A kelet-európai piacgazdasági átmenet kezdete óta, sőt már azt megelőzően is Nyugat-Európa tanúja volt a mindenféle formá­ban megnyilvánuló fajgyűlölet rendkívüli mértékű megerősödé­sének. E jelenséget, amely megelőzte a rasszizmus egyidejű erősödését olyan országokban, mint Kelet-Németország és Ma­gyarország, valamint az etnikai és nemzeti konfliktusok kialaku­lását és fokozódását különösen a Balkánon és a volt Szovjet­unió területén, nyugati marxisták már sokszor megvitatták – ko­rántsem mindig használható eredményekkel.

A témára az Egyesült Államok-béli marxisták is visszatértek, miután újból bizonyítást nyert az a tény, hogy a feketék diszkri­minációja és elnyomása ismét erősödik, illetve miután megje­lent egy – az USA számára – új jelenség, nevezetesen a be­vándorlók elleni növekvő, haragos fajgyűlölet. Egyre inkább célponttá váltak a Közép-Keletről származó amerikaiak és az onnan jövő látogatók; a NAFTA megalakulása által kiváltott, a mexikói és közép-amerikai bevándorlók ellen irányuló fajgyűlö­let a szélsőjobb programjának mind fontosabb elemét képezi, s az amerikai emberek többségének körében elfogadásra talált.

Ahhoz, hogy nyomon követhessük az utóbbi időkben folyta­tott diskurzust, segítségünkre van, ha többet tudunk az ameri­kai rasszizmus-vita általános hátteréről. Ez a cikk nem az ame­rikai marxisták legutóbbi és gyakran egészen egészséges vitá­jával foglalkozik, hanem a korábbi vitával a 80-as évek végéről, amely az (úgynevezett) „hagyományos" és „neo-" marxisták kö­zött zajlott. A neo- és hagyományos marxisták közti vita nagymértékben a süketek vitájának is tekinthető, amely megosztotta a baloldalt. Az egyik oldalon állnak azok, akik azzal érveltek, hogy a nemi és faji diszkriminációt lehetetlen elemezni a klasszikus marxizmus keretein belül, a másikon pedig azok, akik úgy vélik, hogy a faji és nemi ügyek hangsúlyozása lényegében eltereli a figyelmet az osztályharcról. A továbbiakban azt próbálom bebi­zonyítani, hogy ez a hamis szembeállítás csak akkor adódik, ha kizárólag az USA belső osztályviszonyaira vagyunk tekintet­tel, valamint, ha képtelenek vagyunk felfogni a nyugati rassziz­mus és a nyugati nagyhatalmak világpolitikai szerepe között fenn­álló kapcsolatot.

A most következő cikket mintegy kommentárként írtam a vi­tához, s ezen belül is Melvin Leiman „A rasszizmus politikai gaz­daságtana" c. könyvéhez, amely komoly, de nézetem sze­rint elhibázott kísérlet a rasszizmusnak két alapkategória – az amerikai rabszolgaság és az amerikai munkásosztály szegmen­táltsága – alapján történő elemzésére. Leiman nézeteinek álta­lános elfogadottságát bizonyítja könyvének sikere: irodalmi dí­jat nyert, és széles körben olvasták.

Hagyományos marxizmus – mi az, és hogyan küzdjünk ellene?

Hosszasan böngésztem Leiman tényekkel telített könyvét, hogy találjak benne valami pozitív vonást. Amikor végül is nem talál­tam semmit, kénytelen voltam feltenni a kérdést, hogy ez vajon miért van, hiszen Leiman megfontolt ember módjára, komolyan viszonyul egy fontos kérdéshez.

Ez felelevenítette előttem azt a vitát, amelyet Róbert Cherry (1988) provokált, amikor a „hagyományos marxizmus" védelmé­re kelt. Az első kérdés, amit fel szeretnék tenni, az, hogy milyen hagyományra utal a megjelölés? A Második Internacionálé ha­gyománya például világos és egyértelmű. A bérharcot jelöli meg mint „osztály"-harcot, ennek rendeli alá a politizálást, és minden mást eleve elvet, mint a céltól való eltávolodást. Ez a stratégia sok olyan embert elidegenített, akik más problémákkal küszköd­tek, néhány milliónak a halálát okozta, és egészében véve nem emelte a béreket. Ennél is jelentősebb azonban, hogy az ese­tek többségében ezt tekintik marxizmusnak. Ebből fakad tehát Cherry hagyománya, valamint Leiman könyve is, amely egyéb­ként tudományos igényességről és szakmai hozzáértésről tanús­kodik, és sajnálatos módon nem aberráció, hiszen szilárdan be­leágyazódik a rasszizmusról folytatott angolszász párbeszédbe. A kérdés csak az, hogy miért hívják ezt oly sokan marxizmus­nak.

Kétszeresen is ironikus a helyzet, s ez nem ritka a marxizmus eszmetörténetében. Az a módszertan és elmélet, amely általá­ban teljességgel elfogadhatatlan, s amelynek nincs is sok köze mindahhoz, amit Marx próbált mondani, a marxizmus legtisztább formájaként van beállítva, s ez szegény Karlt nagyon könnyű célponttá teszi. Mindeközben azok, akik felelősek a torzulásért, még tovább mentek, s ma már a Marx ellen intézett támadás­ban is részt vesznek oly módon, hogy az ő nevében ócsárolják saját korábbi szellemi melléktermékeiket. Ebben az esetben azonban a felelős hagyomány nem a sztálinizmus, hanem – vé­leményem szerint – a nyugati munkásmozgalomnak egy teremt­ménye, amelyet korábbi időkben helyesebben szociáldemokrá­ciának neveztek volna. Eredetét tekintve ez nem egyszerűen egy szervezet vagy pártcsoportosulás, hanem egy elméleti keret – elsősorban a gazdag nyugati országok munkásmozgalmait jel­lemző domináns gyakorlatnak egyfajta igazolása és kiegészíté­se. Mivel ezek a munkásmozgalmak közös kulturális jellem­zőiket tekintve rasszisták, szexisták, ökonomisták és hábo­rúpártiak, így hasonló lesz az általuk hordozott ideológiai töltet is. Az általunk megvizsgálandó kérdés tehát a következő: mi az anyagi eredete ennek a közös kultúrának?

Ha valaki abból a nézetből indul ki – mint ahogy, úgy tűnik, a legtöbb nyugati marxista teszi -, hogy az ő saját munkásosztá­lya nem tehet semmi rosszat, akkor természetesen bárminemű kísérlet arra nézve, hogy a rasszizmust mint a munkásosztály egy jelenségét lehessen értelmezni, eleve ki van zárva, s csak­is revizionista elhajlásnak tekinthető. Ha azonban valaki elfogadja – ahogyan azt, bátran kijelenthetjük, Marx is megtette -, hogy az anyagi feltételek határozzák meg a kultúrát, akkor képesek vagyunk megmagyarázni a munkásosztály fajgyűlöletét, feltéve, ha megértjük, hogy minden egyes munkásosztály nem más nem­zetektől elzárva létezik, hanem egy olyan világrendszer része­ként, amely felosztotta a nemzeteket gazdagokra és szegények­re, elnyomókra és elnyomottakra, s amely ezt a felosztást nem a piacgazdaság termékeként magyarázza, hanem a dolgok ter­mészetes rendjeként. Ilyen álláspontból egészen természetes­nek, habár szélsőségesen reakciósnak tekinthető, hogy a nyu­gat munkásmozgalmai alsóbbrendű, sőt veszélyes lényekként kezelik keleti és déli testvéreiket. Ez a „józan ész" típusú nyuga­ti kultúra a szociáldemokrácia sarokköve.

Mindazonáltal az USA-ban ez egyedülállóan alakult, hiszen itt egy olyan országgal állunk szemben, ahol nem létezik olyan szo­ciáldemokrata párt, amelynek sikerült volna szociáldemokrata marxizmust kialakítani. Ez a jelentős irodalmi, kulturális és szer­vezeti teljesítmény közelebbi vizsgálódást érdemel.

Cecil Rhodes és Joseph Chamberlain, az újkori brit ipari imperializmus úttörői, türelmesen elmagyarázták, hogy a fej­lett országoknak meg kell váltaniuk a munkásosztályaikat a gyarmati hódításokból származó zsákmánnyal. Ebben a kér­désben egészen egyértelműen fogalmaztak. Mindketten a brit liberalizmus, a legenergikusabb szociális reformerek és a legin­kább szociális „beállítottságúak" csoportjának szélsőbal szárnyán kezdték életüket. Egyik híres beszédében Cecil Rhodes (akiről Rodéziát elnevezték) kijelentette, hogy látva London szegény sárbatiport tömegeinek nyomorát és sokaságát, meggyőződött arról, hogy csupán a világ többi részének meghódítása és ki­zsákmányolása révén lehetséges az ellátásuk. Ez persze csodálatraméltóan humanitárius a brit munkások, ám némileg ke­vésbé szerencsés az afrikai munkások számára. A liberál-imperialisták következő lépése tökéletesen logikus volt; megosz­tották a Liberális Pártot az írországi Önrendelkezés ügyében, létrehozva a liberális unionistákat, majd egyesültek a konzerva­tívokkal, s megalakították a Konzervatív és Unionista Pártot, s így végül a Tory Párt jobboldalán találták meg a helyüket. Az eltelt százéves időszak eredményeként azonban az emberi gyöt­relem és szenvedés súlyos örökségét hagyták hátra, nem szól­va az ideológiai csökevényekről.

Amerika helyzete, amely sok szempontból lenyomata a múlt század végi brit helyzetnek, feltűnően párhuzamos fejlődést mutat. Mivel képtelen volt versenyezni a feltörekvő új ipari hatal­makkal, kénytelen a pénzügyi, kereskedelmi és katonai hege­móniájában rejlő hatalmas tartalékaira támaszkodni. Ha a pár­huzam pontosnak mutatkozik, az nem túl kecsegtető a mai ge­nerációk számára; Nagy-Britannia hanyatlása már több mint egy évszázada tart, és még korántsem vagyunk a végén. Hanyatlá­sa során az ország két háborút és egy MargaretThatcher-t adott a világnak, mialatt a riválisai fasizmust, népirtást és atomfegy­vereket hoztak a nyakunkra. Azt az illúziót pedig, hogy egy má­sik vezető tőkés nagyhatalom képes békésen átvenni azt a gyep­lőt, amelyet most az USA tart a kezében, a történelem nem tá­masztja alá.

Lenin szemében a szociáldemokrácia az uralkodó imperializ­mus ideológiája volt, amely a nyugati szakszervezeti mozgalom emésztőrendszeréből bújt elő. A „civilizációs küldetés" azt az el­gondolást tükrözi, hogy a nyugati munkások annyira fejlettek, hogy mindenki másnak őket kell követnie.¹ A föld meghódítása a „kis nemzetek felszabadításának" képében tetszeleg (szegény kis Belgium, szegény kis Kuvait). Az ellenfelek körében végzett tömegmészárlás pedig a világuralomra törő diktátorok elleni hő­sies csata álarcát ölti (Castro, Galtieri, Kadhafi, Húszéin és a mindig kéznél levő Kim Ir Szen).

A legkönyörtelenebb imperialisták, köztük legutóbb Clin­ton, rendszerint szociális reformerekként kezdik. Terveikre a tőkés centrum munkásszervezetei nyomták rá bélyegüket. Egy viszonylag alacsony intenzitású, törvényes, katonai eszközöket mellőző harc révén nagy szakszervezeteket építhetnek ki, s jó­léti juttatásokat vívhatnak ki. Cserébe azt ajánlják, hogy nem kérnek semmi mást. Amivel tulajdonképpen garantálják a belső stabilitást, amely szükséges a tengerentúli katonapolitika folyta­tásához. Az imperialista állam a gyarmati katonai uralom politi­kájának és a hazai együttműködésnek a dialektikus egysége, amely meghatározza ezeket a bizonyos, a mai világkapitalizmus­ra jellemző, szükségszerű osztályszövetségeket. Amikor ez fel­bomlik, kitör a forradalom: a Párizsi Kommün 1870-ben, Orosz­ország 1917-ben, Németország 1918-ban, Olaszország 1945-ben, Portugália 1974-ben.² Vietnam utóhatásai mindennek egy enyhébb formáját jelenítették meg; bár még így is húsz évbe telt, míg a szellem visszakerült a palackba.

Így tehát mindenféle hatalomgyakorlásért folytatott küzdelem­ben az imperialista burzsoázia és az ő munkáspártjai által alko­tott koalícióval kell szembenézni.³ Mindenfajta harc a politikai egyenlőségért, legyen az a nőké, a feketéké vagy a homosze­xuálisoké, minden nemzeti felszabadítási mozgalom és minden antimilitarista küzdelem egyöntetű kétpárti megbélyegzéssel ta­lálja szembe magát.

A hagyományos marxizmus ennek a közös termelési folyamat­nak egy gáznemű mellékterméke. Egy páradús felhő az imperi­alizmussal kötött kompromisszum józanész-felfogása felett. Kü­lönleges hozzájárulása az ügyhöz abban áll, hogy bonyolult bal­oldali magyarázatokkal szolgál arra, miért ne harcoljon senki a hatalomért. Például: a polgári mozgalmak a fekete középosz­tályt erősítik, az egyenlőség nem szocialista törekvés, az anti­militarista küzdelmek pacifista, a felszabadítási küzdelmek na­cionalista indíttatásúak, s mindenek felett ezek közül az embe­rek közül senki sem tudja, mit jelent az osztály, ami alatt a még több pénzért folytatott harcot értik.⁴

Tudományosan tekintve, a kiindulópont a nemzeti határok fe­tisizálása, amelynek Leiman munkája tankönyvbe illő példáját adja. Az első oldalon kezdi az „amerikai kapitalizmus"-sal, amely alatt az Amerikai Egyesült Államokban létező kapitalizmust érti. Sajnos az amerikai tőke nem korlátozódik az USA-ra. Az ameri­kai életszínvonalról közölt számos statisztika közül hiányzik a legnyilvánvalóbb: Amerikának a világ évente legalább 100 mil­liárd dollár kikényszerített támogatást nyújt, valamint ennél sokkal többet biztosít arbitrázs, repatriált tőkejövedelem és egyenlőtlen csere révén. Az amerikai tőke bármilyen szük­séges eszközzel meg fogja védeni politikai gazdaságtaná­nak ezt az összetevőjét. Leiman ezt nem mint lényegi okot tárgyalja, hanem lábjegyzetben említi meg, mi több, csak akkor, amikor erre Malcolm X monumentális öröksége rákényszeríti.

A fekete nacionalizmus nagyszerű meglátása, amely test­hosszal a „hagyományos marxizmus" elé helyezi, az, hogy az imperializmust tekinti a rasszizmus kulcsának. Mivel ez a fejlett kapitalista országok fő osztályviszonya is, így hatalmas elméleti előnyre tehetünk szert. Az USA és az angol „hagyományos mar­xisták" „fekete nacionalizmus" elleni baljós fenyegetéseinek az iróniája az, hogy kiindulópontjuk az elosztási küzdelemben egyet­len ország. A fekete nacionalizmus a legerősebb – a fehér – tő­késosztályok által elnyomottak érdekeinek nemzetközi jellegé­ből indul ki.

E viszonyok képmutatóságát ezer jövedelmi statisztikánál job­ban megvilágítja egyetlen jelenség: a menekültek. A gazdag or­szágok kivétel nélkül határaikon kívül rekesztették azt az ínség­áradatot, amelyet a saját kapzsiságuk idézett elő.sAzok az or­szágok fogadták be őket, amelyek ezt legkevésbé engedhetik meg maguknak. Az az ellentmondás, amely a legkifejezőbben jellemzi a mai világ osztályviszonyait, a szabad kereskedelem, amely mindenre kiterjed, kivéve a munkaerőt, s amelynek fő kor­látai az imperialista és a függésben lévő országok közötti sza­bad áramlásban jelentkeznek. A harmadik világon belül a mun­kaerő többé-kevésbé szabadon áramlik; csakúgy, mint az impe­rialista országok között.⁵ A rasszizmus világméretű apartheid.

Ez annyira univerzális, hogy már „természetes"-ként tesszük magunkévá. Az összes fejlett ország munkásosztálya egy­behangzóan ellenzi a harmadik világból jövő bevándorlást, még az USA-beli is, amely pedig maga is egy bevándorló társadalom. „Nyilvánvaló", hogy ha még több embert beenge­dünk, nem lesz elég ház, elég munka, elég pénz stb. Ez ép­penséggel nem nyilvánvaló és nem igaz. Amikor valami hamis dolog nyilvánvalónak tűnik, az már önmagában jeles tudomá­nyos tény, amely tanulmányozást igényel. A valós anyagi viszo­nyok újratermelik magukat a gondolatban, függetlenül a tőké­sek bármiféle tudatos tevékenységétől. A tudósnak pedig az a dolga, hogy behatoljon a „józan ész" mögé, s felfedje az általa érzékelt valóságot, ti. a nemzetközi munkásszolidaritás majd­nem teljes mértékű leépülését.

Csak a boldog tudatlanság vezethet az olyan tökéletes vak­sághoz, amilyennel a munkásosztály szolidaritását kezelik. Leiman hosszas fejtegetése egyetlen kifejezésben, „a fekete és fehér munkásosztály közötti alapvető érdekközösségben" kris­tályosodik ki. A Fekete-Fehér Egységről szóló hatodik fejezet­ben azon a furcsa tényen kesereg, hogy ez nem jön létre, okol­va ezért elsősorban a fekete közösségeket.

A kérdés, amivel foglalkoznia kellett volna: hogyan építhető újjá a szolidaritás a világ szegényei és a munkásosztály azon cso­portja között, amely bevágja az ajtót az orruk előtt, majd pogro­mot indít az ellen a néhány szerencsétlen ellen, aki bejutott a ré­sen? A munkásosztály egy privilegizált csoportja hűtlen lesz a saját tőkéseik ellen folytatott világméretű küzdelemhez, hűtlensé­géért jutalomban részesül, s e világszintű társadalmi viszonyokat kivetíti a belső szerveibe. A rasszizmus a világ imperialista részé­nek fetisizált kifejezése. A tőkés centrumon belüli hierarchia töb­bé-kevésbé hűségesen visszaadja a világban létező elnyomás hierarchiáját, hiszen legalul találhatók azok, akik az utóbbi idő­ben érkeztek a legszegényebb országokból, legfelül pedig azok, akik legelsőként érkeztek a leggazdagabb országokból.

Leiman a rasszizmus gyökereit a rabszolgaságban próbálja megjelölni, amely az Amerikai Álomnak egy olyan perzselő vád­irata, amelyet még a hagyományos marxisták sem hagyhatnak figyelmen kívül. Ám ha a rasszizmusnak a rabszolgaság az oka, akkor Európában ez tévút, Japánban pedig felfoghatatlan. A rab­szolgaság a gyarmati szolgaság legszélsőségesebb kifejeződé­se. Magyarázatul szolgál az USA-ban kialakult rasszizmus sa­játos formájára, de nem az általában vett rasszizmusra.

Mindez egy olyan eszmecserét hoz létre, amely jellemző a hagyományos marxizmusra: hogy tudniillik – amint azt Shulman (1989) pontosan megfogalmazza – vajon „a rasszizmus olyas­valami-e, amit a tőkések művelnek a munkásosztállyal". Leiman azt a nem-materialista nézetet osztja, miszerint a rasszizmus tőkés összeesküvés: az ő „politikai érdekük abban, hogy meg­őrizzék osztályuralmukat, azt kívánja, hogy megosszák a mun­kásosztályt". Marx úgy tartotta, hogy az ideológia a létező anyagi viszonyok újratermelődése a gondolatban. A fajgyűlölet azért van jelen a nagyvárosi munkásosztály öntudatában, mert jelen van a világ többi részéhez való viszonyulásában. Ez a tőkésektől függetlenül jön létre, éppen úgy ahogy a termékfetisizmus létre­jön a propagandától függetlenül.

Leiman, figyelmen kívül hagyva mindezt, klasszikus ellenvéle­mények sorozatával áll elő. A rasszizmus, mondja ő, a kapitaliz­musban honos. Erre azért van szüksége, hogy előhozakodjon egy régi históriával: a fekete reformküzdelmek segítik a tőkéseket.

„Az alapelméletem ebben a tanulmányban az, hogy a diszkri­mináció megszüntetése a kapitalizmus megőrzése mellett eleve ellentmondásos, és hogy mindkettőjük megszüntetése a fajok kö­zötti munkásosztály-szolidaritás elérésén áll vagy bukik. Ezért minden reformista tevékenység (beleértve politikai posztok meg­szerzését), amelyet a létező politikai rendszeren belül visznek végbe csupán arra jó, hogy megerősítse és legitimálja a kizsák­mányoló és rasszista tőkés termelési és elosztási módot."

E kilencven éves érvelés felületességét az tárja elénk, hogy az egyetlen megengedhető reform: a harc a magasabb bére­kért. A szakszervezetek, amelyek minden bizonnyal „a létező politikai rendszeren belül tevékenykednek" (az USA-ban a bur­zsoá pártrendszeren belül), amelyek világosan „megerősítik és legitimálják a kizsákmányoló és rasszista tőkés termelési mó­dot", és amelyek soha nem hagynak fel a politikai posztok „re­formista" hajszolásával, be vannak biztosítva a bírálattal szem­ben, hiszen a bérharc szent.

Az effajta „hagyományos marxista" érveléseket mindig arra használják fel, hogy megerősítsék azoknak a munkásoknak a józanész-rasszizmusát, akik úgy fognak fel minden küzdel­met olyan jogokért, amelyekkel már rendelkeznek, mint ha­szontalan eltévelyedést a több pénz megszerzésétől.

A politikai jogok ártanak a kapitalizmusnak, mivel az megta­gadja őket az emberek nagy többségétől. Oktalan és sértő do­log elutasítani a déli feketék mélyről jövő és hősies küzdelmét afféle szavakkal, (323. o.) hogy „ők a feketék státuszát csak egyenlőtlen kizsákmányolásból egyenlő kizsákmányolássá vál­toztatták". Ha a feketéknek világszerte akár csak ugyanazok a jogaik és jövedelmük lenne, mint egy szegény amerikai­nak, a kapitalizmus megszűnne létezni. Ha nem lett volna polgárjogi küzdelem, a mai amerikai baloldal nem létezne, hogy ilyen leereszkedő ítéleteket mondjunk róla.

Mivel Marxnál sehol sem található meg ez az ökonomisztikus halandzsa, a hagyományos marxizmus végrehajt egy művele­tet. Módosítja Marx kategóriáit, hogy a rasszizmust a marxizmus ruháiba bújtathassa:

„A marxisták (mifélék? kik? hol?) azt hangsúlyozzák, hogy a gazdasági tényezők döntően meghatározzák bármilyen adott társadalmi formáció általános alakját, s a vagyonos és a vagyon­talan osztály közötti osztályharc a kulcs mindenféle osztály-ala­pú küzdelem »mozgástörvényeinek« megértéséhez."

Amit Marx (1977. 20. o.) valójában mondott:

„Tanulmányaim vezérelvét a következőképpen lehet összefog­lalni. Létezésük társadalmi termelésében az emberek elkerül­hetetlenül meghatározott, akaratuktól független viszonyokba ke­rülnek, mégpedig olyan termelési viszonyokba, amelyek megfe­lelnek anyagi termelőerőik fejlettségi szintjének. E termelési vi­szonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági rendsze­rét, azt a valós alapot, amelyen a társadalmi tudat meghatáro­zott formái érintkeznek egymással. Az anyagi lét termelési módja (kiemelés tőlem – A. F.) megszabja a társadalmi, politikai és intellektuális élet folyamatát."⁶

Az USA-ban és az Egyesült Királyságban a „küzdelem a va­gyonos és a vagyontalan osztályok között" az össztermelésből való részesedés feletti vita, tehát a törvényes szakszervezeti bérharc formáját ölti. Összehasonlításképpen, a német kapita­lizmus a maga idejében elpusztított 40 millió embert, eltüntetett számos fajt a bolygó különböző részeiről, és lerombolta fél Oro­szországot.⁷ A „gazdasági" tényezők között, amelyek ezt az osz­tályharcot formálták, ott volt Németország kései igénye „egy hely­re a nap alatt", veresége a háborúban, az orosz forradalom, és az antiszemitizmus történelmi hagyománya Kelet-Európában, amely kb. 700 évvel a kapitalizmus előttre datálódik.

Ha a „küzdelem a vagyonos és a vagyontalan osztályok kö­zött" mindezt lefedi, akkor ez csupán annyit jelent, hogy „min­den, aminek köze van a kapitalizmushoz", vagyis Marx tételénél kötöttünk ki. Azonban a valódi tartalma világos a könyv többi ré­széből, amely céltudatosan összpontosít a „jövedelemre, a fog­lalkoztatási szerkezetekre, a munkanélküliségre, az oktatásra, és a lakásépítésre", mindenre a jövedelem, az USA-ban felosz­tott értékhez való hozzáférés szempontjából. Ez a hiányjel a jö­vedelem-felosztás feletti gazdasági küzdelemmel helyettesíti a politikai osztályharcot. A Kommunista Kiáltvány híres mondatát, miszerint „a munkásosztály első lépése a forradalom útján az, hogy felemelje a proletariátust az uralkodó osztály helyzetébe, hogy megnyerje a demokrácia csatáját" kicseréli arra a mondat­ra, hogy „a munkásosztály első lépése a forradalom útján az, hogy olyan magasra emelje a béreket, hogy a tőkések feladják a küzdelmet".

Leiman-nek – érdemére legyen mondva – nem tetszenek sa­ját érvelésének durvább következtetései. Figyelmeztet a „gaz­dasági determinizmus" egyoldalúságára, és az „öntudat" illetve az „osztály" és „faj" közötti „egyensúly" fontosságát hangsúlyoz­za. Hódolatát teszi olyan haszontalan kis tények előtt, mint hogy a rasszizmus a középkor óta létezik, s a szexizmus a történe­lem előtti kor hajnalától fogva,⁸ vagy hogy a rasszisták kilenc­ven százaléka munkás.

A tragédia az, hogy a materializmus – szemben az ökonomizmussal – sokkal többet megmagyaráz a rasszizmusból, mint az egyéni öntudat. A hagyományos marxizmus, amely az anya­gi feltételeket az anyagi jövedelemre redukálja, kitárja az aj­tót olyan emberek nem-materialista érvelése előtt, akik jog­gal háborodnak fel a marxistának beállított nézeteken, s akik aztán misztikus, metafizikus vagy egyenesen reakciós ma­gyarázatokba menekülnek.

A probléma nem az „anyag" és a „tudat" általi meghatározott­ság szembeállításakor, hanem a helyes anyagi feltételek azo­nosításakor jelentkezik. Hegyek fognak elkopni, míg a rasszizmus érthetővé válik a bérharc keretein belül. A rasszizmus, amely politikai jelenség, a világméretű imperialista uralom megőrzésének anyagi eszköze. Ez az egyetlen módja annak, hogy ez az uralom fennmaradhasson. Az a hamis látszat, hogy a kapitalizmus konszenzussal kormányoz, nem más mint a nem­zeti határok fetisizálása, azon mesterséges feltételek terméke, amelyeket a tőkés centrum tart fenn a világ többi részének ma­ximális kizsákmányolásával.

A kapitalizmus megmarad a kisebbség többség felett gya­korolt világméretű diktatúrájának, a politikai jogoknak a több­ségtől való nyílt és erőszakos megtagadásával, kezdve azzal a joggal, hogy ott éljünk, ahol szeretnénk. Ez a világméretű apar­theid. Ennek az ideológiai kifejeződése, a rasszizmus, az az embertelen doktrína, amely szerint az emberi faj többsége való­jában nem ember, s ezért nincsenek jogai. Ez az elnyomás nem­zetközi kultúrája, és bárminemű kísérlet arra nézve, hogy ez egyetlen nemzeten, méghozzá a világ leghatalmasabb nemze­tén belül értelmezhető legyen, kudarcra van ítélve. Leiman jó szándékú könyve ezt a tényt – jóllehet negatív előjellel – Vegy­tiszta kivitelben szemlélteti.

(Fordította: Szikszai Szabolcs)

Anti-Náci Liga                                                                                           (Socialist Review)

Jegyzetek

¹ Ez nagyon erősen jelentkezik olyan országokban, amelyek számos háborút nyertek, legalább két évszázada nem volt forradalmuk, és so­hasem voltak megszállva, vagy a fasizmus szenvedéseinek kitéve, s amelyek kiváló képzéssel rendelkeznek a világ forradalmárainak okta­tására, s ez az oka annak, hogy a kis Internacionálék mind Londonban vagy New Yorkban székelnek.

² A katonai vereség eddig az egyetlen olyan körülmény, amely forra­dalmat idézett elő a fejlett országokban. Ez egy figyelemre méltó tény, és Marx igazán brilliáns meglátásainak egyike az volt, hogy mindezt fel­ismerte, és előre megjósolta, habár – úgy tűnik – ez már a „hagyomá­nyos marxizmus" meghaladása.

³ Ez már Marx idejében is köztudott volt: „az angol proletariátus való­jában egyre inkább burzsoává válik, olyannyira, hogy ez a leginkább burzsoá nemzet láthatóan azt a végcélt tűzte ki, hogy a burzsoázia mel­len burzsoá arisztokráciával és burzsoá proletariátussal rendelkezzen. Ez persze egy bizonyos mértékig igazolható egy olyan nemzet számá­ra, amely az egész világot kizsákmányolja." Engels' levele Marxhoz. 1858. október 7. (Magyarul: Kari Marx és Friedrich Engels művei – továbbiak­ban: MEM. 29. kötet. Levelek 1856-1859. Kossuth Könyvkiadó, 1972.337.)

⁴ "Marx nézete ez volt: „A Nemzetközi Munkásszövetség legfontosabb célja, hogy siettesse a társadalmi forradalmat Angliában. A siettetés egyetlen módja (kiemelés tőlem) Írország függetlenségének megteremtése…a londoni Központi Tanács különleges feladata az an­gol munkások ráébresztése arra, hogy számukra Írország felszabadu­lása nem absztrakt igazságosság vagy emberi érzés kérdése, hanem saját felszabadulásuk első feltétele." (Marx levele Meyerhez és Vogt-hoz, 1870. április 9. Magyarul: MEM 32. kötet. Levelek 1868-1870.1974.656.) Ennyit a burzsoá nacionalizmus szörnyű veszélyeiről.

⁵ Leiman könyvében négy utalást találunk a bevándorlásra, amelyek közül egyik sem korszerű; megítélése szerint (51.) „Egy másik akadály (kiemelés tőlem) volt a fajok közötti munkásszolidaritás kifejlődése útjá­ban a bevándorlás: állandóan változtatva a munkásosztály összetételét, rendkívül hatékonyan megakadályozta egy stabil szervezeti bázis meg­szilárdulását." A tényeket tekintve, minden említésre méltó,szakszervezeti mozgalmat bevándorlók építettek ki. Mindenki más tudja, ki volt Joe Hill. Leiman még azt sem tudja, hogy a saját szakszervezeti mozgalma hon­nan ered. ^

⁶ Engels jól ismert, Block-hoz írt, 1890. szeptember 21-ei levelében mondja:…..A történelem materialista felfogásának megfelelően, az alap­vetően meghatározó tényező a történelemben a valós lét termelése és újratermelése (kiemelés tőlem – A. F). Sem Marx, sem én soha nem állí­tottunk ennél többet. Ezért, ha valaki ezt kicsavarja, és azt mondja, hogy a gazdasági tényező az egyetlen meghatározó tényező, ezzel azt az állítást átalakítja egy semmitmondó, absztrakt, képtelen frázissá." (Magya­rul: MEM 37. kötet. Levelek 1888-1890.197.453.)

⁷ A szakszervezeteket is eltörölte, amivel is teljes tizenkét évvel vissza­vetette a német bérharcot.

⁸ Engels (1870) a nők elnyomásáról szóló saját materialista érvelését A család, a magántulajdon és az állam eredetei-ben adja közre, amely­ben a nők elnyomását kb. i.e. 15000-re vezeti vissza. Meglehet, hogy ő csak egy „neo-marxista" volt.

Irodalom

Cherry, B. 1989. Reply to Shulman. Review of Radical Political Eco-nomics, Vol. 21(4), 79.

Cherry, B. 1988. Shifts in Radical Theories of Inequality. Review of Radical Political Economics, Vol. 20 (2-3).

Leiman, Melvin, 1993. The Political Economy of Racism. London: Pluto.

Engels 1970. The Origin of the Family, Priváté Property and the State. In: Marx and Engels. 1970. Magyarul: A család, a magántulajdon és az állam eredete. Marx-Engels Válogatott Művei (Kossuth Könyvkiadó, 1975) 3. 457-571.

Marx. 1977. A Contribution to the Critique of Political Economy. Preface. Moscow: Progress Publishers. Magyarul: Beveztés a politikai gazdaság­tan bírálatához. MEVM 2. 30-53.

Marx and Engels. 1970a. The Communist Manifesto. In: Marx and En­gels (1970b) 52. Magyarul: A Kommunista Párt kiáltványa. MEVM 1. 137-164.

Marx and Engels. 1970b. Selected worfra.London, Lawrence and Wishart 1970.

Marx and Engels. 1975. Selected Correspondence. Moscow: Progress Publishers.

Shulman, Steven. 1989. Controversies in the Marxian Analysis of Racial Discrimination. Review of Radical Political Economics, Vol. 21(4) 73.