Az emberiség történetét az ókortól napjainkig a társadalmi egyenlőtlenség jellemzi. Azonban az a fajta polarizáció, amelyet a teljes földgolyó kapitalizációja önmaga elidegeníthetetlen melléktermékeként idéz elő, csupán a legújabb kor jelensége.

A modern kapitalista társadalmak polarizációja a tőkés termelési mód kialakulásával párhuzamosan, lépésről-lépésre fejlődött ki.

Az ipari forradalmat megelőző merkantilista forma (1500-1800) a domináns Atlanti-óceán partvidéki központok kereskedelmi tőkéjének egyeduralma és a perifériális övezetek (Észak-, Közép- és Dél-Amerika) kiépülése nyomán terjedt el, mely a kereskedelmi tőke felhalmozásának logikájával fennálló tökéletes összhangjukból fakadt.

Az úgynevezett klasszikus modell az ipari forradalomból nőtt ki, és azóta is meghatározója a tőkés gazdasági rendszer alapvető formáinak. Ezzel szemben a fejletlen perifériák – e tekintetben Japán kivételével egész Ázsia, valamint Afrika "zárkózott fel" fokozatosan Latin-Amerikához – az iparosodáson kívül rekedt területek maradtak. Ennek következtében számukra csak a mezőgazdasági, illetve a természeti erőforrások kitermelésének útja állt nyitva a munkaerőtermelés nemzetközivé válásának folyamatában való részvételhez. A polarizációnak ezt a nagyon lényeges vonását egy másik, hasonlóan figyelemre méltó jelenség kísérte: autocentrikus nemzetállami rendszerekként mag-iparrendszerek kristályosodtak ki, ami együtt járt a burzsoá nemzetállamok kiépítésével. Ez a két tényező együttesen magyarázza annak a nemzeti liberalizmusnak vezérgondolatait, amely a polarizáció jelentette nehézségre ideológiai válaszként megszületett: az iparosítást a felszabadítás folyamatának és a "felzárkózás" eszközének szinonímájaként értelmezték, miközben a magot alkotó rendszerek a nemzetállam megalapításának célját sugallták. A modernizációs világszemléletet e két célkitűzés határozta meg. Az ipari forradalmat követően (1800 után) kialakult világrendszert egészen a második világháború utánig a polarizációnak ez a klasszikus formája jellemezte.

A háború utáni időszak a fent ismertetett két vonás jó értelemben vett erózióját hozta. A korábban háttérbe szorult perifériák fejlődésnek indultak. Kétségtelen, hogy ez nem egyenletesen zajlott, de Ázsiában és Latin-Amerikában domináns tényező volt. E folyamat felgyorsítása terén a nemzeti liberalizmus mozgalma nagy eredményeket ért el a politikai függetlenségüket ez idő tájt visszanyerő periférikus államokban. Ez az időszak egybeesett az autocentrikus nemzetállami termelőrendszerek haladást jelentő széthullásával és az egységes nemzetközi termelési rendszer alkotórészeként való újjáalakulásával. Ez a kettős erózió újabb bizonyítékát adta a globalizáció elmélyülésének.

Ezen változások együttes megjelenése a háború utáni világrendszer egyensúlyának felbomlását hozta. Mindazonáltal ez önmagában nem tartott egy, az előzőtől eltérően polarizált új világrend felé, hanem – ehelyett – "globális felfordulást" okozott. A napjainkban bennünket körülvevő zűrzavar a rendszer háromrétű gyengeségéből fakad: egyfelől nem hozott létre a nemzetállamot meghaladó új politikai, illetve társadalmi szervezeti formákat, amit azonban a globalizálódott termelési rendszer megkövetelt; másfelől nem fejlesztett ki olyan gazdasági és politikai viszonyokat, amelyek alkalmasak lehettek volna a frissen versenyképessé váló periférikus övezetek, Ázsia és Latin-Amerika lendületesen meginduló iparosodásának összehangolására a globális növekedés ütemével; harmadrészt pedig – egy kizárólagos esettől eltekintve – nem vezetett az emberi kapcsolatok javulásához. Ezt az egyetlen példát a piaci alapú fejlődésből kimaradó afrikai periféria jelenti. Ez a zűrzavar a világ minden tájékán jól látható, és teljes körű politikai, társadalmi valamint ideológiai válság jellemzi. Belőle fakadnak az egységes Európa nehézségei, illetve az integrált piac és az ugyancsak egységes politikai rendszerek kiépítésének sikertelensége. Ez az oka a kelet-európai, a félig iparosodott harmadik világ és az újonnan marginalizálódó negyedik világ perifériáin lezajló földcsuszamlásnak. Ez a felfordulás távolról sem a globalizáció határozott előrehaladását, sokkal inkább annak rendkívüli törékenységét hirdeti.

E zűrzavarnak a túlsúlya azonban nem akadályozhatja meg, hogy az új világrendet alternatív forgatókönyvekkel gondoljuk el, még ha ez a jövőbeli új világrend nagyon sokféle lehet is. Magam sem teszek mást, mint felhívom a figyelmet azokra a kérdésekre, amelyekről az elkerülhetetlen globalizáció felett feltétlen diadalt hirdetők hallgatnak, miközben e folyamat kétségessége egyre világosabbá válik.

Az olvasó bizonyára felfedezte, hogy eddigi elemzésünk a kapitalista világrendszerről nem a hegemóniák kérdésére összpontosít. Az a meglátásom, hogy az egyeduralom egyáltalán nem szabályszerű jelenség, sőt inkább kivételes, olyan gyakorlat, amely a partnerek között konfliktushoz vezet, és így véget vet a hegemóniának. Az Egyesült Államok hegemóniája, amely látszólag ma is fennáll, talán ellenfelei gyengeségének következtében olyan törékeny és kétséges, mint azoknak a rendszereknek a globalizációja, amelyek révén működik. Véleményem szerint a vita kezdetén a legalaposabban azt kell megvizsgálnunk, mi az, amit ebben az új világrendben az előző eróziója idézett elő. Álláspontom szerint két új elemmel kell számolnunk:

– az autocentrikus nemzetállam eróziója és egyfelől az újratermelés és felhalmozás szférái, másfelől a politikai és a társadalmi kontroll között fennálló kapcsolatnak ezt követő megszűnése, amely viszonyt mindezideig pontosan kijelöltek az autocentrikus nemzetállami korlátok;

– az ellentétek eróziója: a fejlett központ-fejletlen perifériális övezetek közötti ellentmondás, továbbá a polarizáció újonnan megjelenő módozatai.

Egy ország helyzetét a "világpiramisban" (az országok hierarchiájában) az határozza meg, hogy mennyire versenyképes a világpiacon. Ennek a ténynek az elismerése egyáltalán nem jelenti annak a polgári közgazdászi véleménynek az elfogadását, miszerint az adott ország ezt a bizonyos helyzetet "racionális" intézkedések eredményeként érte el, továbbá, hogy ezt a racionalitást a piac úgynevezett "objektív törvényeinek" mércéje határozza meg. Éppen ellenkezőleg: úgy vélem, ez a versenyképesség számos gazdasági, politikai és társadalmi tényező komplex eredője. Ebben az egyenlőtlen küzdelemben a központi helyzetű államok az általam ötrétű monopóliumnak nevezett eszközükhöz folyamodnak. Ez a monopóliumkomplexum próbára teszi a társadalomelmélet átfogó jellegét. Az alábbiakra gondolok:

1. Műszaki-technológiai monopólium: Ennek kialakítása akkora költségeket igényel, amelyeket csak egy nagyméretű és gazdag állam lehet képes fedezni. Állami támogatás nélkül azonban – amit a liberalizmus hívei, mint tudjuk, nem szívesen emlegetnek – elsősorban a katonai kiadások vonatkozásában ezek a monopóliumok nem számíthatnak hosszú életre.

2. A nemzetközi pénzügyi piacok financiális kontrollja: Ezek a monopóliumok, a létrehozásukat és működésüket meghatározó jogszabályok liberalizációjának köszönhetően, példa nélküli eredményességgel büszkélkedhetnek. Még nem is oly régen egy ország betéti állományának nagyobb része csupán a többnyire állami pénzintézetek küzdelmének volt a tárgya. Manapság ezeket a megtakarításokat olyan intézmények kezelik központilag, melyek tevékenysége már nemzetközivé vált. Ezzel a pénztőkére, a tőke legnemzetközibbé vált elemére célzunk. Ennek a pénzügyi globalizációnak a logikáját kétségbe vonhatjuk egy egyszerű politikai döntéssel, amely – jóllehet korlátozott mértékben – képes megbontani a pénzáramlás birodalmát. Ezenfelül a pénztőke szabad mozgását előíró jogszabályok nem működnek. Ezt a rendszert a különböző pénznemek szabadpiaci áramlásának elvére alapozták (tudniillik, hogy a pénz a sok fogyasztási cikk egyike), továbbá arra az elképzelésre, hogy a de facto egyetemleges pénznem szerepét a dollár fogja betölteni. A pénz mint árucikk-elmélet tudománytalan; a dollár helyzetéről pedig ne is beszéljünk. Nemzeti valuta nem tudhatja teljesíteni a nemzetközi valuta feladatait, hacsak a "nemzetközi valutát" adó országban nem jelentkezik kiviteli felesleg, ami a többi ország szerkezeti átalakulását fedezi. Ez volt a helyzet Nagy-Britanniában a XIX. század végén. De nem ez a helyzet ma az Egyesült Államokban, amely költségvetési hiányát kierőszakolt kölcsönökből finanszírozza. Továbbá az Egyesült Államokkal versenyt folytató államokban sem ez a helyzet: Japán feleslege (és Nyugat-Németországé, amely az országegyesítés során teljesen felszívódott) nem elegendő a többi ország szerkezeti átalakulásához szükséges pénzigény kielégítésére. Ilyen feltételek között a pénzügyi globalizáció egyáltalán nem nevezhető "természetes" folyamatnak, sőt, nagyon is törékeny. Rövid távon csak az állandó instabilitást ígéri, és nem azt a stabilitást, amelyre az átalakulási folyamatok sikeres végbemeneteléhez szükség volna.

3. A Föld természeti erőforrásaihoz való hozzájutás monopóliumai: Mára az egész földkerekséget veszélybe sodorta a természeti erőforrások felelőtlen pazarlása. A kapitalizmus, amely a rövid távú ésszerűségre épít, nem képes fölébe kerekedni azoknak a veszélyeknek, amelyeket ez a felelőtlen viselkedés idéz elő. Ennélfogva a már fejlett országok monopóliumait erősíti. Ezeket pedig csak az érdekli, hogy nehogy mások is hasonlóan meggondolatlanul járjanak el.

4. Sajtó- és tömegtájékoztatási monopóliumok: Ezek nyomán nemcsak a kultúrák uniformizálásának lehetünk tanúi, de a politikai manipuláció újabb eszközeinek bevetését is megtapasztalhatjuk. A modern médiapiac kiszélesedése az egyik fő összetevője a Nyugaton működő demokratikus gyakorlat eróziójának.

5. Végül: a tömegpusztító fegyverek monopóliumai: Ez a monopólium, amelyet a második világháború után bipoláris ellenőrzés jellemzett, újra az Egyesült Államok kizárólagos fennhatósága alá tartozik, miként 1945-ben. A fegyverkezési hajsza, még ha azt a veszélyt hordozza is, hogy kicsúszhat az ellenőrzés alól, még mindig az egyetlen lehetséges módja annak, hogy – demokratikus nemzetközi ellenőrzés hiányában – megküzdjünk ezzel az elfogadhatatlan monopóliummal.

Ez az ötszintű monopóliumrendszer együttesen határozza meg azt a keretet, amelyben a globalizált értéktörvény működik. Az értéktörvény mindezen feltételek sűrített megjelenítése, nem pedig egy objektív, "tisztán" gazdasági gondolatmenet. Mindezek a folyamatok és ezek működésben tartása megsemmisíti a perifériák iparosodási eredményeit, termelőmunkájukat értelmetlenné teszi, egyúttal túlértékeli azt a feltételezett többletértéket, amely azoknak az új monopóliumoknak a tevékenységeihez járul hozzá, amelyekből a központok húznak hasznot. Az eredmény a jövedelemelosztás új nemzetközi hierarchiája, amely minden eddiginél szélsőségesebb: a perifériák gazdaságait alárendelt helyzetbe kényszerítve olyan alacsony sorban tartja őket, hogy csak alvállalkozók lehessenek. Ez szolgáltatja a polarizáció új alapját, előrevetítve jövőbeli formáit.

Szemben a napjainkban uralkodó világnézeti felfogással, magam kitartok amellett, hogy a piac(osodás) révén végbemenő globalizáció nem egyéb reakciós képzelgésnél. Ellene úgy léphetünk fel, ha kidolgozzuk a globalizáció szocialista szemléletű alternatív, humánus menetrendjét. Ebbe a menetrendbe beletartozik egy egységes politikai rendszer megalkotása, amelynek nem az a célja, hogy a globális piac szolgálatában álljon, hanem amely úgy határozza meg saját működési kereteit, miként a nemzetállam a történelem során mozgósítási területe helyett a nemzeti belső piac társadalmi szerkezetét jelenítette meg.

Egy egységes politikai rendszernek tehát az alábbi négy területen kellene meghatározó feladatokat ellátnia:

1. Az általános leszerelés olyan szintű megszervezése, amely megszabadítaná az emberiséget a nukleáris és egyéb tömeghalált okozó fegyverek fenyegetésétől.
2. A Föld természeti erőforrásaihoz való hozzájutás egyenlőségre törekvő megszervezése, amely fokozatosan feloldaná a jelenleg e téren is tapasztalható szélsőséges egyenlőtlenséget. Ki kell alakítani az erőforrások globális értékmeghatározásának menetét, amely kötelezővé tenné a hulladékmegsemmisítést, egyben az erőforrások értékét és a belőlük nyert jövedelmet is szétosztaná. Egyszersmind ez jelentené egy átfogó pénzügyi rendszer kialakításának kezdetét is.
3. Tárgyalások folytatása a nyitott, rugalmas gazdasági kapcsolatokról a világ jelentős, ámde egyenlőtlenül fejlett térségei között. Ez az idő előrehaladtával lebontaná a központi államok műszaki-technológiai és pénzügyi monopóliumait. Természetesen maga után vonná a globális piacot jelenleg működtető intézmények (az ún. Világbank, az IMF, a GATT stb.) felszámolását, a világgazdaság irányítására más rendszereket hozna létre.
4. Egyeztetések megkezdése az arányos globális és nemzeti fejlődés célravezető irányítása érdekében a tömegtájékoztatás, a kultúra és a politikai viselkedés területein. Ez olyan politikai intézmények létrehozását foglalja magában, amelyek a globális szintű szociális érdekeket jelenítenék meg, azaz egy olyan "világparlament" lépne működésbe, amely meghaladná az államközi kapcsolatok jelenlegi mechanizmusát.

Napnál világosabb, hogy a szemünk előtt zajló folyamatok nem a fent ismertetett irányba tartanak, a humánus célok nem állnak a feladatok középpontjában. Nem csodálkozom. Akkor volnék igazán meglepve, ha ez másképpen volna. A globalizáció régi rendjének eróziója nem tudja előkészíteni önmaga utódlását, csak zűrzavarhoz vezethet. A domináns erők ezek között a béklyók között fejtik ki tevékenységüket, rövid távú győzelmek érdekében manővereznek, ennél fogva elmélyítik a zűrzavart. Az a próbálkozásuk, hogy döntéseiket az "önszabályozó" piac agyonhangoztatott ideológiájával igazolják, vagy azt állítva, hogy "nincs más út", vagy puszta és egyszerű cinizmusból, nem megoldása, hanem része a problémának. Az emberek spontán reakciói helyzetük romlására nem feltétlenül pozitív irányúak. Kaotikus időkben az olyan tévutat jelentő megoldások, mint amilyen a fundamentalizmus vagy a sovinizmus, politikailag nagyon is jól hasznosíthatók. A baloldalon múlik – és ez volna történelmi küldetésének értelme -, hogy mind az elméletben, mind a gyakorlatban megfogalmazza az adott helyzetre illő, humánus válaszát. Ennek hiányában és mindaddig, míg ez a felelet meg nem születik, arra számíthatunk, hogy a visszafejlődés és a bűnözés lesz az uralkodó.

A nehézségek, amelyek a nagyszabású Európa-egységesítési terv előtt tornyosulnak, jól illusztrálják a "piaci mechanizmusok nyomán végbemenő globalizációról" szóló nézet tarthatatlanságát. A Nagy Európai Terv iránti lelkesedés első nagy hullámában senki sem látta előre ezeket a problémákat. Mindamellett ezeket pontosan meg tudták jósolni azok, akik sohasem hitték, hogy a Közös Piac önmagában képes az európai kontinens egységesítésére. Azt hangoztatjuk, hogy egy ilyen nagyratörő elképzelést lehetetlen olyan baloldal nélkül valóra váltani, amely ezt szociális és kulturális értelemben haladó szelleművé tudná tenni. Ha ez nem teljesül, az elért eredmény törékeny lesz, és a legcsekélyebb baleset is végzetesnek bizonyulhat. Ezért tehát az európai baloldali pártoknak, csoportosulásoknak feltétlenül meg kellett arról győződniük, hogy a piaci integráció minden egyes lépését intézkedések kettős sorozata kíséri – egyfelől biztosítani kellett, hogy a haszon a dolgozókat illesse, ezáltal megerősítve társadalmi erejüket és egységüket; másfelől olyan politikai rendszer létrehozásába kellett belekezdeniük, amely meghaladja a nemzetállamot, egyben az egyetlen olyan egység, amely hatékonyan képes irányítani egy kiszélesedő piacot. Azonban ez nem így történt. Európa nagyszabású tervének végrehajtása a jobboldal vezénylete alatt a merkantilista részletekre korlátozódott; a baloldal előbb-utóbb mindenütt beadta a derekát, lemondva összes meghirdetett feltételéről. Az eredményt magunk előtt láthatjuk: a gazdasági hanyatlás szembeállítja Európa társállamait egymással. Nehézségeikre – főként a munkanélküliségre – a választ csak egymás kárára tudják elképzelni; és még ehhez sem állnak hatékony eszközök rendelkezésükre. Egyre inkább az ördögi kört jelentő gáncsoskodás kísértésébe esnek. Azokat az őszinte erőfeszítéseket is, amelyek a német és a francia politikusok ezirányú lépéseinek megakadályozását célozták, puszta ráolvasásnak minősítette mind a jobb-, mind a baloldal.

A "kis" Európa (az Európai Közösség) önmagában is nehézségekkel küzd, miközben a "nagy" Európa újabb elemmel bővíti a megpróbáltatások eddigi körét. Itt a lehetőség a baloldal előtt, hogy újragondolja a Nagy Európai Projekt egészét, és megkezdje egy politikailag és gazdaságilag konföderális Nagy-Európa kiépítését, mely baloldalról egy újjáalakult és egységes európai munkásosztályhoz kötődik. Az európai "politikacsinálók" elszalasztották ezt az alkalmat, ráadásul a jobboldalt támogatták, amely igyekezett a szovjet birodalom összeomlásából, a vadkapitalizmus beültetésével, minél gyorsabban meggazdagodni. Nyilvánvaló, hogy Kelet-Európa latin-amerikanizálódása csak gyengítheti egy baloldali elkötelezettségű Európa-egységesítés esélyeit, csupán hangsúlyosabbá teheti azt az egyenlőtlenséget, amely az Európai Közösség Európája és egyik tagországa, az egyesített Németország között fennáll, amely ennek a fejlődésnek egyedüli nyertese.

Az európai egységesítési terv válsága az újfajta globalizáció egyik próbakövét jelenti. Ám ezek a visszaható tünetek, ezek az inadekvát és kétségbeesett válaszok, melyeket a megújult globális rendszer kialakításának nehézségei idéznek elő, nem kizárólag európai jelenségek. Megtalálhatók az egykori Harmadik Világ teljes területén, különösen a régi világrend összeomlása folytán peremre szorult térségekben (a Szaharán túl eső afrikai és az arab-iszlám területeken) és a Keleten újonnan kialakuló Harmadik Világban (a volt Szovjetunió és a volt Jugoszlávia határain belül), ahol önromboló folyamatoknak lehetünk tanúi, s nem a helyzet kívánta lépéseknek. Mindezen körülmények ellenére akad néhány önmagát reálisnak hirdető megoldási lehetőség. Egy párat vegyünk most szemügyre, és lássuk be: bizony nem adnak feleletet azokra a halasztást nem tűrő kérdésekre, amelyeket egy elfogadható és stabil világrend megalkotása felvet, más szóval nem mutatnak kiutat a zűrzavarból.

Az európai kérdés a globalizáció jövőjéről folyó elméleti vita középpontjában áll. Az Európa-egységesítési terv kudarca és a szétesés fenyegetése következtében az egységesítés eszméjéhez hű erők hasznosnak és járhatónak találhatják, hogy a "második legjobb" helyzet elnyerése érdekében, tudniillik egy német dominanciájú Európa érdekében összefogjanak. Okkal vélhetjük, hogy e szerint a forgatókönyv szerint Anglia hajója az amerikai partokhoz közelítene, és eltávolodna az európai kontinenstől. Mintha már el is indultunk volna ezen az úton; mi több, néhányan azzal igazolták ezt a választást, hogy elsőséget biztosítottak "a pénzmozgás semlegességének" (ez egyébként egy olyan technokrata felfogás, amely nem vesz tudomást a pénzmozgás politikai jelentőségéről), és ezzel szabad kezet adtak -a Bundesbanknak. Nem hiszem el, hogy az eredeti Európa-egységesítési tervnek ez a megcsúfolása valódi stabilitást ígérne; sem Oroszország, sem Franciaország nem fogja lenyelni helyzetének várható romlását.

Tovább árnyalja a képet, hogy az Egyesült Államok előnyös pozícióját nem veszélyezteti Németország esetleges önállósodása, illetve egy Németország vezette Európa lehetősége. Ugyanakkor az sem világos, vajon van-e egyáltalán valami ebben a nagyszabású tervben, ami veszélyeztetné az Egyesült Államokat a korábbiakban ismertetett ötös monopóliumegyüttes bármelyik területén is. Egy német dominanciájú Európa változatlanul az USA körül keringene.

A kettes számú forgatókönyv – valódi alternatíva hiányában – "az USA hegemóniájának" második kiadását jelenti. Ennek számos változata létezik. A legvalószínűbbnek az tűnik, mely szerint a neoimperialista területfelosztás terhei megoszlanának: Latin-Amerikát az USA után "kötnék", míg Afrika a német-európai "szerelvényhez" csatlakozna (Franciaország számára is juttatva néhány morzsát). Persze nem számít ide az Öböl-menti olajtermelő országok és a "közel-keleti közös piac" térsége, amely továbbra is az Egyesült Államok fennhatósága alá tartozna. Az USA jelenléte az Öböl katonai megszállásából és – közvetve – Izraellel való szövetségéből is érzékelhető. Azt is mondhatnánk, hogy a szimmetrikusan Japánra bízott dél-ázsiai terjeszkedés ugyancsak ezt sugallja. Azonban nem jellemzi egyenlőség azt a felosztást, amely a már tárgyalt három központ között áll fenn: az Egyesült Államok ugyanis őrzi kedvező helyzetét. Itt újra csak hitetlenkedve tudom fogadni azt, hogy ezek a neoimperialista megoldási javaslatok képesek lennének fenntartani a rendszer stabilitását; elszórt felkeléseket/lázadásokat idéznének elő Latin-Amerika-, Ázsia- és Afrika-szerte.

Figyelmünket tehát Ázsiára kell összpontosítanunk, amely nagyrészt kívül esik az euro-amerikai konfliktuson. Már sokan megállapították, hogy Kelet-Ázsia nemzeteit Japántól a Kínai Népköztársaságig, Koreáig, vagy – kisebb mértékben ugyan – bizonyos délkelet-ázsiai országokat (Szingapúr, Thaiföld és Malaizia), még Indiát is ide vehetjük, érintetlenül hagyta a válság, sőt (a világpiaci versenyképesség mutatói szerint) sikereket tudtak elérni a növekedés és a hatékonyság terén. Mindezzel együtt is képelenségnek hat az az ötlet, hogy akkor tehát Ázsia lesz a következőnek kialakuló hegemónia központja. Ázsia ugyanis, még a globális gondolkodás szerint is, a világ lakosságának több mint felét jelenti! Ez a népesség pedig különböző államokban él. A hegemóniáról alkotott ködös elképzelés helyébe inkább állítsuk oda annak az Ázsiának a képét, amely a tőkefelhalmozás legfőbb központjává válik. Már csak részletesen le kell írnunk, ez miként fog végbemenni, a különféle nemzetek hogyan fognak szót érteni egymással és a világ többi részével. Több megoldás is létezik. Ami a legkönnyebben elképzelhető, azaz a japán imperializmus dominanciája a térségben, véleményem szerint a legkevésbé valószínű. Japán jelenlegi sikereinek csodálói túl gyakran alábecsülik Japán sebezhetőségét. Pedig sérülékenységének tudható be, hogy Japán a mai napig az Egyesült Államok csatlósa, és az is marad. Nem túl valószínű, hogy Kína vagy akár Korea tudomásul venné Japánnak való alárendelését. Ilyen körülmények között az Ázsián belüli egyensúly fenntartása térségen kívüli erőkön múlna. Erre a szerepre pedig újra csak az Egyesült Államok pályázhat, amely nem szívesen adná fel világszintű vezető szerepét.

Ugyanakkor nagyon is valószínűnek látszik, hogy ezeknek az ázsiai országoknak a helyzete a világrendszeren belül megerősödik. Mi lesz erre az Egyesült Államok reakciója? Véleményem szerint a szövetségesek minden stratégiai intézkedése e körül a kérdés körül fog forogni. Azt szinte mondani sem kell, hogy Kína fejlődése a világ minden átfogó egyensúlyi viszonyát fenyegeti. Ezért fogja az Egyesült Államok is fenyegetve érezni magát. Úgy látom, a jövőben az Egyesült Államok és Kína lesz a két legfőbb szemben álló fél. Hogy Európa milyen álláspontot fog elfoglalni ebben a vonatkozásban? – ma még nehéz erre a kérdésre válaszolni.

A jelenlegi fejlődési irányok többféle lehetőséget kínálnak. Ezek közül egyik sem szüntetné meg az Észak-Dél polarizáció okát. A kapitalista rendszer könyörtelen logikája életben tartja a központ és a periféria közötti polarizációt. Működési módozatai bárhányszor is újultak meg meg eddig és még fognak a jövőben, mindig is a fent ismertetett ötös monopóliumra fognak támaszkodni.

Bárki állíthatná, hogy ebben a nézetben semmi új nincs, mivel a polarizáció szinte hozzátartozik a dolgok természetes menetéhez. Én éppen azért nem értek ezzel egyet, mert napjainkra valami más jellemző, mint volt az elmúlt öt évszázad során. A kapitalista világrendszer terjedésével peremre szorult népekről, melyekről sokáig azt hittük, elfogadják sorsukat, az elmúlt ötven évben kiderült: már nem fogadják el, és egyre kevésbé fogják elfogadni a jövőben. A kapitalizmus által beindított jellegtelenné válási folyamatban – amely nem képes túllépni mostani forgószélszerű változatán – az egyetlen pozitív vonás, hogy a látszat csal: a tetszetős gyümölcs belül kukacos. Az oroszországi és kínai forradalmak a rendszert a peremre szorult népek lázadásaira alapozva kísérelték meg megváltoztatni – a jövőben ez fog új formákban folytatódni. A kialakulófélben levő "világrendszerek" instabilitásának döntő magyarázata ebben rejlik. Természetesen a világtörténelem színpadának előterében zajló konfliktusok a jövőben sem lesznek egyforma jelentőségűek. Érzésem szerint az ázsiai népeket és a domináns rendszereket egymással szembeállító viszályok játsszák majd a meghatározó szerepet. Ez nem jelenti azt, hogy mások nem fognak részt venni a polarizáció elleni általános tiltakozásban. Miként azt sem állítom, hogy a változások és a haladás nem a rendszer legközpontibb központjából fognak kiindulni. Bukásokat, súlyos kudarcokat sem zárhatunk ki, melyek során az emberek határozottan elutasítják az univerzalista álláspontot. A kapitalizmus terjeszkedése révén kezdetét vevő globalizációs folyamat nehézségeire adandó humánus felelet talán idealistának tűnik, de nem utópisztikus. Ellenkezőleg: ez az egyetlen reális megoldási javaslat. Lássunk hozzá a kidolgozásához, és hatalmas társadalmi erők csatlakoznak majd a világ minden tájáról.

Így kell felfrissíteni a világpolitikai mozgalomként értelmezett szocializmus álláspontját. Az előkészület során az ideológiai és a politikai erőknek össze kell fogniuk, hogy képesek legyenek megküzdeni azzal az "ötfejű" monopóliummal, amely a kapitalizmust újratermeli. Ez a küzdelem aztán megérleli a "kölcsönös igazodás" feltételeit. A harc során újra kell gondolnunk az ideológiai kultúra alapkérdéseit: az egyetemes-partikuláris ellentét dialektikáját, a politikai demokrácia és a társadalmi haladás viszonyát, az úgynevezett gazdasági hatékonyság (ennek megnyilvánulása, azaz a "piac"), az egyenlőség és testvériség értékeinek dialektikáját, valamint az átfogó szocialista cél mibenlétét – az eddig tárgyaltak fényében.

A politika terén hitelesen demokratikus világszintű szervezeti formákat kell létrehoznunk, amelyek képesek lesznek a gazdasági kapcsolatokat fokozatosan az egyenlőség irányába terelni. Ebben a tekintetben elsődlegesnek tartom a globális rendszer újjászervezését, mely nagy térségekre alapulna, amelyekben a perifériák elszórt részei egyesülnének. Itt alakulnának meg az egységes latin-amerikai, arab, afrikai és délkelet-ázsiai térségek, párhuzamosan Kína és India térségével, melyek Földünk összesen két, önmagában földrésznyi országát jelentik. Az El Nem Kötelezett Országok Mozgalmának új munkatervében e célnak elsőbbséget kell biztosítani. A regionális tömörülések nem zárják ki mások, pl. Európa vagy az egykori Szovjetunió államainak összefogását. Hogy ez miért sürgető? Egyszerű a magyarázat: az elemzésben ismertetett monopólium-ötös ellen csakis így lehet eredményesen harcba szállni. Cserébe egy igazán globális gazdasági és pénzügyi rendszer kiépítése válik lehetségessé.

Persze a világ megváltoztatása mindig az alapoknál folyó ütközetekkel kezdődik. Az ideológiai, a politikai és a szociális rendszerek állami szintű átalakulásának beindulása nélkül a globalizációról és a polarizációról folytatott minden vita csak hiábavaló szócséplés marad.

(Fordította: Battyán Katalin)