Van-e remény haladásra?

Hármas évfordulót ünnepelhetünk ma: a Kyoto Seika Egyetem alapításának 25. évfordulóját, az 1968-as világforradalom 25. évfordulóját, valamint annak a napnak az 52. évfordulóját (legalábbis az amerikai naptár szerint), amikor a japán flotta megtámadta Pearl Harbort. Engedjék meg, hogy annak magyarázatával kezdjem, hogy mit is jelentenek szerintem ezek az évfordulók.¹

A Kyoto Seika Egyetem megalapítása a világrendszer történetének egyik jelentős fejleményét szimbolizálja, mégpedig az egyetemi szervezetek jelentős számbeli megnövekedését az 1950-es és 1960-as években.² Bizonyos értelemben ez az időszak volt a felvilágosodás azon ígéretének betetőzése, amely az oktatáson keresztül megvalósuló haladást hirdette. Ez önmagában csodálatos dolog volt, és ma itt ezt ünnepeljük. De mint minden csodálatos dolognak, ennek is megvolt az ára, és megvoltak a maga hátulütői. Az egyik probléma az volt, hogy a felsőoktatás kibővülése diplomások tömegeit termelte ki, akik végzettségüknek megfelelő állást és fizetést követeltek, és ezen igények kielégítése – legalábbis olyan gyorsasággal és teljességgel, ahogy azt ők elvárták – bizonyos nehézségekbe ütközött Az árat pedig a kiterjedt egyetemi oktatás fenntartásának társadalmi költsége jelentette, ami azonban csak egy részét képezte azoknak a kiadásoknak, amelyek a világrendszer egyre bővülő középosztályának általános jólétét biztosították. A társadalmi jólét ily módon megnövekedett költségei kezdtek súlyos terheket róni az államok költségvetésére; 1993-ban pedig már szerte a világon az államok pénzügyi válságáról beszélnek.

Mindez elvezet bennünket a második évfordulóhoz, nevezetesen az 1968-as világforradaloméhoz. Ez a világforradalom a legtöbb országban (de nem mindegyikben) az egyetemekről indult ki. Az egyik tényező, amely úgy hatott, mint olaj a tűzre, kétségkívül az volt, hogy a leendő diplomásokat hirtelen nyugtalanság töltötte el jövőbeni munkahelyi kilátásaikat illetően. Természetesen azonban nem ez a szűken vett öncélú tényező játszotta a főszerepet a forradalom kirobbanásában Sokkal inkább csak egy tünete volt annak az általános problémának, amely a felvilágosodás haladásra vonatkozó számtalan ígéretének valódi tartalmát érintette – olyan ígéretekét, amelyek a/ 1945 utáni időszakban még megvalósulni látszottak.

Ezzel eljutottunk a harmadik évfordulóhoz, Pearl Harbor megtámadásának évfordulójához. Ez volt az a támadás, amely az Egyesült Államokat tényleges résztvevőként bevonta a második világháborúba. Ez a háború azonban nem elsősorban az Egyesült Államok és Japán között folyt. Japán – elnézést a kifejezésért – csak másodrangú szerepet játszott ebben a világméretű drámában, és támadása csak egy kis epizód volt egy hosszú ideje folyó küzdelemben. A háború elsősorban az Egyesült Államok és Németország között, 1914 óta gyakorlatilag folyamatosan folyt. Lényegében egy „harmincéves háború" volt ez, ahol a két fő ellenfél azért küzdött egymással, hogy eldöntse, ki kövesse Nagy-Britanniát a világrendszer vezető nagyhatalmának trónján. Mint tudjuk, ezt a háborút az Egyesült Államok nyerte, és vált a világ vezető hatalmává, ezáltal pedig neki jutott az a feladat, hogy őrködjön a felvilágosodás ígéreteinek világméretű kiteljesedése felett.

A liberalizmus funkciói

A felvilágosodás első nagy politikai kifejeződése – a vele kapcsolatos számtalan kérdőjellel együtt – természetesen a francia forradalom volt. Már önmagában az is korunk egyik nagy kérdésévé vált, hogy miről is szólt tulajdonképpen a francia forradalom. Az 1989-es franciaországi bicentenárium adott alkalmat arra, hogy komoly kísérletet tegyenek e nagy esemény hosszú ideje uralkodó, de állítólag mára már elavult „társadalmi értelmezésének" egy új interpretációval való felváltásara.³

A francia forradalom önmagában egy hosszú folyamai végpontja volt nemcsak Franciaországban, hanem az eges/ töke;, világgazdaságban, mint történelmi rendszerben. Hiszen I/Hü re a világ nagy része már vagy három évszázada e történelmi rendszer keretein belül működött. E három évszázad alatt pedig e rendszer legtöbb kulcsfontosságú intézménye kialakult és megszilárdult: a földrajzi munkamegosztás az értéktöbblet

jelentős részének a perifériáról a centrumba való áramlásával együtt: a nyereség elsőbbsége azok számára, akik a véget nem érő tőkefelhalmozás érdekében tevékenykednek; az úgynevezett szuverén államokból felépülő államközi rendszer, amely államokat azonban ezen államközi rendszer keretei és „szabályai" korlátoznak; és a világrendszer egyre növekvő polarizációja, amely nem csupán gazdasági, hanem társadalmi és egyre inkább demográfiai polarizáció is volt.

A történelmi kapitalizmus világrendszeréből azonban hiányzott még az azt legitimáló geokultúra. A legalapvetőbb eszméket a felvilágosodás gondolkodói fogalmazták meg a 18. században (sőt már azt megelőzően), de társadalmi intézményesülésükre csak a francia forradalommal kerülhetett sor. Hiszen a francia forradalom nem tett mást, mint hogy felvonultatta a társadalom támogatását, sót hangos követelését, két eszme mögött; nevezetesen, hogy a politikai változás természetes (normális) és nem kivételes dolog, és hogy a szuverenitás letéteményese a „nép", és nem valamiféle uralkodó. 1815-ben Napóleon, a francia forradalom örököse és élharcosa vereséget szenvedett, és Franciaországban – csakúgy, mint mindenütt, ahol az ancien régime-l elmozdították – burkolt restauráció következett. A restauráció azonban igazából nem akadályozta meg, mert valójában nem tudta már megakadályozni e világnézetek széles körű elfogadását. Tudomásul kellett venni az új helyzetet, hogy a 19. századi ideológiai hármas, a konzervativizmus, a liberalizmus és a szocializmus kialakult, megteremtve ezáltal a tőkés világgazdaságon belüli későbbi politikai viták nyelvezetét.⁴

A három ideológia közül azonban a liberalizmus győzedelmeskedett, mégpedig már e rendszer első világforradalmának is nevezhető 1848-as forradalom során.⁵ Hiszen a liberalizmus volt a leginkább alkalmas arra, hogy olyan életképes geo-kultúrát nyújtson a tőkés világgazdaság számára, amely a többi intézményt a rendszer vezetői, és bizonyos mértékig a néptömegek, az úgynevezett átlagemberek szemében is elfogadhatóvá teszi. Amint az emberek úgy gondolták, hogy a politikai változás normális, és hogy elvben ők alkotják a szuverént (azaz ők a politikai döntéshozók), bármi lehetséges volt. És természetesen pontosan ez volt az a probléma, amivel szembesülniük kellett azoknak, akik e rendszer keretein belül hatalommal és kiváltságokkal rendelkeztek. Félelmük középpontjában bizonyos mértékig a városi ipari munkások kicsi, ám növekvő csoportja állt. Ahogy azonban a francia forradalom világosan megmutatta, a vidéki, nem ipari munkásság legalább ennyire tartott a hatalmasok és kiváltságosok szándékaitól Hogyan lehetett ezeket a „veszélyes osztályokat" lebeszélni arról, hogy túl komolyan vegyék ezeket az elveket, aláásva a rendszer alapvető struktúráit, és megbolygatva a tőkefelhalmozás folyamatát? Ez volt az a politikai dilemma, amellyel a 19. század első felében az uralkodó osztály hirtelenjében szembe találta magát.

Egy kézenfekvő válasz az elnyomás volt, amit hiánytalanul alkalmaztak is. Az 1848-as világforradalom tanulsága azonban az volt, hogy a szimpla elnyomás végül nem volt túlságosan hatékony; inkább provokálta a veszélyes osztályokat, tovább fűtötte az indulatokat, ahelyett hogy lecsendesítette volna őket. Felismerték, hogy az elnyomást a hatékonyság érdekében engedményekkel kell ötvözni. Másrészről azonban a 19. század első felének forradalmárai is leszűrhettek egy tanulságot, nevezetesen hogy a spontán felkelések nem túl hatékonyak, mert könnyűszerrel leverik őket. Ha jelentős politikai változásokat akarnak elérni, akkor a néptömegek lázadásának fenyegetését össze kell kapcsolni hosszú távú politikai szervezkedéssel.

A liberalizmus úgy tüntette fel magát, mint ami mind a jobboldal, mind a baloldai politikai nehézségeire azonnali megoldást tud nyújtani. A jobboldalnak engedményeket, a baloldalnak politikai szervezkedést kínált. Mindkettőjüknek pedig türelmet hirdetett: hosszú tavon többet lehet nyerni (minden oldalnak) a középút választásával. A liberalizmus maga volt a megtestesült centrizmus, és szirénhangja csábítóan szólt Hiszen nem csupán passzív centrizmust hirdetett, hanem aktív stratégiát. A liberálisok a felvilágosodás gondolatának egy kulcsfontosságú előfeltevésébe vetették minden bizalmukat nevezetesen hogy a racionális gondolkodás és cselekvés elvezet az üdvösséghez, azaz a haladáshoz. Az ember (amin akkoriban többnyire csak a férfiakat értették) – természeténél fogva, potenciálisan, végső soron – racionális lény.

Ebből az következett, hogy a „normális politikai változásnak" azt az utat kell követnie, amelyet a legracionálisabbak – azaz a legképzettebbek, a legjártasabbak és ennélfogva a legbölcsebbek – kijelölnek. Ezek az emberek tudjak a legjobb követendő utat meghatározni, ők tudják irányítani a szükséges reformok kidolgozását és azok végrehajtását. A liberalizmus szervező elve a racionális reformizmus volt, amely meghatározta a liberálisok láthatóan zavaros felfogását az egyénnek az államhoz való viszonyát illetően. A liberálisok egyszerre érvelhettek úgy, hogy az egyént nem korlátozhatják az állam (a közösség) előírásai, valamint hogy állami szerepvállalás szükséges az egyénnel szembeni igazságtalanságok mérsékléséhez. A liberálisok így egyszerre támogathatták a laissez-faire elvét és a gyári törvényeket. Hiszen ami számukra fontos volt, az nem önmagában a laissez-faire vagy a gyári törvények voltak, hanem sokkal inkább a megfontolt, kimért haladás a jó társadalom irányába, amely leginkább, vagy talán csakis, a racionális reformizmus útján volt elérhető.

A racionális reformizmus ezen tétele a gyakorlatban különösen vonzónak bizonyult. Úgy látszott, hogy mindenkinek kielégíti az igényeit. A konzervatív beállítottságúaknak úgy tűnt, hogy ez lehetne a megfelelő mód a veszélyes osztályok forradalmi ösztöneinek elfojtásához. Egy kis választójogot ide, egy kevéske jóléti juttatást oda, plusz még egy kis közös nemzeti öntudatot az osztályok egyesítésére. Mindezek alapján a 19. század végére olyan képlet született, amely lecsendesítette a dolgozó osztályokat, miközben megtartotta a tőkés rendszer lényegi elemeit. A hatalmasok és kiváltságosok semmi olyat nem veszítettek, ami alapvető fontosságú lett volna számukra, éjjelente pedig nyugodtabban aludtak (kevesebb forradalmárral az ablakuk alatt).

A radikális érzelműeknek – a másik oldalon – a racionális reformizmus egy hasznos középutas megoldást látszott nyújtani. Néhány azonnali alapvető változást biztosított, anélkül, hogy örökre eltörölte volna a későbbi mélyebb változások reményét és igényét. Mindenekfelett az élőknek nyújtott valamit életükben, és ezek az emberek éjjelente nyugodtabban alhattak (kevesebb rendőrrel az ablakuk alatt).

Nem kívánom lebecsülni 150 év – néha erőszakos, gyakran szenvedélyes, legtöbbször következményekkel járó, de elsősorban véresen komoly – folyamatos politikai küzdelmeit. Szeretném viszont ezeket a küzdelmeket szélesebb megvilágításba helyezni. Végső soron a küzdelmeket a liberális ideológia által megszabott keretek között vívták. És amikor egy olyan jelentős csoport tűnt fel (a fasiszták), akik alapjaiban vetették el ezeket a kereteket, akkor leverték és eltávolították őket – kétségkívül bizonyos nehézségek árán, de leverték őket.

Van még egy másik dolog is, amit el kell mondanunk a liberalizmusról. Azt állítottuk, hogy a liberalizmus nem volt alapvetően államellenes, mivel valójában a racionális reformizmust helyezte előtérbe. Ha államellenes nem is, viszont alapvetően antidemokratikus volt. A liberalizmus mindig is arisztokratikus eszme volt; a „jobbak uralmát" hirdette.

Az igaz, hogy a liberálisok nem elsősorban a származás, hanem inkább a tanulmányokban elért eredmények alapján határozták meg a „jó" fogalmát. így tehát a legjobbak nem az örökletes nemesség voltak, hanem a meritokrácia haszonélvezői. A legjobbak azonban mindig kisebb csoportot alkottak, mint az egész. A liberálisok a jobbak uralmát akarták, arisztokráciát, hogy megakadályozzák a nép uralmat, a demokráciát. A demokrácia nem a liberálisok célkitűzése volt, hanem a radikálisoké; legalábbis azoké, akik valóban radikálisok, valóban rendszerellenesek voltak. A liberalizmus mint ideológia azért került előtérbe, hogy megakadályozza ezen csoport előretörését. Amikor pedig a liberálisok azon konzervatívokhoz szóltak, akik tiltakoztak a reformjavaslatok ellen, akkor azzal érveltek, hogy csak a racionális reformizmus képes szembeszállni a demokrácia előretörésével. Olyan érv volt ez, amely végül minden intelligens konzervatív fülében biztatóan csengett.

Végezetül egy fontos különbségre kell felhívnunk a figyelmet a 19. század második fele és a 20. század első fele között. A 19. század második felében a veszélyes osztályok követeléseinek fő szószólói még mindig Európa és Észak-Amerika városi munkásosztályai voltak. A liberális ideológia „kitűnően" bánt velük. Általános választójogot (férfiaknak), egy jóléti állam csíráit és nemzeti öntudatot ajánlott fel nekik. Nemzeti öntudatot, de kivel szemben? Minden bizonnyal a szomszédokkal szemben, de alapvetően és elsősorban a nem-fehér világgal szemben. Az imperializmus és a rasszizmus elemei voltak annak a programnak, amelyet a liberálisok „racionális reformizmus" címszóval az európai és észak-amerikai munkásosztályoknak felajánlottak.

Eközben azonban az Európán kívüli világ „veszélyes osztályai" politikailag mozgolódni kezdtek – Mexikótól Afganisztánig, Egyiptomtól Kínáig, Perzsiától Indiáig. Amikor Japán 1905-ben megverte Oroszországot, az egész régió úgy tekintette, mint az európai terjeszkedés visszahúzódásának kezdetét. Mindez hangos vészjelzés volt a liberálisok számára, miszerint a „normális politikai változás" és a „szuverenitás" olyan célok, amelyekért nemcsak Európa és Észak-Amerika, hanem az egész világ munkásosztályai küzdenek.

A liberálisok ezért arra fordították figyelmüket, hogy a racionális reformizmus elvét kiterjesszék a világrendszer mint egész szintjére. Ez volt az üzenete Woodrow Wilsonnak és a „népek önrendelkezési elvének", amely globális megfelelője volt az általános választójognak. Ez volt az üzenete Franklin Rooseveltnek és a „négy szabadságnak", amely mint háborús cél fogalmazódott meg a második világháború során, és amit később Truman elnök „Négy Pontba" ültetett át, és amely az „elmaradott országok gazdasági fejlődése" 1945 utáni programjának – a jóléti állam globális megfelelőjének – elindítása volt.⁶

A liberalizmus és a demokrácia céljai azonban újra konfliktusba kerültek egymással. A 19. században a liberalizmus deklarált egyetemessége összeegyeztethetővé vált a rasszizmussal, a rasszizmus tárgyainak „externalizálásával" (a „nemzeti" határokon kívülre helyezésével), miközben „internalizálták" az egyetemes eszmék de facto haszonélvezőjét, a „polgárságot". A kérdés csupán az volt, hogy a 20. század világszintű liberalizmusa képes volt-e olyan sikeresen feltartóztatni az úgynevezett harmadik világ és Dél országainak „veszélyes osztályait", mint ahogy a nemzeti szintű liberalizmus Európában és Észak-Amerikában képes volt megfékezni a nemzeten belüli „veszélyes osztályokat". A probléma természetesen az volt, hogy világszinten nem volt hely, ahova a rasszizmust „externalizálni" lehetett volna. A liberalizmus ellentmondásai bumerángként ütöttek vissza.

Győzelem és katasztrófa

1945-ben azonban mindez még messze nem volt nyilvánvaló. A szövetségesek győzelme – a Szovjetunióval összefogva – a tengelyhatalmak felett a globális liberalizmusnak a fasiszta kísérlet feletti győzelmét látszott beteljesíteni. Azt, hogy a háború utolsó mozzanataként az USA két atombombát dobott le az egyetlen nem fehér tengelyhatalomra, Japánra, ritkán elemezték az Egyesült Államokban (sőt Európában is) olyan értelemben, hogy talán a liberalizmus egy-két ellentmondását tükrözné. A reakció, mondanunk sem kell, nem ugyanez volt Japánban. Japán viszont elvesztette a háborút, és ettől a ponttól kezdve szavának nem volt súlya.

Az Egyesült Államok erre az időre messze a legerősebb gazdasági hatalommá vált a világgazdaságban. Az atombombával pedig – a szovjet fegyveres erők nagysága ellenére -a legnagyobb katonai erővé vált. Öt év alatt képes volt politikailag megszervezni a világrendszert négy alapelvre építve. Először: megállapodott a Szovjetunióval, meghagyva számára a világ egy szelete feletti ellenőrzést, azzal a feltétellel, hogy onnan nem mozdul ki (természetesen nem retorikai, hanem reálpolitikai értelemben). Másodszor: szövetségi rendszereket hozott létre Nyugat-Európával és Japánnal, amely gazdasági, politikai és retorikai célok mellett katonai célokat is szolgált. Harmadszor: elindította a gyarmati rendszerek fokozatos felszámolását. Negyedszer: meghirdette a belső integráció programját az Egyesült Államokon belül, a létező „polgárság" kategóriáit kiterjesztve és egy antikommunista egyesítő ideológiával megpecsételve.

Ez a program működött, mégpedig kimondottan jól működött majd huszonöt évig, egész pontosan az 1968-as fordulópontig. Hogyan kell tehát értékelnünk az 1945 és 1968 közötti időszakot? Valóban a haladás és a liberális értékek győzelmének időszaka volt? Azt kell válaszolnunk, hogy nagyon is igen, és hogy egyáltalán nem. A „haladás" legnyilvánvalóbb mutatója anyagi jellegű volt. A világgazdaság gazdasági expanziója rendkívüli méreteket öltött; a tőkés rendszer történetének legnagyobb expanziójáról beszélhetünk. És úgy tűnt, hogy ez mindenütt így van – Nyugaton és Keleten, Északon és Délen. Nyilvánvaló, hogy több hasznot húztak belőle Északon, mint Délen, és a szakadék (relatív és abszolút értelemben egyaránt) a legtöbb esetben tovább mélyült.⁷ Mivel azonban a legtöbb helyen gazdasági növekedés és magas foglalkoztatottság volt tapasztalható, ez a korszak mégis jó színben tűnt fel. Ez annál inkább így volt, mivel a növekedéssel együtt – ahogy azt korábban említettem – jelentősen megnőttek a jóléti kiadások, elsősorban az oktatásra és az egészségügyre fordított összegek.

Másodsorban, újra béke honolt Európában. Más volt azonban a helyzet Ázsiában, ahol két hosszú és kimerítő háború folyt: Koreában és Indokínában. Természetesen más volt a helyzet az Európán kívüli világ sok más részén is. A koreai és vietnami konfliktus azonban mégsem volt egy és ugyanaz. A koreai konfliktust inkább a berlini blokáddal lehetne párhuzamba állítani, a kettő ugyanis szinte egy tőről fakadt. Németország és Korea képezte 1945 két nagy felosztását. Mindkét országot azon katonai-politikai „határ" mentén osztották ketté, amelynek egyik oldalán az Egyesült Államok, másik oldalán a Szovjetunió állt. Jalta szellemében a felosztás határvonalait a német és koreai nemzeti (és ideológiai) érzelmektől függetlenül megváltoztathatatlannak feltételezték.

1949 és 1952 között ezen határvonalak tartóssága kemény próbának lett kitéve. Komoly feszültségek – és Koreában számos emberélet elvesztése – után az eredmény lényegében a eredeti határvonalak fenntartása lett. Valójában tehát a berlini blokád és a koreai háború pontot tett Jalta intézményesítési folyamatának végére. E két konfliktus második következménye mindkét tábor erősödő integrációja lett, amely szoros szövetségi rendszerek létrehozásában öltött testet: a NATO és az amerikai-japán védelmi szerződés az egyik oldalon, a Varsói Szerződés és a szovjet-kínai egyezmények a másikon. Ez a két konfliktus – a katonai kiadások révén – közvetlen lökést adott a világgazdaság nagymértékű expanziójának, amely igen kedvezően hatott az európai újjáépítésre és a japán növekedésre.

A vietnami háború jellege jelentősen eltért a koreaiétól. Vietnam volt az Európán kívüli nemzeti felszabadítási mozgalmak küzdelmének egyik – de messze nem az egyetlen – jelképes tüzelőállása. Míg a koreai háború és a berlini blokád a hidegháborús világrend részei és alkotóelemei voltak, addig a vietnami (vagy az algériai és sok más) küzdelem éppen a hidegháborús világrend struktúrái és korlátai elleni tiltakozás volt. Ebben az alapvető értelemben tehát rendszeridegen mozgalmak termékei voltak. Teljesen eltérő volt ezekhez képest a németországi és koreai küzdelem, ahol a két szembenálló fél között soha nem került sor békekötésre, csak fegyverszünetre; azaz a béke mindegyik számára faute de mieux (jobb híján) volt. A nemzeti felszabadítási háborúk azonban, épp ellenkezőleg, egyoldalúak voltak. A nemzeti felszabadítási mozgalmak egyike sem akart harcba szállni Európával vagy Észak-Amerikával; azt akarták, hogy hagyják őket menni az általuk kiválasztott úton. Európa és Észak-Amerika azonban nem engedtek, amíg nem kényszerítették őket. A nemzeti felszabadítási mozgalmak tehát a hatalmasok ellen tiltakoztak a nemzetek önrendelkezése és az elmaradott országok gazdasági fejlődése, mint liberális elvek teljesítése nevében.

Mindez elvezet bennünket az 1945 és 1968 közötti időszak harmadik nagy eredményéhez, nevezetesen a rendszeridegen erők világméretű győzelméhez. Az csak egy látszólagos paradoxon, hogy az USA világrendszerbeli hegemóniájának csúcspontja és a liberális ideológia globális legitimációja időben egybeesett azzal, amikor mindazok a mozgalmak, amelyek struktúrái és stratégiái 1848 és 1945 között mint rendszeridegen mozgalmak alakultak ki, hatalomhoz jutottak. A régi baloldal mindhárom változata – a kommunisták, a szociáldemokraták és a nemzeti felszabadítási mozgalmak – államhatalomhoz jutott, mindegyik más földrajzi régióban. A kommunisták az Elbától a Jaluig, a világ egyharmadán voltak hatalmon; a nemzeti felszabadítási mozgalmak Ázsia, Afrika és a karibi térség túlnyomó részén (és hasonló mozgalmak működtek Latin-Amerika és a Közép-Kelet számos országában); a szociáldemokrata mozgalmak pedig (illetve a hozzájuk hasonlók) Nyugat-Európában, Észak-Amerikában és Ausztrálázsiában jutottak hatalomhoz, legalábbis „váltógazdaságban" Japán volt talán az egyetlen jelentős kivétel a régi baloldal világméretű győzelmében.

Beszélhetünk-e paradoxonról? A társadalmi fejlődés erőinek győzelme volt-e a népi erők vitathatatlan győzelme, vagy inkább ezen népi erők jelentős mértékű kooptálásáról van szó? Van-e lehetőség intellektuálisan és politikailag különbséget tenni e két felvetés között? Ezek voltak azok a kérdések, amelyek nyugtalanságra adtak okot az 1960-as évektől. Habár a gazdasági expanzió és a vele együttjáró világszintű életszínvonal-növekedés, a viszonylagos béke a világ nagy részén, és a népi mozgalmak szemmel látható győzelme a világ fejlődésének pozitív és optimista megítéléséhez vezetett, a valódi helyzet mélyebb vizsgálata komoly nehézségeket mutatott.

A hidegháborús világrend nem az emberi szabadság kiterjesztésének korszaka volt, hanem az államok által gyakorolt hatalmas belső elnyomásé, aminek az igazolását a magas szinten megkomponált geopolitikai feszültségek állítólagos súlyossága adta. A kommunista világban tisztogatási perek, gulág és vasfüggöny. A harmadik világban egypártrendszerek, szakadárok börtönben vagy száműzetésben. És a mccarthyizmus (és egyéb megfelelői a többi OECD országban) ha kevésbé brutálisan is, de legalább ennyire hatékony volt a konformitás kikényszerítésében és a tisztogatásokban, ahol erre szükség volt. Nyilvános vita mindenütt csak tisztán körülhatárolt paraméterek között volt lehetséges.

Mi több, anyagi értelemben a hidegháborús világrend a növekvő egyenlőtlenségek korszaka volt, mind nemzeti, mind nemzetközi szinten. És miközben a rendszeridegen mozgalmak gyakran irányultak régi egyenlőtlenségek ellen, nem szégyelltek újakat létrehozni. A kommunista rezsimek nómenklatúráinak megvolt a párja a harmadik világban és az OECD országok szociáldemokrata rendszereiben is. Ráadásul szinte teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezek az egyenlőtlenségek nem véletlenszerűek. Eloszlásuk társadalmi csoportoktól függött (akár faji, akár vallási, akár etnikai alapon), és ez érvényes világszinten és az egyes államokon belül egyaránt. Természetesen ez az eloszlás függött nemtől és korcsoporttól is, mint annyi más társadalmi jellemzőtől. Röviden tehát, voltak csoportok, amelyek kimaradtak; sok ilyen csoport volt, amelyek összesítve a világ népességének több, mint a felét teszik ki.

A hosszú ideje táplált remények felemás megvalósulása szolgált tehát az 1968-as világforradalom alapjául és magyarázatául. Ez a forradalom mindenekelőtt az egész történelmi rendszer ellen irányult – az USA, e rendszer hegemón hatalma ellen; gazdasági és katonai struktúrák ellen, amelyek e rendszer tartóoszlopait képezték. De ez a forradalom legalább ennyire, ha nem még jobban a régi baloldal ellen is irányult: azon rendszeridegen mozgalmak ellen, amelyek nem bizonyultak eléggé rendszerellenesnek. A Szovjetunió ellen, amely feltételezett ideológiai ellenségével, az USA-val kollaborált; valamint a szakszervezetek és más munkásszervezetek ellen, amelyek szűken vett anyagi érdekeiket követték, elsősorban bizonyos partikuláris csoportok érdekeit védve.

A fennálló rendszer védelmezői az irracionalizmust vetették 1968 forradalmárainak szemére. Valójában azonban a liberális ideológia saját csapdájába esett. Több mint egy évszázadon keresztül hirdette, hogy a társadalomtudományok feladata a racionális elemzés határainak kiterjesztése (mint a racionális reformizmus egyik szükséges előfeltétele), ám ez túlságosan jól sikerült. Ahogy azt Fredric Jameson megfogalmazza: „A modern gondolkodás, illetve filozófia (…) bámulatra méltó fejlődést hozott magával azon a téren, amit mi racionális, illetve értelmes magatartásként értelmezünk. Úgy vélem, hogy elsősorban a pszichoanalízis felszívódásával, de a „másság" eltűnésével is, egy szűkülő bolygón és egy médiával átitatott társadalomban nagyon kevés olyan dolog marad, amelyet irracionálisnak lehet feltételezni, az „érthetetlen" korábbi értelmezésében (…). Egy másik, de érdekes kérdés az, hogy az Értelem ennyire kitágult fogalmának van-e a továbbiakban bármiféle normatív értéke (…) egy olyan helyzetben, amikor ellenkezője, az irracionális visszahúzódott a tulajdonképpeni nem-létezésbe."⁸

Hiszen ha valójában minden értelmessé vált, akkor milyen különleges legitimáció rejlik a továbbiakban a felvilágosodás társadalomtudományának paradigmáiban? Miféle különleges érték rejlik az uralkodó elitek politikai programjaiban? És ami a legsúlyosabb kérdés: vajon milyen különleges képességekkel rendelkeztek az uralkodó csoportok, amelyek az elnyomott csoportoknak vagy akar az átlagembereknek nem voltak meg. 1968 forradalmárai ezt a logikai bakit vették észre a liberális ideológia páncélzatán (és a hivatalos marxista ideológia nem sokban különböző variánsában), és erre irányították támadásukat.

Az 1968-as világforradalom, mint politikai mozgalom már nemcsak egyszerű bozóttűz volt. Elemi erővel csaptak fel a lángok, amit aztán (három éven belül) elfojtottak. A parázs – számos egymással versengő pszeudo-maoista csoport formájában – még 5-10 évig tovább izzott, de az 1970-es évek végére ezek a csoportok is már csak a történelem elhalványuló lábjegyzeteivé váltak. 1968 geokulturális hatása azonban döntő jelentőségű volt, hiszen az 1968-as világforradalom egy korszak végét jelentette: a liberalizmus automatikus főszerepének végét. A liberalizmusnak nem csupán mint uralkodó világnézetnek, hanem mint az egyetlen olyan ideológiának, amely el tudta érni, hogy folyamatosan racionális, és ennélfogva tudományosan legitim legyen. Az 1968-as világforradalom visszahelyezte a liberalizmust oda, ahol az az 1815-1848 közötti időszakban volt: egy, a többivel egy szinten versengő politikai stratégiává tette. Ily módon tehát mind a konzervativizmus, mind a szocializmus/radikalizmus megszabadult a liberalizmus mágneses mezejének vonzásától, amely 1848 és 1968 között sakkban tartotta őket.

Az a folyamat, amelynek során a liberalizmus geokulturális normát meghatározó szerepéből egyszerű versenyzőként került vissza az ideológiák világméretű piacára, az 1968-at követő két évtizedben teljesedett ki. Az 1945 és 1968 közötti időszak anyagi virágzása teljesen eltűnt a Kondratyev-ciklus hanyatló ágának beköszöntével. Ez persze nem jelentette azt, hogy mindenki egyenlő mértékben szenvedett. A válság a harmadik világ országait érintette legelőször és legerősebben. Az OPEC olajárainak emelése volt az első kísérlet a károk csökkentésére. Az ebből származó többlet nagy része az olajtermelő országokon keresztül az OECD országok bankjaiba áramlott. Az olajáremelés haszonélvezője három csoport volt: az olajtermelő országok, akik a jutalékot kapták; azok az államok (a harmadik világban és a kommunista blokkban), akik kölcsönöket kaptak az OECD bankoktól fizetési mérlegük helyreállítására; valamint az OECD országok, akik ezáltal továbbra is fenn tudták tartani a kivitel szintjét. Ez a próbálkozás 1980-ra, az úgynevezett adósságválság megjelenésével csődöt mondott. A veszteségek csökkentésének második kísérlete a reagani katonai keynesianizmus volt, amely az 1980-as évek spekulációs konjunktúráját kiváltotta az USA-ban. Ez a kísérlet az 1980-as évek végén bukott meg, és magával rántotta a Szovjetuniót is. A harmadik kísérlet Japáné, a keletázsiai kistigriseké és még néhány környező országé volt, akik megpróbáltak hasznot húzni a Kondratyev-B-ciklus szükséges és elkerülhetetlen termelés-átcsoportosításából. Ezen igyekezet korlátainak lehetünk szemtanúi az 1990-es évek elején.

Ezen 25 éves gazdasági küzdelem tiszta eredménye a developmentalizmus (a fejlődés feltétlen érvénye) ígéretéből való világméretű kiábrándultság lett, ami pedig a globális liberalizmus által felkínáltaknak egyik meghatározó eleme volt. Kelet-, és Délkelet-Ázsiát eddig még elkerülte ez a kiábrándultság, de ez minden bizonnyal csak idő kérdése. Másutt azonban a következmények súlyosak voltak, elsősorban a régi baloldalra nézve. Elsőként a nemzeti felszabadítási mozgalmakra, majd a kommunista pártokra (1989-ben a kelet-európai kommunista rendszerek bukásához vezetve), végül a szociáldemokrata pártokra nézve. Ezen bukásokat a liberálisok saját győzelmükként ünnepelték. Pedig sokkal inkább a halálos ítéletük volt, hiszen a liberálisok újra a demokrácia erősödő követelésének 1848 előtti helyzetében találják magukat, amely követelés többet jelent, mint parlamentáris intézmények, többpártrendszer és alapvető polgári jogok leszűkített halmaza, mert ezúttal a lényegi dologról, a hatalom igazi, az egyenlőség elvén alapuló megosztásáról van szó. Ez utóbbi igény pedig mindig is a liberalizmus „mumusa" volt a történelemben, amelyekkel szemben a liberalizmus mindig leegyszerűsített kompromisszumok csokrát nyújtotta át, megtévesztő optimizmussal pántlikázva a jövőre nézve. Amennyiben az állami cselekvés útján megvalósítandó racionális reformizmus elvesztette a széles körű bizalmat, úgy a liberalizmus elvesztette alapvető politikai-kulturális védőbástyáját a veszélyes osztályokkal szemben.

A legitimáció összeomlása

Elérkeztünk tehát a jelen korhoz, amely véleményem szerint a sötét korszak kezdete, és amely jelképesen 1989-ben (1968 folytatása)⁹ kezdődött, és eltart legalább 25-50 évig.

Eddig arról az ideológiai védőpajzsról beszéltem, amelyet az uralkodó erők alakítottak ki azon követelésekkel szemben, amelyeket a veszélyes osztályok 1789 óta kitartóan hirdetnek. Úgy érveltem, hogy ez a védőpajzs a liberális ideológia volt, és hogy ez az ideológia egy megtisztított, a rendszeridegen követelések lényegét korlátozottabb értékűre cserélő szocialista-progresszív változaton keresztül közvetlenül, de még inkább „fű alatt" működött. Végül pedig azt állítottam, hogy ez az ideológiai pajzs nagyrészt megsérült az 1968-as világforradalom során, amelynek a kommunizmus 1989-es összeomlása volt az utolsó felvonása.

Miért omlott össze ez az ideológiai védőpajzs 150 évnyi hatékony működés után? A válasz erre a kérdésre nem az elnyomottak valamiféle hirtelen felismerésében rejlik az ideológiai célok hamisságát illetően. A liberalizmus megtévesztő volta ismert volt már a kezdetektől, és a 19. és 20. század folyamán gyakran erőszakkal bizonyította ezt. Ennek ellenére a szocialista hagyományból kinövő mozgalmak nem vettek olyan irányt, amely megfelelt volna a liberalizmussal kapcsolatos retorikai kritikájuknak. Legtöbb esetben épp ellenkezőleg!

Ennek okát nem nehéz megtalálni. Ezen mozgalmak társadalmi bázisa – azon mozgalmaké, amelyek mind az emberiség nevében szóltak – lényegében a világ népességének csak egy szűk rétege volt, a világgazdaság modem szektorának legkevésbé jómódú szegmense, ahogy az mondjuk 1750 és 1950 között kialakult. Ebbe beletartoztak a szakképzett és félig-meddig képzett városi munkásosztályok, a világ értelmisége és azon vidéki területek képzettebb és tanultabb csoportjai, amelyekben a tőkés világgazdaság működése közvetlenebbül érezhető volt. Mindezt összevetve jelentős mennyiséget kapunk, amely azonban még mindig nem teszi ki a világ népességének többségét.

A régi baloldal egy olyan világszintű mozgalom volt, amelyet egy kisebbség támogatott; egy hatalommal rendelkező kisebbség, egy elnyomott kisebbség, de mégiscsak a világ lakosságához viszonyított számbeli kisebbség. Ez a demográfiai tény viszont behatárolta e mozgalom politikai játékterét. Az adott körülmények között azt az egy dolgot tette, amit tehetett: úgy döntött, hogy a racionális reformizmus liberális programjának gyorsításáért száll síkra, és ezen a téren meglehetősen sikeresnek is bizonyult. A támogatóinak szerzett előnyök valódiak voltak, ha csak részlegesek is. 1968 forradalmárai rámutattak: sokan kinnrekedtek az egyenlősítésből. A régi baloldal nyelvezetében univerzalista volt, politikai gyakorlatában viszont partikularista. Az ok, amiért 1968-1989 folyamán a megtévesztő liberalizmus ezen ideológiai szemellenzőitől megszabadultak, az az, hogy az alapul szolgáló társadalmi valóság megváltozott. A tőkés világgazdaság a véget nem érő tőkefelhalmozás logikáját olyannyira rendíthetetlenül követte, hogy kezdte megközelíteni elméleti ideálját: minden dolognak az áruvá tételét. Erre mutat rá több új szociológiai jelenség: a termelés gépesítettségének mértéke; a térbeli akadályok elhárítása az áru és információ cseréjében; a világ elvárosiasodása; az ökológiai rendszer szinte teljes kimerítése; a munkafolyamat magas fokú monetarizáltsága; és a konzumerizmus (azaz a fogyasztás rendkívüli módon kibővült kommodifikációja).

Mindezek a fejlemények közismertek, sőt állandó elemzés tárgyai a világ kommunikációs médiájában. Nézzük meg azonban, hogy mit is jelent ez a véget nem érő tőkefelhalmozás szempontjából. Elsősorban és legfőképpen a felhalmozási ráta jelentős csökkenését. Az okok pedig elsősorban társadalompolitikai jellegűek. Három meghatározó tényezőről van szó. Az első tényezőt az elemzők már régen észrevették, de teljes megvalósulása csak most következik. A világ városiasodása, valamint az oktatás és a telekommunikáció kibővülése a világméretű politikai tudatosságnak olyan fokát hozta létre, amely egyrészről könnyebbé teszi a politikai mozgósítást, másrészt megnehezíti a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek mértékének és a kormányoknak ezen egyenlőtlenségek fenntartásában játszott szerepének elkendőzését. Ezt a fajta politikai tudatosságot erősíti a hatalom irracionális forrásainak legitimáción kívül helyezése. Röviden tehát, több ember, mint bármikor korábban követelheti a hasznok egyenlő elosztását, és tagadhatja meg a tőkefelhalmozás alapvető feltételeinek és a munka meg nem fizetettségének eltűrését. Ez tükröződik a „történelmi" bérek jelentős világszintű növekedésében, és a kormányokkal szembeni nagymértékű és egyre erősebb követelésben az alapvető jóléti juttatások újraelosztásával (elsősorban az egészségügyben és az oktatásban) és az állandó jövedelem biztosításával kapcsolatban.

A második tényező a kormányzatok jelentősen megnövekedett költségei, a profitnak infrastruktúra-fejlesztéssel és a vállalati költségek externalizálásának engedélyezésével való szubvencionálása. Ez az, amit a sajtó ökológiai válságként, az emelkedő egészségügyi költségek válságaként, az alaptudományok magas költségeinek válságaként stb. emleget. Az államok nem képesek egyszerre bővíteni a magánvállalatoknak juttatott támogatások és a lakosság jóléti juttatásainak mértékét. Valamelyiket jelentős mértékben vissza kell fogni. Egy tudatosabb polgársággal ez a – lényegét tekintve – osztályharc hatalmasnak ígérkezik.

A harmadik feszültséggóc pedig annak a ténynek a következménye, hogy a politikai tudatosság mára világméreteket öltött. Mind világszinten, mind az államok szintjén az elosztási egyenlőtlenségek összefonódnak faji, etnikai, vallási jellegűekkel. Ily módon a politikai tudatosság és az államok pénzügyi válságának együttes eredménye komoly küzdelem lesz, amely polgárháború formáját ölti majd mind világméretekben, mind állami szinten.

A feszültségek első áldozata az állami struktúrák legitimációja, és ezáltal rendfenntartási képességük lesz. Emiatt megnőnek majd a gazdasági és biztonsági költségek, ami viszont még nagyobb feszültségek forrása lesz, tovább gyengítve az állami struktúrák legitimációját. Ez nem a jövő; ez a jelen. Ezt tapasztalhatjuk a biztonságérzet gyengülésével, gondoljunk csak a bűnözésre, a véletlenszerű erőszakos cselekedetekre, a rendőrség brutális akcióira, arra, hogy a bírói rendszerek képtelenek biztosítani az igazságosságot – és mindez megsokszorozódott az elmúlt 10-15 évben. Nem állítom, hogy ezek a jelenségek merőben újak, vagy hogy szükségszerűen intenzívebbek lennének, mint korábban, de a legtöbb ember új vagy rossz, de mindenképpen kiterjedtebb jelenségként értékeli ezeket. Ennek pedig legfőbb következménye az állami struktúrák legitimációjának elvesztése.

Ez a fajta fokozódó, és önmagát erősítő „rendetlenség" nem tarthat örökké, de eltarthat akár 25-50 évig is. Ez pedig a rendszeren belüli káosz egy formája, amelyet a rendszer biztonsági tartalékainak kimerítése váltott ki, illetve az, hogy a rendszer ellentmondásai olyan szintig jutottak, amikor egyetlen, – a rendszer normális működésének helyreállítására hivatott – mechanizmus sem képes már hatékonyan működni.

A küzdelem új frontjai

A káoszon túl azonban új világrend jön, és ez felveti témánk szempontjából az utolsó kérdést: milyen választási lehetőségeink vannak – most és később. Az, hogy most a káosz korát éljük, nem jelenti azt, hogy az elkövetkezendő 25-50 évben a tőkés világgazdaság alapvető folyamatai ne működnének. Az emberek és a cégek igyekeznek folytatni a tőkefelhalmozást az összes jól ismert módon, a tőkések ugyanúgy igyekeznek majd támogatáshoz jutni az állami struktúrákon keresztül, mint korábban. Az államok továbbra is versengenek majd a többi állammal, hogy melyikük legyen a tőkefelhalmozás legfőbb húzóereje. A tőkés világgazdaság talán belép egy új expanziós időszakba, amely tovább kommodifikálja a gazdasági folyamatokat szerte a világon, és tovább polarizálja a haszon elosztását.

Ami az elkövetkezendő 25-50 évben változik, az egyáltalán nem a világpiac, hanem sokkal inkább a világpolitikai és kulturális struktúráinak működése lesz. Az államok fokozatosan elveszítik legitimációjukat, és így nehézségeik támadnak a biztonság fenntartásában, az államhatárokon belül és egymás között egyaránt. A geokulturális szintéren nem lesz meghatározó közös nyelvezet. Nem igazán lesz egyetértés atekintetben, hogy mi jelenti a racionális és elfogadható magatartást. A zűrzavar ténye azonban nem jelenti azt, hogy nem lesz tudatos magatartás. Épp ellenkezőleg; számos csoport küzd majd világos, jól körülhatárolt célokért, de sokan ezek közül állandó közvetlen konfliktusban lesznek egymással. És lehet, hogy lesz néhány olyan csoport, amelynek hosszú távú elképzelései vannak arról, hogy lehetne egy alternatív társadalmi rendet kialakítani, még akkor is, ha ezen csoportok személyes tisztasága csak szerény hozzájárulás lehet a küzdelemhez, és ezek az elképzelések nagy valószínűséggel nem lesznek a cselekvés általános vezérelvei. Röviden tehát arról van szó, hogy mindenki vakon fog cselekedni, még akkor is, ha úgy gondolják, hogy nem így tesznek.

Mindezek ellenére cselekednünk kell. Az első, amire szükségünk van, hogy tisztában legyünk vele, mi volt a modern világrendszer hibája, mi az, ami a népesség ilyen nagy százalékát felingerelte, vagy legalábbis kétkedővé tette e rendszer társadalmi érdemeit illetően. Számomra nyilvánvaló, hogy a legnagyobb probléma a rendszer hatalmas egyenlőtlenségeiből, a demokrácia hiányából származott. Ez kétségkívül igaz volt a valóságosan ismert korábbi történelmi rendszerekre is. Ami a kapitalizmus idején másképp festett, az az, hogy az a hatalmas siker, amit az anyagi termelés megteremtésében elért, eltüntetni látszott az egyenlőtlenség – legyen az anyagi, politikai vagy társadalmi – bármiféle jogosultságát. Ezek az egyenlőtlenségek tűntek a legrosszabbaknak, mert nem csupán egy nagyon szűk csoportot választ le a többiektől, hanem a világ lakosságának legalább egy hetedét vagy egyötödét a többitől. Ez az a két tényező – az összes anyagi gazdagság növekedése, és az, hogy nem csupán egy maroknyi ember, de a világ lakosságának túlnyomó többsége nem élhet jól -, amely felborzolta a kirekesztettek kedélyeit.

Semmivel sem tudunk hozzájárulni a világrendszer végső káoszának megfelelő rendezéséhez mindaddig, amíg nem rögzítjük: csakis egy viszonylag egalitáriánus, teljesen demokratikus történelmi rendszer az elfogadható. Mindez konkrétabban azt jelenti, hogy azonnal és tevékenyen kell több fronton megindulnunk. Az egyik azon eurocentrikus feltételezés megdöntése, amely már vagy két évszázada áthatja a geokultúrát. Tény, hogy Európa jelentős kulturális hozzájárulást nyújtott az emberiség közös vállalkozásához. Az viszont egyszerűen nem igaz, hogy tízezer év során ez a hozzájárulás sokkal jelentősebb lett volna, mint más civilizációs központoké, és nincs okunk feltételezni, hogy a kollektív bölcsesség ereje csökkenni fog az ezredfordulóra. A jelenlegi eurocentrikus elfogultságot fel kell váltania egy józanabb és kiegyensúlyozottabb történelemfelfogásnak. Kulturális átértékelésre van szükség, ami azonban komoly és folyamatos politikai és kulturális küzdelmet igényel. Nem új fanatikusokra van szükség, hanem kemény intellektuális munkára, együtt és külön-külön egyaránt.

Az emberi jogok fogalmát úgy kell átalakítanunk, hogy az ugyanazt jelentse nekik és nekünk, hazai állampolgárnak és külföldinek. A közösségek azon joga, hogy megóvhatják kulturális örökségüket, soha nem hatalmazza fel őket arra, hogy védjék kiváltságaikat. Komoly csatározások várhatók az emigránsok jogainak területén. Véleményem szerint az előttünk álló 25-50 évben Észak-Amerika, Európa és Japán állampolgárainak nagyon nagy részét korábbi emigránsok vagy azok gyermekei teszik majd ki, és akkor mindannyiunknak azért kell majd küzdenünk, hogy biztosak lehessünk benne: ezek az emberek teljesen egyenlő mértékben hozzájuthatnak a gazdasági, szociális és politikai jogokhoz ott, ahova emigráltak.

Mindez – a kulturális tisztaság és a felhalmozott tulajdonosi jogosítványok ürügyére hivatkozva – erős politikai ellenállásba fog ütközni. Az Észak állami vezetői már most úgy érvelnek, hogy az Észak nem veheti a vállára a világ összes terhét. Ámde, miért is ne? Az Észak gazdagsága nagyrészt a Délről oda áramlott értéktöbbletnek köszönhető. Pontosan ez az, ami az évszázadok során a rendszer válságához vezetett. Ez nem könyörületesség kérdése, hanem a racionális újjáépítésé.

E csaták politikai csaták lesznek, de nem szükségszerűen állami szinten zajlanak majd. Sokkal inkább – pontosan az állami legitimáció elvesztésének folyamata miatt – e csaták nagy része helyi szinteken fog eldőlni, azon csoportok között, amelyekbe magunkat megszervezzük. Mivel pedig ezek a csaták komplexek lesznek, és helyi szinten folynak több csoport között, egy komplex és flexibilis szövetségi stratégiára van szükség. Ez azonban csak akkor lesz működőképes, ha az egyenlősítő célkitűzéseket tartjuk szem előtt.

Végül, ez a küzdelem intellektuális jellegű lesz, tudományos elvek újrafogalmazásával, átfogóbb és tartalmasabb módszertan keresésével, és törekedve arra, hogy a tudományos gondolkodás értéksemlegességének álszent frázisaitól megszabaduljunk. A racionalitás, ha egyáltalán valami, akkor értékítélet, és semmi sem lehet racionális, csak az emberi társadalmi szervezet, a legszélesebb értelmében.

Azt gondolhatják, hogy azt, amit én a következő 25-50 évre igazságos társadalmi és politikai programként felvázoltam, túlságosan megfoghatatlan. Ez a program azonban annyira konkrét, amennyire egy forgószél közepette lehet. Először el kell döntenünk, hogy melyik part felé akarunk úszni. Majd meg kell bizonyosodnunk arról, hogy közvetlen erőfeszítéseink abba az irányba visznek bennünket. Ha ennél pontosabbat akarnak tudni, nem fogják megtalálni, és könnyen lehet, hogy mindannyian vízbe fulladunk, amíg keresgélünk.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek
1 Ez az előadás 1993. december 7-én, a Kyoto Seika Egyetem alapításának 25. évfordulóján hangzott el.

2 L. John W. Meyer és mások: The World Educational Revolution, 1950-1970, in. J. W. Meyer és M. T. Hannán szerk.: National Deve-lopment 1950-1970, Chicago 1979.

3 A franciaországi bicentenáriumot övező értelmiségi viták részletes és kitűnő ismertetését I. Steven Kaplan: Adieu 89, Paris 1993.

4 E folyamat elemzését I. The French Revolution as a World-Histo-rical Event, in. Unthinking Social Science: The Limits of Nineteenth-Century Paradigms, Cambridge 1991.

5 Azt a folyamatot, amely során a liberalizmus központi szerepet kapott, és két vetélytársát, a konzervativizmust és a szocializmust lényegében kiiktatta mint ellenfeleket, a „Trois ideéologies ou une seule? La problématique de la modernite", Genéses 9, 1992. októberi írásomban ismertettem.

6 A liberalizmus által világszinten tett ígéretek természetét és a leninista válasz kétkedését a világszintú liberalizmussal kapcsolatban lásd a The Concept of National Development, 1917-1989: Elegy and Re-quiem, in: G. Marks és L. Diamond szerk.: Reexamining Democracy, Newbury park 1992 című írásomban.

7 Adatokat I. John T. Passé-Smith: The Persistence of the gap: Ta-king Stock of Economic Growth in the PostWorld War II Era, in. M. A. Selligson és J. T. Passé-Smith szerk.: Development and Underde-velopment: The Political Economy of Inequality, Boulder, co. 1993.

8 Postmodernism, or the Cultural Logic of Laté capitalism, Durham, NC 1991, 268. o.

9 L. G. Arrighi, T. K. Hopkins és I. Wallerstein: 1989, The Continuation of 1968, Review, vol. 15. no. 2, 1992 tavasz.

A számtalan elnevezés közül, amellyel az ezredvég át­alakuló társadalmának legjellemzőbb és legmeghatá­rozóbb csoportjait igyekeznek körülírni,, kétségkívül a leginkább ellentmondásos a kognitariátus. Az iroda­lomban ugyanezt a fogalmat két egymástól rendkívül eltérő értelemben, egészen másfajta szociális kategó­riákra alkalmazzák.

1. A nagyhatású elemzésekben népszerűsített meg­határozások egy része a koghitariátusra „a hatalmat a kognitív szféra, vagyis az általa birtokolt tudás és információk alapján gyakorló új társadalmi osztály­ként" tekint. A föld és a tőke után tehát a tudás és az információ lesz a javak megszerzésének és a gazdasá­gi-politikai pozíciók birtoklásának az eszköze – állít­ják Toffler és követői. A kognitariátus ebben a meg­közelítésben leszármazottja az értelmiség által gyako­rolt gazdasági és politikai hatalomra épülő régi és újabb elméleteknek, a tőke-tulajdont háttérbe szorító „menedzserkapitalizmusról", ill. a tudósok társada­lomirányító ambícióiról és lehetőségeiről szóló kon­cepcióknak. Rokona a médiumok birtoklását a „tuda­tiparon" keresztül hatalmi újratermelésre használó társadalmi csoportok domináns szerepbe kerülésére figyelő próféciáknak. Ahogy a tőke multinacionalizálódik, ahogy a hagyományos pénz és pénzfunkciók „digitalizálódnak", ahogy az információipar vezető jö­vedelemtermelővé válik, úgy látszik igazolnia kog­nitariátus őrségváltó természetet maga a valóság. Csakhogy egyelőre az „információbirtoklásból tulaj­donbirtoklásba" való átcsapás nem olyan nagyságren­dű, hogy minőségi ugrásról beszélhetnénk. A kognitariátusba sorolt különböző csoportok nem homogé­nek (sőt külön-külön is erőteljesen strukturáltak), nél­külözik a stratégiai tudatosságot (mégha időről időre taktikai szövetségek egymás mellé sodorják is őket), érdekeik és szocio-kulturális kötöttségeik egyelőre még jól elkülöníthetők, így a kifejezés esetükben vagy metafora, vagy csak egy majdani állapotra vonat­kozó hipotézisszerű előrejelzés.

2. A másik jelentés az előzőnek szöges ellentéte. A „proletariátus" szóhangulatára rímelve a kizsákmá­nyolás alanyainak megváltozott tevékenységi körű, de működésmódjában változatlanul a tőkefunkcióknak kiszolgáltatott nagy társadalmi csoport gyűjtőneve. Azoké ti., akik nem fizikai, hanem „intellektuális se­gédmunkásként", a „szellem robotosaiként" végzik információ- és tudáskezelésre korlátozódó munkáju­kat, s akik számára munkaerőpiaci helyzetük fenntar­tása vagy megteremtése érdekében a „kognitív" tevé­kenységek ugyanolyan elidegenedett formájukban kí­nálnak tömeges megélhetést, mint ahogy hajdanán a gyáriparba áramló egykori agrármunkaerőnek. A bá­zisa az új húzóágazatok információkezelésre orientált munkaerőigénye (elsősorban adatbevitel, adatbáziske­zelés, információszolgáltatás), de a gazdasági kény­szerfeltételek szorításában egyre inkább ugyanide „sorolódnak" át hagyományos értelmiségi szakmák is (mint pl. a pedagógusoké). Egy részüknél ugyanis hát­térbe szorul a kreativitás mozzanata, a rutinszerűvé tett munkatevékenység pedig – amit érzékletesen idéz fel pl. a közhellyé koptatott „tudásgyár" vagy a „szel­lemi tömegtermelés" fogalma – jelentős társadalmi csoportokat hagyományos bérmunkás szerepekbe kényszerít.

A „tudásmunkások" (knowledge workers) elneve­zést, mint gyűjtőfogalmat más összefüggésben a kognitariátusnak arra a rétegére használják, amely egy el­képzelt munkerőpiaci piramis legfelső szintjein bo­nyolult és specializált, s ennek révén társadalmilag kellőképpen elismert és anyagilag megbecsült réteget alkot, amely azonban az „információs közmű" üze­meltetésének kulcsfontosságú feladatához mérten jócskán alulreprezentált a gazdasági-politikai színté­ren.

Kőkor, bronzkor, vaskor, információ kora

Az őskori társadalmak műszaki fejlettségének színvonalát a történészek az adott társadalmak életét leginkább meghatá­rozó nyersanyaggal szokták jellemezni. Azokat a történelmi periódusokat, amelyekben a társadalmak többsége kőből, bronzból vagy vasból készítette szerszámait, fegyvereit, kőkornak, bronzkornak, vaskornak nevezzük. Habár az ókortól kezdve a történelmi korok korszakhatárait más ismérvek alap­ján határozzuk meg, a vas mint hatalmi tényező szerepe nap­jainkig is eltartott. A 19. század vas és acélkohói a vaskor csúcsteljesítményei közé tartoznak. A 20. században a vas jelentőségét fokozatosan beárnyékolják a műanyagok és fél­vezetők, valamint a csúcstechnika egyéb anyagai. Mégis az utóbbi két évtizedben világossá vált, nem ezek az anyagok, hanem egy egészen másféle nyersanyag lesz az, amelynek feldolgozása hosszú társadalmi periódusra meghatározza a társadalmak létfeltételeit, és ez a nyersanyag az információ. Akár akarjuk, akár nem, a vaskor fokozatosan véget ér, és megkezdődik az információ kora.

Stratégiai kezdeményezések kora: Reagan, Rákosi, Al Gore, NIS

Bár a tudósok már vagy két évtizede jelezték a gyökeres vál­tozás közeledtét, a társadalom nemigen akart tudomást venni az elkerülhetetlenről, mígnem 1994-ben a legnagyobb világ­hatalom alelnöke, Al Gore az azóta róla elnevezett stratégiai kezdeményezés formájában a világ tudomására hozta, hajna­lodik. Egy új kor hajnalán vagyunk, és ez az új kor az infor­mációs társadalmak kora.

Tájékozatlanabb olvasók számára úgy tűnik, az információs társadalom kora helyett talán inkább a stratégiai kezdeménye­zések korát éljük. A stratégiai kezdeményezés nevet talán Reagan az USA elnöke használta először, amikor az 1980-as évek közepén Stratégiai Védelmi Kezdeményezés néven nyúj­tott be egy törvényjavaslatot az Egyesült Államok kongresszusához, melyben javasolta az űrhadviselés eszközeinek ki­fejlesztését és telepítését. A kezdeményezés rendkívül sikeres volt. A kongresszus a javaslatot elfogadta, kifejlesztették az új fegyverrendszereket, és megnyerték a hidegháborút.

Néhány évtizeddel előbb egy másik világhatalom stratégiai kezdeményezése arra hívott fel, legyünk a vas és az acél országa. Azon világhatalom kezdeményezését lázas sietség­gel követték a környező apróbb országok stratégiai kezdemé­nyezései, nem kevesebb sikerrel. A 19. század vas- és acél­gyártási technikáját sikerült széles körben elterjeszteni kissé megkésve itt ezen a tájon. Valószínűleg a vaskor utolsó nagy fellángolásáról volt szó.

Hasonló lázas sietség figyelhető meg a fejlett világ kor­mányainak részéről Al Gore kezdeményezésének követésé­ben is. Feleletként még 1994 áprilisában megjelent a japán kormány info-kommunikációs stratégiája, az Európai Unió bi­zottsága 1994 nyarára a nevezetes Bangemann-jelentés for­májában válaszolt, és elkészítették saját dolgozataikat a vi­lág szinte összes fejlett vagy fejlődésben levő régiójának kor­mányai is.

Mi tagadás, Al Gore kezdeményezése meglepte a közvéle­ményt. A számítástechnika és a telekommunikáció tudósai már több mint két évtizede felismerték, hogy a számítástech­nikai és hírközlő rendszerek egyre több azonos részmegol­dást, egyre több hasonló eljárást alkalmaznak, fejlődésük egy­re inkább konvergál. Azt is felismerték, hogy a két technika a szimbiózisa által létrejövő informatikai infrastruktúra olyan világméretű hálózat kialakulásához vezet, amelynek méretei összemérhetők a nemzetközi telefonhálózat méreteivel, infor­mációs szolgáltatásai pedig elképzelhetetlen gazdagságban állnak majd rendelkezésünkre. Ez az új informatikai infra­struktúra alapjaiban forgatja fel mindannyiunk életét, feltéve, hogy részesülhetünk áldásaiból.

A műszaki fejlődés eredményeit a mindennapi életben eddig is mindenki látta, előrehaladását sorsszerűnek és megállítha­tatlannak tartva mégis kevés politikusnak tűnt föl, hogy az új kor végleg elérkezett, a társadalom egyedei mellett a társa­dalom egészének is reagálnia kell az új technika kihívásaira. A társadalomnak át kell gondolnia, mit is kezdjen az új tech­nikával, melyek azok a társadalmi problémák, amelyeket meg­oldhat vele, cserébe milyen új problémák keletkezhetnek, mekkora erőforrásokat köt le a fejlesztés és milyen eredmé­nyeket hozhat.

Mi történt eközben Magyarországon? Amikor a fent említett nemzeti stratégiák, kormányprogramok készültek, akkor mi éppen a választásokra készülődtünk, itt volt tehát a magyar kormányprogram-tervezetek készítésének is az ideje. Szá­momra nem egészen világos okokból azonban a magyar po­litikusok nem figyeltek föl a harangszóra, és a programterve­zetek egyike sem vázolt föl nagyvonalú koncepciót: mi módon kezdhetnénk meg a felzárkózást információtechnikailag is a fejlett világhoz? Szerencsére a távközlési és a számítástech­nikai szakemberek ismerték a fejlett világban zajló eseménye­ket, és egy lelkes kis csapat Nemzeti Informatikai Stratégiai Kezdeményezés (NIS) néven az asztalra tett egy dolgozatot 1994 végén. A következő gondolatok a NIS tanulmányozása után támadt hiányérzet termékei.

A stratégiák alapja: a társadalom megoldandó problémái

Mi a szerepe egy nemzeti stratégiának? Véleményem szerint a nemzet fejlődési életútjának meghatározása a nemzet előtt álló legnagyobb problémák elemzése és a társadalmi, gazda­sági, valamint műszaki szempontból egyaránt optimális meg­oldások kiválasztása révén.

Minden stratégia legfőbb feladata az optimális megol­dás kiválasztása. Itt különösen szeretném hangsúlyozni, hogy nemcsak társadalmi optimumok, vagy csak gazdasági opti­mumok, legfőképpen nemcsak műszaki optimumok megkere­séséről van szó, hanem e három változó szerinti együttes op­timum kiválasztásáról, ami természetesen sokkal nehezebb kérdés, mint a külön-külön vett optimumok megtalálása. A má­sodik fő értékelési szempont az, hogy annak a stratégiának, amely számot tart a nemzeti jelzőre, a nemzet problémáinak a feltárását, megoldását kell céloznia. Lehet készíteni iparági stratégiát, regionális stratégiát, vállalati stratégiát, termékstra­tégiát, vagy akár személyes stratégiát is. A stratégia jelzője minden esetben abból az entitásból ered, amelyiknek az élet­útját a stratégia meghatározza: a vállalati stratégia a vállalat életéről mond valamit, a vállalat problémáiból indul ki, a vál­lalat optimális viselkedését irányítja, a nemzeti stratégia pedig a nemzet életútját vázolja föl, a nemzet problémáiból indul ki, a nemzet viselkedését irányítja.

Talán triviálisnak tűnik az iménti okfejtés, mégis szükséges­nek tartom ezt a kis bevezetőt, mivel hajlamosak vagyunk min­denféle életútra vonatkozó voluntarista megállapítást stratégiá­nak nevezni, függetlenül attól, vajon társadalmi-gazdasági op­timumkeresést végeztünk-e. Az elmúlt évtizedekben különösen elszoktunk a gazdasági korlátok figyelembevételétől, elég volt kimutatni valaminek a korszerű voltát, máris kívánatossá vált előttünk, hiszen hozzásegített a vaskori társadalmi berendezke­dés felsőbbrendűségének bebizonyításához. A nemzeti jelző is devalválódott kissé, amióta minden érdekcsoport janzenista mó­don a szavak mögé rejti önös érdekeit, megpróbálván a nemzet erőforrásait a saját szolgálatába állítani.

A NIS-t olvasva az volt az első benyomásom, mintha ál­modnék egy álmot, amelyben éppen a vaskori szemlélet alap­ján kimutatjuk, hogy az információtechnika Nyugaton milyen gazdasági előnyöket hozott egyes országoknak, milyen prob­lémákat oldottak meg vele, következésképpen a magyar tár­sadalomnak ilyen és ilyen fejlesztési projekteket kell beindí­tania a lépéstartás érdekében.

Első látásra tetszett a dolog, hiszen villamosmérnökként magam is éppen ebből a szakterületből élek meg. Keresni kezdtem a stratégia alapvető kiindulási pontjait, a nemzeti problémák megfogalmazását, a kiindulásul használt gazdasá­gi keretszámokat, a gazdasági alternatívákat, végül az opti­mális alternatíva kiválasztását, de ezekből vajmi keveset ta­láltam. Arra a következtetésre jutottam végül, hogy a NIS nem több, mint amit a neve mond, egy kezdeményezés, amely nem stratégiát vázol föl, hanem felhívja a figyelmet a stratégia hiányára. Igen, a jövő társadalma a kapuk előtt áll, mi viszont nem vagyunk felkészülve arra, hogy beeresszük. Szükségünk volna egy nemzeti informatikai stratégiára.

A stratégiák összehasonlítása: amerikai, japán, európai, magyar

A feladat tehát egy leendő nemzeti informatikai stratégia fel­vázolása. Vajon milyen legyen? Tájékozódásképp nézzünk körül, milyeneket írtak le az előttünk járók. Ezúttal hagyjuk figyelmen kívül, hogy az egyes programpontok milyen viszony­ban vannak az alkotók szándékaival, érdekeivel és a lehető­ségekkel. Szövegkritika nélkül, pusztán az áttekintés szándé­kával vizsgáljuk meg a legfontosabb dokumentumokat.

Az amerikai stratégia (a Nemzeti Információs Infrastruktúra Program) az alábbi célokat tűzi a nemzet elé:

• a nemzet versenyképességének fokozása,
• a gazdasági szabályozás reformja,
• a magánbefektetések ösztönzése,
• az informatika általános iparfejlesztési hatásainak kihasz­nálása,
• a kormányzati információkhoz való hozzáférés lehetővé tétele,
• általánosan elérhető szolgáltatások létrehozása,
• nagyteljesítményű információs infrastruktúra-hálózat létre­hozása,
• a globális informatikai infrastruktúra kiépítésének ösztön­zése.

A felsorolt célok mindegyike jellegzetesen tükrözi az ame­rikai értékrendet. Mit jelent a nemzet versenyképességének fokozása? Természetesen az amerikai ipar exportképességé­nek fokozását a japán és európai versenytársakkal szemben. Az informatika általános iparfejlesztési hatásainak kihaszná­lása szintén segíti a nemzet versenyképességének javítását, de egyben jelenti egy új, vagy még újabb húzóágazat létre­hozását, az ipari struktúra átalakítását a kevéssé környezet­szennyező, kisebb energiaigényű, jövedelmezőbb iparágak felé.

A kormányzati információkhoz való hozzáférés lehetővé té­tele vagy javítása egyet jelent az amerikai demokráciának a fejlesztésével. Ugyanebbe az irányba hat az általánosan el­érhető szolgáltatások kialakítása is. Az általánosan elérhető (szabványos) szolgáltatások létrehozása mellesleg kibővíti a már eddig is hatalmas amerikai információpiacot. A globális informatikai infrastruktúra kiépítését pedig azért kell ösztönöz­ni, hogy az amerikai információtechnikai és információszelgál-tatási ipar ezáltal külföldön is új exportpiacokat nyerjen.

Mindezeket a célokat nem hatalmas állami beruházásokkal szeretnék elérni, hanem a magántőke bevonásával, hiszen a közvetlen állami pénzosztogatás kora véget ért, a hatalmas államadósság csökkentése mellett kell a fenti célokat megva­lósítani.

A fenti érvelésben alig találunk olyan célt vagy megállapí­tást, amely az informatikát mint önmagáért való értéket hir­detné, helyette a nemzethez szól, olyan erőteret kialakítván, amelyben a nemzet kisebb egységei, régiói, iparágai vagy vál­lalatai is megtalálják az orientációs irányokat. Ez a stratégia a nemzet adaptációs készségének a fokozásáról, az ipar­struktúra átalakításáról, a piac aktív alakításáról szól, nemzeti érdekek, az amerikai nemzeti értékek, a dominancia, a de­mokrácia jegyében.

A japán info-kommunikációs stratégia talán még az ameri­kainál is szebben példázza, hogyan állíthatják az informatikát teljes társadalom átalakításának szolgálatába. A japán straté­giai célok az alábbiak:

• a 21. század intellektuálisan kreatív társadalmának fel­építése,
• gazdasági növekedés, új üzleti és munkahely lehetőségek teremtése,
• a társadalom fejlesztése (egészségügyi ellátás, oktatás, kormányzati működés javítása),
• a társadalom elöregedéséből és a környezetszennyezés­ből eredő problémák megoldása,
• nemzetközi hálózatok kiépítése.

A 21. század intellektuálisan kreatív társadalmának igénye abból a felismerésből született, hogy Japán, mint a világ leg­termelékenyebb gyártó műhelye, fokozatosan elveszti vi­szonylagos előnyét a rendkívül gyorsan fejlődő ázsiai régió országaival szemben. A környezetében levő országok kultu­rális hagyományai, az egész ázsiai régió kultúrájának jellege hasonló a japánéhoz, a szorgalom, az egyén alávetése a kö­zösségi értékeknek és érdekeknek, az egyéni fogyasztás kor­látozása a társadalmi felhalmozás oltárán mind lehetővé te­szik, hogy a társadalom gyorsan fejlessze és összehangoltan működtesse azokat a nagyméretű technológiákat, amelyekkel az egész világ számára szükséges fogyasztási javakat előál­lítják. Dél-Korea, Tajvan és legfőképpen a Kínai Népköztársa­ság egy évtized alatt ismétli meg azt a fejlődést, amihez Ja­pánnak három-négy évtized kellett, és az ezredfordulóra mind termelékenységben, mind ipari méretekben olyan erős ver­senytársakká válnak, hogy komolyan veszélyeztetik a japán gazdasági növekedést. Ezzel párhuzamosan a japán gazda­sági fejlődés előnyös hatása a társadalom egyedeinek élet­színvonalára a fenti értékrend megbontásának irányában hat, mind nehezebbé válik tehát a régi értékek mentén szervezett termelőkapacitás társadalmilag optimális működtetése.

Japánnak tehát olyan új tevékenységeket kell keresnie, amelyben a komparatív előnyök megtarthatók, közben pedig alkalmazkodni lehet a társadalmi értékrend változásához. A japán társadalom vezetői a kreatív társadalom megteremtésé­ben látják a kiutat, amely lehetővé teszi, hogy Japán a világ legügyesebb gyártójából a világ legjobb fejlesztő bázisává vál­jék.

A nagy tömegeket foglalkoztató gyártó iparágak leépülése tömeges munkanélküliséghez vezet, amelyet az információs társadalom munkahelyteremtő képességével szándékoznak ellensúlyozni. A társadalmi igazgatási és ellátó rendszerek fej­lesztése általános társadalmi igény, a japán társadalom gon­doskodó értékrendjét tükrözi. Az egész életre szóló munka­hely, amelynek intézménye napjainkig jól funkcionál, a gaz­dasági verseny növekedése miatt egyre kevésbé tartható fenn, helyét fokozatosan a mainál jobban működő közösségi ellátás veszi át.

A japán társadalom egyik nagy problémája a népesség elö­regedése. A szaporodási ráta az elmúlt évszázadban olyan nagymértékű volt, hogy a szigetország népessége száz év alatt megnégyszereződött. Ez a folyamat most lelassult, mi­közben az átlagos élettartam a világon a leghosszabbá vált. A demográfiai fa szalámi alakot öltött, az újszülöttek mindegyi­kének megvan az esélye arra, hogy megérje az öregkort. A fiatal korosztályoknak rendkívüli gondot jelent az idős népes­ség gondozása. Az orvosi távdiagnosztika, távellátások, a szociális gondoskodás informatizálása jelentős mértékben nö­veli a gondoskodás „termelékenységét", könnyítve a gondo­kon.

Hasonlóan súlyos probléma a környezetszennyezés és a zsúfoltság, hiszen a szigetek 75%-a lakhatatlan magashegy­ség, a népesség a mélyebben fekvő 25%-nyi területen zsú­folódott össze. A környezetbarát informatikai technikák alkal­mazása, a vidéki (esetleg a hegyvidéki) területek jó kommu­nikációs infrastruktúrája, a távmunkavégzési eljárások lehető­vé teszik a távolabbi területek birtokbavételét, a lakosság egyenletesebb elosztását a szűk területen.

A japán stratégia annyira célratörő, annyira tömör, hogy egyetlen mondat sem maradt benne a szép jelszavaknak, minden szava egyenesen a társadalom minden tagjának min­dennapi életéből, problémájából fakad. Mindezt hasonlóan szűkszavú, mégis minden szempontot felölelő gazdasági elemzés támasztja alá, amely becsléseket ad a piacok mére­tére és a szükséges befektetések nagyságára 2005-ig és 2010-ig. Az informatikai társadalom irányába tett fejlesztési lépések társadalmi hatáselemzése sem maradt el, összehan­golva a közgazdasági elemzéssel. A kiindulási pontok helyes meghatározásával, a célok lehető legpontosabb kitűzésével, a hatások elemzésével lehetővé vált egy lépésről lépésre ha­ladó program felállítása, amely nem ködös óhajok halmaza, hanem pontos feladatterv a társadalom szereplői számára. Megadja, mi a szerepe a kormánynak, mi az iparnak, az ok­tatásnak és másoknak, meghatározza az egész vállalkozás várhatóan mennyibe fog kerülni, és ki mit kap cserébe áldo­zatvállalásáért.

Nézzük meg végül az Európai Unió céljait és azok hátterét:

• növekedés, versenyképesség, foglalkoztatás,
• egész Európára (értsd: az EU-ra) kiterjedő szabályozási reform, összehangolt és stabil szabályozási és jogi környezet megteremtése,
• a versenypiacok megnyitása,
• a magánbefektetések ösztönzése,
• az informatika egész Európára (az EU-ra) kiterjedő álta­lános iparfejlesztési hatásainak kihasználása,
• Európa multikulturális jellegének támogatása,
• transz-európai informatikai infrastruktúra hálózatok létre­hozása.

A célokból csak úgy süt az egységes Európa megteremté­sének, az újonnan létrehozott hatalmas régió piaci potenciál­jának, teljesítőképessége növelésének igénye. Az információs társadalom irányába tett lépések révén egységesíteni lehet a ma még szerteszét ágazó törvénykezési gyakorlatot, vagy an­nak egy részét. Az EU szabályozási gyakorlatában ma igen fontos szerep jut a versenysemleges megoldásoknak, és az általános ellátási kötelezettségnek. Ezen két elv beépítése a nemzetek törvénykezési gyakorlatába, hozzájárul az elmara­dottabb régiók fejlődéséhez, az európai demokrácia kiszéle­sedéséhez. Az informatika húzóágazattá formálása segíti az egységesülő ország iparának átstrukturálását, miközben a ré­gi nemzeti határok közé zárt monopóliumok lebontásával ha­talmas új versenypiacot teremt. A hatalmas új belső piac ön­magában is hozzájárul az új nagyméretű technológiák kiala­kulásához, de ezt még megtetézik a transz-európai infrastruk­túra-hálózatok kiépítésének programjával, amelyet termé­szetesen elsősorban európai cégek fognak építeni. A transz­európai infrastruktúra-hálózatok létrehozása lefedi az eddig nemzeti határok mentén felszabdalt távközlési, közlekedési, szállítási és egyéb infrastruktúra-hálózatokat, egységes terü­letté változtatva ezt a hatalmas régiót. A transz-európai infor­matikai infrastruktúra-hálózatok (beleértve a távbeszélő, a mű­sorszóró és adatátviteli hálózatokat) jelenítik meg az informá­cióipar számára azt a közeget, amelyen kialakul az (egysé­ges) erős európai információipar, amelyik felveheti a versenyt az amerikai kulturális behatolással szemben.

Európa egyik legnagyobb értékének tekintjük azt a multikulturális jelleget, amelyben a kultúrák egymásra hatása hosszú időn át a fejlődés motorja volt. Az informatikai hálózatokat úgy kell megépíteni, tulajdonságaikat, szolgáltatásaikat úgy kell ki­alakítani, hogy alkalmazkodjanak minden kultúrához, lehetővé téve azok továbbélését, fejlődését. Mindezeket a célokat a magántőke aktivizálásával, bevonásával szeretnék elérni, a gazdasági optimum elérése érdekében.

Az áttekintett három stratégiában jellegzetes eltéréseket ta­pasztalunk, és akkor is ráismernénk, mely országok készítet­ték, ha nem tudnánk előre, vajon kinek a művét tartjuk a ke­zünkben. A műszaki megoldásaiban közös információtechnikát döbbenetesen eltérő célok szolgálatába állították, nem azért fejlesztik, mert „korszerű", vagy mert fejlesztésük „elke­rülhetetlen", hanem mert társadalmi szintű problémák megoldására alkalmas eszközt látnak bennük. Sőt valójá­ban nem is az informatikai eszközöket kívánják fejleszteni, hanem a társadalmat.

A stratégiák hierarchiája

A magam részéről biztos vagyok benne, hogy ezeknek az országoknak létezik társadalomfejlesztési stratégiája is, akár nyíltan előadva, akár a háttérben elrejtve. Ezek a stratégiák nem két-három év, hanem több évtized távlatát fogják át, kö­vetkezésképpen nem lehetnek választási ciklusonként módo­sított pártérdekek mentén szervezett stratégiák, hanem az egész nemzet, vagy nemzetközösség egyetértésével létreho­zott valódi, hosszú távú stratégiák. Erre a tényre külön felhív­nám a magyar értelmiségiek figyelmét.

A stratégiák egymásra épülése, egymásra építése elkerül­hetetlen, hisz a részek stratégiája nem lehet független az egé­szétől. Nem könnyű nemzeti informatikai stratégiát csinálni nemzeti társadalomfejlesztési stratégia nélkül, még kevésbé attól függetlenül, vagy annak ellenére. Nem lehet nemzeti in­formatikai stratégiát csinálni a történészek, gazdaságtörténé­szek, szociológusok, jogászok, oktatók, közgazdászok, nota bene művészek bevonása nélkül. A nemzeti informatikai stratégia nem csupán a villamosmérnökök, számítástech­nikusok, távközlési mérnökök dolga, noha jelenleg ők látják a legjobban, mit tesz lehetővé, vagy milyen következmények­kel jár a technikai fejlődés.

Térjünk vissza egy pillanatra a stratégiák által átfogott tör­ténelmi időtávlatokra. A japán info-kommunikációs stratégia 2010-ig határoz meg lépéseket. Horváth Pál, a MATÁV volt vezérigazgatója, a NIS-kezdeményezés egyik résztvevője szerint az átmenet az információs társadalom felé 15-20 évig is eltarthat, fejletlenebb országokban akár négy-öt évtizedig is. Érdemes tehát jól megalapozni, nem elsietni egy nemzeti stratégia kidolgozását.

A japán iskolaszámítógép-program: nem futóverseny, hanem távlati terv

Ide kívánkozik egy érdekes tapasztalatom arról, hogyan kez­denek hozzá Japánban egy ágazati stratégia kidolgozásához. 1988-ban, amikor a Tudományszervezési és Informatikai Inté­zetben dolgoztam, ahol a magyar iskolaszámítógépesítési programot vezették, módomban volt találkozni a japán iskola­számítógépesítés előkészítését vezető intézmény elnökével, akinek büszkén említettem, mi magyarok voltunk a másodikok Európában, akik felismerték az iskolaszámítógépesítés jelentő­ségét, már több mint harmincezer számítógépet osztottunk szét az iskolák között. Ezzel nemcsak Európában, hanem a világon is az elsők közé tartoztunk, hiszen akkor még Japánban sem kezdték meg számítógépek szétosztását az iskolák között.

Sakamoto professzor hűvösen a következőket válaszolta: „Mi nem veszünk részt ilyenféle versenyekben, nekünk nem az a célunk, hogy kimutassuk, hány hallgatóra jut–egy gép az iskoláinkban, hanem az a célunk, hogy Japán a 21. századba vezető informatikai hatalomként lépjen át. Ez nagy feladat, jól meg kell alapoznunk. Ezért létrehoztunk egy széleskörű pro­jektet, amelynek a célja megvizsgálni, hol, mi módon lehet számítógépet alkalmazni az iskolai életben."

Amint megtudtam, a projekt sok-sok szakértőt, tanárt, köz­gazdászt, művészt, adminisztratív dolgozót hívott össze, ja­pán módszerességgel sorra vették az iskolai élet minden apró mozzanatát, a tanóráktól a menzán át a napköziig. Meghatá­rozták minden szakterületre, miféle folyamatok zajlanak ott, miképpen illeszthető bele a folyamatba a számítógép, és a folyamat maga milyen követelményeket támaszt az alkalma­zandó számítógéppel szemben. Például a művészeti oktatás terén látták, hogy az akkori számítógépek színgazdagsága, felbontóképessége, sebessége még nem teszi alkalmassá a gépeket azonnali bevezetésre, de a számítástechnika fejlődé­si vonalából megjósolható, hogy a számítógépek valamikor a kilencvenes évek elején-közepén érik el azt a teljesítményt, amely lehetővé teszi alkalmazásukat a művészeti oktatásban.

Az iskolai élet minden egyes területét felleltározván a kö­vetelmények és a fejlődési görbék összevetésével meghatá­rozható egy optimális program arra vonatkozóan, milyen lé­pésekben fog behatolni a számítástechnika az iskolai életbe. A folyamatot gyorsítani is lehet. A követelmények alapján azonnal megkezdték az oktatásban alkalmazandó programter­mékek kifejlesztését, de a legfőképpen egy olyan hardver- és szoftverfejlesztői környezet létrehozását, amely hosszú időn át segíti az egységes megjelenésű, nagyon jó minőségű ok­tatóprogramok kidolgozását. Didaktikai kísérletekbe is belekezdtek. A fejlesztéseket profi cégek végezték. Mára komoly programválaszték, komoly didaktikai tapasztalat jellemzi a ja­pán iskolaszámítógépesítési piacot, az iskolának nincs olyan része, amelyre ne találnánk kipróbált, kiemelkedő minőségű, a feladat követelményeinek maradéktalanul megfelelő progra­mokat, hardveregységeket.

Ezzel szemben nézzük, mi történt nálunk a vaskorban. Az iskolaszámítógépesítés apostolainak sikerült kilobbyzniuk a politikusoktól néhány milliárd forintot hardverre, ahogyan szá­mítástechnikusok között találóan neveztük, a vasra, de nem sikerült meggyőzni ugyanazokat a politikusokat a szoftver fon­tosságáról. A lobbyzóknak nem is állt rendelkezésére a japánhoz hasonló követelményrendszer, s muníció híján eleve vesz­tett pozícióból indultak. A nemzeti stratégia abban az időben mindössze arra irányult, hogy különféle mutatók tekintetében futva, rohanva lehagyjuk a kapitalistákat.

Különféle mai felmérések alapján megállapíthatjuk, hogy a magyar iskolaszámítógépesítési program torzóvá alakult, ma sincs beépítve egyetlen tantárgy tanmenetébe, didaktikájába, módszertanába a számítástechnika, még magának az infor­matika nevű tárgynak a tartalmában sem alakult ki összhang. A szétosztott számítógépek egy-egy iskola életére hatással voltak ugyan, de az egész nemzetre nem fejtették ki az opti­mális hatást.

Lassan járj, tovább érsz! A szakmai hetilapokban olvasom, hogy megalakult a Magyar Nemzeti Informatikai Stratégiai Elő­készítő Bizottság, szeptemberre már el is kell készülnie az első dolgozatnak, amely bemutatja a kihívásokat, valamint azokat a megoldási módokat, amelyek Magyarország informá­ciós társadalomhoz való felzárkózását segítenék elő. Egy má­sik fórumon hallom, hogy októberben már kész is lesz a má­sodik tanulmány azon konkrét projektek felsorolásával, ame­lyekkel a fenti célok elérése megvalósíthatónak látszik. A mód­szerre ráismerek, itthon vagyunk. Nincs szándékomban meg­bántani a résztvevőket, régi szereplői a magyar szakmai kö­zéletnek. Kitűnő számítástechnikusok, programfejlesztők, nagyszerű fejlesztőmérnökök, a társadalomért aggódó polgá­rok, számos szakmai és közéleti díj birtokosai, aggodalmuk őszinte. Valóban ennyire kell sietnünk? Valóban tudni fogjuk októberre, mire és hogyan kell elkölteni a nemzetnek azt a sok-sok milliárdot, ami közelebb visz bennünket a mihez is? És vajon el lehet készíteni egy megalapozott stratégiai tervet ennyi idő alatt?

Egy magyar nagyvállalatnál dolgozván látom, milyen hatal­mas kínnal készül el egyetlen szolgáltatás üzleti terve több hónap alatt, mert a kiinduló adatok bizonytalanok, a belső ér­tékmérők a múlt rendszerből maradtak ránk, az adott szolgál­tatás piaca nálunk még nem alakult ki, a valódi pénzügyi for­rások nem a várt ütemben keletkeznek, a kockázat mértékét sokszor még becsülni sem lehet. Miután a nemzetgazdaság meghatározó tényezőit nem ismerjük, máig sem tudjuk meg­nyugtatóan megmagyarázni a gazdaság mélyrepülésének okait, terveinket nem tudjuk makrogazdasági hatáselemzések­re alapozni. Kétlem ezért, hogy októberre egy tündérmesénél megalapozottabb stratégiát lehet kidolgozni. Stratégia című olvasmányt persze lehet csinálni ennél rövidebb idő alatt is, ami a pénz elköltését kétségtelenül meg fogja alapozni, de a társadalmi bevétel oldaláról még csak annyit fogunk tudni, hogy ki teszi majd azt zsebre.

A készítők nagyon igyekeznek elhitetni, hogy tovább már nem várhatunk, mert végképp leszakadunk, de szívleljük meg Sakamoto professzor tanácsát, vajon ötven év távlatában gon­dolkozva fontos az, hogy egy-két hónappal, esetleg egy-két évvel később lesz-e kész az a stratégia? Kodály sem volt ennyire türelmetlen, százéves tervet vázolt föl, mivel a társa­dalmi folyamatok periódusideje ötven, száz években mérhető, s alighanem jobb lenne tőle példát vennünk.

Honnan hová?

Ismét fölmerül a kérdés, vajon megérett-e a helyzet Magyar­országon egy informatikai stratégia kialakítására, s ha igen, az milyen elemeket tartalmazzon. Fiatalkori optimizmusom a tapasztalatok hatására óvatosabbá vált. A jövő elektronizált információs társadalmához viszonyítva mai korunkat gyakran nevezik Gutenberg-galaxisnak, amely az informatikai infra­struktúra egyik fejlődési fokát, az írásbeliséget, a könyvnyom­tatást, a nyomtatott formában megjelenített, közvetített kultúrát és az erre az infrastruktúrára épülő társadalmi folyamatok együttesét jelenti.

A Gutenberg-galaxis igen fontos fejlődési lépcsőfokot jelen­tett korábbi társadalmi formációkkal szemben, amelyeket a szájhagyomány alapján terjedő kultúra, valamint a szokások, szokásjogok alapján álló döntéshozatali mechanizmus és irá­nyítási rendszer jellemzett. Gyakran meditálok azon, vajon a magyar társadalom eljutott-e már a gutenbergi fejlődési fázis­ba. A számítástechnikai, informatikai szakmában dolgozó rendszerszervezők a tanúim arra, hogy ez a fejlődési lépcső még előttünk áll. A vállalatok belső irányításának számítógé­pesítése Magyarországon azért mérhetetlenül nehéz, mert a vállalatokon belül a döntési, irányítási folyamatok nincsenek írásban rögzítve. A tünetek nemcsak vállalaton belüliek. Ha elmegyünk egy tudományos konferenciára, vagy nemzetközi megbeszélésre, pillanatok alatt kiszúrhatjuk, kik a magyarok a teremben. A japánok, a németek lázasan jegyzetelnek, más népek fiai talán kevésbé lázasan, viszont akik előtt még jegy­zetpapír sincs, azok biztosan magyarok. Nálunk egy vállalati értekezleten ritkaság, ha a megbeszélésről, akár utólag, em­lékeztető készül. Pár hét múlva a népmesék hagyományaihoz híven a különböző résztvevők a megállapodás különböző, változataira emlékeznek.

A csoportmunka szervezésének egyik alapja az írásban el­készített projektterv, műszaki követelmény, amely alkalmas az egyetértés kialakítására, mielőtt a széles körű megvalósítási munkák megkezdődnek. Nálunk ezek a dokumentumok a köz­gyakorlatban nem használatosak. Bármerre járok, azt látom, hogy nálunk nem lehet megvalósítani olyan projektet, amely­ben több ember együttműködését kell koordinálni annál, mint ahányan egy munkaszobában elférnek. Írásbeli előírások, megállapodások nélkül a munka során felmerült problémák folyamatos szóbeli egyeztetésével tudunk csak előrehaladni.

Aki nem ül velünk egy szobában, annak a munkába való be­kapcsolására nincsenek eszközeink. Az írásbeliség hiánya a társadalmi mobilitás egyik nagy gátja. A vállalatoknál, szerve­zeteknél a legértékesebbek manapság azok a személyek, akik még emlékeznek az öt, tíz év előtt kötött megállapodásokra, vagy arra, vajon az építés idején merre vezették ezt, vagy azt a közművet, csatornát, kábelt, egyebet. Térkép ugyanis nem készült róla. Ezek a személyek kicserélhetetlenek még akkor is, ha egyéb adottságaik miatt már régen megértek az elbo­csátásra.

Az államigazgatási, vagy egyéb közintézményeknél köve­tendő eljárások mindannyiszor megváltoznak, ahányszor ki­cserélik a titkárnőt vagy ügyintézőt. Ilyen esetben ugyanis a szájhagyománynak korlátai vannak. Menjünk be elintézni ügyes-bajos ügyeinket valamilyen hivatal irodájába. Ezt sze­rencsére évente legföljebb párszor kell megtennünk. Termé­szetesen minden folyamat megváltozott az elmúlt évben, ve­lük változott a személyzet, csupa új arc, az íróasztalok új el­rendezése fogad, csak egy dolog hiányzik: egy rövid írásos tájékoztató a helyiségben arról, mit hogyan kell az idén elin­tézni. És ne gondoljuk, hogy az új szervezési megoldások gyorsabbá tették az ügyintézést, fejlettebbek! Egyszerűen csak mások.

Ezek persze csak külsődleges tünetek. Hasonló megállapí­tásra juthatunk, ha a piaci, a társadalomirányítási, vagy akár­milyen más folyamatot próbálunk megfigyelni. A cselekvési lánc kusza, töredezett, esetlegességekkel van teletűzdelve, az adatáramlás nincs megszervezve, gyakran a különböző szervezetekben nem is ugyanazt jelenti valamely adatelem, mint a másikban. Társadalmi folyamataink rendszerszervezési szempontból nem folyamatok, nem kapcsolódnak egymásba, nem áttekinthetők, nem logikusak, gyakran változó amorf ál­lapotúak.

Mi magyarok egészen jól megélünk ebben a vízben, mert tudjuk, hogy nem a hivatalhoz kell fordulnunk, ha valamit tény­legesen el akarunk intézni, hanem egy közbenjáróhoz. A köz­benjárónak mint a szentek késői utódainak pedig maga felé hajlik a keze. A vaskorban úgy tűnt, az egész társadalom egy piramis, amely azonnal leállna, ha Brezsnyev elvtársat valami baj éri, mert nem lenne, aki dönteni tudna. Brezsnyev eltűnt, a piramis megmaradt. Hiába no, ez egy hierarchikus társada­lom, amelyben a keresztirányú kapcsolatoknak nincs hagyo­mánya. Ilyen körülmények között vajon éppen az info-kommu­nikációs infrastruktúra kiépítése visz el bennünket a Kánaán­ba? Attól tartok, nem ez a helyzet. Mégis, ne zárjuk ki az új technika által nyújtott eszközöket sem a társadalmunk javítá­sára. Csak azt kérem, ne tévesszük össze a célt és az esz­közt.

Egy társadalmi informatikai stratégia elemei

Induljunk ki a mi társadalmunk gondjaiból, ne essünk abba a hibába, hogy importálunk egy megoldást valahonnan, és ke­ressük hozzá idehaza a problémát, amelyet azzal megoldha­tunk. Vannak nekünk saját társadalmi, gazdasági bajaink is! Ki fog azokkal törődni, ha nem mi?

Felsorolok néhányat azon gondok közül, amelyek a magyar társadalmat az elmúlt évtizedekben bántották, és amelyekre gyógyír, vagy legalábbis enyhítő tényező lehet az informatikai infrastruktúra célzott fejlesztése. A felsorolás nem tudományos igényű, inkább példa-természetű, esetleges, a napi vulgarizálás szintjén mozog úgy, ahogyan a rádió híreiből asszociáltam. Szociológusaink, közgazdászaink garmadával sorolnák a va­lódi feladatokat. Kérdezzük meg tőlük!

Hetvenöt évvel ezelőtt a nemzet egyharmadát elválasztották az országtól. Más nemzetek fiai pedig a mi országunkban van­nak elválasztva anyanemzetüktől. Az informatikai infrastruktúra megfelelő kialakításával a nemzetrészek kommunikációja javít­ható. Kifejezetten ügyelni kell azonban arra, hogy a kifejlesz­tendő infrastruktúra ne csak a magyar kultúra támogatására le­gyen alkalmas, hanem a környező nemzetek kultúrájának is megfelelő támogatást adjon. Ez a cél nagyon sok fontos köve­telményt állít a nemzeti infrastruktúra fejlesztése elé. Általában végig kell gondolnunk, hogy a kódkészletek, a csatlakozód ír-közlő hálózatok, az összekapcsolhatóság, a többnyelvűség, a használói felület kulturális vetületei milyen követelményeket tá­masztanak a műsorszerkesztési eszközök, a tárkapacitás, a sávszélesség és egyéb más paraméterek tekintetében. A tech­nika mai állása szerint a felsoroltak nem megoldhatatlanok, an­nál inkább igényelnek szervezési, jogi és egyéb intézkedéseket. Ha elgondolkozunk ezeken a kérdéseken, akkor Európához is közelebb kerülünk egy lépéssel, hiszen az európai célok köve­telmények között is szerepel a multikulturális környezet támo­gatása. A nyugatiak viszont csak a saját multikulturális ügyeikkel fognak törődni. Saját környezetünk idevágó kérdéseinek tanul­mányozásával, a megoldási alternatívák felvázolásával bekap­csolódhatunk az európai fejlesztési folyamatokba. De ne feled­jük, nekünk először nem a nyugattal kell megtárgyalnunk a fel­tárt kérdéseket és a javasolt megoldási alternatívákat, hanem a szomszéd országokkal, azok szakembereivel, polgáraival. Ez­által segíthetjük a nálunk élő nemzetiségek kapcsolatát is a sa­ját anyaországaikkal, valamint végre a kölcsönös megértést nemzeteink között.

Tabutémának számít köreinkben a „cigánykérdésről" beszél­ni, és az átlagember első asszociációja a kriminalisztika kö­rébe vág. Pedig valójában arról van szó, hogy itt él orszá­gunkban egy nép, amely magyarul (is) beszél ugyan, de kul­túrája erősen eltérő a miénktől, tagjainak kulturális profilja ta­lán még az írásbeliségig sem ért föl. Ha a magyar népesség valahogyan mégis az információs társadalom korába lép, nem fogja ez még tovább növelni a távolságot az ország népes­ségének egytizedét is kitevő cigányságtól? Nem használha­tó-e föl a számítógéppel segített képzés e népcsoport gyor­sabb felzárkóztatásához úgy, hogy egyúttal megőrizze kultu­rális identitását? A számítógépek ma már könnyedén kezelnek képeket, megértik a néma válaszokat is, türelmesek, egyéni ütemhez igazodok, rendelkeznek mindazokkal a jellemzőkkel, amelyek az ideális tanárt is jellemzik. A multimédia rendszerek ma már rendkívüli dolgokra képesek, a számítógépes gyakor­lási módszerekkel a tananyagot egyhatod idő alatt kétszeres retencióval lehet megtanulni.

Egyik napról a másikra megszűntek a keleti piacaink. Fel lehet-e és mi módon használni az informatikai infrastruktúrát is a keleti piacok részbeni visszaszerzésére? Igen, lehet. A svédek és a finnek megtalálták a módját, mi is keressük meg! Építsük ki „érzékszerveinket" a keleti szomszédaink felé, hi­szen az üzleti életben előnyben van az, aki elérhető.

Oktatási rendszerünk túlontúl „hagyományos". A polgárok többsége az államilag finanszírozott iskolák elvégzése után egész életén át nem ül még egyszer iskolapadba. A technika, a tudomány mai fejlődése mellett ez az egyének fokozatos lemaradásához, versenyképtelenségéhez vezet. Az informati­kai infrastruktúrák lehetővé teszik a társadalom oktatási rend­szerének átépítését, gazdaságilag optimálissá tételét. Ott és csak annyit kell tanulni, ahol és amennyit a munkahely fejlett­sége megkövetel. Ha belegondolunk, ehhez talán ma sem csak az informatika hiányzik, hanem szervezési, jogi, és egyéb intézkedések.

Társadalmunk tagjainak kooperációs készsége mind a ko­operáció eszközeit, mind értékrendjét tekintve igen alacsony. Ez meggátol bennünket abban, hogy az úgynevezett nagy rendszereket hatékonyan üzemeltessük. Ilyen nagy rendszer az az Informatikai Infrastruktúra is, amelynek mielőbbi kiépí­tését mi, a szakmában működő mérnökök annyira óhajtjuk. Vámos Tibor a vaskor kötöttségei közepette is már jó évtizede felhívta figyelmünket erre a nagy gazdasági hátrányt jelentő társadalmi hiányosságra. Vizsgáljuk meg, vajon az új info-kommunikációs infrastruktúra kiépítésével javítható-e a társa­dalom tagjainak kooperációs készsége, és mi módon?

Csak néhány olyan feszítő társadalmi gondot soroltam föl, amelyek a mi gondjaink, nekünk kell keresni rájuk a megol­dást. A gondok feltárása, súlyának meghatározása nem az informatikusok dolga. Ne áltassuk magunkat és a társadalmat azzal, hogy íme tálcán hozzuk a megoldást, amikor jószerivel a problémák gyökerét sem látjuk még igazán. Tárjuk fel a társadalmi folyamatokat, amelyeket automatizálni, számítógé­pesíteni óhajtunk. Tekintsük át az egész tevékenységi láncot, vizsgáljuk meg ehhez képest az infrastrukturális elemeket, ál­lapítsuk meg, milyen követelményeket támaszt az adott folya­mat az infrastruktúrával szemben. Vizsgáljuk meg, milyen szolgáltatásokat nyújtson az infrastruktúra az adott folyamat tekintetében, mennyibe fog ez kerülni nekünk, mit hoz a kony­hára. Nem hiszem, hogy lehetetlen elvárásokat írok itt le, hi­szen a szükséges stratégiai módszerek ismertek. Néhány nyári hónap alatt ugyan még a fejlett stratégiai módszerekkel sem lehet nemzeti stratégiát készíteni. Sebaj, a százéves terv­hez megfelel az is, ha csak jövőre készül el, de legyen va­lódi, jó minőségű stratégia, alkalmas arra, hogy végképp ma­gunk mögött hagyjuk a vaskort.

1958-ban jelent meg „Az újralátogatott szép, új világ" c. esszékötet, amelyben Huxley megkísérli számba venni, hogy mi mindent lehetett volna még a Szép új világ dramaturgiájához felhasználni. Könyvének magyar nyelven először olvasható fejezetében a tudat alatti meggyőzés technikáinak veszélyességére figyel fel, s ekképpen a N. Chomsky és H. F. Schiller nevével fémjelezhető médiakritika elmélettörténeti előfutárának tekinthető.

Sigmund Freud Az álomfejtés című könyvének 1916-os kiadá­sához fűzött lábjegyzetében felhívta a figyelmet dr. Poetzl, egy osztrák neurológus munkájára, aki akkoriban publikált egy dol­gozatot, amelyben a tachisztoszkóppal folytatott kísérleteit írta le. (A tachisztoszkóp egy olyan eszköz, amelynek két válto­zata van: egy „néző" doboz, amelyben az alany egy képet néz, amelyet a másodperc töredékéig vetítenek ki; és egy la­terna magica, nagysebességű zárral, amely alkalmas arra, hogy nagyon röviden vetítsenek ki egy képet a képernyőre.) Ezekben a kísérletekben „Poetzl arra kérte az alanyokat, hogy rajzolják le a képet, amelyet tudatosan megjegyeztek abból a képből, amelyet a tachisztoszkóp kivetített számukra… Ezután azokra az álmokra figyelt, amelyeket az alanyok a következő éjszakán álmodtak és még egyszer arra kérte őket, hogy ezeknek az álmoknak a megfelelő részleteiről készítsenek raj­zokat. Maradéktalanul kimutatható volt, hogy a kivetített ké­peknek azok a részletei szolgáltattak anyagot az álom alko­tásához, amelyeket az alany nem jegyzett meg."

Poetzl kísérleteit különféle módosításokkal és finomítások­kal számos alkalommal megismételték, legutóbb dr. Charles Fisher, aki három kitűnő dolgozatot írt a Journal of the Ame­rican Psychoanalytic Association számára az álmok és a „tu­datelőtti észlelés" témakörében. Közben az elméleti pszicho­lógusok sem voltak tétlenek. Tanulmányaik, Poetzl felfedezé­seit megerősítve, azt mutatták, hogy az emberek ténylegesen sokkal többet látnak és hallanak, mint gondolnák; és amit anélkül látnak és hallanak, hogy ennek tudatában lennének, azt a tudatalatti rögzíti, és befolyásolhatja tudatos gondolata­ikat, érzéseiket és viselkedésüket.

A tiszta tudomány nem marad korlátlanul tiszta. Előbb vagy utóbb hajlamos alkalmazott tudománnyá, majd végül techno­lógiává változni. Az elmélet ipari gyakorlattá idomul, a tudás hatalommá válik, a szabályok és laboratóriumi gyakorlatok metamorfózison mennek át, és kiemelkednek mint hidrogén­bomba. A jelen esetben Poetzl tiszta tudományának finom da­rabkája és a tiszta tudomány összes többi finom kis darabkája meglepően hosszú ideig megőrizte az eredeti tisztaságát a tudat előtti észlelés területén. Azután, 1957 őszének elején, pontosan negyven évvel Poetzl eredeti tanulmányának publi­kálása után, bejelentették, hogy ezeknek a tisztasága a múlté, alkalmazták őket, beléptek a technológia birodalmába. A be­jelentés tekintélyes kavarodást váltott ki, az egész civilizált világban erről beszéltek és írtak. És nem csoda; mivel az úgy­nevezett „tudatküszöb alatti vetítést" közvetlenül társították a tömegszórakoztatással, és a civilizált emberi lények életében a tömegszórakoztatás ahhoz mérhető szerepet játszik, mint amit a vallás a középkorban. Számos gúnynevet adtak kor­szakunknak – a szorongás kora, atomkorszak, űrkorszak. Ugyanannyira jó okkal hívhatnánk a televízió-kábulat, a szap­panopera és a lemezlovas korának. Egy ilyen korban nem lehetett elkerülni, hogy a bejelentés, miszerint Poetzl tiszta tudományát a tudatköszöb alatti vetítés formájában alkalmaz­ták, erős érdeklődést váltson ki a világ szórakoztatott tömegei között. Hiszen egyenesen nekik ezt az új technikát szánták, melynek célja az. volt, hogy az elméjüket manipulálják anélkül, hogy tudatában lennének, mit csinálnak velük. Egy speciális tervezésű tachisztoszkóp segítségével szavakat és képeket villantottak fel milimásodpercekre vagy még kevesebb ideig a televíziók képernyőjén és a filmszínházak vásznain a program alatt (nem utána). „Igyál Coca-Colát" vagy „Gyújts rá egy Camelre" feltűnhet a szeretők ölelésében, egy megtört szívű anya könnyeiben és a néző látóidegei megörökíthetik ezeket a titkos üzeneteket, a tudatalatti reagálhat rájuk és ennek kö­vetkeztében tudatosan sóvároghatnak a szénsavas ital vagy a dohány után. És eközben más titkos üzeneteket lehet sut­togni, túl halkan vagy túl magas hangon ahhoz, hogy az em­ber tudatosan észlelhetné. A hallgató valami olyan kifejezésre figyelhet, mint „Drágám, szeretlek"; de a hihetetlenül érzékeny füle és tudatalattija a hallás tudatossági küszöbe alatt, a de­zodorokról és hashajtókról szóló legutóbbi jó hírt fogja érzé­kelni.

Valóban működik az ilyen kereskedelmi propaganda? A bi­zonyíték, amelyet az a kereskedelmi cég szolgáltatott, amely először használta a technikát tudatküszöb alatti vetítésre, bi­zonytalan volt, és tudományos szempontból egyáltalán nem kielégítő. A moziban a szabályos időközönként vetített kép, a parancs, hogy vásároljanak több pattogatott kukoricát, azt eredményezte, hogy 50 százalékkal megnőtt a szünetekben a pattogatottkukorica-eladás. Egyetlen kísérlet azonban igen keveset bizonyít. Ezen kívül ez a kísérlet szegényesen volt előkészítve. Nem volt ellenőrzés, nem vették figyelembe a számos változót, amely befolyásolja a nézőközönség pattogatottkukorica-fogyasztását. És akárhogy is, vajon ez-e a leg­hatékonyabb módja annak, hogy a tudat alatti meggyőzés tu­dományos kutatásának évei alatt összegyűlt tudást alkalmaz­zák? Valójában valószínű-e, hogy pusztán a termék nevének és annak a parancsnak a felvillantása, hogy vásárolják, ké­pessé tesz minket, hogy letörjük a vásárlói ellenállást és új vásárlókat toborozzunk? A válasz mindkét kérdésre eléggé nyilvánvalóan tagadó. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a neurológusok és pszichológusok felfedezéseinek nincs gya­korlati jelentősége. Igencsak valószínű, hogy Poetzl tiszta tu­dományának finom darabkája, ha ügyesen alkalmazzuk, a gyanútlan elmék befolyásolásának erőteljes eszközévé válik.

Néhány sokatmondó utalás erejéig forduljunk a pattogatottkukorica-árusoktól azok irányába, akik kevesebb zajjal, de több képzelőerővel és jobb módszerekkel kísérleteznek ugyanezen a területen. Nagy-Britanniában, ahol az elmék tu­dat alatti manipulálásának folyamatát „sztrobonikus belövésnek" nevezik, a kutatók hangsúlyozták annak a gyakorlati je­lentőségét, hogy megfelelő lélektani feltételek szükségesek a tudat alatti meggyőzéshez. Egy, a tudatosság küszöbe feletti ösztönzés hatékonysága valószínűbb, ha a befogadó személy könnyű hipnotikus transzban, bizonyos drogok hatása alatt van, vagy betegség, éhezés, netán valamilyen fizikai vagy lel­ki nyomás legyengítette. De ami igaz az öntudat küszöbe fe­letti sugalmazásra, az a küszöb alattira is igaz. Vagyis, amennyivel kisebb a személy pszichológiai ellenállásának szintje, annyival nagyobb a sztrobonikusan belőtt sugalmazások ha­tékonysága. A holnap tudományos diktátora suttogógépeit és a tudatalattira ható vetítőit iskolákban és kórházakban fogja felállítani (a gyerekek és betegek jobban befolyásolhatok), és minden közösségi területen, ahol a hallgatóságot előzőleg fel­puhíthatja a befolyásolhatóságot növelő ékesszólás vagy ritu­álék.

A tudatalattira ható befolyás hatékonyságát növelő mód­szerekről térjünk át magára a befolyásolásra. Milyen kifejezé­sekkel kell a propagandistának az áldozatai tudatalattijához fordulnia? Közvetlen parancsok („Vásárolj pattogatott kukori­cát" vagy „Szavazz Jonesra") és a fenntartás nélküli állítások („A szocializmus büdös" vagy „X fogkrém kúrálja a rossz száj­szagot") valószínűleg csak azokra a lelkekre hatnak, amelyek már elfogultak Jones vagy a pattogatott kukorica iránt, akik már tudatában vannak a testszagok és a köztulajdonban lévő termelőeszközök veszélyeinek. De a meglévő hit erősítése nem elég; a propagandistának, ha megéri a pénzét, új hitet kell teremtenie, tudnia kell, hogy a közömböst és a határo­zatlant hogyan állítsa a saját oldalára, tudnia kell megingatni vagy talán még át is téríteni az ellenzőt. S tudja, hogy a tudat alatti állítást és parancsot meg kell toldania a tudat alatti meg­győzéssel.

A tudatosság küszöbe felett a nem-racionális propagandá­nak az egyik leghatékonyabb módszere az asszociációs meggyőzés. A propagandista önkényesen összekapcsolja egy adott termékét, jelöltjét vagy ügyét valamilyen gondolattal, valamilyen személy vagy dolog képével, amelyet abban a kul­túrában a legtöbb ember megkérdőjelezetlenül jónak tart. Egy eladási kampányban a női szépség önkényesen összekap­csolható bármivel a bulldózertől a vizelethajtóig; egy politikai kampányban a hazaszeretet összekapcsolható bármely üggyel az apartheidtől az egyesítésig, és bármely személlyel Mahatma Gandhitól McCarthy szenátorig. Évekkel ezelőtt Kö­zép-Amerikában megfigyeltem az asszociációs meggyőzés­nek egy példáját, amely megrémítő csodálattal töltött el azok iránt, akik kigondolták. Guatemala hegyeiben az egyetlen fajta importált művészi munka a színes naptár volt, amelyet ingyen osztogattak azok a külföldi társaságok, amelyeknek a termé­keit az indiánoknak árulták. Az amerikai naptárak kutyákat, tájakat, részben mezítelen fiatal nőket ábrázoltak. Az indiá­noknak azonban a kutyák pusztán haszonelvű tárgyak, csak a szép tájak azok, amiből életük minden napján elég sokat látnak, és a félmeztelen szőkeségek nem érdekesek, talán egy kicsit visszataszítóak is. Következésképpen az amerikai naptárak sokkal kevésbé voltak érdekesek mint .a, németek; mivel a német hirdetők vették a fáradságot, hogy kitalálják, mit értékelnek az indiánok, és mi érdekli őket. A kereskedelmi propagandának különösen egy mestermunkájára emlékszem. Egy aszpiringyártó által készített kalendárium volt az. A kép alján az ismerős védjegyet láthatjuk a fehér tabletták ismerős dobozán. E felett nem havas tájak, őszi erdők, nem cocker-spánielek vagy dúskeblű revütáncosok voltak. Nem – a ravasz németek a fájdalomcsillapítójukat összekapcsolták a Szenthá­romság fénylőn színezett és rendkívül életszerű képével, amint egy bárányfelhőn ül és Szűz Mária, Szt. József, vala­mint válogatott szentek és angyalok nagy tömegének társa­ságában. Az indiánok egyszerű és mélyen vallásos lelkében így garantálta az acetil szalicil-sav természet feletti hatóerejét az Atyaisten és az egész égi sereg.

Az ilyenfajta asszociációs meggyőzés olyan, amire a tudat­alattira ható kivetítés technikái különösen alkalmasnak tűnnek. A New York-i Egyetemen lefolytatott kísérlet-sorozatban, ame­lyet a Nemzeti Egészségügyi Intézet felügyelete alatt hajtottak végre, úgy találták, hogy a személynek a tudatosan látott képhez fűződő érzései módosíthatók azzal, ha azt a tudat alatti szinten összekapcsolják egy másik képpel, vagy még inkább értéket hordozó szavakkal. így, ha a tudat alatti szinten egy üres, kifejezéstelen arcot összekapcsolunk a „vidám" szó­val, úgy tűnik az észlelő számára, mintha mosolyogna, barát­ságosan nézne, szeretetre méltó, nyílt lenne. Amikor ugyanazt az arcot, ugyanúgy a tudat alatti szinten, a „mérges" szóval kapcsolták össze, tiltó kifejezést vett fel, és a megfigyelő szá­mára ellenségessé és ellenszenvessé vált. (Fiatal nők egy csoportjának nagyon férfiassá is vált, míg, amikor „vidám" szó­val kapcsolták össze, olyannak látták az arcot, mintha egy nő arca lett volna. Apák és férjek figyelmébe ajánlom.) Nyilván­való, hogy a kereskedelmi és politikai propagandista számára ezek a felfedezések rendkívül jelentősek. Ha el tudja érni, hogy áldozatai a normálisnál sokkal befolyásolhatóbb állapot­ba kerüljenek, és ha ebben az állapotban be tudja nekik mu­tatni azt a dolgot, a személyt, vagy egy szimbólum segítsé­gével az ügyet, amit el kell adnia, ha össze tudja kapcsolni ezt a dolgot, személyt vagy szimbólumot valamilyen értékhor­dozó szóval vagy képpel, akkor képes lehet rá, hogy módo­sítsa érzéseiket és véleményüket, úgy, hogy azoknak sejtel­mük se legyen arról, hogy mit tesz. Egy New Orleans-i szó­rakoztató kereskedelmi csoport szerint fokozni lehetne a fil­mek és tévéjátékok szórakoztató értékét ennek a technikának a felhasználásával. Az emberek szeretnek erős érzelmeket érezni, és ezért élvezik a tragédiákat, thrillereket, gyilkos misztikákat és szenvedélyes meséket. Egy harc vagy ölelke­zés dramatizálása erős érzelmeket kelt a nézőkben. Még erősebb érzelmeket kelthet, ha ezeket a tudat alatti szinten összekapcsolják megfelelő szavakkal vagy szimbólumokkal. Például a Búcsú a fegyverektől filmváltozatában, amikor a hősnő belehal a gyerekszülésbe, a jelenet még lehangolóbb lehet annál, mint amilyen, ha közben olyan baljós szavakat, mint „fájdalom", „vér" és „halál" villantanak fel a vásznon újra és újra, a tudatküszöb alatt. Tudatosan nem látják a szavakat, azonban a tudatalattira gyakorolt hatásuk igen nagy lehet, és ezek a hatások jelentősen felerősíthetik a tudatos szinten, a játék és a párbeszéd által előidézett érzelmeket. Ha, ahogy igencsak bizonyosnak látszik, a tudat alatti kivetítés követke­zetesen erősíti a mozilátogatók érzelmeit, a mozgókép-ipar megmenekülhet a csődtől, ha a tévéjátékok készítői nem elő­zik meg őket.

Annak fényében, amit az asszociáció általi meggyőzésről és az érzelmek tudatküszöb alatti szuggesztióval való foko­zásáról mondtunk, próbáljuk elképzelni, hogy a holnap politi­kai gyűlése milyen lesz. A jelölt (ha még mindig létezik a je­löltek kérdése), vagy az uralkodó oligarchia kijelölt képviselője mindenki számára hallhatóan fog beszélni. Ezalatt a tachisztoszkópok, a suttogógépek, az olyan homályos képek kivetítői, amelyekre csak a tudatalatti reagál, megerősítik, amit mond, azáltal, hogy szisztematikusan összekapcsolják az adott em­bert és ügyét pozitív töltésű szavakkal és megszentelt képek­kel, és sztrobonikusan negatív töltésű szavakat és gyűlöletes szimbólumokat lőnek be, valahányszor az Állam vagy a Párt ellenségeit említi. Az Egyesült Államokban Ábrahám Lincoln rövid képét és a „nép általi kormányzás" feliratot vetítik majd ki villanásnyira a szónoki emelvényre. Természetesen Orosz­országban a szónok Lenin képének, a „népi demokrácia" sza­vainak és Marx atya prófétai szakállának felvillanásaival lesz összekapcsolva. Mivel ez még csak a jövőben válhat valóra, megengedhetünk magunknak egy mosolyt. De tíz vagy húsz év múlva valószínűleg már sokkal kevésbé tűnik szórakozta­tónak. Mert ami most pusztán science fiction, mindennapi po­litikai ténnyé fog válni.

Poetzl egyike volt azoknak az előjeleknek, amelyeket a Szép, új világot írva figyelmen kívül hagytam. Történetemben nincs utalás a tudat alatti kivetítésre. Ez olyan hibás mulasz­tás, amelyet, ha ma újraírnám a könyvet, bizonyosan ki kel­lene javítanom.

[A. H. Brave New World Revisited c. könyvének 9. fejezete; 1958.]

(Fordította: Feiler József)

C. J. Hamelink (1991) szerint az emberek önrendelkezését akadályozó két legfőbb tényező az állam és a piac. Ez talán meglepő azok számára, akik az egyén felszabadulását az ál­lam ellenőrző és befolyásoló hatása alól éppen a piacgazda­ság kiépülésétől remélik. Ahogy az államnak jól kezelhető, ka­tegorizálható és engedelmes polgárokra van szüksége, ugyanúgy a piacnak sem érdeke a független, igényes, egyéni óhajokat megfogalmazó fogyasztók tömeges érvényesülése.

Hamelink professzor – aki a Népek Kommunikációs Char­tája kezdeményezés főszervezője – tudatában van annak is, hogy az önrendelkezés kereteit meghatározó hatalmi viszo­nyok alapvető eleme az információ. Egy demokratikus társa­dalomban az önrendelkezés jogának pedig az egyénre is ki kell terjednie, noha e fogalom még ma is szinte kizárólag né­pek, kisebbségek, csoportok önrendelkezése értelmében használatos.

Minden olyan társadalmi berendezkedésnek, amely az ál­lampolgári autonómiát alapértékként deklarálja, alapvető fe­ladata tehát, hogy biztosítsa az egyének, az egyének csoport­jai, a civil szerveződések, sőt a magánszféra jogi személyi­ségei részére is az információs autonómia jogait és azok gya­korlati érvényesülését.

A fentiek ismeretében nem meglepő, hogy a mindenkori kor­szerű informatika alkalmazása számos elméleti és gyakorlati problémát vet fel az egyén és az információs hatalom, vagy más kapcsolatrendszerben az állam és az állampolgár, az üz­leti szféra és az ügyfél, vagy általánosságban az információs szempontból erősebb és gyengébb fél viszonyában.

E problémák egyik fő ága a személyes magánszféra infor­mációs határainak megváltozásából, az információs hatalom mint az egyént ellenőrző és befolyásoló tényező koncentráló­dásából, a másik fő ága az egyén társadalmi részvételét meg­határozó információs státusának megváltozásából, az infor­mációs hatalom mint közinformációkat kezelő monopólium koncentrálódásából ered.

Tágabb értelemben e problémák egy vertikális viszonylat­rendszerben a nyilvánosság és titkosság határait, a makro­szintű információs rend kérdéseit, szűkebb értelemben egyfe­lől az adatvédelem (privacy, információs önrendelkezés), más­felől az információszabadság és együttvéve a társadalomban élő egyén és állampolgár információs autonómiája kérdéseit érintik.

Néhány fogalom értelmezése

Még ma is komoly félreértések forrása Magyarországon, hogy adatvédelmen sokan az adatok technikai védelmét értik. A nemzetközileg elfogadott értelmezés szerint az adatvédelem (data protection, Datenschutz, protection des données) a sze­mélyes adatok gyűjtésének, feldolgozásának és felhasználá­sának korlátozását, az érintett személyek jogi védelmét jelenti, míg az adatbiztonság (data security, Datensicherheit, sécurité des données) az adatok jogosulatlan megszerzése, módosu­lása és tönkremenetele elleni műszaki és szervezési megol­dások rendszere. Röviden: az adatvédelem az adatalanyok védelme, az adatbiztonság maguké az adatoké.

A félreértések egyik forrása maga a kifejezés szó szerinti fordítása és értelmezése, a másik a pártállami információs monopólium időszakából örökölt szemlélet, amely az adatvé­delmet automatikusan az adatok védelmének tekintette, s az alapvetően technikai megközelítés, amely az információs ha­talom különböző szintű birtokosainak és nem az adatok ala­nyainak érdekeit szolgálta. Az adatvédelem és az adatbizton­ság egy bizonyos szinten természetesen kölcsönösen feltéte­lezi egymást, s értelmüket is csak úgy nyerhetik el, ha mű­szaki oldalról van kinek az érdekében védelmet és bizton­ságot nyújtani, jogi oldalról pedig, ha egyáltalán megvan a lehetősége, az információk megfelelő kezelésének.

Azonban egyáltalán létezhet-e adatvédelem és adatbizton­ság egymás nélkül? A válasz nem triviális: adatvédelem ugyanis a gyakorlatban nem képzelhető el valamilyen szintű adatbiztonság nélkül, adatbiztonság azonban adatvédelem nélkül is lehetséges, erre számtalan példát adnak a diktatóri­kus államok nyilvántartási rendszerei, vagy a stratégiai fon­tosságú munkahelyek dolgozóikat ellenőrző rendszerei.

A privacy a magánélet sérthetetlenségének, a személyes magánszféra egészének, a személyes integritásnak nemzet­közileg használt angol nyelvű kifejezése. E tanulmányban többnyire információs vetületét, a személyes integritás infor­mációs eszközökkel való aktív és passzív biztosítását, rövi­den: információs privacy-t kell értenünk rajta, ami termé­szetesen nem azonos az intimitások, a személyes titkok kö­rével. Az angol kifejezés alkalmazását elsősorban az indokol­ja, hogy sem szűkebb, sem tágabb értelmezésében nincs egyértelmű magyar megfelelője, és a mögötte rejlő fogalom is hiányos a magyarban.

A privacy-definíciók fejlődésének elemzéséből kimutatható egy történeti folyamat, melynek során (a) sűrűsödik az infor­mációs elemek említése és súlya, és (b) a negatív és passzív megfogalmazást pozitív és aktív megfogalmazás váltja fel (Székely, 1994). Westin híres definíciója szerint „A privacy az egyének, csoportok és intézmények azon igénye, hogy maguk dönthessék el, hogy a róluk szóló információk mikor, hogyan és milyen mértékben jussanak mások tudomására".

(Les Cahiers de l'OIJ)

A privacy-definíciókban tükröződő fejlődési folyamat a téte­les adatvédelmi jog fejlődésében is nyomon követhető. Amíg a korábbi adatvédelmi törvények feladatukat negatív és passzív formulákkal írják le, a korszerű adatvédelmi felfogás­ban már nem egy központi akarat védi az arra méltó állam­polgári érdekeket; a személyes adatok kezelésében az állam­polgári autonómia mint alapérték tükröződik, s ez az autonó­mia egyben a demokrácia működési feltétele. E szemlélet ki­alakításában alapvető jelentőségű az NSZK Alkotmánybírósá­gának nevezetes népszámlálási ítélete (BRD, 1983), amely mind elvi, mind jogtechnikai szempontból világosan és egyér­telműen értelmezi az információs jogokat, s indokolásában módszeresen kifejti, hogy az az állampolgár, aki nem képes áttekinteni, hogy kommunikációs partnerei milyen infor­mációk birtokában vannak róla, korlátozva van cselekvési és döntési szabadságában. Ezért a korszerű szabályozás­ban az adatvédelem jogát az információs önrendelkezés jo­gának kell felváltania (ez már az új magyar szabályozásban is tükröződik), amely az állampolgári autonómiát mint a de­mokrácia egyik alapvető értékét hangsúlyozva kimondja, hogy mindenki szabadon rendelkezhet személyes adatainak és a róla szóló információknak a nyilvánosságra hozásáról és fel­használásáról, és e jogát csak törvény korlátozhatja.

Az információszabadság (freedom of Information) a közér­dekű információk nyilvánosságához fűződő, közvetlenül gya­korolható állampolgári jog, ami röviden azt jelenti, hogy min­denkinek alapvető joga közvetlenül megismerni az állam bir­tokában lévő információkat. Az ötvenes-hatvanas évek nyugati szakirodalmában a freedom of Information az eszmék, az ideológiák, a hírek szabad terjesztését, a műsorszórás sza­badságát, az információk országhatároktól és politikai rend­szertől független, korlátozás nélküli áramlásának koncepcióját jelentette. Ma már a freedom of Information (FOI) egyértelmű­en az állampolgári információszabadság jelölésére szolgál; a FOl-típusú törvények az „aktanyilvánosságnak", vagy általá­nosságban az igazgatási titkosság megszüntetésének a kere­teit határozzák meg.

Ebben az értelemben tehát az adatvédelem és az informá­ciószabadság nem ellentétes egymással: nem egymást kizáró alapelvekről van szó, hanem egymást kiegészítőkről. Viszo­nyuk nem általában a szabad információáramlás és annak korlátozása közötti demarkációs vonalat jelöli ki, s noha ter­mészetesen vannak egymással is ütköző felületeik, a döntő mégis az, hogy mindkettő az állampolgár információs érdekeit védi és az államhatalom információs monopóliumát korlá­tozza.

A korszerű jogi szabályozás, a magyar törvény is ezt kö­veti, azért köti össze a két területet, hogy egyfelől kifejezze összetartozásukat és közös szerepüket egy demokratikus in­formációs egyensúly fenntartásában, másfelől pedig azért, hogy az egyik jog gyakorlását a másik kivételeire való hivat­kozással ne lehessen megtagadni, ha ez ellentétes a szabá­lyozás céljával és szellemével. A közös szabályozás voltakép­pen azt mondja ki, hogy minden, ami személyes, az alapve­tően titkos; ami viszont nem személyes, az közügy, s így alap­vetően nyilvános.

Utópiák, hatások, válaszok

Sokszor hangoztatott közhely, hogy az információ a hatalom alapvető tényezője, s hogy a hatalom gyakorlásához legyen az központi vagy helyi, politikai vagy gazdasági, globális vagy vállalati szintű érdekek kifejezője, nem elegendő a döntésho­zó és a végrehajtó apparátus, nélkülözhetetlen a rendszer mű­ködéséhez szükséges információk folyamatos megszerzése, feldolgozása és elemzése is. Az információ ugyanakkor a tár­sadalomban élő egyén, az állampolgár életének is alapvető tényezője. Tudnia kell az életét meghatározó mechanizmusok működéséről, hírt kell adnia képességeiről, tevékenységéről, s nemcsak fizikailag, hanem információs értelemben is véde­nie kell otthonát, magánéletét. E funkciók voltaképpen egy­idősek a civilizációval, s a társadalmi fejlődés egyúttal az in­formáció szerepének fejlődését, növekedését is jelentette. E folyamatban azonban lényegi változásokat okozott közleke­dés és a távközlés fejlődése, majd az „informatikai forrada­lom", amely fokozatosan legyőzve a tér és az idő korlátait, minőségileg megnövelte az információátvitel sebességét, ka­pacitását, az információfeldolgozás hatékonyságát, s ezzel felértékelte az információ szerepét és megnövelte relatív sú­lyát az élet minden területén.

E vertikális információs-hatalmi viszony két pólusán egy­mással ellentétes érdekek hatnak, amelyek tiszta formájukban ugyan nem érvényesülhetnek a valóságban, de elemeik utó­pisztikus elképzelések formájában megjelennek egyfelől a központosító hatalmi törekvésekben, másfelől egyes szélső­séges polgárjogi mozgalmak ideológiájában. Az alább vázolt dichotómia a (diktatórikus) állam és az autonómiára törekvő polgár viszonyán alapul, de értelemszerűen alkalmazható az üzleti szféra kontra ügyfél, általánosságban az információs szempontból erősebb és gyengébb fél viszonyára is.

A hatalom információs utópiája

Egy hierarchikus felépítésű, totalitárius hatalmi rendszer elvi­leg abban érdekelt, hogy a csúcs mindent tudjon az alsóbb szintekről, fordított irányban viszont semmilyen információ ne jusson ki, a propagandát leszámítva. Egy ilyen rendszerben az információ csak alulról felfelé áramolhatna, a szabályozás és beavatkozás pedig csak felülről lefelé hatna; az informá­ciók áramlását egy bonyolult kibernetikus gépezet szelepeivel kellene irányítani, amely kizárná a szinten belüli és a szintek közötti információcserét.

A társadalmak organikus szerveződése, az emberi ténye­zők, az állandóan változó gazdasági, társadalmi, politikai ér­dekek és erőviszonyok makroszinten eleve megvalósíthatat­lanná teszik az ilyen utópisztikus rendszerek kiépítését és mű­ködtetését még a legkorszerűbb adatfeldolgozás segítségével is. Mégis, a számítástechnika kezdeti privilégiuma és belát­hatatlan lehetőségei még azokban az országokban is felcsil­lantották a társadalom egységes „huzalozásának" perspektí­váit, ahol a társadalmi ideál elég messze esik ettől a modelltől. (Ezek a törekvések például az USA Nemzeti Adatközpontja¹ vagy a Nagy Hesseni Terv² fontos szerepet játszottak egy­felől a polgárjogi mozgalmak, másfelől a korlátozó szabályo­zás életre hívásában.) A számítógépesítés korai fázisait élő országokban az információk korlátlan összekapcsolhatóságá­nak, az információs csatornák központi szabályozásának le­hetőségei a technika megbízhatóságába vetett hittel párosul­va a „kibernetikus állam" utópiájának elemeivé válhatnak. Ilyen elképzelések a jövő technika-központú centralizált tár­sadalmáról nemcsak politikusoktól indulhatnak ki, hanem nagy rendszerek tervezésével megbízott számítástechnikai szakem­berektől is, akik ezeket az aspektusokat figyelmen kívül hagy­ják vagy alárendelik szakmai ambícióiknak.

Clarke (1994) szerint az „igazgatandó" társadalom felfogása szorosan összekapcsolódik a hatékonyság- és haszonelvűséggel, s ez kedvez minden olyan racionális technológia el­terjedésének, amely a makro- és mikroszintű társadalmi fo­lyamatokat feltérképezhetővé, formális modellé alakíthatóvá teszi. E folyamatban a műszaki értelmiség az államigaz­gatás és az üzleti szféra természetes szövetségese.

Az adatvédelem ideológusai közös tőről fakadónak a min­denkori hatalom önépítő eszközének ítélik a Hitler által ter­vezett Volkskartei-t és a mai demokráciákban is tapasztalható központosító személyesadat-feldolgozó törekvéseket az igaz­gatásban (vö. Sólyom, 1988). Egy demokratikus társadalmi és szabályozási környezetben természetesen e törekvések nem érvényesülhetnek korlátlanul; ám még egy ilyen közeg­ben is számos tényező hat a személyes adatokat tartalmazó nyilvántartások és az azokhoz kapcsolódó adatfeldolgozó rendszerek központosítása és növelése irányában: a hivatalok hajlama, hogy az adatfeldolgozás fejlesztését saját hatalmuk és befolyásuk növelésére, saját fontosságuk és nélkülözhe­tetlenségük bizonyítására használják; a költséges technikák alkalmazásának azon sajátossága, hogy önmagában is kon­zerválhatják és erősíthetik egy szervezet belső hatalmi struk­túráját; a számítógépes rendszerek elemzései azoknak a ve­zetőknek az érdekeit szolgálhatják, akik engedélyezik a rend­szer kifejlesztésének és üzemeltetésének költségeit; és nem lebecsülendő a számítástechnikai fejlesztés által képződő in­formációéhség vagy „technikai" információs vákuum sem, amely ugyancsak az adatfeldolgozás növelése irányában hat.

A számítástechnikai bázis kezdeti költséges kiépítése és a nagyszámítógépes korszak technikája a fejlett országokban először a központosítási törekvéseknek kedvezett. A számító­gépesítés másodlagos hatásainak felismerése, a társadalmi reakciók, az időközben megszületett információs törvények, valamint a technikai fejlődés iránya együttesen a decentrali­zálás irányába hatnak. A technika demokratizálása azonban önmagában nem oldja meg az információs fiatalom de­mokratizálásának kérdéseit.

A polgár információs utópiája

A polgár információs utópiája, hogy tudomást szerezhessen mindenről, ami a gazdasági, a társadalmi, a politikai életben történik egyáltalán, hogy maga dönthesse el, milyen informá­ciókra van szüksége – ugyanakkor saját magánéletéről, csa­ládi, munkahelyi, üzleti és egyéb ügyeiről pedig csak azt le­hessen megtudni, amit szándékosan nyilvánosságra hoz ma­gáról.

Tiszta formájában természetesen ez a modell is megvaló­síthatatlan a gyakorlatban, mert az állammal szembeni infor­mációs viszony, ahogy maga az államhoz tartozás is csak igen kis mértékben választott viszony (Vámos, 1993); az állam hatékony működéséhez pedig egyfelől szükség van bizonyos kormányzati információk bizalmas kezelésére, másfelől szük­ség van az állampolgárok magánéletéből származó adatokra is, ez közvetve az állampolgár érdekét is szolgálja.

Amennyiben az információs hatalommegosztás nem valósul meg a társadalmi és technikai fejlettségnek megfelelő szinten és eszközökkel, a polgár véleménynyilvánítási szabadsága el­veszíti legfőbb alapját, az információk hozzáférhetőségét, amelyekből a vélemény kialakulhat (Sólyom, 1988). Ha pedig a polgár úgy érzi, hogy közvetett módon ugyan, de állandóan figyelik és elemzik minden megnyilvánulását a korszerű tech­nika segítségével, akkor kialakíthatja a látszat-megnyilvánulá­sok, -cselekedetek, -állásfoglalások hamis rendszerét, hogy megfeleljen a vélt elvárásoknak és elkerülje a várható kon­fliktusokat. Ez a viselkedés igen káros a társadalom számára, mivel tagjai megtévesztő reakciókkal fejezik ki valós érdeke­iket, emellett gátolja az egyén önmegvalósító törekvéseit és deformálja személyiségét.

Demokratikus hagyományokkal rendelkező jóléti álla­mokban más az állampolgár adatvédelmi dilemmája: több kényelmet, vagy több szabadságot? Meddig terjedhet a biz­tonságot nyújtó állami gondoskodás és meddig a magánélet védelme? A kívánatos arány nemcsak országonként, de tár­sadalmi rétegenként és egyénenként is változó; az amerikaiak a személyes szabadságot (vagy annak illúzióját) hangsúlyoz­zák, míg a skandináv országok lakossága jobban bízik a központi hatalomban, amelyet a közösség megvalósult akaratá­nak hajlandó elfogadni.

Személyes adatainak sorsa egy demokratikus rendszerben is alapvetően befolyásolja a polgár életének valamennyi fon­tos területét: álláslehetőségeit, szakmai, üzleti, politikai érvé­nyesülését, hitelképességét, biztosítási feltételeit, politikai megbízhatóságát, általános megítélését, sőt családi és ma­gánéletét is. Adattárak, káderlapok, jellemzések termé­szetesen a számítógépek előtt is léteztek, de az automatikus adatfeldolgozás lehetőségei minőségileg új helyzetet terem­tettek: technikailag olyan könnyűvé és kényelmessé vált az adatok megszerzése, összekapcsolása és elemzése, hogy az adatalanyokat fenyegető veszélyek nagyságrendekkel nőttek. Veszélyt jelent az állampolgárra, ha pontatlan, idejétmúlt vagy téves adatokat őriznek róla; ha adatait eredeti rendeltetésüktől eltérő célokra használják fel; ha tudtán kívül számítógépes profilokba sorolják, ha inkorrekt, rosszindulatú vagy mások ér­dekeit szolgáló értékítéletek, jellemzések szerepelnek neve alatt; ha adatai illetéktelen kezekbe jutnak, vagy ha azokat visszaélésekre, zsarolásra használják fel.

A polgárnak érdeke tehát, hogy megtudja: ki, hol és milyen adatokat gyűjt róla, s hogy milyen nyilvántartások léteznek egyáltalán. Tudnia kell azt is, lehetőleg még az adatgyűjtés fázisában, hogy adatait milyen célra használják fel, és ennek milyen következményei és távolabbi kihatásai lehetnek szá­mára. Érdeke, hogy megtudja, milyen jogszabályok vonatkoz­nak rá, hogy önkéntes-e vagy kötelező adatokat szolgáltatnia magáról; érdeke továbbá, hogy kiderítse, a már létező nyil­vántartásokban szerepelnek-e adatai, és ha igen, akkor az őt érintő adatokba betekinthessen és szükség szerint helyesbí­tésüket vagy törlésüket követelhesse. A személyéről kialakult megítélést (még ha az bizonyítottan téves is), utólag igen ne­héz megváltoztatni, ezért a polgár számára komoly tétje van az adatok minőségének és korrekt kezelésének.

Az informatizálás negatív hatásai

Az automatikus adatfeldolgozás korai szakaszaiban a tudo­mányos és hadiipari felhasználók mellett a központi nyilván­tartó hivatalok és hatóságok váltak a legjelentősebb adatke­zelőkké. A centralizált adatfeldolgozási korszak gyakorlatának negatív társadalmi hatásai a korai, beteljesült jóslatok és az utólagos elemzések alapján az alábbiakban összegezhetők:

• a társadalom információs átvilágíthatósága jelentősen megnövekedett;
• a hierarchia magasabb fokain álló csoportok és egyének ellenőrző képessége hatékonyabbá vált az alsóbb fokok kép­viselői felett;
• az információs hatalom koncentrálódott a kormányszervek és a vezető üzleti és politikai körök kezében;
• az állampolgár – általánosságban az információs szem­pontból gyengébb fél – információs pozíciói romlottak.

Megjegyzendő, hogy az állampolgárnak nemcsak informá­ciós önrendelkezése szempontjából romlottak pozíciói, hanem a Földi T. (1989) által bevezetett információs státusz szem­pontjából is, amely státuszt az optimális döntésekhez szüksé­ges információ és az ahhoz való tényleges hozzáférés viszo­nya határozza meg.

Az adatalany szempontjából a legfőbb potenciális veszé­lyek:

• számítógépes profilok, jellemrajzok összeállításának lehe­tősége;
• az információk közötti összefüggések számítógépes elem­zésének lehetősége;
• az adatokhoz való illetéktelen hozzáférés lehetősége.

Az első két potenciális veszélyforrás voltaképpen az adat­kezelők önmagában méltányolható szándékából adódik. A személyes adatok tömeges és automatizált elemzéséből tipi­zált személyiségjegyeket és viselkedési formákat lehet elkü­löníteni, s az adatalanyokat ezek alapján tudtukon kívül szá­mítógépes kategóriákba, „kasztokba" sorolni. Az ilyen tipizálás segítségével elvileg meg lehet jósolni, hogy egy vizsgált sze­mély egy új helyzetben hogyan fog viselkedni: mire költi a pénzét, mit fog olvasni, kire fog szavazni, melyik oldalra fog állni egy politikai fordulat esetén stb. Ez a technika a gaz­dasági és politikai befolyás hatékony eszköze, különösen a hierarchiák köztes szintjein, ahol elvileg bárki lehet megfigyelő és megfigyelt, elemző és elemzett fél.

A számítógépes profilok és az automatikus döntéshozás kérdésköre az információs önrendelkezés alapjait érintő, ma is aktuális problémák forrása. Először is, az adatalany, nem, vagy csak aránytalanul nagy fáradsággal képes követni adatai sorsát, az őt érintő döntések mechanizmusait, azok következ­ményeit, holott önrendelkezését elvben csak úgy gyakorolhat­ná, ha az adatkezelés teljes folyamatát át tudná tekinteni és meg tudná érteni. Másodszor, az adatminőség soha nem tö­kéletes, következésképpen a személyes adatok hiányos, té­ves vagy elavult volta az automatikus döntéshozás során té­ves vagy méltánytalan döntésekhez vezethet, amelyek emberi sorsokat érintenek.³ Hasonló következményekkel járhat a döntésbe vont szempontok nem kellő részletességű felbontá­sa is: ha például a gyermekek társadalmilag hátrányos hely­zetét a személyes lakóterület nagysága alapján állapítja meg egy automatikus rendszer, akkor hátrányos helyzetűnek mi­nősülhetnek egy könyvekkel telezsúfolt lakásban élő értelmi­ségi család gyermekei is. (A „hátrányos helyzetű gyermekek" francia nemzeti adatbázisának kiépítését a társadalmi tiltako­zás miatt kellett korlátozni, elsősorban a „kasztba sorolás" mint önmagában is hátrányos megkülönböztetés miatt.)

Harmadszor, maga a döntés a döntéshozó szempontjait és érdekeit tükrözi, amelyek az egyszerűsítésre, a kategorizálásra irányulnak. A számítógépes profilok mind az állami, mind az üzleti szféra erőforrásainak hatékonyabb kihasználását teszik lehetővé, de korlátozzák az egyén gazdasági és kulturális mo­bilitását, devianciáját. Ha például egy lakókörzet csak a kultu­rális javak egy bizonyos sávjára képvisel rentábilis keresletet vagy befogadóképességet, az automatikus döntésen alapuló tö­megellátás akár az állam, akár a magánszektor részéről meg­nehezítheti az eltérő igényűek szükségleteinek kielégítését.

Végül, az emberek „megszámozása", lélektelen adatokká változtatása az adatvédelmi és más polgárjogi mozgalmak harcának negatív jelképe. Péladeau-tól (1990) és Vitálistól (1988) kölcsönzött kifejezéssel élve azt bizonyítja, hogy a mo­dern társadalmakban az emberek irányítása és befolyásolása egyre növekvő mértékben saját „információs hasonmásuk"⁴ révén történik. A francia törvény (LIFL) figyelemre méltó elő­írása, hogy semmilyen, emberi viselkedésre vonatkozó érték­ítéletet tartalmazó igazságszolgáltatási, közigazgatási vagy magánjellegű döntés nem alapulhat kizárólagosan olyan au­tomatizált információkezelésen, amely az érintett profiljának vagy személyiségének valamiféle meghatározását adja.

Az adatok és adatbázisok korlátozás nélküli összekapcsolha­tósága egyfelől nehezíti vagy lehetetlenné teszi a teljes adat­kezelési folyamat átláthatóságát az adatalany részéről, másfelől lehetővé teszi, hogy az egymástól függetlenül létrehozott nyil­vántartások másodlagos felhasználói a nyilvántartók eredeti szándékaival ellenkező következtetéseket is levonjanak, és az információkat már az eredeti nyilvántartók által sem ellenőriz­hető célokra használják fel; végső soron e láncolat az egyén egyre teljesebb megfigyelését és ellenőrzését eredményezheti.

Az illetéktelen hozzáférés veszélye nemcsak az adatkeze­lőt, hanem az adatalanyt is érinti: a növekvő mennyiségű adat és nyilvántartás egyre több adatrögzítőt, programozót, rend­szerszervezőt és kiszolgáló személyzetet igényel, s ezzel pár­huzamosan nő annak veszélye, hogy személyes adatokat anyagi vagy egyéb előnyök fejében inkorrekt módon, például üzleti vagy politikai célokra használjanak fel. Hasonlóképpen, jogosulatlan személyek is hozzáférhetnek személyes adatok­hoz. Az adatbiztonság hivatott arra, hogy e veszélyt különböző kódrendszerek, kulcsok és hozzáférési jogosultságok alkalma­zásával mérsékelje, de minél nagyobb és bonyolultabb egy rendszer, annál sebezhetőbb, s a korrekt működtetést a tech­nika önmagában nem szavatolhatja.

E potenciális veszélyekre és negatív tendenciákra a fejlett demokratikus országok végül az adatkezelést korlátozó sza­bályozás megalkotásával reagáltak, amely egy új információs egyensúly felé elmozduló adatalanyi-adatkezelői gyakorlat ki­alakulásához vezetett. A fejlődő országok és a diktatórikus rendszerek mindkét szempontból részben ide sorolva Kelet-Európa előző rendszereit is azonban a fejlett számítástechni­kát már e későbbi fázisban, de továbbra is a szükséges jogi garanciák nélkül importálták, hasonlóan az ipari technológiák­hoz, amelyekhez nem vették át a környezetvédő elemeket.⁵ Az azonos szintű jogi garanciák hiánya pedig nemcsak a le­gális határátlépő adatáramlást gátolta, hanem még ellenőrizhetetlenebbé tette az adatalany számára az adatkezelés fo­lyamatát azáltal, hogy a fejletlenebb infrastruktúra egyes or­szágokat rákényszerített személyesadat-állományaik feldolgo­zási célú exportjára, más esetekben feltehetően politikai célú adatállomány-átadásokra került sor.

Az 1970-es évek elejétől induló új számítástechnikai kor­szak, amelyet a megfogható technológia decentralizálásával és a működtető szellemi szféra egységesedésével, összeköthetőségével jellemezhetünk, e veszélyeket elvben nem csök­kentette, sőt körüket bővítették az interaktív kábelrendszerek, az adatkártyák, a távadatfeldolgozás és más új eszközök és technikák használatából adódó következmények: az automa­tikus adatgyűjtés, a képi és hanginformációk valamint egyéb, személyazonosításra alkalmas adatok tömeges feldolgozási lehetősége, a mikroszámítógépes adatfeldolgozási rendszerek céljainak nehezebb ellenőrizhetősége, a visszaélések bonyo­lultabb felderíthetősége, a közügyek bonyolításának egyre technokratikusabb jellege.

A polgár válaszai

A polgár e veszélyekre, ha felismeri egyáltalán, a fejlett or­szágok tapasztalatai szerint négy választípussal reagálhat (Székely, 1994): a) a beletörődő válasz; b) a gépromboló vá­lasz; c) a kivonuló válasz; d) a garanciákat követelő válasz.

a) A beletörődők úgy érzik, hogy az egyén szintjén úgysem lehet tenni semmit e veszélyek mérséklésére, „hiszen úgyis azt csinálnak, amit akarnak". A beletörődésnek nem feltétele a tájékozatlanság; erre utal saját vizsgálatunk⁶ egyik megál­lapítása is, amely szerint a magyar lakosság általában köze­pesen tájékozottnak tekinthető személyes adatainak felhasz­nálási (és visszaélési) lehetőségeit illetően; mégis közel száz százalékuk engedelmes adatszolgáltató, függetlenül az adat­szolgáltatás kötelező vagy önkéntes jellegétől. (E megállapí­tásban azonban összemosódik azok reagálása, akik nem tö­rődnek adataik sorsával, és azoké, akik érzékenyek, de pesszimistán ítélik meg lehetőségeiket. A polgár veszélyérzete egészében véve jóval alacsonyabb nálunk és a régió más országaiban, mint a fejlett nyugati országokban, ugyanakkor könnyebben aktiválható.⁷ )

b) A géprombolók reakciói kevésbé ismertek, noha a polgár által is érzékelhető automatikus adatfeldolgozás elterjedésé­nek kezdeti időszakában egyáltalán nem voltak elhanyagol­hatók; ezt bizonyítja többek között az 1960-as években az Egyesült Államokban létrejött Adatfeldolgozó Gépek Megsem­misítéséért Küzdő Nemzetközi Társaság (International Society For the Abolition of Data Processing Machines, ISFADMP) létrejötte és kezdeti sikerei. A szervezet amerikai megalapítója az ISFADMP első fellépései és harcos kiadványainak megje­lentetése után a „kevésbé fertőzött" Nagy-Britanniába költö­zött, ahol hamarosan 2000 új tagot toborzott, ebből kétszázat magából az adatfeldolgozási iparból (Martin és Norman, 1970). A szervezet tanácsokkal látta el tagjait, hogy hogyan demagnetizálják mágneskártyáikat, hogyan adhatnak milliókat bankszámlájuk egyenlegéhez, hogyan küldhetnek tíz tonna tö­rött kétszersültet ellenségeik címére, és hasonlók. Megtanítot­ta őket, hogy a számítógépeket hogyan lehet megtéveszteni, összezavarni, sőt szétverni.⁸ Mindezen tudnivalókat a „Geril­la-hadviselés Kézikönyve a Számítógépek Elleni Viszontcsa-pásra" c. kiadvány tartalmazza, amely az ISFADMP egyik alapkönyve. A mai számítógépes bűnözésben is létezik egy technológia-ellenes vonal, amelynek ideológiája rokonítható a korai géprombolókéval, résztvevői azonban már nem kívülről, hanem belülről dolgoznak a számítástechnikai eszközök és rendszerek tönkretételén, azok filozófiáját, tudásanyagát és eszközeit felhasználva.

c) A kivonulók közé azokat sorolhatjuk, akik valamilyen szin­ten tudatosan elkerülik a (központi) nyilvántartásokkal való kap­csolatukat: kártyával telefonálnak, nem vásárolnak részletre, nem kötnek biztosítást, nem vesznek fel hitelt stb., s nagyobb függetlenségük fejében hajlandók lemondani a modem állam gondoskodásáról és az üzleti szféra tömeges szolgáltatásairól. Ezek az emberek többnyire igyekeznek függetleníteni magukat a tömegkommunikációtól (elsősorban az elektronikus médiától), a fogyasztói szokásokat befolyásoló reklámoktól, a modern technika eszközeitől, s általában a lehető legkisebb felületen érintkeznek az intézményekkel. Az információs önrendelkezés igénye a második világháború utáni legtöbb „kivonuló" mozga­lom ideológiájában felfedezhető, s ennek elemei kevésbé szél­sőséges formában egyes értelmiségi csoportok és polgárjogi mozgalmak eszmeiségének részévé váltak.

d) A garanciákat követelőket egyfelől a művelt és öntudatos középrétegek képviselői között, másfelől az adatvédelmi tör­vények meghozataláért és betartatásáért fellépő „privacy-ko­alíció" mérsékeltebb csoportjaiban fedezhetjük fel. A garanci­ákat követelők egyfelől tisztában vannak meglévő jogaikkal és azokat érvényesíteni is kívánják, másfelől tisztában vannak az információs erőviszonyokkal és azokkal az eszközökkel, amelyek révén nyomást lehet gyakorolni a törvényhozásra és a végrehajtásra e viszonyok megváltoztatása érdekében.

Helyzetünk, kilátásaink

Fenti fejtegetéseink a fejlődés fővonalára, a demokratikus be­rendezkedésű fejlett nyugati országokra vonatkoztak. Saját térségünkben az új információs egyensúly e két alapvető ele­mének garanciái nem egy szerves fejlődés eredményekép­pen, hanem a politikai rendszerváltás nyomán kialakult felzár­kózási kényszer, a személyiségi jogok politizálódása és az előző rendszer információkezelési örökségének problémái sürgetésére születtek meg néhány országban, illetve indult el a megszületésük felé vezető folyamat más országokban. E körülmények azt eredményezték, hogy a szabályozás számos elemét, egyes, a nyugati hagyományokban gyökerező intéz­ményeket és eljárásokat készen kellett importálnunk, s e jo­gok és szabadságok valós érvényesülése, állampolgári igény­bevétele éppúgy elmarad a mintául vett országokétól, mint államigazgatásunk felkészültsége ennek biztosítására. Rövi­den: jogaink és intézményeink egy része már megfelel a nyugati kritériumoknak, gyakorlatunk azonban még nem.

Noha csak egy hosszú fejlődési és tanulási folyamat során várható, hogy az állampolgári információs autonómia gyakor­lati érvényesülése, az információs önrendelkezés kultúrája a nyugati polgárokéival összemérhetővé váljon, a jelenlegi át­meneti állapot azért hátrányos, mert az ellenőrző funkcióját csak igen kis mértékben gyakorló, törvényhozási feladataival túlterhelt parlament és az új intézményrendszerét kiépítő kor­mányzat egyaránt úgy érzékeli, hogy csökkent a rájuk nehe­zedő nyomás, a nemzetközi fórumok pedig honorálják a for­mai eredményeket, és ezáltal újabb területen hárulnak el az akadályok európai integrálódásunk elől. Az ezen állapot fenn­tartásához fűződő kormányzati érdek az egyik jelentős ténye­zője annak, hogy e jogok független ellenőrét (az adatvédelmi biztost) a magyar országgyűlésnek – e kézirat lezártáig – még nem sikerült megválasztania 1992 óta.*

A volt szocialista tábor országai az egységes burkon belül bizonyos mértékig eltérő politikai gyakorlatot és eltérő társa­dalmi hagyományokat követtek és részben örököltek közeleb­bi és távolabbi történetük során, s ebből adódóan az egyes országokban az állampolgári információs autonómia biztosí­tásának és érvényesülésének is eltérők a jelenlegi feltételei. Magyarország noha sem az áttetsző kormányzásban, sem az információs privacy tiszteletben tartásában nem örökölt számottevő hagyományokat, mégis jelentős szakmai előny­höz jutott az új szabályozáshoz vezető úton. Ennek oka egy multidiszciplináris szemléletű szakembercsoport munkája, amely az 1980-as évek közepén a politikai ellenérdekeltség szélárnyékában elkezdte a nyugati jogi és gyakorlati megol­dások összegyűjtését, hazai adaptálását és az új szabályozás koncepciójának kidolgozását.⁹

Jelenlegi helyzetünk értékes jellemzője, hogy vannak kor­szerű törvényeink: az adatvédelmi törvény, egyes terület specifikus törvények, sőt – a félelmekkel ellentétben – a készülő titokvédelmi törvény is, jelenlegi formájában, erősen korlátoz­za az állam információs monopóliumát. Azonban hiába bizo­nyította vizsgálatunk a lakosság jelentős adatvédelmi érzé­kenységét, a tapasztalat azt mutatja, hogy ez az érzékenység többnyire csak „botrányok" esetén aktiválódik, egyébként az emberek többsége gyanakvó, de engedelmes adatalany.

Ehhez járul egy sajátos absztrakciós küszöb is: ha valakit a rendőr lépten-nyomon igazoltatna, ellenőrizné, hogy hova megy, mit csinál, mire költi a pénzét, akkor az ellenőrzött sze­mély nyilvánvalóan fel lenne háborodva. Ha azonban a rendőr ugyanezt sokkal hatékonyabb módon, fizikai zaklatás nélkül, számítógépes eszközökkel végezné (és az alany egyáltalán tudomást szerezne róla), akkor valószínűleg nem törődne ve­le, neki „nincs titkolnivalója"… Alapvető különbség egy fejlett demokratikus ország polgára és a magyar polgár között, hogy nálunk legfeljebb az érdekli a polgárt, hogy adatai használa­tából „mi baja lehet", míg egy öntudatos nyugati polgár eleve azt nézi: kinek mi köze hozzá?

E látszólagos érdektelenségünk tükröződik abban, hogy sem saját személyes adataink, sem az állam köz-információ­inak megismerése iránt eddig nem tapasztalható nálunk szá­mottevő állampolgári igény; bár e törvényes igények kielégí­tésére valójában sem az állami, sem a magánszektor nincs felkészülve: az érdeklődőt sok helyen a portás sem engedné fel.

Ráadásul az információs javak természete és bonyolult ke­zelése miatt – paradox módon – az új jogok és szabadságok érvényesülését bürokratikusnak tűnő szabályok hivatottak biz­tosítani, s ezért sem az „átlagpolgár", sem az ellenzéki múltú liberális értelmiség sem érzi át kivívásuk súlyát és izgalmát.

Meglévő jogaink azonban kellő társadalmi veszélyérzet és támogatás nélkül maguk is megnyirbálásuk állandó veszélyé­nek vannak kitéve. A feketegazdaság ellen meghirdetett állami fellépés egyik eleme például a Bokros-csomag azon fejezete, amelyet felszínesen a személyi szám használatának meg­hosszabbításaként ismerünk. Amennyiben megvalósulnak az adóhatóság és a vámszervek összevonásának, egy nyomozó csúcsszerv felállításának és a személyesadat-bázisok össze­kapcsolhatóságának tervei, voltaképpen mindenki potenciális terroristának, csempésznek és adócsalónak lesz tekinthető, akik közül ki kell szűrni a vétleneket.

Az önmagában méltányolható eredeti cél megvalósításának eszközei tehát korántsem közömbösek az eddig elért jogok ós szabadságok tekintetében. Valójában liberális alap-dilem­mával állunk szemben: szabadságokat vívtunk ki az emberek­nek – és tessék: elszaporodott a bűnözés, az emberek visszaélnek a laza ellenőrzéssel. Mennyit vegyünk hát vissza a szabadságból?

Sokan állítják: az információs jogok a gazdag államok luxu­sa; e luxust a jelen gazdasági helyzetben Magyarország nem engedheti meg magának. Metaforával válaszolhatunk: arról kell döntenünk, hogy lebontsuk-e a demokrácia vakolatlan épületéből a fürdőszobát, ha jelenleg lavórban is tudunk mo­sakodni. Egyáltalán, hogy szabad-e csapokat leszerelnünk, ha sokba kerül a közművek működtetése. Még akkor is, ha e közművet információnak hívják.

Jegyzetek

* A cikk megírása és a lap megjelenése közötti időszakban megkezd­te működését az adatvédelmi biztos, és összevonták az adóhatóság és a vámszervek irányítását. Ezekre a szöveg mint jövőbeni lehetsé­ges eseményekre utal. A szerző az adatvédelmi biztos közvetlen mun­katársa lett. (A szerk.)

¹ A National Data center körüli vitákról részletes elemzést nyújt J. Martin és A. Norman (1973), elsősorban 12. és 14. fejezetében (7b-wards a National Data Centre; The Battle tor Prívacy)

² A Grossen Hessenplan, a „társadalmi funkciók államosításán" (Só­lyom, 1988) alapuló központosított számítógépes igazgatási rendszer terve párhuzamosan készült a hesseni adatvédelmi törvény terveivel, amely 1970-ben a legelső ilyen törvény létrejöttéhez vezetett.

³ ltt nemcsak a bosszantó tévedésekre, elhunytaknak küldött adóí­vekre, nyugdíjasok sorkatonai behívására stb. kell gondolnunk, hanem az adatalny gazdasági, kulturális mozgásterére gyakorolt konzekven­ciákra is.

⁴ Eredetiben: double informationnel (angol fordításban: informational replica).

⁵ A keletkezett kár is hasonlóképpen nehezen és költségesen orvo­solható utólag, amit a fizikai, illetve az információs környezetben okoz­tak.

⁶ Magyarországon – és tudomásunk szerint a régióban – az első és mindeddig egyetlen átfogó privacy-vizsgálat 1989-90-ben készült a Magyar Közvéleménykutató Intézet erőforrásaival, Székely Iván, Töl­gyesi János és Várnai Gábor vezetésével.

⁷ Ennek egyik jele volt az 1994-es országgyűlési képviselőválasztá­sok ajánlószelvényeivel kapcsolatos választói reakció is: a névvel, lak­címmel és személyi számmal kitöltött ajánlószelvényeket a pártok és képviselőjelöltek a vártnál jóval nehezebben tudták összeszedni, mert a választók nem bíztak abban, hogy a törvényi tiltás ellenére nem kerülnek be olyan nyilvántartásokba, amelyek később hátrányosak le­hetnek számukra.

⁸ Az Adatvédelem és a környezetvédelem számos analógiára ad mó­dot; itt is kínálkozik az összehasonlítás az ISFADMP és a militáns környezetvédő szervezetek között. Ez utóbbi szervezetek nemcsak ak­cióikkal hívják fel a figyelmet magukra, hanem kiadványaikkal is, me­lyekben részletes tudnivalókkal látják el olvasóikat arról, hogy például hogyan lehet megbénítani a közlekedést vasúti talpfák felszedésével, utak megrongálásával, útjelző táblák felcserélésével vagy a gumiab­roncsokat tönkretevő acéltüskék elrejtésével. Mind az informatikai, mind az ökológiai szféra szélsőséges védelmezői tevékenységükkel túllépnek a törvényes kereteken, és az illegalitás határán működve próbálnak szembeszállni a közös életteret fenyegető jelenségekkel.

⁹ Ezt az előnyt egyébként nem sikerült törvényhozásunkban kama­toztatni, sorrendben Szlovénia (1990) és Csehszlovákia (1992) is meg­előzött adatvédelmi jellegű törvényei meghozatalával.

Irodalom

BRD (1983): A Német Szövetségi Alkotmánybíróság 1983. december 15-i ítélete: Az 1983. évi Népszámlálási Törvény. In: INFORMATIKA­JOG-KÖZIGAZGATÁS, Nemzetközi dokumentumok I., InfoFilia, Buda­pest, 1991., 6.1-6.39.

Clarke, R. (1994): Information Technology: Weapon of Authoritaria-nism or Tool of Democracy? In: Brunnstein, K.-Raubold, E. (eds.): 13th World Computer Congress 94, Vol. 2. IFIP, Elsevier Science B. V. (North-Holland) 1994.

Földi T. (1989): Tézisek az információs stratégiáról és az informá­ciópolitikáról. Könyvtári Figyelő, 1989. 4. 345-347.

Hamelink, C. J. (1991): Communication, Democracy and develop-ment. Trasnatíonal Data and Communications Ftepon, Vol. 14, No. 5, September/October 1991, 28.

Martin, J.-Norman, A. R. D. (1973): The Computerised Society. A Pelican Book. The Chaucer Press Ltd., Bungay, Suffolk 1973.

Péladeau, P (1990): The Informational Privacy Challenge: The Technological Rule of Law. In: Cholewinsky (1990), 93-116.

Sólyom L. (1988): Egy új szabadságjog: az információszabadság. Valóság, 1988. szeptember.

Székely I. (1994): Az adatvédelem és az információszabadság filo­zófiai, jogi, szociológiai és informatikai aspektusai. Benyújtott kandi­dátusi értekezés. Budapest, 1994. Kézirat.

Vámos T. (1993): Adatvédelem – a társadalom kultúrája. In: Adat­védelem, adatbiztonság. HISEC '93 előadások. NJSZT, Budapest, 1993.

Vitalis, A. (1988): Informatique, pouvoir et libertás. Economica, Paris, 1988.