Szalai Erzsébet szociológus a rendszerváltó értelmiség szociál-liberális szárnyához tartozott, amelynek tagjai 1989-90-ben mindkét lábbal a piacgazdaság (kapitalizmus) talaján álltak. Mégis volt lelkiismeretfurdalása, mert tudta, hogy milyen kapitalizmus vár Kelet-Európára. Másrészt azonban igazolta a gazdasági rendszerváltást, ami a hatalmi elit liberális szárnyának ízlésvilágával mutatott rokonságot. Ennek ellenére az olyan szélsőségesen ultraliberális szerzők, mint például Tamás Gáspár Miklós, nem egyszer megdorgálták Szalait, mert tekintettel volt a munkavállalók bizonyos érdekeire is.¹ Szalai a gazdasági-piaci versenyképesség fenntartása és a bérmunkások szociális érdekei között látott olyan ellentéteket, amelyek bizonyos kritikai elemzésekre indították. Alighanem e kettősségből fakad az a “rossz lelkiismeret”, amelynek terméke a címben jelzett kiváló könyvecske. E könyv nem egyszerűen leírja a magyar munkástanácsok születését és halálát 1989-91-ben, hanem kísérletet tesz arra, hogy megragadja e problémakör keretein belül a rendszerváltás néhány alapkérdését.

1. A civil társadalom: polgári társadalom vagy társadalmi ellenhatalom

A kelet-európai rendszerváltozás előtörténetének egyik kulcskategóriája a “civil társadalom” volt. Minden fontos szellemi-politikai irányzat (a (neo)liberális, nemzeti-konzervatív, a marxista rendszerkritikai baloldal) ebben a kategóriában fogalmazta meg a 80-as évek második felében-végén a maga “jövőképét”. Ezekben a megközelítésekben a “civil társadalom” fogalma Kelet-Európában mindenütt úgy jelent meg, mint amelyet a régi államszocialista rendszer rombolt le, s az egypártrendszer helyére kell újonnan felépíteni.²

A rendszerváltás folyamatában a civil society (neo)liberális értelmezése az állam vagy “pártállam” (“állampárt” ) fogalmának a társadalommal való szembenállását fejezte ki olyképpen, hogy a civil society a politikai pártok fogalmát is magába építette, vagyis egybecsúszott a politikai társadalom fogalmával. Szalai Erzsébet könyvének már címe is – “A civil társadalomtól a politikai társadalom felé” – jelzi ezt az alapvető félreértést, “egybecsúszást”. Mintha kezdetben minden rendben lett volna: megkezdődött a civil társadalom kiépítése, s csak később valamilyen ok miatt elromlott a “fejlődés”, s a “politikai társadalom” kiszorította a civil társadalom életképes struktúráit. Nem tagadván e megkülönböztetés jelentőségét, ki kell mondani: a probléma lényege ettől még rejtve maradt. Az “uralommentes kommunikáció területe” habermasi fogalmát használva, Szalai megpróbálja értelmezni a civil társadalom egész problémáját úgy, hogy ugyanakkor ne oldja el az egész kérdést a tőkés magántulajdon és az egész tőkés újratermelési folyamat szerkezetétől.³ Ez úgy-ahogy sikerül is a szerzőnek. Ám a nyugati centrumországok fejlődésének kategóriáit minden további nélkül rávetíteni a kelet-európai félperiféria fejlődésformáira – módszertani problémákat vet fel. A mi régiónk fejlődési sajátosságainak egyike éppen az, hogy itt a politikai társadalom egyáltalán nem a civil társadalomból nőtt ki. S bár igaza van a szerzőnek abban, hogy maga a “civil társadalom” fogalma az államszocializmus demokratikus átalakítása kapcsán vált népszerűvé Magyarországon, de elmossa a különbséget az egyes irányzatok között. Vagy egyszerűen csak a liberális koncepciót akceptálja. Nem derül ki Szalai elemzéséből, hogy egyesek a civil társadalom fogalmával a kapitalizmusnak törtek utat, mások a szocializmus önigazgatói formájának kibontakozása jegyében érveltek. Ráadásul a civil társadalom valóságos kifejlesztése, mint a társadalom minden szférájának átfogó és demokratikus önszerveződésének strukturált rendszere, a kelet-európai félperifériás kapitalizmus körülményei között nem lehetett több puszta utópiánál, miután a tőkés visszarendeződés kikerülhetetlenné vált.

Igaz, a civil society hegeli-marxi felfogása nem fejezte ki a politikai társadalom és a polgári (civil) társadalom elkülönültségét. Marx számára ugyanis az volt fontos, hogy a polgári társadalom és a kapitalista magántulajdon immanens összekapcsoltságát hangsúlyozza, ami nem felelt meg a kelet-európai rendszerváltó elitek nyilvánosan kimondott érdekeinek. A liberális rendszerváltás ugyanis éppen azon a feltevésen nyugodott, hogy a politikai társadalom és a polgári társadalom elválasztottságát hozza létre.⁴

Az államszocializmus ellentmondásai iránt érzékeny kritikai marxisták körében már a 70-es években Gramsci felfogása vált népszerűvé, amennyiben az állami bürokratikus elnyomó apparátusokkal szemben a társadalmi-politikai “önszerveződés” lehetőségeit hangsúlyozták, mint az államszocialista rendszer meghaladásának lehetséges módját. Bizonyos értelemben a centrum-kapitalizmus is létrehozza a politikai és a civil társadalom összefonódását. Valójában Gramsci állítása magában foglalta azt az alapvető gondolatot, hogy a civil társadalomban is létrejön a polgári-kapitalista hegemónia speciálisan a kultúra területén, éppen ezért a “rendszerváltó” baloldali értelmiség – a liberális felfogással vitázva – a civil társadalom fogalmát a társadalmi önigazgatás elméleti keretei közé illesztette, mert célja az volt, hogy a politika uralmát a társadalom fölött megszüntesse.⁵ Vagyis a termelés terén megnyilvánuló önszerveződési struktúrákat is a társadalom részeként tekintették.

Ám 1990-től már nem volt szükség a “civil társadalom” mint társadalmi önszerveződés koncepciójára, így a fogalom egyfajta funkcióváltása ment végbe. Szalai nem érzékelte, hogy az új uralmi elitnek meg kellett szabadulnia magának a problémának a felvetésétől is. A “civil társadalom” a parlamenti demokrácia egyfajta hajtószíjává redukálódott, tevékenységi körét liberális és nacionalista politikusok egész sora nyilvános beszédekben korlátozta. A társadalmi önvédelmet – ebben különösen Orbán Viktor járt az élen -, mint például a Létminimum Alatt Élők mozgalmát a parlamenti demokráciától idegennek minősítették, miközben a hasonló ellenállást még egy-két évvel korábban is az államszocialista rendszerrel szemben alapvető “civil funkciónak” tekintették.

Az egykori demokratikus ellenzék, amelyből jelentős mértékben került ki az új uralmi elit, egyszerűen mint feleslegessé vált ballasztot dobta ki a civil társadalom demokratikus szocialista ideológusát, Bibó Istvánt a liberális hajóból. A rendszerváltást jellemző új ideológiai és kulturális hegemónia minőségét jelezte Karl Popper és “nyitott társadalma” doktrínájának előtérbe kerülése az egész kelet-európai régióban.

Több mint szimbolikus, hogy Popper könyvének első kiadását még 1942-ben Fridrich Hayek segítette életre és a számos nyugati publikálást követő első orosz kiadását a híres tőzsdespekuláns, Soros György, a “nyitott társadalom” nagy barátja finanszírozta.⁶ Ebben a liberális utópiában az intézmények olyan hálózatáról van szó, amely vitafórumként tárgyalópartnere lehet a végrehajtóhatalomnak. Ám a “szabadpiac önszabályozó mechanizmusai” és a hatalom intézményeit “ellenőrizni” szándékozó vitaklubok és felvilágosító intézmények nem tudtak mit kezdeni a civil társadalom kelet-európai valóságával. Ugyanis a rendszerváltás folyamatában viharos gyorsasággal megsemmisültek azok a civil társadalmi szervezetek, amelyek speciálisan a rendszerváltás előtörténetének részét képezték, és amelynek támogatását Soros György oly sokszor megígérte.⁷

Vagyis a “civil társadalmat” is a hatalmi elit igényeinek megfelelően elkezdték felülről létrehozni, egyeseket finanszíroztak, másokat negligáltak. Az alapvető ismérv – némileg leegyszerűsítve – az volt, hogy melyik szervezet támogatja a rendszerváltást, melyik gátolja. Az államszocializmus leépítése folyamán végső soron a “nyitott társadalom” szociális utópiájának valódi funkciója éppen az volt, hogy egyfelől a lakosság tömegeinek a jóléti államtól való elválasztottságát igazolja, másfelől pedig az, hogy a társadalmat elválassza a politikába való közvetlen beavatkozás lehetőségétől is.⁸ Az új civil szervezeteket jórészt egyszerűen “privatizálták” , vagyis megfosztották őket működésük anyagi-pénzügyi feltételeitől, elveszítették helységeiket, épületeiket, gyakorlatilag megszűntek létezni vagy pusztán a periférián vegetálnak, mint valamiféle vallási kisközösség. A fejlődésnek ezt a típusát tükrözték a különböző peresztrojka-klubok, illetve felmorzsolódásuk Oroszországban vagy a magyarországi társadalmi és kulturális “önvédelmi” szervezetek felszámolása, anyagi alapjainak radikális csökkentése, megvonása. A bürokratikus jóléti állam leépülésének mértékében a civil szervezetek a XIX-XX. század fordulójának stílusában hovatovább ismét jótékonykodási szervezetekké alakulnak át. Ebben rejlik hát hatalomnélküliségük “titka”. Az állam és a piac uralma új formában tornyosul az állampolgári önszerveződések fölött mint az új uralmi viszonyok legsajátabb vonása.

Szalai Erzsébet, aki Márkus Péternek és Tütő Lászlónak mondott köszönetet értékes információkért, igen jelentős forrásanyagot dolgozott fel, amelyet eddig az uralkodó liberális politológia nemigen mert komolyan megvizsgálni. Sőt, a demokratikus ellenzék dokumentumainak nem régen kiadott köteteiből “kikorrektúrázták” a szocialista irányzat dokumentumait. Szalai becsületére legyen mondva, hogy éppen a “baloldali diskurzus” vizsgálatát vállalta magára. Azonban – a kelet-európai régión kívül – nem ágyazta be e diskurzust a maga nemzetközi összefüggés-rendszerébe. A magyarországi és a csehországi Baloldali Alternatíva ideológusaitól az orosz Buzgalinon át a német Altvaterig, az amerikai Kotzig sokan abból indultak (és indulnak) ki, hogy az elkülönült bürokratikus apparátusok funkcióinak a társadalom önigazgató szervezeteihez való széles körű letelepítésére lett volna szükség, amelyek a munka és a tulajdon, a gazdaság és a politika összekapcsolására képesek lehettek volna. Úgy vélik, hogy a lakosság maga képes létrehozni azokat a struktúrákat, amelyek a fennálló államrenddel szemben egy ellenhatalmi alternatívát jelentenének vagy jelenthettek volna. Ezek a történészek, politológusok, egyszóval értelmiségi ideológusok 1989 Kelet-Európájában a politikai társadalom többpártrendszerű tagozódásával szemben a közvetlen demokrácia alternatíváját vetették fel. A valóságban azonban egy ilyen fordulat társadalmi támogatottsága nem szerveződhetett meg számos ok következtében. Mindenekelőtt a (neo)liberális ihletettségű politikák és elgondolások nemzetközileg fojtották el az ilyen kezdeményezéseket.⁹

Szalai ugyanakkor nagyon helyesen látja, hogy az önigazgatói új baloldal – amely tehát a társadalom újjászerveződését nem a “kommunizmus” szociáldemokratizálásában vagy liberalizálásában képzelte el – bizonyos naivitással közeledett a politikai realitásokhoz. Nem vette kellően számba annak a ténynek a súlyát, hogy az adott körülmények között a tulajdon-átalakítás kapcsán csak azok a szervezetek juthatnak valódi politikai legitimitáshoz, amelyek a magántulajdon dominanciájából indulnak ki. Azok a közösségek, amelyeket nem ezt tették, sorra bomlottak fel, és az újonnan alakultak tiszavirág életűeknek bizonyultak. Volt eset, hogy maga a parlament szavazta le a népszavazás megtartására irányuló társadalmi kezdeményezést, amelynek élén Magyarországon például a Létminimum Alatt Élők Társasága állt.

A “dolgozói-közösségi tulajdon” képviseletére alkalmasnak látszó új szervezetek némelyike (munkástanácsok, munkavállalói tanácsok, vállalati tanácsok stb.) a privatizációt is úgy fogták fel, mint az állami tulajdon társadalmasításának egyik lehetőségét, nem pedig mint a magán-kisajátítás kizárólagos eszközét. Tehát a magántőke-felhalmozás helyett a termelők közvetlen hatalmából indultak ki egy olyan történelmi pillanatban, amikor a világrendszer meghatározó (gazdasági-társadalmi-politikai síkon egyaránt) dinamikája a tőkefelhalmozás más, új formáit állította előtérbe.¹⁰ Szalai azt is jól érti, hogy tulajdonképpen a lengyel Szolidaritás vagy a munkástanácsok magyarországi megjelenése és egész tradíciója is ebbe a közegbe illeszkedett, ennek történelmi hátterét képezte.

2. Munkásönkormányzás és történelmi tradíció: 1917, 1956, 1968, 1989

A szerző tisztában van azzal, hogy a társadalmi önigazgatás mint praxis és elmélet sok forrásból és hagyományból származik, bár ennek irodalmát a rendszerváltás szempontjából igazán áttekinthette volna.¹¹ Magának a hagyománynak az ismerete is világosabb eligazítást adhatott volna az olvasók számára. Végül is honnan jöttek a munkástanácsok és hová tartanak? Mely gondolatok és politikai stratégiák képezik a baloldali hagyomány elméleti gerincét? Ezek és az ehhez hasonló kérdések legalább vázlatos elemzése egyértelműbbé tehette volna, hogy az 1989-es munkástanácsok nem valamiféle múltból itt maradt “utópia” intézményei, ahogyan a tucatliberális ideológusok szeretik a problémát bemutatni.

A legfontosabbaknak természetesen az orosz forradalom gyakorlati tapasztalatai számítottak. A szovjet viták centrumában mindvégig az a kérdés állt, hogy vajon életképes-e a forradalmi szocializmus öröksége: a szovjetek, a munkástanácsok, valamint a termelés olyan intézményei, mint a gyári-üzemi bizottságok, a munkásszakszervezetek, a kommunák és a szövetkezetek különféle formái. Vagyis olyan intézményekről folyt a vita, amelyeket egy nem-hierarchisztikus munkamegosztásra épülő gazdaság- és társadalomszerveződés struktúráinak tekintettek. Miközben folytak a nagy elméleti és politikai viták egy ilyen alternatíva esélyeiről, az évek előrehaladtával a szocializmus “helyi”, szovjet-oroszországi kísérlete egyre kiterjedtebb módon állami, bürokratikus jelleget öltött. A paternalista hagyomány új életre kelt. A viták pedig egyre inkább teoretikus jelleget öltöttek, ám egészen a 20-as évek végéig eme eszmecserék tükrében úgy tűnt, hogy léteznek alternatívák.¹²

Az 1929-es etatista fordulattól az SZKP XX. kongresszusáig az orosz forradalom öröksége: a társadalmi önigazgatás gondolata és praxisa rendszerellenesnek számított, híveit üldözték a Szovjetunióban (majd a szövetséges államszocialista országokban is). Ám a szocializmus reformszükségletei, amelyeket a Szovjetunióban már Hruscsov terjesztett elő a XXII. kongresszuson 1961-ben, nem tudták megkerülni a társadalmi (együttesen: termelési és politikai) önigazgatás problémáit. Kiderült, hogy a szovjet fejlődés előtt alapjában három út áll: 1. a sztálini korszakból örökölt rendszer konzerválása, 2. a társadalmi önigazgatás, 3. “szocialista” piaci vegyesgazdaság. Az SZKP új programja perspektívában 1961-ben a társadalmi önigazgatás mellett tört lándzsát, amelynek két alapvető vonását húzták alá. Az államhatalmi bürokráciával szemben a hatalom egyre több jogosítványát a termelésben a dolgozói kollektívák testületéhez kell letelepíteni, a lakóterületeken pedig meg kell kezdeni a szovjetek demokratizálását, azaz a bürokratikus hierarchia lebontását és az alulról centralizálódó szisztéma visszaállítását. A valóságban mindez papíron maradt, és tulajdonképpen egy sajátos negyedik út története volt 1989-ig az államszocializmus története: konzerválni az államszocializmust a szcientista (“techno-bürokratikus”) alapokon álló állami-bürokratikus tervgazdaság és a piac kombinációjával. Vagyis fennmaradt a sztálini eredetű rendszer alapszerkezete a maga “utolérő természetével” , amely a termelési munkamegosztás, valamint a technikai-technológiai és fogyasztási értelemben a Nyugatot tekintette modellnek. A szocializmus úgyszólván ideológiai problémává “szublimálódott”.

Erre a tendenciára mutatott rá az idős Lukács György 1968-ban a magyarországi gazdasági mechanizmus reformjának kritikája kapcsán. Úgy fogalmazott, hogy a kommunista pártban “a liberálisok és dogmatikusok” titkos szövetsége van érvényben.¹³ Ezen azt értette, hogy a párt két fő irányzatának egyike sem érdekelt az államszocializmus “valódi szocialista”, vagyis önigazgatói reformjának megvalósításában, amely során az állami és menedzserbürokrácia társadalmi ellenőrzése megvalósulhatna. Lukács eközben az oroszországi szovjetek és általában a presztálinista marxista örökség bizonyos elemeihez, tendenciáihoz tért vissza, bár ki nem mondva nyilvánvalóan ott lebegett a szeme előtt az 56-os munkástanácsok tapasztalata is.¹⁴ Lukács 1971-es halála után hívei és az államszocialista rendszer baloldali kritikusai egy ideig kitartottak az állami tulajdon társadalmasításának kikísérletezése mellett.¹⁵

Az állami tulajdon társadalmasításának egyik első közgazdasági teoretikusa Magyarországon Liska Tibor volt, aki Ökonosztáz c. munkájában az 50-es évektől hirdette a közösségi tulajdon egyéni birtoklásának lehetőségét. Koncepciója sok ok miatt nem talált szélesebb támogatásra. Mindenekelőtt azért, mert a koncepció a hatalmi és pénzügyi elit érdekeit közvetlenül sértette. Ez a tény magyarázza, hogy Liska fő ellenfelei is éppen ebből a közegből kerültek ki. Ugyanakkor maga Szalai Erzsébet hangsúlyozza, hogy egy 1984-es MSZMP-határozat, amely az új vállalatirányítás formáival foglalkozott, magában foglalta az önigazgatói irányzat számos elképzelését.¹⁶ A menedzsment és a munkásság is magára vehette a vállalati igazgatás kezdeményezését, és ez a körülmény alternatívát rejtett magában. Azt a kérdést: ki fogja a vállalaton belül az önigazgatói jogokat gyakorolni? A régi rendszer végső szakaszában voltak is kísérletek az önigazgatás bizonyos elemeinek meghonosodására. Elegendő itt arra utalni, hogy létrejöttek munkásrészvétellel a vállalati tanácsok, az általános és középiskolákban a tanári testületek maguk választották az igazgatókat stb. Végső soron ebbe az összefüggésbe tartoznak a munkástanácsok is. A rendszerválság, mint annyiszor, most is megszülte tehát az önigazgatás lehetőségét.

A 80-as évek elején-közepén közgazdászok és filozófusok egy köre, jórészt a mai rendszerváltó értelmiség vezető képviselői (Bence György, Kis János, Lengyel László, Bauer Tamás, Soós Károly Attila és mások) az ellenzéki reformelképzelések centrumába állították a termelők tulajdonának mint “csoporttulajdonnak” a kérdését. Sőt, ezt az irányzatot, még az SZDSZ előtörténetének dokumentumai (Társadalmi Szerződés – 1987) sem tagadták meg. Bár akkor már nyilvánvalóan csak taktikai jelentősége volt e dolognak a régi rendszer elleni harcban. Más szavakkal: a liberális főerők el akarták kerülni a belső vitákat a demokratikus ellenzék szocialista irányzatával.¹⁷

Szalai maga is megemlékezik itt-ott ezekről az előzményekről, ám az értelmiségnek a munkásságtól való elfordulását komolyan nem vizsgálja. A demokratikus ellenzék fordulata a társadalmi önigazgatástól a neoliberalizmushoz a 80-as években három alapvető okcsoport következtében ment végbe. 1. Elbukott a jugoszláv kísérlet és a lengyel Szolidaritáson belül a baloldali szocialista önigazgatói szárny is periferizálódott a 80-as évek közepére-végére. 2. A világgazdasági folyamatok akkora már Kelet-Európába is “begyűrűztek”, Magyarország IMF-tagsága már 1982-től mutatta a világgazdasági integráció fő irányát, 1984-től pedig az adósságkérdés meghatározó jelentőségűnek tűnt a perspektívákat illetően. 3. Ez az értelmiségi csoport megtalálta a maga számításait a neoliberális diskurzus keretei között, amikor jól artikulálta a menedzserbürokrácia és az állampárti hatalmi elit ún. reformszárnyának hajlandóságait és érdekeit, ami végül is a rendszerváltásra való áttérésben kulminált. Maguk kerültek a hatalmi elit pozíciójába.

3. A rendszerváltás alternatívája: munkástanácsok vagy szakszervezet

Szalai Erzsébet könyvének legérdekesebb részei, amikor a kibontakozó munkástanácsi mozgalom eseményeit, gyakorlati tapasztalatait vizsgálja. Mivel nem kívülről, hanem kezdettől 1990 nyaráig nagyon is belülről figyelhettem a munkástanács-mozgalmat (nem egy dokumentumot írtam a központi és a helyi munkástanácsok számára, sokfelé jártam és sok gyűlést ültem végig harcolva a háttérben a nacionalista és liberális értelmiségiekkel stb.), bátran állíthatom, Szalai Erzsébet igen jelentős forráscsoportokat ismert meg és mutatott be. Igen jól ábrázolja, hogy amikor a privatizáció 1989-ben a maga konkrétságában felmerült, számos helyen megindult a munkások és a menedzsment szervezkedése. Hol együtt, hol külön. Ám már kezdettől látható volt a döntő tendencia: a menedzserek élesen szembefordultak a munkásokkal, hogy ők váljanak tulajdonosokká az állam vagy/és a külföldi tőkés közreműködésével. A munkásokat általában nem valamiféle szocialista ideológia hajtotta a “tulajdonszerzés” kérdésében, hanem – sokszor éppenséggel antikommunista ideológiai burokban – mindenekelőtt saját munkahelyük megőrzése. A menedzsmentet pedig a gyár fölötti ellenőrzés megtartása, az új tulajdonos osztályba való felemelkedés lehetősége csábította. Amikor az állam utat nyitott a menedzsment számára, akarata ellenére utat nyitott egy rövid ideig a munkások számára is. Ezt a lehetőséget vették észre az értelmiségiek azon kis csoportjai (néhány száz ember), amelyek főleg a Baloldali Alternatíva Egyesülésben találkoztak. Hangadó figurái (régi baloldaliak, “munkástanácsosok”, történészek, közgazdászok, filozófusok) a néhány helyen akkor már megszerveződött munkástanácsok hatására maguk kezdeményezték az 1989 decemberében megalakult Munkástanácsok Országos Szövetségének (MOSZ) létrehozását. Nem a tőkés, “piaci” tulajdonszerzés lehetőségéből indultak ki, hanem az 1917-19-es és az 56-os munkástanácsok tapasztalatait elevenítették föl. Az 1990. február 24-én létrejött MOSZ alapító dokumentumában az alapvető célt így fogalmazták meg: “A vállalati dolgozók önvédelmi összefogása… A vállalatok irányításában való dolgozói részvétel és ellenőrzés meglévő jogainak közös megvédése és kiterjesztése, az együttes fellépés szervezése. A nyereséges gyáregységek, egész vállalatok menedzseri vagy vállalkozói magán-kisajátításának, a külföldi tőkének való kiárusítás megakadályozása… Fő cél a vállalati dolgozók tulajdonának megteremtése, legalább résztulajdonként, távlatilag elsőbbségi tulajonként.”¹⁸ Az alakuló ülésen teljes egyetértés volt abban a tekintetben, hogy a Munkásparlament 1956. október 31-i ülésén elfogadott dokumentum legyen a kiindulópont.¹⁹ Ugyancsak a Baloldali Alternatíva Egyesülés nyomására került be a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain kezdeményezett követelés a módosított Alkotmány 12. paragrafusába: “Az állam elismeri a termelői önigazgatás és önkormányzat tulajdonának létrejöttét és működését.”²⁰

Rövid ideig ez abszolút legalitást jelentett a munkástanácsok számára. De a munkásság széles köreiben mindez nem keltett mély érdeklődést. Egyrészt azért, mert nem hittek saját lehetőségeikben (akkoriban nem is igen értették azt, amit privatizációnak neveztek), másrészt a múltban sem szerezhettek tapasztalatokat az önszerveződés terén a paternalista állami keretek között. Szalai lényegében pontosan írja le, hogy a munkástanácsokon belül három alapvető irányzat formálódott meg 1990 folyamán. Kettő az állami tulajdon társadalmasításának különböző formáiban gondolkodott, míg a harmadik, kezdetben a leggyengébb, később a győztes irányzat a munkástanácsok szakszervezetté való átalakításának koncepciójával léptek fel. A “szakszervezetesítés” politikai hátterét és anyagi támaszát a Magyar Demokrata Fórum, Antall József miniszterelnök pártja (és liberális ideológiával az SZDSZ) képezte. Palkovics Imre, Antall pártjának 1990-es parlamenti képviselője, egy 1989 nyarán létrejött munkástanács elnöke volt a Herendi Porcelángyárban. Saját elmondása szerint azért alapította meg az első munkástanácsok egyikét, mert a híresen jól menő gyár menedzsmentje a nyereség jelentős részét saját körein belül osztotta el, s a munkásokat gyakorlatilag kisemmizte. Azonban ő a szakszervezeti vonalat képviselte, s kezdettől csak az MRP-t ismerte el a dolgozói tulajdon kizárólagos formájának, határozottan elutasította az üzemek munkás-önigazgatását.²¹ Ám ekkor ez a beállítódás egyáltalán nem volt kizárólagosan jellemző a MOSZ-ban. Az “igazi” fordulat csak 1990 nyarán következett be éppen Palkovics MDF-es parlamenti képviselő erős nyomására. Palkovics szerepéről Szalai Erzsébet csak annyiban ír kritikailag, amennyiben az MDF-et képviselte, de szakszervezeti vonalát egyáltalán nem bírálja, holott Palkovics történelmi “teljesítményének” éppen ez alkotta a lényegét: a magántulajdon rehabilitálása a munkástanácsok körében. Nem véletlen, hogy Palkovics lett később a munkástanácsok vezére (akit sokan közönséges “árulónak” vagy “karrieristának” tekintettek).

Az átalakulás tőkés dominanciáját tükrözte az a tény is, hogy az eleve “szabad szakszervezetként” létrejött Liga közvetlenül a liberális párt (SZDSZ) által ellenőrzött szakmai szervezet volt, mely kezdettől a tőkés viszonyok restaurálásának programjával, a tőkeérdekek képviseletével rukkolt ki a régi “állampárti” szakszervezetekkel szemben. De a Liga éppen úgy, sőt, még gyorsabban periferizálódott, mint az MDF-es munkástanácsokból létrejött szakszervezet. Szalai Erzsébet nem igazán világította meg, hogy mi okozta ezt a periferizálódást és a régi szakszervezetek átütő sikereit, holott 1989-90 elején a SZOT a legkevésbé népszerű szervezet volt Magyarországon.

A munkástanácsoknak 1990 végén, a “csúcsponton” kb. 19 600 tagja volt, ami természetesen imponáló lehetett sok ember számára. Ugyanakkor a létszám azoknak az embereknek a számát tükrözi, akik egyszer beléptek valamely munkástanácsba, a tagdíjat fizetők száma ennél lényegesen kisebb volt.²² A munkástanácsok igazi tömegmozgalommá nem is válhattak, hiszen a munkásság egyáltalán nem rendelkezett a demokratikus ellenálláshoz szükséges képességekkel, szervezetekkel és nemzeti szintű (és nemzetközi) kapcsolatokkal. Szalai említi, de nem elemzi, hogy mindenekelőtt a kommunista párt reformszárnya és a menedzserbürokrácia döntő erői fordultak szembe a munkástanács-mozgalommal a piacgazdaság strukturális kiépítésének jegyében. (Mindez, illetve az új szakszervezetek és pártok “kapitalista harácsolása” nagyban hozzájárult ahhoz, hogy tömeges ellenszenv jöjjön létre – mind jobbról, mind balról a rendszerváltással szemben.)

Magyarán szólva: az állami tulajdon szétosztása volt a tét. Ám – mint hangsúlyoztuk – a magyar munkásság sem érezte a sajátjának az állami tulajdont. 1989 után azonban az állami tulajdont előállító milliókat zárták ki az állami tulajdon újraosztásának folyamatából. Mint említettük, a Liga, majd 1990 nyarától Palkovics elnökletével a munkástanácsok is az állami tulajdon magán-kisajátításának álláspontjára helyezkedtek.

1990. július 14-én, az MDF-es győzelmet hozó választások után – a baloldali önigazgatói irányzat felmorzsolásával – szerveződött újjá a Munkástanácsok Országos Szövetségének “második kiadása”. Az Információs Iroda – “korrigálva” az első MOSZ örökségét – a maga “Önmeghatározása” szerint élesen “elhatárolódott a közösségi tulajdon koncepciójától”, mert úgy vélte, hogy a régi rendszer “konzerválását” segítené.²³ Itt már “a legnagyobb szervezet”, az ún. MDF-es munkástanács-mozgalom szerepét hangsúlyozzák. Szervezetileg már az MDF által támogatott munkástanácsok a legerősebbek, mivel nekik van pénzük embereket buszon utaztatni és a megfelelő szavazási időpontokban a többséget megszerezni. Az új Szövetség új programot fogadott el: immár kizárólag a munkavállalói részvény keretei között mozgott, amelyet minden párt ilyen vagy olyan formában elismert. E fordulat értelmezése során Szalai nemcsak Palkoviccsal szemben túlságosan elnéző, “megértő”, de azt sem hangsúlyozza kellően, hogy az MDF-es munkástanácsok felülkerekedésében az SZDSZ-nek is megvan a maga súlyos felelőssége. A kapitalista viszonyok kiterjesztésének szinte mániákus siettetése és a párt specifikus hatalmi érdeke játszott ebben szerepet. Az MDF bozótharcosa, egy véletlenszerű “figura”, Bajtay József, a MOSZ ügyvivője Kis Jánossal, az SZDSZ elnökével és Furmann Imrével, MDF alelnökével 1990. október 10-én aláírt egy-egy dokumentumot, amelyek szerint “csak a piaci alapokon” létrejövő munkavállalói részvénytulajdon szerzését támogatják, mint a privatizáció egyik esetét.²⁴ Ezzel a munkástanácsok története tulajdonképpen befejeződött. Mindaz, ami ezután következett, részben az MDF, részben egy sikertelen szakszervezet igencsak jelentéktelen története.

A régi szakszervezetek bürokráciája is elfogadta a privatizációt, az állami vagyon magán-kisajátítását. Sőt, a szakszervezeti bürokrácia részt is vett benne, másfelől viszont kísérletet tettek arra, hogy a politikai hátterüket képező Magyar Szocialista Párttal együtt a szélsőséges neoliberális megoldásokat 1994-ig fékezzék. Az ő álláspontjuk tehát belsőleg ellentmondásos volt: a vezetők nem látták vagy nem akarták látni, hogy e két követelmény, a privatizáció (a neoliberális gazdaságpolitikai kurzus) támogatása és a “jóléti vívmányok” megőrzése kizárják egymást. 1994 májusától azután, amikor ők kerültek hatalomra a szocialista párt parlamenti frakciójának tagjaiként, maguk álltak a valutaalapi programok megvalósításának élére. A liberális kritikában “a bukott kommunizmus képviselőiként” szerepeltek, akik – úgymond – nem megfelelő módon preferálják a tőkeérdekeket, “népszerűsködnek” a munkavállalói érdekek védelmével. Az 1993-as szakszervezeti választásokon is ez tükröződött: a régi szakszervezetek abszolút többséget kaptak.

4. A “dolgozói tulajdontól” a menedzser-burzsoáziáig

Szalai tudatában van annak, és ez a könyv nagy érdeme, hogy a munkástanácsi mozgalom alapkérdése mindvégig a tulajdon kérdése körül mozgott. S bukását is azzal hozza összefüggésbe, hogy a munkások megértik: a hatalmi elit olyan törvényeket hoz, amelyek minden formában megakadályozzák tulajdonszerzésüket. Kántor Csaba, kiváló szabolcsi munkástanács-szervezőre hivatkozva írja Szalai: “1990 őszén már nem lehetett határozatképes testületi ülést összehívni.” Vagyis Kántor szerint a dolgozók kezdték megérteni: “A rendszerváltást a gazdasági vezetés a munkavállalók kárára igyekszik megoldani.” A munkástanács-mozgalom felmorzsolódása azért következik be – írja Szalai -, mert annak kiterjedése szemben áll a hatalmi elit érdekeivel, “így akadályát jelentette volna a politikai társadalomba való betagozódásnak”.²⁵ Valóságban azonban ennél is fontosabb oka volt annak, hogy az elitek “leverték” a mozgalmat. Az elit alapvető problémája az volt, hogy észrevette: a mozgalom tétje az, hogy ki szerzi meg az ellenőrzést a termelési folyamat fölött. A menedzserek még Antallnál vagy Kisnél is hamarabb megértették, hogy itt 1956 – az ő szempontjukból – “halálos üzenete” a kérdés: ki kit alkalmaz az üzemekben, vajon a munkások a menedzsereket vagy fordítva?

Szalai sok érdekes elemzése ellenére sem szentel nagyobb figyelmet annak a problémának, hogy az SZDSZ-MDF-pártelit minden fogadalmuk ellenére sem támogatják még a kapitalista alapelveken nyugvó MRP-t sem. Miként később a szocialista párti elit is inkább csak a maga ellenőrzését kívánja meghonosítani az üzemekben.

A dolgozói tulajdon jelszava már 1990-ben felkerült a baloldali értelmiségiek nyomására az MSZP választási jelszavai közé is, de az akkor súlyos vereséget szenvedett párt még ha komolyan gondolta volna is e jelszó realizálását, akkor sem tudta volna hatékonyan képviselni. Más erők – úgy tűnt – hatékonyabban képviselhették ezt a törekvést.

Mint közismert, és Szalai Erzsébet is igen plasztikusan leírja, a “dolgozói tulajdon” bizonyos formáit és technikáit részben Amerikából importálták a különböző politikai erőkkel szimpatizáló szakemberek. Mindenekelőtt az ESOP dolgozóirészvény-koncepcióját népszerűsítették Magyarországon, amelyet elvben – eltérő hangsúlyokkal – minden irányzat elfogadott. Amint fentebb aláhúztuk, a meginduló privatizáció keretei közé csak az ESOP illeszkedik, ezért a politikai pártok mindegyike csak ezt a “dolgozói tulajdont” támogatja. A menedzsment, amelynek az állam meggyengülésével hatalma hirtelen megerősödött, már azért harcol, hogy a dolgozói részvények sehol se haladják meg a 8-10%-os arányt. 1990 áprilisában ülésező munkástanácsok (hivatalosan 35 bejegyzett szervezetről volt szó, amelyek mögött lehettek tucatnyian éppen úgy, mint több ezren, bár az év első felében még számos helyen jött létre munkástanács) 300-400 képviselője és támogatója szervezetileg és ideológiailag még a közösségi tulajdon dominanciájának álláspontja alapján állt (Rácz Sándortól a marxistákig húzódik az “egységfront”). Az MDF-es irányzat feje, majd az átalakuló munkástanácsok új vezére, Palkovics Imre már 1990 kora tavaszán a hatalmi elit érdekeinek megfelelően fogalmazott: “Mi két fő célt kívánunk elérni. Ezek: erős érdekvédelem és tulajdon. Nem valami ködös bolsevik közösségi tulajdont követelünk, tehát nem a munkástanács mint szervezet követeli magának a tulajdonjogot, hanem tagjait, az egyéneket kívánja tulajdonhoz juttatni – részvények révén, részvénytársaság keretei között.”²⁶ Mint láttuk, 1990 tavaszán a Munkástanácsok Országos Szövetségében még a marxista baloldal volt túlsúlyban. A “balosok” politikai síkon úgy érveltek, hogy az állami tulajdon csakis a munkásoké, a dolgozóké, a munkavállalóké lehet, mivel senkinek sem lehet arra legálisan elegendő pénze, tőkéje, hogy vállalatot vásároljon, hacsak a külföldi tőkés ezt meg nem teszi. Igazságtalannak deklarálták, hogy egyesek kapnak kölcsönöket, hogy áron alul gyárakat vásároljanak, miközben milliók ismét kisemmizettekké válnak. E folyamat végérvényesen azután zárult le, hogy 1990 decemberében a Liga és a Munkástanácsok vezetői a DGB meghívására Düsseldorfban tárgyaltak. Itt a nem régen elhunyt Christofersen vezette a német küldöttséget, melynek tagjai azt ajánlották, hogy a MOSZ és Liga fuzionáljanak, mivel az alapkérdésben nem voltak ellentétek. (A munkástanácsok elutasították a fúziót.) A német szakszervezeti vezetők az önálló tulajdonosi munkástanácsokat nem támogatták, mivel azok érvelésük szerint nem illeszkedtek a fennálló európai szakszervezeti struktúrákba.²⁷

A munkástanácsok szakszervezetesítésének folyamata 1990 májusától gyorsult fel, amikor a nacionalista koalíció jutott hatalomra. A “régi” menedzsment elleni harc antikommunista és antiszocialista ideológia jegyében folytatódott azzal a céllal, hogy bizonyos munkásrétegek is beemelkedjenek “a magántulajdon óhajtott birodalmába”, s a kormány kiszélesítse társadalmi bázisát. A kormány és az uralkodó párt (MDF) célja az volt, hogy az új tulajdonosokat és a vezető menedzsereket saját soraiból emelje ki. Meggátolták a parlamentben még a munkásrészvény törvényi tárgyalását is, pedig a kész tervezet rendszerimmanens megoldást javasolt az amerikai tapasztalatok felhasználásával. Ugyanakkor a módosított alkotmányból – a konzervatív-liberális paktumnak köszönhetően – a parlamenti többség kiszavazta (még néhány szocialista, mint az ex-miniszterelnök, Németh Miklós, támogatásával) a dolgozói-önigazgatói tulajdonnak a magántulajdonnal való egyenjogúságát kimondó – fentebb említett – passzust.

Szocialista zászló alatt a Magyar Szocialista Pártban még így is folytak és folynak utóvédharcok a “munkástulajdonért”²⁸ Mocsáry József közgazdász-szakértő vezetésével, ámbár a párt 1994-es hatalomra jutása után azonnal feladta a dolgozói tulajdon korábbi követelését, sőt, a szocialista párt döntő tényezői a liberálisokhoz hasonlóan minden úton-módon gátolták és gátolják a munkások tulajdonszerzését a menedzser- és banki érdekek védelmében. Olyannyira, hogy 1994 májusa után a szociál-liberális kormánykoalíció idején a munkástulajdon növekedése nem egyszerűen megállt, hanem radikálisan csökkent, ami alátámasztja Szalai következtetését arról, hogy az uralmi elit milyen önző módon viszonyul a magyar társadalom dolgozó tömegeihez. Érdemes a reális folyamatokat adatok tükrében vizsgálni. 1990-ben munkástulajdonról 1 cég esetében lehetett beszélni, ami 400 főt érintett. A következő, 1991-es évben újabb 3 cégnél 1500 fő csatlakozott a munkástulajdonosokhoz. 1992 a “fordulat éve”, megkezdődik az MRP – viszonylagos értelemben – tömegessé válása: 8 cég 1400 fővel csatlakozott. Összesen 1,3 milliárd forint jegyzett tőke ellenőrzéséről volt szó. 1993-ban 124 cég 24 ezer dolgozója lett munkástulajdonos 20,7 milliárd forint jegyzett tőkével, 1994-ben 62 cég 23 ezer dolgozója 14,6 milliárd forint jegyzett tőkével, majd 1995-ben már csak 27 cég csatlakozott és 6,3 milliárd forint jegyzett tőkével rendelkezett. 1996 első félévében már csak 5 cég tudott, 0,7 milliárd forint jegyzett tőkével, az MRP mozgalomhoz csatlakozni.

Ha az egyes cégek, vállalatok helyzetét abból a szempontból vesszük szemügyre, hogy milyen arányban voltak tőketulajdonosok a dolgozók, akkor azt mondhatjuk, hogy a dolgozói tulajdon jelentősége a társadalom szempontjából jelentéktelen. Nemcsak azért, mert elválik a “tulajdonlás” és az irányítás egymástól, hanem egyszerűen mennyiségi szempontból sem történt áttörés. 1995 végén a dolgozói tulajdon nem haladta meg a 10%-os arányt a cégek 8%-ának (18 cég) esetében. 10-25%-ig terjedt a dolgozó tulajdon aránya a cégek 17%-ában (38 cég), 25-50%-ig pedig a cégek 23%-ában (52 cég), 50-75%-ig volt tulajdonos a dogozó a cégek 18%-ában (40 cég), végül 75-100%-ig lett tulajdonos a dolgozó a cégek 33%-ában (76 cég). Vagyis 230 cég 49 ezer dolgozójának tőketulajdona 44 milliárd forint volt. A jegyzett tőke pedig 70 milliárd forintot tett ki, amely a 30 milliárd tartaléktőkével együtt éppen 100 milliárd forintra rúgott. Ezt ellenőrizték a dolgozók a maguk tőketulajdonával. Hogy erről a 100 milliárdról mint mennyiségről világos képünk alakuljon ki: ez alig több mint 10 százaléka az 1996 évi belső államadósságnak.

Az 1990-től 1994 májusáig tartó nacionalista koalíció időszakában az összes privatizáció 11%-a volt a munkások része, 1994-től 1996-ig terjedő időszakban, a szociál-liberális periódusban pedig mindössze 1,4%. Jól tükrözi a folyamatok jellegét, hogy 1994 márciusától az ÁVÜ tulajdonából hazai magántulajdonba 21,5% került, s ennek volt 27%-a az MRP munkavállalói tulajdon. Ez az arány egy évvel később már 31,2% volt, amelyből a dogozói tulajdon már csak 6,2%-ot tett ki. Vagyis a hazai magántulajdon 45%-kal nőtt, a dolgozói tulajdon pedig csak 17%-kal. Pedig 1994-ben az MRP-s cégek nyeresége közel olyan volt, mint a nemzetközi tőkés cégeke: 5,4%. Ezzel szemben a hazai állami és magánvállalatoknál a nyereség 0,5% volt.²⁹

Mindennek fényében egyértelműnek tekinthető a végkonklúzió.

Az “eredeti felhalmozás”, a tőkés tulajdon kiterjedésének feltételei között – a kelet-európai autoritariánus történelmi hagyomány bázisán – a gyenge civil társadalom nem tudott lábra kapni a régióban. Az újra megjelenő és a politika által “megregulázott” “polgári társadalom” a maga magántulajdonosi uralmi viszonyaival abban volt érdekelt, hogy elválassza a társadalmat az állami tulajdon társadalmasítási lehetőségeitől és a közvetlen demokrácia csírázó önszerveződéseitől. Szalai Erzsébet könyvének alapvető elméleti problémája éppen az, hogy a civil társadalom szerepét és lehetőségeit eltúlozta a félperifériás kapitalizmus keretei között. A társadalmi önigazgatás ideológusainak “naivitása” , “illúziója” nem abban állt, hogy nem látták már 1989-90-ben, hogy a történelmi fejlődés főiránya az egész régióban a kapitalizmus félperifériás restaurációja. Pontosan látták. Azzal is tökéletesen tisztában voltak, hogy a régi államszocialista rendszer, amelynek méhéből ez az új-kapitalizmus megszületett, menthetetlenül megbukott. Erkölcsileg azonban nem tartották lehetségesnek az új hatalmi elitek szolgálatát sem, mivel az ő uralmuk a világrendszer adott keretein belül elkerülhetetlenül a társadalom új típusú elnyomásának szisztémáját hozta létre. Ettől azonban a meghirdetett antikapitalista alternatíva gyakorlati realizálhatósága 1989-90 Magyarországán az illúziók világába tartozott.

Az önigazgatás hívei – szemeiket a távoli és kellően homályos jövőre függesztve – az önigazgatói hagyomány ápolásával egy új, lehetséges humanista társadalmi ellenállás alapvonalait, egy, a “megfelelő” időben követhető modell kereteit próbálták felvázolni. A 89-es “munkástanácsos” baloldal számos figurája lelki szemeivel az önigazgatói szocializmus sejtjeit, a társadalmi önvédelem, a társadalmi önigazgatás életképes struktúráit pillantotta meg. E hagyomány “teremtésében” a maga helyén Szalai Erzsébet könyve is minden bizonnyal használható lesz.

Jegyzetek

¹ L. például Tamás Gáspár Miklós egyik utolsó kritikáját, amelyben – morbid módon – Szalait egyenesen a demokrácia ellenfelének nevezi: A magyar liberalizmus válsága. I-II. Magyar Narancs, 1997. május 29., június 5. Szalai Erzsébetről szólván így ír: “Mind az új magyar demokráciának, mind a szabadelvűségnek a legtisztességesebb ellenfele…” Szalai Erzsébet mint liberális demokrata a Tamás Gáspártól idegen szociális irányzathoz tartozik, amely politikai értelemben közel áll az európai szociáldemokrata tradicióhoz.

² E problémakör vizsgálata mára már komoly irodalomra tekinthet vissza. L. Jean L. Cohen – Andrew Arato: Civil Society and Political Theory. MIT Press Cambridge, 1992.; Peter Gowan: Neo-liberalism and “Civil Society”. Ideology and Strategy in the Neo-liberal Project. (Kézirat.)

³ Szalai Erzsébet: A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkástanácsok 1989-1993. T-Twins Kiadó, 1994. 147-149.

⁴ L. erről Elisabeth Heidt: Politische Herrschaft and bürgerliche Gesellschaft. In: Handbuch Politische Theorien und Ideologien. 1 UTP für Wissenschaft, 1995. 291-342.

⁵ L. erről Magyarországon Tütő L.: Gramsci és a gazdasági demokrácia kérdése. In: Tanulmányok Gramsciról. Marx Károly Közgazdasági Egyetem, 1987. 85-111. és egy 1988-as konferencia-előadását: Uő.: Az önkormányzás mint történeti és elméleti probléma. In: Önkormányzás vagy az elitek uralma. Liberter Kiadó, 1995. 99-107.

⁶ Popper ideológiai alapvetésének “A nyitott társadalom” c. munkájának történelmileg változó funkcióját kitűnően írja le egy orosz szerző, Jurij Bokarjev: Otkritoe obscsesztvo i ego druzja. I. rész. Roszszija XXI., 1995. 1011. sz. 100-126. Soros Oroszországban és egész Kelet-Európában ezen ideológia jegyében építette ki a rendszerváltást “segítő” alapítványait, amelyekről az említett orosz szerző mellett maga Soros nyújtott átfogó képet: A lehetetlen megkísértése. A kelet-európai forradalmak és a Soros Alapítvány. Bp., 1991. L. még: Karl Popper in Prague in memoriam. Prague, 1994.

⁷ Soros György idézett művében részletesen kifejti, hogyan képzelte a civil társadalom gründolását Oroszországban. Soros naivitásánál csak csalódottsága volt nagyobb.

⁸ Peter Gowan: Neo-liberalism and “Civil society”. I. m.

⁹ Mindennek Oroszországgal kapcsolatos összefüggéseit részletesebben is megvizsgáltam az Eszmélet 33. számában.

¹⁰ L. Eszmélet books I-II. First International Conference of social-critical journals. Bp., 1991.; Eszmélet books 2. The Anti-Capitalist Left on the Eve of the XXI century. Social and Political Restructuring and Perspectives. International Conference. Budapest, 16-18 September 1994. Bp., 1996.

¹¹ A kelet-európai és benne a magyarországi hagyomány mindenekelőtt a marxi örökségből, az 1917-es, 1919-es orosz és európai forradalmi hagyományból, valamint a háborúk utáni önszerveződés gazdag tapasztaltaiból táplálkozott. Jól megfértek itt együtt olyan igen különböző teoretikusok és politikusok, mint Rosa Luxemburg és Lenin, Csajanov és Trockij, a spanyol és az orosz anarchisták, Gramsci és Lukács, Heller Ágnes és Bibó István. Kelet-Európában kétségtelen nagy befolyása volt mindannak, ami a Szovjetunióban történt a sztálini fordulat előtt és annak, ami Magyarországon, Jugoszláviában és Lengyelországban történt 1945 és 1948 között. L. erről: Roy Morrison: We build the Road as We travel. Philadelphia, Santa Cruz etc., 1991.; New Society Publishers, Economy and democracy. (Ed.: A. Buzgalin) Moscow, 1992.; A. I. Kolganov: Kollektivnaja szobsztvennoszty i kollektivnoe predprinimatelsztvo. Moszkva, 1993., Újabban l. Önkormányzás vagy az elitek uralma. (Szerk.: Krausz T. – Márkus P.) Liberter Kiadó, 1995.

¹² Ezeknek a vitáknak a történeti elemzését végeztem el Szovjet Thermidor. A sztálini fordulat szellemi-politikai előzményei 1917-1928. (Budapest, Napvilág Kiadó, 1996.) című munkámban. A könyv orosz nyelvű kiadása folyamatban van. Sematikusan kifejezve három alapvető alternatíva rajzolódott ki sajátságos kombinációkkal. 1. A baloldali ellenzék, mindenekelőtt Preobrazsenszkij és Trockij a társadalmi önigazgatás, a munkásdemokrácia elemeit próbálta egyeztetni az “eredeti szocialista felhalmozás és a piaci vegyesgazdaság” szisztémájával; 2. Buharin az önigazgatás elemeit és a “szocialista piacgazdaság” összeegyeztethetőségéről gondolkodott; 3. Sztálin pedig a totálisan államosított gazdaság bürokratikusan centralizált tervgazdaságának koncepciójából indult ki, amelynek piaci kiegészítéséhez élete végén jutott el a híres tankönyv-vitában (l. 1951-es brosúráját: A szocializmus problémái a Szovjetunióban). Az állam mint kulcstényező szerepelt ugyan mind a három felfogásban, ami nyelvileg-szimbolikusan kifejezte a fejlődés ún. reálpolitikai értelemben vett lehetséges irányát, ám a kombinációk azért nagyon is eltérő irányokat jeleznek.

¹³ Lukács György: A demokratizálódás jelene és jövője. Magvető Kiadó, 1988.

¹⁴ Vö. Lukács: I. m., eredetileg: G. Lukács: Demokratisierung Heute und Morgen. 1968. Kézirat, amely két évtizeddel később látott napvilágot Budapesten A demokratizálás jelene és jövője címen. A társadalmi lét Ontológiájához c. terjedelmes művének Prolegomena c. kötete is számos adalékul szolgál e tekintetben.

¹⁵ Bence György és Kis János Rakovsky néven még liberális fordulatuk teljessé válása előtt 1983-ban is magyarul a Párizsi Füzetek sorozatban megjelentették A szovjet típusú társadalom marxista szemmel című munkájukat, amely a társadalmi önigazgatás elméletét fejtette ki az államszocializmus rendszerkritikájának keretei között.

¹⁶ L. erről Szalai Erzsébet: A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkástanácsok 1989-1993. T-Twins Kiadó, 1994. 15.

¹⁷ Szalai Pál és Mikes Tamás előadásai és publikációi sok adalékot szolgáltatnak mindehhez.

¹⁸ Önkormányzás vagy az elitek uralma. Liberter Kiadó, 1995.198-199.o. Ez a kötet tanulmányokat, cikkeket, dokumentumokat, a BAL konferencia-anyagait tartalmazza.

¹⁹ Szalai: I. m. 11.

²⁰ Önkormányzat vagy az elitek uralma. 8.

²¹ Szalai: I. m. 59. és Palkovics I.: Nyílt levél. Heti Világgazdaság, 1990. március 31.

²² Ezt az információt Thoma Lászlótól, a Munkástanácsok Információs Irodájának vezetőjétől kaptam.

²³ Munkástanácsok Országos Szövetsége, tájékoztató 1. Munkástanács 90. MOSZ Információs Iroda, 1990. 19-20.

²⁴ Uo. 42.

²⁵ Szalai: I. m. 124-125.

²⁶ Szalai: I. m. 59. és Palkovics: I. m.

²⁷ Ezt az információt is Thoma Lászlótól kaptam, aki egy darabig az Információs Iroda vezetője maradt az MDF-es fordulat után is.

²⁸ Mocsáry József, a dolgozói részvénytulajdonlás legjelesebb magyarországi képviselője egy szocialista közgazdász, egykori vállalatigazgató, aki tagja mind az MSZP balszárnyának, mind a Baloldali Alternatíva vezető grémiuámának. Az ő “népi kapitalizmusa” pártján belül is erős ellenállásba ütközik természetesen jobbról. Balról “csak” elméleti bírálatok érik, mondván, hogy illúziókat táplál a munkástulajdon szocialista jellegzetességei iránt.

²⁹ A dolgozói tulajdonlásra vonatkozó adatokat Mocsáry József bocsátotta rendelkezésemre..