A My Fair Lady a neves szocialista drámaíró, George Bernard Shaw talán leghíresebb műve, a Pygmalion alapján készült. Shaw színdarabjánál valószínűleg jóval többen ismerik világszerte a belőle készült musicalt, illetve annak filmváltozatát. Ez utóbbi a filmtörténet egyik szuperprodukciója; a főszerepeket Audrey Hepburn és Rex Harrison játszotta, a rendező George Cukor volt (magyarok a százéves moziban), a zenei munkálatokat Andre Previn felügyelte, és a film nem kevesebb mint 8 Oscar-díjat nyert. Kérdés: mivel találta el a korszellemet a Pygmalion a tízes években, és miért válhatott új formában még nagyobb siker e műből fél évszázaddal később?

Kezdjük némi életrajzi áttekintéssel! G. B. Shaw Dublinban, Írországban született 1856-ban, protestáns családban. Húszéves korától Angliában élt, nagyrészt Londonban. Írói pályáját regényekkel kezdte, majd – a gyors kudarc után – főként újságíróként működött: könyv-, zene-, dráma- és egyéb műkritikát írt. Eközben – a nyolcvanas évek folyamán – az egyre szélesedő szocialista mozgalom egyik vezető figurájává vált. Nemcsak írásaival, de szónoklataival is kitűnt; közgazdasági és filozófiai műveket is írt ez idő tájt. ő volt az egyik meghatározó személyisége annak a Fábiánus Társaságnak, amely mindmáig a brit Munkáspárt egyik legjelentősebb szellemi műhelye és politikai platformja. Drámaíróként 1892-ben mutatkozott be, de még több mint egy évtized kellett ahhoz, hogy a brit színház elsőrangú képviselőjeként elismerjék.

Miről szól a Pygmalion? Egy különc fonetikaprofesszor (Henry Higgins) fogadást köt kollégájával (Pickering ezredes), hogy egy egyszerű virágáruslányból (Eliza Doolittle) fél év leforgása alatt olyan előkelő dámát farag, akinek származását a gyanútlan kívülálló nem is sejtheti meg. A kísérlet sikerül; a professzor szakmai diadalt arat, a történet azonban mégsem zárul felhőtlen boldogsággal, mivel a professzor számára a lány mindvégig csak tárgya, de nem alanya a kísérletnek. A lány megtanulja ugyan a professzor által tökéletesnek tartott angol dialektust, de kettőjük között mindvégig fennmarad a feszültség; a professzor az átalakulás után sem tekinti magával egyenrangúnak a lányt, pusztán saját szakmai produktumát látja benne (néhány apró megingástól eltekintve).

Honnan lesz mindennek politikai olvasata? Nem muszáj hogy legyen. A történet anélkül is élvezhető. Mégis elképzelhetetlen, hogy G. B. Shaw, a hétpróbás politikai teoretikus egy-egy színdarab megírása erejéig függetlenítené magát politikai gondolatvilágától. Nyilván nem teszi ezt, még ha közvetlenül abszolút politikamentes témáról ír is. S hogy a politizálás szándékától még inkább elhatárolja magát, a Pygmalion előszavában hosszasan fejtegeti az angol nyelv sajátosságait és a fonetikusok érdemeit (az utószóban pedig a szereplők későbbi életpályáját vázolja fel).

Hogyan képezi le mégis a mű a korszak ideológiai szerkezetét? Az egyes szereplők jellegzetes képviselői valamely csoportnak vagy irányzatnak, és így a közöttük levő kapcsolatok is modellértékűvé válnak a társadalmi viszonyok szempontjából. Az, hogy Higgins egy igen határozott liberális alkat, a liberalizmus megtestesítőjévé teszi őt a darabban; hasonlóképp Liza apja, Alfred Doolittle hangján szólal meg a műben a brit munkásosztály. A századforduló politikai színpadának leképeződését láthatjuk abban is, hogy – hosszú ideig, és a professzor szándékai szerint egyáltalán – az igazi játszma nem Higgins és Liza között zajlik, hanem Higgins és az arisztokraták között. Liza ennek mindvégig csak tárgya, passzív szereplője, mindaddig, amíg sarkára nem áll, és ki nem tör az önként vállalt, de konkrét formáit tekintve rákényszerített szerepből.

Honnan tudjuk, hogy Higgins liberális? A professzornak lesújtó véleménye van az angolságról, egy olyan népről, amely még a saját nyelvét sem képes gyermekeinek megtanítani. Hivatása, hogy egy szabványosított angol nyelv ismeretét várja el minden honfitársától, illetve annak ismeretéhez hozzásegítse őket, nem más, mint a liberalizmus klasszikus (nemzeti emancipációs) programjának kulturális vetülete. John Stuart Mill követője ő annyiban, amennyiben az embert nevelés útján megváltoztathatónak tartja, bár a darabban inkább Miltont emlegeti, aki szintén a brit liberalizmus egyik előfutárának tekinthető. (A jellemek konzisztenciáját a magyar változatban megbontja az a körülmény, hogy G. Dénes György a dalszövegek fordításakor az angol kultúrtörténeti utalások helyére sok esetben németeket illesztett, amitől a darab a magyar közönség számára talán fogyaszthatóbb, de ezzel sokat veszít az eredeti mondanivalóból.)

Higgins nem foglalkozik a gazdasággal, számára az osztálytagozódás kulturális kérdés – de mint ilyennek, a történelem szemétdombján a helye (“This verbal class distinction by now should be antique”). “Szépen haladunk” (“We are making fine progress”) – mondja Higgins, amikor Liza végre valahára helyesen ejti ki a magánhangzókat. Ez megint csak lehetne egy teljesen közömbös megállapítás, ha nem tudnánk, hogy a haladás jelszava a XIX. századi liberalizmus ideológiájának központi eleme volt. Higgins liberális felfogást vall a magánéletről is; nem érdekli, hogy a konvenció szerint a férfinak egy bizonyos kor elérése után családot kell alapítania (ő nyilvánvalóan már rég túl van ezen a koron).

Higgins jól láthatóan azonosul a liberalizmus klasszikus, melioratív törekvéseivel; ő nem fogadná el azt a manapság divatos álláspontot, miszerint a nyelv “változásai nem okoznak gondolkodásbeli változásokat, mert ahogy a nyelv nem tükrözi a társadalmat, úgy a társadalom sem tükrözi a nyelvet”. (L. Nádasdy Ádám: Rovarirtóval a szavak erdejében. Népszabadság, 1997. június 21.) Számára a nyelv szerkezete, rendszere igenis tükrözi azt a társadalmat, melyben használják; ő a nyelvművelésen keresztül a társadalmi viszonyok javulását kívánja elérni. Sikerül is neki, csak nem úgy, ahogy azt eredetileg elképzelte.

Ha elfogadjuk a professzort politikai szimbólumnak, úgy sokszínűen előadott nőgyűlölete (“I shall never let a woman in my life”) is önmagán túlmutató jelentéssel bír. Arról szól, hogy a konzervativizmushoz hasonlóan a liberalizmus is férfimunka volt, egyáltalán nem törekedett arra, hogy a gyengébb nemet politikai pozíciókba engedje. A Pygmalion megírásának időszakában Anglia a szüfrazsettek botrányaitól hangos. Az Egyesült Államokban a nők rögtön a háború után (a háborús erőfeszítésben való közreműködésért, mintegy hálából), már az 1920-as választásokon megkapják a szavazati jogot – és jobbfelé húznak. Nagy-Britanniában az 1929-es választásokig kell várni, amíg a nők a férfiakkal egyenlő jogokkal szavazhatnak – ez az első alkalom, amikor a Munkáspárt szerzi meg a legtöbb mandátumot, és kis híján az abszolút többséget is az alsóházban. Shaw együtt halad az eseményekkel; a választások előtti évben adja ki Az intelligens nő kalauza a szocializmushoz (The Intelligent Woman´s Guide to Socialism. 1928) című művét.

Liza és apja között mind a generációs, mind a nemi különbség fontosnak tűnik, bár az alapvető kérdés mégiscsak kettőjük osztálykötődése. Az öreg Doolittle walesi származású; nem véletlenül, hiszen a brit munkásság képviseletében – a chartistáktól a New Labourig – mindig is élen jártak a nem angol britek. Walesi arisztokrácia még véletlenül sincs, a polgárság gyenge, a munkásság viszont általában – különösen a húszas években – a legradikálisabb mozgalmakat produkálja. Így Doolittle walesiségének hangsúlyozása (a walesi nyelvhasználat a professzor számára érzékletesebbé teszi szociális követeléseit) nem más, mint politikai karakterének megerősítése. Doolittle elnyomott, de messze nem elnyomorodott munkás. Ahogy házassága előestéjén elmagyarázza: társaival együtt megvásárolták, és így kénytelen alkalmazkodni a középosztály erkölcseihez, amelyről egyébként nincs nagy véleménye. Liza átnevelésének költségeit az Indiából visszatért Pickering ezredes állja – ez megint csak szimbolikus mozzanat, hiszen a brit munkásosztály viszonylagos jólétét tudvalevően a gyarmati jövedelmekből finanszírozták a brit uralkodó osztályok.

A Pygmalion és a My Fair Lady cselekményét tekintve a döntő különbség a történet befejezésében lelhető fel. A Pygmalion végén Liza nem megy vissza Higgins házába. A történet véget ér Mrs. Higgins házában, mégpedig azzal, hogy a professzor kineveti Liza és Freddy valószínűsíthető házasságát (“He roars with laughter as the play ends”). Szó sincs arról, hogy a lány – megbocsátóan – visszatérne Higginshez; nem tudjuk ugyan biztosan, de erősen sejtjük, hogy Freddyvel köt házasságot, aki ugyan magasabban áll a társadalmi ranglétrán, mint ő, de ezt nem érzékelteti folyton folyvást. Ha végképp “feloldjuk” a drámát a politikai gazdaságtanban, azt is észrevehetjük, hogy Liza eleinte csak a fogyasztásban kíván emancipálódni (csak egy szobára és sok-sok csokoládéra van szüksége), a darab végén viszont a termelésben is (fenn akarja magát tartani abból a tudásból, amit a professzortól lesett el kínkeserves átnevelése folyamán).

Shaw-nál, tehát 1912-ben a történet azzal végződik, hogy Liza önállósítja magát (“I will do bloody well without you”) – a musicalben viszont visszatér. Mit szimbolizál ez? Nem kevesebbet, mint liberalizmus és a munkásosztály viszonyának eltérő történetét a századforduló Angliájában és a század derekának Amerikájában. A századforduló Angliájában önállósítja magát a brit munkásosztály a liberalizmustól, azáltal, hogy létrehozza saját politikai pártját, a Munkáspártot. Azt megelőzően a szakszervezetek egységesen a Liberális Pártot támogatták, mivel az képviselte a választójogi reform programját, valamint a szabad kereskedelmet, amely az élelmiszereket a korábbi védővámos korszakhoz képest olcsóbbá tette. Az 1906-os választásokon azonban a Munkásképviseleti Bizottság 29 helyet szerez az alsóházban, és felveszi a Munkáspárt nevet. A tízes években a Liberális Párt válságba kerül, a húszas években pedig a politikai jelentéktelenségbe süllyed.

Ezzel szemben az Egyesült Államokban a szakszervezetek mindmáig nem hozták létre saját politikai pártjukat. A legnagyobb szövetség, az AFL már a századelőn a Demokrata Párt mögé állt; ezt a koalíciót aztán megerősítették mind az első New Deal, mind annak Kennedy-Johnson féle felújítása alkalmával. Az amerikai munkások fő erői egészen a 90-es évekig, a NAFTA körüli vitákig nem találtak okot a liberálisokkal való szakításra. Az amerikai liberalizmus mindig is egyenlősítő törekvéseket hirdetett, bár ez az esetek többségében bizonyos alapvető segélyezési programokban, illetve a vezető állami tisztségviselők sokszínűségének biztosításában mutatkozott meg (utóbbi is inkább csak a Carter- és Clinton-években). A 60-as évek amerikai liberálisai nem hoztak fordulatot például a nők társadalmi státuszát illetően. A nők egyenlő bérezéséről szóló törvény például csak 1974-ben, republikánus kormányzás alatt születik meg, amikor a női munka áruvá válása számottevően felgyorsul (ez főleg a fehér nőkre vonatkozik, akiknek munkaerő-piaci részvételi aránya ekkoriban éri utol a fekete nőkét – amint azt Albelda és Tilly tanulmánya az Eszmélet 32. számában megmutatja). Az ötvenes-hatvanas években azonban Liza Doolittle története még felettébb aktuális társadalompolitikai problémához szól hozzá Amerikában, ahol a nők karrierlehetősége szinte kizárólag a boldog családanya szerepére korlátozódik.

A My Fair Lady nem az egyetlen musical, amelynek határozott politikai olvasata van. Az ötvenes-hatvanas évtized másik kiemelkedő zenés darabja, a West Side Story is legalább annyira társadalmi drámáról szól, mint családiról. Megírása során Leonard Bernstein szociológiai elemzéseket tanulmányozott az amerikai nagyvárosokban elhatalmasodott, döntően faji indíttatású erőszakról. A My Fair Lady-hez mindenképpen változtatni kellett a Pygmalion kicsengésén, már csak a kötelező hollywoodi happy end biztosításához is. De kinek a szempontjából happy ez az end? Politikai értelemben Higgins győzelme ez, hiszen arrogáns viselkedése ellenére eléri, hogy Liza lemondjon már-már kivívott függetlenségéről, és – a kényelem érdekében, más perspektívát nem látva, most már önállóan – alárendelje magát egy másik osztály politikai vezetésének.

1912-ben Shaw Pygmalionja a liberalizmus nekrológja volt, 1964-ben Lerner és Loewe My Fair Lady-je a liberális illúzió újjászületésének dokumentuma. Mindkét időszakra jellemző, hogy az emancipáció különböző formái meghatározzák a közgondolkodást; az első esetben az osztály- és nemi egyenlősítés, a második esetben pedig a faji és a nemi egyenlősítés ügyei voltak napirenden.

A rendszerváltás utáni Magyarországon az emancipáció semmilyen tekintetben nincs jelen a politika napirendjén. Épp ellenkezőleg: egyre szélesebbre nyílnak mind az osztályok, mind a nemek, mind az etnikai csoportok közötti szakadékok. Az emberek korélményei éppen ellentétesek azokkal, amelyekről akár a Pygmalion, akár a My Fair Lady szólnak. Miért lenne sikere bármelyiküknek?

***

Lapzárta után került kezünkbe a Polányi Károly korai írásait összefoglaló tanulmánykötet (Egy gazdaságelmélet küszöbén. Cikkek és tanulmányok 1907-1919. ELTE, 1986. Szerk. Gyurgyák János), amelyben megtalálható A történelmi materializmus drámája című írás. (Eredeti megjelenési helye: Huszadik század, VIII/1.) A fiatal Polányi ebben a cikkben George Bernard Shaw drámáinak társadalomelméleti jelentőségéről értekezik (az általa használt címfordítások: Özvegy ember házai, Warrenné foglalkozása, A gondviselésszerű férfiú, Hősök, Az ördög cimborája, Candida). A később világhírű gazdaságtörténész első nyomtatásban megjelent cikke ez, amely 1907 januárjában, vagyis hat évvel a Pygmalion előtt íródott. Ebből idézünk néhány részletet a fenti eszmefuttatás illusztrációjaként.

“Bernard Shaw nem marxista. Jevons értékelmélete, amely az élvezet tanát rendszerbe rögzíti, utilitárius kérdéstételére megfelel, míg a Marx-féle munka-absztrakció nem jelent számára semmit. Az osztályharc-elméletet nem érti. Ebben is az angol viszonyok neveltje: fabianizmus fölülről és unionizmus alulról jelzik forradalmiságának keretét. Szociálista, de a kontinens elméletét részben nem érti, részben megtagadja. De míg a doktrínát elutasítja, a kritikában annál inkább egyezik vele. Nem tagadja tehát a problémát, hanem a tényleges fejlődés anyagi szubsztrátumát fel nem ismervén, szükségképp utópista, és az is a legsötétjiből, az individuál-fantaszták közül való…

A gondolkodó Shaw-val foglalkoznak M. Beer (Neue Zeit) és Ed. Bernstein (Sozialistische Monatshefte) cikkei. Mindkettő azonban olyan hibát követ el, amely Shaw drámáinak megértésénél végzetessé válik: a drámaíró és a gondolkodó egységéből indulnak ki. Beer állítólag Shaw színműveiből fejtette ki annak gondolatvilágát: de ez csak irodalmi látszat. Tényleg drámáiból már csak annyit értett meg, amennyit, Shaw nézeteinek és elméleteinek szemüvegén át tekintve azokat, megláthatott. Ez azonban nem sok. Mert színműírói lényege és nagysága, hogy nem elméletet ad, nem rendszerez és nem épít, hanem kritizál. Boncol és leír. És éppen azt akarjuk kimutatni, hogy intuitív szempillantással olyan meglátásokat teremtett, amelyek saját gondolatainak teljes cáfolatát tartalmazzák. Az a sejtés, amellyel laza drámai alkotásait felépítette, különös módon élesebben látott, mint az az öntudatos elemzés, amellyel rendszerét megalkotta.

Szépirodalmi működését teljesen a mai rend bírálata tölti ki. E tartalmi egység még a műfajt is tagadó ridegséggel tűnik ki minden írásából…”

“Marx bebizonyította, hogy a mai rend mellett a részvénytársaság szükségképpen rablóbanda. Shaw szerint ugyanazon kapitalista rend alakító ereje még nagyobb: uralma alatt a rablóbanda is csak részvénytársaság lehet…”

“…Shaw-nál az egyén nem kezdeményez, nem alakítja a viszonyokat, amelyekkel harcra kelve győz vagy elbukik. Az ‘egyén’ nála legtöbbnyire bugris, aki kényelmes nézetekkel (ideológia) kipárnázott kerevetén az életnek, annak nyugodalmát élvezni akarja, és sohse bolygatja ő a ‘viszonyokat’, ha csak a ‘viszonyok’ neki békét hagynak! De a viszonyok valamely bonyolulás következtében alkalmatlankodni kezdenek. Szokatlan és kényelmetlen alakot öltenek: a ‘nézet’ csak alkalmazkodik, alakítódik, nyúlik, amíg futja. De végül csak beáll a víg vagy szomorú tragédia: a viszonyok addig alakulnak, tolódnak, súrlódnak, míg az a sokat szenvedett nézet, az üres hólyag, végre gyászosan megpukkad… Az egyetlen realitás tehát az a láthatatlan és tapinthatatlan világ, amely minket jármába hajt, míg az egyén akármilyen anyagias gondolatvilága rendesen a nézetek hamis fénytörésén át szűrődik, és csak sekélyes idealizmus marad. Így alkotta meg Shaw a passzív drámát. De amint a Marx-féle felfogás nem mechanisztikus, úgy ez sem végzetdráma…

A mezőgazdaság, a falu válsága láthatóvá vált a falusiak útelzáró elkeseredésében. Kétségbeesésük szükségszerű következménye az Antall-kormány dilettáns gazdaságpolitikájának, amely szétverte, válságba vitte a mezőgazdaságot, és a munkanélküliséggel falusi munkások tömegét űzte vissza a falura, ahol nem várta őket se munka, se megélhetés. A Horn-kormány három év alatt nem tett semmit a tragikus helyzet megoldására – agrárpolitikai koncepció hiányában és politikai gyávaságból. Pedig a mezőgazdaság szerepe Magyarországon nagyon jelentős: 1988-ban a GDP 18,6%-át adta, és 627 ezren találtak ott keresetet – most csak 279 ezren, de még mindig a GDP közel 10%-át, az exportnak pedig 24%-át adja. Nekünk ugyanis itt vannak jó adottságaink, és – legalábbis 1989 előtt – a mezőgazdaságunk a világ élmezőnyében volt. Az Európai Unióba való belépésnek nem szabad feláldozni az agráriumot. Tönkretett mezőgazdasággal lehetetlen, vagy hallatlanul nehéz az ország fölemelkedése.

– A falun ma – a földnélkülieken túl – több mint egymillió család nyomorog egy hektár alatti földjén, kiszolgáltatva a traktor-, vetőmag- és egyéb uzsorának. Földjük műveléséhez nem kapnak segítséget az államtól – amelyik ilyen sorsra juttatta őket – ahhoz, hogy a legszükségesebbeket megtermelhessék a családnak.

– A termelőszövetkezetek és gazdasági társaságaik művelik ma is a földek több mint felét, ők produkálják a termés 60%-át, veszik meg – együtt az állami gazdaságokkal – a gépek, a műtrágya, a növényvédőszer 70%-át, adnak munkát 150 ezer főnek – a munkaképes tagság kevesebb mint felének -, és jelentik egymillió ember halványuló reményét. Azonban változatlanul érvényben vannak az Antall-kormánynak a Kisgazda Párt sugalmazta szövetkezetellenes törvényei. A szövetkezetek még ma sem vehetnek földet (minden városi vehet 300 hektárt spekulációra, csak a parasztok a szövetkezetben nem), és egyéb hátrányos megkülönböztetések is sújtják őket, például sokkal súlyosabb terhek, mint a magángazdálkodókat (az iparral azonos társadalombiztosítás, személyi jövedelem- és társasági adó stb.).

– Szétvált a földtulajdon és a földhasználat. A falvak földjeinek közel fele vagy annál is több városiaké és külföldieké, a földek 80%-át bérlők művelik. Ez hatalmas és folyamatos jövedelem-kivonást jelent a jövedelemhiányos mezőgazdaságból. Az ötezer forintért vásárolt kárpótlási jegyen szerzett hektár föld bérlete 4-5 mázsa búza, 9-11 ezer Ft, sőt 150 német márkás, 15 ezer Ft-os bérlet is van. Ez 4 millió hektárnál legalább 36-44 milliárdos sarc, amit a nyomorgó falu fizet, és ami 15-20%-kal drágítja meg az élelmiszereket, összeszűkítve a fogyasztást.

– A mezőgazdaság kiszolgáltatott a spekulánsok és helyi kupeceik uralta felvásárló-kereskedelemnek és a jórészt multinacionális vállalatok kezébe került és monopolhelyzetű élelmiszeriparnak. Ezek az olcsón felvásárolt termékeken hatalmas, 50, 100, 150%-os és még magasabb profitot érnek el a termelők és a fogyasztók megsarcolásával, ami következik a szétaprózott gazdálkodókkal szembeni hatalmi helyzetükből. Pohár vízben a tenger: a nagy pulykafeldolgozók 195 Ft-ért vásárolták fel tavaly a pulykát, és feldolgozva 800-ért, 605 Ft-os árréssel értékesítették a fogyasztóknak. Ezzel szemben az önálló kisfeldolgozók 220-ért vásároltak és 400 Ft-os árréssel, 620-ért értékesítettek, amely ár nyilván már tisztes hasznot tartalmazott. A nagyok többlet-árrése 205 Ft volt, több mint a felvásárlási ár. A zöldség- és gyümölcsértékesítés árrése 4-6-szorosa az 1989 előttinek, 1989 és 94 között a cukor ára 339%-ra, a cukorrépáé csak 229%-ra emelkedett, a napraforgó ára 193%-ra, a napraforgóolajé 392%-ra. Az agrárolló 1989 és 1995 között 139,2%, vagyis a mezőgazdaság beszerzési árai ennyivel gyorsabban emelkedtek az értékesítési áraiknál. Ez fontos oka a mezőgazdaság jövedelemhiányának.

Az agrárválság lényege azonban az, hogy a szétaprózott mezőgazdasági termelés önköltsége a rendszerváltás óta több mint kétszeresére emelkedett. Ez az igazi probléma, amiről “nem illik” beszélni. Az önköltség a nyugat-európainak 45%-a volt a növénytermesztésben, 60-65%-a az állattenyésztésben. Most utolértük, sőt elhagytuk Nyugat-Európát. Emögött az új agrárstruktúra áll: a 2-2,5 millió földtulajdonos, és ami még rettenetesebb, a föld 5-6 millió, átlagban alig 1 hektáros parcellákra van szétaprózva. A földtulajdonosokból 1,5 millióan a földből próbálnak megélni, háromnegyedüknek alig egy hektárja van, 329 ezernek van 1-10 hektár közötti, és 43 ezernek 10 hektár feletti földje. A másfél millióból az eltérő becslések szerint kb. 400 ezer, illetve 800 ezer az “őstermelő”, vagyis aki több-kevesebbet piacra is termel, és talán 45-60 ezren gazdálkodnak 30 hektár feletti földön, közülük 4-7 ezer 120-300 hektáron, vagy néhányan még nagyobb birtokon. Tudnunk kell azonban, hogy a 30, 50, 100 és a 200 hektáros gazdaság is – ha kevésbé is, mint a 10 hektáros – drágán termel és nagyon nagy a tőkeigénye. Ezt az agrárválságot mélyíti tovább a termelés anarchikussá válása – egyszerre hiány és eladhatatlan túltermelés -, továbbá a bérleti rendszer költsége meg a mezőgazdasági kereskedelem és az élelmiszeripar magas profitja. A következmény a dráguló élelmiszer, és a kiszorulás még a hazai piacról is, mert fokozódik az import versenyképessége.

A mezőgazdaság az idén már 101 milliárdos állami segítség ellenére – amit most ígérnek a tüntetések nyomására 150 milliárdra emelni – nem hogy felhalmozna, de feléli a tőkéjét és tovább hanyatlik. És erre a falura zúdult rá vagy félmillió, az iparból kiszorult munkás. A falu nyomorba süllyed. Ezen nem változtat, hogy egy vékony réteg a nagyobb földjén, a termelőszövetkezetből kivitt traktorral, mérhetetlen túlmunkával, önkizsákmányolással és a nála is rosszabb helyzetűek bőrére traktor-, vetőmag- stb. uzsorával talpon tud maradni. Esetleg az olcsón vett kárpótlási jegyen szerzett földek után a szövetkezettől kapott bérleti díjjal, a nagy spekulánsok helyi kupeceként a kereskedelemben vagy bor- és paprikahamisítással és sok más módon ügyeskedve, még gyarapszik is.

Ezért vihették ki az utakra a válságtól agyongyötört falusiakat az állami bürokrácia adó- és társadalombiztosítási törvényei ellen. És ezért a kormány és a tüntetők között a süketek párbeszéde. A kormány a rossz adó- és társadalombiztosítási törvények enyhítését ajánlja, a tüntetők azonban csodát várnak, ezernyi bajuk megoldását. Állami biztosítást, mert az üzletit nem tudják megfizetni, és így teljes a kiszolgáltatottságuk. És főleg olyan árakat, amiért haszonnal adhatják el a drágán termelt termésüket, és az 5, 10, 30 hektáron meg tudnak élni. Tőkét az államtól a 10 vagy 30 hektárhoz, “mert traktor nélkül nem paraszt a paraszt”. Hogy azelőtt 100 hektárra kellett egy traktor? Most tényleg a 10 hektárt birtoklónak is kell. Hogy így a többlet-tőkeszükséglet országosan 1500-2000 milliárd Ft – csak az évi kamata 300-400 milliárd? Mindenki a saját baját érzi, és bajuk, fájdalmuk valódi, bármi legyen is az oka.

Ez az a helyzet, amikor a falu a legrosszabb elemek irányítása alá kerül, akik nem is akarnak megegyezni, mert különérdekeiket – pl. a borhamisítás szabadságát – nem követelhetik nyíltan, vagy mert politikai célokat követnek, miközben a nyomorgó többség bajait emlegetik. És fenyeget a legnagyobb erőt, tömeget jelentő szövetkezetiek jogos megmozdulása is helyzetük és a hátrányos megkülönböztetések ellen. És egyre több a jele a falusiak és városiak tragikus szembekerülésének is.

Eljött az igazság órája. A kormánynak és az országnak szembe kell néznie a mezőgazdaság válságával, ami mostanra nemzeti sorskérdéssé vált!

Mindent meg kell tenni az 1 hektár alatti parcellájukon nyomorgók és a földnélküliek, a falusiak többségének a megsegítésére, hogy “megérjék”, amíg a rendbe jövő gazdaság be tudja fogadni őket, mert a mezőgazdaságban jelenleg nincs és sokáig nem is lesz számukra hely – legjobb esetben is csak egy töredéküknek. Tisztességes ember nem mondhatja, hogy gazdaságaik életképtelenek, hát menjenek tönkre, falják fel őket, védtelenül kiszolgáltatva a farmergazdaságok, földjükből, olcsó munkájukból stb., kiuzsorázásukból növekedve. Megsegítésük – a földnélkülieknek darabka föld, hogy ne kényszerüljenek lopásra, sokszor a többi szegénytől – nem agrárpolitika, hanem hatékony és olcsó szociálpolitika. Ezek ugyanis önellátó gazdaságok, a családnak krumplit, zöldséget termelnek, kukoricát a disznónak, tyúknak. Piaci kapcsolatuk nincs, vagy alig van, és az is kényszer: a szájuktól vonják el, amit eladnak, mert kell a pénz. Furcsa módon éppen ezért nem probléma a teljes gazdaságtalanságuk, nem számít ugyanis a felhasznált munkaidő, mert ha nem lenne a föld, munka nélkül senyvednének a hideg szobában, ami emberzüllesztő, ami mindennél rosszabb. Megsegítésük gyakorlati megoldása az lehet, hogy az általuk létrehozott szövetkezeten át, vagy meglévő szövetkezetek szakcsoportjaként – ahogy a háztáji integráció folyt – kapnak támogatást az uzsorából kiszabadító szántással, vetőmaggal stb., és közös értékesítéssel, adóelszámolással. Ehhez az államnak kell segítséget adnia a termésből visszafizethető, kedvezményes hitellel, valamint támogatással a költségekre, a szervezést végzők fizetésére.

Az igazi kérdés a mezőgazdaság jövője: kisparaszti-kisfarmer mezőgazdaság vagy nagyüzemi mezőgazdaság – és ezen belül kapitalista vagy szövetkezeti nagygazdaságok. Amiből a kapitalistát, aki akarja, nevezheti 1-2-3 ezer hektáros farmnak.

A jelenlegi és ebből fokozatos koncentrációval kialakuló kisparaszti-kisfarmer mezőgazdaság választása esetén az országnak vállalnia kell ennek a nyugat-európainál is sokkal nagyobb támogatását, mert még elaprózottabb és nagyon elmaradott. Nincs felszerelése, tőkéje, szakértelme. Például a száz hektár feletti földön gazdálkodók között is 10%-nál kevesebbnek van főiskolai végzettsége. Ez a jelenleginél és a nyugat-európainál is lényegesen magasabb élelmiszerárakat jelent, meg kemény védővámokat. És óriási közvetlen támogatásokat is követel, mert az árak legalább némi csökkenéséhez előbb-utóbb biztosítani kell a kisgazdaságok tőkeszükségletét, amely a nagyüzemi mezőgazdaságénál sokkal magasabb. Ez legalább 1500-2000 milliárd forint pótlólagos tőke, vagyis a meglévő két-háromszorosa. Ebből ígért meg Horn Gyula miniszterelnök 600 milliárdot egy év alatt, ami az évi GDP 10%-a, vagy másképp annyi, mint a 2,7 millió nyugdíjas nyugdíja.

Ez már annak a belátását jelenti, hogy a létrejött szétaprózott mezőgazdaságnak a jelenlegi sokszorosát kitevő tőkejuttatást és olcsó hiteleket kell biztosítani, továbbá kamat-, ár- és jövedelem-kiegészítéseket, például közel ingyenes egészségügyet, nyugdíjat, magas exporttámogatást stb. Mindez igen súlyos terhet jelent a lakosság nagy többségének, akár az élelmiszerárakban, akár adóban kell megfizetni. Az ugyanis nem megy tartósan, hogy a kisgazdaságok mérhetetlen túlmunkával, nyomorogva, az “átkosból” maradt tartalékaikat felélve termeljenek, amíg a termelőszövetkezetből kivitt traktor el nem romlik, míg el lehet adni a háztájiból maradt tehenet, a nem trágyázott föld ki nem merül, el nem gazosodik.

A kapitalista nagygazdaság mint jövőkép gazdaságilag nagyon is reális, sőt az fenyeget, hogy spontán módon kialakul, ha a nemzeti agrárpolitika meg nem akadályozza. Megnyitja az utat ahhoz, hogy a szegények, öregek földjeit, majd az éppen a kapitalista nagygazdaságok által tönkretettekét fillérekért vehessék meg. És ha a nagyüzem kiszorította a piacról a bérlőket, eladóvá válik a városiak olcsón, spekulációval szerzett földje is. Ezt az utat vonzóvá teheti az állami vezetés számára, hogy nem kell hozzá se tőke-, se hiteltámogatás, se kamat-, ár- vagy jövedelem-kiegészítés. A tőkeszükségletet megoldják a városi spekulánsok és a külföldiek, meg a zömmel külföldi tulajdonú, monopolhelyzetet élvező élelmiszeripari vállalatok. A termelést gazdaságossá teszi a korszerűen felszerelt nagyüzemek helyreállítása. A magas élelmiszerárakat viszont alighanem megtartják, sőt monopoljellegű árként tovább emelik.

A falunak, a parasztságnak ez az út azt jelenti, hogy a földtulajdon után a földek használatától is megfosztják. A kárpótlás már elvette a falutól, és a városiak, külföldiek tulajdonába adta földjeik felét, visszahozva ezzel a Horthy-időket, a földosztás előtti állapotokat. Jelenleg még megmaradt a számukra a föld használata. A földeket a termelőszövetkezetek és a már csak a tőkehiány miatt is falusi napszámosokkal dolgoztató falusi agrárvállalkozók bérlik, ami enyhíti a földek elvesztése feletti fájdalmat. A magas szinten gépesített kapitalista nagygazdaságoknak azonban minimális lesz a munkaerő-szükséglete. Nem várható tőlük, hogy a tőkearányos profit maximálásáról lemondva, a csökkenő profitszázalékot, de nagyobb bér- és profittömeget jelentő intenzívebb gazdálkodást (intenzív növényi kultúrák, állattenyésztés, kertészet) folytassanak, ipari és szolgáltató tevékenységet vállaljanak fel a falusiak munkaellátása érdekében, és integrálják a kistermelést, ahogy ezt a szövetkezetek tették. Tegyük hozzá, semmi biztosíték, hogy gazdasági túlerejükkel megállnak a falusiak földjeinek a határánál, hiszen 50-100 ezer forintért, 2,5-4%-ért vagy még kevesebbért vehetnek meg egy hektár szántót az osztrákok, ami a határ másik oldalán 1,5-4 millióba kerül. Ez tehát tőke-spekulációnak is kiváló. A falunak az élettere, a paraszti lét feltétele a föld, ha elvész, a falusiaknak nem lesz miből élniük: a falu kihal, mert közvetve mindenkit – az iparosokat, az orvost, a pedagógust is – zömmel a föld tart el.

Az országnak ez az út azt jelenti, hogy rá maradnak a mezőgazdaságból kiszorulók újabb tömegei, a most ott nyomorgó, de mégis valami létalappal rendelkezők. Meg az elkerülhetetlenül erőszakba torkolló újabb és újabb tagosítások, amíg a szétszórtan felvásárolt földekből kialakulnak a több ezer holdas gazdaságok. A könnyű szívvel, nagy hangon földkoncentrációt hirdetők aligha láttak tagosítást, amikor a gazdákat el kell mozdítani a földjükről. Mindenki úgy érzi, rosszul jár, mert távolabb kerül a falutól, elveszik a jobb, tisztább, trágyázott, megszokott földjét, és “mindez az újgazdagok érdekében történik, és azok járnak jól, akik közel ülnek a tűzhöz”. És nem is csak egyszer kell majd mindegyik falut tagosítani, amíg az 5-6 millió, zömmel 1/2-3 hektáros földdarabból nagygazdaságok lesznek. A földet ugyanis csak akkor tudják felvásárolni, ha a gazdája tönkremegy, és a nagygazdaság tényleg nem tud száz helyen, mindenütt néhány hektáron gazdálkodni. Majd halljuk, hogy a tagosítás nemzeti érdek. A folyamatban benne vannak a sorozatos politikai viharok, amíg 1,5 millió család – köztük, akik most nyerteseknek hiszik magukat, sőt átmenetileg állami támogatással gyarapszanak is, és földet vásárolnak – belenyugszik a földjéről való elűzésébe. Mellesleg ezzel az addig nekik adott állami segítség százmilliárdjai is semmivé válnak.

A nagyüzemi mezőgazdaság szövetkezeti útja a politikai elit számára előítéletes fogalom, jóllehet a faluból nézve az a lényege, hogy a mezőgazdaság nem az egyéni gazdák és a szövetkezeti tagság kisajátításával korszerűsödik, azok továbbra is dolgozó tulajdonosok maradnak, csak önkéntesen szövetkezve korszerűsítik a termelésüket és annak szervezetét, hogy versenyképessé váljanak. Hogy mit és hogyan? Ez a jövő nagy kérdése, amit ne a politika döntsön el. Ezt a piacot érzékelő paraszti józanságra kell bízni, és a válasz tájanként, falvanként, meg az idő hozta tapasztalatokkal is változik majd. Lesz, ahol a gazdák csak az értékesítést, az élelmiszer-feldolgozást szövetkezetesítik. Másutt a parasztok egyéni gazdálkodást folytatnak, de közös gépi műveléssel, növényvédelemmel, esetleg közös, táblás búza-, kukorica-, napraforgó-, cukorrépa-termesztéssel. És sok helyen lesz nagyüzem – a megmaradt termelőszövetkezetek, illetve újak -, de ezeknél szintén új működési formák is várhatók. Nagyszövetkezet például, de önálló, profitcentrumként gazdálkodó egységekből – növénytermesztés, tehenészet, sertéstelep, gépüzem, kertészet, élelmiszerüzem, kereskedelmi szervezet -, vagy olyan nagyüzem, amely az egyéni állattenyésztőket, kertészkedőket, traktor- meg teherautó-tulajdonosokat integrálja. Máshol a nagyszövetkezet csak tulajdonosi vagy irányító és finanszírozó holding, a gazdálkodó egységek pedig önálló szövetkezetek vagy gazdasági társaságok. A lényeg a piacon helytálló, nyereséges termelés elérése a nagyüzem és annak módszerei, technológiája és – ahol az előnyösebb – a kisgazdasági gondosság együttes alkalmazásával. Ugyanis ez, a nagyüzem és a kisgazdaság egyenrangú párosítása a közös szövetkezeti tulajdonlás alapján, volt a magyar szövetkezetek nagy felfedezése.

Olyan agrárvilágot kellene teremteni, ahol a termelőszövetkezeti nagyüzem, meg a 1/2-2 hektáron háztájizó falusi és a 10, 20 vagy 100 hektáros gazda nem ellenségek, hanem együtt vannak a kereskedelmi-, hitel- és élelmiszeripari szövetkezetekben. A gazdák földjén a termelőszövetkezeti kombájn arat, takarmánnyal a közös keverő lát el mindenkit, viszont például a kertészkedés meg a malactenyésztés a gazdáknál, a háztáji keretei között zajlik.

Ehhez az első lépés az lenne, hogy egyenjogúsítsák végre a szövetkezeteket, hozzanak normális szövetkezeti törvényt, a termelőszövetkezetek vehessenek földet, kapjanak kárpótlást a rendszerváltásban elszenvedett súlyos károkért stb. Legyen szektorsemlegesség, azonos adó-, társadalombiztosítási és támogatási feltételek minden agrártermelőnek: szövetkezetnek, gazdálkodónak, nagyfarmernek. Az állam már elég kárt okozott, bízza végre a szövetkezeteket a tagságukra, a mezőgazdaságot a parasztokra.

Az agrárválság megoldásához nélkülözhetetlen, hogy az állam támogatást biztosítson a gazdaságok rendbetételéhez. Ez jogos is, mert az előző kormány a felelős a mezőgazdaság tönkretételéért. A mezőgazdaság, a falu hozta ugyanis – ha nem is jószántából – a rendszerváltásban a legsúlyosabb áldozatokat. Főleg a parasztok terhére hajtották végre a kárpótlást: az ő földjüket vették el hozzá, és mostanra a földek fele városi spekulánsoké és külföldieké lett. A kapitalizmus elfogadtatására végrehajtott osztogatásban – lakások, üzletek, a föld stb. – ők a szövetkezeti vagyon szétosztását kapták, a “vagyonnevesítést”. Örültek, hiszen azt mondták nekik, hogy fél-egymillió Ft-os üzletrész tulajdonosai lettek, és csak fokozatosan döbbennek rá: a sajátjukból kapták a vesztegetési ajándékot. A többség elhitte a kormánynak, hogy ez a vagyon az övé, amit nyugodtan eladhat. És a mezőgazdaság szétverése okozta szegénységtől hajtva sokan ki is vitték a szövetkezetből, és eladták fillérekért a spekulánsoknak, akik meggazdagodtak. Most látják, hogy lefűrészelték az ágat, amin ültek. Az eladott vagyon a szövetkezetük termelő tőkéje volt – tehén, koca, traktor, takarmány -, amiből ők éltek. A szövetkezet tönkrement, nincs munkahelyük. Kiszolgáltatottá vált a háztáji gazdaságuk is, mert megszűnt a szövetkezeti integrálása: a hitelbe történő megművelése, palánta-, növényvédőszer- és takarmányellátása, a közös feldolgozás, értékesítés. Megszűnt a nyugdíjasoknak a háztáji-megváltásul adott évi 30 mázsa tengeri (most 50 000 Ft lenne), és sok más támogatási forma.

A mezőgazdaságnak, hogy rendbe jöjjön, elsősorban kamattámogatás mellett nyújtott hitelre van szüksége – az életképes gazdaságok termelési színvonalának helyreállításához -, és segítségre az értékesítéshez, elsősorban exporttámogatásra. Működési, jövedelempótló támogatás is kell, amíg a termelés jövedelmezősége rendbe jön, vagyis mindaddig, amíg végbe nem megy a költség- és termelési színvonal – a nagyüzemi módszerektől és az ehhez szükséges tőkeinjekciótól várható – helyreállítása, másrészt az agráriumnak kedvezőtlen piaci viszonyok megváltoztatása.

Az utóbbihoz a kiszolgáltatott mezőgazdasági termelőknek lehetőséget kell kapniuk, hogy versenyezhessenek a hatalmas profitjukkal őket megsarcoló, spekulánsok uralta kereskedelemmel és a zömmel monopolpozícióban lévő élelmiszeripari nagyvállalatokkal. Lehetővé kell tenni, hogy a kistermelők és a termelőszövetkezetek rendelkezzenek szövetkezeti értékesítő és beszerzési hálózattal és élelmiszerüzemekkel. Ehhez segítséget kellene kapniuk a megmaradt állami vagyonból. A szükséges tőkét ugyanis a tönkretett mezőgazdaságból nem tudják előteremteni, és az a vagyon az ő munkájukból is eredt. A parlament a privatizációs törvény módosítása kapcsán ezt utasította el az ellenzéki pártok és a kormánypárti liberálisok összefogásával. Végül meg kell oldania az agrárpolitikának a mezőgazdaságot súlyosan terhelő, főleg a kárpótlásból létrejött bérleti rendszert is.

Agrárpolitika kellene végre, amely elvállalja a döntéseket. Ha a kapitalista nagygazdaságokat választja, szabaddá kell tenni a külföldi tőke és a gazdasági társaságok földvásárlását, ha a kisparaszti-kisfarmer utat, vállalni kell a szükséges támogatásokat – a szövetkezeti út is súlyos döntéseket követel. A politikának szembe kell néznie végre a zsigeri szövetkezetellenességgel és a politikai gyávasággal. Az lenne a kívánatos, ha a fejlődési út kiválasztását a parasztokra és a piacra bíznák. Ne hitegessék a csodát várva farmról álmodókat a feltételek biztosítása nélkül. A kapitalista nagyfarm és a szövetkezet kapjon azonos lehetőséget. Lesznek termelőszövetkezetek és sokféle más szövetkezet, kapitalista nagyfarmok is és kisgazdaságok, és az utóbbiak is versenyképesek lesznek. Lesz a parcellán gazdálkodóknak meg a kisfarmoknak szövetkezeti integrációja, más tájon meg az élelmiszeripari nagyvállalatok integrálják őket.

Mindegyik út jobb, mint ami van, de félek, hogy marad az egy helyben toporgás, miközben tovább süllyed a mezőgazdaság. A mostani zsákutca: kisparaszti-kisfarmer út, de csak a kikényszerített, meghalni sok, élni kevés támogatással. Kapitalista nagygazdaságok feltartóztathatatlan szaporodása, elűzött parasztok és erőszakos tagosítások, de mindez a magas árak és a minőségi termékek hiányának kihasználására, a mezőgazdaság korszerűsítése nélkül. Szövetkezetek a diszkriminációk és a külön terhek alatt roskadozva, kitéve ügyeskedők és sokszor saját, megingott vezetőik visszaéléseinek, kisajátításának, amikor is csak akkor sikeresek, ha hasonlóvá válnak a kapitalista nagygazdaságokhoz. A végeredmény tovább hanyatló mezőgazdaság, magas élelmiszerárak, növekvő élelmiszerimport, nyomorgó, útelzáró, tüntető parasztság, és a választásoknál, meg általában is kiszámíthatatlan, szélsőségekbe hajszolódó falu.

[A tanulmány hozzászólás a nemzeti agrárprogram vitájához, megírásának ideje 1997. március. A közölt adatok a KSH és más források adatainak egyeztetésével kerültek kialakításra.]

Az államszocialista örökségről

Elsőként a magyar felsőoktatás államszocialista örökségének néhány sajátosságát érintjük. Az elemzés nem törekszik arra, hogy ezt az örökséget behatóan taglalja. Elsősorban és mindenekelőtt az örökségnek azt a jellegzetességét kívánom kiemelni, hogy a magyar felsőoktatást a rendszerváltozást megelőző jó tizenöt esztendőn keresztül sajátos stagnálás jellemezte. A hetvenes évek középétől a nyolcvanas évek végéig tulajdonképpen semmiféle lényeges expanzió nem volt a felsőoktatásban, tehát változatlanul egy rendkívül szűk áteresztő-képességű, nagyon erősen szelektív felsőoktatás működött, ráadásul meglehetősen kedvezőtlen képzési szerkezetben. A magyar felsőoktatás ilyen tekintetben egyáltalán nem igazodott ahhoz az expanzióhoz, amely Nyugat-Európában végbement. Amíg ott a felsőoktatás extenzív kiterjesztése a hatvanas évektől rendkívül felgyorsult, és a nyolcvanas évek közepére egy-egy megfelelő korosztály több mint kétötöde felsőfokú tanulmányokat folytathatott, addig Magyarországon a felsőoktatás – legalábbis a befogadóképesség tekintetében – elitrendszer maradt, hiszen a megfelelő korosztályoknak mindössze 10-13 százalékát fogadta be. Ez óriási lemaradást eredményezett az európai fejlődéshez képest, ami egyébként nemcsak a felsőoktatást, hanem az egész magyar oktatási rendszert jellemzi. Amíg például nálunk az érettségizők aránya a nyolcvanas évek végén alig haladta meg a megfelelő korosztály egyharmadát, a fejlett nyugati államokban ez az arány a négyötödhöz közelített. Az államszocializmus tehát konzekvensen visszafogta az oktatási rendszer kiterjesztését, a stagnálás ezen a területen sokkal előbb bekövetkezett, mint a gazdaságban. A gazdaság a nyolcvanas évek elejéig még valamiféle dinamikát mutatott, a közoktatás és a felsőoktatás fejlesztését azonban már a hetvenes évek közepén befagyasztották.

Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy a magyar oktatási rendszer minőségi tekintetben is ennyire rosszul állt, és ily mértékben elmaradt a fejlett országokban mért oktatási teljesítményektől. Itt egy ellentétet konstatálhatunk. Az oktatás minősége tekintetében ugyanis a magyar iskolarendszer számos területen versenyképesnek bizonyult, amit az összehasonlító nemzetközi vizsgálatok eredményei egyértelműen tanúsítanak. Az érvényes tudáshoz való hozzájutás társadalmi lehetőségei szempontjából azonban messzemenően kedvezőtlenebbül alakultak a hazai folyamatok, mint Nyugat-Európában. Ez volt tehát az induló helyzet.

A felsőoktatás expanziója

A rendszerváltozással összefüggésben napirendre került annak a jóval korábban megérlelődött felismerésnek a realizálása, amely a felsőoktatás drasztikus és gyors ütemű kiterjesztését és a tömegoktatás irányában történő elmozdulást sürgette.

E folyamatnak kedveztek bizonyos demográfiai körülmények is, amennyiben a kilencvenes évek elején az ún. nagy létszámú korosztályok dörömböltek az egyetemek kapuin. Számos más körülmény – többek között az Európához való közeledés igénye is – a felsőoktatás befogadóképességének növelését motiválta. Az elmúlt hét esztendőben előrehaladt a felsőoktatás extenzív kiterjesztésének folyamata.

Nagy volumenű változásról van szó, hiszen az elmúlt hét esztendőben duplájára növekedett a felsőoktatásban résztvevők száma. Ez pozitív fejlemény. A hatalmi aktorok interpretációja szerint igazi közoktatás-politikai áttörésről van szó. Valóban óriási bravúr, hogy a felsőoktatás ily mérvű kiterjesztését drasztikus erőforrás-kivonással kapcsolták egybe. Hiszen 1990 és 1996 között 41 százalékkal csökkent a felsőoktatási ráfordítások reálértéke. A grandiózus “fejlesztés” következtében kialakult egy, a hallgatói létszámot tekintve felduzzasztott, ám szélsőségesen erőforrás-hiányos felsőoktatás, amely az anyagi ellátottság lehető legalsó szintjén működik. Nyilvánvaló, hogy a gazdaságilag fejlett országokban annak idején az expanziónak nem ezt a “bravúros” módját alkalmazták. Jobb helyeken az ilyesmit voluntarizmusként aposztrofálják. A kérdés mármost az, hogy egy ennyire eszköztelenített és ugyanakkor felduzzasztott felsőoktatást miként lehet megóvni a színvonal katasztrofális csökkenésétől.

Akad azonban az expanzióval összefüggésben más jellegű probléma is. Nevezetesen az, hogy a felsőoktatás nagymérvű mennyiségi kiterjesztése célszerűtlen képzési szerkezetben történt. Valójában a képzési szerkezet az elmúlt hét esztendőben alig változott. A hallgatói létszámok növelése egészében lineáris módon történt. A beáramlás olyan képzési területeken is magas volt (mint például a műszaki felsőfokú képzés vagy a pedagógusképzés), ahol a szükségletek semmiképpen nem igényelték volna a hallgatói létszám ilyen mérvű felduzzasztását. Ami például a pedagógusképzést illeti, a 2010-ig végig vezetett számításokból az derül ki, hogy a szóban forgó időszakban a mostani tanári állományt csak mintegy 12 ezer új pedagógus beállításával kellene kiegészíteni. Eközben a következő tíz esztendőben mintegy 68 ezer új tanárt és tanítót bocsát ki a felsőoktatás.

Valójában arról van szó, hogy a magyar felsőoktatás kiterjesztésének erőforrás-feltételeit, a képzési szerkezettel összefüggő problémákat és több más kérdést nem gondoltak át előzetesen. Az expanzió “vakrepülésként” valósult meg. A legnagyobb probléma mégis az, hogy az extenzív kiterjesztéshez nem teremtettek semmiféle pótlólagos erőforrást. Csupán ebben az esztendőben és átmenetileg jellemző, hogy a költségvetési támogatás növekedése meghaladja az inflációs rátát. A felsőoktatást azonban csupán egyetlen esztendőre emelték a prioritásokat élvező területek csoportjába. A jövő évi költségvetés legfeljebb az inflációval való lépéstartás lehetőségét ígéri.

Magyarországon jelenleg a megfelelő korosztály mintegy 16 százaléka folytathat felsőfokú tanulmányokat. Ez igen messze van annak az Európának az átlagától, ahová mi is igyekszünk. Ezzel az aránnyal az európai listán csak két ország van mögöttünk, Törökország és Portugália. Még a volt a szocialista országok közül is megelőz minket Csehország, de főként Lengyelország, ahol valóban jelentős bővítést hajtottak végre a felsőoktatásban. Következésképp a felsőoktatás további expanziója elkerülhetetlen. Ez azonban már nem kapcsolható össze erőforrás-kivonással, sőt nem építhető az anyagi erőforrások szinten tartására sem. A folyamat ugyanis beruházás-igényes, sem a jelenlegi épületállomány, sem pedig az anyagi eszköztár, még kevésbé a tanári fizetés sem elégséges egy megfelelő színvonalú, ám jóval több hallgatót befogadni képes felsőoktatás működéséhez.

Jelentős beruházás nélkül tehát további expanzióra nemigen kerülhet sor. Ebben a szituációban két dolog történhet. Ismételten befagyaszthatják a felsőoktatás kiterjesztését a korábbinál magasabb mennyiségi szinten. Ez nagyobb azonnali zavarok nélkül lehetséges, hiszen a demográfiai változások következtében, a mai hallgatói létszám megőrzése esetén, egy-egy korosztály 25-30 százaléka juthat be a felsőoktatásba. Az ellátottság mostani szintjén azonban igényes és versenyképes felsőoktatás nem működhet. Az erőforrások gyarapítása tehát elkerülhetetlen. Miután a költségvetési támogatás volumenének megfelelő növelését a hatalmi aktorok nem tartják célszerűnek vagy lehetségesnek, egy olyan megoldást preferálnak, amely az állami felsőoktatás részleges magánosítását jelenti. A cél az, hogy a költségek lehető legnagyobb arányát maguk a használók viseljék. Ezért primátust élvez a felsőoktatásban minden olyan jelentkező, aki megfelelő anyagi erőforrásokkal rendelkezik a növekvő képzési költségek vállalásához. Az állami felsőoktatás ily mérvű magánosítása unikális megoldásnak tekinthető. Következményei ma még sok tekintetben beláthatatlanok. Annyi azonban máris nyilvánvaló, hogy a hatalom utat nyitott az anyagi előnyök korlátlan érvényesítésének a tudástőke területén. Ily módon az anyagi és szellemi erőforrások koncentrált halmozása immár mechanizmusként működik a hazai felsőoktatási rendszerben.

Ugyanakkor a társadalmi berendezkedés kardinális kérdése, hogy hazánkban a mobilizálható tőkejavakkal nem rendelkező társadalmi csoportok hozzájuthatnak-e a tudásjavakhoz. A kérdés makrostrukturális jelentőségét csak növeli, hogy a polgárosodásnak a termelőtulajdonnal összekapcsolódó formái nálunk rendkívül korlátozottan érvényesülhetnek: a tulajdonszerkezet immár befejeződő átalakulásának periódusában azt tapasztalhatjuk, hogy a hazai lakosságnak mindössze 6 százaléka rendelkezik olyan termelő tőkével, amely többé-kevésbé megalapozhatja a polgári létforma és életvitel lehetőségét. Következésképp hazánkban a polgárosodás, átfogóbban az állampolgári felemelkedés fő formája csakis a tudásjavak megszerzésére épülhet. Ha azonban az érvényes és megbecsült társadalmi pozícióra is átváltható tudás megszerzése anyagi feltételeken, jelentős anyagi erőforrások meglétén múlik, akkor nem alakulhat ki olyan polgárság sem, amelynek létezése a tudástőkéhez kötődik. A probléma éppen az, hogy a hazai felsőoktatás (és közoktatás) egyre szűkülő áteresztő-képessége a polgárosodásnak ezt az esélyzónáját is beszűkíti, és ilyen formán az állampolgárok többsége semmilyen forrásból sem tud esélygyarapító eszközökre szert tenni.

Társadalmi polarizáció a felsőoktatásban

Miként fest a magyar felsőoktatás társadalmi áteresztőképessége? Vajon az expanzió együtt járt-e a felsőoktatásba való bejutás esélyeinek számottevő javulásával, a jelentkezők könnyebben jutnak-e be az általuk választott felsőoktatási intézményekbe, mint korábban, avagy a szelekció, az igények elutasítása nagyjából változatlan mérvű? A kérdés további aspektusa, hogy mily mértékben rétegspecifikusak a felsőfokú továbbtanulás esélyei? Hogyan alakultak az elmúlt években a korábban is létező esélykülönbségek? Miként fest a felsőoktatási intézmények hallgatóinak társadalmi összetétele?

Elsőként azt vizsgáljuk, hogy javult-e, stagnált avagy romlott-e a felsőoktatásba való bejutás lehetősége a hallgatói létszám növelése következtében. A vonatkozó empirikus adatok alapján azt tudom mondani, hogy a hallgatói létszám megduplázása nem hozott számottevő változást a felsőoktatásra vonatkozó igények teljesülésében. Ez azzal függ össze, hogy a felsőoktatás befogadóképessége növekedett ugyan, ám ennél jóval nagyobb mértékben nőtt a kereslet a felsőoktatás iránt. A nyolcvanas években például 33-40 ezer hallgató jelentkezett évente a felsőoktatásba, és ennek 40-45 százalékát vették fel. Ez a szám – részben demográfiai okok miatt – hirtelen megugrott a kilencvenes évek elején, felfutott 80 ezer fölé, és 1996-ban például a felsőoktatás a jelentkezőknek mindössze 40,5 százalékát tudta befogadni. A feszültség tehát változatlanul fennmaradt, hiszen a lakosság egyre inkább érzékeli a felsőfokú képzés jelentőségét az egész életpálya és életút szempontjából, és ugrásszerűen megemelkedik a tanulási igény. Mindez ismételten arra utal, hogy az expanzió távolról sem minősíthető befejezettnek. Ellenkezőleg. Éppen az prognosztizálható, hogy a tanulásra vonatkozó társadalmi igények továbbra is növekednek, a kereslet tehát feltehetőleg hosszabb távon előtte jár a kínálatnak. Ez olyan versenyszituációt teremt, amikor a szelekciót egyre növekvő mértékben befolyásolhatják az egyéni tudás és képességek tartományán kívül eső társadalmi és szociális diszpozíciók. Olyan kiszorító verseny bontakozhat ki, amely elzárja a felsőfokú továbbtanulás lehetőségét nemcsak az alsó, hanem a középrétegek számára is.

A legújabb empirikus felvételek alapján egyértelműen arra a következtetésre juthatunk, hogy a társadalmi szempontból szélsőségesen szelektív felsőoktatás kialakulását immár empirikus tényként kezelhetjük. Ez azzal függ össze, hogy a felsőoktatás talán a legnagyobb mértékben és a legkevésbé akadályozottan képezte le a társadalmi polarizáció folyamatait. Ebbe az irányba hatottak az iskolarendszer egészében végbement változások, nevezetesen a szelekciós küszöbök számának növelése, az igényes oktatási programokban való részvétel összekapcsolása a szülők anyagi tehervállalásával, az exkluzív elitgimnáziumi oktatás létszám-kereteinek befagyása, az ilyen értelemben szűkülő merítési bázis stb. Mindezek a tényezők egymást erősítő módon annak a tendenciának kedveztek, hogy az igényes oktatást a más szempontból is társadalmi előnyöket halmozó rétegek birtokolják.

Mi a helyzet azonban jelenleg a felsőoktatásban? Az esélykülönbségek drasztikus növekedését és a felsőoktatás számos területének társadalmi bezárulását a következő táblázatok adatai érzékeltetik.

Mint látható, a rendszerváltás nagy nyertese, a menedzser-réteg meghódította a felsőoktatást. A társadalom néhány százalékát reprezentáló csoport megszállta elsősorban a kurrens képzést adó felsőoktatási intézményeket, és az anyagi és a kapcsolati tőkét szellemi tőkére váltotta át. Feltűnő a beosztott szellemi alkalmazottak, köztisztviselők, a különböző közalkalmazotti kategóriában dolgozó szellemi munkások rendkívül gyér reprezentációja az egyetemeken, és természetesen a nem állami főiskolákon. Ez a nagyszámú társadalmi csoport elsősorban az állami főiskolákra tudja az utódnemzedéket bejuttatni. Ami pedig a fizikai dolgozók rendkívül tág kategóriáját illeti, a túlnyomó többség eleve kívül reked a felsőoktatáson. A középfokú képzettséggel rendelkező fizikai dolgozók gyermekei elsősorban pedagógusképző főiskolákon tanulhatnak. A magyar társadalom nagymérvű kulturális tagoltsága tovább differenciálja az iskolázási esélyeket. Ezt tapasztalhatjuk akkor, ha a felsőoktatási intézmények társadalmi összetételét a szülők iskolai végzettsége szerint vizsgáljuk.

A közölt tábla megerősíti a fentebb mondottakat. A befejezett, illetve befejezetlen általános iskolával rendelkezők (a népesség mintegy kétötöde) társadalmi környezetéből ma már legfeljebb elvétve lehet a felsőoktatás bármely területére bekerülni. Némiképp kedvezőbb a helyzete azoknak a fiataloknak, akiknek szülei legalább szakmunkásképző iskolai végzettséggel rendelkeznek. Valójában azonban a felsőoktatást a diplomás népesség nemzedéke uralja. Magyarországon a felnőtt népesség mintegy 12 százaléka rendelkezik felsőfokú végzettséggel. Ebből a körből rekrutálódik az értelmiségi utánpótlás túlnyomó többsége, ami nem önmagában probléma, hanem azért, mert a kutatás fényt vetett arra is, hogy a felsőfokú végzettség önmagában ma már nem elegendő a kurrens egyetemek eléréséhez. Sokkal fontosabb, hogy a diplomához megfelelő státusz-kapcsolatrendszer, s főként anyagi erőforrások társuljanak. Ennek alapján a képet úgy pontosíthatjuk, hogy a piacképes diplomát adó intézményeket elsősorban a jómódú vezető-menedzser-réteg uralja, amely ugyanakkor maga is felsőfokú képzettséget birtokol és a beosztott értelmiségi átlagot messze meghaladó anyagi erőforrásokkal rendelkezik. Nem véletlen, hogy például a gazdasági felsőoktatási intézményekben minden 100 hallgató közül 70 vezető-menedzser családból érkezik.

A fentebb bemutatott esélykülönbségeket átszínezik a település-struktúrára épülő egyenlőtlenségek. A hazai településszerkezet rendkívül erőteljesen differenciálja az iskolázási esélyeket, mégpedig az iskolázás minden szintjén. A részletek bemutatására ezúttal nincs mód, mindössze arra az empirikus tapasztalatra utalok, mely szerint a fővárostól és a megyei városoktól lefelé haladva rendkívül erőteljesen nőnek a felsőfokú oktatási esélykülönbségek a hazai településszerkezetben. Amíg Budapesten és a megyei városokban a megfelelő korosztály mintegy 16-17 százaléka egyetemi-főiskolai tanulmányokat folytathat, ez az arány az 50 ezer főnél nagyobb lakosságú városokban is mindössze 8,2 százalék. Kirívóan kedvezőtlen helyzetben azonban a falvakban élő fiatalok vannak, ahonnan a megfelelő korúak mindössze 1,2 százaléka jut be valamilyen felsőoktatási intézménybe. Ez az arány a rendszerváltás kezdetén sem volt valami rózsás (5,2%), kétségtelen azonban, hogy az iskolázás települési egyenlőtlenségei rendkívül erőteljesen növekedtek az elmúlt hét esztendőben. Miközben megduplázódott az egyetemekre, főiskolákra felvehetők száma, ez a folyamat semmit sem javított a falusi településeken élők iskolázási esélyein. Éppenséggel ellentétes tendencia zajlott le. A folyamat hátterében természetesen számos ok húzódik meg. Mindez összefügg a magyar középiskolai rendszer településszerkezetével, a falusi, kisvárosi középiskolák színvonalával, a városokban működő középiskolák egyre növekvő differenciálódásával, a kollégiumok hiányával, az iskolázhoz fűződő utazási költségek növekedésével stb. Egy olyan társadalomban, ahol a hatalom semmiféle lépést sem hajlandó tenni az iskolázási esélyegyenlőtlenségek korlátozása érdekében, csakis a társadalom bezárulásának tendenciája érvényesülhet. Ilyen szempontból a magyar oktatáspolitika valóban sikerágazata a liberális kormánykoalíciónak, hiszen a társadalom más szféráiban sehol sem sikerült az egyenlőtlenségek korlátlan érvényesítésének ennyire tág teret nyitni.

A folyamat ugyan még nem fejeződött be, az alsó és középső rétegek felsőoktatásból történő kiszorításának tendenciája azonban egyértelmű. Ezt szociálpolitikai lépések is támogatják. 1990-ben például a felsőoktatási hallgatóknak 43 százaléka részesült szociális ösztöndíjban, most pedig mindössze 31 százalék. De ezt a tendenciát erősíti a most induló úgynevezett költségtérítéses rendszer, amely nyíltan is azt a célt követi, hogy az anyagi erőforrást birtokló társadalmi csoportok diplomaszerzési lehetőségeit semmiképpen ne korlátozza a felvételi követelményrendszer, hiszen számtalanszor előfordult, hogy ez a szűrő a jómódú, ám szerény képességű és/vagy szorgalmú gazdagok és befolyásosak előtt elzárta a kurrens egyetemre való bejutás útját. Ezt az akadályt a liberális oktatáspolitika radikálisan elhárította. Hasonló célokat követ a tandíjrendszer is: attól a pillanattól kezdve, amikor a mostani limitált tandíjat 5500 Ft-ra vagy a fölé emelik, az elszegényedett értelmiségi csoportok sem tudnak megbirkózni a gyermekek felsőfokú taníttatásának anyagi terheivel.

Mindezt egybevéve, a rendkívül rigorózusan szelektív felsőoktatás kialakulása nem véletlenszerű hatások következménye. A spontán makrotársadalmi folyamatok közoktatás-politikai megerősítésre találtak. E két forrásból eredő hatások egymást erősítő módon érvényesülnek. Mindez pedig végeredményben elindíthat egy kasztosodási folyamatot az értelmiségi utánpótlás társadalmi rekrutációja szempontjából. Ez annál inkább reális veszély, mert Magyarországon két típusú hátrány is akadályozza a felsőoktatásba való bejutást az alsó és középrétegek köréből. Az egyik típusú hátrány, hogy hazánkban a kulturális tagoltság sokkal kiélezettebb, mint Nyugat-Európában. Ez az iskolázási szerkezetből következik. Kisszámú az a társadalmi csoport a magyar társadalomban, ahol a szülők műveltsége-iskolázottsági szintje eléri azt a nívót, ami már önmagában is javítja az iskolázási esélyeket. Másfelől az oktatás olyan érték, amihez egyre nagyobb anyagi beruházás esetén lehet hozzájutni. Mindenestre a magyarországi átlagjövedelem nem teszi lehetővé a gyermekek felsőfokú iskolázását. Legfeljebb a felső kvintilis rendelkezik olyan jövedelemmel, amelynek alapján a növekvő anyagi terhek még vállalhatók. Éppen ezért nagyon valószínű, hogy a társadalomnak ebből a felső ötödéből rekrutálódik majd a felsőoktatási utánpótlás jelentős része. Azt lehetne mondani, hogy ez önmagában nem tragédia. Mindez értékválasztás kérdése is. Továbbá összefügg azzal, hogy a magyar társadalom hajlandó-e elfogadni egy olyan berendezkedést, ahol a társadalmi érvényesülés szempontjából legfontosabbnak számító szellemi tőke társadalmi privilégiumként oszlik el, miközben a társadalom nagy része rosszul képzett és még rosszabbul fizetett munkaerőként jelenik meg a munkapiacon.

Hogy a magyar társadalommal ezt a jövőt el lehet-e fogadtatni, az a következő évtizedben derülhet ki. Reálisan feltételezhető egy olyan szcenárió, hogy az iskolázási esélykülönbségek növekedése és konzerválódása kiélezett társadalmi ellentmondásokat generál. Mindez nehezen belátható következményekhez vezethet. Van azonban a tárgyalt problémának további oldala is. A társadalmak akkor válhatnak igazából versenyképes társadalmakká, ha biztosítják az állampolgárok számára az egyéni adottságok és képességek lehetséges fejlesztését. Ennek legfontosabb intézményesült eszköze az oktatási rendszer. Minél inkább szelektív valamely társadalom oktatási rendszere, annál nagyobb a kockázata annak, hogy a társadalmi képesség-potenciál fejlődése elmarad a verseny követelte szükségletektől. Megdöbbentően szűk látókörű tehát az a politika, amely a költségvetési ráfordítások minimalizálása érdekében kiszorítja az igényes oktatás lehetőségeiből mindazokat, akik saját oktatásuk költségeit részben vagy egészben nem képesek vállalni. A hazai elit magatartását pedig konzekvensen az a szemlélet uralja, hogy az oktatás, a szellemi erőforrások gyarapítása szükséges, sőt nélkülözhetetlen ugyan, nem olyan területe azonban a társadalomnak, amelyet megkülönböztetetten kellene fejleszteni és támogatni. Ezt mindenkor az anyagi bőség beköszönte utáni időkre halasztották. Ez az anyagi bőség azonban ez idáig egyszer sem következett be. Többek között azért sem, mert szűk látókörű társadalmi, hatalmi elitekkel nem lehetséges egy ország fejlődését dinamizálni.

A NATO bemutatását, a NATO bővítéséről és Magyarország NATO-tagságáról szóló információk közlését (a továbbiakban a NATO-kommunikáció) különböző eredetű pénzekből finanszírozzák, és különböző csatornákon keresztül és formában valósítják meg. A NATO-kommunikációra fordított pénzek lehetnek állami eredetűek (költségvetés külön fejezete, kormánytámogatás, miniszteriális pénzek, pártpénzek, társadalmi szervezeteknek adott költségvetési támogatás), vagy magyar és külföldi (nyugat-európai és amerikai) szponzoroktól és alapítványoktól vagy közvetlenül a NATO-tagországoktól valamint a fegyver-tenderekben érdekelt cégektől, illetőleg a szervezetek tagdíjbevételéből származnak.

Az állami költségvetés pénzei

Elsősorban az országgyűlési képviselők és bizottságok, a frakciók tagjainak és szakértőinek euroatlanti információkkal ellátó szervezete a Képviselői Irodaházban, 1995 decemberétől működő Észak-Atlanti Tájékoztató Központ (ÉATK). Az ÉATK Interneten is olvasható célja, hogy “hozzá kíván járulni az euroatlanti integrációs törekvéseink hazai elfogadtatásához, a közvélemény pontos tájékoztatásához”, továbbá, hogy “részt kíván vállalni mindenekelőtt a közvélemény-formáló, a médiaszakemberek, újságírók felkészítésében, az NGO-kal közösen rendezett szemináriumok, workshopok, pódiumviták és televíziós műsorok szervezésében, illusztris és szakértői látogatók meghívásában”. Mindezen feladatainak ellátásához az ÉATK a tavalyi ötmillió forint után idén hatmillió forint költségvetési támogatással rendelkezik.

A Magyar Köztársaság Külügyminisztériumának NATO-NYEU főosztálya 1997. január elején elkészítette “Az Észak-Atlanti szerződés szervezetéhez való csatlakozást előkészítő kommunikációs stratéga” címet viselő dokumentumát. “A kormányzati kommunikációs stratégia finanszírozását alapvetően költségvetési forrásból kell biztosítani. Emellett szükség lesz a NATO pénzügyi támogatására is”- szól a finanszírozás forrásait taglaló dokumentum. “A kommunikációs stratégiában leírtak végrehajtása összesen mintegy 450-500 millió forint ráfordítást igényel”, amiből “az 1997. évi feladatok végrehajtására a Külügyminisztérium költségvetésében 120 millió forint áll rendelkezésre” – olvasható ugyanott. A külügynek végül erre a célra idén meg kellett elégednie 112 millió forinttal, amit ugyan a Magyar Közlöny vonatkozó miniszteriális fejezetében tüntettek fel, de mindenképpen az Országgyűlés által jóváhagyott összeg. (A NATO-nak erre a célra fordítható pénzügyi támogatása nem ismeretes előttem, az viszont igen, hogy 1997 közepétől kezdve, néhány melléklet erejéig egy-egy nagy amerikai napilap magyar “NATO-mellékletet” közöl a KÜM támogatásával.)

A Külügyminisztérium azonban rendelkezik egy, a kormány által összesen 210 millió forinttal támogatott “Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozását előkészítő kormányzati Kommunikációs Stratégiával” is. Ezen EU-stratégia által támogatott nyomtatott vagy elektronikus médiában gyakran jelennek meg az EU és a NATO összefüggését taglaló vagy éppen kifejezetten a NATO-ról, Magyarország NATO-tagságáról szóló információk is.

E stratégia végrehajtásának érdekében kötött 1996 októberében a tárca a Magyar Televízió Rt.-vel valamint a Magyar Rádió Rt.-vel azonos tartalmú keret-megállapodást, ún. együttműködési megállapodást. Az MTV-ben ennek a pénznek a felhasználásával készülnek EU-műsorok (EU blokk a Gazdatévé műsorában, ifjúsági tájékoztató műsor az EU-ról, ismeretterjesztő EU-műsor a nyugdíjasok, a napközben otthon tartózkodók részére, Agráregyetem EU vetélkedője, EU-magazin, EU Híradó, Politikai kultúra az EU-ban), amelyekre vonatkozó támogatás 60 százalékát a KÜM egy összegben előre fizeti ki az Euróinfo service-en keresztül. A rádióval hasonló tartalmú szerződés alapján kerül sor műsorok készítésére, de a KÜM már a szerződés megkötése előtt is támogatta a rádió EU-műsorait (pl. az 1996 októberi, békéscsabai EU-Nap rendezvényeinek mintegy 2,1 millió forintos összköltségéből a KÜM 1,5 millió forintot kifizetett). A hat legnagyobb országos napilap tavaly összesen 4,5 millió forintot kapott egyenlő arányban EU-mellékleteinek támogatására. (Az idén valószínűleg ennél többet kaptak a lapok.) Mivel a KÜM “EU-kommunikációs stratégia”-pénzeiből támogatott médiák elektronikus és írott sajtóban megjelent hírek nem elhanyagolható mennyiségben közölnek NATO-híreket is, illetőleg a két integrációt tudatosan együtt kezelik, továbbá mert a KÜM NATO-kommunikációs stratégiája kifejezetten épít is az EU-adásokra, az EU-kommunikációra fordított pénzek jelentős (esetleg 30) százalékát lehet itt mint NATO-kommunikációt “elszámolni”. (Fordítva nem érzem érvényesnek ezt, tehát a NATO-kommunikáció költségei nem részei az EU-kommunikáció költségeinek.)

A Magyar Köztársaság Honvédelmi Minisztériumának szintén van a NATO-csatlakozást elősegítő hadseregen belüli és azon kívüli kommunikációs stratégiája, aminek az 1997-es keretösszege 35 millió forint. Egyes vélemények szerint ez kizárólag a NATO-csatlakozást elősegítő kormányzati stratégia honvédelmi vonulatának megjelenítésére fordítható összeg, míg más felfogás szerint ez az összeg a HM és a hadsereg egésze média-arculatának javítása érdekében használható föl. Valószínűbbnek tartom az utóbbi változatot, annál is inkább, mivel a kettő évek óta gyakorlatilag elválaszthatatlan: a hadsereg reformjáról, modernizációjáról, fegyver-beszerzéseiről, törekvéseiről stb. szóló hírek minden esetben NATO-tagságot óhajtó köntösben jelennek meg. A HM ebből a kommunikációs pénzből hirdette meg “A honvédelem és a NATO” című sajtópályázatát, amelyen összesen 540 ezer forint kerül szétosztásra, de ebből finanszírozzák a kifejezetten a madridi meghívást követően meghirdetett a “Magyar Honvédség új, egységes arculatának kidolgozására” kiírt pályázatának összesen 2 millió 400 ezer forintos költségét is. (A Star PR-ügynökség közreműködésével kiírt nyilvános pályázat új – NATO-kompatibilis – jelképrendszer és szlogen megalkotását is magába foglalja, amelyet Magyar Honvédség jövőképét és kommunikációs filozófiáját tartalmazó honvédségi memorandum alapján lehet megpályázni.)

A HM kommunikációs stratégiájának része, hogy 1994 óta két havi rendszerességgel a magyar lakosság körében kérdőíves NATO közvélemény-kutatásokat végeztet a Magyar Gallup Intézettel és ritkábban a Szonda Ipsos céggel, összesen évi több millió forintos nagyságrendben.

Mindezeken túl létezik egy külön, közelebbről nem ismert kormányalap, amely több tíz millió forintos nagyságrendben támogat NATO-bővítést népszerűsítő konkrét rendezvényeket, illetve NATO-t bemutató tanfolyamokat és képzéseket.

A fegyvergyártók pénzei

Amióta a magyar kormány eldöntötte mintegy 30 darab vadászgép megvásárlását kb. 220 milliárd forint értékben, azóta négy vadászgép-gyártó fegyverexportőr küzd a magyar piacért. A 30 milliárd forint értékű, már elbírált légvédelmi rakéta-tenderben, a 20 milliárd forint értékben kiírásra kerülő rádiólokációs-tenderben, valamint a szintén meghirdetés előtt álló mintegy 40 milliárd forint értékű kommunikációs rendszer telepítésében érdekelt fegyvergyártók egymással versengve reklámozzák magukat, és “az éppen velük elérhető” NATO-tagságot, “a világ legerősebb védelmi szövetségében rendszeresített” fegyvereiket. A küzdelem része, hogy beszállnak egy-egy napi- vagy hetilap NATO különszámának vagy mellékletének költségeibe, és primer vagy szekunder módon támogatják a NATO-tagságot népszerűsítő, általuk is látogatott rendezvényeket (pl. IFABO, C + D nevű fegyverkiállítás, kecskeméti nemzetközi repülőnap), az együttműködés kialakítása érdekében védelemtervezési szemináriumokat, konferenciákat szponzorálnak, és fizetik a magyar ipar képviselőinek, valamint újságíróknak az adott fegyvergyártó céghez való utazásait.

A fegyvergyártók PR-költségei a legféltettebb hadititkok egyike. Erről keveset és sokat mond egyszerre, hogy a NATO-ba meghívott három ország területén működő, a vadászrepülőgépek eladásával megbízott PR-cégek havi 5-20 ezer dollár (kb. 1-19 millió forint) el nem költött pénzzel számolnak.

A kommunikációs stratégiák tortaszeletei

A kommunikációs “össz-stratégia” pénzei elsősorban a médiákhoz, másod- és harmadsorban különböző szervezetekhez, könyv- és folyóirat-kiadókhoz valamint konkrét programok rendezőihez vándorolnak.

A legnagyobb “felhasználó” az elektronikus média. A Magyar Televízió Rt. Külpolitikai szerkesztősége által készített Atlanti Expressz című műsorsorozat a 9 millió forintos, a NAP TV NATO-vetélkedők szervezésére 3,5 millió forintos, a Magyar Rádió Rt. NATO-műsorok készítésére 2,5 millió forintos támogatást kapott a külügytől. Ez utóbbi tételen belül A Szabó család című rádióműsor április és július között 400 ezer, a külpolitikai műsorok szerkesztősége 380 ezer forintos támogatásban részesült. A Família Kft. 13 része NATO-epizódjainak elkészítéséhez a honvédelmi tárca járult hozzá 8 millió forinttal, míg a NATO-témákkal rendszeresen foglalkozó Manőver című, havonta egyszer jelentkező katonapolitikai magazinhoz évi mintegy 12 millió forinttal. (Adásonként egymillió forint értékben, egy műsorszám kb. 80 százalékát kitevő arányban a Horizont Katonai Filmstúdión keresztül.) Az MTV-ben sugárzott Szerencsekerék egy-egy adásában, nemkülönben a kereskedelmi rádió státuszában lévő Juventus és Danubius rádió szintén külügyi pénzek nyomán foglalkozott a NATO-val. A Duna TV egy szeptemberben bemutatásra kerülő hat részes NATO-műsor elkészítéséhez 2 millió forint hozzájárulást kap a KÜM kommunikációs stratégia keretéből a bemutatásra kerülő sorozat “külföldi utazásaihoz”. Tudható még továbbá, hogy mindazok, akik az elektronikus médiákban valamilyen műsort készítenek a NATO-ról (csatlakozásról, tagságról stb.), megemelt honoráriumot kapnak a külügytől, továbbá, hogy a Szomszédok című tévéműsor szponzorálás nélkül, önként, de vállalta a NATO propagálását.

Az írott sajtó is jelentős szeletet hasít ki a kommunikációs stratégia pénzeiből. A Népszabadságot, a Magyar Nemzetet, a Népszavát és a Világgazdaságot egész évre szóló szerződés köti Külügyminisztériumhoz. A havonta egyszer vagy három hetente megjelentetett 2-4 oldalas NATO-mellékletek vagy NATO-oldalak sajtóorgánumonként évi mintegy hatmillió forintjába kerülnek a külügynek. A Magyar Hírlap csak július közepén jelentette meg első NATO-mellékletét, amit az év hátralévő részében, havi rendszerességgel fognak újabbak követni, összesen mintegy hárommillió forint támogatással. A Világgazdaság nem mellékleteket, hanem a témához kapcsolódó elemzéseket, híreket közöl. A vidéki lapok sem maradnak ki a támogatásból, azok a külügy által 10-20 millió forinttal pénzelt MTI Press-en, a megyei és regionális sajtót cikkekkel és háttéranyagokkal ellátó, az MTI sajtóügynökségén keresztül jutnak NATO-anyagokhoz. Az Élet és Tudomány, a TIT és a Magyar Hivatalos Közlönykiadó Kft. hetilapja 1997 májusától kezdve négy részes NATO-ismertető sorozat közlését határozta el összesen négyszer három oldalon, a KÜM kommunikációs stratégiájából kapott közel egymillió forintos anyagi támogatásból.

A hetenként Budapesten megjelenő Budapest Business Journal július közepi számának NATO-mellékletében reklámozott harci repülőgépek és ezzel összefüggő hirdetések (British Aerospace, Aero Vodochody, Lockheed Martin) az ország leendő NATO-tagságra alapozták, a nekik összesen mintegy 1,8 millió forintba kerülő hirdetéseiket. (NATO-melléklet a Prágában és Varsóban is kiadott Business Journalban is megjelent.)

A nato-csatlakozásért fáradozó NGO-k

A Külügyminisztérium kommunikációs stratégiájában külön elérendő célcsoportként szerepelnek a civil szervezetek.

A KÜM Interneten olvasható honlapján “a magyar NATO-csatlakozásért tevékenykedő nem-kormányzati szervezetek [angol rövidítésük alapján: NGO-k] címei” elnevezés alatt olvashatók a kommunikációs stratégiából támogatott NGO-k nevei, elsőként a Magyar Atlanti Tanács (MAT). A volt külügyminiszter által 1992-ben alapított szervezet alelnökei között számos, ellenzéki és kormánypárti parlamenti képviselő akad – továbbá a politikai, a tudományos és a gazdasági élet, a fegyveres és rendvédelmi szervek ismert képviselőt tömöríti az atlanti együttműködés célkitűzéseiért fáradozó MAT. A MAT pénzhez jut a költségvetésből (kommunikációs stratégia, egyéb állami pénzek, társadalmi szerveztek között szétosztott pénz), kap pénzt külföldről (NATO-követségek, külföldi projekt pénzek), a banki szférából, a vállalkozói támogatásokból és a tagdíjakból. A MAT a NATO-ismeretek iskolai oktatására (oktatócsomag részeként szemléltető-eszközök és egyéb oktatási felszerelések készítése) négymillió forintot és egy, az euroatlanti gondolatot népszerűsítő – elsősorban vidéki – klubhálózat létrehozására kétmillió forintot kapott a KÜM kommunikációs stratégia keretéből. Az euroatlanti gondolattal kapcsolatos tudományos kiadványokat (évi 5-6 szám), rövidebb háttérelemzéseket (évi kb. 25 szám) a Magyar Fejlesztési Bank Rt. és az American Express Hungary Ltd. támogatásával adja ki. Az Országgyűlés által évenként szétosztásra kerülő költségvetési támogatásából 100 ezer forintot kapott. A MAT bevételhez jut a nem jelképes összegű tagdíjakból is, de munkáját számos üzletember segíti pénzt hozó vagy anyagi megtakarítást jelentő kapcsolataival. A MAT tagjainak és az általa meghívott politikusoknak, újságíróknak, a gazdasági élet személyiségeinek stb. a NATO-tagságot támogató, előadással egybekötött elegáns, kb. 70 fős vacsorákat ad a margitszigeti Ramada Grand Hotelben. (A havi rendszerességgel megismételt partik alkalmanként mintegy 300-350 ezer forintba kerülnek.) A NATO-tagországok a szakmai segítségen túl a Partnerség a Békéért (PfP) programban részvevő országoknak adható, projektenként 10 ezer dollár (kb. 1,8 millió forint) támogatásban is részesítik a MAT-ot.

A KÜM említett honlapján a következő “NATO-csatlakozásért tevékenykedő” nem-kormányzati szerv az 1995 végén megalakult Manfred Wörner Alapítvány (MWA). A külügy-, a honvédelmi valamint az ipari és kereskedelmi miniszter, továbbá az Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának számos tagja és több országgyűlési képviselő mellett az egyik kormánypárt és az egyik ellenzéki párt első embere által alapított és a kuratóriumában többek között a HB elnökét, a HM egyik helyettes államtitkárát és a Magyar Honvédség vezérkari főnökét soraiban tudó Alapítvány is több lábon áll anyagilag (kommunikációs stratégia pénzei, a honvédelmi tárca és egyéb állami támogatás, állami cégek, fegyverexportőrök, NATO-pénzek).

Az MWA számos, például történelemtanároknak, pedagógusoknak, újságíróknak, katonáknak, ingyenes, féléves védelempolitikai tanfolyamot és NATO-t bemutató szemináriumot tart egymillió forintos kormánytámogatással.

Az MWA szervezte a tavalyi és idei NATO-expressz proatlanti rendezvényt. Az 1997. májusi háromnapos kecskeméti nemzetközi repülőnap nemcsak Magyarország, de a NATO-ba kívánkozó valamennyi ország vonatkozásában kiemelkedő proatlanti eseménynek számított, amelynek a hatása – a honvédelmi tárca értékelése szerint – a júliusi, jelentős NATO-szimpátia növekedésben is közrejátszott. A rendezvény teljes költsége nem ismeretes, a rendezők hadititokként kezelik. Az azonban tudható, hogy a rendezésre az MWA 9 millió forintos állami támogatást kapott, hogy a fegyvergyártó cégek azért, hogy jelen lehessenek 15 ezer dollár (kb. 2,7 millió forint) részvételi díjat fizettek ki, hogy csak az egyik jelenlévő vadászgépgyártó cég, a Gripen 200 ezer dollárt (kb. 36 millió forintot) költött plakátokra, hirdetésre. Ebből a pénzből futotta az első napra meghívott vendégek mintegy 500 fős táborának (egy vasúti kocsit megtöltő mennyiségű) étellel, itallal valamint játékrepülőgép-makettekkel való ellátására is.

A repülőnapra a Népszabadság (!) 30 oldalas színes NATO-mellékletet jelentetett meg 270 ezer példányban a Manfred Wörner Alapítvány gondozásában. A melléklet megjelenését többek között a fegyvergyártó vállalatok (McDonell Douglas, Gripen, Dassault Aviation, Lockhead Martin, Pratt & Whitney) és különböző cégek (Mazda, MOL, Pannon GSM, Európa-GAN Biztosító Rt.) anyagi támogatása, illetőleg hirdetései tették lehetővé.

A rendezvényt az összes vidéki lapban – többek között a honvédelmi tárca kommunikációs stratégiájának keretéből – többször beharangozták. A rendezvényt a Magyar Honvédség is magáénak tudta, mivel – hivatalos értékelés szerint -, Madrid előtt ezzel is bizonyítani kívánta “a magyar társadalom és a külföld előtt, hogy a Magyar Honvédség NATO-csatlakozásra kész és alkalmas”. Ezáltal a repülőnap a honvédség ún. kiemelt és a honvédelem napjának központi rendezvényévé vált, aminek a költségeit nemcsak a HM kommunikációs stratégiájára szánható pénzeiből fedeztek. Az erre az alkalomra megépített és hosszú távon használható beruházásokat nem számolva (pl. csak az új repülőgépek befogadására alkalmas vadonatúj hangár megépítése 5 milliárd forintba került), a honvédség tízmillió forintos nagyságrendben költött az eseményre. Mindent egybevetve tehát kizárólag ez a proatlanti rendezvény 100 millió forint körüli összegbe került, amelyből kb. 60 százalékot álltak a fegyvergyártók és 40 százalékot – különböző forrásokból – a magyar állam.

A KÜM támogatási listáján az Európa Ház Egyesület és a TIT Hadtudományi és Biztonságpolitikai Egyesület is szerepel. Az Európa Ház Egyesület (EHE), amely szimbiózisban működik a Magyar Békeszövetséggel (MB), országszerte társadalmi fórumokat szervez a NATO mellett elkötelezett biztonságpolitikai szakértők részvételével. Az EHE az MB-vel, a Mérnökök a Békéért Alapítvánnyal, a TIT Hadtudományi és Biztonságpolitikai Egyesületével közösen nyerte el a társadalmi fórumok megrendezéséhez szükséges KÜM kommunikációs stratégiájának 1-2 millió forintos anyagi támogatását. (1997-ben az EHE és a Magyar Békeszövetség egyaránt 350-350 ezer forintos, a Jászi Oszkár Külpolitikai Társaság 100 ezer forintos költségvetési támogatásában részesült.)

A KÜM listáján nem szerepel, de aktívan részt vesz a NATO-csatlakozás propagálásában a Josef von Ferenczy által kezdeményezett és művészek, értelmiségiek, egyházi személyiségek, újságírók valamint katonák és politikusok részvételével 1994-ben megalakult Honvédség és Társadalom Baráti Kör (HTBK). Az Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának elnökletével működő, a HM-ben székelő baráti kör – a kezdeményező anyagi segítségén kívül – élvezi a HM és KÜM szakmai, erkölcsi és anyagi támogatását is. A nagyon sok önkéntes munkát is igénybevevő HTBK közel 50 vitafórum megrendezésére kap támogatást a két tárca kommunikációs stratégiájából. A “Hazánk biztonsága és az európai biztonság” címmel megrendezésre kerülő eszmecseréken közismert és közismerten NATO-barát politikusok és szakértők tartanak előadásokat a vidéken élő polgári lakosság és a katonaság körében, valamint iskolákban. (Egy kiszállással mindhárom körben külön is.) Az eddig megtartott mintegy tucat vitafórumra sikerült a helyi sajtót is mozgósítani.

Egyéb finanszírozások

A Külügyminisztérium tudományos munkák kiadását is finanszírozza. A Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központja Alapítvány által 1997-ben kiadott “Semlegesség, illúziók és realitás” című kötet megjelenését – mint ahogyan a kiadvány is feltünteti – teljes egészében a kormányzati kommunikációs stratégia finanszírozta, mintegy félmillió forint értékben. A Magyar Külügyi Intézet folyóirata 1997. évi egyes számának megjelenését is ez az anyagi forrás tette lehetővé, mintegy négyszázezer forint segítségével. A Honvédelmi Minisztérium alá tartozó Stratégiai és Védelmi Kutatóintézetnek a napokban kiadott “Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete” című, közel 400 oldalas tanulmánykötete a tárca külön keretéből jelenhetett meg.

A komputeres játékok kedvelői július eleje óta használhatják a NATO-t és Magyarország NATO-tagságának elsősorban előnyeit bemutató NATO-POLY (“Alkosson képet a NATO-ról”) című CD-ROM-ot. Az Európa Stúdió kommunikációs Kft. (amely nem azonos az Európa Ház Egyesülettel) által készített és a középiskolák, a felsőoktatási és katonai intézmények, továbbá az Internet-használók számára ingyenes játék költségeit teljes egészében az Egyesült Államok és a NATO hadsereginek fő távközlési szállítója, a NATO IFOR erők taszári és kaposvári távközlési rendszerének valamint az SFOR hét boszniai katonai bázisa kommunikációs hálózatának kiépítője, a Lucent Technologies, valamint a magyarországi vadászgép-tender iránt érdeklődő repülőgépgyártók egyike, a McDonnell Douglas állta. (A kommunikációs rendszer kiépítésének költségeit a három új NATO-tagország esetében, 10 év alatt összesen 2 milliárd dollárra, azaz kb. 400 milliárd forintra becsülik a szakemberek. A megrendelésekért legalább hat világcég versenyez egymással.) Szakmai támogatást – mint ahogyan azt CD-ROM pontosan föltünteti – a KÜM, az MWA és az MWA első embere valamint az Euro INFO Service Kft. adott.

Mindent egybevetve tehát 1997-ben a külügyi és a honvédelmi tárca kifejezetten a NATO-kommunikációra 147 millió forintot tud költeni (kommunikációs stratégiák), amihez hozzáadódik a KÜM EU-kommunikációs stratégiájának mintegy 30 százaléka (63 millió forint) és a HM mintegy 40 milliós céltámogatása (kecskeméti nemzetközi repülőnap). Az állami költségvetést terheli a NATO-kommunikációs célokra “használt” Észak-Atlanti Tájékoztató Központ hatmillió forintos és a kormányalap több tíz millió forintos kiadása, valamint az NGO-knak mint társadalmi szervezeteknek adott mintegy egymillió forint – NATO-kommunikációs célra szánt – mintegy 50 százaléka. (Ez összesen 280 millió forint.)

A fegyver-tenderekben érdekelt gyártók több 100 millió forintot költenek PR és marketing kapcsán, közvetett és közvetlen módon NATO-kommunikációra, míg az NGO-knak adott NATO-pénzek, banki és vállalkozói szférából érkező pénzek valamint saját tagjaiktól beszedett pénzek összege 10 millió forint nagyságrendű lehet. Ez azt is jelenti egyben, hogy 1997-ben Magyarországon – nem számolva a NATO-tagságról ősszel esetleg beinduló kampánypénzekkel – a NATO kommunikáció legalább félmilliárd forintba kerül.

További kritériumok

A NATO-kommunikációt elősegítő pénzek nagysága önmagában véve még nem sokat mond. Csak további két kritérium mentén értékelhető: a nevezett pénzek szétosztásának elvei és gyakorlata, valamint az ezek által előállított “termékek” minősége és objektivitása alapján.

A kommunikációs stratégia és a törvények

A külügyi és a honvédelmi tárca NATO-kommunikációs pénzeinek szétosztása nélkülözte a nyilvánosságot: annak tartalma, hozzáférhetősége nem vált ismertté, pályázati rendszerét pedig nem dolgozták ki. Különösen szembetűnő ez az elektronikus sajtó esetében. Mint ahogyan azt az Országos Rádió és Televízió Testület Panaszbizottsága elé került ügyekben, az Atlanti Expressz, a Manőver és A Szabó család esetében megállapították, konkrét szerkesztőséghez címzett konkrét megkeresések nyomán került sor a műsor kiválasztására és támogatására. A közbeszerzési törvényben a hatmillió forintot elérő vagy meghaladó összegű (Atlanti Expressz, Manőver, Família Kft.) megrendelés esetére előírt törvényi előírásokat nem alkalmazták, hiszen itt sem nyílt, sem meghívásos, sem pedig tárgyalásos közbeszerzési eljárásra nem került sor. A KÜM és a HM a célcsoportként meghatározottak elérhetősége és a nézettségi mutatók alapján legalkalmasabbnak hitt tv- és rádió-műsorszámok támogatását határozta el, és egyszerűen megkereste az adott műsor szerkesztőit. A kiválasztott és nem pályáztatott műsor ezután elkészítette a maga műsortervét, amire aztán az adott tárca a felajánlott keretösszeg terhére folyósította a pénzt. Az elektronikus média miniszteriális támogatásával azonban más jogi probléma is van. Nevezetesen, hogy a médiatörvény sem az EU-, sem pedig a NATO-műsorok támogatás nem teszi lehetővé. Néhány NATO-val foglalkozó műsor esetében ezt az ORTT már meg is állapította. Az Atlanti Expressz kapcsán az ORTT Panaszbizottsága két alkalommal, az ORTT pedig egy alkalommal kimondta, hogy mivel “az MTV Rt. pénzbeli támogatást fogadott el egy műsor készítéséhez az állam egyik szervétől, súlyosan sérti egyrészt a média törvény szellemét, másrészt a törvény szövegét”, továbbá, hogy “a közszolgálati műsorszolgáltatók államtól és kormánytól való függetlenségének és szabadságának követelménye, s így a törvény szelleme sérült azáltal, hogy a kifogásolt sorozat [az Atlanti Expresszról van szó, Cs. T.] állami, költségvetési pénzből jött létre”. Ezzel azonos tartalmú megállapításokat tartalmaz A Szabó család KÜM-támogatását elítélő ORTT Panaszbizottságának állásfoglalása is. A NATO-kommunikációs pénzekből részesült műsorok egyike sem tüntette fel a támogató nevét, ami médiaetikai szempontból külön is kifogásolható, hiszen ez inkorrekt a szponzorral, de leginkább a nézővel vagy hallgatóval szemben.

Attól, hogy a külügy és a honvédelmi tárca a médiatörvény súlyos, folyamatos és ismételt megsértésével támogatja a műsorokat, azok még megfelelhetnének a médiatörvény által szintén előírt kiegyensúlyozottság követelményének.

Amennyiben tehát ezek a műsorok teret adnak a hivatalostól eltérő és ellenvéleményeknek, ha tükrözik a lakosság nézeteinek sokszínűségét, akkor az objektív tájékoztatás követelménye nem szenved csorbát. Nos, az ORTT Panaszbizottságainak állásfoglalásai az Atlanti Expressz, A Szabó család és egy rádióprogram, az Interurbán című műsor kapcsán külön-külön, de egybehangzóan megállapították, hogy az adások “a tárgyilagos, kiegyensúlyozott, sokoldalú tájékoztatás elvét nem valósították meg, hanem a Külügyminisztérium hivatalos álláspontjának népszerűsítését” szolgálták, és a NATO-hoz való csatlakozást erősítették. “A jogsértést a műsorszolgáltató azáltal követte el, hogy a panaszolt műsorban is kizárólagosan olyan álláspontot jelenített meg, amely a hatalmi elit álláspontját tükrözi a NATO-hoz való csatlakozás kérdésében, ennek pozitív és feltétlen szükségességét reprezentálta a műsor.” (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden tévé és rádió “NATO-műsorszám” megsértette volna a kiegyensúlyozott tájékoztatás kötelezettségét.)

A kommunikációs stratégia további támogatottjai

A nyomtatott sajtó esetében átfogó vizsgálatra vagy jogi elmarasztalásra még nem került sor. A kommunikációs pénzekből támogatott fent említett országos napilapok NATO-mellékletei és oldalai, elemzések és hírek valamint a vidéki lapokban megjelent MTI Press-anyagok azonban mind terjedelmük, mind tartalmuk, mind pedig megközelítésük tekintetében 90-100 százalékban határozottan és egyértelműen NATO-tagság pártiak. E mellékletekben a hivatalos véleménytől eltérő nézeteknek a Népszabadság ad a legkevésbé (0 százalékban) és a Magyar Nemzet viszonylag a legtöbb (kb. 10 százalékban) teret.

A NATO-kommunikáció részeként kiadott könyvek és folyóirat szerzői (összesen 32 szerző) közé egyetlen egy olyan sem került be, aki ne osztotta volna a NATO-tagsággal kapcsolatos hivatalos nézeteket.

Az Országgyűlés mellett működő ÉATK külföldről csak a NATO-bővítés szempontjából pozitív híreket közvetíti, külföldről és belföldről viszont semmilyen nem hivatalos, tehát NATO-tagságot megkérdőjelező anyagot nem továbbít.

Az Európa Ház Egyesület (Magyar Békeszövetség) és a Honvédség és Társadalom Baráti Kör által rendezett és tervbe vett rendezvényein kizárólag NATO-pártiak vesznek részt, míg a Manfred Wörner Alapítvány és a Magyar Atlanti Tanács egy-egy rendezvényére kapott meghívást egy-egy nem NATO-hívő.

A MAT, az MWA és a HTBK nem is civil szervezet, de még csak nem is NGO. Ezek a szervezetek kifejezetten kvázi-NGO-k, vagyis olyan nem kormányzati szervek, amelyek formálisan eleget tesznek a nem kormányzati szervekkel szemben támasztott jogi követelményeknek, de valójában a kormány, a pártok, a minisztériumok ál-civil szervezetei. Alapítóik, vezetőik, tagjaik jelentős részben országgyűlési képviselők, frakcióvezetők, az Országgyűlés külügyi, honvédelmi, integrációs bizottságainak reprezentánsai, a külügyi és honvédelmi tárca vezető beosztású emberei, diplomaták, a Magyar Honvédség vezetői vagy tisztjei. A NATO-kommunikáció kérdésében nemhogy nem akarnak a saját kormányukban, pártjukban, minisztériumukban kialakult NATO-nézetekkel szembeni álláspontot megjeleníteni, hanem kifejezetten a NATO melletti kommunikációra alakultak, ráadásul pontosan azért, hogy elsősorban vidéken és a lakosság előtt a pártoknál hitelesebb módon képviseljék a NATO-csatlakozás ügyét. A személyi összefonódás és a NATO-kommunikációs pénzekhez való informális hozzáférés okán, formális pályázatok nyomán vagy anélkül, céltámogatásként maguknak és maguk között osztják szét. Magyarországon és külföldön egyaránt mint független civil szervezet lépnek fel, aminek nyomán itthon alapítványi, banki, vállalkozói (alapítványnak adott pénz az adóalapból leírható) pénzekhez jutnak könnyebben hozzá, részesülnek továbbá az Országgyűlés által évenként a társadalmi szervezetek között szétosztásra kerülő – egyébként nem túl magas összegű – pénzekből is. Külföldön pedig a saját, magas állami beosztású tagjaiknak ajánlásai nyomán szereznek NATO-, kormány- és NGO-pénzeket. A kvázi-NGO ügyeinek, külföldi képviseletének és pénzszerző útjainak lebonyolítását gyakran a képviselő saját pártja állja. A fegyvergyártó cégek is támadhatatlanabbak, ha papíron független alapítványoknak, egyesületeknek folyósítanak támogatást. Az Európa Ház Egyesület és TIT Hadtudományi és Biztonságpolitikai Egyesület is alkalmas arra, hogy ernyő jelleggel összefogja a teljesen vagy részben NATO-elkötelezett biztonságpolitikai szakembereket és nem utolsósorban az értelmiség, a gazdasági szféra és a politikai élet valamint a média képviselőit. (Csak két példa: Izbéki Gábor, az Atlanti Expressz című tévésorozat ORTT által ismételten elmarasztalt szerkesztője a Magyart Atlanti Tanács tagja – a műsor készítésének idején a MTV Külpolitikai szerkesztőségénél vezetője -, Antalócy Zoltán, a Honvédség és Társadalom Baráti Kör alelnöke, az Élet és Tudomány szerkesztőbizottságának tagja.)

Összegzés

Mindezek nyomán azt kell mondani, hogy Magyarországon a NATO-kommunikációra 1997-ben költött mintegy félmilliárd forint nem olyan jelentős összeg. Nem jelentős, hiszen például csak a Boszniában szolgáló magyar SFOR-egység ennek mintegy négyszeresébe fog kerülni, vagy a Magyarország NATO-tagságáról megtartandó népszavazás költségei ennek közel négyszeresét fogják kitenni, s csak a Földművelődésügyi Minisztérium költ idén az euroatlanti integráció előkészítésére ugyanennyit. A NATO-kommunikáció költsége egyszerűen eltörpül egy-egy, a közelmúltban megtörtént vagy elhatározott magyar fegyverbeszerzéshez képest és a magyar fegyver-tenderekben érdekelt cégek reklámra költött összkiadásaihoz képest pedig alig mérhető. A NATO-kommunikáció pénzeire tehát abszolút értékben és arányaikban is azt kell mondani, hogy önmagukban véve nem jelentős összegek.

A probléma nem az összegszerűségben, hanem a pénzek elosztási rendszerében, hozzáférhetőségben és a finanszírozott “termékek” jellegében van. A pénzek a nyilvánosság előtt kontrollálhatatlanul, felkérések vagy formális pályázatok kiírása nyomán, számos esetben a közbeszerzési törvény megsértésével kerülnek szétosztásra. A NATO-pártiak, a legelemibb összeférhetetlenségi szabályok megtartására fittyet hányva, egymás szervezetei, a NATO-csatlakozás szorgalmazására létrehozott kvázi-NGO-k között osztják szét a pénzeket, nagyobb részben pedig a mindig pénzszűkében lévő média jelentős korrumpálásával állítják elő a nekik tetsző műsorokat és anyagokat. A KÜM és a HM által támogatott NATO-műsorok mindegyike megsérti a médiatörvényt, s ezek jelentős része külön is a médiatörvény kiegyensúlyozott tájékoztatást előíró törvényhelyeit. Néhány kiemelten támogatott műsor gyakran alacsony színvonalon jeleníti meg a szponzor szándékát, illetve az adott műsor műfajánál fogva a NATO-témájának megjelenítése az objektív információközlésre eleve alkalmatlan közegben történik, ráadásul mindez a műsor készítésének költségeihez hozzájáruló nevének feltüntetése nélkül történik. Az írott sajtó támogatásával és azok döntő többségének egyoldalú témakezelésével a sajtóetika szabályai sérülnek súlyosan, viszont kétségtelen, hogy a Világgazdaság, az Élet és Tudomány valamint az MTI Press kivételével, valamennyi lap legalább korrekt módon föltünteti a támogató nevét. A tudományos munkák és kiadványok szintén kivétel nélkül NATO-hívő szerzőknek adnak helyet. A NATO-kommunikáció pénzei – forrástól függetlenül – a NATO-ügyet egyértelműen és határozottan pártoló, népszerűsítését célul kitűző elvek és elvárások mellett és mentén kerülnek felhasználásra.

Szalai Erzsébet szociológus a rendszerváltó értelmiség szociál-liberális szárnyához tartozott, amelynek tagjai 1989-90-ben mindkét lábbal a piacgazdaság (kapitalizmus) talaján álltak. Mégis volt lelkiismeretfurdalása, mert tudta, hogy milyen kapitalizmus vár Kelet-Európára. Másrészt azonban igazolta a gazdasági rendszerváltást, ami a hatalmi elit liberális szárnyának ízlésvilágával mutatott rokonságot. Ennek ellenére az olyan szélsőségesen ultraliberális szerzők, mint például Tamás Gáspár Miklós, nem egyszer megdorgálták Szalait, mert tekintettel volt a munkavállalók bizonyos érdekeire is.¹ Szalai a gazdasági-piaci versenyképesség fenntartása és a bérmunkások szociális érdekei között látott olyan ellentéteket, amelyek bizonyos kritikai elemzésekre indították. Alighanem e kettősségből fakad az a “rossz lelkiismeret”, amelynek terméke a címben jelzett kiváló könyvecske. E könyv nem egyszerűen leírja a magyar munkástanácsok születését és halálát 1989-91-ben, hanem kísérletet tesz arra, hogy megragadja e problémakör keretein belül a rendszerváltás néhány alapkérdését.

1. A civil társadalom: polgári társadalom vagy társadalmi ellenhatalom

A kelet-európai rendszerváltozás előtörténetének egyik kulcskategóriája a “civil társadalom” volt. Minden fontos szellemi-politikai irányzat (a (neo)liberális, nemzeti-konzervatív, a marxista rendszerkritikai baloldal) ebben a kategóriában fogalmazta meg a 80-as évek második felében-végén a maga “jövőképét”. Ezekben a megközelítésekben a “civil társadalom” fogalma Kelet-Európában mindenütt úgy jelent meg, mint amelyet a régi államszocialista rendszer rombolt le, s az egypártrendszer helyére kell újonnan felépíteni.²

A rendszerváltás folyamatában a civil society (neo)liberális értelmezése az állam vagy “pártállam” (“állampárt” ) fogalmának a társadalommal való szembenállását fejezte ki olyképpen, hogy a civil society a politikai pártok fogalmát is magába építette, vagyis egybecsúszott a politikai társadalom fogalmával. Szalai Erzsébet könyvének már címe is – “A civil társadalomtól a politikai társadalom felé” – jelzi ezt az alapvető félreértést, “egybecsúszást”. Mintha kezdetben minden rendben lett volna: megkezdődött a civil társadalom kiépítése, s csak később valamilyen ok miatt elromlott a “fejlődés”, s a “politikai társadalom” kiszorította a civil társadalom életképes struktúráit. Nem tagadván e megkülönböztetés jelentőségét, ki kell mondani: a probléma lényege ettől még rejtve maradt. Az “uralommentes kommunikáció területe” habermasi fogalmát használva, Szalai megpróbálja értelmezni a civil társadalom egész problémáját úgy, hogy ugyanakkor ne oldja el az egész kérdést a tőkés magántulajdon és az egész tőkés újratermelési folyamat szerkezetétől.³ Ez úgy-ahogy sikerül is a szerzőnek. Ám a nyugati centrumországok fejlődésének kategóriáit minden további nélkül rávetíteni a kelet-európai félperiféria fejlődésformáira – módszertani problémákat vet fel. A mi régiónk fejlődési sajátosságainak egyike éppen az, hogy itt a politikai társadalom egyáltalán nem a civil társadalomból nőtt ki. S bár igaza van a szerzőnek abban, hogy maga a “civil társadalom” fogalma az államszocializmus demokratikus átalakítása kapcsán vált népszerűvé Magyarországon, de elmossa a különbséget az egyes irányzatok között. Vagy egyszerűen csak a liberális koncepciót akceptálja. Nem derül ki Szalai elemzéséből, hogy egyesek a civil társadalom fogalmával a kapitalizmusnak törtek utat, mások a szocializmus önigazgatói formájának kibontakozása jegyében érveltek. Ráadásul a civil társadalom valóságos kifejlesztése, mint a társadalom minden szférájának átfogó és demokratikus önszerveződésének strukturált rendszere, a kelet-európai félperifériás kapitalizmus körülményei között nem lehetett több puszta utópiánál, miután a tőkés visszarendeződés kikerülhetetlenné vált.

Igaz, a civil society hegeli-marxi felfogása nem fejezte ki a politikai társadalom és a polgári (civil) társadalom elkülönültségét. Marx számára ugyanis az volt fontos, hogy a polgári társadalom és a kapitalista magántulajdon immanens összekapcsoltságát hangsúlyozza, ami nem felelt meg a kelet-európai rendszerváltó elitek nyilvánosan kimondott érdekeinek. A liberális rendszerváltás ugyanis éppen azon a feltevésen nyugodott, hogy a politikai társadalom és a polgári társadalom elválasztottságát hozza létre.⁴

Az államszocializmus ellentmondásai iránt érzékeny kritikai marxisták körében már a 70-es években Gramsci felfogása vált népszerűvé, amennyiben az állami bürokratikus elnyomó apparátusokkal szemben a társadalmi-politikai “önszerveződés” lehetőségeit hangsúlyozták, mint az államszocialista rendszer meghaladásának lehetséges módját. Bizonyos értelemben a centrum-kapitalizmus is létrehozza a politikai és a civil társadalom összefonódását. Valójában Gramsci állítása magában foglalta azt az alapvető gondolatot, hogy a civil társadalomban is létrejön a polgári-kapitalista hegemónia speciálisan a kultúra területén, éppen ezért a “rendszerváltó” baloldali értelmiség – a liberális felfogással vitázva – a civil társadalom fogalmát a társadalmi önigazgatás elméleti keretei közé illesztette, mert célja az volt, hogy a politika uralmát a társadalom fölött megszüntesse.⁵ Vagyis a termelés terén megnyilvánuló önszerveződési struktúrákat is a társadalom részeként tekintették.

Ám 1990-től már nem volt szükség a “civil társadalom” mint társadalmi önszerveződés koncepciójára, így a fogalom egyfajta funkcióváltása ment végbe. Szalai nem érzékelte, hogy az új uralmi elitnek meg kellett szabadulnia magának a problémának a felvetésétől is. A “civil társadalom” a parlamenti demokrácia egyfajta hajtószíjává redukálódott, tevékenységi körét liberális és nacionalista politikusok egész sora nyilvános beszédekben korlátozta. A társadalmi önvédelmet – ebben különösen Orbán Viktor járt az élen -, mint például a Létminimum Alatt Élők mozgalmát a parlamenti demokráciától idegennek minősítették, miközben a hasonló ellenállást még egy-két évvel korábban is az államszocialista rendszerrel szemben alapvető “civil funkciónak” tekintették.

Az egykori demokratikus ellenzék, amelyből jelentős mértékben került ki az új uralmi elit, egyszerűen mint feleslegessé vált ballasztot dobta ki a civil társadalom demokratikus szocialista ideológusát, Bibó Istvánt a liberális hajóból. A rendszerváltást jellemző új ideológiai és kulturális hegemónia minőségét jelezte Karl Popper és “nyitott társadalma” doktrínájának előtérbe kerülése az egész kelet-európai régióban.

Több mint szimbolikus, hogy Popper könyvének első kiadását még 1942-ben Fridrich Hayek segítette életre és a számos nyugati publikálást követő első orosz kiadását a híres tőzsdespekuláns, Soros György, a “nyitott társadalom” nagy barátja finanszírozta.⁶ Ebben a liberális utópiában az intézmények olyan hálózatáról van szó, amely vitafórumként tárgyalópartnere lehet a végrehajtóhatalomnak. Ám a “szabadpiac önszabályozó mechanizmusai” és a hatalom intézményeit “ellenőrizni” szándékozó vitaklubok és felvilágosító intézmények nem tudtak mit kezdeni a civil társadalom kelet-európai valóságával. Ugyanis a rendszerváltás folyamatában viharos gyorsasággal megsemmisültek azok a civil társadalmi szervezetek, amelyek speciálisan a rendszerváltás előtörténetének részét képezték, és amelynek támogatását Soros György oly sokszor megígérte.⁷

Vagyis a “civil társadalmat” is a hatalmi elit igényeinek megfelelően elkezdték felülről létrehozni, egyeseket finanszíroztak, másokat negligáltak. Az alapvető ismérv – némileg leegyszerűsítve – az volt, hogy melyik szervezet támogatja a rendszerváltást, melyik gátolja. Az államszocializmus leépítése folyamán végső soron a “nyitott társadalom” szociális utópiájának valódi funkciója éppen az volt, hogy egyfelől a lakosság tömegeinek a jóléti államtól való elválasztottságát igazolja, másfelől pedig az, hogy a társadalmat elválassza a politikába való közvetlen beavatkozás lehetőségétől is.⁸ Az új civil szervezeteket jórészt egyszerűen “privatizálták” , vagyis megfosztották őket működésük anyagi-pénzügyi feltételeitől, elveszítették helységeiket, épületeiket, gyakorlatilag megszűntek létezni vagy pusztán a periférián vegetálnak, mint valamiféle vallási kisközösség. A fejlődésnek ezt a típusát tükrözték a különböző peresztrojka-klubok, illetve felmorzsolódásuk Oroszországban vagy a magyarországi társadalmi és kulturális “önvédelmi” szervezetek felszámolása, anyagi alapjainak radikális csökkentése, megvonása. A bürokratikus jóléti állam leépülésének mértékében a civil szervezetek a XIX-XX. század fordulójának stílusában hovatovább ismét jótékonykodási szervezetekké alakulnak át. Ebben rejlik hát hatalomnélküliségük “titka”. Az állam és a piac uralma új formában tornyosul az állampolgári önszerveződések fölött mint az új uralmi viszonyok legsajátabb vonása.

Szalai Erzsébet, aki Márkus Péternek és Tütő Lászlónak mondott köszönetet értékes információkért, igen jelentős forrásanyagot dolgozott fel, amelyet eddig az uralkodó liberális politológia nemigen mert komolyan megvizsgálni. Sőt, a demokratikus ellenzék dokumentumainak nem régen kiadott köteteiből “kikorrektúrázták” a szocialista irányzat dokumentumait. Szalai becsületére legyen mondva, hogy éppen a “baloldali diskurzus” vizsgálatát vállalta magára. Azonban – a kelet-európai régión kívül – nem ágyazta be e diskurzust a maga nemzetközi összefüggés-rendszerébe. A magyarországi és a csehországi Baloldali Alternatíva ideológusaitól az orosz Buzgalinon át a német Altvaterig, az amerikai Kotzig sokan abból indultak (és indulnak) ki, hogy az elkülönült bürokratikus apparátusok funkcióinak a társadalom önigazgató szervezeteihez való széles körű letelepítésére lett volna szükség, amelyek a munka és a tulajdon, a gazdaság és a politika összekapcsolására képesek lehettek volna. Úgy vélik, hogy a lakosság maga képes létrehozni azokat a struktúrákat, amelyek a fennálló államrenddel szemben egy ellenhatalmi alternatívát jelentenének vagy jelenthettek volna. Ezek a történészek, politológusok, egyszóval értelmiségi ideológusok 1989 Kelet-Európájában a politikai társadalom többpártrendszerű tagozódásával szemben a közvetlen demokrácia alternatíváját vetették fel. A valóságban azonban egy ilyen fordulat társadalmi támogatottsága nem szerveződhetett meg számos ok következtében. Mindenekelőtt a (neo)liberális ihletettségű politikák és elgondolások nemzetközileg fojtották el az ilyen kezdeményezéseket.⁹

Szalai ugyanakkor nagyon helyesen látja, hogy az önigazgatói új baloldal – amely tehát a társadalom újjászerveződését nem a “kommunizmus” szociáldemokratizálásában vagy liberalizálásában képzelte el – bizonyos naivitással közeledett a politikai realitásokhoz. Nem vette kellően számba annak a ténynek a súlyát, hogy az adott körülmények között a tulajdon-átalakítás kapcsán csak azok a szervezetek juthatnak valódi politikai legitimitáshoz, amelyek a magántulajdon dominanciájából indulnak ki. Azok a közösségek, amelyeket nem ezt tették, sorra bomlottak fel, és az újonnan alakultak tiszavirág életűeknek bizonyultak. Volt eset, hogy maga a parlament szavazta le a népszavazás megtartására irányuló társadalmi kezdeményezést, amelynek élén Magyarországon például a Létminimum Alatt Élők Társasága állt.

A “dolgozói-közösségi tulajdon” képviseletére alkalmasnak látszó új szervezetek némelyike (munkástanácsok, munkavállalói tanácsok, vállalati tanácsok stb.) a privatizációt is úgy fogták fel, mint az állami tulajdon társadalmasításának egyik lehetőségét, nem pedig mint a magán-kisajátítás kizárólagos eszközét. Tehát a magántőke-felhalmozás helyett a termelők közvetlen hatalmából indultak ki egy olyan történelmi pillanatban, amikor a világrendszer meghatározó (gazdasági-társadalmi-politikai síkon egyaránt) dinamikája a tőkefelhalmozás más, új formáit állította előtérbe.¹⁰ Szalai azt is jól érti, hogy tulajdonképpen a lengyel Szolidaritás vagy a munkástanácsok magyarországi megjelenése és egész tradíciója is ebbe a közegbe illeszkedett, ennek történelmi hátterét képezte.

2. Munkásönkormányzás és történelmi tradíció: 1917, 1956, 1968, 1989

A szerző tisztában van azzal, hogy a társadalmi önigazgatás mint praxis és elmélet sok forrásból és hagyományból származik, bár ennek irodalmát a rendszerváltás szempontjából igazán áttekinthette volna.¹¹ Magának a hagyománynak az ismerete is világosabb eligazítást adhatott volna az olvasók számára. Végül is honnan jöttek a munkástanácsok és hová tartanak? Mely gondolatok és politikai stratégiák képezik a baloldali hagyomány elméleti gerincét? Ezek és az ehhez hasonló kérdések legalább vázlatos elemzése egyértelműbbé tehette volna, hogy az 1989-es munkástanácsok nem valamiféle múltból itt maradt “utópia” intézményei, ahogyan a tucatliberális ideológusok szeretik a problémát bemutatni.

A legfontosabbaknak természetesen az orosz forradalom gyakorlati tapasztalatai számítottak. A szovjet viták centrumában mindvégig az a kérdés állt, hogy vajon életképes-e a forradalmi szocializmus öröksége: a szovjetek, a munkástanácsok, valamint a termelés olyan intézményei, mint a gyári-üzemi bizottságok, a munkásszakszervezetek, a kommunák és a szövetkezetek különféle formái. Vagyis olyan intézményekről folyt a vita, amelyeket egy nem-hierarchisztikus munkamegosztásra épülő gazdaság- és társadalomszerveződés struktúráinak tekintettek. Miközben folytak a nagy elméleti és politikai viták egy ilyen alternatíva esélyeiről, az évek előrehaladtával a szocializmus “helyi”, szovjet-oroszországi kísérlete egyre kiterjedtebb módon állami, bürokratikus jelleget öltött. A paternalista hagyomány új életre kelt. A viták pedig egyre inkább teoretikus jelleget öltöttek, ám egészen a 20-as évek végéig eme eszmecserék tükrében úgy tűnt, hogy léteznek alternatívák.¹²

Az 1929-es etatista fordulattól az SZKP XX. kongresszusáig az orosz forradalom öröksége: a társadalmi önigazgatás gondolata és praxisa rendszerellenesnek számított, híveit üldözték a Szovjetunióban (majd a szövetséges államszocialista országokban is). Ám a szocializmus reformszükségletei, amelyeket a Szovjetunióban már Hruscsov terjesztett elő a XXII. kongresszuson 1961-ben, nem tudták megkerülni a társadalmi (együttesen: termelési és politikai) önigazgatás problémáit. Kiderült, hogy a szovjet fejlődés előtt alapjában három út áll: 1. a sztálini korszakból örökölt rendszer konzerválása, 2. a társadalmi önigazgatás, 3. “szocialista” piaci vegyesgazdaság. Az SZKP új programja perspektívában 1961-ben a társadalmi önigazgatás mellett tört lándzsát, amelynek két alapvető vonását húzták alá. Az államhatalmi bürokráciával szemben a hatalom egyre több jogosítványát a termelésben a dolgozói kollektívák testületéhez kell letelepíteni, a lakóterületeken pedig meg kell kezdeni a szovjetek demokratizálását, azaz a bürokratikus hierarchia lebontását és az alulról centralizálódó szisztéma visszaállítását. A valóságban mindez papíron maradt, és tulajdonképpen egy sajátos negyedik út története volt 1989-ig az államszocializmus története: konzerválni az államszocializmust a szcientista (“techno-bürokratikus”) alapokon álló állami-bürokratikus tervgazdaság és a piac kombinációjával. Vagyis fennmaradt a sztálini eredetű rendszer alapszerkezete a maga “utolérő természetével” , amely a termelési munkamegosztás, valamint a technikai-technológiai és fogyasztási értelemben a Nyugatot tekintette modellnek. A szocializmus úgyszólván ideológiai problémává “szublimálódott”.

Erre a tendenciára mutatott rá az idős Lukács György 1968-ban a magyarországi gazdasági mechanizmus reformjának kritikája kapcsán. Úgy fogalmazott, hogy a kommunista pártban “a liberálisok és dogmatikusok” titkos szövetsége van érvényben.¹³ Ezen azt értette, hogy a párt két fő irányzatának egyike sem érdekelt az államszocializmus “valódi szocialista”, vagyis önigazgatói reformjának megvalósításában, amely során az állami és menedzserbürokrácia társadalmi ellenőrzése megvalósulhatna. Lukács eközben az oroszországi szovjetek és általában a presztálinista marxista örökség bizonyos elemeihez, tendenciáihoz tért vissza, bár ki nem mondva nyilvánvalóan ott lebegett a szeme előtt az 56-os munkástanácsok tapasztalata is.¹⁴ Lukács 1971-es halála után hívei és az államszocialista rendszer baloldali kritikusai egy ideig kitartottak az állami tulajdon társadalmasításának kikísérletezése mellett.¹⁵

Az állami tulajdon társadalmasításának egyik első közgazdasági teoretikusa Magyarországon Liska Tibor volt, aki Ökonosztáz c. munkájában az 50-es évektől hirdette a közösségi tulajdon egyéni birtoklásának lehetőségét. Koncepciója sok ok miatt nem talált szélesebb támogatásra. Mindenekelőtt azért, mert a koncepció a hatalmi és pénzügyi elit érdekeit közvetlenül sértette. Ez a tény magyarázza, hogy Liska fő ellenfelei is éppen ebből a közegből kerültek ki. Ugyanakkor maga Szalai Erzsébet hangsúlyozza, hogy egy 1984-es MSZMP-határozat, amely az új vállalatirányítás formáival foglalkozott, magában foglalta az önigazgatói irányzat számos elképzelését.¹⁶ A menedzsment és a munkásság is magára vehette a vállalati igazgatás kezdeményezését, és ez a körülmény alternatívát rejtett magában. Azt a kérdést: ki fogja a vállalaton belül az önigazgatói jogokat gyakorolni? A régi rendszer végső szakaszában voltak is kísérletek az önigazgatás bizonyos elemeinek meghonosodására. Elegendő itt arra utalni, hogy létrejöttek munkásrészvétellel a vállalati tanácsok, az általános és középiskolákban a tanári testületek maguk választották az igazgatókat stb. Végső soron ebbe az összefüggésbe tartoznak a munkástanácsok is. A rendszerválság, mint annyiszor, most is megszülte tehát az önigazgatás lehetőségét.

A 80-as évek elején-közepén közgazdászok és filozófusok egy köre, jórészt a mai rendszerváltó értelmiség vezető képviselői (Bence György, Kis János, Lengyel László, Bauer Tamás, Soós Károly Attila és mások) az ellenzéki reformelképzelések centrumába állították a termelők tulajdonának mint “csoporttulajdonnak” a kérdését. Sőt, ezt az irányzatot, még az SZDSZ előtörténetének dokumentumai (Társadalmi Szerződés – 1987) sem tagadták meg. Bár akkor már nyilvánvalóan csak taktikai jelentősége volt e dolognak a régi rendszer elleni harcban. Más szavakkal: a liberális főerők el akarták kerülni a belső vitákat a demokratikus ellenzék szocialista irányzatával.¹⁷

Szalai maga is megemlékezik itt-ott ezekről az előzményekről, ám az értelmiségnek a munkásságtól való elfordulását komolyan nem vizsgálja. A demokratikus ellenzék fordulata a társadalmi önigazgatástól a neoliberalizmushoz a 80-as években három alapvető okcsoport következtében ment végbe. 1. Elbukott a jugoszláv kísérlet és a lengyel Szolidaritáson belül a baloldali szocialista önigazgatói szárny is periferizálódott a 80-as évek közepére-végére. 2. A világgazdasági folyamatok akkora már Kelet-Európába is “begyűrűztek”, Magyarország IMF-tagsága már 1982-től mutatta a világgazdasági integráció fő irányát, 1984-től pedig az adósságkérdés meghatározó jelentőségűnek tűnt a perspektívákat illetően. 3. Ez az értelmiségi csoport megtalálta a maga számításait a neoliberális diskurzus keretei között, amikor jól artikulálta a menedzserbürokrácia és az állampárti hatalmi elit ún. reformszárnyának hajlandóságait és érdekeit, ami végül is a rendszerváltásra való áttérésben kulminált. Maguk kerültek a hatalmi elit pozíciójába.

3. A rendszerváltás alternatívája: munkástanácsok vagy szakszervezet

Szalai Erzsébet könyvének legérdekesebb részei, amikor a kibontakozó munkástanácsi mozgalom eseményeit, gyakorlati tapasztalatait vizsgálja. Mivel nem kívülről, hanem kezdettől 1990 nyaráig nagyon is belülről figyelhettem a munkástanács-mozgalmat (nem egy dokumentumot írtam a központi és a helyi munkástanácsok számára, sokfelé jártam és sok gyűlést ültem végig harcolva a háttérben a nacionalista és liberális értelmiségiekkel stb.), bátran állíthatom, Szalai Erzsébet igen jelentős forráscsoportokat ismert meg és mutatott be. Igen jól ábrázolja, hogy amikor a privatizáció 1989-ben a maga konkrétságában felmerült, számos helyen megindult a munkások és a menedzsment szervezkedése. Hol együtt, hol külön. Ám már kezdettől látható volt a döntő tendencia: a menedzserek élesen szembefordultak a munkásokkal, hogy ők váljanak tulajdonosokká az állam vagy/és a külföldi tőkés közreműködésével. A munkásokat általában nem valamiféle szocialista ideológia hajtotta a “tulajdonszerzés” kérdésében, hanem – sokszor éppenséggel antikommunista ideológiai burokban – mindenekelőtt saját munkahelyük megőrzése. A menedzsmentet pedig a gyár fölötti ellenőrzés megtartása, az új tulajdonos osztályba való felemelkedés lehetősége csábította. Amikor az állam utat nyitott a menedzsment számára, akarata ellenére utat nyitott egy rövid ideig a munkások számára is. Ezt a lehetőséget vették észre az értelmiségiek azon kis csoportjai (néhány száz ember), amelyek főleg a Baloldali Alternatíva Egyesülésben találkoztak. Hangadó figurái (régi baloldaliak, “munkástanácsosok”, történészek, közgazdászok, filozófusok) a néhány helyen akkor már megszerveződött munkástanácsok hatására maguk kezdeményezték az 1989 decemberében megalakult Munkástanácsok Országos Szövetségének (MOSZ) létrehozását. Nem a tőkés, “piaci” tulajdonszerzés lehetőségéből indultak ki, hanem az 1917-19-es és az 56-os munkástanácsok tapasztalatait elevenítették föl. Az 1990. február 24-én létrejött MOSZ alapító dokumentumában az alapvető célt így fogalmazták meg: “A vállalati dolgozók önvédelmi összefogása… A vállalatok irányításában való dolgozói részvétel és ellenőrzés meglévő jogainak közös megvédése és kiterjesztése, az együttes fellépés szervezése. A nyereséges gyáregységek, egész vállalatok menedzseri vagy vállalkozói magán-kisajátításának, a külföldi tőkének való kiárusítás megakadályozása… Fő cél a vállalati dolgozók tulajdonának megteremtése, legalább résztulajdonként, távlatilag elsőbbségi tulajonként.”¹⁸ Az alakuló ülésen teljes egyetértés volt abban a tekintetben, hogy a Munkásparlament 1956. október 31-i ülésén elfogadott dokumentum legyen a kiindulópont.¹⁹ Ugyancsak a Baloldali Alternatíva Egyesülés nyomására került be a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain kezdeményezett követelés a módosított Alkotmány 12. paragrafusába: “Az állam elismeri a termelői önigazgatás és önkormányzat tulajdonának létrejöttét és működését.”²⁰

Rövid ideig ez abszolút legalitást jelentett a munkástanácsok számára. De a munkásság széles köreiben mindez nem keltett mély érdeklődést. Egyrészt azért, mert nem hittek saját lehetőségeikben (akkoriban nem is igen értették azt, amit privatizációnak neveztek), másrészt a múltban sem szerezhettek tapasztalatokat az önszerveződés terén a paternalista állami keretek között. Szalai lényegében pontosan írja le, hogy a munkástanácsokon belül három alapvető irányzat formálódott meg 1990 folyamán. Kettő az állami tulajdon társadalmasításának különböző formáiban gondolkodott, míg a harmadik, kezdetben a leggyengébb, később a győztes irányzat a munkástanácsok szakszervezetté való átalakításának koncepciójával léptek fel. A “szakszervezetesítés” politikai hátterét és anyagi támaszát a Magyar Demokrata Fórum, Antall József miniszterelnök pártja (és liberális ideológiával az SZDSZ) képezte. Palkovics Imre, Antall pártjának 1990-es parlamenti képviselője, egy 1989 nyarán létrejött munkástanács elnöke volt a Herendi Porcelángyárban. Saját elmondása szerint azért alapította meg az első munkástanácsok egyikét, mert a híresen jól menő gyár menedzsmentje a nyereség jelentős részét saját körein belül osztotta el, s a munkásokat gyakorlatilag kisemmizte. Azonban ő a szakszervezeti vonalat képviselte, s kezdettől csak az MRP-t ismerte el a dolgozói tulajdon kizárólagos formájának, határozottan elutasította az üzemek munkás-önigazgatását.²¹ Ám ekkor ez a beállítódás egyáltalán nem volt kizárólagosan jellemző a MOSZ-ban. Az “igazi” fordulat csak 1990 nyarán következett be éppen Palkovics MDF-es parlamenti képviselő erős nyomására. Palkovics szerepéről Szalai Erzsébet csak annyiban ír kritikailag, amennyiben az MDF-et képviselte, de szakszervezeti vonalát egyáltalán nem bírálja, holott Palkovics történelmi “teljesítményének” éppen ez alkotta a lényegét: a magántulajdon rehabilitálása a munkástanácsok körében. Nem véletlen, hogy Palkovics lett később a munkástanácsok vezére (akit sokan közönséges “árulónak” vagy “karrieristának” tekintettek).

Az átalakulás tőkés dominanciáját tükrözte az a tény is, hogy az eleve “szabad szakszervezetként” létrejött Liga közvetlenül a liberális párt (SZDSZ) által ellenőrzött szakmai szervezet volt, mely kezdettől a tőkés viszonyok restaurálásának programjával, a tőkeérdekek képviseletével rukkolt ki a régi “állampárti” szakszervezetekkel szemben. De a Liga éppen úgy, sőt, még gyorsabban periferizálódott, mint az MDF-es munkástanácsokból létrejött szakszervezet. Szalai Erzsébet nem igazán világította meg, hogy mi okozta ezt a periferizálódást és a régi szakszervezetek átütő sikereit, holott 1989-90 elején a SZOT a legkevésbé népszerű szervezet volt Magyarországon.

A munkástanácsoknak 1990 végén, a “csúcsponton” kb. 19 600 tagja volt, ami természetesen imponáló lehetett sok ember számára. Ugyanakkor a létszám azoknak az embereknek a számát tükrözi, akik egyszer beléptek valamely munkástanácsba, a tagdíjat fizetők száma ennél lényegesen kisebb volt.²² A munkástanácsok igazi tömegmozgalommá nem is válhattak, hiszen a munkásság egyáltalán nem rendelkezett a demokratikus ellenálláshoz szükséges képességekkel, szervezetekkel és nemzeti szintű (és nemzetközi) kapcsolatokkal. Szalai említi, de nem elemzi, hogy mindenekelőtt a kommunista párt reformszárnya és a menedzserbürokrácia döntő erői fordultak szembe a munkástanács-mozgalommal a piacgazdaság strukturális kiépítésének jegyében. (Mindez, illetve az új szakszervezetek és pártok “kapitalista harácsolása” nagyban hozzájárult ahhoz, hogy tömeges ellenszenv jöjjön létre – mind jobbról, mind balról a rendszerváltással szemben.)

Magyarán szólva: az állami tulajdon szétosztása volt a tét. Ám – mint hangsúlyoztuk – a magyar munkásság sem érezte a sajátjának az állami tulajdont. 1989 után azonban az állami tulajdont előállító milliókat zárták ki az állami tulajdon újraosztásának folyamatából. Mint említettük, a Liga, majd 1990 nyarától Palkovics elnökletével a munkástanácsok is az állami tulajdon magán-kisajátításának álláspontjára helyezkedtek.

1990. július 14-én, az MDF-es győzelmet hozó választások után – a baloldali önigazgatói irányzat felmorzsolásával – szerveződött újjá a Munkástanácsok Országos Szövetségének “második kiadása”. Az Információs Iroda – “korrigálva” az első MOSZ örökségét – a maga “Önmeghatározása” szerint élesen “elhatárolódott a közösségi tulajdon koncepciójától”, mert úgy vélte, hogy a régi rendszer “konzerválását” segítené.²³ Itt már “a legnagyobb szervezet”, az ún. MDF-es munkástanács-mozgalom szerepét hangsúlyozzák. Szervezetileg már az MDF által támogatott munkástanácsok a legerősebbek, mivel nekik van pénzük embereket buszon utaztatni és a megfelelő szavazási időpontokban a többséget megszerezni. Az új Szövetség új programot fogadott el: immár kizárólag a munkavállalói részvény keretei között mozgott, amelyet minden párt ilyen vagy olyan formában elismert. E fordulat értelmezése során Szalai nemcsak Palkoviccsal szemben túlságosan elnéző, “megértő”, de azt sem hangsúlyozza kellően, hogy az MDF-es munkástanácsok felülkerekedésében az SZDSZ-nek is megvan a maga súlyos felelőssége. A kapitalista viszonyok kiterjesztésének szinte mániákus siettetése és a párt specifikus hatalmi érdeke játszott ebben szerepet. Az MDF bozótharcosa, egy véletlenszerű “figura”, Bajtay József, a MOSZ ügyvivője Kis Jánossal, az SZDSZ elnökével és Furmann Imrével, MDF alelnökével 1990. október 10-én aláírt egy-egy dokumentumot, amelyek szerint “csak a piaci alapokon” létrejövő munkavállalói részvénytulajdon szerzését támogatják, mint a privatizáció egyik esetét.²⁴ Ezzel a munkástanácsok története tulajdonképpen befejeződött. Mindaz, ami ezután következett, részben az MDF, részben egy sikertelen szakszervezet igencsak jelentéktelen története.

A régi szakszervezetek bürokráciája is elfogadta a privatizációt, az állami vagyon magán-kisajátítását. Sőt, a szakszervezeti bürokrácia részt is vett benne, másfelől viszont kísérletet tettek arra, hogy a politikai hátterüket képező Magyar Szocialista Párttal együtt a szélsőséges neoliberális megoldásokat 1994-ig fékezzék. Az ő álláspontjuk tehát belsőleg ellentmondásos volt: a vezetők nem látták vagy nem akarták látni, hogy e két követelmény, a privatizáció (a neoliberális gazdaságpolitikai kurzus) támogatása és a “jóléti vívmányok” megőrzése kizárják egymást. 1994 májusától azután, amikor ők kerültek hatalomra a szocialista párt parlamenti frakciójának tagjaiként, maguk álltak a valutaalapi programok megvalósításának élére. A liberális kritikában “a bukott kommunizmus képviselőiként” szerepeltek, akik – úgymond – nem megfelelő módon preferálják a tőkeérdekeket, “népszerűsködnek” a munkavállalói érdekek védelmével. Az 1993-as szakszervezeti választásokon is ez tükröződött: a régi szakszervezetek abszolút többséget kaptak.

4. A “dolgozói tulajdontól” a menedzser-burzsoáziáig

Szalai tudatában van annak, és ez a könyv nagy érdeme, hogy a munkástanácsi mozgalom alapkérdése mindvégig a tulajdon kérdése körül mozgott. S bukását is azzal hozza összefüggésbe, hogy a munkások megértik: a hatalmi elit olyan törvényeket hoz, amelyek minden formában megakadályozzák tulajdonszerzésüket. Kántor Csaba, kiváló szabolcsi munkástanács-szervezőre hivatkozva írja Szalai: “1990 őszén már nem lehetett határozatképes testületi ülést összehívni.” Vagyis Kántor szerint a dolgozók kezdték megérteni: “A rendszerváltást a gazdasági vezetés a munkavállalók kárára igyekszik megoldani.” A munkástanács-mozgalom felmorzsolódása azért következik be – írja Szalai -, mert annak kiterjedése szemben áll a hatalmi elit érdekeivel, “így akadályát jelentette volna a politikai társadalomba való betagozódásnak”.²⁵ Valóságban azonban ennél is fontosabb oka volt annak, hogy az elitek “leverték” a mozgalmat. Az elit alapvető problémája az volt, hogy észrevette: a mozgalom tétje az, hogy ki szerzi meg az ellenőrzést a termelési folyamat fölött. A menedzserek még Antallnál vagy Kisnél is hamarabb megértették, hogy itt 1956 – az ő szempontjukból – “halálos üzenete” a kérdés: ki kit alkalmaz az üzemekben, vajon a munkások a menedzsereket vagy fordítva?

Szalai sok érdekes elemzése ellenére sem szentel nagyobb figyelmet annak a problémának, hogy az SZDSZ-MDF-pártelit minden fogadalmuk ellenére sem támogatják még a kapitalista alapelveken nyugvó MRP-t sem. Miként később a szocialista párti elit is inkább csak a maga ellenőrzését kívánja meghonosítani az üzemekben.

A dolgozói tulajdon jelszava már 1990-ben felkerült a baloldali értelmiségiek nyomására az MSZP választási jelszavai közé is, de az akkor súlyos vereséget szenvedett párt még ha komolyan gondolta volna is e jelszó realizálását, akkor sem tudta volna hatékonyan képviselni. Más erők – úgy tűnt – hatékonyabban képviselhették ezt a törekvést.

Mint közismert, és Szalai Erzsébet is igen plasztikusan leírja, a “dolgozói tulajdon” bizonyos formáit és technikáit részben Amerikából importálták a különböző politikai erőkkel szimpatizáló szakemberek. Mindenekelőtt az ESOP dolgozóirészvény-koncepcióját népszerűsítették Magyarországon, amelyet elvben – eltérő hangsúlyokkal – minden irányzat elfogadott. Amint fentebb aláhúztuk, a meginduló privatizáció keretei közé csak az ESOP illeszkedik, ezért a politikai pártok mindegyike csak ezt a “dolgozói tulajdont” támogatja. A menedzsment, amelynek az állam meggyengülésével hatalma hirtelen megerősödött, már azért harcol, hogy a dolgozói részvények sehol se haladják meg a 8-10%-os arányt. 1990 áprilisában ülésező munkástanácsok (hivatalosan 35 bejegyzett szervezetről volt szó, amelyek mögött lehettek tucatnyian éppen úgy, mint több ezren, bár az év első felében még számos helyen jött létre munkástanács) 300-400 képviselője és támogatója szervezetileg és ideológiailag még a közösségi tulajdon dominanciájának álláspontja alapján állt (Rácz Sándortól a marxistákig húzódik az “egységfront”). Az MDF-es irányzat feje, majd az átalakuló munkástanácsok új vezére, Palkovics Imre már 1990 kora tavaszán a hatalmi elit érdekeinek megfelelően fogalmazott: “Mi két fő célt kívánunk elérni. Ezek: erős érdekvédelem és tulajdon. Nem valami ködös bolsevik közösségi tulajdont követelünk, tehát nem a munkástanács mint szervezet követeli magának a tulajdonjogot, hanem tagjait, az egyéneket kívánja tulajdonhoz juttatni – részvények révén, részvénytársaság keretei között.”²⁶ Mint láttuk, 1990 tavaszán a Munkástanácsok Országos Szövetségében még a marxista baloldal volt túlsúlyban. A “balosok” politikai síkon úgy érveltek, hogy az állami tulajdon csakis a munkásoké, a dolgozóké, a munkavállalóké lehet, mivel senkinek sem lehet arra legálisan elegendő pénze, tőkéje, hogy vállalatot vásároljon, hacsak a külföldi tőkés ezt meg nem teszi. Igazságtalannak deklarálták, hogy egyesek kapnak kölcsönöket, hogy áron alul gyárakat vásároljanak, miközben milliók ismét kisemmizettekké válnak. E folyamat végérvényesen azután zárult le, hogy 1990 decemberében a Liga és a Munkástanácsok vezetői a DGB meghívására Düsseldorfban tárgyaltak. Itt a nem régen elhunyt Christofersen vezette a német küldöttséget, melynek tagjai azt ajánlották, hogy a MOSZ és Liga fuzionáljanak, mivel az alapkérdésben nem voltak ellentétek. (A munkástanácsok elutasították a fúziót.) A német szakszervezeti vezetők az önálló tulajdonosi munkástanácsokat nem támogatták, mivel azok érvelésük szerint nem illeszkedtek a fennálló európai szakszervezeti struktúrákba.²⁷

A munkástanácsok szakszervezetesítésének folyamata 1990 májusától gyorsult fel, amikor a nacionalista koalíció jutott hatalomra. A “régi” menedzsment elleni harc antikommunista és antiszocialista ideológia jegyében folytatódott azzal a céllal, hogy bizonyos munkásrétegek is beemelkedjenek “a magántulajdon óhajtott birodalmába”, s a kormány kiszélesítse társadalmi bázisát. A kormány és az uralkodó párt (MDF) célja az volt, hogy az új tulajdonosokat és a vezető menedzsereket saját soraiból emelje ki. Meggátolták a parlamentben még a munkásrészvény törvényi tárgyalását is, pedig a kész tervezet rendszerimmanens megoldást javasolt az amerikai tapasztalatok felhasználásával. Ugyanakkor a módosított alkotmányból – a konzervatív-liberális paktumnak köszönhetően – a parlamenti többség kiszavazta (még néhány szocialista, mint az ex-miniszterelnök, Németh Miklós, támogatásával) a dolgozói-önigazgatói tulajdonnak a magántulajdonnal való egyenjogúságát kimondó – fentebb említett – passzust.

Szocialista zászló alatt a Magyar Szocialista Pártban még így is folytak és folynak utóvédharcok a “munkástulajdonért”²⁸ Mocsáry József közgazdász-szakértő vezetésével, ámbár a párt 1994-es hatalomra jutása után azonnal feladta a dolgozói tulajdon korábbi követelését, sőt, a szocialista párt döntő tényezői a liberálisokhoz hasonlóan minden úton-módon gátolták és gátolják a munkások tulajdonszerzését a menedzser- és banki érdekek védelmében. Olyannyira, hogy 1994 májusa után a szociál-liberális kormánykoalíció idején a munkástulajdon növekedése nem egyszerűen megállt, hanem radikálisan csökkent, ami alátámasztja Szalai következtetését arról, hogy az uralmi elit milyen önző módon viszonyul a magyar társadalom dolgozó tömegeihez. Érdemes a reális folyamatokat adatok tükrében vizsgálni. 1990-ben munkástulajdonról 1 cég esetében lehetett beszélni, ami 400 főt érintett. A következő, 1991-es évben újabb 3 cégnél 1500 fő csatlakozott a munkástulajdonosokhoz. 1992 a “fordulat éve”, megkezdődik az MRP – viszonylagos értelemben – tömegessé válása: 8 cég 1400 fővel csatlakozott. Összesen 1,3 milliárd forint jegyzett tőke ellenőrzéséről volt szó. 1993-ban 124 cég 24 ezer dolgozója lett munkástulajdonos 20,7 milliárd forint jegyzett tőkével, 1994-ben 62 cég 23 ezer dolgozója 14,6 milliárd forint jegyzett tőkével, majd 1995-ben már csak 27 cég csatlakozott és 6,3 milliárd forint jegyzett tőkével rendelkezett. 1996 első félévében már csak 5 cég tudott, 0,7 milliárd forint jegyzett tőkével, az MRP mozgalomhoz csatlakozni.

Ha az egyes cégek, vállalatok helyzetét abból a szempontból vesszük szemügyre, hogy milyen arányban voltak tőketulajdonosok a dolgozók, akkor azt mondhatjuk, hogy a dolgozói tulajdon jelentősége a társadalom szempontjából jelentéktelen. Nemcsak azért, mert elválik a “tulajdonlás” és az irányítás egymástól, hanem egyszerűen mennyiségi szempontból sem történt áttörés. 1995 végén a dolgozói tulajdon nem haladta meg a 10%-os arányt a cégek 8%-ának (18 cég) esetében. 10-25%-ig terjedt a dolgozó tulajdon aránya a cégek 17%-ában (38 cég), 25-50%-ig pedig a cégek 23%-ában (52 cég), 50-75%-ig volt tulajdonos a dogozó a cégek 18%-ában (40 cég), végül 75-100%-ig lett tulajdonos a dolgozó a cégek 33%-ában (76 cég). Vagyis 230 cég 49 ezer dolgozójának tőketulajdona 44 milliárd forint volt. A jegyzett tőke pedig 70 milliárd forintot tett ki, amely a 30 milliárd tartaléktőkével együtt éppen 100 milliárd forintra rúgott. Ezt ellenőrizték a dolgozók a maguk tőketulajdonával. Hogy erről a 100 milliárdról mint mennyiségről világos képünk alakuljon ki: ez alig több mint 10 százaléka az 1996 évi belső államadósságnak.

Az 1990-től 1994 májusáig tartó nacionalista koalíció időszakában az összes privatizáció 11%-a volt a munkások része, 1994-től 1996-ig terjedő időszakban, a szociál-liberális periódusban pedig mindössze 1,4%. Jól tükrözi a folyamatok jellegét, hogy 1994 márciusától az ÁVÜ tulajdonából hazai magántulajdonba 21,5% került, s ennek volt 27%-a az MRP munkavállalói tulajdon. Ez az arány egy évvel később már 31,2% volt, amelyből a dogozói tulajdon már csak 6,2%-ot tett ki. Vagyis a hazai magántulajdon 45%-kal nőtt, a dolgozói tulajdon pedig csak 17%-kal. Pedig 1994-ben az MRP-s cégek nyeresége közel olyan volt, mint a nemzetközi tőkés cégeke: 5,4%. Ezzel szemben a hazai állami és magánvállalatoknál a nyereség 0,5% volt.²⁹

Mindennek fényében egyértelműnek tekinthető a végkonklúzió.

Az “eredeti felhalmozás”, a tőkés tulajdon kiterjedésének feltételei között – a kelet-európai autoritariánus történelmi hagyomány bázisán – a gyenge civil társadalom nem tudott lábra kapni a régióban. Az újra megjelenő és a politika által “megregulázott” “polgári társadalom” a maga magántulajdonosi uralmi viszonyaival abban volt érdekelt, hogy elválassza a társadalmat az állami tulajdon társadalmasítási lehetőségeitől és a közvetlen demokrácia csírázó önszerveződéseitől. Szalai Erzsébet könyvének alapvető elméleti problémája éppen az, hogy a civil társadalom szerepét és lehetőségeit eltúlozta a félperifériás kapitalizmus keretei között. A társadalmi önigazgatás ideológusainak “naivitása” , “illúziója” nem abban állt, hogy nem látták már 1989-90-ben, hogy a történelmi fejlődés főiránya az egész régióban a kapitalizmus félperifériás restaurációja. Pontosan látták. Azzal is tökéletesen tisztában voltak, hogy a régi államszocialista rendszer, amelynek méhéből ez az új-kapitalizmus megszületett, menthetetlenül megbukott. Erkölcsileg azonban nem tartották lehetségesnek az új hatalmi elitek szolgálatát sem, mivel az ő uralmuk a világrendszer adott keretein belül elkerülhetetlenül a társadalom új típusú elnyomásának szisztémáját hozta létre. Ettől azonban a meghirdetett antikapitalista alternatíva gyakorlati realizálhatósága 1989-90 Magyarországán az illúziók világába tartozott.

Az önigazgatás hívei – szemeiket a távoli és kellően homályos jövőre függesztve – az önigazgatói hagyomány ápolásával egy új, lehetséges humanista társadalmi ellenállás alapvonalait, egy, a “megfelelő” időben követhető modell kereteit próbálták felvázolni. A 89-es “munkástanácsos” baloldal számos figurája lelki szemeivel az önigazgatói szocializmus sejtjeit, a társadalmi önvédelem, a társadalmi önigazgatás életképes struktúráit pillantotta meg. E hagyomány “teremtésében” a maga helyén Szalai Erzsébet könyve is minden bizonnyal használható lesz.

Jegyzetek

¹ L. például Tamás Gáspár Miklós egyik utolsó kritikáját, amelyben – morbid módon – Szalait egyenesen a demokrácia ellenfelének nevezi: A magyar liberalizmus válsága. I-II. Magyar Narancs, 1997. május 29., június 5. Szalai Erzsébetről szólván így ír: “Mind az új magyar demokráciának, mind a szabadelvűségnek a legtisztességesebb ellenfele…” Szalai Erzsébet mint liberális demokrata a Tamás Gáspártól idegen szociális irányzathoz tartozik, amely politikai értelemben közel áll az európai szociáldemokrata tradicióhoz.

² E problémakör vizsgálata mára már komoly irodalomra tekinthet vissza. L. Jean L. Cohen – Andrew Arato: Civil Society and Political Theory. MIT Press Cambridge, 1992.; Peter Gowan: Neo-liberalism and “Civil Society”. Ideology and Strategy in the Neo-liberal Project. (Kézirat.)

³ Szalai Erzsébet: A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkástanácsok 1989-1993. T-Twins Kiadó, 1994. 147-149.

⁴ L. erről Elisabeth Heidt: Politische Herrschaft and bürgerliche Gesellschaft. In: Handbuch Politische Theorien und Ideologien. 1 UTP für Wissenschaft, 1995. 291-342.

⁵ L. erről Magyarországon Tütő L.: Gramsci és a gazdasági demokrácia kérdése. In: Tanulmányok Gramsciról. Marx Károly Közgazdasági Egyetem, 1987. 85-111. és egy 1988-as konferencia-előadását: Uő.: Az önkormányzás mint történeti és elméleti probléma. In: Önkormányzás vagy az elitek uralma. Liberter Kiadó, 1995. 99-107.

⁶ Popper ideológiai alapvetésének “A nyitott társadalom” c. munkájának történelmileg változó funkcióját kitűnően írja le egy orosz szerző, Jurij Bokarjev: Otkritoe obscsesztvo i ego druzja. I. rész. Roszszija XXI., 1995. 1011. sz. 100-126. Soros Oroszországban és egész Kelet-Európában ezen ideológia jegyében építette ki a rendszerváltást “segítő” alapítványait, amelyekről az említett orosz szerző mellett maga Soros nyújtott átfogó képet: A lehetetlen megkísértése. A kelet-európai forradalmak és a Soros Alapítvány. Bp., 1991. L. még: Karl Popper in Prague in memoriam. Prague, 1994.

⁷ Soros György idézett művében részletesen kifejti, hogyan képzelte a civil társadalom gründolását Oroszországban. Soros naivitásánál csak csalódottsága volt nagyobb.

⁸ Peter Gowan: Neo-liberalism and “Civil society”. I. m.

⁹ Mindennek Oroszországgal kapcsolatos összefüggéseit részletesebben is megvizsgáltam az Eszmélet 33. számában.

¹⁰ L. Eszmélet books I-II. First International Conference of social-critical journals. Bp., 1991.; Eszmélet books 2. The Anti-Capitalist Left on the Eve of the XXI century. Social and Political Restructuring and Perspectives. International Conference. Budapest, 16-18 September 1994. Bp., 1996.

¹¹ A kelet-európai és benne a magyarországi hagyomány mindenekelőtt a marxi örökségből, az 1917-es, 1919-es orosz és európai forradalmi hagyományból, valamint a háborúk utáni önszerveződés gazdag tapasztaltaiból táplálkozott. Jól megfértek itt együtt olyan igen különböző teoretikusok és politikusok, mint Rosa Luxemburg és Lenin, Csajanov és Trockij, a spanyol és az orosz anarchisták, Gramsci és Lukács, Heller Ágnes és Bibó István. Kelet-Európában kétségtelen nagy befolyása volt mindannak, ami a Szovjetunióban történt a sztálini fordulat előtt és annak, ami Magyarországon, Jugoszláviában és Lengyelországban történt 1945 és 1948 között. L. erről: Roy Morrison: We build the Road as We travel. Philadelphia, Santa Cruz etc., 1991.; New Society Publishers, Economy and democracy. (Ed.: A. Buzgalin) Moscow, 1992.; A. I. Kolganov: Kollektivnaja szobsztvennoszty i kollektivnoe predprinimatelsztvo. Moszkva, 1993., Újabban l. Önkormányzás vagy az elitek uralma. (Szerk.: Krausz T. – Márkus P.) Liberter Kiadó, 1995.

¹² Ezeknek a vitáknak a történeti elemzését végeztem el Szovjet Thermidor. A sztálini fordulat szellemi-politikai előzményei 1917-1928. (Budapest, Napvilág Kiadó, 1996.) című munkámban. A könyv orosz nyelvű kiadása folyamatban van. Sematikusan kifejezve három alapvető alternatíva rajzolódott ki sajátságos kombinációkkal. 1. A baloldali ellenzék, mindenekelőtt Preobrazsenszkij és Trockij a társadalmi önigazgatás, a munkásdemokrácia elemeit próbálta egyeztetni az “eredeti szocialista felhalmozás és a piaci vegyesgazdaság” szisztémájával; 2. Buharin az önigazgatás elemeit és a “szocialista piacgazdaság” összeegyeztethetőségéről gondolkodott; 3. Sztálin pedig a totálisan államosított gazdaság bürokratikusan centralizált tervgazdaságának koncepciójából indult ki, amelynek piaci kiegészítéséhez élete végén jutott el a híres tankönyv-vitában (l. 1951-es brosúráját: A szocializmus problémái a Szovjetunióban). Az állam mint kulcstényező szerepelt ugyan mind a három felfogásban, ami nyelvileg-szimbolikusan kifejezte a fejlődés ún. reálpolitikai értelemben vett lehetséges irányát, ám a kombinációk azért nagyon is eltérő irányokat jeleznek.

¹³ Lukács György: A demokratizálódás jelene és jövője. Magvető Kiadó, 1988.

¹⁴ Vö. Lukács: I. m., eredetileg: G. Lukács: Demokratisierung Heute und Morgen. 1968. Kézirat, amely két évtizeddel később látott napvilágot Budapesten A demokratizálás jelene és jövője címen. A társadalmi lét Ontológiájához c. terjedelmes művének Prolegomena c. kötete is számos adalékul szolgál e tekintetben.

¹⁵ Bence György és Kis János Rakovsky néven még liberális fordulatuk teljessé válása előtt 1983-ban is magyarul a Párizsi Füzetek sorozatban megjelentették A szovjet típusú társadalom marxista szemmel című munkájukat, amely a társadalmi önigazgatás elméletét fejtette ki az államszocializmus rendszerkritikájának keretei között.

¹⁶ L. erről Szalai Erzsébet: A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkástanácsok 1989-1993. T-Twins Kiadó, 1994. 15.

¹⁷ Szalai Pál és Mikes Tamás előadásai és publikációi sok adalékot szolgáltatnak mindehhez.

¹⁸ Önkormányzás vagy az elitek uralma. Liberter Kiadó, 1995.198-199.o. Ez a kötet tanulmányokat, cikkeket, dokumentumokat, a BAL konferencia-anyagait tartalmazza.

¹⁹ Szalai: I. m. 11.

²⁰ Önkormányzat vagy az elitek uralma. 8.

²¹ Szalai: I. m. 59. és Palkovics I.: Nyílt levél. Heti Világgazdaság, 1990. március 31.

²² Ezt az információt Thoma Lászlótól, a Munkástanácsok Információs Irodájának vezetőjétől kaptam.

²³ Munkástanácsok Országos Szövetsége, tájékoztató 1. Munkástanács 90. MOSZ Információs Iroda, 1990. 19-20.

²⁴ Uo. 42.

²⁵ Szalai: I. m. 124-125.

²⁶ Szalai: I. m. 59. és Palkovics: I. m.

²⁷ Ezt az információt is Thoma Lászlótól kaptam, aki egy darabig az Információs Iroda vezetője maradt az MDF-es fordulat után is.

²⁸ Mocsáry József, a dolgozói részvénytulajdonlás legjelesebb magyarországi képviselője egy szocialista közgazdász, egykori vállalatigazgató, aki tagja mind az MSZP balszárnyának, mind a Baloldali Alternatíva vezető grémiuámának. Az ő “népi kapitalizmusa” pártján belül is erős ellenállásba ütközik természetesen jobbról. Balról “csak” elméleti bírálatok érik, mondván, hogy illúziókat táplál a munkástulajdon szocialista jellegzetességei iránt.

²⁹ A dolgozói tulajdonlásra vonatkozó adatokat Mocsáry József bocsátotta rendelkezésemre..