktól mentesítve élhetne, feltéve, ha minden, a Behemót által lényegesnek ítélt kérdésben tiszteletben tartja annak akaratát és hatalmát. Ha az Egyesült államok hatékonyan alkalmazná birodalomépítési stratégiáját, a világ minden tőkés osztályának támogatását, sőt talpnyalását élvezhetné.

Az 1989 és 1999 közötti évtized tehát mindenekelőtt egy központi folyamattal jellemezhető: az Egyesült államok törekvésével, hogy eljusson az A pontból a B pontba – a hidegháborúból itt ragadt politikai struktúráktól, amelyek az új helyzetben nem kedveztek, sőt fenyegetést jelentettek számára, egy tökéletesen új, globális politikai és gazdasági struktúrába, amely egy történelmileg új, globális politikai rendszert hozna létre: új Demokratákat, új Munkáspártot, új NATO-t, új államrendszert, új világgazdaságot, új világrendet. Ebben a kontextusban érthetjük meg a jugoszláv háborúkat, beleértve a jelenlegit is.

(Fordította: Remák Edit)