Karl Marx korszakalkotó munkássága hosszú évtizedeken át kívül rekedt a hivatalos tudomány falain. A harmincas évek világgazdasági válsága azonban fordulatot hozott; Marxról pozitívan nyilatkoztak olyan kiemelkedő közgazdászok, mint Robinson és Schumpeter; Keynes közgazdaságtana számos hasonlóságot mutatott a marxi tézisekkel; sőt a közgazdaságtan főáramában is tovább élnek a marxi elmélet egyes mozzanatai.

A modern közgazdaságtan és a marxi elmélet kapcsolatáról Az elmúlt évtizedekben a magyar szakirodalomban csak keveset olvashattunk az egykor “polgárinak” (nem-marxistának) nevezett közgazdaságtan és a marxi elmélet bonyolult kapcsolatáról. Pedig a rendszerváltás előtt is igen fontos kérdésekre adhatott volna választ a marxi gazdaságelmélet és a modern közgazdaságtan viszonyának a felvetése. Sajnálatos, hogy még Marx és Keynes elméletének a kapcsolatát is meglehetősen óvatosan kezelték.¹ Veszélyes lett volna, ha Keynesnél, a XX. század egyik leghatásosabb “polgári” közgazdászánál “marxista” mondanivalót keresnek, vagy ha Marxot keynesiánus módon interpretálják. Kivételt ebben a vonatkozásban talán csak a marxista politikai gazdaságtan továbbfejlesztésén dolgozó Erdős Péter jelentett.² Mára azonban a marxista politikai gazdaságtan és Marx elmélete mellett Erdős Péter művei is teljesen mellőzötté váltak.

A marxista politikai gazdaságtan szerepét Magyarországon is átvette a modern közgazdaságtan, pontosabban a mainstream mikro- és makroökonómia. A nyugati közgazdaságtanhoz való “felzárkózásnak” azonban nem szükségszerű velejárója a marxi gazdaságelmélet nálunk kialakult teljes mellőzése. Különösen nem szükségszerű Marx tudománytörténeti jelentőségének a megkérdőjelezése. A marxi elmélet teljesen negatív megítélése nagyon távol áll attól, ahogyan Marxot a modern közgazdaságtan jeles képviselőinek széles köre ma értékeli.

Igaz, hogy a marxi gazdaságelmélet nagyon hosszú ideig (az 1930-as évekig) teljesen kívülrekedt a modern közgazdaságtan területén, annak fejlődésére semmilyen hatást nem gyakorolt. De ahogy a közgazdaságtan történetében “elméleti válságok” és “elméleti forradalmak” mentek végbe, úgy került sor a Marxhoz való viszonyban is radikális irányváltásokra. Az 1960-as évek végétől (100 évvel A tőke I. kötetének megjelenését követően) a sokféle Marx-értékelés ellenére a modern közgazdászok körében egyre többen fogadták el azt a véleményt, amelyet néhányan már évtizedekkel korábban felismertek. Eszerint Marxnak azon közgazdászok között kell helyet kapnia, akik megalapozták a modern közgazdaságtudományt. Ez az értékelés persze sem akkor, sem napjainkban nem tekinthető általánosnak.³

A továbbiakban elsősorban azt szeretném bemutatni, hogy miért a keynesi forradalom idején változott meg a modern közgazdaságtan képviselőinek a Marx-szal szembeni, addig teljesen ellenséges magatartása. úgy gondolom, hogy e témára nemcsak az elmélettörténet iránt érdeklődő olvasóknak érdemes odafigyelni. A kérdés végiggondolása segítséget nyújthat azoknak is, akik a mai közgazdaságtan sokféle irányzata⁴ között próbálnak eligazodni. Végső soron ez hozzájárulhat ahhoz is, hogy erőteljesebben ösztönözzük annak a kedvezőtlen Marx-értékelésnek az újragondolását, amely nálunk ma még általánosan jellemző.

A közgazdaságtan “családfájának” kettéágazása

A közgazdaságtan családfájának Samuelson-féle, nálunk is jól ismert ábrázolása szerint a XIX. század második felében az addig nagyjából egységesen fejlődő közgazdasági elmélet “családfája” kettéágazott. Az egyik ágon megjelent a klasszikus hagyományokat kritikailag feldolgozó, de attól teljesen eltérő marxi elmélet. A másik ágon az 1870-es években végbement marginális forradalom, szakítva a klasszikusok alapvető elméletével, megteremtette a neoklasszikus irányzat alapjait. A közgazdaságtan marxi és neoklasszikus ágának a korabeli képviselői figyelemre sem méltatták egymás elméletét. Ez a kölcsönös távolságtartás önmagában is jelzi azt a tényt, hogy a közgazdasági elmélet “családfája” valójában kettéágazott. A két ág képviselői közötti különbség olyan mértékűvé vált, hogy a későbbiekben már egymás nyelvezetét sem értették meg. A közgazdaságtan történetének egyik izgalmas kérdése, hogy miért nem vettek tudomást egymásról a klasszikus közgazdaságtantól egyaránt elrugaszkodó Marx és a korabeli marginális forradalom képviselői.

Néhány jel utal arra, hogy Marx olvasott Jevonsról,⁵ de érdektelennek találta őt. Nem érzékelte nála a “forradalmi” változást a korabeli, Marx által lebecsült és sokszor “vulgárisnak” nevezett közgazdaságtanhoz képest. Valószínűleg nem jutott el Marxhoz a németekhez közelebb álló osztrák iskola és Walras általános egyensúlyi elméletének a hatása sem.⁶ Marx halála után Engels sem foglalkozott érdemben ezzel az irányzattal, pedig ő már az új elmélet térhódítását is tapasztalta Angliában.

A marginális forradalom követői már az 1890-es évektől háttérbe szorították a közgazdaságtan addigi hagyományos iskoláit, és ezzel a neoklasszikus elmélet a közgazdaságtan uralkodó irányzatává vált. Az egyre inkább megerősödő és a közgazdaságtan főáramává fejlődő neoklasszikus irányzatra a marxi elmélet hosszú évtizedekig nem gyakorolt semmilyen hatást.⁷ Marx gazdaságelmélete szinte teljesen elszigetelődött, és az uralkodó tudományos közgazdaságtanon kívül rekedt. Egy-két szimpatizánst kivéve, Marx ekkor csak a szociáldemokrata mozgalom képviselőire és később Lenin elméletére gyakorolt hatást.

A marxi elmélet közgazdaságtudományon kívülre szorulását több tényező együttes hatása váltotta ki. A legfontosabb e tényezők között a gazdasági elmélet jellegének alapvetően új, neoklasszikus felfogása. Az 1890-es évektől a gazdaságelmélet addigi elnevezését, a politikai gazdaságtant (vagy nemzetgazdaságtant) kiszorította a Marshall által bevezetett Economics elnevezés. Ez a névváltoztatás egyértelműen kifejezi azt az irányváltást, ami a gazdaságelméletben az 1870-es évek marginális forradalma óta lezajlott. A Economics művelői a természettudományokhoz hasonló tudományos rangra törekedve “értékmentes”, tiszta tudomány megteremtését tűzték ki célul. A “tiszta” gazdaság elvont szintjén számukra érdektelennek bizonyultak a gazdaság aktuális társadalmi, intézményi keretei, a szociológiai, a politológiai stb. problémák. Ezért adottságként előfeltételezték a társadalmi, gazdasági környezet változatlanságát. Az elemzéseikhez alkalmazott modellek a tökéletes verseny érvényességét attól függetlenül feltételezték, hogy az a valóságos gazdasági viszonyoknak megfelel-e vagy sem. A tökéletes verseny feltételei között racionálisan cselekvő egyén optimalizáló magatartásának a törvényszerűségeit kutatták. Az egyes piaci szereplők álláspontjáról elemezve a gazdaságot, tulajdonképpen mikroökonómiát dolgoztak ki. A kereslet és a kínálat elemzéséhez alkalmazott módszereik segítségével egy összefüggő, logikailag zárt elméleti építményt hoztak létre, amely tulajdonképpen egy árelméletnek felel meg. Ennek keretében bizonyították, hogy a piaci automatizmusok érvényesülése (az árarányok változása) révén az általuk leírt gazdaság hatékonyan működik. A neoklasszikus árelmélet szerint tehát a gazdaságban olyan önszabályozó mechanizmus létezik, amely minden külső beavatkozás nélkül megteremti az egyéni optimumok mellett a társadalmi optimumot is. Ebből következően a gazdasági bajok létezésével tartósan nem is kell számolni, a gazdasági rendszer stabil.

A marxi gazdaságelmélet szinte minden lényeges vonatkozásban – az elemzés tárgya, fő célkitűzése és elemzési technikája szerint is – különbözik nemcsak a klasszikus, de a neoklasszikus elmélettől is. Ezekre a különbségekre alapozva értelmezhető a közgazdaságtan marxi paradigmája. Marx fő műve A tőke,⁸ amelynek alcíme A politikai gazdaságtan bírálata. Ez jelzi, hogy Marx a korabeli politikai gazdaságtanra irányuló átfogó kritikai elméletként értelmezte a maga művét. Marx elmélete azonban nagyon távol állt a tiszta gazdaságtanról szóló neoklasszikus felfogástól. A korabeli politikai gazdaságtanhoz (főként a klasszikus politikai gazdaságtanhoz) képest Marx egészen más értelemben hozott elméleti “forradalmat”. A klasszikusok elméletéhez hasonlóan a marxi elmélet is a munkaérték-elméleten alapult, de ebben a rendszerben a klasszikus gazdaságtantól eltérően az érték nem a priori kiindulópontként szolgált. Marx a modern polgári társadalom gazdasági mozgástörvényeit a történelmileg meghatározott társadalmi rendszer belső struktúrája alapján kívánta bemutatni. A gazdasági élet valamennyi problémakörét egy átfogó elméleti rendszer keretében tárgyalta, és teljesen instabilnak mutatta be a tőkés gazdasági rendszer egészét. Elméleti rendszerében a dialektikus kifejtési rend alapján a gazdasági élet legegyszerűbb sejtformájából, a munkatermékek áruformájából illetve az áru értékformájából indult ki, és nem az érték fogalmából. Marx az áru értékét is éppúgy, mint a többi gazdasági kategóriát, történelmi forma-meghatározottságként fogta föl. Marxnál a klasszikusoktól eltérően a munkatermékek áruformája (a tőkés árutermelés legalapvetőbb és általános jellegzetessége) a társadalmi termelésnek nem örök természeti vagy általános társadalmi formája, hanem egy történelmileg meghatározott formája. A gazdasági viszonyokat Marx a társadalmi környezettel való kölcsönhatásban értelmezte és elemzéseiben levezette azok átmeneti jellegét is.

A neoklasszikus közgazdászok határozottan különböző elmélet képviselőiként alakították ki a teljesen ellenséges Marx-értékelésüket. A neoklasszikus árelmélet tiszta gazdaságtani álláspontjáról Marx elméleti rendszere teljesen elhanyagolhatónak, hiábavalónak bizonyult. Az árelméleten kívüli marxi problémafelvetésekre tulajdonképpen figyelmet sem fordítottak. A kapitalizmus súlyos problémáiról, a munkanélküliségről, a válságról szóló marxi elemzést és különösen a kapitalizmus bukására vonatkozó végkövetkeztetést egyáltalán nem kezelték tudományos problémafelvetésen alapuló elemzésnek. Mivel a valós gazdaság tényei egy ideig inkább igazolták a neoklasszikus elméletnek az egész gazdaság működéséről kialakított felfogását, mint a marxi állításokat, ez a megítélés széleskörűen elfogadott volt.

A marxi elméletnek a neoklasszikus árelmélet szempontjából való interpretálása azonban újabb okot is eredményezett a marxi elmélet elvetéséhez. Az ilyenfajta interpretáció ugyanis Marx elméleti rendszerének módszertantani félreértelmezéséhez vezetett. Marx elméletét ezért nemcsak a problémafelvetései, hanem az elavult, hegeliánus misztifikációnak minősített “nem-tudományos” módszertana miatt is teljesen elvetették. Az ilyen álláspont megalapozásához valójában szükség sem volt tudományos bírálatokra. Ezért a neoklasszikus közgazdászok nem fordítottak figyelmet a marxi elmélet megismerésére sem, illetve nem bonyolódtak bele annak a tudományos bírálatába sem. Az egyetlen kivétel Böhm-Bawerk,⁹ aki az első és sokáig egyetlen olyan neoklasszikus közgazdász, aki érdemben foglalkozott Marx elméletével.

Böhm-Bawerk az árelméletre koncentrálva főként azért érdeklődött Marx munkái iránt, hogy végleg megcáfolja a klasszikus közgazdaságtan alapját jelentő munkaérték-elméletet. A klasszikus hagyományokra építő marxi elemzés ugyanis a ricardói gazdaságtan ellentmondásainak feloldására tett ígéretet a munkaérték-elmélet újraértelmezésével. A marginális forradalom követői viszont épp a szubjektív értékelmélet alapján szakítottak a hanyatlás jeleit évtizedek óta felmutató (azaz elméleti válsággal küszködő), “elavult” klasszikus közgazdaságtannal. Böhm-Bawerk Marx-kritikája közvetlenül azt kívánta igazolni, hogy Marx rosszul oldotta meg az érték és az ár (a termelési ár) közötti transzformációs problémát, sőt szerinte logikailag lehetetlen a transzformációs probléma kielégítő megoldása, mert az egy vég nélküli számítási eljárást igényelne.¹⁰ Böhm-Bawerk Marxnál ellentmondást látott az I. kötet értékfogalma és a III. kötet termelésiár-fogalma között. Erre alapozva azt a következtetést vonta le, hogy Marx végül fel is adta az I. kötet értékelméletét, így Marx rendszere nem alkot egységes egészet, vagyis az tudományosan teljesen hibás. Böhm-Bawerk szerint Marx “úgy hitt a tételében (a munkaérték-elméletben), ahogy a fanatikus hisz a dogmákban. A munkaérték-elméletet mint axiómát Marx sem empirikusan, sem gazdaságpszichológiailag nem tudta igazolni, ezért bonyolódott bele… a logikai-dialektikai spekulációkba. Marxnak az a próbálkozása, hogy dialektikus úton jusson el a tételei bizonyító erejű alátámasztásához… teljesen csődöt mondott.”¹¹ A munkaérték-elmélet a “marxi dialektika révén olyan nyilvánvaló hajótörést szenvedett, hogy emiatt még az abban vakon hívők is ingadozni kezdtek”¹² – írja Böhm-Bawerk.

Böhm-Bawerknek ez utóbbi megállapítása egyáltalában nem alaptalan. A tőke I. kötete még nyitva hagyta azt a kérdést, hogy vajon tud-e választ adni Marx a ricardói gazdaságtan megoldatlan problémáira, belső ellentmondásaira. A tőke további kötetei azonban csak sokkal később, Marx halála után jelentek meg. Az 1880-as évektől kezdve már több nem-neoklasszikus szerző is foglalkozott az I. kötethez kapcsolódóan a ricardói gazdaságtan megoldatlan problémáival.¹³ A tőke további köteteinek megjelenését ezért ebben a körben már egyfajta várakozás előzte meg. A tőke III. kötetének¹⁴ a megjelenése (1894) azonban csalódást okozott még a szimpatizánsoknak is, mert egyáltalában nem találták ebben a várt megoldást. Azt, hogy a III. kötetben az értéktől eltérő termelési árra tért át Marx, ők úgy értelmezték, hogy az értéknek Marx nem tulajdonít valóságtartalmat. Például Schmidt az I. és a III. kötet viszonyával kapcsolatban arra az álláspontra jutott, hogy az I. kötetben kifejtett értéktörvény Marxnál pusztán “hipotézisnek”, egy “elméletileg szükséges fikciónak” tekinthető.¹⁵ Ehhez hasonló Sombart felfogása is, szerinte az érték “nem empirikus, hanem gondolati, logikai tény” Marxnál.¹⁶ Lexis már azt hangsúlyozta, hogy Marx Ricardóhoz hasonlóan nem is talált helyes megoldást a legtöbb kérdésre. Szerinte az érték Marxnál csak egy a priori kijelentés.¹⁷

Ezekkel a véleményekkel Marx biztosan nem értett volna egyet. Az ő dialektikus módszere nem igényelte az axiomatikus eljárásokat, az a priori kijelentéseket. Helyette már csak Engels reagálhatott ezekre a téves interpretációkra. Ennek érdekében Engels 1895-ben megírta a Kiegészítés és pótlás a Tőke III. könyvéhez című cikket.¹⁸ Valószínűleg erre azért került sor, mert még Engels is úgy gondolta, hogy e kérdésnek Marxnál található megoldása nem kielégítő.¹⁹

Marx tehát a neoklasszikus irányzaton kívüli olvasóit sem tudta meggyőzni arról, hogy a munkaérték-elmélet újraértelmezésével valóban sikerült meghaladnia a klasszikus közgazdaságtant. Böhm-Bawerknek a munkaérték-elméletre vonatkozó “megsemmisítő” kritikai elemzését ezért nem is igen tudták hatékonyan visszautasítani a közgazdaságtan marxi ágának korabeli képviselői sem.²⁰

Egy rövid megjegyzés erejéig itt feltétlenül meg kell említeni, hogy a transzformációs problémát hangsúlyozó megsemmisítő bírálat ma már nem állja meg teljesen a helyét. Az azóta kialakult matematikai közgazdaságtan eredményei alapján e kérdések ma már részben megoldhatónak tűnnek, részben pedig más megvilágításban merülnek fel.²¹ A probléma matematikai vonatkozásaira viszont már a század elején felhívta a figyelmet Bortkiewicz.²²

Az a tény, hogy sokáig alapvetően nem kérdőjeleződött meg Böhm-Bawerk Marx-kritikája, fontos szerepet játszott abban, hogy Marx a közgazdaságtan korai neoklasszikus korszakában mind a problémafelvetései, mind a módszertana tekintetében a tudományos közgazdaságtanon kívülre kerüljön.

Az előbbi helyzet kialakulásában nyilvánvalóan szerepet játszottak ideológiai tényezők is, amelyek miatt Marxot inkább forradalmárnak, mint tudósnak tekintették. A neoklasszikus közgazdászok elfogadhatatlannak tartották azt a tőkés társadalommal szembeni morális felháborodást, amelyet Marx elmélete elég nagy sikerrel képviselt, különösen az egyre szervezettebb munkásmozgalomra gyakorolt hatásában.

Végül szólni kell még egy fontos tényezőről. A terjedelmes és sokszor nehezen követhető eredeti művek mondanivalójának “népszerűsítésére” gyakran születnek rövid, könnyen követhető és összefoglaló jellegű interpretációk. Ezek a legtöbb esetben az eredeti mű helyére lépnek, és épp ezzel nehezebbé teszik az eredeti mondanivaló elterjedését. A Marxról szóló interpretátor irodalom is háttérbe szorította az eredeti elméletet. Ezért többnyire úgy utasították el Marx elméletét, hogy azt legfeljebb csak az interpretátor irodalom tézisei alapján ismerték tételesen.²³ Még az elmélettörténeti írásokban is, amennyiben Marxot egyáltalán megemlítették, a “kívülállók szokás szerint egyáltalán nem mámorító sorsában” részesítették, vagyis: “Ha nem vetik el őket mindenestől, akkor elmondják róluk elméletük kliséjét, amely a legritkább esetben nyugszik az eredeti anyagon, és többnyire csak az ellenségeik érveiről ad valamiféle képet…”²⁴

A marxi elmélet közgazdaságtudományon kívülre szorulásának okai tehát csak részben kapcsolódnak az eredeti marxi mondanivalóhoz.²⁵ Ezek az okok szorosan kapcsolódnak a neoklasszikus közgazdaságtanhoz, továbbá a tőkés gazdaság, illetve a közgazdaságtudomány fejlődéséhez is.

A modern közgazdaságtan képviselőinek legszélesebb köre a közgazdaságtan újabb nagy fordulópontján, az 1929-33-as világgazdasági válság idején tulajdonképpen nem is ismerte az eredeti marxi gazdaságelméletet. Marxot mint közgazdászt még a legjobb szándékú interpretációk is legfeljebb Ricardo tanítványának tekintették. A közgazdaságtan önálló marxi paradigmájának létét viszont egyáltalán nem ismerték fel.

A nem-marxistákon kívül is voltak azért néhányan, például az institucionalizmusnak a képviselői, akik már a századforduló idején visszautasították ezt az általános Marx-értékelést. Az institucionalizmus mindig is kritikailag viszonyult a neoklasszikus elmélet tiszta közgazdaságtani felfogásához, ezért tulajdonképpen bizonyos rokon vonásokat mutatott Marx gazdaságelméletével. Az irányzat megalapítója, Veblen határozottan kifejezte szimpátiáját Marx elmélete iránt. Szerinte Marx nem tartozik egyetlen filozófiai iskolához, eszméi nem sorolhatók be egyetlen korábbi szellemi áramlatba sem. Marx éppúgy “egy elméleti iskola megteremtője, mint egy gyakorlati célokra irányuló mozgalom vezetője”.²⁶ Az ellenséges Marx-kritika Veblen szerint nem veszi figyelembe, hogy Marx rendszere, mint egész, eredeti. “Ha a marxi rendszert nem egészként… tekintjük, akkor az nemcsak nem védhető, de nem is érthető meg. A rendszere egy elkülönített sajátosságának (például az értékelméletnek) a megvitatása ezért… hiábavaló” – írja Veblen már 1906-ban.²⁷ Azonban a Marxszal szembeni elutasító magatartás még az ilyen fellépések ellenére sem változott meg hosszú ideig.

Marx A tőke I. kötete 2. kiadásának utószavában, 1873-ban utal azokra a körülményekre, amelyek művét szükségszerűen megkerülhetetlenné teszik majd a “szakemberek” számára is. “A tőkés társadalom ellentmondásos mozgása …a legszembeszökőbben …a periodikus ciklus viszontagságaiban érezteti magát, amelynek csúcspontja – az általános válság.” Ennek hatásai majd beleverik a fejekbe a dialektikát – írja Marx.²⁸ Hasonlóan látja Engels is e kérdést 1886-ban, amikor a korábbi sikertelen próbálkozások után megjelenik A tőke I. kötetének az első angol kiadása. Ennek az előszavában Engels arról ír, hogy közeledik a válság, amikor az egyik súlyos kérdés az lesz, hogy “Mi legyen a munkanélküliekkel?”. “Ilyen pillanatban kétségtelenül érdemes meghallgatni” majd azt, amit Marx írt.²⁹ Az a válság, ami Marxra irányította a figyelmet, azonban csak jóval később jelentkezett.

Az 1929-33-as nagy gazdasági válság és a keynesi forradalom

Ahogy az előbbiekben láttuk, az uralkodó neoklasszikus irányzat képviselői annak ellenére, hogy mikroökonómiai szemléletmódot alkalmaztak, a tételeikből az egész gazdaság működésére vonatkozó következtetéseket is megfogalmaztak. Bizonyítottnak vélték azt, hogy az egyéni optimumhelyzettel egyidejűleg az egyensúlyi árarányok megteremtik a makrogazdasági piacok, az árupiac, a pénzpiac, a munkapiac egyensúlyát is. Ezért szerintük kényszerű munkanélküliség, túltermelési válság vagy egyéb jelentős gazdasági probléma tartósan nem alakulhat ki. Az ő rendszerükben az egyensúly csak valamilyen külső hatás (például technikai változás) következtében, és csak átmenetileg borulhat fel. A tökéletes verseny feltételei mellett a piaci automatizmusok működése révén a gazdaság visszatalál (egy másik) egyensúlyi állapotba. A közgazdaságtanban régóta uralkodó Say-dogma érvényessége tekintetében tehát a neoklasszikus közgazdászok egyáltalán nem szakítottak a hagyományos (klasszikus) közgazdaságtannal.

A Say-dogma eredete a XIX. század elejéig vagy akár Smith-ig nyúlik vissza. Say arra a felismerésre alapozta érvelését, hogy “minden eladás vétel”, és megfordítva, “minden vétel eladás” is egyben. Ebből következően az eladók szükségszerűen potenciális vevők is, ezért az áruforgalomból szükségszerűen következik, hogy az összes keresletben sosem lehet hiány, a túltermelési válság kialakulása elvileg lehetetlen.³⁰ A dogma korai képviselői (Smith, J. Mill, Say) és Ricardo is (aki kritikátlanul elfogadta ezt a dogmát) tulajdonképpen a korlátlan fejlődési lehetőségek előtt álló gazdaságból indultak ki, annak az elméletét kívánták megfogalmazni. Erre a gazdaságra vonatkozóan akarták bizonyítani, hogy a termelés bővülésével, a jövedelmek kifizetésével bővül a piac is, így nincsenek komoly akadályai a fejlődésnek. A tőkés gazdaság valóságos fejlődéstörténete azonban nem mindig igazolta ezt az optimista felfogást. 1825-ben kitört az első jelentős válság, és később bizonyos időszakonként ez megismétlődött, amiből a konjunkturális ingadozások (a ciklusok) létezésére lehetett következtetni. Már a XIX. század elején néhányan (Malthus, Sismondi) felvetették a Say-dogma bírálatát, és később Marx is határozottan szembeszállt ezzel a dogmával.

A marginális forradalom követői viszont egészen a XX. század elejéig fenntartás nélkül hittek a Say-dogma magyarázó erejében. A ciklusok létét feszegető írások, amelyek kétségbe vonták ennek helyességét, sokáig érintetlenül hagyták ezt az uralkodó neoklasszikus alapelvet. Azok, akik a valóság tényeire való hivatkozással támadták a Say-dogmát, komoly bírálatokban részesültek. A neoklasszikus elmélet szigorú, zárt logikájával könnyen rá lehetett mutatni az előző bírálatok logikai hibáira. A bírálatok helyességét sokáig megerősítette az a tény is, hogy a túltermelési válságok általában minden külső beavatkozás nélkül, “maguktól” tényleg meg is oldódtak, azaz inkább átmenetinek, mint tartósnak bizonyultak.

A XX. század elejére ennek ellenére mégis felerősödött a Say-dogma érvényesülésével szembeni kétely. A konjunktúraciklusok létét már tagadni nem lehetett, ezért igyekeztek ezek létezésére olyan elméleti magyarázatot adni, amely összeegyeztethető a Say-dogma fenntarthatóságával. Kétféle olyan neoklasszikus magyarázat jött létre, amely az egész gazdaság működési zavarait időleges, átmeneti problémaként mutatta be, és újra bizonyítani próbálta, hogy a gazdaságban léteznek olyan mechanizmusok, amelyek ezeket az átmeneti zavarokat képesek megszüntetni. A Say-dogma modern megfogalmazásaként két új tétel került ekkor bizonyításra:

1. A kamatmechanizmus biztosítja, hogy az erőforrások teljes felhasználása mellett a beruházás és a megtakarítás egyensúlya, azaz az árupiac egyensúlya kialakul.

2. A munkabérek változása (azaz a munkapiaci automatizmusok) a teljes foglalkoztatás kialakulását eredményezik a reálegyenleg-hatás következtében.

Ezek a tételek tehát inkább megerősítették, mint megkérdőjelezték a neoklasszikus elméletet. A valós gazdaság működése viszont egyre erőteljesebben cáfolta az előző elméleti következtetéseket. A fejlett országok zöme az I. világháború után a tőkés gazdaságok történetének legnagyobb világgazdasági válsága irányába haladt.

Az 1929-33-as nagy gazdasági válság idején a korábban soha nem tapasztalt méretű munkanélküliség és túltermelés megszüntetésére a piaci automatizmusok működésébe vetett hit már egyáltalán nem bizonyult elégségesnek. A korábban kialakult “átmeneti” gazdasági problémákkal ellentétben a 30-as évek válsága kilátástalannak, tartósnak tűnt.

Ekkor erőteljesen és egyértelműen megkérdőjeleződött az uralkodó neoklasszikus elméletnek az egész gazdaság működésére vonatkozó addigi hagyományos (klasszikus/neoklasszikus) elképzelése. óriási szakadék keletkezett a neoklasszikus elmélet makroökonómiai következtetései és a gazdasági valóság tényei között. A közgazdaságtan története “elméleti válságként” írja le ezt a helyzetet. Az elméleti válság lényege, hogy “a közgazdaságtudomány nem képes azokra a problémákra irányítani eszközeit, amelyeket a társadalom többsége jelentősnek tart. …Az 1930-as években az érett tőkés gazdaságot uraló feszítő gond: a mély és elhúzódó válság, amely széles körű és példa nélküli hevességű munkanélküliséggel párosult.”³¹

A tudomány “tiszta” világából kitekintve ezekre a gazdasági problémákra, az uralkodó neoklasszikus elmélet képviselői választás elé kerültek: vagy nem foglalkoznak e “tényekkel” és ragaszkodnak saját elemzéseikhez, vagy tudomásul veszik a valóságos gazdaság kihívásait és kihúzzák saját elméletük alól a talajt. Azonban mindkét lehetőség csak az addigi elmélet használhatatlanságának, a tudományos közgazdaságtan “válságának” a bevallását jelentette. Ebben az elméleti válsághelyzetben egy olyan új elméletre volt szükség, amelyik beépíti elemzéseibe a gazdasági bajok keletkezésének a lehetőségét (elismerve azok tartós létezését is), és amelyik képes ezeket egy általános elméleti rendszer fogalmaival tudományosan leírni. A közgazdaságtudomány megingott tekintélyének visszaszerzése elméleti forradalmat igényelt. Az elméleti forradalom szükségességét Samuelson a következőképp fogalmazza meg: “Az idejétmúlt elméletek képesek dacolni az őket cáfoló tényekkel. új elméletekre van szükség, nem csupán egy makacs tényre, hogy egy régi elmélet megdőljön. Az elméletek akkor rendülnek meg csupán, ha a rendhagyó tényekre egy jól felépített alternatív elméleti struktúra ad magyarázatot.”³² Hasonlóan ír erről Hansen is: “A tények egyedül nem döntenek meg egy elméletet.”³³

Az 1930-as évekre több irányban is megindult az új szemléletmód kialakulása,³⁴ mégis az elméleti forradalom egyetlen szerző nevéhez, Keyneshez kötődött. Keynes fő műve, A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete 1936-ban jelent meg. Az elméleti válságból kivezető utat Keynes azzal találta meg, hogy felismerte: a Say-dogma elvetése a neoklasszikus elmélet bírálatának az alapja. Keynes a neoklasszikus elméletet úgy bírálta, hogy eközben megtartotta annak számos tételét is. A következőket írja a neoklasszikus elméletről: “bírálatunk elsősorban nem az elemzésében található logikai hibákra vonatkozott, hanem azt hangsúlyozta, hogy ennek az elméletnek a hallgatólagos előfeltevései ritkán vagy éppen sohasem valósultak meg, s ezért nem alkalmas a valóságos világ gazdasági problémáinak a megoldására”.³⁵ Ezt felismerve, Keynes szerint szükségessé vált annak a közgazdaságtannak a kidolgozása, amelyik nem bízza az összes gazdasági probléma megoldását a piaci automatizmusok működésére.³⁶ Nem járhatunk el úgy a közgazdaságtanban, mint “ahogyan az Eukleidészt követő mértantudósok járnának el egy nem eukleidészi világban, akik tapasztalva, hogy a valóságban a nyilvánvalóan párhuzamos egyenesek is találkoznak egymással, szemrehányást tennének e vonalaknak, amiért nem haladnak egyenesen… a valóságban nincs más kiút, mint elvetni a párhuzamosok axiómáját és kidolgozni egy nem eukleidészi geometriát. …hasonlóra van szükség a közgazdaságtanban is.”³⁷ Keynes szerint ehhez először a közgazdaságtan addigi szokásos belső tagozódását kell megváltoztatni. A neoklasszikus elméleteknek az árelméletre és pénzelméletre vonatkozó belső tagozódását ezért Keynes elvetette, és ehelyett javasolta a közgazdaságtan – azóta szokásossá vált – mikroökonómiára és makroökonómiára való felosztását.

A neoklasszikus elmélet számos tételét bíráló “keynesi forradalom” lényegében a modern makroökonómiai elemzés alapjait teremtette meg. Keynes kialakította a közgazdaságtani gondolkodás olyan technikáit, amelyekkel a neoklasszikus közgazdászok addig egyáltalán nem is foglalkoztak. A keynesi elmélet egyik újdonsága, hogy a közgazdaságtani elemzés tárgyát kibővítette egy teljesen új dimenzióval, az aggregált kereslet elemzésével. “Az a gondolat, hogy az összes kereslet függvényét nyugodtan elhanyagolhatjuk, a ricardói közgazdaságtan egyik alaptétele, és több mint egy évszázadon keresztül erre támaszkodott a közgazdasági gondolkodás. …a hatékony kereslet nagy rejtélye eltűnt a közgazdasági irodalomból. Említést sem találhatunk róla Marshall, Edgeworth és Pigou professzor összes munkáiban.”³⁸ Keynes nemcsak elvetette a közgazdaságtan addig szokásos ár- és pénzelméletre tagolását, hanem arra is törekedett, hogy makroökonómiai elemzésében meghaladja a pénz gazdasági szerepére vonatkozó korábbi felfogást. A pénz szerepétől szerinte csak akkor lehetne eltekinteni, ha a gazdaságban a jövőre vonatkozó várakozások megbízhatók, kiszámíthatók lennének. A valóságos piacgazdaság viszont Keynes szerint nem ilyen, ezért a pénz sajátosságait sem hagyhatjuk figyelmen kívül. “Akkor sem szabadulhatnánk meg a pénztől, ha eltörölnénk az aranyat, az ezüstöt és a törvényes fizetési eszközöket. Bármely tartós vagyontárgy szert tehet pénztulajdonságokra, okot adhat tehát a pénzt használó gazdaság jellegzetes problémáinak a felmerülésére” – írja Keynes.³⁹ Annak ellenére, hogy Keynes is elsősorban komparatív statikus vizsgálati módszert alkalmazott, a várakozások figyelembevételéből következően tulajdonképpen dinamikus elemzést is végzett.

Marx újrafelfedezése

A nagy gazdasági válság tényei és a keynesi forradalom újításai új lehetőségeket teremtettek a közgazdasági elméletben. Ebben az időszakban, több mint ötven évvel a marxi elmélet megjelenése után alakultak ki azok a körülmények is, amelyek először tették lehetővé a marxi elmélet megismerése iránti igény megfogalmazódását, az addig szokásos ellenséges magatartás megváltozását.

Joan Robinson⁴⁰ szerint a Marxszal szembeni új magatartás szükségességének az oka a kapitalizmus jelentős mértékben megváltozott körülményeire vezethető vissza. Ezek elemzése “vezetett az ortodox doktrínák (neoklasszikus tételek) megrendítéséhez, és annak a határozottságnak a feldúlásához, ami eddig a közgazdászoknál a ‘laissez faire’-kapitalizmus hatékonyságát illetően megszokott volt. Ezért Marxszal, a kapitalizmus korai kritikusával szembeni magatartás ma már nem olyan visszautasító, mint korábban volt.”⁴¹

A Marx iránti érdeklődés első jelei már a keynesi forradalom előtt is megmutatkoztak. Oskar Lange például az 1930-as évek közepén rámutatott arra, hogy a korabeli közgazdaságtan és a marxi gazdaságtan között kialakult rés oka az, hogy a két elmélet különböző módon közelít a gazdaság problémáihoz. Lange szerint az ortodox neoklasszikus közgazdaságtan a mikroökonómiára és a statikus egyensúly általános elméletére korlátozza elemzéseit, a marxi elmélet pedig a specifikusan tőkés fejlődés makrodinamikai elméleteként került kidolgozásra. Lange szerint, ha a marxi elméletet ezen az alapon interpretáljuk, akkor a hozzá való viszony is eltérhet a szokásos ellenséges magatartástól. Bizonyos ponton szerinte még a marxi elmélet fölényéről is beszélhetünk. Ugyanis Marx a materialista történelemszemléletet összekapcsolta a gazdasági fejlődésre vonatkozó elmélettel, és ezzel “pontosan meghatározta az intézményi keretnek azt a sajátosságát, ami a kapitalizmust elválasztja az általános cseregazdaságtól”.⁴²

Leontief 1937-ben, az Amerikai Közgazdasági Társaság ülésén tartott előadásában már határozottan arról beszélt, hogy a marxi gazdaságelmélet nagy jelentőségű az aktuális gazdaságelmélet számára. Leontief Marxot a valós viszonyok leírása miatt a tőkés rendszer sajátosságait felfedező nagy közgazdászként értékeli. Szerinte a közgazdaságtan fejlődését előmozdítaná a marxi elmélet felhasználása. “A gazdaságelmélet ‘üres doboza’ ma sem telibb, mint 20 évvel ezelőtt volt, de a marxi elmélet erőteljesen kapcsolódik ahhoz az anyaghoz, amellyel a vákuum betölthető”⁴³ – írja Leontief.

A keynesi forradalmat követően a közgazdaságtan tipikus makroökonómiai problémáinak elkülönített tárgyalása tényleg jelentős változásokat tett lehetővé a Marxhoz való viszonyban. Bár a marxi elmélet módszertani és ideológiai jellegzetességeit továbbra is elfogadhatatlannak tartották, ez már nem akadályozta azt, hogy Marx elméletének bizonyos korábban teljesen elhanyagolt részeit figyelemre méltónak tartsák.⁴⁴ Az 1930-as évek végétől kialakult a marxi elmélet “makroökonómiája” iránti érdeklődés.

Erre az érdeklődésre közvetve Keynes elmélete is ösztönzőleg hatott. Keynes nem fordított figyelmet makroökonómiája árelméleti alapjainak végiggondolására. Annak ellenére, hogy élesen támadta a neoklasszikus elmélet irreális feltevéseit, mégis elfogadta a neoklasszikus árelmélet számos tételét. A mikroökonómia területén a keynesi elmélet nem hozott forradalmat. Ehhez hasonló módon, a makroökonómiai problémák Marxnál is önállóan felvethetőnek tűntek, anélkül, hogy az olvasók foglalkoztak volna az addig vitatott árelméleti problémákkal. Ezen kívül többen hasonlóságokat is találtak Keynes és Marx mondanivalója között. Már az 1930-as évek végére több olyan tanulmány jelent meg, amelyik felvetette a marxi és a keynesi elmélet közötti hasonlóságot, illetve megpróbálkozott a marxi elmélet makroökonómiai tételeinek az újratárgyalásával.⁴⁵ E tanulmányok szerint a két elmélet összehasonlítására alapvetően az ad okot, hogy mindkettő eltérő felfogást képvisel a szokásos klasszikus/neoklasszikus elmélettől. Míg a neoklasszikus elmélet olyan gazdasággal foglalkozik, amilyennek a gazdaságnak lennie kellene, addig Marx és Keynes azzal a beteg gazdasággal foglalkozik, amelyik reálisan létezik. A gazdasági problémák okát Marx és Keynes is abban látja, hogy nincsenek olyan önszabályozó mechanizmusok, amelyek a gazdaság egészét hatékonyan működtetnék.

A hasonlóságok mellett ugyanakkor elismerik, hogy a két elmélet semmiképpen sem azonos. Fontos pontokon, különösen a módszertan tekintetében óriási a különbség Marx és Keynes között. Rámutatnak arra, hogy Marx értékkategóriákat használt, és megkülönböztette a termelési és a forgalmi folyamatot, ezzel szemben Keynes jövedelemkategóriákat használt, és főként az árupiacra koncentrált. További különbségként hangsúlyozzák azt, hogy a marxi elmélet a gazdaságfejlődés dinamikájára, Keynes pedig a rövidtávú egyensúlyra helyezte a hangsúlyt.

A marxi elmélet makroökonómiai problematikájának e felfedezése mellett néhány szerzőnél megfogalmazódott Marx teljes elméleti rendszerének az újraértékelése is. Ebben fontos szerepe volt a keynesi forradalom utáni mainstream közgazdaságtan fejlődésének is. A mainstream közgazdaságtan szinte azonnal beillesztette a neoklasszikus alapokra épülő mikroökonómia mellé a keynesi alapokra épülő makroökonómiát.⁴⁶ (Ezzel létrejött a közgazdaságtan máig uralkodó főárama.) A keynesi elméletnek az uralkodó irányzatba való beépülését azonban többen igen kritikusan fogadták. Ezen közgazdászok egy része a keynesi elmélettel szembeni fenntartásai miatt, másik része viszont a neoklasszikus elmélettel szembeni fenntartásai miatt határolódott el a mainstream közgazdaságtantól. Az utóbbi közgazdászok különösen nyitottak voltak a közgazdaságtan neoklasszikus hagyományoktól eltérő értékeire. Ezek között fontos helyet kapott Marx elmélete is. A mainstream közgazdaságtan képviselői eközben továbbra is inkább elhatárolódtak Marxtól.

Itt kell kitérni arra is, hogy tulajdonképpen Keynes maga is elhatárolódott Marx elméletétől, és ezzel lényegesen nehezebbé tette a Marxszal szembeni ellenséges magatartás szélesebb körű megváltozását. Az, hogy már Keynes egyes kortársai is, de Keynes halála (1946) után még többen mutattak rá arra, hogy Keynes és Marx elmélete között számos ponton sok a hasonlóság, miközben Keynesnek igen elítélő véleménye volt Marxról, sokáig nem okozott gondot az elmélettörténészek számára. Joan Robinson, aki Keynes közeli munkatársa is volt, ugyanis a következőket állította: “Keynes soha nem tudott kiigazodni Marxon”, mert tulajdonképpen nem is olvasta Marxot.⁴⁷ Fő művében Keynes összesen három helyen tesz jelentéktelen említést Marxról, amelyek egyike sem utal egyértelműen ennek az ellenkezőjére.⁴⁸ Keynes 1927-ből származó, később sokat idézett megjegyzései is kellően alátámasztották az előző véleményt: A tőke “…nemcsak tudományosan hibás, de a modern világ számára érdektelen is”. Továbbá, hogy értetlenül áll azon tény előtt, hogy egy ilyen illogikus és unalmas könyv hogyan tudott hatást gyakorolni még a történelemre is.⁴⁹ Keynes összes műveinek kiadása óta néhányan kétségbe vonták Robinson állítását, hogy tudniillik Keynes nem is olvasta Marxot. Az e témáról megjelent későbbi cikkek⁵⁰ azonban csak valószínűsíteni tudják az állítás ellenkezőjét.

Az előbb idézett Robinson mellett Schumpeter⁵¹ is kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy átfogó Marx-tanulmányaikkal a kortársaik számára új megvilágításba kerülhessen Marx egész elméleti teljesítménye. Mindketten tudatosan törekedtek arra, hogy felkeltsék az érdeklődést Marx iránt. Saját elméletük továbbfejlesztéséhez kerestek új szempontokat a marxi elméletben. írásaikban⁵² rámutattak arra, hogy bizonyos fajta szemléletet Marx elmélete képvisel talán egyedül a közgazdaságtan történetében. A marxi elméletben általuk felfedezett “újszerűség” az a mód, ahogyan Marx a “fennállónak a kritikai elemzését” nyújtja. Robinson és Schumpeter Marxot elsősorban mint a kapitalizmus mozgástörvényeit ábrázoló közgazdászt mutatta be. Ez óriási előrelépés volt, hiszen a korábbiakban éppen e tekintetben becsülték le Marxot a legteljesebben és legegyértelműbben. Ennek oka, mint láttuk, főként az volt, hogy Marx “jóslatai” a kapitalizmus bukásának szükségszerűségéről nem következtek be. Csak a nagy gazdasági válság és az abból kialakuló elméleti forradalom irányította a figyelmet erre a területre.

Robinson közvetítő szerepet is vállalt magára, amikor megpróbálta Marx gondolatmenetét átfordítani a modern közgazdaságtan nyelvezetére. ő sokkal inkább tartotta tudósnak a tőkés rendszer ellentmondásait leíró Marxot, mint a munkaérték-elmélethez ragaszkodó Marxot. Szerinte Marx arra mutatott rá, hogy a tőkés gazdasági rendszerben olyan ellentmondások találhatók, amelyeknek végül a rendszer bukásához kell vezetniük. Ezért, ha a működési zavarokat ténylegesen felmutató gazdasági rendszert működőképessé kívánjuk tenni, akkor nagyon sokat meríthetünk Marx elemzéseiből, különösen a problémafelvetéseiből. “…ha egyáltalában van remény a gazdaságtudományban az előrehaladásra, akkor az csak az lehet, hogy a Marx által felvetett problémák megoldásához felhasználjuk az akadémiai módszereket” – írja Robinson.⁵³

Schumpeter Marxra vonatkozó véleményét a következőképp összegezte: “Még ha Marxnak néha reménytelenül nem volt is igaza, a kritikusainak még kevésbé volt mindig igaza. Azt, hogy ezek között kiemelkedő közgazdászok is találhatók, nyugodtan Marx javára könyvelhetjük. Különösen azért, mert ezek többségével Marx már nem tudott vitába szállni.”⁵⁴ Schumpeter szerint “teoretikus vétségei” (elemzéstechnikái hibái – H. M.) ellenére Marx mégis létrehozott a gazdaságtudomány számára egy alapvető jelentőségű elméleti teljesítményt. “Ez egy olyan elmélet gondolata, amely nem pusztán összeegyeztethetetlen részmodellek korlátlan számán vagy közgazdasági mennyiségek általános összefüggésén nyugszik, hanem a történelmi időben endogén módon fejlődő reális gazdasági folyamatokon.”⁵⁵

Robinson és Schumpeter Marxra vonatkozó írásai a II. világháború idején már egyértelműen Marx újrafelfedezéséről – vagy Schumpeter kifejezésével -, Marx “feltámadásáról” szólnak.

Bár az újra felfedezett marxi elmélet értékelésében a későbbiekben jelentős fordulatra már nem került sor, mégis történt néhány lényeges előrelépés. Ezeket már csak rövid, összefoglaló jelleggel mutatnám be.

1. A Marxhoz kapcsolódó közgazdasági irodalom a II. világháború után egyre terjedelmesebbé vált. Az 1960-as évekre már könyvtárnyi irodalom foglalkozott Marx elméletével, és ez az irodalom egyre bővül, egészen napjainkig. Számos további elemzés készült a marxi és a keynesi elmélet kapcsolatának részletes feltárására, és Marx úgynevezett makroökonómiai elméletének értékelésére. Marx és Keynes elmélete között számos összehasonlítási szempontot találtak. Bár ezek konkrét elemzései eltérő, sőt egymásnak is ellentmondó érvelésekhez vezettek néha, mégis megfigyelhető néhány azonos következtetés. Ezek a következők:

• Keynes és Marx is átfogóan bírálja a korabeli klasszikus/neoklasszikus elméletet.
• Mindketten koruk gazdaságának valóságosan felmerülő problémáira keresnek elsősorban választ.
• Elméletüket nem jellemzi a gazdaság reál- és monetáris szférájára vonatkozó szétszakítottság.
• Mindketten különös szerepet tulajdonítanak a pénznek, hangsúlyozzák, hogy a pénz nem pusztán forgalmi eszköz, hanem önálló gazdasági szerepe is van.
• Mindketten elutasítják a Say-dogmát.
• Mindketten kifejtik a beruházások keresletnövelő szerepét.
• Mindkettőjüknél megtalálható a gazdaság mikro- és makroszemlélete közötti különbség felismerése.
• Elemzéseikben számolnak a gazdasági tényezők időbeli kapcsolatával, a bizonytalansági tényezőkkel, szemléletük dinamikus elemeket is tartalmaz.
• Mindketten számolnak a munkanélküliség szükségszerűségével.

összefoglalva: mindketten állítják, hogy a tőkés gazdaság instabil, vagyis nem működnek olyan önszabályozó mechanizmusok, amelyek biztosítanák a gazdaság hatékony működését. Marx ebből a tőkés gazdaság bukásának szükségszerűségét vezeti le, Keynes viszont ettől eltérően lehetőséget lát a bajok enyhítésére, ez a lehetőség pedig a kormányzat aktív gazdasági szerepvállalása.

2. Elsősorban a keynesiánus hagyományokhoz kötődő közgazdászok közül többen “megfogadták” Robinson tanácsát, és kellő figyelmet fordítottak a közgazdász Marx “tudományos” problémafelvetéseire. Ezzel lehetővé vált bizonyos problémák (növekedési elméletek, válságelméletek, jövedelemelosztási elméletek) Marxhoz kapcsolódó továbbfejlesztése is. Sőt a modern közgazdaságtanon belül megerősödtek azok a heterodox irányzatok is, amelyek sokkal inkább támaszkodnak Marxra, mint bármelyik neoklasszikus szerzőre. Ez különösen azért válik napjainkban is fontossá, mert mind a neoklasszikus elméletet, mind a neoklasszikus-keynesiánus szintézist ezek az irányzatok bírálják a legélesebben. így a mainstream képviselői is többször belekényszerültek a marxi elmélethez kapcsolódó vitákba.

3. Marx elmélettörténeti helyének a meghatározására vonatkozóan már az 1960-as években két álláspont alakult ki. Az egyik szerint a marxi elmélet a klasszikus elmélet egyik változata, ami nem feltétlenül jelenti annak elismerését is, hogy a klasszikus elmélet továbbfejlesztett változata. E kérdést elsősorban Marx és Ricardo elméletének összevetése révén próbálják eldönteni. A másik álláspont szerint a marxi elmélet a modern gazdasági elméletek egy korai változata, vagyis Marx tévedései ellenére is számos ponton megelőzte kora közgazdasági elméleteit.

4. Az eltérő Marx-értékelések ellenére az a tendencia biztosan megfigyelhető, hogy egyre szélesebb körben képviselik az utóbbi álláspontot. De mindkét nézet képviselői számára egyaránt gondot okoz a marxi elmélet metodológiai sajátosságainak kezelése. A közgazdaságtudomány eddigi fejlődése során nem igényelte, nem használta a marxi elmélet sajátos metodológiai teljesítményeit. De ebből nem szükségszerűen következik, hogy bizonyította volna ezek elavult voltát. A közgazdaságtan számos problémáját a marxitól eltérő metodológia alapján sem sikerült még megoldani.

Jegyzetek

¹ Ez még inkább meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy Keynes fő műve, A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete, amely első kiadásban 1936-ban jelent meg, már 1965 óta magyar nyelven is hozzáférhető. A modern közgazdaságtan teljesítményei közül, leszámítva a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó által a későbbiekben kiadott Nobel-díjas sorozat köteteit, csak igen kevés juthatott el a szélesebb magyar olvasóközönséghez.

² Erdős Péter: Adalékok a mai tőkés pénz, a konjunktúraingadozások és a gazdasági válságok elméletéhez (1966) c. könyvében a keynesi elmélet bírálatára készülve először “bizonyos, a keynesizmus által felvetett elméleti problémákra” kereste az addig hiányzó marxista választ, majd a második könyvében (Bér, profit, adóztatás. 1976.) arról ír, hogy az eredeti célkitűzés célból eszközzé vált a számára.

Erdős Péter mellett itt meg kell említenünk Bródy András könyveit is (érték és újratermelés. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1969. és Ciklus és szabályozás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1980.). Bródy András a marxi érték- és újratermelési elmélet matematikai modelljének kidolgozása során kapcsolódott a modern közgazdaságtan más jelentős teljesítményeihez.

³ A közgazdászokon kívül filozófusok, szociológusok, történészek foglalkoznak ma is jelentős terjedelemben Marx életművével. ők Marxot a XX. század társadalomtudományi gondolkodását meghatározó személyek közé sorolják. A társadalomtudósok általában tisztázzák Marxhoz való viszonyukat, még akkor is, ha az elméletét sokan nem fogadják el ma sem.

⁴ A mai közgazdaságtan főárama (mainstream) a marginális forradalomból kifejlődő mikroökonómia és a keynesi forradalomból kialakuló makroökonómia “sajátos keverékeként” jött létre. Az uralkodó irányzat mellett viszont ma léteznek ettől részlegesen vagy teljesen különböző, a fő áramot részben vagy alapjaiban bíráló és egymással is versengő elméleti irányzatok. Ezek között több olyan is található, amelyik többé-kevésbé kapcsolódik a marxi hagyományokhoz. A különböző közgazdasági irányzatok hazai megjelenésének azonban – az elmélettörténeten kívül – még nagyon kevés jelét figyelhetjük meg. A mainstream közgazdaságtan mellett talán csak a gazdasági liberalizmushoz közelálló monetarizmus tekinthető nálunk ma ismert és népszerű irányzatnak. Ezzel szemben ma keveset hallunk Keynesről és a különböző keynesiánus irányzatokról, és még kisebb figyelmet kapnak azok a különböző heterodox irányzatok, amelyek nem a neoklasszikus hagyományokra építik föl elemzéseiket. A mainstream túlsúlya miatt csak kevés szó esik a közgazdaságtan mai “válságáról” is. L.: Balogh T.: Mit ér a hagyományos közgazdaságtan? Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1994.

⁵ Jevonsnak, a marginális forradalom egyik megalapítójának, 1871-ben Angliában jelent meg a műve.

⁶ A közgazdasági irodalomban széleskörűen tájékozott Marx a marginális forradalom előfutárainak, például a német Gossen 1854-es könyvére, vagy a szintén német Thünen 1826-os könyvére sem figyelt fel. A marginális forradalom másik két megalapítójának, az osztrák Mengernek az 1871-es könyve, és a francia Walrasnak az 1874-es könyve is elkerülte Marx figyelmét.

⁷ A közgazdaságtannak a múlt század közepén kialakult kettéágazását Samuelson véglegesnek tünteti fel, és Marx későbbi elmélettörténeti hatását is csak a Leninhez és a radikális közgazdaságtanhoz való viszonyban ábrázolja. Ebben a tekintetben a Samuelson-féle családfát felül kell vizsgálni.

⁸ Marx műveinek csak kis töredéke jelent meg a szerző életében. Különböző írásainak első kiadására igen sokára került sor, néhány írását máig sem publikálták még. A tőke I. kötetének első kiadása 1867-ben jelent meg Hamburgban. Marx e művet az 1859-es, A politikai gazdaságtan bírálatához c. írás folytatásának nevezi. A tőke további kötetei nem jelentek meg Marx élete során. Engels Marx kéziratai alapján 1885-ben kiadta A tőke II. és 1894-ben a III. kötetét. Az értéktöbblet-elméletek A tőke IV. kötete. Ennek az első, Kautsky-féle kiadása 1905-1910 között jelent meg, az eredeti szöveghű kiadás pedig először 1954-ben Moszkvában, orosz fordításban látott napvilágot, majd 1956-ban Berlinben, német nyelven is megjelent.

⁹ Böhm-Bawerk a régi osztrák iskola egyik legjelentősebb képviselője, aki következetesen építette elemzéseit a szubjektív értékelméletre. Böhm-Bawerk Marx-kritikát tartalmazó írása Zum Abschluss des Marxschen Systems (A marxi rendszer lezárásához) címmel 1896-ban, tehát már Marx (és Engels) halála után jelent meg. Böhm-Bawerk e híres tanulmányán kívül is jelentős terjedelemben foglalkozott Marxszal.

¹⁰ Böhm-Bawerk egyik támadási pontja a marxi munkaérték-elmélet irányába az értékmeghatározás körkörös módjának a felvetése. Szerinte Marx hibát követett el azzal is, hogy a termelési ár kiszámításánál a költségeket jelentő tényezőket értéken és nem termelési áron számította ki.

¹¹ Böhm-Bawerk: Kapital und Kapitalzins. I. k. 1921. 386-387.

¹² Uo. 398.

¹³ Engels A tőke III. kötetének előszavában több olyan szerzőt sorol fel, akiknek írásai ekkor születtek.

¹⁴ A tőke II. kötetének 1885-ös első kiadása ebből a szempontból elhanyagolható, hiszen az tematikusan egészen más problémákkal foglalkozik. Egyébként a II. kötet megjelenése nem is váltott ki különösebb visszhangot.

¹⁵ Marx, K.: A tőke. III. k. 1974. 844.

¹⁶ Uo. 843.

¹⁷ Lexis azt is kifogásolta, hogy Marx igazi hegeliánusként a gazdasági fejlődést dialektikus folyamatként fogta fel. Lexis, W.: The Concluding Volume of Marx’s Capital. (Eredeti megjelenés éve 1895.) In: Wood, J. C.: Karl Marx’s Economics: Critical Assessments. II. k. 1988. 6-24.

¹⁸ Marx, K.: A tőke. III. k.1974. 835-857.

¹⁹ Az engelsi “kiegészítés” azt próbálja bizonyítani, hogy volt olyan időszak a történelmi fejlődés során, amikor közvetlenül az érték volt az árcentrum. Ez a prekapitalizmusbeli időszak az egyszerű árutermelés, ahol az érték valóságosan is létezett. Engels szerint Marxnál az értéknek termelési árrá való átalakulását az a valóságos történelmi átmenet indokolja, amelynek révén az egyszerű árutermelés tőkés termeléssé változott a történelmi fejlődés során. Engels ezzel teljesen nyitva hagyta, illetve elkerülte azt a felvetett kérdést, hogy vajon a kapitalizmus viszonyai között “létezik-e”, “valóságos-e” az érték. Azzal, hogy Engels a történelmi átmenetre próbálta terelni ezt a kérdést, valójában újabb támadási lehetőséget teremtett a marxi elmélet ellen.

Az érték “valóságtartalmának” megítélése, az érték tapasztalatilag igazolható létezésének kérdése későbbi viták forrásává is vált. Vannak, akik e vitában, éppen azért, mert szimpatizálnak a marxi elmélettel, tényleg hiányosnak tartják az eredeti marxi megoldást, hiányolják a Marxtól megszokott ontológiai magyarázatot, az úgynevezett történeti megközelítést. Ebben a meggyőződésükben komoly szerepe van annak az aggályuknak, hogy enélkül Marxot esetleg jogosan támadhatják azzal, hogy az értéknek csak ideológiai jelentősége van. (Talán ez motiválta Engels szándékát is.) Engels nyomán fölvetődött annak a részletes, gazdaságtörténeti anyagokkal is alátámasztható vizsgálata, hogy tényleg létezett-e a kapitalizmust megelőzően olyan egyszerű árutermelés, ahol az árak még az értékekhez igazodtak, ahol nem dominált még az átlagprofit elve. Az ilyen irányú kérdések körül szinte napjainkig tartó vita bontakozott ki, ami az úgynevezett történelmi transzformációs problémaként vált ismeretessé. A történelmi transzformációs vitában viszont az a vélemény vált bizonyíthatóbbá, amelyik Engels álláspontjával ellentétben kétségbe vonja az egyszerű árutermelésre, az érték közvetlen létezésére vonatkozó felfogást. Ezzel egyidejűleg visszatértek a régi Sombart- és Schmidt-féle álláspontok is, tudniillik hogy Marxnál az érték pusztán elemzési eszköz.

²⁰ Böhm-Bawerks Marx-Kritik címmel 1904-ben jelent meg Hilferding ellenkritikája.

²¹ A “matematikai” transzformációs probléma az 1960-as évektől kezdődően tulajdonképpen egy önálló kutatási ág kialakulásához vezetett. L.: Bródy András: érték és újratermelés. KJK 1969. és Marx átvilágítása. Kritika, 1993. 6. sz.

²² Bortkiewicz 1906 és 1907-ben több cikket is írt e témáról. Bortkiewicz szerint Marx elkerülhette volna a rendszerében kimutatott ellentmondásokat, ha több matematikai ismerettel rendelkezett volna. Szerinte ugyanis Marx nem használta egzakt módon az érték és a termelési ár fogalmát. Emiatt viszont Böhm-Bawerkkel ellentétben nem eleve elvetendőnek, hanem először korrigálandónak tekinti Marx művét. Ha ez a korrekció összhangba hozható Marx mondanivalójával, akkor Marx elmélete megvédhető. Bortkiewicz kísérletet tett erre a korrekcióra. Ennek eredményeként azt állította, hogy a marxi mondanivaló kifejtéséhez elégséges csak a termelési ár fogalmát használni, amit végső soron tényleg a munkaráfordítások határoznak meg. Ennek levezetéséhez viszont semmi szükség nincs egy külön értékfogalomra, és az értéknek a termelési árrá való transzformációjára. Bortkiewicz Marx elméletét végső soron Ricardo elméletével megegyezőnek tartotta, szerinte a marxi elmélet helyett akár vissza is térhetünk Ricardohoz.

²³ Elsősorban Kautsky Marx gazdaságtana című népszerűsítő műve alapján.

²⁴ Kühne, K.: ökonomie und Marxizmus. I. k. 1972. 42.

²⁵ …a közgazdaságtan teoretikusai közül alig adatott meg néhánynak, hogy a gondolatai oly erős szembenállást váltottak ki, és oly durva torzulást szenvedtek el, mint ahogyan ez Marxszal megtörtént.” Uo. 53.

²⁶ Veblen, T.: The Socialist Economics of Karl Marx and his Followers. (Eredeti megjelenés éve 1906.) In: Wood, J. C.: I. m. I. k. 1988. 26.

²⁷ Uo.

²⁸ Marx, K.: A tőke. I. k. 1973. 20.

²⁹ Uo. 31.

³⁰ A Say-dogma melletti érvelés során azzal a feltevéssel kell élnünk, hogy a piacon csak a gazdaság reálfolyamatai jelennek meg, mintha a piacgazdaság lényegében nem különbözne a közvetlen termékcserét folytató gazdaságoktól. Továbbá feltételeznünk kell azt is, hogy a pénz nem különbözik lényegileg a többi árutól, mintha egyetlen szerepe az lenne, hogy technikailag közvetíti az árucserét, vagyis forgalmi eszköz. Ez a technikai közvetítő szerep nyugodtan el is hanyagolható a “reális csere” elemzésénél, hiszen a pénz a reálváltozókra úgysem hat. Ez a szemléletmód egyaránt jellemző volt a klasszikus és a neoklasszikus közgazdászokra, de nem jellemző Marx elméletére.

³¹ Deane, Ph.: A közgazdasági gondolatok fejlődése. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1984. 238.

³² Samuelson P. A. – Nordhaus W. D.: Közgazdaságtan I. k. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1986. 190-191.

³³ Hansen, A. H.: útmutató Keyneshez. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1965. 20.

³⁴ Az elméleti válsághelyzet ugyanakkor Keynes makroökonómiai elmélete mellett más típusú elméleti újításokat is inspirált. Ugyanis az elméleti frissítés erejével hatott minden új problémafelvetés és elemzési eszköz. Ilyen volt például az időtényező bekapcsolása a gazdasági elemzésekbe, vagy a tökéletes versenytől eltérő piaci formák elemzése. L.: Mátyás Antal: A modern közgazdaságtan története. Aula, 1993. 176-179., 205-206., 258-260. és Deane, Ph.: I. m. 201-237.

³⁵ Keynes, J. M.: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1965. 402.

³⁶ Az adott erőforrások felhasználása tekintetében Keynes elfogadta a piaci automatizmusok fontos szerepét. “Nem a tényleges foglalkoztatás irányát, hanem volumenét illetően mondott csődöt mai rendszerünk.” (Keynes, J. M.: I. m. 403.)

³⁷ Uo. 35.

³⁸ Uo. 52.

³⁹ Uo. 319.

⁴⁰ Joan Robinson a cambridge-i közgazdaságtan jeles képviselője, aki Keyneshez hasonlóan élesen bírálta a neoklasszikusok számos tételét. A keynesi forradalom utáni úgynevezett neoklasszikus szintézist követően is következetesen képviselte a hagyományos neoklasszikus szemlélettel szembeni ellentétet. Marx-interpretációja is az újító törekvéseket képviselő felfogásába illeszthető be. Marx-kritikájára ezért egyáltalán nem érvényesek a neoklasszikus közgazdászok Marxszal szembeni előítéletei, ő Marxhoz mint egy jelentős közgazdászhoz viszonyult.

⁴¹ Robinson, J.: Grundprobleme der Marxschen ökonomie. 1951. 9. Angolul: An Essay on Marxian Economics. 1942.

⁴² Lange, O.: Marxian Economics and Modern Economics. 1935. In: Horowitz, D.: Marx and Modern Economics. 1968. 86.

⁴³ Leontief, W.: The Significance of Marxian Economics for Present-day Economic Theory. 1938. In: Horowitz, D.: I. m. 96.

⁴⁴ A marxi gazdaságelmélet felé történő nyitást értékelve érdemes figyelembe venni azt is, hogy a 30-as években jelentek meg először Marx fiatalkori művei, a Gazdasági-filozófiai kéziratok, A német ideológia, a Grundrisse. Ezek a művek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a közgazdaságtanon kívül a többi társadalomtudományi ágban is elindult ebben az időben a Marx felé fordulás folyamata.

⁴⁵ Például Ward, E. E.: Marx és Keynes általános elmélete. 1939.; Fan Hung: Keynes és Marx elmélete a tőkefelhalmozásról, a pénzről és a kamatról. 1939.; Alexander, S. S.: Mr. Keynes és Mr. Marx. 1940.; Joan Robinson: Marx a munkanélküliségről. 1941.

⁴⁶ L.: Deane, Ph.: I. m. 238-254., 273-284.

⁴⁷ Joan Robinsontól idézi Thweatt, W. O.: Note: Keynes on Marx’s Das Kapital. History of Political Economy, 1983. 4. sz. 617.

⁴⁸ L.: Keynes, J. M.: I. m. 21., 52., 380.

⁴⁹ Keynestől idézi Thweatt: I. m. 619.

⁵⁰ Thweatt: I. m.; Behrens, R.: What Keynes knew about Marx. Studi Economici ,1985. 2. sz.

⁵¹ ”Talán ő volt az utolsó azok sorában, akik szuverén mesteri tudással ismerték a gazdaság- és a társadalomtudomány egész területét, és akik történeti, elemző és filozófiai nézőpontból egyaránt képesek voltak felfogni a maga kölcsönös összefüggéseiben és viszonyaiban a gazdaságot és a társadalmat” – írja Schumpeterről tanítványa, Erich Schneider 1970-ben. Timmermann, M.: Die ökonomischen Lehren von Marx, Keynes und Schumpeter. Stuttgart, 1987. 7.

⁵² Joan Robinson Essays on Marxian Economics című könyve 1942-ben jelent meg Londonban. Ugyanekkor jelenik meg New Yorkban Schumpeter nagy sikerű könyve, a Capitalism, Socialism and Democraty, amelyben ő egy százoldalas fejezetet szán a marxi elmélet bemutatására.

⁵³ Robinson, J.: I. m. 152.

⁵⁴ Schumpeter, J. A.: Capitalism, Socialism and Democracy. 1942. Németül: Kapitalismus, Sozialismus und Demokratie. 1946. 75.

⁵⁵ Uo. 77.

A karitatív tevékenységeiről is ismert spekuláns könyve A pénz alkímiája 1996-ban jelent meg magyarul. A recenzió összefoglalja, miként értelmezi Soros a piacok működését, összevetve e leírást Keynes és Balogh megállapításaival.

Soros György, a közgazda

A pénz nem boldogít. E közmondás igazságtartalma megerősödik bennünk, ha elolvassuk Soros György A pénz alkímiája (Európa Kiadó, 1996.) című könyvét, amellyel a szerző nem világ- (vagy legalábbis Anglia-) rengető sikereinek kíván emléket állítani, hanem paradox módon épp annak a rendszernek kárhozatos voltát kívánja bizonyítani, melynek sikereit, ismertségét és gazdagságát köszönheti.

A könyv számos, ma elevenen ható közgazdasági problémával, így többek között a nemzetközi eladósodással, egy nemzetközi jegybank létrehozásának lehetőségével, a természet- és társadalomtudományok közötti hasonlósággal és különbözőséggel foglalkozik, ám legjelentősebb hozzájárulása korunk vitáihoz a pénzpiacok tanulmányozása során kialakított dinamikus (visszaható) modell. Míg a jelenleg divatos közgazdasági modellek azt fogalmazzák meg, hogy hogyan kell (vagy legalábbis kellene) működnie a pénz (és egyéb) piacoknak, Soros dinamikus modellje arra kíván választ adni, hogy a valóságban hogyan működnek ezek a piacok. A modell leírásánál Soros olyan formanyelvet alkalmaz, amely a gazdaság bonyolult összefüggéseit könnyen érthetővé, ábrázolhatóvá teszi, és amelynek – megfelelően továbbfejlesztve – minden bizonnyal helye lesz a jövő közgazdasági tankönyveiben.

Keynes munkásságát példaképül tekintve Soros átfogó elméleti rendszert kíván kialakítani, ezért a modell felépítését tudományelméleti kérdésekkel kezdi és fokozatosan jut el az emberi cselekvés hatását is figyelembevevő visszaható rendszer kiépítéséhez. Kövessük tehát végig azt a gondolatmenetet, amelynek végén a könyv szerzője joggal kérdőjelezi meg a ma uralkodó közgazdasági felfogást és egyúttal az arra épülő gazdaságpolitikát is.

Tudomány-e a közgazdaságtan?

Soros abból indul ki, hogy a közgazdaság tudomány szeretne lenni, de nehéz tudományosnak lenni, ha a vizsgálat tárgya, a gazdasági folyamat résztvevője – az ember – nélkülözi az objektivitást. A természet- és társadalomtudományok közötti különbség éppen az, hogy a társadalomtudományok esetében a résztvevők önállóan gondolkodó emberek. Amikor az eseményekben gondolkodó egyének vesznek részt, a vizsgálat tárgya már nem korlátozódhat csupán a tényekre, szükségképpen tartalmazza a résztvevők megfigyeléseit is. Az oksági lánc tehát nem tényről tényre vezet, hanem közbeiktatódik az ember a maga szubjektív megítéléseivel, téveszméivel. E problémát a hagyományos közgazdasági elmélet az ésszerű viselkedés feltételezésével próbálja megkerülni, vagyis abból indul ki, hogy az emberek mindig a legjobbat választják ki a lehetőségek közül. Az eredmény egy nagyon elegáns elméleti konstrukció, amely hasonlít ugyan a természettudományra, ám a valóságra nem.

így például a klasszikus közgazdaságtan centrális eleme a függetlenül (exogén módon) adott keresleti és kínálati függvény. E függvények szilárdan kijelölik a gazdaság (az árak, a kibocsátás) egyensúlyi helyzetét, amely felé a piaci erők – elvben – terelik a gazdaságot. A pénzpiacokon azonban a vásárlási és eladási döntések a jövő áraival kapcsolatos várakozásokon alapulnak, a jövő árai viszont a jelenlegi vásárlási és eladási döntések következményei. Mindez természetszerűleg befolyásolja a kínálatot és a keresletet, ezért a kínálati és keresleti görbe többé nem tekinthető külső adottságnak, és az egyensúlyi ár meghatározásának igénye hiábavaló fáradozás.

A visszahatás elve

Keynes kimutatta, hogy a teljes foglalkoztatás a gazdaság állapotának csupán egy speciális esete, a továbbiakban kifejtendő visszahatási elmélete viszont arra kíván rávilágítani, hogy maga a klasszikus közgazdaságtan által tételezett egyensúlyi helyzet is csupán egy különleges eset.

Azt, hogy az ember szubjektív értékítéletét is magában foglaló visszaható piaci rendszer hogyan működik, legjobban a tőzsde, a részvénypiac megfigyelésével lehet megismerni. A tőzsde ugyanis rendelkezik a tökéletes versenyhez szükséges feltételekkel, vagyis a központi piactérrel, az egynemű árukkal, az alacsony üzleti és szállítási költségekkel, a gyors kommunikációs lehetőségekkel és az elegendő számú résztvevővel ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne: az események szokásos menetében egyedül senki sem képes befolyásolni a piaci árakat. Ezen túlmenően valamennyi résztvevő hozzáférhet a fontos információkhoz. Kell ennél több? Ha van olyan hely, ahol a tökéletes verseny elméletének a gyakorlatban is érvényesülnie kell, az a tőzsde. Ennek ellenére épp a tőzsde az a hely, ahol a legszemléletesebben lehet bizonyítani a klasszikus felfogás gyakorlati alkalmazhatatlanságát. Nézzük tehát, hogyan is működik a valóságban ez az ideálisnak tekinthető piac.

A tőzsdei árfolyamokat két olyan tényező – az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme – határozza meg, amelyek ugyanakkor az árfolyamok befolyása alatt állnak. Az “alapvető irányzat” az a tőzsdei irányzat, amelyet külső, a spekulációtól független “objektív” események, folyamatok határoznak meg. Az “uralkodó téveszme” azt jelenti, hogy a piac számos szereplőjének nézetei elkerülhetetlenül különböznek. Az egyéni nézetek közül jó néhányan negligálják egymást, a többségi nézetek azonban egy “uralkodó téveszmét” alkotnak. A tőzsdei árfolyamokban mutatkozó trend az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme vegyülékeként írható le.

A tőzsdei árfolyamok és a másik két tényező kölcsönhatása nem egyirányú, ami az egyik viszonylatban független változó, az a másikban függő változó lehet és fordítva. így viszont – hasonlóan az elektronikában jól ismert multivibrátor működéséhez – a folyamat nem tarthat az egyensúlyi helyzet felé. Tipikus esetben a három változó először egy bizonyos irányban erősíti fel egymás hatását, azután egy másik irányban. Ezt a sémát legegyszerűbb formájában mint fellendülések és összeomlások sorozatát tapasztaljuk meg.

Amikor a tőzsdei árfolyamok erősítik az alapvető irányzatot, akkor a trendet önerősítőnek nevezzük, amikor viszont ellentétes hatás érvényesül, akkor önkiigazítónak. Ugyanezt a szóhasználatot alkalmazzuk az uralkodó téveszmére: lehet önerősítő és önmagát korrigáló. Amikor a trend önerősítő, akkor gyorsulás következik be. Amikor a téveszme önerősítő, akkor a várakozások és a jövőbeni tőzsdei árfolyamok valóságos alakulása közötti szakadék mind tágabbra nyílik, amikor pedig önkiigazító, akkor ellenkezőleg – a különbség csökken. Ami a tőzsdei árfolyamokat illeti, egyszerűen emelkedőnek vagy csökkenőnek nevezzük őket. Amikor az uralkodó téveszme az árfolyam-emelkedést segíti, akkor pozitív, amikor az ellenkezője lép működésbe, akkor negatív folyamatról beszélünk. Vagyis az árfolyamemelkedés tendenciáját a pozitív beállítottság, a csökkenést a negatív beállítottság fokozza. A fellendülés/összeomlás eseménysorozatban legalább egy olyan pontot kell találnunk, ahol az árfolyamnövekedést elősegíti a pozitív tévképzet, és egy másikat, ahol az árfolyamesést a negatív beállítottság is ösztönzi. Kell lennie egy olyan pontnak is, ahol az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme együttes hatása megfordítja a tőzsdei árfolyamok irányzatát. Ezt a mozgásformát írja le a dinamikus (visszaható) modell.

A dinamikus (visszaható) modell működése

A ciklus indulásának kezdetén az alapvető irányzat még nem ismerhető fel. Amikor a piaci szereplők felismerik a trendet, az észlelésükben bekövetkezett változás hat a tőzsdei árfolyamokra. Az árfolyamok változása az alapvető irányzatot vagy befolyásolja, vagy nem. Ez utóbbi esethez nincs mit hozzáfűzni, míg az előbbi bekövetkeztével kezdetét veszi az önerősítő folyamat. Az emelkedő irányzat két lehetséges módon befolyásolja az uralkodó téveszmét: vagy további erősödésre, vagy korrekcióra fognak számítani. Az utóbbi esetben az alapvető irányzat vagy túléli, vagy nem a részvényárak korrekcióját. Az előbbi esetben pozitív torzulás alakul ki, melynek nyomán a részvényárak tovább nőnek, és az alapvető irányzat még erősebb lesz Amíg a téveszme önmagát erősítő, a tényleges árfolyam-emelkedésnél még erősebbre is számítanak. Az alapvető irányzatot egyre inkább befolyásolják az árfolyamemelkedések és ez utóbbiak egyre inkább függnek az uralkodó téveszmétől, aminek következtében az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme egyre sebezhetőbbé válik. Végül az árfolyamirányzat nem tudja fenntartani az uralkodó várakozásokat, és bekövetkezik a korrekció. A meghiúsult várakozásoknak negatív hatása van a részvényárfolyamokra, és a gyengülő részvényárfolyamok megingatják az alapvető irányzatot. Ha az alapvető irányzat túlságosan is függ már az árfolyamoktól, a korrekcióban teljes fordulat is lehet. Ebben az esetben a részvényárfolyamok esnek, az alapvető irányzat visszájára fordul, és a várakozások még borúlátóbakká válnak. Ilyen módon önmagát erősítő folyamat ellenkező irányba indul el. Végül az árfolyamesés is eléri a mélypontot, majd megfordul.

Tipikus esetben az önmagát erősítő folyamat a korai szakaszokban rendezetten módosul, és ha túléli a korrekciókat, a téveszme erősödésre hajlik és nem könnyen ingatható meg. Ha a folyamat előrehalad, a korrekciók ritkábbak lesznek, és a fordulópontok veszélye nagyobbá válik.

A visszahatás eredményeként a gazdaságban önerősítő mechanizmusok alakulnak ki, amelyeket áldásos vagy ördögi köröknek nevezhetünk aszerint, hogy működésüket előnyösnek tartjuk-e vagy sem.

Visszahatás a valutapiacokon

Míg a részvénypiacon a visszaható kölcsönhatás időszakos, a valutapiacon folyamatos. A szabadon lebegő valutaárfolyamok természetüknél fogva ingadozók; ezenkívül ingatagságuk felhalmozódó, ezért a szabadon ingadozó árfolyamrendszer végső összeomlása gyakorlatilag bizonyos.

A valutapiacról az a hagyományos nézet, hogy az egyensúly felé tart. A túlértékelt árfolyam ösztönzi az importot és visszafogja az exportot, míg az egyensúly helyre nem áll. Hasonlóképpen a versenyhelyzet javulása felértékelődő árfolyamban fejeződik ki, ami mérsékli a külkereskedelmi többletet, így az egyensúly ismét helyreáll. A spekuláció nem tudja megzavarni az egyensúly felé tartó irányzatot – ha a spekulánsok helyesen látják előre a jövőt, gyorsítják a trendet; ha rosszul ítélik meg, a fundamentális trend megbünteti őket, mert késhet ugyan, de elkerülhetetlenül érvényesül.

Mióta 1973-ban bevezették a lebegő árfolyamokat, a tapasztalat megcáfolta ezt a nézetet. Ahelyett, hogy az alapvető tényezők határoznák meg az árfolyamokat, kitűnt, hogy az utóbbiak befolyásolják az alapvető tényezőket. Például az erős árfolyam fékezi az inflációt; az árak stabilak maradnak, és az importárak esnek. Ha az export importtartalma nagy, az ország szinte korlátlanul versenyképes maradhat, valutájának állandó felértékelődése ellenére, mint ahogy Németország példája ezt a hetvenes években bebizonyította.

A belföldi inflációs ütem és a valutaárfolyam közötti viszony tehát nem egyirányú, hanem körkörös. Az egyiknek a változása megelőzheti a másikét, de értelmetlen egyiket okként leírni és a másikat okozatként, mert kölcsönösen erősítik egymást. Helyesebb ördögi körről beszélni, amelyben a valuta leértékelődik és az infláció gyorsul, vagy áldásos körről, amikor az ellenkezője történik.

Az ördögi és áldásos körök távol vannak az egyensúlytól. Mégis az egyensúllyal rokon állapotot idézhetnének elő, ha a visszaható, önmagát kölcsönösen erősítő viszonyt végtelenül fenn lehetne tartani. Csakhogy nem lehet. Az önmagát erősítő folyamat annál sebezhetőbbé válik, mennél tovább tart, és végül szükségképpen megfordul, önmagát erősítő folyamatot indítva el az ellenkező irányba. A teljes ciklust vad ingadozások jellemzik, nem csak a valutapiacon, hanem a kamatlábak, az infláció terén és/vagy a gazdasági tevékenység színvonalában is.

A stabilitás hiányát a rendszerben a résztvevők téves elképzelései okozzák. Ha a piaci rendszereknek volna egy olyan velükszületett irányzata, amely az egyensúly felé tart, a résztvevők téveszméi nem lennének képesek ezt megbontani, a legrosszabb esetben némi véletlenszerű rövid távú ingadozást indítanának el. De ha az okozati kapcsolatok visszahatók, a résztvevők torz nézetei ördögi vagy áldásos kört indítanak el, tartanak fenn vagy rombolnak szét. Sőt az uralkodó téveszmék önálló életet kezdenek élni mint a körkörös viszony alkotórészei. Ezek fejeződnek ki a spekulatív tőkemozgásokban, melyek a külkereskedelmi egyensúlyhiányt ellensúlyozhatják, lehetővé téve, hogy a kereskedelmi mérleg többlete vagy hiánya mind mértékben, mind tartamban felülmúlja azt a szintet, amely nélkülük fenntartható volna. Ha ez történik, a spekuláció destabilizálóvá válik.

A formanyelv és a valutapiacok működösét leíró modell

A nemzetközi tőkemozgásoknak a részvénypiacokhoz hasonló önmagukat erősítő/gyengítő mozgásformájuk van, de a részvényárfolyamok mozgásához használt modellt nem lehet lényeges változtatások nélkül a valutapiacokra alkalmazni. Ennek az az oka, hogy míg a részvénypiac két változó, részvényárfolyam és az alapvető irányzat visszaható viszonyával leírható, a valutapiac esetében még a legegyszerűbb modellnek is legalább nyolc változóra van szüksége. A valutapiacokon figyelembeveendő legfontosabb változók az alábbiak:

e : névleges árfolyam (­↑ = erősödik, ↓ = gyengül, × = stagnál)

i : névleges kamatláb

p : a hazai árszínvonal viszonya a külföldihez (­p = a hazai árak gyorsabban nőnek mint a külföldiek)

v : a gazdasági tevékenység színvonala

N : nem spekulatív tőkeáramlás (pl. kamat) ­ (↑ = növekvő kiáramlás, ↓ = növekvő beáramlás)

S : spekulatív tőkeáramlás (↑ = növekvő kiáramlás, ↓ = növekvő beáramlás)

T : kereskedelmi mérleg ­ (↑ = többlet, ↓ = hiány)

B : állami költségvetés (↑ = többlet, ↓ = hiány)

A feladat annak meghatározása, milyen viszony köti össze ezeket a változókat. Nem kvantifikáljuk egyik változót sem, csupán a mozgás irányát (↑ , ↓­) vagy nagyságrendjét(> , <) jelezzük. Az okozati kapcsolatokat vízszintes nyíllal (→) jelöljük.

A keresletet és a kínálatot alkotó különféle tényezők három csoportba sorolhatók: külkereskedelem, nem spekulatív tőkemozgások és spekulatív ügyletek. Ezekből épülhet fel a szabadon ingadozó árfolyamrendszer legegyszerűbb modellje, amikor a külkereskedelmi mérleg hiánya és a kiáramló spekulatív és nem spekulatív tőke kikényszeríti a valuta leértékelését:

(↓T+↑­N+↑­S) → ↓e

A továbbiakban azt vizsgáljuk, hogy a résztvevők téveszméje milyen szerepet játszik az árfolyammozgásokban. A vizsgálat megkönnyítésére feltételezzük, hogy a téveszme csak a spekulatív tőkeügyletekben (S) érvényesül, míg a kereskedelem (T) és a nem spekulatív tőkeáramlások (N) függetlenek a várakozásoktól: ezek alkotják az “alapvető tényezőket”. A valóságban az alapvető tényezőket is befolyásolják a résztvevőknek a valutaárfolyamok jövendő alakulását illető várakozásai.

A spekulatív tőke a legnagyobb teljes hozamot keresve áramlik. A teljes hozamnak három eleme van: a kamatlábkülönbség, az árfolyamkülönbség és a tőke felértékelődése helyi valutában. Mivel a harmadik elem esetről esetre változik, a következő általános szabályt javasolhatjuk: a spekulatív tőkét az emelkedő árfolyam és a növekvő kamatláb vonzza:

A visszaható folyamatok meghatározott minta követésére hajlanak. A kezdő szakaszokban az irányzatnak önmagát erősítőnek kell lennie, mert különben a folyamat kifullad. Ha az irányzat folyatódik, egyre sebezhetőbb lesz, mert az alapvető tényezők, mint a külkereskedelem és a kamatfizetések, a klasszikus elemzés felfogásának megfelelően az irányzat ellen fordulnak, és az irányzat fennmaradása egyre inkább az uralkodó téveszmétől függ. Végül elérkezik a fordulópont, és a teljesen kibontakozó eseménysorozatban az önmagát erősítő folyamat kezd az ellenkező irányba hatni.

A modell működését Németország és az Egyesült államok hetvenes évek második felében, illetve a nyolcvanas évtized első felében mutatott gyakorlatával lehet a legjobban bemutatni.

Németország “áldásos” köre

Németország esetében a hetvenes évek végén a márka erős volt (↑­e). A spekulatív vásárlásoknak nagy szerepük volt az erősítésében (↓S) és az áldásos kör fenntartásában. Németország külkereskedelmi többlettel indult, és valutájának ereje hozzájárult az árszínvonal féken tartásához. Mivel az exportnak nagy volt az importtartalma, a felértékelődő valuta olcsóbbá tette az importot, így a reálárfolyam, szemben a nominálissal, többé-kevésbé stabil maradt (×ep) és a külkereskedelmi mérlegre gyakorolt hatás elhanyagolható volt (×T). Mivel a spekulatív tőkebeáramlás volt az uralkodó (↓S > ×T), az áldásos kör önmagát erősítette:

Az a tény, hogy a valuta felértékelődésének mértéke felülmúlta a kamatlábak különbségét, igen jövedelmezővé tette a német márka birtoklását, ezért a spekulatív tőkebeáramlás stabil, önmagát erősítő folyamatot alakított ki.

Carter “ördögi” köre

Ami Németország számára áldásos kör volt, ördögi körnek bizonyult Carter idejében az Egyesült államok számára. Ahogy leértékelődött a valutaárfolyam (↓e), az infláció gyorsult (↑­p). A nominális kamatlábak emelkedése (↑­i) ellenére a reálkamatlábak igen alacsonyak, ha nem negatívak maradtak (↓i/p). Megindult a tőkekiáramlás (↑­S), amit különböző intézkedésekkel próbáltak ellensúlyozni, de semmi sem mutatkozott hatásosnak, a folyamat folytatódott:

Fordulat akkor következett be, amikor a Federal Reserve szigorú monetáris politikát kezdett alkalmazni. Ezt követte Ronald Reagan elnökké választása, és a dollár tartós erősödésnek indult.

Reagan Imperiális Köre¹

Reagan elnök első hivatali ciklusa alatt, egymással ellentétes politikai célok akaratlan következményeként, nagy és növekvő költségvetési hiány jellemezte az Egyesült államokat. Reagan elnök egyrészt adók csökkentésével igyekezett mérsékelni a szövetségi kormányzat szerepét a gazdaságban; másrészt katonai erőt kívánt mutatni a kommunista veszéllyel szemben. E két célt egyszerre, kiegyensúlyozott költségvetés korlátai között, nem lehetett követni.

Ráadásul a fiskális és a monetarista politikát két különböző elméleti iskola befolyásolta. A fiskális politikát a “kínálatösztönző” közgazdaság, a pénzügyi politikát a monetarizmus elvei irányították. A kínálatösztönzők úgy hitték, hogy az adócsökkentésnek olyan élénkítő hatása van mind a termelésre, mind az adófizetési hajlandóságra, hogy a gazdaság gyors ütemben nőhet az infláció növekedése nélkül, és a magasabb adóbevételek következtében költségvetés ismét egyensúlyba kerül. A monetaristák úgy hitték, hogy a fő feladat az infláció fékentartása és e célból szigorúan szabályozni kell a pénzkínálatot. A Fed² a rövid lejáratú kamatok korábbi ellenőrzése helyett a pénzkínálat mennyiségét szabta meg és hagyta, hogy a pénzpiaci kamatlábak szabadon ingadozzanak. Amikor Reagan hivatalba lépett, a kamatlábak már rekordszinten voltak. Első költségvetésében csökkentette az adókat és egyúttal növelte a katonai kiadásokat. Noha összehangolt intézkedéseket tett a belföldi kiadások csökkentésére, a megtakarítások nem voltak elegendők a másik két tétel ellensúlyozására. A leggyengébb ellenállás ösvénye nagy költségvetési hiányhoz vezetett.

Mivel a költségvetési hiányt a pénzkínálati cél szigorú határai között kellett finanszírozni, a kamatlábak páratlan magasságokba emelkedtek. A fiskális és monetáris politika közötti ellentét komoly gazdasági visszaesést eredményezett. A mexikói válságra azonban a Fed a pénzkereslet lazításával válaszolt, a költségvetési hiány épp kezdett gyorsulni és a gazdaság nekilendült. A növekvő kereslet hatására a kamatlábak történelmileg magas szinten stabilizálódtak. A külföldi tőkét vonzotta a pénzügyi aktívák magas hozama és a Reagan által keltett bizalom. A dollár erősödött és a magas dollárárfolyam a pozitív kamatlábkülönbséggel együtt ellenállhatatlanul vonzotta a külföldi tőkét. Az erős dollár ösztönözte az importot, ami hozzájárult a többletkereslet kielégítéséhez és az árszínvonal alacsonyan tartásához. önmagát erősítő folyamat indult, amelyben az erős gazdaság, az erős valuta, a nagy költségvetési hiány és a nagy külkereskedelmi deficit kölcsönösen erősítette egymást és inflációmentes növekedést eredményezett.

Reagan Imperiális Körében a négy főszereplő az erős gazdaság (↑­v), az erős valuta (↑­e), a növekvő költségvetési hiány (↓B), és a növekvő külkereskedelmi hiány (↓T). Első pillantásra nyilvánvaló ellentmondások vannak a négy változó között. A hagyományos közgazdaságtan arra tanít bennünket, hogy a növekvő külkereskedelmi hiányt (↓T) mind az árfolyam (↓e), mind a belföldi tevékenységi színvonal (↓v) leszorítására hajlik:

(1) ↓T → ↓e és ↓v

De az Imperiális Körnek sikerült megtörnie ezt az oksági kapcsolatot két másik változó: a költségvetési hiány és a tőkebeáramlás segítségével.

A gazdaság erősödött, mert a költségvetési hiány ösztönző ereje erősebb volt, mint a külkereskedelmi hiány visszahúzó hatása. A gazdasági tevékenységet természetesen sok más tényező befolyásolja. Valamennyit tárgyalni fölöslegesen bonyolulttá teszi az érvelést. Ami számít az az eredmény: az erős gazdaság. A kép egyszerűsége kedvéért valamennyi tényező nettó hatását kérdőjellel (?) fogjuk jelölni és megkapjuk a következő képletet:

Hasonlóképpen a dollár felértékelődött, mert a tőkebeáramlás ↓(N+S) felülmúlta a külkereskedelmi hiányt:

Ez a két viszony az Imperiális Kör fönntartó ereje. Sok más viszony is működik, egyesek erősítik az Imperiális Kört, mások ellene dolgoznak; ismét mások rövid távon erősítik, de nem tarthatók fenn hosszú távon. A legfontosabb önmagát erősítő kapcsolat az árfolyam és a spekulációs tőkebeáramlás között tapasztalható:

Már azonosítottunk két kapcsolatot, amely az Iperiális Kör ellen dolgozik (1. egyenlet), és itt megemlíthetünk két kapcsolatot, amely önmagát erősíti rövid távon, de hosszú távon összeomlik.

Az első az, hogy míg a spekulációs tőkebeáramlások rövid távon önmagukat erősítik, egyúttal olyan kamat- és visszafizetési kötelezettségeket hívnak életre, amelyek összeadódnak és az ellenkező irányba hatnak.

­

­

Végül a növekvő adósságszolgálat (­N) aláássa azt a viszonyt, amelyen az Imperiális Kör alapul, és az árfolyam irányzata szükségképpen megfordul:

Ekkor az adósságszolgálat és a spekulatív tőke menekülése együtt járhat a külkereskedelmi hiánnyal, aminek következménye a dollár katasztrofális esése.

A másik példa a költségvetési hiány, amely rövid távon ösztönző, de ellenkező hatást vált ki hosszú távon, mert a kamatláb-mechanizmus révén az erőforrásokat eltereli a hatékonyabb felhasználási lehetőségektől:

­

Amíg a magas kamatlábak vonzzák a külföldi tőkét, a probléma rejtve marad. A hazai gazdaság a külföldi megtakarítások segítségével többet fogyaszthat, mint amennyit termel. Csak amikor a tőkebeáramlás már nem éri el a költségvetési hiány mértékét, akkor válik a probléma elevenné. A kamatlábaknak emelkedniük kell, hogy előteremtsék a költségvetési hiány finanszírozásához szükséges belföldi megtakarításokat. A fogyasztás ezt követő hanyatlása visszaveti a gazdaságot, aminek következtében a külföldiek még kevésbé lesznek hajlandók megtartani dolláraktíváikat. Ez előidézheti a “katasztrófa-forgatókönyvet”, amelyben a gyenge gazdasághoz nagy költségvetési hiány párosul, hogy magas kamatlábakat és gyenge dollárt idézzen elő.

Ezeket a viszonyokat kombinálva megalkothatjuk a Imperiális Kör összetett modelljét:

Ebben a modellben az Imperiális Kör egyik támasza a 2. egyenlet vízszintesen található, a 3. egyenlet függőlegesen. Kitűnik, hogy a modell nem stabil, egyes kapcsolatok erősítik, mások megingatják. A leginkább erősített tényező a spekulatív tőkebeáramlás és a külkereskedelmi hiány; a legveszélyeztetettebb tényező a gazdasági tevékenység színvonala. Az Iperiális Kör stabilitását leginkább a külkereskedelmi és a költségvetési hiány fenyegeti. A modell két oszlopa az erős dollár és az erős gazdaság; de az erős dollár növeli a külkereskedelmi hiányt, ami gyengíti a gazdaságot, míg a költségvetési hiány magasabban tartja a kamatlábakat, mint ahol azok nélküle volnának, ami szintén fékezi a gazdaságot. Ezek azok a belső ellentétek, amelyek feltehetően összerombolják az Imperiális Kört, még jóval azelőtt, mielőtt az adósságszolgálati kötelezettségek felgyülemlése ezt megtenné.³

A modell alapján levonható következtetések

Noha minden önmagát erősítő kör egyedi, a tapasztalatok alapján kimondhatunk néhány egyetemesen érvényes általánosítást a szabadon ingadozó valutaárfolyamokról.

Először: a spekulatív ügyletek viszonylagos fontossága növekedésre hajlik az önmagát erősítő irányzat fennállása alatt.

Másodszor: az uralkodó téveszme a trendet követi, és mennél tovább tart az irányzat, annál inkább erősödik a téveszme.

Harmadszor: ha az irányzat már kialakult, tartós tendenciájú és teljesen kifutja magát; ha a fordulat végül bekövetkezik, hajlamos önmagát erősítő folyamatot elindítani az ellenkező irányban. Más szóval, a valutaárfolyamok hosszú hullámú mozgásokra hajlanak, egy-egy hullám több évig tart.

Ez a három irányzat kölcsönösen önérvényesítő. A spekulatív tőkemozgásoknak az a tulajdonságuk, hogy az irányzatot követő módon növekednek. Ez teszi az irányzatot tartóssá; az irányzat tartóssága okozza, hogy a követő téveszme annyira jövedelmező; és a spekuláció jövedelmezősége vonz egyre nagyobb mennyiségű tőkét.

Mennél tovább tart az áldásos kör, annál vonzóbb a felértékelődő valutában tartani a pénzügyi aktívákat, és annál fontosabbá válik a valutaárfolyam a teljes hozam kiszámításában. Azok, akik hajlandók ár ellen úszni, fokozatosan eltűnnek, és végül csak az irányzatot követők maradnak a piac aktív résztvevői. Ahogy nő a spekuláció fontossága, úgy veszti el befolyását a többi tényező. Semmi más nem irányítja a spekulánsokat, mint maga a piac, és a piacon az irányzatkövetők az urak. Végül elérkezik a fordulópont a hatóságok beavatkozása nélkül is, amikor a spekulatív tőkék beáramlása már nem tud lépést tartani a külkereskedelmi hiánnyal és a növekvő kamatkötelezettségekkel. Az irányzatnak meg kell fordulnia. Ha és amikor ez megtörténik, a fordulat könnyen szabadeséssé gyorsulhat. A spekulációs és az “alapvető” áramlatok ekkor ugyanis azonos irányban mozognak, és ami még fontosabb: ha a trend közismertté válik, a spekulatív ügyletek valószínűleg drámai, hogy ne mondjuk katasztrofális módon növekednek.⁴

Amíg az irányzat tart, a spekulatív áramlatok növekvők; a fordulat azonban nemcsak az adott áramot érinti, hanem a spekulatív tőke felgyülemlett összegét is. Mennél hosszabb ideig tartott az irányzat, annál nagyobb a felgyülemlett tőke. Vannak természetesen visszatartó körülmények. Az egyik, hogy a piaci résztvevők valószínűleg csak fokozatosan ismerik fel a változást. A másik, hogy a hatóságok szükségképpen látják a veszélyt, és tesznek valamit az összeomlás elkerülésére.

Ha a három általánosítást együtt vizsgáljuk, kimondhatjuk, hogy a spekuláció erősödő mértékben destabilizáló. A destabilizáló hatás nem abból ered, hogy a spekulatív tőkeáramlásoknak végül is meg kell fordulniuk, hanem éppen abból, hogy nagyon sokáig nem kell megfordulniuk. Ha hamarosan meg kellene változtatniuk irányukat, a tőkeügyletek olyan hasznos, rugalmas közegként szolgálhatnának, amely csökkenti az alkalmazkodási folyamat kínjait. Ha nem kell megfordulniuk, a résztvevők függővé válnak tőle, úgyhogy amikor jön a fordulat, az alkalmazkodás még kínosabbá válik.

A különféle pénzügyi piacok és makrogazdasági fejlemények elemzése tehát azt bizonyítja, hogy e piacok nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy az egyensúly felé tartsanak. Inkább azt állíthatjuk, hogy a piacok hajlamosak a kilengésre, ami előbb vagy utóbb elviselhetetlenné válik, s végül is valamiféle kormány-beavatkozással korrekciót kell végrehajtani. Amennyiben a piacok nem töreksznek az egyensúlyra, akkor érvényét veszti a piaci mechanizmus javára szolgáló fő érv, s nincs többé okunk azt hinni, hogy a piacok bármit is optimalizálnak.

A Soros-modell közgazdasági jelentősége

Lord Balogh Tamás szerint a közgazdaságtan “tudományának” fejlődésrajza a valós problémák elkerülési módozatainak történetévé vált, olyan próbálkozások sorozatává, hogy néhány önkényes és bizonyíthatatlan előfeltevésből vezessen le általános szabályokat.⁵ Soros ezzel a kétszáz éves gyakorlattal kíván szakítani, amikor modelljének felállításakor a való világ mozgásformáit próbálja leképezni. A Soros-modell sokkal inkább bizonyítottnak tekinthető, mint például Walras általános egyensúlyi elmélete, amely nem több mint lineáris egyenletek közgazdasági interpretációja, de említhetnénk Phillips görbéit, Say vagy Okun “törvényét” – és még lehetne folytatni a klasszikus és neokonzervatív gondolkodás által törvényként tisztelt hipotézisek sorát. A nemzetközi példák – különösen, ha nem csak a legfejlettebb, hanem a fejlődő országok (például Mexikó) gyakorlatát is nézzük – elég meggyőzőek a modell igazságtartalmát illetően, jogosan tekinthetjük tehát e modellt olyannak, amely kihúzza a szőnyeget az általános egyensúly feltevésére épülő klasszikus és neoliberális elméletek – közöttük a ma oly divatos monetarizmus – lába alól.

A modell a nemzetközi tapasztalatok összegyűjtésével továbbfejleszthető és – ha ma még nem is alkalmas arra, hogy Keynes elmélete helyébe lépjen – utat mutathat egy olyan irányba, amely elvezet az embert a maga értékeivel, hiedelmeivel magában foglaló közgazdasági elmélet kidolgozásához. Hasonlóképpen a modell formanyelve, amely sokkal alkalmasabb a valóság leírására, mint azok a függvények és differenciálegyenletek, amelyekkel a mai tankönyveket telezsúfolják, alapul szolgálhat egy, a gazdasági folyamatokat a jelenlegi módszereknél sokkal pontosabban leíró nemzetközi közgazdasági nyelv kialakításához.

A modell jelentőségét Magyarország szempontjából elsősorban az adja, hogy az utóbbi évek hazai gazdasági folyamatai kísértetiesen hasonlítanak a Carter-féle ördögi és a Reagan féle áldásos kör negatív elemei keverékének, amelyben a stagnáló gazdaság melletti hatalmas fizetési mérleghiányt a kamatfelárral felvett külföldi kölcsönök; a magas belföldi kamatok, valamint a felértékelődő forint miatt beáramló spekulációs tőke; továbbá a privatizációból származó bevételek kompenzálják. A Soros-modell jóslata szerint ezt az ördögi kört addig lehet fenntartani, amíg a kiáramló nem spekulációs tőkeelemek, tehát a kamatok, a törlesztések és a profitok meg nem haladják a beáramló spekulációs és egyéb tőkét. Ez a folyamat sokáig eltarthat, de minél tovább tart, annál nagyobb áldozatokat kíván majd az összeomlás a tendencia elkerülhetetlen megfordulása esetén.

Jegyzetek

¹ Soros azért nevezi a következőkben bemutatásra kerülő ciklust Imperiális Körnek, mert a Reagan első ciklusában folytatott gazdaságpolitika egy erőteljes katonapolitikai magatartást finanszírozott oly módon, hogy vonzotta külföldről a javakat is, a tőkét is.

² Federal Reserve, a jegybank szerepét betöltő intézmény az Egyesült államokban.

³ Soros György ezt a fejezetet 1985 augusztusában írta. Az azóta eltel idő fejleményei sok szempontból igazolták a modell alapján előre jelezhető fejlődési pályát. Az Imperiális Kör 1984-85-ben nagyjából ki is fulladt. A gazdasági növekedés jelentősen mérséklődött, a beruházások növekedése megállt, majd csökkenés következett be. A dollár, amely 1982 és 1985 között mintegy 20%-kal felértékelődött, 1985 és 1987 között nagyjából ugyanennyivel értékelődött le. A reálkamatlábak, amelyek 7-8% körül mozogtak 5, majd 4%-ra csökkentek. A kereskedelmi deficit 1987-ig még nőtt, majd 1991-ig nagymértékben csökkent, és ezzel párhuzamosan csökkent a nettó tőkebeáramlás is. A nettó külföldi kamatfizetés, amely a nyolcvanas évtizedben még pozitív volt az USA számára, megfordult, és 1995-ben már évi 60 Mrd USA-dollár a nettó kamatfizetés deficitje. 1989-ig a költségvetés hiányát is jelentősen sikerült csökkenteni, azóta azonban ismét növekszik és újból növekvőben van a kamatláb és a nettó forrásbeáramlás is. Vagyis az Iperiális Kör ugyan kifulladt, és ez jelentősen lelassította az USA gazdaságát, de külső források felhasználásával újból felgyorsították. Mivel azonban most már a kamatok formájában kiáramló tőke egyre nagyobb méreteket ölt, előre látható, hogy a Soros-modell hosszú távú hatása fog érvényesülni, vagyis előbb-utóbb a kifelé irányuló nem-spekulációs tőkemozgás vet véget a nettó forrásbeáramlásra alapozott növekedés-finanszírozásnak. Persze ez sokáig eltarthat, hiszen a dollár nemzetközi fizetési eszköz is, ami különleges lehetőségeket biztosít az Egyesült államoknak.

⁴ Erre jó példa az 1994. évi mexikói összeomlás.

⁵ Balogh Tamás: Mit ér a hagyományos közgazdaságtan. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1994.

"A globalizáció és a multikulturalizmus sodrásában a nemzeti szuverenitás és az azt legitimáló nemzeti kultúra abszolút értéke megkérdőjeleződik" – írta nemrég legnépszerűbb napilapunkban egy ismert szociológus. De vajon lehet-e értelmesen is beszélni a globalizációról, amelyről legtöbbször mint valamiféle természeti folyamatról esik szó, amely ránk kényszeríti a bérek kegyetlen visszafogását, a nyugdíjreformot és általában a jóléti kiadások lefaragását. A szkeptikusok szerint inkább egyfajta ideológiáról van szó, amelynek feladata az utóbbi két évtizedben bekövetkezett globális hatalomváltás elfogadtatása. A vita nyomon követése céljából e számunkban a világrendszer egyenlőtlenségeivel kapcsolatos eddigi vizsgálatainkat (függőség, dominancia stb.) kiegészítjük a hegemónia kategóriájával, és bemutatunk néhányat a hegemónia modern formáival szembeni, népi és nemzeti indíttatású, elméleti és gyakorlati kezdeményezésekből.

Tartalomjegyzék

1. Samir Amin : Globalizáció vagy globális polarizáció?
2. Peter Taylor : Mitől modern a világrendszer? Hétköznapi modernitás és globális hegemónia
3. Susan Zimmermann : A család bálványától a piac bálványáig – A nemek közötti viszonyok változása a fejlett ipari társadalmakban
4. Riselia Duarte Bezerra : Szamba és hegemónia – Testek és ellentmondások a brazil társadalomban
5. Görög Tibor : Nemzeti eszme kerestetik – Jegyzetek egy elnöki ukaz margójára
6. Krausz Tamás : A világrendszer és az önigazgatás a peresztrojka periódusában
7. Pach Zsigmond Pál : A Tanácsköztársaság – mai szemmel
8. K. Gorsenyin : “Ha nem teljesíti a parancsot, magát lövik le!” – Ahogyan a kisember részt vesz a nagy történelemben
9. BAL : A szekszárdi húsipari munkások tiltakozásának tanulságai
10. Tőkei Ferenc : A rendszerváltozás kérdéséhez – üzenetek a XIX. századból
11. Tőkei Ferenc : A tőke centralizációról – üzenetek a XIX. századból
12. Birgit Mahnkopf, Elmar Altvater : A globalizáció határai
13. Derek Kerr : Bonefeld-Holloway: A globális tőke, a nemzetállam és a pénz politikuma könyvéről
14. Hugo Radice : A globalizáció kérdése
15. Szikszai Szabolcs : The Ecologist
16. Andor László : Visszaágyazódás ellenmozgással – a 6. Polányi Konferencia
17. Eszmélet : Eszmélet Nap – 1996. december 7.

Hatodszor került megrendezésre a Polányi Károly Nemzetközi Konferencia 1996 novemberében, ezúttal Montrealban, Reciprocity, Redistribution and Exchange: Re-embedding the Economy in Culture and Nature (Reciprocitás, redisztribúció és csere. A gazdaság visszaágyazódása a kultúrába és a természetbe) címmel. A mintegy száz résztvevő három napon át folytatott eszmecserét a gazdaság, a kultúra, az ökológia, az etika és a politika kapcsolatáról. A konferencia helyszíne a négy montreáli egyetem egyike, a Concordia volt. (Ennek égisze alatt működik a rendező intézmény, a Karl Polanyi Institute of Political Economy.)

A Polányi-konferenciákra alapvetően négyféle tudóskör jár több-kevesebb rendszerességgel. Az első és számban legkisebb az, amely közvetlenül kötődik a Polányi-családhoz, Polányi Károly vagy Kari Polanyi-Levitt tanítványa volt. A második az, amely a piacgazdaság egyfajta morális kritikájától indíttatva keres elméleti fogódzókat, és találta azt meg Polányi The Great Transformation című művében vagy valamely más írásában. A harmadik csoportot a többé-kevésbé következetes marxisták alkotják, akik e fórumon is a más progresszív gondolkodókkal való összefogás lehetőségét keresik. Végül pedig, mintegy negyedik csoportként fel-felbukkannak az olyan "nagymenők" (Claus Offe, Bob Jessop stb.), akik kellően rugalmas nézetekkel tudnak megjelenni különböző rendezvényeken, fürdőzve a baloldali értelmiség áhítatában, és talán egy kicsit reklámozandó legutóbbi vagy éppen megjelenés előtt álló könyvüket is.

A hatodik konferencián résztvevők összetétele nem hozott meglepetést, újdonságot inkább a vita középpontjába állított témák jelentettek. A korábbi Polányi-konferenciákhoz képest új témaként jelent meg az ökológia és a gazdaság kapcsolatának elemzése Polányi munkáira és szellemiségére támaszkodva (kiindulva a földnek "fiktív áruként" való értelmezéséből). Az előadók kapcsolatot kerestek a korlátozatlan piacgazdaság által okozott szociális és környezeti károk között, és bírálták azokat az elgondolásokat, amelyek szerint a természeti javak piaci értékkel való felruházása gátat vethetne azok pazarló felhasználásának. Amint arra például John Ferguson (York University) rámutatott: a közgazdaságtan főáramának kísérletei olajat öntenek a tűzre azzal, hogy monetizálni próbálják a környezeti problémákat, hiszen – a piacgazdaság korlátlan kiterjedésével – éppen ez tekinthető az eredeti probléma okozójának.

Különösen érdekesek voltak a pénzelmélettel és -történettel kapcsolatos előadások. Itt több előadó – például Jean-Yves Moisseron (DIAI/ORSTOM, Franciaország) – is foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy mennyiben egyeztethető össze Polányi és Marx pénzelmélete, illetve mennyiben más a Polányi-művekből kihámozható pénzfogalom (elszámolási és fizetési eszköz) annál a közkeletű meghatározásnál, amely a pénzt döntően forgalmi eszköznek tekinti (illetve Marxnál értékmérőnek és forgalmi eszköznek, amely ily módon alkalmas a kincsképző, fizetési és világpénz-funkciók ellátására). Japán monetáris fejlődésének "polányiánus" áttekintését (Takesi Murota, Dosisa Egyetem, Japán) megkülönböztetett figyelem kísérte, hiszen olyan ország előtörténetéről volt szó, amely ma igen fontos szerepet játszik a világgazdaságban, bár ennek előzményeiről – mint például a trimetallizmus működési módjáról vagy az aranystandardhoz való csatlakozás kétszeri kísérletéről – a Japán-szakértők szűk körén kívül kevesen tudnak.

A pénz eltérő fogalmi meghatározása Marx és Polányi elméleti rendszerében megérthető abból a különbségből, ahogyan a két, egymást egyébként sok tekintetben átfedő nézetrendszerben a "beágyazottság" kategóriája értelmezhető. Marxnál a gazdaság társadalmi beágyazottsága egyszerűen annyit jelenthet, hogy a gazdasági intézményeket nem személytelen mechanizmusoknak tekintjük, hanem olyan viszonyrendszer elemeinek, amely a társadalmi munkamegosztás által kialakított csoportok erőterében érvényesül. Marxnál tehát a különböző gazdasági formák egyben különböző társadalmi formák is. Polányinál más a helyzet; nála létezik vagy legalábbis feltételezhető egyfajta "normálállapota" a társadalomnak, amelyben a gazdaság működése "a társadalom" normáiba illeszkedik, azoknak megfelelően működik. Ehhez képest abnormális állapotnak tekinthető, ha a gazdaság "kiágyazódik" a társadalomból, a társadalom szociális, kulturális és etikai normáival szembehelyezkedve önálló életet kezd élni, mégpedig az ember valóságos lényegétől idegen piaci törvények alapján. (E fejtegetésben a "csereérték uralma a használati érték fölött" marxi kategóriája ismerhető fel.)

Ezért állíthatjuk szembe a két rendszert az alapfogalmak tekintetében is: Marxnál az osztályok viszonya a fő kérdés, Polányinál a koordinációs mechanizmusoké. Marxnál végső soron a filozófiai gazdaságtan tekinthető az alapvető tudománynak, Polányinál a gazdaságantropológia. Az újkori európai történelmi fejlődés vizsgálatánál Marx alapján az eredeti felhalmozás megindulását (16-17. század) tekinthetjük döntő fordulópontnak, míg Polányinál az alapvető fordulatot az ipari forradalom (18-19. század) jelenti. Marxnál a progresszió újabb társadalmi formaváltást feltételez egy új gazdasági forradalom bázisán, míg Polányinál kétséges, hogy beszélhetünk-e egyáltalán progresszióról; nála a feladat a gazdaság visszaintegrálása ("visszaágyazódása") a társadalomba, mégpedig decentralizáció útján, a reciprocitásra épülő kapcsolatok megerősítésével.

A pénzviszonyokkal kapcsolatos fejtegetések a nemzetközi pénzügyek jelenkori tendenciáinak elemzésén keresztül kapcsolódtak a konferencia egy további nagy témaköréhez, a globalizáció problémájához, amelyről mások mellett Kari Polanyi-Levitt, Polányi Károly leánya tartott előadást (a programfüzetben meghirdetett cím "Globalizáció: ideológia vagy valóság?" volt, amely az előadás napján már így fogalmazódott meg: "A piacok globalizációja vagy a globalizáció piaca?"). Az uralkodó ideológia a globalizációt elkerülhetetlen, természetes folyamatnak tünteti fel, ami a McGill Egyetem professzora szerint durva túlzás, és inkább a társadalmi erőviszonyok eltolódásának, mint valamiféle technikai korszakváltásnak tulajdonítható. Az értelmező szótárakban a kilencvenes években jelent meg a globalizáció kifejezés, leginkább a kereskedelmi és átváltási korlátok lebontásához kapcsolva. Ezt a korszakot a globális tőke szupranacionális szuverenitásához vezető időszaknak tekinthetjük; nem kellően tiszázott azonban, hogy mi is e folyamat legfőbb hajtóereje (az információs technológia, a pénzügyi innováció, a transznacionális vállalatok, az USA, a szocializmus meghátrálása, a multilaterális pénzügyi szervezetek bürokratái vagy egy új transznacionális szakértői elit). Ami azonban biztos: ez a folyamat sem stabilitást, sem fenntartható gazdasági növekedést nem eredményezett. A gyors növekedést felmutató kelet-ázsiai országok éppen hogy a globalizáció nyitottságot hirdető ideológiájával ellentétes módszerekkel lettek sikeresek; a világpiaci árak korlátlan érvényesülése mellett egy gazdaság sem volt képes leküzdeni az alulfejlettség állapotát. Sok ideológus elfelejti, hogy az önszabályozó piac 19. századi rendszere – amelyhez Polányi nem tartotta lehetségesnek a visszatérést – az imperializmus klasszikus korszakával esett egybe. A jelenkori globalizáció is az alá-fölé-rendeltség struktúráit erősíti, ezúttal a pénzügyi mechanizmusokon keresztül. A nemzetek szuverenitását felváltotta a tőkepiacok szuverenitása; a hírműsorok már-már úgy jelentik be a részvény- és valutaárfolyamok alakulását, mint valamiféle közvélemény-kutatási eredményt. A pénzfolyamatok privatizációja, amely a Bretton Woodsi pénzrendszer 1971-es összeomlása óta bekövetkezett, az eredeti tőkefelhalmozás új fordulójának tekinthető, amely sem a munkahelyteremtéshez, sem a gazdasági fejlődéshez általában nem járul hozzá abban a mértékben, ahogy azt ideológusai állítják (a harmadik világban a munkahelyeknek mindössze két százalékát adják a transznacionális vállalatok). Polanyi-Levitt konklúziója: a globalizáció jelszavával lebonyolított hatalomátrendezéssel szembeni ellenmozgalom az ideológia és a valóságos folyamat megkülönböztetésével kezdődhet.

A volt szocialista országokat egy lengyel, egy bolgár és egy magyar résztvevő képviselte. A lengyel Tadeusz Kowalik adatokkal teletűzdelt előadásban mutatta be a reálbérek és az életszínvonal romlásának folyamatát, rámutatva, hogy a megindult gazdasági fellendülés (GDP-növekedés) ellenére térségünket jelentős instabilitás, valamint nem kevés aggasztó gazdasági és szociális trend jellemzi. A bolgár Krisztina Sztojanova a 90-es évek kelet-európai filmkultúrájáról beszélt. Ezt az időszakot az üzleti szempontok előtérbe kerülése miatt egyrészt mennyiségi fogyatkozás (a hazai gyártású filmek számának csökkenése, a vetítőhelyek jelentős részének megszüntetése stb.), másrészt pedig újszerű zsánerek középpontba állítása (gengsztervállalkozó, lecsúszó figurák stb.) jellemzi. A magyarországi rendszerváltással foglalkozó előadás párhuzamot vont a laissez faire rendszer – Polányi által tanulmányozott – angliai kialakítása és a kelet-közép-európai gazdasági rendszerváltás között, sorra véve az intézményi átalakítás lépéseit, valamint az átalakulás szociális következményeit. A Kelet-Európával foglalkozó szekcióban elnöklő David Mandel (UQAM, Montreal) a legutóbbi évek oroszországi folyamatait elemezve azt a meglepő következtetést vonta le, hogy talán még a Brezsnyev-időkben is erősebb civil társadalomról lehetett beszélni, mint manapság, amikor a gazdasági és szociális szétzilálódás határai még csak ki sem rajzolódtak.

A konferencia – immár hatodszor – megmutatta, hogy Polányi életműve végül is olyan egységes anyagot jelent, amelyből kiindulva az élet különböző szférái, a világ különböző régiói és történelmi korszakai konzisztens módon tanulmányozhatók. A közös elemzési alapot egyrészt a "beágyazottság" (embeddedness) kategóriája jelenti, másrészt pedig a történelmi fejlődés "kettős mozgása" (double-movement), amely a legutóbbi két évtized neoliberális tendenciájával szemben is egyfajta "ellenmozgás" (counter-movement) megjelenését vetíti előre.

Az emberiség történetét az ókortól napjainkig a társadalmi egyenlőtlenség jellemzi. Azonban az a fajta polarizáció, amelyet a teljes földgolyó kapitalizációja önmaga elidegeníthetetlen melléktermékeként idéz elő, csupán a legújabb kor jelensége.

A modern kapitalista társadalmak polarizációja a tőkés termelési mód kialakulásával párhuzamosan, lépésről-lépésre fejlődött ki.

Az ipari forradalmat megelőző merkantilista forma (1500-1800) a domináns Atlanti-óceán partvidéki központok kereskedelmi tőkéjének egyeduralma és a perifériális övezetek (Észak-, Közép- és Dél-Amerika) kiépülése nyomán terjedt el, mely a kereskedelmi tőke felhalmozásának logikájával fennálló tökéletes összhangjukból fakadt.

Az úgynevezett klasszikus modell az ipari forradalomból nőtt ki, és azóta is meghatározója a tőkés gazdasági rendszer alapvető formáinak. Ezzel szemben a fejletlen perifériák – e tekintetben Japán kivételével egész Ázsia, valamint Afrika "zárkózott fel" fokozatosan Latin-Amerikához – az iparosodáson kívül rekedt területek maradtak. Ennek következtében számukra csak a mezőgazdasági, illetve a természeti erőforrások kitermelésének útja állt nyitva a munkaerőtermelés nemzetközivé válásának folyamatában való részvételhez. A polarizációnak ezt a nagyon lényeges vonását egy másik, hasonlóan figyelemre méltó jelenség kísérte: autocentrikus nemzetállami rendszerekként mag-iparrendszerek kristályosodtak ki, ami együtt járt a burzsoá nemzetállamok kiépítésével. Ez a két tényező együttesen magyarázza annak a nemzeti liberalizmusnak vezérgondolatait, amely a polarizáció jelentette nehézségre ideológiai válaszként megszületett: az iparosítást a felszabadítás folyamatának és a "felzárkózás" eszközének szinonímájaként értelmezték, miközben a magot alkotó rendszerek a nemzetállam megalapításának célját sugallták. A modernizációs világszemléletet e két célkitűzés határozta meg. Az ipari forradalmat követően (1800 után) kialakult világrendszert egészen a második világháború utánig a polarizációnak ez a klasszikus formája jellemezte.

A háború utáni időszak a fent ismertetett két vonás jó értelemben vett erózióját hozta. A korábban háttérbe szorult perifériák fejlődésnek indultak. Kétségtelen, hogy ez nem egyenletesen zajlott, de Ázsiában és Latin-Amerikában domináns tényező volt. E folyamat felgyorsítása terén a nemzeti liberalizmus mozgalma nagy eredményeket ért el a politikai függetlenségüket ez idő tájt visszanyerő periférikus államokban. Ez az időszak egybeesett az autocentrikus nemzetállami termelőrendszerek haladást jelentő széthullásával és az egységes nemzetközi termelési rendszer alkotórészeként való újjáalakulásával. Ez a kettős erózió újabb bizonyítékát adta a globalizáció elmélyülésének.

Ezen változások együttes megjelenése a háború utáni világrendszer egyensúlyának felbomlását hozta. Mindazonáltal ez önmagában nem tartott egy, az előzőtől eltérően polarizált új világrend felé, hanem – ehelyett – "globális felfordulást" okozott. A napjainkban bennünket körülvevő zűrzavar a rendszer háromrétű gyengeségéből fakad: egyfelől nem hozott létre a nemzetállamot meghaladó új politikai, illetve társadalmi szervezeti formákat, amit azonban a globalizálódott termelési rendszer megkövetelt; másfelől nem fejlesztett ki olyan gazdasági és politikai viszonyokat, amelyek alkalmasak lehettek volna a frissen versenyképessé váló periférikus övezetek, Ázsia és Latin-Amerika lendületesen meginduló iparosodásának összehangolására a globális növekedés ütemével; harmadrészt pedig – egy kizárólagos esettől eltekintve – nem vezetett az emberi kapcsolatok javulásához. Ezt az egyetlen példát a piaci alapú fejlődésből kimaradó afrikai periféria jelenti. Ez a zűrzavar a világ minden tájékán jól látható, és teljes körű politikai, társadalmi valamint ideológiai válság jellemzi. Belőle fakadnak az egységes Európa nehézségei, illetve az integrált piac és az ugyancsak egységes politikai rendszerek kiépítésének sikertelensége. Ez az oka a kelet-európai, a félig iparosodott harmadik világ és az újonnan marginalizálódó negyedik világ perifériáin lezajló földcsuszamlásnak. Ez a felfordulás távolról sem a globalizáció határozott előrehaladását, sokkal inkább annak rendkívüli törékenységét hirdeti.

E zűrzavarnak a túlsúlya azonban nem akadályozhatja meg, hogy az új világrendet alternatív forgatókönyvekkel gondoljuk el, még ha ez a jövőbeli új világrend nagyon sokféle lehet is. Magam sem teszek mást, mint felhívom a figyelmet azokra a kérdésekre, amelyekről az elkerülhetetlen globalizáció felett feltétlen diadalt hirdetők hallgatnak, miközben e folyamat kétségessége egyre világosabbá válik.

Az olvasó bizonyára felfedezte, hogy eddigi elemzésünk a kapitalista világrendszerről nem a hegemóniák kérdésére összpontosít. Az a meglátásom, hogy az egyeduralom egyáltalán nem szabályszerű jelenség, sőt inkább kivételes, olyan gyakorlat, amely a partnerek között konfliktushoz vezet, és így véget vet a hegemóniának. Az Egyesült Államok hegemóniája, amely látszólag ma is fennáll, talán ellenfelei gyengeségének következtében olyan törékeny és kétséges, mint azoknak a rendszereknek a globalizációja, amelyek révén működik. Véleményem szerint a vita kezdetén a legalaposabban azt kell megvizsgálnunk, mi az, amit ebben az új világrendben az előző eróziója idézett elő. Álláspontom szerint két új elemmel kell számolnunk:

– az autocentrikus nemzetállam eróziója és egyfelől az újratermelés és felhalmozás szférái, másfelől a politikai és a társadalmi kontroll között fennálló kapcsolatnak ezt követő megszűnése, amely viszonyt mindezideig pontosan kijelöltek az autocentrikus nemzetállami korlátok;

– az ellentétek eróziója: a fejlett központ-fejletlen perifériális övezetek közötti ellentmondás, továbbá a polarizáció újonnan megjelenő módozatai.

Egy ország helyzetét a "világpiramisban" (az országok hierarchiájában) az határozza meg, hogy mennyire versenyképes a világpiacon. Ennek a ténynek az elismerése egyáltalán nem jelenti annak a polgári közgazdászi véleménynek az elfogadását, miszerint az adott ország ezt a bizonyos helyzetet "racionális" intézkedések eredményeként érte el, továbbá, hogy ezt a racionalitást a piac úgynevezett "objektív törvényeinek" mércéje határozza meg. Éppen ellenkezőleg: úgy vélem, ez a versenyképesség számos gazdasági, politikai és társadalmi tényező komplex eredője. Ebben az egyenlőtlen küzdelemben a központi helyzetű államok az általam ötrétű monopóliumnak nevezett eszközükhöz folyamodnak. Ez a monopóliumkomplexum próbára teszi a társadalomelmélet átfogó jellegét. Az alábbiakra gondolok:

1. Műszaki-technológiai monopólium: Ennek kialakítása akkora költségeket igényel, amelyeket csak egy nagyméretű és gazdag állam lehet képes fedezni. Állami támogatás nélkül azonban – amit a liberalizmus hívei, mint tudjuk, nem szívesen emlegetnek – elsősorban a katonai kiadások vonatkozásában ezek a monopóliumok nem számíthatnak hosszú életre.

2. A nemzetközi pénzügyi piacok financiális kontrollja: Ezek a monopóliumok, a létrehozásukat és működésüket meghatározó jogszabályok liberalizációjának köszönhetően, példa nélküli eredményességgel büszkélkedhetnek. Még nem is oly régen egy ország betéti állományának nagyobb része csupán a többnyire állami pénzintézetek küzdelmének volt a tárgya. Manapság ezeket a megtakarításokat olyan intézmények kezelik központilag, melyek tevékenysége már nemzetközivé vált. Ezzel a pénztőkére, a tőke legnemzetközibbé vált elemére célzunk. Ennek a pénzügyi globalizációnak a logikáját kétségbe vonhatjuk egy egyszerű politikai döntéssel, amely – jóllehet korlátozott mértékben – képes megbontani a pénzáramlás birodalmát. Ezenfelül a pénztőke szabad mozgását előíró jogszabályok nem működnek. Ezt a rendszert a különböző pénznemek szabadpiaci áramlásának elvére alapozták (tudniillik, hogy a pénz a sok fogyasztási cikk egyike), továbbá arra az elképzelésre, hogy a de facto egyetemleges pénznem szerepét a dollár fogja betölteni. A pénz mint árucikk-elmélet tudománytalan; a dollár helyzetéről pedig ne is beszéljünk. Nemzeti valuta nem tudhatja teljesíteni a nemzetközi valuta feladatait, hacsak a "nemzetközi valutát" adó országban nem jelentkezik kiviteli felesleg, ami a többi ország szerkezeti átalakulását fedezi. Ez volt a helyzet Nagy-Britanniában a XIX. század végén. De nem ez a helyzet ma az Egyesült Államokban, amely költségvetési hiányát kierőszakolt kölcsönökből finanszírozza. Továbbá az Egyesült Államokkal versenyt folytató államokban sem ez a helyzet: Japán feleslege (és Nyugat-Németországé, amely az országegyesítés során teljesen felszívódott) nem elegendő a többi ország szerkezeti átalakulásához szükséges pénzigény kielégítésére. Ilyen feltételek között a pénzügyi globalizáció egyáltalán nem nevezhető "természetes" folyamatnak, sőt, nagyon is törékeny. Rövid távon csak az állandó instabilitást ígéri, és nem azt a stabilitást, amelyre az átalakulási folyamatok sikeres végbemeneteléhez szükség volna.

3. A Föld természeti erőforrásaihoz való hozzájutás monopóliumai: Mára az egész földkerekséget veszélybe sodorta a természeti erőforrások felelőtlen pazarlása. A kapitalizmus, amely a rövid távú ésszerűségre épít, nem képes fölébe kerekedni azoknak a veszélyeknek, amelyeket ez a felelőtlen viselkedés idéz elő. Ennélfogva a már fejlett országok monopóliumait erősíti. Ezeket pedig csak az érdekli, hogy nehogy mások is hasonlóan meggondolatlanul járjanak el.

4. Sajtó- és tömegtájékoztatási monopóliumok: Ezek nyomán nemcsak a kultúrák uniformizálásának lehetünk tanúi, de a politikai manipuláció újabb eszközeinek bevetését is megtapasztalhatjuk. A modern médiapiac kiszélesedése az egyik fő összetevője a Nyugaton működő demokratikus gyakorlat eróziójának.

5. Végül: a tömegpusztító fegyverek monopóliumai: Ez a monopólium, amelyet a második világháború után bipoláris ellenőrzés jellemzett, újra az Egyesült Államok kizárólagos fennhatósága alá tartozik, miként 1945-ben. A fegyverkezési hajsza, még ha azt a veszélyt hordozza is, hogy kicsúszhat az ellenőrzés alól, még mindig az egyetlen lehetséges módja annak, hogy – demokratikus nemzetközi ellenőrzés hiányában – megküzdjünk ezzel az elfogadhatatlan monopóliummal.

Ez az ötszintű monopóliumrendszer együttesen határozza meg azt a keretet, amelyben a globalizált értéktörvény működik. Az értéktörvény mindezen feltételek sűrített megjelenítése, nem pedig egy objektív, "tisztán" gazdasági gondolatmenet. Mindezek a folyamatok és ezek működésben tartása megsemmisíti a perifériák iparosodási eredményeit, termelőmunkájukat értelmetlenné teszi, egyúttal túlértékeli azt a feltételezett többletértéket, amely azoknak az új monopóliumoknak a tevékenységeihez járul hozzá, amelyekből a központok húznak hasznot. Az eredmény a jövedelemelosztás új nemzetközi hierarchiája, amely minden eddiginél szélsőségesebb: a perifériák gazdaságait alárendelt helyzetbe kényszerítve olyan alacsony sorban tartja őket, hogy csak alvállalkozók lehessenek. Ez szolgáltatja a polarizáció új alapját, előrevetítve jövőbeli formáit.

Szemben a napjainkban uralkodó világnézeti felfogással, magam kitartok amellett, hogy a piac(osodás) révén végbemenő globalizáció nem egyéb reakciós képzelgésnél. Ellene úgy léphetünk fel, ha kidolgozzuk a globalizáció szocialista szemléletű alternatív, humánus menetrendjét. Ebbe a menetrendbe beletartozik egy egységes politikai rendszer megalkotása, amelynek nem az a célja, hogy a globális piac szolgálatában álljon, hanem amely úgy határozza meg saját működési kereteit, miként a nemzetállam a történelem során mozgósítási területe helyett a nemzeti belső piac társadalmi szerkezetét jelenítette meg.

Egy egységes politikai rendszernek tehát az alábbi négy területen kellene meghatározó feladatokat ellátnia:

1. Az általános leszerelés olyan szintű megszervezése, amely megszabadítaná az emberiséget a nukleáris és egyéb tömeghalált okozó fegyverek fenyegetésétől.
2. A Föld természeti erőforrásaihoz való hozzájutás egyenlőségre törekvő megszervezése, amely fokozatosan feloldaná a jelenleg e téren is tapasztalható szélsőséges egyenlőtlenséget. Ki kell alakítani az erőforrások globális értékmeghatározásának menetét, amely kötelezővé tenné a hulladékmegsemmisítést, egyben az erőforrások értékét és a belőlük nyert jövedelmet is szétosztaná. Egyszersmind ez jelentené egy átfogó pénzügyi rendszer kialakításának kezdetét is.
3. Tárgyalások folytatása a nyitott, rugalmas gazdasági kapcsolatokról a világ jelentős, ámde egyenlőtlenül fejlett térségei között. Ez az idő előrehaladtával lebontaná a központi államok műszaki-technológiai és pénzügyi monopóliumait. Természetesen maga után vonná a globális piacot jelenleg működtető intézmények (az ún. Világbank, az IMF, a GATT stb.) felszámolását, a világgazdaság irányítására más rendszereket hozna létre.
4. Egyeztetések megkezdése az arányos globális és nemzeti fejlődés célravezető irányítása érdekében a tömegtájékoztatás, a kultúra és a politikai viselkedés területein. Ez olyan politikai intézmények létrehozását foglalja magában, amelyek a globális szintű szociális érdekeket jelenítenék meg, azaz egy olyan "világparlament" lépne működésbe, amely meghaladná az államközi kapcsolatok jelenlegi mechanizmusát.

Napnál világosabb, hogy a szemünk előtt zajló folyamatok nem a fent ismertetett irányba tartanak, a humánus célok nem állnak a feladatok középpontjában. Nem csodálkozom. Akkor volnék igazán meglepve, ha ez másképpen volna. A globalizáció régi rendjének eróziója nem tudja előkészíteni önmaga utódlását, csak zűrzavarhoz vezethet. A domináns erők ezek között a béklyók között fejtik ki tevékenységüket, rövid távú győzelmek érdekében manővereznek, ennél fogva elmélyítik a zűrzavart. Az a próbálkozásuk, hogy döntéseiket az "önszabályozó" piac agyonhangoztatott ideológiájával igazolják, vagy azt állítva, hogy "nincs más út", vagy puszta és egyszerű cinizmusból, nem megoldása, hanem része a problémának. Az emberek spontán reakciói helyzetük romlására nem feltétlenül pozitív irányúak. Kaotikus időkben az olyan tévutat jelentő megoldások, mint amilyen a fundamentalizmus vagy a sovinizmus, politikailag nagyon is jól hasznosíthatók. A baloldalon múlik – és ez volna történelmi küldetésének értelme -, hogy mind az elméletben, mind a gyakorlatban megfogalmazza az adott helyzetre illő, humánus válaszát. Ennek hiányában és mindaddig, míg ez a felelet meg nem születik, arra számíthatunk, hogy a visszafejlődés és a bűnözés lesz az uralkodó.

A nehézségek, amelyek a nagyszabású Európa-egységesítési terv előtt tornyosulnak, jól illusztrálják a "piaci mechanizmusok nyomán végbemenő globalizációról" szóló nézet tarthatatlanságát. A Nagy Európai Terv iránti lelkesedés első nagy hullámában senki sem látta előre ezeket a problémákat. Mindamellett ezeket pontosan meg tudták jósolni azok, akik sohasem hitték, hogy a Közös Piac önmagában képes az európai kontinens egységesítésére. Azt hangoztatjuk, hogy egy ilyen nagyratörő elképzelést lehetetlen olyan baloldal nélkül valóra váltani, amely ezt szociális és kulturális értelemben haladó szelleművé tudná tenni. Ha ez nem teljesül, az elért eredmény törékeny lesz, és a legcsekélyebb baleset is végzetesnek bizonyulhat. Ezért tehát az európai baloldali pártoknak, csoportosulásoknak feltétlenül meg kellett arról győződniük, hogy a piaci integráció minden egyes lépését intézkedések kettős sorozata kíséri – egyfelől biztosítani kellett, hogy a haszon a dolgozókat illesse, ezáltal megerősítve társadalmi erejüket és egységüket; másfelől olyan politikai rendszer létrehozásába kellett belekezdeniük, amely meghaladja a nemzetállamot, egyben az egyetlen olyan egység, amely hatékonyan képes irányítani egy kiszélesedő piacot. Azonban ez nem így történt. Európa nagyszabású tervének végrehajtása a jobboldal vezénylete alatt a merkantilista részletekre korlátozódott; a baloldal előbb-utóbb mindenütt beadta a derekát, lemondva összes meghirdetett feltételéről. Az eredményt magunk előtt láthatjuk: a gazdasági hanyatlás szembeállítja Európa társállamait egymással. Nehézségeikre – főként a munkanélküliségre – a választ csak egymás kárára tudják elképzelni; és még ehhez sem állnak hatékony eszközök rendelkezésükre. Egyre inkább az ördögi kört jelentő gáncsoskodás kísértésébe esnek. Azokat az őszinte erőfeszítéseket is, amelyek a német és a francia politikusok ezirányú lépéseinek megakadályozását célozták, puszta ráolvasásnak minősítette mind a jobb-, mind a baloldal.

A "kis" Európa (az Európai Közösség) önmagában is nehézségekkel küzd, miközben a "nagy" Európa újabb elemmel bővíti a megpróbáltatások eddigi körét. Itt a lehetőség a baloldal előtt, hogy újragondolja a Nagy Európai Projekt egészét, és megkezdje egy politikailag és gazdaságilag konföderális Nagy-Európa kiépítését, mely baloldalról egy újjáalakult és egységes európai munkásosztályhoz kötődik. Az európai "politikacsinálók" elszalasztották ezt az alkalmat, ráadásul a jobboldalt támogatták, amely igyekezett a szovjet birodalom összeomlásából, a vadkapitalizmus beültetésével, minél gyorsabban meggazdagodni. Nyilvánvaló, hogy Kelet-Európa latin-amerikanizálódása csak gyengítheti egy baloldali elkötelezettségű Európa-egységesítés esélyeit, csupán hangsúlyosabbá teheti azt az egyenlőtlenséget, amely az Európai Közösség Európája és egyik tagországa, az egyesített Németország között fennáll, amely ennek a fejlődésnek egyedüli nyertese.

Az európai egységesítési terv válsága az újfajta globalizáció egyik próbakövét jelenti. Ám ezek a visszaható tünetek, ezek az inadekvát és kétségbeesett válaszok, melyeket a megújult globális rendszer kialakításának nehézségei idéznek elő, nem kizárólag európai jelenségek. Megtalálhatók az egykori Harmadik Világ teljes területén, különösen a régi világrend összeomlása folytán peremre szorult térségekben (a Szaharán túl eső afrikai és az arab-iszlám területeken) és a Keleten újonnan kialakuló Harmadik Világban (a volt Szovjetunió és a volt Jugoszlávia határain belül), ahol önromboló folyamatoknak lehetünk tanúi, s nem a helyzet kívánta lépéseknek. Mindezen körülmények ellenére akad néhány önmagát reálisnak hirdető megoldási lehetőség. Egy párat vegyünk most szemügyre, és lássuk be: bizony nem adnak feleletet azokra a halasztást nem tűrő kérdésekre, amelyeket egy elfogadható és stabil világrend megalkotása felvet, más szóval nem mutatnak kiutat a zűrzavarból.

Az európai kérdés a globalizáció jövőjéről folyó elméleti vita középpontjában áll. Az Európa-egységesítési terv kudarca és a szétesés fenyegetése következtében az egységesítés eszméjéhez hű erők hasznosnak és járhatónak találhatják, hogy a "második legjobb" helyzet elnyerése érdekében, tudniillik egy német dominanciájú Európa érdekében összefogjanak. Okkal vélhetjük, hogy e szerint a forgatókönyv szerint Anglia hajója az amerikai partokhoz közelítene, és eltávolodna az európai kontinenstől. Mintha már el is indultunk volna ezen az úton; mi több, néhányan azzal igazolták ezt a választást, hogy elsőséget biztosítottak "a pénzmozgás semlegességének" (ez egyébként egy olyan technokrata felfogás, amely nem vesz tudomást a pénzmozgás politikai jelentőségéről), és ezzel szabad kezet adtak -a Bundesbanknak. Nem hiszem el, hogy az eredeti Európa-egységesítési tervnek ez a megcsúfolása valódi stabilitást ígérne; sem Oroszország, sem Franciaország nem fogja lenyelni helyzetének várható romlását.

Tovább árnyalja a képet, hogy az Egyesült Államok előnyös pozícióját nem veszélyezteti Németország esetleges önállósodása, illetve egy Németország vezette Európa lehetősége. Ugyanakkor az sem világos, vajon van-e egyáltalán valami ebben a nagyszabású tervben, ami veszélyeztetné az Egyesült Államokat a korábbiakban ismertetett ötös monopóliumegyüttes bármelyik területén is. Egy német dominanciájú Európa változatlanul az USA körül keringene.

A kettes számú forgatókönyv – valódi alternatíva hiányában – "az USA hegemóniájának" második kiadását jelenti. Ennek számos változata létezik. A legvalószínűbbnek az tűnik, mely szerint a neoimperialista területfelosztás terhei megoszlanának: Latin-Amerikát az USA után "kötnék", míg Afrika a német-európai "szerelvényhez" csatlakozna (Franciaország számára is juttatva néhány morzsát). Persze nem számít ide az Öböl-menti olajtermelő országok és a "közel-keleti közös piac" térsége, amely továbbra is az Egyesült Államok fennhatósága alá tartozna. Az USA jelenléte az Öböl katonai megszállásából és – közvetve – Izraellel való szövetségéből is érzékelhető. Azt is mondhatnánk, hogy a szimmetrikusan Japánra bízott dél-ázsiai terjeszkedés ugyancsak ezt sugallja. Azonban nem jellemzi egyenlőség azt a felosztást, amely a már tárgyalt három központ között áll fenn: az Egyesült Államok ugyanis őrzi kedvező helyzetét. Itt újra csak hitetlenkedve tudom fogadni azt, hogy ezek a neoimperialista megoldási javaslatok képesek lennének fenntartani a rendszer stabilitását; elszórt felkeléseket/lázadásokat idéznének elő Latin-Amerika-, Ázsia- és Afrika-szerte.

Figyelmünket tehát Ázsiára kell összpontosítanunk, amely nagyrészt kívül esik az euro-amerikai konfliktuson. Már sokan megállapították, hogy Kelet-Ázsia nemzeteit Japántól a Kínai Népköztársaságig, Koreáig, vagy – kisebb mértékben ugyan – bizonyos délkelet-ázsiai országokat (Szingapúr, Thaiföld és Malaizia), még Indiát is ide vehetjük, érintetlenül hagyta a válság, sőt (a világpiaci versenyképesség mutatói szerint) sikereket tudtak elérni a növekedés és a hatékonyság terén. Mindezzel együtt is képelenségnek hat az az ötlet, hogy akkor tehát Ázsia lesz a következőnek kialakuló hegemónia központja. Ázsia ugyanis, még a globális gondolkodás szerint is, a világ lakosságának több mint felét jelenti! Ez a népesség pedig különböző államokban él. A hegemóniáról alkotott ködös elképzelés helyébe inkább állítsuk oda annak az Ázsiának a képét, amely a tőkefelhalmozás legfőbb központjává válik. Már csak részletesen le kell írnunk, ez miként fog végbemenni, a különféle nemzetek hogyan fognak szót érteni egymással és a világ többi részével. Több megoldás is létezik. Ami a legkönnyebben elképzelhető, azaz a japán imperializmus dominanciája a térségben, véleményem szerint a legkevésbé valószínű. Japán jelenlegi sikereinek csodálói túl gyakran alábecsülik Japán sebezhetőségét. Pedig sérülékenységének tudható be, hogy Japán a mai napig az Egyesült Államok csatlósa, és az is marad. Nem túl valószínű, hogy Kína vagy akár Korea tudomásul venné Japánnak való alárendelését. Ilyen körülmények között az Ázsián belüli egyensúly fenntartása térségen kívüli erőkön múlna. Erre a szerepre pedig újra csak az Egyesült Államok pályázhat, amely nem szívesen adná fel világszintű vezető szerepét.

Ugyanakkor nagyon is valószínűnek látszik, hogy ezeknek az ázsiai országoknak a helyzete a világrendszeren belül megerősödik. Mi lesz erre az Egyesült Államok reakciója? Véleményem szerint a szövetségesek minden stratégiai intézkedése e körül a kérdés körül fog forogni. Azt szinte mondani sem kell, hogy Kína fejlődése a világ minden átfogó egyensúlyi viszonyát fenyegeti. Ezért fogja az Egyesült Államok is fenyegetve érezni magát. Úgy látom, a jövőben az Egyesült Államok és Kína lesz a két legfőbb szemben álló fél. Hogy Európa milyen álláspontot fog elfoglalni ebben a vonatkozásban? – ma még nehéz erre a kérdésre válaszolni.

A jelenlegi fejlődési irányok többféle lehetőséget kínálnak. Ezek közül egyik sem szüntetné meg az Észak-Dél polarizáció okát. A kapitalista rendszer könyörtelen logikája életben tartja a központ és a periféria közötti polarizációt. Működési módozatai bárhányszor is újultak meg meg eddig és még fognak a jövőben, mindig is a fent ismertetett ötös monopóliumra fognak támaszkodni.

Bárki állíthatná, hogy ebben a nézetben semmi új nincs, mivel a polarizáció szinte hozzátartozik a dolgok természetes menetéhez. Én éppen azért nem értek ezzel egyet, mert napjainkra valami más jellemző, mint volt az elmúlt öt évszázad során. A kapitalista világrendszer terjedésével peremre szorult népekről, melyekről sokáig azt hittük, elfogadják sorsukat, az elmúlt ötven évben kiderült: már nem fogadják el, és egyre kevésbé fogják elfogadni a jövőben. A kapitalizmus által beindított jellegtelenné válási folyamatban – amely nem képes túllépni mostani forgószélszerű változatán – az egyetlen pozitív vonás, hogy a látszat csal: a tetszetős gyümölcs belül kukacos. Az oroszországi és kínai forradalmak a rendszert a peremre szorult népek lázadásaira alapozva kísérelték meg megváltoztatni – a jövőben ez fog új formákban folytatódni. A kialakulófélben levő "világrendszerek" instabilitásának döntő magyarázata ebben rejlik. Természetesen a világtörténelem színpadának előterében zajló konfliktusok a jövőben sem lesznek egyforma jelentőségűek. Érzésem szerint az ázsiai népeket és a domináns rendszereket egymással szembeállító viszályok játsszák majd a meghatározó szerepet. Ez nem jelenti azt, hogy mások nem fognak részt venni a polarizáció elleni általános tiltakozásban. Miként azt sem állítom, hogy a változások és a haladás nem a rendszer legközpontibb központjából fognak kiindulni. Bukásokat, súlyos kudarcokat sem zárhatunk ki, melyek során az emberek határozottan elutasítják az univerzalista álláspontot. A kapitalizmus terjeszkedése révén kezdetét vevő globalizációs folyamat nehézségeire adandó humánus felelet talán idealistának tűnik, de nem utópisztikus. Ellenkezőleg: ez az egyetlen reális megoldási javaslat. Lássunk hozzá a kidolgozásához, és hatalmas társadalmi erők csatlakoznak majd a világ minden tájáról.

Így kell felfrissíteni a világpolitikai mozgalomként értelmezett szocializmus álláspontját. Az előkészület során az ideológiai és a politikai erőknek össze kell fogniuk, hogy képesek legyenek megküzdeni azzal az "ötfejű" monopóliummal, amely a kapitalizmust újratermeli. Ez a küzdelem aztán megérleli a "kölcsönös igazodás" feltételeit. A harc során újra kell gondolnunk az ideológiai kultúra alapkérdéseit: az egyetemes-partikuláris ellentét dialektikáját, a politikai demokrácia és a társadalmi haladás viszonyát, az úgynevezett gazdasági hatékonyság (ennek megnyilvánulása, azaz a "piac"), az egyenlőség és testvériség értékeinek dialektikáját, valamint az átfogó szocialista cél mibenlétét – az eddig tárgyaltak fényében.

A politika terén hitelesen demokratikus világszintű szervezeti formákat kell létrehoznunk, amelyek képesek lesznek a gazdasági kapcsolatokat fokozatosan az egyenlőség irányába terelni. Ebben a tekintetben elsődlegesnek tartom a globális rendszer újjászervezését, mely nagy térségekre alapulna, amelyekben a perifériák elszórt részei egyesülnének. Itt alakulnának meg az egységes latin-amerikai, arab, afrikai és délkelet-ázsiai térségek, párhuzamosan Kína és India térségével, melyek Földünk összesen két, önmagában földrésznyi országát jelentik. Az El Nem Kötelezett Országok Mozgalmának új munkatervében e célnak elsőbbséget kell biztosítani. A regionális tömörülések nem zárják ki mások, pl. Európa vagy az egykori Szovjetunió államainak összefogását. Hogy ez miért sürgető? Egyszerű a magyarázat: az elemzésben ismertetett monopólium-ötös ellen csakis így lehet eredményesen harcba szállni. Cserébe egy igazán globális gazdasági és pénzügyi rendszer kiépítése válik lehetségessé.

Persze a világ megváltoztatása mindig az alapoknál folyó ütközetekkel kezdődik. Az ideológiai, a politikai és a szociális rendszerek állami szintű átalakulásának beindulása nélkül a globalizációról és a polarizációról folytatott minden vita csak hiábavaló szócséplés marad.

(Fordította: Battyán Katalin)