Az értelmiség függetlensége, a szakértők pártatlansága, a tanácsadók elfogulatlansága a mindennapi diskurzus gyakori feltételezése, amelyet azonban a behatóbb elemzés ritkán támaszt alá. Cikkeink rávilágítanak a szellemi munka szociológiai és politikai beágyazottságára. A racionálisnak vélt tudományok nyilvánvaló kudarcai közé tartozik a társadalom és a természet viszonyának kezelése, annak felmérése, hogy a jelenkori társadalmak milyen nagyságrendű kárt okoznak az ökoszisztémának, és így mennyiben válnak maguk is fenntarthatatlanná. A problémák összegzése a progreszív környezetpolitikai cselekvéshez is útmutatást ad.

Tartalomjegyzék

1. James Petras : Értelmiségiek. A poszt-marxizmus marxista szemmel
2. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : A céh
3. Krausz Tamás : A szakértelemtől a szakértelmetlenségig – Viviane Forrester és Szalai Erzsébet könyveiről
4. Andor László : Az Aczél-szindróma
5. Frici Milton : Gazdasági tanácsadók
6. Márkus Péter : A Világbank és Magyarország
7. Új Európai Baloldali Fórum : Indítvány a környezetvédelmi adók bevezetésére
8. Heltai László : A GDP és az öko-logika hiánya
9. Christoph Spehr : Az ökocsapda és az Észak felszámolása
10. Heltai László : Alternatív gazdasági mutatók
11. Gille Zsuzsa : Vigyázzállás és újrahasznosítás
12. James O’Connor, Victor Wallis : Ökológla, szocializmus és az emberi szükségletek

Bevezető

A neoliberalizmus diadala és a munkásosztály visszaszorulása divatos értelmiségi állásponttá tette a "poszt-marxizmust". Az űrt, melyet a reformista baloldal hagyott maga után, részben kapitalista politikusok és ideológusok, technokraták, részben a hagyományos és fundamentalista egyházak (a pünkösdiek és a vatikáni) töltötték be. A múltban ez szocialista, nacionalista és populista politikusok és azon egyházi aktivisták térfele volt, akiket a "felszabadítás teológiájának" hirdetőiként emlegettek. A balközép különösen nagy befolyással bírt egyfelől a (csúcson lévő) politikai rezsim, másfelől a politikailag kevésbé érdeklődő (legalul elhelyezkedő) népcsoportok köreiben. A baloldal megürült radikális szárnyát korábban a politikai értelmiség, a szakszervezetek politikai vonala, továbbá a városi és vidéki társadalmi mozgalmak zászlóvivői foglalták el. A marxizmus és a "poszt-marxizmus" között fennálló vita mára ezek között az osztályok között éleződött ki leginkább.

A neoliberalizmust szolgáló meghatározó pénzügyi intézmények és kormányszervek közreműködésével – nemegyszer anyagi támogatásával – jó néhány olyan "társadalmi" szervezet jött létre, melyek ideológiájukat, kapcsolataikat és gyakorlatukat tekintve közvetlenül veszélyeztetik a marxista elméletet és gyakorlatot, és mindkettővel szöges ellentétben állnak. Ezek a szervezetek, melyek az esetek többségében mint "nem kormányzati szervezetek", illetve "független kutatóközpontok" határozzák meg önmagukat, aktív szerepet vállaltak pénzügyi patrónusaik neoliberális programjához illeszkedő, azt kiegészítő ideológiák és politikai gyakorlat kialakításában. Jelen tanulmány az ideológiai összetevők ismertetésével és bírálatával kíván részletesebben foglalkozni, majd pedig e szervezetek tevékenységét és látszattevékenységét fogja az osztálybázisú mozgalmak és felfogások tükrében vizsgálni. Végezetül a "poszt-marxizmus" eredetét, fejlődését és jövőjét tárgyaljuk, a marxizmus hanyatlásával és lehetséges visszatérésével összefüggésben.

A poszt-marxizmus összetevői

A poszt-marxista nézetrendszer értelmiségi támogatói legtöbbször az egykori marxisták közül kerülnek ki. A marxizmus "kritikájából" kiindulva, minden egyes alapállítással szembe olyan ellenpontokat helyeznek, melyek egy alternatív elmélet vagy legalábbis elfogadható elemzési irány alapjául igyekeznek szolgálni. A poszt-marxista érvelés az alábbi tíz állításban foglalható össze:

1. A szocializmus elmélete megbukott, és az "általános társadalomelméletek" mind ugyanerre a sorsra vannak kárhoztatva. Az ideológiák (a poszt-marxizmust kivéve!) hazugok, mivel egy nemében és fajában egységes kulturális rendszer gondolatvilágát tükrözik.

2. A marxisták osztályszemlélete "redukcionista", mivel a társadalmi osztályok határai feloldódnak; a politikailag döntő kiindulási pontok kulturális jellegűek, melyek különféle tényezőkből állnak (faj, nem, etnikum, szexuális beállítódások).

3. Az állam a demokrácia és a szabadság ellensége, ráadásul a jóléti ügyek korrupt és kevéssé hatékony intézője. Helyét a demokrácia és a szociális fellendülés egyedüli támaszának, a "civil társadalomnak" kell átvennie.

4. A központi tervezés gyökere, egyszersmind eredője a termelők közötti árucserét hátráltató bürokráciának. A piac és a piaci árucsere – esetleg némi szabályozással – vezet a fogyasztás növekedéséhez, a hatékonyabb elosztáshoz.

5. A hagyományos baloldal küzdelme az államhatalom megszerzéséért korrupcióhoz és olyan parancsuralmi rendszerhez vezet, amely azután a civil társadalmat is ellenőrzése alá vonja. A változás kizárólagosan demokratikus útját a helyi ügyek felett helyi szervezetek által helyben folytatott harcok és az országos, illetve nemzetközi hatóságoknak címzett tiltakozások vagy kényszerítések jelentik.

6. A forradalmak mindig rosszul végződnek vagy be sem következhetnek: a társadalmi átalakulás a hatalom reakciójával fenyeget. Ezért a választásos hatalomváltás fenntartása érdekében ki kell vívni és meg kell szilárdítani a demokratikus átmenet folyamatát.

7. Az osztályalapú szolidaritás eszméje csak a korábbi idők politikáját és valóságát tükröző régi ideológiákban kaphatott helyet. Osztályokról már nem beszélhetünk. Széttöredezett "gócpontok" vannak, ahol a "túlélés" érdekében bizonyos csoportok és a helyiek saját erejükre támaszkodva olyan kölcsönös mechanizmust működtetnek, mely külső támogatók által fenntartott együttműködésre épül. A szolidaritás osztályokon átívelő jelenség, emberbaráti gesztus.

8. Az osztályharc és a konfrontáció nem hoz feltétlenül egyértelmű eredményt: vereségeket idézhet elő, az égető problémák megoldásának kudarcát. A termelés növekedéséhez, fejlődéshez az vezet, ha a kormány és a nemzetközi szervek egy-egy konkrét projekt ügyében összefognak.

9. Az antiimperializmus a múltnak ugyancsak lejárt szavatosságú kifejezése. Napjaink globálissá szélesedett gazdaságában értelmetlen és lehetetlen a gazdasági központokat egymással szembe állítani. A világ egyes részei egyre inkább kölcsönös függésbe kerülnek, és egy ilyen világban még nagyobb szükség lesz a nemzetközi együttműködésre ahhoz, hogy a tőke, a technológia és a szakismeret a "gazdag" országokból a "szegényekhez" eljuthasson.

10. A népi szerveződések vezetőinek nem kell kizárólag a szegények mozgósítására törekedniük, és velük azonos módon élniük. A belső mobilizációt kívülről jött alapokból kell finanszírozni. A szakértők dolga, hogy olyan programokat találjanak ki, melyek biztosítják a helyi csoportok szerveződésének külsődleges fedezetét. Külső segítség nélkül a helyi csoportok életben maradása és saját szakmai pályafutásuk nem volna biztosítható.

A poszt-marxista ideológia kritikája

A poszt-marxisták tehát megfogalmaznak egy elemzést, egy bírálatot és egy fejlődési stratégiát – egyszóval pontosan olyan általános ideológiát, melyet a marxizmusban állítólag kifogásolnak. Mi több, ez az ideológia nem képes felismerni a kapitalizmus országos és nemzetközi méretű válságait (elhúzódó pangás, visszatérő pénzügyi pánik stb.) és a társadalmi ellentmondásokat (egyenlőtlenségek és szociális polarizáció), melyek éppen azokra a helyi társadalmi problémákra vannak hatással, melyekre a hangsúlyt összpontosítja. Például a neoliberalizmus (a poszt-marxisták társadalompolitikai és gazdasági környezete) eredetét osztályok közötti konfliktusban kell keresnünk. A tőke meghatározott ágazatai szövetségre léptek az állammal, és az így létrejött birodalommal eltiporta a népi osztályokat és rájuk kényszerítette ezt a sémát. Egy nem osztály-keretekre támaszkodó felfogás nem tud magyarázatot adni arra a kérdésre, hogy miként jött létre az a társadalmi környezet, mely a poszt-marxisták működési hátterét biztosítja. Ugyanez a kérdés merül fel a poszt-marxizmus gyökereinek tárgyalásakor is. Önnön életrajzuk annak az országos és nemzetközi méretű hatalomváltásnak a váratlan és radikális jellegét igazolja mind a gazdaság, mind a kultúra területein, mely korlátozza a marxizmus operációs terét és erőforrásait, ám kiszélesíti a poszt-marxisták lehetőségeit és pénzügyi hátterét. A poszt-marxizmus szociológiailag a politikai hatalomnak a munkásosztálytól a nemzetköziesedő tőke irányába való elmozdulásába van beágyazva.

És most magunk is szakadjunk el a poszt-marxista ideológia ismérveinek szociológiai vizsgálatától, az általános elméletalkotásra vonatkozó, általánosságban következetlen nézeteitől, és térjünk át sajátos meglátásainak tárgyalására. Kezdjük két fogalommal, "a szocializmus bukásával" és "az ideológiák végé-vel". Vajon mit jelent "a szocializmus bukása"? A Szovjetunió és a kelet-európai kommunista rendszerek összeomlását? Először is, ez a szocializmus fogalmának csupán egy fajta értelmezését adja. Másodszor, még ebben az esetben sem világos teljesen, hogy mi is omlott össze voltaképpen: a politikai vagy a társadalmi-gazdasági rendszer. Az 1994-95-ös választási eredmények Oroszországban, Lengyelországban, Magyarországon és számos volt szovjet tagállamban azt igazolják, hogy a választók többsége szívesen látja viszont a múltbéli népjóléti és gazdaságpolitika jellegzetességeit. Amennyiben az egykori kommunista országok közvéleményét tekintenénk a "bukás" fokmérőjének, bizony nem jutnánk egyértelmű eredményre. Másodszor, ha a poszt-marxisták számára "a szocializmus bukása" kifejezés a baloldal hatalomvesztését hordozza, akkor határozott különbséget kell tennünk a szocialista gyakorlat belső hibáiból fakadó "bukás" és a külső támadó politikai-katonai győzelméből eredő "bukás" között. Senkinek sem jutna eszébe azt mondani, hogy Hitlernek a nyugat-európai demokráciákra mért csapásai "a demokrácia bukását" jelentették. A terrorista tőkés rezsimek és/vagy az Egyesült Államok beavatkozása Chilében, Argentínában, Bolíviában, Uruguayban, a Dominikai Köztársaságban, Guatemalában, Nicaraguában, Salvadorban, Angolában, Mozambikban és Afganisztánban döntően közrejátszott a forradalmi baloldal "hanyatlásában". A katonai kudarc nem egyenlő a gazdasági rendszer kudarcával, és általa nem mérhető le a szocialista gyakorlat eredményessége. Még tovább menve azt tapasztaljuk, hogy amikor egy viszonylag stabil szocialista vagy népi kormányzat időszakára eső hazai teljesítményeket mérjük, a szociális mutatókat figyelembe véve, sokkal kedvezőbb képet kapunk, mint az utána következő időszakban: a lakossági részvétel, az egészségügy, a közoktatás és az egyenlő gyarapodás Allende alatt sokkal kedvezőbben alakult, mint azután Pinochet uralma alatt. Ugyanezek a mutatók a sandinista Nicaraguát is vonzóbbá tették Chamorro Nicaraguájához képest. Az Arbenz-kormány mezőgazdasági reformja és emberjogi politikája jól kidomborodik a CIA működtette kormány földbirtok-koncentráló politikájának és a 150.000 politikai gyilkosságnak a hátteréből.

Napjainkban – miközben igaz az, hogy neoliberálisok kormányoznak, és a marxisták hatalmon kívül vannak – alig találunk olyan országot a nyugati féltekén, ahol marxista vagy szocialista irányultságú tömegmozgalmak ne szerveznének jelentős tüntetéseket és ne intéznének támadásokat a neoliberális politika, illetve kormányzat ellen. A sikeres paraguayi, uruguayi és bolíviai általános sztrájkok, a mexikói nagy parasztmozgalmak, az indián gerillák és a brazíliai földnélküli munkások mozgalmai mind a marxizmus hatását bizonyítják.

A kommunista tömb határain kívül létező szocializmus alapjában demokratikus, népi összefogás volt, melynek jelentős támogató ereje a nép szabadon megválogatott érdekeiben rejlett. A poszt-marxisták összekeverik a szovjet típusú kommunizmust a latin-amerikai forradalmi, demokratikus, szocialista népi mozgalmakkal. Összetévesztik a háborús vereséget a baloldali gondolkodásúak politikai kudarcaival, és tudomásul veszik e két, egymással szemben álló nézet neoliberális összebékítését. Végezetül: még a kelet-európai kommunizmus esetében sem veszik észre a kommunizmus változó és mozgásban lévő természetét. A társadalmi tulajdonlás, a jóléti intézkedések, a mezőgazdasági reformok és a demokratikus tanácsi rendszer új keletű szocialista szintézisének növekvő népszerűsége az új társadalmi-politikai mozgalmaknak köszönhető.

Ebben a tekintetben "az ideológiák végének" poszt-marxista hangoztatása nemcsak saját ideológiai kinyilatkoztatásaik közepette kelt disszonáns hatást, de azzal a folytonos ideológiai vitával sem egyeztethető össze, mely a múlt és a jelen marxistái, a neoliberalizmus és annak poszt-marxista hajtásai között zajlik.

Az osztályhatárok elmosódása és a csoportazonosság felfedezése

A poszt-marxisták különféle okokból támadják a marxizmus osztályszemléletét. Egyfelől azt állítják, hogy az osztály fogalma háttérbe szorítja a vele egyenlő mértékben vagy még inkább lényeges kulturális azonosulások (nem, etnikum) jelentőségét. Azzal vádolják az osztály alapon elemzőket, hogy csak gazdasági szempontból mérlegelnek, és nem adnak választ az osztályokon belüli nemi és etnikai különbségekre, pedig napjaink politizálásának jellegét éppen ezek a "különbségek" szabják meg. Az osztályalapú elemzés elleni támadások más válfaja abból a nézetből táplálkozik, miszerint az osztály pusztán szellemi "kitaláció", egy alapjában kulturálisan determinált szubjektív jelenség. Tehát a társadalmat megosztó "objektív osztályérdek" nem létezik, mivel az "érdek" szigorúan egyéni, és minden kultúrának megvannak a maga preferenciái. A támadások harmadik vonala azzal érvel, hogy a gazdaság és a társadalom olyan hatalmas változásokon ment keresztül, melyek a régi osztályfelosztást nyomtalanul elsöpörték. A poszt-indusztriális társadalomban – tartja némely poszt-marxista – a hatalom forrása az új információs rendszerekben keresendő, az új technológiákban, azok működtetőinél és irányítóinál. A társadalom e szerint a nézet szerint olyan új társadalommá alakul át, melyben az ipari munkások előtt két út nyílik: vagy felfelé, a csúcstechnika "új középosztályába" emelkedni, vagy lefelé, a társadalmi létra legalsó foka alá süllyedni.

A marxisták soha sem tagadták az osztályokon belüli faji, nemek szerinti és etnikai megkülönböztetés jelentőségét. Ám annak a nagyobb társadalmi rendszernek a fontosságát hangsúlyozzák, mely ezeket a különbségeket előteremti, továbbá az osztályösszefogás szükségességét, hogy ezeket az egyenlőtlenségeket minden ponton felszámolhassa: munkahelyen, lakókörnyezetben, családban. A legtöbb marxista elutasítja azt a felfogást, melyben a nemek és faj szerinti egyenlőtlenségeket az osztályszerkezettől függetlenül lehet és kell értékelni: hogy a szolgálókat tartó, vagyonos földbirtokos asszonyok helyzete alapjában azonos az éhbérért dolgoztatott földműves asszonyokéval. Hogy a neoliberális kormányok indián bürokratái közös "identitásúak" azokkal az indián parasztokkal, akiket a szabadpiac gazdaságpolitikája jegyében földönfutókká tettek. Például Bolíviában egy indián alelnök tömeges letartóztatást hajtott végre kakaótermesztő indiánok körében. Az azonosság-politika abban az értelemben, hogy tudomásunk van az elnyomás bizonyos megnyilvánulásáról egy identitásában azonos csoport részéről, megfelelő kiindulópont lehet. Ez a megközelítés ugyanakkor az identitás (faj vagy nem) börtönéhez vezet, elszakít más elnyomott társadalmi csoportoktól, hacsak nem haladja meg az elnyomás közvetlen szintjeit, és szembe nem találja magát azzal a társadalmi rendszerrel, melyben gyökeredzik. Mert az akkor már a szélesebb körű, osztályalapú elemzését kívánja annak a hatalmi struktúrának, mely fenntartja és megszabja az általános és egyedi egyenlőtlenségek feltételeit. Az azonosságpolitika esszencializmusa elszigetelt, egymással versengő csoportokat hoz létre, melyek nem képesek átfogni azt a politikai-gazdasági univerzumot, mely kijelöli és sarokba kényszeríti a szegényeket, a munkásokat, a parasztokat és az alkalmazottakat. Az osztályrendszerű politizálás nyújt megfelelő terepet az "azonosságpolitika" támadásaihoz és azoknak az intézményeknek az átalakításához, melyek őrzik az osztály- és más típusú egyenlőtlenségeket.

Az osztályok nem szubjektív akarat eredményeként alakulnak ki: a tőkés osztály szervezi őket az értéktöbblet kisajátításának folyamata közben. Ennélfogva abban a nézetben, hogy az osztály szubjektív, időtől, helytől és helyzetértékeléstől függő fogalom, összekeveredik az osztály és az osztálytudat. Míg az előbbi objektíve létezik, az utóbbit társadalmi és kulturális tényezők befolyásolják. Az osztálytudat társadalmi képződmény, ami valódiságát vagy fontosságát a történelemben mindazonáltal nem csökkenti. Jóllehet az osztálytudat társadalmi formái és megnyilvánulásai eltérőek, mégis maga a jelenség az egész történelem során újra meg újra felbukkan, és a világ nagy részén, még ha a "tudatosság" (pl. faj, nem, nemzeti) más formái adott pillanatokra elhalványítják vagy áthatják is (nacionalizmus és osztálytudat).

Nyilvánvaló, hogy az osztályszerkezetben mélyre ható változások zajlanak, csakhogy nem abban az irányban, ahogyan a poszt-marxisták gondolják. A mélyreható változások megerősítették az osztályok közötti különbségeket és az egyik osztálynak a másik általi kizsákmányolását, ugyanúgy, ahogyan a kizsákmányolt és a kizsákmányoló osztályok természete és körülményei is változtak. Manapság több alkalmi bérmunkás dolgozik, mint régebben. Sokkalta többeket foglalkoztatnak a szabályozatlan munkaerőpiacok (ma ezt informális szektornak szokás nevezni), mint azelőtt. A szabályozatlan kizsákmányolás kérdése nem olyan rendszerben merül fel, mely "meghaladná" a korábbi kapitalizmust: ez visszatérésről árulkodik a XIX. század munkaerő-kizsákmányolási formáihoz. Új szempontú elemzést a jóléti népi állam megszűnte után kialakuló kapitalizmus érdemel. Ez azt jelenti, hogy a tőke és a munkaerő között közvetítő államok és pártok komplex szerepkörét az uralkodó kapitalista osztályhoz nyíltabban és közvetlenebbül kapcsolódó állami intézmények vették át. A neoliberalizmus a közvetítés nélküli uralkodó osztály államhatalmát jelenti. Bármilyen "sok irányú összetevője" volt is az állam és a hatalom viselkedésének a közelmúltban, a jelen neoliberális felhalmozásmodellje a lehető legközvetlenebbül függ a centralizált állami ellenőrzéstől, mely az adósságszolgálat végrehajtása folytán nemzetközi bankokhoz, a valutabevétel érdekében pedig a kiviteli szektorokhoz kapcsolódik – horizontálisan. Vertikális irányban az állampolgárral mint alattvalóval áll összeköttetésben, és e kapcsolat elsődleges szintjét az elnyomó államgépezet és a kvázi állami NGO-k (Non-Governmental Organizations, nem kormányzati szervek) testesítik meg, melyek fékezik a társadalmi robbanásokat.

A jóléti állam széthullása a szociális szerkezet további polarizálódását eredményezi: egyik végpontján ott találjuk a munkanélkülivé vált állami alkalmazottak egészség-, oktatás- és társadalombiztosítási helyzetét, szemben azoknak a jól fizetett munkatársaknak a helyzetével, akik olyan multinacionális nagyvállalatoknak, NGO-knak és egyéb külföldrõl fenntartott intézményeknek dolgoznak, melyeket a világpiac és a politikai hatalom központjai mozgatnak. Az osztályharc ma nem a gyárkapukon belül folyik, hanem az állam és a gyökereiktől elszakadni kényszerülő osztályok között az utcán és piacokon, miközben az utóbbiak nem remélhetnek állandó foglalkoztatást, márpedig valamit kell termelniük és áruba bocsátaniuk, hogy viselni tudják társadalmi reprodukciójuk költségeit. A vezető exportőrök és a közép-, illetve kisvállalkozók (elektronikai berendezések importőrei, multinacionális szállodák és üdülőhelyek idegenforgalmi szolgáltatói) világpiaci integrációja a belföldi gazdaság széthullását idézi elő: a helyi ipar, a kisgazdaságok termelői a városba vagy a tengeren túlra vándorolnak.

A felső középosztály luxus fogyasztási cikkeinek behozatalát a szegények "exportált" munkaerejének hazairányuló bevételeiből fedezik. A kizsákmányolási láncolat a belföld elszegényítésével, a parasztok kiszakításával és városba, illetve a tengeren túlra költözésével indul. A "kihelyezett munkaerő" által hazaküldött jövedelem kemény valuta, melyből importok és infrastruktúra-fejlesztő neoliberális projektek pénzelhetők, hogy ezáltal fellendüljön a bel- és külkereskedelem, valamint az idegenforgalmi ágazat. A kizsákmányolási láncolat körülményesebb ennél, mindenesetre a tőke-munkaerő viszonyban ragadható meg. A neoliberalizmus korában az az igyekezet, hogy újjáalkossuk a "nemzetet", a nemzeti piacot, a nemzeti termelést és árucserét, ugyancsak alapvető történelmi igény. Ahogyan a szabályozatlan (informális) foglalkoztatás növekedése is erőteljes állami befektetést, továbbá szabályozó központot követel, hogy ezáltal élhető szociális feltételekkel körülölelt formális foglalkoztatást teremtsen. Egyszóval az osztályszemléletű elemzést hozzá kell igazítani a nem közvetített tőke szabályozatlan, de nemzetközi hálózatba illeszkedő munkaerőpiacon érvényesülő uralmához, melyben a múltbéli reformista újraelosztó politika helyét a csúcson lévők hatalmának ismételt koncentrációját megerősítő neoliberális politika vette át. A munkások és a parasztok tömeges szektorainak homogenizációja és lefelé csúszása korábban, a szabályozott munkaerőpiac körülményei között az egységes forradalmi cselekvés komoly objektív lehetőségét jelentette. Röviden szólva létezik az a közös osztályidentitás, melyre a szegények küzdelme támaszkodhat.

Összességében, szemben azzal, amit a poszt-marxisták hangoztatnak, a kapitalizmus változásai minden eddiginél több alapot szolgáltatnak az osztályszempontú elemzéshez.

A technológia fejlődése kiélezte, és nem megszüntette az osztálykülönbségeket. A mikro-chip-üzemek és az új chipeket beépítő üzemek dolgozói is munkásosztályba tartoznak. Csupán a tevékenység színhelye és a termelés módja változott, miközben a kizsákmányolás változatlanul folyik tovább. Az új osztályszerkezet, már amennyire ez látható, ötvözi az új technológiákat a kizsákmányolás még inkább kézben tartott formáival. Bizonyos ágazatok gépesítése a termelő folyamat egészében megnöveli a munkatempót; az üzemi tévékamerák bevezetése a dolgozók felügyeletének szigorítását szolgálja, és csökkenti az adminisztratív állomány létszámát: kialakul a minőségi dolgozók köre, melyben egyik munkás a másikat kényszeríti nagyobb önkizsákmányolásra anélkül, hogy fizetése vagy hatalma növekedne. A "technológiai forradalom" végső soron a neoliberális ellenforradalom osztályszerkezetét követi. A számítógép lehetővé teszi, hogy a mezőgazdasági vállalatok megbízható adatok birtokában tervezhessék kiadásaikat és a vegyszerhasználatot, de még mindig az alacsony bérű idénymunkás permetez és szenved mérgezést. Az információs hálózatok azért állnak fel, hogy munkát közvetítsenek azokba a "kínzókamrákba" vagy otthonokba (informális gazdaság), ahol ruházatot, cipőt stb. termelnek.

A kulcsot, mely ennek a kombinált és egyenetlen technológiai és munkaerő-fejlődésnek a megértéséhez vezet, az osztályszempontú elemzés, ezen belül a nem és faj szerinti megkülönböztetés rejti.

Az állam és a civil társadalom

A poszt-marxisták egyoldalú képet festenek az államról. Az államot mint valami nagy testű, nem eléggé hatékony bürokráciát láttatják, mely elsíbolja a köz pénzét, az embereket tönkreteszi, a gazdaságot csődbe hajszolja. A politika világában az állam képezte a tekintély- és az önkényuralom forrását, akadályozta az állampolgári jogok (demokrácia) gyakorlását és a fogyasztási javak szabad cseréjét ("a piacot"). Ezzel szemben – állítják a poszt-marxisták – a "civil társadalom" a szabadság, a társadalmi mozgalmak és az állampolgári jogok érvényesülésének letéteményese. Egy aktív civil társadalom létrehozza a maga igazságos és dinamikus gazdasági rendszerét. Meglepő, hogy ez az ideológia különös módon képes megfeledkezni az utóbbi ötven év történelméről! Az állami szektor, magánbefektetések hiányában és a gazdasági válság közepette, szükségképpen játszott központi szerepet az iparosítás ösztönzésében (az 1930-as esztendők világgazdasági válsága az 1940-es világháborús évek stb.).

Ezenkívül az írás-olvasás-tanítás és az egészségügyi alapellátás nagyrészt népi kezdeményezésre indult meg.

A szabad vállalkozás mintegy másfél évszázada során, úgy a XVIII. század végétől az 1930-as évekig, Latin-Amerika elszenvedte a bibliai hét csapást, mialatt a piac láthatatlan keze tartózkodóan mozdulatlan maradt: népirtást, éhínséget, járványt, önkényt, függetlensége elvesztését, gyökereitől való elszakítást és kizsákmányolást. Ezekre a nehézségekre válaszképpen az állami szektor növekedésnek indult, de közfunkcióitól elfordult, mivel vállalkozói és politikai elitek magántulajdonába került. "Az állam kevéssé hatékony volta" abból fakad, hogy egyéni nyereségvágy igazgatja – akár üzleti érdekek támogatásáról (alacsony energiaárak), akár politikai hívek elhelyezéséről van szó. Az állam kevéssé hatékony volta közvetlen következménye annak, hogy egyéni érdekeknek van alárendelve. Az átfogó állami egészség- és oktatásügyi programokat még sosem sikerült kielégítően a privát gazdaság, az egyházak vagy az NGO-k megoldásaival helyettesíteni. A magánszektor és az egyházak fenntartásában működő magánklinikák és -iskolák csak egy vagyonos kisebbséget tudnak befogadni. Az NGO-k legjobb esetben rövid távú gondoskodást és oktatást biztosítanak korlátozott létszámú csoportoknak helyben, a külföldi pénzadományozók érdekeitől és kívánságaitól függően.

Miként a szisztematikus összehasonlítás bizonyítja: a poszt-marxisták tévesen értelmezték a történelmi múltat. Hagyták, hogy államellenes retorikájuk elfedje előlük a köz viszonylagos pozitív teljesítményét a magánnal szemben.

Az az állítás, hogy "az állam" a tekintélyuralom forrása, igaz is, meg nem is. Diktatórikus államok mindig is voltak és lesznek, de többségüknek alig, ha egyáltalán, van köze a köztulajdonláshoz, különösen ha az külföldi vállalat kisajátítását jelenti. A diktatúrák zöme államellenes és szabadpiac-párti volt a múltban, az a jelenben is, és valószínűleg ez így marad a jövőben.

Sőt, az állam fontos támogatója volt az állampolgári jogoknak, elősegítette, hogy a lakosság elnyomott rétegei ne szoruljanak ki a politikai küzdőtérről, elismerte a munkások, a feketék, a nők stb. törvényes jogait. Az államok szolgáltatnak társadalmi igazságot, mikor a földet, a jövedelmeket a szegények érdekében újraosztják.

Magyarul: mélyebbre kell hatolnunk az államot támogató, illetve azt elvető szólamok szintjénél, és akkor megrajzolhatjuk az állam osztálytermészetét, politikai reprezentációjának és legitimációjának alapjait. Az általánosító és történelmietlen, aszociális támadások az állam ellen értelmetlenek és feleslegesek. Csak arra jók, hogy olyan kétélű fegyvert adjunk a szabadpiacnak kiszolgáltatott polgár kezébe, mely megfosztja őt a közös cselekvés kreatív potenciáljába ágyazott valódi és ésszerű alternatíva kidolgozásának lehetőségétől.

A "civil társadalom" szembehelyezkedése az állammal hasonlóképpen torz beállítás. Ráadásul a civil társadalomról szóló elemzések nagy része figyelmen kívül hagyja azokat az alapvető társadalmi ellentmondásokat, melyek megosztják a "civil társadalmat". Miközben a civil társadalom vagy pontosabban a civil társadalom vezető osztályai támadásokat intéznek a szegények "államigénye" ellen, egyszer sem késlekednek jóval szorosabbra fűzni azt a köteléket, mely köztük és a kincstár, illetve a hadsereg között húzódik, hogy ezáltal megerősítsék és védelmezzék a "civil társadalomban" elfoglalt vezető pozíciójukat. Hasonlóképpen, amikor a civil társadalom népi osztályai fellázadtak, ugyancsak az uralkodó osztályok állammonopóliumának megtörését igyekeztek elérni. A szegények mindig állami erőforrásra vágytak, hogy társadalmi-gazdasági helyzetükön – a gazdagokéhoz képest – könnyíthessenek. A kérdés állandó: mi a különböző osztályok viszonya az államhoz?

A neoliberálisok által az állam peremére utasított poszt-marxista ideológusok tehetetlenségükből erényt kovácsoltak. A kritika nélkül átvett államellenes retorikát továbbadják lefelé. A poszt-marxisták, felfelé való elmozdulásuk céljából, mindent megtesznek, hogy közvetítő szervezeteiket (az NGOkat) igazolják, amikor azt állítják, hogy azok az államtól függetlenül, a "civil társadalomban" működnek, miközben a tény az, hogy külföldi kormányok pénzelik őket, hogy a hazai kormányokkal működjenek együtt.

A "civil társadalom" a kapitalista társadalom előidézte mély társadalmi szakadékok elvont leképezése, olyan társadalmi megosztottságé, mely a neoliberalizmus korszakában még határozottabbá vált. A civil társadalmon belül ugyanakkora osztályfeszültségek villódznak, mint a "civil társadalom" és az állam között. Csak kivételesen ritka pillanatokban láthatjuk ezt másként. A kínzó, megalázó, a társadalmi osztályok teljességét eltipró fasiszta vagy totalitárius államok esetében találunk kizárólag példát az állam és a civil társadalom kettősségére.

"Civil társadalomról" szólni vagy írni egyet jelent azzal a kísérlettel, hogy egy jogilag mellékes elkülönítést döntő, politikaszervező kategóriává fújjunk fel. Ha ezt tesszük, az osztályok közötti eltérések homályba borulnak, és az uralkodó osztály dominanciáján semmiféle sérelem nem esik.

Az "állampolgár" és az "állam" szembeállítása közben szem elől tévesztjük egyfelől bizonyos állampolgárok (exportcézárok, felső középosztály) nyilvánvaló kapcsolatait az állammal, másfelől az állampolgárok többségének (munkások, munkanélküliek, parasztok) elidegenítését és kirekesztését alapvető társadalmi jogaik tényleges gyakorlásából. Az állampolgári elit – az állam segítségével – minden gyakorlati hasznától megfosztja az állampolgárság fogalmát, hogy a többséget ezáltal állampolgárból alattvalóvá tegye. A civil társadalom tárgyalásakor, hasonlóan az állam esetéhez, meg kell húzni a társadalmi osztályok társadalmi körvonalait és azokat a határokat, melyeket a kiváltságos osztály kényszerít másokra. A poszt-marxisták kritikátlan és árnyalatok nélküli szóhasználata inkább el-, mintsem felfedi a társadalmi változás mozgatórugóit.

A tervezés, a bürokrácia és a piac

Nem kétséges, hogy a központi tervezés a volt kommunista országokban megfogalmazását tekintve "bürokratikus"-önkényes, végrehajtását tekintve centralizált volt. Ebből a tapasztalati megfigyelésből a poszt-marxisták arra a következtetésre jutnak, hogy a "tervezés" (központi vagy nem) természeténél fogva összeegyeztethetetlen a korszerű, komplex gazdaság szükségleteivel, melyet a szerteágazó igények, a sokmilliós fogyasztóközönség és az információáradat jellemez. Csak a piacra támaszkodhatunk. Demokrácia és a piac kéz a kézben – még egy pont, ahol a poszt-marxisták és a neoliberálisok találkoznak. Csak az a baj, hogy a tőkés gazdaság főbb intézményei mind központi tervezést folytatnak.

A General Motors, a Wal-Mart, a Microsoft egytől egyig központilag programozza és tervezi meg a termelésre és az értékesítésre vonatkozó közvetlen beruházásait és kiadásait. Kevés poszt-marxista akad, ha akad egyáltalán, aki kritikus tekintetét ezekre a vállalatokra vetné. A poszt-marxisták nem vonják kétségbe a nemzetközi nagyvállalatok központi tervezésének hatékonyságát, vagy ezen vállalatok illeszkedését a kapitalista demokráciákra jellemző, versenyszerű választási rendszerekhez.

Az elméleti probléma abból fakad, hogy a poszt-marxisták összetévesztik a központi tervezést annak egy bizonyos történelmi-politikai változatával. Ha elfogadjuk, hogy tervező rendszerek sokféle (önkényuralmi vagy demokratikus) politikai rendszerbe beleágyazódhatnak, akkor abból logikusan az következik, hogy a tervező rendszerek elszámoltathatósága és irányíthatósága változó.

Napjaink kapitalista társadalmaiban a katonai költségvetés részét képezi az állami tervezésnek és kiadásoknak, melyek azoknak a termelőknek (és tőketulajdonosoknak) szóló "parancsokra" alapulnak, akik aztán több mint ötven éve a maguk nem kielégítő termelő és profitszerző módján reagálnak. Míg egyfelől nem beszélhetünk a tervezésről, addig azt is le kell szögeznünk, hogy a központi állami tervezés nem kizárólag a "kommunista rendszerek" sajátos jelensége. A hiányosságok általános szinten, így a kapitalista gazdaságban is megtalálhatók. A probléma mindkét példa (a Pentagon és a kommunista rendszer) esetében a demokratikus elszámoltathatóság hiányában rejlik: a hadiipari komplexum elitje rögzíti a termelés és a költségek nagyságát, a keresletet és a kínálatot.

Az állami erőforrások központi elosztása az erőforrások, az adottságok, a bevándorlás, a termelékenység, a vásárlói igények vagy a történelmi okokra visszavezethető vagyoni helyzet regionális ingadozása miatt az országok zömében életbe vágóan fontos. Csak egy központilag meghozott döntés képes az erőforrások igazságos elosztását elindítani, mely kárpótolja a fejletlenebb térségeket, osztályokat, nemi és faji csoportokat, melyekre a fenti tényezők súlyosbítóan hatnak. Ha ez nincs, a "piac" inkább kedvez a történetileg előnyösebb helyzetű és kedvező adottságokat élvező szereplőknek, miáltal szélsőséges fejlődési mintákat alakít ki, vagy tovább mélyíti a térségek/osztályok közötti elnyomást és etnikai konfliktusokat.

A tervezés alapvető problémáját az a politikai struktúra hordozza, mely a tervezőfolyamatot információkkal látja el. A szervezett közösségeknek, társadalmi csoportoknak (termelők, fogyasztók, fiatalok, nők, faji kisebbségek) alárendelt és megválasztott tervezők dolga, hogy az erőforrásokat a termelés, a fogyasztás és az újra-befektetés között szétosszák, ám nem úgy, mint azt az ipari-katonai komplexumok urainak lekötelezettjei teszik.

A tervezés továbbá nem jelent részletekbe menő pontosítást. Az országos szintű társadalmi költségvetés nagyságát választott képviselők útján lehet meghatározni, míg az elosztásról olyan nyilvános gyűlések keretében kell gondoskodni, melyeken a polgárok helyi prioritásaik szerint dönthetnek. Ez a gyakorlat az elmúlt néhány esztendő során sikeresnek bizonyult a brazíliai Puerto Alegre munkáspárt vezette önkormányzatában. Az átfogó és a helyi tervezés közötti viszony nincs kőbe vésve, miként a "a magasabb szinteken" eldőlő kiadások és befektetések pontossági foka sincs. Az általános elosztást, mely az egész ország szempontjából előnyös stratégiai célok (infrastruktúra, csúcstechnika, közoktatás stb.) elérését van hivatva elősegíteni, az iskolák, egészségügyi intézmények, művelődési központok támogatásáról szóló helyi döntések egészítik ki.

A tervezésnek kulcsszerep jut napjaink kapitalista gazdaságában. A szocialista tervezés elvetése fontos fegyverétől fosztja meg a társadalmi változás szerveződését. A széles körű egyenlőtlenségek, a tulajdonkoncentráció, az igazságtalan költségvetési elosztás korrekciója olyan átfogó tervet követel, melynek megvalósításához demokratikusan megbízott hatóságra van szükség. Az állami vállalatok és a termelők, valamint a fogyasztók önigazgatású tanácsai mellett a központi tervezés adja a demokratikus átalakulás harmadik pillérét.

Végezetül: a központi tervezés nem inkompatibilis a helyi tulajdonban lévő termelő és szolgáltató egységekkel (éttermek, kávézók, javító műhelyek, háztáji gazdaságok stb.). Világos, hogy az állami hivatalok a társadalom makrostruktúráival lesznek elfoglalva.

A döntések és információk komplex áramlását ma, a "megateljesítményű" számítógépek korában, gyerekjáték biztosítani. A képlet a következő: demokratikus képviselet + számítógép + központi tervezés = hatékony és társadalmilag egyenlő termelés és elosztás.

"Az államhatalom korrumpál", a helyi politika megaláz

A poszt-marxisták egyik fő kifogása a marxizmussal szemben az, hogy az államhatalom korrupttá tesz, az államhatalomért való küzdelem pedig maga az eredendő bűn. Ezt azzal az érveléssel támasztják alá, hogy az állam annyira eltávolodott a polgároktól, hogy hivatalai függetlenekké és önkényesekké váltak, és – megfeledkezvén eredeti rendeltetésükről – saját érdekeiket szolgálják. Vitán felül áll, hogy a hatalomközelbe jutott emberekből a történelem folyamán kivétel nélkül kiskirályok lettek. De az is igaz, hogy a társadalmi mozgalmakat vezető személyek hatalomra kerülésének felszabadító ereje van. A rabszolgaság eltörlése és az abszolutista uralkodók elűzése két példa erre. Tehát az állami "hatalom" kifejezése kettős jelentéssel bír, és a történelmi háttér dönti el, melyik érvényesül. A helyi mozgalmak szintén arattak – némely esetekben feltűnő – sikereket a közösségek mozgósítása és közvetlen körülményeik javítása terén. De ugyanakkor az is igaz, hogy a makro-politika gazdasági döntései aláássák a helyi erőfeszítéseket. Napjaink szerkezeti igazodáspolitikája országos és nemzetközi szinten egyaránt idéz elő szegénységet és munkanélküliséget, apasztja a helyi erőforrásokat, elvándorlásra vagy bűnözésre kényszeríti a helyi lakosságot. Az állam és a helyi hatalom között fennálló viszony dialektikus jellegéből fakadóan gyengíti vagy erősíti a helyi kezdeményezéseket és változásokat aszerint, hogy milyen osztály hatalma jut kifejezésre a két szinten egyidejűleg. Számos esetet ismerünk, melyben a progresszív helyi önkormányzatok finanszírozását a reakciós országos hatalom befagyasztotta. Másrészt viszont a progresszív helyi önkormányzatok pozitív erőként hatottak, és segítségére voltak a szomszédos helyi szervezeteknek. Ez történt Uruguayban Montevideo szocialista polgármestere és Brazíliában Puerto Alegre baloldali polgármestere esetében.

Azok a poszt-marxisták, akik a "helyi hatalmat" és az "államhatalmat" egymással szembehelyezik, nem történelmi tapasztalatokra, és biztosan nem latin-amerikaiakra alapozzák gondolatmenetüket. A szembeállítás annak az igyekezetnek az eredménye, mellyel igazolni próbálják az NGO-k közvetítői szerepét a helyi szervezetek és a neoliberális külföldi pénzadományozók, továbbá a helyi szabadpiac haszonélvezői között. Szerepkörük "legitimálása" érdekében a poszt-marxista NGO-munkatársaknak mint az úgynevezett "alulról jövő demokratikus kezdeményezések ágenseinek" az államhatalom szintjén le kell fitymálniuk a baloldalt. Ezenközben magasztalják a neoliberálisok munkáját, mikor a helyi küzdelmek, szervezetek és országos/nemzetközi politikai mozgalmak között elvágják a szálakat. A "helyi cselekvés" hangsúlyozása kapóra jön a neoliberális rezsimeknek, mivel külföldi és hazai támogatóik számára lehetővé teszi, hogy makroszinten uralják a társadalom- és gazdaságpolitikát, egyúttal az állami erőforrások többségét a kiviteli tőke és a pénzügyi lobby kedvére vezethetik el.

Az NGO-menedzserként működő poszt-marxisták kitanulták a projekttervezésnek és az "identitást" és a "globalizálódást" hirdető, új keletű tolvajnyelv népi mozgalmakban való meggyökereztetésének minden csínját-bínját. Ahogy a nemzetközi együttműködésről, az öntevékenységről, mikrovállalkozásokról beszélnek, illetve írnak, azzal ideológiai közösségre lépnek a neoliberálisokkal, miközben függőségbe kerülnek mind a külső adományozóktól, mind pedig azok neoliberális társadalmi-gazdasági programjától. Nem meglepő, hogy egy évtizedes NGO-tevékenységük eredményeként a poszt-marxista szakemberek a társadalmi élet egész metszeteit "depolitizálták" és "szelídítették meg": a nők, a lakókörzet és az ifjúság szervezeteit. Peru és Chile esete klasszikus példaként áll előttünk: ahol egyszer az NGO-k határozottan megvetették a lábukat, ott a radikális társadalmi mozgalmak visszavonultak.

A közvetlenül jelentkező problémák körül zajló helyi küzdelmek képezik a kialakulóban lévő mozgalmak táptalaját. A döntő kérdést ezek iránya és motivációja hordozza: vajon a társadalmi rendszer tágabb kört érintő ügyei felé tartanak-e, és csatlakoznak-e más helyi erőkhöz, hogy az állammal és annak imperialista híveivel szembeszálljanak? Vagy inkább magukba zárkóznak, külföldi támogatóra várnak, és külföldi segélyekért sorba álló pályázókra aprózódnak fel? A poszt-marxista ideológia ez utóbbira ösztönöz, a marxizmus az előbbire.

A forradalmak mindig rosszul végződnek: a poszt-marxizmus a lehetségesről

A poszt-marxizmus egy borúlátó változata nem a forradalom kudarcairól, hanem inkább a szocializmus elérhetetlenségéről szól, hivatkozva a forradalmi baloldal hanyatlására, a kapitalizmus győzelmére Kelet-Európában, "a marxizmus válságára", az alternatívák elvesztésére, az Egyesült Államok erejére, a fegyveres erők által elkövetett merényletekre és megtorlásokra – mindezek az érvek azt a célt vannak hivatva szolgálni, hogy rábírják a baloldalt annak támogatására, ami úgymond "lehetséges": hogy belássa, muszáj azokon a szűk kis mezsgyéken dolgozni, melyeket a Világbank és a szerkezeti igazodási program kikényszerítette szabadpiac kijelöl, és a politika is kénytelen a katonaság által megszabott választási paraméterek keretein belül mozogni. Ezt nevezik "pragmatizmusnak" vagy "növekményi elvnek". A poszt-marxisták fontos ideológiai szerepet játszottak, mikor előmozdították és a fegyveres erőkkel szemben védelmükbe vették a választási rendszer átalakulását, miáltal a társadalmi változások az ismételten bevezetett választásoknak estek áldozatul.

A poszt-marxisták érveinek többsége a jelenkor valóságának statikus és kiragadott megfigyeléseire támaszkodik, és előre eldöntött következtetésekbe torkollik. Miután kimondták, hogy a forradalmak felett eljárt az idő, a neoliberálisok választási győzelmeire koncentrálnak ahelyett, hogy a választásokat követő tiltakozásokra és általános munkabeszüntetésekre figyelnének fel, melyek óriási tömegeket hoznak mozgásba a parlamenten kívül. A nyolcvanas évek végén haldokló, és nem a kilencvenes évtized derekán újraéledő kommunizmusra tekintenek. Számba veszik a fegyveres erők által a választásokon induló politikusok ellen alkalmazott kényszerítéseket, de megfeledkeznek arról, miféle megpróbáltatást jelentenek a fegyveres erők számára a zapatista gerillák, a városi felkelések Caracasban és az általános sztrájkok Bolíviában. Egyszóval a posszibilisták figyelmen kívül hagyják a katonaság megszabta választási paraméterek között, ágazati vagy helyi szinten kirobbanó harcok mozgatórugóit. Csakhogy ezek a harcok továbbterjednek felfelé, és túllépnek minden határt a megválasztott lehetséges-pártiak ügyetlensége és tehetetlensége következtében, mivel nem képesek az emberek létfontosságú követeléseit és igényeit kielégíteni. A lehetséges-hívek nem tudtak a katonaság büntetlenségének véget vetni, nem tudták az állami alkalmazottak bérét visszafizetni (l. az argentin tartományok), nem tudták megakadályozni a kakaótermesztők terménymegsemmisítő gyakorlatát (Bolívia) és így tovább.

A poszt-marxista "lehetséges-hívek" nem megoldják, hanem súlyosbítják a gondokat. A tárgyalásos rendszerváltás másfél évtizede zajlik, és minden esetben azt tapasztaljuk, hogy a poszt-marxisták alkalmazkodtak a neoliberális berendezkedéshez, sőt hozzájárultak, hogy annak szabadpiac-politikája markánsabbá váljék. A posszibilisták nem képesek elég eredményesen szembesíteni az embereket a szabadpiac negatív társadalmi hatásaival, ezért a neoliberálisok arra kényszerítik őket, hogy újabb és zordabb intézkedéseket foganatosítsanak, amennyiben hivatalukat meg kívánják őrizni. A poszt-marxisták ilyenformán fokozatosan kihátráltak a neoliberálisok pragmatikus bírálatából, és önmagukat mint a neoliberalizmus hatékony és őszinte menedzsereit helyezik előtérbe, akik egyúttal képesek a befektetők bizalmát megnyerni és megtartani, miközben a társadalmi nyugtalanságot is lecsillapítják.

Időközben a poszt-marxista pragmatizmus társra talált a neoliberális szélsőségben: az 1990-es évtized szemtanúja lehetett a neoliberális politika radikalizálódásának, amely azt célozta, hogy a még nagyobb vagyonokkal kecsegtető befektetési és spekulációs lehetőségeket a tengerentúli bankoknak és multiknak felajánlva lehessen a válságot megelőzni.

Brazília, Argentína, Mexikó, Venezuela kőolaja… Alacsonyabb fizetés és szerényebb társadalombiztosítási ellátás itt, magasabb adók és a munkaügyi szabályozás lazulása mindenütt másutt. A neoliberálisok polarizált osztályszerkezetet hoznak létre, mely sokkal közelebb áll a marxista társadalomképhez, mint a poszt-marxisták víziójához. Napjaink Latin-Amerikájának osztálystruktúrája merevebb, determinisztikusabb, erősebben kapcsolódik az osztályszemléletű politikához és az államhoz, mint korábban. Ilyen körülmények között a forradalmi politizálás sokkal helyénvalóbb, mint a poszt-marxisták pragmatikus javaslatai.

Az osztály-szolidaritás és a külföldi pénzadományozók "szolidaritása"

A "szolidaritás" szó használatával annyiszor visszaéltek már, hogy számos összefüggésben már elvesztette jelentését. "Szolidaritás" a poszt-marxisták fülében annyit tesz, mint külföldi segélyt juttatni valamely megnevezett "elszegényedett" csoportnak. A "kutatás" önmagában, vagy a szegények hivatásszerű "iskoláztatása" "szolidaritásnak" minősül. A hierarchikus felépítés, a "segélyezés" és a "képzés" közvetítésének módozatai sok szempontból a tizenkilencedik század jótékonykodásaira emlékeztetnek, és a közreműködők sem különböznek sokban a keresztény hittérítőktől.

A poszt-marxisták az állami "paternalizmus és függőség" ellen az "önerő" nyomatékosításával támadnak. Az NGO-knak ebben a versengésében – hogy behálózzák a neoliberalizmus áldozatait – a poszt-marxisták jelentős anyagi támogatásban részesülnek európai és észak-amerikai partnereiktől. Az önerő ideológiája azt hirdeti, hogy az állami alkalmazottak helyett önkénteseket és a társadalmi ranglétrán felfelé lépni képes tisztviselőket kell átmeneti időre szóló szerződéssel foglalkoztatni. A poszt-marxista felfogás alapvető célja az, hogy a "szolidaritást" a neoliberalizmus makrogazdaságának kollaboránsává, szolgálóleányává tegye. Ehhez figyelmét a vagyonos osztályok állami erőforrásaitól elfordítva a szegények önkizsákmányolására összpontosítja. A szegényeknek nincs szükségük arra, hogy a poszt-marxisták tegyék őket erényessé, hiszen az állam amúgy is erre kötelezi őket.

A szolidaritás marxista értelmezése ezzel szemben az osztályon belüli osztályszolidaritásra fekteti a hangsúlyt, az elnyomott csoportok (nők és színes bőrűek) szolidaritására idegen és hazai elnyomóikkal szemben. A nyomaték nem az osztályokat egymástól eltávolító, a kisebb csoportokat ideig-óráig elhallgattató adományokon van. A szolidaritás marxista megközelítésének középpontjában a közös cselekvés áll, melyet az azonos gazdasági helyzetben lévő, egy osztályhoz tartozó emberek hajtanak végre közös helyzetük javítása érdekében.

Ez magában foglalja azokat az értelmiségieket is, akik a harcaikat vívó társadalmi mozgalmak mellett emelnek szót, és készek osztozni a politikai következményekben. A szolidaritás fogalma a mozgalomhoz "szervesen" kötődő értelmiségiekre is kiterjed, azokra, akik voltaképpen a mozgalom részét képezik – ők biztosítják az osztályharchoz szükséges elemzést és ismereteket. A poszt-marxisták ezzel ellentétben az intézmények világába, egyetemi szemináriumokba, külföldi alapítványokba, nemzetközi konferenciákba és bürokratikus jelentésekbe betonozzák be magukat. Ezoterikus, poszt-modern nyelvezeten írnak, amit csak az esszencialista csoportazonosság szubjektivista kultuszának ezek a "felkent papjai" érthetnek. A szolidaritás a marxisták szerint a mozgalomban rejlő kockázatok közös vállalását jelenti, nem a mindent kifogásoló, de semmit nem tévő kibic viselkedését. A poszt-marxisták legfőbb célja, hogy a külföldi pénzt a "prodzsektre" valahogy "megszerezzék". A marxisták szemében a fő kérdést a társadalmi helyzet javulását ígérő politikai küzdelem és nevelés menete hordozza. A mozgalom volt mindaz, amiben a cél, a társadalmi átalakulás iránti tudatos igény felébresztése fontossá válhatott: szervezett politikai erőként kell fellépni ahhoz, hogy a nagy többség általános helyzetén változtathassunk. A poszt-marxisták szolidaritása nem fonódik egybe a felszabadítás általános tervével; mindössze arra jó, hogy egy szemináriumra való embert szakképesítésük felfrissítése vagy átképzés, esetleg latrinaépítés céljából összetoborozzon. A marxisták számára a közös harcban megnyilvánuló szolidaritás magában érleli a jövő demokratikus, kollektivista társadalmának magvait. A szolidaritás fogalmának szélesebb kivetítése vagy annak hiánya indokolja az egymástól különböző két értelmezést, illetve szóhasználatot.

Osztályharc és együttműködés

A poszt-marxisták gyakran említik közel s távol bárkiknek az "együttműködését", noha azt nem teszik világossá, mennyibe is kerül és mik is a feltételei a neoliberális rendszerekkel és tengerentúli pénzintézetekkel való együttműködés létrejöttének. Az osztályharcra úgy néznek, mint a múlt mára már kiveszett sajátosságára. Azt halljuk, hogy "a szegények" arra készülnek, hogy új életet kezdjenek. Elegük van a hagyományos politikából, ideológiákból és politikusokból. Ez eddig rendben van. A baj csak az, hogy a poszt-marxisták abban már nem ilyen eltökéltek, hogy saját közvetítői vagy brókeri szerepükről, a pénzek tengeren túlra való kijuttatásáról, és az adományozók, illetve a hazai felhasználók számára egyaránt elfogadható pénz-projekt párosításról is ilyen tárgyilagos hangnemben tegyenek említést. Az alapítványi vállalkozók olyan újfajta politizálásba bocsátkoznak, mely a közelmúlt "munkaközvetítőit" (enganchadores) idézi emlékezetünkbe: szakképzés ürügyén nőket tereltek össze, nagyobb termelőknek vagy exportőröknek alárendelt mikrocégeket alapítottak. A poszt-marxisták újfajta politikája lényegében megegyezik a komprádorokéval: nemzeti termelés nincs, ehelyett a külföldi tőkét összehozzák a helyi munkaerővel (önsegélyező mikrovállalatok), hogy így a neoliberális rend fennállását megkönnyítsék. Ebben az értelemben, amikor a poszt-marxisták NGO-menedzseri funkciókat töltenek be, voltaképpen politikai szereplők, akiknek projektjei, képzései és műhelyei sem a GNP-re, sem a szegénységre nem gyakorolnak számottevő gazdasági hatást. Azonban tevékenységük igenis hatásos akkor, amikor az embereket az osztályharctól az elnyomóikkal folytatott ártalmatlan és gazdaságilag értelmetlen kollaborációs formákba térítik el. A marxisták osztályharc- és konfrontációszemlélete a társadalom tényleges szociális megosztottságán alapszik: egyik oldalon állnak a profitszerzők, a kamatélvezők, a bérbeadók, a regresszíven adózók – és velük szemben ott állnak azok, akik a munkabérek, a szociális kiadások és a termelő beruházások maximális kiterjesztését követelik. A poszt-marxista megközelítés következményei napnál világosabban megmutatkoznak mindenhol, ahol a jövedelemkoncentráció és az egyenlőtlenségek minden korábbinál nagyobb méreteket öltenek, jóllehet egy évtizede mást se hallani, mint az együttműködés, a mikrovállalkozások és az öntevékenység dicséretét. Napjainkban a bankok, mint például az Inter-Amerikai Fejlesztési Bank (IDB) olyan exportorientált agrárvállalkozásokat pénzelnek, melyek mezőgazdasági munkások millióit zsákmányolják ki és mérgezik meg, miközben jelentéktelen mikroprojektek finanszírozását is végzik. A poszt-marxisták szerepkörére a mikroprojektekben azért van szükség, hogy a mélyben húzódó politikai feszültségeket semlegesítsék. A neoliberálisok a csúcson foglalnak helyet. Az "együttműködés" ideológiája a poszt-marxista közbeiktatásával kapcsolatot teremt a szegény és a csúcson lévő neoliberális között. Szellemi értelemben a poszt-marxista az a bürokrata, aki megmondja, mi számít elfogadható kutatásnak, szétosztja a kutatási pénzeket és kiszűri azokat a témákat, melyek az osztályalapú elemzés és az osztályharc felvillantásának esetleges veszélyével fenyegetnek. Marxisták nem vehetnek részt konferenciákon, és az ideológiai elfogultság bélyegét sütik rájuk. A poszt-marxisták "társadalomkutatóként" mutatkoznak be. A szellemi divat, a publikálás, a konferenciák, a kutatási pénzek kézben tartása súlyos hatalmi talapzatra helyezi a poszt-marxistákat. Mindezekkel együtt is kiszolgáltatottá teszi őket, hogy semmi esetre sem kerülhetnek összetűzésbe külföldi támogatójukkal.

A kritikus marxista értelmiségiek ereje abban a tényben fedezhető fel, hogy az ő elképzeléseik követik a változó társadalmi valóságot. Az osztályok közötti polarizáció élesedik, az erőszakos összeütközés egyre több – miként azt elméleteik jósolták. Ebben az értelemben tehát kimondhatjuk, hogy a marxisták a poszt-marxistákkal összehasonlítva taktikailag ugyan gyengébbek, de stratégiailag erősebbek.

Az antiimperializmus halott?

Az utóbbi években az antiimperializmus kifejezés eltűnt a poszt-marxisták politikai szótárából. Közép-Amerika egykori gerillaharcosaiból választásokon induló politikusok lettek, az NGO-kat működtető szakemberek pedig nemzetközi együttműködésről és kölcsönös függésről beszélnek. Mindazonáltal az adósságszolgálat továbbra is óriási összegeket vesz el Latin-Amerika szegényeitől és folyósít az európai, amerikai és japán bankoknak. A közvagyon, a bankok, de mindenekelőtt a természeti erőforrások rendkívül alacsony áron vándorolnak át az amerikai és európai multik birtokába. Ma több latin-amerikai milliárdos őrzi hatalmas pénzvagyonát az Egyesült Államok és Európa bankjaiban, mint valaha. Ezenközben egész tartományok váltak ipari temetőkké, és eltűnt a vidéki lakosság. Az USA-nak a történelem folyamán még soha ennyi Latin-Amerika fegyelmezésével foglalkozó katonai szakértője, kábítószerellenőre és külön szövetségi rendőrsége nem volt. Ennek ellenére némely korábbi sandinista és ex-farabandista azt állítja, hogy az antiimperializmus/imperializmus a hidegháborúval véget ért. Szerintük a problémát nem a külföldi befektetések vagy a külföldi segélyek jelentik, hanem ezek hiánya, és ezért még több birodalmi segélyért esengenek. Azzal a politikai és gazdasági rövidlátással, mely ehhez a felfogáshoz társul, képtelenség megérteni, hogy a hitelek és beruházások politikai feltételeinek teljesítése a munkaerő olcsóbbá válását, a társadalmi igazságosság felfüggesztését, és Latin-Amerikának egyetlen nagy ültetvénnyé, egyetlen nagy bányává, egyetlen nagy, jogaitól, önrendelkezésétől és gazdagságától megfosztott szabadkereskedelmi övezetté való transzformálását fogja eredményezni.

Mikor a marxisták azt hangoztatják, hogy az imperialista kizsákmányolás egyre kegyetlenebbé válik, akkor a termelés társadalmi viszonyaira, az imperialista és a tőle függésben lévő kapitalizmusok és az állam viszonyára utalnak. A Szovjetunió összeomlását intenzívebb imperialista kizsákmányolás követte. A poszt (volt)-marxisták, akik elhitték, hogy az egypólusú világban majd fokozódik az "együttműködés", félreértelmezték az Egyesült Államok panamai, iraki, szomáliai és más országok területén való beavatkozásait. Alapjában az imperializmus mozgatórugóját a tőke belső lendülete, és nem a Szovjetunióval folytatott külsődleges versengés szolgáltatta. A hazai piac és a külkereskedelmi szektor elveszett, és Latin-Amerika visszasüllyedt a "nemzeti függetlenség előtti" állapotba: a földrész gazdaságai a "gyarmati" múltat kezdték visszaidézni.

Az imperializmus ellen való mai küzdelem a nemzet, a hazai piac, a termelő gazdaság és a társadalmi termelésben és fogyasztásban résztvevő munkásosztály újjáteremtését foglalja magában.

A társadalmi átalakulás két iránya: osztályszerveződések és NGO-k

Az imperializmus és annak hazai neo-komprádor kollaboránsai elleni harc elindítása ideológiai és kulturális vitát tesz szükségessé a poszt-marxisták belső és a népi mozgalmak külső köreiben. A neoliberalizmus ma két fronton és két szinten fejti ki tevékenységét: a gazdaság és a kultúra, illetve politika területén, a hatalomban, illetve a népi osztályok között. A csúcs neoliberális intézkedéseit a jól ismert arcok gondolják ki és léptetik életbe: a Világbank, a Washingtonnal egyeztető IMF, Bonn és Tokió, valamint neoliberális rendszerekkel és hazai exportőrökkel szövetkező nagyvállalati konglomerátumok és bankárok.

Az 1980-as évek elejére a neoliberális uralkodó osztály élesebb szemű tagjai észrevették, hogy intézkedéseik szétszakítják a társadalmat, és ezzel nagymérvű társadalmi elégedetlenséget szítanak. Erre a neoliberális politikusok egy párhuzamos stratégiát indítottak "alulról" útjára: az "anti-etatista" ideológia jegyében finanszírozták az "alulról jövő" szervezeteket, hogy ezáltal leszereljék a potenciális veszélyt hordozó csoportokat, magyarul "társadalmi nyugalmat" teremtsenek. Ezek a szervezetek pénzügyileg neoliberális forrásoktól függtek, és közvetlen részeseivé váltak annak a talpnyalási versengésnek, melyet a helyi vezetők és aktivistaközösségek iránti hűségük bizonyítására a társadalmi-politikai mozgalmakkal vívtak. Az 1990-es évekre ezekből az NGO-kként szerepeltetett szervezetekből már több ezer létezett, és mintegy 4 milliárd dollárnyi támogatást élveztek világszerte.

Az NGO-k politikai jellegét övező zavar az 1970-es évek diktatórikus uralmának idejéig nyúlik vissza. Akkor a katonai diktatúrák áldozatainak juttattak humanitárius segítséget és tiltakoztak az emberi jogok megsértéséért. Az NGO-k ingyenkonyhákat működtettek, melyek az áldozatokká vált családokat hozzásegítették, hogy a neoliberális diktatúrák irányítása alatt életbe lépő sokkterápia első hullámát átvészeljék. Ez az időszak még a baloldalban is rokonszenvet ébresztett az NGO-k iránt. A "progresszív táborhoz" tartozónak minősítették őket. De már akkor egyértelműen kiütközött az NGO-k korlátozott természete. Miközben kifogásolták a helyi diktatúrák jogtipró magatartását, ugyanezt alig-alig tették meg amerikai és európai kenyéradó gazdáikkal. Arra sem tettek komolyabb erőfeszítést, hogy párhuzamba állítsák a neoliberális gazdaságpolitikát, az emberi jogok megsértését és az imperialista rendszer újabb korszakának nyitányát. A kívülről jövő pénz nyilvánvalóan korlátokat szabott a kritikának és az emberi jogok védelmének.

Minthogy a neoliberalizmussal szemben az 1980-as évtized elején megnövekedett az ellenszenv, az amerikai és az európai kormányok, a Világbankkal karöltve megemelték az NGO-k támogatásának összegét. Közvetlen összefüggés áll fenn a neoliberális modellt bíráló társadalmi mozgalmak megerősödése és a között az igyekezet között, mellyel az NGO-kon keresztül kínált másféle társadalmi cselekvésformák révén megpróbálják őket kiszorítani. A közös nevező, melyben az NGO-k és a Világbank egymásra találtak, "etatizmus-ellenességük" volt. A felszínen az NGO-k az államot baloldali perspektívából, a civil társadalom védelmében támadták. A jobboldal a piac nevében emelt kifogásokat. A valóság azonban az, hogy a Világbank, a neoliberális rezsimek és a nyugati alapítványok abból a célból hozták létre és segítették az NGO-kat, hogy a multinacionális vállalatok áldozatainak kárpótlásképpen nyújtott szociális szolgáltatások révén megingassák a jóléti nemzetállamokat. Más szóval, miként a neoliberális hatalom a csúcson közösségeket tett tönkre azáltal, hogy az országot olcsó importtal és külső adósságok tömkelegével árasztotta el, miközben eltörölte a munkaügyi szabályozást, alacsony fizetésű dolgozók és munkanélküliek növekvő tömegeit idézte elő, azonos indíttatásból NGO-kat pénzelt, hogy azok fellendítsék az önerős projektek, a közoktatás, a szakképzés stb. ügyét, hogy átmenetileg felszívják a szegények kisebb csoportjait, kiemeljék a helyi vezetőket, végső soron, hogy kihúzzák a rendszerellenes küzdelmek alól a talajt.

Az NGO-k lettek a neoliberalizmus "közösségi arca", szoros közelségben a csúcson levőkkel, és romboló munkájukat helyi projektjeikkel tették egésszé. Sajnos, a baloldalon sokan csak a felülről és kívülről (IMF, Világbank) jövő neoliberalizmusra figyeltek, és figyelmüket elkerülte az alulról támadó neoliberalizmus (NGO-k, mikrovállalkozások). Ennek a tévedésnek legfőbb magyarázatát az adja, hogy számos egykori marxista beilleszkedett az NGO-képletbe és -gyakorlatba. Az ideológiai átutazójegyet az osztályszemléletű politizálásból a "közösségfejlesztés" végállomásához, a marxizmusból az NGO-kba a poszt-marxizmus biztosította.

Miközben a neoliberálisok vagyont ígérő állami tulajdont juttattak gazdag magánosok kezére, azonközben az NGO-k nem vették ki részüket a szakszervezeti ellenállásból. Éppen ellenkezőleg: helyi magánprojektekben szorgoskodtak, és a mikrovállalkozások középpontba állításával a magánvállalkozás "nyelvére" (önerő) tanították a helyi közösségeket. Az NGO-k ideológiai hidakat emeltek a kistőkések és a magánosításból hasznot húzó monopóliumok között – mindezt az "anti-etatizmus" és a civil társadalmak építésének jelszavával. Míg a gazdagok a privatizáció jóvoltából hatalmas pénzügyi birodalmakat hoztak létre, addig a középosztálybeli NGO-munkatársaknak csekély összegeket potyogtattak irodák működtetésének, közlekedési/szállítási kiadásoknak és kis arányú gazdasági tevékenységeknek a fedezésére. Amire politikai értelemben fel kell figyelnünk, az az, hogy az NGO-k depolitizálták a lakosság bizonyos szektorait, aláásták az állami foglalkoztatásba vetett bizalmat, és a projektek vezetőit önkényesen jelölték ki. Az NGO-k elhatárolják magukat az állami iskolák tanárainak küzdelmeitől, ahogy a neoliberális rendszerek is szembenállnak az állami finanszírozású közoktatással és az abban dolgozókkal. Az NGO-k szinte sohasem támogatják az alacsony fizetés vagy a költségvetés csökkentése miatt kirobbanó sztrájkokat, tiltakozásokat. Mivel az általuk működtetett iskolákat a neoliberális kormányok tartják fenn, ezért nem szívesen vállalnak harcközösséget az állami iskolák pedagógusaival. "Nem-kormányzati" a gyakorlatban annyit tesz: köz-ellenes költekezés, a pénzalapok neoliberális érdekeknek, az exportkapitalisták céljainak megfelelő kifosztása, miközben az NGO-khoz kisebb összegecskék csurrannak-cseppennek a kormánytól.

A valóság az, hogy a nem-kormányzati szervezetek nem függetlenek. Tengerentúli kormányoktól kapnak pénzeket, vagy magán-alvállalatként működnek a helyi kormányok alá rendelve. Gyakran nyílt kollaborációt folytatnak hazai vagy tengerentúli kormányszervekkel. Ez az "alvállalkozás" keresztülhúzza a meghatározott időre kinevezett munkatársak foglalkoztatását, mert módot teremt arra, hogy alkalmi munkatársakkal töltsék be a helyüket. Az NGO-k nem tudnak olyan hosszú távú, átfogó programokat kidolgozni, melyek kidolgozására és végrehajtására a jóléti állam képes lenne. Ehelyett az NGO-k a közösségek szűk csoportjai számára korlátozott szolgáltatást kínálnak. Ami még ennél is fontosabb: programjaik nem a helyi lakosság, hanem a tengerentúli pénzadományozók előtt kérhetők számon. Következésképpen az NGO-k ártanak a demokráciának, hiszen a társadalmi cselekvés lehetőségét kiveszik az érintettek és választott tisztségviselőik kezéből, és ügyüket nem-választott, tengerentúli tisztségviselőktől és azok felszentelt helyi megbízottaitól teszik függővé.

Az NGO-k az emberek figyelmét és harcát a nemzeti költségvetéstől az önkizsákmányolás felé irányítják, hogy ezáltal a helyi szociális szolgálatok szükségességét igazolják. Ezért aztán a neoliberálisok szabadon nyirbálhatják a szociális költségvetést, utalhatnak át állami pénzeket, hogy a magánbankok kétes kintlevőségeit, illetve az exportőröknek nyújtott hiteleket stb. finanszírozzák. Az önkizsákmányolás (önerő) azt jelenti: nem elég, hogy az ember megfizeti az államnak az adókat, amiért az cserébe semmit sem ad, a dolgozó elenyésző összegekért még túlórázzon is, nem kímélve amúgy is fogyatkozó energiáit – olyan szolgáltatásokért, melyeket a burzsoázia az államtól kap meg. Még mélyebbre hatolva azt látjuk: az "önkéntes egyéni cselekvés" NGO-ideológiája árt a köz értelmezésének. Annak az elképzelésnek, hogy a kormánynak kötelessége polgárairól gondoskodnia, számukra az életet, a szabadságot és a boldogulás lehetőségét biztosítani. Az állampolgárok jóléte nem nélkülözheti az állam politikai felelősségét. A köz felelősségének ezen értelmezésével szemben az NGO-k, a neoliberalizmus eszméjével összhangban, a szociális problémák tárgyalásakor az egyén felelősségét helyezik előtérbe, és a problémák megoldásához szükséges egyéni erőforrások fontosságát emelik ki. Gyakorlatilag kettős teherrel sújtják a szegényeket: egyfelől fizessenek adót a neoliberális államnak, hogy az a gazdagokat szolgálhassa, másfelől zsákmányolják ki önmagukat, hogy saját szükségleteiket előteremthessék.

Az NGO-k és a társadalmi-politikai mozgalmak

Az NGO-k a projektekre, nem a mozgalmakra koncentrálnak, azért "mozgósítanak", hogy az emberek a maguk peremhelyzetében maradva termeljenek, ahelyett, hogy harcolnának azért, hogy magukhoz ragadják az alapvető termelőeszközök és a vagyon felhasználását; a projektek technikai-pénzügyi segélyezésével foglalkoznak az emberek mindennapi életét meghatározó szerkezeti feltételek helyett. Az NGO-k a baloldal nyelvét használják: "nép(i) hatalom", "népi felhatalmazás", "nemek közötti egyenlőség", "fenntartható növekedés", "gyakorlatias irányítás" stb. A baj csak az, hogy ezt a nyelvet pénzadományozókkal és kormányszervekkel folytatott kollaboráció keretében használják, márpedig ezek a gyakorlati cselekvést alárendelik a konfrontáció-mentes politizálásnak. Az NGO-tevékenység helyi jellege azt jelenti, hogy a "felhatalmazás" sosem megy túl a társadalmi szféra korlátozott erőforrásokkal rendelkező kis területeinek befolyásolásán olyan feltételek között, melyeket a neoliberális állam és a makrogazdaság megenged.

Az NGO-k és poszt-marxista munkatársi gárdáik közvetlen versenyben állnak a társadalmi-politikai mozgalmakkal, hogy befolyást szerezzenek a szegények, a nők, a faji kirekesztettek stb. körében. Ideológiájuk és viselkedésük eltereli a figyelmet a szegénység eredetéről és kezeléséről (lefelé és befelé tekintenek ahelyett, hogy felfelé és kifelé szemlélődnének). A mikrovállalkozásokban rejlő megoldásokról és nem a tengerentúli bankok általi kizsákmányolásról szóló szövegek azon a meglátáson alapulnak, amely szerint a problémát az egyéni kezdeményezés hiánya jelenti, nem a jövedelmek tengerentúlra való közvetítése. Az NGO-segély a lakosság csekély hányadához jut el, emiatt a közösségek szánalmas összegekért pályázni kénytelenek, minek következtében alattomos különbségek keletkeznek, a közösségeken belül és a közösségek között rivalizálás indul, ami végül az osztályszolidaritás ellenében hat. Ugyanez mondható el az NGO munkatársairól: mindegyikük felállít egy NGO-t, hogy a tengerentúli pénztámogatásban részesüljön. Versenyeznek, mikor a tengerentúli adományozó ízléséhez minél közelebb álló javaslataikat igyekeznek minél olcsóbbnak feltüntetni, miközben mindegyikük azt hangoztatja, hogy a másiknál több követőt tudhat maga mögött. Az NGO-k hálózat módjára terjeszkednek: a szegények közösségeit szektoriális és szubszektoriális csoportokra aprózzák szét, melyek így már nem képesek átlátni a szélesebb társadalmi összképet, mely szenvedésüket okozza, és még kevésbé képesek a rendszerellenes harcra egyesülni. Legutóbbi tapasztalatok ugyancsak azt igazolják, hogy a külföldi adományozók válságok alatt, a status quo-t politikailag és társadalmilag fenyegető időkben is készséggel pénzelnek projekteket. Tekintve, hogy a mozgalmak meghátráltak, ők is átálltak az NGO-k, a hatalommal való kollaborálás finanszírozására, az NGO-projektek neoliberális programba való beillesztésére.

A társadalmi változás érdekében történő társadalmi szerveződés helyett a "szabadpiaccal" kompatibilis gazdasági fejlődés kerül a pénzügyi program élére. Az NGO-k jellege és felépítése, "apolitikus" póza és az öntevékenység jelszava depolitizálja és demobilizálja a szegényeket. Általuk megerősödnek a neoliberális pártok ösztönözte és a tömegtájékoztatási eszközök visszhangozta választási színjátékok. Az a fajta politikai iskola, mely az imperializmus természetéről, a neoliberalizmus osztálybázisáról, az exportőrök és az alkalmi munkások közötti osztályharcról tanít, nem népszerű. Ehelyett az NGO-k a "kirekesztettekről", "a hatalom-nélküliekről", "szélsőséges szegénységről", "nemek vagy fajok szerinti diszkriminációról" beszélnek, anélkül, hogy a felszíni tüneteknél mélyebbre hatolnának, és azzal a társadalmi rendszerrel törődnének, mely ezeket a körülményeket produkálja. A szegények beemelése a neoliberális gazdaságba, a tisztán "önkéntes egyéni cselekvés" révén, azt eredményezi, hogy az NGO-k olyan politikai szférát tudnak teremteni, melyben a szolidaritás és a társadalmi cselekvés látszata elfedi a nemzetközi és országos hatalmi berendezkedéssel való konzervatív kiegyezést.

Nem véletlen, hogy amellett, hogy az NGO-k bizonyos térségekben domináns helyzetbe kerültek, az önálló osztálypolitikai tevékenység abbamaradt, és a neoliberalizmus versenytársak nélkül tör előre. A dolgok mélyén az a szomorú tény húzódik meg, hogy a növekvő neoliberális támogatásban részesülő NGO-k terjeszkedésével egyidejűleg mindenhol fokozódik a szegénység. Annak ellenére, hogy helyi sikerekkel büszkélkedik, a neoliberalizmus ereje általában véve is töretlen, míg az NGO-k egyre inkább keresik azokat a hatalmi repedéseket, melyekbe beférkőzve lábukat megvethetnék. Az alternatívák megfogalmazásának problémáját másképpen söpörték a szőnyeg alá. Az NGO-k a gerilla- és társadalmi mozgalmak, a szakszervezetek vagy a népi nőszervezetek sok egykori vezetőjét választották ki. Az ajánlat kísértésbe ejtően hangzott: magasabb fizetés (olykor valutában), presztízs és megbecsülés a tengerentúli adományozók körében, tengerentúli konferenciák és hálózatok, irodai személyzet és viszonylagos védettség az elnyomás ellen. Ezzel szemben a társadalmi-politikai mozgalmak kevés anyagi előnyt, ám annál több tekintélyt és függetlenséget tudtak ígérni, és ami még ezeken is túltesz, a politikai és gazdasági rendszer megtámadásának szabadságát. Az NGO-k és tengerentúli banki támogatóik (Inter-Amerikai Bank, Világbank) újságok levelezési rovataiban teszik közzé mikrovállalkozások és más önsegélyező projektek sikertörténeteit – de nem említik a fogyasztás csökkenéséből, a piacot elárasztó olcsó importból és a hitelkamat növekedési spiráljából fakadó üzleti bukások magas arányát – miként Mexikó mai helyzete mutatja.

Még a "sikerek" is az összes szegénynek csak egy kis hányadát érintik, és a siker is csupán azt jelenti, hogy másoknak már nem jut hely a kérdéses piacon. Az egyéni mikrovállalkozások sikereinek propagandaértéke nagyon is magas, amikor azt az illúziót kell erősíteni, hogy a neoliberalizmus a népnek van kitalálva. A gyakori és erőszakos tömeglázadások, melyek azokban a térségekben robbannak ki, ahol mikrovállalkozásokat működtetnek, arra engednek következtetni, hogy az ideológia nem mindenható, és az NGO-k még nem helyezték maradéktalanul hatályon kívül a független osztálymozgalmakat.

Végezetül: az NGO-k újfajta kulturális és gazdasági gyarmatosításhoz és függőséghez járulnak hozzá. A projekteket úgy állítják össze, vagy legalábbis úgy hagyják jóvá, hogy azok kövessék az imperialista központok vagy azok intézményeinek prioritási "vezérfonalát". A projekteket felügyelik és közösségeknek "adják el". Az értékelést az imperialista intézmények végzik a maguk szempontjai szerint. A finanszírozási sorrend megváltozása vagy az elmarasztaló értékelés csoportok, közösségek, farmergazdaságok és szövetkezetek mellőzését eredményezi. Minden és mindenki egyre fegyelmezettebben viselkedik, hogy eleget tegyen az adományozók és azok projektértékelő beosztottai elvárásainak. Az új helytartók feladata, hogy a pénzösszegek szabályos felhasználásán kívül ellenőrizzék és biztosítsák az adományozó kitűzött céljainak, értékrendjének és ideológiájának követését.

Míg az NGO-k tömegei egyre inkább a neoliberalizmus eszközeivé válnak, mégis akad egy aprócska csoport, mely olyan alternatív stratégiát kísérel meg kidolgozni, amely az osztályszemléletű és anti-imperialista politizálás pártján áll. Egyik tagja sem részesül világbanki, illetve európai vagy amerikai kormányszervektől eredő javadalmazásban. Támogatják azokat a törekvéseket, melyek a helyi hatalmat az államhatalom megszerzéséért folytatott küzdelmekkel igyekeznek összefűzni. A helyi projekteket a széles földterületeket elfoglaló, országos társadalmi-politikai mozgalmakkal kapcsolják össze, melyek a multikkal szemben védelmezik a közvagyont és a nemzeti tulajdont. Politikai szolidaritásukról biztosítják a föld államosításáért harcoló társadalmi mozgalmakat. Támogatják a nők osztály-jellegű küzdelmét. Elismerik a politika felelős szerepét a helyi és közvetlen küzdelmek kijelölésében. Úgy tartják, hogy a helyi szervezeteknek országos szinten kell fellépniük, míg az országos vezetőknek a helyi aktivisták előtt kell elszámolniuk. Egyszóval ők nem poszt-marxisták.

Céhek és…

A rendi típusú társadalmakban a "rendeknek" több funkciójuk van: "lefelé" előjogokat rögzítenek a rendek számára, "fölfelé" közös érdekképviseletet tesznek lehetővé, "befelé" pedig a közös érdekek intézményesítésével igyekeznek viszonylag harmonikusan működő társadalmi alrendszereket kialakítani. A középkori Európában a céhek egy ilyen rendi szerveződésű társadalom logikája szerint alakulnak: a céhek a társadalom uralkodó szervezésmódjához igazodva az egyes mesterségek "rendies" jellegű betagozódását valósítják meg a társadalomban. A városi mesterségek olyan szervezetét képviselik, amely a mesterségek és a velük járó társadalmi helyzet választását a kasztrendszer determinizmusánál rugalmasabban teszik lehetővé, ugyanakkor a szabad választás elé – a rendhez tartozás kényszerei és előnyei által vezettetve – számos korlátot állítanak.

A céhek egy olyan társadalmi réteg intézményei, amely réteg az uralkodó viszonyoknak alávetve, azoknak függvényében működik, de nem ő a rendszer fő alávetettje. Intézményei jellegével e réteg másolja azon csoportok önszerveződését, akiknek ezen intézményformák a legadekvátabb érdekképviseleteik; éppen azért másolja, mert ez "lefelé" neki is érdeke: neki is érdeke, hogy egy, alapvetően egyébként nem az ő érdekei szerint működő társadalomban ne csússzék le e társadalom legalávetettebbjei közé.

A polgárosodás, vagyis az a folyamat, melynek során az ipari és kereskedelmi vállalkozás megtalálja, majd fokozatosan dominánssá teszi a számára legkedvezőbb társadalomszervezési formákat, szétveti a céhes szerveződés kereteit. Kialakít azonban egy új "céhes" réteget: kereteket adva egy olyan csoport számára, amely viszont ebben az új, haszonelvű ipari társadalomban tölt be némileg hasonló szerepet. Az értelmiségre (a "modernkori" értelmiségre, a polgári társadalom értelmiségére) gondolunk.¹ A tőke társadalmában az értelmiség van abban a helyzetben, hogy egy nem az alapvetően az ő érdekei szerint szervezett, vele adekvát társadalmi formában kell élnie, ugyanakkor számos előnnyel bír a legalávetettebbekkel szemben. Az értelmiség alakít tehát ki ekkor olyan intézményformákat, amelyek egyszerre szolgálják a réteg relatív belső koherenciáját, emelnek korlátokat "lefelé", és védenek "felfelé": védik az értelmiségiek érdekeit a társadalmat uraló, ám tőlük idegen szempontok érvényesülésének következményeivel szemben. A "céhjelleg" persze csak hasonlat, analógia, melynek korlátai nyilvánvalóak, hiszen egy egészen más jellegű társadalomban működik ez az értelmiségi "céh", mint a középkor valódi céhei; s az sem másodlagos kérdés, hogy a mesterség szerinti szerveződés, ami az analógiát indokolttá teszi, egészen más jellegű mesterséget jelent kézművesek és "szellemi termelők" esetében. A hasonlatnak tehát nem tulajdonítunk túl nagy jelentőséget: a lényeg azon sajátosságok sorra vétele, amelyek az értelmiség ezen – idézőjeles – "céhes jellegéből" következnek.²

…a CÉH

A jelenkori értelmiség legfontosabb "céhes" jellemzője relatív zártsága: miként a középkori város meghirdeti "a városi levegő szabaddá tesz" mobilitási programját, a modern értelmiség is tömegeket vonz "a tudás felemel, a tudás hatalom" eszméivel; ám ahogy a középkori céhek is szabályok sokaságával korlátozzák a céhbe jutók körét, kemény diszkriminációval sújtva a kívül maradó "kontárokat", a modern értelmiségnek is megvannak ezek a (jóllehet íratlan) szabályai, a "kontárrá" nyilvánítás könyörtelen következményeivel együtt. (Sok első generációs értelmiségi életének tragikus alakulásában játszott/játszik szerepet az, hogy tanulási erőfeszítései dacára – egyes szabályok, normák, magatartásmodellek ismeretének, pontosabban átérzésének hiánya miatt – a Céh sosem fogadta/fogadja be tagjai közé.)

Ez a Céh valójában céhek hierarchikus szövevénye. A különböző értelmiségi szakmák céhei egymással szemben is igyekeznek fölénytudatot kialakítani, de a szakmai elhatárolódáson túl kialakulnak vertikális tagolású céh-körök is: a falvakban, perifériákon élő "szolgáló" értelmiség is (A) így őrzi a maga céhhatárait a nem-értelmiséggel szemben; e csoport tagjainak nagy részét viszont a humán értelmiség egy aktívabb köre (B) minősíti nem-értelmiséginek (pl.: "csak az értelmiségi, aki alkot", "csak az értelmiségi, aki megőrzi autonómiáját" stb.); egészen föl az értelmiség elitjéig, (C) amely szintén kizár a maga céhköréből mindenkit, aki nem rendelkezik az ehhez a felső elithez tartozás kritériumaival (akinek neve nem ismert a kurrens elitértelmiségi lapokból, aki nem szerepel a közvélemény-formáló médiában stb.). Minél magasabb státuszú céhkörről van szó, magától értetődően annál szigorúbbak a mester-kritériumok (a mintát ehhez alapvetően a "C" csoport céhszabályai adják, ezért a továbbiakban elsősorban ennek példáira hivatkozunk, jóllehet – lazább formában – a céhes működés jelei az értelmiség minden rétegénél kimutathatók).³

Státusz-jellegéből és körülírt korlátaiból következően a céhhez-tartozás feltételeiül szolgáló pozíciókért (a "C" csoport esetében: a médiában való megjelenésért, a céhhez tartozás eldöntésében meghatározó akadémiai, egyetemi, kutatóintézeti, szerkesztői, kiadói státuszok birtoklásáért) igen kemény küzdelem folyik, s a győztesek rendszerint klikkekbe, "mini-céhekbe" tömörülve igyekeznek azután az elért pozíciókat stabilizálni. (Jóllehet a "céhszerveződés" alapja az értelmiségi munka jellege, e mini-céhek, e fraternitasok már ideológiai, nemzedéki, származási alapon vagy más közös élményt és érdeket biztosító alapon is létrejöhetnek.)

Az egyes szakmai és vertikális céhhatárok fölött az értelmiség által mozgásban tartott szellemi szféra működésének mezőjében létezik aztán egy Nagy Céh, amely az adott kor uralkodó diskurzusának megfelelően minősít: egyes csoportokat beemelve a céhhatárok közé, másokat kivetve onnan. (Elég ismerni az "egy vérből valók vagyunk, te meg én" kiáltását ahhoz, hogy az ember a Céh biztonságában érezhesse magát, ám ez a jelszó minden új szellemi nemzedék felléptével másként hangozhat; ennélfogva csak a legrugalmasabbak, legtanulékonyabbak, a nyelv-váltásokhoz jól alkalmazkodók őrizhetik meg helyüket egy életen át.)

Összefoglalva tehát: a "Céh" olyan szerveződés, amelynek több, egyre magasabb státuszú köre van, a minden értelmiségit magában foglaló alapkörtől az aktív, autonóm, alkotó igényű értelmiségiek szűkebb körén át az elitértelmiségig. Ezt a három – tovább tagolható – kört átmetszik az egyes szakmai céhek (humán értelmiség, műszaki értelmiség, orvos-értelmiség stb.), s más szempontból, a szakmai céheket is átmetszve jönnek létre az egyes ideológiai csoportok eszmei-kulturális összetartozásra építő céhei – és ezek alcsoportjai. Az egység és különbözés e bonyolult rendszerét fogja össze az a Nagy Céh, amelyet az egyes korok diskurzusa teremt, s amely minden korban jelzi a Céhhez tartozók számára, hogy kiket lehet "igazi" értelmiséginek tekinteni és kiket nem.⁴

Mit tegyen a mesterjelölt?

Vannak azonban a stílusváltásoktól függetlenül is olyan általános, évtizedek óta működő és évszázados-évezredes fölényszerző magatartásformákon alapuló viselkedési-érintkezési szabályok is, amelyek biztosítják azt, hogy az embert a céhhez tartozónak ismerjék el. Ezek egy része műveltségi elem, bizonyos – az adott korszakban a Céhen belül különösen értékesnek minősített – ismeretek birtoklása. Mivel ezek az ismeretek előbb-utóbb mindenki által elsajátíthatók, ezért a mércéül szolgáló alapműveltség körét állandóan változtatni kell: a céh tagjainak nem akármilyen ismeretek birtoklásáról kell tanúbizonyságot tenniük, hanem a kurrens ismeretekéről. A lényeg tehát sok esetben nem is elsősorban a tudás, hanem – bármely más exkluzív, illetve ezoterikus csoporthoz hasonlóan – a beavatottság.

A beavatottság nemcsak a műveltség ismerni szükséges elemeinek körét jelöli ki, hanem a műveltség-használat szabályait is. Ezzel kapcsolatban majdnem követelmény a céhen belüli származás, hiszen óriási előnyben vannak azok, akik gyermekkoruktól szívják magukba azokat a kommunikációs és metakommunikációs mintákat, amelyekkel a "művelt emberek" megkülönböztetik magukat a "műveletlenektől".⁵

A céhhez-tartozás fontos eleme a stílus Az említett divat-változások a megkívánt stílust is nagymértékben változtatják, de vannak viszonylag tartós vonások is. Az értelmiségi céh egyik fontos követelménye az eredetiség, markáns egyéni jelleg. Ám ez nem az alapkövetelmény: lehet valaki mégoly eredeti, ha más céh-követelményeknek nem tesz eleget, eredetiségét észre sem fogják venni; a céh-tagok nagy részének esetében pedig ezt az elvárást igen rugalmasan kezelik: bőven elegendő – és a céh-tagok általános gyakorlata éppen ez -, hogy határozott egyéni véleményként adnak elő olyan ítéleteket, amelyek a Céh pillanatnyi közvéleményével megegyezőek. Az alapkövetelmény tehát a közvélemény állásának ismerete, s az elvárt eredetiség valójában csak e közvélekedés lehetőleg szembetűnően sajátos formában való előadása.

Később részletesebben szólunk a Céh minősítési eljárásairól: milyen értékelési mechanizmusok segítségével állít fel a Céh közvéleménye értékrangsort az egyes emberek között? Az egyes embernek mindenesetre olyan jelzéseket kell adnia, amelyek a személy fontosságáról, a Céhhez méltó voltáról tanúskodnak. Mivel a közítélet a (nyílt) öndicséretet elítéli – s a Céh többi tagja is nehezményezi, ha valaki nyíltan előzni akarja őket -, így a céhtagokat az önértékelés szofisztikáltabb módjai jellemzik, amelyek egyúttal a kompetencia határainak kijelölésével jelzik a vadászterületek felosztását is. Az ember saját fontosságának hangoztatását enyhítheti önirónia, vagy annak hangsúlyozása, hogy mi mindenhez nem ért ő. (Ez a "hozzá nem értés"-nyilvánítás azonban sosem érintheti azokat a területeket, amelyeket a Céh az övéinek ismer el, s a szerénységnyilvánításoknak rendszerint éppen az a funkciójuk, hogy a felvállalt kompetenciát viszont megkérdőjelezhetetlenné erősítsék, s megtámogassák a "szerénység" erkölcsi hozadékával is.) Hasonlóképp szolgálhatja az egyén fontosságának hitelesítését az általa hozott áldozatok (nem panaszkodó)⁶ hangsúlyozása is. A fontosság jelzései azonban nem maradhatnak el. (Ezek igen változatosak, és általában nem értelmiségi specifikumok, hanem általános hatalom-jelek – amelyeket azonban a modernkori "céhes" értelmiség előszeretettel használ a többi, említett sajátossággal együtt – az elfoglaltság jelzésétől az ismeretek, a tudás, az átlátás, a kompetencia magasabb fokának érzékeltetésén át a tőle függő, általa vezérelt emberek – tanítványok, követők, munkatársak – mennyiségére való utalásokig).

A Céhhez-tartozás egyszerre jelent állandó konkurenciaharcot az egyes tagok között a stabilabb pozícióért és bizonyos egymást segítő, egymást erősítő tevékenységet. Egymás körbedicsérése, kölcsönös megerősítése, az együvé tartozás minimális jelzése ugyanis feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a Céh kifelé erőt mutathasson. Így a céhtagok megerősítik egymást – akkor és addig, amikor és amíg ez nem gyengíti a saját pozíciókat. Stabil céhpozíciókat viszont a céhen belüli többséggel szemben is szélesebbnek vagy erősebbnek elismert kompetencia adhat, ezért az egyes céhtagok (a többiek rovására) is e szélesebb, erősebb kompetencia érzékeltetésére törekszenek (a hatalom-, presztízs-, dominancia-jelzés általános, minden korban és társadalmi csoportban működő törvényei szerint).

Néhány jellegzetes forma a mások fölé kerekedés technikái közül:

1. Az áldicséret: "kitűnő gondolat, bár nem itt bukkan fel először"; "nagyon jó – csak ez és ez hiányzik belőle" (és aki mondja, az ilyenkor valami igen fontos dologra utal); "ezzel a kérdéssel én is sokat foglalkoztam", sőt: "korábban ezt én is így gondoltam" stb. Mindegyik esetben azt kell a céhtagnak érzékeltetnie, hogy a "megdicsért" korlátozottabban, kezdetlegesebben látja át a dolgokat, mint ő.

2. A másik leminősítésének az is hatásos módja, amikor a bírált vélemény legfontosabb részeként említenek valamilyen nyilvánvalóan lényegtelen, az adott megnyilvánulás vagy teljesítmény céljai szempontjából másodlagos jelentőségű dolgot.

3. A fölény megteremtésének nehezen kivédhető fajtája az erkölcsi támadás. "Biztosan igaza van, de túlságosan szájbarágó, lenézi a hallgatókat"; "olyan elvont, hogy az átlagnéző nem tudja követni: nem szabad ennyire semmibe venni az embereket"; "nem szabad az embernek ennyire kételytelenül biztosnak lenni a dolgában"; "aki ilyen bizonytalan, annak még korai közönség elé állnia"; "a közszolgálati médiát nem volna szabad ilyen egyéni álláspontok bemutatására használni"; "nem mond egyetlen olyan dolgot sem, amire magunktól ne gondolhatnánk" stb. Az efféle leminősítési technikák egyszerre alkalmasak arra, hogy a céhen belül stabilabb rangot, mesterpozíciót biztosítsanak a minősítőnek, és arra is, hogy bizonytalanná tegyék a minősített helyzetét. Az erkölcsi támadás példáján láthatjuk, hogy az a megfogalmazás élességétől függően a minősített céhhez tartozásának lazításától a valóságos kirekesztésig (vagy külső minősített esetén a befogadás elutasításáig) terjedhet.

A másik leminősítése azonban önmagunk felértékelése nélkül nem elég. Ezt a felértékelést a fent említetteken kívül elősegítheti az up-to-date ismeretek és kifejezések használata, amiket a Céh-tagok mintegy felmutatott igazolványként forgatnak. (Az elmúlt évtizedekben számos ismeretkör, és számos kifejezés futott be ilyen karriert – a humán tudományok céhéből vett példákkal – az egzisztencializmus problémakörétől a posztmodernéig; a kifejezések terén mondjuk a struktúrától a survey-n, a projekten át a diskurzusig, a scenarióig, és a sor kétségtelenül folytatódni fog. Amikor ugyanis e kurrens ismeretek, kifejezések általánosabban ismertté válnak, akkor a Céh-tagság – hogy magát megkülönböztesse – újakhoz fordul.)

Az egyén fölértékelését elősegítheti az is, ha az ember azt hangsúlyozza, hogy ő közvetlen kapcsolatban áll valamilyen elismert eseménnyel, vagy tekintélyes személyekkel, csoportokkal, hiszen az események történelmi jelentősége, vagy a személyek, csoportok tekintélye rásugározhat azokra, akikkel kapcsolatba kerülnek.

Az egyén törekvése önmaga fölértékeltetésére azonban csak akkor eredményes, ha a Céh is elfogadja, ehhez viszont "objektív" bizonyítékok is kellenek.

Céhjelvények

A "jelöltnek" szakértelemről kell tanúbizonyságot tennie, lehetőleg minél speciálisabb (szűkebb, monopolizálható) szakértelemről: ha valaki tud olyasmit, amit a Céh többi tagja nem (és ezt a többlet-tudását a Céh éppen érvényes kódjainak kíséretében tudja elővezetni,) jó esélye van a befogadtatásra. Az ilyen szűk szakértelem elfogadtatása jövedelmező, mert akit a Céh elismert szakértőnek, és beemelte a céhmesterek közé, az jogot nyer arra is, hogy más dolgokat is véleményezzen, a politikai folyamatoktól a művészeti alkotásokig.

A majdnem biztos Céh-tagságot biztosító "monopólium" megszerzésének más lehetőségei is vannak. Ilyen például a külföldhöz való kapcsolódás: a külfölddel való kapcsolat egyik legfontosabb célja pedig olyan ismeretek összegyűjtése, amelyekkel a hazaiak többsége nem rendelkezik.

A külfölddel való érintkezés persze más módon is hozzájárul a személy tekintélyének erősítéséhez (s ezen keresztül a Céh-tagság biztosításához): a meghívások, a közös kutatások, az ösztöndíjak, a konferencia és a fesztivál-részvételek önmagukban is az egyén "alkalmasságának bizonyítékai". Nem ritka, hogy valakit pusztán amiatt kezd befogadni a Céh, hogy a céh-tagok gyakran találkoznak vele külországi szakmai rendezvényeken, vagy külföldi szaktekintélyekkel való együttműködésben (persze ha e szereplésekkor nem vall látványos szégyent). Nem mindegy természetesen, hogy Nyugatról vagy Keletről, Északról vagy Délről, centrum- vagy periféria-országból⁷ hívják-e meg az embert,⁸ s még ugyanabban a nyugati országban sem mindegy: mennyire rangos pl. az az egyetem, amelytől a meghívás érkezik. A hierarchiára érzékeny céhtagnak tudnia kell, melyik meghívást érdemes elvállalnia, melyiket nem.

A presztízsadó külföldi szereplésnél kisebb súlyú, de hasonló hatása lehet belföldi sikereknek, például pályázatok sorozatos elnyerésének is.⁹ (A pályázatok elnyerésénél egyébként többek közt az jelenthet komoly előnyt, ha a pályázó "nagy neveket" tud ajánlóként vagy közreműködőként felsorolni. Ezek ilyenkor mind az ő szellemi tőkéjét alátámasztó tőkefedezetek.) Aki elnyeri a pályázatokat, az már forrásokkal rendelkezik, potens személy. További minősítés alapja lehet e források hierarchiája: az, hogy a támogató alapítvány vagy egyéb szerv mekkora tekintéllyel rendelkezik a Céh körében.

Természetesen a Céhbe való befogadásban jelentős szerepe van a tudományos fokozatok, művészeti díjak elnyerésének, bár ezek időről-időre devalválódnak, s akkor a Céh elkezdi lefitymálni, leértékelni őket: mindig van azonban olyan hivatalos elismerési forma, amely belépőül szolgálhat a Céhbe.

Hasonló súlyt adhat az egyén tagsága tudományos, művészeti társaságokban – főleg ha e társasághoz tartozásnak exkluzivitása is biztosított. Különösen e társaságok befolyásos pozíciói (szakosztályvezetés, titkári funkció stb.) adják a rangot a Céh számára is (feltéve, ha az adott társaság nem tartozik éppen a Céh által bojkottált intézmények körébe).

De nemcsak az állandó tagság, az időszaki események (konferenciák, fesztiválok, biennálék, stb.) kulcsszerepei is fontosak a céhpozíciók szempontjából: belföldi konferenciák esetében is presztízs-hierarchia jelzés például a Céh számára az, hogy egy konferencián¹⁰ valaki megnyitót mond-e, illetve fő-előadó, korreferens, felkért- vagy csak egyszerű hozzászóló – feltéve ha rangos konferenciáról van szó. Folyik is a presztízsharc a konferenciák rituáléjának kialakításakor, keményen.

Első helyre kívánkoznék – de a Céh általi elfogadottság szempontjából nem a legsúlyosabb tényező – a létrehozott Mű szerepe. A művek esetében azonban sokszor magánál a teljesítménynél is lényegesebb, hogy hol publikál, állít ki, jelenik meg valaki; a teljesítmény (Céh számára való) értékét pedig a céhmester kritikusok ítélete határozza meg. (Ha valaki előtt leborulnak, az maga is céhmesterré válik; akiről viszont e hangadók nem vesznek tudomást, az nem igen létezik a Céh számára. Mindazonáltal ha valaki szívósan publikál, ez elhozhatja számára a befogadást, főleg ha könyveket is fel tud mutatni. Hasonló áttörést hozhat a filmszakmát meghódítani induló számára, ha elkészítheti első – s főleg második, harmadik – nagyfilmjét. A zenész számára, ha koncerthez, turné-szerződéshez; a képzőművész számára, ha kiállításhoz jut. Ezek az eredmények ugyanis arra utalhatnak, hogy valamennyi befolyás, támogató tőke stb. mindenképpen áll mögötte, s aki ezt ki tudja harcolni magának, az azért mégsem lehet teljesen "képességek nélkül való".)

Egyébként mindezekben az utóbbi esetekben a Céh azon az alapon fogad be valakit, hogy valamely tekintély-centrum (alapítvány, ajánló, külföld stb.) áll mögötte: "ők biztos tudják, miért". Mondanunk sem kell, hogy a felsorolt háttérteremtő módok legalább annyira a kapcsolatépítő ügyesség, az élelmesség, az önadminisztráló képesség, mint a tudományos, művészi, stb. teljesítmény jelzői. Az értelmiségi származás előnye e téren is igen szembetűnő, hiszen a kapcsolatok több generációsan építhetők, s így már gyermekkortól megalapozhatók. A híres elitképző helyeket Oxfordtól az éppen divatos belbudai – belvárosi, egyházi stb. – gimnáziumig is többek között éppen az ott kiépülő – befolyásra, vagyonra, sikerre konvertálható – kapcsolatok teszik az elit számára oly értékessé (s talán csak másodsorban a képzésnek a többi iskolával szemben kimutatható "extrái").

Tudós társaságok…

A Céh nem állami intézmény. A Céhbe bekerülhetnek a politikai hatalom favorizáltjai, de olykor e káderek éppen hogy "ellenjavalltak". A minősítés legfőbb intézményrendszerét itt a társaságok adják. A Céhhez tartozóknak el kell sajátítaniuk azt a tudományt is, amellyel érzékelhető: kikkel érdemes összejárni, kihez érdemes akár némi "önalárendeléssel" is elmenni – e kapcsolatok ugyanis mindig minősítik mindkét felet, s természetesen minden Céh-tagnak az az érdeke, hogy "felfelé", vagy legalábbis "oldalirányban" kapcsolódjék.

A társasági laza beszélgetések teremtik meg valóságosan az egyébként csak virtuális Céhet: ilyenkor válik világossá a résztvevők számára a Céh (a legtekintélyesebb hangadók, a céhmesterek – s természetesen a világdivat – által befolyásolt) "közvéleménye",¹¹ amely elvárja ugyan az egyénektől, hogy olykor (az egyén szellemi bátorságát = szellemi tőkeerejét bizonyítandó) szembeszegüljenek a közítélettel, ha azonban valaki a legfőbb kérdésekben térne el a társaságok közítéletétől, akkor a céh társaságai mérlegre teszik a véleményt, s ha a céh érdekeivel ellentétesnek, szalonképtelennek ítélik, a "bűnöst" vétke arányában a közvélemény büntetése sújtja. Aki a Céhhez tartozik, annak érzékelnie kell, tudnia kell, melyek azok az alapítéletek, amelyektől az adott pillanatban egy igazi Céh-tagnak nem comme-il-faut eltérnie.

A társaság elsődleges hírforrás: a média hírei – de más hírek is – a társaság értékelésén át szűrődve nyerik el végleges információs értéküket a céhtagok számára. A társaság funkciója az is, hogy stílust generáljon: azt a stílust, amely az adott időszakban a Céh meghatározó hangneme, a Céhhez tartozók jele lesz egymás felismerésére, a többiektől való elkülönülésre.

E hangnem komolysága, pátosza, iróniája korszakfüggő, vannak azonban olyan általánosabb kritériumai is, mint például a legkülönfélébb publikációs műfajokban megkövetelt hivatkozásmód, a divatos, kurrens művekre való szóbeli és írásbeli hivatkozás (a Céh fentebb említett közvetítő funkciójának következtében és a monopólium-őrzés érdekében előnyös még le nem fordított, be nem mutatott, de már hírement művekre utalni); a már szintén említett divat-kategóriák, nyelvezet használata (aki a Céh korábbi nyelvezetét használja, az avítt figura, aki sem a régit, sem az újat nem használja, az kontár); a divatos, orákulumnak elismert személyekre való baráti utalások – de olykor még az sem mindegy, hogy egy publikáció bibliográfiai adatait a divatos módon adja-e meg a szerző…

A hivatalos alkalmakkor (konferenciákon, szimpóziumokon) elhangzó hozzászólások esetében nem jó, ha a hozzászólás előkészítetlennek tűnik (ez rombolja az illető szakmai illetékességéről alkotott képet), de az sem jó, ha túlságosan előkészített (ez arra utal, hogy görcsösen, túlzottan alárendeli magát megítélőinek).

A minősítő társaságok hangadóinak ítélete végigfut a Céhen, a Céhhez tartozók beszélgetéseiben gyakran ugyanazokat a minősítéseket, érveket, sőt, szófordulatokat figyelhetjük meg, mint amit például egy-egy divatos kritikus glosszájában olvashattunk, s a Céhben többnyire mindenki tisztában van azzal, hogy mikor szükséges, mikor lehet valakit megsemmisítő kritikával sújtani, mikor kell és lehet dicsérni; a dicséret mikor legyen vállveregető, ki érdemli meg, hogy ígéretesként utaljanak rá, és ki azt, hogy "királycsináló" stílusban emeltessék be a Céhbe.

A társasági élettől és a köré szerveződő értelmiségi életformától egyes korifeusok ugyan "csodabogárságból" elhúzódhatnak, a meghatározó céh-mesterek jellemzője azonban inkább ezen életforma imádata, fetisizálása (hiszen a Céh exkluzív értékét csak úgy lehet kifelé is, befelé is biztosítani, ha azt sugalljuk, hogy a Céhhez-tartozás minden tekintetben felsőbbrendű, nagyszerű dolog). A Céh társaságainak életében a céh-tagoknak célszerű rendszeresen részt venniük: az egyén jelenléte mintegy életképességének bizonyítéka. A társaság tehát orientál, visszaigazol, informális döntéseket alapoz meg: a vélekedő társaságok lényegében ugyanazt a szerepet töltik be az értelmiségi céhekben, mint a politikusok világában a vadászatok.

A társasági élet nem szűkül le a szalonszerű összejövetelekre. Jellegzetes alkalmai a színházi vagy koncert-találkozások, akadémiai védések, vernisszázs-részvételek (persze pontosan körülírható, hogy mely színházak, kiknek a védése, kiknek a vernisszázsai adnak rangot, s még az is, hogy például a "márkásnak" számító résztvevők tekintélyük csökkenése nélkül meddig maradhatnak egy koktél-partin).

Prokrusztész mércéje

A művészek céh-rangja elsősorban az említett megítélési tényezők függvénye; a Céh tudományos alcéheiben "objektív" mércéket is próbálnak alkalmazni. (Ettől persze a művészeti élet sem mentes: hogy ki kapott meg egy-egy művészeti díjat, ki nem; ki "érdemes", ki "kiváló" művész; kit vettek be az Alapba, ki HSC operatőr – ez olykor komolyan befolyásolja az adott művész helyét a céh-hierarchiában is.) Ezeket a kritériumokat ugyan időnként támadják a Céh e megmérettetéseken kevésbé sikeres tagjai is, de meghatározó szerepük lényegében nem rendül meg: a Céhnek szüksége van arra, hogy ítéleteit megfellebbezhetetlennek tűnő "mérési eredményekkel" támassza alá. A tudományos alcéhekben ennek két fő eszköze van: az egyetemi-akadémiai minősítési rendszer és az idézettség-mutatók. A sok említett informális kooptálási eljárás mellett a Céhbe való beemelésnek ezek a "mestervizsgái".

Ezekről az "objektív" mutatókról azonban már felületesebb vizsgálódás után is kiderül, hogy objektivitásuk igencsak gyakorta megkérdőjelezhető. Ami a minősítési rendszert illeti, nyomban felvethető: ki minősít? Ha a hatalom, akkor a tudomány adekvát szempontjai helyett a politika attól idegen értékei fognak dönteni, ha a kollégák (a "szakemberek") grémiuma, akkor egyrészt felmerül a circulus vitiosus: de ki minősíti a "szakembereket"? – másrészt rögvest belép a különböző alcsoportok és egyének részérdekeinek motívuma is, és az "objektív" elbírálás könnyen lobbiérdekek érvényesülésének bizonyul.

Ugyanez vonatkozik a hivatkozások mérésére. Az egyes alcéhek tagjai körbehivatkozzák egymást; a mértékadó publikációs orgánumok igen gyakran zárt rendszert alkotnak, ahová ha valaki bekerül is "kívülről", ez is többnyire "beltagok" támogatásával történik; s ha nem így van, az idézettségi mutató akkor is csalóka, nem feltétlenül a tudományos értéket méri: a tiszteletkörökkel körülvett alapműveken kívül előnyben vannak a vitatott állítások, és a kifejezetten részkérdésekkel foglalkozó publikációk (hiszen ha egy igen partikuláris témával csak egy szerző foglalkozik, akkor mindenki, aki e témára utal, nyilván e monopolistára fog hivatkozni).

Ha meggondoljuk, hogy egyáltalán miért van minősítési rendszer, akkor egyrészt persze a poroszos hierarchiának (és általában, az értelmiségiek fölött álló mindenkori hatalomnak) a tudománytól teljesen független szükségletéről van szó, a rangok betöltésének módszereként; másrészt viszont éppen a Céh számára fontos eljárásról, annak eldöntésére, hogy ki méltó a céhtagságra, és ki nem. A két szempont nem azonos: a politikai hatalom és a Céh gyakran éppen ellenséges egymással szemben, következésképpen a minősítések egészen eltérő céllal születhetnek, a tudománynak (és elvontan ideális esetben a tudósnak) azonban nemcsak a rangokra, de a céhtagságra sincs feltétlenül szüksége ahhoz, hogy eredményeket hozzon létre. (Igaztalan volna eltekinteni attól, hogy a céhes minősítési rendszer mindig bizonyos – persze csak korlátozott – biztosítékokat is jelentett a tudomány-előttes, sarlatán próbálkozások, a dilettantizmus, a tehetségtelen amatőrizmus és az igénytelenség, a silányság ellen, s így a tudomány, a művészet fejlődését is védte; hogy kritériumai, mércéi sokak számára ösztönzőleg hatnak – ám ettől még nem válnak a tudomány vagy a művészet valóságos értékmérőivé, a tudomány vagy a művészet szempontjából adekvát kritériumokká.) Felfelé, az értelmiség világát maga alá tiporni kész politikai és gazdasági hatalmakkal szemben is biztosítékot nyújt a "Céhnek", hogy saját legitimációs alapja van: az értékes teljesítmény az értéktelennel szemben. A "valódi érték" és az értéktelen zagyvaság megkülönböztetése azonban ugyanolyan szubjektív, igazságtalan előnyökhöz-hátrányokhoz is vezető ítélkezési kritériumokat alkalmaz, mint bármilyen politikai, gazdasági hatalom általi diszkrimináció. Az értékelés és a kirekesztés között nincsenek éles határok.

Végtére is a Céhhez tartozás, Céhbe-kerülés és az onnan való esetleges kihullás, kikopás egész bonyolult rendszerének egyik fő funkciója a határok fenntartása és jelzése a Céh-kaszt és a rajta kívüli "többiek" között.¹² Minthogy az efféle határok mindig formálisak, a Céh egész működése szükségképpen hat úgy, hogy a szellemi élet a szerves alakulás felől rendre a formalizáció felé tolódik el (a tipikus folyamat jól megfigyelhető a céhes szellemi élet középkori alapmodelljének, a skolasztikának alakulásában.)

Párhuzamok és különbségek

A céh-hasonlat komolyan vétele megkívánja a részletesebb szembesítést is: melyek a különbségek, s melyek a tényleges párhuzamok a modernkori értelmiségi Céh (és céhek), illetve a középkor iparos és kereskedő céhei között. Hasonlatunk mennyiben indokolt, és valójában mi is adhatja az értelmét?

Véleményünk szerint hasonlóságnak is, különbségnek is a "céhbe" zárkózó csoportok sajátos társadalmi helyzete adja elsődleges magyarázatát. Mint említettük, mindkét esetben olyan csoportokról van szó, amelyek a legfőbb alávetett termelő csoportokhoz képest kedvező helyzetben vannak, ugyanakkor nem részesei (semmiképpen sem domináns részesei) a hatalomnak; a hatalom korlátozni igyekszik előretörésüket. E kettős helyzet átmeneti kompromisszumot eredményez, a réteg átmenetileg maga emel korlátokat önnön gyarapodása elé. Ezek a korlátok az adott helyzetben nem ésszerűtlenek: nélkülük nemcsak az uralkodó világrend borulna fel, hanem – számos, a dominanciához kellő feltétel híján – maga a feltörekvő réteg is labilisabb helyzetbe kerülhet. Ilyen korlát a középkori céhek esetén például a munkások számának korlátozása, ami fékezi az (egyéb feltételek éretlensége folytán szükségképpen kiegyensúlyozatlansággal fenyegető) tőkefelhalmozás folyamatát, előnybe helyezve ezzel szemben a réteg belső koherenciáját, a politikai pozíciószerzés síkját.¹³ Az értelmiség mai önkorlátozása egészen hasonló (hogy mit értünk ezen, erre később még kitérünk; mindenesetre az értelmiség elitjellegének fönntartására irányuló törekvés feltétlenül idetartozik).¹⁴

A céhek belső szabályozásának következő sajátossága a munkamegosztás: a céhek közti (tehát nem a műhelyen belüli) specializálódás. Ez a céhek szaporodásával a céheken belül alosztályok kialakulásával jár (akárcsak a társadalomtudományok jelenkori fejlődése), s ebben nem a szétágazás az érdekes, hiszen ez minden fejlődés velejárója, hanem az, hogy ily módon késleltetődik az egyes műhelyek önálló világgá alakulása, márpedig az egyes termelőegységek mikrokozmosszá válása a tőkés ipar kialakulásának éppúgy alapfeltétele volt, miként alapfeltétele bármilyen új termelési világrend kialakulásának. A specializálódás a céhekben úgy is érvényesül, hogy a céhtagoknak csak egy mesterségük lehet (vesd össze a "szakértelmiségi" és "diffúz értelmiségi" szembeállításával,¹⁵ mikor is e kétféle értelmiségi magatartás közül egyértelműen az elsőt minősítik kívánatosnak és magasabb rendűnek); és még az újfajta termelési logika elemeit és az e logika szerint működő erőket sem egyesítik újfajta termelési szerkezetté.

Hasonló oka van annak is, hogy a középkori céhtörvények tiltják az ipari és kereskedelmi tőke egyesítését (márpedig az utókorból nézvést már világos, hogy éppen ez az egyesítés a tőkés termelés és társadalom létrejöttének egyik kulcslépése); ma a tőkés termeléssel alteráló új paradigma kialakulásában hasonló kulcslépés lenne a társadalom- és természettudományok valamint a művészetek szellemi termelőfolyamatainak összekapcsolása: ez a tendencia a tudományok és a művészetek fejlődésében az egész huszadik század során napirenden volt, a konzervatív céhes tudomány és művészetfelfogás azonban mindent elkövet e folyamat fékezésére is.

A középkori céh jellemző szabálya, hogy a céhmesterek egymástól nem vehetnek át árut (ez is az ipari és kereskedelmi tőke közti kapcsolat kialakulása ellen hat). A mai értelmiségi céhben ugyanígy elzárulnak egymástól a különböző tudások, gondoljunk akár a nemzetek közti tudományos versenyfutásban titkosított felfedezésekre, akár az egyes tudósok közti szakmai féltékenységre ("nehogy a másik ‘ellopja’ a felfedezésünket!"). Ezt az elzárkózást közvetlenül a közben kifejlett versenytársadalom animálja, a lényeg azonban ugyanaz: az új társadalomszervező erő alapjául szolgálható akkumuláció – persze nem mindig tudatosan akaratlagos – akadályozása.

A céh-gazdaság következő, a fentiekkel összefüggő jellegzetessége a törvényekkel védett zártkörű piac. A huszadik századi céhes tudomány és művészet hasonlóképpen zárul be időlegesen a maga elitkultúrájába, azonnal kivetve magából azt, ami populárissá válik, vagyis ami kilép a szellemi piacnak a Céh ellenőrzése alatt álló köreiből.¹⁶

Az eddig sorolt sajátosságok elsősorban az új elemek új termelési móddá, termelési világrenddé egyesülésének fékezését szolgálták. A céhszabályok egy másik csoportja közvetlenül a csoportösszetartás erősítésének eszköze.

A belső konkurencia (a "szabad verseny") kialakulását fékezik a középkori-kora újkori gazdaságban az olyan céhszabályok, mint a közös ár (érték) megállapítás. (Az értelmiségi Céh működésében részletesen szóltunk az ezzel analóg eljárásokról a Céh közítéletének társaságokbeli kialakításában.)

A csoport belső stabilitását szolgálja a céh hierarchiájának rögzítése is. (Az egyértelműsített hierarchia a konkurencia-küzdelmeket mindig szabályozott mederbe tereli: amikor egy kötött hierarchia posztjaiért folyik a küzdelem, akkor e küzdelmek mindig megerősítik, a küzdőkkel belsőleg átéletik azt a struktúrát is, amely a hierarchiát meghatározza, s ez mindig csoportkohéziós erő, szemben a "szabad verseny" széttartó energiáival.)¹⁷

A csoport mint különálló csoport erősítője a formalizált "szakmai" kritériumrendszer szigorú érvényesítése is. A céhekben egyre erősödő elvárás volt a szakmai korrektség megkövetelése, s ennek minimumfeltételeként a mestervizsga, a remekmunka mint szakmai belépő (vö. diploma, doktori, kandidátusi disszertáció, publikációk stb.).¹⁸ Ugyanide tartozik a külföldi inasévek, illetve a vándorlás követelménye a szakmai minimum megszerzésének biztosítékaként. (Az említett ösztöndíjak, az adott szakterület külföldi eredményeinek megkívánt ismerete, illetve a "mesterek" mellett – gyakran azok nevén – végzett tudományos vagy művészeti segédmunka, amely alól az ifjú értelmiségi, mint a hajdani céhlegény persze előbb-utóbb fel akar szabadulni.)¹⁹

Magától értetődő csoport-erősítő a tagok érdekeinek a csoport általi védelme (elárvult családjaik támogatása stb.). Ezek a szolidaritás-elemek a modern társadalmakban kevésbé működnek, mint a középkori céhek ebből a szempontból emberléptékűbb világában. De ha a Céh, vagy egyes alcéhek valamely okból a politikai vagy gazdasági hatalom fokozott nyomása alá kerülnek, bizonyos szolidaritási intézmények itt is villámgyorsan létrejönnek.

A társadalom "bonyolódásának" köszönhető több más különbség is. Míg a középkori Céh jogilag jól körülírt intézmény (rendszer),²⁰ a modern értelmiségi Céhnek döntően nem jogi, hanem informális keretei vannak (nem államjogi, hanem kommunikációs intézményrendszer). Ez abból is következik, hogy az értelmiség növekvő szerepe egy olyan új társadalmi forma, egy olyan új lényegű gazdasági-társadalmi világrend kialakulásához kötődik, amelyet kommunikációs társadalomnak is szoktak nevezni,²¹ amelyben a kommunikáció, mint alrendszer egyre meghatározóbb szerepet játszik (például a jogi alrendszerrel szemben is).²²

Az eltérő termelési jelleg következménye az is, hogy a kétféle "céhben" eltérő a viszony a termelés eszközeihez. A középkori céhben a termelőeszköz nem önállósodik a munkástól, mint a kifejlett tőkés termelésben. A mai értelmiségi Céhben éppen fordítva: minthogy közben kifejlődött a tőkés társadalom, s az értelmiség ennek testében tevékenykedik, el van szakítva termelőeszközétől.²³ A középkori céhszabályok a termelőeszközzel való összekapcsoltságot,²⁴ a jelenlegi céhszabályok (például az említett specializáció, az értelmiség nagyszervezetekben elfoglalt alkalmazotti helyzete) az elszakítottságot (a termelőeszközöknek csak önállótlan részegységeivel való kapcsolatát) védik.²⁵

A Céh konzerválásáért folytatott törekvéseket egyáltalán nem lehet kárhoztatni, amennyiben ez szükségszerűen következik a Céhben képviselt réteg "életösztönéből": fönn akar maradni abban a társadalomban, amely adva van a számára.²⁶ Ha azt állítjuk, hogy a modern értelmiség egy, a tőkés termeléssel és polgári társadalommal alteráló világ legfőbb letéteményese,²⁷ ebből következik, hogy e letéteményesnek szervezetten fenn kell maradnia, s lassan erősítenie kell pozícióit a tőle lényegében idegen tőkelogika uralma idején. A történelemben ez így szokott lenni: egy társadalom belső viszonyai mindig tartalmaznak – sőt, maguknak az uralkodó társadalomszervező elveknek az érvényesülése hoz létre – olyan elemeket, amelyek az uralkodó, társadalomszervező elveknek ellentmondanak, s amelyek felerősödve új társadalomszervezőővé, új világrend (a marxi terminológiával: új termelési mód) uralkodó elveit megszabó erővé növekednek er. A középkorban ilyen volt a feudális rendi társadalomban a városi polgárság, ma ilyen a tőkés ipari piactársadalomban az értelmiség. Szerves része a fennállónak; alkalmazkodik annak törvényeihez; a fennálló pedig a maga erősödése érdekében támogatja, fejleszti az újat, míg az új a fennálló fejére nő, és létrejön az új gazdasági-társadalmi rendszer, az új "termelési mód". Az értelmiség ma a tőkés világrend értelmisége, tevékenysége a tőke huszadik századi fejlődésének legfőbb motorja (s e fejlődés legfőbb eredménye éppen az értelmiség társadalmi szerepének és arányának kiterjedése). Az értelmiség belső működése még nagymértékben az uralkodó piactársadalom törvényei szerint működik; ugyanakkor az új gazdasági-társadalmi világrend egyre több elemének kifejlődése folytán mind több ponton szembe is kerül vele.

A szimbiózis bomlásának tünetei a céhen belül is mutatkoznak: miként a középkori céhek esetében is a belső konkurenciaharcok, a "torzsalkodások" elszaporodását, illetve a céhen-kívüliek, a "kontárok" befolyásának növekedését a bomlás – a céh bomlásának, s egyúttal a (feudális) világrend bomlásának – tüneteként regisztrálták; e jelenségek ma is kimutathatók. A céhes rendszernek előnyeivel szemben egyre inkább hátrányai mutatkoznak.

Nem lesz a "Céh" úr mirajtunk…

Az értelmiség létének egyik lényegi értelme a társadalom szellemi fejlesztése; ha a tőkés termelés elsősorban a gazdaság fejlesztője, a szellemi termelés a társadalmi tudásé. Az értelmiség magától értetődő érdeke²⁸ az, hogy saját világa bővüljön, a szellem logikája mind szélesebben áthassa a társadalmat. Érdeke a tudományos ismeretterjesztés, a művészetek tömegfogyasztásának elősegítése.²⁹ Az értelmiség bővülése e cél jegyében évszázadok óta tartó trend. A céhes jelleg azonban ellene hat e tendenciának. A réteg érdekvédő zártsága elitizmusként tornyosul a társadalmi felemelkedésnek a szellemi gyarapodás általi útját választó csoportok elé. Kásahegy Schlaraffenland határán, amelyen a rosszullétig át kell rágnia magát az ígéret ezen földjére igyekvőnek. Ha vissza nem lökik, ki nem kacagják, le nem tahózzák; de az is lehet, hogy csak csendesen a háta mögött minősítik alkalmatlannak. Az értelmiség céhes bezárkózása hátrányosan érinti a nem értelmiségi dolgozók csoportjait, akik gyakorta az értelmiség (a fehérgallérosok, a tojásfejűek) és értékeik elutasításával védekeznek; hátrányosan érinti az értelmiséghez tartozó, de a Céh által be nem fogadott csoportokat, de mondhatjuk, hogy az értelmiség egészét is, hiszen az elitizmus éppen azt akadályozza meg, hogy az értelmiség a maga adekvát szerepe szerint kapcsolódjék a társadalomba. A céhszerű működés nemcsak a céhen kívülieket, hanem a céhen belülieket is nagy mértékben korlátozza, hiszen rengeteg energiájukat felemészti, hogy állandó készenlétben kell tartaniuk magukat a céhen belüli belső küzdelmekre (mely gyakran elveikkel is ellentétes eszközökkel kifejtett erőfeszítéseket is jelent a céhen belül maradásért…)

Az értelmiség adekvát szerepe a fokozatosan kialakulni látszó új gazdasági-társadalmi világrendben, a szellemi termelési módban bontakozhat ki. Több helyütt (az Eszmélet ben is több ízben) írtunk már erről a világtársadalomban az utóbbi évtizedekben mind egyértelműbben kibontakozó új társadalmi formáról, amelynek egyes elemeit "információs társadalomként", "kommunikációs társadalomként" is szokták üdvözölni.³⁰ A lényeg az, hogy a gazdaságban és a társadalomban mind kisebb a súlya a fizikai munkának, s mind nagyobb a szelleminek. Ez ma már nem csak mennyiségi különbség. A szellemi termelés ma még egyértelműen a tőke érdekeit szolgálja, felépülése a haszonelvű tőkés logika szerint történik. De bármilyen rendíthetetlennek tűnik is az államszocializmus összeomlása után a tőke uralma, aki kicsit is ismeri a történelmet, tudja, sosem az éppen adott jelenben uralkodó tendenciák meghosszabbítása válik valósággá. A szellemi termelés – mihelyt átlép egy határt – leveti magáról a tőke uralmát, és saját logikája szerinti világot teremt. A szellemi termelési mód kibontakozása (a jelenleg még uralkodó viszonyokkal szemben) azt is jelenti, hogy a szellemi termelés megszűnik az értelmiség privilégiuma és reszortja lenni: minden munkafajtába behatol, és (a haszonelv helyett) a társadalmi lét mozgatójává válik az információtermelés. (A "szellemi termelési mód" tehát nem csupán a ma értelmiségi munkáknak tartott tevékenységek arányának növekedését jelenti, hanem azt is – s ez éppen alapfeltétele -, hogy a szellemi mozzanat minden munkafajtában, a "fizikai munkában" is mindinkább kulcsszerepbe kerüljön.)³¹ Azok az írásunkban hivatkozott szerzők által is jelzett érdekütközések, amelyek a szellemi termelők és a tőkés gazdaság, valamint a polgári demokrácia egyes mechanizmusai között már ma is érzékelhetőek, ezt a formációváltást vetítik előre. A tőkének mindezek következtében feltétlenül érdeke a szellemi termelők palackba gyömöszölése, s a céhjelleg valóban ilyen palackot zár az értelmiség köré.

Zsákutcákban

Az értelmiség, amely a huszadik század egyre gyarapodó főszereplője, nyakas következetességgel szegődik különböző, az ő világával korántsem adekvát erők szolgálatába. Így szolgálta egy ideig a tőkét, így öltözött az orosz narodnyik értelmiség paraszt-rubaskába, így kacérkodott egy értelmiségi csoport a fasizmussal, így lett a munkásosztály "élcsapata" az államszocializmusban, majd megint a kapitalizmus lelkes restaurátora (egyfelől a nemzeti tőke, másfelől a nemzetközi centrumtőke) érdekképviselője Kelet-Európában. De úgy tűnik, soha nem volt még elég önbizalma ahhoz, hogy a maga szószólója legyen. Hogy ráébredjen: a tőke világának nem a proletariátus diktatúrája az alternatívája (mint ahogy a feudumok világának sem a parasztkirályok felkelései), hanem a szellemi termelés társadalma; az az új gazdasági, társadalmi, kulturális stb. világrend, amelynek kialakulása határozza meg – akár észrevesszük, akár nem – a ma élő nemzedékek életét.

Az általunk idézett szerzők közül Bourdieu látja, hogy az értelmiség alapértékei szemben állnak a tőke alapértékeivel, és az értelmiség politikai összefogását sürgeti. Körösényi látja, hogy az értelmiség alapértékei szemben állnak a tőke, a polgári társadalom alapértékeivel, de utópiának érzi az értelmiségi alternatívát, ezért lényegében felszólítja, hogy álljon félre az életképes (létező) polgári társadalom útjából. Szelényi és Konrád látja, hogy az értelmiség alternatívát próbál megvalósítani a kapitalizmussal szemben, de azonosítják e próbálkozást az államszocialista kísérlettel, amely életképtelennek bizonyult, s mivel nem nőtt ki belőle az általuk feltételezett értelmiségi osztályuralom, ők is temetni látszanak az "utópiát". De az értelmiség huszadik századi históriai szerepe nem saját osztályuralmának,³² hanem egy új termelési módnak, egy új termelési, gazdasági, kulturális világrendnek a megteremtése; az államszocializmus pedig nem az értelmiségi alternatíva, hanem – több más összetevője mellett – egy az értelmiség önalávetésének formái közül.

Kétségtelen, hogy az államszocializmus kialakulásának egyik eleme volt az értelmiség alternatívakeresése. Kétségtelen az is, hogy a korai marxizmus számos alapértéke jellegzetesen értelmiségi érték. A megvalósult államszocializmus olyan sajátossága például, mint a tervezés³³hatékonyságába vetett hit, a szellemi termelés velejárója, s ezért adekvát értelmiségi érték. Az államszocializmus hatalmi szerkezete viszont teljesen idegen az értelmiségtől.³⁴ (Egy társadalom hatalmi szerkezete nagymértékben függ a benne uralkodó csoportok uralkodó értékeitől, amelyek viszont e csoportok domináns tevékenységeinek szerkezetével vannak összhangban. Az értelmiség adekvát hatalmi formái nem nélkülözhetik a demokratikus kontrollt és a személyi autonómiát, hiszen ezek az értelmiség tipikus és domináns tevékenységeinek feltétlen velejárói.) Az államszocializmusba az értelmiség úgy lépett be, hogy eleve alávetette magát nála jóval fejletlenebb csoportok adekvát értékeinek. Ez már a marxizmus alapműveiben is ellentmondásokhoz vezetett: a politikai forradalom, a hatalom-megragadás és a forradalmi párt elmélete a marxizmus értelmiségi alapértékeinek megerőszakolását hordta magában, a gyakorlatban pedig ahhoz vezetett, hogy az antikapitalista értelmiség, ahogy mondani szokták, önként és dalolva alávetette világképét a munkásosztálynak, gyakorlatát pedig egy militáns hivatalnokrétegnek. (Amely, ha egyes tagjai eredetükben értelmiségiek voltak is, éppúgy nem tekinthető "tiszta" értelmiségi csoportnak, mint a cári csinovnyikoké; az értelmiségi indíttatás pedig nem tesz semmit: a "tiszta" értelmiségi feudális lesz, ha rangot és birtokot kap a királytól; tőkés, ha szellemi termékeiből nyert vagyonát tőkeként kezdi működtetni; és hivatalnok, ha az állam szolgálatába áll.)

Az értelmiség (egy része) az állam szolgálatába állt, illetve alávetette magát neki, mert az értelmiségtől – amikor saját értékeire figyel – természete (alapértékei) szerint idegen, érdekeivel ellentétes a tőke és piac logikája és az ezáltal kormányzott világ. (Szükségképpen az, hiszen a piac az alkotást, a kreativitást alárendeli a haszonnak; a tudások összeépülését a versenynek;³⁵ az autonómiát az atomizált tömegtársadalomnak, stb.) Az értelmiség csalódni éppen azért csalódott az államszocializmusban, mert az éppen úgy alávetett helyzetbe hozta őt, mint a piac. (A kreativitást most a dogmatizmus, a tudások összeépülését a kompetenciától való megfosztás, az autonómiát a társadalom ipari militarizációja tette lehetetlenné.)

Az következik-e az értelmiség huszadik századi kudarcaiból, hogy saját értékeinek dominanciára jutása (aminek elérésével mondjuk az enciklopédisták – és politikus-tanítványaik – óta próbálkozik az értelmiség) örökké lehetetlen utópia marad? Ez semmiképpen sem következik belőle. Az bizonyos, hogy a termelés fölötti dominancia nélkül semmilyen társadalmi erő nem tudja értékei hegemóniáját sem biztosítani. Az ipari társadalom (a tőkés-munkás-viszony dominanciája alatt) csak tőkés (vagy a tőkést az állam hatalmával helyettesíteni igyekvő "munkás") társadalom lehet. Ám az ipari társadalom felmorzsolódása egészen új helyzetet hoz létre…

Az "államszocializmusokban" a hatalom az e társadalmakat – legalábbis ideológiailag – létrehozó értelmiségiek szándékai ellenére szükségképpen önállósul, látszólag öntörvényű logika szerint kezd működni, s torkollik terrorisztikus despotizmusba, ez azonban nem "öntörvényű", még csak nem is a téboly törvénye szerinti logika, hanem annak is tükre, hogy az értelmiségnek, egyáltalán: a szellemi termelésnek nem voltak még kellő pozíciói magának a termelésnek a szerkezetében.

Ki az "evilági"?

Aki az értelmiséget eszmetermelő utópistának nevezi, nem veszi észre, hogy az "eszmetermelés" az eszmemonopóliumok évezredei után éppen a mi korunkban válik társadalomalakító "anyagi" erővé. Körösényi idézett cikkében azt is mondja, hogy az értelmiséggel szemben a "burzsoá" képviseli az "evilágiságot". Ez így is van, ha az evilágiságot a jelenleg uralkodóval azonosítjuk. Ez azonban egyrészt tautológia, s mint ilyen, szóra sem érdemes, másrészt pontatlan, mert a jelenben mindig jelen van és így evilági a múlt és a jövő tömérdek eleme is. Hogy az értelmiség "lenézi az önérdeket", megint csak pontatlan állítás: nem lenézi, hanem olykor más értékeket, az anyagi önérvényesítésen túlnyúló értékeket helyez elé. Miért volna életidegenség az élet egyik szeletével szembeni viszonylagos idegenség?

Akik az értelmiséget a mai polgárosodásban visszahúzódásra bíztatják, az értelmiségi lét azon változatát preferálják, amelyet "szakértelmiségnek" neveznek. Kifejtettük már azon véleményünket, hogy ez azon céhes törekvés kifejeződése, amely azt a célt szolgálja, hogy a szellemi termelés különböző elemeinek egymásra találását akadályozza, s az értelmiséget meghagyja a tőkének alávetett bérmunkás funkciójában, "csavarként". A tőkének ez alapvető érdeke; alapvetően a tőke érdeke: a tőke számára "csak a halott indián a jó indián", csak a mennyiségileg mérhető munka a jó munka, csak a szakértelmiségi a jó értelmiségi. (Ebből a szempontból a tőke ugyanabba a proletarizációhoz vezető folyamatba igyekszik beszorítani a szellemi termelőt, mint annak idején a munkást, amikor általános szaktudását jól ellenőrizhető és mérhető, azaz pénzben kifejezhető résztudásokra darabolta fel.)³⁶ Ezt hangsúlyozván természetesen nem az értelmiségi tudás fontosságát kérdőjelezzük meg, hanem annak úgynevezett "szak"-tudássá degradálását, a kompetencia tőke-, vagy politikai hatalom-ellenőrizte beszűkítését egy-egy részterület határai közé.³⁷ A "szakértelem" modernkori fogalma nem azonos a tudás vagy a hozzáértés értékével, hanem csak annak egy korfüggő változata. Noha a tőkés társadalom történetében a diffúz értelmiségi és a szakértelmiségi valóban egy fejlődési sor két állomása, az igazi ellentét nem e két értelmiségi alakváltozat között, hanem a (tőle idegen céloknak) alávetett értelmiségi és a szabad, öntörvényű értelmiségi helyzete között van.³⁸

Nálunk lenn, Keleten…

Az értelmiség önalárendelésének ma mi, kelet-európai értelmiségiek sajátos, dupla módját űzzük. Kelet-Európa értelmiségének egyik fele nem egyszerűen a tőkének rendeli alá magát mint értelmiséget ("Hinaus mit uns"), hanem a centrumoknak is a régiót: "nincs más utunk, mint a Nyugat követése" (minden tekintetben), "nincsenek alternatívák" – hirdetik. Ez talán gazdasági, talán politikai racionalitás, talán egyik sem.³⁹ Egy dologról azonban az eme önalárendelést vezénylő értelmiségnek kétségkívül nem akarózik tudomást vennie: hogy Kelet- és/vagy Közép-Európának gyöngéi, elmaradottsága mellett vannak olyan konvertálható többletei is, amelyek alapján talán nem szorulna mindenben a szolgai követő pozíciójára.

Hogy mire van lehetősége egy társadalmi csoportnak, nem elhatározás kérdése. De ha valamiben Kelet-Európának sikerült bizonyos előnyökre szert tennie, akkor az éppen az értelmiség – pontosabban egy fajta értelmiség – relatíve nagy súlya (és hatása) a társadalomban. Míg a Nyugat kétségkívül jóval fejlettebb abban a tekintetben (is), hogy mekkora tere van a (szak)értelmiségnek a termelésben és a termelésirányításban (anyagi és tőkejavakat termelő értelmiség), Kelet- és Közép-Európa (paradox módon éppen a diktatúra nyomása következtében) az új, szellemi termelési mód egy másik fontos összetevőjének, a szabad, öntörvényű, piacfüggetlen⁴⁰ értelmiségnek (társadalmi viszony-termelő értelmiség) kialakulásában és adekvát értékei társadalmi elterjedésének tekintetében haladt előre.⁴¹ Ennek köszönhető, hogy a térség az elmúlt évtizedekben a világkultúra egyik centrumává válhatott. (A történelem számos példája bizonyítja, hogy a világkultúra, a szellem centrumai hol egybeestek a gazdasági centrumokkal, hol a félperiférián bukkantak fel, de amikor az utóbbi eset állt elő, ez rendszerint olyan változásokat okozott a félperiféria társadalmaiban, ami e társadalmakat más tekintetben is a centrumba lökte, vagy legalábbis e célra irányuló grandiózus kísérletet indukált. Aki kétlené, hogy Kelet-Közép-Európa az elmúlt évtizedekben kulturális szempontból a centrumhelyzet közelébe került, gondoljon a kelet-európai film közelmúltbeli virágzására [cseh, magyar, orosz-ukrán, lengyel, grúz, délszláv filmiskolák], a kelet-európai irodalmak szenzáció-erejű betörésére a mai nyugati könyvpiacra [Szolzsenyicintől és Ajtmatovtól Miloszon, Mrozeken, Lemen át Kunderáig, Hrabalig, Esterházyig stb.]. S a filozófiának vagy a társadalomtudományoknak, s persze a természettudományoknak is nagy tartalékai vannak ebben a régióban). Ahhoz azonban, hogy a felhalmozott szellemi-kulturális tőke a centrumhoz közelítse a régiót más vonatkozásokban is, az is kell, hogy a hatalom elősegítse a szellemi centrumhelyzet tartósulását (a kultúra, az oktatás kiemelt kezelésével).⁴²

De mi nálunk mindennek a legfőbb akadálya? Miért vállalja az értelmiség az önalávetést, miért nem él akkor sem lehetőségeivel, amikor a történelem – mint 1989/90-ben – ezt a közvetlen politikai hatalom formájában – legalábbis bizonyos mértékben – a lehetőségek egyikeként szinte felajánlja neki? Az okot jól jellemzi az a tény, hogy az értelmiség szabadság-, pontosabban autonómia-eszménye a modernkori értelmiségi szövegekben elsősorban magánvéleményként fogalmazódik meg (vagyis nem kapcsolódik össze az értelmiségi értékekkel adekvát szellemi rendszerré).

A közvetlen okok között szemügyre kell vennünk a céhes (céhben tartott) értelmiség elitizmusának kérdését.

Elit?

A modernkori értelmiség megjelenése óta küzd az elitizmus-egalitarianizmus dilemmájával. Ez helyzetéből következik. A szellemi javak termelése – eredményessége esetén – mindig minőségi változásokat okoz (a fizikai javaké közvetlenül csak mennyiségieket), így az értelmiség számára a "minőség" mindenkor kiemelt érték.⁴³ A minőség értékének dominanciája viszont a "nem-minőségtől" való állandó megkülönböztetéshez, közvetve a "minőségi elit" elkülönüléséhez vezet. Másfelől az értelmiségnek feltétlen érdeke a kultúraterjesztés, a kulturális egyenlőtlenségek csökkentése, már csak azért is, hogy tömegerőt teremtsen az ő adekvát tevékenységi terepe, a szellemi termelés világának dominanciájához. Ráadásul ez nemcsak olyan módon érdeke, mint a polgárságnak a maga időleges és részleges egalitarianizmusa – amelynek érdeke ugyan, hogy minden "alsó" réteget felszabadítson a feudális alávettetésből, de az újabb, finomabb, tőkés alávettetés fönntartása nélkül nem létezhet. Az értelmiség sajátos tevékenységének, a szellemi innovációnak nemhogy feltétele volna mások még újabb féle, mondjuk szellemi alávetése, gyengébb pozícióba hozása: nem, a szellemi innováció éppen azt feltételezi, hogy az általános szellemi-kulturális színvonal mind magasabb legyen.⁴⁴ Az értelmiség mindezek következtében olykor elitista, olykor "forradalmian" demokrata.⁴⁵

Természetesen a céhes jelleg az elitista tendenciáknak kedvez.⁴⁶ Ez az elitizmus is nagyon sokféle lehet azonban. (Gondoljunk mondjuk Pareto, Nietzsche vagy éppen a Robespierre-Buonarroti-Lenin vonulat egymástól igencsak eltérő elitizmusára!) Mert elitizmus 1. az is, amikor az elit-tömeg megkülönböztetésének örök szükségszerűségét hangsúlyozzuk, s az értelmiséget egynek tekintjük a történelem egymást váltó származási-, pénz-, szellemi- stb. elitjeinek sorában (a Szelényi-Konrád-osztályelmélet végső soron e gondolatkörben marad); 2. az is, amikor a tehetséges, alkotó "értelmiségi" egyén felsőbbrendűségét hangsúlyozzuk; és 3. az is, amikor egy élcsapatot emelünk mások fölé, bár e fölérendelt helyzet átmenetiségét, eszköz-szerepét hangsúlyozva, mégis az "egyenlők" közül kiemelve a "jobban tudók" jogait és lehetőségeit. (Ezzel mellesleg akaratlanul is kapcsolódva az 1. változat érveléséhez.)

Az értelmiségi elitizmusok értelmezésében és e tendencia jövőjének értékelésében is többféle változat jogosult. Van, aki arra hivatkozik, hogy az értelmiség ma megfigyelhető elitista vonásai az ő mozgásterét is meghatározó egyenlőtlen társadalom termékei és csak e társadalom tükröződése; van, aki éppen ellenkezőleg, az emberi természet örök vonásait emlegetve tagadja, hogy az elitizmus kiiktatható lenne bármely társadalomból; s van, aki egyenesen azt állítja, hogy az értelmiség antielitista, egalitáriánus eszményei is csak a valóságos érdekeket a félrevezetendő tömegek elől elfedő ideológiák, mint amilyen a polgárság "szabadság"-eszménye, a feudális urak Isten-szolgálata.

Azt, hogy tisztán láthassunk e kérdésekben, egyértelműen zavarja az értelmiség ideológia-termelő és ideológia-közvetítő funkciója: az értelmiség mindenféle ideológiára fogékony; mint láttuk, bármilyen tőle idegen érdekrendszer ideológia-közvetítését is felvállalja, s így a feudális, polgári, nemzeti, kozmopolita, fasiszta, kommunista ideológiák is "értelmiségi eszmékként" jelenhetnek meg. Az ideológiák, eszmék halmazából éppúgy nem könnyű kiszemezni a par excellence értelmiségi értékeket, mint ahogy az antik világ, az évezredes Kína vagy a középkori európai városok kereskedőinek, iparosainak haszonszerző tevékenységét sem választja el éles fal a modern tőkés társadalom működésétől (mégis jól tudjuk, hogy e hajdanvolt vállalkozók és pénzemberek törekvéseit mennyire behatárolták azon társadalmak működési jellegzetességei, amelyeknek ők polgárai voltak).

Citoyen?

Az értelmiségi elitizmus-egalitarianizmus egyetlen formája sem független attól a ténytől sem, hogy a modernkori értelmiség születése a polgári társadalom születésével egyidős. (A kialakuló társadalmak ugyanis – a vulgármarxista leegyszerűsítések állításaitól eltérően – nemcsak uralkodó és alávetett osztályokat hoznak létre, hanem a társadalom alapviszonyaiból "kilógó" csoportokat is.) Az "egyéniség" és az "egyenlőség"-elv egyaránt a polgárság forradalmához kötődik: a tőkés vállalkozó polgárnak a "rendiséggel" szemben alapvető érdeke, hogy a társadalom alapegysége a vállalkozó egyén legyen; a születési hierarchiával, a társadalmi szerepek születési kötöttségeivel szemben pedig alapvető érdeke a munkaerő-eladás, és munkaerővétel, valamint az árueladás és áruvétel szabadsága és egyenlő joga. A politikában az egyéni választójog és a jogegyenlőség. Az "egyéni" és az "egyenlő" eszménye így egyaránt polgári eszményekként lépnek fel, s a korabeli értelmiség lelkesen vállalja fel ezek képviseletét. E képviselet közben szükségképpen olyan formákat ad ezeknek az eszményeknek, amelyek saját, értelmiségi helyzetét tükrözik: az egyéniség-eszményből így nő ki a tehetség nietzschei egyéniségkultusza, az egyenlőség-eszményből pedig a szocializmus-gondolat.⁴⁷ Mindeközben az értelmiség és a polgár közös gyökerű értelmezései fokozatosan szétválnak abban a folyamatban, amelyet a polgár burzsoá- és citoyen-arculatának megkülönböztetéseként szoktak értékelni, bár persze a burzsoá és citoyen "elkülönböződését" nem lehet egyszerűen a polgár-értelmiségi elkülönüléssel azonosítani. Az értelmiségi-citoyen mindenesetre önálló társadalmi erővé válik, s mert a burzsoával szemben határozza meg magát, könnyen esik abba a tévedésbe, hogy az ő hivatása ezentúl a burzsoá szociális ellenpólusának, termelésbeli ellenpárjának, a "proletárnak" érdekképviselete. Ez tévedés, ugyanis a "proletár" a tőkés társadalom belső eleme, a tőkés viszony része, igazából nem megszüntetni akarja az uralkodó viszonyokat, hanem a maga számára kedvezőbbé tenni.⁴⁸ E tévedésbe azonban könnyen beleesik az értelmiségi, mert 1. "egyenlőség"-elvének pátoszába jól beleillik az "elnyomottak felemelése"; 2. önmaga mint társadalmi erő még gyenge, kis létszámú, szervezetlen, így arra nem lát esélyt, hogy maga változtassa meg a fennálló társadalmi viszonyokat. Az értelmiség a XIX-XX. században e tekintetben ugyanazt teszi, mint azok a középkori polgárok, akik a parasztfelkelésekben reménykedtek, s csak később, erejük teljében jöttek rá, hogy nem ők a parasztság segédcsapatai a feudális hatalom leváltásában, hanem éppen fordítva. Nem nekik kell paraszttá válniuk, amit egyébként sosem gondoltak, hanem a parasztságnak kell polgárosodnia.

Az értelmiség és az egész társadalom meglehetősen nagy árat fizetett az említett tévedésért. A proletárforradalomhoz csatlakozott és azt egyszersmind meg is szervező értelmiségi csoportok egyrészt kikövetkeztették, hogy a tőkés rend proletár tagadásának milyennek "kell" lennie, és azt – magukat egy ideáltipikus és idealizált proletariátus érdekképviselőinek tekintve – megpróbálták megvalósítani.⁴⁹ Másrészt – az elmélet embereiként – az elméleti célt a gyakorlati eszközök fölé rendelve elfogadták egy új típusú diktatúra szükségességét és létre is hozták azt. Jól tudjuk, hogy az értelmiség "forradalmár" része már a jakobinusok esetében is ezt tette, méghozzá eléggé magától értetődően tette ezt: a szellemi termelési mód kialakulása előtt ugyanis az értelmiségi funkciók is egymástól különválasztottan, alkalmanként egymással szembefordulva tudnak csak működni. Így fordult egymással szembe az értelmiség innovatív és értékvédő funkciója, "forradalmi baloldalra" és "konzervatív, hagyományőrző jobboldalra" szakítva az értelmiséget,⁵⁰ kétfelé hordva az értelmiség által képviselt értékeket.⁵¹ Az innováció egyoldalú képviselete a társadalomhoz való viszonyban a forradalom abszolutizálásához vezetett, méghozzá az eszmék megvalósításának sürgetésében a politikai forradalom abszolutizálásához. Az eredmény ismert. Mindez azért történt így, mert az értelmiség egészen a huszadik század közepéig döntően csak a hagyományos, ideológiatermelő és közvetítő szerepben tudta magát megjeleníteni, a termelésben játszott szerepét a második világháború utánig még a legfejlettebb centrumokban is csak másodlagosnak láthatta. Márpedig amíg egy társadalmi réteg szemlélete nem tudja áthatni a termelést, addig nem képes arra sem, hogy saját, adekvát társadalmi céljainak, eszményeinek normális, egészséges, elfogadható formában szerezzen érvényt.⁵² Gondoljunk ismét a polgárság kialakulására: amíg e réteg világa nem tudta a társadalom egészét áthatni, addig képviselői csak olyan torz formákban tudtak megjelenni, mint az uzsorásé. Az értelmiség, a tervező, alkotó ember "uzsoráskorszaka", vagyis fejletlenségének az az állapota, amikor a termelésben még a tőle idegen formák uralkodnak, amikor még a világ nem az ő logikája szerint működik, ezért hatalomhoz jutva azt hiszi, hogy erőszakot kell tennie a világon⁵³ – ez az államszocializmusban megismert tervgazdaság és diktatúra.

Az értelmiségi – illetve az értelmiség egyik csoportja – a megoldást ilyenkor politikai síkra tereli, mert csak ezt érzi elérhetőnek: úgy gondolja, hogy a gazdaságból, a társadalomból az ő eszményeihez hiányzó elemeket majd a politikai hatalom birtokában ki fogja alakítani. Elfelejti, hogy a gazdaság, a társadalom nem a politika szándékai szerint működik, lévén az csak egyik alrendszer a többi között. A politikai elitté szerveződő értelmiség ezen a szinten az embereket (a nem értelmiségi tömegeket) a politika logikája szerint passzív segéderőnek tekinti, nem ruházza fel őket is az aktív világalakítás lehetőségeivel, vagyis nem vonja be őket a szellemi termelésbe. (Nem vonja be őket, mert még nem hatja át az egész társadalmat a szellemi termelés, de mert nem vonja be őket, így a szellemi termelés nem is halad előre.)

A szellemi termelési mód kifejlődésének nem a politikai forradalom és az annak segítségével kialakítható, a polgári demokráciával alteráló politikai társadalom a kulcsa. A szellemi termelés térhódítása a kapitalizmuson belüli, feltehetően megállíthatatlan folyamat, s mint társadalmi alternatíva a lét minden szeletében, minden ember életében tért hódít vagy éppen pozíciókat veszít. Az alávetett rétegek felemelkedése vagy gazdagodással, vagy tanulással történik; minden pillanatban választhatunk a között,⁵⁴ hogy a haszonelv vagy a minőségelv alapján hozzuk meg döntéseinket; hogy a burzsoá vagy a citoyen szerepe mellett voksolunk. A két forma "harca" túlnyomórészt nem valóságos harcot, hanem kölcsönös integráló törekvést jelent: mindkét formaszervező elv, mindkét logika integrálni próbálja a másikat (mint ahogy minden egyebet is).⁵⁵

Ahogy azonban a modern ipar kibontakozásának feltétele volt a céhek felbomlása,⁵⁶ a szabad "kontár" vállalkozás egyenjogúságának elismerése, a különböző céhekbe szétosztott tevékenységek egyesítésének lehetősége, úgy az értelmiség is csak azáltal lesz társadalom-meghatározó és szabad erő, ha tevékenységét nem a többséggel szembehelyezett elit-specifikumként, hanem minden társadalmi csoport számára nélkülözhetetlenné tett alaptevékenységként fogja meghatározni.⁵⁷ Az értelmiség egyes csoportjai (pl. a software-sek) már ma is úton vannak efelé.⁵⁸ De – éppen a Céh sajátosságai miatt – az értelmiség különböző csoportjai ma még egymástól is igen nagy távolságra vannak. Nem a "világ értelmiségieinek" politikai egyesülése, hanem az elkülönült értelmiségi világok közeledése, fokozatos összeépülése, a Céh és a céhek lassú szétbomlása lehet a folyamat következő állomása, még akkor is, ha a Céhben – az említett védekező, összebújó reflexek jegyében⁵⁹ – ma általában inkább a céhjelleg erősítése érdekében szokás érvelni.⁶⁰

Jegyzetek

[Ez a cikk 1994-ben íródott, csak az utolsó bekezdéseket egészítettük ki néhány gondolattal 1998-ban.]

¹ Pierre Bourdieu, a francia szociológus (lásd pl. Pierre Bourdieu: Világ értelmiségijei, egyesüljetek! Valóság, 93/5. 27-32.) amellett érvel, hogy az értelmiségnek – a kultúratermelők rétegének – meg kell szerveződnie a kultúra védelmére, a tőkés piactársadalom ezt elnyeléssel fenyegető mechanizmusaival szemben. A kelet-európai Körösényi András (l. Körösényi András: Értelmiségiek és demokrácia. Az értelmiség politikai gondolkozásáról. Valóság, 93/11. 10-21.) ugyanakkor azt emeli ki, hogy az értelmiség viszonya a demokráciához ambivalens, az értelmiségnek a reális demokrácia nem igazán érdekei szerint való. Míg Bourdieunél az értelmiség a "pozitív hős", Körösényinél inkább kerékkötője az egészséges demokrácia kibontakozásának. Eltekintve azoktól a politikai aspektusoktól, amelyek már eleve meghatározzák a két szerző eltérő előjelű értékelését, a két cikk közös vonása, hogy az értelmiséget mindkét szerző elsősorban politikai szempontból definiálja, csatlakozva ahhoz a politika-centrikus szemlélethez, amely az értelmiség önreflexióját általában is jellemzi. Mindazonáltal mindkét írás az értelmiség szerepének mibenlétéről igen fontos, továbbgondolásra méltó gondolatokat tartalmaz.

Körösényi (amellett, hogy érvényes megállapításokat tesz az értelmiség utópizmusáról, a világhoz való jellegzetes viszonyából következő túlteoretizált idealizmusáról) kemény szavakkal illeti e csoport másokkal szemben érvényesíteni próbált "felsőbbrendűségét"; s bár – mint később kiderül – értékelésének, pontosabban elemzési irányának éppen lényegével nem értünk egyet, úgy véljük, ezt az álláspontot nem lehet annullálni: az általa ábrázolt jelenséget az elemzés egyik kiindulópontjává kell tennünk.

A másik kiindulópont az a küzdelem, amit Bourdieu pátosszal, Körösényi látszólagos tárgyilagossággal szemlél: az értelmiség hol nyílt, hol csak látens szembenállása a pénz és a politika világával (amelynek értelmezésében véleményünk szerint egyik szerző sem meríti ki az adódó lehetőségeket).

A két említett jelenségleírás eszünkbe juttathat egy kidolgozott magyarázó-elméletet is: a Szelényi-Konrád-féle "új osztály"-elméletre gondolunk. Ez egyszerre értelmezi a "felsőbbrendűségi" attitűdre utaló jelenségeket egy új uralkodó osztály próbálkozásaként a többi társadalmi csoport saját módú alávetésére, és a pénz, ill. az adott politikai hatalom világával való szembenállást, ami az új, alternatív uralkodó osztály szembenállása konkurens elődeivel; s még az értelmiségnek az eddig létezett szocializmusokban játszott szerepét is magyarázza.

Írásunk befejező részében kísérletet teszünk arra, hogy e három álláspont következtetéseivel is vitatkozva felvázoljuk az értelmiség jelenkori (és lehetséges jövőbeli) szerepének általunk legfontosabbnak gondolt meghatározóit. Először azonban magunk is a jelenségleírás szintjén szeretnénk a jelenkori értelmiségi lét egyik szembetűnő – s véleményünk szerint az értelmiségi szerep mibenlétének lényegét érintő – vonásával foglalkozni. Ezt a jelenségkört – természetesen csak metaforikusan – a jelenkori értelmiség céhes jellegeként igyekszünk ábrázolni. (Szelényi és Konrád is analógiát használ, amikor az értelmiséget behelyettesíti a marxi osztályelméletben leírt tőkés hatalomátvétel képletébe. Természetesen nem gondoljuk, hogy az általunk használt analógia mélyebb volna, mint az övék: az analógia csak arra szolgálhat, hogy a történelemből kiemelje az ismétlődő elemek tapasztalatait [s egyszersmind elfedje a helyzetek mindig nagyon lényeges különbségeit]. Az analógia mindig torzít; hogy a magunkét a leírás jelen pillanatában alkalmasabbnak érezzük, azzal csupán azt akarjuk mondani, hogy a "céh"-metafora jelenleg termékenynek bizonyulhat és segítségünkre szolgálhat abban, hogy az értelmiség mibenlétének értelmezésében a megszokott politikai megközelítéstől átlépjünk a "termelési-társadalmi" szempontokhoz.)

² Mellesleg a jelenkorban sem csupán az értelmiség működik céhes jelleggel: hasonló vonásokat mutat – hogy csak egy példát ragadjunk ki – a sportvilág is.

³ Itt is érvényes, hogy az uralkodó (domináns) csoportok gondolatai (értékei, stílusa) az uralkodó (domináns) gondolatok (értékek, stílus). Bár az "értelmiségi elit", a "C" típusú "céh" csupán egy viszonylag szűk réteget foglal magában, s jellemzői teljes egészükben csak erre a szűk rétegre érvényesek, a csoport önalakításának, önmegjelenítésének, elzárkózásának formái meghatározzák, meghatározhatják az egész értelmiség jellegét, társadalmi szerepét, önképét és külső megítélését.

⁴ Ebben az írásban csak a "céhes" működés főbb vonásait próbáljuk felvázolni, de feltétlenül szükség van azon viszonyok elemzésére is, amely viszonyok az egyes céhek, alcéhek között alakulnak ki: a "céhes" értelmiségi társadalom bonyolult összműködése során.

⁵ Az értelmiség szekértábor-harcai nem utolsósorban azért oly elkeseredetten radikálisak, mert az ilyen általános műveltséghasználati kritériumoknak egy-egy csoportban (keresztény, nemzeti középosztály-értelmiség; zsidó középosztály-értelmiség; patrícius értelmiség; kommunista és antikommunista, pacifista és rendpárti, konzervatív és avantgardista értelmiség stb.) alváltozatai jönnek létre, s mindegyik csoport létkérdésnek tartja, hogy a maga alváltozata szabja meg a Céh műveltséghasználat-módját, hiszen ellenkező esetben a többiek – a nekik idegen kritériumokat alkalmazva – kiszoríthatják őket a Céhből.

⁶ A panaszkodás a gyengeség jele; ez a céhben is ugyanúgy kerülendő, mint pl. a sértettség ugyancsak gyengeségre utaló jelzése.

⁷ A "centrum" nem minden esetben a világgazdaság valamely centrum-országa: az egyes tudományágaknak, művészeti irányzatoknak megvannak a maguk irányadó "szent" központjai.

⁸ S persze az sem mindegy, hogy önkéntes vendégelőadó-e az ember, vagy felkért, meghívott előadó.

⁹ Ilyenkor természetesen belép a konkurrenciaharc, s megindul a küzdelem azért, hogy a következő kedvezményt már ne az kapja, aki az előzőeket. A hitel logikája azonban fordított: a korábban elnyert támogatások gyakorta megnövelik az egyén esélyeit.

¹⁰ Egy Céh-tagnak tisztában kell lennie azzal is, hogy melyik konferencia számít rangosnak, ahol célszerű részt vennie és melyik kevésbé.

¹¹ Ez viszont többnyire a hangadók konszenzusának eredményeként jön létre.

¹² Az egyes csoportok tagjai a kultúrharcok során egymást kifelé védik, saját alcéhük tagjait a kiharcolt pozíciók köré gyűjtik, felértékelik; míg az ellen-csoport tagjait, azok teljesítményét, képességeit – saját értékeikből következő evidenciával – leminősítik. Az érdekharc másik oldala tehát az, hogy az időleges vesztesek bizonyos mértékig mindig jogosan emlegethetik fel a velük szemben érvényesített igazságtalan diszkriminációt, s lázadhatnak az ellen.

¹³ S folytatva a gondolatmenetet: támogatva a városi autonómia, a harmadik rend erősödését is – ez a stratégia azután a szerves tőkefelhalmozás egyik feltételeként nagymértékben beigazolódik.

¹⁴ Ehhez kapcsolódó sajátosság a színvonalvédelem; ez különösen fontossá válhat, amikor a környezet kedvezőtlen, a tudás általános színvonalának esésével fenyegető hatásokkal bombázza a kultúra világát, vagy ha nem is bombáz, de passzív, igénytelen, lehúzó közegként funkcionál.

¹⁵ L. például Pokol Béla: A "francia entellektüel" visszatérése. Társadalmi Szemle, 1994.

¹⁶ Van, amikor a Céhben divattá válik a "populáris", de ebben az esetben is hangsúlyt kap, hogy a Céh lelkesedik, a Céh minősít; ilyenkor is pontosan körvonalazottak a Céhen belüliek és kívüliek közti határok: a körülrajongott populáris művek létrehozói pedig vagy belül kerülnek ilyenkor a Céh-határokon, vagy – sikerük és műveik Céh-beli divatja dacára – kívül rekesztetnek.

¹⁷ Egészen sajátos és mindkét céhfajta esetében működő hierarchia a főváros-vidék lejtő. Már a középkori céhek esetében is kisebb önállóságot élveztek a mezővárosok, s ez a mai értelmiségi céhek esetében is így van: a fővárosi értelmiség (melynek meghatározó szerepe van a Nagy Céh alap-elvárásainak kialakításában) önmagát minősíti, a vidéki értelmiség hiába alakítja ki a maga helyi céheit, ezek – minthogy mindennapi világuk határai jóval körülírtabbak – inkább alá vannak vetve a helyi hatalom minősítésének. Így a vidéki értelmiség számára állandó emancipációs késztetés, hogy elismertesse Céhhez tartozását, megfeleljen a Nagy Céh kritériumainak, s ez állandó feszültségforrás a főváros-vidék viszonylatában, hiszen a vidéki értelmiség számára óriási hendikep, hogy "önmegvalósítását" az esetek nagy részében csak gyökereitől elszakadva tudja megvalósítani.

¹⁸ A kandidálók, doktorandusok a hajdani mesteravatások vendégasztalaihoz hasonlóan ma is az elbíráló mesterek, a megjelent céhtagok számára adott hagyományos bankettel ünneplik meg befogadásuk aktusát. Persze mindebben semmi kivetnivaló nincs: a valahová-tartozást kifejező hagyományok hozzátartoznak az élet természetes működéséhez. E jelenségek csak akkor és azáltal lehetnek egy konzervatív szerveződés szimbólumai, ha az adott szervezet korlátozó vonásai meghaladják e szerveződés-mód inspiráló hatásait.

¹⁹ Még egyszer hangsúlyozzuk: mindez nem csak a céhes bezárkózás érdekeit szolgálja, de segíthet, felhasználható annak erősítésében.

²⁰ Kifejlett formális szimbólumokkal (céhládák, jelvények, zászlók, fegyverek, bástyák stb.).

²¹ Mint később még kitérünk erre, mi azért nem ezt a kategóriát részesítjük előnyben, mert a kommunikáció szerepének előtérbe kerülése véleményünk szerint csak egyik – bár kétségkívül fontos – része a kialakulóban lévő új társadalomnak.

²² Bár megjegyzendő, hogy mikor például Bourdieu az értelmiség megszerveződésére szólít fel, ezzel óhatatlanul az éppen ilyen jogi értelemben vett intézményesülést mozdítaná elő.

²³ Ezeket csak a tőke fogja össze és át…

²⁴ Közvetve még olyan eltérések is összefüggnek ezzel, mint a középkori céhmester-lét háztartás köré szervezett, patriarchális jellege, a család szentsége szemben a mai értelmiségi családok legalábbis ambivalens belső koherenciájával.

²⁵ Jellegzetes kitörési út e céhes kötöttséggel szemben a személyi számítógépre épített önálló vállalkozás.

²⁶ Bourdieu látszólag önmagával kerül ellentétbe, amikor érdekvédő egyesülésre szólítja fel a világ értelmiségét, melynek elzárkózását, elitizmusát egész életművével ostorozza. Ez az ellentmondás azonban, mint nemsokára megkíséreljük kifejteni, magukban a viszonyokban feloldható.

²⁷ Letéteményes, de nem mint vezérlő elit, hanem mint motor.

²⁸ Jelenleg még nem egzisztenciális, "csak" esszenciális érdeke.

²⁹ Hogy a "szellem napvilága" ragyogjon "minden ház ablakán"…

³⁰ Bourdieu "kultúratermelésről" beszél, ez vélhetően nagyjából ugyanaz, mint amit mi szellemi termelésnek nevezünk. A "kultúratermelés" azonban megítélésünk szerint kevésbé specifikált fogalom, mint a szellemi termelés: minden korban minden társadalmi csoport kultúrát – is – termel; az értelmiség legfeljebb tudatosabban teszi ezt. A "szellemi termelés" kategória arra utal, hogy az értékteremtésben a termelés fizikai mozzanataival szemben mind nagyobb szerepet játszik, s a társadalom életében mind nagyobb mértékben előtérbe kerül bármely tevékenység, bármely termelési forma szellemi-kreatív oldala, mígnem ez válik a társadalomszervezés meghatározó elemévé is. Az, hogy az anyagi javakkal szemben az információ (információs társadalom) és az információk áramoltatását is biztosító kommunikáció (kommunikációs társadalom) jelentősége megnövekszik a világban, csak része annak a folyamatnak, amely az egész gazdasági-társadalmi szerkezetet átformálja. Aki a jelen tendenciáit a tőkés társadalmon belül gondolja megtarthatni, az magától értetődően az előtérbe kerülő új eszközökre figyel (pl. az ipar-központú tőke korával szembeállítva az információ központú tőke korát). Mi azonban úgy látjuk, hogy ennél többről van szó, ezek a folyamatok az egész gazdasági-társadalmi szisztémát változtatják meg, vagyis a meghatározó kereteket is. Az információ nemcsak meghatározó tőkegyarapító eszközzé válik: az információgyarapodás mint cél mindinkább a haszonelv helyére törő szervezőelvvé is válik a szellemi termelés – ma még csak a tőkés keretek között csírázó – társadalmában.

³¹ Ez a folyamat paradox módon egyúttal a "munkatársadalom" visszaszorulását is jelenti, vagyis ha mind jogosultabb lesz a társadalmakat uralkodó "termelési módjukkal" jellemző marxi modell megkérdőjelezése, ez annak következtében áll elő, hogy a "munkatársadalmak", a termelés, a gazdaság domináns szerepén nyugvó társadalmak a szellemi munka dominanciára jutásával olyan társadalmaknak adják át helyüket, amelyben már nem a termelés, a gazdaság a meghatározó (amit egyébként a fiatal Marx is prognosztizált, amikor arról írt, hogy a termelő "a termelés mellé lép"). Ma azonban még ugyancsak uralkodik egy termelési mód (a tőkés), így alternatívájának kialakulását is adekvát a munkatársadalom és a termelési mód kategóriáival jellemezni.

³² E tekintetben Konrád és Szelényi talán kicsit túl mechanikusan nyúl a tőkés társadalom kialakulásának analógiájához. Olyan fajta osztályviszonyok csak a tőkés társadalomra jellemzők.

³³ Persze nem azt a bürokratikus és gyakran abszurd szisztémát értve tervezésen, ami az államszocializmus gyakorlatában megvalósult.

³⁴ Amennyiben megmarad értelmiséginek és nem csábul el a hatalom vonzásában, ami egyébként társadalmi rétegektől független erő.

³⁵ A tőkés társadalom értelmisége maga is haszonelvű, maga is versengő – mint ahogy mindenki az, amíg ez a társadalmi forma uralkodik. Ám itt nem az "emberi természet" mindenkire érvényes vonásairól van szó: az "emberi természetre" minden tulajdonság ellenkezője is jellemző. A tőkés társadalomban mindenkire hat a haszonelv, a versenyszellem, az individualizmus – mint ahogy a feudális társadalomban a polgár vagy a paraszt is kutyabőrre áhítozik. A szellemi termelés társadalmában megint csak más értékek válnak majd uralkodóvá. Ma például a természeti környezet és egyáltalán: az élet értékének növekedését figyelhetjük meg…

³⁶ Az adekvát értelmiségi modellt itt például az a Szent-Györgyi Albert képviselte, aki, amikor arról faggatták, hogy ő biológusnak, kémikusnak, netán fizikusnak tartja-e magát, azt válaszolta, hogy ez számára nem különösebben értelmes kérdés: őt mindig a tudományos probléma izgatta, s azt követve lépte át a különböző szakterületek határait.

³⁷ A rendszerváltással jól érzékelhetően felgyorsultak az értelmiséget ebbe az irányba nyomó folyamatok, miközben – a szellemi termelési mód fejlődésével – jelen vannak persze ellenirányú fejlemények is.

³⁸ Bourdieunél "autonóm" és "heteronóm" értelmiségi.

³⁹ A jelen pillanatban mindenesetre a "kapitalizmus építésének" groteszk programja nem tűnik kevésbé utópisztikusnak a szocializmusépítés négy évtizedig követett programjánál. A félperiférikus-félgyarmati helyzet eléggé látványos változásokat hozott éppen az értelmiség lehetőségeiben: egyfelől a Céh legkonvertálhatóbb tudású mestereinek és mesterjelöltjeinek a nyugati centrumokba szívásával, másfelől a hazai szellemi élet műhelyeinek és anyagi bázisainak elsorvasztásával. (Mondván, hogy az államszocializmus túlfejleszette az értelmiséget). Az eredmény a kor főáramlatával ellentétes tendencia, a szellemi termelés visszafejlődése, provincializálódása. Mindez elég konkrét formákat ölt, amikor Magyarországon működő nemzetközi intézményekből kiszorítják, illetve bennük alárendelt helyzetbe szorítják vissza a hazai szakembereket, mondván, hogy ők nem ismerhetik, nem ismerik igazán jól a fejlett piacgazdaság követelményeit; amikor különböző – más kelet-európai munkafeltételekhez képest csábító anyagi lehetőségeket kínáló, ugyanakkor a nyugatiakhoz képest nevetségesen alacsony – szerződésekkel röghöz kötik és tíz-tizenkét vagy még több órás, az elbocsátás fenyegetésével kikényszerített, a szó szoros értelmében kizsákmányolt munkára kötelezik őket; amikor egyes tudományágakat eredményeik felmérése nélkül a nyugati innovációk adaptálására késztetnek, mondván, hogy itt úgysem születhet semmi érdemleges; amikor a saját kultúra nyelvének használata elégtelennek és alacsonyabb rendűnek minősül az uralkodó központok nyelveinek (angol, német) ismeretével, használatával szemben; amikor egyes kelet-európai fejlesztési irányokat mint potenciális konkurenciát sorvasztanak el. Ez a szellemi gyarmatosítás természetesen megtalálja a maga "komprádor" rétegét.

⁴⁰ Éppen ennek a visszavételét szolgálja az a nyomás, ami – különböző érdekeltségi mechanizmusok segítségével – az értelmiségnek a vállalkozó (vagyis piacfüggő) szférába való átzsilipelésére irányul.

⁴¹ Ez a tőke logikája szerint úgy fogalmazódik meg, hogy "Kelet-Európában humánértelmiségi túlképzés történt".

⁴² Jó példáját adta ennek az Ibsen, Strindberg, Grieg, Hamsun, Munch virágkor Skandináviája, amelynek történelmi kifutása az oktatásba, kultúrába való beruházással elősegítette, hogy e korábban (fél)periferikus régió más tekintetben is megkapaszkodjék az élmezőnyben. Hasonló példákkal szolgált a Meidzsi-restauráció, vagy mondjuk a II. világháború utáni időszak Japánja.

⁴³ Vesd össze a "minőségi szocializmus" gondolatával, vagy Vitányi Iván műveiben a minéműségi, mennyiségi és minőségi jelleg hármasságának kultúrfilozófiai kifejtésével; végső soron a mennyiség és minőség viszonyának hegeli kifejtésével. (Hegel és a fiatal Marx egyébként igen fontos, ha nem is kizárólagos kulcsszereplők a modernkori értelmiség adekvát gondolatrendszerének kimunkálásában.)

⁴⁴ Ez nem jelenti azt, hogy egy kifejlett szellemi termelési módban ne lennének egyenlőtlenségek és igazságtalanságok, de ezek természete ma még éppoly kevéssé látható, mint a polgári forradalmak hajnalán a kiteljesedett tőkés társadalmak kifejlett ellentmondásai.

⁴⁵ Következésképpen a "proletárforradalmárok" szemében az értelmiségi ingadozó, elkényeztetett félburzsuj; a polgári elit szemében a társadalom veszélyes radikalizmusra hajlamos, mindig elégedetlen, kiegyensúlyozatlan eleme.

⁴⁶ A Céh nem azonos a hatalmi elittel: láttuk, hogy olykor alternatív hatalomként, olykor hatalomellenesként működik. Ha kirekesztik, tiltakozik az autoritarianizmus ellen; amikor ő rekeszt ki, érzéketlennek mutatkozik a céhen kívüliek igazságával szemben, s ilyenkor hatalomként viselkedik. Lényege az osztálytársadalmi körülmények között azonban nem hatalma, hanem a társadalomszerkezetben elfoglalt helye: a körülkerített szigetjelleg, amely védi elért helyzetét és ugyanakkor megakadályozza, hogy a társadalom egészét meghatározó erő legyen.

⁴⁷ Minthogy értelmiségi gondolatkörökről van szó, nem véletlenül jönnek létre az ezen ideológiák közti átjárások sem (l. sok huszadik századi értelmiségi szellemi útját Nietzschétől a bolsevizmusig, vagy vissza).

⁴⁸ A tőkés rendszer "sírásója" nem a proletár, hanem maga a tőke, ezt lényegében Marx így is ábrázolta, de közben – tévesen – megszemélyesítette a proletárral.

⁴⁹ Mellesleg az ideológiák uralomra jutása általában csábít a totalizálásra: minden uralomra jutott társadalmi forma ideológusai hajlamosak a történelem "berekesztésére". Az államszocializmus ideológiájában a kommunizmus a "történelem vége", a liberalizmuséban a kapitalista demokrácia; nyilván ha a szellemi termelési mód dominanciára jut, megszületnek azok az elméletek is, amelyek – a többinél semmivel sem nagyobb létjogosultsággal – majd ezt a fejleményt fogják a történelem utolsó lépésének tekinteni.

⁵⁰ A "liberális" értelmiség pedig mint "közbülső erő" azt az erőfeszítést képviseli, hogy az egymással szembekerülő értelmiségi értékeket megmentsék, összeegyeztessék; ugyanakkor többnyire nem kérdőjelezik meg a tőkés társadalom uralmának logikáját.

⁵¹ Mert az értéktelenség, értékrombolás szolgálatába szegődött értelmiségi természetesen szót sem érdemel, hiszen ő ezzel értelmiségi funkcióját, értelmiségi voltát is feladja.

⁵² Egyszerűen azért, mert a termelés, a gazdaság érvei mindig a végső érvek: a társadalom működőképességének vagy működésképtelenségének legfőbb bizonyítékai.

⁵³ S eközben éppúgy elveszti értelmiségi jellegét, ahogy az uzsorás sem tőkés.

⁵⁴ Jóllehet persze vannak olyan döntések is, amelyekben ezeket a szempontokat össze lehet egyeztetni.

⁵⁵ A kérdés tehát nem úgy pontos, hogy "ki kit győz le" – a győzelem, a harc kategóriái éppen a haszonelvű versenytársadalom logikáján belül maradnak -, hanem a "ki kit integrál, szintetizál", "ki építi magába sikeresebben a másikat". Jelenleg – mint ezt többször hangsúlyoztuk – a tőke logikája mozgatja a szellemi termelőket is, s minden új fejlemény is ennek jegyében "piacosodik", integrálódik a tőkés világrendszerbe; de az "információs forradalom", amely a tőke önfejlődéséből is következik, mindinkább beviszi a tőkét is a szellemi termelés "utcájába". (S a folyamatot éppen azért látjuk kikerülhetetlennek, s hosszú távon a tőke által megállíthatatlannak, mert a tőkés társadalmat önfejlődése, saját érdekeinek követése viszi ebbe az irányba.)

⁵⁶ Amit persze megint csak igen reális gazdasági folyamatok, például a megváltozott szerkezetű kereslet, a technikai fejlemények stb. tettek lehetővé és szükségessé (egy újfajta racionalitás jegyében).

⁵⁷ Aminek persze megint csak feltétele a társadalom általános kulturális felemelkedése, az hogy objektíve is csökkenjen értelmiségi és nem értelmiségi között a szakadék.

⁵⁸ Nem arról van csak szó, hogy az értelmiség tevékenysége mindenkihez eljusson, hiszen ez már régóta így van orvosok, tanárok, mérnökök esetében, ám ezek az említett értelmiségiek tudásukat elkülönítve, azt a velük kapcsolatba kerülők fölé helyezve űzik tevékenységüket. Az áttörés feltétele az, hogy 1. az értelmiségi által kínált tevékenység alapjai bárki által elsajátíthatók legyenek, s éppen erre az elsajátításra buzdítsa a többieket. Az értelmiség paradox módon éppen akkor találhatja meg önmagát, ha feladja a professzionalizmus mítoszát. Az egyéni képesség-sajátosságok, speciális tudások kibontakozását egy-egy területen egyáltalán nem gátolja az, ha az adott területet nem övezi misztikum a többiek szemében. 2. A másik alapfeltétel azon alapszik, hogy az értelmiségi terméke természete szerint piacidegen. Eladható, áruvá tehető, de mivel fogyasztása által nem fogyasztható el, így a klasszikus értelemben nem áru. Nincs értelme áruvá tenni, mert lényege szerint nem kisajátítható, minél több emberhez jut el, annál elevenebb. Persze, – a tőkés világpiacon belül – a szellemi termékeket ma még áruként forgalmazzák (éppen az alaptevékenységgé váláshoz legközelebbi szellemi termékeket, – pl. a software-ket – a leginkább), de a termelés sajátosságai előbb vagy utóbb eddig még mindig magukhoz igazították a termelés kereteit is. A számítástechnika, a videotechnika termékei másolhatók, "lophatók", méghozzá úgy, hogy ettől értékük nem csökken. A hagyományos termékkel ellentétben, amelyet vagy tulajdonosa fogyaszt el, vagy a tolvaj, itt a termék az eltulajdonítással sem fogy el, tehát – legalábbis a hagyományos értelemben – eltulajdonítása nem tekinthető lopásnak. A szerzői jogot – vagyis a szellemi termék piaci értékesítésének jogait – persze sérti ez a magatartás, de a jog itt is, mint mindig, előbb-utóbb be fogja adni a derekát a hétköznapi gyakorlat racionalitása előtt. A használati érték és a piaci értékesítés közti összefüggés e területeken egyre értelmetlenebbé válik: az információ legfőbb termelési tényezővé válása következtében így a tőkés termelés alapelvei rendülnek meg. S ezt a "botrányt" minden szellemi termék magában hordja.

⁵⁹ Határozottan elutasítjuk a céhességet illető kritikánknak bármely olyan felhasználását, amely az ilyen kultúrasorvasztó intézkedéseket igazolná. (Pl. ismeretes az az érvelés, miszerint "az értelmiség a maga elitizmusában védi a maga állásait, bezzeg nem tiltakozott, amikor mások kerültek az utcára". Az értelmiség- és kultúraellenes uszítás e hagyományos érvelése, a különböző társadalmi csoportok egymás elleni kijátszása igazságalapra támaszkodik: a céhes értelmiség jelentős része valóban elmarasztalható abban, hogy a fent ismertetett módon időnként túlságosan kevés szolidaritást mutat más rétegekkel – máskor pedig túlkompenzálja ezt -, ám ebből nem az következik, hogy a társadalmi igazság az értelmiség visszaszorításával állítható helyre. Épp ellenkezőleg: mint kifejtettük, a szellemi termelés fejlesztése a társadalom valamennyi rétegének alapvető érdeke, az értelmiségnek pedig éppen e fejlesztés elősegítése végett is létérdeke a szolidaritás, annak felismerése, hogy a társadalom általános lesüllyedése a tőkefelhalmozást talán, a szellemi termelési mód fejlesztését semmiképpen sem szolgálhatja.

⁶⁰ Amikor a céhes értelmiségi definiálni igyekszik, hogy ki tartozik az "értelmiségi" fogalmába, általában leszűkíti a kört. (Ez a szűkítés is a céhkorszak jellemzője, a tőkés például, amikor uralomra jut, a céhmesterrel ellentétben azt hangsúlyozza, hogy mindenki vállalkozó, csak a munkásnak a munkaereje a tőkéje.) A hivatalnoktól jogosan határolja el magát, ha a hivatalnok nem a szellemi termelés, hanem más szempontok végrehajtója csupán, de amikor azt kezdik hangsúlyozni, hogy nem az az értelmiségi, aki diplomás, nem az az értelmiségi, aki (reál) szakember, sőt még a papság sem az – akkor az "értelmiség" definícióját bizony eléggé nyilvánvalóan a céh tagságára szűkítik le. A mi értelmezésünkben az "értelmiségi" megszűnőben lévő kategória, ami a "szellemi termelő" fogalmát fedi le (mint ilyen természetesen a reálértelmiségi vagy a pap is része), s e kategória egyre tágulva a nem is olyan távoli jövőben közelíteni fogja a "termelő" kategóriájának határait.

A szakértelem és a szakértő ősrégi fogalmak, sokféle történeti alakváltozáson mentek át. Az ókori Egyiptom múmiákat bebalzsamozó papjaitól a kínai Konfuciusig, a görög Szolóntól Arisztotelészig, a római Senecatól a mai kor valutaalapi szakértőiig a társadalmi-termelési munkamegosztás differenciálódása odáig finomodott, hogy a szakértő és a szakértelem a profittermelés és az államhatalom működtetésének elválaszthatatlan alkotóeleme lett. Mai alakjában a szakértő a modern, 19. századi értelmiségi "osztály" leszármazottja. Nyugat-Európában már akkoriban a szakértelmiségi alkotta a szellemi foglalkozásúk nagy többségét, míg Oroszországban az értelmiség (intelligent, intelligencija) még a cárizmussal szembeni ellenzéki tevékenységgel volt elfoglalva, sőt, az 1905-ös forradalom vereségéig az értelmiség jelentős része forradalmárnak tekintette magát. A XX. században, pontosabban az I. világháború óta a szakértő értelmiségi szerepe és felelőssége a társadalmi folyamatok irányításában megnőtt. Gondoljunk csak Einsteinre, Szaharov akadémikusra vagy éppenséggel Chomskyra, akik szembefordultak saját szakértelmük eredményével. De hát lehetséges-e a szakértelmedet saját ellenőrzésed alá vonni a mai világban? Talán lehetséges, de érdemes-e? Így vagy úgy erről is szólnak az alább recenzálandó könyvek.

A szakértelem naiv vagy álnaiv misztifikálása a kelet-európai újpolgári rendszerekben szerves összefüggést mutat azzal a régi államszocialista tradícióval (amely maga is a régi polgári-dzsentri gyökerekhez megy vissza), amelyben a politikai megbízhatóság abszolutizálódott a szakértelem "burzsoá ravaszságaival" szemben. Mindkét beállítódás lényegét tekintve arról szól, hogy miképpen tudja a politika a szakértelmet a maga szolgálatába állítani. A szakértelem mai uralma a politika fölött természetesen látszólagos. Arról van szó, hogy a rendszer elrejti azokat a mechanizmusokat, melyeken keresztül az "illetékes" szakértők a valóságos szakismereteket a társadalomtól elkülönült politikai hatalommá, hatalomfenntartó erővé transzformálják. Egyebek mellett ez a felismerés vezette Lukács Györgyöt az értelmiség, az "irástudók felelősségének" sokat idézett téziséig: a szakértelem nélkül sem a világháborúk, s benne Auschwitz, sem a rendszeres és tömeges éhínségek, tízmilliók permanens ínsége nem képzelhetők el. Micsoda szakértelem kell például ahhoz, hogy a svájci banktőke a náciktól átvett aranyat (mely aranytömbök jórésze a gázzal megölt zsidók szájából kitépett aranyfogakból "szublimálódott") több mint 50 évvel a háború után is saját tőkefelhalmozási érdekeinek megfelelően használja. Más-más szempontból ugyan, de mindkét recenzálandó könyv viselhetné – Lukács Györgyöt parafrazálva – A szakértők felelőssége címet is.

Viviane Forrester, a jeles francia írónő Gazdasági horror című könyve,¹ amely ebben az évben jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában, nem keltett Magyarországon komoly visszhangot. Érthető, hiszen a könyv főszereplője az ember, aki milliárdnyi magával a szakmai döntések áldozataként jelenik meg. A mű tartalma és mondanivalója szerint a jó ízlésű magyar liberális és/vagy nacionalista értelmiségi számára bizony botránykő, mivel – feladva (Franciaországban!) a jó kapitalizmus illúzióját – a Rendszer egyetemes és megszüntethetetlen emberellenességét mutatja be.

Az írónő sok-sok oldalon keresztül ábrázolja, hogy a világ mérhetetlen gazdagsága és mérhetetlen szegénysége között belső, eltéphetetlen kapcsolat létezik. Nem nagy csoda hát, ha a társadalomtudósok és a politikával hivatásszerűen foglalkozók döntő többsége "genetikusan" irtózik az ilyen rendszerkritikai könyvektől. (Mi van, ha szembesülünk a problémával …megváltozik bármi?) Ugyanakkor nem is könnyű egy ilyen szemléletű könyvet a piacra dobni. Gondoljunk arra: ha egy szakértő (szociológus, történész, halbiológus, akár egy esszéíró stb.) leleplezi a polgári demokrácia és a kapitalista gazdasági rendszer szociális következményeit, igen könnyen a hivatalos szakértők körén kívül kerül, szinte észrevétlenül a hivatalos tudományosság és a szakértelem berkein túl találja magát. Ha pedig szembe is fordul a rendszerrel, akkor figyelemre sem méltatják, nemcsak a tudományosság keretein helyezik kívül, hanem intellektuális zárlat alá veszik, megbélyegzik.²

Nem tudom, hogy V. Forrester milyen elbánásban részesül Franciaországban, Magyarországon a tapasztalatok igen egyértelműek. A jelzett probléma érzékeltetésére alkalmas Szalai Erzsébet, az ismert szociológus esete, aki a rendszerváltó liberális értelmiség kritikai "balszányán" helyezkedik (helyezkedett) el. Szalai könyve, Az elitek átváltozása, amely 1996 után most, 1998-ban jelent meg másodszor, egyszer már "szakmai" viták tárgya volt. A korábbi kiadás alapján kibontakozott vita rámutatott arra, hogy miért "(fel)használhatatlan" Szalai e könyve (is?) a rendszerváltó értelmiség meghatározó irányzata számára. A mértékadó Buksz című folyóirat recenzense (L. M.) egyebek mellett azért marasztalja el Szalai könyvét, mert a szerző egyrészt csúnyán elbánik a gazdasági apparátusok (elitek) szakmai tekintélyével, másfelől mert olyan művet hozott létre, amely a szakmaiságon kívül álló szempontokat is magában foglal, ami a "szakértő" számára nem tolerálható. Szalai legsúlyosabb állításának a jelzett recenzens azt a megállapítást tartja, hogy "a gazdasági helyzetértékelések nem a valóságos helyzet feltárásának igényével, hanem a mindenkori politikai hatalom szándékának, szája ízének megfelelően készültek. A politikai rendszerváltás óta ez a helyzet ‘fokozódott’."³ Az elitek történelmi felelősségének vizsgálata még szociológiai szempontból sem vethető fel.⁴ Az elitnek csak érdemei lehetnek, hiszen a nárcisztikus önkép kialakításához a világ bármely részén súlyos érdekek fűződnek.

A rendszerváltó elit egyes képviselőinek "rádöbbenése" nem újkeletű, elegendő itt utalni Soros György ismert megvilágosodására. Sorost üzleti érdekeinek sérelme késztette a "revelációra". Szalai Erzsébet – Sorosénál jóval korábbi – kritikai fordulatát erkölcsi tartása ösztönözte. Míg Szalai évek óta folytatja "elitkritikai" munkásságát,⁵ egyik vitapartnere, Tamás Gáspár Miklós újabban ismerte fel a neoliberális világrend pusztító hatását, ámbár nem vonta még le magára a tőkés rendszerre vonatkozóan a megfelelő következtetéseket, nem ment tovább az állam szerepének egyfajta rehabilitálásánál. Igaz azonban az is, hogy egyelőre Szalai néhány gondolatmenetéből is adódik olyan következetetés, mintha bizakodni lehetne egy emberarcú kapitalizmus megvalósulásában, de az is lehet, hogy mindezt csak a recenzens rosszindulatú előítélete sugallja.

Ezen a téren Viviane Forrester könyve túllépett minden illúzión. Éppen arra a kérdésre keresi a választ, miképpen éri el a Rendszer a lakosság "beleegyezését", hogy évente 50 millió ember éhen haljon, hogy nap mint nap Párizstól Delhiig, New Yorktól Budapestig, Mexikóig száz- és százezrek váljanak a rendszer szemében felesleges emberré, akinek sem munkaerejére, sem fogyasztói kapacitására senkinek sincsen többé szüksége. Sokan időlegesen, még többen örökre "kiesnek" a Rendszer kegyeiből. A könyv röviden arról szól, hogy a tőke számára felesleges embermilliókat hogyan lehet a legolcsóbban, szakszerűen periferizálni, csendes és gyors pusztulásra ítélni úgy, hogy közben ne sérüljenek a polgári demokrácia törvényei, hogy a rendszert igazoló szakértő értelmiségiek jó lelkiismerettel élvezhessék működésük nyilvánvalóan megérdemelt gyümölcseit. Forrester a világ jelenkori neoliberális átrendeződésére, illetve annak – szinte hihetetlen – szocio-kulturális következményeire utalva írja: "Sohasem képzeltük volna, hogy a munka igájából való szabadulás ilyen katasztrófát idéz elő. És hogy olyan váratlanul következik be, mint valami titokban előkészített csíny…1979 és 1994 között a munkanélküliek száma a G7 országaiban 13 millióról 24 millióra nőtt, vagyis 15 év alatt csaknem megduplázódott, ehhez jön még az a négy millió ember, aki már letett a munkakeresésről, és az a 15 millió, aki jobb híján részmunkaidőben dolgozik."⁶ Természetesen Kelet-Európában, ahol jelentősebb tömegek, az alkotó erejük teljében lévő generációk sohasem tapasztalták meg a munkanélküliség nyomorúságát, még sokkal súlyosabb helyzet alakult ki. Ráadásul ezekben az országokban a hatalmi elitek pártállástól függetlenül elkonspirálták a valutaalapi és világbanki "projektek", értsd, diktátumok puszta létezését is, hogy a lakosság fel se készülhessen semmiféle szervezett önvédelmi ellenállásra.

Forrester feltárja, hogy miképpen ellenőrzik a nemzetközi pénzszervezetek a multikkal karöltve olykor a leglényegtelenebb sajtóterméket és alapítványt is, a munkanélküliek szociális ellehetetlenítését éppen úgy, mint a magyarországi egészségügyi és oktatási rendszer szétzúzását. Régen azt mondták: akié a föld, azé a vallás. Forrester könyvének tükrében azt mondhatnánk: akié a pénz, azé a föld. A vallásra nincs is többé szükség. Ugyanis a pénz a vallás.

A V. Forrester mottójában idézett Pascal-gondolat, mely szerint a polgári törvényesség lényegéhez tartozik az a funkció, hogy "a nép ne érezze a bitorlás tényét", mára a kelet-európai régióban, így Magyarországon is igen aktuálisnak látszik. Forrester sem, mint oly sok millióan mi magunk sem tudunk mit kezdeni a ténnyel: a fennálló gazdasági és politikai rezsimek a demokratikus uralmi forma eszközeivel mindenütt elfogadtathatók ma is. A tradíció persze mély, hiszen az uralkodó osztályok és elitjeik – a legtöbb helyen – a világháborúkat is képesek voltak elfogadtatni, sőt, a lakosság többsége egy ideig még ünnepelte is önmaga elpusztítását (gondoljunk például 1914-re).

A helyi hatalmi elitek lakáj-szerepéről ugyan sok mindent összeírtak már jobbról és balról, ám ez mit sem változtat azon az alternatíván, amelyet V. Forrester így vázolt: "à la carte választhatunk, hogy jobban szeretjük-e a munkanélküliséget a teljes szegénységnél, vagy a szegénységet szeretjük jobban a munkanélküliségnél. Micsoda dilemma! És aztán utólag nincs siránkozás: mi választottunk!" És a magyar szakértők jó része is éppen ezt az alternatívát fogadtatja el nap mint nap százezrekkel és milliókkal – legfeljebb a terminológia más egy kicsit. Az elitek e lakáj-szerepe természetesen a hatalommal való erős érdekösszefonódást tükrözi. (E jelenség döntő oka, hogy a hatalmi elitek Kelet-Európában mindenütt, miközben egyre újabb és újabb áldozatok elviselését kérték a lakosságtól, ők maguk egyre tollasodtak, gazdagodtak, az új uralkodó csoportok egyenesen a szélsőséges luxusfogyasztás "bűnébe" estek.) Megérte a "lakájkodás". Ezt Szalai – számos liberális és "szocialista" értelmiségivel szemben – már nem volt hajlandó megideologizálni.

Szalai kutatásai a rendszerváltó elitek érdekeivel kapcsolatosan világosan ki is mondják, hogy van mit konzerválniuk: a kelet-európai, mindenekelőtt az általa vizsgált magyarországi elitek "szerepüket politikai tőkéjük megtartása (kiterjesztése) mellett gazdasági és kulturális tőkévé konvertálták, és ezzel a hatalmi szerkezet meghatározó részévé váltak".⁷

Az elitek napjaink kelet-európai átalakulásának folyamatában egy "új típusú relativitás-elmélethez" fordulnak, hogy igazolják a történelmi tevékenységükkel kapcsolatban álló ismert katasztrófa-történetet. A hatalmi elitek, illetve ideológusaik ugyanis adnak arra, hogy teljesítményüket ne lehessen büntetlenül a sárba tiporni. Ma már hallani sem akarnak azokról a 89-es célokról, amelyekre hivatkozva kényszerítették bele a lakosságot – a megígért demokratikus és közösségi átalakulás helyett – a "Nagy Durranásba".

Így például a már említett Szalai-recenzens, L. M. tulajdonképpen elégedett a magyarországi pusztulás mértékével. Ehhez az elégedettséghez (apologetikához) csupán egy szakértői trükkre van szükség: úgy kell tenni, mintha pusztán a polgárháború elkerülése lett volna a rendszerváltás célja. S mivel Magyarországon vér nem folyt (ámbár alighanem hiba lenne megfeledkezni a rég elfelejtett betegségek feltámadásáról, az élettartam megrövidüléséről, a másfél millió munkahely megszünéséről és ennek következtében minimum hárommillió ember elszegényedéséről, a jóléti rendszerek lerombolásáról stb.), ez a tény mindjárt a hatalmi elit erényeként tüntethető fel, míg ellenben Jugoszláviában persze a hatalmi elitek gonoszsága vezetett a háborúhoz. A Szalai Erzsébettel vitázó kritikus a szellemi restség olyan fokára jutott el, hogy még azt a kérdést sem tette fel: vajon nem a német és amerikai hatalmi érdekek játszották-e a vezető szerepet a jugoszláv népirtás feltételeinek kialakításában, vajon nem ők képviselik-e a nemzetközi felelősség döntő részét (nélkülük aligha ugorhattak volna egymásnak a szerb és horvát vezető csoportok, feláldozva saját népeik százezreit). Nem, L. M. így ír: "A könyvből (mármint Szalaiéból – K. T.) nem tudjuk meg, hogyan lehet mérni (figyeljük megint a "szakértelem"! Nem lehet mérni, tehát a dolgok eleve nem is állnak olyan rosszul! – K. T.) az elitek jó vagy rossz teljesítményét. Ha sikermutató például az erőszakmentesség, akkor nemzetközi összehasonlításban a magyar teljesítmény nem a legrosszabb a posztszocialista térségben. Nincs polgárháború és szervezett népirtás, mint volt Jugoszlávia utódállamaiban, a Kaukázus vidékén vagy újabban Albániában, nem volt sikertelen katonai puccs, mint Oroszországban."⁸ Egyébként a testvérgyilkos délszláv elitek is legalább olyan hatékony ideológiával rendelkeznek mint L. M. Ôk azt mondják nap mint nap a rádióban, a tv-ben, az újságokban milliónyi példányban, hogy sikerült népeiket megmenteni a nemzeti pusztulástól, a nemzethaláltól, a végletes területi szétdarabolódástól, a nemzettest megcsonkításától, a nemzeti rabságtól stb. L. M. "szakmai" kérdésfelvetése ezen a színvonalon mozog.

Szalai valójában nem tesz mást mint következetesen publicisztikai, tehát érthető, népszerűsítő formában kifejti szakszociológiai kutatásainak eredményeit, amely eredmények nem igazolják a rendszerváltó liberális (és/vagy nacionalista) elit elvárásait, sőt, önimádó önképüket, és persze érdekeiket kifejezetten sértik. Ha Szalai kifejtésmódja a száraz szaktudományos leírások formáját követné, akkor kritikusai nyilván felvetnék vele szembe, hogy miért nem népszerűbb, közérthetőbb formában adja közre nézeteit. (L. erről Kapitányék e számunkban közölt tanulmányának ide vonatkozó megjegyzéseit.) A régebbi időkben olykor az állampárt Politikai Bizottságainak egy-egy tagja definiálta, hogy mit kell érteni tudományon, hogyan is kell azt művelni, s milyen végkonklúziókra kell jutnunk. Ma a helyzet megváltozott, új "illetékes elvtársak", új "ügyeletesek" (szerzők és szerkesztők) jelentkeznek, s határozzák meg az éppen aktuális tudományos diskurzust és divatot.⁹ Legtöbbször pártsemleges, szakértői színekben jelentkeznek, s csak szivességből vállalnak el miniszteri, tanácsosi vagy egyéb funkciókat. (Ennek tükrében az is lényegtelen, mellékes körülmény, hogy Szalai – éppen szociológiából – akadémiai doktor.)

A szakértők nem vagy csak ritkán vetik fel azt a kérdést, hogy egy olyan történelmi katasztrófa-sorozat, mint a kelet-európai rendszerváltás, miért nem torkollt általános tömegfelkelésbe, forradalomba vagy legalábbis kiterjedt társadalmi ellenállásba. Hogyan tudták a hatalmi elitek mindmáig fenntartani a "hatalmi konszenzust", miközben például Magyarországon közhelyszámba megy a pusztulás fentebb megidézett ténysora. Ám alighanem Viviane Forresternek van igaza, amikor azt írja: "Az egész jelenségben a passzivitás a legváratlanabb momentum. A világméretű érdektelenség, a beletörődés és apátia az oka, hogy akár a legrosszabb is bekövetkezhet. A legrosszabb, ami itt toporog az ajtónk előtt." Legfeljebb azt sajnálhatjuk, hogy a tömegapátia itt leírt jelenségének okairól a szerzőnő sem tud sokkal többet, mint mi itt Budapesten.

Ha elgondolkodunk azon, hogy miért nem szeretik a "normális", a rendszerhű szakértők az olyan szerzőket, mint Forrester és Szalai, akkor a következő juthat eszünkbe: ha más-más eszközökkel is, de mindketten leleplezik a hatalmon lévők tetteinek valóságos konzekvenciáit, felelősségét. Tetten érik a politikai és gazdasági hatalom döntései mögött meghúzódó szakértői részvételt. Egyúttal felvetik azt a kérdést is, hogy egy-egy kiválóan előkészített szakértői koncepció meghiúsulása esetén hogyan hárítják át a felelősséget a lakosság valamely csoportjára. Jeffrey Sachs ezen a téren alighanem utolérhetetlen, klasszikus példa. Ô volt az, emlékszünk rá, aki először keltett bűntudatot a nyugdíjasokban, mert azok – úgymond – ellenálltak a neoliberális peresztrojkának Oroszországban (és mindenütt Kelet-Európában, sőt azon kívül is). Forrester írja: "A kitaszítottakra kényszerített szégyenérzet a látszat szerint jogosan rájuk mért büntetés, a velük elszenvedtetett arrogáns és fesztelen erőszak, az őket körülvevő emberek érzéketlensége és saját közömbösségük meg passzivitásuk, amit a szerencsétlenségek közepette tanúsítanak – mind-mind a teljes szétesést jelzik, hiszen a megkínzott tömegekre kínzóiknak ezen túl már nincs szükségük céljaik megvalósításához."¹⁰

A Szalaival szembeni harag is teljesen érthető, ha a Forrester által leírtakra gondolunk. Szalai Erzsébettel is az a baj, hogy elemzésébe behozza az embert, mint mércét. Nem véletlen, hogy a hazai elitek teljesítményének szánalmas konzekvenciáit és magának az átalakulásnak a belső katasztrófáját leírva nem fogadja el a szakértői logikát, amely mindennek a mércéjéül a tőke, a profit keletkezését és gyarapítását teszi, ami mindent igazol.

Szalai egy másik, szintén ez évben megjelent kis tanulmány-kötetében¹¹ belülről, interjúk kíséretében is jellemzi a magyar gazdasági elitet. Az egykori KISZ-első titkár (Nagy Imre, a Caola vezérigazgatója) cinikus és kíméletlenül hataloméhes megnyilatkozásai kapcsán¹², Szalai úgy fogalmaz, hogy ez "a nagytőke hatalmi igényeinek immár nyílt bejelentése", egyúttal "az első lépések egyike egy új, nagytőke által dominált államkorporatista rendszer irányába".¹³

Ma már nem kérdés, hogy a politikai elittel együtt a szakértők, a Pénzügykutatótól a Pénzügyminisztériumig mind felsorakoznak a "magyar nagytőke" mögött, ami világosan kifejeződött a mostani választások során is: a FIDESZ zászlaja alatt ismét összetalálkoztak a 1990-94-es időszak "magyar polgárságának" vezető csoportjai, félrevezetve a magyar társadalom széles rétegeit egy "igazi" magyaros modernizáció lehetőségei tekintetében. Első lépésként megkezdték a visszaállamosításokat (önkormányzatok, ügyészség, Postabank és a java csak ezután jön), ami miatt évekig szidalmazták a kommunistákat. Valójában tehát a rendszer megrekedése figyelhető meg. Az államszocializmusban politikai privilégiumokon és e rendszer speciális bürokratikus, relatíve egalitárius értékrendjén alapuló, ahogyan Szalai írja, "rendies" társadalom jött létre; az új félperiferiális "vadkapitalista" visszarendeződés Kelet-Európában egy zárt osztálytársadalom létrejöttének jegyeit viseli magán. E zártságot jól jelzi az új uralkodó osztály mérhetetlen cinizmusa. Széles Gábor "vállalkozó" például, aki a nulláról lett multimilliárdos, ma már arról mesél, hogy lehetett volna jobban is csinálni a privatizációt. És nem szakad le az ég.

Szalai kis könyvecskéi fölött – talán nem sértődik meg a szerző – bizonyos kritikát is kell mondanunk. Bármilyen találóan és szakszerűen írja is le a rendszerváltás társadalmi jellemzőit, a kötetek érvelésükben és eszközeikben bizonyos eklekticizmust mutatnak. Ennek döntő okát abban látom, hogy a szerző nem történész. A szociológia mint szaktudomány és mint a tanulmányokban alkalmazott módszer nem alkalmas arra, hogy az itt vizsgált jelenségeket a maguk konkrét és mélyebb történeti összefüggéseiben fogja át. Nem véletlen, hogy a szerző maga is érzi ezt a problémát és a "Vadkeleti metszetekben" egy interjúval próbálja ezt a hiátust betölteni. Ám az interjúalanyok maguk is távol állnak a történeti tudományoktól, egyfajta impresszionizmus jellemzi gondolkodásukat, s ez kihat magára a kötetre is.

A szakértelem kritikája természetesen a morálisan megalapozott szakértelem védelmét jelenti. Ennek érdekében Szalainak a kötetek "társszerzőit", azaz vitapartnereit és interjúalanyait "szakszerűbben" kellett volna megválogatnia. Mindent egybevetve azonban a rendszerváltás e szociológiai analízise – minden történeti megformálatlansága ellenére is – mind szakmai, mind morális szempontból fontos hozzájárulás ahhoz a kérdéshez, hogy vajon mi történt velünk valójában az utóbbi egy-két évtizedben.

Végül egy másik fontos momentum: Szalai túlságosan is szűken húzza meg a baloldal határait. Egyfelől rendkívül találóan jelzi az egykori ellenzék "árulását", akik ezt természetesen nem veszik jó néven. Szalai Erzsébet e téren mondandóját végül is abban a tézisben foglalja össze, hogy Konrád Györgytől Tamás Gáspár Miklósig a "baloldali, és liberális értelmiség hallgat vagy apológiát gyárt".¹⁴ Ám a szerző valamely okból mintha megfeledkezne a valóban baloldali, vagyis a rendszerkritika értelmében antikapitalista (és a bürokratikus államszocializmust, mint az újkapitalizmus szülőanyját is elutasító) értelmiségről, amelyet a rendszer és benne Szalai Erzsébet liberális kollégái még sokkal inkább diszkriminálnak és kirekesztenek, mint őt magát. Pedig ez a radikális baloldali értelmiség jelentős szellemi produkciókkal húzza meg magát a magyar szellemi élet perifériáján, várva azokra a jobb időkre, amikor a valóságos társadalmi mozgalom szintjén létrejöhet a humanista kiindulópontú kritikai értelmiség egységesülése. Ezt elősegítendő azonban éppen Szalai Erzsébetnek (is) feladata lehetne e rendszerkritikai értelmiség különböző szellemi irányzatait komolyan megvizsgálni és a magyar szellemi élet vérkeringésébe minél szervesebben bekapcsolni. Egy ilyen vállalkozás igen szép folytatása lehetne a Munkástanács-könyvnek és az itt recenzált könyveknek is.

Jegyzetek

¹ Viviane Forrester: Gazdasági horror. Kossuth Kiadó, 1998. A kitűnő fordítás Tótfalusi Ágnes munkája.

² E számunkban Kapitány Ágnes és Gábor, az Eszmélet korábbi (alapító) szerkesztői nagyszerűen írják le ezt a folyamatot. (Nem véletlen, hogy a liberális folyóiratok nem járultak hozzá írásuk közléséhez.) Tanulmányuk második felében azonban szembekerülnek ezzel a résszel, amennyiben az értelmiséget minden látható gazdasági ok nélkül a tőkés rendszer gazdasági meghaladásának ("szellemi termelési mód") történeti szubjektumaként tüntetik fel. Gondolatmentükben tehát nem Marx bírálatával van a baj, hanem azzal, hogy a szerzők éppen a gazdasági tényező elemzését iktatják ki munkájukból, azt a síkot, amely a marxi osztályelemzés lényegét alkotja.

³ Laki Mihály: Baloldali kritika vagy nosztalgia. Buksz, 1997. nyár 132.

⁴ Konzervatív oldalról Körösényi András végezte el Szalai Erzsébetnek a tudományon kívül helyezését az új korszak új elvárásainak megfelelően, jelezve egyúttal a konzervativizmus és a liberalizmus határainak viszonylagosságát is a valamikori liberális Beszélő hasábjain: Körösényi A.: Tudomány vagy publicisztika? Beszélő, 1998. január.

⁵ Erről megemlékeztünk az Eszmélet egy korábbi számában, l. Krausz T.: A magyarországi munkástanácsok történetéről. 34. sz. 110-128.

⁶ Forrester, i. m. 141., 143.

⁷ Szalai E.: Az elitek metamorfózisa. In: Az elitek átváltozása. Új mandátum könyvkiadó, 1998. 25.

⁸ Laki, 133.

⁹ Ebből a szempontból is tanulságos Körösényi említett, erősen ideológikus jegyzete.

¹⁰ Forrester, 167.

¹¹ Szalai E.: Vadkeleti metszetek. Osiris, 1998.

¹² L. erről elsőként Makai Mária és Siklósi Attila igen találó – az ex-KISZ-titkárral, neofita burzsujjal polemizáló – kritikai írását a Népszabadságban: "A mennybemenetel vágya", 1997. június 9.

¹³ Szalai E.: Vadkeleti… 61.

¹⁴ Szalai: Az elitek átváltozása. 86.

Létezik a nyilvánosság elõtt szereplõ "szakértõknek" egy olyan csoportja, amely mindenféle szakmai kontroll nélkül kommentálja a világ eseményeit, segítve a hétköznapi ember eligazodását a politikai és a gazdasági folyamatok útvesztőiben. A laikus közönség és a kollégák jelentős része is megilletődve néz e személyiségek naprakész tárgyi tudására és frappáns elemzőkészségére, amely alapján nyilván feltételezhető, hogy tőlük tárgyilagos, korrekt, és legfőképpen politikailag semleges tájékoztatást kapunk. Valójában ezek a tudatformáló szakemberek a hazai közélet politikai szereplői, akik nem valamiféle objektív, tárgyszerű képet adnak a világ folyásáról, hanem egy konkrét ideológiai nézőpontból szemlélve mondják meg, hogy mi jó és mi rossz, minek örüljünk és mi fölött búslakodjunk a napi híreket nézve, olvasva, hallgatva. Mivel azonban politikai kultúránkból hiányzik az információ, a sajtó, a kultúra és – legáltalánosabb értelemben – az ideológia társadalmi beágyazottságának tudatosítása, az ideológiai kontextus és a politikai koncepció a szakszerűen megjelenített vélemények mögött rendszerint rejtve marad.

Az ilyen "szakértők" jellegzetes példája Magyarországon Aczél Endre, a Népszabadság újságírója, aki kenyéradó napilapja mellett hetilapokban, valamint a rádió és a televízió legkülönbözőbb műsoraiban kommentálja az ország és a világ politikai fejleményeit. Tekintélyét és népszerűségét Aczél a nyolcvanas évek második felében, a monopolhelyzetben levő állami televízió esti híradójának főszerkesztőjeként vívta ki. Vezető pozícióját előzőleg a külföldi tudósítóként szerzett tapasztalatai alapozták meg. E tapasztalatok döntően két országhoz: Kínához és Nagy-Britanniához kapcsolódnak. Az utóbbi fejezetből kiindulva vázolható fel Aczél Endre szakértői jellemrajza.

Az eredeti mítosz

Kritikai elemzésünk útmutatója a francia mondás: "keresd a nőt!" Aczél politikai koncepciójának sarkköve ugyanis az a tétel, amely szerint a huszadik század harmadik harmadának legjelentősebb, és ezért követendő személyisége az a Margaret Thatcher, aki három választást megnyerve rekordhosszúságú időt töltött az Egyesült Királyság miniszterelnöki hivatalában. Közben – Ronald Reagan amerikai elnök oldalán – az elsőrangú világpolitikai vezető szerepében is tetszelgett, és – leglelkesebb híveinek értékelését idézve – helyreállította a munkáspárti kormányok és a túlzott szakszervezeti befolyás által legyengített brit gazdaság egészségét.

Ebből kiindulva Aczél úton-útfélen hirdeti tanmeséjét a hálátlan brit társadalomról, amely nem értékelte kellőképpen, hogy a Konzervatív Párt "rendbe tette" az ország gazdaságát, és jódolgában megint a kétes megbízhatóságú Munkáspártra szavazott az 1997-es választásokon. A hálátlanság mítosza – amely az angol történelem más fejezeteiből is ismert – ezúttal azt kívánja meg tőlünk (és a brit választóktól), hogy hatódjunk meg a Major-korszak második felének (1994-1997) viszonylag stabil gazdasági növekedési mutatóitól, és felejtsük el, hogy ez a párt tizennyolc éves kormányzása során történelmileg példátlan munkanélküliségi rátákat produkált, általános létbizonytalanságot idézett elő a fizikai dolgozók és a közalkalmazottak körében, korrupt módon privatizálta a közüzemeket és az állami ipart, konfrontációs politikája oltárán elherdálta az északi-tengeri olajkincset, és a társadalom védtelen rétegeire (idősekre, bevándorlókra, betegekre és munkanélküliekre) terhelte a kiváltságos osztályok zavartalan jólétének újabb költségeit.

Mivel Aczél szerint a konzervatívok gazdaságból jók voltak (summa cum laude), vereségük nem vezethető vissza anyagi okokra, csak az ellenfélnél bekövetkezett vezetőváltásra, a rendkívüli képességekkel megáldott, már-már supermanként aposztrofált Tony Blair fellépésére. Hogy sajátos elemzési módszereinek előkészítse a terepet, Aczél ki is jelenti, hogy a politikai gazdaságtan összefüggései alkalmazhatatlanok a politikai folyamatok magyarázatára.

Senki sem feltételezte azonban (talán A. E. kivételével), hogy a politika gazdasági meghatározottsága azt jelentené, hogy a szavazók az éves makrogazdasági folyamatokról készült jelentések alapján döntenék el, kire adják voksukat. A politikai konjunktúrának van némi hatása a választók hangulatára, ezért nyilván minden kormány igyekszik egy kicsit növelni a foglalkoztatást és csökkenteni az inflációt a választások előtti évben (csökkentve az úgynevezett mizéria-indexet). Az utolsó év tapasztalata azonban mindig csak egy kis része annak az összképnek, amely a kormányzati ciklus egészéről, vagy akár egy egész politikai korszakról kialakulhat és meghatározza a politikai véleményformálást. Néhány makroökonómiai mutatószám ugyanis még nem ad képet a gazdaság egészéről. Abba beletartoznak az állományjellegű mutatók is, mint az utak és épületek értéke (állaga), a természeti környezet állapota vagy az ivóvíz minősége (ez utóbbi például a privatizáció óta legendásan rossz Angliában). A politikai gazdaságtan pedig ennél is többet takar; magában foglalja, hogy a társadalom egyes csoportjainak (például osztályainak) relatív gazdasági helyzete hogyan alakul, mégpedig nemcsak egy negyedév vagy egy év leforgása alatt, hanem közép- és hosszú távon is.

A brit választók azt is tudják, hogy az utolsó négy Major-év prosperitása nem a Major-kormány erőfeszítései eredményeként, hanem azok ellenére alakulhatott ki. Emlékeznek ugyanis arra – aminek A. E. cikkeiben nyomát sem találjuk -, hogy 1992 szeptemberében Major és Norman Lamont pénzügyminiszter többmilliárd fontot (!) áldozott a túlértékelt font sterling árfolyamának védelmére. Mivel az akció sikertelenül végződött, a brit valuta mintegy 15 százalékkal leértékelődött, s a brit munkaerő európai összehasonlításban versenyképessé vált. Ez megindította a külföldi beruházások újabb hullámát, ami a következő évekre a konjunktúra motorja lett. Időközben azonban megindult, és egészen 1997 nyaráig tartott a font árfolyamának emelkedése, aminek a fő oka persze – A. E. állításaival ellentétben – nem a brit gazdaság állapota volt, hanem az, hogy Anglia kivonta magát az Európai Monetáris Unió első köréből, és így mentesült a maastrichti konvergenciakritériumok deflációs hatása alól. A font lassú felértékelődése ugyanakkor rövid távon jótékony antiinflációs hatást gyakorolt, de egyúttal az olcsó munkaerőből fakadó versenyelőny elvesztésével is fenyegetett.

Ez tehát nem egy felhőtlen, hanem egy meglehetősen ellentmondásos konjunktúra volt. De még ha értékeljük is a kialakult prosperitást, mert tényleg sok munkahely teremtésével jár (még ha ezek többsége részleges és ideiglenes is), még a középtávú konjunktúra ellenére is nehezen lehet pozitívan megítélni, hogy egy a műszaki fejlődésben – még most is – élen járó ország a munkaerő olcsóságára, ismétlődő leértékelésére kívánja alapozni gazdasági fellendülését. Ugyanilyen megalapozatlanok a nyolcvanas évekről Amerikájáról előadott dicshimnuszok, hiszen akkor a prosperitás az Egyesült Államokban lényegében annyit jelentett, hogy külső eladósodásból és állami megrendelésekkel a hadiipar felfuttatásán keresztül tudtak konjunktúrát előidézni. Nagy-Britannia esete igen hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy a külső eladósodást a hirtelen jött áldás: az északi-tengeri olajbevételek helyettesítették.

Könnyen belátható, hogy a briteknek és az amerikaiaknak bőven volt gazdasági indítékuk ahhoz, hogy leváltsák a Reagan-Thatcher-korszak örököseit. Aczél Endrének ezért át kell írnia a történelmet annak érdekében, hogy alátámassza állítását, miszerint nem a politikai gazdaságtan összefüggései (a társadalmi osztályok közötti konfliktus és kompromisszum állása) határozzák meg a politikai változásokat, hanem leginkább a vezetők személyisége.

Aczél szerint Nagy-Britannia "ötven éve nem volt jobb gazdasági állapotban", mint 1997 májusában. Bár tehetné, nyilván nem az ötven évvel ezelőtti munkáspárti kormányt akarja ezzel megdicsérni, amely 1947-re éppen hogy csak túljutott az államosítás legfontosabb feladatain (bár még az USA hathatós pénzügyi segítségnyújtásával sem volt képes helyreállítani a font sterling konvertibilitását), és nyilván nem a Konzervatív Pártot akarja elmarasztalni, amely a megelőző ötven évből harmincötöt töltött az ország kormányzásával. Hogy mitől volt 1946-ban jobb állapotban a brit gazdaság, mint 1997-ben, az valószínűleg örökre Aczél titka marad. Csakúgy mint az, hogy Clinton elnökjelöltté választása miért "azt sugallta, hogy a Demokrata Párt békét kötött a tőkével, a vállalkozással, sőt a szabadkereskedelemmel is". Az állítás nem lenne helytelen, ha Woodrow Wilson, James Cox vagy esetleg Franklin Roosevelt neve szerepelne a mondatban. Aczél Endre meg fog lepődni, pedig igaz: az amerikai demokraták az első világháború óta sokkal következetesebben hirdetik a szabadkereskedelmet, mint a republikánusok, sokkal nagyobb (had-) erőbedobással voltak készek fellépni ennek védelmében a világ minden részében, mint a rivális párt – lásd a második világháborút és a vietnami háborút, vagy akár Clinton gazdasági hadviselését Japán és Kína ellen, amelynek immár Hollywood (Gere, Pitt stb.) is szolgálatába szegődött. A Demokrata Párt a nemzetközi orientációjú tőkés csoportok pártja, amelyek éppen a transznacionális terjeszkedés hozadékának újraelosztásával tudták a maguk oldalára állítani a szervezett dolgozókat és az etnikai kisebbségeket. Emiatt cáfolható könnyen Aczélnak az az állítása, miszerint a nemzeti érdek védelme és a globalizáció között fogalmi ellentmondás lenne.

Aczél szerint sem Clintont, sem Blairt nem választották volna meg, ha nem egyezett volna ki a thatcheri-reagani konzervatív örökséggel. Tény azonban, hogy 1992-ben azt a Clintont választották meg, aki radikális változást, állami gazdaságélénkítő programokat és általános társadalombiztosítást ígért. Jóval azelőtt történt ez, hogy az elnök a "kiegyezést" apró lépésekben végrehajtotta volna. Blair is győzhetett volna a Thatcher asszonynak tett tiszteletkörök nélkül, legfeljebb a bulvárlapok támogatása nélkül és valamivel mérsékeltebb fölénnyel. Aczél figyelmét elkerüli – amit pedig még a konzervatív középosztály is észrevett -, hogy a John Major vezette párt a belső viszályokban lecsapódó gazdaságpolitikai perspektívavesztés következtében elvesztette kormányzóképességét. A középosztály ugyanúgy megvonta a bizalmat saját pártjától, mint ahogyan 1979-ben a munkásosztály undorodott meg James Callaghan – IMF-recepteket követő – kormányától, és szavazott át nagy számban a történelmi ellenfélre.

Radikális programmal nyerték a választásokat a francia szocialisták is 1997-ben. Vezetőjüknek, Lionel Jospinnek pedig nem azért kellett utólag mérsékelnie programját, mert elvtelen ember lenne, és egyébként se gondolta komolyan, hanem azért, mert a júniusi amszterdami EU-csúcson csúnyán cserben hagyta őt Tony Blair, pedig a két új kormányfő friss mandátummal elég erővel rendelkezett volna ahhoz, hogy lazítson a maastrichti folyamat restriktív kötelékein.

Ezekkel a politikusokkal nem a szociáldemokrácia ajándékozta meg a huszadik századot (ahogy azt A. E. állítja), hanem a multinacionális tőke, amely a társadalom védekezőképességének meggyengülése miatt a korábbiaknál is erőteljesebben tudja ráerőszakolni saját programját politikai ellenfeleire, ezáltal kiszorítva a képviseleti rendszerből a társadalmi alternatívaképzés lehetőségét, nagy lépéseket téve a politikai pluralizmus felszámolása felé. Sajátos ízlésre vall, ha ezt egy szakértő a pragmatikus szociáldemokrácia diadalmeneteként ünnepli.

Aki a brit Munkáspártra vagy az amerikai Demokrata Pártra szavazott az elmúlt egy év folyamán, – A. E. állításával ellentétben – nem azért tette azt, mert olyan személyiségek mögött sorakozhatott fel, mint a korrupciós és egyéb vádak árnyékában élő Bill Clinton, vagy a zsarnoki hajlamairól ismert Tony Blair. Hanem azért, mert látták, hogy az alternatíva ennél is rosszabb; a republikánusok és a konzervatívok kormányzása tovább vinné ezeket a társadalmakat a kulturális konzervativizmus útján, ami a szervezett dolgozók, a bevándorlók, az etnikai kisebbségek és a nők jogainak további korlátozásával járna. Ha nem is tudnak tényleges alternatívát kínálni (Clinton próbálkozott ilyesmivel, és a Blair-kabinet több tagjáról is elmondható ez), a demokrata és munkáspárti kormányfők alkalmasak e folyamat fékezésére. Meg lehet bélyegezni (vagy dicsérni) Clintont mint a kiegyensúlyozott költségvetés újdonsült zászlóvivőjét, de látni kell, hogy komoly konfliktusokat vállalt fel a törvényhozással annak érdekében, hogy a civil szektorokban a kiadáscsökkentési határidőket kitolják, és így az állami költekezésre nehezedő nyomás csökkenjen.

Mondhatja valaki (mint A. E. is), hogy a Demokrata Párt jelenlegi retorikája "hajszálra olyan", mint a brit Munkáspárté, arra a nüanszra azonban ügyelni kell, hogy nem az amerikaiak másolják a briteket, hanem a Munkáspárt próbálja már 1992 óta egészen tudatosan követni a Clinton-féle stílusváltás példáját. Clintontól eltérően azonban Blair – aki az angol dolgozók sokasága által megvetett magániskolába járt – semmiképp sem sorolható azon politikusok közé, akiket "a nép egyszerű fiai" között tarthatnánk számon. Leginkább ezért van szüksége a brit politikában válsághelyzetekben alkalmazott miniszterelnök-helyettesre John Prescott személyében. Némi elfogultság kell ahhoz is, hogy Blairt "kitűnő szónoknak" nevezzük; az iskolázatlan John Major sokkal folyamatosabban, közérthetőbben és megnyerőbben tudott beszélni, mint a mostani kormányfő, akinek retorikájában a modernizáció ez idáig nem az állam szerepvállalásának átalakítását jelentette (ahogy azt A. E. állítja), hanem azt, hogy a Munkáspárt megszabaduljon a szociáldemokrata mozgalom hagyományos értékeinek javától, mégpedig elsősorban attól, hogy a dolgozók élet- és munkakörülményeinek javítására törekedjen. Pedig – Aczél állításával szemben – a munkáspárti szavazók többsége igenis elvárta volna Blairtől a privatizáció leállítását és egyes közművek visszaállamosítását – nem törődve azzal, hogy A. E. értékrendjében az ilyen magatartás a "csököttség, bigottság, dogmatizmus, radikális eszementség" kategóriájába esik.

Tudnunk kell azt is, hogy a közvéleménykutatásokban Blair vezetővé választása nem jelentett számottevő változást, a munkáspárt ugyanis már jóval korábban (1992 vége óta) vezetett a kormányzó párttal szemben. Blair szívós munkája pedig elsősorban nem a társadalom bizalmának elnyerését célozta, hanem a konzervatív sajtóét, amely láthatta, hogy a középosztálynak nem kell tartania ettől az embertől. Blair kétes dicsősége, hogy végül több jelentősebb bulvárlapot (The Sun, Daily Mail stb.) is fel tudott sorakoztatni maga mögött, míg 1992-ben a két tucatnyi országos napilap közül mindössze kettő: a Financial Times és a Daily Mirror támogatta a Munkáspártot. Figyelmet érdemel azonban, hogy még Blair sem tudott megszabadulni a baloldaliság kategóriájától, pártját továbbra is balközép (left of centre) erőként határozza meg. Gazdasági miniszterei (Brown, Prescott, Beckett) a "harmadik út" retorikájával a magán- és az állami szféra partnerségére törekedve láttak munkához.

A szociáldemokrata és a liberális politika jobbratolódása – amiről Aczél a maga módján rendszeresen értekezik – kétségbevonhatatlan tény, ahogy az is, hogy a szociáldemokrácia válságából (eufemizmussal: pragmatikus átalakulásából) még nem feltétlenül lesz baloldali újjászületés. Azt is látni kell azonban, hogy ha ilyen nem lesz, akkor a jóléti kapitalizmus és a félperiféria országai nem egy békés és biztonságos virágkor elé néznek, hanem a szociális és faji diszkrimináció újabb vészjósló korszaka elé.

Amit Aczél Endre állít az angolszász politika legutóbbi két évtizedéről, az a legenyhébb minősítésssel is félrevezetőnek ítélhető. A számos csúsztatás, pontatlanság és elhallgatás valóságos funkciója azonban elsősorban nem a közelmúlt angol és amerikai történelme szempontjából érdekes, hanem azért, mert e "szakértői" tevékenység Magyarországon is a thatcherista politika importjának ideológiai előkészítéseként és körítéseként játszik szerepet.

A hazai adaptáció

Margaret Thatcher a maga módján megpróbálta másfél évszázaddal visszaforgatni a történelem kerekét; egészen addig, amíg Anglia a tőkés fejlődés mintaországának számított világszerte. A thatcheri Anglia elsősorban azokban a térségekben válhatott mintaországgá, ahol a neokonzervatív ideológia dogmái (szabadpiac, egyéni vállalkozás) megváltást ígérhettek a különféle néprétegeknek, gazdaságpolitikai receptjei (privatizáció, liberalizáció, dereguláció) pedig meghatározott gazdasági elitcsoportok érdekeit szolgálták. Ilyen régióvá vált a rendszerváltó Kelet-Európa, és mindenekelőtt Magyarország, amelynek két reformnemzedéke (a 68-as és a 84-es) a piaci reformok és a modernizáció úttörőjének tekintette magát.

Aczél Endre a Kádár-korszak késői, hanyatló korszakában vált vezető újságíróvá, amelyet Szalai Erzsébet az új technokrácia felfelé ívelő szakaszaként jellemzett. Ennek a rétegnek jellegzetes médiafigurája Aczél, aki a televízió híradójának főszerkesztőjeként a hírműsor gyártásában is a szakszerűséget kívánta előtérbe állítani. A rendszerváltás pillanatában világossá vált, hogy a nómenklatúra "modernizáló", fiatal technokratái túlgyőzték magukat: rendszerváltó erőfeszítéseiknek ők maguk is – mint az összeomló Kádár-rendszer tartozékai – áldozatává válnak. A nómenklatúra más csoportjaival összefonódó nacionalista pártok nem tartottak igényt a technokrata szakértelemre; káderpolitikájukat – mint minden egyéb tevékenységüket is – az 1945-ben megszakadt tradíció diktálta.

Attól kezdve, hogy a rendszerváltás Magyarországon nem a késő kádári technokrácia elképzelései szerint zajlott le, és az eseményeket – legalábbis a vártnál sokkal nagyobb részben – a konzervatív nacionalizmus erői diktálták, Aczél Endre személyiségének – mint ahogy a késő-kádári technokrácia más csoportjainak is – meghatározó eleme a sértődöttség: "mi értettük a dolgunkat, dilettánsok váltottak fel bennünket". Tény, hogy – mint az élet szinte minden területén – a telekommunikációban is egy második-harmadik vonal lépett vezető pozícióba a rendszerváltás körülményei között, nem törődve az általánossá váló minőségromlással.

Mivel az új pluralista demokrácia első körben "kitolt" a pártállamban összekovácsolódott technokrata nemzedékkel, számukra a szakértelem magasabb rendű érték maradt, mint a rendszerváltás vívmányának tekintett demokrácia. Ez utóbbi a technokraták szemében csak körítés, szükséges vagy legkisebb rossz lehetett "a lényeg", vagyis a "működő piacgazdaság" létrehozása mellett. Ezért sem csodálkozhatunk azon, hogy amikor Horn Gyula, illetve Bokros Lajos alatt a fiatal technokrata nemzedék visszatérhetett a politikai hatalomba, kormányzati tevékenysége alig maradt belül a demokrácia és az alkotmányosság keretein. (Ebben persze nem különbözött az Antall-Boros-kormánytól, de ez más kérdés.)

Az 1994-es választásokon az MSZP a szakértelem kormányra juttatását ígérte, és ennek megvalósulását a technokrata menedzserek és hivatalnokok megelégedéssel nyugtázhatták Bokros Lajos pénzügyminiszteri és Surányi György jegybankelnöki kinevezésekor. Bokros a szorult helyzetben jól látható szakmai hozzáértéssel, de politikai dillettantizmussal látott munkához. Programja heterodox csomag volt, amely felgyorsítani igyekezett a hazai kapitalizmus kialakulását, igazolva, hogy Bokros egész munkásságának – mint ahogy Margaret Thatcherének is – egyik legfontosabb ihletője a Nobel-díjas Friedrich Hayek, a neoliberalizmus atyja volt.

Az 1995-ös stabilizáció módszerei nagyban hozzájárultak Magyarországon a baloldali politizálás újbóli lejáratásához. Aczél Endre azonban még az 1998-as választási kampány során, nem sokkal az MSZP-SZDSZ-kormány bukása előtt is azt hangoztatta, hogy érdemeinek elismeréseként "fejet kell hajtani Bokros Lajos előtt". Aczélnak döntő szerepe volt abban, hogy a hazai tömegkommunikációs diskurzusban kialakult az a szófordulat, amellyel – a konkrét helyzetre és a részletekre való tekintet nélkül – minden megszorító intézkedést "Bokros-csomagnak" neveznek, feltételezve, hogy az ilyesmi minden országnak kijár, valami oknál fogva szükséges és elkerülhetetlen mindenütt, különösen az átalakuló ex-szocialista országokban.

A szakértő újságírás a szakértő politizálás szövetségese maradt az MSZP bukása után is. Magától értetődik, hogy a szakértő újságíró az ellenzéki helyét kereső szocialista pártot szemlélve annak "szakértő", vagyis Békesihez és Bokroshoz hű jobbszárnyát igyekszik jó fényben feltüntetni a pragmatikusabb, a baloldal társadalmi bázisával inkább kapcsolatban álló irányzatokkal szemben. Így Aczél 1998 nyarán a Népszabadság vezércikkében elemzi a Kovács László és Nagy Sándor felfogása közötti különbségeket, és felhívja a figyelmet a "veszélyre", miszerint az utóbbi nem tekinti magától értetődőnek az MSZP és az SZDSZ szövetségét. Ebben az értékítéletben a tényleges szaktudásnak nem lehet szerepe; inkább csak annak a paranoiának, amely az egykori szakszervezeti vezető személyével szemben már az MSZP-SZDSZ-koalíció válságpillanataiban is megnyilvánult (kiindulva abból a feltételezésből, hogy Nagy esetleg Bokros ellenlábasa lehet, holott ő az MSZOSZ elnökeként meghirdetése után azonnal támogatásáról biztosította a stabilizációs csomagot).

Aczél számára fontos, hogy a Bokros-féle neoliberális irányzattal szemben esetleg másutt felmerülő alternatívákat is negatív színben tüntesse fel. A legfontosabb feladat e téren a Vaclav Klaus nevéhez fűződő cseh gazdaságpolitika szapulása. A jobboldali Klaus a thatcheri filozófiát prédikálta, gyakorlati gazdaságpolitikájában azonban pragmatikus maradt. Ráadásul e politikával sikeresnek is mutatkozott – egészen az 1997-es pénzügyi válságig. Ez utóbbi megelégedéssel töltötte el Klaus ellendrukkereit, köztük Aczél Endrét, aki ebben az időszakban a káröröm minden fajtáját felvonultatta a magyar sokkterápiák igazolására, holott a kényszerű csehországi kiigazítás még a Klaus-kormány látványos bukása mellett sem volt annyira drasztikus, mint akár a Kupa-, akár a Bokros-féle megszorító csomag. (Annyi dicséretet azért kapott Klaus Aczéltól még 1997 tavaszán, hogy a "szakszervezeti gerinc megtörése" Csehországban is megtörtént.)

A cseh különút bírálata Aczél munkásságának nemcsak azért fontos eleme, mert – legalábbis az 1997/98-as időszakban – a neoliberálistól eltérő, fontolva privatizáló gazdaságpolitika kudarca mutatható ki benne, hanem azért is, hogy a magyar felsőbbrendűség – persze csak regionális összehasonlításban – bizonyítható legyen. Hogy az EU-bővítés első köréből kihagyott országoktól szakadék választ el bennünket, az nem kérdés. (Itt külön fejezetet érdemelne Aczél Romániával kapcsolatos publicisztikai tevékenysége.) Az érdekes az, hogy Aczél a lengyelekre is rápirít, mondván, hogy egy életképtelen agrárszektort próbálnak magukkal hurcolni az EU-ba, amely – tekintet nélkül a lengyelek gyengébb gazdasági eredményeire – politikailag mégiscsak egyformán fontosnak tekinti őket a többi – felvételre kijelölt – társult országgal, holott hirdetett elvei alapján a teljesítmény szerinti differenciálás lenne feladata.

A lengyel lemaradás dramatizálásánál – egy külföldi forrásra, "a világ legtekintélyesebb üzleti napilapjának" mondott londoni Financial Timesra való hivatkozással – Aczél figyelmen kívül hagyja azt az egyszerű tényt, hogy a régió volt szocialista országai közül 1998-ban még mindig Lengyelország az egyetlen, amelynek GDP-ben mért nemzetgazdasági teljesítménye meghaladta a rendszerváltás előtti szintet. Arról is megfeledkezik – amit egyébként kollégája, Bossányi Katalin néhány nappal később ugyanazon az oldalon már szóvá tesz -, hogy az Antall-korszak alatt kialakult birtokstruktúrával Magyarország épp úgy egy életképtelen, a nyugat-európai normáktól távol eső mezőgazdaságot óhajt magával vinni az integrációba, mint a lengyelek.

Az pedig, hogy Aczél elvárja az EU-tól, hogy a bővítésben ne a politikai megfontolás, hanem csakis "a mérhető és kritériumokhoz illeszthető teljesítmény legyen a perdöntő", vagy színlelt, vagy valóságos naivitásként értékelhető. Az EU legalább annyira politikai közösség, mint amennyire gazdasági; soha, semmilyen döntése nem volt kizárólag üzleti megfontolásokra alapozott ("politikamentes"); a bővítés kérdéséért felelős EU-tisztségviselők (Hans van den Broek és mások) pedig számtalanszor elmondták, hogy a keleti kiterjesztés fő célja nem más, mint a stabilitás zónájának kiterjesztése. Ha az EU megfogadná Aczél Endre tanácsát, és azt vizsgálná, hogy a nyugat-európai normákhoz való közelség alapján mely országok vehetnek részt az integrációban, sok magyar "szakértő" megrökönyödésére a keleti bővítés kérdését egyszer s mindenkorra levenné a napirendről.

A neoliberális receptek eminens követésére büszke magyar reformer persze nem mondhat mást, mint hogy Magyarországnak – érdemei és teljesítménye alapján – igenis helye van a nyugati integrációs szervezetekben, így az Európai Unióban és a NATO-ban. A tétel második felének bizonyítása érdekében Aczél kénytelen démonizálni a NATO-bővítés ellenzőit, köztük az észak-atlanti katonai tömörülés keleti kiterjesztése ellen szavazó húsz amerikai szenátort. Egytől egyig mindegyikre ráhúzza a konzervatív és izolacionista jelzőket, holott az Egyesült Államokban éppen a klasszikus liberális irányzat küzdött leghevesebben a NATO-bővítés ellen – a The New York Times című, meglehetősen internacionalista napilap köré szerveződve. Aczélt nem érdeklik a béke ügyét vagy a szociális szempontokat szem előtt tartó érvek, ami miatt az ő besorolásában szélsőjobboldali figuraként tűnik fel az a Daniel Patrick Moynihan (a Demokrata Párt New York államot képviselő szenátora), aki ugyan a konzervatív Nixon elnök egyik főtanácsadója volt, de még akkor is az adminisztráció liberális arcaként tartották számon.

Aczél politikai üzeneteinek egyik visszatérő motívuma: "nincs más út". Az egyetlen racionális irány a neoliberális gazdaságpolitikai receptek követése és az "euro-atlanti" integrációs szervezetekhez való csatlakozás, ahogy azt a "szakértők" hada folyton-folyvást sulykolja. Még az egészen sajátos reformelképzeléseket megvalósító Kína számára sincs más út, mint végső soron bevezetni a – fukuyamai értelemben világtörténelmi győztesnek számító – kapitalizmust. Érdekes ellentmondás az aczéli paradigmában, hogy az univerzalista felfogás mellett megfér a kivételesség motívuma is: egyesek (például a magyarok) alkalmasabbak az üdvözítő receptúra alkalmazására, mint mások (itt most politikai korrektség végett meg nem nevezendő keleti és déli nemzetek nevei következnének).

Egyes írásaiból úgy tűnik, hogy Aczél is tudatában van a pozitívnak beállított nyugati példák közvetlen alkalmazása előtt tornyosuló akadályoknak. Jól látja, hogy az intézményi adaptációnak korlátai vannak, ezt az álláspontját azonban nem tudja kellő szakszerűséggel megindokolni. A két ország politikai rendszerét összehasonlítva kijelenti például, hogy "Magyarországon (ellentétben Nagy-Britanniával) arányos választási rendszer működik", holott már egy alapszintű politikatudományi kurzus résztvevői is tudhatják ennek ellenkezőjét. Egy olyan országban, ahol egy politikai párt az állampolgárok által leadott szavazatok 33 százalékával megszerezheti a parlamenti mandátumok 54 százalékát – amint azt az MSZP tette 1994-ben -, nem beszélhetünk arányos képviseletről. Igaz, a magyar választási rendszerben van egy arányos elem; a nemzetközi összehasonlításban egyedülállóan komplikált mechanizmus a két választási elvet (arányos és többségi) kombinálja. Ugyanakkor elmondható, hogy már a hazai választási rendszer arányos felében, vagyis a pártlistákra leadott szavazatok után elnyerhető mandátumoknál megkezdődik a rendszer aránytalanítása, amennyiben az öt (korábban négy) százalékos küszöb kiszűri a viszonylag kis támogatottsággal rendelkező pártokat.

Attól persze, hogy Aczél nem tudja, mi az arányos képviselet, még lehet igaza abban, hogy Magyarországon érdemes árnyékkormányt működtetni (még akkor is, ha ez "a brit viszonyokhoz képest kevésbé indokolt"). A lényeg, amit ezúttal meg kell figyelnünk, nem más mint az érvelési technika – a szakszerűnek látszó érv felvonultatása a laikus olvasó által ellenőrizhetetlen módon.

A szakszerűség látszatának – a politológiai szakkifejezések több-kevesebb pontossággal történő villogtatása mellett – további fontos kelléke a tekintélyes forrásokra való hivatkozás. Aczél Endre – a veterán világpolitikai elemző Gömöri Endréhez hasonlóan – két nyugati sajtótermékre hivatkozik rendszeresen: a londoni The Economist című hetilapra és az amerikai Foreign Affairs című külpolitikai folyóiratra. A nevezett lapok a maguk műfajában valóban a világ legolvasottabbjai közé tartoznak, hazai külpolitikai szakértőink kezében azonban sajátos célt szolgáló eszközzé válnak. Azzal ugyanis, hogy mint a világ "vitathatatlanul legtekintélyesebb" folyóirataira hivatkoznak rájuk, saját magukról hitetik el, hogy ők az ország "vitathatatlanul legtekintélyesebb" külpolitikai elemzői. És ez így is van; amíg a hazai újságírók jelentős része nem vesz kezébe színvonalas nyugati forrásokat – részben hiányos nyelvtudása, részben igénytelensége folytán -, addig a néhány fős elit kiváltsága marad értelmezni, hogy mit ír a Foreign Affairs és a The Economist (kicsit hasonlóan a középkori bibliaértelmezés gyakorlatához). A vakok között már a félig tájékozott szakértő is hatalmi pozícióba kerülhet.

A nevezett folyóiratokra mint szakmai tekintélyekre való hivatkozás elfedi e fórumok politikai irányultságát is. Pedig van nekik: a The Economist például születése óta – vagyis másfél évszázada – liberális folyóirat, amely a liberalizmus huszadik századi szakadása után annak konzervatívabb irányzatát képviselte. Egy magyar külpolitikai szakértőnek azonban – a politikamentesség látszatának fenntartása végett – illik meglepődnie, amikor a parlamenti választások előtt e hetilap szerkesztősége állást foglal, mégpedig a Konzervatív Párt oldalán.

E "malőr" ellenére az olvasó számára talány marad, hogy miért az angolszász neokonzervativizmus dicsérete adja meg egy szociálliberális magyar napilap alaphangját. Márpedig a konzervatív ideál máshol is felszínre bukkan Aczél munkásságában, leginkább akkor, amikor – ismét csak a fent említett Gömöri Endréhez hasonlóan – Henry Kissingert, az USA egykori külügyminiszterét teszi meg a külpolitika tudományának megfellebbezhetetlen tekintélyévé. Kissinger kiemelkedő elméleti tudással és gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező figura, de amit mond, az nem "a tudomány" vagy "a diplomácia" mesterségének vagy művészetének szava, hanem egy bizonyos felfogás képviselete. Ez az irányzat a nemzetközi kapcsolatok elméletében az úgynevezett realista iskola, amelyet leginkább az erő filozófiájaként, a morális szempontok kiiktatásával, a nemzeti érdekek minden egyéb fölött történő érvényesítésével jellemezhető. Akarva-akaratlanul Kissinger magyar követői is kénytelenek pozitívan viszonyulni a hegemonizmushoz, elfogadva és hirdetve, hogy a nemzetközi viszonyokban, és általában a politikában mindig az erősebbnek van igaza.

Záró megjegyzések

Aczél Endrének – hasonlóan a többi politikai elemzőhöz és általában az állampolgárokhoz – az lehet a véleménye, ami neki tetszik. A Bertelsmann-tulajdonban levő Népszabadság Rt. is azt alkalmaz politikai publicisztikai feladatokra, akit kiadói és szerkesztői szempontjai alapján célszerűnek lát. A közszolgálati médiában is megjelenő szakértőnek azonban felelőssége a korrekt, mindenfajta manipulációtól mentes tájékoztatás. A legkisebb mértékben sem szerencsés, ha valaki a belpolitikai véleményét (tb-reformra van szükség, a szocdem vezér ne ígérjen semmi kézzelfoghatót, hanem legyen pragmatikus és opportunista stb.) kivetíti a külvilágra, és a belpolitikai állásfoglalás külső legitimációjának megteremtése érdekében hajlandó megerőszakolni a világpolitika tényeit és összefüggéseit, és mellékesen belegázolni a politikával foglalkozó társadalomkutatók önérzetébe. Az irodalmi idézetek és történelmi anekdoták nem helyettesíthetik a társadalomtudományi módszertant, még ha néhány befolyásos kommentátor a vulgármaterializmusból való kiábrándultsága miatt hajlamos is félredobni azt.

***

[Cikkünk kiindulópontját Aczél Endre A Blair-szindróma című írása képezte (Népszabadság, 1997. október 18.). Megírásához felhasználtuk a szerző más írásait is, így például a Klaus Csodaországban (1997. június 2.), a Thatcher úr a vártán (1997. február 10.), az Árnyékkormány (1998. augusztus 1.) és a Bibó az EU-ban (1998. augusztus 3.) címűeket.]