Kőkor, bronzkor, vaskor, információ kora

Az őskori társadalmak műszaki fejlettségének színvonalát a történészek az adott társadalmak életét leginkább meghatá­rozó nyersanyaggal szokták jellemezni. Azokat a történelmi periódusokat, amelyekben a társadalmak többsége kőből, bronzból vagy vasból készítette szerszámait, fegyvereit, kőkornak, bronzkornak, vaskornak nevezzük. Habár az ókortól kezdve a történelmi korok korszakhatárait más ismérvek alap­ján határozzuk meg, a vas mint hatalmi tényező szerepe nap­jainkig is eltartott. A 19. század vas és acélkohói a vaskor csúcsteljesítményei közé tartoznak. A 20. században a vas jelentőségét fokozatosan beárnyékolják a műanyagok és fél­vezetők, valamint a csúcstechnika egyéb anyagai. Mégis az utóbbi két évtizedben világossá vált, nem ezek az anyagok, hanem egy egészen másféle nyersanyag lesz az, amelynek feldolgozása hosszú társadalmi periódusra meghatározza a társadalmak létfeltételeit, és ez a nyersanyag az információ. Akár akarjuk, akár nem, a vaskor fokozatosan véget ér, és megkezdődik az információ kora.

Stratégiai kezdeményezések kora: Reagan, Rákosi, Al Gore, NIS

Bár a tudósok már vagy két évtizede jelezték a gyökeres vál­tozás közeledtét, a társadalom nemigen akart tudomást venni az elkerülhetetlenről, mígnem 1994-ben a legnagyobb világ­hatalom alelnöke, Al Gore az azóta róla elnevezett stratégiai kezdeményezés formájában a világ tudomására hozta, hajna­lodik. Egy új kor hajnalán vagyunk, és ez az új kor az infor­mációs társadalmak kora.

Tájékozatlanabb olvasók számára úgy tűnik, az információs társadalom kora helyett talán inkább a stratégiai kezdeménye­zések korát éljük. A stratégiai kezdeményezés nevet talán Reagan az USA elnöke használta először, amikor az 1980-as évek közepén Stratégiai Védelmi Kezdeményezés néven nyúj­tott be egy törvényjavaslatot az Egyesült Államok kongresszusához, melyben javasolta az űrhadviselés eszközeinek ki­fejlesztését és telepítését. A kezdeményezés rendkívül sikeres volt. A kongresszus a javaslatot elfogadta, kifejlesztették az új fegyverrendszereket, és megnyerték a hidegháborút.

Néhány évtizeddel előbb egy másik világhatalom stratégiai kezdeményezése arra hívott fel, legyünk a vas és az acél országa. Azon világhatalom kezdeményezését lázas sietség­gel követték a környező apróbb országok stratégiai kezdemé­nyezései, nem kevesebb sikerrel. A 19. század vas- és acél­gyártási technikáját sikerült széles körben elterjeszteni kissé megkésve itt ezen a tájon. Valószínűleg a vaskor utolsó nagy fellángolásáról volt szó.

Hasonló lázas sietség figyelhető meg a fejlett világ kor­mányainak részéről Al Gore kezdeményezésének követésé­ben is. Feleletként még 1994 áprilisában megjelent a japán kormány info-kommunikációs stratégiája, az Európai Unió bi­zottsága 1994 nyarára a nevezetes Bangemann-jelentés for­májában válaszolt, és elkészítették saját dolgozataikat a vi­lág szinte összes fejlett vagy fejlődésben levő régiójának kor­mányai is.

Mi tagadás, Al Gore kezdeményezése meglepte a közvéle­ményt. A számítástechnika és a telekommunikáció tudósai már több mint két évtizede felismerték, hogy a számítástech­nikai és hírközlő rendszerek egyre több azonos részmegol­dást, egyre több hasonló eljárást alkalmaznak, fejlődésük egy­re inkább konvergál. Azt is felismerték, hogy a két technika a szimbiózisa által létrejövő informatikai infrastruktúra olyan világméretű hálózat kialakulásához vezet, amelynek méretei összemérhetők a nemzetközi telefonhálózat méreteivel, infor­mációs szolgáltatásai pedig elképzelhetetlen gazdagságban állnak majd rendelkezésünkre. Ez az új informatikai infra­struktúra alapjaiban forgatja fel mindannyiunk életét, feltéve, hogy részesülhetünk áldásaiból.

A műszaki fejlődés eredményeit a mindennapi életben eddig is mindenki látta, előrehaladását sorsszerűnek és megállítha­tatlannak tartva mégis kevés politikusnak tűnt föl, hogy az új kor végleg elérkezett, a társadalom egyedei mellett a társa­dalom egészének is reagálnia kell az új technika kihívásaira. A társadalomnak át kell gondolnia, mit is kezdjen az új tech­nikával, melyek azok a társadalmi problémák, amelyeket meg­oldhat vele, cserébe milyen új problémák keletkezhetnek, mekkora erőforrásokat köt le a fejlesztés és milyen eredmé­nyeket hozhat.

Mi történt eközben Magyarországon? Amikor a fent említett nemzeti stratégiák, kormányprogramok készültek, akkor mi éppen a választásokra készülődtünk, itt volt tehát a magyar kormányprogram-tervezetek készítésének is az ideje. Szá­momra nem egészen világos okokból azonban a magyar po­litikusok nem figyeltek föl a harangszóra, és a programterve­zetek egyike sem vázolt föl nagyvonalú koncepciót: mi módon kezdhetnénk meg a felzárkózást információtechnikailag is a fejlett világhoz? Szerencsére a távközlési és a számítástech­nikai szakemberek ismerték a fejlett világban zajló eseménye­ket, és egy lelkes kis csapat Nemzeti Informatikai Stratégiai Kezdeményezés (NIS) néven az asztalra tett egy dolgozatot 1994 végén. A következő gondolatok a NIS tanulmányozása után támadt hiányérzet termékei.

A stratégiák alapja: a társadalom megoldandó problémái

Mi a szerepe egy nemzeti stratégiának? Véleményem szerint a nemzet fejlődési életútjának meghatározása a nemzet előtt álló legnagyobb problémák elemzése és a társadalmi, gazda­sági, valamint műszaki szempontból egyaránt optimális meg­oldások kiválasztása révén.

Minden stratégia legfőbb feladata az optimális megol­dás kiválasztása. Itt különösen szeretném hangsúlyozni, hogy nemcsak társadalmi optimumok, vagy csak gazdasági opti­mumok, legfőképpen nemcsak műszaki optimumok megkere­séséről van szó, hanem e három változó szerinti együttes op­timum kiválasztásáról, ami természetesen sokkal nehezebb kérdés, mint a külön-külön vett optimumok megtalálása. A má­sodik fő értékelési szempont az, hogy annak a stratégiának, amely számot tart a nemzeti jelzőre, a nemzet problémáinak a feltárását, megoldását kell céloznia. Lehet készíteni iparági stratégiát, regionális stratégiát, vállalati stratégiát, termékstra­tégiát, vagy akár személyes stratégiát is. A stratégia jelzője minden esetben abból az entitásból ered, amelyiknek az élet­útját a stratégia meghatározza: a vállalati stratégia a vállalat életéről mond valamit, a vállalat problémáiból indul ki, a vál­lalat optimális viselkedését irányítja, a nemzeti stratégia pedig a nemzet életútját vázolja föl, a nemzet problémáiból indul ki, a nemzet viselkedését irányítja.

Talán triviálisnak tűnik az iménti okfejtés, mégis szükséges­nek tartom ezt a kis bevezetőt, mivel hajlamosak vagyunk min­denféle életútra vonatkozó voluntarista megállapítást stratégiá­nak nevezni, függetlenül attól, vajon társadalmi-gazdasági op­timumkeresést végeztünk-e. Az elmúlt évtizedekben különösen elszoktunk a gazdasági korlátok figyelembevételétől, elég volt kimutatni valaminek a korszerű voltát, máris kívánatossá vált előttünk, hiszen hozzásegített a vaskori társadalmi berendezke­dés felsőbbrendűségének bebizonyításához. A nemzeti jelző is devalválódott kissé, amióta minden érdekcsoport janzenista mó­don a szavak mögé rejti önös érdekeit, megpróbálván a nemzet erőforrásait a saját szolgálatába állítani.

A NIS-t olvasva az volt az első benyomásom, mintha ál­modnék egy álmot, amelyben éppen a vaskori szemlélet alap­ján kimutatjuk, hogy az információtechnika Nyugaton milyen gazdasági előnyöket hozott egyes országoknak, milyen prob­lémákat oldottak meg vele, következésképpen a magyar tár­sadalomnak ilyen és ilyen fejlesztési projekteket kell beindí­tania a lépéstartás érdekében.

Első látásra tetszett a dolog, hiszen villamosmérnökként magam is éppen ebből a szakterületből élek meg. Keresni kezdtem a stratégia alapvető kiindulási pontjait, a nemzeti problémák megfogalmazását, a kiindulásul használt gazdasá­gi keretszámokat, a gazdasági alternatívákat, végül az opti­mális alternatíva kiválasztását, de ezekből vajmi keveset ta­láltam. Arra a következtetésre jutottam végül, hogy a NIS nem több, mint amit a neve mond, egy kezdeményezés, amely nem stratégiát vázol föl, hanem felhívja a figyelmet a stratégia hiányára. Igen, a jövő társadalma a kapuk előtt áll, mi viszont nem vagyunk felkészülve arra, hogy beeresszük. Szükségünk volna egy nemzeti informatikai stratégiára.

A stratégiák összehasonlítása: amerikai, japán, európai, magyar

A feladat tehát egy leendő nemzeti informatikai stratégia fel­vázolása. Vajon milyen legyen? Tájékozódásképp nézzünk körül, milyeneket írtak le az előttünk járók. Ezúttal hagyjuk figyelmen kívül, hogy az egyes programpontok milyen viszony­ban vannak az alkotók szándékaival, érdekeivel és a lehető­ségekkel. Szövegkritika nélkül, pusztán az áttekintés szándé­kával vizsgáljuk meg a legfontosabb dokumentumokat.

Az amerikai stratégia (a Nemzeti Információs Infrastruktúra Program) az alábbi célokat tűzi a nemzet elé:

• a nemzet versenyképességének fokozása,
• a gazdasági szabályozás reformja,
• a magánbefektetések ösztönzése,
• az informatika általános iparfejlesztési hatásainak kihasz­nálása,
• a kormányzati információkhoz való hozzáférés lehetővé tétele,
• általánosan elérhető szolgáltatások létrehozása,
• nagyteljesítményű információs infrastruktúra-hálózat létre­hozása,
• a globális informatikai infrastruktúra kiépítésének ösztön­zése.

A felsorolt célok mindegyike jellegzetesen tükrözi az ame­rikai értékrendet. Mit jelent a nemzet versenyképességének fokozása? Természetesen az amerikai ipar exportképességé­nek fokozását a japán és európai versenytársakkal szemben. Az informatika általános iparfejlesztési hatásainak kihaszná­lása szintén segíti a nemzet versenyképességének javítását, de egyben jelenti egy új, vagy még újabb húzóágazat létre­hozását, az ipari struktúra átalakítását a kevéssé környezet­szennyező, kisebb energiaigényű, jövedelmezőbb iparágak felé.

A kormányzati információkhoz való hozzáférés lehetővé té­tele vagy javítása egyet jelent az amerikai demokráciának a fejlesztésével. Ugyanebbe az irányba hat az általánosan el­érhető szolgáltatások kialakítása is. Az általánosan elérhető (szabványos) szolgáltatások létrehozása mellesleg kibővíti a már eddig is hatalmas amerikai információpiacot. A globális informatikai infrastruktúra kiépítését pedig azért kell ösztönöz­ni, hogy az amerikai információtechnikai és információszelgál-tatási ipar ezáltal külföldön is új exportpiacokat nyerjen.

Mindezeket a célokat nem hatalmas állami beruházásokkal szeretnék elérni, hanem a magántőke bevonásával, hiszen a közvetlen állami pénzosztogatás kora véget ért, a hatalmas államadósság csökkentése mellett kell a fenti célokat megva­lósítani.

A fenti érvelésben alig találunk olyan célt vagy megállapí­tást, amely az informatikát mint önmagáért való értéket hir­detné, helyette a nemzethez szól, olyan erőteret kialakítván, amelyben a nemzet kisebb egységei, régiói, iparágai vagy vál­lalatai is megtalálják az orientációs irányokat. Ez a stratégia a nemzet adaptációs készségének a fokozásáról, az ipar­struktúra átalakításáról, a piac aktív alakításáról szól, nemzeti érdekek, az amerikai nemzeti értékek, a dominancia, a de­mokrácia jegyében.

A japán info-kommunikációs stratégia talán még az ameri­kainál is szebben példázza, hogyan állíthatják az informatikát teljes társadalom átalakításának szolgálatába. A japán straté­giai célok az alábbiak:

• a 21. század intellektuálisan kreatív társadalmának fel­építése,
• gazdasági növekedés, új üzleti és munkahely lehetőségek teremtése,
• a társadalom fejlesztése (egészségügyi ellátás, oktatás, kormányzati működés javítása),
• a társadalom elöregedéséből és a környezetszennyezés­ből eredő problémák megoldása,
• nemzetközi hálózatok kiépítése.

A 21. század intellektuálisan kreatív társadalmának igénye abból a felismerésből született, hogy Japán, mint a világ leg­termelékenyebb gyártó műhelye, fokozatosan elveszti vi­szonylagos előnyét a rendkívül gyorsan fejlődő ázsiai régió országaival szemben. A környezetében levő országok kultu­rális hagyományai, az egész ázsiai régió kultúrájának jellege hasonló a japánéhoz, a szorgalom, az egyén alávetése a kö­zösségi értékeknek és érdekeknek, az egyéni fogyasztás kor­látozása a társadalmi felhalmozás oltárán mind lehetővé te­szik, hogy a társadalom gyorsan fejlessze és összehangoltan működtesse azokat a nagyméretű technológiákat, amelyekkel az egész világ számára szükséges fogyasztási javakat előál­lítják. Dél-Korea, Tajvan és legfőképpen a Kínai Népköztársa­ság egy évtized alatt ismétli meg azt a fejlődést, amihez Ja­pánnak három-négy évtized kellett, és az ezredfordulóra mind termelékenységben, mind ipari méretekben olyan erős ver­senytársakká válnak, hogy komolyan veszélyeztetik a japán gazdasági növekedést. Ezzel párhuzamosan a japán gazda­sági fejlődés előnyös hatása a társadalom egyedeinek élet­színvonalára a fenti értékrend megbontásának irányában hat, mind nehezebbé válik tehát a régi értékek mentén szervezett termelőkapacitás társadalmilag optimális működtetése.

Japánnak tehát olyan új tevékenységeket kell keresnie, amelyben a komparatív előnyök megtarthatók, közben pedig alkalmazkodni lehet a társadalmi értékrend változásához. A japán társadalom vezetői a kreatív társadalom megteremtésé­ben látják a kiutat, amely lehetővé teszi, hogy Japán a világ legügyesebb gyártójából a világ legjobb fejlesztő bázisává vál­jék.

A nagy tömegeket foglalkoztató gyártó iparágak leépülése tömeges munkanélküliséghez vezet, amelyet az információs társadalom munkahelyteremtő képességével szándékoznak ellensúlyozni. A társadalmi igazgatási és ellátó rendszerek fej­lesztése általános társadalmi igény, a japán társadalom gon­doskodó értékrendjét tükrözi. Az egész életre szóló munka­hely, amelynek intézménye napjainkig jól funkcionál, a gaz­dasági verseny növekedése miatt egyre kevésbé tartható fenn, helyét fokozatosan a mainál jobban működő közösségi ellátás veszi át.

A japán társadalom egyik nagy problémája a népesség elö­regedése. A szaporodási ráta az elmúlt évszázadban olyan nagymértékű volt, hogy a szigetország népessége száz év alatt megnégyszereződött. Ez a folyamat most lelassult, mi­közben az átlagos élettartam a világon a leghosszabbá vált. A demográfiai fa szalámi alakot öltött, az újszülöttek mindegyi­kének megvan az esélye arra, hogy megérje az öregkort. A fiatal korosztályoknak rendkívüli gondot jelent az idős népes­ség gondozása. Az orvosi távdiagnosztika, távellátások, a szociális gondoskodás informatizálása jelentős mértékben nö­veli a gondoskodás „termelékenységét", könnyítve a gondo­kon.

Hasonlóan súlyos probléma a környezetszennyezés és a zsúfoltság, hiszen a szigetek 75%-a lakhatatlan magashegy­ség, a népesség a mélyebben fekvő 25%-nyi területen zsú­folódott össze. A környezetbarát informatikai technikák alkal­mazása, a vidéki (esetleg a hegyvidéki) területek jó kommu­nikációs infrastruktúrája, a távmunkavégzési eljárások lehető­vé teszik a távolabbi területek birtokbavételét, a lakosság egyenletesebb elosztását a szűk területen.

A japán stratégia annyira célratörő, annyira tömör, hogy egyetlen mondat sem maradt benne a szép jelszavaknak, minden szava egyenesen a társadalom minden tagjának min­dennapi életéből, problémájából fakad. Mindezt hasonlóan szűkszavú, mégis minden szempontot felölelő gazdasági elemzés támasztja alá, amely becsléseket ad a piacok mére­tére és a szükséges befektetések nagyságára 2005-ig és 2010-ig. Az informatikai társadalom irányába tett fejlesztési lépések társadalmi hatáselemzése sem maradt el, összehan­golva a közgazdasági elemzéssel. A kiindulási pontok helyes meghatározásával, a célok lehető legpontosabb kitűzésével, a hatások elemzésével lehetővé vált egy lépésről lépésre ha­ladó program felállítása, amely nem ködös óhajok halmaza, hanem pontos feladatterv a társadalom szereplői számára. Megadja, mi a szerepe a kormánynak, mi az iparnak, az ok­tatásnak és másoknak, meghatározza az egész vállalkozás várhatóan mennyibe fog kerülni, és ki mit kap cserébe áldo­zatvállalásáért.

Nézzük meg végül az Európai Unió céljait és azok hátterét:

• növekedés, versenyképesség, foglalkoztatás,
• egész Európára (értsd: az EU-ra) kiterjedő szabályozási reform, összehangolt és stabil szabályozási és jogi környezet megteremtése,
• a versenypiacok megnyitása,
• a magánbefektetések ösztönzése,
• az informatika egész Európára (az EU-ra) kiterjedő álta­lános iparfejlesztési hatásainak kihasználása,
• Európa multikulturális jellegének támogatása,
• transz-európai informatikai infrastruktúra hálózatok létre­hozása.

A célokból csak úgy süt az egységes Európa megteremté­sének, az újonnan létrehozott hatalmas régió piaci potenciál­jának, teljesítőképessége növelésének igénye. Az információs társadalom irányába tett lépések révén egységesíteni lehet a ma még szerteszét ágazó törvénykezési gyakorlatot, vagy an­nak egy részét. Az EU szabályozási gyakorlatában ma igen fontos szerep jut a versenysemleges megoldásoknak, és az általános ellátási kötelezettségnek. Ezen két elv beépítése a nemzetek törvénykezési gyakorlatába, hozzájárul az elmara­dottabb régiók fejlődéséhez, az európai demokrácia kiszéle­sedéséhez. Az informatika húzóágazattá formálása segíti az egységesülő ország iparának átstrukturálását, miközben a ré­gi nemzeti határok közé zárt monopóliumok lebontásával ha­talmas új versenypiacot teremt. A hatalmas új belső piac ön­magában is hozzájárul az új nagyméretű technológiák kiala­kulásához, de ezt még megtetézik a transz-európai infrastruk­túra-hálózatok kiépítésének programjával, amelyet termé­szetesen elsősorban európai cégek fognak építeni. A transz­európai infrastruktúra-hálózatok létrehozása lefedi az eddig nemzeti határok mentén felszabdalt távközlési, közlekedési, szállítási és egyéb infrastruktúra-hálózatokat, egységes terü­letté változtatva ezt a hatalmas régiót. A transz-európai infor­matikai infrastruktúra-hálózatok (beleértve a távbeszélő, a mű­sorszóró és adatátviteli hálózatokat) jelenítik meg az informá­cióipar számára azt a közeget, amelyen kialakul az (egysé­ges) erős európai információipar, amelyik felveheti a versenyt az amerikai kulturális behatolással szemben.

Európa egyik legnagyobb értékének tekintjük azt a multikulturális jelleget, amelyben a kultúrák egymásra hatása hosszú időn át a fejlődés motorja volt. Az informatikai hálózatokat úgy kell megépíteni, tulajdonságaikat, szolgáltatásaikat úgy kell ki­alakítani, hogy alkalmazkodjanak minden kultúrához, lehetővé téve azok továbbélését, fejlődését. Mindezeket a célokat a magántőke aktivizálásával, bevonásával szeretnék elérni, a gazdasági optimum elérése érdekében.

Az áttekintett három stratégiában jellegzetes eltéréseket ta­pasztalunk, és akkor is ráismernénk, mely országok készítet­ték, ha nem tudnánk előre, vajon kinek a művét tartjuk a ke­zünkben. A műszaki megoldásaiban közös információtechnikát döbbenetesen eltérő célok szolgálatába állították, nem azért fejlesztik, mert „korszerű", vagy mert fejlesztésük „elke­rülhetetlen", hanem mert társadalmi szintű problémák megoldására alkalmas eszközt látnak bennük. Sőt valójá­ban nem is az informatikai eszközöket kívánják fejleszteni, hanem a társadalmat.

A stratégiák hierarchiája

A magam részéről biztos vagyok benne, hogy ezeknek az országoknak létezik társadalomfejlesztési stratégiája is, akár nyíltan előadva, akár a háttérben elrejtve. Ezek a stratégiák nem két-három év, hanem több évtized távlatát fogják át, kö­vetkezésképpen nem lehetnek választási ciklusonként módo­sított pártérdekek mentén szervezett stratégiák, hanem az egész nemzet, vagy nemzetközösség egyetértésével létreho­zott valódi, hosszú távú stratégiák. Erre a tényre külön felhív­nám a magyar értelmiségiek figyelmét.

A stratégiák egymásra épülése, egymásra építése elkerül­hetetlen, hisz a részek stratégiája nem lehet független az egé­szétől. Nem könnyű nemzeti informatikai stratégiát csinálni nemzeti társadalomfejlesztési stratégia nélkül, még kevésbé attól függetlenül, vagy annak ellenére. Nem lehet nemzeti in­formatikai stratégiát csinálni a történészek, gazdaságtörténé­szek, szociológusok, jogászok, oktatók, közgazdászok, nota bene művészek bevonása nélkül. A nemzeti informatikai stratégia nem csupán a villamosmérnökök, számítástech­nikusok, távközlési mérnökök dolga, noha jelenleg ők látják a legjobban, mit tesz lehetővé, vagy milyen következmények­kel jár a technikai fejlődés.

Térjünk vissza egy pillanatra a stratégiák által átfogott tör­ténelmi időtávlatokra. A japán info-kommunikációs stratégia 2010-ig határoz meg lépéseket. Horváth Pál, a MATÁV volt vezérigazgatója, a NIS-kezdeményezés egyik résztvevője szerint az átmenet az információs társadalom felé 15-20 évig is eltarthat, fejletlenebb országokban akár négy-öt évtizedig is. Érdemes tehát jól megalapozni, nem elsietni egy nemzeti stratégia kidolgozását.

A japán iskolaszámítógép-program: nem futóverseny, hanem távlati terv

Ide kívánkozik egy érdekes tapasztalatom arról, hogyan kez­denek hozzá Japánban egy ágazati stratégia kidolgozásához. 1988-ban, amikor a Tudományszervezési és Informatikai Inté­zetben dolgoztam, ahol a magyar iskolaszámítógépesítési programot vezették, módomban volt találkozni a japán iskola­számítógépesítés előkészítését vezető intézmény elnökével, akinek büszkén említettem, mi magyarok voltunk a másodikok Európában, akik felismerték az iskolaszámítógépesítés jelentő­ségét, már több mint harmincezer számítógépet osztottunk szét az iskolák között. Ezzel nemcsak Európában, hanem a világon is az elsők közé tartoztunk, hiszen akkor még Japánban sem kezdték meg számítógépek szétosztását az iskolák között.

Sakamoto professzor hűvösen a következőket válaszolta: „Mi nem veszünk részt ilyenféle versenyekben, nekünk nem az a célunk, hogy kimutassuk, hány hallgatóra jut–egy gép az iskoláinkban, hanem az a célunk, hogy Japán a 21. századba vezető informatikai hatalomként lépjen át. Ez nagy feladat, jól meg kell alapoznunk. Ezért létrehoztunk egy széleskörű pro­jektet, amelynek a célja megvizsgálni, hol, mi módon lehet számítógépet alkalmazni az iskolai életben."

Amint megtudtam, a projekt sok-sok szakértőt, tanárt, köz­gazdászt, művészt, adminisztratív dolgozót hívott össze, ja­pán módszerességgel sorra vették az iskolai élet minden apró mozzanatát, a tanóráktól a menzán át a napköziig. Meghatá­rozták minden szakterületre, miféle folyamatok zajlanak ott, miképpen illeszthető bele a folyamatba a számítógép, és a folyamat maga milyen követelményeket támaszt az alkalma­zandó számítógéppel szemben. Például a művészeti oktatás terén látták, hogy az akkori számítógépek színgazdagsága, felbontóképessége, sebessége még nem teszi alkalmassá a gépeket azonnali bevezetésre, de a számítástechnika fejlődé­si vonalából megjósolható, hogy a számítógépek valamikor a kilencvenes évek elején-közepén érik el azt a teljesítményt, amely lehetővé teszi alkalmazásukat a művészeti oktatásban.

Az iskolai élet minden egyes területét felleltározván a kö­vetelmények és a fejlődési görbék összevetésével meghatá­rozható egy optimális program arra vonatkozóan, milyen lé­pésekben fog behatolni a számítástechnika az iskolai életbe. A folyamatot gyorsítani is lehet. A követelmények alapján azonnal megkezdték az oktatásban alkalmazandó programter­mékek kifejlesztését, de a legfőképpen egy olyan hardver- és szoftverfejlesztői környezet létrehozását, amely hosszú időn át segíti az egységes megjelenésű, nagyon jó minőségű ok­tatóprogramok kidolgozását. Didaktikai kísérletekbe is belekezdtek. A fejlesztéseket profi cégek végezték. Mára komoly programválaszték, komoly didaktikai tapasztalat jellemzi a ja­pán iskolaszámítógépesítési piacot, az iskolának nincs olyan része, amelyre ne találnánk kipróbált, kiemelkedő minőségű, a feladat követelményeinek maradéktalanul megfelelő progra­mokat, hardveregységeket.

Ezzel szemben nézzük, mi történt nálunk a vaskorban. Az iskolaszámítógépesítés apostolainak sikerült kilobbyzniuk a politikusoktól néhány milliárd forintot hardverre, ahogyan szá­mítástechnikusok között találóan neveztük, a vasra, de nem sikerült meggyőzni ugyanazokat a politikusokat a szoftver fon­tosságáról. A lobbyzóknak nem is állt rendelkezésére a japánhoz hasonló követelményrendszer, s muníció híján eleve vesz­tett pozícióból indultak. A nemzeti stratégia abban az időben mindössze arra irányult, hogy különféle mutatók tekintetében futva, rohanva lehagyjuk a kapitalistákat.

Különféle mai felmérések alapján megállapíthatjuk, hogy a magyar iskolaszámítógépesítési program torzóvá alakult, ma sincs beépítve egyetlen tantárgy tanmenetébe, didaktikájába, módszertanába a számítástechnika, még magának az infor­matika nevű tárgynak a tartalmában sem alakult ki összhang. A szétosztott számítógépek egy-egy iskola életére hatással voltak ugyan, de az egész nemzetre nem fejtették ki az opti­mális hatást.

Lassan járj, tovább érsz! A szakmai hetilapokban olvasom, hogy megalakult a Magyar Nemzeti Informatikai Stratégiai Elő­készítő Bizottság, szeptemberre már el is kell készülnie az első dolgozatnak, amely bemutatja a kihívásokat, valamint azokat a megoldási módokat, amelyek Magyarország informá­ciós társadalomhoz való felzárkózását segítenék elő. Egy má­sik fórumon hallom, hogy októberben már kész is lesz a má­sodik tanulmány azon konkrét projektek felsorolásával, ame­lyekkel a fenti célok elérése megvalósíthatónak látszik. A mód­szerre ráismerek, itthon vagyunk. Nincs szándékomban meg­bántani a résztvevőket, régi szereplői a magyar szakmai kö­zéletnek. Kitűnő számítástechnikusok, programfejlesztők, nagyszerű fejlesztőmérnökök, a társadalomért aggódó polgá­rok, számos szakmai és közéleti díj birtokosai, aggodalmuk őszinte. Valóban ennyire kell sietnünk? Valóban tudni fogjuk októberre, mire és hogyan kell elkölteni a nemzetnek azt a sok-sok milliárdot, ami közelebb visz bennünket a mihez is? És vajon el lehet készíteni egy megalapozott stratégiai tervet ennyi idő alatt?

Egy magyar nagyvállalatnál dolgozván látom, milyen hatal­mas kínnal készül el egyetlen szolgáltatás üzleti terve több hónap alatt, mert a kiinduló adatok bizonytalanok, a belső ér­tékmérők a múlt rendszerből maradtak ránk, az adott szolgál­tatás piaca nálunk még nem alakult ki, a valódi pénzügyi for­rások nem a várt ütemben keletkeznek, a kockázat mértékét sokszor még becsülni sem lehet. Miután a nemzetgazdaság meghatározó tényezőit nem ismerjük, máig sem tudjuk meg­nyugtatóan megmagyarázni a gazdaság mélyrepülésének okait, terveinket nem tudjuk makrogazdasági hatáselemzések­re alapozni. Kétlem ezért, hogy októberre egy tündérmesénél megalapozottabb stratégiát lehet kidolgozni. Stratégia című olvasmányt persze lehet csinálni ennél rövidebb idő alatt is, ami a pénz elköltését kétségtelenül meg fogja alapozni, de a társadalmi bevétel oldaláról még csak annyit fogunk tudni, hogy ki teszi majd azt zsebre.

A készítők nagyon igyekeznek elhitetni, hogy tovább már nem várhatunk, mert végképp leszakadunk, de szívleljük meg Sakamoto professzor tanácsát, vajon ötven év távlatában gon­dolkozva fontos az, hogy egy-két hónappal, esetleg egy-két évvel később lesz-e kész az a stratégia? Kodály sem volt ennyire türelmetlen, százéves tervet vázolt föl, mivel a társa­dalmi folyamatok periódusideje ötven, száz években mérhető, s alighanem jobb lenne tőle példát vennünk.

Honnan hová?

Ismét fölmerül a kérdés, vajon megérett-e a helyzet Magyar­országon egy informatikai stratégia kialakítására, s ha igen, az milyen elemeket tartalmazzon. Fiatalkori optimizmusom a tapasztalatok hatására óvatosabbá vált. A jövő elektronizált információs társadalmához viszonyítva mai korunkat gyakran nevezik Gutenberg-galaxisnak, amely az informatikai infra­struktúra egyik fejlődési fokát, az írásbeliséget, a könyvnyom­tatást, a nyomtatott formában megjelenített, közvetített kultúrát és az erre az infrastruktúrára épülő társadalmi folyamatok együttesét jelenti.

A Gutenberg-galaxis igen fontos fejlődési lépcsőfokot jelen­tett korábbi társadalmi formációkkal szemben, amelyeket a szájhagyomány alapján terjedő kultúra, valamint a szokások, szokásjogok alapján álló döntéshozatali mechanizmus és irá­nyítási rendszer jellemzett. Gyakran meditálok azon, vajon a magyar társadalom eljutott-e már a gutenbergi fejlődési fázis­ba. A számítástechnikai, informatikai szakmában dolgozó rendszerszervezők a tanúim arra, hogy ez a fejlődési lépcső még előttünk áll. A vállalatok belső irányításának számítógé­pesítése Magyarországon azért mérhetetlenül nehéz, mert a vállalatokon belül a döntési, irányítási folyamatok nincsenek írásban rögzítve. A tünetek nemcsak vállalaton belüliek. Ha elmegyünk egy tudományos konferenciára, vagy nemzetközi megbeszélésre, pillanatok alatt kiszúrhatjuk, kik a magyarok a teremben. A japánok, a németek lázasan jegyzetelnek, más népek fiai talán kevésbé lázasan, viszont akik előtt még jegy­zetpapír sincs, azok biztosan magyarok. Nálunk egy vállalati értekezleten ritkaság, ha a megbeszélésről, akár utólag, em­lékeztető készül. Pár hét múlva a népmesék hagyományaihoz híven a különböző résztvevők a megállapodás különböző, változataira emlékeznek.

A csoportmunka szervezésének egyik alapja az írásban el­készített projektterv, műszaki követelmény, amely alkalmas az egyetértés kialakítására, mielőtt a széles körű megvalósítási munkák megkezdődnek. Nálunk ezek a dokumentumok a köz­gyakorlatban nem használatosak. Bármerre járok, azt látom, hogy nálunk nem lehet megvalósítani olyan projektet, amely­ben több ember együttműködését kell koordinálni annál, mint ahányan egy munkaszobában elférnek. Írásbeli előírások, megállapodások nélkül a munka során felmerült problémák folyamatos szóbeli egyeztetésével tudunk csak előrehaladni.

Aki nem ül velünk egy szobában, annak a munkába való be­kapcsolására nincsenek eszközeink. Az írásbeliség hiánya a társadalmi mobilitás egyik nagy gátja. A vállalatoknál, szerve­zeteknél a legértékesebbek manapság azok a személyek, akik még emlékeznek az öt, tíz év előtt kötött megállapodásokra, vagy arra, vajon az építés idején merre vezették ezt, vagy azt a közművet, csatornát, kábelt, egyebet. Térkép ugyanis nem készült róla. Ezek a személyek kicserélhetetlenek még akkor is, ha egyéb adottságaik miatt már régen megértek az elbo­csátásra.

Az államigazgatási, vagy egyéb közintézményeknél köve­tendő eljárások mindannyiszor megváltoznak, ahányszor ki­cserélik a titkárnőt vagy ügyintézőt. Ilyen esetben ugyanis a szájhagyománynak korlátai vannak. Menjünk be elintézni ügyes-bajos ügyeinket valamilyen hivatal irodájába. Ezt sze­rencsére évente legföljebb párszor kell megtennünk. Termé­szetesen minden folyamat megváltozott az elmúlt évben, ve­lük változott a személyzet, csupa új arc, az íróasztalok új el­rendezése fogad, csak egy dolog hiányzik: egy rövid írásos tájékoztató a helyiségben arról, mit hogyan kell az idén elin­tézni. És ne gondoljuk, hogy az új szervezési megoldások gyorsabbá tették az ügyintézést, fejlettebbek! Egyszerűen csak mások.

Ezek persze csak külsődleges tünetek. Hasonló megállapí­tásra juthatunk, ha a piaci, a társadalomirányítási, vagy akár­milyen más folyamatot próbálunk megfigyelni. A cselekvési lánc kusza, töredezett, esetlegességekkel van teletűzdelve, az adatáramlás nincs megszervezve, gyakran a különböző szervezetekben nem is ugyanazt jelenti valamely adatelem, mint a másikban. Társadalmi folyamataink rendszerszervezési szempontból nem folyamatok, nem kapcsolódnak egymásba, nem áttekinthetők, nem logikusak, gyakran változó amorf ál­lapotúak.

Mi magyarok egészen jól megélünk ebben a vízben, mert tudjuk, hogy nem a hivatalhoz kell fordulnunk, ha valamit tény­legesen el akarunk intézni, hanem egy közbenjáróhoz. A köz­benjárónak mint a szentek késői utódainak pedig maga felé hajlik a keze. A vaskorban úgy tűnt, az egész társadalom egy piramis, amely azonnal leállna, ha Brezsnyev elvtársat valami baj éri, mert nem lenne, aki dönteni tudna. Brezsnyev eltűnt, a piramis megmaradt. Hiába no, ez egy hierarchikus társada­lom, amelyben a keresztirányú kapcsolatoknak nincs hagyo­mánya. Ilyen körülmények között vajon éppen az info-kommu­nikációs infrastruktúra kiépítése visz el bennünket a Kánaán­ba? Attól tartok, nem ez a helyzet. Mégis, ne zárjuk ki az új technika által nyújtott eszközöket sem a társadalmunk javítá­sára. Csak azt kérem, ne tévesszük össze a célt és az esz­közt.

Egy társadalmi informatikai stratégia elemei

Induljunk ki a mi társadalmunk gondjaiból, ne essünk abba a hibába, hogy importálunk egy megoldást valahonnan, és ke­ressük hozzá idehaza a problémát, amelyet azzal megoldha­tunk. Vannak nekünk saját társadalmi, gazdasági bajaink is! Ki fog azokkal törődni, ha nem mi?

Felsorolok néhányat azon gondok közül, amelyek a magyar társadalmat az elmúlt évtizedekben bántották, és amelyekre gyógyír, vagy legalábbis enyhítő tényező lehet az informatikai infrastruktúra célzott fejlesztése. A felsorolás nem tudományos igényű, inkább példa-természetű, esetleges, a napi vulgarizálás szintjén mozog úgy, ahogyan a rádió híreiből asszociáltam. Szociológusaink, közgazdászaink garmadával sorolnák a va­lódi feladatokat. Kérdezzük meg tőlük!

Hetvenöt évvel ezelőtt a nemzet egyharmadát elválasztották az országtól. Más nemzetek fiai pedig a mi országunkban van­nak elválasztva anyanemzetüktől. Az informatikai infrastruktúra megfelelő kialakításával a nemzetrészek kommunikációja javít­ható. Kifejezetten ügyelni kell azonban arra, hogy a kifejlesz­tendő infrastruktúra ne csak a magyar kultúra támogatására le­gyen alkalmas, hanem a környező nemzetek kultúrájának is megfelelő támogatást adjon. Ez a cél nagyon sok fontos köve­telményt állít a nemzeti infrastruktúra fejlesztése elé. Általában végig kell gondolnunk, hogy a kódkészletek, a csatlakozód ír-közlő hálózatok, az összekapcsolhatóság, a többnyelvűség, a használói felület kulturális vetületei milyen követelményeket tá­masztanak a műsorszerkesztési eszközök, a tárkapacitás, a sávszélesség és egyéb más paraméterek tekintetében. A tech­nika mai állása szerint a felsoroltak nem megoldhatatlanok, an­nál inkább igényelnek szervezési, jogi és egyéb intézkedéseket. Ha elgondolkozunk ezeken a kérdéseken, akkor Európához is közelebb kerülünk egy lépéssel, hiszen az európai célok köve­telmények között is szerepel a multikulturális környezet támo­gatása. A nyugatiak viszont csak a saját multikulturális ügyeikkel fognak törődni. Saját környezetünk idevágó kérdéseinek tanul­mányozásával, a megoldási alternatívák felvázolásával bekap­csolódhatunk az európai fejlesztési folyamatokba. De ne feled­jük, nekünk először nem a nyugattal kell megtárgyalnunk a fel­tárt kérdéseket és a javasolt megoldási alternatívákat, hanem a szomszéd országokkal, azok szakembereivel, polgáraival. Ez­által segíthetjük a nálunk élő nemzetiségek kapcsolatát is a sa­ját anyaországaikkal, valamint végre a kölcsönös megértést nemzeteink között.

Tabutémának számít köreinkben a „cigánykérdésről" beszél­ni, és az átlagember első asszociációja a kriminalisztika kö­rébe vág. Pedig valójában arról van szó, hogy itt él orszá­gunkban egy nép, amely magyarul (is) beszél ugyan, de kul­túrája erősen eltérő a miénktől, tagjainak kulturális profilja ta­lán még az írásbeliségig sem ért föl. Ha a magyar népesség valahogyan mégis az információs társadalom korába lép, nem fogja ez még tovább növelni a távolságot az ország népes­ségének egytizedét is kitevő cigányságtól? Nem használha­tó-e föl a számítógéppel segített képzés e népcsoport gyor­sabb felzárkóztatásához úgy, hogy egyúttal megőrizze kultu­rális identitását? A számítógépek ma már könnyedén kezelnek képeket, megértik a néma válaszokat is, türelmesek, egyéni ütemhez igazodok, rendelkeznek mindazokkal a jellemzőkkel, amelyek az ideális tanárt is jellemzik. A multimédia rendszerek ma már rendkívüli dolgokra képesek, a számítógépes gyakor­lási módszerekkel a tananyagot egyhatod idő alatt kétszeres retencióval lehet megtanulni.

Egyik napról a másikra megszűntek a keleti piacaink. Fel lehet-e és mi módon használni az informatikai infrastruktúrát is a keleti piacok részbeni visszaszerzésére? Igen, lehet. A svédek és a finnek megtalálták a módját, mi is keressük meg! Építsük ki „érzékszerveinket" a keleti szomszédaink felé, hi­szen az üzleti életben előnyben van az, aki elérhető.

Oktatási rendszerünk túlontúl „hagyományos". A polgárok többsége az államilag finanszírozott iskolák elvégzése után egész életén át nem ül még egyszer iskolapadba. A technika, a tudomány mai fejlődése mellett ez az egyének fokozatos lemaradásához, versenyképtelenségéhez vezet. Az informati­kai infrastruktúrák lehetővé teszik a társadalom oktatási rend­szerének átépítését, gazdaságilag optimálissá tételét. Ott és csak annyit kell tanulni, ahol és amennyit a munkahely fejlett­sége megkövetel. Ha belegondolunk, ehhez talán ma sem csak az informatika hiányzik, hanem szervezési, jogi, és egyéb intézkedések.

Társadalmunk tagjainak kooperációs készsége mind a ko­operáció eszközeit, mind értékrendjét tekintve igen alacsony. Ez meggátol bennünket abban, hogy az úgynevezett nagy rendszereket hatékonyan üzemeltessük. Ilyen nagy rendszer az az Informatikai Infrastruktúra is, amelynek mielőbbi kiépí­tését mi, a szakmában működő mérnökök annyira óhajtjuk. Vámos Tibor a vaskor kötöttségei közepette is már jó évtizede felhívta figyelmünket erre a nagy gazdasági hátrányt jelentő társadalmi hiányosságra. Vizsgáljuk meg, vajon az új info-kommunikációs infrastruktúra kiépítésével javítható-e a társa­dalom tagjainak kooperációs készsége, és mi módon?

Csak néhány olyan feszítő társadalmi gondot soroltam föl, amelyek a mi gondjaink, nekünk kell keresni rájuk a megol­dást. A gondok feltárása, súlyának meghatározása nem az informatikusok dolga. Ne áltassuk magunkat és a társadalmat azzal, hogy íme tálcán hozzuk a megoldást, amikor jószerivel a problémák gyökerét sem látjuk még igazán. Tárjuk fel a társadalmi folyamatokat, amelyeket automatizálni, számítógé­pesíteni óhajtunk. Tekintsük át az egész tevékenységi láncot, vizsgáljuk meg ehhez képest az infrastrukturális elemeket, ál­lapítsuk meg, milyen követelményeket támaszt az adott folya­mat az infrastruktúrával szemben. Vizsgáljuk meg, milyen szolgáltatásokat nyújtson az infrastruktúra az adott folyamat tekintetében, mennyibe fog ez kerülni nekünk, mit hoz a kony­hára. Nem hiszem, hogy lehetetlen elvárásokat írok itt le, hi­szen a szükséges stratégiai módszerek ismertek. Néhány nyári hónap alatt ugyan még a fejlett stratégiai módszerekkel sem lehet nemzeti stratégiát készíteni. Sebaj, a százéves terv­hez megfelel az is, ha csak jövőre készül el, de legyen va­lódi, jó minőségű stratégia, alkalmas arra, hogy végképp ma­gunk mögött hagyjuk a vaskort.

1958-ban jelent meg „Az újralátogatott szép, új világ" c. esszékötet, amelyben Huxley megkísérli számba venni, hogy mi mindent lehetett volna még a Szép új világ dramaturgiájához felhasználni. Könyvének magyar nyelven először olvasható fejezetében a tudat alatti meggyőzés technikáinak veszélyességére figyel fel, s ekképpen a N. Chomsky és H. F. Schiller nevével fémjelezhető médiakritika elmélettörténeti előfutárának tekinthető.

Sigmund Freud Az álomfejtés című könyvének 1916-os kiadá­sához fűzött lábjegyzetében felhívta a figyelmet dr. Poetzl, egy osztrák neurológus munkájára, aki akkoriban publikált egy dol­gozatot, amelyben a tachisztoszkóppal folytatott kísérleteit írta le. (A tachisztoszkóp egy olyan eszköz, amelynek két válto­zata van: egy „néző" doboz, amelyben az alany egy képet néz, amelyet a másodperc töredékéig vetítenek ki; és egy la­terna magica, nagysebességű zárral, amely alkalmas arra, hogy nagyon röviden vetítsenek ki egy képet a képernyőre.) Ezekben a kísérletekben „Poetzl arra kérte az alanyokat, hogy rajzolják le a képet, amelyet tudatosan megjegyeztek abból a képből, amelyet a tachisztoszkóp kivetített számukra… Ezután azokra az álmokra figyelt, amelyeket az alanyok a következő éjszakán álmodtak és még egyszer arra kérte őket, hogy ezeknek az álmoknak a megfelelő részleteiről készítsenek raj­zokat. Maradéktalanul kimutatható volt, hogy a kivetített ké­peknek azok a részletei szolgáltattak anyagot az álom alko­tásához, amelyeket az alany nem jegyzett meg."

Poetzl kísérleteit különféle módosításokkal és finomítások­kal számos alkalommal megismételték, legutóbb dr. Charles Fisher, aki három kitűnő dolgozatot írt a Journal of the Ame­rican Psychoanalytic Association számára az álmok és a „tu­datelőtti észlelés" témakörében. Közben az elméleti pszicho­lógusok sem voltak tétlenek. Tanulmányaik, Poetzl felfedezé­seit megerősítve, azt mutatták, hogy az emberek ténylegesen sokkal többet látnak és hallanak, mint gondolnák; és amit anélkül látnak és hallanak, hogy ennek tudatában lennének, azt a tudatalatti rögzíti, és befolyásolhatja tudatos gondolata­ikat, érzéseiket és viselkedésüket.

A tiszta tudomány nem marad korlátlanul tiszta. Előbb vagy utóbb hajlamos alkalmazott tudománnyá, majd végül techno­lógiává változni. Az elmélet ipari gyakorlattá idomul, a tudás hatalommá válik, a szabályok és laboratóriumi gyakorlatok metamorfózison mennek át, és kiemelkednek mint hidrogén­bomba. A jelen esetben Poetzl tiszta tudományának finom da­rabkája és a tiszta tudomány összes többi finom kis darabkája meglepően hosszú ideig megőrizte az eredeti tisztaságát a tudat előtti észlelés területén. Azután, 1957 őszének elején, pontosan negyven évvel Poetzl eredeti tanulmányának publi­kálása után, bejelentették, hogy ezeknek a tisztasága a múlté, alkalmazták őket, beléptek a technológia birodalmába. A be­jelentés tekintélyes kavarodást váltott ki, az egész civilizált világban erről beszéltek és írtak. És nem csoda; mivel az úgy­nevezett „tudatküszöb alatti vetítést" közvetlenül társították a tömegszórakoztatással, és a civilizált emberi lények életében a tömegszórakoztatás ahhoz mérhető szerepet játszik, mint amit a vallás a középkorban. Számos gúnynevet adtak kor­szakunknak – a szorongás kora, atomkorszak, űrkorszak. Ugyanannyira jó okkal hívhatnánk a televízió-kábulat, a szap­panopera és a lemezlovas korának. Egy ilyen korban nem lehetett elkerülni, hogy a bejelentés, miszerint Poetzl tiszta tudományát a tudatköszöb alatti vetítés formájában alkalmaz­ták, erős érdeklődést váltson ki a világ szórakoztatott tömegei között. Hiszen egyenesen nekik ezt az új technikát szánták, melynek célja az. volt, hogy az elméjüket manipulálják anélkül, hogy tudatában lennének, mit csinálnak velük. Egy speciális tervezésű tachisztoszkóp segítségével szavakat és képeket villantottak fel milimásodpercekre vagy még kevesebb ideig a televíziók képernyőjén és a filmszínházak vásznain a program alatt (nem utána). „Igyál Coca-Colát" vagy „Gyújts rá egy Camelre" feltűnhet a szeretők ölelésében, egy megtört szívű anya könnyeiben és a néző látóidegei megörökíthetik ezeket a titkos üzeneteket, a tudatalatti reagálhat rájuk és ennek kö­vetkeztében tudatosan sóvároghatnak a szénsavas ital vagy a dohány után. És eközben más titkos üzeneteket lehet sut­togni, túl halkan vagy túl magas hangon ahhoz, hogy az em­ber tudatosan észlelhetné. A hallgató valami olyan kifejezésre figyelhet, mint „Drágám, szeretlek"; de a hihetetlenül érzékeny füle és tudatalattija a hallás tudatossági küszöbe alatt, a de­zodorokról és hashajtókról szóló legutóbbi jó hírt fogja érzé­kelni.

Valóban működik az ilyen kereskedelmi propaganda? A bi­zonyíték, amelyet az a kereskedelmi cég szolgáltatott, amely először használta a technikát tudatküszöb alatti vetítésre, bi­zonytalan volt, és tudományos szempontból egyáltalán nem kielégítő. A moziban a szabályos időközönként vetített kép, a parancs, hogy vásároljanak több pattogatott kukoricát, azt eredményezte, hogy 50 százalékkal megnőtt a szünetekben a pattogatottkukorica-eladás. Egyetlen kísérlet azonban igen keveset bizonyít. Ezen kívül ez a kísérlet szegényesen volt előkészítve. Nem volt ellenőrzés, nem vették figyelembe a számos változót, amely befolyásolja a nézőközönség pattogatottkukorica-fogyasztását. És akárhogy is, vajon ez-e a leg­hatékonyabb módja annak, hogy a tudat alatti meggyőzés tu­dományos kutatásának évei alatt összegyűlt tudást alkalmaz­zák? Valójában valószínű-e, hogy pusztán a termék nevének és annak a parancsnak a felvillantása, hogy vásárolják, ké­pessé tesz minket, hogy letörjük a vásárlói ellenállást és új vásárlókat toborozzunk? A válasz mindkét kérdésre eléggé nyilvánvalóan tagadó. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a neurológusok és pszichológusok felfedezéseinek nincs gya­korlati jelentősége. Igencsak valószínű, hogy Poetzl tiszta tu­dományának finom darabkája, ha ügyesen alkalmazzuk, a gyanútlan elmék befolyásolásának erőteljes eszközévé válik.

Néhány sokatmondó utalás erejéig forduljunk a pattogatottkukorica-árusoktól azok irányába, akik kevesebb zajjal, de több képzelőerővel és jobb módszerekkel kísérleteznek ugyanezen a területen. Nagy-Britanniában, ahol az elmék tu­dat alatti manipulálásának folyamatát „sztrobonikus belövésnek" nevezik, a kutatók hangsúlyozták annak a gyakorlati je­lentőségét, hogy megfelelő lélektani feltételek szükségesek a tudat alatti meggyőzéshez. Egy, a tudatosság küszöbe feletti ösztönzés hatékonysága valószínűbb, ha a befogadó személy könnyű hipnotikus transzban, bizonyos drogok hatása alatt van, vagy betegség, éhezés, netán valamilyen fizikai vagy lel­ki nyomás legyengítette. De ami igaz az öntudat küszöbe fe­letti sugalmazásra, az a küszöb alattira is igaz. Vagyis, amennyivel kisebb a személy pszichológiai ellenállásának szintje, annyival nagyobb a sztrobonikusan belőtt sugalmazások ha­tékonysága. A holnap tudományos diktátora suttogógépeit és a tudatalattira ható vetítőit iskolákban és kórházakban fogja felállítani (a gyerekek és betegek jobban befolyásolhatok), és minden közösségi területen, ahol a hallgatóságot előzőleg fel­puhíthatja a befolyásolhatóságot növelő ékesszólás vagy ritu­álék.

A tudatalattira ható befolyás hatékonyságát növelő mód­szerekről térjünk át magára a befolyásolásra. Milyen kifejezé­sekkel kell a propagandistának az áldozatai tudatalattijához fordulnia? Közvetlen parancsok („Vásárolj pattogatott kukori­cát" vagy „Szavazz Jonesra") és a fenntartás nélküli állítások („A szocializmus büdös" vagy „X fogkrém kúrálja a rossz száj­szagot") valószínűleg csak azokra a lelkekre hatnak, amelyek már elfogultak Jones vagy a pattogatott kukorica iránt, akik már tudatában vannak a testszagok és a köztulajdonban lévő termelőeszközök veszélyeinek. De a meglévő hit erősítése nem elég; a propagandistának, ha megéri a pénzét, új hitet kell teremtenie, tudnia kell, hogy a közömböst és a határo­zatlant hogyan állítsa a saját oldalára, tudnia kell megingatni vagy talán még át is téríteni az ellenzőt. S tudja, hogy a tudat alatti állítást és parancsot meg kell toldania a tudat alatti meg­győzéssel.

A tudatosság küszöbe felett a nem-racionális propagandá­nak az egyik leghatékonyabb módszere az asszociációs meggyőzés. A propagandista önkényesen összekapcsolja egy adott termékét, jelöltjét vagy ügyét valamilyen gondolattal, valamilyen személy vagy dolog képével, amelyet abban a kul­túrában a legtöbb ember megkérdőjelezetlenül jónak tart. Egy eladási kampányban a női szépség önkényesen összekap­csolható bármivel a bulldózertől a vizelethajtóig; egy politikai kampányban a hazaszeretet összekapcsolható bármely üggyel az apartheidtől az egyesítésig, és bármely személlyel Mahatma Gandhitól McCarthy szenátorig. Évekkel ezelőtt Kö­zép-Amerikában megfigyeltem az asszociációs meggyőzés­nek egy példáját, amely megrémítő csodálattal töltött el azok iránt, akik kigondolták. Guatemala hegyeiben az egyetlen fajta importált művészi munka a színes naptár volt, amelyet ingyen osztogattak azok a külföldi társaságok, amelyeknek a termé­keit az indiánoknak árulták. Az amerikai naptárak kutyákat, tájakat, részben mezítelen fiatal nőket ábrázoltak. Az indiá­noknak azonban a kutyák pusztán haszonelvű tárgyak, csak a szép tájak azok, amiből életük minden napján elég sokat látnak, és a félmeztelen szőkeségek nem érdekesek, talán egy kicsit visszataszítóak is. Következésképpen az amerikai naptárak sokkal kevésbé voltak érdekesek mint .a, németek; mivel a német hirdetők vették a fáradságot, hogy kitalálják, mit értékelnek az indiánok, és mi érdekli őket. A kereskedelmi propagandának különösen egy mestermunkájára emlékszem. Egy aszpiringyártó által készített kalendárium volt az. A kép alján az ismerős védjegyet láthatjuk a fehér tabletták ismerős dobozán. E felett nem havas tájak, őszi erdők, nem cocker-spánielek vagy dúskeblű revütáncosok voltak. Nem – a ravasz németek a fájdalomcsillapítójukat összekapcsolták a Szenthá­romság fénylőn színezett és rendkívül életszerű képével, amint egy bárányfelhőn ül és Szűz Mária, Szt. József, vala­mint válogatott szentek és angyalok nagy tömegének társa­ságában. Az indiánok egyszerű és mélyen vallásos lelkében így garantálta az acetil szalicil-sav természet feletti hatóerejét az Atyaisten és az egész égi sereg.

Az ilyenfajta asszociációs meggyőzés olyan, amire a tudat­alattira ható kivetítés technikái különösen alkalmasnak tűnnek. A New York-i Egyetemen lefolytatott kísérlet-sorozatban, ame­lyet a Nemzeti Egészségügyi Intézet felügyelete alatt hajtottak végre, úgy találták, hogy a személynek a tudatosan látott képhez fűződő érzései módosíthatók azzal, ha azt a tudat alatti szinten összekapcsolják egy másik képpel, vagy még inkább értéket hordozó szavakkal. így, ha a tudat alatti szinten egy üres, kifejezéstelen arcot összekapcsolunk a „vidám" szó­val, úgy tűnik az észlelő számára, mintha mosolyogna, barát­ságosan nézne, szeretetre méltó, nyílt lenne. Amikor ugyanazt az arcot, ugyanúgy a tudat alatti szinten, a „mérges" szóval kapcsolták össze, tiltó kifejezést vett fel, és a megfigyelő szá­mára ellenségessé és ellenszenvessé vált. (Fiatal nők egy csoportjának nagyon férfiassá is vált, míg, amikor „vidám" szó­val kapcsolták össze, olyannak látták az arcot, mintha egy nő arca lett volna. Apák és férjek figyelmébe ajánlom.) Nyilván­való, hogy a kereskedelmi és politikai propagandista számára ezek a felfedezések rendkívül jelentősek. Ha el tudja érni, hogy áldozatai a normálisnál sokkal befolyásolhatóbb állapot­ba kerüljenek, és ha ebben az állapotban be tudja nekik mu­tatni azt a dolgot, a személyt, vagy egy szimbólum segítsé­gével az ügyet, amit el kell adnia, ha össze tudja kapcsolni ezt a dolgot, személyt vagy szimbólumot valamilyen értékhor­dozó szóval vagy képpel, akkor képes lehet rá, hogy módo­sítsa érzéseiket és véleményüket, úgy, hogy azoknak sejtel­mük se legyen arról, hogy mit tesz. Egy New Orleans-i szó­rakoztató kereskedelmi csoport szerint fokozni lehetne a fil­mek és tévéjátékok szórakoztató értékét ennek a technikának a felhasználásával. Az emberek szeretnek erős érzelmeket érezni, és ezért élvezik a tragédiákat, thrillereket, gyilkos misztikákat és szenvedélyes meséket. Egy harc vagy ölelke­zés dramatizálása erős érzelmeket kelt a nézőkben. Még erősebb érzelmeket kelthet, ha ezeket a tudat alatti szinten összekapcsolják megfelelő szavakkal vagy szimbólumokkal. Például a Búcsú a fegyverektől filmváltozatában, amikor a hősnő belehal a gyerekszülésbe, a jelenet még lehangolóbb lehet annál, mint amilyen, ha közben olyan baljós szavakat, mint „fájdalom", „vér" és „halál" villantanak fel a vásznon újra és újra, a tudatküszöb alatt. Tudatosan nem látják a szavakat, azonban a tudatalattira gyakorolt hatásuk igen nagy lehet, és ezek a hatások jelentősen felerősíthetik a tudatos szinten, a játék és a párbeszéd által előidézett érzelmeket. Ha, ahogy igencsak bizonyosnak látszik, a tudat alatti kivetítés követke­zetesen erősíti a mozilátogatók érzelmeit, a mozgókép-ipar megmenekülhet a csődtől, ha a tévéjátékok készítői nem elő­zik meg őket.

Annak fényében, amit az asszociáció általi meggyőzésről és az érzelmek tudatküszöb alatti szuggesztióval való foko­zásáról mondtunk, próbáljuk elképzelni, hogy a holnap politi­kai gyűlése milyen lesz. A jelölt (ha még mindig létezik a je­löltek kérdése), vagy az uralkodó oligarchia kijelölt képviselője mindenki számára hallhatóan fog beszélni. Ezalatt a tachisztoszkópok, a suttogógépek, az olyan homályos képek kivetítői, amelyekre csak a tudatalatti reagál, megerősítik, amit mond, azáltal, hogy szisztematikusan összekapcsolják az adott em­bert és ügyét pozitív töltésű szavakkal és megszentelt képek­kel, és sztrobonikusan negatív töltésű szavakat és gyűlöletes szimbólumokat lőnek be, valahányszor az Állam vagy a Párt ellenségeit említi. Az Egyesült Államokban Ábrahám Lincoln rövid képét és a „nép általi kormányzás" feliratot vetítik majd ki villanásnyira a szónoki emelvényre. Természetesen Orosz­országban a szónok Lenin képének, a „népi demokrácia" sza­vainak és Marx atya prófétai szakállának felvillanásaival lesz összekapcsolva. Mivel ez még csak a jövőben válhat valóra, megengedhetünk magunknak egy mosolyt. De tíz vagy húsz év múlva valószínűleg már sokkal kevésbé tűnik szórakozta­tónak. Mert ami most pusztán science fiction, mindennapi po­litikai ténnyé fog válni.

Poetzl egyike volt azoknak az előjeleknek, amelyeket a Szép, új világot írva figyelmen kívül hagytam. Történetemben nincs utalás a tudat alatti kivetítésre. Ez olyan hibás mulasz­tás, amelyet, ha ma újraírnám a könyvet, bizonyosan ki kel­lene javítanom.

[A. H. Brave New World Revisited c. könyvének 9. fejezete; 1958.]

(Fordította: Feiler József)

Konszenzusgyártás: Noam Chomsky és a média. A két kana­dai filmes, Péter Wintonick és Mark Achbar által készített do­kumentumfilm¹ szórakoztató és részletes bemutatást ad No­am Chomsky életéről és munkájáról. A film az életrajzi adatok közlése mellett körvonalat rajzol Chomsky társadalom- és po­litikaszemléletéről, elsősorban Chomskynak a médiát és an­nak az Egyesült Államok külpolitikájával kapcsolatos híradá­sait érintő kritikájára koncentrálva. Wintonick és Achbar be­szédek, nyilvános fellépések és interjúk elegyen keresztül vá­zolják fel Chomsky „médiapropaganda-modelljét", amely sze­rint az Egyesült Államokban a nagyobb médiumok társadalmi funkciója az, hogy a közvéleményben fenntartsák a bolygónk intézményesített kirablásával kapcsolatos tudatlanságot vagy annak elfogadását. Az elmélet a kapitalizmus több alapvető tulajdonságának, így a versenynek, a profit-maximalizálásra való törekvésnek és a tulajdonosi jogok koncentrációjára irá­nyuló tendenciának radikális kritikáján alapul. Ennek bizo­nyítására a film a média vállalati tulajdonlására vonatkozó té­nyeket és elfogult kommentárok olyan konkrét példáit mutatja be, amikor a vállalati érdekek egybeesnek az Egyesült Álla­mok külpolitikai érdekeivel. Maga a dokumentumfilm az alter­natív média példája, de a film megalkotásának története és a filmkészítők által használt technikák egyúttal rávilágítanak egy ellentmondásra is, nevezetesen arra, hogy ugyanazokat a te­levíziós technológiákat használják a hivatalostól eltérő véle­mény közvetítésére, melyeket másutt a fejlett kapitalista társadalom hivatalos ideológiájának terjesztésére kifejlesztett eszközökként bírálnak.

Annak megítélésében, hogy egy demokratikus társada­lomban jól működik-e a média, kritérium lehet annak vizsgá­lata, hogy sokszínűek-e a bemutatott nézőpontok, valósághűek-e az eseményekről adott híradások és fogékony-e a média a nagyközönség információszükségletére és igényére. Sok szempontból úgy tűnhet, hogy a média az Egyesült Államok­ban tökéletesen működik. A mai információs technológia mel­lett a közönség azonnal és élőben tud bekapcsolódni a világ történéseibe. Az Egyesült Államokban a CNN különösen ki­emelkedő szerepet játszott naprakész híradásaival olyan ese­ményekről, mint az Öböl-háború, a Los Angeles-i lázongás vagy a Jelcin-puccs. Ki vitatná az együttműködés pozitív jel­legét a nagyobb médiumok és a kormány között, amikor az utóbbi megengedte, hogy amerikai tévések jelen legyenek, amikor 1992-ben csapataik megérkeztek titkos rendeltetési helyükre Szomália partjainál?

Különben is, nem konspiráció-szagú-e bármely olyan kije­lentés, hogy bizonyos eseményeket szisztematikusan homá­lyosítanak vagy bagatellizálnak? Valóban túl sok-e a változó a modern újságírás kaotikus világában egy óriási mértékű ma­nipulációhoz? S legfőképp, ha a média oly nagy mértékben kontrollált, hogyan lehetséges, hogy mégis hallunk olyan kri­tikus hangot, mint Chomskyé? Íme néhány kérdés azok közül, melyekre Chomsky választ keres. Kutatásai egy olyan uralko­dó médiát tárnak fel, mely messze nem demokratikus, ám igen erősen ideologikus és propagandisztikus. És a propa­ganda a demokráciában, állítja Chomsky, ugyanaz, mint az erőszak a diktatúrában.

A filmben megjelenő sok beszéd közül az egyikben Chomsky felvázolja a piac mozgatóerőinek a médiára gyakorolt hatásait. Mint minden nagyléptékű vállalkozást, a médiacéget is a tőke­felhalmozás kényszere hajtja. A televíziós vállalatok reklámidő eladásával szerzik profitjukat. Olyan újságok, mint a New York Times, profitjuk nagy részéhez reklámhelyek eladása révén jut­nak. Minél több potenciális vásárlót garantál közönségként az adott csatorna vagy újság, annál drágább a reklámidő vagy -hely, melyet eladnak. „Ez azt (is) jelenti – mondja,Chomsky -, hogy saját közönségüket az elitebb és gazdagabb közönség képére akarják formálni." Az eredmény az osztályoknak a mé­dián belüli arányeltolódása, melynek háttere a feltételezett kö­zönséghez való igazodás és a reklámidőket és helyeket meg­vásároló vállalatoknak való kedvezés.

A média vállalati tulajdonlásáról szóló tények viszonylag szókimondók. A filmkészítők statisztikákat mutatnak be, me­lyeket Chomsky Benjámin Bagdikian A médiamonopólium (The Beacon Press: Boston, 1990) című könyvéből idéz. Észak-Amerikában hét nagyobb filmstúdió több, mint 1900 na­pilap, 11 000 folyóirat, 11 000 rádióadó, 2000 tévéadó és 2500 könyvkiadó van. Minden médiumban 23 vállalat kezében van a vállalkozások több, mint 50%-a feletti kontroll, néhány eset­ben valóságos monopóliumként működnek. A befolyás kon­centrációját, melyet ez von maga után, súlyosbítja az a tény, hogy különböző szervezeti okok miatt bizonyos médiumok „irányzatalkotók". Példa erre a New York Times, mely rádió­állomások és helyi újságok számára szolgál információforrás­ként az ország egész területén.

De mi a kimutatható eredménye a nagyobb médiumokon belüli profitmaximalizálásra és a tulajdonosi jogok, illetve a befolyás koncentrációjára való törekvésnek? „Hallott már va­laha Kelet-Timorról?" teszik föl a kérdést a filmkészítők két hazafias fiatalembernek egy Öböl-háborús győzelmi felvonu­láson. Kelet-Timor médiavisszhangja a filmben bemutatott leg­mélyebb esettanulmány. 1975-ben az Egyesült Államok támo­gatta Indonézia Kelet-Timor-i invázióját. Ez a beavatkozás el­söpörte a népszerű baloldali katolikus kormányt, melyet a Freitilin Párt alakított meg 1974-ben, miután a korábbi gyarmat felszabadult a portugál uralom alól. Chomsky a megszállást a nácik által elkövetett holocaust óta a népirtás legsúlyosabb esetének tekinti, a kegyetlenség olyan történeteivel és mennyiségével, melyek könnyen hasonlíthatók a Vörös Khme­reknek rendszeresen tulajdonított tettekhez. Arról szóló tanul­mányában, hogy a média hogyan szolgál azon vállalatok „ölebjeként", melyek az Egyesült Államok külpolitikájára, való befolyásukból profitálnak, Chomsky összehasonlítja a New York Times Kelet-Timorról szóló híradásait a vörös khmerekről szóló híradásaival. A minőségi és tapasztalati bizonyíték vilá­gos: az Egyesült Államok támogatta Kelet-Timor invázióját, és a New York Times elégtelenül adott hírt róla: alapvetően igye­kezett azt tisztára mosni. Nagyjából ugyanebben az időszak­ban Washington szembeszállt a kambodzsai vörös khmer re­zsimmel. „Az első kétszáz halott után" mutat rá Chomsky, „a New York Times már népirtásról beszélt". A film röviden, de kellően dokumentálva mutatja be Kelet-Timor megszállását. Dermesztő képeket ad közre, melyeket egy olyan ausztrál hí­radós csoport filmezett, amelynek tagjait később az invázió során megölték, valamint aktivistákkal és egy túlélővel készí­tett interjúkat. A film az elhallgatások, tisztára mosások és torzítások egyéb eseteiről, mint pl. az Öböl-háborúval kapcso­latos híradásokról is szól. Világosan és meggyőzően mutatja be Chomsky konklúzióját, miszerint olyan társadalomban é­lünk, mely sok tekintetben szokatlanul szabad, ám ideológi­ákkal átitatott, és korlátolt világszemlélet uralja.

Chomsky folyamatosan növekvő népszerűsége és a Kon­szenzusgyártás puszta léte demonstrálja, hogy a média világa nem egységes. Ugyanakkor az alternatív vélemények bemu­tatása előtt álló akadályok igen nagyok. A film elkészültének története illusztrálja ezt a véleményt. Marc Achbar és Péter Wintonick bejegyeztették produkciós vállalatukat, a Szüksé­ges Illúziókat, majd közel egy évet töltöttek előterjesztések írásával, támogató levelek gyűjtésével és engedélyekért folya­modással. Négy év után elfogyott a filmre kapott pénz, több száz méter anyag volt leforgatva, de egyetlen méter sem volt vágva. Következésképpen mindkettőjüknek le kellett monda­niuk fizetésük feléről, hogy folytathassák a munkát, amíg to­vábbi támogatást nyernek. Az óriási mozgókép-iparág, melyet nagy korporációk maroknyi csoportja birtokol, nem nagyon van érdekelve „rizikós" projektek felvállalásában. A"ma szóra­koztatásnak nevezett dolgok nagy részének alacsony művészi és intellektuális színvonala kétségtelenül inkább eredménye néhány producer cinikus hozzáállásának, akik csak arra fi­gyelnek, hogy mi fog elkelni, mint a közönség érdeklődésének valódi tükrözése. Ez veti fel az alternatívák nagyközönség ál­tali hozzáférhetőségének problémáját.

A film forgalmazását célzó erőfeszítések strukturális korlá­tokkal találták magukat szemben. Annak ellenére, hogy magas kritikai elismerésben és több díjban részesült – többek között elnyerte az Arany Szeszterciuszt (Nagydíj) egy nemzetközi zsűri előtt az 1992-es lyoni Nemzetközi Dokumentumfilm-fesz­tiválon (az egyik legtekintélyesebb díj, melyet dokumentumfilm nyerhet), egy Arany Hugót a legjobb Politikai/Társadalmi fil­mért a chicagói Nemzetközi Filmfesztiválon és számtalan egyéb díjat – nem valószínű, hogy a filmet az esti híradóban ismertetni, vagy széles körben terjeszteni fogják. A Ramboval, a Jurassic Parkkal vagy bármilyen, a mozgókép-iparág által jelenleg támogatott bombasikerrel ellentétben, nem fogunk te­levíziós előrejelzéseket vagy plakátokat látni, melyek arról tu­dósítanak, hogy jön a Konszenzusgyártás, annak ellenére, hogy a benne bemutatott információ nagyon ritkán hozzáfér­hető, ugyanakkor fontos a közönség számára. A legtöbb em­ber, akinek lehetősége van „dollárjaival szavazni" a többi film­re, valószínűleg soha nem fog róla hallani. Ilyenek a valóban létező kapitalizmus mozgatóerői. Ehhez képest a Konszen­zusgyártás meglepően jól szerepelt.

A médiának a televízió médiumán keresztül való kritizálására tett kísérlet felvet egy dilemmát. Az intézményes média igyekezett eredendően objektívnek és hitelesnek bemutatni azt a technológiát, melyet nagymértékben ural. A filmkészítők többféleképpen próbálják ezt a képet támadni. Legelőször is arra emlékeztetnek minket, hogy a kamerák mögött mindig emberek vannak. Ezt úgy teszik, hogy filmezik önmagukat és másokat, akik Chomskyt filmezik. Parodizálják az irányadó médiumok látványos, ámbár csalóka módszereit is, mégpedig úgy, hogy abszurd részleteket vágnak be Chomskyról, amint különböző helyzetekben, pl. a világ legnagyobb vásárló utcá­jában levő óriási videó képernyőn beszél. Játékos vizuális se­gédeszközök, humoros skiccek és interjúk – az utca emberé­vel, az alternatív média aktivistáival és a médiahatalom köz­pontjainak vezetőivel – segítenek illusztrálni Chomsky elkép­zeléseit. Emellett élettelivé és a széles közönség számára is befogadhatóvá teszik a filmet. Olyan jól ismert alakok is megjelennek, mint Michel Foucault, Tom Wolfe és William F. Backley (aki idegesen azzal fenyegetőzik, hogy „beveri Chomsky istenverte képét"). Egészében véve a film provokatív és ins­piráló, még akkor is, ha a filmkészítők humoros bolondozásai alkalmanként inkább határosak a bosszantással, mint a szó­rakoztatással. A „Konszenzuskeresés" a radikális népnevelés fontos eseménye.

Az, hogy az irányadó sajtóban való marginalizálódása elle­nére Chomsky népszerűségnek örvend, jövőt jósol mind erő­feszítéseinek, mind vizsgálata anyagának. E film és más al­ternatív médiumok léte azt mutatja, hogy az akadályok elle­nére van helye a másként gondolkodók véleményének, hogy ilyen jellegű anyagnak van közönsége, tehát van remény is. Egy interjúban, melyet Bill Moyers Ideák világa című soroza­tából választottak ki, Chomsky elmagyarázza, hogy nyelvé­szeti teóriái, melyet ezen a területen „Chomsky forradal­maként" emlegetnek, elvezették őt ahhoz a hithez, hogy a beszédben az „olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk, semmi különös"; hétköznapi emberek a kreativitás magas szintjéről és saját univerzumaik irányításának ösztönös képességéről tesznek tanúbizonyságot. Ez a tény az emberi lét társadalmi lényegét sugallja számára, s ezáltal egy kooperatív társadalmi szervezetekből álló óriási alakulat eleddig fel nem ismert le­hetőségét. Amikor az úgynevezett fejlett országok polgárai tu­domást szereznek az erőszakos cselekedetekről, melyeket az nevükben követnek el, különösen a harmadik világ országai­ban, hajlamosak arra, hogy „altruista ösztöneiknek engedel­meskedjenek", és igyekezzenek „segíteni másokon, akik tény­leg szenvednek és elnyomottak". Szigorú és radikális elmélet nélkül azonban nem történhet átfogó elmozdulás a társadalmi változás felé.

Bár a szellemi termelés eszközei fölötti kontroll koncentrál­ható néhány ember kezében, még mindig vannak olyan gon­dolkodóink, mint Noam Chomsky, és filmkészítőink, mint Péter Wintonick és Marc Achbar, hogy segítségünkre legyenek a hegemónia elleni fellépésben. Amint az emberi és ökológiai tragédiák azzal fenyegetnek, hogy teljesen elárasztják a boly­gót, Chomsky egy régi figyelmeztetést idéz saját egyszerű szavaival: A történelemnek ebben a szakaszában két dolog közül bármelyik megtörténhet. A lakosság vagy ellenőrzése alá vonja saját jövőjét, és foglakozik a közösségi érdekekkel, melyeket a szolidaritás, szimpátia és a másokkal való törődés értékei vezérelnek, vagy senkinek nem lesz jövője, melyet kézbe kellene venni.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Jegyzet

¹ Manufacturing Consent: Noam Chomsky and the Media. Producer és rendező: Marc Achbar és Péter Wintonick. Forgalomba hozza a Zeitgeist Film, 247 Centre St., New York, NY 10013, tel. (212) 274-1989. 168 perc.

Magányos, a maguk útját járó számítógépes hackerek, kor­mányhivatalnokok és vezérigazgatók szerte az országban osztoznak egy látomásban. Elektronikus kapcsolatok társa­dalmat forradalmasító hálózata lebeg szemük előtt, s ez az óriási kép oly természetesen bontakozik ki, mintha csak egy „technológiai DNS-ből" bújna elő. Eredendően demokratikus lévén, ennek az információs szupersztrádának feltehetően csak egy kis kormányzati gondoskodásra lesz szüksége, hogy „örökre megváltoztassa az emberek életének, munkájának és egymás közti interakcióinak módját, legalábbis a Clinton-Gore adminisztráció által tavaly közreadott „Cselekvési Terv" szerint.

Az új kommunikációs technológiákba vetett ilyen határtalan hitet részben az Internet példája táplálja (I. Kislexikon). Az Internet lehet a prototípusa a Nemzeti Információs Infrastruk­túrának (Nll), ahogy az amerikai kormányzat a nagy sebes­ségű digitális hálózatot nevezi, mely az elképzelések szerint a következő évszázadban a legtöbb amerikai otthonba hang­os képadatokat fog közvetíteni. Az új hálózatba gyakorlatilag bárki bekapcsolódhat egy „információs közúti gép" segítségé­vel. Ez a masina egyfajta „hibrid" tv-számítógép, amely tele­fonként is működik. Az amatőrök otthon készített videóikat ala­csony költséggel sugározhatnák többezer nézőnek. A kétirá­nyú videós érintkezések sok nehézségtől megóvnák a jöve­delemkiegészítő vagy munkanélküli támogatásban részesülő szülőket, akiknek ma személyesen kell elmenniük a közigaz­gatási hivatalokba. A rendszer évtizedeken belül behálózhatja a kereskedelmet, az oktatást, a szórakoztatást és lehetővé teheti az egész világgal való kommunikációt, növelve Amerika gazdasági versenyképességét, megteremtve többezer jól fize­tő állást, példa nélküli tartalmi változatosságot kínálva a részt­vevőknek. Ha minden jól megy, ez meg is fog valósulni.

Néhány figyelmeztető jel viszont arra utal, hogy nem csak számítógépes technológiánk jövőjétől függ a nagyobb demok­rácia. A Bell Atlantic telefontársaság* és a kábelóriás Tele-Communications INC (TCI) 26 milliárd dolláros fúziója külö­nösen szembetűnő. Nem egyszerűen egyetlen kézbe kerül az amerikai otthonok több, mint 40%-ába menő telefon-és kábelvonalak ellenőrzése, hanem ugyanennek a válla­latnak lesz óriási lehetősége az ezeken a vonalakon ke­resztülmenő tartalmak kézben tartására is. A további összeolvadások is valószínűleg meg fogják kapni a szükséges hozzájárulást, mert a kulcspozícióban lévő politikusok türel­metlenül várják a zöld lámpát, hogy beindíthassák és futtat­hassák az információs infrastruktúrát. A kormányzat és a Kongresszus már jelezte, hogy amennyiben magáncégek fel­mutatják a szükséges 200 milliárd dollárt, lazítani fognak a médiamonopóliumok kialakulásának megakadályozását célzó szabályozáson.

A „köz érdekét" tekintve fölmerül az az aggodalom, hogy ennek a változásnak az eredményeként a nagyra hivatott információs szupersztráda egyszerűen csak a mai kábeltele­víziókat elárasztó „mindent a vásárlóért" szemlélet tovább fo­kozott változatát jelenti. „Egy olyan kommunikációs rendszer áll tervezés alatt, amelynek az a célja, hogy megfeleljen a Madison Avenue igényeinek" – jelentette ki Jeffrey Chester, a Médiaoktatási Központ igazgatója. Az új technológiai lehető­ségek forradalmasítani fogják a piaci kereskedelmet – állapí­totta meg egy nem régen a Harvard Business School által készített tanulmány. A házi multimédiás gépekhez tartozó „át­alakító dobozokkal" fel lehet térképezni a lakosság vásárlási szokásait, lehetővé téve a szakembereknek, hogy egyre nö­vekvő precizitással célozzák meg a vásárlókat.

Bármilyen szabályozó funkciót vállal magára a kormány, va­lószínű, hogy az adások legalább felét a célzott „home shopping" programok fogják elfoglalni. De akár efféle tartalom fog dominálni, akár nem, az új média jövője mindenképpen bi­zonytalan. Nem túl szerencsés módon egyetlen ^elvi kérdés fogja nagyban befolyásolni média-sorsunkat: milyen határok között szabad megengedni az infrastruktúrát és így a rendszer bemenetének kontrollját is tulajdonló cégeknek, hogy a rend­szeren keresztül folyó tartalmakat is ellenőrizzék?

Ha a kormány helyt ad az új telefon-, kábel- és szórakoztató konglomerátumok kívánságainak, néhány vállalat képes lesz a rendszerbemenet fölötti ellenőrzést a tartalom monopolizálására felhasználni, kizárva ezzel versenytársaikat (akik lehetnek hétköznapi emberek, vagy éppen más cégek) a mű­sorpiacról. Egy ilyen forgatókönyv szerint a legtöbb háztartás és vállalat foghatná az adásokat, mint most a kábeltelevízión, de nem tudnának információt küldeni kifelé, mint az Internet használói.

Másfelől, ha a Kongresszus figyelembe veszi a közérdek támasztotta követelményeket, a rendszer többmillió olyan fel­használót fog szolgálni, akik a kommunikáció lehetőségeit ke­resik, nem pedig csak azokat, akik profitot akarnak termelni. A végső cél egy új, központilag támogatott „elektronikus civil szektor" lenne, mely a lakosság sürgető információszükség­letének kielégítését szolgálná, és tényleg forradalmasítaná az oktatást, a házi egészségügyi ellátást és a politikai életben való részvételt. A támogatott szolgáltató és felhasználói prog­ramok szembeszállhatnának a lakosság bizonyos rétegeit érintő „információ nélkülivé" válás veszélyeivel. Az 500, kü­lönböző társaságok által ellenőrzött csatorna helyett minden­kinek meglenne a sajátja, mint ahogy az embereknek ma is vannak telefonkapcsolataik. És ha az egyszerű felhasználók képesek lesznek tartalom produkálására, az amerikai média végre tükrözné közönségének sokrétűségét.

Az egész politikai retorika és média-polémia, amely az in­formációs szupersztráda tervezését övezi, kissé túlfűtöttnek tűnik, ám valójában ennek jó oka van. Mint ahogy az összes érdekelt fél is felismerte, a most meghozandó kormánydönté­sektől függ, hogy az információs szupersztráda a következő

évtizedekben életképessé válik-e. Úgy tűnik, hogy a létrejövő megállapodások igen érzékenyen érintik a közérdekeltségű vállalatokat. Kormányhivatalnokok és vállalkozás-hátterű ér­dekcsoportok (pl. a Lotus alapítójának, Mitch Kapornak Elekt­ronikus Határ Alapítványa) üdvözlik az infrastruktúra „nyitott platform" jellegű koncepcióját, mely a műsorkészítők széles köre számára tenné lehetővé a közönség elérését. És elmé­letben a legtöbben támogatják azt az elképzelést, hogy ennek az univerzálisan hozzáférhető hálózatnak olyan magasabb cé­lokat kellene szolgálnia, mint az oktatás és az egészségügyi ellátás.

De a fenti eredmények elérésére a liberális adminisztrá­ció visszafogott szabályozást kíván felhasználni. Miközben azt ígérik, hogy a nemrég kinevezett Nll Tanácsadói Testü­let „olyan átfogó távközlési és információs irányelveket fog kidolgozni, melyek leginkább megfelelnek mind a kormány, mind a privát szektor igényeinek", addig a kereskedelmi mi­niszter, Bob Brown már úgy fogalmazott, hogy „ezek a ja­vaslatok végső soron a különféle távközlési vállalatokra vo­natkozó legtöbb törvényi és jogi korlátozás feloldásához fognak vezetni". Egy ilyen gyenge kormányzati jelenlét nagy teret hagyna az ügyeskedőknek. A jelenlegi helyzet­ben a gyorsan erősödő médiabirodalmak túlharsogják a közvéleményt, miközben igyekeznek jó pozíciókat elfoglal­ni, hogy a megfelelő pillanatban minél nagyobb darabot ka­parintsanak meg maguknak.

Ellenőrzés a tartalom és a csatorna fölött

Az összeolvadó óriáscégek joggal aggódhatnak a-telefon- és kábelvállalkozások különböző természete miatt. Jelenleg a szövetségi kormány megköveteli a telefontársaságoktól, hogy közönséges közvetítőként működjenek, vagyis úgy teremtse­nek kommunikációs kapcsolatot a felek között, hogy semmi­féle befolyást nem gyakorolnak a drótokon közlekedő jelekre. A rendszerbe be van építve a nyitottság: ez egy decentralizált, „kapcsolt" rendszer, ami azt jelenti, hogy ugyanannyi informá­ció mehet ki a rendszerből, mint amennyi be. A jelenleg még nagy népszerűségnek örvendő ISDN (Integrált Szolgáltatá­sok Digitális Hálózata) sokkal olcsóbb, mint a nagy sebességű üvegszálas technológia, amit a telefontársaságok alkalmazni kívánnak. Az ISDN kapcsolt rendszer, és sokkal inkább úgy működne, mint az Internet vagy a telefonhálózat, semmint a kábeltévé. Ha ez megvalósul, a kívánt „nyílt platform" szerke­zeti váza valóban létezni fog; a legtöbb egyéni felhasználó be tud kapcsolódni, s így információt küldhet más felhaszná­lókhoz, illetve érintkezésbe léphet egy nagy központi adat­bankkal.

Ezzel ellentétben a kábelrendszer erősen központosított. Ar­ra való, hogy programokat küldjenek az egyéni felhasználók­hoz, és nem arra, hogy azok kommunikáljanak egymással. Ráadásul a kábeltársaságok egyértelműen nem egyszerű köz­vetítők; abból szerezték vagyonukat, hogy a rendszerbemenet fölötti ellenőrzésüket használták föl a tartalom befolyásolásá­ra. Rendszeresen differenciáltan bánnak a különféle műsor­készítőkkel, néhány esetben azért, mert jelentős részesedé­sük van az adott vállalkozásban. A TCI és a Time-Warner például visszautasította a General Electric reklámcsatornájá­nak, a CNBC-nek a közvetítését, egészen addig, amíg a mű­sort meg nem változtatták. A cél az volt, hogy megakadályoz­zák a részben a TCI tulajdonában levő Cable News Network-kel való versenyt. A vállalat összeolvasztások egész biztosan további, hasonló jellegű érdekkonfliktusokhoz fognak vezetni. Az összeolvadt telefon- és kábeltársaságok, melyek az infor­mációs infrastruktúra tulajdonosai lesznek, kiterjedt kapcsola­tokkal rendelkező szórakoztató vállalatok (mint például az igen keresett Paramount Communications) megszerzésére tö­rekednek. Rajtuk keresztül akarják használni a bemenet fölötti ellenőrzésüket olyan műsorprogramok támogatására, melyek­ben érdekeltségeik vannak.

Éppen emiatt szólalnak meg progresszív hangok a vitában a kábeltelevíziózás képére formált szupersztráda ellen. De még ha a privát szektor az ISDN-t vagy egy más kapcsolt technológiát használ is a kábelmodell felépítése helyett, nincs garancia arra, hogy az emberek többségének lehetősége lesz bekapcsolódni. Az ISDN-t megfelelő szabályozás nélkül hasz­náló telefontársaságok nem lesznek olyan mértékben egysze­rű közvetítőként való működésre kényszerítve, mint régebben. A média nyitottságának minél teljesebb megőrzése érde­kében a közérdek azt diktálja, hogy a kormányzatnak el kell zárnia az infrastruktúrát működtető vállalatokat a mű­sorkészítés piacától. Ezt az álláspontot a „tartalom" és „csa­torna" teljes szétválasztásaként említik. A harc kimenetele a valóságban már eldőlt. A Ház és a Szenátus előtt lévő tör­vényjavaslatok hagynának a Baby Bélieknek egy kiskaput, ami felér egy „halvány reménysugárral a műsorkészítés pia­cára való bekerülésre", ahogy Jamie Love, a Ralph Nader's Adófizeti Érdekeltségi Project igazgatója mondta.

Edward Markey és Jack Fields képviselők benyújtottak egy törvényjavaslatot a Háznak, mely megkövetelné a telefontár­saságoktól, hogy külön mellékadókat állítsanak föl videó mű­sorok közvetítésére. Maximum 25%-os arányban tulajdonosai lehetnének az általuk szállított műsoroknak, így nem kell majd válogatás nélkül minden más, független műsorkészítők által kínált műsort és szolgáltatást közvetíteniük, és az egyszerű közvetítés kötelezettsége öt év múlva megszűnik. Egyébként a törvényjavaslat határozottan utasítja a szövetségi Kommu­nikációs Bizottságot annak vizsgálatára, hogy közérdek-e a kábelközpontok egyszerű közvetítővé alakítása. Az 1993-as szenátusi rendelet, a Nemzeti Versenyképességi Határozat, szintén megtiltja a telefontársaságoknak, hogy a hálózati be­menet fölötti ellenőrzésüket a műsorkészítés piacán jelenlévő versenytársaik hátrányos megkülönböztetésére használják. Ezzel együtt a törvény lehetővé teszi a vállalatok számára, hogy mellékállomásokon keresztül mindkét tevékenységben részt vegyenek: „A telefontársaságoknak a hálózatukon ke­resztül működtethető kábeltelevíziókra adott engedély azt a célt szolgálja, hogy ösztönözzék őket ezen hálózatok feljaví­tására, pl. üvegszálas technológiával".

Versenybarát retorikájuk ellenére a törvényjavaslatok nem biztosítják, hogy az új hálózat műsorának túlnyomó részét ne csak néhány cég adja majd. Egy, az Amerikai Fogyasztók Szövetsége (CFA – 240, vásárlói érdekképviseletet ellátó szervezet szövetsége) által megfogalmazott kritika szerint a házbeli törvényjavaslatban csak „enyhe szervezeti elhatárolá­sok vannak a versenyellenes magatartás kivédésére". Azáltal, hogy a vállalatok számára lehetővé teszik a trösztellenes törvények kijátszását, ha azok fiókvállalatokat hoznak lét­re, mindkét törvényjavaslat módot adna néhány vállalat számára, hogy tulajdonosi minőségükben ellenőrzésük alatt tartsák az ágazatot. És a tervezett összeolvadások garantálják, hogy ez meg is fog történni.

Vannak olyan vélemények, hogy a trösztellenes szabá­lyozásnak negatív hatásai lesznek a munkaerőre. Az új in­formációs ágazatban jelenlévők közül egyedül a Baby Bél­ieknél van jelen a szakszervezet. Ha ők nem versenyez­hetnek a növekvő műsorkészítői piacon, akkor a magas fi­zetésű, szakszervezet által védett munkahelyek fehér hol­lóvá válhatnak az ágazaton belül. Másrészről viszont, ha tovább terjeszkednek ezen a piacon, előfordulhat, hogy a szakszervezet által védett állásokat egyszerűen felcserélik nem szakszervezeti állásokkal.

Egy 1993. szeptemberében kiadott rendeletet már vala­melyest oldotta a telefontársaságokra vonatkozó trösztelle­nes szabályokat. Azáltal, hogy az egyetlen vállalat által ál­lami szolgáltatásban részesíthető előfizetők arányát az eredeti maximum 25%-ról 30%-ra emelték, lekenyerezték a TCI-t, melynek máskülönben meg kellett volna válnia 27%-os részesedésének bizonyos hányadától. „Ez egyértelműen nem a köz érdekeit szolgáló politika" – vélte Bradley Still-man, a CFA elnöke.

A virtuális vásárlóutca

Ezalatt a társaságok már valódi profitot termelnek. Az elekt­ronikus információ ágazatának 1992-ben 11,6 milliárd dolláros bevétele volt, s ez a bostoni székhelyű Yankee Group kuta­tóvállalat szerint évi 14%-kal növekszik. Az ágazat fogyasztói főképp azok, akik a számítógépet információ visszakeresésé­re vagy más komputerekkel való kapcsolatfelvételre használ­ják; nyers előváltozataként annak, ami egy napon létezni fog. A „home shopping", amit az interaktív tévétechnológia hasz­nának besöprésére jó kilátással rendelkező összeolvadás-má­nia közhellyé tett, ijesztő mértékben növekszik. Hat hónap­pal azután, hogy a Fox Broadcasting kilépett igazgatója, Barry Diller átvette a QVC-t, a második legnagyobb home shopping-csatornát, annak piaci értéke a Buisness Week szerint 1,2 milliárd $-ról több, mint 3,4 milliárd $-ra ugrott.

Jeff Chester arra figyelmeztet, hogy ha a rendszer a kábel­tévéhez hasonlóan lesz felépítve, egy „virtuális elektronikus vásárlóutcában" fogjuk végezni. Az interaktivitásnak az a for­mája, amit a home shopping-cégek előrevetítenek, finoman szólva unalmas: a digitális technológia lehetővé fogja tenni a nézők számára, hogy információkhoz jussanak, rendelése­ket adjanak le és ezekért fizessenek a tv-képernyőn keresztül. A Nordstom áruházlánc azt állítja, hogy öt éven belül képes lesz „egyéni vásárlói" kapcsolatokat teremteni. Sok cég, ame­lyik ma ragaszkodik a nyomtatott reklámhoz, jelezte, hogy vé­gül majd szeretnének egy saját csatornát. A Macy's pl. nemrég jelentette be egy 24 órás tévécsatorna, a TV Macy's beindí­tását. A Westport-i (Connecticut) Yankelovich Partners tanul­mánya szerint a home shopping-érdekek szempontjából nö­vekszik a vásárlóknak a technológia iránti érdeklődése. „Az emberek azt gondolják, hogy részt kellene venniük ezekben a dolgokban, akkor is, ha ezt még nem teszik" – mondja a Yankelovich igazgatója, Barbara Caplan.

Ha médiánk jövőjében a home shopping-modell fog domi­nálni, még a nem kereskedelminek tűnő adást is lehet majd különböző demográfiai csoportok felé irányítani. Elképzelhető, hogy vásárlói profilja alapján egy személy dokumentumfilmet nézhet ugyanazon az estén, amikor a barátjának egy holly­woodi bombasikert sugároznak. Jeff Johnson, a „Számítógé­pes Szakemberek a Társadalmi Felelősségért" nevű szervezet elnöke szerint a probléma nem az, hogy a különböző érdek­lődésű emberek célzott műsorokat fognak kapni, hanem az, hogy a vállalatok között ki fog alakulni a fogyasztókkal kap­csolatos információk kereskedelme. Az „átalakító dobozok", amelyeket az emberek a hálózatba való bekapcsolódáshoz használnak, szép csendben figyelni fogják a vásárlói szoká­sokat és az információt betáplálják az egyre dagadó központi adatbázisba. Amikor a home shopping-vásárló fizetéskor meg­adja hitelkártyájának számát, az átalakító automatikusan meg­fogja őrizni a vásárló nevét jövőbeni felhasználás vagy más cégeknek való esetleges eladás céljából.

Többekkel együtt Clinton és Gore is kifejezték igényüket a magánélet védelmét biztosító új szabályok meghozatalá­ra, annak érdekében, hogy az egyéneket az eladással fog­lalkozók túlkapásaitól megvédjék. De az adminisztráció több más kérdéshez hasonlóan most is csak üres szóla­mokat hangoztat, mivel a kormányzat valójában meg akarja tartani a kulcsot a hálózathoz, hogy ellenőrzése alatt tarthasson bármely általa államellenesnek tartott tevékenységet.

Digitális demokrácia

Az egyesült kábel-telefon-szórakoztató front lobbyzóinak nagy kihívás lesz egy olyan információs szupersztráda kiépí­tése, mely inkább szolgálja a köz érdekeit, mint a pénzcsinálókét. Tavaly ősszel Jeff Chester Médiaoktatási Központja és több, mint 70 más közszolgálati szervezet részvételével meg­alakult a Telekommunikációs Politika Kerekasztala. Egy hó­nappal a kormányzat Cselekvési Tervének közreadása után a Kerekasztal hét, a szuperút megalkotásának folyamatában szem előtt tartandó alapelvet deklarált. Köztük van a változa­tos és versenyszellemű piac, a „könnyű, elérhető és hatékony" kommunikáció szabadsága. De követeléseik közül talán leg­lényegesebb az „életképes civil szektor".

Ahhoz, hogy demokráciánk a 21. században gyarapodni tudjon, szükség van az életképes civil szektorra. Ez teszi ugyanis mindenki számára lehetővé a mai plurális társadalom minden területén való tartalmas részvételt. Mint ahogy létre­hoztunk közkönyvtárakat és közutakat, létre kell hoznunk nyil­vános küzdőtereket vagy „elektronikus közösségeket" a média területén. Ehhez a civil intézmények – iskolák, egyetemek, könyvtárak, nonprofit csoportok és kormányzati szervek – szé­les körének aktív részvételére lesz szükség. S ugyancsak szükség lesz jól működő telekommunikációs hálózatokra nem­zeti, regionális és államközi szinten.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Jegyzet

* Fontos háttér információ e cikkhez, hogy 1984-ben megszűnt az AT&T (Az American Telephoné and Telegraph Company) távközlési monopóliuma. Mellette hét regionális távközlési szolgáltató vállalat (ún. „Baby Bell") jött létre (pl. Bell Atlantic, Pacidic Bell, Ameritech stb.), s azóta beszélnek „Bell-rendszerről" a publicisztikában. A többször em­lített MCI és Sprint hálózatüzemeltető óriáscégek.

Egy évtizeddel az AT&T monopóliumának megtörése után a Kongresszus új törvények meghozatalára készül (azóta meg­hozta, a Szerk.), melyek versenyt támasztanának az „infor­mációs szupersztrádán". A törvényjavaslatok liberalizálnák a helyi telefonszolgáltatások szabályozását, mint ahogy annak idején a távolsági szolgáltatások szabályozásának enyhítése az MCI és a Sprint számára lehetővé tette az AT&T-vel való versenyt.

Az információs szupersztráda ma még nagyrészt feltáratlan terület, és nehéz megmondani, hogy az ágazat átszervezése után mi történik azokkal, akik most a távközlés területén dol­goznak. De az AT&T dolgozóinak átszervezés utáni tapasz­talatai jó előrejelzői annak, hogy miként alakulhat a jövő, ha az alkalmazottak védelméről nem gondoskodnak időben.

Monopóliumától való megfosztatása, 1984 óta az AT&T ha­vonta átlag 1.000, a szakszervezet által védett munkahelyet szüntetett meg. Több mint 300 ezer munkahely szűnt meg a Bell-rendszer idején. A leépítések és a tartós foglalkoztatottság bizonytalansága széles körben elterjedt félelmeket ger­jesztett az ágazat dolgozói között, akik eredetileg egy olyan kollektív szerződést írtak alá, mely egész életükre munkát ígért. Ez a légkör hozzájárult az egész ágazatban jelentkező hatékonysági problémákhoz.

Tíz évvel ezelőtt a verseny beengedése a távolsági távköz­lés piacára az iparág komoly átszervezését jelentette. Egy versenyképes információs sztráda megteremtése hasonlókép­pen jár együtt egy működő ágazat teljes átalakításával, s ez több százezer dolgozó életét fogja érinteni. S mégis, a múlt­beli tapasztalatok ellenére, egyetlen törvényjavaslat sem szól a tervezett átszervezésnek a munkaerőre, a foglalkoztatott­ságra vagy a hatékonyságra gyakorolt hatásairól. A foglalkoz­tatottságra vonatkozó következmények valójában szinte nem is kaptak helyet az információs szupersztráda lehetséges fel­építéséről szóló nyilvános vitákban.

Ezalatt sok érintett vállalat máris agresszív lépéseket tesz az új szerkezet kialakítására. 1993 szeptembere és 1994 már­ciusa között a Baby Béliek és az AT&T 98.000 ágazati mun­kahely megszüntetésének tervét jelentették be. Ez a nagy­mértékű létszámleépítés veszélyezteti az ágazatban az erő­teljes termelékenységi növekedés, a foglalkoztatottság és a kereset biztonsága között történelmileg kialakult kapcsolatot. Korábban minden szolgáltatási ágazat közül a távközlés pro­dukálta a legnagyobb mértékű hatékonysági növekedést. 1950 és 1984 között a távközlésben a termelékenység növe­kedése évente átlag 6%-os volt, s ez 6.9%-ra emelkedett a Bell-rendszert megelőző utolsó évtizedben. 1984 óta a haté­konysági növekedés évi 4% alá csökkent. Ez a visszaesés részben a verseny szándékolatlan következménye (hiszen a konkurens cégek a szolgáltatásokat megduplázták), ugyan­akkor közvetett eredménye a létszámleépítéseknek is. Az ága­zat egymillió dolgozója közül sokan demoralizálódtak a tartós bizonytalanság, az elbocsátások és a stagnáló jövedelmek mi­att. Úgy tűnik, hogy az állás biztonságának és a hatékonyság növekedésének szétválasztása hosszú távú következmények­kel jár a hatékonyságra, a szolgáltatás minőségére és a stabil munkaerő-menedzsment kapcsolatokra nézve.

A munkásokkal ellentétben a részvényesek meglehetős hasznot húztak a deregularizációból. 1984 és 1992 között mind a hét Baby Bell és az AT&T több mint 300%-kal növelte meg részvényeseinek vagyonát; az AT&T, az Ameritech, a Pa­cific Bell és a Bell Atlantic meghaladta a 350%-t, a Southwest Bell pedig 400% fölött juttatott osztalékot.

1984-ben az AT&T monopóliumának megtörése versenyké­pes és szabályozott alágazatokra osztotta az iparágat. Ami a távolsági és telekommunikációs berendezések piacán megje­lent a verseny, a Baby Béliek részévé váltak a szabályozott szektornak, ellenőrzésük alatt tartva a helyi telefon-szolgálta­tásokat. Amíg a részvényesek mind a két szektorban nyere­ségre tettek szert, az AT&T alkalmazottai, akik a versenyszek­tor részesei lettek, tartós bizonytalansággal és létszámleépí­tésekkel találták magukat szemben. Ezzel ellentétben a helyi telefontársaságok alkalmazottai a legutóbbi időkig viszonyla­gos foglalkoztatottsági biztonságot élveztek.

A kongresszus most azt tervezi, hogy a helyi telefontársa­ságok számára engedélyezi a távolsági távközlési vállalatok­kal és kábeltársaságokkal való versenyt a multimédia szolgál­tatások terén. A szabályozások feloldására készülve a Baby Béliek nagymértékű létszámleépítést jelentettek be, csakúgy, mint az AT&T egy évtizeddel ezelőtt.

Vajon a tartós foglalkoztatottsági bizonytalanság ennek az ágazaton belüli erőteljesebb versenyirányultságnak az elke­rülhetetlen következménye? Vagy az átszervezés hatása egyaránt függ az új szabályozás tartalmától és attól, hogy ágazat milyen válasz ad a kihívásokra? Az erre a kérdésekre adott válasz részben az AT&T szomorú történetében, részben pedig a NYNEX-nél újabban történt eseményekben rejlik. A NYNEX a hét Baby Bell egyikeként alternatív válaszokat ke­resett a versenyhelyzetet teremtő deregulációra és annak fog­lalkoztatási biztonsággal kapcsolatos következményeire.

A Bell-rendszer „társadalmi szerződésének" felbontása

A szabályozás liberalizálását megelőzően a távközlés alkal­mazottainak, szakszervezeti képviselőinek és a menedzsment­nek egyaránt biztos állása volt. A foglalkoztatási biztonságot körültekintő tervezéssel és az emberi munkaerőt helyettesítő technológia üzembe állításának megfelelő szabályozásával ér­ték el. Az AT&T megtartotta azokat a dolgozókat, akikbe te­kintélyes emberi tőkét fektetett. Az alkalmazottak meglehető­sen lojálisak voltak a cég küldetése iránt (mindenki számára elérhető és megbízható telefonszolgáltatást teremteni). A szakszervezeti vezetés készségesen elfogadta a munkahelyi műszaki fejlesztéseket. Az „állásvédő" szakszervezetiség, mely a végletekig részletezett munkaköri leírások segítségével igyekszik biztonságot teremteni, nem volt ismert az ágazat­ban. Sőt, a legtöbb munkaköri leírás meglehetősen általános volt, megkönnyítve ezzel a feladat meghatározását és rugal­masabbá téve a munkaerőt.

Ennek a kölcsönösen elfogadott kollektív szerződésnek kö­szönhetően a szabályozás feloldása előtt a foglalkoztatási biz­tonság problémái nem szerepeltek központi kérdésként a munkaerő és a menedzsment közötti nemzeti szintű tárgya­lásokon. Több jövedelemvédő program is létezett, nevezete­sen a Kiegészítő Jövedelemvédelmi Program (SIPP) és az Ön­kéntes Jövedelemvédelmi Program (VIPP). Az előbbi a korai nyugdíjba vonulás mérlegelésére ösztönözte az alkalmazot­takat, az utóbbi külön jövedelem biztosítását szolgálta azon fiatalabb munkatársak számára, akik úgy döntöttek, hogy fel­mondanak. Ráadásul 1980-ban az AT&T aláírt egy egyez­ményt a szakszervezeteivel, miszerint, nem fog kiadni alvál­lalkozásba telefonos munkákat, ha ez direkt módon elbocsá­tásokat, áthelyezéseket vagy teljes munkaidőben foglalkozta­tottak részmunkaidőbe helyezését eredményezné.

A monopólium megszüntetése után az AT&T részesedése a hagyományos távközlés piacán visszaesett. Az inflációt is figyelembe véve 1984 és 1992 között a vállalat bevételei 19%-kal csökkentek. A profittermelés növelése érdekében az AT&T a működési költségek kurtítását irányozta elő, ami elvezetett a hagyományos programok, tevékenységek visszafejlesztésé­hez és a kollektív szerződés felszámolásához. Ennek ered­ményeként az AT&T dolgozói demoralizálódtak. Egy 1991 ok­tóberében készült, a foglalkoztatás biztonságáról szóló tanul­mány úgy találta, hogy sok dolgozó mélységesen pesszimis­tává vált az AT&T-nél lehetséges kilátásaival kapcsolatban. 1981-ben egy felmérés szerint a nem vezetői pozícióban dol­gozóknak még 68%-a érezte úgy, hogy a vállalat foglalkozta­tási biztonságot nyújt, és csak 8% érezte ennek ellenkezőjét; 1991-re ezeknek a számoknak az aránya teljesen megválto­zott: 73% érezte úgy, hogy a foglalkoztatási biztonság kicsi. A megkérdezett alkalmazottak kevesebb mint 20%-a bízott ab­ban, hogy a vezetés képes a vállalat irányítására és verseny­képességi problémáinak megoldására. Ráadásul a megkérde­zett dolgozók majdnem fele volt már létszámfelettinek nyilvá­nítva (legalább egyszer megszüntették munkakörüket), és át­lagosan két és félszer kerültek ilyen helyzetbe.

Összehasonlítva más, hasonló traumát átélt szervezetek al­kalmazottainak érzelmi hozzáállásával, megdöbbentő az AT&T dolgozók pesszimizmusának intenzitása. A katasztrófa-hangulat okait sok helyen kereshetjük. Számos dolgozó a foglalkoztatási biztonság melletti elkötelezettsége miatt választotta valamikor munkahelyéül az AT&T-t, és az 1984 óta máig tartó leépítések szokatlanul hosszúra nyúló megpróbáltatásokat jelentettek szá­mukra. Az átlagos munkás, aki bennmaradt a vállalatnál, családi kötöttségei miatt immobilis, s meglehetős gondot jelentene szá­mára a lakóhelyéről való elköltözés. Ez a Mr. Átlag 43 éves, házas, gyerekei vannak, lakástulajdonos, középiskolát és né­hány tanfolyamot végzett, az Amerikai Távközlési Dolgozók (CWA) szervezetének tagja, 18 éves munkaviszonya van az AT&T-nél, és évi 26 000 dollárt keres egyéb juttatásokkal. A felmérésben résztvevőknek kb. 87%-a szeretné megtartani ál­lását egészen nyugdíjba vonulásáig. Kevesebb, mint 10% hisz abban, hogy lehetősége van előmenetelre.

Egy másik lehetséges magyarázat a dolgozók elégedetlen­ségére az, hogy a régi foglalkoztatási követelményekhez vi­szonyítanak az AT&T foglalkoztatási gyakorlatának megítélé­sekor. Ezen túlmenően az alkalmazottak számára lelkileg megterhelő volt, ahogy a vállalat összes tevékenységét és ügyletét átható PR-kampányt megpróbálták összeegyeztetni saját tapasztalataikkal. Az AT&T-t ugyanis széles körben prog­resszív és innovatív munkaadóként tartják számon, az átkép­zéseknek, a kihelyezett támogatásoknak, az alkalmazottak ré­szesedésének és a családipihenés-programoknak köszönhe­tően. Ez a pozitív közkép teszi lehetővé a vállalati vezetés számára, hogy tagadja, hogy a leépítést célzó döntéseknek emberi konzekvenciái is lennének. A PR-megoldás bizo­nyítottan hatásos: az alkalmazottak szisztematikusan alábe­csülik (60%-kal) az AT&T-nél történt leépítések mértékét.

Az AT&T dolgozók pesszimizmusának másik forrása a szak­szervezet módszeres visszaszorítása a vállalatnál. A monopóli­ummegtörés óta tartó és a nagyobb versenyképességet célzó stratégiának a keretében az AT&T alapvetően szakszervezet­barát munkaadóból (67% volt a szervezett munkások aránya) szakszervezetellenes munkaadóvá (46% szervezett munkás) formálódott át. A szakszervezeti tagok állásainak száma az 1984-es 250 ezerről 1992-re 117 ezerre eset vissza. A leépíté­sek folytatódásával 1996-ra kevesebb mint 100 ezer lesz a tel­jes munkaidős, szakszervezetek által védett állások száma. Ha a havi ezer szakszervezeti munkahely megszüntetésének ten­denciája nem szűnik meg, akkor 2004-re az AT&T-ből el fog tűnni a szakszervezet. A szakszervezetek visszaszorítása első­sorban a felügyelői és vezetői státuszok és állások körének kiterjesztésén keresztül mutatkozik meg; az AT&T dolgozók kb. 47%-a van (munkaköri megnevezése révén) vezetői vagy fel­ügyelői beosztásban az 1980-as 29%-hoz képest.

A fenti veszteségek ellenére a szakszervezetek az elmúlt években is több védőintézkedést harcoltak ki az AT&T dolgo­zók számára. Közvetlenül a liberalizálás után a korai leépíté­sek ellensúlyozására a szakszervezetek a foglalkoztatási biz­tonság nagyobb védelmét igyekeztek elérni az 1986-os ke­rekasztal tárgyalásokon. Az eredmény a „Foglalkoztatás Nö­veléséért és Fejlesztéséért" nevű Szövetség létrehozása volt, melynek tagja lett az AT&T és két szakszervezet, a CWA és az IBEW (az Elektromos Dolgozók Nemzetközi Egyesülése). A Szövetség feladata, hogy képzést és előremenetelt bizto­sítson mind az elbocsátott munkásoknak, mind az aktív dol­gozóknak. 1986 és 1992 között a Szövetség 59 ezer szak­szervezeti tagnak (akiknek 60%-a volt aktív dolgozó) nyújtott olyan szolgáltatásokat, mint pl. átképzési szaktanácsadás és szakmaiönéletrajz-írás, és kb. 80 millió dollárt, azaz státusz­ban lévő tagonként évi 67 dollárt költött 1986-ban. Az AT&T 300 milliós éves képzési költségéhez viszonyítva a Szövetség pénzügyi lehetőségei szűkek ahhoz a heroikus feladathoz ké­pest, melynek teljesítésére hivatott. Jelenlegi éves költségve­tése 20 millió dollár, vagyis mindössze alig évi 200 dollár tagonként.

Talán az 1992-es „Jövő Munkahelye" megállapodás az egyetlen, amely eltér a foglalkoztatás biztonsági csomagok ál­talános irányelveitől. Az elkerülhetetlen leépítések és elbocsá­tások módjainak vizsgálata helyett az AT&T és a szakszerve­zetek igyekeznek együttműködni az „új szemléletmódok kiala­kításában a munkahelyi változások menedzselése érdeké­ben". A szakszervezetek és a menedzsment együtt vesznek részt a technológiai fejlesztést, a munkaszervezést és a stá­tuszokat érintő döntések meghozatalában. A menedzsment és a szakszervezetek vezetőiből álló Munkaerő Bizottság tájé­koztatja az AT&T Vezetői Végrehajtási Bizottságát „az embe­reket legkritikusabban érintő problémákról". Munkahelyi szin­ten a helyi szakszervezeti tisztségviselőket és AT&T vezetőket bátorítják a dolgozói részesedéssel kapcsolatos tervek, az ön­tevékeny csoportok, a folyamatos minőségjavító programok, az információcserére lehetőséget adó fórumok és más új mun­kahelyi rendszerek fejlesztésére. A szakszervezetek kizáróla­gos joga a Jövő Munkahelye Bizottságaiba jelölni bármely dolgozót.

A Jövő Munkahelye megállapodás mellett a szakszervezet intézményességét óvó további intézkedések meghozatala nagyban elősegítette az AT&T dolgozói és vezetése közti kap­csolat javulását, ám a reformokkal (elsősorban a jogszabá­lyokkal, amelyek körülírják és biztosítják a szakszervezet szerepkörét) még így sem értek el jelentős javulást a foglal­koztatás biztonság terén. Ezeknek a programoknak az értékét a szakszervezeti tagok végül is azon keresztül fogják lemérni, hogy azok meg tudják-e állítani a havi 1000 szakszervezeti munkahely megszüntetésének és a magasabb képzettséget igénylő és magasabb bérezésű állások vezetői státuszba so­rolásának évtizedes tendenciáját. A szakszervezetek az 1995-ös tárgyalásokra készülve felül fogják vizsgálni a Jövő Mun­kahelyével kapcsolatos állásfoglalásaikat.

Van más út?

Az ágazatban az egyik Baby Bell, a NYNEX (New York-i és New England-i Regionális Működtető Vállalat) rendelkezik a munkaerő-menedzsment kapcsolatok terén a legterhesebb múlttal. A New York Telephone-nál már 1971-ben hét hónapig tartó kemény sztrájkra került sor a fizetések és a szakszer­vezetek biztonsága miatt. 1989-ben a CWA-nak és a IBEW-nek négy hónapig kellett sztrájkolnia a NYNEX-szel szemben, hogy a dolgozók megtarthassák táppénzjogosultságukat.

1991-ben egy hirtelen fordulat következett be: a NYNEX szerződtette James Dowdallt az AT&T „régi iskolájából", hogy változtassa meg a vállalatnak a szakszervezetekkel való kap­csolatát. 1991 szeptemberében új munkaügyi megállapodások születtek, amelyek 57.000 dolgozót érintettek. A négy évre szóló megállapodás az érvényben maradás idejére évi 4%-os jövedelememelkedést biztosított, többet, mint bármely más szerződés az ágazatban.

Amikor a NYNEX 1991-ben nagymértékű leépítési erőfeszí­tésekbe kezdett, nagyrészt önkéntességen alapuló eljárásokra kívánt támaszkodni. Az 1991-es szerződés tartalmazott egy korai nyugdíjba vonulásra ösztönző programot. Az év végéig

7.300 fizikai dolgozó választotta a kiemelt nyugdíjazási prog­ramot, ennek ellentételeként mintegy 3.400 vezetői állást szün­tettek meg. Kevesebb, mint két év alatt – 1992 végéig – a NYNEX 12 000 munkahelyet szüntetett meg.

Ezt követően 1993. december 20-án New York Közszolgá­lati Bizottsága utasította a NYNEX-et, hogy csökkentse 3%-kal a telefondíjakat, és javítsa a szolgáltatás színvonalát Brooklynban, Qeensben és Bronxban. Néhány nappal később a The Wall Street Journal arról tudósított, hogy a NYNEX a követ­kező három évben 30%-kal csökkenteni kívánja működési költségeit, mégpedig 22.200 állás megszüntetésével (14.100-at a New York Telephone-nál és 7.100-at a New England Telephone-nál).

Nem sokkal a bejelentés után a CWA és a NYNEX tárgya­lásokat kezdett. 1994 márciusában a felek megállapodtak, hogy az érvényben lévő szerződést meghosszabbítják 1998 au­gusztusáig. A szerződés új intézkedései az ágazaton belül a legkiterjedtebb foglalkoztatás biztonsági szabályokat tartal­mazzák. Megformuláz például egy speciális nyugdíjba vonu­lási ösztönzőt, mely mind az életkorhoz, mind a szolgálati idő­höz hozzáad hat évet, továbbá 62 éves korig járó 30%-os társadalombiztosítási pótlékot vagy 500 dollár prémiumot nyújt, attól függően, hogy melyik a kedvezőbb. Az ösztönző program célja 16.800 állás önkéntes alapon való megszünte­tése a NYNEX-nél, várható költsége 2 milliárd dollár fölött lesz, vagyis a programban részt vevő alkalmazottanként 77 ezer dollár. Míg a program nagy része arra irányul, hogy a dolgozókat a vállalat önkéntes elhagyására ösztönözze, más elemei igyekeznek jövőt teremteni azok számára, akik marad­ni akarnak. A szervezéssel, munkafolyamatokkal vagy új tech­nológiával kapcsolatos változtatások miatt a NYNEX-nél nem lehet munkásokat elbocsátani. Elbocsátások csákókkor lehet­ségesek, ha csökken a telefonszolgáltatások iránti igény.

Jelentősebb beruházást jelent a kétéves, távközlési techno­lógiákkal foglalkozó Alkalmazotti Képzés programjának beve­zetése, amely minden szakképzett nem vezető beosztású dol­gozó számára lehetőségként adott. A résztvevőknek heti négy napot kell majd dolgozniuk, az ötödik napon munkaidőben mennek iskolába. A teljes képzési költséget a vállalat fogja fizetni. A továbbképzés befejezése után az alkalmazottak heti 50 dolláros fizetésemelést kapnak.

Ezek mellett azok a NYNEX alkalmazottak, akiknek leg­alább 5 éves a munkaviszonyuk, 2 éves tanulmányi szabad­ságot vehetnek ki. Tanulmányaik fedezésére évi 10.000 dollárt kapnak, s tanulmányaik ideje alatt is megmarad a különböző juttatásokra való jogosultságuk, vállalati besorolásuk és biztos állásuk a visszatéréskor. A szerződés létrehoz egy állásbankot és egy új munkaelosztási rendszert is. A szakszervezeti dol­gozóknak garantálják a NYNEX új, információs ágazaton be­lüli vállalkozásaiban való munkához jutás lehetőségét. Az új leányvállalatok működésének kezdetén a szakszerveti tagok­nak lesz először lehetőségük az új munkahelyek elfoglalására. A keresetnövekedés 4% lesz 1994-ben ós 1995-ben, 3.5% 1996-ban és 3% 1997-ben, további 3.23%-os részvény és készpénzprémiummal az időszak végén. Amennyiben az inf­láció meghaladja a 8%-t, életbe lép a megélhetési költségek védelme. A teljes mértékben fizetett egészségügyi program megmarad a megállapodás teljes időszakára.

A NYNEX és a CWA olyan megállapodás rendszert hozott létre, amely alapvetően megváltoztatta kapcsolatukat. A NYNEX felismerte, hogy a megfogalmazott irányelvek költsé­geit egy magasan képzett, rugalmas és produktív munkaerő fenntartásával ellensúlyozhatja. Azáltal, hogy jövőt teremt a maradni kívánó dolgozók számára, mialatt humánusan csök­kenti a foglalkoztatottságot, a NYNEX remélhetőleg el fogja kerülni azt az évtizedes foglalkoztatási traumát, melyet az AT&T átélt.

A kormány szerepe

Amíg a vállalati szintű tárgyalások jelentős változásokat hoz­hatnak a munkások életében, addig a telekommunikációs ipar­ágon belüli munkaerő-menedzsment kapcsolatok jövője nagy­részt a kormánynak az ágazattal kapcsolatos eleddig bizony­talan politikájától függ. Alig egy évtizeddel a liberalizálás után a telekommunikációs politika területén teljes zűrzavar uralko­dik. Igen fontos stratégiai kérdések megválaszolatlanok a ver­seny helyi piacokon való kiterjesztésével és természetével, a technológiák jövőjével, a telefon- és kábel tévé-közvetítők in­tegrációjával, illetve a távközlés, az információszolgáltatások és otthonokba közvetített szórakoztató termékek körülhatáro­lásával kapcsolatban.

A Kongresszus – a Clinton-adminisztráció támogatásával – mostanában tervezi jelentősebb távközlési reformok törvénybe iktatását. Két, a Képviselőházban a minap tárgyalt törvényja­vaslat arra mutat rá, hogyan lehetne az ágazatot átszervezni. Bizonyos feltételek között a törvényjavaslatok engedélyeznék a helyi telefonközpontoknak, hogy videó-, hang-, adat- és képi szolgáltatásokat nyújtsanak saját telefonszolgáltatási területü­kön.

A reformfolyamat hajtóereje a Baby Béliek által vezette koa­líció, melyet más helyi telefontársaságokkal együtt az IBEW és a CWA is támogat. A szakszervezetek a háttérből támogatják a Baby Béliek javaslatait, céljuk, hogy védjék és erősítsék a szakszervezetbarát munkaadókat az agresszíven szakszerve­zetellenes versenytársakkal szemben. A szakszervezetek attól tartanak, hogy a Baby Bell-eket megbénítják a jelenlegi szabá­lyok és szolgáltatási kötelezettségek. A szakszervezet nélküli versenytársak belépnek hagyományos piacaikra, és olyan szol­gáltatásokat nyújtanak, melyeket a Baby Bell-vállalatok nem is kínálhatnak, s így sok ügyfelet elveszítenek.

A törvényjavaslat kidolgozói nem számoltak a munkavállalói érdekekkel, ahogy az AT&T szétdarabolásának időszakában sem adtak lehetőséget olyan fórum létrehozására, mely a dol­gozók érdekeit figyelembe vette volna. Ehelyett képviselőiket szisztematikusan kihagyták a távközlési ágazat politikáját for­máló jogi és szabályozási folyamatokból. Nem meglepő, hogy egy évtizeddel később a munkavállalói bizonytalanságérzés és félelem általános maradt.

Az ágazat legnagyobb munkaadói még további mintegy 100 ezer munkahely megszüntetését tervezik. Ahelyett, hogy alá­becsülnék ezt a nagymérékű átszervezést, mely tragikusan fog beleszólni sokak életébe, a politikacsinálóknak inkább ki kellene dolgozniuk egy rendszert, mely a munkavállalók alka­lmazását segíti elő. Egy ágazati alkalmazási rendszerbe be kell vonni a munkaadókat, a szakszervezeteket és a megfelelő szövetségi és állami képviseleti szerveket.

A távközlési vállalatoknak és a fogyasztóknak várhatóan ko­moly előnyeik származnak majd az ágazat átszervezéséből. Az alkalmazottaknak viszont nem szükséges jelentős veszte­ségeket szenvedniük a haszon megteremtése érdekében. Az érintett dolgozókat nem szabad túl nagy vagy túl hosszú ideig tartó megterhelésnek kitenni az ágazat átalakítása miatt. Ezért a közös munkaerő-menedzsment kezdeményezéseknek kap­csolódniuk kell a kormányzat foglalkoztatáspolitikai tevékeny­ségéhez. Minél több jól fizető, nagy szakértelmet és teljesít­ményt feltételező munkahely megteremtését célzó programot kell kivitelezni, és az áthelyezett alkalmazottakat pénzügyi tá­mogatásban kell részesíteni. Másfelől a politikusoknak meg kell drágítaniuk a rosszul fizetett, alacsony szakértelmet igény­lő formák (mint pl. részmunkaidős, mellékszerződéses és idő­szakos foglalkoztatás) alkalmazását azáltal, hogy biztosítják, hogy mind a fő-, mind a másodlagos munkaadók elfogadható bérekben és járulékokban részesítik a munkásokat, beleértve az egészségbiztosítást, a nyugdíjakat és az oktatási és kép­zési lehetőségekbe való bekapcsolódást is.

A cégeknek el kell kezdeniük felszámolni a munkaerő áramlás láthatatlan korlátait, melyek a múltban az elbocsátott munkáso­kat gátolták új munkahelyek megtalálásában. Az egész életre szóló ágazati foglakoztatási rendszer a munkaadók számára le­hetővé tette, hogy komoly pénzeket ruházzanak be a vállala­tonként igen eltérő képzésekbe. A munkavállalók speciális szer­vezeti és műszaki képzésben részesültek, ezáltal saját kerete­iken belül igen produktívakká váltak. De az ilyen jellegű képzé­sek csak kevés olyan tudásanyagot adnak a munkavállalóknak, mely a szélesebb munkaerőpiacon is hasznosítható – állásbiz­tonságot, nem pedig „karrierbiztonságot" nyújtanak. A munkások számára jobb lenne, ha a vállalatok ágazati szintű képzettségi normákat, képzettségi bizonyítványokat, szakképzett munkaerő­igény-előrejelzést és támogatott képzési és oktatási programo­kat dolgoznának ki. Továbbá a munkaadóknak fel kellene hagy­niuk azzal a politikával, hogy a termelő munkát végzőket vezetői vagy felügyelői státuszba sorolják, s ezáltal gátolják a munka­erő áramlást és kiszorítsák a szakszervezetet.

Még ha ezek a reformtörekvések sikeresek lesznek is, az ágazati kollektív szerződésnek a foglalkoztatási biztonság és a vállalati jövedelmezőség szétválasztásával történt megszegése helyrehozhatatlan károkat okozhat a termelékenység, a szolgál­tatások minősége és a stabil munkaerő-menedzsment kap­csolatok terén. A groteszk a dologban az, hogy hosszú-távon ez a szétválasztás akadályozhatja a fő cél, a jövedelmezőség elérését, mely most a szétválasztást motiválja. A jelenlegi za­varos körülmények megnehezítik a munkavállalók erőfeszítése­inek olyan következményekhez kapcsolását, melyek számukra jelentőséggel bírnak. S amíg az újító jellegű szervezeti erőfe­szítések nem kapcsolódnak egyértelműen az állásbiztonsághoz, a magasabb fizetésekhez és járulékokhoz és más, a munka résztvevői számára fontos dolgokhoz, ezek az erőfeszítések csak rövid életű kísérletek maradnak.

(Fordította: Farkas Gabriella)