A Kérdéses globalizáció (Globalisation in Question. Cambridge, Polity Press, 1996.) című könyvében Paul Hirst és Grahame Thompson (a továbbiakban H&T) a globalizáció retorikáját ütközteti a közérdek védelmében folytatott demokratikus kormányzás lehetőségének robosztus jelszavával. Hatásos intellektuális választ ígérnek, a politikai vita megalapozását, egyszersmind a globális tőke hatalmának megfékezését, sőt visszaszorítását. Szerintük nemcsak a globalizáció valódi előretöréséről szóló hírek túloznak nagymértékben, hanem felnagyított az a veszély is, amit mindez a nemzetállamok szabályozó képességére jelent: mind olyanok vagyunk, mint a reflektorfénybe került nyulak, nem látjuk, hogy még birtokunkban vannak a meneküléshez, sőt a közeledő pusztító erő befolyásolásához szükséges hatékony eszközök.

Ez a következtetés bizonyára minden haladó polgár szívét megmelengeti: de akkor miért van az, hogy olyan önfejűnek, sőt veszélyesnek találom a könyvet, annak ellenére, hogy számos politikai javaslatukkal egyetértek? Azért, mert miközben a közügyektől a mai egyenlőtlenségen és igazságtalanságon át eljutnak elfogadott meggyőződésünkhöz, a globális szabályozás és kormányzás erősítésének szükségességéhez, olyan analitikus útvonalat követnek, amely empirikus, teoretikus és politikai gyengeségekkel van megtűzdelve, s ami miatt rossz irányba tekintenek, és a rossz eszközöket szorongatják.

A könyv három részre tagolódik. Az első két fejezet fogalmi és történelmi áttekintést nyújt, definiálva a vita területét; a következő három fejezet elemzi a kereskedelemmel, a tőkeáramlásokkal, a migrációval, a multikkal és az Észak-Dél viszonnyal kapcsolatos új világgazdasági trendeket; az utolsó három fejezet pedig ennek a világgazdaságnak a kormányzati rendszerével foglalkozik különböző szinteken, különösen a benne lévő nemzetállam feladatával.

Mi a globalizáció?

H&T a nemzetközi gazdaság (NG) és a globalizált gazdaság (GG) közötti ideális típusú megkülönböztetés bevezetésével indít. Az NG egy olyan rendszer, amelyben a nemzeti gazdaságok az elsődleges egységek (entitások), amelyek "biliárdgolyók" módjára lépnek kapcsolatba egymással úgy, hogy a nemzetközi események és erők "megtörnek a nemzeti politikákon és folyamatokon" (8.). Ugyanakkor egy GG-ben "a nemzetgazdaságokat bekebelezik és újraformálják a nemzetközi folyamatok és tranzakciók… A nemzetközi gazdasági rendszer autonomizálttá és társadalmilag beágyazatlanná válik, amint a piac és a termelés igazán globálissá lesz… a nemzeti szintet áthatja és átalakítja a nemzetközi." (10.)

Ha most egy GG lép az előző NG helyébe, annak négy fontos következménye lesz. Első a "kormányzásának alapvető problematikája" (10.). A globális, "társadalmilag dekontextualizált" piacokat nehéz lenne szabályozni még az egyetértésben működő államoknak is; a szabályozatlan piaci erők konfliktushoz, versenyhez és dezintegrációhoz vezetnek. Ilyen rendszerben a vállalatoknak még globálisabbá kell válniuk, hogy biztosítsák magukat a veszélyekkel szemben. Másodszor, a multinacionális vállalatok (MNV) transznacionális vállalatokká (TNV) válnának, nem lenne többé egyetlen nemzeti bázisuk, nem korlátozná őket egy nemzetállam sem: mobilitásuk arra kényszerítené a kormányzatokat, hogy elfogadják a szabályozás standardizált formáit. A cégek alapfeladatai többé nem feltétlenül lennének "otthon". Harmadszor, a szervezett munkaerő befolyása tovább csökkenne, mivel a tőke globális mozgása aláásná a bérfejlesztés és munkakörülmények javításának szociáldemokrata stratégiáit. Negyedszer, a nemzetközi politikai rendszer "multipolárissá" válna, minden nemzetállam hatalma csökkenne – még a korábbi vagy lehetséges hegemónoké is -, és köz- és magánszereplők széles skálája kerülne a globális politika küzdőterébe.

A második fejezetben vitatják, hogy a világkapitalizmus számos jelenlegi változása ellenére az NG GG-vé vált volna. A gazdasági élet már 1914 előtt jelentősen nemzetközi volt, nagyobb nyitottsággal, amit a kereskedelem és tőkeáramlás GDP-hez viszonyított arányával és munkaerő-áramlással mértek. A reálkamatláb kiegyenlítésével mért pénzügyi integráció, az értékpapírpiacok integrációja és a nettó tőkeáramlás mértéke 1960 óta nőtt: azonban valószínűleg ez is kevesebb, mint az aranystandard idején, habár az offshore piac növekedésének jelenlegi trendjei, a pénzügyi eszközök innovációja és a konglomeráció új szabályozási problémákat vet fel. A közvetlen külföldi beruházások jelentős növekedése csak a 80-as évek közepe óta tapasztalható újra. Ami a nemzetközi kormányzati rezsimek történetét illeti, H&T azt mondja, hogy ezek sosem engedtek teljes autonómiát a nemzetállamoknak, míg az autonómia mértéke hosszabb távon egyértelmű trend nélkül változott.

Így H&T a globalizációt egyértelmű eltolódásként definiálja az NG-ből a GG-be, mint a világkapitalizmusban végbemenő folyamatok alapformáját. Beismerik, hogy GG-modelljük a "gazdasági globalizáció tézisének erőteljes változatát" képviseli, és ezért talán azzal vádolhatók, hogy mondanivalójuk kifejtéséhez egy "pofozógépet" vesznek igénybe (3.). Valóban így van: azon állításuk például, hogy a globális piacok és a termelés (szemben, implicite, nemzeti ellenfeleikkel) "nincsenek társadalmilag beágyazva", nincs megalapozva, és könnyen kikezdhető a köz- és a magánszféra transznacionális intézményeire és gyakorlatára történő utalásokkal. Azt mondják, hogy ez a "szélsőséges és egyoldalú ideáltípus" (7.) lehetővé teszi, hogy megkülönböztessék az összekapcsolódó változásokat egy modellben a szerkezeti modellváltozástól. Figyelmet érdemel azonban, hogy, szemben a rideg és szélsőséges GG-modellel, NG-modelljük elég rugalmassággal rendelkezik ahhoz, hogy "összekapcsolódóan" felölelje azoknak az empirikus bizonyítékoknak a nagy részét, amelyeket általában kevésbé szélsőséges globalisták rángatnak elő. Ez a megközelítés nagyon hasonlít ahhoz, amikor az emberi evolúció legfrissebb témáiról vitatkoznak a teremtéselméletre hivatkozva.

Ugyanakkor a GG-modell történelmileg is erőltetett, mert csak egy korábbi NG lehetséges örököseként jelenik meg. Közkeletű nézet, hogy a 60-as évek óta sokkal nagyobb volt az integráció a nemzetgazdaságok között, hogy a globális pénzügyek túljártak a nemzeti szabályozás eszén, és hogy a nemzetállamok autonóm politikai döntési képessége jelentősen lecsökkent. Ám valójában – mondják ők – 1914 előtt is hasonló volt a helyzet, amikor definíció szerint csak NG-modell létezhetett. De miért ne fogjuk fel inkább az elmúlt harminc év fejlődésén túl a világkapitalizmus egészének történetét olyan folyamatok összességeként, amelyek mind a "globalizmus", mind pedig a "nemzetállamiság" felé mutatnak? Ilyen szempontból a nemzetállam szuverenitása "nem áthatolhatatlan akadály, hanem a kapcsolat egy képlékeny része a nemzetközi és a hazai szféra között" (Picciotto, 1996. 7.). Így a "globalizációként" definiált jelenséget sem támogatóinak, sem pedig bírálóinak nem kell úgy tekinteniük, mint a nemzetállam ellentétét, hanem mint a "nemzeti és a nemzetközi közötti kapcsolat lebontásának és újraépítésének folyamatát" (uo.).

Mennyire globális a tőke?

Továbbhaladva a globalizációval kapcsolatos empirikus bizonyíték felé, a harmadik fejezet áttekinti a kereskedelem, a közvetlen külföldi befektetések (KKB) és az országok közötti egyenlőtlenség trendjeit, és foglalkozik a kereskedelem KKB-be való eltolódásával, ami a világgazdaság terjeszkedésének fő hajtóereje. Ez új kormányzási problémákat vetett fel, amint ezt a GATT Uruguayi Fordulója is bizonyította. A KKB-erőteljesen területileg csoportosult, és valódi hatáskörét méltánytalan szövetségek és kisebb MNV-k megjelenése növeli. A hazájuk által támogatott legnagyobb cégek növekedése a nagyrészt önálló nemzeti vagy területi piacokban rejlő hazai alapú előnyök oligopolista kizsákmányolásán alapszik. A KKB-állományok és áramlások forrása és célpontja túlnyomórészt Észak-Amerika, Európa és Japán, mivel mindhárom kiváltságos kapcsolattal rendelkezi egy "kliens"-régióval. A KKB koncentrációja súlyosbítja az országok közötti egyenlőtlenségeket; ezeket nagyobb észak-dél irányú tőkeáramlással megcélozva nemcsak a politikai feszültségeket lehetne elkerülni, hanem az északi ipari többletkapacitást is fel lehetne használni. Ez viszont cserében a KKB-vel kapcsolatban új kormányzati mechanizmusokat igényelne, például a tulajdonjogok, a munkajogi normák és az adózás területén.

Eddig jó! De H&T ezután azt bizonygatja erőteljesen (4. fejezet), hogy a KKB növekedése ellenére a befektető cégek az eladást, a vagyontárgyakat, a profitot és a kutatási és fejlesztési tevékenységeket illetően túlnyomórészt hazai orientáltságúak maradtak: nincs jele valóban globális, "transznacionális" vállalatok megjelenésének – s ezért ragaszkodnak inkább a "multinacionális" jelző használatához. A probléma egy része megint a definícióból származik. Az MNV egy olyan vállalat, amelynek "egyértelmű nemzeti bázisa van" (9.), de külfölfön is tevékenykedik. A TNV "valódi szabad tőke, jellegzetes nemzeti azonosság nélkül, nemzetközi menedzsmenttel, amely legalább potenciálisan hajlandó arra, hogy bárhol a Földön letelepítsék és újratelepítsék annak érdekében, hogy vagy a legbiztosabb, vagy a legmagasabb bevételt biztosítsák" (11.). Míg e definíció utolsó eleme – a "legalább potenciálisan" kitétel miatt – semmitmondó, a másik három megint csak egy pofozógépet jelent.

Empirikusan azonban a 4. fejezet nagyon gyenge. Először is az 1987-es adathalmazuk (vagy legalábbis ahogyan használják) az MNV "nemzeti bázisát" mint szupranacionális régiót definiálja: az eladási, vagyon- és profitelemzésnél az USA vállalatainak "otthona" magában foglalja Kanadát is (és fordítva), a japán cégeknél ez "Ázsia/Csendes-óceán", az Egyesült Királyság (UK) és Németország cégeinél pedig "Európa, Közel-Kelet, Afrika"! A szerzőknek az a fogása, hogy feltevésüket igazoló adatokat hozzanak létre, átlátszó, annál is inkább, mivel a 7. fejezetben ragaszkodnak ahhoz, hogy még az EU sem egy önálló állam, és nem is szabadna így kezelni. Másodszor, mivel 1992-93-as adathalmazuk más alapokra épül, nem nyújthatnak semmilyen egyértelmű információt a trendekkel kapcsolatban, de elfelejtik megemlíteni, hogy minden adat, ami Dunning (1993) vagy Dicken (1992) alapművében és az ENSZ éves Befektetési Szemléjében (World Investment Review) megjelenik, a cégek, a szektorok és a hazai országok nagy többségében az eladás, a vagyontárgyak és a profit külföldi részesedésének jelentős növekedésére utal. Harmadszor, soha senki sem tagadta, hogy az MNV/TNV-k hazai bázisukról indulnak el, és ha ez történetesen egy gazdag és nagyméretű gazdaság (USA, Japán), akkor a hazai bázis továbbra is mennyiségileg uralni fogja a tevékenységét; viszont nem erről van szó kisebb és/vagy történelmileg nemzetközibb gazdaságok, mint pl. az Egyesült Királyság, Hollandia, Kanada, Svédország vagy Svájc vállalatai esetében.

Mindenesetre az egyszerű átlagmennyiségek használata nem mond el semmit arról, hogy mi hajtja az MNV/TNV-ket. Amint megnézzük stratégiájukat és szerkezetüket, egészen más képet kapunk, mint H&T. Egyre több vállalat (bármely nemzetiségű) alkalmaz globális termékelosztási szerkezeteket, helyi marketingstratégiákat egy globális "alapmodellből" kiindulva, használ közönséges termelési felszerelést nagy távolságokba elkülönített helyszíneken, koordinál gyártási ütemterveket globális termelési hálózatok mentén, vizsgál technológiai forrásokat az egész világon… Természetesen menedzsmentjük, alapvető K+F-jük és mindenekfelett tulajdonjoguk túlnyomórészt hazai marad, de hát csak a globális tőke legelvakultabb védelmezői állították ennek ellenkezőjét.

Észak-Dél-egyenlőtlenségek

Az 5. fejezetben H&T jogosan száll vitába néhány globalista kijelentéssel, hogy gyors, KKB vezette növekedés a kevésbé fejlett országokban (KFO) átalakítja az Észak-Dél egyensúlyt. Mint a legtöbb progresszív és heterodox író, ők is úgy látják, hogy a növekedés néhány kevés társadalmi akadállyal és kedvező nemzetközi környezettel rendelkező, politikailag stabil KFO-ra korlátozódik. Szerintük az újonnan iparosított kelet-ázsiai országok sikere a nagy megtakarításnak és az óvatos állami beavatkozásnak, nem pedig a laissez faire politikájának köszönhető; míg ez a "nemzeti" gazdasági fejlődés folyamatos lehetőségét szemlélteti, addig a legtöbb KFO-nak nehéz lesz követnie ezt az utat, különösen, ha arra kényszerítik őket, hogy elfogadják a WTO (Világkereskedelmi Szervezet) új liberalizmusát. Csak néhány munkaintenzív szektornál valószínű, hogy alacsony bérekkel rendelkező KFO-kba települ, a magas szintű közvetlen külföldi befektetések illékony és törékeny növekedéshez vezetnek; sőt még ez is a visszájára fordulhat, ha az északi fellendülés elzárja ezt a KKB-csapot. Rugalmas gyártási stratégiák szívesen tartják vissza a magas hozzáadott értékű termelést Északon, és még meg is engedhetik Északnak, hogy versenyezzen Dél tömegtermelésével; mindenesetre Észak bármikor tehet proketcionista intézkedéseket az alacsony bér fenyegetésével szemben. Ha a globális gazdagság bármilyen újraelosztása előfordulna is, H&T számára ez csak a világgazdaság szándékos átalakításaként történhetne meg egy megfelelő kormányzati rendszer segítségével.

H&T értelmes utat vág a győzelem és katasztrófa szélsőséges előrejelzései között, de még mindig marad néhány komoly nézeteltérésünk. Először is nem értek egyet az egyenlőtlenségek "nemzet-közi" olvasata tekintetében. Hagyományos statisztikai "valósághoz" és hagyományos fejlődési elmélethez kötődve a nemzeten belüli egyenlőtlenséget a legtöbb KFO-ban csak mint a fejlődés akadályát ismerik el, amely aláássa a politikai stabilitást és a gazdasági fejlődést, ahelyett, hogy Észak és Dél koloniális és neokoloniális kapcsolatainak legalább olyan lényeges részének tekintenék. Nem látok bizonyítékot arra, hogy kétségbe vonható a függőség-teoretikusok nézete, miszerint a legtöbb KFO-ban jelentős városi elitet integráltak gazdaságilag, társadalmilag, politikailag és kulturálisan a globális gazdasági folyamatokba (Sunkel, 1973.), és hogy ez létfontosságú tényező a nemzeti fejlesztési stratégiák kudarcának magyarázatában. Másodszor, itt van az az érv, hogy a rugalmas termelési stratégiák lehetővé teszik "az Észak" számára, hogy a versenyben legyőzze az alacsony bérekkel dolgozó országokat. Ennek érvényessége azonban attól függ, hogy elfogadjuk-e a tömegtermelés/rugalmas termelés megkülönböztetésének valóságát és fontosságát; ez pedig finoman szólva is erősen vitatott (Pollert, 1991.; Braczyk és társai, 1995.). Igaz, ez nem tartozik H&T érvelésének legfontosabb részei közé.

Kormányzás és a nemzetállam

H&T a könyv harmadik részét azzal kezdi, hogy definiálja a kormányzás öt kölcsönösen függő szintjét: 1. a nagyobb államok (Triász) egyetértése; 2. kormányközi szabályozó ügynökségek; 3. gazdasági területi blokkok; 4. nemzetállamok; 5. szubnacionális területi hivatalok. Az alapelv minden szinten az, hogy a piacok mindig "a nem piaci társadalmi intézmények és szabályozó mechanizmusok kontextusába kell hogy beágyazódjanak" (123.).

A nemzetközi pénzügyek területére vonatkozóan – mely alapvető fontosságú – H&T elfogadja, hogy a 70-es években az állam vezérelte rezsimtől a piac vezérelte rendszerbe való elmozdulás kicselezte a kormányzás 2. és 4. szintjét, még akkor is, amikor ad hoc kiegészítették 1. szintű, az Ötök és Hetek (G5/G7) általi beavatkozásokkal. Nézetük szerint az utóbbi időszak fejleményei BIS-nél (Nemzetközi Fizetések Bankja) a bankfelügyelettel foglalkozó Basel Bizottságnál és a Tízek (G10) központi bankjainál nem egy végleges eltolódást jelez a szabályozatlan globális piacok irányába, hanem inkább a nemzeti szabályozás kiterjesztését és nemzetközi koordinációját. Azonban aktivistább és hivatalosabb szabályozás, amely finoman kombinálja az első négy szintet, csak nagyobb politikai elszántsággal alakulhat ki. Ami a kereskedelem, a migráció és a KKB témáit illeti, itt sem a tradicionális szuverenitás, sem a szabályozó kapacitás nem tűnik komolyan veszélyeztetettnek, és a nemzeti ellenőrzés és irányítás még mindig hatékony lehet, különösen az országok közötti koordináció által.

A nemzetgazdasági kormányzás problémásabbá vált, de a nemzeti kormányok megmaradtak olyan "politikai közösségeknek, amelyek kiterjedt hatalmukkal képesek a gazdasági szereplőket a területükön tartani és befolyásolni" (143.). Különösen fontos, hogy az állam megtartja pénzügyi hatalmát a nem mobil áruk és tényezők felett, biztosítja a kulcsfontosságú inputok és intézményes támogatások közellátását, és az "elosztó koalíción" keresztül kielégíti a "társadalmi konszenzus hangszerelésének" igényét. Ezekből a tevékenységekből hiányzik a hagyományos keynesiánus vezérelvek definíciója, és H&T úgy véli, hogy nagy különbségek lesznek a különböző országok képességeiben, amelyekkel mind országos, mind regionális szinten megvalósítják a hatékony kormányzást; e téren olyan országok lesznek előnyben, mint a "társadalmi kohézió" erősebb hagyományával rendelkező Japán vagy Németország.

A 7. fejezetben ezt a megközelítést alkalmazva az Európai Unióra (EU), H&T azon regionális, nemzeti és EU szintű erők egyensúlya mellett érvel, amelyek olyan közös érdekek körül összpontosulnak, mint a nemzetközi gazdaság újraszabályozása. A euro-keynesiánus program szükséges a fejletlenebb régiók "szintre hozásához" és Kelet-Közép-Európa újjáépítéséhez, de nehéz lesz végrehajtani, figyelembe véve az intézményi és történelmi tapasztalatokból adódó nagy különbségeket. (Egy "régiók Európája" sem megoldás, mivel a nemzeti kormányzatok közötti határozott "összhang" hiányában csak a területek közötti megosztottságot hangsúlyozza.)

Összességében azonban a 8. fejezetben H&T megismétli, hogy még mindig "nemzetközi", nem pedig "globális" gazdaságról beszélhetünk, és hogy a nemzetállamnak továbbra is jelentős kormányzati szerepe van. A jobboldal a globalizáció retorikáját a munkások jogai és a társadalmi jólét elleni támadások igazolására használja; ugyanez a fogalom a "radikális baloldal" számára (176.) megerősíti mind a kapitalista kizsákmányolás valóságát, mind a nemzeti szociáldemokrácia elégtelenségét. Azonban H&T szerint a megfelelő válasz nem a globalizmus és gazdasági önellátás ellentéteinek tompítása, hanem a mind az öt szintet felölelő koherens kormányzati rendszer kifejlesztése. A piacok szabályozást igényelnek, a gazdasági szereplők társadalmilag beágyazottak a nemzeti üzleti rendszerbe, cserébe pedig az országon belül és kívül a nemzeti közhatalom támogatja őket. A kialakuló komplex "új szuverenitásban" a nemzetállamok a területhez és a népességhez való viszonyuk miatt központi szerepet játszanak a kormányzásban (190.); ők és egyedül csak ők képesek legitim módon újra felosztani a közhatalmat az igényeknek megfelelően felfelé és lefelé.

A könyv ezen részében, mint korábban is, nagyon sok ésszerű elemzés és prognózis található, főleg az EU-t és a nemzetközi szabályozás megújításának lehetőségét illetően. Azonban előfordul egy sor, egymáshoz szorosan kapcsolódó fogalmi elem is, amelyek együttvéve komoly kétségeket támasztanak a politikai következtetésekkel szemben.

Először is, itt van a rend, a szabályozás és a kormányzás fogalma. Ezek H&T számára a piacok káosza miatt tűnnek szükségesnek, hiszen az magától értetődő módon társadalmilag romboló hatású: "a legtöbb piacnak a nem piaci intézmények és szabályozó mechanizmusok kontextusába kell beágyazódnia, ha hatékony eredményeket akarnak elérni" (123.). De ki dönti el, hogy mely eredmények hatékonyak? Az ezen a szinten tevékenykedni tudó tőkések szemszögéből a globális pénzügyek zűrzavara az elmúlt húsz évben rendkívül kifizetődő volt; lehetővé tette számukra, hogy oly módon szervezzék át gazdasági aktivitásukat, hogy a gazdagságot és a hatalmat visszaszerezzék maguknak, és ezért ez "hatékony eredménynek" számít. Ugyanakkor a "szabad piac" ideológiája döntően átvette a keynesiánus beavatkozás ideológiájának a helyét, előidézve, hogy az uralkodó társadalmi diskurzusban a piac mint a haladás elősegítője, nem pedig mint a társadalmi káosz forrása jelenik meg (Chang-Rowthorn, 1995. 17.).

Másodszor, nem tárgyalják elég egyértelműen a "kormányzás" céljait és arról, hogy kik és miképpen döntenek ezekről. Legtöbb esetben úgy tűnik, hogy a gazdaság arénájában olyan hagyományos célokról van szó, mint a növekedés, a szegénység legyőzése, a munkahelyteremtés és a biztonság. H&T újra és újra semmibe veszi vagy szépítgeti azt a tényt, hogy bármely "kormányzási" rendszerben politikailag választanak – a munkahelyteremtés és a pénzügyi fegyelem között, a jövedelem és gazdagság újraelosztása, illetve a piaci ösztönzők beiktatása között, a kenyér és cirkusz között; és politikailag döntenek a Harmadik Világ támogatásáról is. Úgy állítják be a nemzetállamot, mint a "társadalmi konszenzus jóindulatú hangszerelőjét", amikor az utóbbi húsz évben szinte minden kormányzat azzal volt elfoglalva, hogy megszervezze a gazdagság és a hatalom átirányítását a munkától a tőkéhez. De hiszen lényegében sem a munka, sem a tőke nem játszik lényeges szerepet H&T elemzésében. A munka felmerül egy röpke pillanatra az első fejezetben a globalizáció áldozataként, de onnantól kezdve sosem jelenik meg mint szervezett társadalmi érdek, sem nemzeti, sem nemzetközi szinten; még az is lehet, a nemzetközi szakszervezeti mozgalom nem is létezik (pedig létezik: l. pl. Herod, 1995.). A tőke sem jelenik meg mint társadalmi szereplő: sem a Brit Ipari Szövetség (CBI), sem a brüsszeli lobbysták, sem a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (ICC).

Harmadszor, és legsúlyosabb problémaként pedig itt van H&T államkoncepciója. Visszautasítva a marxista államelmélet minden változatát, de a pluralista és korporatista elméleteket is, a szuverenitás alapján határozzák meg az államot, adott számú lakosságból és más államokhoz való viszonyból kiindulva. A belső oldalon állam és polgár viszonya létezik, az érdekcsoportoknak itt nincs helye, nem is beszélve az osztályokról. Külsőleg a világgazdaság folyamatai szigorúan nemzetállamok között zajlanak, és ezért annál kevésbé van alapja az osztályérdekeknek vagy a felhalmozás dinamikájának. Ilymódon emberszerűsítve (antropomorfizálva) "az állam" – felhasználva feltételezett egyéni legitimációs erőforrását – választhat, hogy felfelé vagy lefelé delegálja ennek a szuverenitásnak az elemeit. Ez a megközelítés elvonatkoztat az állam és a tőkés felhalmozás különleges történelmi kapcsolatától (Arrighi, 1994.). Jóval túlmegy az "állam visszahozásának" koncepcióján (Evans és társai, 1985.), egészen odáig, amit csak az államnak a társadalmi érdekektől való abszolút autonómiájaként értelmezhetünk: ez viszont lehetővé teszi Paul Hirst-nek, hogy máshol visszatérjen az osztálysemleges "egyesületiség" utópikus idealizmusához (Hirst, 1994. különösen a 4. és az 5. fejezet).

Konklúzió: kormányzás kiért?

Figyelembe véve ezt a fajta alapvető politikai elméletet, nem meglepő, hogy a könyv nem nagyon szól arról, hogy tulajdonképpen ki is támogatná a nemzetközi kormányzás programját a globális rend, fejlődés és igazságosság érdekében. Egyetértek a szerzőkkel: valóban határozott jelei vannak – legalábbis egyes elemeiben – a globális kormányzati rendszer megjelenésének. A G7 csúcstalálkozók egyre kevésbé ad hoc jellegűek, az IMF és a Világbank nem marginalizálódtak a globális magánpénzügyletek megsokszorozódása miatt, a regionális csoportok (mint például az EU) fontossága pedig megnőtt anélkül, hogy "szuperállamokká" váltak volna. De kiért kormányoznak? Számomra a bizonyítékok egyértelműen a nagy üzleti szervezetek felé mutatnak (TNV-k, bankok, nemzetközi kereskedők), amelyek a kormányzás átszervezésének elsődleges haszonélvezői a kötött árfolyamok feladása óta. Ami hiányzik H&T elemzéséből, az a döntő kapcsolat a tőke megnövekedett transznacionális hatóköre és a nemzeti gazdaságpolitika megváltozott tartalma között. Kinek származik előnye az "új szuverenitásból", ha a nagy üzleti szervezetek határozzák meg a nemzeti politika napirendjét? Igaz, hogy a jóléti előnyöket, a munkások béreit és jogait jelenleg nem védik sikeresen nemzetközi vagy globális szinten: de milyen jele van a sikeres védelemnek nemzeti szinten? Éppen ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy az elvileg progresszív pártok az egész világon odaadóan védik a tőke érdekeit, beleértve a határokon átívelő mobilitást és az adócsökkentéseket, amit a tőke manapság követel.

H&T számára ez a következtetés igazolhatatlanul pesszimista, de mi az alapja saját optimizmusuknak? Egy ponton hatásos hivatkozás történik arra, hogy a nemzetállam "döntő fontosságú közvetítő elemmé válik a kormányzás nemzetközi szintjei és a fejlett világ nyilvánossága között" (191.). Természetesen a "nyilvánosság" alkotja minden progresszív, demokratikus politikai mozgalom alapját; de milyen ironikus, hogy a radikális baloldalt mint utópiát a szemétbe dobva – és a szervezett munkásság erőfeszítését, hogy transznacionális kihívást jelentsenek a tőke számára, teljesen semmibe véve – H&T annyit tud csak javasolni ennek a "nyilvánosságnak", hogy vizsgálják át "saját" nemzeti államukat – azokat az államokat, amelyek (számomra legalábbis) alapvetően kapitalisták maradtak. Nyilván a realisztikus alternatíva az, hogy egy valóban globális és politikailag autonóm progresszív mozgalom alakuljon ki, végleg szakítva a "nemzetközi verseny" logikájával, amely dolgozót dolgozó ellen hangol a süllyedő bérek és jólét spiráljában. Ennek az alternatívának a magja a nemzetközi munkásmozgalomban és az ellenállás regionális és globális népi kultúráiban van elvetve.

(Fordította: Gedeon Béla)

[A szöveg a szerzőnek az 1996-os Szocialista Közgazdászok Konferenciáján, Newcastle-ban elmondott előadásának írásos változata. Angolul megjelent a Competition and Change 1996. 1. számában.]

Irodalom

Arrighi, G. (1994): The Long Twentieth Century: Money, Power and the origins of Our Times. London, Verso.

Braczyk, H-J. – G. Schienstock – B. Steffensen (1995); The region of Baden-Württemberg: a post-Fordist success story? In: E. J. Dittrich – G. Schimdt – R. Whitley (szerk.): Industrial Transformation in Europe. London, Sage, 203-33.

Chang, H-J. – R. Rowthorn (1995): Introduction. In: Uő. (szerk.): The Role of the State in Economic Change. Oxford, Clarendon Press, 1-27.

Dicken, P. (1992): Global Shift: the Internationalization of the Global Activity. London, Paul Chapman.

Dunning, J. H. (1993): Multinational Enterprises and the Global Economy. Wokingham, Addison-Weley.

Evans, P. B. – D. Rueschemeyer – T. Skocpol (szerk.) (1985): Bringing the State Back In. Cambridge, Cambridge U.P.

Herod, A. (1995): The practice of international labor solidarity and the geography of the global economy. Economic Geography, 74. évf. 4. sz. 341-363.

Hirst, P. (1994): Associative Democracy: New Forms of Economic and Social Governance. Cambridge, Polity Press.

Picciotto, S. (1996): Fragmented states and internaional rules of law. University of Lancaster (Székfoglaló előadás.)

Pollert, A. (1991): Farewell to Flexibility? Oxford, Blackwell.

Sunkel, O. (1973): Transnational capitalism and national disintegration in Latin America. Social and Economic Studies, 22. évf. 1. sz.132-176.

"A túlnépesedés problémájának nem létezik technikai megoldása; gyökeres erkölcsi fordulatra van szükség." Garrett Hardin biológiaprofesszor 1968-ban elhangzott szavait akár tekinthetnénk a The Ecologist mottójának is. A kéthavonta megjelenő brit folyóirat ugyanis nevével ellentétben nem partikuláris témákat feldolgozó ökológiai vagy környezetgazdaságtani cikkeket közöl, hanem igyekszik minden olyan, nemzeteket átfogó, illetve lokális gazdasági folyamatot kritikailag elemezni, amely a kapitalista termelési mód globalizációjából és az ezt támogató nemzetközi, illetve állami szervezetek működéséből fakadó káros következmények mintapéldájának tekinthető. Emellett a The Ecologist természetesen konkrét természettudományi kutatásokról és azok eredményeiről is rendszeresen beszámol, azonban minden egyes esettanulmány, tudósítás és könyvismertető szemléletéről elmondható, hogy elveti a közgazdasági és természettudományi publikációk többségét jellemző kizárólagos matematikai nyelvezetet, és történeti kontextusba ágyazva tálalja a vizsgált problémát. Az újságot ennek alapján mindenképpen jellemzi egy olyan törekvés, hogy a közgazdaságtant kiszabadítsa a képletek és az objektív számviteli-statisztikai adatok fogságából, és rávilágítson a számok mögött rejlő politikai és gazdasági valóságra, nemritkán az ezek által előidézett környezeti és emberi tragédiákon keresztül. Ilyenformán a folyóirat megpróbál hozzájárulni ahhoz, hogy a közgazdaságtan visszanyerje sajnálatosan elhanyagolt társadalomtudományi jellegét.

A bevezetésben említett "erkölcsi fordulaton" a The Ecologist szerkesztői elsősorban azt értik, hogy a politikai és gazdasági folyamatokat illetően erősíteni kell a globális szemléletet. Mindez nemcsak abban mutatkozik meg, hogy az újság rendszeresen közreadja a nemzetközi környezetvédő és egyéb karitatív társadalmi szervezetek kampányfelhívásait valamint az éppen soros konferenciák részletes leírását, hanem abban is, hogy egy rendkívül reprezentatív nemzetközi szerkesztőgárdát sikerült összehoznia, amely garantálja, hogy a világ összes szegletében képes legyen követni a történéseket. A laikus szemlélőnek persze feltűnhet, hogy az összes szerkesztő – az egyetlen norvég kivételével – az egykori brit felségterületek országaiból származik, azonban mindez csak olyan szempontból tekinthető fontosnak, hogy a The Ecologist így minden földrészen jelen van. A szerzőgárda természetesen még ennél is kiterjedtebb, s nemcsak földrajzilag, hiszen fellelhető benne szinte az összes társadalom- és természettudomány képviselője. Ez a globális és többé-kevésbé interdiszciplináris szemlélet a folyóirat sajátossága, amellett, hogy a vizsgált problémák természetéből adódóan a közgazdaságtan első marad az egyenlők között. A globális szemlélet és az ehhez kapcsolódó "erkölcsi forradalom" szükségességét jól illusztrálja a fogyasztói érdekcsoportok három generációjáról szóló elemzés, amelyben a The Ecologist rávilágít azon fogyasztói érdekképviseletek rövidlátására, amelyek az egyes élelmiszerek árának csökkenését egyértelmű haszonként értékelik, és figyelmen kívül hagyják, hogy a mezőgazdaság gépesítése és a növényvédő szerek végletekig fokozott használata által elért árcsökkenés következtében tovább romlik az élelmiszerek és a művelt talaj minősége, továbbá hogy a mezőgazdasági termelők számának csökkenése folytán nő a munkanélküliek tömege. A nemzetközi munkamegosztás miatt a probléma globális jellegétől pedig ma már egyszerűen nem lehet eltekinteni. Ha valaki tehát állampolgárnak és nem pusztán fogyasztónak tekinti magát, akkor ezekkel a problémákkal feltétlenül tisztában kell lennie.

Meghatározó jelentőséggel bírnak a folyóirat szemléletének és nyelvezetének formálásában az évente általában egyszer megjelenő tematikus különszámok, amelyekben egy aktuális világméretű problémát járnak körül a téma szakértői. Az ilyen különszámok készítése során a szerkesztők bizonyos politikai döntéshozók megszólításától sem riadnak vissza. Ilyen volt például az 1991 tavaszi FAO-melléklet, amelyben az akkori szerkesztők nyílt levélben fordultak az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének főtitkárához, éles hangon elítélve a harmadik világ úgymond élelmiszer-önellátását célzó, valójában azonban a műtrágya- és növényvédőszer-termelők érdekeit képviselő "Zöld Forradalmat" és más FAO-programokat, s követelték, hogy az ENSZ legnagyobb költségvetésű szervezete vizsgálja felül forrásallokációjának mechanizmusait. Mint a nemrégiben megtartott második FAO-kongresszus kudarca is mutatja – amelyen még Magyarország is csupán egy államtitkár-helyettessel képviseltette magát -, az élelmezési helyzet, ha lehet, még rosszabbá vált, hiszen lassan egymilliárd lesz az éhezők száma, és ennek fényében egyre inkább hitelét veszti a FAO nemes célját, az éhezés megszüntetését már az 1974-es kongresszus óta harsogó retorika is.

A The Ecologist egyik legjelentősebb, eszmetörténeti, politikatörténeti és közgazdasági szempontból egyaránt meghatározónak tekinthető különszáma az 1992 nyarán megjelent, Kinek a közös jövője? című gyűjtemény volt, amely a bekerítés hagyományos értelemben vett fogalmát kibővítve alkalmazta azt napjaink gazdasági folyamatainak leírására. Itt tehát a bekerítés, mint az elsődleges tőkefelhalmozásnak az angol tőkés fejlődésben megismert formája, tágabb értelmet nyer, és beletartozik minden olyan politikai és gazdasági folyamat, amely során ledőlnek a tőke mozgása előtti akadályok, és a tőke ellenőrzése alá vonja az élet valamely területét. A különszám írói ezen folyamatok kulcsfontosságú mozzanataként emelik ki a helyi közösségek kultúráinak, termelési módjainak és politikai intézményeinek módszeres lerombolását és lehetetlenné tételét. A történelem számtalan kézenfekvő példával szolgál, az indiai gyapottermesztő parasztok XIX. századi elszegényedésétől kezdve a Shell által feltárt olajmezők miatt évezredes lakóhelyükről erőszakkal kitoloncolt nigériai bennszülöttek tragédiáján keresztül a Hudson-öbölbeli kis kanadai halászközösségek szétveréséig és egymás ellen fordításáig. A The Ecologist érdeme azonban az, hogy a bekerítés fogalmát a mai folyamatokra is tudja alkalmazni, és ezáltal számos olyan mítoszt és hiedelmet oszlat el, amely a tőkés osztályok és az ezekkel szoros szövetségben uralkodó politikai elitek uralmának ideológiai megerősítése céljából keletkezett. Ki gondolná, hogy Egyiptom 1974-ig gabonaexportőr volt, mígnem a politikai célokból gabonavásárlásra folyósított amerikai kormánysegélyek (USAID) nyomására elkezdett hatalmas búzamennyiségeket importálni, s a hazai búzát állati takarmánnyá alakítani? Ki hinné, hogy a Clinton-kormány szociális lefaragásokról szóló előterjesztésének tizenéves anyákat ostorozó szövegével ellentétben az USA-ban állami juttatásban részesülő anyáknak csak 4%-a 18 éven aluli? Ki hinné, hogy az IMF és a Világbank képviselői által annyira ajnározott dél-koreai exportvezérelt növekedés protekcionista struktúrapolitikával és a nők kíméletlen kizsákmányolásával vált lehetővé? S vajon ki tudja azt, hogy a közhiedelem szerint piaci erők által vezérelt versenyfeltételek között működő nemzetközi gabonakereskedelem 85%-át hat multinacionális vállalat tartja kézben?

Eszmetörténeti szempontból azonban nem utolsósorban azért tekinthető mérföldkőnek ez a különszám, mert rávilágít a tőke állandó növekedésigénye által gerjesztett, az egyre riasztóbb méreteket öltő bekerítési folyamat mögött felsorakoztatott és a helyi közösségek szétverésének szükségességét alátámasztani igyekvő közgazdasági logika megalapozatlanságára. Itt térhetünk rá valójában Garrett Hardin munkásságának fontosságára, aki a 60-as években vált világhírűvé A közlegelők tragédiája című művével. A UCLA professzora ebben a játékelmélet – a "fogoly-dilemma" után – második legjelentősebb csapdahelyzetének, a "potyautas-problémának" egy modelljét fogalmazta meg. A probléma röviden úgy foglalható össze, hogy egy senki tulajdonában nem lévő és senki által nem ellenőrzött közlegelőn, ahol minden kecskepásztor csak a saját hasznára van tekintettel, addig fognak megjelenni új belépők, amíg az egy pásztorra vetített profit egyszer csak nulla nem lesz, minthogy az egy kecskére jutó csökkenő fűmennyiség miatt az összes állat lesoványodik. A probléma lényege tehát, hogy a tulajdonnak vagy inkább az ellenőrzésnek a hiánya hatékonyság-veszteséget eredményez. A nyugati közgazdászok egy jelentős része azonban a közlegelő szót (commons) hibásan a hagyományos munkamegosztásban élő helyi közösségek kezelésében álló természeti javakra alkalmazta, azzal érvelve, hogy ezen közösségek ellenőrzését az erdők, a földek, a tavak, a tengerpartok felett azért kell a racionálisabb tőkés tulajdonnal és termelésmóddal felváltani, mert a "közösségi" művelés, amint azt Hardin fehéren-feketén bemutatta, nem lehet hatékony. Hardint azonban, mint később saját maga mutatott rá, a közgazdászok végzetesen, és nem kizárt, hogy szándékosan félreértették, hiszen világos, hogy az ő szabad prédának tekinthető közlegelőjét nem lehet összekeverni azokkal a valóságban létező, szigorú lokális társadalmi felügyelet alatt álló közjószágokkal, amelyek esetében az ott élő közösségek szabályozzák a belépést, a fakitermelés avagy a halfogás megengedhető mértékét, a felhasználható szerszámok jellegét, sőt még az igazságszolgáltatást is. Ezek a "közlegelők" tehát nem azok a közlegelők, amelyekről Hardin beszél, mégis ennek az ideológiának a jegyében verték szét például a 70-es években a fentebb említett kanadai halászközösségeket, és a modern közgazdasági tankönyvek is a "köztulajdon" ilyen hátrányairól írnak.

Ugyanilyen hibás az a vélekedés is, hogy a helyi közösségek felelősek a közjavak szennyezéséért és minőségének romlásáért. Számos gyarmatosított brazíliai és indiai törzs példája bizonyítja az ellenkezőjét, s megszámlálhatatlan azon esetek sora, ahol az állami beruházások – mondjuk duzzasztógátak, atomerőművek építése, intenzív talajművelés elősegítése – súlyos környezeti katasztrófákat eredményeztek. Ebből pedig inkább következik az, amint azt Martin Khor, a malajziai Fogyasztóvédelmi Szövetség vezetője és egyben a The Ecologist szerkesztője is megfogalmazza, hogy a "helyi ellenőrzés, ugyan nem feltétlenül biztosít megfelelő környezetvédelmet, mégis szükséges, hiszen állami felügyelet alatt a természeti környezet integritása szükségképpen sérül".

A The Ecologist által vizsgált közgazdasági téveszmék sorában mindenképpen említést érdemel még a költség-haszon-elemzés, amely mára a gazdasági jellegű döntések elsődleges szempontjává nőtte ki magát. A folyóirat szerkesztői rámutatnak arra, hogy a számszerűsített költségek és hasznok számviteli jellegű mérlegelése egyre inkább a közgazdaságtan szent tehenévé válik, annak ellenére, hogy számos leegyszerűsített feltevéssel él, következetlen és súlyos hiányosságokkal küszködik. Példaértékű ebből a szempontból, hogyan hasonlította össze az ENSZ Éghajlatváltozással Foglalkozó Kormányközi Bizottsága (UN Intergovernmental Panel on Climate Change) a globális felmelegedés hatásait vizsgáló tanulmányában a fejlett és a harmadik világban élő emberek életének értékét. Az élet értékét az alapján határozták meg, hogy mekkora egy országban az egy fő elhalálozásával járó GDP-kiesés – ezekután nem meglepő a tanulmány eredménye, miszerint egy OECD-országban élő állampolgár élete tízszer többet ér pénzben kifejezve, mint egy ázsiai vagy afrikai állampolgáré. Felmerül a kérdés, hogy ha egy védett állatfaj egyedei földrajzi elhelyezkedésüktől függetlenül ugyanannyit érnek, akkor egy afrikai és egy európai ember értéke – ha lehet ilyenről beszélni – mitől különbözik. Az emberi életek számának mértékegységként való használata persze logikusan azt vonná maga után, hogy a fejlett országoknak csökkenteniük kellene gazdasági tevékenységüket, hiszen az emberi életek számát tekintve a fejletlen országok viselnék a globális felmelegedés "költségeinek" 93%-át, míg dollárban kifejezve ez az arány – az alacsonyabb GDP-értékek miatt – az előbbinek alig több mint egyharmada, 33,6%.

Amellett azonban, hogy a költség-haszon-elemzést, sajnos, egyre több helyen használják az emberi élet értékének meghatározására, a legtöbb közgazdász magának az elemzésnek a módszertanát sem ismeri kellőképpen, és így következetlenül alkalmazza. Gyakran bukkan elő például az az egyszerű műhiba, hogy egy megvalósítandó projekt költségeinek felmérésekor azt veszik figyelembe, hogy az egyénnek mennyit érne biztosan elkerülni a számára szerencsétlen esemény bekövetkeztét, és nem azt, hogy az egyén mennyit követelne kárpótlásként, ha a szerencsétlen esemény bekövetkezne. Ezt elsősorban praktikus okokból teszik, hiszen a szerencsétlenség elkerülésére szánt pénzösszeg a tapasztalat szerint mindig kisebb, mint amit kárpótlásként elvárnának. Ezzel a logikai csavarral azonban megrendül az egész elméletet megalapozó paretoi értelemben vett hatékony elmozdulás fogalma, amely szerint minden olyan változás növeli a társadalmi jólétet, amelynek során a kárt szenvedő alanyok kompenzációját követően is megmarad, esetleg nő a társadalmi hasznosság értéke. Az elkerülésre szánt összeg vizsgálata igazolható lehet ugyan – például orvosi vagy biztosítási projektek elemzésekor -, ha a szerencsétlen eset a halál, és a delikvenst akkor kellene megkérdezni a kárpótlás mértékéről, amikor már nem él. Ilyen típusú elemzések azonban egyszerűen nem működnek, hiszen egy súlyos szerencsétlenség vagy egy haláleset által okozott "kár" a legtöbb ember számára pénzben kifejezhetetlen. A közgazdászoknál persze más a helyzet…

Jól érezte meg Ralph Nader, a General Motors-perben híressé vált fogyasztóvédelmi aktivista, hogy ez lehet a nagyvállalatoknak is a gyenge pontja. ő ugyanis azért perelte be annak idején az autógyártó vállalatot, mert az azzal az érveléssel dobott piacra egy életveszélyes konstrukciót, hogy a várható balesetekből adódó biztosítási díjak kifizetése alacsonyabb költséget jelent majd számára, mint a konstrukció biztonságossá tételének üzemi költségei. Nader bátor magatartása a per során kétségkívül hozzájárult egy tudatosabb fogyasztói réteg kialakulásához. A feladat tehát adott. Kérdés azonban, hogy kinek lenne ma bátorsága beperelni az Egyesült Nemzetek Szervezetét?

Végül álljon itt ízelítőül egy pár a legérdekesebb főcímekből: A Szovjetunió környezeti pusztítása; A fakitermelés politikai gazdaságtana; A FAO a világ éhezésének fellendítéséért; Emberi testrészek kereskedelme; A terhesség, mint betegség?; Rugalmas testek – rugalmas munkaidő; Globalizáció. A The Ecologist szerkesztői egyébként a folyóiratban helyet szorítanak az olvasói véleményeknek is, sőt, ha kell, vitába is szállnak velük.

A fenti témákhoz a következő e-mail címen lehet hozzászólni: Ecologist@gn.apc.org.

"A globalizáció és a multikulturalizmus sodrásában a nemzeti szuverenitás és az azt legitimáló nemzeti kultúra abszolút értéke megkérdőjeleződik" – írta nemrég legnépszerűbb napilapunkban egy ismert szociológus. De vajon lehet-e értelmesen is beszélni a globalizációról, amelyről legtöbbször mint valamiféle természeti folyamatról esik szó, amely ránk kényszeríti a bérek kegyetlen visszafogását, a nyugdíjreformot és általában a jóléti kiadások lefaragását. A szkeptikusok szerint inkább egyfajta ideológiáról van szó, amelynek feladata az utóbbi két évtizedben bekövetkezett globális hatalomváltás elfogadtatása. A vita nyomon követése céljából e számunkban a világrendszer egyenlőtlenségeivel kapcsolatos eddigi vizsgálatainkat (függőség, dominancia stb.) kiegészítjük a hegemónia kategóriájával, és bemutatunk néhányat a hegemónia modern formáival szembeni, népi és nemzeti indíttatású, elméleti és gyakorlati kezdeményezésekből.

Tartalomjegyzék

1. Samir Amin : Globalizáció vagy globális polarizáció?
2. Peter Taylor : Mitől modern a világrendszer? Hétköznapi modernitás és globális hegemónia
3. Susan Zimmermann : A család bálványától a piac bálványáig – A nemek közötti viszonyok változása a fejlett ipari társadalmakban
4. Riselia Duarte Bezerra : Szamba és hegemónia – Testek és ellentmondások a brazil társadalomban
5. Görög Tibor : Nemzeti eszme kerestetik – Jegyzetek egy elnöki ukaz margójára
6. Krausz Tamás : A világrendszer és az önigazgatás a peresztrojka periódusában
7. Pach Zsigmond Pál : A Tanácsköztársaság – mai szemmel
8. K. Gorsenyin : “Ha nem teljesíti a parancsot, magát lövik le!” – Ahogyan a kisember részt vesz a nagy történelemben
9. BAL : A szekszárdi húsipari munkások tiltakozásának tanulságai
10. Tőkei Ferenc : A rendszerváltozás kérdéséhez – üzenetek a XIX. századból
11. Tőkei Ferenc : A tőke centralizációról – üzenetek a XIX. századból
12. Birgit Mahnkopf, Elmar Altvater : A globalizáció határai
13. Derek Kerr : Bonefeld-Holloway: A globális tőke, a nemzetállam és a pénz politikuma könyvéről
14. Hugo Radice : A globalizáció kérdése
15. Szikszai Szabolcs : The Ecologist
16. Andor László : Visszaágyazódás ellenmozgással – a 6. Polányi Konferencia
17. Eszmélet : Eszmélet Nap – 1996. december 7.

Hatodszor került megrendezésre a Polányi Károly Nemzetközi Konferencia 1996 novemberében, ezúttal Montrealban, Reciprocity, Redistribution and Exchange: Re-embedding the Economy in Culture and Nature (Reciprocitás, redisztribúció és csere. A gazdaság visszaágyazódása a kultúrába és a természetbe) címmel. A mintegy száz résztvevő három napon át folytatott eszmecserét a gazdaság, a kultúra, az ökológia, az etika és a politika kapcsolatáról. A konferencia helyszíne a négy montreáli egyetem egyike, a Concordia volt. (Ennek égisze alatt működik a rendező intézmény, a Karl Polanyi Institute of Political Economy.)

A Polányi-konferenciákra alapvetően négyféle tudóskör jár több-kevesebb rendszerességgel. Az első és számban legkisebb az, amely közvetlenül kötődik a Polányi-családhoz, Polányi Károly vagy Kari Polanyi-Levitt tanítványa volt. A második az, amely a piacgazdaság egyfajta morális kritikájától indíttatva keres elméleti fogódzókat, és találta azt meg Polányi The Great Transformation című művében vagy valamely más írásában. A harmadik csoportot a többé-kevésbé következetes marxisták alkotják, akik e fórumon is a más progresszív gondolkodókkal való összefogás lehetőségét keresik. Végül pedig, mintegy negyedik csoportként fel-felbukkannak az olyan "nagymenők" (Claus Offe, Bob Jessop stb.), akik kellően rugalmas nézetekkel tudnak megjelenni különböző rendezvényeken, fürdőzve a baloldali értelmiség áhítatában, és talán egy kicsit reklámozandó legutóbbi vagy éppen megjelenés előtt álló könyvüket is.

A hatodik konferencián résztvevők összetétele nem hozott meglepetést, újdonságot inkább a vita középpontjába állított témák jelentettek. A korábbi Polányi-konferenciákhoz képest új témaként jelent meg az ökológia és a gazdaság kapcsolatának elemzése Polányi munkáira és szellemiségére támaszkodva (kiindulva a földnek "fiktív áruként" való értelmezéséből). Az előadók kapcsolatot kerestek a korlátozatlan piacgazdaság által okozott szociális és környezeti károk között, és bírálták azokat az elgondolásokat, amelyek szerint a természeti javak piaci értékkel való felruházása gátat vethetne azok pazarló felhasználásának. Amint arra például John Ferguson (York University) rámutatott: a közgazdaságtan főáramának kísérletei olajat öntenek a tűzre azzal, hogy monetizálni próbálják a környezeti problémákat, hiszen – a piacgazdaság korlátlan kiterjedésével – éppen ez tekinthető az eredeti probléma okozójának.

Különösen érdekesek voltak a pénzelmélettel és -történettel kapcsolatos előadások. Itt több előadó – például Jean-Yves Moisseron (DIAI/ORSTOM, Franciaország) – is foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy mennyiben egyeztethető össze Polányi és Marx pénzelmélete, illetve mennyiben más a Polányi-művekből kihámozható pénzfogalom (elszámolási és fizetési eszköz) annál a közkeletű meghatározásnál, amely a pénzt döntően forgalmi eszköznek tekinti (illetve Marxnál értékmérőnek és forgalmi eszköznek, amely ily módon alkalmas a kincsképző, fizetési és világpénz-funkciók ellátására). Japán monetáris fejlődésének "polányiánus" áttekintését (Takesi Murota, Dosisa Egyetem, Japán) megkülönböztetett figyelem kísérte, hiszen olyan ország előtörténetéről volt szó, amely ma igen fontos szerepet játszik a világgazdaságban, bár ennek előzményeiről – mint például a trimetallizmus működési módjáról vagy az aranystandardhoz való csatlakozás kétszeri kísérletéről – a Japán-szakértők szűk körén kívül kevesen tudnak.

A pénz eltérő fogalmi meghatározása Marx és Polányi elméleti rendszerében megérthető abból a különbségből, ahogyan a két, egymást egyébként sok tekintetben átfedő nézetrendszerben a "beágyazottság" kategóriája értelmezhető. Marxnál a gazdaság társadalmi beágyazottsága egyszerűen annyit jelenthet, hogy a gazdasági intézményeket nem személytelen mechanizmusoknak tekintjük, hanem olyan viszonyrendszer elemeinek, amely a társadalmi munkamegosztás által kialakított csoportok erőterében érvényesül. Marxnál tehát a különböző gazdasági formák egyben különböző társadalmi formák is. Polányinál más a helyzet; nála létezik vagy legalábbis feltételezhető egyfajta "normálállapota" a társadalomnak, amelyben a gazdaság működése "a társadalom" normáiba illeszkedik, azoknak megfelelően működik. Ehhez képest abnormális állapotnak tekinthető, ha a gazdaság "kiágyazódik" a társadalomból, a társadalom szociális, kulturális és etikai normáival szembehelyezkedve önálló életet kezd élni, mégpedig az ember valóságos lényegétől idegen piaci törvények alapján. (E fejtegetésben a "csereérték uralma a használati érték fölött" marxi kategóriája ismerhető fel.)

Ezért állíthatjuk szembe a két rendszert az alapfogalmak tekintetében is: Marxnál az osztályok viszonya a fő kérdés, Polányinál a koordinációs mechanizmusoké. Marxnál végső soron a filozófiai gazdaságtan tekinthető az alapvető tudománynak, Polányinál a gazdaságantropológia. Az újkori európai történelmi fejlődés vizsgálatánál Marx alapján az eredeti felhalmozás megindulását (16-17. század) tekinthetjük döntő fordulópontnak, míg Polányinál az alapvető fordulatot az ipari forradalom (18-19. század) jelenti. Marxnál a progresszió újabb társadalmi formaváltást feltételez egy új gazdasági forradalom bázisán, míg Polányinál kétséges, hogy beszélhetünk-e egyáltalán progresszióról; nála a feladat a gazdaság visszaintegrálása ("visszaágyazódása") a társadalomba, mégpedig decentralizáció útján, a reciprocitásra épülő kapcsolatok megerősítésével.

A pénzviszonyokkal kapcsolatos fejtegetések a nemzetközi pénzügyek jelenkori tendenciáinak elemzésén keresztül kapcsolódtak a konferencia egy további nagy témaköréhez, a globalizáció problémájához, amelyről mások mellett Kari Polanyi-Levitt, Polányi Károly leánya tartott előadást (a programfüzetben meghirdetett cím "Globalizáció: ideológia vagy valóság?" volt, amely az előadás napján már így fogalmazódott meg: "A piacok globalizációja vagy a globalizáció piaca?"). Az uralkodó ideológia a globalizációt elkerülhetetlen, természetes folyamatnak tünteti fel, ami a McGill Egyetem professzora szerint durva túlzás, és inkább a társadalmi erőviszonyok eltolódásának, mint valamiféle technikai korszakváltásnak tulajdonítható. Az értelmező szótárakban a kilencvenes években jelent meg a globalizáció kifejezés, leginkább a kereskedelmi és átváltási korlátok lebontásához kapcsolva. Ezt a korszakot a globális tőke szupranacionális szuverenitásához vezető időszaknak tekinthetjük; nem kellően tiszázott azonban, hogy mi is e folyamat legfőbb hajtóereje (az információs technológia, a pénzügyi innováció, a transznacionális vállalatok, az USA, a szocializmus meghátrálása, a multilaterális pénzügyi szervezetek bürokratái vagy egy új transznacionális szakértői elit). Ami azonban biztos: ez a folyamat sem stabilitást, sem fenntartható gazdasági növekedést nem eredményezett. A gyors növekedést felmutató kelet-ázsiai országok éppen hogy a globalizáció nyitottságot hirdető ideológiájával ellentétes módszerekkel lettek sikeresek; a világpiaci árak korlátlan érvényesülése mellett egy gazdaság sem volt képes leküzdeni az alulfejlettség állapotát. Sok ideológus elfelejti, hogy az önszabályozó piac 19. századi rendszere – amelyhez Polányi nem tartotta lehetségesnek a visszatérést – az imperializmus klasszikus korszakával esett egybe. A jelenkori globalizáció is az alá-fölé-rendeltség struktúráit erősíti, ezúttal a pénzügyi mechanizmusokon keresztül. A nemzetek szuverenitását felváltotta a tőkepiacok szuverenitása; a hírműsorok már-már úgy jelentik be a részvény- és valutaárfolyamok alakulását, mint valamiféle közvélemény-kutatási eredményt. A pénzfolyamatok privatizációja, amely a Bretton Woodsi pénzrendszer 1971-es összeomlása óta bekövetkezett, az eredeti tőkefelhalmozás új fordulójának tekinthető, amely sem a munkahelyteremtéshez, sem a gazdasági fejlődéshez általában nem járul hozzá abban a mértékben, ahogy azt ideológusai állítják (a harmadik világban a munkahelyeknek mindössze két százalékát adják a transznacionális vállalatok). Polanyi-Levitt konklúziója: a globalizáció jelszavával lebonyolított hatalomátrendezéssel szembeni ellenmozgalom az ideológia és a valóságos folyamat megkülönböztetésével kezdődhet.

A volt szocialista országokat egy lengyel, egy bolgár és egy magyar résztvevő képviselte. A lengyel Tadeusz Kowalik adatokkal teletűzdelt előadásban mutatta be a reálbérek és az életszínvonal romlásának folyamatát, rámutatva, hogy a megindult gazdasági fellendülés (GDP-növekedés) ellenére térségünket jelentős instabilitás, valamint nem kevés aggasztó gazdasági és szociális trend jellemzi. A bolgár Krisztina Sztojanova a 90-es évek kelet-európai filmkultúrájáról beszélt. Ezt az időszakot az üzleti szempontok előtérbe kerülése miatt egyrészt mennyiségi fogyatkozás (a hazai gyártású filmek számának csökkenése, a vetítőhelyek jelentős részének megszüntetése stb.), másrészt pedig újszerű zsánerek középpontba állítása (gengsztervállalkozó, lecsúszó figurák stb.) jellemzi. A magyarországi rendszerváltással foglalkozó előadás párhuzamot vont a laissez faire rendszer – Polányi által tanulmányozott – angliai kialakítása és a kelet-közép-európai gazdasági rendszerváltás között, sorra véve az intézményi átalakítás lépéseit, valamint az átalakulás szociális következményeit. A Kelet-Európával foglalkozó szekcióban elnöklő David Mandel (UQAM, Montreal) a legutóbbi évek oroszországi folyamatait elemezve azt a meglepő következtetést vonta le, hogy talán még a Brezsnyev-időkben is erősebb civil társadalomról lehetett beszélni, mint manapság, amikor a gazdasági és szociális szétzilálódás határai még csak ki sem rajzolódtak.

A konferencia – immár hatodszor – megmutatta, hogy Polányi életműve végül is olyan egységes anyagot jelent, amelyből kiindulva az élet különböző szférái, a világ különböző régiói és történelmi korszakai konzisztens módon tanulmányozhatók. A közös elemzési alapot egyrészt a "beágyazottság" (embeddedness) kategóriája jelenti, másrészt pedig a történelmi fejlődés "kettős mozgása" (double-movement), amely a legutóbbi két évtized neoliberális tendenciájával szemben is egyfajta "ellenmozgás" (counter-movement) megjelenését vetíti előre.

Az emberiség történetét az ókortól napjainkig a társadalmi egyenlőtlenség jellemzi. Azonban az a fajta polarizáció, amelyet a teljes földgolyó kapitalizációja önmaga elidegeníthetetlen melléktermékeként idéz elő, csupán a legújabb kor jelensége.

A modern kapitalista társadalmak polarizációja a tőkés termelési mód kialakulásával párhuzamosan, lépésről-lépésre fejlődött ki.

Az ipari forradalmat megelőző merkantilista forma (1500-1800) a domináns Atlanti-óceán partvidéki központok kereskedelmi tőkéjének egyeduralma és a perifériális övezetek (Észak-, Közép- és Dél-Amerika) kiépülése nyomán terjedt el, mely a kereskedelmi tőke felhalmozásának logikájával fennálló tökéletes összhangjukból fakadt.

Az úgynevezett klasszikus modell az ipari forradalomból nőtt ki, és azóta is meghatározója a tőkés gazdasági rendszer alapvető formáinak. Ezzel szemben a fejletlen perifériák – e tekintetben Japán kivételével egész Ázsia, valamint Afrika "zárkózott fel" fokozatosan Latin-Amerikához – az iparosodáson kívül rekedt területek maradtak. Ennek következtében számukra csak a mezőgazdasági, illetve a természeti erőforrások kitermelésének útja állt nyitva a munkaerőtermelés nemzetközivé válásának folyamatában való részvételhez. A polarizációnak ezt a nagyon lényeges vonását egy másik, hasonlóan figyelemre méltó jelenség kísérte: autocentrikus nemzetállami rendszerekként mag-iparrendszerek kristályosodtak ki, ami együtt járt a burzsoá nemzetállamok kiépítésével. Ez a két tényező együttesen magyarázza annak a nemzeti liberalizmusnak vezérgondolatait, amely a polarizáció jelentette nehézségre ideológiai válaszként megszületett: az iparosítást a felszabadítás folyamatának és a "felzárkózás" eszközének szinonímájaként értelmezték, miközben a magot alkotó rendszerek a nemzetállam megalapításának célját sugallták. A modernizációs világszemléletet e két célkitűzés határozta meg. Az ipari forradalmat követően (1800 után) kialakult világrendszert egészen a második világháború utánig a polarizációnak ez a klasszikus formája jellemezte.

A háború utáni időszak a fent ismertetett két vonás jó értelemben vett erózióját hozta. A korábban háttérbe szorult perifériák fejlődésnek indultak. Kétségtelen, hogy ez nem egyenletesen zajlott, de Ázsiában és Latin-Amerikában domináns tényező volt. E folyamat felgyorsítása terén a nemzeti liberalizmus mozgalma nagy eredményeket ért el a politikai függetlenségüket ez idő tájt visszanyerő periférikus államokban. Ez az időszak egybeesett az autocentrikus nemzetállami termelőrendszerek haladást jelentő széthullásával és az egységes nemzetközi termelési rendszer alkotórészeként való újjáalakulásával. Ez a kettős erózió újabb bizonyítékát adta a globalizáció elmélyülésének.

Ezen változások együttes megjelenése a háború utáni világrendszer egyensúlyának felbomlását hozta. Mindazonáltal ez önmagában nem tartott egy, az előzőtől eltérően polarizált új világrend felé, hanem – ehelyett – "globális felfordulást" okozott. A napjainkban bennünket körülvevő zűrzavar a rendszer háromrétű gyengeségéből fakad: egyfelől nem hozott létre a nemzetállamot meghaladó új politikai, illetve társadalmi szervezeti formákat, amit azonban a globalizálódott termelési rendszer megkövetelt; másfelől nem fejlesztett ki olyan gazdasági és politikai viszonyokat, amelyek alkalmasak lehettek volna a frissen versenyképessé váló periférikus övezetek, Ázsia és Latin-Amerika lendületesen meginduló iparosodásának összehangolására a globális növekedés ütemével; harmadrészt pedig – egy kizárólagos esettől eltekintve – nem vezetett az emberi kapcsolatok javulásához. Ezt az egyetlen példát a piaci alapú fejlődésből kimaradó afrikai periféria jelenti. Ez a zűrzavar a világ minden tájékán jól látható, és teljes körű politikai, társadalmi valamint ideológiai válság jellemzi. Belőle fakadnak az egységes Európa nehézségei, illetve az integrált piac és az ugyancsak egységes politikai rendszerek kiépítésének sikertelensége. Ez az oka a kelet-európai, a félig iparosodott harmadik világ és az újonnan marginalizálódó negyedik világ perifériáin lezajló földcsuszamlásnak. Ez a felfordulás távolról sem a globalizáció határozott előrehaladását, sokkal inkább annak rendkívüli törékenységét hirdeti.

E zűrzavarnak a túlsúlya azonban nem akadályozhatja meg, hogy az új világrendet alternatív forgatókönyvekkel gondoljuk el, még ha ez a jövőbeli új világrend nagyon sokféle lehet is. Magam sem teszek mást, mint felhívom a figyelmet azokra a kérdésekre, amelyekről az elkerülhetetlen globalizáció felett feltétlen diadalt hirdetők hallgatnak, miközben e folyamat kétségessége egyre világosabbá válik.

Az olvasó bizonyára felfedezte, hogy eddigi elemzésünk a kapitalista világrendszerről nem a hegemóniák kérdésére összpontosít. Az a meglátásom, hogy az egyeduralom egyáltalán nem szabályszerű jelenség, sőt inkább kivételes, olyan gyakorlat, amely a partnerek között konfliktushoz vezet, és így véget vet a hegemóniának. Az Egyesült Államok hegemóniája, amely látszólag ma is fennáll, talán ellenfelei gyengeségének következtében olyan törékeny és kétséges, mint azoknak a rendszereknek a globalizációja, amelyek révén működik. Véleményem szerint a vita kezdetén a legalaposabban azt kell megvizsgálnunk, mi az, amit ebben az új világrendben az előző eróziója idézett elő. Álláspontom szerint két új elemmel kell számolnunk:

– az autocentrikus nemzetállam eróziója és egyfelől az újratermelés és felhalmozás szférái, másfelől a politikai és a társadalmi kontroll között fennálló kapcsolatnak ezt követő megszűnése, amely viszonyt mindezideig pontosan kijelöltek az autocentrikus nemzetállami korlátok;

– az ellentétek eróziója: a fejlett központ-fejletlen perifériális övezetek közötti ellentmondás, továbbá a polarizáció újonnan megjelenő módozatai.

Egy ország helyzetét a "világpiramisban" (az országok hierarchiájában) az határozza meg, hogy mennyire versenyképes a világpiacon. Ennek a ténynek az elismerése egyáltalán nem jelenti annak a polgári közgazdászi véleménynek az elfogadását, miszerint az adott ország ezt a bizonyos helyzetet "racionális" intézkedések eredményeként érte el, továbbá, hogy ezt a racionalitást a piac úgynevezett "objektív törvényeinek" mércéje határozza meg. Éppen ellenkezőleg: úgy vélem, ez a versenyképesség számos gazdasági, politikai és társadalmi tényező komplex eredője. Ebben az egyenlőtlen küzdelemben a központi helyzetű államok az általam ötrétű monopóliumnak nevezett eszközükhöz folyamodnak. Ez a monopóliumkomplexum próbára teszi a társadalomelmélet átfogó jellegét. Az alábbiakra gondolok:

1. Műszaki-technológiai monopólium: Ennek kialakítása akkora költségeket igényel, amelyeket csak egy nagyméretű és gazdag állam lehet képes fedezni. Állami támogatás nélkül azonban – amit a liberalizmus hívei, mint tudjuk, nem szívesen emlegetnek – elsősorban a katonai kiadások vonatkozásában ezek a monopóliumok nem számíthatnak hosszú életre.

2. A nemzetközi pénzügyi piacok financiális kontrollja: Ezek a monopóliumok, a létrehozásukat és működésüket meghatározó jogszabályok liberalizációjának köszönhetően, példa nélküli eredményességgel büszkélkedhetnek. Még nem is oly régen egy ország betéti állományának nagyobb része csupán a többnyire állami pénzintézetek küzdelmének volt a tárgya. Manapság ezeket a megtakarításokat olyan intézmények kezelik központilag, melyek tevékenysége már nemzetközivé vált. Ezzel a pénztőkére, a tőke legnemzetközibbé vált elemére célzunk. Ennek a pénzügyi globalizációnak a logikáját kétségbe vonhatjuk egy egyszerű politikai döntéssel, amely – jóllehet korlátozott mértékben – képes megbontani a pénzáramlás birodalmát. Ezenfelül a pénztőke szabad mozgását előíró jogszabályok nem működnek. Ezt a rendszert a különböző pénznemek szabadpiaci áramlásának elvére alapozták (tudniillik, hogy a pénz a sok fogyasztási cikk egyike), továbbá arra az elképzelésre, hogy a de facto egyetemleges pénznem szerepét a dollár fogja betölteni. A pénz mint árucikk-elmélet tudománytalan; a dollár helyzetéről pedig ne is beszéljünk. Nemzeti valuta nem tudhatja teljesíteni a nemzetközi valuta feladatait, hacsak a "nemzetközi valutát" adó országban nem jelentkezik kiviteli felesleg, ami a többi ország szerkezeti átalakulását fedezi. Ez volt a helyzet Nagy-Britanniában a XIX. század végén. De nem ez a helyzet ma az Egyesült Államokban, amely költségvetési hiányát kierőszakolt kölcsönökből finanszírozza. Továbbá az Egyesült Államokkal versenyt folytató államokban sem ez a helyzet: Japán feleslege (és Nyugat-Németországé, amely az országegyesítés során teljesen felszívódott) nem elegendő a többi ország szerkezeti átalakulásához szükséges pénzigény kielégítésére. Ilyen feltételek között a pénzügyi globalizáció egyáltalán nem nevezhető "természetes" folyamatnak, sőt, nagyon is törékeny. Rövid távon csak az állandó instabilitást ígéri, és nem azt a stabilitást, amelyre az átalakulási folyamatok sikeres végbemeneteléhez szükség volna.

3. A Föld természeti erőforrásaihoz való hozzájutás monopóliumai: Mára az egész földkerekséget veszélybe sodorta a természeti erőforrások felelőtlen pazarlása. A kapitalizmus, amely a rövid távú ésszerűségre épít, nem képes fölébe kerekedni azoknak a veszélyeknek, amelyeket ez a felelőtlen viselkedés idéz elő. Ennélfogva a már fejlett országok monopóliumait erősíti. Ezeket pedig csak az érdekli, hogy nehogy mások is hasonlóan meggondolatlanul járjanak el.

4. Sajtó- és tömegtájékoztatási monopóliumok: Ezek nyomán nemcsak a kultúrák uniformizálásának lehetünk tanúi, de a politikai manipuláció újabb eszközeinek bevetését is megtapasztalhatjuk. A modern médiapiac kiszélesedése az egyik fő összetevője a Nyugaton működő demokratikus gyakorlat eróziójának.

5. Végül: a tömegpusztító fegyverek monopóliumai: Ez a monopólium, amelyet a második világháború után bipoláris ellenőrzés jellemzett, újra az Egyesült Államok kizárólagos fennhatósága alá tartozik, miként 1945-ben. A fegyverkezési hajsza, még ha azt a veszélyt hordozza is, hogy kicsúszhat az ellenőrzés alól, még mindig az egyetlen lehetséges módja annak, hogy – demokratikus nemzetközi ellenőrzés hiányában – megküzdjünk ezzel az elfogadhatatlan monopóliummal.

Ez az ötszintű monopóliumrendszer együttesen határozza meg azt a keretet, amelyben a globalizált értéktörvény működik. Az értéktörvény mindezen feltételek sűrített megjelenítése, nem pedig egy objektív, "tisztán" gazdasági gondolatmenet. Mindezek a folyamatok és ezek működésben tartása megsemmisíti a perifériák iparosodási eredményeit, termelőmunkájukat értelmetlenné teszi, egyúttal túlértékeli azt a feltételezett többletértéket, amely azoknak az új monopóliumoknak a tevékenységeihez járul hozzá, amelyekből a központok húznak hasznot. Az eredmény a jövedelemelosztás új nemzetközi hierarchiája, amely minden eddiginél szélsőségesebb: a perifériák gazdaságait alárendelt helyzetbe kényszerítve olyan alacsony sorban tartja őket, hogy csak alvállalkozók lehessenek. Ez szolgáltatja a polarizáció új alapját, előrevetítve jövőbeli formáit.

Szemben a napjainkban uralkodó világnézeti felfogással, magam kitartok amellett, hogy a piac(osodás) révén végbemenő globalizáció nem egyéb reakciós képzelgésnél. Ellene úgy léphetünk fel, ha kidolgozzuk a globalizáció szocialista szemléletű alternatív, humánus menetrendjét. Ebbe a menetrendbe beletartozik egy egységes politikai rendszer megalkotása, amelynek nem az a célja, hogy a globális piac szolgálatában álljon, hanem amely úgy határozza meg saját működési kereteit, miként a nemzetállam a történelem során mozgósítási területe helyett a nemzeti belső piac társadalmi szerkezetét jelenítette meg.

Egy egységes politikai rendszernek tehát az alábbi négy területen kellene meghatározó feladatokat ellátnia:

1. Az általános leszerelés olyan szintű megszervezése, amely megszabadítaná az emberiséget a nukleáris és egyéb tömeghalált okozó fegyverek fenyegetésétől.
2. A Föld természeti erőforrásaihoz való hozzájutás egyenlőségre törekvő megszervezése, amely fokozatosan feloldaná a jelenleg e téren is tapasztalható szélsőséges egyenlőtlenséget. Ki kell alakítani az erőforrások globális értékmeghatározásának menetét, amely kötelezővé tenné a hulladékmegsemmisítést, egyben az erőforrások értékét és a belőlük nyert jövedelmet is szétosztaná. Egyszersmind ez jelentené egy átfogó pénzügyi rendszer kialakításának kezdetét is.
3. Tárgyalások folytatása a nyitott, rugalmas gazdasági kapcsolatokról a világ jelentős, ámde egyenlőtlenül fejlett térségei között. Ez az idő előrehaladtával lebontaná a központi államok műszaki-technológiai és pénzügyi monopóliumait. Természetesen maga után vonná a globális piacot jelenleg működtető intézmények (az ún. Világbank, az IMF, a GATT stb.) felszámolását, a világgazdaság irányítására más rendszereket hozna létre.
4. Egyeztetések megkezdése az arányos globális és nemzeti fejlődés célravezető irányítása érdekében a tömegtájékoztatás, a kultúra és a politikai viselkedés területein. Ez olyan politikai intézmények létrehozását foglalja magában, amelyek a globális szintű szociális érdekeket jelenítenék meg, azaz egy olyan "világparlament" lépne működésbe, amely meghaladná az államközi kapcsolatok jelenlegi mechanizmusát.

Napnál világosabb, hogy a szemünk előtt zajló folyamatok nem a fent ismertetett irányba tartanak, a humánus célok nem állnak a feladatok középpontjában. Nem csodálkozom. Akkor volnék igazán meglepve, ha ez másképpen volna. A globalizáció régi rendjének eróziója nem tudja előkészíteni önmaga utódlását, csak zűrzavarhoz vezethet. A domináns erők ezek között a béklyók között fejtik ki tevékenységüket, rövid távú győzelmek érdekében manővereznek, ennél fogva elmélyítik a zűrzavart. Az a próbálkozásuk, hogy döntéseiket az "önszabályozó" piac agyonhangoztatott ideológiájával igazolják, vagy azt állítva, hogy "nincs más út", vagy puszta és egyszerű cinizmusból, nem megoldása, hanem része a problémának. Az emberek spontán reakciói helyzetük romlására nem feltétlenül pozitív irányúak. Kaotikus időkben az olyan tévutat jelentő megoldások, mint amilyen a fundamentalizmus vagy a sovinizmus, politikailag nagyon is jól hasznosíthatók. A baloldalon múlik – és ez volna történelmi küldetésének értelme -, hogy mind az elméletben, mind a gyakorlatban megfogalmazza az adott helyzetre illő, humánus válaszát. Ennek hiányában és mindaddig, míg ez a felelet meg nem születik, arra számíthatunk, hogy a visszafejlődés és a bűnözés lesz az uralkodó.

A nehézségek, amelyek a nagyszabású Európa-egységesítési terv előtt tornyosulnak, jól illusztrálják a "piaci mechanizmusok nyomán végbemenő globalizációról" szóló nézet tarthatatlanságát. A Nagy Európai Terv iránti lelkesedés első nagy hullámában senki sem látta előre ezeket a problémákat. Mindamellett ezeket pontosan meg tudták jósolni azok, akik sohasem hitték, hogy a Közös Piac önmagában képes az európai kontinens egységesítésére. Azt hangoztatjuk, hogy egy ilyen nagyratörő elképzelést lehetetlen olyan baloldal nélkül valóra váltani, amely ezt szociális és kulturális értelemben haladó szelleművé tudná tenni. Ha ez nem teljesül, az elért eredmény törékeny lesz, és a legcsekélyebb baleset is végzetesnek bizonyulhat. Ezért tehát az európai baloldali pártoknak, csoportosulásoknak feltétlenül meg kellett arról győződniük, hogy a piaci integráció minden egyes lépését intézkedések kettős sorozata kíséri – egyfelől biztosítani kellett, hogy a haszon a dolgozókat illesse, ezáltal megerősítve társadalmi erejüket és egységüket; másfelől olyan politikai rendszer létrehozásába kellett belekezdeniük, amely meghaladja a nemzetállamot, egyben az egyetlen olyan egység, amely hatékonyan képes irányítani egy kiszélesedő piacot. Azonban ez nem így történt. Európa nagyszabású tervének végrehajtása a jobboldal vezénylete alatt a merkantilista részletekre korlátozódott; a baloldal előbb-utóbb mindenütt beadta a derekát, lemondva összes meghirdetett feltételéről. Az eredményt magunk előtt láthatjuk: a gazdasági hanyatlás szembeállítja Európa társállamait egymással. Nehézségeikre – főként a munkanélküliségre – a választ csak egymás kárára tudják elképzelni; és még ehhez sem állnak hatékony eszközök rendelkezésükre. Egyre inkább az ördögi kört jelentő gáncsoskodás kísértésébe esnek. Azokat az őszinte erőfeszítéseket is, amelyek a német és a francia politikusok ezirányú lépéseinek megakadályozását célozták, puszta ráolvasásnak minősítette mind a jobb-, mind a baloldal.

A "kis" Európa (az Európai Közösség) önmagában is nehézségekkel küzd, miközben a "nagy" Európa újabb elemmel bővíti a megpróbáltatások eddigi körét. Itt a lehetőség a baloldal előtt, hogy újragondolja a Nagy Európai Projekt egészét, és megkezdje egy politikailag és gazdaságilag konföderális Nagy-Európa kiépítését, mely baloldalról egy újjáalakult és egységes európai munkásosztályhoz kötődik. Az európai "politikacsinálók" elszalasztották ezt az alkalmat, ráadásul a jobboldalt támogatták, amely igyekezett a szovjet birodalom összeomlásából, a vadkapitalizmus beültetésével, minél gyorsabban meggazdagodni. Nyilvánvaló, hogy Kelet-Európa latin-amerikanizálódása csak gyengítheti egy baloldali elkötelezettségű Európa-egységesítés esélyeit, csupán hangsúlyosabbá teheti azt az egyenlőtlenséget, amely az Európai Közösség Európája és egyik tagországa, az egyesített Németország között fennáll, amely ennek a fejlődésnek egyedüli nyertese.

Az európai egységesítési terv válsága az újfajta globalizáció egyik próbakövét jelenti. Ám ezek a visszaható tünetek, ezek az inadekvát és kétségbeesett válaszok, melyeket a megújult globális rendszer kialakításának nehézségei idéznek elő, nem kizárólag európai jelenségek. Megtalálhatók az egykori Harmadik Világ teljes területén, különösen a régi világrend összeomlása folytán peremre szorult térségekben (a Szaharán túl eső afrikai és az arab-iszlám területeken) és a Keleten újonnan kialakuló Harmadik Világban (a volt Szovjetunió és a volt Jugoszlávia határain belül), ahol önromboló folyamatoknak lehetünk tanúi, s nem a helyzet kívánta lépéseknek. Mindezen körülmények ellenére akad néhány önmagát reálisnak hirdető megoldási lehetőség. Egy párat vegyünk most szemügyre, és lássuk be: bizony nem adnak feleletet azokra a halasztást nem tűrő kérdésekre, amelyeket egy elfogadható és stabil világrend megalkotása felvet, más szóval nem mutatnak kiutat a zűrzavarból.

Az európai kérdés a globalizáció jövőjéről folyó elméleti vita középpontjában áll. Az Európa-egységesítési terv kudarca és a szétesés fenyegetése következtében az egységesítés eszméjéhez hű erők hasznosnak és járhatónak találhatják, hogy a "második legjobb" helyzet elnyerése érdekében, tudniillik egy német dominanciájú Európa érdekében összefogjanak. Okkal vélhetjük, hogy e szerint a forgatókönyv szerint Anglia hajója az amerikai partokhoz közelítene, és eltávolodna az európai kontinenstől. Mintha már el is indultunk volna ezen az úton; mi több, néhányan azzal igazolták ezt a választást, hogy elsőséget biztosítottak "a pénzmozgás semlegességének" (ez egyébként egy olyan technokrata felfogás, amely nem vesz tudomást a pénzmozgás politikai jelentőségéről), és ezzel szabad kezet adtak -a Bundesbanknak. Nem hiszem el, hogy az eredeti Európa-egységesítési tervnek ez a megcsúfolása valódi stabilitást ígérne; sem Oroszország, sem Franciaország nem fogja lenyelni helyzetének várható romlását.

Tovább árnyalja a képet, hogy az Egyesült Államok előnyös pozícióját nem veszélyezteti Németország esetleges önállósodása, illetve egy Németország vezette Európa lehetősége. Ugyanakkor az sem világos, vajon van-e egyáltalán valami ebben a nagyszabású tervben, ami veszélyeztetné az Egyesült Államokat a korábbiakban ismertetett ötös monopóliumegyüttes bármelyik területén is. Egy német dominanciájú Európa változatlanul az USA körül keringene.

A kettes számú forgatókönyv – valódi alternatíva hiányában – "az USA hegemóniájának" második kiadását jelenti. Ennek számos változata létezik. A legvalószínűbbnek az tűnik, mely szerint a neoimperialista területfelosztás terhei megoszlanának: Latin-Amerikát az USA után "kötnék", míg Afrika a német-európai "szerelvényhez" csatlakozna (Franciaország számára is juttatva néhány morzsát). Persze nem számít ide az Öböl-menti olajtermelő országok és a "közel-keleti közös piac" térsége, amely továbbra is az Egyesült Államok fennhatósága alá tartozna. Az USA jelenléte az Öböl katonai megszállásából és – közvetve – Izraellel való szövetségéből is érzékelhető. Azt is mondhatnánk, hogy a szimmetrikusan Japánra bízott dél-ázsiai terjeszkedés ugyancsak ezt sugallja. Azonban nem jellemzi egyenlőség azt a felosztást, amely a már tárgyalt három központ között áll fenn: az Egyesült Államok ugyanis őrzi kedvező helyzetét. Itt újra csak hitetlenkedve tudom fogadni azt, hogy ezek a neoimperialista megoldási javaslatok képesek lennének fenntartani a rendszer stabilitását; elszórt felkeléseket/lázadásokat idéznének elő Latin-Amerika-, Ázsia- és Afrika-szerte.

Figyelmünket tehát Ázsiára kell összpontosítanunk, amely nagyrészt kívül esik az euro-amerikai konfliktuson. Már sokan megállapították, hogy Kelet-Ázsia nemzeteit Japántól a Kínai Népköztársaságig, Koreáig, vagy – kisebb mértékben ugyan – bizonyos délkelet-ázsiai országokat (Szingapúr, Thaiföld és Malaizia), még Indiát is ide vehetjük, érintetlenül hagyta a válság, sőt (a világpiaci versenyképesség mutatói szerint) sikereket tudtak elérni a növekedés és a hatékonyság terén. Mindezzel együtt is képelenségnek hat az az ötlet, hogy akkor tehát Ázsia lesz a következőnek kialakuló hegemónia központja. Ázsia ugyanis, még a globális gondolkodás szerint is, a világ lakosságának több mint felét jelenti! Ez a népesség pedig különböző államokban él. A hegemóniáról alkotott ködös elképzelés helyébe inkább állítsuk oda annak az Ázsiának a képét, amely a tőkefelhalmozás legfőbb központjává válik. Már csak részletesen le kell írnunk, ez miként fog végbemenni, a különféle nemzetek hogyan fognak szót érteni egymással és a világ többi részével. Több megoldás is létezik. Ami a legkönnyebben elképzelhető, azaz a japán imperializmus dominanciája a térségben, véleményem szerint a legkevésbé valószínű. Japán jelenlegi sikereinek csodálói túl gyakran alábecsülik Japán sebezhetőségét. Pedig sérülékenységének tudható be, hogy Japán a mai napig az Egyesült Államok csatlósa, és az is marad. Nem túl valószínű, hogy Kína vagy akár Korea tudomásul venné Japánnak való alárendelését. Ilyen körülmények között az Ázsián belüli egyensúly fenntartása térségen kívüli erőkön múlna. Erre a szerepre pedig újra csak az Egyesült Államok pályázhat, amely nem szívesen adná fel világszintű vezető szerepét.

Ugyanakkor nagyon is valószínűnek látszik, hogy ezeknek az ázsiai országoknak a helyzete a világrendszeren belül megerősödik. Mi lesz erre az Egyesült Államok reakciója? Véleményem szerint a szövetségesek minden stratégiai intézkedése e körül a kérdés körül fog forogni. Azt szinte mondani sem kell, hogy Kína fejlődése a világ minden átfogó egyensúlyi viszonyát fenyegeti. Ezért fogja az Egyesült Államok is fenyegetve érezni magát. Úgy látom, a jövőben az Egyesült Államok és Kína lesz a két legfőbb szemben álló fél. Hogy Európa milyen álláspontot fog elfoglalni ebben a vonatkozásban? – ma még nehéz erre a kérdésre válaszolni.

A jelenlegi fejlődési irányok többféle lehetőséget kínálnak. Ezek közül egyik sem szüntetné meg az Észak-Dél polarizáció okát. A kapitalista rendszer könyörtelen logikája életben tartja a központ és a periféria közötti polarizációt. Működési módozatai bárhányszor is újultak meg meg eddig és még fognak a jövőben, mindig is a fent ismertetett ötös monopóliumra fognak támaszkodni.

Bárki állíthatná, hogy ebben a nézetben semmi új nincs, mivel a polarizáció szinte hozzátartozik a dolgok természetes menetéhez. Én éppen azért nem értek ezzel egyet, mert napjainkra valami más jellemző, mint volt az elmúlt öt évszázad során. A kapitalista világrendszer terjedésével peremre szorult népekről, melyekről sokáig azt hittük, elfogadják sorsukat, az elmúlt ötven évben kiderült: már nem fogadják el, és egyre kevésbé fogják elfogadni a jövőben. A kapitalizmus által beindított jellegtelenné válási folyamatban – amely nem képes túllépni mostani forgószélszerű változatán – az egyetlen pozitív vonás, hogy a látszat csal: a tetszetős gyümölcs belül kukacos. Az oroszországi és kínai forradalmak a rendszert a peremre szorult népek lázadásaira alapozva kísérelték meg megváltoztatni – a jövőben ez fog új formákban folytatódni. A kialakulófélben levő "világrendszerek" instabilitásának döntő magyarázata ebben rejlik. Természetesen a világtörténelem színpadának előterében zajló konfliktusok a jövőben sem lesznek egyforma jelentőségűek. Érzésem szerint az ázsiai népeket és a domináns rendszereket egymással szembeállító viszályok játsszák majd a meghatározó szerepet. Ez nem jelenti azt, hogy mások nem fognak részt venni a polarizáció elleni általános tiltakozásban. Miként azt sem állítom, hogy a változások és a haladás nem a rendszer legközpontibb központjából fognak kiindulni. Bukásokat, súlyos kudarcokat sem zárhatunk ki, melyek során az emberek határozottan elutasítják az univerzalista álláspontot. A kapitalizmus terjeszkedése révén kezdetét vevő globalizációs folyamat nehézségeire adandó humánus felelet talán idealistának tűnik, de nem utópisztikus. Ellenkezőleg: ez az egyetlen reális megoldási javaslat. Lássunk hozzá a kidolgozásához, és hatalmas társadalmi erők csatlakoznak majd a világ minden tájáról.

Így kell felfrissíteni a világpolitikai mozgalomként értelmezett szocializmus álláspontját. Az előkészület során az ideológiai és a politikai erőknek össze kell fogniuk, hogy képesek legyenek megküzdeni azzal az "ötfejű" monopóliummal, amely a kapitalizmust újratermeli. Ez a küzdelem aztán megérleli a "kölcsönös igazodás" feltételeit. A harc során újra kell gondolnunk az ideológiai kultúra alapkérdéseit: az egyetemes-partikuláris ellentét dialektikáját, a politikai demokrácia és a társadalmi haladás viszonyát, az úgynevezett gazdasági hatékonyság (ennek megnyilvánulása, azaz a "piac"), az egyenlőség és testvériség értékeinek dialektikáját, valamint az átfogó szocialista cél mibenlétét – az eddig tárgyaltak fényében.

A politika terén hitelesen demokratikus világszintű szervezeti formákat kell létrehoznunk, amelyek képesek lesznek a gazdasági kapcsolatokat fokozatosan az egyenlőség irányába terelni. Ebben a tekintetben elsődlegesnek tartom a globális rendszer újjászervezését, mely nagy térségekre alapulna, amelyekben a perifériák elszórt részei egyesülnének. Itt alakulnának meg az egységes latin-amerikai, arab, afrikai és délkelet-ázsiai térségek, párhuzamosan Kína és India térségével, melyek Földünk összesen két, önmagában földrésznyi országát jelentik. Az El Nem Kötelezett Országok Mozgalmának új munkatervében e célnak elsőbbséget kell biztosítani. A regionális tömörülések nem zárják ki mások, pl. Európa vagy az egykori Szovjetunió államainak összefogását. Hogy ez miért sürgető? Egyszerű a magyarázat: az elemzésben ismertetett monopólium-ötös ellen csakis így lehet eredményesen harcba szállni. Cserébe egy igazán globális gazdasági és pénzügyi rendszer kiépítése válik lehetségessé.

Persze a világ megváltoztatása mindig az alapoknál folyó ütközetekkel kezdődik. Az ideológiai, a politikai és a szociális rendszerek állami szintű átalakulásának beindulása nélkül a globalizációról és a polarizációról folytatott minden vita csak hiábavaló szócséplés marad.

(Fordította: Battyán Katalin)