Magyarországon lassan húsz éve várjuk a gazdasági válságból való kilábalást, lessük "az alagút végét". Mindeddig azonban sem a gazdaságpolitika reflexes megszorító intézkedései, sem a struktúraátalakító lépések – a piaci reformok, majd a rendszerváltás – nem vetettek véget a válságnak. A lelassult gazdasági növekedés és az időről időre kiéleződő külső egyensúly problémáit a rendszerváltással együtt járó gazdaság- és társadalomszerkezeti átrendeződések egyelőre csak fokozták. Jelenlegi összeállításunk elsőként a hazai gazdaságpolitika bírálatával foglalkozó írásokat tartalmaz, amelyek az értékelés mellett alternatív javaslatokat is adnak egy eredményesebb állami gazdaságszabályozásra. Ezt követően azt járják körül szerzőink, milyen az a világgazdaság, amelyben helyt állni kényszerülünk, milyen az az Európa, ahova csatlakozni szeretnénk – önállóbb-e, sikeresebb-e máshol a gazdaságpolitika? Kik hozzák a legfontosabb döntéseket? Milyenek a felzárkózni igyekvők tapasztalatai, esélyei? Milyenek a külföldi tőkebevonás hatásai a fejlődő országok gazdaságára?

Lapunk további írásai a hatalom kulisszái mögé engednek némi betekintést, az erdélyi baloldali mozgalmak történelmével, illetve jelenével ismertetik meg az olvasót, valamint a hazai cigányság és a többségi társadalom feszültségekkel teli viszonyára keresik a magyarázatot.

Tartalomjegyzék

1. magyar : Hazai tőke, külföldi tőke
2. Tanyi Attila : Lehetséges-e alternatív gazdaságpolitika?
3. Mandel Miklós : A monetáris diktatúra alkonya
4. Farkas Péter : Az egyenlőtlen fejlődés hatótényezői a világgazdaságban
5. Ulrich Busch : A külföldi tőke az átalakulási folyamatban
6. Vastag Margó : Széljegyzetek Ulrich Busch írásához
7. Remák Edit : Georg Ritzer a társadalom mcdonaldizálódásáról
8. Márkus Péter : A bestia belseje – Korten a tőkés társaságok világuralmáról
9. Csorba Gergely : Európa Részvénytársaság
10. Szikszai Szabolcs : Dollars and Sense
11. Szira Tamás : A politikai elit anatómiája
12. Wiener György : Hatalmi viszonyok és kormányzati struktúra (1988-1994)
13. Gáll Ernő : Az erdélyi magyar baloldal a mérlegen
14. Diósi Ágnes : Kívül vagy belűl? – A cigányság és a magyar társadalom

Annak ellenére, hogy napjaink orosz filmesei mélységesen elítélik a szocializmus eszméjét, Oroszországban az utóbbi évtized során meglepően nagy számban készültek filmek a szovjet múltról. Az esetek többségében ezeknek a filmeknek a rendezői egymást túllicitálva igyekeztek a szovjet történelem agóniáit megjeleníteni. Ám miközben a rémtettek csak úgy áradnak a vásznon, aközben a poszt-szovjet filmművészek adósak maradnak a sztálinizmus valódi kritikájával. Az az agresszív és általános érvényű gonoszság, amely a szocializmus időszakában az emberekre zúdult, egyszerre szolgálta a társadalmi nihilizmus és a cinizmus, de a neo-sztálinista érzelmek éledését és erősödését is.

Következésképpen mind az oroszországi nézőközönség, mind maguk a filmkészítők egyre jobban ráuntak a hazai mozira, annak témáira és előítéleteire. Ez az érzés már szinte állandósulni látszott, amikor a közismert rendező, Nyikita Mihalkov új filmjét bemutatták. A Csalóka napfény (avagy: napszúrás, súlyos leégés – Otomlenyie szolncem) című alkotást nemcsak Oroszország, hanem a Nyugat is nagy lelkesedéssel üdvözölte, végül Oscar-díjjal is jutalmazta. A filmet szép számban látták ún. átlagos, avagy egyszerű nézők. Eltérően a poszt-szovjet film hagyományaitól, amely szerint, ha nem egyszerű propagandafilmről van szó, akkor családi vagy személyes témát szokás feldolgozni, a Csalóka napfény társadalmi kérdések feszegetésére, társadalmi viszonyok feltárására használja a film eszközét.

Ennél fogva Mihalkov alkotása sok tekintetben kikezdi a poszt-szovjet orosz filmművészet uralkodó irányait. Egy olyan ország moziközönsége, melynek filmgyártását régóta a tömegesen nyomasztó történetek és lesújtó ítéletek ún. demokratikus realizmusának stílusa uralja, bizony hősök nélkül marad. És most végre ebben a filmben egyértelmű hőssel találkozhatunk, még ha egy bolsevik hadosztályparancsnokról van is szó. Ráadásul ez a hadosztályparancsnokot nem csak azért nevezhetjük hősnek, mert ő a film főszereplője, és mert a Forradalom hőse volt. Sokkal inkább azért, mert erkölcsi győzelmet arat, ha nem is azzal a korral szemben, amelyben él – jóllehet a rendező ezt a kérdést is felveti -, legalább a felett a szereplő felett, aki antitézisét személyesíti meg.

Le kell szögezni, hogy a film témaválasztása a sztálinizmus élményének feldolgozásában nem új eszköz. 1936 nyarán járunk, színhely: Kotovnak, a szovjet hadosztályparancsnoknak vidéki dácsája. Kotovval együtt él a családja és feleségének néhány idősebb rokona. Ezek egyfajta csehovi vidéki értelmiséget vannak hivatva megtestesíteni; semmi különösebbet nem csinálnak, teázgatva üldögélnek a verandán, irodalomról, művészetről, elmúlt életükről csevegnek vagy zenélnek. Az értelmiség megszemélyesítőinek ebből a pasztell árnyalatú hátteréből kiáltóan kirí a hadosztályparancsnok a maga erős, harsány és színes egyéniségével.

Ha van hős, úgy jelen kell lennie a hős ellentettjének is. Látszólag váratlanul az értelmiségi társaság egy régi barátja érkezik a házba. Mityának hívják. A néző számára kiderül, hogy fiatal korában, még mielőtt a hadosztályparancsnokkal megismerkedett volna, ebben a családban élt, és közeli szálak fűzték Maruszjához, aki később a hadosztályparancsnok felesége lett. Mitya tehetséges ifjú volt, és reményteli jövő elé nézett. A forradalom, majd az azt követő polgárháború pecsételte meg sorsát. Először a fehérek oldalán harcolt, aztán a bukást követően emigrációba vonult. Később, hazájába visszatérve az NKVD ügynökeként tevékenykedett. Most, sok év elteltével újra meglátogatja egykori otthonát; nem annyira a hadosztályparancsnok letartóztatásának céljából – inkább tisztáznivalója van vele. A történet egyetlen nap alatt játszódik le, mégis a nézőnek az az érzése, egy teljes történelmi korszak zajlik le a szeme előtt.

A tömegek, az értelmiség és a hatalom

A film legfőbb erénye ugyanakkor nem abban rejlik, hogy hőse van, vagy hogy a sztálinizmusról szól. Sokkal lényegesebb, hogy Mihalkov olyan kérdéseket vet fel nyíltan, amelyek a peresztrojka évei óta egymással ellentétes csoportokra osztják a társadalmat. Ezenfelül Mihalkov meg is fogalmazza a maga válaszait ezekre a kérdésekre, ezáltal darabokra töri azokat a kliséket, amelyek az orosz filmgyártás jellemzőivé váltak a poszt-szovjet “demokrácia” időszakában.

Az első ilyen kérdés a népi tömegek, az értelmiség és a hatalom viszonyára vonatkozik. A film ezt a következőképpen mutatja be: a nép gyermekét a hadosztályparancsnok testesíti meg, aki “sohasem járt egyetemre”, ám “kijárta az élet iskoláját”. Mitya alakjában az értelmiség egy tagját láthatjuk. A hatalom is jelen van: jelképes értelemben Sztálin figurája képviseli, a “valós életben” a jellegtelen, egyszerűen öltözött emberek fejezik ki.

A mai orosz emberek társadalmi tudatában számos “klisé-mítosz” él a szovjet történelemről. Ezek a következő elméletben öltenek testet: A néptömegeket ármánnyal rávették a bolsevikok támogatására, akik 1917-ben államcsínyt hajtottak végre az alábbi négy cél érdekében: a cár és családjának kiirtása, az ország vagyonának elrablása, az értelmiség elpusztítása, végül az emberek ájtatos istenhitének üldözése. Mihalkov, a polgár és Mihalkov, a politikai szereplő őszintén táplálja ezeket a mítoszokat. De miként vélekedik a művész Mihalkov?

1. számú mítosz: a bolsevikok elsődleges célja az volt, hogy kisöpörjék az értelmiséget mint a néptömegek legértékesebb részét, ún. aranytartalékát.

Itt most nem kívánok belemenni annak az alapvető kérdésnek a mérlegelésébe, hogy vajon a forradalom igazságos/jogos volt-e vagy nem, különösen mivel Mihalkov maga is filmjének kontextusán kívül helyezi ezt. Ehelyett abból a helyzetből indulunk ki, melyet maga a rendező állít elénk, és melyben a körülmények igencsak eltérőek. Az értelmiség egy tagja, Mitya érkezik a hadosztályparancsnok házához, azzal a céllal, hogy a házigazdát átadja az NKVD-nak. Nem a vörös katona, hanem Mitya a sztálinista elnyomás eszköze, és a bolsevik Kotov az áldozata. Tény, hogy a rendező úgy látja, ez “kemény büntetés a bolsevikok múltbeli tetteiért”, de megállapodtunk, hogy nem vitatjuk a film alapjául szolgáló nézetet.

Nem Mitya az értelmiség egyetlen képviselője; rajta kívül ott vannak még a csehovi dácsalakók. Tőlük távol áll az NKVD sztálinista missziója, de nem azért, mert meggyőződésük ellen való, és nem is azért, mintha gyávák lennének – ámbár többségük tényleg az. A valódi ok máshol keresendő: ordítóan közömbösek minden iránt, ami körülöttük történik. Nem veszik, vagy nem akarják észrevenni a hozzájuk lelkileg közelálló Mitya halálos belső vívódását. Nem vesznek tudomást Mitya és a hadosztályparancsnok között zajló végzetes kimenetelű párbajról sem. Fenntartás nélkül elhiszik a szürke ruhás emberek gonoszul kiagyalt hazugságát, miszerint a filharmónia tagjai. Hülyét csinálni ebből az értelmiségből nem különösebben nehéz. Az értelmiség azt akarja, hogy becsapják; az a lényeg, hogy a hazugság ízlésesen legyen csomagolva.

Az igaz, hogy a peresztrojka idején az értelmiség állandóan azért kiabált, hogy hetven éven át becsapták. Ez a csehovi értelmiség nem érzi át mások fájdalmát, nem érzékeli az idők változását, a kultúra számára nem egyéb, mint elefántcsonttorony, amelybe az élet, az emberek és önmaguk elől menekülhetnek. Érdemes megjegyeznünk, hogy a film nézőközönsége, amely zömmel napjaink csehovi értelmiségéből áll, a moszkvai bemutatón a szokásos nagy taps helyett tartózkodóan viselkedett. Ennek semmi köze sincs a film művészi megoldásaihoz. Az értelmiség már a peresztrojka alatt nyíltan kezdte elemezni azt a kérdést, vajon ki hibáztatható a sztálini elnyomás miatt. Azonban a “demokratikus értelmiséget” lényegében nem érdekelte számos más, fontosabb kérdés a sztálinizmussal összefüggésben, mint például annak szocio-kulturális jellege, kialakulásának okai, esetleges alternatívái. őszintén ki kell mondanunk, hogy az értelmiséget nem érdekelte különösebben Sztálin alakja, és a kérdés, hogy ti. vajon ki hibáztatható a sztálini elnyomás miatt, csupán üres retorika maradt. Úgy gondolták, a kérdésre csupán egy lehetséges válasz adható: a bolsevikok.

Az értelmiség tagjai meg vannak győződve arról, hogy a bűnösség kérdéséhez semmi közük, és hogy az értelmiség társadalmi rétegéhez való tartozásuk történelmi és politikai alibit is jelent egyszerre. Az értelmiségnek a szovjet történelem során mindvégig állítólag az az egy szerep jutott, hogy áldozat legyen, márpedig az áldozatot nem lehet erkölcsi szempontból elítélni. A “demokratikus” orosz film történetében Mihalkov jóvoltából most először az értelmiség nemcsak mint az elnyomás áldozata, hanem mint a sztálinizmus fegyvere/eszköze bukkan fel, amely önként vállalja ezt a küldetést. Mihalkov minden tehetségével és teljes meggyőződéssel zúz össze egy látszólag cáfolhatatlan ideológiai közhelyt. Ám az állampolgár és politikus Mihalkov erről másként vélekedik.

Szocializmus és morál

A film felvet egy másfajta kérdést is, mely a szocializmus, az erkölcs és a humanizmus eszményeire vonatkozik. Mihalkov híres bolsevizmus-ellenességéről, bár meg kell hagyni, sosem mutatott ki olyan agresszív érzelmeket, mint mondjuk Alexandr Szolzsenyicin. Mihalkov bolsevizmus-bírálata, Szolzsenyicinétől eltérően, nem az ideológia talajában gyökeredzik, hanem a kultúráéban. Erre bőséges magyarázat áll rendelkezésre. A Mihalkov család kiváltságos helyzete – a papa Sztálin-díjas gyerekvers-író, a mama jó nevű költőnő – igen tekintélyes mértékű függetlenséget biztosít(ott) a rendezőnek a hatalom és az ideológia intézményeitől, és művészként is viszonylagos szabadságot élvezhet(ett). Mindezek jóvoltából Mihalkovnak, szemben azokkal a “demokratákkal”, akikkel az előző rendszer rosszul bánt, nincsenek a hatalommal elszámolnivalói. őszinte bolsevizmus-ellenessége következmény.

Mihalkov helyzete a bürokratikus hatalom eredménye, ami szociális konformizmusát is maga után vonta. Elitművészként olyan életet élhetett, hogy eszébe sem jutott életmódját gyökeresen megváltoztatni. Ezek a tényezők, továbbá a forradalom előtti Oroszország politikai és kulturális hagyományai idézték elő Mihalkov monarchista meggyőződését, amely nyíltan és őszintén meg is mutatkozik. Mihalkov számára az önkény az államhatalom történelmileg kialakult formája, amely szervesen beivódott az orosz kulturális hagyományokba. Önkény, ortodox hit és nemzeti ethosz – ezek alkotják az orosz nép mentalitásának alapját. A bolsevikok, tartja Mihalkov, eltérítették a történelem kerekét erről az útról. Még napjaink hatalmasságainak bűneiért is a bolsevista felfogás felel. Írásaiban Mihalkov a bolsevik ideológiát olyan célok rendszerének minősíti, amelyek “semmiféle összefüggésben nem álltak népünk történelmi és kulturális hagyományaival… hamis út hamis célok felé…”. A politikus Mihalkov tehát ezzel máris a 2. számú mítosz híve.

De hogyan látja mindezt a művész Mihalkov? Ezen a ponton meg kell vizsgálnunk a hadosztályparancsnok figuráját. Miért választotta ezt a “hamis célok felé vezető hamis utat”? És miért védi jobban ezeket a hamis célokat, mint történelmi ellenlábasai a sajátjaikat, akik Mihalkov nézete szerint Oroszország valódi haladásának ösvényét járják? A film egyik jelenete ezt így világítja meg: midőn a “csehovi értelmiség” újfent a régi szép idők felett mereng, a hadosztályparancsnok türelmét vesztve felcsattan: “Ma sem olyan rossz azért. De ha az élet régebben olyan szép volt, akkor miért szaladtatok egészen a Krímig a szegény, írástudatlan nép elől? Miért nem védtétek meg a magatok életét? Azt gondoltátok, majd minden magától letisztul valahogy?” Az ellentmondás nyilvánvaló: a “hamis célokat” követő emberek védték őket az életük árán, míg azok, akik az állítólagosan helyes értékrendet és magatartást képviselték, feladták állásaikat.

Mihalkov, a politikus ezt azzal magyarázza, hogy a közönséges emberek és a hadosztályparancsnok “hagyták, hogy hülyét csináljanak belőlük, egy kiáltóan keresztényi jellegű eszményképet tettek magukévá”. Ez a 3. számú mítosz. A hiszékenyeket és az ostobákat könnyű becsapni, de a hadosztályparancsnok nem tartozik ezek közé. Az embereket úgy is be lehet csapni, illetve azzal is hitegethetik magukat, ha megfoghatatlan vagy beláthatatlan időre szóló ígéretekben bíznak. De még ha elfogadjuk is, hogy a hadosztályparancsnok vakon hisz a kommunizmus mint a szép jövő eszményében, a film alapján látnunk kell, hogy az élet maga támasztotta alá ennek a meggyőződésnek a részleges helyességét, legalábbis a hadosztályparancsnok és családja szemszögéből. Kulturált, harmonikus és cseppet sem nélkülöző életet élnek.

A film a sztálinizmus sok más jellegzetességét is elénk tárja. Az esetek többségében Mihalkov történetileg pontosan mutatja be, hogy a kor élete milyen erőszakosan volt megszervezve. Ennek egyik példája a rendszeres vasárnapi polgári védelmi oktatás a tengerparton. Láthatjuk a Sztálin-kultusz és az elnyomás jeleit is. Ez utóbbi a tragédia bekövetkeztétől való egyre növekvő félelmünk folytán mindvégig jelen van a filmben. A végén aztán minden a hadosztályparancsnok ellen fordul, akinek látszólag teljes védelmet kellene élveznie a balszerencse ellen is ebben a szocialista világban. Ebben a párhuzamosságban, melynek egyik oldalán az egyszerű emberek lelkesedése és zavartalan boldogsága, míg a másikon az önkény, az elnyomás és a vezér kultusza áll, ebben leljük meg a film és a művész Mihalkov igazságát. Ez az ellentmondás az, ami miatt nem tekinthetjük a sztálinizmust egyszerűen a történelem óriási tévedésének, amely tömeges áldozatokat követelt. Éppen ellenkezőleg: egyedülállóan tragikus jelentősége van.

Az emberarcú szocializmus

A hadosztályparancsnokot semmi esetre sem tarthatjuk üresfejű bábnak, aki eszköz ahhoz, hogy a balvégzetű szocialista eszmét a társadalomra kényszerítsék. ő már a forradalom előtt döntött. A polgárháború újból eredeti döntése megerősítésére és védelmére szólította. Tehát az az érvelés, miszerint a hétköznapi emberek – és főként a hadosztályparancsnok – azért álltak volna ki a szocializmus mellett 1917-ben, mert becsapták őket, nem bizonyul meggyőzőnek.

Sőt, a hadosztályparancsnokról azt sem mondható, hogy fanatikus vagy demagóg lenne. Az egész film alatt egyetlen egyszer beszél a szovjethatalomról, akkor is kislányának, az atyai őszinteség egy pillanatában. Séta közben azt kívánja gyermekének, hogy öregkoráig ilyen kis puha, rózsaszín talpacskákon járhasson. Amikor a kislány azt kérdezi, miért, az apja ezt válaszolja: a szovjethatalmat azért építik, hogy neki (a gyereknek) majd soha se kelljen senki elől elmenekülnie. “Tanulj szorgalmasan, tiszteld szüleidet és szeresd nagy szovjet hazádat!” – fejezi be szavait hasonló gyengédséggel. Ez a szocializmus feletti csendes és bensőséges ábrándozás meggyőző a maga őszinteségével. Már régóta nem beszélt senki orosz filmben a szocializmusról ilyen szívből jövően és személyes hangon. Látjuk, hogy a kislány komolyan veszi, és szeretettel viszonozza apja szavait: úgy lépdel nyomaiban, akár az árnyék.

Egy olyan korban, amikor az antikommunizmus ideológiai és kulturális rohama már azokat is kimeríti, akik kezdeményezői voltak, Mihalkov olyan filmet hozott létre, amely a szocializmus ezen kérdéseit igazán emberi nyelven vitatja. Mitya és a hadosztályparancsnok párharca hiteles drámai összeomláshoz vezet.

A film dramaturgiája tehát a szocialista és az erkölcsi megfontolások találkozásainak szövetére épül. A filmet az teszi rendkívülivé, ahogyan a rendező ezeket a találkozásokat elénk állítja. A kortárs orosz film általában az alábbi séma szerint egyszerűsíti le ezeket a kérdéseket: a szocializmus úgy, ahogy van erkölcstelen; mi van erről tovább beszélnivaló? A politikus Mihalkov mindig is hihetetlenül szélsőséges nézeteket vallott e téren; számokra hivatkozott, például hogy hány embert öltek meg, hány templomot romboltak le és így tovább. Ebből fakad a 4. számú mítosz: az egyenlőtlenség szocialista felfogása. Az utóbbi évek közvélekedésében – némi nehézségek árán, és a “reformista—demokratikus értelmiség” nem kis segítségével – megszilárdult a következő genealógiai vonalvezetés: marxizmus – bolsevizmus – szocializmus – sztálinizmus – fasizmus. Ami mindezekben közös, az az erkölcstelenség, a törvénytelenség elve. Általánosságban leszögezhetjük, hogy napjaink antikommunistáinak okfejtése ezzel kezdődik, és ezzel is végződik.

De hát akkor Mihalkov filmjében ki arat valódi erkölcsi sikert? Amennyiben a morált úgy értelmezzük, hogy az azt jelenti, hogy az emberek milyen mértékig vállalnak önként egymás iránt felelősséget, akkor nyilvánvaló, hogy a hadosztályparancsnok a győztes. Ráadásul a film éppen egy olyan jelenettel indul, melyben a hadosztályparancsnok szabadnapján, kockáztatva, hogy nagy bajt hoz a saját fejére, a falusi nép segítségére siet. Akad más példa is: Mitya a strandon talált törött üveget szórakozottan olyan helyre hajítja, ahol emberek, sőt gyerekek járnak. Nem gonoszságból teszi – egyszerű nemtörődömségből. Ebben a jelenetsorban a csehovi értelmiség egocentrizmusának vagyunk tanúi. (Talán emlékszik a Kedves Olvasó, hogy a Cseresznyéskert végén ugyanennek az értelmiségnek a képviselői miként feledkeznek meg Firszről, az öreg szolgálóról?)

Minden kedvességével együtt sem mondhatnánk, hogy a hadosztályparancsnok megbocsátó ember volna. Amikor felesége megpróbálja megmagyarázni, hogy Mitya miért tett eleget az NKVD erőszakos sorozásának, a hadosztályparancsnok azt feleli, választhatott volna: ha nem akarta a sorozást megtagadni, főbe lőhette volna magát. A hadosztályparancsnok az erkölcstelen megalkuvás mindenféle lehetőségétől mereven elzárkózik, azt sugallva, hogy az ember előtt mindig is nyitva áll az értelmes választás útja, még ha az életével kell is egy szégyenteljes döntést visszautasítania. A leglényegesebb dolog azonban az, hogy a hadosztályparancsnok nem azért ítéli el Mityát, mert gyáván viselkedett, hanem mert kiszolgálta “a mi oldalunkat is és a tieteket is”.

Azt, hogy lélekben szabad és nem idegbeteg, a hadosztályparancsnok annak köszönheti, hogy az őt leginkább foglalkoztató kérdésre minden kételkedéstől mentes, egyértelmű választ tud adni. Érzelmi alapon áll, de méltósággal fogadja Mitya minden támadását. Mityát viszont belső diszharmónia kínozza. Nemcsak az a baj, hogy nem tudott arra a pontra eljutni, ahol megnyugtató feleleteket találna önmaga számára, de nem képes szembenézni az előtte tornyosuló létfontosságú kérdésekkel, a döntés kényszerével sem. Ezenközben azonban adódnak olyan történelmi helyzetek, amikor az embereknek igenis dönteniük kell, méghozzá kulcskérdésekben, és nem csak személyes, de történelmi döntésekre is készen kell állni. Az ilyen pillanatokban Mitya nemcsak mint állampolgár, hanem mint gondolkodó lény is felmondja a szolgálatot.

Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy Mitya bizonyos értelemben őszintébb a csehovi értelmiség legtöbb tagjánál. Elég, ha csak arra utalunk, hogy a történet egy pontján megválik a vidéki élettől, és inkább a történelem szereplőjévé válik, mintsemhogy a feleslegesek tömegét szaporítsa, mint a többi vidéki értelmiségi. De csak ez az egy különbözteti meg tőlük. Minden másban olyan, mint azok; különösen abban, hogy velük együtt képtelen a történelmi változást tudomásul venni. Ez abból a tényből fakad, hogy miközben az ún. dácsa- (a szovjet időkben: konyha-) értelmiség súlyos kérdéseket fogalmazott meg a társadalomról, önmagáról és az államról, addig sohasem igyekezett igazán ezeket a kérdéseket meg is válaszolni. Vajon miért nem?

A kérdések arra sarkallják az embert, hogy válaszoljon rájuk, a válaszok viszont cserében konkrét cselekvésre ösztönöznek. Ezért van az, hogy az értelmiség tagjai, mennél jobban megfertőzte őket a konformizmus betegsége, annál nagyobb buzgalommal igyekeztek “a válaszkeresés belső vívódását” színlelni, amit valójában ugyanilyen körültekintően próbáltak elkerülni. Csehov darabjainak vidéki polgárai saját életük kulturális vagy társadalmi jelentéktelenségén tépelődnek. Ha nem is keresnek válaszokat, legalább kérdéseket igyekeznek találni. Vagy ha nem is kérdéseket, legalább magyarázatot. A későbbi korok “csehovi vidéki értelmiségét” már nem zavarta annyira az élet értelmének kérdése, sokkal inkább a megfelelő kompromisszum kialakításának problémája, amely lehetővé tenné számukra, hogy megőrizzék erkölcsösség-érzetüket, de mindenekelőtt azt, hogy vidéki házaikban élhessenek továbbra is, zenélhessenek és kényelmes csevegéseket folytathassanak a lélek dolgairól. Ennek megfelelően dácsáikban ücsörögtek mindaddig, míg Sztálin el nem érkezett, mintha mit sem látnának vagy fognának fel a rájuk leselkedő tragédiából.

A csehovi értelmiség közönye és konformizmusa jól előkészítette a talajt a sztálinizmus számára, és annak csendes bűntársává szegődött. Ezáltal a fizikai mellé ideológiai és lélektani elnyomás is társult. Következésképpen ez a csehovinak indult értelmiség fokozatosan sztálinistává vált. Legjobb esetben világnézete nem változott, legrosszabb esetben beállt a rendszer dicséretét zengők kórusába. Valahányszor Sztálin arcképe feltűnik, Mitya keze tisztelgésre lendül.

A művész Mihalkov és a politikus Mihalkov

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy Mihalkov munkája felfedi előttünk magának a rendezőnek is belső ellentmondásosságát, az ellentmondást a művész és a politikus között. Mint művész Mihalkov az orosz és szovjet kultúra hagyományain, az építő párbeszéd elvén és humanista eszményeken nevelkedett. Mindezek, tehetségével és egyéni vonásaival kiegészülve, lehetőséget teremtettek számára, hogy nagy művész legyen.

Mihalkov politikai meggyőződése egy olyan művészi elit körében alakult ki, amely a sztálini időkből eredeztethető. Egy elit, mely szoros szálakkal kötődött a nomenklatúrához, ennél jobban alig ismerhette a szovjet társadalom dolgozó tömegeinek valódi gondjait. A romantika hullámai, lelkesültség, társadalmi alkotóképesség – a sztálinista korszak ezen jellegzetességeiből az elitművészekhez csak a torzított ideológiai formák és az üres szólamok érkeztek el. A szocialista romantika zenéjét csak úgy hallhatja meg a művész, ha maga is közvetlenül részt vesz a társadalomépítés vagy a szocialista eszményekkel átitatott kulturális cselekvés gyakorlatában – ahogy, példának okáért, Vlagyimir Majakovszkij tette.

Ennél fogva Mihalkov, a polgár számára a “társadalmi” fogalom nem létezik. A történelem iránya inkább körkörös, mintsem egyenes vonalú vagy spirális lenne. Benne az olyan fogalmak, mint egyén, haza, nép, kultúra, ortodoxia és önkény örökké létező és változatlan tényezők. Mihalkov számára a történelem nem ezeknek a tényezőknek a sorsát jelenti, nem is ezek eltűnését más, minőségileg újabb jelenségek felbukkanása által, hanem kizárólag ezek megingathatatlan, megváltoztathatatlan természetét. Következésképpen a “társadalom” fogalma ugyancsak állandó jelentésű; a társadalomban vannak és mindig is lesznek kiváltságosok, kulturális és politikai értelemben egyaránt, minthogy ez a legjobbak természetes történelmi kiválasztódásának eredménye. A kiváltságosok mellett ott van a nép. Ez az egymástól elválaszthatatlan fogalomkettős, az elit és a nép nem állhatnak egymással ellentétben. Feltételezik egymást; elsősorban azért, mert a gyökereik közösek: hazájuk, történelmük, ortodox hitük és az orosz kultúra. Az egész épületet az oroszországi monarchikus hatalom sokévszázados hagyományai tartják össze.

Ha elfogadjuk ezt a felfogást, úgy demokráciáról beszélni felesleges és alaptalan. Mert mi is a demokrácia? Amikor a nép dönt? De Mihalkov szemében az uralkodás hivatás, méghozzá a kiváltságosoké. Mi dolga volna akkor ott a népnek? És egyáltalán: miről kellene dönteni? Személyes ügyekben, a személyes tudat és erőfeszítés szintjén természetesen mindenki meghozhatja a maga döntéseit. De amikor Oroszország kormányzásáról van szó, minden maradjon csak a már évszázadok során kidolgozott és kipróbált formában. Tehát csak egy megoldás létezik: mindenkinek a ráosztott szerepet kell eljátszania. A hatalom uralkodjék, a művészek alkossanak, a nép pedig szántson-vessen és építsen. Ez a patriarchális megközelítés menthetetlenül az uralkodás ennek megfelelő önkényuralmi-monarchista modelljét termeli újjá. De ne feledkezzünk meg a keleti keresztény egyházról se! Mihalkov számára ez a feltétel nélkül tisztelendő lelki tekintélyt és erkölcsi útmutatást képviseli. Míg az alkotó értelmiség zöme azért veti meg a bolsevikokat, mert tönkretették az értelmiséget, addig Mihalkov szemében a bolsevikok fő bűne az volt, hogy “megsemmisítették az orosz ortodox hagyományokat”.

Ha Mihalkov társadalmi és politikai meggyőződését filmes nyelven is meg kívánjuk fogalmazni, a következő képet kapjuk: Isten a történelem legfőbb forgatókönyvírója. A kiváltságosok a film rendezői, és a történelem a film. A középpontban hősként az értelmiség vagy az elit egy tagja áll, és vetítővászon gyanánt a nép van kifeszítve. De ez csak Mihalkov történelmi és filozófiai elképzelése. Hogy fest valójában ennek az elit művésznek a mai helyzete?

Napjaink ún. züllött demokráciája bizony hatással volt Mihalkov sorsára. A korábban állami támogatást élvező kiváltságos művész szemmel láthatóan meggyengült, miközben az orosz filmművészek állami támogatása is alaposan megfogyatkozott. A dolgok ilyetén állása legalább két okból kétségtelenül zavarta Mihalkovot is. Először: Ki fogja neki biztosítani, hogy művészetét továbbra is alkotói szabadságban és függetlenségben űzheti? Másodszor: Hogyan és milyen alapon őrizheti meg korábbi kiváltságos helyzetét? Kitől kérjen pártfogást?

Ma, amikor nem működik a művészek szociális támogatásának mechanizmusa, és az állam civakodó klikkek gyülekezetévé alakult, az ember úgy szerezhet magának legbiztosabban pártfogót, ha csatlakozik ezek közül a legerősebbhez. Mihalkov is ezt tette: 1995 decemberében belépett a “Házunk Oroszország” nevű tömörülésbe. Filmjeinek korábbi csodálói számára ez övön aluli ütés volt. Nem azért, mintha a mozilátogatók már amúgy is közismert politikai nézetei miatt ábrándultak volna ki belőle. A legnagyobb megrázkódtatást az okozta, hogy a közönség szemében Mihalkov független művész volt. A kommunista rendszer alatt egy olyan filmet sem készített, mely a kor előírásait követte volna, és most, az antikommunista ideológia új körülményei között sem sietett fejet hajtani az új uralkodók előtt és leköpdösni a régi méltóságok emlékét, ahogy azt a legtöbb művészük tette.

Ez az utolsó megjegyzés külön magyarázatot érdemel. A gajdári reformok által előidézett gazdasági megrázkódtatás, az antikommunizmus világnézeti megrázkódtatása és a Szovjetunió széthullásából fakadó politikai megrázkódtatás mellé még egy negyedik is társult: az a kulturális és erkölcsi megrázkódtatás, amelyet művészek és írók váltottak ki, amikor híveik többségének hátat fordítva nyilvánosan átkozták vagy gúnyolták a korábbi kommunista eszményeket, és az új tekintélyek karjai közé vetették magukat, ezzel támogatva a hatalmat egynémely bűntettben (mint amilyen a Fehér Ház bombázása volt), míg más bűnökről hallgattak (csecsenföldi háború).

Az orosz értelmiség kettőssége

Mihalkov tekintélye mindazonáltal nőtt, amikor a Fehér Ház 1993. októberi megtámadása után – ekkor éppen a Napégettét forgatta – nem volt hajlandó a nyilvánosság előtt megtagadni barátságát a bebörtönzött Alexandr Ruckojjal, sőt megerősítette iránta érzett emberi (nem politikai) rokonszenvét. Ez sok ember, különösen a moszkvaiak szemében jelentős tett volt, hiszen már nagy megrázkódtatásokat és megfélemlítést kellett elszenvedniük. 1995 decemberéig Mihalkov számos filmrajongó szemében a független művész jelképe volt, aki sem a piacnak, sem a hatalomnak nem hajlandó a kedvében járni. Mikor ez az ábrándkép darabokra hullott, a mozilátogató közönség súlyosan csalódott.

Nem sokkal ezután Mihalkov újabb politikai meglepetéssel szolgált. Szinte rögtön azt követően, hogy a “Házunk Oroszország” megbukott a parlamenti választásokon, Mihalkov kilépett a tömörülésből és kinyilvánította, hogy nem kíván a politikai életben részt venni. De az elnökválasztás előestéjén mint a Jelcin-párti értelmiség lelki vezetője szónokolt, “áprilisi téziseit” téve közzé. Olyan csekélységről most ne beszéljünk, hogy filmjeiből politikai hirdetésekhez jeleneteket használtak fel.

Mihalkov erőfeszítései, hogy korábbi kiváltságos helyzetét, melyben független művészként dolgozhatott, fenntarthassa, arra irányulnak, hogy a mai hatalmasságok között leljen személyes pártfogóra. Ugyanakkor Mihalkovnak ebben a szándékában nemcsak a művészi elit érdekei tükröződnek, hanem egyúttal megpróbálja újra egybe fonni a kiváltságosok és a forradalom előtti Oroszország kulturális, történelmi és politikai hagyományainak szálait. Ezért arra törekszik, hogy az oroszországi egyeduralmi rendszer művész-ideológusa legyen. De még ha a hagyományok – egyébként manapság igen ritka, ennél fogva értékes – művészetbeli felkarolása lehetővé teszi is Mihalkov számára, hogy saját művészi útját járja, a tradicionalista látásmód az olyan területeken, mint például a történelem, politikai nézeteinek reakciós jelleget kölcsönöz.

A sztálinizmus olyan ellentmondásokat hordozott, melyek minden jól értesült ember számára belülről fakadtak. Egyik oldalon a lelkesedés, a kollektivizmus és a romantika, míg a másikon a konformizmus, a félelem és az önkény. Ez a konfliktus nem is annyira a politikai erők összecsapásából táplálkozott; szinte minden kritikusan gondolkodó ember önmagával vívott csatája volt. Tehát nem véletlen, hogy ez ma is, oly sok évtized elteltével, még mindig meg tud osztani egy mégannyira összefogott személyiséget is, mint Mihalkové, akiében a művész vitában áll a politikussal.

A Csalóka napfény bőséggel mutat be ilyenfajta konfliktusokat. Ha a hadosztályparancsnok a rendszer erkölcstelensége és az emberi eszmények gyalázása ellenére kiszolgálja a sztálinizmust, az azért van, mert ezeket a jelenségeket az új valóság felszínes, nem pedig lényegi vonásainak tartja. Egyszersmind ezek a vonások számára idegenek, és nincs is arra utaló jel, mintha igazán megbarátkoznék velük. Mitya viszont el tudja fogadni az árulást és a hazudozást.

Az a kettősség, mely az értelmiségi Mitya becstelenségének és alantasságának alapot szolgáltat, széles körben születik újjá napjaink Oroszországában. A kiművelt értelmiség először Gorbacsovot istenítette, majd a demokratikusnak vélt értékek nevében elfordult tőle, majd néhány évvel később hallgatott a csecsenföldi bűnös háborúról. Pillanatnyilag lázasan küzd, hogy “minden nép demokratáját”, Jelcint éltethesse. És ha holnap egy új Sztálin jelenik meg a színen, azt is ujjongva köszönti majd. Mihalkov filmjében éppen az az értékes, hogy művészetünk történelme során először – és társadalmi gondolkozásunkban hasonlóképpen – lerántja a leplet arról az ellentmondásos tényről, hogy a sztálinizmus vírushordozói, azok az emberek, akik láthatatlan vírusgazdák, illetve -terjesztők, sokkal inkább hasonlítanak a pszeudo-értelmiségi Mityára, mint a Vörös Hadsereg hadosztályparancsnokára.

Tehát két Mihalkov áll előttünk: az egyik a tehetséggel megáldott művész és humanista, a másik a monarchia politikai prófétája. Melyiknek higgyünk?

(Fordította: Battyán Katalin)

A hatalom valamilyen módon minden történelmi korszakban szeretné orientálni állampolgárait, felvilágosítani őket döntéseiről és ezek irányáról. Ez nemcsak a törvények elvont propagálását jelenti, sőt elsősorban nem azt. Hiszen ezek inkább csak a jogilag művelt közönségnek szólnak, márpedig a hatalom mindenkit irányítani kíván. Így tehát a hatékony vezetéshez meg kell találnia azokat a csatornákat, médiákat, amelyekkel a középosztálynak vagy az alsó középosztálynak világossá teszi célkitűzéseit. Az ókorban ez az eszköz a színház, illetve a cirkusz volt, a középkorban a prédikáció, a XIX. században az újságokban megjelenő folytatásos regények, később a rádiójátékok, illetve a karrierfilmek, manapság pedig a tévés sorozatok.

Ezek a formák nem a komoly politikai mondanivaló elbagatellizálását célozzák, nem arról van szó, hogy manipulálják a közönséget – vagy legalábbis nem jobban, mint a tudományos folyóiratok egyes cikkei -, hanem arról, hogy más formában közlik a fejlődés várható irányát. Természetesen ezt a formát is lehet jól és rosszul művelni, a forma nem eleve határozza meg a tartalmat. Gondoljunk csak Pázmány Péter prédikációira vagy Orson Welles hangjátékára.¹ Ilyen szempontból a magas és az alacsony kultúra szétválasztása voltaképpen a magasan kulturáltak kulturálatlanságát fejezi ki. Emiatt érdemes már esztétikai szempontból is elemezni a sorozatokat, ami azonban túlvezetne e cikk keretein. Külön elemzésre méltó, hogy nálunk miért nem történt ez meg. Mi azonban nem erre vállalkozunk: a tartalom felől próbáljuk közelíteni a sorozatokat. Hiszen ha ebben a formában is hatalmi irányításról van szó, akkor a fordított út is járható – az adott korszak világpolitikáját megérthetjük a tv-sorozatokból is.

Ez csak első látásra tűnik meghökkentőnek. Gondoljunk azonban arra, hogy az ókori görög gondolkodók milyen gyakran nyúltak elemzéseikben a mítoszhoz vagy a drámához, sőt egész filozófiák épültek ezekre vagy ezek tagadására. Ám ez a tartalom felőli közelítés megköveteli, hogy ne általában a sorozatokat elemezzük, hanem mindegyiket külön-külön arra való tekintettel, hogy mi a sorozat társadalomelméleti mondanivalója, milyen rétegeket céloz meg és milyen magatartást sugall nekik. Arra nincs módunk, hogy ezt itt most megtegyük, csak egy sorozat elemzésére vállalkozunk, arra, amelyik már jó pár éve meghatározza a televíziózási szokásokat nemcsak nálunk, hanem az Egyesült Államokban is: a Dallasra. De ilyen módszerrel lehetne elemezni például a Vészhelyzetet is.

Ismert, hogy a 80-as években Dallas vetítésekor az USA szinte minden állampolgára a képernyő előtt ült, és egyetlen más sorozat sem tudta azóta megközelíteni sikerét. Így a Dallast a legkiválóbb kordokumentumnak is tekinthetjük, aminek elemzése már csak amiatt is érdekes, mert “a történelem vége” tétel értelmében nálunk most tart a Dallas üzenetének kódolása.² Azt a korszakot, amit társadalomelméleti szempontból a Dallas fémjelez, neokonzervatív forradalomnak szoktak nevezni, és ennek jellegzetességeit kívánjuk feltárni a sorozaton keresztül. Arra nincs most lehetőségünk, hogy a Dallas minden egyes részletét vizsgáljuk, csak a főbb motívumokra szorítkozunk.

1. Az olaj és a tőke-munka-viszony

Politikai gazdaságtani szempontból az olaj szerepe a legfontosabb a sorozatban. Ezt nem tekinthetjük véletlennek, hiszen az olaj egy egész történelmi korszak meghatározó ágazatának az alapja; a 30-as évektől kezdődően a biztonság- és gazdaságpolitikai kérdések nagy része az olajtermeléshez és felhasználáshoz kötődik. Ezt a korszakot nevezhetjük a jóléti állam korszakának is, bár az olaj egy kicsivel hosszabb időszakot fog át, hiszen a 30-as évek még nem tekinthetők jóléti állam korszakának.³ A Dallas korszaka azonban éppen ennek a jóléti államnak a vége, az olajszakma tündöklése és bukása. (Emlékezzünk csak, a Barnes-Ewing viszály eredete a II. világháború előtti korszakra nyúlik vissza, mint ahogy szinte minden fontosabb titok erre a korszakra datálódik.)

Mi a fő jellemzője az olajkorszaknak, illetve a jóléti államnak? Ebben az időszakban úgy tűnt, hogy egy sajátos korporációs rendszerben megoldódik a munkás-tőkés-probléma. A munkások érdekeit a szakszervezetek képviselik, a tőkések pedig szintén megtalálják érdekeik kifejezésének megfelelő formáját. Európában ez a munkaadói oldal az érdekegyeztetési mechanizmusban, míg az USA-ban ez a sajátos lobby-rendszer, ami szintén megjelent a sorozatban (és persze ne feledkezzünk el az olajvállalkozók klubjáról és báljáról).⁴ A munkás-tőkés-konfliktus feloldása tehát nem azt jelenti, hogy a munkások megszüntetnék munkás létüket, ahogyan az a klasszikus marxizmusban megjelent, de nem is azt, hogy mindenki tőkéssé válik, ahogy azt a neokonzervatív forradalom szeretné, hanem ebben az osztálybéke-koncepcióban.⁵

Ezt kiválóan illusztrálta Dendrich szerepeltetése,⁶ aki bár megtalálja a földgázmezőt (megérezte az orra – az olajat), mégis eltűnik a sorozatból, nem lesz része az olajvállalkozók körének – bár a vagyona alapján lehetne. Ez egyrészt Cliff Barnes “gonoszságának” köszönhető, aki persze öntudatlanul gonosz és semmizi ki társát. Másrészt ez Dendrich kulturálatlanságának is az eredménye, hiszen semmibe veszi a geodéziai jelentéseket, nem is akarja elsajátítani a tőke működtetésének szakmáját. Ennek persze konfliktus a következménye, hiszen nem is értheti meg Cliff Barnes munkájának értelmét, emiatt állandóan lázad ellene. Ugyanez a motívum alkotja a Barnes-Ewing viszály kezdetét is. Tintás megtalálta az olajat, az öreg Jock azonban olyan szerződést kötött vele, aminek eredményeképpen a Ewingoké lett a vagyon. Azaz az öreg Barnes itt is csak Jock gonoszságát látja anélkül, hogy megértené a jog jelentőségét. Fiáról ugyanez már nem mondható el – és ettől válik olajvállalkozóvá. Ez pedig ugyanaz a helyzet, mint egyrészt nálunk az állandósuló szakszervezeti támadások a reform ellen a Kádár-korszak egészében, illetve a szovjet mentalitás az USA termelési kultúrája ellen.⁷

Mindezek azt mutatják, hogy a jóléti államban hiányzik vagy legalábbis nagyon szűkre szabott a mobilitás lehetősége, hiányoznak azok a társadalmi oktatási mechanizmusok, amelyek éppen a munkásosztály megszüntetését céloznák. Ennek nem mond ellent a felsőoktatás tömegesedése a II. világháborút követő korszakban, hiszen azok, akik akkor tanultak, hajtják végre ma a neokonzervatív forradalmat, szüntetik meg a jóléti államot. Akkor a felsőoktatás csak a munkanélküliség elleni küzdelem sajátos formája volt. A tömeges megszüntetés olyan mechanizmusaira gondolunk itt, mint például a kisvállalkozás jelszava, amelyek ha másra nem is, arra megtanítanak, hogy tudatosan alkalmazzuk az adótörvényeket.

Ez a tőkés-munkás-viszony feltételezi azt is, hogy a termelés szervezeti formája változatlan marad, azaz fennmarad a gyárrendszer, illetve a gyár logikájának megfelelő hierarchia. Ezzel szemben a munkás – éppen kulturálatlanságánál fogva – nem tehet mást, csak lázadhat. Ennek a lázadásnak bemutatása a másik olyan elem a sorozatban, amelyben megjelenik a munkás. Ez például az olajkút felrobbantása és az ehhez kapcsolódó terrorizmus-botrány kipattanása.⁸ A rendszeren belül található feszültség tehát állandóan felszínre kerül. Feszültség ez, hiszen a munkás (illetve a beosztott) nem tudhatja, hogy ténylegesen mennyivel járul hozzá az intézmény munkájához, és mindig igazságtalannak érzi az így kapott bért és elismerést. (Nagyon jellemző, hogy a 80-as évek Amerikájának karrierfilmjei arról szólnak: a beosztott szaktudásában hogyan kerül a főnök fölé.)⁹

Ezt az állandó lázadási hajlamot valahogyan kezelni kell, és ennek csak egyik – és igen korlátozott – lehetősége az erőszak, ahogy ez kiderül a Ewingok magatartásából az olajkutat felrobbantó munkás ügyében. A másik lehetőség a munkásság kifizetése – e lázadási hajlam megvásárlása. Ez történik a terrorista-botrány kapcsán, hiszen Jeremy Wendell nem csak a Ewingokkal szemben használta fel az információt, hanem önmagát is védte a nekik felajánlott állásajánlattal, illetve Cally szerepeltetésével, ami a kiegyezést mutatja Texas és a Közép-Nyugat között.¹⁰

Ez a “kifizetés” azonban nem csak ilyen elszigetelt epizódokra igaz, hanem a sorozat egészére. A Dallas olyan fogyasztási kultúrát közvetít, amelynek lényege, hogy mindenkit megtart saját pozíciójában. A nagyobb autó, nagyobb lakás, háztartási gépek stb., azaz az úgynevezett fogyasztói társadalom lényege egyrészt valóban a szabadidő bővülése, másrészt azonban ennek a szabadidőnek nem a munkához kapcsolódó eltöltése. Az autók, gépek fogyasztása nem követeli meg a fogyasztók szellemi gyarapodását, szemben például a számítógéppel, melynek használata eleve feltételezi a kulturálódást. A televízió és a rádió csak a tanulás lehetőségét jelenti és nem szükségességét. Ebből a fogyasztásból nem következik a szabadidő értelmes eltöltése. A háziasszonyok nőegyletet szerveznek, jótékonykodnak, amit természetesen a férfiak unnak és fiatalabb hölgyek társaságát keresik. Nem a termelés egyesíti a családot (mint mostanság a papa-mama-vegyeskereskedésekben), hanem a fogyasztás. A szabadidő deklaráltan arra szolgál, hogy a termelésben a hierarchiából keletkező feszültségeket levezesse, hogy elviseljük a főnök egész heti packázásait.

Ezt a korszakot véleményünk szerint az olaj fogja össze, ami nem egyszerűen a véletlen műve. Az olaj az az erőforrás, amelynek kitermelése és az ehhez kapcsolódó iparágak még a hagyományos gyáripari szerkezetet őrzik, ugyanakkor az erőforrás bősége lehetővé teszi a fent elemzett fogyasztás finanszírozását. A korábbi korszak alapvető energiaforrása a szén volt, amelyik szintén meghatározott gyárszerkezetet követelt meg, de korántsem állt olyan bőségesen rendelkezésre – emiatt a szegénység is fokozott mértékben jelentkezett.

Anélkül, hogy nagyon elkalandoznánk a tárgytól, annyit érdemes megjegyezni, hogy nem csak ez a hierarchia-logika létezik, hanem olyan is, amikor az alullévők törekvéseit a hatalom mindig beépíti, ezáltal kiküszöbölve a forradalom, illetve a lázadás lehetőségét.

2. Konkurrencia és racionalitás

Sajátos közgazdasági jelenségként írható le, hogy az olajvállalkozó a szűken vett profitmotívum mellett azért vásárol gyakran pl. földet, olajipari tőkét, részvényeket vagy ügynököket, hogy zsaroljon, sakkban tartson, a kívánt magatartásra kényszerítsen, vagy éppen tönkretegyen üzlettársakat, ellenfeleket. A sorozatban végighúzódó Ewing-Barnes-viszály, vagy az újabb keletű harc a főszereplők és a Weststar között nem egyszerűen a piaci pozíciókért való verseny kifejeződései: itt arra áldoznak pénzt, tőkét, hogy az ellenfelet magát győzzék le, semmisítsék meg, vagy jobbik esetben rontsák a pozícióját. – Köztes eset, amikor közvetlen anyagi előnyhöz a partner becsapása, félrevezetése révén kívánnak jutni.

Ez nem a jóléti állam tisztességes versenye! Nem is egyszerűen a klasszikus kapitalizmus “mindenki mindenkinek farkasa” szellemében megvalósuló szabadversenyének jelenkori folytatása, bár van ilyen vonatkozása is. Ez valójában a jelenkorban a földért, a földtulajdonért, a földtulajdon megtartásáért való harc – tőkés viszonyok között. A föld létéért, a földbirtok fenntartásáért folyó élethalálharc kényszeríti ki egyes törvények és íratlan erkölcsi szabályok folytonos megsértését. A cél a földtulajdon fenyegetettségének az elhárítása, visszaszorítása. Ebben a vonatkozásban az írott és íratlan szabályok megsértése nem mindig szükségképpen bűn, hanem büntetés is – az igazságszolgáltatás külön intézményrendszere nélkül. A tőke eszközeit használják fel a föld védelmére! – Ez így egyben az amerikai szabadságeszme fenntartásáért folytatott harc is. A Dallas a jelenkor szabadságharcáról is szól, amit mi sem példáz jobban, mint Jockey és Bobby moszkvai utazása.¹¹ Ebben az esetben látszólag ellentmondásba kerül egymással a profitérdek és a hazafiság, valójában azonban a hosszú és rövid táv ellentmondásáról van szó. Ha fenn akarják tartani a vállalkozást, akkor gátat kell vetniük saját profitéhségüknek – és ebből is kiviláglik, hogy a Dallas nem a kapitalizmusról szól, hanem az átmenet korszakáról, amikor kapitalista ideológiával vezetik át a világot egy új korszakba.

A földtulajdon lényege ugyanis az adott területen élők fennmaradása, létük egészének újratermelése, illetve ezen újratermelés feltételeinek biztosítása. A földbirtokos, a király nem csak a középkorban volt felelős alattvalói boldogságának biztosításáért. Az újkor története is értelmezhető oly módon, hogy a földbirtokosok a kapitalizmust éppen az újratermelés biztosítása érdekében engedélyezik. A közgazdaságtan születése nagyon jól példázza ezt, hiszen Smith, amikor leírja a láthatatlan kéz elvét, akkor ezt nem a tőkések számára írja, nem apologetika ez – akkor nem is lenne tudományos súlya az állításnak -, hanem a fennálló arisztokráciát szólítja fel arra, hogy mondjon le előjogai egy részéről – hatalma fenntartása érdekében. A példa, amire Smith hivatkozik 1776-ban, világos. Az Egyesült Államok arisztokrácia nélkül is képes fennmaradni, és ez riasztó példa lehet az angol földbirtokosokra nézve. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az Újvilágban ne létezne földtulajdon (ezt legfeljebb a francia forradalmárok gondolták így), csak azt, hogy más szerkezetben működtetik. A földtulajdon olyan szerkezete és formája alakul ki, amely a szabadságeszme hordozására képes – szemben a feudális földtulajdonnal, amelyik egyoldalúan a gondoskodásra, a jobbágyság védelmére szakosodott.

Azt, hogy az USA-ban mennyire fontos az államért való felelősség, ami a földtulajdon lényege, mi sem bizonyítja jobban, mint az elnöki intézmény körül kialakuló szinte személyi kultusz – bár egy intézmény körül kialakuló kultusz fogalma már önmagában ellentmondás, egy olyan ellentmondás, amelyik az USA politikai rendszerének belső problémáit jelzi. Minden amerikai leghőbb vágya, hogy kezet fogjon az elnökkel, személyesen is eggyé váljon az amerikai államisággal. Ezt fejezi ki az amerikai alkotmány is, amikor kimondja: mindenkinek joga van a boldogság kereséséhez és ezt biztosítania kell az alkotmánynak, mindenkire nézve külön-külön is.¹² Hannah Arendt elemzéséből¹³ az is világos, hogy ez pozitív jog: csak azt szabad, amit az alkotmány, illetve a törvények tételesen állítanak. Az alkotmány lényege tehát a szabadság pozitív integrálása, ami egyébként szöges ellentéte a laissez faire elvének. A földtulajdon ilyen felfogása nem valamiféle misztikumból származik, hanem az USA politikai rendszerének sajátos szerkezetéből, Észak és Dél ellentétéből. A hazai szakirodalom jó ideig csak Észak felsőbbrendűségét vette észre, hiszen ezzel lehetett bizonyítani, hogy az USA a kapitalizmus országa és Dél funkciójáról teljesen elfeledkezett. Pedig az amerikai konzervatív történészek már régen felfedezték, hogy Délen az európai feudális hagyomány éled újra – arisztokrácia és ehhez tartozó jogrend nélkül.¹⁴ Ez a paternalista gazdálkodás olyan földbirtokost feltételez, aki felelősséget érez a földjén élőkért és akinek minden cselekedetét ez hatja át. Ezt a tételt nagyon szépen illusztrálta az Elfújta a szél, hiszen a film végkicsengése a föld fontosságának megértése volt.¹⁵

Ugyanakkor ez a déli paternalizmus mégiscsak az európai feudalizmusból nőtt ki, annak nemcsak pozitív, hanem negatív hagyományait is megőrizve. Ez pedig feltételezte, hogy az alattvalóról saját akarata ellenére is lehet és kell gondoskodni. Azaz a gondoskodás nem feltételezi az alattvaló szellemi egyenrangúságát vagy legalábbis a szellemi felemelés mozzanatát. Emiatt fért meg békésen egymás mellett a rabszolgaság és a gondoskodás Délen, és a rabszolga-felszabadítás emiatt is indult el Északról. (Ez egyébként ugyanaz a probléma, ami miatt nálunk nosztalgia van a Kádár-rendszer iránt.) Észak ezt az elemet szeretné megszüntetni, de ezzel felmerül a veszélye a gondoskodás megszüntetésének is, ami az instabilitást, az USA közvetlen veszélyeztetését jelenti. Ez az ellentmondás az, ami végigkíséri az amerikai, és ennek következtében a világtörténelmet is. A Dallas arról is szól, hogy milyen sajátos munkamegosztás és konfliktusos harmónia van az USA-ban Észak és Dél között. Észak összességében inkább a dinamizmust, az újat, az ipar újdonságait, a demokratikus igazságot képviselte, Dél így az alapvető stabilizáló szerepet tölti be a II. világháború után, mintegy jóvátéve a múlt századig tartó rabszolgaság szégyenét.

Az olajágazat tehát tényleg két módon tölt be stabilizáló szerepet: a termékével, működése tartalmával, amennyiben az olaj széles körű társadalmi jólét kiterjesztésének és fenntartásának meghatározó forrása az adott korban; és működési módjával, üzletmenete formájával, amennyiben dinamikusan stabilizálja a földmagántulajdon és ezáltal a nyugati (amerikai) szabadságeszme folyamatos érvényre jutását, fennmaradását. Elnyomja az uralkodó eszmét fenyegető veszélyek hordozóit.¹⁶

A Dallas nem a jóléti államról szól, hanem a jóléti állam modelljének a neokonzervatív fordulat (és így egyben a világméretű rendszerváltás) modelljébe való átfordulásáról. Azt mutatja be, hogy milyen módon stabilizálja, katalizálja az amerikai olajágazat ezt a folyamatot, és természetesen azt, hogy ezt a stabilizáló funkciót éppen jellegzetesen az olajszakma tölti be – a maga szükségképpen korlátolt és ideiglenes módján. A jóléti állam uralkodó ágazata az olajágazat, a neokonzervatív fordulaté a számítástechnika és az űrtechnika, de ez a sokéves ún. szappanopera arról is szól, ami a két gazdaságtörténeti korszakban mégis közös, folytonos.

Így nem véletlen, hogy ez a hosszú sorozat nem például a számítástechnika, a szórakoztató elektronika vagy éppen az autóipar területén működők életéről szól, és ugyanígy nem véletlen, hogy nem a mezőgazdaság a főszereplő, bár alárendelten a farm éppen sajátos szerepe miatt, és a család folytonosságát reprezentáló Southfork Ranch mégis végig jelen van. A család ugyanis a földtulajdon tényleges intézménye a Dallasban is, hiszen ez az egyetlen olyan erő, amelyik az összetartást képviseli a széthúzással szemben, a stabilitás végső biztosítékát. A Dallas korszaka azonban nem a 30-as éveké; család és vállalat szétválása elkezdődik, és ez a jóléti állam szerkezetének felbomlását is mutatja. Nem az olajtársaság tartja össze a családot, bármennyire is szeretné ezt Jockey. Az üzlet csak a család fennmaradásának anyagi forrása – és ez Jockey és Ellie konfliktusának lényege. Az öreg Jock még közvetlenül Ford mentalitását képviselte¹⁷ és halála már előrevetítette az olajtársaság pusztulását is. (Nagyon jellemző, hogy a sorozat készítői soha nem próbálták pótolni Jockot, szemben Ellie-vel, amikor a színésznő időleges kiesésekor azonnal újról gondoskodtak.)

Ez a felbomlás persze nem egyoldalúan a gyár leértékelődését, illetve felbomlását jelenti, hanem a földtulajdon intézményének átalakulását is. A családban ugyanis a stabilitás nem a családtagok eszmei, hanem érzelmi közösségén alapul, márpedig ez a közösségiség ellentmondhat és a jóléti államban ellent is mond a racionalitásnak. Jockey és Bobby, Samantha és Jockey, Pamela és Cliff konfliktusai ezen alapulnak, egyrészt a hatalomért folytatott harc szétvetné a családot, másrészt azt mégis össze kell tartani, ami ideológiai alapon nem lehetséges. Semmiféle eszközzel sem bizonyítható Jockey-nek, hogy neki szükséges az együttműködés Bobbyval, számára a testvére végül is nyűg – és ez persze fordítva is igaz. Ami összetartja őket, az kizárólag Ellie és a család szentsége. Emiatt a föld feletti uralom, a stabilitás biztosítása a jóléti állam korszakában végig irracionális elem marad. Ez egyébként szükségszerű, és a II. világháború utáni egész korszakból megérthető, hiszen az atomfegyver időszakában azért kellett fegyverkezni, hogy a béke fennmaradjon – és ez ép ésszel nem volt felfogható. A hidegháborút követő korszakban tehát átalakul a földtulajdon szerkezete, a család szerepét az ideológia, illetve annak anyagi formája veszi át. Mindez azzal jár, hogy a család leértékelődik a stabilitás tekintetében, illetve a racionalitás ismét összhangba kerül az érzelmekkel és az erkölccsel. Ez pedig nem a tőke, hanem a föld racionalitása, a közösségiség eszméjének megfogalmazása és alkalmazása. A mezőgazdaság, az ültetvény nem lehet úgy főszereplő, mint az Elfújta a szél idején, hiszen a közösségiség gazdasági formája nem egyszerűen a család. Nem beszélhetünk részletesen arról, amiről a sorozat nem szól, az amerikai Kelet és Nyugat viszonyáról, és az USA világban betöltött szerepéről. Szintén apró morzsa a terrorista-epizód, ahol mégis megjelenik a szabadság és a zsarnokság konfliktusa az olajágazaton belül. Ám a CIA a Ewing társaság mellé áll. A Weststar monopolista érdekein keresztül a független olajvállakozás létét, tehát a szabadságot fenyegeti.¹⁸

A Dallas története egy korlátozott lehetőségekről szóló, nagyon is részleges igazságokat tartalmazó, mégiscsak tisztességtelen történet. Nem igaz, hogy a kisebb bűnök örökre megbocsáthatók, ha nagyobbak elkerülése érdekében követik el azokat. Nincs mindig tőkére szükség ahhoz, hogy a földet meg lehessen védeni. A tőke és a földtulajdon összenövése, összefonódása a neokonzervatív fordulatnak azt a jellegzetességét fejezi ki, hogy nem beszélhetett nyíltan arról az irányítási rendszerről, amelynek a megvalósítására a gyakorlatban már áttért. Nem a tőke uralkodik a föld fölött, hanem a föld a tőke fölött. De ez az a világ, amelyikről a Dallas nem szól.

3. Ki az erkölcsös: Jockey vagy Bobby?

Mindezek után felmerül a kérdés, ha a tőkés racionalitás a jóléti állam időszakában végül is a földtulajdon stabilitását szolgálja, akkor tekinthető-e erkölcstelennek Jockey? Hiszen minden lépése arra irányul, hogy nyerjen a Ewing olajtársaság, ezáltal a legkiválóbb emelkedjen ki, a kiválóságra való törekvés pedig erény. Ha viszont ez így van, akkor mi a funkciója Bobbynak, a látszólag erkölcsös fivérnek? Egyáltalán milyen erkölcsöt képvisel Bobby?

Nem kétséges, hogy Jockey zsarolásai, az embereken való átgázolása erkölcstelen, mégis, ez szükségszerű része a szerkezetváltás stabilitásának. A kapitalizmus körülményei között ugyanis nem lehet más módon fenntartani a stabilitást, csak a bűnön keresztül. A földtulajdon védelme, a nemzet fennmaradása megköveteli az ágazatok állandó átrendeződését, illetve a gazdasági elitek folyamatos cseréjét. Ez azonban a tulajdoni szerkezet állandó átrendeződésével is jár. Azok, aki ma jól működtetik vállalkozásaikat, holnap nem biztos, hogy így fogják tenni, le kell őket cserélni, és általában nincs idő megvárni, amíg annyira elszegényednek, hogy harmonikusan megtörténjék a szerkezetváltás. A világgazdasági versenyben való helytállás vagy a közvetlen katonai veszély miatt alkalmanként azonnal és erőszakosan le kell cserélni az elitet. A jogrend és az uralkodó ideológia persze mindig a magántulajdon szerkezetének stabilitása mellett van, azaz ezt az átrendeződést csak a fenti elv csorbításával lehet keresztülvinni. Ez pedig a bűn problémája.

Ez az átrendeződés nyilvánvaló a forradalmak idején, ekkor azonban a jogrend egésze válik kérdésessé, és a bűn átcsap erénybe, mint nálunk akár 1848-ban, akár az államosítás idején. Olyan országokban azonban, ahol nem vagy csak ritkán voltak forradalmak, a szerkezetváltás mindig közvetlenül a bűnözésen keresztül játszódott le. Az eredeti tőkefelhalmozás korszaka, a bekerítések szintén ennek a bűnözésnek az illusztrációi, és Marx elemzéséhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy ezt nemcsak a nemesek kapzsisága okozta, hanem az is, hogy a király szemet hunyt ezen kapzsiság fölött.¹⁹ A modern korban a feketegazdaság állhat itt példának, annak is egyik legjellemzőbb vonása, az illegális szoftverkereskedelem. Nyilvánvaló, hogy ennek célja a számítástechnikán belül az egyes pozíciók átrendeződése.

Az az állításunk tehát, hogy a kapitalizmus időszakában a bűn az egyik eszköze a szerkezetváltásnak, azaz a bűn központilag van megszervezve.²⁰ Ez jelentheti a maffia és a politika közvetlen összefonódását, de lehet csak olyan kiskapuk létezése a jogrendszerben, amelyik a tőkéket a kívánatos irányba tereli. A magántulajdon szabadságát az állam megsérti, hogy létét fenn tudja tartani. Ily módon állam és szabadság állandóan ellentmondásba kerül egymással. Ennek elméleti feloldása vagy az állam tagadása, vagy a szabadság elvetése – a vulgáris felfogás szerint. A tényleges fejlődés azonban az újfajta szabadságfelfogás felé mutat, ami állam és magántulajdon egységbe hozását jelenti. Ez a szintézis “a szabadság: felismert szükségszerűség” tétele alapján foglalható össze, és egy olyan állami szerkezetet takar, amelyben a szerkezetváltáshoz nem szükséges a lopás, mert a volt tulajdonosok felismerik, hogy éppen fennmaradásuk érdekében le kell mondaniuk a tulajdonról. Ez azonban már a szocializmus korszaka. Mindaddig azonban megmarad a bűn szerepe a gazdaságirányításban.

Ettől persze még Jockey bűnös és erkölcstelen. De ez az erkölcstelenség előremutató elemeket is tartalmaz éppen úgy, ahogy a terrorista-epizódban felhasználja a CIA-t, vagy az őt, de a büntetés lehet haladásellenes is, hiszen végül is az Igazságügy-minisztérium veszi el a Ewing nevet. Persze ez a büntetés szükségképpen képmutatás is.

Ha viszont helyes az elemzésünk, akkor mi Bobby szerepe? Semmi esetre sem képviselheti a szocializmus erkölcsét, mert ő is használja Jockey erkölcstelenségét, mellé áll, ha a család egységét veszélyezteti valami. Nem az erkölcstelenség alapját kívánja megszüntetni, hanem helyette a szemeit forgatja – amikor azt már elkövették. Azaz Bobby funkciója Jockey tetteinek leplezése, a képmutatás – és ettől lesz sokkal erkölcstelenebb, mint fivére. Ezt az is nagyon jól illusztrálja, hogy amikor Bobby a fél vállalat élére kerül, akkor ő is ugyanolyan erkölcstelenné válik, mint bátyja.²¹ A képmutatás szerves része tehát a jóléti állam felbomlásának, mert nem egyszerűen a szerkezetváltást kell végrehajtani, hanem mindezt nem szabad a szocializmus ideológiájával megtenni. A probléma ugyanis az, hogyan lehet túllépni az olaj ideológiáján, azaz miként lehet a munkásosztályt kiemelni munkás helyzetéből anélkül, hogy ez közvetlenül a szovjet birodalom győzelméhez vezetne. Másképpen megfogalmazva, hogyan lehet a föld- és a tőketulajdont elválasztani egymástól anélkül, hogy ez a marxi filozófia explicit felvállalását jelentené. Ehhez paradox módon éppen az olajágazat ideológiáját kell felhasználni az olajágazat hatalmi szerkezetének meghaladásához. El kell leplezni, hogy Jockey mesterkedései végső soron saját hatalmának megszüntetését szolgálják, azt a célt, amiről az egész sorozat szól. Ehhez kell Bobby figurája, ami a valóságos folyamatokban a szociáldemokrata szerepkörnek felel meg.²² Hiszen nagyon furcsa, hogy az európai államok jó részében a szerkezetváltást szociáldemokrata kormány hajtotta végre, és ahol nem, ott is komoly szerepe volt-van a szociáldemokráciának. Ez a szerep éppen a katalizálásé és az elleplezésé, annak a részben illúziónak keltése a középosztályban, hogy a szerkezetváltás nem érinti az ő helyzetét, miközben valójában persze éppen alóluk húzzák ki a talajt. Ha azonban nem lenne ez az illúziókeltés, akkor a szerkezetváltásnak meg kellene mutatnia igazi arculatát, ami az adott biztonságpolitikai keretek között lehetetlen. Éppen ezért Bobby eltűnése a sorozatból ezt a helyzetet mutatta be, hiszen Jockey-nak kellett integrálnia azt, ami csak a szocializmus keretei között integrálható, “a szabadság: felismert szükségszerűség” tételének alkalmazását. Ez azonban a sorozat végét jelentette volna – az olajágazat keretei között, amit nem lehetett felvállalni. Emiatt kellett visszahozni Bobbyt, és nem a tömegnyomás miatt, ez inkább csak a figyelemelterelést szolgálta.²³ – A katalizálás szerepe fontosabb a hamis illúziók keltésénél, ezt a rendszerváltás eddigi története is bizonyítja számunkra. A lényeg ugyanis nem a középosztály megszüntetése, hanem megszüntetve megőrzése, azaz annak a társadalmi mechanizmusnak a kiépítése, amelyben ez a középosztály ismeri fel a helyzet megváltoztatásának szükségességét.

A fenti gondolatmenetre alkalmazható Marxnak a Tőke III. kötetében bevezetett fogalma, az egyéni tőkés és össztőkés ellentmondása is, amit aztán a későbbi marxista közgazdasági irodalom alaposan ki is dolgozott. Ennek értelmében az egyéni tőkés profitmaximalizálása veszélyezteti a tőkés rend egészének fennállását a munkások kizsákmányolása miatt, ezért szükségessé válik egy olyan intézmény bevezetése a kapitalizmuson belül, amelyik korlátozza az egyéni tőkést. Ez azonban nem veszélyeztetheti a tőkés rend egészét. Ilyen intézménynek tekinthető a jóléti állam. – A mi álláspontunk csak annyiban bővíti ezt, hogy az egyéni tőke és az össztőke ellentmondása a szocializmus és a kapitalizmus szembenállása is. Az össztőke úgy védi az egyéni tőkét, hogy korlátozza modernizálódását, mert minden modernizálódás a munka kiváltását és ezzel a munkásosztály elnyomorodását szolgálja. Csakhogy a munka kiváltása végül is a marxi életmű egyik központi eleme, az osztályharc megszüntetésének előfeltétele. A folyamat dialektikája abban rejlik, hogy az össztőkés kényszeríti rá az egyéni tőkést a modernizálódásra, ami napjainkban például a globalizálódást jelenti, és ez összhangban van a Német ideológia szellemével.

A fenti elemzést illusztrálja a Dallasról szóló irodalom egyik legszellemesebb alkotása, Ien Ang cikke.²⁴ Ang egy nyilvános hirdetést tett közzé egy ismert holland hetilapban arról, hogy ő nagyon szereti a Dallast, de időnként furcsa reakciók érik. A válaszlevelek alapján a következő kategóriákat állította fel: van, aki gyűlöli, manipulációnak tartja, de mégis nézi. Van, aki ironikusan nézi és igyekszik távol tartani magát tőle. És végül van, aki szereti, de ezt magának is nagyon nehezen meri bevallani. Ang mindezt a tömegkultúra ideológiája és a tömegkultúra lényege közötti ellentmondásból vezette le. Azt állította, hogy az értelmiségiek utálkozása a Dallas iránt olyan erősen hat, hogy a nézők éppen ezen ideológiával szembeni kritikai érzéküket vesztették el. Ezzel mi teljes mértékben egyetértünk, és csak annyit tennénk hozzá, hogy mindkettőnek megvan a maga funkciója. Ez az értelmiségi attitűd ahhoz kellett, hogy el lehessen leplezni az olajágazat tényleges tartalmát, hogy az emberek ne kedveljék meg túlságosan a kapitalizmust. Ugyanakkor azzal, hogy a jelenlegi értelmiség lesöpörte az asztalról a Dallast, lemondott arról is, hogy a szerkezetváltás tényleges irányát mélyebb elemzés alá vegye, önmagát hozta/hozza lehetetlen helyzetbe. Ezt támasztja alá a hazai filozófia egyik legkiválóbb alakjának, Nyíri Kristófnak a Világosság 1996/6-os számában megjelent tanulmánya,²⁵ amelyben azt fejtegeti, hogy új kommunikációs korszak köszöntött be, amelyik nem a könyvön, hanem az új információhordozó eszközökön alapul. Ilyen eszköz lehet a sorozat. De ebből még nem következik az, hogy ez szükségképpen a tudás elvesztését jelentené, ahogy ezt Nyíri állítja. Az információs eszközökből ugyanis nem következtethető ki az információk feletti szint, az eszme hiánya. Éppen ellenkezőleg, arról van szó, hogy a szerkezetváltás, filozófiai nyelven az eszme, minden társadalmi csoportnak a maga sajátos információs formájában jelenik meg; ha az értelmiség lemond ezek elemzéséről, akkor önmaga létalapját veszti el.

Egyszer az ókori görög filozófust, Arisztipposzt megkérdezték, hogy miért érdemes filozófiát tanulni. Azt válaszolta, hogy azért, hogy az illető ne úgy üljön a színházban, mint kövön a kő. Ha elfogadjuk kiinduló tételünket, hogy ma az ókori színház funkcióját a sorozat tölti be, akkor azt mondhatjuk, hogy emiatt érdemes elemezni a Dallast. És ez azt is jelenti, hogy erről a képmutatásról le lehet rántani a leplet. A helyzet ellentmondása, hogy ezt nem amerikaiak, hanem közép-kelet-európaiak teszik meg, de ez olyan probléma, amely a már tárgyalt biztonságpolitikai szerkezetből következik. Ma napirenden már a marxizmus elmélete és a Nyugat gyakorlatának összeegyeztetése van, ezt azonban csak azok kezdhetik el, akik mindkettőt ismerik. Ezzel pedig egy újabb – remélhetőleg nagysikerű – sorozat felé teszünk egy lépést.

Jegyzetek

¹ Orson Welles Támadás a Marsról című rádiójátékának közvetítése halálos áldozatokkal járó tömegpánikot váltott ki 1939-ben.

² Itt Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember (Európa, 1993.) című munkájára gondolunk, amely szerint minden ország ugyanazon cél, a liberális demokrácia felé halad. Ebből mi az első állítást elfogadjuk, mármint a történelem végét, azt azonban nem, hogy ez a liberális demokráciát jelentené. L. részletesebben: Gervai Pál: Széljegyzetek Fukuyamához. Fordulat, 1995. 1. sz.

³ L.: Berend T. Iván: Válságos évtizedek. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1987.

⁴ Ennek pontos mechanizmusát nagyon jól feltárta az amerikai institucionalista közgazdaságtan. L.: Adolf A. Berle: The American Economic Republic. New York McGraw-Hill, 1967. vagy George Stigler: Piaci vagy állami szabályozás, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991.

⁵ Itt arra az alapvetően szociáldemokrata indíttatású tradícióra gondolunk, amelynek értelmében a két osztály ki tud egyezni egymással és lehetséges a megbékélés, a hosszú távú együttélés. Ennek a klasszikus irodalma: Eduard Bernstein: A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia taktikája. Kossuth Könyvkiadó, 1989.

⁶ Dendrich az öreg Tintás Barnes barátja volt, akire Cliff rátalált egy eldugott kocsmában és felkarolta. Dendrich azt állította, hogy képes megtalálni az olajat és emiatt az általa kiválasztott földön elkezdtek fúrni. Hosszú és költséges kutatás után valóban találtak földgázt. Később azonban kiderült, hogy Dendrich képtelen a kitermelés lebonyolítására, ezért Cliff gyakorlatilag kisemmizte.

⁷ A szakszervetei támadások természetrajzának gazdag irodalma van, például Soós Károly Attila: Béralku vagy sérelmi politika. Medvetánc, 1986. 2. sz., de a klasszikus irodalom ebből a szempontból az MSZMP KB 1972-es határozata a munkásosztály helyzetéről (Az MSZMP KB dokumentumai és határozatai 1970-75. Kossuth, 1980.).

⁸ A sorozat közepe táján egy munkás elkeseredésében felrobbantja a Ewingok egyik olajkútját (ez egyébként elég sokáig szerepelt a főcímben is). A munkást emiatt börtönbe csukták. Később a Ewingok az olajárak esése miatt terrorista-akcióra szánták el magukat a Közel-Keleten és ehhez felbéreltek egy kommandó-osztagot. Ez, ami a CIA tudtával történt, bár törvényellenes volt, s később kipattant, éppen a munkás családjának segítségével. Emiatt az Igazságügy-minisztérium nyomozást rendelt el, és ez vezetett el a Ewing olajtársaság megszűnéséhez és a névhasználat megtiltásához. Ebben a folyamatban nagy szerepe volt a Weststarnak, amelynek az akkori elnöke Jeremy Wendell volt. ő volt az, aki felajánlotta védelmét a munkáscsaládnak, és ezzel ellensúlyozta a Ewingok haragját.

⁹ Lásd (szó szerint): A dolgozó nő, vagy a klasszikus alkotás, a Pretty Woman, ahol az utcalány figyelmezteti kedvesét az újfajta üzletpolitikára. Ennek mechanizmusa pontosan megtalálható a Megperzselt szívekben, az 1996 második felében vetített tv-sorozatban.

¹⁰ Cally, Jockey második felesége a Közép-Nyugatról származik és ártatlan románcként indul. Jockey egy vadászat alkalmával elcsábítja Callyt, akit testvérei úgy védenek meg, hogy Jockey-t kényszermunkára fogják. Ebből Jockey csak úgy tud kimászni, ha feleségül veszi Callyt.

¹¹ Az olajválság egy meghatározott szakszában egy svéd üzletember fel akarja vásárolni a Ewing olajtársaságot. Az üzlet lebonyolításához Jockey és Bobby Európába mennek, ahol figyelmeztetik őket (konkrétan Moszkvában), hogy a svéd üzletember valójában a közel-keleti olajországok ügynöke, és céljuk az amerikai olajipar tönkretétele. Ekkor úgy döntenek a Ewingok, hogy elállnak a csábító ajánlattól.

¹² Az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya.

¹³ Hannah Arendt: A forradalom. Európa, 1993.

¹⁴ Daniel Boorstin: Az amerikaiak. A gyarmatosítás kora. Európa, 1992.

¹⁵ Meg kell jegyeznünk, hogy az Elfújta a szél ebből a szempontból a New Deal legjobb értelemben vett propagandafilmje, és ebből következően nagyon jól tükrözi a jóléti állam szerkezetét. L. Trautmann László: A kisember geneziséhez. Fordulat, 1996. tavasz.

¹⁶ Jellemző, hogy a világtörténelem meseszerűen előadott lényegében, a Superman harmadik részében a számítógép fenyegető hatalmával szemben Superman az olajhajó hatalmát használja fel – és így védi meg a világ biztonságát. Ugyancsak jellemző ebből a szempontból, hogy a harmadik világ fenyegető fegyverkezésével szemben a fejlettek az olajárrobbanással reagáltak, és ez tette lehetővé annak az erőforrásnak a kivonását, amelyik egy lehetséges atombomba finanszírozását szolgálta volna.

¹⁷ L. Henry Ford: Életem. Budapest 1926.; Gramsci: Amerikanizmus, fordizmus. In: Filozófiai írások. Kossuth, 1977.

¹⁸ Ennek a konfliktusnak a mélyebb, közgazdasági elemzéséhez tartozik a modern monopólium-elméletek számos vonása, pl: George Stigler: Piaci vagy állami szabályozás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991. vagy más, ágazati közgazdaságtannal foglalkozó munkák.

¹⁹ Marx: A tőke. Kossuth, 1967. 24. fejezet.

²⁰ Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a kormány ismeri a bűnözőket, hanem tisztában van a bűnözés kialakulásának lehetőségével és esetenként szükségszerűségével is. L. Sárközy Tamás: Lehetőség a sajátos magyar eredeti tőkefelhalmozás lezárására. Mozgó Világ,1996. 8. sz.

²¹ Az öreg Jock végrendelete értelmében a két fiúnak meg kell feleznie a vállalatot és egy meghatározatlan ideig tartó versenyben kell bizonyítaniuk, hogy ki a jobb. Ennek során állandóan becsapják egymást, és a verseny végül a család fennmaradását fenyegeti. Emiatt Ellie véget vet neki.

²² Természetesen az Egyesült Államokban nincs hagyománya a szociáldemokrata címkének, éppen ezért amerikai politikai nyelvre úgy fordíthatnánk le ezt, hogy Jockey republikánus, Bobby pedig demokrata. Azt azonban állítjuk, hogy ez a kettős kifejezés az európai jobboldal-baloldal párnak felel meg a nyugat-európai országokban.

²³ A sorozat egyik leglényegesebb epizódja volt, amikor Bobby egy robbanás áldozata lesz. Ezzel hosszú időre eltűnik a sorozatból, később úgy tér vissza, mintha az egész epizód egy rossz álom lett volna Pamela számára. Ma már nekünk is csak rossz álom.

²⁴ Ien Ang: A Dallas és a tömegkultúra ideológiája. Replika, 1995. 17-18. sz.

²⁵ Nyíri Kristóf: A bölcsészettudomány jelenlegi állásáról. Világosság, 1996. 6. sz.

A My Fair Lady a neves szocialista drámaíró, George Bernard Shaw talán leghíresebb műve, a Pygmalion alapján készült. Shaw színdarabjánál valószínűleg jóval többen ismerik világszerte a belőle készült musicalt, illetve annak filmváltozatát. Ez utóbbi a filmtörténet egyik szuperprodukciója; a főszerepeket Audrey Hepburn és Rex Harrison játszotta, a rendező George Cukor volt (magyarok a százéves moziban), a zenei munkálatokat Andre Previn felügyelte, és a film nem kevesebb mint 8 Oscar-díjat nyert. Kérdés: mivel találta el a korszellemet a Pygmalion a tízes években, és miért válhatott új formában még nagyobb siker e műből fél évszázaddal később?

Kezdjük némi életrajzi áttekintéssel! G. B. Shaw Dublinban, Írországban született 1856-ban, protestáns családban. Húszéves korától Angliában élt, nagyrészt Londonban. Írói pályáját regényekkel kezdte, majd – a gyors kudarc után – főként újságíróként működött: könyv-, zene-, dráma- és egyéb műkritikát írt. Eközben – a nyolcvanas évek folyamán – az egyre szélesedő szocialista mozgalom egyik vezető figurájává vált. Nemcsak írásaival, de szónoklataival is kitűnt; közgazdasági és filozófiai műveket is írt ez idő tájt. ő volt az egyik meghatározó személyisége annak a Fábiánus Társaságnak, amely mindmáig a brit Munkáspárt egyik legjelentősebb szellemi műhelye és politikai platformja. Drámaíróként 1892-ben mutatkozott be, de még több mint egy évtized kellett ahhoz, hogy a brit színház elsőrangú képviselőjeként elismerjék.

Miről szól a Pygmalion? Egy különc fonetikaprofesszor (Henry Higgins) fogadást köt kollégájával (Pickering ezredes), hogy egy egyszerű virágáruslányból (Eliza Doolittle) fél év leforgása alatt olyan előkelő dámát farag, akinek származását a gyanútlan kívülálló nem is sejtheti meg. A kísérlet sikerül; a professzor szakmai diadalt arat, a történet azonban mégsem zárul felhőtlen boldogsággal, mivel a professzor számára a lány mindvégig csak tárgya, de nem alanya a kísérletnek. A lány megtanulja ugyan a professzor által tökéletesnek tartott angol dialektust, de kettőjük között mindvégig fennmarad a feszültség; a professzor az átalakulás után sem tekinti magával egyenrangúnak a lányt, pusztán saját szakmai produktumát látja benne (néhány apró megingástól eltekintve).

Honnan lesz mindennek politikai olvasata? Nem muszáj hogy legyen. A történet anélkül is élvezhető. Mégis elképzelhetetlen, hogy G. B. Shaw, a hétpróbás politikai teoretikus egy-egy színdarab megírása erejéig függetlenítené magát politikai gondolatvilágától. Nyilván nem teszi ezt, még ha közvetlenül abszolút politikamentes témáról ír is. S hogy a politizálás szándékától még inkább elhatárolja magát, a Pygmalion előszavában hosszasan fejtegeti az angol nyelv sajátosságait és a fonetikusok érdemeit (az utószóban pedig a szereplők későbbi életpályáját vázolja fel).

Hogyan képezi le mégis a mű a korszak ideológiai szerkezetét? Az egyes szereplők jellegzetes képviselői valamely csoportnak vagy irányzatnak, és így a közöttük levő kapcsolatok is modellértékűvé válnak a társadalmi viszonyok szempontjából. Az, hogy Higgins egy igen határozott liberális alkat, a liberalizmus megtestesítőjévé teszi őt a darabban; hasonlóképp Liza apja, Alfred Doolittle hangján szólal meg a műben a brit munkásosztály. A századforduló politikai színpadának leképeződését láthatjuk abban is, hogy – hosszú ideig, és a professzor szándékai szerint egyáltalán – az igazi játszma nem Higgins és Liza között zajlik, hanem Higgins és az arisztokraták között. Liza ennek mindvégig csak tárgya, passzív szereplője, mindaddig, amíg sarkára nem áll, és ki nem tör az önként vállalt, de konkrét formáit tekintve rákényszerített szerepből.

Honnan tudjuk, hogy Higgins liberális? A professzornak lesújtó véleménye van az angolságról, egy olyan népről, amely még a saját nyelvét sem képes gyermekeinek megtanítani. Hivatása, hogy egy szabványosított angol nyelv ismeretét várja el minden honfitársától, illetve annak ismeretéhez hozzásegítse őket, nem más, mint a liberalizmus klasszikus (nemzeti emancipációs) programjának kulturális vetülete. John Stuart Mill követője ő annyiban, amennyiben az embert nevelés útján megváltoztathatónak tartja, bár a darabban inkább Miltont emlegeti, aki szintén a brit liberalizmus egyik előfutárának tekinthető. (A jellemek konzisztenciáját a magyar változatban megbontja az a körülmény, hogy G. Dénes György a dalszövegek fordításakor az angol kultúrtörténeti utalások helyére sok esetben németeket illesztett, amitől a darab a magyar közönség számára talán fogyaszthatóbb, de ezzel sokat veszít az eredeti mondanivalóból.)

Higgins nem foglalkozik a gazdasággal, számára az osztálytagozódás kulturális kérdés – de mint ilyennek, a történelem szemétdombján a helye (“This verbal class distinction by now should be antique”). “Szépen haladunk” (“We are making fine progress”) – mondja Higgins, amikor Liza végre valahára helyesen ejti ki a magánhangzókat. Ez megint csak lehetne egy teljesen közömbös megállapítás, ha nem tudnánk, hogy a haladás jelszava a XIX. századi liberalizmus ideológiájának központi eleme volt. Higgins liberális felfogást vall a magánéletről is; nem érdekli, hogy a konvenció szerint a férfinak egy bizonyos kor elérése után családot kell alapítania (ő nyilvánvalóan már rég túl van ezen a koron).

Higgins jól láthatóan azonosul a liberalizmus klasszikus, melioratív törekvéseivel; ő nem fogadná el azt a manapság divatos álláspontot, miszerint a nyelv “változásai nem okoznak gondolkodásbeli változásokat, mert ahogy a nyelv nem tükrözi a társadalmat, úgy a társadalom sem tükrözi a nyelvet”. (L. Nádasdy Ádám: Rovarirtóval a szavak erdejében. Népszabadság, 1997. június 21.) Számára a nyelv szerkezete, rendszere igenis tükrözi azt a társadalmat, melyben használják; ő a nyelvművelésen keresztül a társadalmi viszonyok javulását kívánja elérni. Sikerül is neki, csak nem úgy, ahogy azt eredetileg elképzelte.

Ha elfogadjuk a professzort politikai szimbólumnak, úgy sokszínűen előadott nőgyűlölete (“I shall never let a woman in my life”) is önmagán túlmutató jelentéssel bír. Arról szól, hogy a konzervativizmushoz hasonlóan a liberalizmus is férfimunka volt, egyáltalán nem törekedett arra, hogy a gyengébb nemet politikai pozíciókba engedje. A Pygmalion megírásának időszakában Anglia a szüfrazsettek botrányaitól hangos. Az Egyesült Államokban a nők rögtön a háború után (a háborús erőfeszítésben való közreműködésért, mintegy hálából), már az 1920-as választásokon megkapják a szavazati jogot – és jobbfelé húznak. Nagy-Britanniában az 1929-es választásokig kell várni, amíg a nők a férfiakkal egyenlő jogokkal szavazhatnak – ez az első alkalom, amikor a Munkáspárt szerzi meg a legtöbb mandátumot, és kis híján az abszolút többséget is az alsóházban. Shaw együtt halad az eseményekkel; a választások előtti évben adja ki Az intelligens nő kalauza a szocializmushoz (The Intelligent Woman´s Guide to Socialism. 1928) című művét.

Liza és apja között mind a generációs, mind a nemi különbség fontosnak tűnik, bár az alapvető kérdés mégiscsak kettőjük osztálykötődése. Az öreg Doolittle walesi származású; nem véletlenül, hiszen a brit munkásság képviseletében – a chartistáktól a New Labourig – mindig is élen jártak a nem angol britek. Walesi arisztokrácia még véletlenül sincs, a polgárság gyenge, a munkásság viszont általában – különösen a húszas években – a legradikálisabb mozgalmakat produkálja. Így Doolittle walesiségének hangsúlyozása (a walesi nyelvhasználat a professzor számára érzékletesebbé teszi szociális követeléseit) nem más, mint politikai karakterének megerősítése. Doolittle elnyomott, de messze nem elnyomorodott munkás. Ahogy házassága előestéjén elmagyarázza: társaival együtt megvásárolták, és így kénytelen alkalmazkodni a középosztály erkölcseihez, amelyről egyébként nincs nagy véleménye. Liza átnevelésének költségeit az Indiából visszatért Pickering ezredes állja – ez megint csak szimbolikus mozzanat, hiszen a brit munkásosztály viszonylagos jólétét tudvalevően a gyarmati jövedelmekből finanszírozták a brit uralkodó osztályok.

A Pygmalion és a My Fair Lady cselekményét tekintve a döntő különbség a történet befejezésében lelhető fel. A Pygmalion végén Liza nem megy vissza Higgins házába. A történet véget ér Mrs. Higgins házában, mégpedig azzal, hogy a professzor kineveti Liza és Freddy valószínűsíthető házasságát (“He roars with laughter as the play ends”). Szó sincs arról, hogy a lány – megbocsátóan – visszatérne Higginshez; nem tudjuk ugyan biztosan, de erősen sejtjük, hogy Freddyvel köt házasságot, aki ugyan magasabban áll a társadalmi ranglétrán, mint ő, de ezt nem érzékelteti folyton folyvást. Ha végképp “feloldjuk” a drámát a politikai gazdaságtanban, azt is észrevehetjük, hogy Liza eleinte csak a fogyasztásban kíván emancipálódni (csak egy szobára és sok-sok csokoládéra van szüksége), a darab végén viszont a termelésben is (fenn akarja magát tartani abból a tudásból, amit a professzortól lesett el kínkeserves átnevelése folyamán).

Shaw-nál, tehát 1912-ben a történet azzal végződik, hogy Liza önállósítja magát (“I will do bloody well without you”) – a musicalben viszont visszatér. Mit szimbolizál ez? Nem kevesebbet, mint liberalizmus és a munkásosztály viszonyának eltérő történetét a századforduló Angliájában és a század derekának Amerikájában. A századforduló Angliájában önállósítja magát a brit munkásosztály a liberalizmustól, azáltal, hogy létrehozza saját politikai pártját, a Munkáspártot. Azt megelőzően a szakszervezetek egységesen a Liberális Pártot támogatták, mivel az képviselte a választójogi reform programját, valamint a szabad kereskedelmet, amely az élelmiszereket a korábbi védővámos korszakhoz képest olcsóbbá tette. Az 1906-os választásokon azonban a Munkásképviseleti Bizottság 29 helyet szerez az alsóházban, és felveszi a Munkáspárt nevet. A tízes években a Liberális Párt válságba kerül, a húszas években pedig a politikai jelentéktelenségbe süllyed.

Ezzel szemben az Egyesült Államokban a szakszervezetek mindmáig nem hozták létre saját politikai pártjukat. A legnagyobb szövetség, az AFL már a századelőn a Demokrata Párt mögé állt; ezt a koalíciót aztán megerősítették mind az első New Deal, mind annak Kennedy-Johnson féle felújítása alkalmával. Az amerikai munkások fő erői egészen a 90-es évekig, a NAFTA körüli vitákig nem találtak okot a liberálisokkal való szakításra. Az amerikai liberalizmus mindig is egyenlősítő törekvéseket hirdetett, bár ez az esetek többségében bizonyos alapvető segélyezési programokban, illetve a vezető állami tisztségviselők sokszínűségének biztosításában mutatkozott meg (utóbbi is inkább csak a Carter- és Clinton-években). A 60-as évek amerikai liberálisai nem hoztak fordulatot például a nők társadalmi státuszát illetően. A nők egyenlő bérezéséről szóló törvény például csak 1974-ben, republikánus kormányzás alatt születik meg, amikor a női munka áruvá válása számottevően felgyorsul (ez főleg a fehér nőkre vonatkozik, akiknek munkaerő-piaci részvételi aránya ekkoriban éri utol a fekete nőkét – amint azt Albelda és Tilly tanulmánya az Eszmélet 32. számában megmutatja). Az ötvenes-hatvanas években azonban Liza Doolittle története még felettébb aktuális társadalompolitikai problémához szól hozzá Amerikában, ahol a nők karrierlehetősége szinte kizárólag a boldog családanya szerepére korlátozódik.

A My Fair Lady nem az egyetlen musical, amelynek határozott politikai olvasata van. Az ötvenes-hatvanas évtized másik kiemelkedő zenés darabja, a West Side Story is legalább annyira társadalmi drámáról szól, mint családiról. Megírása során Leonard Bernstein szociológiai elemzéseket tanulmányozott az amerikai nagyvárosokban elhatalmasodott, döntően faji indíttatású erőszakról. A My Fair Lady-hez mindenképpen változtatni kellett a Pygmalion kicsengésén, már csak a kötelező hollywoodi happy end biztosításához is. De kinek a szempontjából happy ez az end? Politikai értelemben Higgins győzelme ez, hiszen arrogáns viselkedése ellenére eléri, hogy Liza lemondjon már-már kivívott függetlenségéről, és – a kényelem érdekében, más perspektívát nem látva, most már önállóan – alárendelje magát egy másik osztály politikai vezetésének.

1912-ben Shaw Pygmalionja a liberalizmus nekrológja volt, 1964-ben Lerner és Loewe My Fair Lady-je a liberális illúzió újjászületésének dokumentuma. Mindkét időszakra jellemző, hogy az emancipáció különböző formái meghatározzák a közgondolkodást; az első esetben az osztály- és nemi egyenlősítés, a második esetben pedig a faji és a nemi egyenlősítés ügyei voltak napirenden.

A rendszerváltás utáni Magyarországon az emancipáció semmilyen tekintetben nincs jelen a politika napirendjén. Épp ellenkezőleg: egyre szélesebbre nyílnak mind az osztályok, mind a nemek, mind az etnikai csoportok közötti szakadékok. Az emberek korélményei éppen ellentétesek azokkal, amelyekről akár a Pygmalion, akár a My Fair Lady szólnak. Miért lenne sikere bármelyiküknek?

***

Lapzárta után került kezünkbe a Polányi Károly korai írásait összefoglaló tanulmánykötet (Egy gazdaságelmélet küszöbén. Cikkek és tanulmányok 1907-1919. ELTE, 1986. Szerk. Gyurgyák János), amelyben megtalálható A történelmi materializmus drámája című írás. (Eredeti megjelenési helye: Huszadik század, VIII/1.) A fiatal Polányi ebben a cikkben George Bernard Shaw drámáinak társadalomelméleti jelentőségéről értekezik (az általa használt címfordítások: Özvegy ember házai, Warrenné foglalkozása, A gondviselésszerű férfiú, Hősök, Az ördög cimborája, Candida). A később világhírű gazdaságtörténész első nyomtatásban megjelent cikke ez, amely 1907 januárjában, vagyis hat évvel a Pygmalion előtt íródott. Ebből idézünk néhány részletet a fenti eszmefuttatás illusztrációjaként.

“Bernard Shaw nem marxista. Jevons értékelmélete, amely az élvezet tanát rendszerbe rögzíti, utilitárius kérdéstételére megfelel, míg a Marx-féle munka-absztrakció nem jelent számára semmit. Az osztályharc-elméletet nem érti. Ebben is az angol viszonyok neveltje: fabianizmus fölülről és unionizmus alulról jelzik forradalmiságának keretét. Szociálista, de a kontinens elméletét részben nem érti, részben megtagadja. De míg a doktrínát elutasítja, a kritikában annál inkább egyezik vele. Nem tagadja tehát a problémát, hanem a tényleges fejlődés anyagi szubsztrátumát fel nem ismervén, szükségképp utópista, és az is a legsötétjiből, az individuál-fantaszták közül való…

A gondolkodó Shaw-val foglalkoznak M. Beer (Neue Zeit) és Ed. Bernstein (Sozialistische Monatshefte) cikkei. Mindkettő azonban olyan hibát követ el, amely Shaw drámáinak megértésénél végzetessé válik: a drámaíró és a gondolkodó egységéből indulnak ki. Beer állítólag Shaw színműveiből fejtette ki annak gondolatvilágát: de ez csak irodalmi látszat. Tényleg drámáiból már csak annyit értett meg, amennyit, Shaw nézeteinek és elméleteinek szemüvegén át tekintve azokat, megláthatott. Ez azonban nem sok. Mert színműírói lényege és nagysága, hogy nem elméletet ad, nem rendszerez és nem épít, hanem kritizál. Boncol és leír. És éppen azt akarjuk kimutatni, hogy intuitív szempillantással olyan meglátásokat teremtett, amelyek saját gondolatainak teljes cáfolatát tartalmazzák. Az a sejtés, amellyel laza drámai alkotásait felépítette, különös módon élesebben látott, mint az az öntudatos elemzés, amellyel rendszerét megalkotta.

Szépirodalmi működését teljesen a mai rend bírálata tölti ki. E tartalmi egység még a műfajt is tagadó ridegséggel tűnik ki minden írásából…”

“Marx bebizonyította, hogy a mai rend mellett a részvénytársaság szükségképpen rablóbanda. Shaw szerint ugyanazon kapitalista rend alakító ereje még nagyobb: uralma alatt a rablóbanda is csak részvénytársaság lehet…”

“…Shaw-nál az egyén nem kezdeményez, nem alakítja a viszonyokat, amelyekkel harcra kelve győz vagy elbukik. Az ‘egyén’ nála legtöbbnyire bugris, aki kényelmes nézetekkel (ideológia) kipárnázott kerevetén az életnek, annak nyugodalmát élvezni akarja, és sohse bolygatja ő a ‘viszonyokat’, ha csak a ‘viszonyok’ neki békét hagynak! De a viszonyok valamely bonyolulás következtében alkalmatlankodni kezdenek. Szokatlan és kényelmetlen alakot öltenek: a ‘nézet’ csak alkalmazkodik, alakítódik, nyúlik, amíg futja. De végül csak beáll a víg vagy szomorú tragédia: a viszonyok addig alakulnak, tolódnak, súrlódnak, míg az a sokat szenvedett nézet, az üres hólyag, végre gyászosan megpukkad… Az egyetlen realitás tehát az a láthatatlan és tapinthatatlan világ, amely minket jármába hajt, míg az egyén akármilyen anyagias gondolatvilága rendesen a nézetek hamis fénytörésén át szűrődik, és csak sekélyes idealizmus marad. Így alkotta meg Shaw a passzív drámát. De amint a Marx-féle felfogás nem mechanisztikus, úgy ez sem végzetdráma…

A mezőgazdaság, a falu válsága láthatóvá vált a falusiak útelzáró elkeseredésében. Kétségbeesésük szükségszerű következménye az Antall-kormány dilettáns gazdaságpolitikájának, amely szétverte, válságba vitte a mezőgazdaságot, és a munkanélküliséggel falusi munkások tömegét űzte vissza a falura, ahol nem várta őket se munka, se megélhetés. A Horn-kormány három év alatt nem tett semmit a tragikus helyzet megoldására – agrárpolitikai koncepció hiányában és politikai gyávaságból. Pedig a mezőgazdaság szerepe Magyarországon nagyon jelentős: 1988-ban a GDP 18,6%-át adta, és 627 ezren találtak ott keresetet – most csak 279 ezren, de még mindig a GDP közel 10%-át, az exportnak pedig 24%-át adja. Nekünk ugyanis itt vannak jó adottságaink, és – legalábbis 1989 előtt – a mezőgazdaságunk a világ élmezőnyében volt. Az Európai Unióba való belépésnek nem szabad feláldozni az agráriumot. Tönkretett mezőgazdasággal lehetetlen, vagy hallatlanul nehéz az ország fölemelkedése.

– A falun ma – a földnélkülieken túl – több mint egymillió család nyomorog egy hektár alatti földjén, kiszolgáltatva a traktor-, vetőmag- és egyéb uzsorának. Földjük műveléséhez nem kapnak segítséget az államtól – amelyik ilyen sorsra juttatta őket – ahhoz, hogy a legszükségesebbeket megtermelhessék a családnak.

– A termelőszövetkezetek és gazdasági társaságaik művelik ma is a földek több mint felét, ők produkálják a termés 60%-át, veszik meg – együtt az állami gazdaságokkal – a gépek, a műtrágya, a növényvédőszer 70%-át, adnak munkát 150 ezer főnek – a munkaképes tagság kevesebb mint felének -, és jelentik egymillió ember halványuló reményét. Azonban változatlanul érvényben vannak az Antall-kormánynak a Kisgazda Párt sugalmazta szövetkezetellenes törvényei. A szövetkezetek még ma sem vehetnek földet (minden városi vehet 300 hektárt spekulációra, csak a parasztok a szövetkezetben nem), és egyéb hátrányos megkülönböztetések is sújtják őket, például sokkal súlyosabb terhek, mint a magángazdálkodókat (az iparral azonos társadalombiztosítás, személyi jövedelem- és társasági adó stb.).

– Szétvált a földtulajdon és a földhasználat. A falvak földjeinek közel fele vagy annál is több városiaké és külföldieké, a földek 80%-át bérlők művelik. Ez hatalmas és folyamatos jövedelem-kivonást jelent a jövedelemhiányos mezőgazdaságból. Az ötezer forintért vásárolt kárpótlási jegyen szerzett hektár föld bérlete 4-5 mázsa búza, 9-11 ezer Ft, sőt 150 német márkás, 15 ezer Ft-os bérlet is van. Ez 4 millió hektárnál legalább 36-44 milliárdos sarc, amit a nyomorgó falu fizet, és ami 15-20%-kal drágítja meg az élelmiszereket, összeszűkítve a fogyasztást.

– A mezőgazdaság kiszolgáltatott a spekulánsok és helyi kupeceik uralta felvásárló-kereskedelemnek és a jórészt multinacionális vállalatok kezébe került és monopolhelyzetű élelmiszeriparnak. Ezek az olcsón felvásárolt termékeken hatalmas, 50, 100, 150%-os és még magasabb profitot érnek el a termelők és a fogyasztók megsarcolásával, ami következik a szétaprózott gazdálkodókkal szembeni hatalmi helyzetükből. Pohár vízben a tenger: a nagy pulykafeldolgozók 195 Ft-ért vásárolták fel tavaly a pulykát, és feldolgozva 800-ért, 605 Ft-os árréssel értékesítették a fogyasztóknak. Ezzel szemben az önálló kisfeldolgozók 220-ért vásároltak és 400 Ft-os árréssel, 620-ért értékesítettek, amely ár nyilván már tisztes hasznot tartalmazott. A nagyok többlet-árrése 205 Ft volt, több mint a felvásárlási ár. A zöldség- és gyümölcsértékesítés árrése 4-6-szorosa az 1989 előttinek, 1989 és 94 között a cukor ára 339%-ra, a cukorrépáé csak 229%-ra emelkedett, a napraforgó ára 193%-ra, a napraforgóolajé 392%-ra. Az agrárolló 1989 és 1995 között 139,2%, vagyis a mezőgazdaság beszerzési árai ennyivel gyorsabban emelkedtek az értékesítési áraiknál. Ez fontos oka a mezőgazdaság jövedelemhiányának.

Az agrárválság lényege azonban az, hogy a szétaprózott mezőgazdasági termelés önköltsége a rendszerváltás óta több mint kétszeresére emelkedett. Ez az igazi probléma, amiről “nem illik” beszélni. Az önköltség a nyugat-európainak 45%-a volt a növénytermesztésben, 60-65%-a az állattenyésztésben. Most utolértük, sőt elhagytuk Nyugat-Európát. Emögött az új agrárstruktúra áll: a 2-2,5 millió földtulajdonos, és ami még rettenetesebb, a föld 5-6 millió, átlagban alig 1 hektáros parcellákra van szétaprózva. A földtulajdonosokból 1,5 millióan a földből próbálnak megélni, háromnegyedüknek alig egy hektárja van, 329 ezernek van 1-10 hektár közötti, és 43 ezernek 10 hektár feletti földje. A másfél millióból az eltérő becslések szerint kb. 400 ezer, illetve 800 ezer az “őstermelő”, vagyis aki több-kevesebbet piacra is termel, és talán 45-60 ezren gazdálkodnak 30 hektár feletti földön, közülük 4-7 ezer 120-300 hektáron, vagy néhányan még nagyobb birtokon. Tudnunk kell azonban, hogy a 30, 50, 100 és a 200 hektáros gazdaság is – ha kevésbé is, mint a 10 hektáros – drágán termel és nagyon nagy a tőkeigénye. Ezt az agrárválságot mélyíti tovább a termelés anarchikussá válása – egyszerre hiány és eladhatatlan túltermelés -, továbbá a bérleti rendszer költsége meg a mezőgazdasági kereskedelem és az élelmiszeripar magas profitja. A következmény a dráguló élelmiszer, és a kiszorulás még a hazai piacról is, mert fokozódik az import versenyképessége.

A mezőgazdaság az idén már 101 milliárdos állami segítség ellenére – amit most ígérnek a tüntetések nyomására 150 milliárdra emelni – nem hogy felhalmozna, de feléli a tőkéjét és tovább hanyatlik. És erre a falura zúdult rá vagy félmillió, az iparból kiszorult munkás. A falu nyomorba süllyed. Ezen nem változtat, hogy egy vékony réteg a nagyobb földjén, a termelőszövetkezetből kivitt traktorral, mérhetetlen túlmunkával, önkizsákmányolással és a nála is rosszabb helyzetűek bőrére traktor-, vetőmag- stb. uzsorával talpon tud maradni. Esetleg az olcsón vett kárpótlási jegyen szerzett földek után a szövetkezettől kapott bérleti díjjal, a nagy spekulánsok helyi kupeceként a kereskedelemben vagy bor- és paprikahamisítással és sok más módon ügyeskedve, még gyarapszik is.

Ezért vihették ki az utakra a válságtól agyongyötört falusiakat az állami bürokrácia adó- és társadalombiztosítási törvényei ellen. És ezért a kormány és a tüntetők között a süketek párbeszéde. A kormány a rossz adó- és társadalombiztosítási törvények enyhítését ajánlja, a tüntetők azonban csodát várnak, ezernyi bajuk megoldását. Állami biztosítást, mert az üzletit nem tudják megfizetni, és így teljes a kiszolgáltatottságuk. És főleg olyan árakat, amiért haszonnal adhatják el a drágán termelt termésüket, és az 5, 10, 30 hektáron meg tudnak élni. Tőkét az államtól a 10 vagy 30 hektárhoz, “mert traktor nélkül nem paraszt a paraszt”. Hogy azelőtt 100 hektárra kellett egy traktor? Most tényleg a 10 hektárt birtoklónak is kell. Hogy így a többlet-tőkeszükséglet országosan 1500-2000 milliárd Ft – csak az évi kamata 300-400 milliárd? Mindenki a saját baját érzi, és bajuk, fájdalmuk valódi, bármi legyen is az oka.

Ez az a helyzet, amikor a falu a legrosszabb elemek irányítása alá kerül, akik nem is akarnak megegyezni, mert különérdekeiket – pl. a borhamisítás szabadságát – nem követelhetik nyíltan, vagy mert politikai célokat követnek, miközben a nyomorgó többség bajait emlegetik. És fenyeget a legnagyobb erőt, tömeget jelentő szövetkezetiek jogos megmozdulása is helyzetük és a hátrányos megkülönböztetések ellen. És egyre több a jele a falusiak és városiak tragikus szembekerülésének is.

Eljött az igazság órája. A kormánynak és az országnak szembe kell néznie a mezőgazdaság válságával, ami mostanra nemzeti sorskérdéssé vált!

Mindent meg kell tenni az 1 hektár alatti parcellájukon nyomorgók és a földnélküliek, a falusiak többségének a megsegítésére, hogy “megérjék”, amíg a rendbe jövő gazdaság be tudja fogadni őket, mert a mezőgazdaságban jelenleg nincs és sokáig nem is lesz számukra hely – legjobb esetben is csak egy töredéküknek. Tisztességes ember nem mondhatja, hogy gazdaságaik életképtelenek, hát menjenek tönkre, falják fel őket, védtelenül kiszolgáltatva a farmergazdaságok, földjükből, olcsó munkájukból stb., kiuzsorázásukból növekedve. Megsegítésük – a földnélkülieknek darabka föld, hogy ne kényszerüljenek lopásra, sokszor a többi szegénytől – nem agrárpolitika, hanem hatékony és olcsó szociálpolitika. Ezek ugyanis önellátó gazdaságok, a családnak krumplit, zöldséget termelnek, kukoricát a disznónak, tyúknak. Piaci kapcsolatuk nincs, vagy alig van, és az is kényszer: a szájuktól vonják el, amit eladnak, mert kell a pénz. Furcsa módon éppen ezért nem probléma a teljes gazdaságtalanságuk, nem számít ugyanis a felhasznált munkaidő, mert ha nem lenne a föld, munka nélkül senyvednének a hideg szobában, ami emberzüllesztő, ami mindennél rosszabb. Megsegítésük gyakorlati megoldása az lehet, hogy az általuk létrehozott szövetkezeten át, vagy meglévő szövetkezetek szakcsoportjaként – ahogy a háztáji integráció folyt – kapnak támogatást az uzsorából kiszabadító szántással, vetőmaggal stb., és közös értékesítéssel, adóelszámolással. Ehhez az államnak kell segítséget adnia a termésből visszafizethető, kedvezményes hitellel, valamint támogatással a költségekre, a szervezést végzők fizetésére.

Az igazi kérdés a mezőgazdaság jövője: kisparaszti-kisfarmer mezőgazdaság vagy nagyüzemi mezőgazdaság – és ezen belül kapitalista vagy szövetkezeti nagygazdaságok. Amiből a kapitalistát, aki akarja, nevezheti 1-2-3 ezer hektáros farmnak.

A jelenlegi és ebből fokozatos koncentrációval kialakuló kisparaszti-kisfarmer mezőgazdaság választása esetén az országnak vállalnia kell ennek a nyugat-európainál is sokkal nagyobb támogatását, mert még elaprózottabb és nagyon elmaradott. Nincs felszerelése, tőkéje, szakértelme. Például a száz hektár feletti földön gazdálkodók között is 10%-nál kevesebbnek van főiskolai végzettsége. Ez a jelenleginél és a nyugat-európainál is lényegesen magasabb élelmiszerárakat jelent, meg kemény védővámokat. És óriási közvetlen támogatásokat is követel, mert az árak legalább némi csökkenéséhez előbb-utóbb biztosítani kell a kisgazdaságok tőkeszükségletét, amely a nagyüzemi mezőgazdaságénál sokkal magasabb. Ez legalább 1500-2000 milliárd forint pótlólagos tőke, vagyis a meglévő két-háromszorosa. Ebből ígért meg Horn Gyula miniszterelnök 600 milliárdot egy év alatt, ami az évi GDP 10%-a, vagy másképp annyi, mint a 2,7 millió nyugdíjas nyugdíja.

Ez már annak a belátását jelenti, hogy a létrejött szétaprózott mezőgazdaságnak a jelenlegi sokszorosát kitevő tőkejuttatást és olcsó hiteleket kell biztosítani, továbbá kamat-, ár- és jövedelem-kiegészítéseket, például közel ingyenes egészségügyet, nyugdíjat, magas exporttámogatást stb. Mindez igen súlyos terhet jelent a lakosság nagy többségének, akár az élelmiszerárakban, akár adóban kell megfizetni. Az ugyanis nem megy tartósan, hogy a kisgazdaságok mérhetetlen túlmunkával, nyomorogva, az “átkosból” maradt tartalékaikat felélve termeljenek, amíg a termelőszövetkezetből kivitt traktor el nem romlik, míg el lehet adni a háztájiból maradt tehenet, a nem trágyázott föld ki nem merül, el nem gazosodik.

A kapitalista nagygazdaság mint jövőkép gazdaságilag nagyon is reális, sőt az fenyeget, hogy spontán módon kialakul, ha a nemzeti agrárpolitika meg nem akadályozza. Megnyitja az utat ahhoz, hogy a szegények, öregek földjeit, majd az éppen a kapitalista nagygazdaságok által tönkretettekét fillérekért vehessék meg. És ha a nagyüzem kiszorította a piacról a bérlőket, eladóvá válik a városiak olcsón, spekulációval szerzett földje is. Ezt az utat vonzóvá teheti az állami vezetés számára, hogy nem kell hozzá se tőke-, se hiteltámogatás, se kamat-, ár- vagy jövedelem-kiegészítés. A tőkeszükségletet megoldják a városi spekulánsok és a külföldiek, meg a zömmel külföldi tulajdonú, monopolhelyzetet élvező élelmiszeripari vállalatok. A termelést gazdaságossá teszi a korszerűen felszerelt nagyüzemek helyreállítása. A magas élelmiszerárakat viszont alighanem megtartják, sőt monopoljellegű árként tovább emelik.

A falunak, a parasztságnak ez az út azt jelenti, hogy a földtulajdon után a földek használatától is megfosztják. A kárpótlás már elvette a falutól, és a városiak, külföldiek tulajdonába adta földjeik felét, visszahozva ezzel a Horthy-időket, a földosztás előtti állapotokat. Jelenleg még megmaradt a számukra a föld használata. A földeket a termelőszövetkezetek és a már csak a tőkehiány miatt is falusi napszámosokkal dolgoztató falusi agrárvállalkozók bérlik, ami enyhíti a földek elvesztése feletti fájdalmat. A magas szinten gépesített kapitalista nagygazdaságoknak azonban minimális lesz a munkaerő-szükséglete. Nem várható tőlük, hogy a tőkearányos profit maximálásáról lemondva, a csökkenő profitszázalékot, de nagyobb bér- és profittömeget jelentő intenzívebb gazdálkodást (intenzív növényi kultúrák, állattenyésztés, kertészet) folytassanak, ipari és szolgáltató tevékenységet vállaljanak fel a falusiak munkaellátása érdekében, és integrálják a kistermelést, ahogy ezt a szövetkezetek tették. Tegyük hozzá, semmi biztosíték, hogy gazdasági túlerejükkel megállnak a falusiak földjeinek a határánál, hiszen 50-100 ezer forintért, 2,5-4%-ért vagy még kevesebbért vehetnek meg egy hektár szántót az osztrákok, ami a határ másik oldalán 1,5-4 millióba kerül. Ez tehát tőke-spekulációnak is kiváló. A falunak az élettere, a paraszti lét feltétele a föld, ha elvész, a falusiaknak nem lesz miből élniük: a falu kihal, mert közvetve mindenkit – az iparosokat, az orvost, a pedagógust is – zömmel a föld tart el.

Az országnak ez az út azt jelenti, hogy rá maradnak a mezőgazdaságból kiszorulók újabb tömegei, a most ott nyomorgó, de mégis valami létalappal rendelkezők. Meg az elkerülhetetlenül erőszakba torkolló újabb és újabb tagosítások, amíg a szétszórtan felvásárolt földekből kialakulnak a több ezer holdas gazdaságok. A könnyű szívvel, nagy hangon földkoncentrációt hirdetők aligha láttak tagosítást, amikor a gazdákat el kell mozdítani a földjükről. Mindenki úgy érzi, rosszul jár, mert távolabb kerül a falutól, elveszik a jobb, tisztább, trágyázott, megszokott földjét, és “mindez az újgazdagok érdekében történik, és azok járnak jól, akik közel ülnek a tűzhöz”. És nem is csak egyszer kell majd mindegyik falut tagosítani, amíg az 5-6 millió, zömmel 1/2-3 hektáros földdarabból nagygazdaságok lesznek. A földet ugyanis csak akkor tudják felvásárolni, ha a gazdája tönkremegy, és a nagygazdaság tényleg nem tud száz helyen, mindenütt néhány hektáron gazdálkodni. Majd halljuk, hogy a tagosítás nemzeti érdek. A folyamatban benne vannak a sorozatos politikai viharok, amíg 1,5 millió család – köztük, akik most nyerteseknek hiszik magukat, sőt átmenetileg állami támogatással gyarapszanak is, és földet vásárolnak – belenyugszik a földjéről való elűzésébe. Mellesleg ezzel az addig nekik adott állami segítség százmilliárdjai is semmivé válnak.

A nagyüzemi mezőgazdaság szövetkezeti útja a politikai elit számára előítéletes fogalom, jóllehet a faluból nézve az a lényege, hogy a mezőgazdaság nem az egyéni gazdák és a szövetkezeti tagság kisajátításával korszerűsödik, azok továbbra is dolgozó tulajdonosok maradnak, csak önkéntesen szövetkezve korszerűsítik a termelésüket és annak szervezetét, hogy versenyképessé váljanak. Hogy mit és hogyan? Ez a jövő nagy kérdése, amit ne a politika döntsön el. Ezt a piacot érzékelő paraszti józanságra kell bízni, és a válasz tájanként, falvanként, meg az idő hozta tapasztalatokkal is változik majd. Lesz, ahol a gazdák csak az értékesítést, az élelmiszer-feldolgozást szövetkezetesítik. Másutt a parasztok egyéni gazdálkodást folytatnak, de közös gépi műveléssel, növényvédelemmel, esetleg közös, táblás búza-, kukorica-, napraforgó-, cukorrépa-termesztéssel. És sok helyen lesz nagyüzem – a megmaradt termelőszövetkezetek, illetve újak -, de ezeknél szintén új működési formák is várhatók. Nagyszövetkezet például, de önálló, profitcentrumként gazdálkodó egységekből – növénytermesztés, tehenészet, sertéstelep, gépüzem, kertészet, élelmiszerüzem, kereskedelmi szervezet -, vagy olyan nagyüzem, amely az egyéni állattenyésztőket, kertészkedőket, traktor- meg teherautó-tulajdonosokat integrálja. Máshol a nagyszövetkezet csak tulajdonosi vagy irányító és finanszírozó holding, a gazdálkodó egységek pedig önálló szövetkezetek vagy gazdasági társaságok. A lényeg a piacon helytálló, nyereséges termelés elérése a nagyüzem és annak módszerei, technológiája és – ahol az előnyösebb – a kisgazdasági gondosság együttes alkalmazásával. Ugyanis ez, a nagyüzem és a kisgazdaság egyenrangú párosítása a közös szövetkezeti tulajdonlás alapján, volt a magyar szövetkezetek nagy felfedezése.

Olyan agrárvilágot kellene teremteni, ahol a termelőszövetkezeti nagyüzem, meg a 1/2-2 hektáron háztájizó falusi és a 10, 20 vagy 100 hektáros gazda nem ellenségek, hanem együtt vannak a kereskedelmi-, hitel- és élelmiszeripari szövetkezetekben. A gazdák földjén a termelőszövetkezeti kombájn arat, takarmánnyal a közös keverő lát el mindenkit, viszont például a kertészkedés meg a malactenyésztés a gazdáknál, a háztáji keretei között zajlik.

Ehhez az első lépés az lenne, hogy egyenjogúsítsák végre a szövetkezeteket, hozzanak normális szövetkezeti törvényt, a termelőszövetkezetek vehessenek földet, kapjanak kárpótlást a rendszerváltásban elszenvedett súlyos károkért stb. Legyen szektorsemlegesség, azonos adó-, társadalombiztosítási és támogatási feltételek minden agrártermelőnek: szövetkezetnek, gazdálkodónak, nagyfarmernek. Az állam már elég kárt okozott, bízza végre a szövetkezeteket a tagságukra, a mezőgazdaságot a parasztokra.

Az agrárválság megoldásához nélkülözhetetlen, hogy az állam támogatást biztosítson a gazdaságok rendbetételéhez. Ez jogos is, mert az előző kormány a felelős a mezőgazdaság tönkretételéért. A mezőgazdaság, a falu hozta ugyanis – ha nem is jószántából – a rendszerváltásban a legsúlyosabb áldozatokat. Főleg a parasztok terhére hajtották végre a kárpótlást: az ő földjüket vették el hozzá, és mostanra a földek fele városi spekulánsoké és külföldieké lett. A kapitalizmus elfogadtatására végrehajtott osztogatásban – lakások, üzletek, a föld stb. – ők a szövetkezeti vagyon szétosztását kapták, a “vagyonnevesítést”. Örültek, hiszen azt mondták nekik, hogy fél-egymillió Ft-os üzletrész tulajdonosai lettek, és csak fokozatosan döbbennek rá: a sajátjukból kapták a vesztegetési ajándékot. A többség elhitte a kormánynak, hogy ez a vagyon az övé, amit nyugodtan eladhat. És a mezőgazdaság szétverése okozta szegénységtől hajtva sokan ki is vitték a szövetkezetből, és eladták fillérekért a spekulánsoknak, akik meggazdagodtak. Most látják, hogy lefűrészelték az ágat, amin ültek. Az eladott vagyon a szövetkezetük termelő tőkéje volt – tehén, koca, traktor, takarmány -, amiből ők éltek. A szövetkezet tönkrement, nincs munkahelyük. Kiszolgáltatottá vált a háztáji gazdaságuk is, mert megszűnt a szövetkezeti integrálása: a hitelbe történő megművelése, palánta-, növényvédőszer- és takarmányellátása, a közös feldolgozás, értékesítés. Megszűnt a nyugdíjasoknak a háztáji-megváltásul adott évi 30 mázsa tengeri (most 50 000 Ft lenne), és sok más támogatási forma.

A mezőgazdaságnak, hogy rendbe jöjjön, elsősorban kamattámogatás mellett nyújtott hitelre van szüksége – az életképes gazdaságok termelési színvonalának helyreállításához -, és segítségre az értékesítéshez, elsősorban exporttámogatásra. Működési, jövedelempótló támogatás is kell, amíg a termelés jövedelmezősége rendbe jön, vagyis mindaddig, amíg végbe nem megy a költség- és termelési színvonal – a nagyüzemi módszerektől és az ehhez szükséges tőkeinjekciótól várható – helyreállítása, másrészt az agráriumnak kedvezőtlen piaci viszonyok megváltoztatása.

Az utóbbihoz a kiszolgáltatott mezőgazdasági termelőknek lehetőséget kell kapniuk, hogy versenyezhessenek a hatalmas profitjukkal őket megsarcoló, spekulánsok uralta kereskedelemmel és a zömmel monopolpozícióban lévő élelmiszeripari nagyvállalatokkal. Lehetővé kell tenni, hogy a kistermelők és a termelőszövetkezetek rendelkezzenek szövetkezeti értékesítő és beszerzési hálózattal és élelmiszerüzemekkel. Ehhez segítséget kellene kapniuk a megmaradt állami vagyonból. A szükséges tőkét ugyanis a tönkretett mezőgazdaságból nem tudják előteremteni, és az a vagyon az ő munkájukból is eredt. A parlament a privatizációs törvény módosítása kapcsán ezt utasította el az ellenzéki pártok és a kormánypárti liberálisok összefogásával. Végül meg kell oldania az agrárpolitikának a mezőgazdaságot súlyosan terhelő, főleg a kárpótlásból létrejött bérleti rendszert is.

Agrárpolitika kellene végre, amely elvállalja a döntéseket. Ha a kapitalista nagygazdaságokat választja, szabaddá kell tenni a külföldi tőke és a gazdasági társaságok földvásárlását, ha a kisparaszti-kisfarmer utat, vállalni kell a szükséges támogatásokat – a szövetkezeti út is súlyos döntéseket követel. A politikának szembe kell néznie végre a zsigeri szövetkezetellenességgel és a politikai gyávasággal. Az lenne a kívánatos, ha a fejlődési út kiválasztását a parasztokra és a piacra bíznák. Ne hitegessék a csodát várva farmról álmodókat a feltételek biztosítása nélkül. A kapitalista nagyfarm és a szövetkezet kapjon azonos lehetőséget. Lesznek termelőszövetkezetek és sokféle más szövetkezet, kapitalista nagyfarmok is és kisgazdaságok, és az utóbbiak is versenyképesek lesznek. Lesz a parcellán gazdálkodóknak meg a kisfarmoknak szövetkezeti integrációja, más tájon meg az élelmiszeripari nagyvállalatok integrálják őket.

Mindegyik út jobb, mint ami van, de félek, hogy marad az egy helyben toporgás, miközben tovább süllyed a mezőgazdaság. A mostani zsákutca: kisparaszti-kisfarmer út, de csak a kikényszerített, meghalni sok, élni kevés támogatással. Kapitalista nagygazdaságok feltartóztathatatlan szaporodása, elűzött parasztok és erőszakos tagosítások, de mindez a magas árak és a minőségi termékek hiányának kihasználására, a mezőgazdaság korszerűsítése nélkül. Szövetkezetek a diszkriminációk és a külön terhek alatt roskadozva, kitéve ügyeskedők és sokszor saját, megingott vezetőik visszaéléseinek, kisajátításának, amikor is csak akkor sikeresek, ha hasonlóvá válnak a kapitalista nagygazdaságokhoz. A végeredmény tovább hanyatló mezőgazdaság, magas élelmiszerárak, növekvő élelmiszerimport, nyomorgó, útelzáró, tüntető parasztság, és a választásoknál, meg általában is kiszámíthatatlan, szélsőségekbe hajszolódó falu.

[A tanulmány hozzászólás a nemzeti agrárprogram vitájához, megírásának ideje 1997. március. A közölt adatok a KSH és más források adatainak egyeztetésével kerültek kialakításra.]