A kelet-európai piacgazdasági átmenet kezdete óta, sőt már azt megelőzően is Nyugat-Európa tanúja volt a mindenféle formá­ban megnyilvánuló fajgyűlölet rendkívüli mértékű megerősödé­sének. E jelenséget, amely megelőzte a rasszizmus egyidejű erősödését olyan országokban, mint Kelet-Németország és Ma­gyarország, valamint az etnikai és nemzeti konfliktusok kialaku­lását és fokozódását különösen a Balkánon és a volt Szovjet­unió területén, nyugati marxisták már sokszor megvitatták – ko­rántsem mindig használható eredményekkel.

A témára az Egyesült Államok-béli marxisták is visszatértek, miután újból bizonyítást nyert az a tény, hogy a feketék diszkri­minációja és elnyomása ismét erősödik, illetve miután megje­lent egy – az USA számára – új jelenség, nevezetesen a be­vándorlók elleni növekvő, haragos fajgyűlölet. Egyre inkább célponttá váltak a Közép-Keletről származó amerikaiak és az onnan jövő látogatók; a NAFTA megalakulása által kiváltott, a mexikói és közép-amerikai bevándorlók ellen irányuló fajgyűlö­let a szélsőjobb programjának mind fontosabb elemét képezi, s az amerikai emberek többségének körében elfogadásra talált.

Ahhoz, hogy nyomon követhessük az utóbbi időkben folyta­tott diskurzust, segítségünkre van, ha többet tudunk az ameri­kai rasszizmus-vita általános hátteréről. Ez a cikk nem az ame­rikai marxisták legutóbbi és gyakran egészen egészséges vitá­jával foglalkozik, hanem a korábbi vitával a 80-as évek végéről, amely az (úgynevezett) „hagyományos" és „neo-" marxisták kö­zött zajlott. A neo- és hagyományos marxisták közti vita nagymértékben a süketek vitájának is tekinthető, amely megosztotta a baloldalt. Az egyik oldalon állnak azok, akik azzal érveltek, hogy a nemi és faji diszkriminációt lehetetlen elemezni a klasszikus marxizmus keretein belül, a másikon pedig azok, akik úgy vélik, hogy a faji és nemi ügyek hangsúlyozása lényegében eltereli a figyelmet az osztályharcról. A továbbiakban azt próbálom bebi­zonyítani, hogy ez a hamis szembeállítás csak akkor adódik, ha kizárólag az USA belső osztályviszonyaira vagyunk tekintet­tel, valamint, ha képtelenek vagyunk felfogni a nyugati rassziz­mus és a nyugati nagyhatalmak világpolitikai szerepe között fenn­álló kapcsolatot.

A most következő cikket mintegy kommentárként írtam a vi­tához, s ezen belül is Melvin Leiman „A rasszizmus politikai gaz­daságtana" c. könyvéhez, amely komoly, de nézetem sze­rint elhibázott kísérlet a rasszizmusnak két alapkategória – az amerikai rabszolgaság és az amerikai munkásosztály szegmen­táltsága – alapján történő elemzésére. Leiman nézeteinek álta­lános elfogadottságát bizonyítja könyvének sikere: irodalmi dí­jat nyert, és széles körben olvasták.

Hagyományos marxizmus – mi az, és hogyan küzdjünk ellene?

Hosszasan böngésztem Leiman tényekkel telített könyvét, hogy találjak benne valami pozitív vonást. Amikor végül is nem talál­tam semmit, kénytelen voltam feltenni a kérdést, hogy ez vajon miért van, hiszen Leiman megfontolt ember módjára, komolyan viszonyul egy fontos kérdéshez.

Ez felelevenítette előttem azt a vitát, amelyet Róbert Cherry (1988) provokált, amikor a „hagyományos marxizmus" védelmé­re kelt. Az első kérdés, amit fel szeretnék tenni, az, hogy milyen hagyományra utal a megjelölés? A Második Internacionálé ha­gyománya például világos és egyértelmű. A bérharcot jelöli meg mint „osztály"-harcot, ennek rendeli alá a politizálást, és minden mást eleve elvet, mint a céltól való eltávolodást. Ez a stratégia sok olyan embert elidegenített, akik más problémákkal küszköd­tek, néhány milliónak a halálát okozta, és egészében véve nem emelte a béreket. Ennél is jelentősebb azonban, hogy az ese­tek többségében ezt tekintik marxizmusnak. Ebből fakad tehát Cherry hagyománya, valamint Leiman könyve is, amely egyéb­ként tudományos igényességről és szakmai hozzáértésről tanús­kodik, és sajnálatos módon nem aberráció, hiszen szilárdan be­leágyazódik a rasszizmusról folytatott angolszász párbeszédbe. A kérdés csak az, hogy miért hívják ezt oly sokan marxizmus­nak.

Kétszeresen is ironikus a helyzet, s ez nem ritka a marxizmus eszmetörténetében. Az a módszertan és elmélet, amely általá­ban teljességgel elfogadhatatlan, s amelynek nincs is sok köze mindahhoz, amit Marx próbált mondani, a marxizmus legtisztább formájaként van beállítva, s ez szegény Karlt nagyon könnyű célponttá teszi. Mindeközben azok, akik felelősek a torzulásért, még tovább mentek, s ma már a Marx ellen intézett támadás­ban is részt vesznek oly módon, hogy az ő nevében ócsárolják saját korábbi szellemi melléktermékeiket. Ebben az esetben azonban a felelős hagyomány nem a sztálinizmus, hanem – vé­leményem szerint – a nyugati munkásmozgalomnak egy teremt­ménye, amelyet korábbi időkben helyesebben szociáldemokrá­ciának neveztek volna. Eredetét tekintve ez nem egyszerűen egy szervezet vagy pártcsoportosulás, hanem egy elméleti keret – elsősorban a gazdag nyugati országok munkásmozgalmait jel­lemző domináns gyakorlatnak egyfajta igazolása és kiegészíté­se. Mivel ezek a munkásmozgalmak közös kulturális jellem­zőiket tekintve rasszisták, szexisták, ökonomisták és hábo­rúpártiak, így hasonló lesz az általuk hordozott ideológiai töltet is. Az általunk megvizsgálandó kérdés tehát a következő: mi az anyagi eredete ennek a közös kultúrának?

Ha valaki abból a nézetből indul ki – mint ahogy, úgy tűnik, a legtöbb nyugati marxista teszi -, hogy az ő saját munkásosztá­lya nem tehet semmi rosszat, akkor természetesen bárminemű kísérlet arra nézve, hogy a rasszizmust mint a munkásosztály egy jelenségét lehessen értelmezni, eleve ki van zárva, s csak­is revizionista elhajlásnak tekinthető. Ha azonban valaki elfogadja – ahogyan azt, bátran kijelenthetjük, Marx is megtette -, hogy az anyagi feltételek határozzák meg a kultúrát, akkor képesek vagyunk megmagyarázni a munkásosztály fajgyűlöletét, feltéve, ha megértjük, hogy minden egyes munkásosztály nem más nem­zetektől elzárva létezik, hanem egy olyan világrendszer része­ként, amely felosztotta a nemzeteket gazdagokra és szegények­re, elnyomókra és elnyomottakra, s amely ezt a felosztást nem a piacgazdaság termékeként magyarázza, hanem a dolgok ter­mészetes rendjeként. Ilyen álláspontból egészen természetes­nek, habár szélsőségesen reakciósnak tekinthető, hogy a nyu­gat munkásmozgalmai alsóbbrendű, sőt veszélyes lényekként kezelik keleti és déli testvéreiket. Ez a „józan ész" típusú nyuga­ti kultúra a szociáldemokrácia sarokköve.

Mindazonáltal az USA-ban ez egyedülállóan alakult, hiszen itt egy olyan országgal állunk szemben, ahol nem létezik olyan szo­ciáldemokrata párt, amelynek sikerült volna szociáldemokrata marxizmust kialakítani. Ez a jelentős irodalmi, kulturális és szer­vezeti teljesítmény közelebbi vizsgálódást érdemel.

Cecil Rhodes és Joseph Chamberlain, az újkori brit ipari imperializmus úttörői, türelmesen elmagyarázták, hogy a fej­lett országoknak meg kell váltaniuk a munkásosztályaikat a gyarmati hódításokból származó zsákmánnyal. Ebben a kér­désben egészen egyértelműen fogalmaztak. Mindketten a brit liberalizmus, a legenergikusabb szociális reformerek és a legin­kább szociális „beállítottságúak" csoportjának szélsőbal szárnyán kezdték életüket. Egyik híres beszédében Cecil Rhodes (akiről Rodéziát elnevezték) kijelentette, hogy látva London szegény sárbatiport tömegeinek nyomorát és sokaságát, meggyőződött arról, hogy csupán a világ többi részének meghódítása és ki­zsákmányolása révén lehetséges az ellátásuk. Ez persze csodálatraméltóan humanitárius a brit munkások, ám némileg ke­vésbé szerencsés az afrikai munkások számára. A liberál-imperialisták következő lépése tökéletesen logikus volt; megosz­tották a Liberális Pártot az írországi Önrendelkezés ügyében, létrehozva a liberális unionistákat, majd egyesültek a konzerva­tívokkal, s megalakították a Konzervatív és Unionista Pártot, s így végül a Tory Párt jobboldalán találták meg a helyüket. Az eltelt százéves időszak eredményeként azonban az emberi gyöt­relem és szenvedés súlyos örökségét hagyták hátra, nem szól­va az ideológiai csökevényekről.

Amerika helyzete, amely sok szempontból lenyomata a múlt század végi brit helyzetnek, feltűnően párhuzamos fejlődést mutat. Mivel képtelen volt versenyezni a feltörekvő új ipari hatal­makkal, kénytelen a pénzügyi, kereskedelmi és katonai hege­móniájában rejlő hatalmas tartalékaira támaszkodni. Ha a pár­huzam pontosnak mutatkozik, az nem túl kecsegtető a mai ge­nerációk számára; Nagy-Britannia hanyatlása már több mint egy évszázada tart, és még korántsem vagyunk a végén. Hanyatlá­sa során az ország két háborút és egy MargaretThatcher-t adott a világnak, mialatt a riválisai fasizmust, népirtást és atomfegy­vereket hoztak a nyakunkra. Azt az illúziót pedig, hogy egy má­sik vezető tőkés nagyhatalom képes békésen átvenni azt a gyep­lőt, amelyet most az USA tart a kezében, a történelem nem tá­masztja alá.

Lenin szemében a szociáldemokrácia az uralkodó imperializ­mus ideológiája volt, amely a nyugati szakszervezeti mozgalom emésztőrendszeréből bújt elő. A „civilizációs küldetés" azt az el­gondolást tükrözi, hogy a nyugati munkások annyira fejlettek, hogy mindenki másnak őket kell követnie.¹ A föld meghódítása a „kis nemzetek felszabadításának" képében tetszeleg (szegény kis Belgium, szegény kis Kuvait). Az ellenfelek körében végzett tömegmészárlás pedig a világuralomra törő diktátorok elleni hő­sies csata álarcát ölti (Castro, Galtieri, Kadhafi, Húszéin és a mindig kéznél levő Kim Ir Szen).

A legkönyörtelenebb imperialisták, köztük legutóbb Clin­ton, rendszerint szociális reformerekként kezdik. Terveikre a tőkés centrum munkásszervezetei nyomták rá bélyegüket. Egy viszonylag alacsony intenzitású, törvényes, katonai eszközöket mellőző harc révén nagy szakszervezeteket építhetnek ki, s jó­léti juttatásokat vívhatnak ki. Cserébe azt ajánlják, hogy nem kérnek semmi mást. Amivel tulajdonképpen garantálják a belső stabilitást, amely szükséges a tengerentúli katonapolitika folyta­tásához. Az imperialista állam a gyarmati katonai uralom politi­kájának és a hazai együttműködésnek a dialektikus egysége, amely meghatározza ezeket a bizonyos, a mai világkapitalizmus­ra jellemző, szükségszerű osztályszövetségeket. Amikor ez fel­bomlik, kitör a forradalom: a Párizsi Kommün 1870-ben, Orosz­ország 1917-ben, Németország 1918-ban, Olaszország 1945-ben, Portugália 1974-ben.² Vietnam utóhatásai mindennek egy enyhébb formáját jelenítették meg; bár még így is húsz évbe telt, míg a szellem visszakerült a palackba.

Így tehát mindenféle hatalomgyakorlásért folytatott küzdelem­ben az imperialista burzsoázia és az ő munkáspártjai által alko­tott koalícióval kell szembenézni.³ Mindenfajta harc a politikai egyenlőségért, legyen az a nőké, a feketéké vagy a homosze­xuálisoké, minden nemzeti felszabadítási mozgalom és minden antimilitarista küzdelem egyöntetű kétpárti megbélyegzéssel ta­lálja szembe magát.

A hagyományos marxizmus ennek a közös termelési folyamat­nak egy gáznemű mellékterméke. Egy páradús felhő az imperi­alizmussal kötött kompromisszum józanész-felfogása felett. Kü­lönleges hozzájárulása az ügyhöz abban áll, hogy bonyolult bal­oldali magyarázatokkal szolgál arra, miért ne harcoljon senki a hatalomért. Például: a polgári mozgalmak a fekete középosz­tályt erősítik, az egyenlőség nem szocialista törekvés, az anti­militarista küzdelmek pacifista, a felszabadítási küzdelmek na­cionalista indíttatásúak, s mindenek felett ezek közül az embe­rek közül senki sem tudja, mit jelent az osztály, ami alatt a még több pénzért folytatott harcot értik.⁴

Tudományosan tekintve, a kiindulópont a nemzeti határok fe­tisizálása, amelynek Leiman munkája tankönyvbe illő példáját adja. Az első oldalon kezdi az „amerikai kapitalizmus"-sal, amely alatt az Amerikai Egyesült Államokban létező kapitalizmust érti. Sajnos az amerikai tőke nem korlátozódik az USA-ra. Az ameri­kai életszínvonalról közölt számos statisztika közül hiányzik a legnyilvánvalóbb: Amerikának a világ évente legalább 100 mil­liárd dollár kikényszerített támogatást nyújt, valamint ennél sokkal többet biztosít arbitrázs, repatriált tőkejövedelem és egyenlőtlen csere révén. Az amerikai tőke bármilyen szük­séges eszközzel meg fogja védeni politikai gazdaságtaná­nak ezt az összetevőjét. Leiman ezt nem mint lényegi okot tárgyalja, hanem lábjegyzetben említi meg, mi több, csak akkor, amikor erre Malcolm X monumentális öröksége rákényszeríti.

A fekete nacionalizmus nagyszerű meglátása, amely test­hosszal a „hagyományos marxizmus" elé helyezi, az, hogy az imperializmust tekinti a rasszizmus kulcsának. Mivel ez a fejlett kapitalista országok fő osztályviszonya is, így hatalmas elméleti előnyre tehetünk szert. Az USA és az angol „hagyományos mar­xisták" „fekete nacionalizmus" elleni baljós fenyegetéseinek az iróniája az, hogy kiindulópontjuk az elosztási küzdelemben egyet­len ország. A fekete nacionalizmus a legerősebb – a fehér – tő­késosztályok által elnyomottak érdekeinek nemzetközi jellegé­ből indul ki.

E viszonyok képmutatóságát ezer jövedelmi statisztikánál job­ban megvilágítja egyetlen jelenség: a menekültek. A gazdag or­szágok kivétel nélkül határaikon kívül rekesztették azt az ínség­áradatot, amelyet a saját kapzsiságuk idézett elő.sAzok az or­szágok fogadták be őket, amelyek ezt legkevésbé engedhetik meg maguknak. Az az ellentmondás, amely a legkifejezőbben jellemzi a mai világ osztályviszonyait, a szabad kereskedelem, amely mindenre kiterjed, kivéve a munkaerőt, s amelynek fő kor­látai az imperialista és a függésben lévő országok közötti sza­bad áramlásban jelentkeznek. A harmadik világon belül a mun­kaerő többé-kevésbé szabadon áramlik; csakúgy, mint az impe­rialista országok között.⁵ A rasszizmus világméretű apartheid.

Ez annyira univerzális, hogy már „természetes"-ként tesszük magunkévá. Az összes fejlett ország munkásosztálya egy­behangzóan ellenzi a harmadik világból jövő bevándorlást, még az USA-beli is, amely pedig maga is egy bevándorló társadalom. „Nyilvánvaló", hogy ha még több embert beenge­dünk, nem lesz elég ház, elég munka, elég pénz stb. Ez ép­penséggel nem nyilvánvaló és nem igaz. Amikor valami hamis dolog nyilvánvalónak tűnik, az már önmagában jeles tudomá­nyos tény, amely tanulmányozást igényel. A valós anyagi viszo­nyok újratermelik magukat a gondolatban, függetlenül a tőké­sek bármiféle tudatos tevékenységétől. A tudósnak pedig az a dolga, hogy behatoljon a „józan ész" mögé, s felfedje az általa érzékelt valóságot, ti. a nemzetközi munkásszolidaritás majd­nem teljes mértékű leépülését.

Csak a boldog tudatlanság vezethet az olyan tökéletes vak­sághoz, amilyennel a munkásosztály szolidaritását kezelik. Leiman hosszas fejtegetése egyetlen kifejezésben, „a fekete és fehér munkásosztály közötti alapvető érdekközösségben" kris­tályosodik ki. A Fekete-Fehér Egységről szóló hatodik fejezet­ben azon a furcsa tényen kesereg, hogy ez nem jön létre, okol­va ezért elsősorban a fekete közösségeket.

A kérdés, amivel foglalkoznia kellett volna: hogyan építhető újjá a szolidaritás a világ szegényei és a munkásosztály azon cso­portja között, amely bevágja az ajtót az orruk előtt, majd pogro­mot indít az ellen a néhány szerencsétlen ellen, aki bejutott a ré­sen? A munkásosztály egy privilegizált csoportja hűtlen lesz a saját tőkéseik ellen folytatott világméretű küzdelemhez, hűtlensé­géért jutalomban részesül, s e világszintű társadalmi viszonyokat kivetíti a belső szerveibe. A rasszizmus a világ imperialista részé­nek fetisizált kifejezése. A tőkés centrumon belüli hierarchia töb­bé-kevésbé hűségesen visszaadja a világban létező elnyomás hierarchiáját, hiszen legalul találhatók azok, akik az utóbbi idő­ben érkeztek a legszegényebb országokból, legfelül pedig azok, akik legelsőként érkeztek a leggazdagabb országokból.

Leiman a rasszizmus gyökereit a rabszolgaságban próbálja megjelölni, amely az Amerikai Álomnak egy olyan perzselő vád­irata, amelyet még a hagyományos marxisták sem hagyhatnak figyelmen kívül. Ám ha a rasszizmusnak a rabszolgaság az oka, akkor Európában ez tévút, Japánban pedig felfoghatatlan. A rab­szolgaság a gyarmati szolgaság legszélsőségesebb kifejeződé­se. Magyarázatul szolgál az USA-ban kialakult rasszizmus sa­játos formájára, de nem az általában vett rasszizmusra.

Mindez egy olyan eszmecserét hoz létre, amely jellemző a hagyományos marxizmusra: hogy tudniillik – amint azt Shulman (1989) pontosan megfogalmazza – vajon „a rasszizmus olyas­valami-e, amit a tőkések művelnek a munkásosztállyal". Leiman azt a nem-materialista nézetet osztja, miszerint a rasszizmus tőkés összeesküvés: az ő „politikai érdekük abban, hogy meg­őrizzék osztályuralmukat, azt kívánja, hogy megosszák a mun­kásosztályt". Marx úgy tartotta, hogy az ideológia a létező anyagi viszonyok újratermelődése a gondolatban. A fajgyűlölet azért van jelen a nagyvárosi munkásosztály öntudatában, mert jelen van a világ többi részéhez való viszonyulásában. Ez a tőkésektől függetlenül jön létre, éppen úgy ahogy a termékfetisizmus létre­jön a propagandától függetlenül.

Leiman, figyelmen kívül hagyva mindezt, klasszikus ellenvéle­mények sorozatával áll elő. A rasszizmus, mondja ő, a kapitaliz­musban honos. Erre azért van szüksége, hogy előhozakodjon egy régi históriával: a fekete reformküzdelmek segítik a tőkéseket.

„Az alapelméletem ebben a tanulmányban az, hogy a diszkri­mináció megszüntetése a kapitalizmus megőrzése mellett eleve ellentmondásos, és hogy mindkettőjük megszüntetése a fajok kö­zötti munkásosztály-szolidaritás elérésén áll vagy bukik. Ezért minden reformista tevékenység (beleértve politikai posztok meg­szerzését), amelyet a létező politikai rendszeren belül visznek végbe csupán arra jó, hogy megerősítse és legitimálja a kizsák­mányoló és rasszista tőkés termelési és elosztási módot."

E kilencven éves érvelés felületességét az tárja elénk, hogy az egyetlen megengedhető reform: a harc a magasabb bére­kért. A szakszervezetek, amelyek minden bizonnyal „a létező politikai rendszeren belül tevékenykednek" (az USA-ban a bur­zsoá pártrendszeren belül), amelyek világosan „megerősítik és legitimálják a kizsákmányoló és rasszista tőkés termelési mó­dot", és amelyek soha nem hagynak fel a politikai posztok „re­formista" hajszolásával, be vannak biztosítva a bírálattal szem­ben, hiszen a bérharc szent.

Az effajta „hagyományos marxista" érveléseket mindig arra használják fel, hogy megerősítsék azoknak a munkásoknak a józanész-rasszizmusát, akik úgy fognak fel minden küzdel­met olyan jogokért, amelyekkel már rendelkeznek, mint ha­szontalan eltévelyedést a több pénz megszerzésétől.

A politikai jogok ártanak a kapitalizmusnak, mivel az megta­gadja őket az emberek nagy többségétől. Oktalan és sértő do­log elutasítani a déli feketék mélyről jövő és hősies küzdelmét afféle szavakkal, (323. o.) hogy „ők a feketék státuszát csak egyenlőtlen kizsákmányolásból egyenlő kizsákmányolássá vál­toztatták". Ha a feketéknek világszerte akár csak ugyanazok a jogaik és jövedelmük lenne, mint egy szegény amerikai­nak, a kapitalizmus megszűnne létezni. Ha nem lett volna polgárjogi küzdelem, a mai amerikai baloldal nem létezne, hogy ilyen leereszkedő ítéleteket mondjunk róla.

Mivel Marxnál sehol sem található meg ez az ökonomisztikus halandzsa, a hagyományos marxizmus végrehajt egy művele­tet. Módosítja Marx kategóriáit, hogy a rasszizmust a marxizmus ruháiba bújtathassa:

„A marxisták (mifélék? kik? hol?) azt hangsúlyozzák, hogy a gazdasági tényezők döntően meghatározzák bármilyen adott társadalmi formáció általános alakját, s a vagyonos és a vagyon­talan osztály közötti osztályharc a kulcs mindenféle osztály-ala­pú küzdelem »mozgástörvényeinek« megértéséhez."

Amit Marx (1977. 20. o.) valójában mondott:

„Tanulmányaim vezérelvét a következőképpen lehet összefog­lalni. Létezésük társadalmi termelésében az emberek elkerül­hetetlenül meghatározott, akaratuktól független viszonyokba ke­rülnek, mégpedig olyan termelési viszonyokba, amelyek megfe­lelnek anyagi termelőerőik fejlettségi szintjének. E termelési vi­szonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági rendsze­rét, azt a valós alapot, amelyen a társadalmi tudat meghatáro­zott formái érintkeznek egymással. Az anyagi lét termelési módja (kiemelés tőlem – A. F.) megszabja a társadalmi, politikai és intellektuális élet folyamatát."⁶

Az USA-ban és az Egyesült Királyságban a „küzdelem a va­gyonos és a vagyontalan osztályok között" az össztermelésből való részesedés feletti vita, tehát a törvényes szakszervezeti bérharc formáját ölti. Összehasonlításképpen, a német kapita­lizmus a maga idejében elpusztított 40 millió embert, eltüntetett számos fajt a bolygó különböző részeiről, és lerombolta fél Oro­szországot.⁷ A „gazdasági" tényezők között, amelyek ezt az osz­tályharcot formálták, ott volt Németország kései igénye „egy hely­re a nap alatt", veresége a háborúban, az orosz forradalom, és az antiszemitizmus történelmi hagyománya Kelet-Európában, amely kb. 700 évvel a kapitalizmus előttre datálódik.

Ha a „küzdelem a vagyonos és a vagyontalan osztályok kö­zött" mindezt lefedi, akkor ez csupán annyit jelent, hogy „min­den, aminek köze van a kapitalizmushoz", vagyis Marx tételénél kötöttünk ki. Azonban a valódi tartalma világos a könyv többi ré­széből, amely céltudatosan összpontosít a „jövedelemre, a fog­lalkoztatási szerkezetekre, a munkanélküliségre, az oktatásra, és a lakásépítésre", mindenre a jövedelem, az USA-ban felosz­tott értékhez való hozzáférés szempontjából. Ez a hiányjel a jö­vedelem-felosztás feletti gazdasági küzdelemmel helyettesíti a politikai osztályharcot. A Kommunista Kiáltvány híres mondatát, miszerint „a munkásosztály első lépése a forradalom útján az, hogy felemelje a proletariátust az uralkodó osztály helyzetébe, hogy megnyerje a demokrácia csatáját" kicseréli arra a mondat­ra, hogy „a munkásosztály első lépése a forradalom útján az, hogy olyan magasra emelje a béreket, hogy a tőkések feladják a küzdelmet".

Leiman-nek – érdemére legyen mondva – nem tetszenek sa­ját érvelésének durvább következtetései. Figyelmeztet a „gaz­dasági determinizmus" egyoldalúságára, és az „öntudat" illetve az „osztály" és „faj" közötti „egyensúly" fontosságát hangsúlyoz­za. Hódolatát teszi olyan haszontalan kis tények előtt, mint hogy a rasszizmus a középkor óta létezik, s a szexizmus a történe­lem előtti kor hajnalától fogva,⁸ vagy hogy a rasszisták kilenc­ven százaléka munkás.

A tragédia az, hogy a materializmus – szemben az ökonomizmussal – sokkal többet megmagyaráz a rasszizmusból, mint az egyéni öntudat. A hagyományos marxizmus, amely az anya­gi feltételeket az anyagi jövedelemre redukálja, kitárja az aj­tót olyan emberek nem-materialista érvelése előtt, akik jog­gal háborodnak fel a marxistának beállított nézeteken, s akik aztán misztikus, metafizikus vagy egyenesen reakciós ma­gyarázatokba menekülnek.

A probléma nem az „anyag" és a „tudat" általi meghatározott­ság szembeállításakor, hanem a helyes anyagi feltételek azo­nosításakor jelentkezik. Hegyek fognak elkopni, míg a rasszizmus érthetővé válik a bérharc keretein belül. A rasszizmus, amely politikai jelenség, a világméretű imperialista uralom megőrzésének anyagi eszköze. Ez az egyetlen módja annak, hogy ez az uralom fennmaradhasson. Az a hamis látszat, hogy a kapitalizmus konszenzussal kormányoz, nem más mint a nem­zeti határok fetisizálása, azon mesterséges feltételek terméke, amelyeket a tőkés centrum tart fenn a világ többi részének ma­ximális kizsákmányolásával.

A kapitalizmus megmarad a kisebbség többség felett gya­korolt világméretű diktatúrájának, a politikai jogoknak a több­ségtől való nyílt és erőszakos megtagadásával, kezdve azzal a joggal, hogy ott éljünk, ahol szeretnénk. Ez a világméretű apar­theid. Ennek az ideológiai kifejeződése, a rasszizmus, az az embertelen doktrína, amely szerint az emberi faj többsége való­jában nem ember, s ezért nincsenek jogai. Ez az elnyomás nem­zetközi kultúrája, és bárminemű kísérlet arra nézve, hogy ez egyetlen nemzeten, méghozzá a világ leghatalmasabb nemze­tén belül értelmezhető legyen, kudarcra van ítélve. Leiman jó szándékú könyve ezt a tényt – jóllehet negatív előjellel – Vegy­tiszta kivitelben szemlélteti.

(Fordította: Szikszai Szabolcs)

Anti-Náci Liga                                                                                           (Socialist Review)

Jegyzetek

¹ Ez nagyon erősen jelentkezik olyan országokban, amelyek számos háborút nyertek, legalább két évszázada nem volt forradalmuk, és so­hasem voltak megszállva, vagy a fasizmus szenvedéseinek kitéve, s amelyek kiváló képzéssel rendelkeznek a világ forradalmárainak okta­tására, s ez az oka annak, hogy a kis Internacionálék mind Londonban vagy New Yorkban székelnek.

² A katonai vereség eddig az egyetlen olyan körülmény, amely forra­dalmat idézett elő a fejlett országokban. Ez egy figyelemre méltó tény, és Marx igazán brilliáns meglátásainak egyike az volt, hogy mindezt fel­ismerte, és előre megjósolta, habár – úgy tűnik – ez már a „hagyomá­nyos marxizmus" meghaladása.

³ Ez már Marx idejében is köztudott volt: „az angol proletariátus való­jában egyre inkább burzsoává válik, olyannyira, hogy ez a leginkább burzsoá nemzet láthatóan azt a végcélt tűzte ki, hogy a burzsoázia mel­len burzsoá arisztokráciával és burzsoá proletariátussal rendelkezzen. Ez persze egy bizonyos mértékig igazolható egy olyan nemzet számá­ra, amely az egész világot kizsákmányolja." Engels' levele Marxhoz. 1858. október 7. (Magyarul: Kari Marx és Friedrich Engels művei – továbbiak­ban: MEM. 29. kötet. Levelek 1856-1859. Kossuth Könyvkiadó, 1972.337.)

⁴ "Marx nézete ez volt: „A Nemzetközi Munkásszövetség legfontosabb célja, hogy siettesse a társadalmi forradalmat Angliában. A siettetés egyetlen módja (kiemelés tőlem) Írország függetlenségének megteremtése…a londoni Központi Tanács különleges feladata az an­gol munkások ráébresztése arra, hogy számukra Írország felszabadu­lása nem absztrakt igazságosság vagy emberi érzés kérdése, hanem saját felszabadulásuk első feltétele." (Marx levele Meyerhez és Vogt-hoz, 1870. április 9. Magyarul: MEM 32. kötet. Levelek 1868-1870.1974.656.) Ennyit a burzsoá nacionalizmus szörnyű veszélyeiről.

⁵ Leiman könyvében négy utalást találunk a bevándorlásra, amelyek közül egyik sem korszerű; megítélése szerint (51.) „Egy másik akadály (kiemelés tőlem) volt a fajok közötti munkásszolidaritás kifejlődése útjá­ban a bevándorlás: állandóan változtatva a munkásosztály összetételét, rendkívül hatékonyan megakadályozta egy stabil szervezeti bázis meg­szilárdulását." A tényeket tekintve, minden említésre méltó,szakszervezeti mozgalmat bevándorlók építettek ki. Mindenki más tudja, ki volt Joe Hill. Leiman még azt sem tudja, hogy a saját szakszervezeti mozgalma hon­nan ered. ^

⁶ Engels jól ismert, Block-hoz írt, 1890. szeptember 21-ei levelében mondja:…..A történelem materialista felfogásának megfelelően, az alap­vetően meghatározó tényező a történelemben a valós lét termelése és újratermelése (kiemelés tőlem – A. F). Sem Marx, sem én soha nem állí­tottunk ennél többet. Ezért, ha valaki ezt kicsavarja, és azt mondja, hogy a gazdasági tényező az egyetlen meghatározó tényező, ezzel azt az állítást átalakítja egy semmitmondó, absztrakt, képtelen frázissá." (Magya­rul: MEM 37. kötet. Levelek 1888-1890.197.453.)

⁷ A szakszervezeteket is eltörölte, amivel is teljes tizenkét évvel vissza­vetette a német bérharcot.

⁸ Engels (1870) a nők elnyomásáról szóló saját materialista érvelését A család, a magántulajdon és az állam eredetei-ben adja közre, amely­ben a nők elnyomását kb. i.e. 15000-re vezeti vissza. Meglehet, hogy ő csak egy „neo-marxista" volt.

Irodalom

Cherry, B. 1989. Reply to Shulman. Review of Radical Political Eco-nomics, Vol. 21(4), 79.

Cherry, B. 1988. Shifts in Radical Theories of Inequality. Review of Radical Political Economics, Vol. 20 (2-3).

Leiman, Melvin, 1993. The Political Economy of Racism. London: Pluto.

Engels 1970. The Origin of the Family, Priváté Property and the State. In: Marx and Engels. 1970. Magyarul: A család, a magántulajdon és az állam eredete. Marx-Engels Válogatott Művei (Kossuth Könyvkiadó, 1975) 3. 457-571.

Marx. 1977. A Contribution to the Critique of Political Economy. Preface. Moscow: Progress Publishers. Magyarul: Beveztés a politikai gazdaság­tan bírálatához. MEVM 2. 30-53.

Marx and Engels. 1970a. The Communist Manifesto. In: Marx and En­gels (1970b) 52. Magyarul: A Kommunista Párt kiáltványa. MEVM 1. 137-164.

Marx and Engels. 1970b. Selected worfra.London, Lawrence and Wishart 1970.

Marx and Engels. 1975. Selected Correspondence. Moscow: Progress Publishers.

Shulman, Steven. 1989. Controversies in the Marxian Analysis of Racial Discrimination. Review of Radical Political Economics, Vol. 21(4) 73.

1994. július 11-én egy nagy munkástüntetés vetett véget az 1990-es demokratikus átmenet kezdete óta hivatalban levő kor­mány és a munkásság idilli viszonyának. Ez a CUT (a legfonto­sabb chilei munkás szakszervezeti konföderáció) által szerve­zett tüntetés volt a legnagyobb megmozdulás a Pinochet-dikta­túra 80-as évek végi hanyatlását kísérő nagygyűlések óta.

A demokratikus átmenet kezdete óta a chilei politika egyik leg­fontosabb jellegzetessége a stabilitás és konszenzus megtartá­sára való törekvés volt. így, bár volt egy sor ágazaton belüli konf­liktus, ez volt az első széles munkás bázissal rendelkező tilta­kozó akció. A tüntetők, Augusto Pinochet tábornok diktatúrájá­nak 16 éve alatt elvett jogok visszaállítását követelték.

A Pinochetet hatalomra juttató 1973-as katonai puccs, amely­nek során Salvador Allende elnök életét vesztette a lebombá­zott elnöki palotában, véget vetett a „szocializmusba vezető de­mokratikus út" chilei kísérletének. Pinochet teljesen mással pró­bálkozott. Chilei közgazdászok egy csoportja a 70-es évek kö­zepén elkezdte alkalmazni a neoklasszikus gazdaságpolitikai modellt, még évekkel azelőtt, hogy az IMF és a Világbank ezen politika bevezetését szorgalmazta volna a Chilével szomszédos országokban. Ezen közgazdászok a „chicagói fiúk" (Chicago Boys) néven váltak ismertté, mivel sokuk a chicagói egyetemen tanult Milton Friedman keze alatt.

A chicagói fiúk azt állítják, hogy ideológiájuk alapja a sza­badság, s ezen belül különlegesen fontosnak tartják a gazda­ság állami beavatkozástól való mentességét. Reformprogram­juk részét képezi az állami tulajdonban lévő vállalatok eladá­sa, adó- és vámcsökkentés és az árak felszabadítása azáltal, hogy megszüntetik az állami támogatásokat, és privatizálják a kormány szociális szolgáltatásait, például az egészségügy, az oktatás és a társadalombiztosítás terén (lásd Pinochet's Giveaway: Chile's Privatization Experience. Multinational Mo­nitor, 1991. május).

Ez a gazdaságpolitika elsősorban a nagytőkének (big busi­ness) kedvezett, amely lényegében lefölözte a nyereséges álla­mi vállalatok olcsó kiárusításából és a munkások durva elnyo­másából adódó hasznot. A Pinochet-rezsim betiltott több balol­dali pártot, bebörtönzött, megkínzott, megölt vagy elüldözött sok szakszervezeti vezetőt és más, a diktatúrát ellenző személyt. „Az emberek börtönben voltak, így szabadok lehettek az árak" -mondta Eduardo Galeano történész az Uruguayban bevezetett hasonló reformokkal kapcsolatban.

A gazdaság átstrukturálása kulcseleme volt a diktatúra azon tervének, hogy átalakítsa a chilei társadalmat, és egyben meg­akadályozza egy újabb Allende-típusú kormány hatalomra jutását. A hadsereg és civil szövetségesei átalakították a társa­dalmi intézményeket, újraírva a munkajogtól az alkotmányig és a választási rendszerig szinte mindent.

Pinochet 1979-es „Munkaterv"-e betiltotta a szakszerve­zeti konföderációkat, megtiltotta a szakszervezeteknek, hogy tagsági díjat szedjenek, és önkéntessé tette a vállalatok szá­mára, hogy kollektív tárgyalásokat folytassanak olyan szakszer­vezetekkel, amelyek egyszerre több vállalat munkásainak érde­keit képviselik. A „Munkaterv" ösztönözte továbbá egymással versengő szakszervezetek létrejöttét, valamint 60 napban limi­tálta a sztrájk időtartamát. Tette mindezt a munkások és alkal­mazottak szabadságának növekedését hangsúlyozva.

Az 1980-as Alkotmány egy „védett demokráciát" (protected democracy) hozott létre, kiterjesztve a hadsereg szerepét, és úgy torzítva a választási rendszert, hogy az a jobboldal és a hadse­reg képviselőinek legyen előnyös. Az alkotmány továbbá kimond­ta a fegyveres erők főparancsnokának elmozdíthatatlanságát, s ezzel elvileg lehetővé tette, hogy Pinochet tábornok maradhas­son a hadsereg főparancsnoka egészen 1997-ig.

Vállalati szocializmus

A 70-es évek végén, a 80-as évek elején a chilei gazdaság talp­ra állt a neoliberális reformok okozta recessziós sokkból, sőt mérsékelt ütemű fejlődésnek indult, amiért gyakran neoliberális gazdasági „csodáról" beszélnek. Csakhogy e növekedés nagy része külföldi hiteleknek és spekulatív pénzügyi műveleteknek volt köszönhető. így aztán 1982-ben, amikor ez a spekulációs buborék szétpukkant, Chile GNP-je 14 százalékkal esett vissza. A munkanélküliség elérte a 30 százalékot, és az adósságvál­ság következtében kibontakozott egy három évig tartó nemzeti ellenállás Pinochet tábornokkal és a chicagói fiúkkal szemben.

Ami miatt a chilei adósságválság különbözött Latin-Amerika többi részének válságától, az az, hogy Chilében nem a kor­mány, hanem magánvállalatok adósodtak el. így ez a tény, azaz hogy jogilag nem a kormány a felelős az adósságok vissza­fizetéséért, jó tárgyalási pozíciót biztosított a kormánynak az IMF-fel szemben a régiek visszafizetését segítő új kölcsönökről szó­ló tárgyalások során. Ugyanakkor, mivel a magánérdek előbbre való a közjónál, a kormány garanciát vállalt a magánadóssá­gok visszafizetésére.

Bár mind az IMF, mind a chicagói fiúk a szabad piac mellett és az államnak a gazdaságba való beavatkozása ellen prédi­káltak, annak azért örült az IMF, hogy sikerült rábírni a chilei kor­mányt: támogatásaival konszolidálja az adósokat. Ez ugyanis garantálta az adósságok visszafizetését. Érdekes módon Rolf Lüders, Pinochet gazdasági és pénzügyminisztere, aki egyetér­tett a kormánynak a hitel-visszafizetést támogató politikájával, néhány hónappal korábban még Chile egyik legjobban eladó­sodott konglomerátumának, a Gruppo Vial-nak volt a vezérigaz­gatója.

Az IMF úgy állította össze kiigazító programját, hogy az a kong­lomerátumoknak és a nemzetközi bankoknak kedvezzen az or­szág szegényeinek rovására – állítják sokan, köztük Patricio Meller chilei közgazdász. Az IMF által ajánlott szokványos meg­szorító intézkedések egyike az alapvető fogyasztási cikkek és szolgáltatások állami támogatásának megvonása volt. Csakhogy ezen program megvalósításával egyidőben Chilében a közpon­ti bank mintegy 2000 gazdag adósnak összesen a GDP 4 százalékával egyenlő nagyságú támogatást nyújtott. Jogos tehát a kérdés, hogy vajon milyen alapon hagyták ki ezeket a támogatásokat a megszorító programból. Ugyanakkor 600 000 chilei munkanélküli segélyként a GDP-nek mindössze 1,5 szá­zalékát kapta.

Annak ellenére, hogy a többi országban IMF-nyomásra beve­zetett adósságkezelő reformcsomag nagy részét a chicagói fiúk Chilében már az 1982-es válságot megelőzően alkalmazták, az ország dél-amerikai viszonylatban a legnagyobb egy főre jutó adósságot halmozza fel.

Diktatúrából demokráciába

Az 1990-es demokratikus átmenet a kezdetét jelölte egy politi­kai reformidőszaknak, mégpedig egy olyan kormánnyal, amely­nek centrumában a Kereszténydemokrata Párt áll, továbbá he­lyet kapott benne a közép-bal Demokráciáért Párt és a Szocia­lista Párt. Csakhogy, mivel a Concertaciónnak nevezett koalíció reformtörekvéseinek középpontjában a választásos demokrácia konszolidálása állt, a Pinochet-éra neoliberális gazdaságpoliti­kája lényegében érintetlenül maradt.

Megfigyelők a neoliberális modell továbbélését több tényező­nek tulajdonítják; többek között az országban akkortájt megin­dult hirtelen gazdasági növekedésnek. A diktatúra autoriter örök­sége, hogy például olyan „kinevezett" szenátorok, akik inkább képviselik bizonyos intézmények (például fegyveres erők), mint egy-egy választókerület érdekeit, döntő szerepet játszanak a tör­vényhozásban, a nagyobb reformok ellen befolyásolva azt. Azon társadalmi mozgalmaknak, amelyek a diktatúra legsötétebb idő­szakában a demokráciáért folytatott harcot vezették, kevés be­folyásuk és gyenge tárgyalási pozíciójuk van az új parlamenttel szemben. Az elitjellegű pártpolitika marginalizálta – a feminista és más társadalmi mozgalmakkal együtt – a szervezett munkás­ságot, amelyet megtizedeltek az elnyomás és a neoliberális gaz­dasági szerkezetváltás évei.

De a neoliberális modellhez való ragaszkodás legfontosabb oka talán mégis az, hogy az egykori diktatúra közép-bal ellen­zéke és a neoliberálisok bizonyos aspektusból közeledni kezd­tek egymáshoz az 1980-as években. A chicagói fiúk és a kö­zép-bal egyetértenek abban, hogy a piacnak és a magán­szektornak kell vezetnie a fejlődési folyamatot. A szegény­ség visszaszorításában mindkét csoport a gazdasági növeke­dés kulcsszerepét hangsúlyozza, és visszautasítja a kormány azon intézkedéseit, amelyek az egyenlőtlenségek csökkentésé­re irányulnak, vagy amelyek inflációt okozhatnak. Elfogadják, hogy az export növelése alapvető fontosságú Chile fejlődése szempontjából, ezért a gazdaság nyitottságának fenntartását támogatják.

Gazdaságpolitikáját tekintve a Concertación leginkább abban különbözik a neoliberálisoktól, hogy a szegénységnek és a szo­ciálpolitikának nagyobb figyelmet szentel; ezen a téren a kor­mány a diktatúra végéhez képest 30-40 százalékkal növelte ki­adásait.

A Concertación nem ért egyet a neoliberális államfelfogással sem. Véleménye szerint a kormánynak igenis szerepet kell vál­lalnia az üzleti világ és a piac szabályozásában, csakúgy, mint a jólét egy minimális szintjének biztosításában. Patricio Aylwin elnöksége alatt a kormány megállította az állami vállalatok ro­hamos privatizációját, nem vizsgálta felül azonban a diktatúra alatt megvalósított privatizálásokat.

A szociális költségek

A gazdasági összeomlás és az azt követő adósságválság szer­kezeti kiigazító programjai után a chilei gazdaság az 1980-as évek végén újra növekedésnek indult, s ma már megint mint „cso­dát" emlegetik. Ezúttal a növekedés erőteljesebben nyugszik a természeti erőforrások exportján, elsődlegesen gyümölcs-, fa-, hal- és rézexporton.¹ Ugyanakkor az országban továbbra is sú­lyos szegénységet és jövedelemkülönbségeket találunk.

A leköszönő Pinochet-diktatúra ijesztő jóslataival ellentétben a stabilitás és növekedés tartósnak bizonyult az Aylwin-kormány alatt, azaz 1990 és 1994 között. A gazdasági növekedés 1990 és 1993 között átlagban évi 6,3% volt; összehasonlításképpen: 6,4% volt az 1985-89-es periódusban, az adósságválságból való kilábalás időszakában.

A hivatalos munkanélküliségi ráta 20 év után 1992-ben volt a legalacsonyabb: 4,5%; míg 1982-ben ugyanez 27%, 1990-ben pedig 5,7% volt. Ugyanakkor a munkahét az 1990-es átlag 48,5 óra/hét-ről 1992-re 50,5 óra/hét-re hosszabbodott.

Az Aylwin-kormány elismerte, hogy azok, akik hasznot húztak a gazdasági „csodából", tartoznak a társadalomnak, és ezért a szegénység enyhítését elsőrendű feladatának tekintette. A hi­vatalosan szegénységben élők száma 5 millióról 4 millióra csök­kent (a 13 milliós országban), részben a minimálbérek és a nyug­díjak, illetve a kormány szociális kiadásainak növelése következ­tében, részben a gazdasági növekedés munkanélküliséget csök­kentő hatásának köszönhetően.

Ennek ellenére a szegénységi ráta még mindig sokkal rosszabb, mint azelőtt, hogysem a neoliberálisok átvették volna a gazdaságpolitika irányítását. 1970-től az 1990-es évek elejéig a szegénységi szint alatt élő háztartások száma ugrásszerűen megemelkedett. 1970-ben, három évvel Pinochet hatalomátvé­tele előtt a chilei háztartásoknak mindössze 17%-a volt a sze­génységi küszöb alatt. 1990-re ez a mutató megkétszereződött, 35% lett, 1992-ben pedig 33,5%. A töretlen gazdasági növeke­dés tíz éve után a jövedelemeloszlás alig némi javulást mutat.

Chilében a szegénység nem annyira a munkanélküliség, mint inkább a bizonytalan foglalkoztatottság és az alacsony bérek következménye. A munkások gyenge alkupozíciójának eredményeképp a béremelés mértéke folyamatosan elmarad a termelékenység növekedésétől. Míg a 60-as években és a 70-es évek elején a centrum és balközép pártok a „növekedést igaz­ságossággal" stratégiát hirdették, addig ma a Concertación a „növekedést stabilitással" szlogent tűzte zászlajára.

A Concertación tevékenységének egyik legnagyobb eredmé­nyeként értékeli a diktatúrából örökölt munkaügyi törvények meg­reformálását. A kormány felemelte a sztrájk hosszának 60 na­pos felső határát, és a szakszervezeteknek megengedte, hogy konföderációkat alkothassanak. Visszautasította ugyanakkor a szervezett munkásság azon fő követelését, hogy tegyék tehető­vé az ágazati szintű kollektív szerződéseket a vállalati szintűek helyett; valamint még mindig jogi akadályok nehezítik a szak­szervezeti tevékenységek újbóli kiépülését. Jose Pihera, az'T979-es Munkaterv megalkotója, a Munkatervet egy olyan építmény­nek nevezi, amelyet nem tudtak felégetni, és valóban, az alap­struktúrája még mindig áll.

Hogy a munkáság csak ilyen korlátozott eredményeket tudott elérni az átmenet kezdete óta, a munkásságnak mint mozga­lomnak a gyengeségét tükrözi. A szakszervezetek is csak mos­tanában láttak hozzá az alapok újjáépítéséhez, és elég vegyes eredményekkel. 1989 és 1991 között a munkások szakszerve­zetek ezreit alapították meg, amelyek közül sok már nem is mű­ködik. 1993-ban a munkások 13,1%-a volt szakszervezeti tag, ami növekedés a 1988-as 9,8%-hoz, de visszaesés a 1991-ben regisztrált 14,5%-hoz képest. Az átmeneti periódus nagy remé­nyeinek és lelkesedésének gyümölcseként alakult új szakszer­vezetek közül sokan azt tapasztalták, hogy a kollektív tárgyalá­sok nem nagyon eredményesek. A vállalati szintű szervezetek tömegeinek (az egyetlen szakszervezeti típus, amellyel a mun­káltatók kötelesek tárgyalni) mindössze 25-50 tagja van, és en­nek megfelelően kicsi ereje.

A Concertación stratégiája, amely az elitek közötti tárgyalá­sokra és a társadalom leszerelésére épült, végül is egy stabil átmeneti periódushoz vezetett, amelyben a jobboldal és a nagy­tőke csak csekély engedményekre kényszerült. Annak ellenére, hogy Chilében Aylwin alatt volt néhány sztrájk (elsősorban az állami illetve az állami vállalati alkalmazottak sztrájkoltak: tan­árok, egészségügyi dolgozók, rézbányászok), egészében véve ezeket az éveket sokkal inkább a stabilitás jellemezte, mint a konfliktusok.

Ahogy Aylwin 1994 májusában elnöki periódusának végéhez közeledett, egyre nyíltabb kritikával illette azt a neoliberális mo­dellt, amely végül is egész elnökségét jellemezte. A nemzetközi nőnap egyik ünnepségén meg is jegyezte: „A szabad piacra ala­pozott fejlődésnek nincs sok értelme, ha az emberek többsége csak a tévén keresztül élvezheti."

(Fordította: Firle Réka)

Jegyzet

¹ Osvaldo Sunkel neves chilei közgazdász (a diktatúra éveiben emig­rációban élt, jelenleg az ENSZ Latin-Amerikai Gazdasági Bizottságá­nak vezető szakértője Santiagóban) a Magyar Közgazdasági Társaság­ban 1994 novemberében tartott előadásában elsősorban a 60-as évek második felében meghozott, a természeti adottságok jobb kihasználá­sára irányuló struktúrapolitikai döntéseknek tulajdonította a 80-as évek második felének tartós és kiemelkedő gazdasági növekedését. (A szerk.)

Az 1989-ben kezdődő gazdasági válság és a világpiachoz tör­ténő alkalmazkodási folyamat nem idézte elő a kubai forrada­lom sokak által megjósolt bukását, bár óriási kihívást jelentett a kubai szocializmus számára. Ebben az írásban a válság termé­szetét csak vázlatosan vizsgáljuk. A reformokkal kezdődő politi­kai folyamatokat elemezve néhány következtetést vonunk le a szocializmus fejlődési lehetőségeire vonatkozóan.

Feltételek

Kuba teljes kereskedelmének 70%-át a Szovjetunióval, további 15%-át pedig más KGST-országokkal folytatta. Az exportfüggő­ség magas foka, különös tekintettel a cukorból származó export­bevételekre, illetve a kereskedelmi partnerek nagyfokú koncent­rációja Kubát igen kiszolgáltatottá tette a kereskedelem össze­omlásával szemben. Sőt, a cserearányok nagymértékű zuhanása kísérte a kereskedelmi partnerek elvesztését, mivel a KGST összeomlásakor éppen a legelőnyösebb feltételek tűntek el. A gazdasági válság 1994-ig folytatódott, miközben a termelést nemcsak a nyersanyagok (különösen a benzin), hanem az al­katrészek hiánya is akadályozta, a készletek tovább csökken­tek, a termelés lelassult, és több üzemet be kellett zárni.

Megállapíthatjuk azonban, hogy a piacok elvesztése nem okozott nagyobb veszteségeket néhány más átalakuló or­szág veszteségeinél. (Az 1. táblázat néhány általános muta­tóval érzékelteti a válság mélységét a KGST, illetve a Szovjet­unió szétesésétől kezdődően.)¹ Hozzá kell tennünk ugyanakkor, hogy egyedül Kubára igaz a nemzetközi pénzpiacokhoz való kapcsolódás teljes hiánya,² valamint az ellenséges amerikai kor­mányzat folytatódó küzdelme a külkereskedelmi igazodás meg­akadályozására (csakúgy, mint a kubai-amerikai aktivisták ön­tevékeny kampánya).

Gazdaságpolitika

Mára közhellyé vált a kiigazítási folyamaton belül két periódus megkülönböztetése (lásd a mellékelt kronológiát). Az első peri­ódus 1993 közepéig tartott, amikor az irányelveket egy „külön­leges időszak" szükséghelyzetére vonatkozóan határozták meg. A második szakasz 1993 közepén kezdődött, amikor elindult a „reformfolyamat", és a „piaci erők" megnövekedett szerepe ál­talánosan elfogadottá vált. 1993 közepéig a gazdaságpolitika alapelemei a következők voltak: a szocializmus melletti elköte­lezettség újbóli hangsúlyozása, a tervezés központosítása a szo­ciális és fejlesztési szektorok prioritásával, illetve a politikai rend­szer és a kormányzati struktúra reformja. A külkapcsolatok te­rén erőfeszítések kezdődtek a kereskedelmi partnerek számá­nak növelésére, illetve arra, hogy a gazdaságot vonzóbbá tegyék a külföldi befektetők számára.

1993 közepére a nemzeti kibocsátás folyamatos csökke­nésével párosuló fiskális egyensúlyhiány nyomasztó mér­tékűvé vált, és a forradalom támogatottságát alapjaiban ráz­ta meg. A kiadások nominálértékben változatlanok maradtak, az árszínvonalat állandó szinten tartották, míg a kibocsátás a felére csökkent, a többletvásárlóerő az informális szektorba áramlott. Ennek következtében az árak megemelkedtek, a termelés hirtelen megnőtt. A reáljövedelmek inflációs úton való újraelosztásának a „vesztesei" egyrészt a formálisan (legálisan) foglalkoztatottak voltak, akik az új szituációban gyakran kemé­nyebben dolgoztak a hiányok (különösen az egészségügyben és az oktatásban), illetve az elbocsátásoktól való fenyegetett­ség következtében. A másik csoportot azok alkották, akik ne­hezen találtak munkát (itt elsősorban a fiatalokra kell gondol­nunk). A „győztesek" azok közüli kerültek ki, akik bekap­csolódtak az informális szektorba, amely jelenthetett lopott áruval való kereskedelmet, illegális valutakereskedelmet, va­lamint egyéb szolgáltatásokat. Egyes becslések szerint³ a tel­jes gazdasági tevékenység értékének 50%-a az informális szektorból származik, és a mezőgazdasági termelés állami újraelosztásra szánt részét a lopásokon keresztül „eltérítették"⁴ . A nyilvánvalóan és visszataszítóan legjövedelmezőbb tevékeny­ségek azok voltak, amelyek valamilyen kapcsolatban álltak a növekvő idegenforgalommal. Itt jegyezzük meg, hogy a dollár fekete piaci árfolyama 100 peso körül mozgott, míg a havi át­lagkereset kb. 200 peso volt.

A hivatalos reakció ezekre a fejleményekre a korrupció, az individualisták, a kisstílű bűnözők elítélése volt, valamint a „gyen­géké", akiknek a forradalomba vetett hite alábbhagyott. A forra­dalmárok nagyobb erőkifejtésre, hatékonyabb munkára és éber­ségre voltak kényszerítve, hogy ilyen nehéz időkben is sikere­sen védelmezzék a forradalom már addig elért eredményeit. Ugyanakkor a politikai retorika és a gazdasági realitások közötti ellentmondás egyre nyilvánvalóbbá vált, és a gazdaságpolitiká­ról minden szinten elkezdődött a vita. Informális szinten folya­matos és egyre keserűbb csalódottság érződött a jövedelemel­osztás társadalmi igazságtalanságai, az élelmiszeradagok nem megfelelő színvonalú elosztása, néhány tisztviselő korrupciója⁵ és a kormány nyilvánvaló tehetetlensége miatt, hiszen képtelen volt úrrá lenni az egyre romló körülményeken. A tömegszervezeteken belül ugyanakkor egy formális, sokkal erőltetettebb és korlátozottabb vita is folyt, amelyet leginkább a belenyugvás, a kormánnyal szembeni teljes lojalitás, a félelem jellemzett. Kor­mányzati szinten a szovjet rendszernek, illetve mindazon me­chanizmusoknak a kritikája folyt, amelyeket Kuba átvett ettől a rendszertől. Mindenesetre az új helyzethez való alkalmazkodás elkerülhetetlenségéről szóló vita utat nyitott az új gondolatoknak. Ahogy a termelés összeszűkülése folytatódott, és sem a külföl­di tőkebeáramlás, sem a forradalmárok heroikus erőfeszítései nem voltak képesek megállítani a zuhanást, egyre lényegesebb kiigazításokra került sor.

A gazdaságpolitikán belüli változásról aligha mondható el, hogy egy előre kidolgozott terv lépéseit követte volna. Nem előírásszerűen vezették be őket, habár az „alapelvek" összecsengtek a KKP 1991. évi IV. kongresszusán elfogadot­takkal. Az első évben a változások pragmatikusnak tűntek: a kubaiak széles tömegeinek kezében forgó kemény valuta leg­alizálása, nagyobb szabadság a magánkezdeményezések szá­mára (a munkanélküliség csökkentése illetve a fekete gazdasá­gon belüli tevékenység visszaszorítása érdekében), valamint az állami irányítású mezőgazdaság újjászervezése minél több em­ber bevonásával a benzin- illetve az importfüggő elavult mód­szerek helyettesítése és az érdekeltség javítása érdekében.

Mindezek a korai reformok nem csupán az átmeneti, rövid távú problémák megoldására születtek: megnyitották az utat a gaz­daság nagyobb léptékű átalakítása⁶ számára. A munkásgyűlé­sekhez intézett felhívásokkal is megdolgozták a talajt az 1994 májusi Nemzetgyűlés előtt. A vita végig a pénzügyi egyensúlyta­lanságok körül folyt, többé-kevésbé a kiigazítások végső hatá­sairól vitatkoztak, mindenesetre pozitívumnak tekinthető, hogy legalább az általános viták elkezdődtek. A résztvevőknek külön­böző, közgazdászok által készített „forgatókönyveket" kellett ta­nulmányozniuk, amelyek az egyensúlytalanságok mértékét illetve az azokra javasolt alternatív megoldási módozatokat tartalmaz­ták. A folyamat végeredménye a Nemzetgyűlés által elfogadott „alapelvek" megfogalmazása volt, amelyet az árak növekedése és a használati díjak bevezetése követett.

A mezőgazdasági termékek piacainak megnyitása 1994 ok­tóberében, bár a Nemzetgyűlés nem hagyta jóvá, mégis azon­nal hozzásegített a dollár 120-ról 40 pesóra való zuhanásához, a jegy nélkül kapható élelmiszerek árának csökkentéséhez, va­lamint megkönnyítette az állandóan illegális szállítókat alkalma­zó kubaiak dolgát. A szeptemberben közzétett javaslatot a „tu­taj-válsággal" és a lázadásoktól való félelemmel magyarázták. Bár a javaslat feltételei – az önellátást nagyobb mértékben elő­segítő új, független szövetkezetekkel (UBPC-k), a mezőgazda­sági termékek városokba való szállítási rendjének tényleges visszavonásával és a kistulajdonos gyűléseken lefolytatott viták­kal – már korábban megérlelődtek. 1994 elejére a kubai köz­gazdászok már arról beszéltek, hogy az informális szektor nö­vekedését nemcsak hatékonyabb rendőri beavatkozással⁷ , hanem a termelés fellendítését célzó határozottabb fellépés­sel lehet megakadályozni. Az élelmiszer-szektor minden tekin­tetben jó példának mutatkozott.

1995 első felében a szabad magánkezdeményezések újabb listáját tették közzé, a külföldiekre vonatkozó beruházási törvényt pedig úgy harangozták be, mint amely növelni fogja a beruhá­zási szerződések körét és rugalmasságát. Manapság a „kínálati oldali" kiigazítás, illetve a növekedés elérése képezik a leg­fontosabb gazdaságpolitikai célokat. Azon gazdaság számára, amely alig tért magához a külkereskedelem összeomlása okozta megrázkódtatásból, a legfontosabb feladat meghatározni mely vállalatok nyereségesek, melyek lehetnek azok a jövőben a megfelelő tényezők és beruházások segítségével, illetve melyek működésképtelenek az új feltételek közepette. Ezeket a felada­tokat vállalta magára a Gazdasági Tervezési Minisztérium (köz­ismert nevén Juceplan). A fenti célok elérése érdekében új, pi­aci árakat felhasználó számviteli rendszert vezettek be. A pénz­ügyi szektor tevékenységi körét átalakították, és feladatául je­lölték ki az újonnan pénzügyileg függetlenné vált vállalatok ki­szolgálását (illetve külföldi befektetők megnyerését közvetett úton). A legsürgetőbb feladatoknak a könyvviteli, a könyvvizs­gálói valamint a pénzügyi menedzsment-képzést tekintették.

Az átalakulás során emberek százezrei fogják elveszíteni ál­lásukat. A folyamat során az elbocsátott dolgozók utáni végki­elégítés terhét a vállalkozóktól az állam vette át. Ebben a pilla­natban az új munkahelyek elosztása az államon keresztül törté­nik, de a magánkezdeményezések, a mezőgazdasági szövet­kezetek, illetve vegyesvállalatok valamint a növekvő számú füg­getlen vállalkozások talán segíthetnek változtatni ezen az álla­poton. A foglalkoztatási feltételeket, melyeket ma még az állam határoz meg, valószínűleg más módszerekkel kell majd kezelni. A külföldi beruházók lehetőségei tovább szélesedtek, és néhány ingatlanpiac is megkezdte működését.

A kubai szocializmus kilátásai

Mára világossá vált, hogy a reformoknak tág lehetőségei van­nak, és a magánkezdeményezések, kisebb üzletek, magánbe­ruházások és a gazdasági decentralizáció tovább szélesíthető. A gazdasági döntésekbe való állami beavatkozás csökkent, a későbbiekben a fiskális és monetáris szabályozók lesznek a gazdaságpolitika fő eszközei. Az új gazdasági rendszer csupán szerkezetében látszik különbözni a tipikus tőkés termelési mód­tól: abban, hogy a magántulajdon ugyan létezik, és folyamato­san szélesedik, de lehetőségei korlátozottak az alacsony szin­ten meghúzott termelési lehetőségek, illetve, a vegyesvállalatok esetében, az állammal kötelezően előírt partneri kapcsolat mi­att. A tőkefelhalmozás mértékét az állam felügyeli, a Juceplan tisztviselők⁸ terminusait használva, a kubai gazdaság döntő ré­szét lefedő vállalatok „csúcsvállalataként". Ha ez a folyamat foly­tatódik, márpedig minden jel erre mutat, felvetődik a kérdés, mi lesz a kubai szocializmus baloldali értékeivel?

A kubai szocializmus lényegében három alapelven nyugszik: a teljes nyomor elkerülése az alapvető élelmiszerek és az egész­ségügyi ellátás biztosításán keresztül; a társadalmi egyenlőség­re való törekvés a jövedelemkülönbségek csökkentésével és az ingyenes oktatással; valamint a szocialista demokrácia fej­lesztése a tömegszervezeteken keresztül, amelyek lehetővé teszik a részvételt a helyi illetve országos szintű döntésekben.

A kubai forradalomnak a teljes nyomor elkerülésében el­ért eredményei vitathatatlanok. Még a legszélsőségesebb ellenforradalmárok is elismerik ennek a célnak a megvaló­sulását, hiszen a gyermekhalálozási, illetve a várható élet­tartamra vonatkozó adatok a világ leggazdagabb országai­val azonos szintűek. 1989 óta a gyermekhalandósági rátákat alacsony szinten tartották, bár az élelmiszerkészletek csökke­nésének következtében az alacsony testsúllyal született csecse­mők száma megnőtt⁹ . Az élelmiszeradagok rendszerének felszá­molásáról, illetve a társadalombiztosítás alacsonyabb szinten való működtetéséről jelenleg nem folyik vita. A veszély azonban fennáll, hiszen elképzelhető, hogy az alapellátás biztosításának terhét magán viselő állam „csúcsvállalatként" képtelen lesz gon­doskodni a megfelelő szintű ellátásról, ha a fellendülés nem tud megindulni, illetve az adókból származó jövedelmek nem bizto­sítják a megfelelő fedezetet.

Kuba 1959 óta különlegesen egalitariánus társadalom, még akkor is, ha előfordultak köztisztviselői visszaélések, illetve kiugró bevételek az informális szektorban. A fent említett egyenlőtlenségek növekedése nem a kiigazítási prog­ramból, hanem a gazdasági válságból, valamint az állam dön­tésképtelenségéből fakadtak. Ugyanakkor a válság közepén el­kezdett kiigazítással, illetve az új struktúrákkal versenyző tör­vényes és intézményi rendszerrel a jogellenes tevékenységek köre (lopás, korrupció stb.) a formális szektoron belül igen szé­les.¹⁰ Az összes nehézség mellett a növekvő vállalati autonómia, a profitkritérium bevezetése, illetve a munkapiac „szabadabbá" tétele minden bizonnyal a növekvő egyenlőtlenségek irányába mutat.¹¹ Jelenleg a minimumbérről és a foglalkoztatási rendszer­ről szóló törvénytervezet vitája folyik.

A társadalmi egyenlőség alapja egyértelműen a kubai ok­tatási rendszer volt. Az elitiskolák, illetve a magántanárok meg­jelenése – különösen manapság, amikor ezeknek a tanároknak a díja (különösen az angoltanároké) jóval meghaladja az állami iskolákban oktatókét – bizonyos értelemben aláássa az egysé­get, a nagyobb veszélyt azonban az erőforrások szűkülése je­lentheti majd. A munkahelyek állam általi elosztása a kinevezé­sek esetében sokszor politikai szempontokat is tartalmazott (néha nemzetvédelmi érdekekre hivatkozva), ami sok esetben utat nyitott a protekciónak. Manapság a munkaerő szabadabb mozgásával, illetve a dollár szerepének növekedésével a vissza­élések nyilvánvalóbbak, mint valaha. A munkapiac liberalizálá­sával az „azonos lehetőségek" elve egyre valószerűtlenebbé kezd válni a gyakorlatban, hacsak nem folytatnak nyilvános vi­tát a múlt hibáiról.

A kubai gazdaságpolitikai viták kétségtelen pozitívuma a nagy­fokú nyilvánosság, ami különösen a más országokkal való össze­hasonlításból látszik, melyekben a kiigazítási programokat külső „tanácsadók" írták elő. Ez nem véletlen: a politikai tudatosság és a közös fellépés állandó és központi helyet foglalt el a forradalom eszményei között.¹² Egyesek szerint a rendszer megmagyaráz­hatatlannak tűnő fennmaradása 1989 óta többek között erre a Kuba és más országok közötti különbségre vezethető vissza. Ha ez akár részben is igaz, akkor a kollektív fellépés visszaszoru­lása, valamint az állampolgári részvétel csökkenése komoly fenyegetést jelenthet a kubai szocializmus számára. A mun­kanélküliség, illetve a helyi terhek növekedése csökkentette a rész­vétel lehetőségét a szakszervezetekben, a lakóhelyi és a femi­nista mozgalmon belül. A társadalmi egyenlőtlenségek szélese­dése, valamint a jelszavak és a valóság közötti ellentmondás egyre egyértelműbbé válása folyamatosan felrázza a közvéleményt. A nem-állami foglalkoztatás növekedése már hozzásegített az indi­vidualizmus és az új típusú munkakapcsolatok térnyeréséhez, amely tendenciák tovább fognak erősödni a gazdaság folytatódó átalakulásakor. A hivatalos országos szakszervezeti tömörülés a felső vezetéssel folytatandó közös vitára hívott fel, amely a válto­zásokra adandó lehetséges válaszokat lenne hivatott megtalálni. A kubai szocializmus átalakítása napirenden van, de nincs rá egyértelműen kidolgozott terv: néhány bizonytalan alapel­ven nyugvó, határozatlan és tökéletlen demokratizálással való pró­bálkozás szemtanúi vagyunk.

(Fordította: Szabó Miklós)

KRONOLÓGIA

1. A válságra adott válaszok az 1989 végétől 1993 közepéig

2. A reformok 1993 közepétől kezdődően

Jegyzetek

¹ A nemzeti statisztikák 1989-es értékei elég valószerűtlennek tűntek, ezért az adatokat az Economist Intelligence Unit (1994) becsléseire, idő­szakos kubai statisztikákra (főleg a Granma International) illetve a CIA (1994) információira támaszkodva adjuk meg.

² A pénzpiacokra való bekapcsolódás hiánya némileg magyarázható az adósságtörlesztés 1986-ban történő egyoldalú felmondásával. Ugyan­akkor az IMF-, illetve Világbank-tagságból való kizáráshoz vezető ellen­séges viszony az USA-val, mindenfajta kölcsön megtagadása Kubától (még a leányvállalatokon és pénzügyi konzorciumokon keresztül is), va­lamint különböző gazdasági, illetve politikai büntetések kilátásba helye­zése azon kormányok és vállalatok számára, amelyek kapcsolatba lép­nek Kubával, szintén figyelembe veendő a szituáció megítélésekor.

³ Carmelo Mesa Lago, 1994.

⁴ Cuba Business, V. 8 no.7, 4.

⁵ A különböző gyanús ügyletei miatt azonnal kizárt ideológiai vezető, Carlos Áldana eltávolítása – aki egyébként az igaz forradalmárok ön­zetlenségéről és eltökéltségéről tartott beszédeket – nem tudott volna segíteni a Pártba vetett hit megrendülésén.

⁶ Külföldi közvetítők – egészen Ftittertől (1992) Zimbalistig (1991) -, illetve több IMF-szakértő (de Groote és Moss (1993)) is azt hangsúlyoz­ták, hogy a piaci reformok minél előbb szükségesek. Az ilyen írások sokkal inkább gátolták, mint elősegítették a kubai reformokról folyó dis­kurzust.

⁷ Több jelentés készült (pl. Perez Lopez (1995)) az 1994. májusi Nem­zetgyűlésnek az informális szektor visszaszorítását célzó azon határo­zatáról, mely lehetővé teszi a rendőrség számára az illegális kereske­delemben résztvevők vagyontárgyainak elkobzását. Ugyanakkor 1995 elejéig csupán 270 embert tartóztattak le ilyen tevékenység vádjával, ami összehasonlítva a valójában illegális kereskedelmet folytató embe­rek számával igazán nem nagy eredmény. A bírságok sokkal inkább te­kinthetőek jelképesnek, mint megtorlónak vagy elrettenetőnek. Komo­lyabb erőfeszítéseket a szervezett bűnözés felszámolása érdekében tet­tek a kisebb volumenű informális kereskedelemmel szemben.

⁸ lnterjú, Havanna, Május 1995.

⁹ 7,3% 1989-ben, majd 8,6% 1992-ben (Minsap, Informe Anual, 1992:77).

¹⁰ A legnagyobb független vállalatok vezetőinek dollármilliós vissza­élések miatti elbocsátása jól reprezentálja a kubai intézményi keretek, illetve a kiigazítási folyamat által felszabadított „piaci erők" közötti küz­delmet. Egy forradalmi veteránt, a kormány bizalmas tagját nem találtak bűnösnek, de viszonylag hamar eltávolították, mert megtagadta ügyé­nek kivizsgálását: az adminisztratív és könyvvizsgálói eljárásokról bebi­zonyosodott, hogy nem megbízhatók.

¹¹ Ezt többé-kevésbé a legmagasabb vezetői szinteken is elismerték – például maga Castro egy 1995 márciusi beszédében, ahol hangoztat­ta, hogy a nagyobb egyenlőtlenségek az árai a kiigazítási folyamatnak.

¹² A helyzetértékelők ezt különbözőképpen magyarázták. Ezek közül az egyik leggyakoribb szerint Castro egy megalomániás, aki gyakran használja fel a tömegeket arra, hogy elhárítsa a pozíciójára törő veze­tők támadásait (lásd Szulc, Meeks). Kubában ezt sokkal inkább tekintik szocialista elvi ügynek, és a közélet irányadó elvévé vált.

Irodalom

CIA Directorate of Intelligence, Cuba: Handbook of Trade Statistics 1994, Washington, 1994.

de Groote, Jacques, and Moss, Frank: „Winds of Econonomic Change in Havana", Report of Visit to Havana by IMF Executive Director and his Assistant at the invitation of the National Bank of Cuba, 23 November, 1993.

Economist Intelligence Unit, Country Profilé: Cuba., EIU Ltd, London, 1994.

Meeks, Brian: Carribean Revolutions and Revolutionary Theory. Lon­don, Macmillan, 1993.

Mesa Lago, Carmelo: Are Economic Reforms Propelling Cuba to the Markét?, University of Miami Press, 1994.

Perez Lopez, Jorge: CastroTries Survival Strategy. In Transition, March

1995, World Bank, Washington

Ritter, Archibald: Cuba in the 1990s: Economic Reorientation and International Reintegration, In Sándor Halebsky and John M. Kirk, (eds): Cuba in Transition: Crisis andTransformation. Westview, Boulder, Colora­do.

Zimbalist, Andrew: Industrial Reform and the Cuban Economy, In: lan Jeffreys (ed): Industrial Reform in Socialist Countries. London, Edward Elgar, 1991.

1. Bevezetés

Karl Marx egyik örökérvényű tézise a korai demokratikus és tő­kés érdekek közötti feszültségre hívja fel a figyelmet. Az ő „brumaire tizennyolcadikája"¹ azt a naiv feltételezést cáfolja, hogy a társadalmi átalakulások zűrzavaros időszakában a tőke érde­keinek egybe kell esniük a megnyilvánuló közvéleménnyel. A mai nyugati (iparosodott) világnak, amely a „vörös veszély" felett ara­tott pirruszi győzelmét ünnepli, megbocsáthatunk azért, hogy ezt a feszültséget alulbecsüli. Furcsább azonban, hogy a marxista retorikától átitatott kelet-közép-európaiak mintha teljesen figyel­men kívül hagynák a polgári forradalom problémáit.

Nyugati kommentátorok között általános az egyetértés azzal kapcsolatban, hogy a demokrácia és a tőkés fejlődés kart karba öltve haladnak előre; hogy Borisz Jelcin Oroszország demokra­tikus és kapitalista jövőjének első számú vezére; az orosz par­lament lövetése pedig elkerülhetetlen lépés volt a biztonságos jövő érdekében. Ebben az írásban megkísérelem bizonyítani, hogy a demokratikus és a tőkés fejlődésnek nem kell feltét­lenül kéz a kézben haladnia; a Jelcin és az orosz Fehér Ház közötti vita a nemzetközi tőke érdekeltségei és az orosz nép közötti konfliktusként értelmezendő, illetve, hogy Jelcin szep­temberi puccsa a nemzetközi tőke érdekeinek a születendő orosz demokratikus mozgalom felett aratott győzelmét mutatja.

Ami következik tehát, az vázlatos áttekintése az orosz demok­rácia jelenlegi válságának, felhasználva Marxnak Louis Bona­parte 1852-es államcsínyéről szóló elemzését.² Az összehason­lítás két okkal magyarázható. Először is nehéz ellenállni a kí­sértésnek, hogy ne viszonyuljunk ironikusan egy olyan helyzet­hez, amelyben egy egykor önmagát szocialistának valló állam egy – szándékait és céljait tekintve – polgári forradalmat hajt végre. Ami ennél sokkal lényegesebb, hogy a jelenlegi átalaku­lásról szóló eddigi irodalom elég ideologikusan nyúlt a témához, és naivan visszhangozta Jelcin és az őt támogató nemzetközi tőke jelszavait.

A cikk első részében röviden bemutatom a jelenlegi helyzet modelljéül szolgáló Marx-művet, amelynek segítségével értel­mezhető Jelcin szeptemberi puccsa. A második rész egy sok­kal részletesebb elemzést nyújt arról, ahogyan én látom Jelcin „brumaire tizennyolcadikáját". Megkísérelek az eddigi elemzé­seknél megfelelőbb magyarázatot találni két problémakörrel kap­csolatban: 1. a nyugati vezetőktől érkező támogatás, és az ot­tani médiában kialakított kép Jelcin alkotmányellenes hatalom­átvételéről; 2. az államcsíny időzítése és okai. A harmadik rész ugyanezen szempontok szerint elemzi a választás utáni idősza­kot: az 1993. decemberi választási eredményeket, illetve az ezt követő piaci reakciókat, valamint a demokratikus és a kapitalis­ta fejlődés közötti feszültségekkel teli kapcsolatot.

A jelenlegi orosz forradalom jobb megértéséhez szükségünk van egy olyan elemzésre, mely egyrészt történelmi ihletettségű, másrészt hitelesen tükrözi napjaink gazdasági összefüggéseit.

2. A modell

Marxnak a francia ellenforradalomra vonatkozó írásait manapság a kapitalizmus és a demokrácia közötti kétséges kapcsolatra vo­natkozó elemzései miatt olvassák. A „Brumaire tizennyolcadiká­ban" Marx azt írja, hogy a polgárság az általános választójogra támaszkodott az ancien régime megdöntésekor, ugyanakkor a demokrácia mindennapi működtetését időigényesnek és haszon nélkülinek találta. Az elemzés végén megjegyzi, hogy a piaci sta­bilitás az – és nem a demokratikus ideálok -, amiben a pénztőke leginkább érdekelt. Bonaparte államcsínyének a támogatása ré­szükről egy, a demokrácia feletti rendszerre leadott szavazat.

Mindennek a magyarázatához Marx a második francia forra­dalom időszakát három részre osztotta. Az első szakaszban (1848. február) a különböző társadalmi rétegek széles szövet­sége fogott össze az idejemúlt királyság megdöntésére, és egy ideiglenes kormány felállítására. A második periódusban az új kormány felállításának terhe alatt a koalíció összeroppant. A rendpárt, amely a tulajdonra, családra, vallásra és rendre vo­natkozó hagyományos érdekeket képviselte, megbuktatta a mun­kásokat és szocialistákat képviselő anarchia pártját, hozzáse­gítve ezzel Louis Bonapartét köztársasági elnökké történő meg­választásához. A forradalom harmadik időszaka a Törvényho­zó Nemzetgyűléshez köthető alkotmányos rend uralma, amely egészen az államcsínyig tart. Ezen időszak alatt a rendpárt meg­osztottá vált, Bonaparte cselekedeteit pedig a pénzügyi hata­lom irányította. így megvalósulhatott a „rend" győzelme a de­mokrácia „rendzavarása" fölött. Végül tehát a „rend" nevében a tőke felőrölte a republikánus intézményeket. Hasonló módon a második oroszországi forradalom is eltérő szakaszokra osztha­tó fel: a forradalomhoz vezető út, amely Mihail Gorbacsov ne­véhez köthető, illetve egy rövid, nem éppen lelkesítő alkotmá­nyos interregnum, amely Jelcin vakmerő lépéséhez vezetett (1991 júniusától 1993 szeptemberéig).

A Gorbacsov-féle vezetés alatt – hasonlóan Franciaország­hoz – itt is létrejött egy nagy szövetséges tábor a szovjet rend­szer ellen. De ez a szövetség refompárti volt, és nem a rend­szert akarta lerombolni. A túláradó retorika ellenére csak ke­vés tényleges reform volt keresztülvihető Gorbacsov hatal­ma alatt, a szovjet gazdasági rendszer alapvető struktúrája továbbra is megmaradt. A gorbacsovi reformok nem érték el a régi rend megbuktatását, csak a legkevésbé hatékony párt­vezetőket váltották le. 1991 nyarára mindezek a reformok egy olyan gazdasági logikához vezettek, amely egy ellenőrizhetet­len lavinát indított el – magában hordozva egy forradalom lehe­tőségét. Ekkor Gorbacsov támogatók nélkül maradt; egy elavult társadalmi rendet próbált védelmezni olyan gazdasági erőkkel szemben, amelyeket már nem tudott elfojtani.³

Bár Gorbacsov gyakran tudott felmutatni demokratikus támo­gatást különféle ügyekben, pártfogóinak nagy része a régi szovjet rezsim védelmezői közül került ki. Mikor az új, produktívabb tár­sadalmi erők kezdték el fenyegetni a rendszert, megpróbálta helyreállítani a hatalmát – sikertelenül. A forradalom következő állomását, az alkotmányos időszak kezdetét a konzervatív „ke­ményvonalasok" puccskísérlete jelölte ki 1991 augusztusában. Gorbacsov és a régi rezsim híveinek visszaszorítására egy új szövetség jött létre, amely az Új Orosz Rendet képviselte, és amely a választás általi legitimáció előnyét élvezhette.

A Gorbacsovot támogató erőkhöz hasonlóan az új rendpárt két csoportot foglalt magában, amelyek néha ellenségesen, máskor pedig barátságosan viselkedtek egymással szemben. Együtt hangoztatták a régi rendszerrel való szembenállásukat, és közösen határozták meg induló platformjukat. Ugyanakkor az egyik csoportosulás a nemzetközi tőke befolyása alatt állt, míg a másik csoport a privatizációt támogató hazai érdekeket jelenítette meg.

A nemzetközi tőke hatását talán Oroszország növekvő adós­ságával ragadhatjuk meg legjobban.⁴ Amíg Oroszország jelen­legi kereskedelmi (magán-) adósságának nagy része, kb. 24 mil­liárd dollár (a teljes 27,5 milliárd dolláron belül) 1991 előtt kelet­kezett,⁵ a hivatalos adósságteher (egészében véve 32,8 milliárd dollár) döntő része az ezutáni időszakban halmozódott fel (mint­egy 18,8 milliárd dollár). 1992 végére a kamatterhek több mint 2 milliárd dollárt tettek ki.⁶ A piacgazdaságba való átmenet so­rán Oroszország rövid idő alatt növekvő függőségbe került a kül­földi tőkétől.

A hazai érdekeket a pártvezetőkből, illetve a hazai tőke képvi­selőiből alakult szövetség jelenítette meg, amely az új orosz gaz­daságon belüli erőteljes monopolizációs folyamatok mögött szer­veződött. Ez a tendencia szemben áll a nemzetközi tőke érde­keivel, és egyre inkább úgy tűnik, hogy a fenti ellentét kibékíthetetlenné vált.⁷ A két szembenálló gazdasági erő közötti távolság növekedésével (egyikük a nagyobb hazai monopolizációt támo­gatja, a másik pedig a kisebb méretű hazai vállalatok versenyét tartaná elfogadhatónak) a nemzetközi tőkét és annak hazai el­lenpólusát összekötő kapocs végül is gyengének bizonyult.

A mostani orosz forradalom első két időszakának elemzése a figyelmes olvasó számára világossá teszi, hogy az 1993 őszén kibontakozó politikai csatározás nem egyszerűen régi ivócimbo­rák közötti civakodás eredménye.⁸ A konfliktus mögött valós érdekek állnak; minden forradalomnak van története, és vannak szponzorai is.

Orosz Bonaparte?                                                                                           (Socialist Review)

3. Az orosz bonapartizmus

Amikor 1991 augusztusában, felszállt a füst a megbukott „ellen­forradalmi" (értsd kommunista) államcsíny után Borisz Jelcin volt az egyetlen feddhetetlen politikai tekintély. A korábbi júniusi vá­lasztásokon öt éves időtartamra biztosította magának az elnöki széket. Mint az első (és egyetlen) közvetlenül megválasztott orosz elnök, Jelcin egy olyan alkotmány védelmére tett esküt, melynek a kereteit később túlságosan szűknek találta. 1993. szeptember 21-én, egy hétfői napon Jelcin kihirdette az orosz népnek, hogy fel kívánja oszlatni parlamentjüket.

Az új rezsimet bevezető Jelcin-rendelet a következő, igen pa­radoxnak tűnő címet viselte: „Az Orosz Föderáció lépésenkénti alkotmányos reformjáról". Eszerint „a parlament veszélyezteti az államot és az ország biztonságát". Az új Oroszországnak új államra, új alkotmányra, új parlamentre és új képviselőkre volt szüksége, de érdekes módon a szöveg nem tett említést egy új elnök személyéről.

Mint tudjuk, a rendelet hatályon kívül helyezte a Parlamentet, a Legfelsőbb Tanácsot és a Népi Küldöttek Kongresszusát. To­vábbi fontos lépésként a kormány felügyelete alá vonta a fő­ügyészt és a központi bankot, amelyek addig a parlament ellen­őrzése alatt álltak. Ráadásul az új parlamenti választásokig fel­függesztette az Alkotmánybíróság működését. Ez kézenfek­vő volt, mivel az Alkotmánybíróság korábban Jelcin dekrétumát alkotmányellenesnek nyilvánította.

Jelcin az új választásokat december közepére tervezte, amit valójában „kényelmetlennek, ugyanakkor mégis elkerülhetetlen­nek" vélt.⁹ Időközben javasolta, hogy egy Alkotmányügyi Bizott­ság és egy Alkotmányozó Nemzetgyűlés hagyja jóvá az alkot­mánytervezetet. Egy Szövetségi Tanács felállítását szorgalmaz­ta, mely a régiók és köztársaságok tanácsi vezetőiből állna, és egyben a parlament felső házát alkotná. Az alsóház az állami duma 400 tagjából szerveződne, a választásokat pedig decem­berben tartanák.

A nyugati kormányok és újságírók – néhány kivételtől el­tekintve – továbbra is támogatták Jelcint; a parlamenti képvi­selők és az elnök közötti csatározásokat úgy állították be, mint az egykori gonosz kommunisták harcát a demokrá­cia, a szabad piac és a szabadság védelmezőivel szemben. Az alkotmány védelmezőit a társadalom torzszülöttjeiként áb­rázolták:

„A parlament Fehér Házon kívüli támogatói időskorúak, fiatal bűnözők, alkoholisták, vagy őrültek: csupán néhány tiszteletre­méltó állampolgár akad közöttük, illetve egy-két lelkes fiatal."¹⁰

Serge Schmemann a következőképpen próbálta meg leírni, amit ő az orosz Fehér Házon belüli képviselők zavaros reakciójának látott a puccshoz nyújtott nyugati támogatással kapcso­latban:

„Az országgyűlést nem "demokratikus úton« választották? A választás nem volt alkotmányos? A képviselők nem az erőegyen­súly biztosítékai lettek volna, akárcsak annyi más nyugati de­mokráciában?"¹¹

Ezek jogos kérdések. Az államcsínyt ugyanakkor semelyik fő­szereplő iszákosságával nem lehet magyarázni vagy védelmez­ni. De nem magyarázható demokratikus alapokon sem, ha figye­lembe veszünk néhány magasabb erkölcsi illetve politikai elvet.¹² Jelcin erőskezű fellépését azonban nem lehet igazolni sem a közvéleménykutatási eredményekkel,¹³ sem a későbbi népsza­vazásra való hivatkozással,¹⁴ sem azzal, hogy az emberek nem vonultak tömegesen az utcára.¹⁵

Milyen más magyarázata lehet Jelcin váratlan hatalom-meg­ragadásának? Mi magyarázhatja a puccs időpontját? Miért nem várta ki az alkotmányosan meghatározott választási időszakot? Az újságok eddigi elemzései egyáltalán nem voltak képesek ezeknek az alapvető kérdéseknek a megválaszolására. E feje­zet hátralévő része azt próbálja bizonyítani, hogy a nemzetközi tőke nemcsak az egyik haszonélvezője volt a jelcini államcsíny­nek, hanem a puccs időzítése és igazolása is magyarázható azzal, hogy igen komoly nyomás nehezedett Jelcinre a nemzet­közi tőke érdekeit képviselő csoportok részéről.

3.1. A puccsot kiváltó tényezők

Borisz Jelcin „brumaire-tizennyolcadikáját" a nemzetközi tőke támogatta. Az új orosz rendpárton belül játszódtak le a hazai és a külföldi tőke érdekkonfliktusai, amelyekről a közvélemény az elnök és a parlament teátrális jelenetein ke­resztül győződhetett meg. A nyugalom hamis érzetét 1992 első feléig lehetett fenntartani, innentől kezdve azonban a megosz­tottság egyre nyilvánvalóbbá és élesebbé vált. A színjáték vé­gét a közeledő költségvetési határidő jelezte.

A parlament kamaráiban a nemzeti érdekek megjelenítői ké­pessé váltak arra, hogy ellenszegüljenek a nemzetközi tőke ér­dekeinek. Uralmának fenntartása érdekében a nemzetközi tőke felvetette a parlament feloszlatásának lehetőségét. Jelcin igen készségesnek mutatkozott.

A nemzetközi tőke július elejétől kezdődően izgatottan várta a fejleményeket. A kaotikus körülmények között bevezetett valu­tareform után a nyugati kormányokkal és a Nemzetközi Valuta­alappal (IMF) fenntartott kapcsolat egyre bizalmatlanabbá vált. Szeptember elején az IMF tárgyalóküldöttségének vezetője, John Odling-Smee, találkozott az orosz kormánnyal, és tájékoztatta őket arról, hogy az IMF-források folyósításáról csak a költség­vetési tervezet elfogadása után lehet szó.¹⁶

Körülbelül ekkortájt Jelcin megakadályozta annak a törvény­tervezetnek az elfogadását, amely korlátozta volna a külföldi bankok oroszországi tevékenységeit. A parlament nem volt ké­pes kétharmados többséget felmutatni, ami szükséges lett vol­na Jelcin vétójának hatályon kívül helyezéséhez. A „nemzetközi tőkébe" történő korai beruházástól Jelcin természetesen jövő­beli hasznokat remélt. Mint látni fogjuk, támogatói nem feledkez­tek meg róla.

Jelcin korábban kétszer vétózta meg a parlament költségve­tési tervezetét. Az első júliusban történt, amikor a parlamenti ter­vezet 23 000 milliárd rubeles hiányt (kb. 23 milliárd dollárt) irány­zott elő a nehézségekkel küzdő iparágak megtámogatása érde­kében. Ez a GDP mintegy 25 százalékára növelte volna az álla­mi szektor deficitjét, ami felháborító arány a világ „kiegyensú­lyozott költségvetés párti" erőinek szemében.

A parlamenti költségvetés pontosan úgy nézett ki, mint ami­lyentől az IMF, Jelcin és nemzetközi gazdasági tanácsadói (Anders Aslund, Jeffrey Sachs, John Lockyard) legjobban rettegtek. A hivatalos vélemény szerint ezek a támogatások hiperinfláció­hoz vezethettek, holott az infláció már a támogatások bevezeté­se előtt is 30%-os volt havonta, így képmutatás volt egyedül a parlamentet hibáztatni Oroszország szorult gazdasági helyze­téért.

Ráadásul egy IMF döntés volt várható, amely egész biztosan hatással lett volna a tokiói találkozón, a G-7 által ígért 44 milli­árd dolláros támogatás sorsára. Ezt az is alátámasztja, hogy Michael Camdessus, az IMF vezérigazgatója indítványozta (szep­tember 23-án), hogy a fejlett országoknak bilateriális pénzügyi támogatást kellene nyújtaniuk Oroszországnak, számítva arra, hogy az IMF folytatni fogja a kölcsönök folyósítását.¹⁷

Teljesen egyértelmű, hogy a nemzetközi tőke érdekei Borisz Jelcin mögött sorakoztak fel, aki már felkészült a parlamenti erők­kel való közelgő összecsapásra. A nemzetközi tőke már hosszabb ideje úgy tekintette a parlamentet, mint a gazdasági re­formok legfőbb akadályát. Jelcin korai befektetése komoly ered­mények elérését garantálta, amennyiben ép bőrrel ússza meg az üzletet.

3.2. A puccs időzítése

Míg az eddigi fejezetek arról szóltak, hogy a nemzetközi tőké­nek miért állhat érdekében a puccs igazolása, addig most azt vizsgáljuk, hogy ugyanezek az érdekek mennyiben adnak ma­gyarázatot a puccs időzítésére. Jelcint két, egymással össze­függő határidő is szorította, amelyek vészesen közeledtek Orosz­ország naptárában.

Szeptember 22-én a parlamentnek – a rendes alkotmányos szabályok értelmében – szavaznia kellett Jelcinnek a költség­vetés tervezetét másodszor is megsemmisítő vétójáról (értsd: elvetnie azt). Ez volt az a költségvetés, amelyet az IMF teljesen elfogadhatatlannak talált. Ugyanezen a héten (szeptember 20­24 között) azonban a parlamentnek meg kellett vitatnia az Al­kotmányügyi Bizottság által beterjesztett törvényjavaslatokat, amelyek megszüntették volna az elnök vétóhoz való jogát. Rá­adásul bűncselekménynek nyilvánítottak volna minden olyan esetet, amikor az elnök nem engedelmeskedik a parlamentnek. Világos, hogy Jelcinnek meg kellett szabadulnia a parlamenttől, mielőtt az szabotálhatta volna az IMF-féle költségvetést, illetve veszélyeztethette az ő politikai legitimációját.

A másik tényező, amelyet figyelembe kell vennünk a puccs időzítésekor, az az, hogy Oroszország ígéretet tett egy készen­léti megállapodás október 1-ig való aláírására az IMF-el, amely részét képezte egy a nyugati hitelezőkkel egyeztetett adósság­átütemezési programnak. Oroszország mintegy 27,5 milliárd dollárral tartozott kereskedelmi banki hitelezőiek, ami tartalmaz­ta a 3 milliárd dollárra tehető kamathátralékokat is.¹⁸ Csupán 1993-ban a kamathátralékokat mintegy 1,5 milliárd dollárra be­csülték.

Oroszországnak a hivatalos hitelezők irányában fennálló adós­sága elérte a 37 milliárd dollárt. A szállítói hitelek és váltók ér­tékét közel 12 milliárdra becsülték. Összegezve, a puccs idején Oroszország teljes adóssága az új hitelekkel és a kamathátra­lékokkal együtt kb. 80 milliárd dollárra volt becsülhető.¹⁹

Különös véletlen, hogy az IMF és a Világbank által a hitele­zők (az úgynevezett Londoni Klub) és az orosz kormány rész­vételével megszervezett éves találkozójára éppen ezen a héten került sor Washington D. C-ben. Jelcin államcsínye után mind­két fél részéről felmerült a visszafizetési kötelezettség öt (eset­leg tíz) éves haladék utánra való kitolásának gondolata. A puccs előtt a visszafizetési megállapodásokat 90 napos („roll-over") pe­riódusok szerint kezelték. Ez volt az a bizonyos „roll-over" ha­táridő, amely október elsején járt le.

Ahogy a Parlament és az elnök közötti feszültség fokozódott, a tőke kifelé áramlott Oroszországból. A berlini kutatóintézet (Institut für Wirtschaftsforschung) kimutatása szerint mintegy 20 milliárd dollár hagyta el illegálisan az ország területét a megelő­ző évben.²⁰ Drasztikus lépésekre volt szükség ahhoz, hogy elhi­tethessék a tőkével: a számára kedvező reformok elkezdődtek.

3.3 Bonapartista gazdaságpolitikai lépések

A puccs indítéka és időzítése egyrészt a nemzetközi nagy­tőkétől való fokozódó függéssel, másrészt ezeknek a nyu­gati érdekcsoportoknak a növekvő türelmetlenségével ma­gyarázható. Amikor a nemzetközi tőke – explicit vagy implicit módon – sortüzet vezényel, akkor csak meg kell néznünk az új diktatórikus rezsim gazdaságpolitikai lépéseit, a mi esetünkben 1993 októbere és decembere között. Alkotmányossági béklyók­tól mentesen vajon Jelcin az IMF illetve a nyugati hitelezők által hangszerelt politikát hajtotta-e végre? A nemzetkőzi tőke hang­nemet váltott-e a puccs után?

Az államcsínyt követő második napon az új bonapartista prog­ramért felelős Jegor Gajdar megjelent a sajtó képviselői előtt, és elmondta, hogy az új gazdaságpolitikai lépések három fontos cél köré szerveződnek: az infláció csökkentése, a populista módszerek elkerülése és a gazdaság további liberalizálása.²¹ A pénzügyekért felelős miniszterelnök-helyettestől, Borisz Fjodorovtól megkérdezték, hogy most, a demokratikus keretek eltűn­tével milyen költségvetést tart elfogadhatónak. Erre elmosolyo­dott, és a következőkkel válaszolt: „Olyan költségvetést terjesz­tünk be, amilyet csak akarunk."²² Az általa bevezetett puccs-utá­ni reformok részeként eltörölték a kedvezményes hiteleket, a re­finanszírozási kamatláb pedig 17.5% lett egy hónapra, vagyis 592% egy évre vonatkozóan. Költségvetési tervezetében a defi­cit a GDP-nek csupán 9%-át tette ki.²³

A puccsot követő reformok megnyitották az utat a külföldi be­ruházások előtt. A hazai és az orosz törvényi szabályozás kö­zötti különbségek által zavart külföldi befektetők egy új, nagyvo­nalú szabályozás bevezetéséért lobbiztak. A puccsot követően Jelcin kijelentette, hogy a külföldi beruházásokról csakis szövet­ségi szinteken születhetnek döntések, a helyi hatóságok elve­szítik autonómiájukat saját körzetük beruházási kérdéseiben.

Maga a külföldi tőke is stratégiát váltott azonban a puccs nap­jaiban. Röviddel a puccs után a Hetek (G7) tisztviselői és az IMF deklarálták, hogy Jelcin nagymértékben növelte esélyeit segít­ségük elnyerésére, ami a reformok lelassulásával elveszni lát­szott.²⁴ Konkrétabban, a puccsot követő napon Németország (Oroszország legnagyobb hitelezője) bejelentette, hogy hajlan­dó lenne tárgyalni egy 8 milliárd márkás adósságátütemezési programról (a hátralékok 1991 vége óta halmozódtak). Válasz­képpen Oroszország ígéretet tett arra, hogy 500 millió márká­nak megfelelő adósságot visszafizet a hónap végéig.

Miként Bonaparténak a törékeny szövetsége az ancien régi­me ellenfeleivel, úgy Jelcinnek az orosz és a külföldi tőkével való együttműködése: az oroszországi rendpárt is szétesett a nemzetközi nagytőke igényeinek nyomása alatt. A demok­ratikus intézményeket a nagytőke bajnoka egy mozdulattal félredobta – az új rend nevében.

4. Választás utáni függelék

Nyilvánvaló, hogy Louis Bonaparte nem írt ki választást két hó­nappal az államcsínyét követően. Akkor hogyan lehetséges, hogy 1993 decemberében Oroszországban választásokat tartottak? Hogyan magyarázható ez a mi nézőpontunkból?

A választás két fontos kérdésről döntött: az új orosz Alkot­mány elfogadása, illetve képviselők választása a Parlament mindkét házába. Az eredmények közismertek, az interpretáció­juk pedig teljesen egybecseng a cikk mondanivalójával: az Al­kotmányra leadott szavazat lényegében a választási reformra leadott szavazatot jelentette; a Zsirinovszkijra szavazók pe­dig lényegében a további szabadpiaci reformok ellen emel­ték fel a hangjukat.

Ami ennél még érdekesebb, az a piacoknak és szószólóiknak a fenti választási eredményekre adott reakciója.²⁵ Attól való fé­lelmükben, hogy Jelcin esetleg felfigyel a választók üzeneté­re, a piaci reformerek tömegesen kiléptek az orosz kormányból.

Jegor Gajdar, a reformok egyik legprominensebb képviselője az elsők között lépett ki, miközben kijelentette: „Nem tudok úgy dol­gozni, hogy a legfontosabb eszközök nem állnak a rendelkezé­semre… amikor azokat a döntéseket, amelyeket én hoztam, nem hagyják jóvá, ugyanakkor azokat, amelyeket pedig veszélyes­nek találok, a kormány nyugodt szívvel támogatja."²⁶

Ella Pamfilova, a társadalombiztosításért felelős miniszter azonnal követte Gajdart. Amikor a pénzügyminiszter, Borisz Fjodorov is kilépett, a 23 tagú kabinetben már csak négy piacpárti maradt.²⁷

Ezután az új kormány beterjesztett egy impresszív (vagy inkább represszív) gazdaságpolitikai csomagtervet. Az IMF bizalmának elnyerése érdekében a kormány ígéretet tett arra, hogy az inflá­ció havi értékét leszorítja 7% alá. 1993-ban az infláció havi átla­gos értéke 20% körülire volt tehető. A választások után az infláci­ós ráta zuhanásszerűen csökkent: 1994 januárjában 22%, febru­árban 9,9%, márciusban pedig 8,7% volt. A választásokat követő időszakban az infláció értéke az 1992. januári gazdasági refor­moktól számítva a legalacsonyabb szintre csökkent.²⁸

Noha az alacsonyabb inflációs szint bizonyos mértékig a Fjodorov vezette – puccs-utáni, választás előtti – gazdaságpo­litikának is köszönhető, a döntő tényező a meghökkentően ke­mény hitelpolitika volt. Például 1994 márciusában Oroszország pozitív reálkamatlábat produkált: 9%-os havi, illetve 180%-os éves értékkel, ami messze a legmagasabb volt a világon.²⁹ Ezideig 1994-ben a hitelkihelyezések mértéke csupán 40%-át tette ki a kormány Hitel Bizottsága által engedélyezettnek.³⁰

A kormánynak a költségvetési deficit értékére tett javaslata meg­próbálja megközelíteni az IMF ajánlását, amely a GDP 6.5%-ánál húzza meg a határt. Néhányan igen komolyan gondolják, hogy ez be is fog következni, mivel a parlament júniusban már foglal­kozott a kérdéssel. A dolgok jelenlegi állása szerint a korrnány kb. 183.000 milliárd rubel kiadásra és 120.000 milliárd rubel be­vételre számíthat, azaz a deficit várhatóan a GDP 9%-a lesz. A teljesség kedvéért el kell mondanunk, hogy a költségvetés bevé­teli oldalát egy olyan előrejelzés alapján tervezték, amely 8%-os csökkenést prognosztizált az ipari termelésben. Az ipari termelés a legnagyobb negatívum a reformokról kialakult összképben. Az 1992-es adatokkal összevetve a termelés a választást követő min­den egyes hónapban negatív rekordot döntött az ágazati össze­hasonlításokban: 1994 februárjában 10%-kal, márciusban 28%-kal, áprilisban 29%-kal csökkent.³¹ Vállalkozások ezrei szünetel­tették a munkát, és még többen dolgoztak részmunkaidőben.

Az orosz ipar összeomlását követő vákuum helyét betöltő kül­földi beruházások támogatása érdekében Jelcin hat rendeletet adott ki 1994. május végén, amelyekben elvetette a kvóták és az engedélyek rendszerét az olaj- és földgázexportra vonatko­zóan, hároméves adómentes időszakot helyezett kilátásba a ter­melő szektor külföldi beruházásai számára, illetve javasolta az adóterhek könnyítését 10%-kal, 20%-ra.³²

Ily módon a választások után alakult kormány továbbra is fenn­tartotta Jelcinnek a nemzetközi hitelezők által lefektetett feltéte­lek melletti elkötelezettségét. Az új költségvetés egyértelműen próbál igazodni az IMF elvárásaihoz, és igyekszik figyelmen kí­vül hagyni azt a választói óhajt, amely a szabadpiaci reformok visszafogását célozza meg. De hogyan reagált a nemzetközi tőke Jelcin demokratikus teljesítményére?

A piaci reakciók igen sokatmondóak. A választásokat követő hónapokban az Oroszországot elhagyó tőke nagysága havi 1 milliárd dollárt tett ki, bár néhányan 2 milliárd dollárra be­csülik. Egyes becslések szerint 1990 óta 30 milliárd dollár hagyta el Oroszország területét. A jelzett időszakban a tőke­kiáramlás 1992-ben volt a legmagasabb (13 milliárd), a puccs évében, 1993-ban csökkent (8 milliárd), majd a választásokat követően újra megnőtt.³³

Mindennek a rubel-árfolyamra kifejtett hatása egészen drámai volt. 1994 januárjának első három hetében az orosz jegybank 1,5 milliárd dollárt használt fel a rubel stabilizálása érdekében. Összehasonlításként annyit, hogy az 1993-as év folyamán összesen 4 milliárd dollárt használtak fel erre a célra. 1994 utol­só négy hónapjában, illetve míg Jelcin csapatai az Orosz Parla­mentet próbálták bevenni, a rubel-dollár átváltási arány 1200 körül maradt, majd a választások és január 20-a között hirtelen 1607-re zuhant.³⁴

Az adóssághelyzet (a magán- és a hivatalos egyaránt) alig ja­vult. 1994-ben Oroszország külső finanszírozási szükséglete 34 milliárd dollár (amelyhez még további 1,5 milliárdnyi hitel érke­zik az IMF-től az áprilisi megállapodás alapján). Ezen belül 25 milliárd dollár olyan nyugati kereskedelmi bankoktól érkezik, amelyek elvetettek mindenfajta hosszú távú átütemezési javas­latot. Oroszország és ezen hitelezők között kötött megállapodá­sok újabb 90 napos „roll-over" tervekkel érnek fel, amelyek kö­zül a legutóbbi 1994. március 31-én ért véget.

A Párizsi Klubbal szemben 16 milliárdos adósság áll fenn, amelyhez hozzá kell vennünk az 1993-ról elmaradt kamathátra­lékokat. Eddig nem született egyezmény, hogyan kezeljék eze­ket az adósságokat, de a Párizsi Klub folytathatónak tartja az 1993-ban megkötött adósságátütemezési megállapodást, amíg egy új szerződés meg nem születik.

A legnagyobb figyelem az IMF oroszországi politikáját övezi, mivel ott a legszembetűnőbbek a tanácsok. 1994. április 29-én az IMF egy Oroszországnak nyújtandó 1,5 milliárd dolláros hitelről döntött. Bár a hitelnek fontos lélektani üzenete van, azért ez igen csekély összeg. 1,5 milliárd dollár Oroszországnak kb. kétheti költségvetési deficitét fedi le, és 0,8%-a az 1993-as GDP-nek. Az sem biztos, hogy ezt teljes egészében folyósít­ják; 1993-ban a Nyugat 28 milliárd dolláros csomagot ígért, és kb. 1 milliárd dollárt küldött. Az IMF 13 milliárdot ígért, és 1,5 milliárdot folyósított; míg a Világbank 3 milliárdot ígért, és csu­pán 600 milliót küldött el. A folyósított hitelek döntő hányada exporthitel volt.³⁵

A decemberi választások óta az új kormány továbbra is fenn­tartotta a nyugati hitelezők által elvárt gazdaságpolitikát. Az inf­láció és a költségvetési deficit a mértéke az IMF által meghúzott határokon belül maradt. Jelcin és Csernomirgyin a választások üzenetének figyelmen kívül hagyása mellett döntött, és tovább­ra is a nemzetközi tőke kedvében próbálnak járni.

A nemzetközi hitelezők ugyanakkor elég lekezelően bánnak Oroszországgal. Az államcsínyt követő lelkesedésüket némileg lehűtötte a demokratikus intézmények újonnani bevezetése. Az elvárásaikkal egybehangzó gazdasági célok helyett a piacok to­vábbra is a demokratikus/nacionalista kísértet árnyékában mű­ködnek, és egy sokkal stabilabb, kevésbé demokratikus rezsim után sóvárognak.

5. Következtetések

Ebben a cikkben nem azoknak a becsületét kívántam védelmez­ni, akik az orosz Fehér Házat védték. Gyanítom, hogy Haszbulatov úr és Ruckoj tábornok ugyanolyan agyafúrt és ravasz figu­rák, mint maga Jelcin. Azt sem állíthatom, hogy Vlagyimir Zsiri­novszkij Oroszország demokratikus megváltója. Ez az időszak nem a politikai elitek reneszánsza, sem Oroszországban, sem másutt.

Azt sem kívántam sugallmazni, hogy az IMF és a nagytőke kulcsfigurái dróton rángatnák a Jelcin nevű bábut. A nemzetkö­zi tőke és a modern állam közötti kapcsolat igen összetett, és ennek a definiálását nem egy ilyen rövid cikk végkövetkezteté­seinek helyén kell megtennünk.

Jelcin államcsínye nem igazolható azzal, hogy ő volt a de­mokrácia legnagyobb reménysége. A módszerei ebből a szempontból elég visszataszítóak. Az a közismert vélemény, amely szerint „Mr. Jelcin morális és politikai kötelessége volt – sőt még talán némi alkotmányos hatásköre is volt hozzá -, hogy megszabadítsa az országot a Népi Küldöttek Kongresszusától, amely leplezetlen reakciósokkal és másodosztályú politikusok­kal volt megrakva, akik éveken keresztül elodáztak mindenfajta változást",³⁶ – ha egyáltalán hihető – könnyen igazolhatná az Egyesült Államok szenátusának megdöntését, együtt más nyu­gati parlamentekkel. Az ilyen, és ehhez hasonló érvelések tart­hatatlanok.

Oroszország választások utáni küzdelmét beárnyékolja a par­lamenti ellenzék pszeudo-fasiszta természete. A Duma és a Szövetségi Tanács – a korábbi Fehér Házhoz hasonlóan – a mélyebb gazdasági érdekeken nyugvó demokratikus vágyakat és félelmeket reprezentálja. A fenti intézmények és a kormány közötti küzdelem nem a jó és a rossz harcát jelentik, ahogy azt gyakran beállítják, hanem egy nép félelmeit jelenítik meg attól a kemény gazdasági átalakulástól, amely a rendszer „ter­melő inputjainak" érdekeivel szembenálló termelési rendszer felé vezet.

Elemzésemmel a legfontosabb célom a marxi hagyomány fel­élesztése volt – persze tekintettel a korlátokra. A tőkés gazda­ság mérhetetlenül átalakult a XIX. század közepe óta. A nem­zetközi tőke befolyása – egy hosszú, a háborút követő megsza­kítás után – újra érezteti hatását a közügyekben., 1852-ben a francia tőke egyaránt hatott a belföldi és a nemzetközi politikai helyzetre: ezt Marx világosan bizonyította. 1994-re a tőke elvesz­tette ugyan a nemzeti karakterét, a befolyását azonban annál kevésbé. Nyilvánvaló persze, hogy a termelési és elosztási tech­nikák időközben drasztikusan átalakultak.

Másfelől, bizonyos igazságok túlélték a századfordulót: külö­nös tekintettel a kapitalizmus és a demokrácia közötti feszült kapcsolatra, amely az abszolutizmusból illetve más retrográd rezsimekből való átalakulás során jellemző. A munka, a föld és a tőke áruvá tétele természetellenes, fájdalmas művele­tekkel jár. A nyugati kapitalizmus csillogása ellenére ez a fájdalom nem a legvonzóbb alternatíva egy választó közös­ségnek, amely már rendelkezik tapasztalatokkal is. Mint ahogy a XIX. századi Franciaországban, a régi (szovjet) rendszer meg­döntéséhez Oroszországban is szükséges volt a választói tá­mogatás és legitimáció. A piacok tényleges létrehozásában azon­ban sokkal kisebb a demokrácia szerepe. Ez az a kritikus lecke, amelyet a nyugati kommentárok oly fájdalmasan elhallgattak.

(1994)

(Fordította Kovács Gabriella és Szabó Miklós)

Jegyzetek

Köszönetet szeretnék mondani különösen hasznos segítségükért Torbjorn Knutsen-nek, Magne Barthnak és Pavel K. Baevnek. A felelős­ség a leírtakért természetesen egyedül rám hárul. (A szerző jegyzete.)

¹ Karl Marx: The 18th Brumaire of Louis Bonaparte 11th Printing (New York: International Publishers, 1987 [1852]). Magyarul: Karl Marx és Friedrich Engels művei. 8. kötet. 1851-1853. Kossuth Könyvkiadó, 1962. 101-196.

² E két történelmi figura egymás mellé állításával nem azt szeretném sugallmazni, hogy Jelcin társadalmi helyzete és legitimitása megegyezne Louis Bonaparte-éval, sem pedig azt, hogy a XIX. századi Franciaország gazdaságának tanulságai közvetlenül alkalmazhatók lehetnének a mai oroszországi forradalomra. Az összehasonlítás csupán a születendő ka­pitalizmus és a demokratikus fejlődés közti kapcsolat tanulságaira vonat­kozik.

³ Mellesleg itt található a materialista fonal: Oroszország új termelő­erői konfliktusba kerültek a fennálló szovjet termelési kapcsolatokkal.

⁴ Az adósság nem az egyedüli mutatója a nemzetközi befolyásnak. A közvetlen külföldi beruházás szintén ilyen erő: néhány nehézipari ágaza­tot, vegyi- és vasipari ágazatokat a külföldi tőke közvetlenül felvásárolt,

⁵ 1991 januárjában Oroszország visszafizetései elkezdenek késnf, így létezik egy bizonyos közbeeső időszak, amely elválasztja Oroszország régi és új adósságait.

⁶ E fejezet adatainak forrása: Quentin Peel-Tracy Corrigan: Bankers to Discuss Debt Rescheduling. FinancialTimes, 1993.szeptember 24.

⁷ Az új orosz piacon a legjobb helyekért folyó harc talán a legfonto­sabb, de eddig legkevésbé megértett probléma ma Oroszországban. A nemzetközi és a hazai tőke közötti érdekek nem szükségszerűen állnak konfliktusban, ahogy azt már korábban említettem. Ha feltételezzük, hogy a hazai tőke érdekei egybeesnek az orosz maffiáéval, és ha egy-egy alvilági szervezet képes dominánssá válni az orosz terület különböző részein, akkor sokkal könnyebben válhat hatékonyabbá, mint bármelyik orosz állam, a csökkenő tranzakciós költségek és a növekvő stabilitás miatt. A nemzetközi tőke érdekeltsége megsokszorozódhat és virágoz­hat egy ilyen piacon. Amikor a nemzeti vagy matfiaérdekek maguk meg­osztottak (területi és szektoriális vonalak mentén), akkor válik hirtelen finnyássá a nemzetközi tőke.

⁸ Lásd John Lloyd-Leyla Boulton: Iron Fist and Iron Glove: Financial Times, 1993. szeptember 15. Itt a szerzők megemlítik, hogy Ruszlán Haszbulatovnak az elnök ivási szokásait részletező, sértő megjegyzé­sei döntőek voltak a parlament lövetésének ügyében.

⁹ Lásd John Lloyd: President Ready to Fight Election Next June. Finan­cial Times, szeptember 24.

¹⁰ Lásd John Lloyd,:Days of Whine and Poses. Financial Times, 1993. szeptember 23.

¹¹ Lásd Serge Schmemann: Confusing Times for Russian Legislators. International Herald Tribüné, 1993. szeptember 27.

¹² Lásd pl. Edward Mortimer: West's Best Bet. Financial Times, 1993. szeptember 29.

¹³ A nyugati országok közvéleménykutatásainak problémái jól doku­mentáltak. A közvéleménykutatási adatok nem helyettesíthetik a válasz­tási eredményeket. Forradalmi időszakban még sokkal súlyosabbak le­hetnek a közvéleménykutatásokkal kapcsolatos problémák. Például a jelenlegi, puccs utáni felmérésről a Moszkvai Közvéleménykutató Ala­pítvány kimutatta, hogy az 1600 válaszadó közel 20%-a nem adott vá­laszt arra a kérdésre, hogy vajon támogatja-e az elnököt. Lásd The Battle for Russia. The Economist, 1993 október 27.

¹⁴ Bizonyos újságírói benyomások visszautalnak az áprilisi referendum­ra, amelyben a szavazók 67%-a válaszolt igennel a következő kérdésre: „Ön szerint szükségesek az előrehozott választások?" Lásd AH or Nothing, The Economist, 1993. szeptember 25. Ugyanakkor az áprilisi kérdések között nem szerepelt az, hogy a szavazó örülne-e egy diktatórikus puccs­nak, illetve a parlament egyoldalú feloszlatásának. Ennek fényében úgy vélem, néhány elemzőnek óvatosabbnak kellene lennie az olyan állítások­kal, amelyek elegendő demokratikus támogatást látnak az elnök „mögé".

¹⁵ Ez a hivatkozás az egyik legközismertebb. És egyben a legzavarba-ejtőbb is. A tömegtámogatottság eddig soha nem tartozott az orosz po­litikai csaták központi elemei közé. A bolsevikok 1917-berrnéhány ezer katona és felfegyverzett munkás segítségével szerezték meg a hatal­mat. Az eseményről szóló jónéhány beszámolóval ellentétben a legtöbb moszkvai nem vett részt az 1991-es halvaszületett puccskísérletben. Egyes becslések szerint csupán 30 000 emberről van szó, ami alig egy százaléka Moszkva lakosságának. Ugyanakkor 15 000 ember vonult az utcára 1993. október 3-án, hogy támogassa Ruckojt. Alekszandr Ruckoj támogatói Moszkva lakosságának 0,5%-át, Jelciné pedig 1,5%-át teszik ki. Ha tekintetbe vesszük a tartózkodásra ösztönző félelmi tényezőt az előbbi, illetve az orosz média támogató befolyását az utóbbi esetében, akkor ez a különbség már nem szignifikáns. Az adatok Michael Dobbs, Yeltsin: A Democrat Like His Society, With a Long Way to Go. International Herald Tribüné, 1993. szeptember 27.

¹⁶ Lásd Péter M. Johansen: Pa diktat fra pengefondet [Az IMF diktátu­mára]. Klassekampen, (Oslo) 1993. szeptember 24.

¹⁷ Lásd Péter Norman: IMF Chief Urges West to Give Financial Support. Financial Times, 1993. szeptember 24.

¹⁸ A következő adósságot mutató táblázatok Quentin Peel-Tracy Corrigan: Bankers to Discuss… című munkájából származnak.

¹⁹ Ugyanott.

²⁰ Lásd Péter M. Johansen: Pa diktat.

²¹ Lásd John Lloyd-Leyla Boulton:Yeitsin Wins Support for Abolition of Parliament. Financial Times, 1993 szeptember 23.

²² Ugyanott.

²³ Lásd Anders Aslund: Gradualism Has Proven Ineffective in Russia. Financial Times, 1994. április 12.

²⁴ Lásd John Lloyd-Leyla Boulton: Yeltsin Wins Support…

²⁵ A képviseleti demokrácia és a piaci reformok közötti feszültség már kifejeződött a szabadpiaci reformokat sürgető, Oroszország Választása nevezetű reformer párt kampányában. Anders Aslund a következő pa­radox terminusban fogalmazta meg a problémát: „Egyetlen demokrati­kus párt sem szólította meg igazán az embereket. Kiöregedett kommu­nisták stílusában szóltak hozzájuk." (Idézet in: The Roád to Ruin. The Economist, 1994. január 29., 27.). Csupán Vlagyimir Zsirinovszkij sze­me (és füle) vol1 nyitott az emberek érdekeire a kampány közben.

²⁶ Lásd John Lloyd: Gaidar Quits Russian Government. Financial Times, 1994. január 17.

²⁷ Ők a következők: Anatolij Csubajsz (privatizációs), Alexander Sokin (gazdasági), Szergej Sahraj (regionális és nemzeti ügyek) és Andrej Kozirjev (külügyi). 1994 májusában Sahrajt leváltották a posztjáról.

²⁸ Az adatok forrása: Inflation in Russia Slows to 15-month low of 8,7%. International Herald Tribüné, 1994. április 5.

²⁹ Lásd Anders Aslund: Gradualism Has Proved Ineffective in Russia.

³⁰ Lásd John Lloyd: The Conversion of Mr. Chernomyrdin. Financial Ti­mes, 1994. március 18.

³¹ Lásd John Lloyd: Yeltsin aide Wants Pledge to the IMF Relaxed. Fi­nancial Times, 1994. május 4.

³² Lásd Leyla Boulton: Yeltsin Acts to Stimulate Russia's Economic Re­form. Financial Times, 1994. május 22.

³³ Lásd Alan Friedman: Capital Flight From Russia is Escalating. Inter­national Herald Tribüné, 1994. január 14.; illetve Péter Norman: Russia External NeedsThisYear Put at $ 34bn. Financial Times, 1994. április 25.

³⁴ Lásd John Lloyd: Political Uncertainty Leaves the Rouble without a Prop. Financial Times, 1994. január 20.

³⁵ Lásd Jeffrey Sachs-Charles Wyplosz: How the West Should Help Russian Reform. Financial Times, 1994. január 11.

³⁶ Lásd Serge Schmemann: Confusing Times…

A piaci reform szociológiája

Natalija Rimasevszkaja akadémikus, az Oroszországi Tudomá­nyos Akadémia Népességkutató Intézetének igazgatója, a mun­katársai segítségével végzett nagyszabású kutatások alapján kimutatta: a 160 milliós Oroszország mindössze 15 millió lako­sáról, tehát a népesség kevesebb mint 10 százalékáról mond­ható el, hogy anyagi szempontból sikerült javítania vagy legalább megőriznie korábbi, szovjet korszakbeli pozícióit (jelentős gya­rapodást pedig csak 5 millió ért el). Mindenki másnak a viszo­nyai tetemesen romlottak. Rimasevszkaja így jellemzi e többség helyzetét: „Ez több, mint szegénység. Ez nyomor." Például a min­den szempontból átlagosnak tekinthető Orlovi Területen egy „kö­zepes életszínvonalú" – tehát nem szegény! – család élelmi­szerre költi anyagi eszközeinek 80 százalékát (miközben ennek részaránya Nyugaton még a szegények esetében sem lépi túl az egyharmadot). Az itteni lakosoknak csak 5,6 %-a költi pén­zének „csak" felét élelmiszerre. „A lakosság túlnyomó többsé­ge legfeljebb kenyeret vesz, egyébként egyáltalán nem jár vá­sárolni. Egy vekni fekete kenyér 400-500 rubelbe kerül, ez jó­szerivel a felét kiteszi annak, amit egy átlagos nyugdíjas egy napra megengedhet magának." Drámaian csökkent a várható élettartam, felszökött a megbetegedési ráta, többek között a jár­ványok gyakorisága. Az egyre nagyobb teret hódító alkoholizmus ma már minden második családot érint. Mindennek folyománya­ként az újszülötteknek csak 40%-a egészséges, ezer szülésre már húsz halvaszületés esik. Sorozáskor a megfelelő életkort elért if­jaknak mindössze 25%-a bizonyul alkalmasnak katonai szolgá­latra.⁴

Ennek a helyzetnek természetes következménye Oroszor­szág lakosságának fogyatkozása. A halandóság csaknem mindenütt felülmúlja a születések számát. 1992-ben Orosz­ország lakossága – a menekültek beáramlása ellenére -219 000 fővel csökkent, 1993-ban pedig a halálozások szá­ma már 700 000-rel haladta meg a születésekét.⁵ Rimasev­szkaja prognózisa szerint 1994-ben Oroszország lakosságának fogyatkozása már elérheti az egymillió főt.⁶ Ez a csökkenés töb­bek között az éhezéssel és a vele járó megbetegedésekkel is összefügg, nemkülönben azzal a körülménnyel, hogy a vagyon­talanok képtelenek állni a gyógykezelés hallatlan költségeit (1992-ről 1993-ra Oroszországban a gyógyszerárak átlagosan a tízezerszeresükre emelkedtek!). Már 1992-ben az akkori Jel­cin-Gajdar-kormány tervszámként rögzítette, hogy a gyógyszer­árak növekedése következtében az év végére 4,5 millió beteg meghal. Később aztán a kormánytisztviselők körültekintőbben jártak el, amennyiben ilyetén kalkulációikat nem kötötték a köz­vélemény orrára: a legátfogóbb információkat kertelés nélkül tit­kosítottak. Az egyes betegségfajtákra vonatkozó adatok időnként mégis beszivárognak a sajtóba. Például kiderült, hogy Oroszor­szágban tízmillió cukorbeteg közvetlen életveszélyben van.⁷ Ta­gadhatatlan tény, hogy folyamatosan egyre többen esnek áldo­zatául a kormány gazdaságpolitikájának. Ezt az alattomos fo­lyamatot oxfordi kutatók ENSZ-statisztikákra támaszkova „csen­des genocídiumnak" nevezték. A hír bejárta a világsajtót, bizo­nyára sokan megrendültek… Minden maradt a régiben.

A Szovjetunió orvostársadalmának több nemzedéke sohasem látott éhen halt embert. A „dystrophia alimentaris" következté­ben beálló halál csak a tankönyvekből volt ismeretes számukra. Néhány hónappal a Gajdar meg az IMF receptúráján alapuló „gazdasági reformok" (tehát az úgynevezett árliberalizálás) be­vezetése után az újságokban egyszer csak kezdtek megjelenni – bár egyedi előfordulásokként bemutatva – különböző embe­rek éhhaláláról szóló hírek. Nagyon úgy tűnik azonban, hogy az újságokig ezeknek az eseteknek csak jelentéktelen hányada ju­tott el.⁸ A. Nyevzorovnak, röviddel a „Hatszáz másodperc" című tv-műsor beszüntetése előtt, még volt ideje hírt adni arról, hogy a leningrádi katonai körzetben a frissen behívottak 80%-a súly-hiányosan jelent meg a sorozáson, a krónikus alultápláltság kö­vetkeztében. A hadsereg vezetése arra kényszerült, hogy előbb 2-3 hónapra kórházakba és szanatóriumokba küldje őket „felja­vítás" céljából, és csak ezután kezdődhetett a katonai kiképzés. Az 1994 tavaszán orvosokkal folytatott saját beszélgetéseim is alátámasztják, hogy az éhhalál Oroszországban mindennapos jelenséggé vált. 1993/94 telén (tehát közvetlenül az októberi for­dulatot követően) csak Kurszki Pályaudvarról és környékéről naponta 6-10 éhen halt embert szállítottak a halottasházakba (zömmel menekülteket és hajléktalanokat).

Mindez szó szerint a legapróbb részletekig egybehangzik a szemtanúk beszámolóival a bolíviai „gazdasági szanálásról" (amely, mellesleg, ugyancsak az IMF receptjei szerint és ugyan­annak a Jeffrey Sachsnak a vezérletével ment végbe), ahol is a minimálbér tizede a létminimumnak, és La Paz utcáiról minden reggel el kell távolítani az éhenhaltak holttesteit. Igaz, hogy Bo­líviában mindez a partizánmozgalom kiújulásához és egy balol­dali kormány hatalomra jutásához vezetett. Oroszországban pe­dig ahhoz, hogy az 1995. decemberi dumaválasztásokon min­den negyedik szavazó a kommunista pártra voksolt.

Arra, hogy az IMF tervei szerint végrehajtott reformok csakis ilyen eredményekre vezethetnek, több szovjet közgazdász már 1991 végén-1992 elején figyelmeztetett. De azidőtájt „a piac­gazdaság ellenségeinek" kiáltották ki őket, és gúnyolódtak eze­ken az „ittfelejtődött kommunista dinoszauruszokon". Ugyanilyen figyelmeztetést intézett a közvéleményhez 1992-ben Bécsben közzétett „Agenda-92" című tanulmányában egy USA-beli, né­met és osztrák közgazdászokból álló munkacsoport. Kutatásuk többek között kimutatta, hogy az IMF ajánlásai teljes mértékben ellentmondanak annak a gyakorlatnak, amelye^a háború utáni Európa és Japán folytatott gazdaságának helyreállításakor. Ez ugyanis olyan elveken nyugodott, mint a valuták rögzített kereszt­árfolyamai, az árkontroll és a jövedelmező vállalatok államosí­tása. A Jelcin-adminisztráció ezt a figyelmeztetést sem sietett figyelembe venni.

Oroszország valóságos helyzete még ennél is rosszabb. A minőségi és termelékenységi szempontból egyenértékű munkát Oroszországban átlagosan ötvenedannyira értékelik, mint az Európai Unió államaiban⁹ . Azoknak az élelmiszereknek és egyéb áruféleségeknek az értéke, amelyek egy-egy NATO-katona napi adagját képezik, oroszországi árakra átszámolva meghaladja az itteni minimális havibér összegét¹⁰ . Az átlagos reálbér 1991 de­cemberétől 1993 decemberéig a felére csökkent.¹¹ Ráadásul ez az adat az átlagbérre vonatkozik, miközben a lakosság leggaz­dagabb, illetve legszegényebb 10 %-ának jövedelme közötti sza­kadék Oroszországban rohamosan mélyül. 1994 tavaszán az eltérés mértéke rekordot ért el – a különbség 26-szoros volt (összehasonlításul: Dél-Amerikában 13-szoros, az USA-ban 6-szoros). És ez a folyamat még tovább is gyorsul.¹²

Rimasevszkaja kutatási eredményei szerint Oroszországban ma csak öt millió ember tartható gazdagnak, e réteg egyötöde egyébként Moszkvára koncentrálódik. Az ország lakosságának leggazdagabb 10%-a mondhatja magáénak a jövedelmek, az áruk és szolgáltatások 50%-át – vagyis pontosan annyit, amennyi a fennmaradó 90%-ra jut.¹³ Sőt, a szakadék valójában még en­nél is mélyebb, hiszen a felső 10%-ban gyakorlatilag nincs olyan, aki az adózás elkerülése céljából folyamatosan el ne titkolná a jövedelmét. Érdemes hát megvizsgálni, hogy milyenek az ural­kodó társadalmi viszonyok abban országban, amelyben az itt jelzett tragédia megtörténhetett.

Az októberi események osztályjellege

Az 1993. októberi események osztályszempontú elemzése bi­zonyos nehézségekbe ütközik. A helyezet ugyanis az, hogy – a kapitalizmusban megszokott hagyományos értelemben – Oro­szországban (és egyáltalán a volt Szovjetunió területén) osztá­lyok még nem léteznek. Kialakulásuk folyamata még az elején tart.

A szovjet társadalom szociálisan homogén társadalom volt, minden tagja az állam szolgálatában álló bérmunkásként eg­zisztált. Hivatalosan úgy tartották számon, hogy a szovjet tár­sadalomban két osztály létezik: a munkásosztály meg a parasztság, ezenkívül még egy „réteg", a „dolgozó értelmiség". Valójá­ban mindezek a kategóriák gazdaságon kívüliek voltak. Közgaz­dasági értelemben a gazdaság minden szereplője – ismétlem – az állami bérmunkás helyzetében volt.

Ami a tőkés osztályt illeti, ennek kialakulása Oroszországban még nagyon az elején tart. A kizsákmányoló osztály kialakulá­sának legfőbb merítési bázisa a bűnözés világa (innen szárma­zik az új burzsoázia mintegy 40%-a), meg a volt párt-, állami és gazdasági (menedzser-, bank-) bürokrácia (további legalább 40%). A bűnözök és a hivatalnokok világának összefonódása (más szóval a tipikusan maffia jellegű struktúrák kialakulása) pontosan ennek a két társadalmi csoportnak új uralkodó osz­tállyá egyesülésén alapul.

Meg kell mondani, hogy éppen a bürokrácia volt az a társa­dalmi csoport, amelyik mindenki másnál korábban ismerte fel a végbemenő változások osztálylényegét, azaz tudatosította ma­gát „magáért való" osztályként. Általában véve is kimondhatjuk: a Szovjetuniónak a kapitalizmusba való átmenete is annak kö­vetkezménye volt, hogy a szovjet bürokrácia „magáért való osz­tályként" ismerte fel magát, és ezzel összefüggésben osztály­célokat tűzött maga elé, mindenekelőtt azt, hogy a gazdasági alap önmaga alá rendelésével a tulajdon felett pusztán rendel­kező „osztályból" ténylegesen tulajdonos osztállyá változtassa magát.

Azok a formák, amelyek között a tőkés osztály kialakulása Oroszországban végbemegy, arra utalnak, hogy itt nem egysze­rűen egy masszív burzsoázia, hanem egy bürokrata burzsoá­zia létrejöttével van dolgunk. Valóban: azok a vállalatok, ame­lyek az állami szektorból a magánszférába kerülnek, gyakorlati­lag kivétel nélkül részvénytársaságokká alakulnak át, amelyek­nek tényleges tulajdonosa részben az állam, részben a bürok­raták széles köre. Tehát az oroszországi kizsákmányolók új osz­tálya mindenekelőtt kollektív tulajdonosként és kollektív kizsákmányolóként lép színre. Mi több, bár az állami tulajdon számot­tevő része állami rendelkezésben marad, itt a belső önigazga­tásnak és a gazdasági önállóságnak még azokat a formáit is felszámolják, amelyeket e vállalatok Gorbacsov idején kaptak. Végül, a bürokrata burzsoázia kialakulóban lévő osztályán be­lül is végbemegy egy fokozatos, de következetes erőeltolódás a bürokrácia javára és mindenki más (többek között a második legnagyobb csoport, a bűnözők) rovására. Erről tanúskodnak azok speciális kutatási eredmények is, amelyeket egy, az OTA Szociológiai Intézetének elitkutató részlegében dolgozó ismert társadalomelemző, Olga Kristanovszkaja vezetésével működő szociológus kutatócsoport tett közzé a közelmúltban.¹⁴

A volt Szovjetunió többi szociális csoportja még mindig nem vált „magáért való osztállyá". Ezt a folyamatot egyébként a bü­rokrata burzsoázia is aktívan és tudatosan fékezi. Erre a cél­ra intenzíven igénybe veszi az értelmiséget is, amelynek közre­működésével a tömegkommunikációs eszközök, az oktatási in­tézmények stb. a lakosság alapvető tömegeinek tudatában nagy agilitással gyökereztetik meg „a népi privatizációról", „a haszon­ban való általános részesedésről" és ehhez hasonlókról szóló mítoszokat. Mindeközben, bár a szovjet társadalom „középosz­tálya" végérvényesen szétesett, ma is világos, hogy az a társa­dalmi csoport, amelynek számára a szovjet időkben a privilégi­umok hozzáférhetőek voltak – tehát a bürokrácia – megkapa­rintott minden hatalmat és tulajdont, miközben a „középosztály" másik részét – az értelmiséget – rohamos elnyomorodás fenye­geti. (A kultúra, a tudomány, az oktatás területén dolgozók jöve­delmei a legalacsonyabbak a nemzetgazdaság minden egyéb területét figyelembe véve.)

Az októberi események különössége abban állt, hogy ez a konfliktus – szemben mindkét tábor propagandájával – egyugyanazon eliten belüli ellentétet testesített meg. Az, ami kívülről nézve egyfelől a képviseleti hatalom, a Szovjetunió restaurációjának hívei, plusz a baloldali, nacionalista és neosztálinista erők széles blokkja, másfelől pedig a végre­hajtó hatalom, a radikális monetaristák és a kapitalista res­tauráció híveinek blokkja közötti megütközésnek tűnt, való­jában a bürokrata burzsoázia két csoportjának konfliktusa volt.

Mindkét csoportról elmondható, hogy híveinek (sőt, vezetői­nek) kiválasztódása meglehetősen véletlenszerű volt. Ruckoj, Haszbulatov és Barabannyikov 1991-ben még Jelcin harcostár­sa és Acsalov valamint Makasov ellenfele volt. Ruckoj, például, politikai karrierjének hajnalán „patrióta" volt, és Apollón Kuzmin, az ismert antiszemita és soviniszta figura helyettese az utóbbi által létrehozott „Haza" nevű „hazafias társulásban". A választá­sok idején a „Pamjaty" támogatta Ruckojt. Jelcin éppen azért vette alelnökként maga mellé, hogy ezzel szavazótáborát „az orosz nemzeti eszme" híveinek irányába szélesíthesse. Ruckoj hosszú ideig Jelcin hű harcostársaként viselkedett, többek kö­zött a dolgozókhoz való viszony tekintetében is. Elég arra emlé­keztetni, hogy 1992-ben a légi közlekedésirányítók összorosz-országi munkabeszüntetésének elfojtásakor ő irányította a kor­mány lépéseit, méghozzá oly mértékben merev álláspontról, hogy a sztrájkolok szakszervezeti vezetőinek benyomása sze­rint az ország 1937-be látszott visszatérni.¹⁵

Az a tény, hogy Oroszország rekapitalizációjának ellenfelei Ruckoj és Haszbulatov oldalán harcoltak, ez utóbbiak maguk pedig a szovjethatalom és a Szovjetunió visszaállítása mellett szálltak síkra (például közvetlenül Jelcin 1400. rendeletének megjelenése előtt), egyáltalán nem azt tanúsítja, hogy 1993 szeptemberében-októberében Ruckoj minden híve azonos osz­tályálláspontot foglalt volna el. Egyszerűen annyi történt, hogy Jelcin és Gajdar ellenfelei, minthogy megosztottak voltak és nem volt elegendő politikai befolyásuk, a végrehajtó hatalom folya­matos támadásainak láttán arra törekedtek, hogy a Jelcinnel való szembenállás platformján egységes blokkba tömörüljenek. Ez egyfelől kölcsönösen udvarias engedményeket követelt minden erőtől, amelyik csatlakozott ehhez a Jelcin-ellenes blokkhoz, másfelől egy olyan össznépi vezér kiválasztását, akit szembe lehet állítani Jelcinnel. Formális politikai pozíciójánál fogva (mint alelnök) ilyen vezérként csakis Ruckoj jöhetett számításba.

Végeredményben Jelcin, Csernomirgyin és Gajdar a komprá­dor körök jelöltje volt, míg Ruckoj és Haszbulatov a nem-komp­rádor nemzeti bürokrata burzsoáziáé. És Jelcin győzelme Ruckoj felett 1993 októberében nem egyebet jelentett, mint hogy a komprádor burzsoázia felülkerekedett a nemzeti bü­rokrata burzsoázián. És az, hogy ugyanebben a hónapban a nemzeti burzsoá szerveződések egyesültek azokkal a szer­vezetekkel, amelyek (legalább saját megítélésük szerint) a bér­munkások érdekeit képviselték, teljesen természetes: az ilyen típusú blokkosodás jól ismertjelenség a „harmadik világ", a nem­zeti-felszabadító mozgalmak történetéből.

A minden megfigyelőnek szembetűnő közönyt 1993 szeptemberében-októberében (az eseményekben legfeljebb 60.000 ember vett részt – a 12 milliós Moszkvában!) nagyrészt éppen az magyarázza, hogy a lakosság nagy része a megütköző felek egyikével sem tudott azonosulni, lévén, hogy számára mindket­tő a „fentieket" képviselte, más szóval valami szociálisan és osz­tályszempontból idegen erőt.

Az apátia másik oka természetesen az volt, hogy a lakosság már torkig volt a politikával – különben ez is jól ismert jelenség a forradalmak és ellenforradalmak történetéből

Az orosz sajtóban ma megfogalmazódik az a vélemény, mi­szerint a lakosságnak az októberi fordulat idején tanúsított kö­zömbösségét, illetve a dolgozók többségének vonakodását a parlament likvidálásának megakadályozásától az váltotta ki, hogy Ruckoj oldalán sok nacionalista szervezet is felbukkant, bele­értve még Barkasov nyíltan fasiszta csoportosulását is. így ér­velt – többek között – A. Buzgalin és A. Kolganov a Munka Pártja képviseletében.¹⁶ Ez természetesen tévedés. A jobboldali naci­onalista, fasiszta és protofasiszta szerveződések jelentős része októberben Jelcin oldalán lépett fel (a monarchistáktól és a fasizálódó kozákoktól kezdve, többek között a Zsirinovszkij-féle Oroszország Liberál-Demokrata Pártján át, Oroszország legis­mertebb fasiszta szervezetéig, a D. D. Vasziljev vezette Pam-jatyig).

Már a „Ruckoj-kormány" legelső nyilatkozatai is leszögezték, hogy a status quo ante bellum fenntartása lehetetlen, az ellen­forradalmi demokrácia rezsimjéhez (az október előtti direktóri­umhoz) való visszatérés elképzelhetetlen. Ruckojnak csak egy többé-kevésbé engedékeny brumaire-i rendszert sikerült létre­hoznia.¹⁷ Ruckoj persze hamarosan kiírandó választásokról be­szélt, de nem feledhetjük el, hogy a XX. században éppen a nem­zeti burzsoázia bizonyította az egész világ számára – méghoz­zá nem is egyszer-, milyen közel is áll a szívéhez egy fasiszta vagy katonai diktatúra bevezetése.

Igaz, hogy azok a baloldaliak, akik Ruckojt támogatták, re­ménykedhettek, hogy sikere esetén kénytelen lesz tekintettel len­ni az őt győzelemre juttató erőkre és ezek érdekeire. Annál is inkább, mert sokuknak reális esélye volt a legmagasabb állami funkciók elnyerésére. Ám, először is, októberben a baloldaliak nem jelentették a kizárólagos társadalmi bázist Ruckoj számá­ra. A bázis egy másik részét a legkülönbözőbb árnyalatú patrió­ták, nacionalisták és a szovjet imperializmus harcosai alkották. A szociális bázis – talán a legkevésbé szembetűnő, de a leg­gazdagabb, és Ruckojhoz, Haszbulatovhoz, egyáltalán a „fehér­házi" vezetőséghez legközelebb álló – harmadik összetevője pedig éppen a nemzeti bürokrata burzsoázia volt. Megjósolha­tatlan, vajon meddig ügyködött volna egyáltalán Ruckoj és „kor­mánya" a baloldalra való tekintettel. De kétségtelen, hogy mi­helyt megerősíti pozícióit, ez a „Ruckoj-kormány" fokozatosan elfordult volna a baloldaltól, hogy aztán egyre inkább a bürokra­ta burzsoázia nemzeti szárnyának érdekeit fejezze ki.

Az október utáni rendszer osztályszerkezete

így hát az októberi fordulattal a komprádor burzsoázia Oroszor­szágban (lehet, hogy csak ideiglenesen) legyőzte a nem-komp­rádor („nemzeti") bürokrata burzsoáziát. Ennek következménye­képpen felgyorsult Oroszország alávetése – mind gazdasági, mind politikai értelemben – a nyugati tőkének, mindenekelőtt a finánctőkének. Oroszország fokozódó tempóban válik „har­madik világbeli" állammá, nyersanyagforrássá a fejlett nyugati országok és multinacionális korporációk számára, egyszersmind pedig – micsoda előny… – az olcsó (de nagyonis képzett) mun­kaerő forrásává. A komprádor bürokrata burzsoáziát képviselő nyugatbarát kormányzó rezsim szisztematikusan és céltudato­san veri szét a gazdaság termelőágazatait, hogy a vállalatok, miután csődbe juttatta őket, „veszteséges" voltuk ürügyén szim­bolikus áron kivásárolhatok legyenek. Vevőként egyaránt jelent­kezik a hazai bürokrata burzsoázia és a külföldi tőke. Mondani sem kell, hogy a nemzetközi finánctőkének eközben zsíros fa­latok jutnak.

A valóságos gyakorlat nagyonis alátámasztja ezt az értéke­lést. 1992-93-ban az ipari termelés hanyatlása 51%-ot tett ki. Ezzel összehasonlítva az USA híres Nagy Depressziója könnyű meghűlésnek minősíthető. Az októberi fordulat után a hanyatlás jelentősen fel is gyorsult. Jakov Urinszonnak, az orosz gazda­sági miniszter első helyettesének nyilatkozata szerint 1994 má­jusára Oroszországban a termelés az 1993. decemberinek 53%-ára esett vissza!¹⁸ Ez szinte hihetetlen, békeidőben döbbene­tes szám, de úgy tűnik, háborús időkben is példátlan. Elég csak arra emlékeztetni, hogy a második világháborúban való részvé­telének első két évében a Szovjetunió termelése 42%-kal esett vissza, méghozzá olyan körülmények között, amikor az ország iparilag legfejlettebb területei fasiszta megszállás alatt álltak, ren­geteg vállalat megsemmisült a harci cselekmények során, és a hadseregbe való behívások miatt az ipar a képzett munkásság nagy részéről kénytelen volt lemondani.

Közismert, hogy a termelés spontán módon bekövetkező visszaesései során, mihelyt azok elérték a kb. 20%-os mérté­ket, a süllyedés üteme békés körülmények között is csökken, mivel ilyenkor leszűkül magának a hanyatlásnak a termelési bá­zisa is. Oroszországban azonban 1994 májusában a termékki­bocsátás visszaesése az áprilisi 28%-kal szemben 32%-ra rú­gott, ezen belül a tüzelő- és nyersanyagágazatban 14%-kal szemben 20%-ra, a feldolgozó ágazatokban 40'nel szemben 44%-ra.¹⁹ Ez világos bizonyítéka annak, hogy a termelés vissza­esése Oroszországban nem spontán, hanem irányított jellegű folyamat.

Azt, hogy az októberi győztesek gazdaságpolitikája tuda­tos manipuláció, tehát tudatosan irányul Oroszország bérmun­kásainak érdekei, mi több, egyáltalán magának Oroszország­nak a gazdasági érdekei ellen, tények egész sora támasztja alá. Például a kormány szándékosan akadályozza, hogy az oroszországi bankok pénzt fektessenek be a termelésbe. Ennek következtében a vállalatok forgóeszköz-igénye csak ötven szá­zalékig van kielégítve, sokaké pedig csak 20-25%-ig, amely kö­rülmény persze a csőd szélére juttatja őket. Áprilisra az ország­ban ötezer gyár és üzem volt kénytelen leállni. Egész ágazatok, sőt régiók 1993 novemberétől-decemberétől nem kapnak fizetést.

És mindez annak köszönhető, hogy a kormány ellenáll a bankok minden próbálkozásának, hogy „feltáplálják" a vállalatokat.²⁰

Világos, hogy mindez milyen céllal történik. A kormány által szétzilált vállalatokat a komprádor bürokrata burzsoázia meg a nyugati tőke később potom áron felvásárolhatja; a nyugati tulaj­donosok aztán vagy bezárják őket, vagy legalábbis úgy alakít­ják át a termelést, hogy perspektivikusan se válhassanak konkurenciává. Példaként említhetjük a pétervári Szvetlána nevű egyesülést, amelyik integrált áramköröket, félvezető- ós vá­kuumtermékeket, számítástechnikai eszközöket és orvosi beren­dezéseket állított elő, méghozzá úgy, hogy termékeinek fele ver­senyképes volt a világpiacon. A Szvetlánát mesterségesen tönk­retették: a kibocsátott termékekért az állam nem fizetett a válla­latnak, a béreket több mint fél évig nem fizették ki. Most a Szvetlánát árulják a nyugati tőkének. A vállalat megszerzéséért öt külföldi cég szállt sorompóba, közöttük olyan monstrumok, mint a General Electric és a Philips. Közben a Szvetlána érté­két nevetséges összegben (22 milliárd rubel) határozták meg, ami nagyjából egy közepes méretű vasárubolt értékének felel meg. Nem nehéz megjósolni a Szvetlána jövőjét: tulajdonkép­peni tevékenységét teljes mértékben felszámolják, a vállalat „összecsavarozó üzemmé" degradálódik, ahová termékmodulo­kat fognak szállítani nyugatról, helyben pedig az alacsony kép­zettségű munkaerő kizárólag összeszereléssel foglalkozik majd. A Szvetlána 31 ezres kollektívájából csak hétezer dolgozó ma­rad, a betanított munkások. Hasonló a helyzet egy sor más pétervári vállalatnál is.

1994. július 1-jén Oroszországban befejeződött a privatizáció első üteme, az ún. „kuponos" (voucheres) privatizáció. A máso­dik ütemet – a pénzes privatizációt – a külföldi tőke széles körű bevonásával kívánják lefolytatni. Ennek során sor kerülhet má­sodlagos privatizációra is, tehát már privatizált vállalatok tovább-privatizálására.

Hát pontosan ezért zilál szét a komprádor bürokrata burzsoá­zia kormánya egész ágazatokat. Például a könnyűipart ós a tex­tilipart csaknem maradéktalanul privatizálták (már 1988-ban meg­kezdődött államtalanításukkal ezek az ágazatok voltak Oroszor­szágban a privatizáció úttörői). De október után a kormány elju­tott odáig, hogy módszeresen felszámolja a könnyűipart és a tex­tilipart. A vállalatokat esztelen adókkal kezdték fojtogatni, a költ­ségvetési finanszírozást felváltotta a kereskedelmi hitel rendsze­re, miközben a hitelkamatok 3-5%-ról 210-240%-ra szöktek fel! Nyersanyagot (az államtól is) csak előre (és rendszerint kemény valutában) történő fizetéssel lehetett vásárolni, ami tökéletes ab­szurdum volt, hiszen az előre fizetéshez csak a termék kibocsá­tása és értékesítése révén lehetett volna megszerezni a pénz­eszközöket. Az értékesítés körül egyébként is problémák támad­tak. A kereskedelmi hálózatot ellenőrző komprádor burzsoázia szánt szándékkal gyenge minőségű árut hozatott be külföldről, s ezzel feltöltvén a pultokat, megtagadta a hazai termék átvételét.

A privatizáció második szakaszának küszöbén, május végén, ­júniusban Jelcin egy sor olyan rendeletet adott ki, amely finan­ciális könnyítéseket biztosított a külföldi tőke számára (egészen az adómentességig és a devizában jelentkező teljes haszon ki­viteli jogáig). Ugyanakkor hatálytalanította azokat az 1993-ban megállapított szabályokat, amelyek korlátozták a külföldi bankok tevékenységét Oroszországban. Az oroszországi bankárok vi­haros – és megalapozott – tiltakozását, miszerint a hazai ban­kok a nyugatiakhoz viszonyítva törpék, ráadásul nem is rendel­keznek az azokéhoz mérhető tapasztalattal, s következéskép­pen így arra ítéltetnek, hogy a nyugati finánctőke letarolja őket, az elnök figyelmen kívül hagyta. Hiába festették le a legapróbb részletekig azt is, milyen kemény diszkriminációval kell szem­benézniük az oroszországi bankoknak a nyugati országokban – ez sem segített rajtuk.²¹

Mindazon propagandisztikus szólamok ellenére, amelyek „több tucat millió tulajdonos megjelenését" emlegették, s azt állították, hogy a „kuponos népi privatizáció" első, részjegyes szakaszában a vállalatok közel 60%-át magánosították, az egész voltaképpen blöff volt. Az Állami Duma törvénykezési és igazságszolgáltatási reformbizottsága által közzé tett számok a napnál világosabban bizonyítják ezt, s azt is, hogy a tulajdont valójában a második szakaszra tartalékolták, a komprádorok és a külföldi tőke szá­mára. Mint kiderül ugyanis, az első szakasz lezárultakor a ma­gántulajdonban lévő vállalatok az ipari össztermelésnek mind­össze 7,3%-át teszik ki, a mezőgazdaságinak 2%-át, amellett, hogy a mezőgazdasági földterület tekintetében a magántulajdon részaránya 5%. Mi több, a paraszti magángazdaságok (farmer­gazdaságok) tömegesen számolódnak fel: 1992-ben ötezer, 1993-ban tizennégyezer ilyen gazdaság szűnt meg létezni.²²

Az egyetlen olyan szektor, ahol a magántulajdonos valóban elfoglalta a pozíciók döntő többségét, a kereskedelem. A kiske­reskedelmi áruforgalomban a magánvállalatok részaránya 1994 első negyedében 71% volt.²³ Mindez megfelel a komprádor­kapitalizmus klasszikus sémájának. Most majd azokat a pénz­eszközöket, amelyekre a komprádor burzsoázia az eredeti tő­kefelhalmozás során így szert tett, iparvállalatok és mezőgaz­dasági területek felvásárlására használják fel.

Az USA Külügyminisztériumának adatai szerint az oroszországi „privatizációs folyamatba" az amerikai tőke máris invesztált 86 millió dollárt, és a közeljövőben további 190 milliót szándékozik befektetni.²⁴ Az oroszországi méretekkel összeverve ezek látszó­lag nem nagy összegek, de ne felejtsük el, először is, hogy a va­lóban lukratív vállalatok és mezőgazdasági területek privatizáció­ja még el sem kezdődött, másodszor, hogy az amerikai tőke az oroszországi vagyont fillérekért vásárolja fel, harmadjára pedig, hogy a felvásárlás, formálisan, rubelért történik (amikoris az ér­vényes árfolyam szerint 1 USA-dollár több mint 2000 rubel). Eköz­ben a Nyugat széleskörűen reklámozott „segítsége", amelyet állí­tólag Oroszországnak nyújt, efemer jelenségnek bizonyult. A Jel­cin-rendszerhez egyébként fenntartások nélkül hű Izvesztyija is olyan adatokat tett közzé, amelyekből kitűnik, hogy a Nyugat által Oroszországnak megígért több mint 43 milliárd dollárból 13,2 mil­liárd csak szóban létezett, és nem folyósítják. Egy másik, 10,8 milliárdnyi részt hitelek és kölcsönök formájában nyújtottak, ame­lyeket Oroszországnak a közeljövőben vissza kell térítenie (már­pedig közismert, hogy nincs miből, hiszen Oroszország külső adóssága már jelenleg is csillagászati összegre rúg: 83 milliárd dollár).További 15 milliárd dollár, mint kiderül, nem valóságos pénz vagy áru, hanem Oroszország külső adósságszolgálati kötelezett­ségének átütemezéséből adódik. Végeredményben tehát „az oroszországi gazdaság újjáélesztésére a kapitalizmus pályáján" a Nyugattól 4 milliárd dollár folyt be – ami az agonizáló oroszországi gazdaságnak annyi, mint halottnak a szenteltvíz. De a legszebb az, hogy Oroszország még ezt a pénzt sem kapja meg! Ugyanis szinte teljes egészében (3,04 milliárd dollár) a Párizsi Klub tagországaival szembeni adósság kamataira megy el.²⁵

A gyarmatosító gazdaságpolitika

Az október utáni Oroszország és a nyugati finánctőke közötti vi­szonyok a második világháborút követő neokolonializmus klasszikus mintái szerint alakulnak. Még csak nem is úgy, aho­gyan a 80-as években a Nyugat aktívan igyekezett formálni vi­szonyát a „harmadik világhoz", hanem az 50-60-70-es évek ta­pasztalatából ismert módon. Vagyis: ami történik, az nem egyéb, mint Oroszország nyersanyag-kincseinek erőltetett ütemű, masszív kirablása, potom áron való felvásárlása.

Ezt több példával is illusztrálhatjuk. Vegyük az oroszországi kőolajat. Oroszországban csökken a kőolaj kitermelése – ám még ennél is gyorsabban a belső felhasználása. A leépülőfélben lévő vállalatok, melyeket egyaránt nyomaszt az aránytalan adó­teher és az általános recesszió, képtelenek megvenni a kőola­jat, annál is inkább, mivel annak belső piaci ára egyre nő. Tete­jébe az oroszországi kormány még forgalmi adót is kivet a kő­olaj belpiaci eladására, ami már-már agyrém, hiszen az olaj nem luxuscikk, és nem is olyan áru, amelynek kereskedelmét az ál­lamnak korlátoznia kell (mint pl. a dohány- és alkoholtermékek esetében). Mi sem természetesebb, minthogy mindez az olaj külpiaci értékesítésére ösztönzi a kőolaj-kitermelőket. Persze nem a FÁK államaira számítanak (azok ugyanis szintén fizetés­képtelenek), hanem a fejlett nyugati országokra.²⁶

Kihasználva az oroszországi kőolaj-kitermelők kilátástalan helyzetét, a termék nyugati importőrei kíméletlenül leszorították a behozott olaj árát, és nagy buzgalommal vásárolják fel tarta­lék gyanánt. 2000-ig a nyugati társaságoknak az oroszországi kőolajjal kapcsolatos ilyetén ügyletek révén legalább 100 milli­árd dollárt sikerül megtakarítaniuk.²⁷ Nem nehéz kiszámítani, mennyivel haladja ez meg, például, az IMF által Oroszország­nak megígért 1,5 milliárd dolláros „rendszerátalakítási hitelt". Egyébként Goldmann professzor, a Harvardról, kiszámította, hogy egy, az USA által megítélt hasonló, 1,2 milliárd dolláros hitelből Oroszország a valóságban legfeljebb 141 milliót kapott meg, az összeg fennmaradó része egyáltalán nem az oroszor­szági gazdaság fejlesztésére és modernizálására fordítódott, hanem amerikai monopóliumok zsebelték be.²⁸

Mindez persze lehetetlen lenne Csernomirgyin miniszterelnök beleegyezése és közreműködése nélkül, aki (jóllehet a kulisszák mögött) ténylegesen továbbra is irányítja Oroszország kőolaj- és földgázipari komplexumát.²⁹ Mondanunk sem kell, az ügylet hasz­nának egy része e komplexum vezetőinek zsebében köt ki, hogy végül a nyugati bankokban vezetett számláikon állapodjék meg.

D. Sz. Csernavszkij akadémikus (Oroszország Természettudo­mányi Akadémiája) szinergetikai módszerű elemzést végzett a – korábban Csernomirgyin által igazgatott – Gazprom Rt. tevékeny­ségéről. Csernavszkij, többek között, kiderítette, hogy éppen a kőolaj- és földgázipari komplexum megszerzéséért folytatott harc volt az egyik oka Gajdar bukásának és Csernomirgyin felemelke­désének. De még érdekesebb jelenségnek bizonyult, hogy miköz­ben a Nyugatra történő olaj- és gázeladások jövedelmei nagyrészt a nyugati bankokban, az üzletágban érdekelt újgazdag bürokra­ták devizaszámláin landolnak, a kőolaj és a földgáz kitermelésé­re fordított kiadások az állami struktúrák közreműködésével rá­terhelődnek Oroszország minden dolgozójára.

Másik példa az alumínium. Ugyanaz az ábra, mint a kőolaj esetében. Oroszországban az alumínium termelése is vissza­esett (1990 és 1993 között 8%-kal), fogyasztása pedig – ugyan­azon okokból, mint az olaj esetében – még nagyobb mértékben csökkent (30%-kal). A nyugati vevők az alumínium árát draszti­kusan, közel felére leszállították (1989-ben 1950 dollár/tonna volt, 1994-ben 1000). Az alumíniumexport mindeközben – az oroszországi termelő számára ilyen kedvezőtlen áron – 1990 és 1993 között több mint háromszorosára bővült.³⁰ 1994 januárja és májusa között 1993 ugyanezen időszakához viszonyítva az alumínium kivitele megkétszereződött! És nem elég a komprá­dorok harácsolása: 1993 óta nőttek Oroszország külföldi alumí-niumkoncentrátum-vásárlásai.³¹

További hasonló példákat is említhetünk. Itt van a műtrágya, amelynek híján az orosz falu fulladozik, s amelyet a nyugati mo­nopóliumok mélyen áron alul vásárolnak fel. De a kőolaj és az alumínium példája a legtanulságosabb, mert ez a két exportcikk a legjelentősebb Oroszország deviza-bevételi forrásai között: csak a hivatalos adatok szerint is 1993 tíz hónapjára á kőolaj­export hozadéka 15 milliárd 644 millió USA-dollárt tett ki, az alu­míniumé pedig 962 milliót. Más szavakkal, a nyugati korporáci­ók és az oroszországi komprádorok együttes nyeresége a kő­olaj- és alumíniumügyletekből legalább ennyire rúg.

Minthogy a komprádor rezsim egyáltalán nem érdekelt a ha­zai csúcstechnológia vagy az oroszországi tudomány fejleszté­sében, nem hogy nem akadályozza, de még ösztönzi is a ki­emelkedően képzett szakmunkások és a tudósok távozását Oro­szországból (az ún. „agyelszívást"). B. Szaltikov tudományügyi miniszter, ahelyett, hogy az oroszországi tudomány fejlesztését szorgalmazná (miniszterként ez lenne a legfőbb kötelessége), tehetetlen és az ország tudományos kapacitását leromboló po­litikájával emigrálásra készteti a tudósokat. Sőt, többször nyil­vánosan kiállt az „agyelszívás" kívánatossága mellett.

Azzal, hogy elveszti képzett munkaerejét és tudósait, Orosz­ország egészében véve, és közelebbről az oroszországi bér­munkásság is, természetesen kárt szenved. Konzerválódik az elavult technológiára épülő gazdálkodás, nem jönnek létre, illet­ve nem kerülnek bevezetésre megfelelő tudományos teljesítmé­nyek, romlik a termelés résztvevőinek általános felkészültsége, a bérmunkás-osztály soraiban nő a képzetlen és az alacsony képzettségű munkaerő részaránya. Következésképpen a dolgo­zók irányíthatóbbakká és veszélytelenebbeké válnak az új re­zsim számára (két okból is: először, mert a képzetlen és ala­csony képzettségű munkaerő könnyen helyettesíthető; másod­szor, mert az alacsonyabb felkészültségű munkásokat könnyeb­ben elkábítja a hatalmon lévők propagandisztikus agymosása).

Tehát a nyugati monopolisták tetemes többletnyereségre tesz­nek szert az oroszországi szuperolcsó, magasan képzett mun­kaerő és „agy" kizsákmányolása révén. Az USA tudósai, akiket különben aggaszt az orosz tudományos értelmiség országukba áramlása, már régen kiderítették, hogy egy ott dolgozó orosz kutató átlagosan feleannyi fizetést kap, mint amerikai kollégája, miközben többnyire hétszer annyit dolgozik. Ily módon tehát az amerikai munkaadó, pusztán azzal, hogy orosz kutatót alkal­maz a hazai helyett, tizennégyszeres haszonra tesz szert! De ez még nem minden. Az „agyak" és a magasan képzett mun­kaerő kiszivattyúzása Oroszországból lehetővé teszi a nyugati munkaadóknak, hogy saját hazájukban is csökkentsék a bér­szintet, s ugyanez hozzájárul a munkanélküliség növekedésé­hez is, vagyis közvetlenül sújtja a nyugati képzett munkásságot és a tudomány szférájában foglalkoztatottakat.

Ezzel párhuzamosan a nyugati monopóliumok – az orosz kor­mány egyetértésével – elkezdték magában Oroszországban is (fillérekért) felvásárolni az „agyakat", Nyugatra telepítésük nél­kül, hogy otthon ne gerjesszenek további társadalmi feszültsé­get, és hogy e monopóliumok ezzel is növelhessék extraprofit­jukat. A Boeing például központot hozott létre Moszkvában, kap­csolatra lépett egy egész sor repüléstechnikai kutatóintézettel, és potom áron jut hozzá a tudományos fejlesztésekhez. Követ­kezésképpen a légi közlekedési technika területén kidolgozott hazai újítások Nyugatra kerülnek, Oroszország repülőgépipara pedig mély válságot él át. Négy-öt évvel ezelőtt Oroszország a repüléstechnika nemzetközi piacán mind a repülőgépek minő­sége, mind áruk tekintetében versenyképes volt, ma már ennek nyoma sincs, az elaggott gépek egymás után zuhannak le.³²

A mezőgazdasági termelés Oroszországban még azokban az időszakokban is csökken, amikor szezonálisan törvényszerűen növekednie kellene.³³ Ezt az értékesítési válság hozza magá­val: a mezőgazdasági termelők raktárai dugig vannak az évi ter­méssel. A termelők hatalmas veszteségeket szenvednek, töb­bek között a gyorsan romló termékek megsemmisülése folytán. Ugyanakkor a kereskedelmi vállalatok – amelyeket a komprá­dor burzsoázia teljes mértékben ellenőrzése alatt tart – nem vesznek át hazai mezőgazdasági termékeket. A pultokon nyu­gati kommersz termékek vannak felhalmozva, amelyeket azon­ban Oroszországban kiváló minőségű áruk gyanánt adnak el. Világos, hogy ez hamarosan az oroszországi mezőgazdasági termelők tönkremenéséhez vezethet (mégpedig a tulajdonformá­tól függetlenül), amit nyilván az követ majd, hogy az oroszországi népgazdaság agrárszektorát felvásárolja – a hazai komprádo­rokkal szövetségben – a nyugati nagytőke. Az oroszországi me­zőgazdaság területén dolgozók csaknem mindegyike számára ez azt jelenti, hogy falusi proletárrá válik, vagy egyenesen mun­kanélkülivé (hiszen a felvásárolt földek egy része nyilván kiesik a mezőgazdasági termelésből).

A sajtóba kézen-közön bekerült információk alapján kimond­ható, hogy a komprádor-jellegű manipulációkból nemcsak a mi­niszterelnök, de az elnök is kivette a részét. Erről meggyőző módon tanúskodik legalábbis az a történet, miszerint Jelcin el­nök titkos rendeletekkel (562. sz. rendelet, 1993. ápr. 26. és 473. sz. elnöki utasítás, 1993. jún. 23.) hozta létre a „Roszvnyestorg" és a „Vnyestyechnyika" nevű zárt rendszerű részvénytársasá­gokat. Ezeknek a „titkos" rt-knek a vezetőségében (valamiféle „Nemzeti Sportalap" leple alatt) ott találjuk Samil Tarpiscsevet, az elnök személyes edzőjét és tanácsadóját. Az rt-k feladata, hogy kijelöljék az egyes önálló földterületeket Moszkvában és Kiszlovodszkban, a kormánynak pedig megbízatása van rá, hogy biztosítsa ezeknek az rt-knek a financiális és technikai ellátá­sát.

Elmondható tehát, hogy az október utáni rendszer egész igaz­gató apparátusa – az egyszerű helyi korrupt hivatalnokoktól a miniszterelnökig és Jelcin elnökig – részese ennek a törvényte­len manipulációnak, amelynek végső lényege saját országának és népének kirablása.

Legitimáció és konszolidáció

A napjainkban Oroszországra kényszerített „kultúra" és „életforma" valójában nyíltan osztályjellegű: ez a gazdag, agresszív beállítottságú, sportos, katonás, egoista, fogyasz­táscentrikus, álszent, értelmiségellenes, korlátolt burzsoák „kultúrája", akik ősellenségüknek tekintik a bérmunkásokat, a szegényeket, a betegeket, a pacifistákat, a kollektivizmus híveit, a szabadgondolkodókat, azokat a független alkotó­kat és értelmiségieket, akik a XVIII-XIX. század klasszikus európai kultúrájának és a XX. század baloldali avantgárdjá­nak örökösei.

Annak ürügyén például, hogy Oroszországot „felzárkóztassák a civilizált nyugati életformához", „új egészségvédelmi koncep­ciót" igyekeznek meghonosítani az egész Föderációban. Ez az új, „civilizált" koncepció azt állítja, hogy a Szovjetunióban kiala­kult egészségügyi ellátási rendszer „hamis humanizmuson" ala­pult, és hogy az orvoslásnak nem arra kell irányulnia, hogy meg­gyógyítsa a betegeket, hanem hogy megőrizze az egészsége­sek egészségét. Ami a beteg állampolgárokat illeti, ezeket vol­taképpen ballasztként tartja számon, amelytől a társadalomnak meg kellene szabadulnia. Mindezen közben természetesen „a fejlett nyugati országok tapasztalataira" szokás hivatkozni.³⁴

A kormány a gazdaságban stratégiai céljaként a privatizációt és az infláció elleni harcot nevezi meg – tehát pontosan azt, amit az IMF elvár ügyfeleitől. Az infláció megfékezése végett a kor­mány különböző eszközökkel mesterségesen csökkenti a lakos­ság vásárlóerejét, kezdve a bérek visszatartásától egészen a ter­melés szisztematikus alulfinanszírozásáig. Mint ismeretes, Csernomirgyin a nemzetközi pénzügyi intézmények előtt arra kö­telezte magát, hogy az inflációt havi 10-12% alatt tartja, és 1994 végéig 7-9%-ra dolgozza le. A felhasznált intézkedések: a ter­melés leépítése, az előzetes költségek növekvése csökkenő ter­melési hatékonyság mellett, értékesítési válság, a fizetési rend­szer részleges megbénulása, a rubel vásárlóerejének zuhanása, a forgóeszközök krónikus hiánya… Ezek az eszközök természe­tesen alkalmasak a kitűzött célok elérésére.³⁵ Ugyanakkor azon­ban szétzilálják az ország gazdaságát, ráadásul perspektivikusan az inflációs spirál újabb nekilendüléséhez vezetnek.³⁶

Hogy milyen elszántan ragaszkodik a komprádor vezetés és a Nyugat az oroszországi gazdaság privatizációjához, arról mi sem tanúskodik jobban, mint az a tény, hogy ha a vállalatigazgatók sorában netán akad ellenzője ennek a folyamatnak, azt egyszerűen elteszik láb alól. így esett gyilkosság áldozatául jú­nius 21-én Nyikolaj Belouszov, a Csehovi Nyomdaipari Kombi­nát igazgatója, a Moszkva Környéki Terület legkiemelkedőbb ipari szakembere. Pontosan azért ölték meg, mert 1986 óta kemé­nyen ellenállt annak a nyomásnak, hogy vállalatát, amely a Te­rület egyik legrentábilisabb üzeme volt, magánosítsák.³⁷

Annak ellenére, hogy a bürokrata burzsoázia különböző cso­portjai között nyilvános és éles polémia folyik, az október utáni rezsim kereteiben a bürokrata burzsoázia mint formálódó új ural­kodó osztály bizonyos konszolidációjának lehetünk tanúi. Gen­nagyíj Burbulisz, azon az elméleti konferencián, amelyet az oroszországi szociáldemokraták és a Friedrich Ebért Alapítvány moszkvai irodája szervezett 1994. április 16-án, előadásában bejelentette az egybegyűlteknek: az országban immár megkez­dődött a stabilizáció periódusa, amelyet nevezetesen az a kö­rülmény alapoz meg, hogy az érdekelt elitcsoportok már felosz­tották egymás között a korábbi állami tulajdont, és így most sta­bilitásra van szükségük.³⁸

Világos: az uralkodó osztály alapvető csoportjainak össze-békülése a termelési eszközök magántulajdonán és az új tu­lajdonosok számára ezáltal biztosított kivételes előnyökön alapul. Az egyre gyatrább, s eközben egyre nyíltabban mun­kásellenes munkaügyi törvénykezés (miközben a munkaadók még ezt sem tartják be) odáig fajult, hogy még a Rosszijszkaja Gazeta, ez a hivatalos kormánykiadvány is, amikor elemzés alá vette a magánszektor munkakörülményeit, a benne fog­lalkoztatott bérmunkásokat „jobbágyoknak" nevezte.³⁹ A kor­mány folyamatosan publikál adatokat a statisztikai átlagpolgár „jö­vedelmi növekményéről",⁴⁰ miközben a bérmunkások reáljövedel­me az utóbbi két évben az egyhetedére csökkent.⁴¹ Ez tehát annyit tesz, hogy fantasztikus méreteket öltött a munkaadók, tehát a hi­vatalnokok és burzsoák gazdagodása.

Az új uralkodó osztály konszolidációját az a körülmény is elő­segíti, hogy az oroszországi bürokrata burzsoázia komprádor és nem-komprádor alcsoportra való megoszlása bizonyos mér­tékig viszonylagos. A bürokrata ugyanis, mint olyan, nem lehet komprádor vagy nem-komprádor. Ha a külső körülmények abban az irányban hatnak, hogy a komprádor jellegű operációk révén meggazdagodjék, akkor természetesen ezt az utat választja, Más szóval: hogy egy adott tisztségviselő részese-e a komprádorte­vékenységnek, a hely és az időpont tőle független körülményei döntik el. Ma részese, holnap nem, holnapután megint az. A cseperedő oroszországi komprádor burzsoázia a maga részéről szin­tén erősen különbözik a gyarmatosítás kori klasszikus komprá­dor burzsoáziától: amennyiben szoros kötelék fűzi 1. a nemzeti állami struktúrákhoz, 2. a finánctőkéhez, 3. a nemzeti kitermelő, sőt termelő iparhoz. Pusztán az a tény, hogy Oroszország új gaz­dasági szerkezete és új uralkodó osztálya még a formálódás stá­diumában leledzik, rendkívüli mobilitást, átszivárgást tesz lehető­vé a bürokrata burzsoázia két valóságosan szerveződő csoportja között. Mi több, bátran állíthatjuk: a komprádor csoporttal szem­ben álló nemzeti bürokrata burzsoázia minden egyes tagja arról álmodozik, hogy bekerülhessen „ellenfelei" csapatába, persze tár­sadalmi státuszának elvesztése nélkül. Kétségtelenül mindkét csoport felismeri, hogy a komprádorok helyzete előnyösebb, ami egyszerűen a globális változásokból következik. Ezt az elméleti konklúziót a reális gyakorlat elemzése is alátámasztja.⁴² Ezenkí­vül már maga az a tény is, hogy Oroszországban megjelent a komprádor-réteg, bizonyítja, hogy az ország a neokolonializmus pályájára került, mégpedig mint függő ország.

Miután az októberi győztesek által beterjesztett új „játéksza­bályokat" elfogadták, a parlamenti ellenzéki erők is hozzájárul­tak az új kizsákmányoló osztály konszolidációjához és a Máso­dik Köztársaság rendszerének megszilárdulásához. Gyakorlati­lag – beleértve azokat is, akik nem voltak hajlandók aláírni a Jelcin által a társadalomra kényszerített Polgári Egyetértési Nyi­latkozatot – a politikai establishment részévé váltak, ami el­kerülhetetlenül ahhoz vezetett, hogy (az ugyanazon establishmentben kormányzó rezsim képviselőivel egyetemben) egysé­ges korporatív érdekeik támadtak.

Ez éppúgy vonatkozik a burzsoá jellegű parlamenti ellenzék­re, mint a burzsoáellenesre, amely magát „szocialistának" véli. Voltak, akik saját taktikájuk csapdájába estek. így pl. „az Orosz­országi Föderáció Kommunista Pártja" (Zjuganov vezetésével) miután 1993 decemberében elkövette azt a hibát, hogy nem tá­mogatta a bojkottot, és ezzel maga is Jelcin rendszerének „legitimizálói" közé került, most kényszerűen a rezsim masszív stabilizálójának szerepét játssza. Ezen mit sem változtat, hogy minden lépését (mint pl. a kormány által beterjesztett költségve­tés megszavazását az Állami Dumában stb.) fenntartások és ön­igazolások tömegével bástyázza körül. Thiers módjára, akinek a szavait Marx oly előszeretettel idézi „Osztályharcok Francia­országban" című művében: „Mi, royalisták, mi vagyunk az alkot­mányos köztársaság igazi támaszai",⁴³ Zjuganov ma bátran mondhatná: „Mi, az OFKP, hű támaszai vagyunk Jelcin félbonapartista rendszerének". Hiszen egy legális parlamenti „kommu­nista" ellenzék létezése, amely ráadásul az égvilágon semmit sem képes befolyásolni, ideális spanyolfal a jelcini rendszer lé­nyegének elfedésére, ami lehetővé teszi a rezsim számára, hogy a nyílt represszió vállalása vagy a lelepleződés kockázata nél­kül szétzilálja az országot, miközben megőrzi a „demokrata" re­noméját a külpolitikában; egyszersmind akadálya annak, hogy kiformálódjanak a rezsimmel való harc új módszerei, amelyek megfelelnének a mai nap valóságos helyzetének.

(Fordította: Havas Ferenc)

Jegyzetek

¹ L. Jelcin és a jelcinizmus (oroszul: Jelcinscsina). Poszt-szovjet Füze­tek XI., Budapest, Magyar Ruszisztikai Intézet, 1993.

² Eszmélet, 21-22. sz. 127-135.0.

³ Alekszandr Taraszov szakmája szerint történész, publicista. Ellenzéki szerző volt már a szovjet korszakban is. Ez az írása eredeti formájában 1994. május 29. és 1994. július 26. között készült. Napjainkban minde­nekelőtt az oroszországi rendszerváltás társadalmi-gazdasági és politi­kai következményeit vizsgálja. Borisz Kagarlickijjal közös tanulmányt jut­tatott el egy Magyarországon készülő tanulmánykötet (Politikatörténeti In­tézet) számára a mai oroszországi baloldal állapotáról. (A szerk.)

⁴ Trud, 1994. július 16.

⁵ Trud, 1994. június 18.

⁶ Trud, 1994. július 16.

⁷ Gradszkije vesztyi, 1994. 13. sz.

⁸ Jurij Vlaszov a következőket írja: „Három hónappal a liberalizáció kez­dete után különböző városok patológusai megdöbbent és felháborodott hangú jelentéseket kezdtek küldeni hozzám, melyekben leírták, hogy a demokrácia e szerencsétlen áldozatainak boncolása a bélcsatorna to­tális táplálékhiányát mutatta ki életük utolsó 20-30 napjában." (Vlaszov Ju. P.:Kto pravit bal. Moszkva, 1993.250.)

⁹ Business MN, 1994. 21. sz.

¹⁰ Novaja jezsednyevnaja gazeta, 1994. június 11,

¹¹ Business MN, 1994. 21. sz.

¹² Wova/a jezsednyevnaja gazeta, 1994. június 11.

¹³ Trud,. 1994. július 16.

¹⁴ Kuranti, 1994. május 26.; Moszkovszkaja Pravda, 1994. május 26.

¹⁵ Russian LabourReview, 1993. l.sz.7-10.

¹⁶ Intervzgljad-lnprecor, 1994.; „Véres október Moszkvában" c. különki­adás. 128.

¹⁷ A nyilatkozatok szövegének forrásai: Rosszijszkaja Gazeia, 1993. szeptember 9.; A Fehér Ház röpiratatai. Moszkvai röpirat-kiadványok 1993. szeptember 22. ós október 4. között. Szemelvények Oroszország Állami Történelmi Közkönyvtárának és a „Memóriái" TudományosJCuta-tó és Ismeretterjesztő Központ könyvtárának állományából. Moszkva, 1993. 11-12., 15-17., 30., 77., 81., 101.

¹⁸ Szegodnya, 1994. június 17.

¹⁹ Szegodnya, 1994. június 9.

²⁰ Finanszovije Izvesztyija, 1994. 16. sz. Az oroszországi gazdaság­ba történő tőkebefektetések az 1990-es szinthez viszonyítva összessé­gükben harmadjukra estek vissza, jelesül az ipar tekintetében pedig egyötödükre. (Moszkovszkaja Pravda, 1994. július 9.)

²¹ Kommerszant, 1994. 22. sz. 3-4., 7.

²² Szovjetszkaja Rosszija, 1994. június 7.

²³ Szovjetszkaja Rosszija, 1994. június 7.

²⁴ Finanszovije Izvesztyija,  1994. 28. sz.

²⁵ Az Izvesztyija 1994. június 6-i kiadásának adataiból számított összeg.

²⁶ Business MN, 1994. 22. sz.

²⁷ Pravda, 1994. május 12.

²⁸ Ugyanott.

²⁹ Vö.: Izvesztyija, 1994. július 5.

³⁰ Izvesztyija, 1994. május 12.

³¹ Szegodnya, 1994. június 10.

³² Moszkovszkij komszomolec, 1994. április 14.

³³ Szegodnya, 1994. június 9.

³⁴ Szegodnya, 1994. június 6.

³⁵ Vö.: Gyelovaja szreda, 1994. május 26., Finanszovije Izvesztyija, 1994. 29. sz.

³⁶ Finanszovije Izvesztyija, 1994. 28. sz.

³⁷ Moszkovszkij komszomolec. 1994. június 24.

³⁸ A konferencián résztvevő Borisz Kagarlickijnak, a Munka Pártja egyik vezetőjének szóbeli közlése.

³⁹ Rosszijszkaja Gazeta, 1994. május 15.

⁴⁰ lgaz, hogy ezeknek a „győzelmi jelentéseknek" a szövegei gyakran viccszámba mennek. Például a Moszkomsztat „Társadalmi-gazdasági helyzet és a gazdasági reform fejlődése 1994 első negyedévében" című jelentésében a következőket olvassuk: „A moszkvaiak jövedelmei 1993 első negyedévéhez viszonyítva 9,5-szeresükre emelkedtek, 7-szeres ár­növekedés mellett. A lakosság pénzjövedelmeinek szintje a fogyasztói árak 1994. márciusi növekedésének figyelembevételével 1993 decem­beréhez képest 27%-kal csökkent." (Ekonomika i zsizny, 1994. 11.sz.) Minthogy a jelentés szerényen elhallgatja, hogy 1993 első negyedéve után az infláció kezdte elérni a havi 25-30%-ot, a bért pedig három­négy hónapja nem fizették ki a moszkvai dolgozóknak, a „9,5-szeres jövedelemnövekedésről" szóló kijelentéseknek közgazdasági értelmet egyszerűen nem lehet tulajdonítani, legfeljebb csak pszichoterápiáit. A Goszkomsztat egyébként is bizonyíthatóan meghamisítja az adatokat, hogy a rezsim számára előnyös fényben tüntesse fel a helyzetet. N. Rimasevszkaja leleplezte, hogy a Goszkomsztat feltupírozott adatokat közöl a lakosság életszínvonaláról és „jövedelmi növekményéről", nem­különben a háztartások jövedelmi megoszlásáról (Trud, 1994. június 16.). A Világgazdasági Intézet szakértői pedig rámutattak, hogy a Goszkom­sztat kozmetikázza az oroszországi infláció ütemére vonatkozó adato­kat (Moszkovszkaja Pravda, 1994. június 9.).

⁴¹ Prory/V tyecsenyija, 1994. 1. sz.

⁴² L. pl. Kommerszant, 1994. 12. sz. 19.

⁴³ Marx: Osztályharcok Franciaországban. Marx és Engels Válogatott Művei, Kossuth. 1975. 338.