Konszenzusgyártás: Noam Chomsky és a média. A két kana­dai filmes, Péter Wintonick és Mark Achbar által készített do­kumentumfilm¹ szórakoztató és részletes bemutatást ad No­am Chomsky életéről és munkájáról. A film az életrajzi adatok közlése mellett körvonalat rajzol Chomsky társadalom- és po­litikaszemléletéről, elsősorban Chomskynak a médiát és an­nak az Egyesült Államok külpolitikájával kapcsolatos híradá­sait érintő kritikájára koncentrálva. Wintonick és Achbar be­szédek, nyilvános fellépések és interjúk elegyen keresztül vá­zolják fel Chomsky „médiapropaganda-modelljét", amely sze­rint az Egyesült Államokban a nagyobb médiumok társadalmi funkciója az, hogy a közvéleményben fenntartsák a bolygónk intézményesített kirablásával kapcsolatos tudatlanságot vagy annak elfogadását. Az elmélet a kapitalizmus több alapvető tulajdonságának, így a versenynek, a profit-maximalizálásra való törekvésnek és a tulajdonosi jogok koncentrációjára irá­nyuló tendenciának radikális kritikáján alapul. Ennek bizo­nyítására a film a média vállalati tulajdonlására vonatkozó té­nyeket és elfogult kommentárok olyan konkrét példáit mutatja be, amikor a vállalati érdekek egybeesnek az Egyesült Álla­mok külpolitikai érdekeivel. Maga a dokumentumfilm az alter­natív média példája, de a film megalkotásának története és a filmkészítők által használt technikák egyúttal rávilágítanak egy ellentmondásra is, nevezetesen arra, hogy ugyanazokat a te­levíziós technológiákat használják a hivatalostól eltérő véle­mény közvetítésére, melyeket másutt a fejlett kapitalista társadalom hivatalos ideológiájának terjesztésére kifejlesztett eszközökként bírálnak.

Annak megítélésében, hogy egy demokratikus társada­lomban jól működik-e a média, kritérium lehet annak vizsgá­lata, hogy sokszínűek-e a bemutatott nézőpontok, valósághűek-e az eseményekről adott híradások és fogékony-e a média a nagyközönség információszükségletére és igényére. Sok szempontból úgy tűnhet, hogy a média az Egyesült Államok­ban tökéletesen működik. A mai információs technológia mel­lett a közönség azonnal és élőben tud bekapcsolódni a világ történéseibe. Az Egyesült Államokban a CNN különösen ki­emelkedő szerepet játszott naprakész híradásaival olyan ese­ményekről, mint az Öböl-háború, a Los Angeles-i lázongás vagy a Jelcin-puccs. Ki vitatná az együttműködés pozitív jel­legét a nagyobb médiumok és a kormány között, amikor az utóbbi megengedte, hogy amerikai tévések jelen legyenek, amikor 1992-ben csapataik megérkeztek titkos rendeltetési helyükre Szomália partjainál?

Különben is, nem konspiráció-szagú-e bármely olyan kije­lentés, hogy bizonyos eseményeket szisztematikusan homá­lyosítanak vagy bagatellizálnak? Valóban túl sok-e a változó a modern újságírás kaotikus világában egy óriási mértékű ma­nipulációhoz? S legfőképp, ha a média oly nagy mértékben kontrollált, hogyan lehetséges, hogy mégis hallunk olyan kri­tikus hangot, mint Chomskyé? Íme néhány kérdés azok közül, melyekre Chomsky választ keres. Kutatásai egy olyan uralko­dó médiát tárnak fel, mely messze nem demokratikus, ám igen erősen ideologikus és propagandisztikus. És a propa­ganda a demokráciában, állítja Chomsky, ugyanaz, mint az erőszak a diktatúrában.

A filmben megjelenő sok beszéd közül az egyikben Chomsky felvázolja a piac mozgatóerőinek a médiára gyakorolt hatásait. Mint minden nagyléptékű vállalkozást, a médiacéget is a tőke­felhalmozás kényszere hajtja. A televíziós vállalatok reklámidő eladásával szerzik profitjukat. Olyan újságok, mint a New York Times, profitjuk nagy részéhez reklámhelyek eladása révén jut­nak. Minél több potenciális vásárlót garantál közönségként az adott csatorna vagy újság, annál drágább a reklámidő vagy -hely, melyet eladnak. „Ez azt (is) jelenti – mondja,Chomsky -, hogy saját közönségüket az elitebb és gazdagabb közönség képére akarják formálni." Az eredmény az osztályoknak a mé­dián belüli arányeltolódása, melynek háttere a feltételezett kö­zönséghez való igazodás és a reklámidőket és helyeket meg­vásároló vállalatoknak való kedvezés.

A média vállalati tulajdonlásáról szóló tények viszonylag szókimondók. A filmkészítők statisztikákat mutatnak be, me­lyeket Chomsky Benjámin Bagdikian A médiamonopólium (The Beacon Press: Boston, 1990) című könyvéből idéz. Észak-Amerikában hét nagyobb filmstúdió több, mint 1900 na­pilap, 11 000 folyóirat, 11 000 rádióadó, 2000 tévéadó és 2500 könyvkiadó van. Minden médiumban 23 vállalat kezében van a vállalkozások több, mint 50%-a feletti kontroll, néhány eset­ben valóságos monopóliumként működnek. A befolyás kon­centrációját, melyet ez von maga után, súlyosbítja az a tény, hogy különböző szervezeti okok miatt bizonyos médiumok „irányzatalkotók". Példa erre a New York Times, mely rádió­állomások és helyi újságok számára szolgál információforrás­ként az ország egész területén.

De mi a kimutatható eredménye a nagyobb médiumokon belüli profitmaximalizálásra és a tulajdonosi jogok, illetve a befolyás koncentrációjára való törekvésnek? „Hallott már va­laha Kelet-Timorról?" teszik föl a kérdést a filmkészítők két hazafias fiatalembernek egy Öböl-háborús győzelmi felvonu­láson. Kelet-Timor médiavisszhangja a filmben bemutatott leg­mélyebb esettanulmány. 1975-ben az Egyesült Államok támo­gatta Indonézia Kelet-Timor-i invázióját. Ez a beavatkozás el­söpörte a népszerű baloldali katolikus kormányt, melyet a Freitilin Párt alakított meg 1974-ben, miután a korábbi gyarmat felszabadult a portugál uralom alól. Chomsky a megszállást a nácik által elkövetett holocaust óta a népirtás legsúlyosabb esetének tekinti, a kegyetlenség olyan történeteivel és mennyiségével, melyek könnyen hasonlíthatók a Vörös Khme­reknek rendszeresen tulajdonított tettekhez. Arról szóló tanul­mányában, hogy a média hogyan szolgál azon vállalatok „ölebjeként", melyek az Egyesült Államok külpolitikájára, való befolyásukból profitálnak, Chomsky összehasonlítja a New York Times Kelet-Timorról szóló híradásait a vörös khmerekről szóló híradásaival. A minőségi és tapasztalati bizonyíték vilá­gos: az Egyesült Államok támogatta Kelet-Timor invázióját, és a New York Times elégtelenül adott hírt róla: alapvetően igye­kezett azt tisztára mosni. Nagyjából ugyanebben az időszak­ban Washington szembeszállt a kambodzsai vörös khmer re­zsimmel. „Az első kétszáz halott után" mutat rá Chomsky, „a New York Times már népirtásról beszélt". A film röviden, de kellően dokumentálva mutatja be Kelet-Timor megszállását. Dermesztő képeket ad közre, melyeket egy olyan ausztrál hí­radós csoport filmezett, amelynek tagjait később az invázió során megölték, valamint aktivistákkal és egy túlélővel készí­tett interjúkat. A film az elhallgatások, tisztára mosások és torzítások egyéb eseteiről, mint pl. az Öböl-háborúval kapcso­latos híradásokról is szól. Világosan és meggyőzően mutatja be Chomsky konklúzióját, miszerint olyan társadalomban é­lünk, mely sok tekintetben szokatlanul szabad, ám ideológi­ákkal átitatott, és korlátolt világszemlélet uralja.

Chomsky folyamatosan növekvő népszerűsége és a Kon­szenzusgyártás puszta léte demonstrálja, hogy a média világa nem egységes. Ugyanakkor az alternatív vélemények bemu­tatása előtt álló akadályok igen nagyok. A film elkészültének története illusztrálja ezt a véleményt. Marc Achbar és Péter Wintonick bejegyeztették produkciós vállalatukat, a Szüksé­ges Illúziókat, majd közel egy évet töltöttek előterjesztések írásával, támogató levelek gyűjtésével és engedélyekért folya­modással. Négy év után elfogyott a filmre kapott pénz, több száz méter anyag volt leforgatva, de egyetlen méter sem volt vágva. Következésképpen mindkettőjüknek le kellett monda­niuk fizetésük feléről, hogy folytathassák a munkát, amíg to­vábbi támogatást nyernek. Az óriási mozgókép-iparág, melyet nagy korporációk maroknyi csoportja birtokol, nem nagyon van érdekelve „rizikós" projektek felvállalásában. A"ma szóra­koztatásnak nevezett dolgok nagy részének alacsony művészi és intellektuális színvonala kétségtelenül inkább eredménye néhány producer cinikus hozzáállásának, akik csak arra fi­gyelnek, hogy mi fog elkelni, mint a közönség érdeklődésének valódi tükrözése. Ez veti fel az alternatívák nagyközönség ál­tali hozzáférhetőségének problémáját.

A film forgalmazását célzó erőfeszítések strukturális korlá­tokkal találták magukat szemben. Annak ellenére, hogy magas kritikai elismerésben és több díjban részesült – többek között elnyerte az Arany Szeszterciuszt (Nagydíj) egy nemzetközi zsűri előtt az 1992-es lyoni Nemzetközi Dokumentumfilm-fesz­tiválon (az egyik legtekintélyesebb díj, melyet dokumentumfilm nyerhet), egy Arany Hugót a legjobb Politikai/Társadalmi fil­mért a chicagói Nemzetközi Filmfesztiválon és számtalan egyéb díjat – nem valószínű, hogy a filmet az esti híradóban ismertetni, vagy széles körben terjeszteni fogják. A Ramboval, a Jurassic Parkkal vagy bármilyen, a mozgókép-iparág által jelenleg támogatott bombasikerrel ellentétben, nem fogunk te­levíziós előrejelzéseket vagy plakátokat látni, melyek arról tu­dósítanak, hogy jön a Konszenzusgyártás, annak ellenére, hogy a benne bemutatott információ nagyon ritkán hozzáfér­hető, ugyanakkor fontos a közönség számára. A legtöbb em­ber, akinek lehetősége van „dollárjaival szavazni" a többi film­re, valószínűleg soha nem fog róla hallani. Ilyenek a valóban létező kapitalizmus mozgatóerői. Ehhez képest a Konszen­zusgyártás meglepően jól szerepelt.

A médiának a televízió médiumán keresztül való kritizálására tett kísérlet felvet egy dilemmát. Az intézményes média igyekezett eredendően objektívnek és hitelesnek bemutatni azt a technológiát, melyet nagymértékben ural. A filmkészítők többféleképpen próbálják ezt a képet támadni. Legelőször is arra emlékeztetnek minket, hogy a kamerák mögött mindig emberek vannak. Ezt úgy teszik, hogy filmezik önmagukat és másokat, akik Chomskyt filmezik. Parodizálják az irányadó médiumok látványos, ámbár csalóka módszereit is, mégpedig úgy, hogy abszurd részleteket vágnak be Chomskyról, amint különböző helyzetekben, pl. a világ legnagyobb vásárló utcá­jában levő óriási videó képernyőn beszél. Játékos vizuális se­gédeszközök, humoros skiccek és interjúk – az utca emberé­vel, az alternatív média aktivistáival és a médiahatalom köz­pontjainak vezetőivel – segítenek illusztrálni Chomsky elkép­zeléseit. Emellett élettelivé és a széles közönség számára is befogadhatóvá teszik a filmet. Olyan jól ismert alakok is megjelennek, mint Michel Foucault, Tom Wolfe és William F. Backley (aki idegesen azzal fenyegetőzik, hogy „beveri Chomsky istenverte képét"). Egészében véve a film provokatív és ins­piráló, még akkor is, ha a filmkészítők humoros bolondozásai alkalmanként inkább határosak a bosszantással, mint a szó­rakoztatással. A „Konszenzuskeresés" a radikális népnevelés fontos eseménye.

Az, hogy az irányadó sajtóban való marginalizálódása elle­nére Chomsky népszerűségnek örvend, jövőt jósol mind erő­feszítéseinek, mind vizsgálata anyagának. E film és más al­ternatív médiumok léte azt mutatja, hogy az akadályok elle­nére van helye a másként gondolkodók véleményének, hogy ilyen jellegű anyagnak van közönsége, tehát van remény is. Egy interjúban, melyet Bill Moyers Ideák világa című soroza­tából választottak ki, Chomsky elmagyarázza, hogy nyelvé­szeti teóriái, melyet ezen a területen „Chomsky forradal­maként" emlegetnek, elvezették őt ahhoz a hithez, hogy a beszédben az „olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk, semmi különös"; hétköznapi emberek a kreativitás magas szintjéről és saját univerzumaik irányításának ösztönös képességéről tesznek tanúbizonyságot. Ez a tény az emberi lét társadalmi lényegét sugallja számára, s ezáltal egy kooperatív társadalmi szervezetekből álló óriási alakulat eleddig fel nem ismert le­hetőségét. Amikor az úgynevezett fejlett országok polgárai tu­domást szereznek az erőszakos cselekedetekről, melyeket az nevükben követnek el, különösen a harmadik világ országai­ban, hajlamosak arra, hogy „altruista ösztöneiknek engedel­meskedjenek", és igyekezzenek „segíteni másokon, akik tény­leg szenvednek és elnyomottak". Szigorú és radikális elmélet nélkül azonban nem történhet átfogó elmozdulás a társadalmi változás felé.

Bár a szellemi termelés eszközei fölötti kontroll koncentrál­ható néhány ember kezében, még mindig vannak olyan gon­dolkodóink, mint Noam Chomsky, és filmkészítőink, mint Péter Wintonick és Marc Achbar, hogy segítségünkre legyenek a hegemónia elleni fellépésben. Amint az emberi és ökológiai tragédiák azzal fenyegetnek, hogy teljesen elárasztják a boly­gót, Chomsky egy régi figyelmeztetést idéz saját egyszerű szavaival: A történelemnek ebben a szakaszában két dolog közül bármelyik megtörténhet. A lakosság vagy ellenőrzése alá vonja saját jövőjét, és foglakozik a közösségi érdekekkel, melyeket a szolidaritás, szimpátia és a másokkal való törődés értékei vezérelnek, vagy senkinek nem lesz jövője, melyet kézbe kellene venni.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Jegyzet

¹ Manufacturing Consent: Noam Chomsky and the Media. Producer és rendező: Marc Achbar és Péter Wintonick. Forgalomba hozza a Zeitgeist Film, 247 Centre St., New York, NY 10013, tel. (212) 274-1989. 168 perc.