Kornai János cikke Péter Györgyről,¹ a reformközgazdáról, al­kalom volt arra, hogy elmondja véleményét arról a gazdasági reformról, amelynek Péter György egyik szellemi atyja.

A cikkben szereplő néhány nagyon fontos tézissel egyetér­tek. Közülük ezt emelem ki. Foglalkoznunk kell a reform tör­ténetével. Ha másért nem, hát gazdaságtörténeti érdekessége miatt. Az emberiség ismeretanyaga, a tudomány számára ez borzasztóan fontos. Bármi is legyen a kutató véleménye az elmúlt negyven esztendőről (ezen belül az utolsó harminc év­ről), az nem vitatható, hogy Magyarország gazdaságtörténe­tének, sőt általában történetének nem lényegtelen szakaszá­ról van szó. Nemzeti kötelesség és felelősség e kornak alapos elemzése, valósághű ábrázolása. Nagy a mai kutató felelős­sége a kései kollégákkal szemben. Hogy ti. a néhány évtized múlva a mai kort elemző számára olyan hagyaték maradjon, amely képessé teszi az ebben a világban való eligazodásra, hogy ne vezessük félre a valós eseményeket illetően. Mert a hiteles dokumentumok szétszórtan és hiányosan léteznek; akik pedig a reform-munkában közvetlen közreműködők vol­tak, már nagyon sokáig nem fognak tanúskodni.² De legalább azt láthassa a kutató utód, hogy nem egyfajta vélemény lé­tezett a tények megítélésében, sőt még a tények interpretá­lása sem egységes. Fel is szólít Kornai: „Erről beszélnünk kell, mégpedig most, ameddig az a nemzedék, amely ebben részt vett, életben van és tanúskodni képes."³ Jelentkezem tanúnak.

Ha történelmet, akár gazdaságtörténetet írunk, kínosan kell ügyelnünk arra, hogy a tényekhez makacsul ragaszkodjunk. Ide sorolom azt is, hogy az események a tényleges súlyuknak megfelelően szerepeljenek a leírásunkban és elemzésünkben. E követelmény egyaránt vonatkozik a múlt és a jelen össze­függéseinek és folyamatainak elemzésére.⁴

Az alapvető kérdésnek azt tartom, hogy magyarcentrikus, magyar mechanizmus centrikus nézőpontból tárgyalható-e a szocializmus kudarca? Hogy ti. szabad-e a szocializmus ma­gyarországi sorsát a többi országétól izoláltan tárgyalni. A ma­gyarcentrikus gondolatmenetben a szillogizmus a következő: Premisszák: a) a szocializmus összeomlott Magyarországon; b) reformot vezettek be Magyarországon 1968-ban. Konklúzió: a szocializmus kudarca Magyarországon az 1968-as reform kudarca. Ez a logika akkor érvényes, ha a dolgok magyaror­szági menetének nem sok köze volt a többi szocialista or­szágban – a Szovjetunióban! – végbement folyamatokhoz. Ez­zel a gondolatsorral elég gyakran lehet találkozni; még balol­dali nézeteket vallók körében is. Komái most kanonizálja eze­ket a gondolatokat.

Vagy megfordítva: azt kell állítanom, hogy a reform nem izolált magyar jelenség volt, hanem a többi szocialista ország­ban is bevezették. Ebben a gondolatmenetben a hangsúly nem Magyarországon van, hanem a reformon. Akkor már ál­talánosíthatom a mondanivalómat: a szocializmus kudarca a reform kudarca. „A szocialista országokban bevezetett 'piaci szocializmus' valóságos szociológiai környezetét a követke­zők jellemzik…"⁵ Ezt a mondatot azonban nem tudom értel­mezni. Ui. (Jugoszlávia kivételével) Magyarország volt az egyetlen szocialista ország, amelyben megkezdték és a lé­nyeget tekintve hamar abbahagyták a piaci szocializmus meg­valósítását.

Komolyan hiszi-e Kornai, hogy a szocializmus Magyarorszá­gon bukott meg? Hogy a szocializmus bukása a magyar re­form bukása. És nem fordítva van-e? Hogy ti. a szocializmus a Szovjetunióban bukott meg. (Nem Kádár tárgyalt Bushsal Máltán, hanem Gorbacsov.) Márpedig azért bukott meg, mert sem gazdasági (gazdasági mechanizmusbeli és gazdaságpo­litikai), sem politikai reformot nem hajtottak végre a Szovjet­unióban. S hogy már a hetvenes évek elején a nálunk bekö­vetkezett ellenreformációnak is a Szovjetunió megmerevedé­se, a mindenfajta reformmal való szembeszegülése volt az oka. Mert a szovjet vezetés ellenében csak nagyon korlátozott gazdasági és még csekélyebb politikai reformot lehetett meg­valósítani.

Kornai azonban tagadja az 1972-es ellenreformáció jelen­tőségét, sőt mintha tagadná a tényét is: „…ez az állítás élesen eltér sok reforrnközgazdász álláspontjától, akik menet közben, a 70-es és 80-as években azt hangoztatták és utólag is azt vallják: a reform elgondolása alapjában véve helyes volt, csak a megvalósításba csúsztak bele torzulások, elsősorban a re­form ellenfeleinek ellenállása következtében."^{6 ,7 ,8}

Csak a fenti kérdés tisztázása után lehet érdemben azzal foglalkozni, mit is mond Kornai a magyar reformról: …..a re­form azért hozott kevesebb sikert, mert a tervrajz lényegében realizálódott – csakhogy maga a tervrajz eleve súlyos belső ellentmondásokat tartalmazott."⁹

Aki a gazdasági mechanizmus reformjának közelében volt, netán tevőleges résztvevője – akár mellette, akár ellene -, pontosan tudta (és ha még életben van: tudja),¹⁰ hogy az 1972-es év negatív fordulat volt a reform történetében. Nem a „megvalósításba csúsztak bele torzulások" (ez az ötvenes évek pártzsargonja), hanem a Brezsnyev-féle vezetésre tá­maszkodó konzervatív politikai erők hajtottak végre sikeres ál­talános támadást a reform ellen. A nagyközönség számára ez nem volt megrázó esemény, mert hivatalosan soha nem ítélték el a 68-as reformot, és továbbra is megtartották a reform ter­minológiáját, sőt számos intézményét. Csak éppen a torkát vágták el.

Tehát nem a reform „ellenfeleinek ellenállásáról" volt szó, csak úgy általában. Brezsnyev és az akkori Szovjetunió ve­zetősége fordult a magyar reform ellen. Reájuk támaszkodva szerezték meg a hatalmat a reformellenes honi erők. E hata­lom birtokában hajtottak végre személyi változtatásokat (ép­pen a Mozgó Világ szóban forgó 9. száma tartalmazza Bossányi Katalinnak a Nyers Rezsővel készült interjúját is ).¹¹ Ami pedig a dolog lényege (ezért a személyi változások is): sorra hozták azokat az intézkedéseket, amelyek együttese az ellenreformáció. Most talán elegendő példa gyanánt annyit megemlíteni, hogy a reform hatóköréből kivonták a nagyvállalatokat. Ezzel a reform meg is halt. Ám az intézke­dések egész sora szolgálta az ellenreformációt.

Mégsem gazdasági síkon vérzett el a reform, nem a „belső ellentmondásai" miatt, hanem a politikai arénában, mert a po­litikai mechanizmus reformja meg sem kezdődött;"mert kilátás sem volt – a gazdasági reforméhoz hasonló mélységű, átfogó – politikai reformra.

Annak megfelelően, hogy a reform továbbfejlesztését hatá­rozták el a hetvenes évek elejére, előkészítettek egy nagy­szabású mechanizmus-vizsgálatot, amely majd alapul szolgál a további lépésekre. Erre a vizsgálatra 1972-ben került sor.^{12 ,13} Csakhogy ez már az ellenreformáció időszaka. A munka végterméke – ezt már akkor jól lehetett látni – a reform nekrológja volt, illetve a támadók a reform elleni vádiratnak szánták. A felülvizsgáló munkát vezető reformerek kétféle tak­tikát követtek. Az első naiv volt: „tegyünk úgy, mintha mi sem történt volta; írjuk le egymás mellé, súlyozás nélkül a reform kisebb és jelentősebb fogyatékosságait". A másik taktika: „te­gyük a jelentést a reform védőiratává; váljék egy későbbi re­form-szakasz kiindulópontjává". Az első taktikai variáns érvé­nyesült. (Nem túlzóm el e tény negatív hatását.)

Megvallom, a cikk első olvasásakor nem volt világos, hogy tulajdonképpen miért tagadja Kornai az 1972-es ellenreformá­ció – történelmileg nyilvánvaló – tényét? Más magyarázatot nem tudtam találni, csak azt, hogy a valóság figyelembevé­tele zavarná Kornai prekoncepcióját. Ti. azt a prekoncep­ciót, miszerint a magyar reform – belső ellentmondásai miatt – eleve bukásra volt ítélve. Az is közismert volt a reform részt­vevői előtt, hogy maga a hatvannyolcas reform nem a „végső harcnak" volt szánva, hanem óvatos, átmeneti reformcsomag volt, valóban tele ellentmondásokkal.¹⁴ A hatvannyolcas re­formnak alapvető elve volt a fokozatosság.¹⁵ Nehogy a hirte­len változás inflációt vagy/és munkanélküliséget okozzon. Meg egyáltalán: a politikai rezon a fokozatosságot indokolta. Az életbeléptetett mechanizmus tele volt rakva (ahogyan ak­kor neveztük) „fékekkel" és „riglikkel", amiket majd később tá­volítanak el. Ez szükségszerűen ellentmondások tömegét okozta. Ennek megfelelően előirányozták, hogy 1971-ben újabb reformcsomagot léptetnek életbe. Csak azután nem osztogatták, hanem fosztogatták. Olyan tényekről van szó, amelyekről aligha lehet hallgatni egy reformtörténeti munká­ban.

Ha ezeket a tényeket figyelembe vesszük, akkor megala­pozottan már azt sem állíthatjuk, hogy az 1966-os Központi Bizottsági határozat a „hivatalos vázlat", a „végleges vázlat" volt. Gondoljuk csak meg: milyen körülmények között és mi­lyen céllal készült ez a pártdokumentum. El kellett fogadtatni a Központi Bizottsággal, hogy ezentúl a vállalatok nem kap­nak tervutasítást, hogy a döntéseket azon a szinten hozzák meg, ahol az adott kérdésben legnagyobb az áttekintés, hogy a nyereség lesz a vállalatok legfőbb mozgatója; hogy nem az egész nyereséget fogja elvonni az állami költségvetés, ha­nem a nyereség jelentős részével maga a vállalat fog rendel­kezni; hogy a vállalatok beruházásaik nagy részét a saját nye­reségből és bankhitelekből fogják finanszírozni; hogy az árak meglehetősen nagy részét nem fogják központilag előírni, ha­nem a piaci kereslet és kínálat fogja szabályozni stb., stb. Mindez szögesen ellentmondott az addig vallottaknak, s ezeket az „eretnekségeket" kellett elfogadtatni. Következéskép­pen a határozat-tervezetbe csak annyi, csak akkora csomag kerülhetett bele, amennyi elégséges volt a reform elindításá­hoz, de nem riasztotta a döntéshozókat. A vezetők jelentős része, mondhatjuk, többsége, ideológiai, hatalomféltési stb. okokból ódzkodott a reformtól. De a lakosság is félt a válto­zásoktól.¹⁶ Vagyis az új építménynek nem a tervrajzáról, ha­nem legfeljebb a prospektusáról volt szó.¹⁷

Tehát ismétlem: szó sincs arról, hogy az 1966. évi hatá­rozat a gazdasági mechanizmus reformjának végső terv­rajza lett volna.

Valóban voltak lényeges kérdések, amelyekben a reformot előkészítő bizottságok (pl. az ár-bizottság) megegyeztek, de nem lett volna opportunus, hogy a határozat-tervezetbe be­kerüljenek. Pl. a reform előkészítői számára evidens volt, hogy az ágazati minisztériumokat meg kell szüntetni, s helyettük egy gazdasági minisztériumot kell létesíteni. (A történelem fin­tora, hogy az ágazati minisztériumokhoz görcsösen ragasz­kodnak a restauráció során is.) Továbbá a későbbiek során lett volna mód kiküszöbölni a reformnak bizonyos bajait (pl. a rövid távú nyereség-érdekeltséget hosszú távú érdekeltség­gel felváltani). Mód lett volna nyitva maradt kérdéseket lezárni. (Pl. ilyen nyitott kérdés maradt a tőkeáramlás problematikája, a részvénytársaságok lehetősége és szükségessége.)¹⁸

Ám fogadjuk el, hogy a KB határozat a tervrajz volt, vagyis hogy a reform minden lényeges stratégiai elemét tartalmazta. „Péter György két fontos gondolata sikkadt el a hivatalos re­formtervrajzban. Az egyik: Péter György úgynevezett 'piactisz­tító' árakat javasolt, azaz olyan árakat, amelyek egyensúlyt teremtenek a kereslet és a kínálat között. A hivatalos reform­tervrajz alapelvei között ez nem szerepel. A másik elsikkadt gondolat: …..váljék a gazdaság működésének mozgató erejé­vé a verseny, pontosabban: az eladók versenye a vevőkért."¹⁹

Egy fent idézett szövegemből (14. lábjegyzet) is kitűnik: a reform eleve a kereslet és kínálat hatására alakuló szabad árak formájába sorolta az árak igen jelentős részét, távlatilag pedig a legjelentősebb árkategóriának szánta. Kitűnik mindez a határozatból? „Az új gazdasági mechanizmusban az árrend­szernek rugalmasnak kell lennie. A hatósági árrendszernek szabadabb árrendszerrel való felcserélése azonban csak fo­kozatosan irányozható elő." „Mindig szem előtt kell tartani azt az alapkövetelményt, hogy az állam közvetlen árszabályozása a szükséges minimumra korlátozódjék, nehogy az árstabilitás­ra irányuló célkitűzés a hatósági árrendszer bürokratikus for­máinak fenntartására, illetőleg visszaállítására vezessen… Eb­ben az időszakban tehát viszonylag széles körben kell alkal­mazni a részleges hatósági árszabályozást."²⁰ „…az új árrend­szerben lehetővé kell tenni, hogy az árak széles körben az eladók és a vevők megegyezése alapján alakulhassanak."²¹ Ez, gondolom, elég világos beszéd. Nem azt támasztja alá, mintha a 66-os határozat fenn akarta volna tartani az alapjá­ban véve központilag előírt árak rendszerét. Ellenkezőleg: a „hivatalos reformtervrajz" a kereslet és kínálat között egyen­súlyt teremtő árak dominanciáját irányozta elő.

Mi a helyzet a másik „elsikkadt gondolattal": „…váljék a gaz­daság működésének mozgató erejévé a verseny, pontosab­ban: az eladók versenye a vevőkért." Enyhén szólva, nem a reformtól függetlenül gyökeresedett meg akkor közgazdáink között a fogalompár: eladók piaca vs. vevők piaca. Vagyis, hogy áruhiány esetén a verseny a vevők között éleződik ki, s az eladók ülnek karba tett kézzel. Míg túlkínálat esetén az eladók között éleződik ki a verseny, a piac a vevőké. A részt­vevők számára evidens volt, hogy a reformnak a vevők piacát kell létrehoznia az addigi – ideológiailag is megindokolt – el­adók piaca helyett.²²

Mit mond a Határozat? Teljesen egyértelműen „a keresletet némileg meghaladó" kínálatról beszél.²³ Nem kell nagyon ala­pos szövegelemzés ahhoz, hogy kitűnjék: a Határozat – min­den óvatosságával együtt – egyértelműen valóságos piac, a piaci kategóriák szabályos működését irányozta elő. Termé­szetesen mindezt – a tervutasítás nélküli – tervgazdaság ke­retei között……a szocialista gazdaság összmechanizmusában tág teret biztosítunk a piaci mechanizmus működésének, va­gyis a kereslet-kínálat árak közvetlenül érvényesülő kölcsön­hatásának, tehát az eladók és vevők közötti valóságos áru­kapcsolatoknak."²⁴

„Még mindig a versenynél maradva: nincsen valóságos ver­seny nyertesek és vesztesek nélkül. Az igazi verseny 'nem babra megy'; a résztvevőket a győzteseknek járó nagy jutalom és a vesztesekre váró pusztulás, kilépési kényszer serken­ti."²⁵ Eddig igaza van Komáinak. De folytatja: „Erről azonban szó sincsen a reformszocialista gazdaságban. A nyertesektől elveszik a 'túlzott' nyereséget, és odaadják a veszteseknek, hogy azok is életben maradjanak. A vesztes vállalat számíthat arra, hogy az állam újra és újra kihúzza a csávából."²⁶ Kornainak ezt az állítását nem tudom a Határozatból vett idézettel cáfolni. Mégis állíthatom, hogy a reformkoncepció implikálta a versenynek a vállalatokat differenciáló hatását. A me­chanizmusreformot – más bizottságokkal együtt – előkészítő árbizottságban a következő álláspont alakult ki. A vállalatok­nak nyújtott költségvetési támogatást – a társadalompoli­tikaiig vagy gazdaságpolitikailag nagyon indokolt esetektől eltekintve – meg kell szüntetni. A támogatást azonban nem lehet az egyik évről a másikra elvonni, mert ez társadalmi és gazdasági zavarokat okozna. Meg kell jelölni a vállalatok szá­mára egy időtartamot (pl. öt évet), amelyen belül évről évre (lineárisan vagy nem-lineárisan) fokozatosan csökken, és amelynek a végére megszűnik a támogatás. Ha a vállalat ez idő alatt nem képes nyereségessé válni, akkor tönkremegy, megszűnik. Ez teljes mértékben megfelelt a reform gazdaság­politikai koncepciójának: nem kell minden tevékenységnek és nem kell minden szervezetnek, vállalatnak fennmaradnia és növekednie. Más szavakkal ezt úgy fejeztük ki, hogy át kell térni az extenzív fejlődésről az intenzív fejlődésre. Mert a re­form az intenzív gazdasági fejlődés koncepciójára alapozó­dott, ezért állíthatom, hogy a vállalati differenciálódás gondo­latát implikálta a reform.

Amikor azt mondtam, hogy a nagyvállalatokat kivonták a reform hatásköréből, akkor azt is állítottam, hogy éppen az imént vázolt célt nem engedték érvényesülni: a jól működő vállalatoktól továbbra is elvonták a nyereséget, és szubven­cionálták a veszteségest. Ez azonban nem a reform, hanem az ellenreform. A hetvenes évek végén nagyszabású munka indult az „árrendszer tökéletesítésére". A javaslatot kidolgozó bizottság (vezetője Nyers Rezső) koncepciójában ismét jelen­tős szerepet kapott a vállalati támogatások néhány éven belüli felszámolására irányuló – fent vázolt – koncepció. Csakhogy először is e bizottság javaslatait lesöpörte az asztalról a – hamvába holt, ám akkor a Nyugaton is nagy tetszést aratott – ún. kompetitív árrendszer ideája.²⁷ Másodszor (és ez a leg­lényegesebb), az akkori vezetésnek esze ágában sem volt hozzányúlni a nagyvállalatokhoz a nyolcvanas években.

Voltaképpen már az eddigiekből is kitűnik, hogy Kornai alapkifogása a reformmal szemben: nem a tőkés viszo­nyok visszaállítását tűzte zászlajára. Megállapítja (puszta tényt szögez le, elismeri, rosszallja, kritizálja?), hogy mind Pé­ter György, mind maga a reform a szocializmust, a szocialista tulajdonviszonyokat, a tervgazdaságot kívánja átalakítani, kor­szerűsíteni, ezzel erősíteni. (Ettől reform a reform.):²⁸ …..egyik sem foglalja magában a tervezés végleges megszünteté­sét."²⁹ „Péter György írásaiban nem merült fel …az állami tu­lajdon privatizálásának gondolata."³⁰ „Axiomatikusán elfogad­ta a fennálló tulajdonviszonyokat."³¹ Én inkább a csodálkozást érzem.

A Ludas Matyiban volt egy állandó rovat az első években. Valamely aktuális politikai kérdést egy viccel válaszoltak meg. Egy alkalommal a kérdés ez volt: Hogyan van az: egyesek most csodálkoznak azon, hogy a kommunisták szocializmust akarnak. A válasz: A hároméves Éviké benyit a fürdőszobába, ahol a papa zuhanyozik. Utána rémülten rohan a mamához, hogy újságolja: Anyu, az apa fiú!

Kornai alapállítása – összhangban a ma uralkodó ideológi­ával -, hogy csak a magántulajdonosi gazdaság működhet hatékonyan, az állami tulajdon pedig nem. Igaz: a mai gaz­daság sem tisztán magántulajdonon, s különösen nem a ti­zenkilencedik századi magántulajdonon nyugszik. A nyugati gazdaság vegyes gazdaság, amelyben a magántulajdon do­minanciája érvényesül. Ami tulajdonképpen bizonyításra szo­rulna. Milyen hatékonyság tételezhető fel egy olyan vegyes gazdaságról, amely – lényegében egy kiteljesedett – 1968-as reform állami tulajdonának dominanciáján alapul? Ugyancsak feltéve erről a gazdaságról, hogy nem telepszik rá a politi­kára, hanem nagyfokú autonómiája van (tehát egy, a szovje­tétől alapjaiban különböző politikai mechanizmust feltételez­ve).

Vagyis Komáinak azt kellene bizonyítania, hogy egy ilyen gazdaság sem tud hatékonyan működni. Persze aki Kornait cáfolni akarja, annak pedig az ellenkezőjét kell bizonyítania. És az előny Kornai oldalán van: ezt a bizonyítékot voltakép­pen senki sem igényli tőle. Mert a tények látszólag önmagu­kért beszélnek. Ha azonban tüzetesen vesszük figyelembe a tényeket (erre törekedtem a fentiekben), akkor legfeljebb ezt mondhatjuk: Nem bizonyítható az 1968-as reform életképes­sége, mert nem volt módja, hogy életképességét bebizonyítsa. Ám igaz ennek az állításnak az ellenkezője is: ugyanezen ok miatt a reform életképtelensége sem bizonyítható.

Budapest, 1993. január.

Jegyzetek

1 Kornai (1992) 43-49. oldal

2 Figyelemre méltó, hogy Kornai cikkének (1992) jegyzeteiben (48­49. oldal) jószerével egyetlen olyan cikk, tanulmány nem szerepel, amely a reformmunkában közvetlenül résztvevők tollából származnék. Eszem ágában sincs megsérteni a Kornai által idézett kiváló kollé­gákat, de hát ők mégis csak ott voltak, ahol mesélték a reform törté­netét.

3 Kornai (1992) 46.

4 Ami ez utóbbit illeti, a kelet-európai folyamatokat alapjában véve kétféle módon lehet vizsgálni. Meg lehet közelíteni egy meghatározott prekoncepció alapján. (Ez ma a szokásos vizsgálati szemlélet.) Azaz: ebben a térségben a Nyugaton létező viszonyoknak kell kialakulniuk és ilyenek fognak kialakulni. Az ettől az úttól tapasztalt eltérések heves bírálat tárgyai. Az elemző közgazda helyébe a tanácsadó lép. A másik lehetséges analízis (és én ezt tekintem igazából tudományosnak): el­fogulatlan tanulmányozása annak, hogy ténylegesen milyen tulajdon­viszonyok alakulnak ki a volt szocialista országokban.

5 Kornai (1992) 45.

6 Kornai (1992) 45.

7 „A profilgazda intézményének újbóli esetleges bevezetése és a pár­huzamos termelés megszüntetése a mi körülményeink között a rugal­masságot, az alkalmazkodó képességet nagymértékben korlátozza, amint ez a múltban már elég világosan kiderült. De akkor ez legalább összhangban volt a tervutasításos rendszerrel." Hoch (1976).

8 „A kiteljesedés helyett az új mechanizmus átmeneti jellege állan­dósult, sőt – mint erre már utaltam – a változások sok tekintetben a mechanizmus-koncepcióval ellentétes irányúak voltak." Hoch (1979) 20.

9 Kornai (1992) 45.

10 Aki nem volt profi mechanizmus ügyekben, egyáltalán nem szük­ségszerűen vette észre az ellenreformációt. Valamikor a nyolcvanas évek elején előadást tartottam a reformról egy számítástechnikai inté­zetben, és természetesen beszéltem az ellenreformációról is. AJiall-gatóság soraiban jelenvolt egyik kiváló matematikus az előadás után kijelentette, hogy számára ez a közlés nóvum, de lehet benne valami.

11 Bossányi (1992) 3-16.

12 A vizsgálat összefoglalója „Gazdasági Mechanizmusunk" (1972) címen készült el.

13 Magam „Termelői és fogyasztói árak kapcsolata" c. albizottságot vezettem.

14 Jól megnyilvánul ez az óvatosság pl. a (mind termelői, mind fo­gyasztói) áraknak az ún. árformákba való besorolásában. A részleges hatósági szabályozás formájába sorolták be az árak igen nagy részét 1968-ban. „Nyilvánvaló lett azonban, hogy semmiféle árforma nem tün­tetheti el a hatósági árszabályozásra és a nagyfokú árképzési rugal­másságra való törekvés ellentmondását. E probléma megoldását vi­lágszerte keresik, de valójában sehol nem találták meg." Hoch (1972) 125. „Az elmondottakból nem következik, hogy a részleges árszabá­lyozás nem alkalmazandó forma… Hangsúlyozni kell azonban, hogy a részleges árszabályozás – bármily szükséges is – az ellentmondá­sokat nem szünteti meg, sőt egy idő után kiéleződésüket sem akadá­lyozhatja meg. Mindebből az következik, hogy távlatilag emez árforma körének szűkítésére és nem bővítésére kell törekedni. Egyfelől a fix vagy a maximált árak körébe kell sorolni majd azokat az árakat, ame­lyeket hosszabb távon sem tudunk szabaddá tenni, másfelől fel kell szabadítani azokat az árakat, amelyeknél a feltételek megérettek… Mindennek nem mond ellent, hogy átmenetileg indokoltak lehetnek fordított irányú változások is"; uo. 127-128.

15 …..az új mechanizmus összefüggő rendszer, elemei kölcsönösen feltételezik egymást, kedvező gazdasági hatásukat csak együttműkö­désükben fejtik ki, s ezért nem lehet az egyes elemeket időben egy­más után bevezetni. Az új gazdasági mechanizmus alapvető elemeit… 1968. január 1-én kell életbe léptetni" …..az ezt követő mintegy két év… az új mechanizmus kibontakozásának időszaka." A Magyar Szo­cialista Munkáspárt (1966) 11.

16 „A Központi Bizottság 1966-os határozatát követően üzemekben, hivatalokban pártnapokat tartottunk. Ecseteltük a beruházások, a kül­kereskedelem, a termelői árak stb. új rendszerének előnyeit. A felszó­lalásokból azonban rendszerint kiderült, hogy az embereket alapjában véve két kérdés foglalkoztatja: lesz-e munkanélküliség és lesz-e inf­láció? Jogos volt tehát politikailag is, de gazdaságilag is az óvatosság. Az új irányítási rendszer teljes szélességében életbe lépett 1968. ja­nuár 1-én, de úgy, hogy a régi irányítási rendszer számos elemét meghagytuk azzal az elgondolással, hogy fokozatosan iktatjuk ki őket a reform megszilárdulása alapján, annak haladásával párhuzamosan. Pl. azonnal életbe léptettük a reform szellemének megfelelő árrend­szert, de úgy, hogy az elvigyázatosság kedvéért időlegesen fix formá­ba soroltunk olyan termékeket és szolgáltatásokat, amelyeket elvileg rugalmasabb árformába kellett volna sorolnunk." Hoch (1979) 20.

17 Mint reform-munkás még távolabbról szemléltem a Központi Bi­zottsági határozat előkészítésének, benyújtásának és elfogadásának procedúráját. Ám már testközelből láthattam az 1984. évi (a reform továbbfolytatásáról szóló) KB-határozat előkészítését, sőt részt is vet­tem benne. Az 1966. évi határozat után csaknem húsz évvel, egy sokkal kisebb jelentőségű határozat elkészítésekor minden mondatot, minden szót megrágtak az előterjesztők, nehogy olyan fogalmazás ke­rüljön a tervezetbe, ami miatt a Központi Bizottság nem fogadja el a dokumentumot. A lehetséges félreértések elkerülése végett. Az akkori gazdaságpolitikai titkár a reform – igaz, nagyon óvatos – híve volt. Éppen ezért a nagy elővigyázatosság a 84-es határozat előkészítésé­ben.

18 Nagy (1970) 675-690.

19 Kornai (1992) 44.

20 A Magyar Szocialista Munkáspárt (1966) 26.

21 A Magyar Szocialista Munkáspárt (1966) 24-25.

22 „A fent vázolt alapelveken nyugvó gazdasági mechanizmustól azt várjuk, hogy elősegíti erőforrásaink jobb, gazdaságosabb felhasználá­sát, a gazdaság gyorsabb és kiegyensúlyozottabb növekedését. Konk­rétabban: olyan gazdaságirányítási és vállalatgazdálkodási rendszert akarunk létrehozni, amelyben az eladók és a vevők, az ipar és a kereskedelem, a kereskedelem és a fogyasztók kapcsolatai közvet­lenebbé válnak; ti. abban az értelemben, hogy a piaci kapcsolatok és az anyagi érdekeltség megváltoztatott rendszere arra ösztönözze az eladókat, hogy a vevők érdekeihez igazodjanak, de a vevők is érde­keltek legyenek abban, hogy keresletük kialakításában figyelembe ve­gyék a tényleges kínálati lehetőségeket, adottságokat. Mindennek fel­tétele, de várhatóan eredménye is, hogy a piac az egyensúlyi állapot­hoz közeledjék, hogy fokozatosan a vevők piacává váljék, vagyis a konkurrencia ne a vevők között éleződjék ki, hanem az eladók között. Olyan helyzet felé kell közeledni, amelyben nem a vevő szalad az áru után, hanem az eladó a vevő pénze után." Hoch (1966) 65.

23 A Magyar Szocialista Munkáspárt (1966) 16.

24 A Magyar Szocialista Munkáspárt (1966) 15.

25 Kornai (1992) 45.

26 Kornai (1992) 45.

27 Hoch (1980).

28 Hoch (1990) 8.

29 l. h.

30 Kornai (1992) 44.

31 Kornai (1992) 44.

Irodalom

A gazdasági mechanizmus reformja. A Magyar Szocialista Munkás­párt Központi Bizottsága 1966. május 25-27-i ülésének anyaga. Kiadja a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Agitációs és Propaganda Osztálya, 1966.

Bossányi Katalin: A piaccsináló antikapitalista. Mozgó Világ, 1992. 9. sz. 3-16.

Hoch Róbert: A fogyasztói ármechanizmus reformjáról. Kereskedel­mi Szemle, 1966. 2. sz.

Hoch Róbert: Fogyasztás és ár. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest 1972. 125. o.

Hoch Róbert: Profilgazda? (Figyelő, 1976. 11. sz. 3. o.)

Hoch Róbert: Szabályozó módosítás – mechanizmus továbbfejlesz­tés (Gazdaság, 1979. 2. sz. 20. o.)

Hoch Róbert: A világpiaci árak és az árcentrum. Közgazdasági Szemle, 1980. 10. sz. 1153-1158. o. Hoch Róbert: Mindenki reformer. Élet és Irodalom, 34. 1990. 3. 8. Hoch Róbert: Formációváltozás és privatizálás. Társadalmi Szemle, 1991. 7. sz. 19-30. o.

Gazdasági Mechanizmusunk Működésének Elemzése és Továbbfej­lesztésének Munkahipotézisei. (A mechanizmus-bizottságok összefog­lalói alapján.) Bizalmas. Budapest. 1972. június 7. 1-69. o.

Kornai János: Az eretnekség történelmi hivatása. Mozgó Világ, 1992. 9. sz. 43-49. o.

Nagy Tamás: Az eszközök átcsoportosításának célszerű formáiról népgazdaságunkban. Közgazdasági Szemle, 1970. 675-690. o.

Résztvevők: Mocsáry József, a közgazdaságtudomány kandidátusa, Szigeti Pé­ter, a politikatudomány kandidátusa, Lóránt Károly mérnök-közgazdász, a Pénzügyminisztérium kutatóintézetének osztályvezetője és Andor László, az Eszmélet főszerkesztője. A vitát az Eszmélet Baráti Kör rendezte 1993 de­cemberében, az óbudai Kerék vendéglőben. Vitavezető: Krausz Tamás.

K. T.: Tisztelt Barátaim, mai beszélgetésünknek akár „A piac­gazdaság történelmi típusai" címet is adhatnánk, hiszen az alapkérdés az, hogy van-e a piacgazdaságnak jelzős szerke­zetben egyáltalán értelme? Sokan használják ugyanis a szo­ciális piacgazdaság vagy a szocialista piacgazdaság kifeje­zést. Van, aki általában a piacgazdaság kifejezést használja és a kapitalizmussal azonosítja, a kapitalizmuson kívül sem­miféle értelmet nem tulajdonít ennek a kategóriának. Tehát itt számos elméleti probléma merül föl éppen a rendszerváltás folyamatában, és úgy tűnik számomra, hogy a rendszerváltás befejeződésével ez a kategória is új elemzést igényel. A mai beszélgetésünkre – mind a bevezetők megtartására, mind hozzászólásra – ezért kértünk fel olyan kollégákat, akik kép­zettségük és foglalkozásuk szempontjából különböző tudo­mányágakat képviselnek.

M. J.: A szocialista piacgazdaság kérdését – a gyakorlati köz­gazdász nézőpontjából közelítve – azzal indítanám, hogy ez elméleti kérdésfeltevés; a gyakorlatban a menedzser az ál­lamgazdasággal találkozik – azelőtt is és most is -, és az államgazdaság is piacgazdaság, ha a piacgazdaságot nem a fejlett tőkés országok konkrét viszonyainak terminus technicusa-ként használjuk, hanem a termék áruvá válása és a vég­ső fokon az értéktörvény alapján működő piaci mechanizmus jellemzésére. Az átlagos értelmiségi számára azonban az ál­lamszocializmus ugyebár: tervgazdaság, állami tulajdon, ala­csony hatékonyság, egyenlősdi; a piacgazdaság viszont: ma­gántulajdon, tőkés termelés, gyors és hatékony fejlesztés, nagy társadalmi ellentmondások. Nagyjában ezekben a gon­dolatokban él. Ezért amikor normál értelmiségivel vitatkozom, szinte nem beszélünk egy nyelvet.

És most az államgazdaságról. Szándékosan használom az államgazdaság szót, bár az átlagos magyar értelmiségi ezt az államszocializmussal azonosítja. A közgazdasági valóság­ban azonban az államgazdaság messze túlterjed Kelet- és Közép-Európán – az államszocializmus területén -; ide sorol­ható Latin-Amerika, Ázsia, Afrika jelentős része, amit nehezen lehetne államszocializmusnak nevezni. És minek nevezzük a közgazdasági tartalmában alig változott jelenlegi magyar – és általában kelet-európai – gazdaságot? A helyes meghatáro­zás alighanem az államkapitalizmus lenne. Ez azonban sokak érzékenységét sértené, akik hittek, áldozatokat hoztak a szo­cializmusért, és nem láthatták előre az eltorzulását, ami talán nem is volt szükségszerű – de mégis megtörtént. Mindezért, hogy ne legyen ideológiai vita, az államgazdaság nálam az összefoglaló kifejezés, amelynek azonban nem az állami tu­lajdon az egyedüli ismérve (bár fontos ismérve), mert gondol­juk meg: Jugoszláviában létezett államgazdaság állami szek­tor nélkül, és működött. Az államgazdaságot általában négy ismérv jellemzi: a gazdaság állami szektora; a GDP költség­vetési koncentrációja és újraelosztása; a nagyfokú monopolizáltság (nemcsak a termelésből kinőtt természetes, hanem mesterséges monopóliumok: üzemhalmaz-nagyvállalatok és a kereskedelem monopolizáltsága); és végül az állam gazdasá­gi túlhatalma. Ez utóbbit nincs időm részletezni, de gondoljá­tok meg, még az értelmiség felett is uralkodik az állam mint munkaadó, mecénás stb., mint életük meghatározója, vagy, hogy a vállalkozói szféra felett majdnem akkora, vagy na­gyobb az állam hatalma, mint az állami szektorban stb.-

A másik jelenség, amivel általában nem szoktunk szembe­nézni, hogy az államgazdaság a valóságban nem olyan tisz­tán jelenik meg. Bennetek az az emlék él, mint értelmiségi­ekben, hogy Magyarországon 1989-ben 95% felett volt az ál­lami szektor. A valóságban akkoriban úgy számoltunk, hogy a GDP-nek kb. 20-30%-át a magánszektor állította elő. Tu­dom, hogy meglepő ami mondok, de a téesz-háztáji kb. a mezőgazdasági termelés 40%-a volt. Aztán a bedolgozók, akikről az ember – ha benne volt – pontosan tudta, hogy az ún. rezsigazdáknak nevezett kis- és középvállalkozók alkal­mazottai, továbbá a vállalati gazdasági munkaközösségek stb., ezek a statisztikában a téesz-, illetve a vállalati szektor­ban jelentkeztek. Folytatom a kisszövetkezettel, amelyikben száz dolgozó tag tulajdonos lehetett meg alkalmazottak, és én ismertem olyat, ahol ezer munkavállaló volt és ugyanakkor csak töredéknyi vagy néhány dolgozó tag tulajdonos. És végül a gebin meg a szürke-feketegazdaság.

Áttérve az államgazdaságnak a piacgazdasággal való összehasonlítására, a klasszikus piacgazdaság nyilván olyan berendezkedés, ahol nem az állammal való kapcsolattól függ egy vállalat sorsa, veszteségesből nyereségessé, vagy nye­reségesből veszteségessé válása, fejlődése, hanem a piac realizálja a nyereséget, a piac dönt a termelőerők szétosztá­sáról, a tőkéhez jutásról, árakról, bérekről, termelési profilról, termékstruktúráról, a piac koordinálja a gazdaság egészét. Most ezzel kapcsolatban nézzük meg a piacgazdaságot. Mert ugye a humán értelmiségiek fejében ezek abszolút kategóriák. A valóságban azonban, ha megnézzük például a monopolizáltságot, hát bizony a piacgazdaságok – Amerika, Németor­szág stb. – nagymértékben monopolizáltak. Ugyanígy a GDP redisztribúciója is létező kategória a fejlett piacgazdaságok­ban is. Ugyanakkor az államgazdasággal kapcsolatban hadd mondjam – pl. a latin-amerikai államgazdaságról -, hogy tipi­kusan jellemzi a multik szigetszerű jelenléte: pl. Brazíliában a Volkswagen és sok más multi, a gazdaság jelentős szektora. Ezenkívül működik még a kisárutermelő-, kézművesszektor, a parasztság, sőt kapitalista kis- és középvállalkozói szektor, amelyeken az államgazdaság uralkodik, alárendelve és ki­zsákmányolva őket. Végül jellemzőek az uralmi elit élősködő – az állami szektorra ráfonódott – magán, vagy félállami ve­gyes vállalatai. Tehát a két rendszer messze nem válik szét annyira a valóságban, mint az értelmiségi fejekben.

Na most a piacgazdaságról mindenki fejében tisztának, ideológiailag világosnak tűnik, hogy a piacgazdaság magán­tulajdonú tőkéstermelés. Ha azt kérdezzük, hogy szocialista piacgazdaság létezik-e, ideológiai meggyőződéssel mondják, hogy nem. De vajon hogyan állunk a piaci szereplők kérdé­sével, azzal, hogy a piacgazdaságban dolgozói, szövetkezeti tulajdon is lehet. Megjelenhetnek dolgozói kollektívák mint a piac szereplői. Erre persze azt lehet mondani, hogy ez elvont, elméleti kérdésföltevés. Nem véletlenül nyilatkozik erről sok közgazdász, baloldaliak is, mint kuriózumról, lényegtelen és sikertelen jelenségről. Igen, de a tények makacs dolgok. Ame­rikában 12 millió munkás kb. 12 ezer közép- és nagyvállalat­ban az ESOP keretében munkahelyének társtulajdonosa, te­hát közel annyi, amennyi szakszervezeti tag van. És ami még érdekesebb, ezen belül másfél millió ember kb. 1500 cégnél az ellenőrző pakett tulajdonosa, tehát ténylegesen ők az ame­rikai piaci verseny effektív résztvevői. Vagyis a kérdés eleven, létező valóság, amelyikre válaszolnunk kell, hiszen az USA és még sok ország dolgozói kollektívái, vagy az olasz terme­lőszövetkezetek letagadhatatlanul létező résztvevői a piacgaz­daságnak.

Tehát nem letagadva a születő dolgozói tulajdon problémáit, belső ellentmondásait, ez sokkal komolyabb jelenség, mint­sem dogmatikus marxista vagy liberális alapállásból azt le­hessen mondani: ugyan kérem, ezek egyszerűen kollektív tu­lajdonosok, kollektív tőkések, vagy kisrészvényesek, akik vé­letlenül munkahelyükön rendelkeznek részvénytulajdonnal. De ne felejtsük el azt, ami talán a leglényegesebb. Az amerikai ESOP-ot nem egy szocialista állam akarata hozta létre és tette ilyenné, hanem a modern posztindusztriális gazda­ság objektív mozgástörvényei, konkrétan az ugyanazon ki­hívásoknak hatására létrejött japán ipari modellel való verseny kényszere. Másrészt pedig konkrét részleteiben az ESOP-ot munkástulajdonosok akarata alakította ki. Az ilyen programok­ban résztvevő amerikai munkás általában kollektív tulajdonosa az üzemének, vagyis részvényeit csak a gyáron belüli mun­katársának adhatja el, az is meg van szabva, hogy valakinek mekkora része lehet a közös tulajdonból. Ha elmegy, vagy nyugdíjba megy, akkor az ESOP szervezet megvásárolja, át­veszi a részvényét – nyugdíjnál általában nyugdíjjáradékért – és egy másik dolgozónak adja el. Ez pedig spontánul, a dol­gozók – a munkások és a menedzserek – akaratából alakult így ki.

Persze ugyanennek van ám másik oldala is. Ezek az üze­mek ugyanolyan kemény versenyvállalatok, mint a magántő­kés cégek. Például a tévében látjátok a Procter and Gamble-t – intimbetét és sok minden – ezeknél is dolgozóké az ellen­őrző pakett. (Elnézést kérek, hogy étkezésnél mondom, de a tévé is mondja.)

Végül a dolgozói tulajdon Magyarországon is aktuális prob­léma. Nálunk az ÁVÜ által kezelt cégek tőkéjének 11,5%-a van külföldi tulajdonban, 21,5%-a hazai magántulajdonban. Ebből dolgozói tulajdon 5,9%. Tegyük hozzá, hogy míg a 15,5% nem dolgozói magántulajdon 5 év alatt, 1989 óta jött össze, addig a kevesebb mint két éve indult dolgozói tulajdon már ennek egyharmada, több mint 44 milliárd Ft. Magyaror­szágon több 10 ezer munkás már dolgozói tulajdonos és 429 cég van többségi dolgozói tulajdonban, átlag 50 millió Ft-os tőkével, benne komoly nagyvállalatok, pl. a Centrum áruház­lánc, az Akkumulátorgyár, az egyetlen megmaradt hazai cse­répgyár, a tatai stb. Az Antall-kormány is megrémült, amikor rádöbbent, hogy mi indult meg. A magyarázat az, hogy a dol­gozói tulajdon eleven, széles tömegmozgalommá válik, amely nemcsak a résztvevőket, hanem a bérből-fizetésből élők egész tömegét foglalkoztatja, megmozgatja. Jelenleg is 100-nál több MRP-szervezet van kialakulóban, 30 ezer tag­gal, tehát ez nem elméleti kérdés. És még egy percig a dol­gozói tulajdonról! Ezzel kapcsolatban új módon kell elgondol­koznunk azon, amit megtanultunk, hogy a szocializmusnak nincsen csírája. Hátha van? Nem lehetséges-e, hogy a fejlett kapitalizmusban a dolgozói tulajdon lehet a csíra?

A következő kérdés, amire kitérek, a piacgazdaság „csoda­tévő ereje". Az egész 89-90-es rendszerváltás erre alapozott, hogy jön a piacgazdaság, jönnek a valódi tulajdonosok, és ezek rövid idő alatt csodát fognak tenni a verseny kény­szerében. Azóta eltelt négy év, és csoda nem történt sem nálunk, sem sehol Közép- és Kelet-Európában, hacsak nem az egyre mélyülő válság „csodája". Egyre nyilvánvalóbb annak a kérdésfeltevésnek a jogosultsága, hogyha a világ kétharma­dán – amelyik mögöttünk, sőt messze mögöttünk van ipari fejlettségben: Törökország, Portugália, Latin-Amerika, Ázsia és Afrika jelentős része -, ahol sose volt szocializmus, csak magántulajdon meg tőkés termelés, és a piacgazdaság cso­dája mégsem jelentkezett, akkor miből gondoljuk, hogy pont nálunk jelenik majd meg. Eltelt négy év, és csak várjuk, mint – Móricka szerint – Nasszer Szueznél a nagy orosz telet, hogy egy régi viccet idézzek.

A csodavárás helyett szembe kell néznünk azzal, hogy a piacgazdaságnak feltételei vannak. Mégpedig egy meghatá­rozott műszaki-technikai-gazdasági fejlettség és "világpiac­ba való egyenrangú betagozódottság. Mindennek valószínű­leg 1968-ban értük el a minimális szintjét, amikor a piacgaz­daságra való áttérést el is kezdtük. Megkezdtük a nyitást a világpiac felé és az áttérést a piacgazdaságra. Hogy mi ren­dezte ezt vissza, mindannyian tudjuk, emlékeztek az 1973-as visszarendeződésre, Németh Károly, Borbély, Biszku és az ő szovjet támogatásuk. A piacgazdaságra való áttéréssel kap­csolatban fel kell vetnünk a kérdést, hogy igaz-e – amit ál­landóan hallunk kormánypolitikusoktól és a sajtóban -, hogy az államszocializmus működésképtelenné vált, összeomlott, és ez tette szabaddá a rendszerváltás útját. Ez nem igaz. A magyar államszocializmus, mint minden államgazdaság, egy modernizációs modell, és éppen nálunk egy sikeres moderni­zációs modell volt, amelynek felszámolását éppen sikere tette aktuálissá azzal, hogy 1968-ra elvitt minket a piacgazdaságra való áttérés előfeltételeihez. Akkor politikai okokból volt egy elakadás, visszarendeződés, ami nagyon komoly negatív következményekkel járt: eladósodással, stagnálással. Lé­nyegileg 1989-ben mi újra kezdtük az áttérést. Csak akkor az új rendszerváltó elit dilettantizmusa folytán a piacgazdasági áttérésből a termelőerők tömeges pusztulása lett, a világpiaci nyitásból pedig félperiferizálódás, félgyarmati helyzetbe kerü­lés. Nem véletlenül mondja a közgazdaságtan, hogy az egyenrangú bekapcsolódás a világpiacba a piacgazdaságra való áttérés feltétele, mi azonban félperifériaként kapcsoló­dunk be.

Ma pedig sokkal messzebb vagyunk a piacgazdasági átté­réstől, és fel lehet vetni, hogy egyáltalán aktuális-e a jelenlegi helyzetben a piacgazdaságra való áttérés – nem szándékként, jelszavakban, hanem ténylegesen. Vajon nem egy stabilizáci­ós, majd egy újabb sikeres gazdasági fejlődési periódus kell, hogy újra elérjük a piacgazdaságra való tényleges áttérés kü­szöbét?

Végül érdemes szembenézni a világ államgazdaságainak – főleg a latin-amerikai államgazdaságok tapasztalatai alapján – azzal, hogy az egyes államgazdaságok igen eltérő hatékonyságúak. Vannak igen jó és nagyon alacsony hatékonyságúak, és a felmenő, majd leszálló korszaktól függve is vál­tozik a hatékonyság. Általánosan igaz azonban, hogy az ál­lamgazdaságok a piacgazdaságnál kevésbé hatékonyak. Azonban az áttérés nem szubjektív akarattól függ, hanem a feltételek meglététől. Amikor az államgazdaság, egy moderni­zációs modell elér egy bizonyos pontot, történelmileg aktuális a piacgazdaságra való áttérés. Ha elmarad, az stagnálást, visszaesést, negatív következményeket eredményez. Mindezt megpróbáltuk. Azonban az államgazdaságoknak még egy fon­tos tapasztalatuk van, és ez az utolsó gondolat, amit megfon­tolásra javaslok: az ugyanis, hogy hallatlanul irányításigénye­sek, ez az egyik súlyos problémájuk. Ha az államgazdaság­ban az irányítás, vagy akár csak a szakmai színvonal visszaesik, zuhanásszerűen esik a teljesítmény. Allende Chiléje, Mao Ce Tung Kínája, az öreg Marcos Fülöp-szigete. Foly­tatom: Gorbacsov Szovjetuniója, a Tito halála utáni Jugoszlá­via, vagy Antall József Magyarországa. Tulajdonképpen a mi balsorsunknak az elmúlt négy évben az az alapvető oka, hogy egy teljesen dilettáns gazdasági vezetés lépett színre, és ezért a hallatlanul irányításigényes államgazdaságban zuhant a teljesítmény.

Ha egy államgazdaságban megjavul a gazdaságirányítás színvonala – és erről vannak már történelmi tapasztalatok -, akkor a teljesítmény igen gyorsan rendbe hozható. Eltekintek most a külső tényezőktől – attól, hogy félperifériává vált a gazdaságunk, és részben megszállta a külföldi és a spekulá­ciós tőke én most csak önmagában a rendszert elemzem. Gondoljunk Chilére, ahol az összes negatívummal együtt rendbe hozták a gazdaságot. És a legnagyobb példa Kína, amelyik 15 éves szinten (1978-94) a kelet-ázsiai törpeóriások legnagyobb „törpe" óriása lett. Ennek a sok negatívumot fel­mutató Kínának – amelyik lényegében államgazdaság vagy államszocializmus, kinek melyik kifejezés tetszik jobban – hal­latlanul jók a teljesítményei: 15 éves szinten 10% felett van a GDP évi növekedése, még magasabb az ipari növekedés, évi 14%-kal nő az export, az iparban a 90% feletti állami tu­lajdont folyamatosan bontják le, 93-ban a szövetkezeti és a magántermelés már 45% stb. Ebben a perspektívában kell tehát a magunk helyzetét nézni: ha egy államgazdaságban rendbe tudják hozni az irányítást – tudomásul véve a gazda­ság valós állapotát – és ideologikus álmok helyett (fejlett pi­acgazdaság, nemzeti keresztény középosztály teremtése, pri­vatizáció mindenáron) a valós helyzetnek megfelelő pragma­tikus lépéseket tesznek, akkor hallatlanul gyors lehet a gaz­daság helyreállítása és utána a fejlődés is. Ez nem biztos, és – szomorú amit most mondok – kérdéses, hogy-ma Magyar­országon négy év-a második világháborúval felérő – szörnyű pusztítása után egy újabb stabilizációs korszak nélkül felké­szültünk-e a piacgazdaságra való áttérésre.

K. T.: Felmerül már a vita legelején, és jó lenne, ha a többiek is reagálhatnának Latin-Amerika és Kelet-Európa államgazda­ságának analógiás megközelítésére. Van-e valami differencia specifikája az „államgazdaság" e két típusának? A végén ugyanarra az absztrakcióra juthatunk, mint Kornai János, aki a bürokratikus koordináció és piaci koordináció fogalmai és logikája mentén gondolja végig a nemzet- és világgazdaság folyamatait, ami erősen leegyszerűsítőnek tűnik. E gondolatok felvetése után Szigeti Péternek adnám a szót.

Sz. P.: Azt hiszem, meg kellene kísérelnünk bizonyos fogalmi egzaktságot bevezetni beszélgetésünkbe, mert egyébként re­ménytelen vállalkozás lenne, hogy a valóságos konkrétumok gazdagságát gondolati konkrétumokba képezzük le, holott a megismerés feladata éppen ez.

Azzal kezdeném, hogy a naturálgazdaság és a piacgazda­ság fogalma a kiinduló pont, ahol utóbbi árugazdaságot, áru­termelő gazdaságot jelent – ezek egymás szinonimái. Naturálgazdaság és árugazdaság egymást mint ellentétek határoz­zák meg. Tehát a naturálgazdaság az, ahol a saját szükséglet kielégítése a termelés célja, mindegy, hogy ezt egy egyén vagy egy közösség vagy valamilyen termelőegység végzi. Az árugazdaságnál, az árutermelő gazdaságnál pedig nem köz­vetlenül a szükséglet kielégítésére, hanem az áru értékesíté­sére, azaz haszonra termelnek, tehát a csereérték, a haszon mozgatja, motiválja a termelőt. Mindez már a kiindulóponton bonyolult érvényességi problémákat vet fel. Ugyanis az áru­gazdaságnak és a naturálgazdaságnak ez a fogalmi megha­tározása elvont, sovány magyarázat, amibe történelmileg sok minden belefér. Épp ezért az árugazdaság egyetemes kate­gória, amit történelmileg kell specifikálni. Nem minden fér bele a történelemből, de a háromnegyede biztosan. Problémát je­lent az is, hogy ahol a háromnegyede belefér, ott is kiegészí­tőként létezik a naturálgazdaság. Tehát ami fogalmilag el­lentét, az a történelmi realitásban egymást kiegészítő, komplementer viszonyba léphet, és lép is.

Az biztos, hogy az árugazdaságok történelmileg legfejlet­tebb teljesítményeit a mai OECD országok nyújtják, de ugyan már mondja meg nekem valaki, hogy ott nem szoktak-e otthon bütykölni a személyes szükséglet kielégítésére? Nem is jelentéktelen az a mennyiség, amit otthon bütykölnek. Rengeteget foglalkoznak vele az adóhivatalok, hogy megadóztassák, meg áfa alá vonják ezeket a tevékenységeket, holott ez lehetetlen. Tehát a házi gazdaság elemeként a naturálgazdaság még a legfejlettebb árugazdaságban is jelen van. A probléma ott ve­tődik fel, ahol a nagy elméleti rendszerek érintik ezt a kérdést. Nevezetesen itt arról van szó, hogy Marxnál az a kiindulópont, hogy az áru az elemi konkrétum, és az áru, illetőleg az áru­termelő munka kettős jellegéből bomlik ki, az egész gondo­latmenet. Az áru az elemi konkrétum, és „A tőke" első köte­tében van egy lábjegyzet, ahol a szerző arra mutat rá, hogy az árutermelés attribútumaival olyan alakzatokat dicsőítenek, melyek erre nem feltétlenül szorulnak rá. Megtehetik, mert azok az elvont sajátosságok mindenütt jelen vannak, az óin-diai faluközösségtől kezdve az olasz városállamok kezdeti ka­pitalizmusain át a liberális korszak kapitalizmusáig és a maiig. Mindenütt, ahol elkülönült termelőerők tevékenységcseréje ját­szódik le, elvonatkoztatva a tulajdoni formától, szerkezettől. Nevezetesen, hogy a termelő haszonra termel: kiviszi a ter­méket a piacra stb., stb. Itt voltaképp a piacgazdaság semmi mást nem mond ki, mint azt, hogy a társadalmi tevékeny­ségcserének van egy színtere, ahol az lezajlik, de már itt nem az a fogalmi oldal szerepel, hogy mi motiválja a termelőt, ha­nem a tevékenységcsere színtere, ahol az egyéni részmunkák megméretődnek, hogy össztársadalmilag hasznosak-e, vagy milyen össztársadalmi munkamennyiséget tartalmaznak. Te­hát egy összetett és bonyolult fogalomról van szó, Magyaror­szágon is voltaképpen az történik, hogy az árugazdaság köz­vetlenül belátható evidenciáival cicomázzák fel azt az átala­kulást, ami a tőkés árugazdaságba visz el minket. Az én fel­fogásom az, hogy köztulajdon alapján is lehet árutermelő gazdaság, és épp ezért számomra – hogy Krausz Tamás egyik kérdésére válaszoljak – a szocialista piacgazdaság vagy árugazdaság nem nonszensz, hanem egyenesen egy törté­nelmileg meg nem haladható problematika.

A fogalmi elemzésben tehát a naturálgazdaságnak-árugazdaságnak az ily módon felfogott szembeállítása a kiinduló­pont. A társadalomtudomány másik legnagyobb figurája, Marx mellett, Max Weber. A polgárság mindmáig legnagyobb társa­dalomtudósáról van szó, és Marxszal összevetve már a kiin­dulóponton is világos a különbség. Webernél ugyanis arról van szó, hogy szerinte az előbbi értelemben vett árugazda­sági fogalom már a kapitalizmussal azonos. Nevezetesen azt mondja, hogy ahol a szükségletek zömét vállalkozások útján elégítik ki, ott fogalmilag kapitalizmus van. Szembenéz azzal a történelmi ténnyel, amit már említettem, hogy otthon lehet barkácsolni, de a nagy történelmi ellenpélda, az „oikosz", a prekapitalista formációk házközössége, ahol a vállalkozás nem válik el a magángazdaságtól, a házi gazdaság nem válik el a vállalkozó gazdaságtól, hanem a kettő egy egységes szerkezetben van. Ez az „oikosz" a korai feudalizmus királyá­nak tulajdonára is érvényes, akié az egész ország, aki utazgat és feléli a jövedelmét. De ráillik számtalan történelmi formá­cióra.

A lényeg az, hogy Weber e fogalmi meghatározása után az nevezhető kapitalizmusnak, ahol a szükségletek zömét vállal­kozások útján elégítik ki, és csak mellékesen lépnek be azok az előfeltételek és kritériumok, amikkel Marx is foglalkozik. Csakhogy Marxnál történelmi értelemben az a döntő, hogy a kapitalizmushoz az eredeti felhalmozás vezet, vagyis az a po­larizáció, ahogy a termelőt elválasztják a tulajdontól, és létre­jön a kettős értelemben szabad bérmunkás és a tőkés. Az eredeti felhalmozási folyamat teremti meg az áttörés, az ipari tőke működésének előfeltételeit, ami a modern kapitalizmust létrehozza. Webernél nem ez hozza létre, nem ez az ugró­pont, a kapitalizmus elvont fogalmához szerinte az kell még, hogy bevezessék a 16. században feltalált kettős könyvvitelt, mert technikailag ez bizonyítja, hogy most már nem „oikosz", nem házigazdaság van. Ha már el tudom választani a bevételt a kiadástól és azt a részt, amit a vállalkozásba fektetek önál­ló vagyontömegként és ami a személyes szükséglet a saját háztartásomban, akkor nemcsak fogalmilag, de történelmileg is kapitalizmus van.

Tehát Webernél a könyvvitel az ugrópont, ezzel a 16. szá­zadi felfedezéssel specifikálja történelmileg a kapitalizmus fo­galmát. Illetőleg van még egy összetevő: a protestáns etika szellemiségének sok vitát kiváltó magyarázata, amit Weber hívei is bíráltak. Felvetve, hogy nincs-e egy kicsit túláltaláno­sítva a protestáns aszkézis, amelyik természetesen összefügg a könyvvitellel. Mert hogy részben szabadon sáfárkodhatunk a reánk bízott talentumokkal, részben pedig eredendően arra vagyunk motiválva, hogy minél kevesebbet éljünk fel, amit mérni kell. És tulajdonképpen a jó vállalkozónak kétségtelen tulajdonsága, hogy a rendelkezésére álló vagyon minél na­gyobb hányadát az újratermelésbe fektesse be, és ne élje fel. A szellem itt találkozik a könyvviteli technikával. Webernél már csak az előfeltételek között szerepel, hogy a szabad bérmun­ka, vagy a feudális kötöttségektől mentes tulajdoni formák, tehát a forgalomban nem kötött formák rendelkezésre álljanak. További epizód, az egyik előfeltétel a sok közül, hogy ilyen szabad munkaerő rendelkezésre álljon. Mindez Marxnál – is­métlem – az eredeti felhalmozás, egy történelmi elválasztási folyamat eredményeként jön létre.

Tehát már a kiindulóponton is léteznek ezek a nagy szemléleti ellentétek, noha a problémák azonosak. De hol az azo­nosság? Marx is foglalkozik A időében a vallás szerepével, de nem azzal a helyiértékkel, súllyal, mint „A protestáns etika" Webere teszi. Vagy amit Weber a kapitalizmus irracionális for­máinak nevez (zsákmányolás, rablás, harácsolás, háborúban szerzett vagyon, uzsora) ugyanezek Marxnál a tőke özönvíz előtti formáiként nagyon hasonló módon képezik le a preka-pitalista termelési formákat és módokat. Tehát nincs minden­ben „ég és föld" különbsége közöttük.

A frankfurti Claus Offe weberi-marxi osztályfogalomról be­szél, mert az azért mind a kettőnél világos, hogy tulajdonkép­pen a termelőeszközök feletti rendelkezés – amit Weber úgy mond, hogy az a vállalkozó, aki végső értelemben érdekelt abban, hogy a termelőeszközöket mozgassa – jelöli ki a jö­vedelemmegosztásnak egy módját és ezen keresztül az élet­lehetőségek egy közösségét. Persze még az osztályfogalom­ban is lehet különbségeket találni, de megvan ez a közös mozzanat a termelőerőkkel. Ami Marxnál árugazdaság, az Webernél már kapitalizmus. Történelmileg az ugrópont az egyik esetben az eredeti felhalmozás, a másik esetben a ma­gánháztartástól elválasztott vállalkozás, a könyvvitellel és a protestáns etikával.

Nem véletlen az sem, hogy Weber a saját horizontján a szocialista elméleteket úgy jellemzi a „Rechtssoziologie"-ban, hogy azok voltaképpen kizárólag a saját munkán alapuló szer­zést ismerik el legitim szerzésmódnak. Ebben igaza van, de ezek után közli – és ez már nagyon a korabeli kommunista, szocialista elképzelések leképezése, meg a hadikommuniz­musé -, hogy a szocialista elméletek általában nem ismerik el, hogy a csere formális szabadsága is legitim szerzésmód. Igaz, hogy ha valaki Kautskyt olvassa vagy Bebelnek a „Nő és a szocializmus"-át, ott a szocializmus kritériuma az, hogy nincs csere, mert saját szükségletre, közvetlen szükségletki­elégítésre termelnek, és csak a saját munka legitim. Amikor azt mondom, hogy a köztulajdonnal összefér az árugazdaság, akkor természetesen minden önigazgató kollektíva a saját munkájával legitim módon előállított terméket legitim módon cserélheti ki, sőt szükséges is kicserélnie, hiszen az árugaz­daságban is szükségképpen fennáll a részmunka és az össz­munka megosztása. Enélkül a munkamegosztás előnyeiről kellene lemondani. Mindenki csak egy bizonyos társadalmi részmunkát végezhet el, és azt közvetítenie kell, ki kell cse­rélnie, mert sokoldalú szükségleteit nem tudja csak egy-egy tevékenységformán keresztül kielégíteni. Tehát már itt, törté­nelmileg ezen a horizonton fölmerül, hogy vajon a csere, a kereskedelem és a pénzfunkciók kiteljesedhetnek-e? Azt gon­dolom, az árugazdaságból következik, hogy ki kell teljesedni­ük, és nem ez a vízválasztó a kapitalista és szocialista gaz­daság között. (De hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy a 19. század szocialistái közül sem volt mindenki ilyen, mint Kautsky és Bebel, és nem feltétlenül ezt interpretálták a marxi életműből. Nem kell összekeverni a kommunizmust a szocia­lizmussal és az átmeneti kor problémáival.)

A 19. század szocialistái közül a kispolgári réteg vagy az anarchisták a versenyelv igazságosságát általában nem von­ták kétségbe, hanem annak előfeltételeit keresték. Az igazsá­gos versenyt akarták megteremteni, ahol mindenki a saját munkája produktumát versenyezteti. Az anarchisták szerint igazságtalan az örökösödési jog, mert akkor rögtön olyasmivel gazdálkodom, amit nem én állítottam elő, hanem örököltem. Az volt a feltételük, hogy a „start" igazságos pillanatát meg­teremtsék, ahogy általában a mai kispolgári demokratikus gondolkodásnak is szimpatikus törekvése, hogy meg akar te­remteni – egyfajta nivellálás útján – egy kiindulópontbeli egyenlőséget, ha tetszik, esélyegyenlőséget. A probléma az, hogy megteremthető-e ez és hogyan? Illetve – és ez már át­vezet egy további kérdéshez ha megteremtenek is egy ilyen egyenlőséget kiindulópontként, egy további nehézség minden­képp adódik. Nevezetesen az, hogy a verseny, a konkuren-ciaelv legsajátabb terméke a monopólium. Ha viszont ez így igaz, akkor valótlan, hogy van önszabályozó piacgazda­ság, mert az egyik lerontja a másikat. Ha a monopolizálódás kizárólagos hatalmat ad, akkor nem önszabályozó a piacgaz­daság, mert a monopólium diktálni tud a nem-monopólium­nak.

Hadd mondjak egy adatsort a monopolizáltság fokáról, amit ismerek. A világ milliárdos tőkeerejű vállalatainak a dinamikája úgy alakult, hogy 1900-ban egy darab volt, a United Steel, 1904-re 4 darabra nőtt a milliárdos tőkeerős vállalatok száma, 1918-ra 37 – ha jól emlékszem -, 1945 körül 386 ilyen milli­árdos nagyságrendű multinacionális vállalat volt, a 70-es évekre pedig 665. Nem tudom, hogy ma ez a szám pontosan mennyi, de sajnos az „önszabályozó" piacgazdaságban mint világrendszerben ez a néhány száz multinacionális tröszt a világ össztőkéjének felével rendelkezik, úgyhogy problemati­kus az önszabályozódás tézisét a monopolizálódás ilyen foka mellett fenntartani. Még akkor is, ha a multik között is van verseny. Az csak mítosz, hogy kizárólag a versenyelv szelek­ciója érvényesülne, a láthatatlan kézé, még ha az árugazda­ság versenyelvében van is önszabályozó mozzanat, de hogy ez tiszta formában működhetne az erőfölény gazdasági ki­használása nélkül, annak a monopolizálódás tényei alapvető­en ellentmondanak. A világgazdaságban egyenlőtlen és hie­rarchikus viszonyok vannak. Egy szocialista piacgazdaságban pedig az állami koordinációnak nivellálnia kell. Tehát szerin­tem lehet szocialista köztulajdon árugazdaság mellett.

De mi a helyzet a magántulajdon uralma esetén? Ez persze csak szónoki kérdés, hiszen tudjuk, hogy ha a szociális szem­pont uralkodik, akkor nem uralkodik a versenyelv, ha pedig a versenyelv uralkodik, akkor nem uralkodhat a szociális szem­pont. Részlegesen azonban összeférnek. Nem lehet szociális egy árugazdaság, piacgazdaság az árupiac, a pénzpiac és a tőkepiac szempontjából. De a negyedik nagy piac, a munka­erőpiac szempontjából nagyon is lehet szociális, sőt szükség­képpen az, mivel a munkaerő reprodukciós színvonala tekin­tetében mindenképpen van értékmozzanat. Az egész bérharc, mint szubjektív tényező, e körül a színvonal körül mozog. Az önszabályozó piacgazdaság teóriája ezt sem veszi figyelem­be, hogy egyetlenegy áru – nevezetesen a munkaerőáru -, az összes többitől különbözik, mert saját akarata és öntudata is lehet, és ezért nem a dolgok módjára viselkedik. A különféle piaci formák működésén belül látni kell, hogy normatíve, ér­tékszempontból a munkaerőáru nem semlegesíthető. Ezért a szociálliberalizmus a felvilágosult tőkés magánvállalkozó álláspontja – nem a közösségi társadalomé. Más kérdés, hogy a munkaerőnek egyéb fontos tulajdonságai is vannak, pl. hogy önmaga értékesítési költségein túlmenően új értéket, értéktöbbletet képes előállítani. A kettő persze szorosan összefügg egymással, hiszen azért nem semlegesíthető normatíve, mert rendelkezik ezzel a képességgel, amely az uni­verzum rendjében egyedül az ő sajátossága.

A létezett szocializmusok vereségével kapcsolatban, elte­kintve attól, hogy történelmileg valószínűleg szükségszerű volt ez a bukás, számomra mégis az a probléma, hogy ebben az összeomlásban van-e valami, ami elméleti tapasztalattal szol­gál a jövőre nézve. Ami végül megdönthetővé vált, az lénye­gében a szovjet típusú tervgazdaság, de 70 éves történetének nem minden pillanatában volt ez így. A 29-es fordulattól a 60-as évek elejéig lényegében változatlan formában működött a tervgazdaság tervutasításos formája, csak ezután vezettek be néhány technokratikus reformot. Egészében véve azon­ban, az én megítélésem szerint, a szovjet típusú szocializmus gazdasága a naturálgazdaságnak egy történelmi formációja, amiben az áruelemek technikai segédeszközök, lebonyolítási formák. Ez bukott el, mert megragadt a második ipari forra­dalommal még összhangban álló társadalomszervezési elvek­nél, amikor már az atomiparral, mikroelektronikával, kommu­nikációval a negyedik ipari forradalomba léptünk. Ezzel szem­ben a magyar és jugoszláv modell elméleti értelemben olyan hagyatékot mutat fel – szemben mondjuk Bihari Mi­hálynak azzal a 91-es értékelésével, hogy csak a diktatúra rossz szájízét hagyta történelmileg hátra-, amit a közepesen fejlett kapitalizmusok ez ideig nem nagyon múltak felül.

Mocsáry Józseffel abban a tekintetben hadd vitatkozzam, hogy az államgazdaság fogalma nagyon túlfeszített és prob­lematikus, mert a létező szocializmusban nem volt döntő a magántőke, hiszen az állam volt az össztőkés a makrogaz­dasági irányításon keresztül, és így a makrogazdasági koor­dinációval egyfajta szelídített árutermelés működött. A munka­erőpiac működését azonban alapvetően megváltoztatta, és a társadalmi egyenlőtlenségek dimenzióit mérsékelte, szemben Latin-Amerikával, amellyel Mocsáry József egy kalapba gyö­möszölt minket. Az már más kérdés, hogy az „átmenetből" miért, hogyan és kik csináltak és csinálhattak „visszamenetet" nálunk, amikor a külső feltételek megváltoztak.

K. T.: Köszönjük szépen. Nemrég meghalt barátunk, Szabó András György és a nagyon is élő Tütő László úgy fogalma­zott, hogy a szocializmus lényegi dimenziója mégiscsak az, hogy egyfelől a munka és tulajdon, másfelől pedig a gazdaság és politika elválasztottságát felszámolják az abban érdekelt történelmi erők. Bármennyire is elvont és filozófiai ez a meg­állapítás a szocializmusról, mégiscsak értelmes kérdésfölte­vés, és ez is a marxi örökség ún. aktualitásának bizonyítéka. Lóránt Károlynak nyilván van mit mondania a politika és a gazdaság, vagy másképpen az állam és a gazdaság kapcso­latáról.

L. K.: Mint gyakorlati ember a piacgazdaság problémakörét elsősorban a gazdaság tényleges működése alapján próbá­lom megközelíteni. Egyetértek Szigeti Péterrel, hogy a fogal­mak és definíciók szerepe rendkívül fontos, többek között azért is, mert a közgazdaságtan, mint minden társada­lomtudomány, a valóság jelenségeit többféleképpen is magya­rázhatja, és az eltérő magyarázatoknak megfelelően más és más modellt alakíthat ki a valóságról. Az eltérő magyarázatok, illetve modellek alapján adhatjuk egy valóságosan működő gazdaságnak a szocialista vagy piaci jelzőt. A valóságról azért alakítható ki többféle modell, mert mindegyik elképzelés alap­vető jellemzői bizonyos fokig megvannak benne. Attól függő­en, hogy melyik elemet emeljük ki, melyikre építünk egy el­méletet, annak megfelelően fog a gazdaság – az elmélet sze­rint – működni. Tudnunk kell, hogy a közgazdaságtudomány­ban az elmélet mindig valamiféle érdeket szolgál, ezért fontos számunkra, hogy milyen érdekek védelmében vizs­gáljuk a közgazdasági problémákat.

Szigeti Péter próbált egy meghatározást adni a piacra. Én is úgy gondolom, hogy a piac alapvetően az a hely, ahol a kereslet és kínálat találkozik egymással és igyekszik egymást kölcsönösen befolyásolni. A kérdés az, hogy mi határozza meg a keresletet és a kínálatot? Egy sztálini típusú tervgaz­daságban az volt a feltételezés, hogy a keresletet, illetve a kínálatot központilag részletekbe menően meg lehet határoz­ni. Ehhez még az a feltételezés is járult, hogy a központi dön­tések kiküszöbölik a piacgazdaság utólagos szabályozásából származó ciklusosságot és veszteségeket. Ez a valóságos gazdaság egyik, szélsőséges modellje. A másik ennek az el­lentéte, amikor – az elmélet szerint – az államnak nem szabad beavatkoznia a gazdaságba, mert kizárólag a piaci szereplők tudják jól felismerni érdekeiket, és a piacon kell mindennek eldőlnie.

A két szélsőség a valóságban sohasem létezett, csak azért használják, mert az elméletet mindig könnyebb fölépíteni egy leegyszerűsített esetre. így van ez valamikori szűkebb terüle­temen, a villamosságtanban is. A televíziós adóantennáknál például az elmélet egy cérnavékonynak elképzelt, úgyneve­zett dipólusantennára szól, a valóságos antenna viszont olyan vastag, mint a karom, vagy még vastagabb, másképp is vi­selkedik, mint az ideális modell, de mégis viszonylag jogkö­zelítést nyújt a méretezéshez.

Az elmélet sohasem tudja a gyakorlatot teljes egészében követni. A valóságos gazdaságban a kétféle (piaci és közpon­ti) koordinációnak mindig is megvolt a maga szerepe. Azt, hogy egy gazdaság valójában hol áll a két szélsőséges elmé­leti modell között, nehéz meghatározni, és itt kezdődik az ideológia szerepe. A valamikori szocialista országok ideológu­sai a központi koordinációt emelték ki, holott a piaci koordi­náció – igaz, csekély mértékben – még ezekben az orszá­gokban is működött annak idején. A polgári közgazdászok a piaci koordinációt emelik ki, holott, ahogy Mocsáry József is említette, a tőkés gazdaságoknak – ha az árbevétel alapján mérünk – talán fele vagy még annyiadrésze sem tekinthető valóban piacgazdaságnak, vagyis olyan területnek, ahol csakis a piac koordinál és az állam szerepe elhanyagolható.

Ha a gazdasági modellekről szóló vita önmagában egy tisz­tán elméleti konstrukció lenne, ha nem kapcsolódna szorosan a tulajdonviszonyokhoz és a jövedelemelosztáshoz, akkor nem lenne olyan fontos. Jelentőségre éppen azáltal tesz szert, hogy a jövedelemelosztás egyik elméleti alátámasztását jelenti. A piacgazdaság elmélete ugyanis a magántulajdon do­minanciájára épít, ami meghatározza a jövedelmek elsődleges elosztását is. Valójában ahhoz, hogy piaci szereplők megje­lenjenek és kicseréljék áruikat, lényegében csak elkülönült tu­lajdon kell, ami nemcsak magántulajdont jelent. A piaci sze­replők egy része lehet magántulajdonos, de a piacon ugyan­úgy lehetnek más tulajdonformák is. így van ez a mai fejlett ipari országokban is.

A piacgazdaság, illetve a magántulajdon hatékonysága megint csak ideológiai kérdés. Statisztikai adatokkal nem lehet alátámasztani, hogy a magántulajdon vagy a piac­gazdaság hatékonyabb lenne, legalábbis akkor, ha vala­mennyire is tudományos, egzakt módszereket kívánunk hasz­nálni. Azt, hogy mi hatékony és mi nem, az adott szituáció dönti el. Van, amikor az adott problémát a központi tervezés, van, amikor a piac tudja jobban megoldani. A szocialista or­szágokban kezdetben – ideológiai okok miatt – még a hajnyí­rást is államosították. Ez nyilvánvalóan szélsőség. Hasonlóan szélsőség az oktatás vagy az egészségügyi ellátás piacosí­tása a másik oldalon.

A lényeg, amit hangsúlyozni szeretnék, az, hogy a magán­tulajdon hatékonysági fölénye a szélsőséges esetektől (pél­dául állami fodrászat) eltekintve nem bizonyítható, és ennek következtében hatékonysági érvekkel nem lehet igazolni a magántulajdon erőltetett kialakítását. Az elmélet arra jó, és arra kell, hogy meghatározott társadalmi csoportok a privati­záció eredményeként rátegyék kezüket a nemzeti vagyonra. Az elmélet szerepe pusztán az, hogy egy új tulajdonosi réte­get hozzon létre, és elméletileg megalapozza a nemzeti va­gyonhoz való jogát. Ez a réteg létrejött, illetve létre fog jönni, de azok az ígéretek, hogy ettől a szélesebb társadalmi réte­gek is jobban élnek majd, nem fognak beválni, akkor sem, ha a szocialisták nyernek az 1994-es parlamenti választásokon. Korai még eltemetni azt az értékrendet, ami a világ keleti felét jellemezte az utóbbi évtizedekben, mert az emberek egy-két éven belül rádöbbennek, hogy becsapták őket. Azt a fajta ér­tékrendet, amit a 17-18. századi kapitalizmus képviselt, nem lehet visszahozni azok után, ami itt az elmúlt 40 év alatt tör­tént, nem is lenne indokolt, hiszen nem az eredeti tőkefelhal­mozás korát éljük. A termelőerők létrehozása pedig a volt szo­cialista országokban is megtörtént.

Mondanivalómat azzal szeretném zárni, hogy föl kell ké­szülnünk arra, hogy a magántulajdon mellett felhozott ér­veket gyakorlati példákkal, elméletileg alátámasztva is vissza tudjuk utasítani. A közös tulajdonból, a nemzeti tu­lajdonból egy szűk tőkés réteg létrehozása nem fogja növelni a társadalom jólétét, hanem egyszerűen csak a jövedelmeket csoportosítja át egy szűk réteg javára. Érvrendszerünkben fel kell használni azokat a tényeket, amelyeket Mocsáry József említett az állam és a közös tulajdon szerepéről a fejlett pi­acgazdaságokban. Ehhez én még hozzátenném a dán mező­gazdasági szövetkezetek példáját. Rá kell mutatni arra a Szi­geti Péter által szellemesen megfogalmazott ellentmondásra is, hogy önszabályozó piacgazdaság valójában nincs, mert a „szabad" piacon előbb-utóbb monopóliumok jönnek létre, amelyek eltorzítják a piac működését, és ezek szerepének csökkentéséhez, az „igazi" piaci viszonyok visszaállításához is állami beavatkozás szükséges.

K. T.: Lóránt Károly gyakorlatias tézisei igen fontos elemekkel egészítették ki az eddig elhangzottakat, bár alighanem Andor Lászlónak kell majd a különböző „szakmai" nyelveket egyez­tetni és olykor „lefordítani". Ezért most ő kapja meg a szót.

A. L: A 80-as évek reformvitái során ismétlődően szembe kellett nézni azzal a kérdéssel, hogy jó-e a piacgazdaság, kell-e az nekünk és ennek érdekében milyen és mennyi reformot kell végrehajtani. Egy idő után világos volt, hogy sokan, akik piacgazdaságot mondtak, ezt valamiféle fedőnévként vagy látszólag szakszerű megnevezésként használták a ka­pitalizmus helyett. A szocialista jelzővel való kiegészítés pedig annyit jelentett, hogy „bármi mehet, kivéve a párt vezető sze­repét". A Grósz-korszakban, amikor a szocialista piacgazda­ság jelszóvá vált, már sem az állami tulajdon, sem a teljes foglalkoztatás nem volt tabu. (E rejtjelezésnek egyébként van­nak kései példái is, például amikor az utóbbi egy-két évben megjelentek a szélsőjobboldali tendenciák, akkor nagyon so­kan szerették volna már kimondani, hogy itt fasiszta, vagy fasisztoid tendenciákat látnak, de az illendőség vagy a politi­kai közgondolkodás vagy a közdialógus ezt nem hagyta, és ezért sokan populizmusról beszéltek. Azt hiszem, hogy a je­lenlevők között is vannak, akik ennek a kísértésnek engedtek.)

A lényeg az, hogy amikor a reformvita a 80-as évek folya­mán megélénkült, akkor felvetődött a kérdés, hogy ez a ter­minológia – ami azért sokkal több volt, mint terminológia, mert ahogy Szigeti Péter kifejtette, egy konkrét elméleti iskola állt mögötte – mit mondott a marxizmus számára, hogy lefordít­ható volt-e a marxizmus nyelvére, illetve egyáltalán hogyan lehetett kommunikálni a két elmélet között, volt-e valamiféle áthallási lehetőség? Amikor ugyanis néven akartuk nevezni a gyereket, akkor rögtön megkaphattuk, hogy ne használjunk ilyen durva szavakat, mert ez egy pejoratív, lejáratott kifeje­zés, és különben is fölidézi azokat a politikai, erkölcsi és ha­sonló vonatkozásokat, amit igazából a gazdaságba nem sza­bad – mondták ők – mesterségesen belekeverni. Számunkra nyilvánvaló azonban, hogy ami mesterséges és erőltetett, az nem az összekapcsolás, hanem a szétválasztás. Tehát az első fontos megállapítás, hogy amikor elfogadjuk az elem­zés alapjául a gazdasági mechanizmusokat – tehát, hogy az piacgazdaság, vagy sem -, akkor tudatában kell lenni annak, hogy az egész gazdasági folyamatot megpróbáljuk leválasz­tani annak társadalmi vonatkozásaitól, és ez következmények­kel jár.

Ahhoz, hogy az integrációs mechanizmusokra lehessen terel­ni a vitát az osztályelemzés helyett, nemcsak Max Weber volt segítségül hívható, hanem például a kiváló magyar származású és világszerte elismert szociológus, gazdaságtörténész Polányi Károly is. Amikor valaki el akart távolodni a kötelező marxi vagy marxista terminológiához kapcsolt formációs vitáktól, akkor kéz­nél volt Polányi elmélete, ami még mindig egy tisztességes bal­oldali álláspont. Polányit nem lehet semmilyen formában anti­szocialistának, vagy jobboldalinak beállítani, de mégsem a mar­xi formációelmélet alapján dolgozott, hiszen – amint azt a 80-as évek során nálunk is az új liberális nemzedék körében, elég széles körben, fejtegették – ő volt az, aki kidolgozta a gazdasági integrációs mechanizmusok egyfajta elméletét a piac, a redisztribució és reciprocitás megkülönböztetésére.

Miért volt ez érdekes? Azonnal felkeltette a figyelmét azok­nak, akik az addigi vitákban mint piac és állam dilemmájában vergődtek, hogy Polányi nem kettő, hanem három lehető­séget, három integrációs mechanizmust különböztetett meg, és ebben nem is volt egyedül. Hogy egy nagy ugrást tegyünk, és még egy olyan szakembert, társadalom- vagy gazdaságkutatót említsünk, aki szintén három integrációs me­chanizmussal operált a 80-as években, Soós Károly Attilára hivatkozhatunk, aki az ún. szocialista gazdaságról írott köny­vében a terv, a kampány és a pénz mechanizmusait külön­böztette meg.

Még szélesebb spektrumban végezte el az összehasonlító elemzést Kornai János, aki ugyan Bürokratikus és piaci koor­dináció cím alatt mondta el akadémiai székfoglalóját, de ab­ban a tanulmányban nemcsak bürokratikus és piaci koordiná­cióról volt szó, hanem e kettő mellett még az etikai koordiná­cióról is, ami szegről-végről rokonságba hozható a Polányi-féle reciprocitás-elgondolással, és akkor Kornai még az ag­resszív koordinációt is megemlítette. Ehhez képest érdekes, hogy majdnem tíz évvel később, amikor megírta híres röpiratát a gazdasági átmenet ügyében, akkor már valóban csak két mechanizmus maradt a szeme előtt, az a bizonyos bürokra­tikus és a piaci koordináció, ami leginkább arra volt jó, hogy leegyszerűsítse az alternatívát az emberek számára. Egy for­radalmi helyzetben – nevezzük annak a 89-es helyzetet, ami­nek akarjuk – az ember nagyon egyszerűen fogalmaz: „rabok legyünk, vagy szabadok?" Négy éve ez volt Kornai kérdése, ami korábbi tudományos teljesítményének jelentős leegysze­rűsítése.

Még egy szerzőt kell említeni – igazságtalan lenne kihagyni -, hiszen a 80-as évek reformvitáinak megtermékenyítő előfu­tára volt: Bauer Tamás. Ő nagyon korán és helytállóan ész­lelte, hogy az elmúlt rendszerben nem egyszerűen egy pa­rancsuralmi gazdaság, nem egyszerűen tervutasításos gazdaság, nem egyszerűen egy államgazdaság működött, hanem valamiféle vegyes gazdaság, mivel azonban ez a vegyes gazdaság minden integrációs mechanizmusát megle­hetősen tökéletlenül üzemeltette, ezért ő egy szellemes for­dulattal élve mindezt a „sem terv, sem piac" leíró meghatáro­zásával jellemezte.

Ez azért érdekes, mert ha valaki alaposan megvizsgálja e tipológiákat, az esetek többségében azt találja, hogy a köz­gazdászok fejében igen korlátozott felfogás él az államról, pontosabban a politika világáról, és ezért számukra minden, ami nem piaci, eleve irracionális, vagy korlátozott racionali­tással bír, és ezért idővel el is fog múlni. Az uralkodó közgaz­dasági elmélet – és így a közgazdasági oktatás – nem ma­gyarázza meg azt, hogy a politikum szférája igazából mit je­lent, hogyan működik, és mi a kapcsolata az élet többi szfé­rájával. E probléma másik oldalát képezi az a tézis, mely sze­rint ideális esetben sem a gazdaságban, sem a „civil" társa­dalomban nem jelenhet meg a politika.

El kell gondolkodni például azon, hogy amikor szembeállít­ják egymással az államot meg a piacot, és a kettőből egy alternatíva lesz, akkor különböző fogalmakat hasonlítanak össze. Minthogy az állammal szemben igazából nem a piac áll, hanem a magánszféra, a piaccal szemben nem az állam áll, hanem mindazok a tevékenységek, vagy nagyobb tevé­kenységcsoportok, amelyeket az állam konkrét történelmi for­máiban a gazdasággal kapcsolatban végez. Ez azt jelenti, hogy meg kell tudni különböztetni, az én felfogásomban mi­nimum három fő tevékenységcsoportot, amit az állam mint a politikum átfogó intézménye a gazdasággal kapcsolatban el­végez.

Az egyik az, amit – ha egy szóval kell mondani – szabá­lyozásnak nevezünk, de ezen azt értem, ami már a modern állam, vagy a modern gazdaság keletkezési időszakában, te­hát az abszolutizmus idején is az állam nagyon fontos sze­repe volt: vagyis hogy konkrét szabályokat írjon elő a gazda­sági tevékenységre vonatkozóan, ha kell, akár kényszerpá­lyákat iktasson be a pénzmozgásba, anélkül, hogy a pénzfo­lyamatokat a saját kasszájában centralizálná, és termé­szetesen a jövedelmek újraelosztása nélkül. Ehhez képest va­lóban újdonság volt, amikor a 20. században, különösen a 30-as évek után megjelent az újraelosztás. Nyilván az előző időszaknak is voltak újraelosztási hatásai, de nagyságrendjét, méretét tekintve egészen más dologról van szó a háború utáni újraelosztási mechanizmusok mint állami gazdaságirányító te­vékenység megjelenésével. És még egy harmadik dolgot kell megkülönböztetni, ami politikai jellegű tevékenység a gazda­ságban, és ez a tervezés. Most itt nincs idő arra, hogy kifejt­sük ezeket külön-külön, de szerintem ez egy nagyon fontos és nagyon sok lehetőséget rejtő megkülönböztetés.

Aszerint, ahogyan ezeket a mechanizmusokat megkülön­böztetjük, vagyis azáltal, hogy egy sokkal árnyaltabb, bo­nyolultabb képet kapunk az államról, sokkal többet fo­gunk megtudni a piacról meg a piacgazdaságról is. Ennek alapján nyilván már senki nem mondja azt, hogy létezik piac­gazdaság abban az értelemben, hogy csak a piac lenne. (Iga­zából nem is mondta senki, csak a tényleg nagyon elvakult szabadpiaci liberális ideológusok követői közül néhányan. Jó­formán még maguk az ideológusok sem mondják.) Amikor a piacgazdaságot említik, nyilván azt értik rajta, hogy az egy olyan formáció, ahol, amelyben a sokféle integrációs mecha­nizmus közül a piac dominál. Ez ugyanaz a leegyszerűsítés, mint a politikaelméletben használatos demokrácia kategóriá­juk. Amikor azt mondja valaki a nyugati társadalmakat jelle­mezve, hogy ez demokrácia, akkor valóban, igazából miről van szó? Igazából egy polgári köztársaságról vagy egy alkot­mányos monarchiáról van szó, de az általános választójog, parlamenti választások, szabad pártszerveződés, szabad vé­leménynyilvánítás, érdekegyeztető mechanizmusok óta való­ban van egy komoly demokratikus elem ezekben a politikai rendszerekben. Ha ezeket mérlegeljük, akkor valószínűleg de­mokratikus, autokratikus, bürokratikus, technokratikus és más egyéb elvek között a demokratikus elv igen nagy hangsúlyt kaphat a 20. században, különösen az elmúlt 40-50 évben.

Ha viszont a leegyszerűsítéseket el akarjuk kerülni, akkor nem biztos, hogy az egyes rendszerek meghatározását egy­szavas vagy kétszavas definíciók adják meg. Hogy egy a New Lett Review-ban nemrég megjelent cikkre utaljak, amely a skandináviai politikai átalakulással foglalkozott, és a skandi­náv politikai struktúrát – nyilván a New Leit Review hagyo­mányában nem pusztán a politikai, hanem az egész társa­dalmi-politikai struktúráról van szó – elemezte, azt a megne­vezést használta, hogy az egy „szociáldemokrata államkapi­talizmus". Mi sem afelé törekszünk, hogy feltétlenül a napi sajtó által kezelhetőén dolgozzuk ki elemzésünket, az már egy másik közvetítő szint. A mi esetünkben fontosabb, hogy egy elméleti konzisztenciát alakítsunk ki, minthogy az előbb emlí­tettnél sokkal egyszerűbb szavakba próbáljuk sűríteni, amit mondunk.

A másik következtetésem, hogy mégiscsak ki kell alakítani valamiféle preferenciát, az egyes gazdasági mechanizmusok tekintetében értékítéletet kell mondanunk. Amit az előbb el­mondtam, hogy ezek az állami vagy politikai gazdaságszer­vezési és irányítási mechanizmusok egymást követik, abból, azt hiszem, kiderül, hogy a progressziót szem előtt tartva mi­lyen preferencia állítható föl közöttük. A szocialista piacgaz­daság kifejezésnek tehát van értelme, amennyiben az össze­tételben a piacgazdaság azt jelenti, hogy az áruviszonyokat semmiképpen sem lehet egy csapásra eltüntetni a társa­dalomból, a szocialista pedig azt, hogy a társadalomban vi­lágosan és méltányosan meghatározott elosztási – és ha kell, újraelosztási – elveket érvényesítenek, a termelés vonatkozá­sában pedig egyre szélesebb körben sikerül felülbírálni a cse­reértéket, a hosszú távú társadalmi érdekek érvényesítésének igényével. Ezt tehát elsősorban egyfajta történelemfilozófiai állásfoglalásként lehet képviselni, amelyhez viszonyítani lehet a konkrét gazdasági koncepciókat.

K. T.: Köszönöm szépen. Itt több gyümölcsöző kérdésföltevés hangzott el, az egyik ezek közül bizonyosan az, hogy a ko­rábban kialakult koncepciókat, elméleteket funkciójuk szerint érdemes megvilágítani. így érthetjük meg ugyanis, hogy egy-egy elmélet miért is született. Igazából az ismeretelméleti kri­tikát is akkor tudjuk elvégezni, ha látjuk ezen elméletek tör­ténelmi-politikai funkcióját is. Volt szó az árugazdaság-naturálgazdálkodás szembeállításról, az állam-piac szembeállítás­ról és a szocializmus-kapitalizmus szembeállításról is. Jó len­ne, ha ezeknek a szembeállításoknak történeti és filozófiai ér­telméről elhangzana még valami, ebben a vitában. Számomra legalábbis úgy tűnik, hogy ezek alapvető jelentőségűek az újraértelmezési folyamatban. Lendvai L. Ferenc és Szász Gábor jelentkezett, hogy az eddig elhangzottakat kiegészítse.

L. F.: Két nagyobb és egy kisebb lábjegyzetet szeretnék tenni az előttem mondottakhoz. Az első nagyobb lábjegyzet a szo­cializmus versus kapitalizmus fogalomhoz, illetve ezekhez a megnevezésekhez kapcsolódik. Én annak örültem, hogy itt a szocialista jelző nem úgy fordult elő (azt hiszem, szinte sen­kinek a hozzászólásában sem), hogy ezzel a szóval valami föltétlenül nagyon értékeset, nagyon pozitívat, nagyon magas­rendűt stb. mondjanak. Tehát tulajdonképpen nem az igazsá­gosság, vagy az igazságos elosztás oldaláról közelítették meg a szocializmus problémáját, hanem úgy gondolom, hogy vég­ső soron, hacsak implicite is, a tulajdonlás oldaláról, amire Krausz Tamás az előbb itt már utalt. Ezért is vált lehetségessé mindkét bevezetőt adó hozzászóló részéről a szociális piac­gazdaság, vagy a szocialista piacgazdaság összetételeknek értelmes fogalmakként való használata.

Korábban, mikor ezeket az összetételeket használták, vagy használtuk, akkor az úgy hangzott, mintha azt mondtam vol­na, hogy repülő ló. Tehát mintha a jelzővel meg akartuk volna változtatni a jelzett főnév értelmét. Hálistennek nem így hang­zott el egyszer sem, hanem értelmes formában, mintha azt mondtam volna, hogy a szekér elé fogott ló. Azt kell mondani, és itt erről volt szó pontosan, hogy a szociális vagy a szocia­lista piacgazdaság egy bizonyos fajtája a piacgazdaságnak, még ha esetleg a kettő között bizonyos ellentmondás feszül is, mert arra is helyesen történt többek részéről utalás, hogy egészen tiszta formák ugyebár soha sincsenek, csak az el­méleti absztrakciókban vannak, a valóságban soha.

A második nagyobb lábjegyzet az, hogy ez a naturálgazdaság, árugazdaság, piacgazdaság sor az, ahol sokszor tudatos keveredések fordulnak elő, többek között éppen polgári szer­zők részéről. Ugye a naturálgazdálkodással helyesen állítjuk szembe az árugazdaságot, és pontosan a polgári szerzők azok, akik előszeretettel keverik össze az általában vett árugazdaságot a kapitalista árugazdasággal. (Erre utalt Szigeti Péter.) Ezzel kapcsolatban elmondanám egy anekdo­taszerű élményemet. A Filozófiai Szemlé-ben publikáltuk a hí­res (talán hírhedt) angol konzervatív ideológusnak, Roger Crutonnak egyik cikkét, amit én szerkesztettem. Cruton a szocia­lizmus és kapitalizmus fogalomról azt mondta, hogy ez egy tökéletesen értelmetlen szembeállítás, mert úgy teszik föl a kérdést, mintha egyáltalán lehetséges lenne bármilyen más gazdasági rendszer, mint a kapitalista, hiszen amióta civilizá­ció és gazdasági rendszer van, azóta csak a kapitalizmus lé­tezik. Megszerkesztettem a cikket, és később nem álltam meg, hogy 89-ben a Társadalmi Szemlé-ben megjelent cik­kemben ne közöljem a lábjegyzetet, melyben idéztem ezt a passzust Crutontól, és azt a megjegyzést fűztem hozzá, hogy ez a csúsztatás annyira nyilvánvaló, hogy csakis jóhiszeműnek lehet föltételezni.

Tehát az árugazdaság és a piacgazdaság nem azonosak egymással, mint ahogy az árugazdaság és a kapitalista áru­gazdaság sem azok. Én úgy gondolom, hogy Mocsáry József jól használta ezeket a fogalmakat, amikor a piacgazdasággal szembeállította az államgazdaságot, és így a modern polgári kifejlett árugazdálkodás rendszerét és annak két variációját írta le. Na most, hogy az államgazdaság kifejezés helyes-e, vagy nem? Ma már nem helyes, joggal utaltak rá, hogy az állammal szemben nem föltétlenül a piac áll. Talán inkább azt lehetne mondani, hogy az irányított gazdasági rendszer, vagy ha úgy tetszik a bürokratikus, vagy bürokratikusán vezérelt gazdasági rendszer áll szemben a piac gazdasági rend­szerével.

Az egészen apró kis lábjegyzetem pedig az, hogy Szigeti Péter hozzászólásában mintha lett volna egy bizonyos misz­tikus felhangja a munkaerőárunak. Többek között arra utalt – és még egy kozmikus távlatba is belehelyezte -, hogy a mun­kaerőáru az egyetlen áru, amelyik ilyen, meg ilyen stb. Ennek misztikus okai nincsenek, egyszerűen arról van szó, hogy a munkaerő árát mindig úgy szabják meg, hogy annak ér­téke alacsonyabb legyen, mint az általa megtermelt áruk értéke, ennyi az egész, és ezzel minden misztikum megoldó­dott.

K. T.: Mielőtt Szász Gábornak megadnám a szót, tennék egy megjegyzést. A vitában gyakran elhangzik, még Lendvai Fe­rencnél is előfordult, Mocsáry József pedig kifejezetten épített rá, amit közgazdaságilag a legélesebben Komái fogalmazott meg a bürokratikus koordináció és piaci koordináció fogalma­ival. De mintha a történeti folyamat ki lenne lúgozva ebből a koncepcióból. Mégsem arról van szó, hogy eszmék és mo­dellek leszállnak és megvalósítják önmagukat, hanem a tör­téneti folyamat felől lehet ezeket kibontani. Most pedig ezen mellékes megjegyzés után Szász Gáboré a szó.

Sz. G.: Köszönöm. A formáció-témához szeretnék hozzászól­ni. Az átmeneti korszakban ugyanis nyilvánvaló, hogy a mun­kák még közvetlenül nem társadalmiak. Mivel előre nem tud­ható, hogy egy-egy munka társadalmilag hasznos-e, ezért még az is kérdéses, igaz-e az, hogy az átmeneti korszakban kitűzhető a munka szerinti elosztás elve – tehát ez is proble­matikus. Az nyilván csak a kommunizmus alsó fokának felel meg, amikor nem utólag derül ki egy munkáról, hogy társa­dalmilag hasznos, hanem mindjárt az elején tudható. És ter­mészetesen ez az a korszak, amelyben a munka legitimál. A felső fokon nem a munka legitimál, ott a szükséglej legitimál, és ott van csak abszolút szükségletorientáltság. Ezt azért meg kellett volna említeni. Hogy Tütő Lászlót idézzem, a piac hang­sorral túl sok fogalmat szoktak lefedni, így jelenti például azt is, hogy szükségletek versengése az önkormányzati piacon és egyéb dolgokat is, amiről itt nem beszéltünk, úgyhogy tény­leg sokféle piacgazdaság van.

Hadd szóljak néhány szót az irányíthatóságról. Amit Mo­csáry József államgazdaságnak mond, az egy erőteljesen ve­zérelt rendszer olyan időszakban, amikor modernizálunk. Te­hát állapotváltozást szabályozással nem lehet olyan dinami­kával csinálni, amit kitűz maga elé egy intenzív modernizáci­óra kényszerült társadalom. Ezt általában vezérléssel csinál­ják. Abban is igaza van – és a technikai rendszerekkel is így van -, hogy míg a vezérlésnél az irányított szakaszt pontosan ismernem kell, a szabályozásnál elég, nagyjából a jellegét is­merni, mert a visszacsatolás kellő korrekciót tesz lehetővé olyankor is, ha nem várt módon reagál maga a szabályozott szakasz. A 86-os Marxism Today-ben írt Ernest Mandel egy nagyon érdekes cikket a szocialista tervezés védelmében, ahol leírja, hogy mikor lehet egyáltalán elkezdeni valamit ter­vezni, és közli a szükségletek hierarchiáját: elsődleges szük­séglet, magasabbrendű szükségletek, és a szükségletek telí­tődése (ha piaci kategóriát kell használni, ez az, amikor az árrugalmasság nullává, vagy esetleg negatívvá válik), abban az esetben tervezhetővé válik az adott szükséglet kielégítése, és ilyenkor nagyon sok helyen terveznek.

Az átmeneti korszak elején, ha az olyan régiókban kez­dődik, ahol szinte elsődleges szükségletek vannak, kér­dés, hogy lehet-e másképp modernizálni, mint vezérlés­sel? Az is kérdéses, hogy hogyan lehet az átmeneti korszak második szakaszára átmenni, amikor már vannak magasabb­rendű szükségletek is, amelyeket ma szinte mindenütt piaci formában koordinálnak. Az a kérdés, hogy ahol még az el­sődleges szükségletek kielégítése is milliók számára problé­más, vagy nincs megoldva, ott a másod- és harmadlagos szükségletek érdekében olyan viszonyokat fönntartani, ahol ezek a páriák nem tudnak mit csinálni, fölveti azokat az etikai problémákat, amik miatt még olyan emberek is baloldalinak vallják magukat, akik egyébként nem fogékonyak sem a for­mációelméletre, sem egy sor olyan dologra, amit mi itt evi­denciaként kezelünk.

Még valamit szeretnék mondani. A mi gyarló szocializmu­sunkkal tulajdonképpen az volt a probléma, hogy azt a váltást nem tudta megoldani, hogy egyre több ember szellemileg be­kapcsolódjon az értékalkotó, használati érték alkotó folyamat­ba; vagyis nem egyszerűen az anyagi érdekeltségről van szó, hanem arról, hogy minél többen, magukénak érezve a dolgo­kat, tehát nem magánemberként, hanem társadalmi egyén­ként viszonyulva hozzájuk, törjék fejüket a fejlesztésen. A lé­nyeg azonban a tulajdoni rendszer, vagyis hogy melyik a do­mináló tulajdonforma, amelynek alapján a többi is betagozódik a gazdaságba, vagyis amelyik a felépítményt meghatározza. Ezért fontosak és érdekesek azok a csírák, amelyek még nem érték el a tulajdoni rendszerré válás fokát, és ez az átmeneti időszakok egyik nagy kérdése is.

K. T.: Köszönöm a kiegészítéseket. Az idő már csak rövid reagálásokat tesz lehetővé, amennyiben arra a felek igényt tartanak.

Sz. P.: Lóránt Károllyal jószerivel azonos vonalon mozogtunk, Mocsáry Józsefnek pedig már részben reagáltam. Most a vita – Andor László által is felvetett – fontos összetevőjére szorít­koznék: az integrációs sémák ügyére.

Minden társadalmi alakulat több termelési módot és formát integrál (lásd Poulantzasnál). Az alapkérdés az, hogy melyik tulajdoni forma a domináns szervező elve, azaz melyik osztály uralmát valósítja meg. Nem a házi gazdaság (naturálgazda­ság), nem az egyszerű árutermelő munkája, nem a kaláka házépítés és nem a fekete gazdaság integrál és minősít egy rendszert. Továbbá gazdasági és nem gazdasági (hatalmi-politikai, ideológiai, erkölcsi) összetevői egyaránt vannak min­den integrációs rendszernek, a gazdaság ontológiai, de nem feltétlenül determinációs elsőbbségével.

A Bauer Tamás-féle „se terv-se piac" állapot a 70-es évek­ben még nem jellemezte viszonyainkat. A felbomlás és az átmenet visszamenetté tételének persze programadó munkája volt az övé, s az a 80-as évekre be is következett. W. Brus 1965-ös könyve nyitotta meg a mechanizmusvitát, s nem gon­dolom, hogy ez eleve tulajdonváltáshoz kellett hogy vezessen. Nevezetesen akként, hogy ahol árugazdasági mechanizmu­sok működnek, ott törvényszerűen a magántulajdon jut túlsúlyra, mint ezt ma mondják azok, akiknek a szocialista piacgazdaság csak „szimulált" lehetett. Nem, a világgazdasági függés és a belső erőviszonyok együtt vezettek ahhoz, hogy az előző irodalmi álláspont képviselőinek (Bauer, Kornai, Tardos) nagy örömére mindez bekövetkezzék. Addigra gondola­taik már húsz éve uralták a hatalmi elit fejét és cselekedeteit. Elméletileg nézve, más geopolitikai konstelláció mellett – nem az inadekvát szovjet rendszer összeomlása mellett -, az ál­lami tulajdon társadalmasításának és tényleges demokratizá­lásának útjára lépve (amire szándék sem volt a hatalom ré­széről), az átmeneti gazdaság szocialista vonásait és a tár­sadalmi rendszer legitimációját erősítve más eredmény szü­lethetett volna. Elméletben – mondom. A valós történelemben azonban azt hiszem, sokáig várhatunk újabb szocialista kísér­letekre, noha az új rendszer alulmúlja a kissé elkoptatott régi teljesítőképességét. Ennyit arról, hogy „minden társadalom története osztályharcok története", nem pedig az igazság dia­dalmenete.

A. L: Szigeti Péterrel együtt jól ismerjük a szocialista megol­dásokat a távoli jövőbe vagy az utópiákkal határos elméletek­be száműző véleményeket. Azt hiszem, e pillanatban a leg­fontosabb mégis felhívni a figyelmet az aktuális feladatok so­kaságára. Szó van itt a Mocsáry József által leírt dolgozói kezdeményezésekről is, de másról is. Természetesen fel kell ismerni az általános piaci környezetben létrejövő önigaz­gató szigetek progresszivitását, ám ezek bármilyen nagy mennyiségben sem helyettesíthetik az össztársadalmi szintű elgondolásokat és megegyezéseket a gazdasági fo­lyamatokról. Magyarán a különböző szintű és jellegű önigaz­gató kezdeményezések támogatása mellett legalább ekkora súlyt kell fektetni arra, hogy a pénzügyi logika mellett, helye­sebben azzal szemben, létrejöjjenek azok a strukturális, szo­ciális, környezeti és regionális politikák, amelyek a naturális szempontokat – vagyis a valós társadalmi igényeket – szem­besíteni és érvényesíteni tudják a monetáris szempontokkal szemben. Ezt akkor is el kell végezni, ha többeket az állam­gazdaság modelljére (modelljeire?) emlékeztet majd.

Az államgazdaságot mint gazdaságelméleti kifejezést egyébként én is félrevezetőnek tartom, mint ahogy például a politikaelméletben a totalitarizmus fogalmát is. Ez utóbbiról egyébként meggyőző bírálat jelent meg az Eszmélet egy ko­rábbi számában (a 18-19-es számról van szó. A szerk.). Ha ugyanis csak két kategóriánk van – akár ideáltípusokként is -, az államgazdaság és a piacgazdaság, akkor térben és idő­ben egymástól egészen távol eső rendszereket kell ugyanaz­zal a megnevezéssel illetnünk. A maradék két rendszer közül kénytelenek leszünk valamilyen alapon választani, és nyilván­valóan azt választjuk majd, amelyikhez a közkeletű vélekedé­sek a szabadságot, a hatékonyságot és az egyensúlyt társít­ják. Így kitüntetett pozícióba kerül egy olyan rendszer, amely a történelemben egy múló fejezet volt csupán, és a hozzá való visszatérési kísérletek elkerülhetetlenül nagy veszteségeket okoznak. Már csak azért is, mert a piaci me­chanizmus – többen utaltak már rá a vitában – önmagában nem stabilizálja a gazdaságot. Ezt a funkciót – a fejlesztés nagy részével együtt – éppen az állami vagy bürokratikus in­tézmények látják el a jelenkori gazdaságokban. Lehet persze a kudarcért, a destabilizációból fakadó károkért, szubjektív té­nyezőket okolni de jobb, ha – egy árnyaltabb és valósághűbb elmélet talaján állva – nem keressük a megoldásokat ott, ahol nem lelhetők fel, és inkább előre próbálunk haladni a törté­nelemben, és nem hátrafelé.

Aki a piacgazdaságot mint a történelem végpontját tűzi ki, és előnyben részesíti az általában vett államgazdasággal (va­gyis minden egyébbel) szemben, az elfogadja, hogy a politika és a gazdaság között éles határvonalat kell húzni, aminek következtében viszont a demokrácia intézményei a levegő­ben fognak lógni, és alkalmatlanná válnak az anyagi fo­lyamatok befolyásolására. Amennyiben azonban a szocia­lista piacgazdaságot nemcsak mint egy absztrakt kategóriát tartjuk lehetségesnek, hanem programértékűnek tekintjük, ak­kor nem lehet elfogadni például azt, hogy egy településen két-három magánszemély döntésétől függjön az, hogy két-há­romszáz vagy ezer munkahely létrejön vagy megszűnik; vagy azt, hogy olyan hatékonysági kritériumok szabjanak korlátokat a termelésnek, amelyek az eredményt azon mérik, hogy az adott folyamat hoz-e többletet a tulajdonosok szűk körének. A politika, a társadalmi részvétel gazdasági szerepét ki kell alakítani a helyi közösségektől a világtársadalomig a legkü­lönbözőbb szinteken.

K. T.: Köszönöm a válaszokat is; remélem, hogy az Eszmélet olvasói számára is hasznos és érdekes lesz majd ez a vita.

1. Bevezetés

Az angol válogatott gyenge szereplése az elmúlt hónapokban, a különböző titkos fizetésekről, adószabálytalanságokról szóló történetek, majd a Tottenhamnél lejátszódó Sugar-Venables ügy nemzeti sportunkat egyre kellemetlenebb helyzetbe so­dorta. Bár az embereknek megvannak a saját kifogásaik, a közös problémák sora világos és jól ismert:

Gyakran hallani, hogy a strukturális, szervezési, illetve vég­rehajtási hibák az angol futballban a gonosz, hatalommániás elnökök intrikáinak, a szűk látókörű, anyagi érdekektől vezé­relt, kapzsi futballsztároknak, a játék szempontjaival nem tö­rődő befektetőknek és a kulcspozíciókban levő, hozzá nem értő emberek hibáinak eredménye. Ebben az írásban vitatko­zunk azzal az állítással, hogy itt egyes emberek hibáiról lenne csupán szó. Szerintünk a probléma gyökere mélyebben kere­sendő. A problémák szükségszerű következményei egy olyan rendszernek, amely hagyja, hogy az érdekeltek – a klubok, játékosok, a televízió – csak saját hasznukat vegyék figye­lembe, és nincs olyan mechanizmus, amely magának a játék­nak a védelmében ezen erők ellen tudna hatni. így a futball semmiben sem különbözik a szabadpiaci kapitalista rendszer többi iparágától. Ahogy Nagy-Britannia számos más szekto­rában – szemben azok véleményével, akik hisznek a szabad­piac jótékony hatásában -, ez a rendszer a futballban is egyensúlyhiányhoz, a hatalom néhány cég (klub) kezében va­ló koncentrálásához, a fogyasztó (szurkoló) kizsákmányolásá­hoz, a reklám túlhangsúlyozásához, a termék növekvő homo­genitásához és a közjó (a játék vagy a bajnokság) elhanya­golásához vezetett. A futball Angliában a piac összes kudar­cának jelét magán hordozza.

Bár rengeteg írás született a piac tökéletlenségeiről, ezek legtöbbje bonyolult elméleti terminusokban fogalmazódott meg, és néhány akadémiai folyóirat vagy tankönyv lapjain volt olvasható: a legtöbb ember számára nem több tudományos halandzsánál. Véleményünk szerint bármilyen bonyolult is né­mely elmélet, a piaci erők szabad játékának eredménye min­denki számára kézzel fogható a hétköznapi életben. Az angol futball mai helyzete drámai példa minderre.

2. A piac nagy kudarca

Ahol a pénzé az utolsó szó, azt az egyszerű emberek meg­szenvedik. Ennek a kijelentésnek az alapja – tág értelemben véve – a piaci tökéletlenségek elméletében található. A való­ságban a szabadpiaci elmélet feltételei nem teljesülnek, a kö­vetkezmények pedig a piac kudarcaként ismertek.

Először is, a piac kudarcot vall, ha az adott területen né­hány vállalat túlságosan dominánssá válik. A szabadpiaci erők, melyek szabályozatlan monopóliumok, illetve oligopóliumok kialakulásához vezetnek, egyúttal problémákat² is okoz­nak. Ezek közül talán a legszembetűnőbb az, hogy a vásárló egyre rosszabb és rosszabb üzleteket köt: a monopolista a profitmaximalizálás érdekében befolyásolhatja a piacot.

A futball esetében ez a piaci kudarc a csapatok számának csökkenéséhez vezetett. Ugyanakkor felemelik az árakat, 150 fontot kérnek egy Coca-Coláért, minden évben megváltoztat­ják a szerelést, hogy az utolsó penny-t is kisajtolják támoga­tóikból, és más „vállalatokkal" (televíziós társaságok, szpon­zorok) is üzleteket kötnek, melyeket nem a vásárlók (szurko­lók) érdekeinek figyelembevétele, hanem a profitmotívum ha­tároz meg.

Másodsorban, a piac kudarcot vall, ha a vállalatok egymástól függnek, vagyis az egyik jóléte a többiek jólététől függ. A sza­badpiacok nem tudják kezelni ezeket az „externáliákat". Mind­ezek az összhang és a stratégia hiányához vezetnek. A piaco­kat tökéletesen összehangoló láthatatlan kéz által irányított lát­szatvilágon kívül az egyes piaci szereplők cselekedetei – me­lyek teljesen figyelmen kívül hagyják a többiekre kifejtett hatásu­kat – nem szolgálják az „iparágnak" mint egésznek az érdekét.

Harmadrészt, a profitmaximalizálás egy piaci rendszerben gyakran a rövidtávú szemlélet túlhangsúlyozásához vezet. A futballban ahogy a profit válik meghatározóvá, a rövidtávú megfontolások kerülnek előtérbe, melyek nem szolgálják sem a kluboknak, sem magának a sportágnak az érdekét.

Mindezek a tényezők nagy valószínűséggel az összes profi futballklubot igen nagy bajba sodorhatják, ha nem tesznek el­lenkező irányú lépéseket. A fenti három felvetés mindegyike egy-egy problémára kíván rámutatni a piac dominanciájának futballra gyakorolt hatásával kapcsolatban. A korlátlan verseny a tehetség, a források koncentrációjához vezet, a következ­mény pedig valószínűleg az lesz, hogy megszűnik a profi sport vonzereje, amely az eredmény bizonytalanságán alapul.

Az eredmény bizonytalanságának kritériuma

A nagy klubok még nagyobbá válása felé mutató tendenciák megerősödése különösen aggasztó probléma a profi sport­ban: az egésznek az értelmét ássa alá. A sport népszerűsége az eredmények bizonytalanságától függ, és ez – paradox mó­don – csak egy irányított rendszerben biztosítható. Egy operát érdekesnek találhatnak az emberek akkor is, ha tudják, hogy mivel fog végződni, egy CD lehet élvezetes, hiába hallgattuk akár több tucatszor is. A sportban azonban, különösen a fut­ball esetében, igaz az, hogy a nézők érdeklődése csak az eredmények bizonytalanságával tartható fenn. Bizonyos ese­tekben persze gyönyörű látvány egy nagyszerű csapat isko­lajátékát látni. De ha túl gyakran győznek, és ezt minden év­ben megteszik, akkor az érdeklődés csökken. Ez igaz mind a bajnokságra, mind a klubokra. „Ceteris paribus" (azaz, ha minden más tényező változatlan), a nézők az egyenlő küz­delmet kedvelik. így minél erősebb valamely csapat dominan­ciája, annál gyengébb a verseny, és alacsonyabb az érdek­lődés. Amíg a klubok a saját érdekeiket követik egy piaci rend­szerben, néhány közülük szükségszerűen ki fog emelkedni, így elég hatalmuk lesz ahhoz, hogy hosszú távon megala­pozzák sikereiket. Ha visszatekintünk a futballtörténelemre, azt látjuk, hogy mindig voltak ugyan nagy klubok, ahol a leg­jobb játékosok zöme játszott, mindeddig azonban nem állt fenn a veszélye annak, hogy dominanciájuk teljessé válik.³

Amint egy klub a profit maximalizálására törekszik (ami azt jelenti, hogy lehetőleg az összes mérkőzést szeretné meg­nyerni)⁴ , nem veszi figyelembe a bajnokság hosszú távú ér­dekét, amely kizárja az állandó győzelmeket. Gratton és Taylor írja egy helyütt: „Ha egy csapat az átlagosnál jobbá válik, azon ő nyer, a liga egésze viszont veszít, mert a mérkőzések látogatottsága lecsökken, amint a végeredmény kiszámítható­vá válik."

Ez nemcsak a legjobb játékosok megszerzését célzó stra­tégiára igaz, hanem az önző viselkedésre is, amely gyengíti a többi klubot. Amíg az egyik klubot nem érdekli a többi klub „egészsége" (és így a íiga egészéé sem), addig a problémák fennmaradnak. A külső beavatkozás látszik az egyetlen meg­oldásnak. Létfontosságú, hogy a bajnokság egy kartellként működjön (ahogy az más területeken is megszokott), mégpe­dig oly módon, hogy ezek a problémák figyelembe vehetők legyenek.

Az angol futball háború utáni története azt mutatja, hogy a rendszer – még ha ez furcsán hangzik is – ké­pes volt garantálni az ered­mények bizonytalanságát az egyes mérkőzések és a bajnokság egésze tekinte­tében egyaránt. Ha minden évtizedben megvizsgáljuk az első öt helyezettet az el­ső osztályban, akkor azt látjuk, hogy a 16-17 csapa­tos bajnokságban a meg­szerezhető 50 pontból ők 29-30 pontot szereztek (kb. 60%).

A részletesebb vizsgálat kimutatja, hogy" csak né­hány klub volt meghatáro­zó, illetve rámutat egy erő­södő tendenciára, amely főleg az új bajnoki rendszer bevezetésének eredménye. Az első táblázat azt mutat­ja, hogy az „Ötök" (Tottenham, Arsenal, Everton, Manchester United, Liver­pool) messze kiemelkedtek az első osztály mezőnyéből. A második táblázatból az derül ki, hogy bár teljes mértékben sohasem sikerült meghatározó­vá válniuk, az ötök mindig ott voltak a legjobbak között. Vagyis egy olyan rendszerrel van dolgunk, ahol néhány klub ugyan kiemelkedik a mezőnyből, de fölényük nem nyomasztó.

Szymanski vizsgálata kimutatta, hogy minél magasabbak a fizetések és az átigazolási díjak, az érintett klub annál sike­resebb lesz. 1974-89 között a liga költségnövekményének 85%-a bérekre és átigazolási díjakra fordítódott. Nagy űr tá­tong az első öt helyezett és a többi csapat között. Mégis, a nagy ötös a bajnoki szereplések tekintetében nem szakadt el teljesen a többitől. Ez köszönhető véletlen tényezőknek is (rossz menedzser, egy nagyszerű játékos valamely más csa­patban, sérülések stb.). Ebben tükröződik a rendszer lassú mozgása is, amely lehetővé teszi néhány csapat számára, hogy már kiöregedett, elsőszámú játékosokat játszassanak (a szurkolók kielégítése, a játékos hírneve miatt), még akkor is, ha fizetésük nem esik a legmagasabb kategóriába. Igen va­lószínű, hogy a piaci viszonyok térnyerésével és a sikeres klubok gazdagabbá válásával a jobb egyesületek által nyújt­ható fizetések és átigazolási díjak jóval magasabbak, mint a többi klubnál, és ennek következtében a legjobb klubok do­minanciája egyre erősödik.

Nyernek-e a fogyasztók?

Néhányan mondhatják, hogy amint a paternalista éra vége utat nyitott a szabad versenynek, rögtön a fogyasztó került előtérbe. Ez a hagyományos, szabadpiaci nézőpont: a válla­latoknak, miközben megpróbálják profitjukat maximalizálni, fi­gyelembe kell venniük a fogyasztók akaratát, így biztosítva van a legjobb üzlet a fogyasztó számára. Mi történik azonban akkor, ha a hagyományos típusú szurkolót kiszorítják a „fo­gyasztók"? Frank Dell'Apa hasonló folyamatot írt le az USA baseball-történelméből: „A tehetségek mindig a munkásosz­tály soraiból kerültek ki, a munkásosztály támogatta a profi klubokat. Mostanra […] – ahogy az angol futballban is – a munkásosztályt egyre jobban kizárja a jegyárak szakadatlan emelkedése. […] A növekvő jegyárak rendszerét szántszán­dékkal vezették be, hogy kiszoríthassák a kispénzű klubokat. A klubok persze magasan tudják tartani a nézőszámot azáltal, hogy a jegyeket viszonteladók bevonásával forgalmazzák."

A lényeg, hogy miközben a „határ"-szurkolókat – vagyis azokat az embereket, akik épp most döntötték el, hogy jövőre a teniszt vagy a jégtáncot választják – próbálják mindenáron megszerezni, a rövid távú profitmaximumhoz a klubok és a futball életképességének hosszú távú megőrzése szükséges. Ha kiderül, hogy az angol szívhez már kevésbé áll közel a futball, akkor ez azt fogja mutatni, hogy a „határ-fogyasztók kisebb érdeklődést mutatnak.

A futball nemcsak egy a többi szórakoztató iparág közül, a szurkolókat pedig nem hasonlíthatjuk olyan vásárlókhoz, akik a legjobb mosóport keresik a lehető legolcsóbb áron. A fut­ballban a közösségi szellem egyesül az egyéni élvezettel. Egy mai piackutatás vizsgálata szerint: „Úgy tűnik, hogy a futballból lassan-lassan kihal a közösségi és bajtársiassági tudat, ami a szurkolók számára a játék lényege." Az a tény is, hogy a mérkőzéseket nem egy napon játsszák, azt jelzi, hogy az eredmények vasárnap délután 4.40-kor történő áttekintésének nemzeti (férfi) rítusa eltűnt.

A vásárló félreismerése rejlik az új, nyers, üzleti megköze­lítés mögött, és ez a futballt a szakadék szélére sodorhatja. S ha az országot kevésbé érdekli majd a sport, vajon az üz­letemberek felhasználják-e arra, hogy továbbra is megnyerjék ügyfeleiket? Még üzleti nézőpontból is be kell látni, hogy hosszú távon figyelembe kell venni a klubok fiatal szurkolóit. Az egyik piackutató szerint: „Ők a leghűségesebb vásárlók; azok, akik éveken keresztül több ezer fontot költöttek a klubra, de most úgy érzik, hogy csapatuknak nincs szüksége rájuk."

A futball Big Bang-je

Tény, hogy az angol futballban néhány éve óriási zűrzavar uralkodik. Aminek a 80-as években csak előjelet látszottak, a legjobb klubok elszakadása a szegényebb és gyengébb egye­sületektől, az a 90-es években bekövetkezett. Van tehát egy Premier League-ünk, melyben feltehetőleg a legnagyobb (a legjobb?) klubjaink foglalnak helyet, illetve van egy Football League-ünk, melyet régebben másod-, harmad-, negyedosztálynak hívtunk, de a mai piaci időkben átkereszteltetett első-, másod-, illetve harmadosztályra.

1985, vagyis a Thatcher-évtized csúcsa óta érezhető volt, hogy az „Ötök" elégedetlenkedtek a futball irányításával, és főleg azzal, hogy támogatniuk kellett más klubokat. Nem néz­ték jó szemmel azt a tényt, hogy a televízión keresztül befolyó pénz – amelynek nagy része az ő tévészerepléseikből szár­mazik – 92-féleképpen és egyenlőtlenül van elosztva, ahe­lyett, hogy az ő zsebükbe vándorolna.

Mikor 1988-ban eljött a televíziós szerződések meghosszabbításának ideje, a nagy klubok támadásba lendültek. A tárgyalások során, melyekbe egy új szereplő, a British Satellite Broadcasting (BSB) is bekapcsolódott – a BBC-vel és az ITV-vel együtt -, a többiek háta mögött nekik kedvező meg­állapodást kötöttek az ITV-vel.

Az új szerződés nagyon ügyes volt. Több bevételt ígért a televízióban többet szereplő kluboknak – a Tottenham és a Liverpool számára a Rotherhammel szemben -, de ugyan­akkor eleget a többieknek az életben maradáshoz. Persze ha a kis klubok azt gondolták, hogy a „nagyok" itt megállnak, akkor igen naivak voltak.

Ha valakinek fel kellett volna térképeznie a futball fejlődési lehetőségeit a megváltozott körülmények között, akkor ez a Football Association (FA) vagy a Football League kellett volna hogy legyen. Néhányan ezen tiszteletre méltó testületek sze­mére vetették, hogy semmilyen elképzelésük sincs a sport jövőjét illetően. Ez azonban nem így van. Legalább két, ko­herens elképzelés létezett arról, hogy mik a futball céljai, és a központnak mire van szüksége.

A Football League világosan kinyilvánította álláspontját, mi­szerint a jobb kluboknak támogatni kell a kisebbeket – mely filozófia körülbelül 20 évvel ezelőttig uralkodó is volt. Mindez magába foglalt kereszttámogatásokat, olyan szavazási rend­szereket, melyek kizárták, hogy a legjobb klubok teljes domi­nanciára tegyenek szert, illetve más, a szabadpiaci rend­szerekben ismeretlen intézkedéseket. Visszatekintve úgy tű­nik, hogy ez a rendszer már a kezdetektől kudarcra volt ítélve, mert nehézkesen tudott alkalmazkodni az új körülményekhez, bár meg kell jegyeznünk, hogy elutasítása a mindenkori hely­zet logikus átgondolása nélkül született meg.

A FA is felismerte, hogy valami nem működik jól. Elképze­lésük azonban lényegesen különbözik a Football League-étől. Részben azért, mert a FA-nak 44.000 angol futballklubból volt képviselője és nemcsak a profi elitből. 1991-ben kiadtak egy jelentést Blueprint for Football címmel; ebben egy olyan rend­szert próbáltak vázolni, mely felhasználta, de ugyanakkor fé­ken tartotta volna a piaci erőket. Bár törékeny elképzelés volt, értékes próbálkozásnak tekinthető, még ha részben abból a törekvésből táplálkozott is, hogy a FA teljes mértékben meg­szerzi a brit futball feletti ellenőrzést.

Ezen írás hátterében az a gondolat rejtőzött, hogy egy erős válogatott tenne jót az angol futballnak. Ez ellentétben állt a klubok menedzsereinek felfogásával, illetve azon szponzoro­kéval, akik úgy látják: a nemzetközi mérkőzések sokkal in­kább melléktermékei, mintsem okai az egyesületi futball léte­zésének.

Végül a FA felkészült a nagy klubok vezetőivel való tárgya­lásra. A legfontosabb ajánlat az volt, amely egy új, 18 csapa­tos Premier League létrehozásával kívánta csökkenteni a mér­kőzések számát. Ez elősegítette volna a legjobb játékosok, illetve egyben az angol válogatott fejlődését is. Ráadásul a FA felvetette a Premier League-be kerülés kötelező feltétele­ként egy minimális befogadóképességi szint (20000 néző) el­érését, egy újabb olyan feltételt, amelynek semmi köze a tisz­ta játéktudáshoz. Mivel közel állt a nagy egyesületek elkép­zeléseihez, a FA-tervnek jó esélye volt arra, hogy elfogadják. A menő klubok kapzsisága azonban ennél jóval nagyobb volt. A 18 csapatos Premier League ötletét elvetették – a kevesebb mérkőzés kevesebb bevételt jelentene⁵ -, kompromisszum­ként viszont beleegyeztek abba, hogy csak az 1994/95-ös idénytől kezdve csökkentik 22-ről 20-ra a létszámot (bár akkor sem biztosan). Kijelentették, hogy más fajta megegyezésbe nem hajlandók belemenni, és a bajnokságból való kilépéssel fenyegetőztek.

A Sunday Times írta egy helyütt: „Miután felszállt a köd, kiderült, hogy a forradalmi Premier League semmi más nem volt, mint a régi First Division, attól eltekintve, hogy sokkal több pénz állt a klubok rendelkezésére (1993. jún. 6.)." Mint ismeretes, a Premier League megkötötte a maga ügyletét a tévé-társaságokkal, a többi csapatot pedig a Football League nyakán hagyta, hadd csináljon velük, amit tud.

Annak legnyilvánvalóbb jele, hogy a futball piaci erők által irányított sporttá vált, az, hogy egyes klubok 30 év óta először kerültek a szakadék szélére: az Aldershot 1992-ben, a Maidstone az 1992/93-as idényben. A Hartlepool az utolsó pilla­natban menekült meg az 1992/93-as szezonban, a Barnet pe­dig az életben maradásért küzd. A piaci erők léptek a kereszt­támogatási rendszer helyébe, mely végigvonult az angol lab­darúgás első 100 esztendején.

Ugyanazok az erők, amelyek a fennálló válsághoz vezettek, további változásokat okoznak majd. Az elkövetkező néhány évben a menő klubok erősödő dominanciájára, az európai fut­ball előretörésére, illetve, ezzel párhuzamosan a hazai baj­nokság színvonalának további csökkenésére, a közvetítési dí­jak nagyarányú növekedésére, a legjobb angol játékosok kül­földre igazolására, a reklám fokozódó szerepére és még jó néhány más problémára is számíthatunk.

Talán még nincs túl késő ahhoz, hogy a szponzorok, a me­nedzserek, a sajtó, a játékosok, az igazgatók, sőt a Sky TV is felismerje, hogy a piac által irányított fejlődés feldarabolódáshoz, bukáshoz és nem a 21. század futballjához vezet.

3. Visszatekintés: miért nem történt mindez évekkel ezelőtt?

Hosszú időn át nem fenyegette a futballt a piac kudarcának, illetve a tőkekoncentrációnak veszélye. A nagyobb és jobb körülményekkel rendelkező városok csapatai előnyösebb helyzetben voltak, de nem taposták el a kisebb egyesülete­ket.⁶ Az emberek hűek maradtak lakóhelyük csapatához, ami igen erős támaszt jelentett a kluboknak, amikor az utazás még nehézkes volt, illetve a tévéközvetítés nem vált széleskörűvé a 60-as években. A tehetséges játékosok körében már akkor is érezhető volt bizonyos orientáció a jobb klubok felé, de nem öltött olyan óriási méreteket, mint manapság. A nagyobb „cégek" nem falták fel a kisebbeket, és ha valamit hiányoltak, az inkább az üzleti és piaci szellem volt. Az 1983-ban meg­jelent nagyszerű, nyíltan szocialista ihletésű könyvében Garry Whannel így ír erről a problémáról: „Sokan gondolhatnák, hogy azért van a futballal olyan sok probléma, mert nem az üzleti élethez hasonlóan működik."

Ha a piac kudarca nyilvánvaló, akkor miért nem ismerték föl hamarabb? Vajon a lehetőségek megvoltak, csak nem vál­tották őket valóra, vagy a struktúra és a szabályok megaka­dályozták mindezt? A válasz – talán meglepő módon – valahol a kettő között keresendő. A profi futball felépítésében és sza­bályaiban beállt változások döntő szerepet játszottak, amihez több külső tényező járult.

A FA volt a labdarúgás első (és még ma is vezető) testülete, melyet akkor hoztak létre, amikor a klubok felismerték közös érdekeiket a játék szabályainak egységesítésében, és egy egyenes kieséses verseny, a FA-kupa létrehozásában, mely 1871-ben vette kezdetét. A professzionalizmusnak a sportba való bevonulása a liga létrehozásához vezetett 1888-ban, ami a versenyszerű labdarúgás összefüggőbb és szabályozottabb formákban való űzését tette lehetővé. Brian Glanville szerint William McGregor (a Football League alapítója) felismerte, hogy „ha a profi klubok fenn akarnak maradni, és biztosítani kívánják játékosaik fizetését, akkor egy egyenes kiesésen ala­puló rendszer nem elég." A Football League létrehozása volt a megoldás erre a problémára. Glanville hozzáteszi: „Nincs kétség afelől, hogy a bajnokság létrehozása megőrizte és élet­ben tartotta a profi futballt azzal, hogy hétről hétre érdeklődést és folytonosságot biztosított számára". A futball egész felépí­tése tehát egy szabályozott és kiegyensúlyozott bajnokság lét­rehozásának igényéből származik. így lényegében véve kizár­ták, hogy ugyanaz a csapat nyerjen minden évben.

Voltak ugyan olyan időszakok, melyeket egy-egy klub do­minanciája jellemzett, gondoljunk az Arsenal 30-as, illetve a Liverpool 70-es évekbeli szereplésére, de a League-nek sike­rült biztosítania, hogy a játék kiegyensúlyozott és versenysze­rű legyen. Néhány tényezőről azonban még szót kell ejtenünk. Eredetileg nem mindegyiket arra találták ki, hogy közvetlenül szolgálja a játék érdekét, végső soron azonban jótékony ha­tásuk volt. Először vegyük azokat, amelyek ellensúlyozni pró­bálták a piaci erők romboló hatását.

I. Szavazási rendszerek

A bajnokság létrehozásától kezdve kialakult egy demokratikus struktúra, melyben minden klub egy szavazattal rendelkezett. Ahogy folyamatosan újabb klubok jöttek létre, több bajnokság­ra volt szükség. A szavazási rendszer átalakult, mégpedig úgy, hogy az első- és második ligás klubok, mint „teljes jogú tagok" továbbra is egy-egy szavazattal (összesen 44) rendel­keztek, míg a harmad- és negyedosztályú kluboknak össze­sen 4 szavazat jutott. Ez azt jelentette, hogy a szabályokon csak akkor lehetett változtatni, ha az alacsonyabb osztályú klubok is hozzájárultak, mivel a szabálymódosításhoz 2/3-os többségre volt szükség. Az alacsonyabb osztályú, illetve sze­gényebb kluboknak így lehetősége volt beleszólni a döntésbe, bármi volt is a nagyobb klubok érdeke.

II. Kereszttámogatások

Néhány együttes mindig nagyobb vonzerőt jelent a többinél. A kis klubok védelmében a redisztribúció különböző formáinak bevezetésére volt szükség. Mindez sokféle formában történt. Az egyik ilyen volt a kereszttámogatás, melyet adó formájá­ban fizettek be, és a bevételek 4%-át (1986-tól 3%-át) tette ki. A nagyobb klubok mérkőzéseik magasabb nézőszámának arányában nagyobb bevételre tettek szert. Másrészről, a te­levíziós bevételeket szétosztották a klubok között (bár meg kell jegyezni, hogy a nagyobb klubok éveken keresztül ma­gasabb arányban részesedtek ezekből a pénzekből). Harmad­részt, a 80-as évekig a bevétel egy része megillette az ide­genben játszó csapatot is. így lehetővé vált a kis klubok szá­mára, hogy anyagilag részesedjenek nagyobb klubok nép­szerűségéből. Ezt a szabályt szüntették meg az 1983-as Chester-jelentéssel.

III. Maximált fizetések

A futball sikere majdnem teljes mértékben a jó játékosok lététől függ. A tény, hogy Brian Clough képes volt egy kivé­teles képességű csapatot kovácsolni átlagos szintű játékosok­ból (1992/93-ig), azt mutatja, hogy csak kivételes személyisé­gű edző képes sikereket elérni a legjobb játékosok nélkül. Feltéve, hogy a futballisták a lehető legmagasabb fizetéseket kapják, a legjobb játékosok egy szabadpiaci versenyben a tő­keerős klubokhoz fognak szerződni. Ekkor fennáll a veszély, hogy ez néhány csapat túlsúlyához és kiegyensúlyozatlan baj­noksághoz vezet.

Évekkel ezelőtt ez a probléma fel sem merült a maximált fizetések miatt. Természetesen ez is egy módja volt a futbal­listák kizsákmányolásának és a nekik járó piaci bér megtaga­dásának. Ahogy Jimmy Hill rámutatott 1961-ben, a maximált bérek korában egy átlagos futballistának a buszsofőrökkel és a kereskedelmi ügynökök bérével megegyező fizetése volt, a legjobb játékosok pedig – akik számát 300-400-ra becsülte – ennél 30%-kal kerestek többet.

A maximált béreket 1961-ben törölték el, azóta a fizetések megemelkedtek. Ami meglepő, hogy ez nem vezetett néhány klub túlsúlyához (bár ennek hiánya magyarázná a trendet, me­lyet vizsgálunk). Egy sokkal figyelemre méltóbb hatás, hogy a labdarúgók bére megemelkedett, mely azt jelenti, hogy a munkaköltségek is emelkedtek – ma nagyjából a bevétel 64%-át teszik ki. A menő klubok nagyobb fizetéseket tudnak nyúj­tani, de ez, magasabb bevételeik miatt, az összköltségnek kisebb hányadát teszi ki, mint a jelentéktelenebb csapatoknál. Ez a magyarázat arra, hogy az utóbbiak közül miért jutottak sokan anyagi csődbe.

IV. Visszatartás és kiadás

A munkapiaci tevékenység egy másik kötöttsége a játékosok jobb egyesületekhez való áramlásának ellenőrzése. A „Visszatartás és kiadás"-rendszer – melyet sok labdarúgó a rab­szolgaság egy szelídebb formájának tartott – igen hatékony eszköz volt egészen addig, amíg fel nem számolták a 70-es évek végén. Ez a rendszer tulajdonképpen egy opciót adott a klubok kezébe, mely lehetővé tette, hogy ne engedjék el a játékosokat akkor sem, ha már lejárt a szerződésük. E lehe­tőség megszüntetése a menő játékosok érdekét szolgálta, akik régi szerződésük lejártakor szabadon tárgyalhattak az új­ról. Ennek azonban volt néhány furcsa mellékhatása. A leg­jobb játékosok mindegyike ügynököket alkalmazott, hogy tár­gyaljanak helyettük: a klubok gyakran akkor adtak el játéko­sokat, amikor a szerződések még érvényben voltak, így ma­gasabb átigazolási díjakat kérhettek.

A fenti mechanizmusok és szabályok a bajnokság stabilitá­sához vezettek, és sikeresen védték ki egy öncélú oligopólium létrejöttének lehetőségét. Ahogy a rendszer összes támaszát felszámolták, a koncentráció egyre valószínűbbé vált. A sza­vazási rendszert 1986-ban változtatták meg, bár a kulcsmoz­zanat az volt, amikor a menő klubok felismerték, hogy bármit elérhetnek, ha kilépéssel fenyegetőznek.

V. Üzleti menedzsment

Később, főleg a 60-as évektől kezdve, a labdarúgó klubok – kü­lönösen a nagymenők – ráléptek az üzleti élet útjára, ennek minden következményével együtt. A játékhoz oly sokáig hozzá­tartozó közösségi értékek, melyek teljesen idegenek a kapita­lista rendszertől, fokozatosan eltűntek.⁷ A gyakran hobbiként űzött és – meglepő módon – többnyire a helyi érdekeket is fi­gyelembe vevő, gondoskodó tulajdonforma helyét átvette a nyíl­tan agresszív, üzleti gondolkodás. A tulajdonosok nem csupán egy kisvárosi klub elnökei kívántak lenni – ők is profitot akartak.

VI. A televízió vonzereje és hatalma

A televízió döntő tényező volt a 80-as évek változásain belül, egyrészt az általa nyújtható szolgáltatás (izgalmas mérkőzé­sek, menő sztárok), másrészt az általa kapott pénzek miatt. Az is tény, hogy a tévé egy olyan világhoz vezetett, ahol a nézők megszokták a rangadók hangulatát, így már nem él­vezték a harmadosztályú mérkőzéseket. A televíziónak fontos szerepe volt a rombolásban és a futballon belül megjelenő koncentrációban.

Egészen mostanáig a televíziós bevételek jóval kevésbé voltak fontosak Nagy-Britanniában, mint például az USA-ban: leszorították ezeket a pénzeket, mert az ITV és a BBC együtt­működött (bilaterális monopóliumként), és a BBC nonprofit szervezetként alacsonyan tartotta a sportközvetítések előfizetési díjait. Ma a televízión keresztül szerezhető pénz sokkal többre tehető, mint a jegyeladásból származó. Ma a Premier League-státusz garantált évi 750.000 fontot jelent a BSkyB-től, minden egyes élő közvetítésért pedig 69.335 fontot. Rá­adásul léteznek a televíziótól származó, közvetlen támoga­tások is: a 19. helyezett 148.000 fontot kap, majd innentől felfelé helyezésenként 37.000 fontot (így a bajnokcsapatnak 815.210 font jár), melyeket kiegészítenek a reklámbevételek.

A piac hatása a klub életére nyilvánvaló: átalakítani a struk­túrákat, az időzítést, a szabályokat, alkalmazkodni a médiá­hoz, minél több bevételhez jutni a televízión keresztül, meg­mozgatni az összes piaci erőt a bevétel növelése érdekében, gyümölcsöző szerződéseket kötni, és biztosítani a sikeressé­get mindenáron. A bevételek szempontjából sokkal fontosabb tényező, hogy az adott csapat nagy klub-e, mint, hogy éppen milyen eredményt ért el egy adott szezonban.

A Manchester United számára a szponzorok, illetve a tele­víziós díjak mindig adottak lesznek, míg az 1992/93-as sze­zonban remekül szereplő Norwich nem jut megfelelő bevéte­lekhez és televíziós szerepléshez. A jó szereplés még nem garancia az áttöréshez, mivel senki sem gondolja, hogy a Nor­wich meghatározó csapat lehet az elkövetkező 20 évben. A teljesítményeknek nem megfelelő szerepeltetésük a televízió­ban nem teszi lehetővé számukra a hosszú távú sikert.

VII. Heysel és Taylor

A biztonságos és csak ülőhelyekkel kitöltött stadion iránti igény mellett a bevétel-orientált szemlélet nagy nyomatékkal szerepelt Taylor főbíró beszámolójában, amelyet a Heysel-stadionban történt katasztrófa, a Hillsborough-i tragédia, illetve a huliganizmus fokozatos elterjedése hívott életre. A beszá­moló jelentős befektetéseket tartott szükségesnek, és az egyesületek, amelyek úgy gondolták, hogy a televízióból még több pénzt tudnak begyűjteni, újabb ösztönzést kaptak arra, hogy felkutassák ezeket a lehetőségeket. A szurkolók egyön­tetűen Taylor jelentését és a kormányzatot tették felelőssé azért, amit a jelek is mutattak, hogy a futball egyre jobban elszakadt eredeti gyökereitől, és a szórakoztatóipar egy újabb ágazatává vált. A díszpáholyok megjelenése csak egy újabb szimptómája volt ennek. A játék Taylor által említett problémái olyan formában is közölhetők lettek volna, hogy azok a hosszú távú stabilitás kezelésére alkalmasak legyenek.

VIII. Alternatív produkciók

Nem árt hangsúlyozni, hogy a labdarúgás az elmúlt időszakban a hanyatló piac áldozatává vált. Közvetlenül a háborút követő években évi 40 millió fő volt a szurkolói csúcslétszám. 1985/86-ban ez a szám 17 millió alá csökkent. 1970-ben 30 millióan néz­ték a tévében a FA Cup döntőjét, amit a Leeds és a Chelsea játszott. 1988-ban már csak 12 millióan kapcsolták be a készü­léket, hogy megtekintsék a Liverpool-Wimbledon kupadöntőt.

Az okok közül néhány magára a futballra vezethető vissza: huliganizmus, kevésbé tetszetős játék, a sportlétesítmények állagának romlása, valamint egyes csapatok túl nagy domi­nanciája. A változások nagy része azonban a futball ellenőr­zési körén kívülről eredt. Közgazdasági kifejezéssel élve, az elmúlt időszakig a labdarúgás „inferior" jószágnak bizonyult: ahogy a jövedelmek évről évre emelkedtek, az emberek ke­reslete a futball iránt egyre csökkent (legalábbis a mérkőzések látogatottságát tekintve). Ennek oka meglehetősen egyszerű: a pénz elköltésére egyre több alternatív lehetőség jelent meg, kezdve az önkiszolgáló boltoktól az üdülésekig, más hazai sportok és időnként egzotikusnak számító külföldi sportágak, mint az amerikai futball, a Tour de Francé vagy az Australian Rules. Ez pedig azt jelentette, hogy a labdarúgásnak sokkal kereskedelem-orientáltabb gondolkodásmódot kellett átven­nie, hogy egyáltalán biztosíthassa túlélését.

4. Mi jöhet ezután?

A monopolhelyzet szinte minden esetben oda vezet, hogy a fogyasztók silányabb terméket kapnak kézhez magasabb áron, szükségleteikre kevesebb figyelem fordítódik. Végül a piac egyszerűen kifullad, és egy új termék lép a régi helyére.

A labdarúgás körüli válság bizonyos fokig válasz napjaink piac által vezérelt társadalmára. Nem meglepő ezek után, hogy a futball egyre inkább az üzleti nyereségről szól, meg­feledkezve eredeti funkciójáról, vagyis a hétvégi kikapcsoló­dás biztosításáról, ami lehetőséget ad a mindennapi élet unal­mának túllépésére – valami, amit mindig várni lehet. Nagy-Britannia és a labdarúgás helyzete 14 évi konzervatív, sza­badpiaci fölény után temérdek azonos jegyet visel.

Azt is mondhatjuk, hogy a kereskedelem globalizációjával és a transznacionális vállalatok növekedésével párhuzamosan a futball felépítésében is új modell jelenhet meg. Ebben az új világban csak néhány klub marad, amely számít valamit (vagy egyáltalán talpon tud maradni), ezek pedig az európai ligára koncentrálnak, amely megtestesíti azt az óhajt, hogy a Man­chester United és a Glasgow Rangers az AC Milán, a Real Madrid és a Bayern München⁸ társaságában játsszon. A köl­csönhatás ezzel a világgal többnyire élő, műholdas tévé-adá­sokon keresztül biztosítható. A lelkes szurkolók három vagy négy mérkőzésre is kapnak jegyet, ha kellő időben lefoglalják (ha nem bérlettulajdonosok).

A Szuper Euro-Liga fogalma, ami felváltaná a régieket, egyeseket izgalomba hoz, másokat rémületbe kerget. Egye­sek állítják, hogy bár az elkövetkező időben a kisebb klubok szurkolói nehéz helyzetbe kerülnek, bizonyos változásokhoz éppen a szurkolók ízlésének megváltozása vezetett: a kisebb klubok mérkőzéseinek látogatottsága túlzottan alacsony. Azoknak, akik nem tudják megfizetni a magasabb belépőket vagy a tévé-díjakat, ez valószínűleg egyaránt megkeseríti az életét, de magának a sportnak semmiféle kárt nem okoz. Ugyanakkor komoly érvek szólnak amellett, hogy egy ilyen forgatókönyv ugyanúgy sértené a nagy egyesüle­tek érdekeit, mint a kire­kesztett kisebbekét. Elő­ször azért, mert nagyon sok menő játékos kisebb egyesületekben tanulja meg az alapokat.

Másodsorban, a szur­kolók helyi szinten ismer­kednek meg a játékkal. Egy 1991 májusában ké­szült felmérés igazolta, hogy a szurkolók többsé­ge (leginkább a 25-35 évesek korcsoportjában) helyi egyesületek futball-mérkőzésein szeretett be­le a sportágba, mely mér­kőzésekre az apjuk vitte ki őket. Az 1f00 fős minta 67%-a (többnyire 25-35 évesek) az első mérkőzé­sét valamelyik rokonával tekintette meg, 56%-a az apjával. 67% annak a csapatnak a szurkolója lett, amelyet először látott játszani azon a bizonyos első mérkőzésen. Ahogy a lap kommentálja: „Fel­mérésünk azt mutatja, hogyan váltak az emberek az adott klub szurkolójává a 60-as években és a 70-es évek elején. Ha az apák nem gondoltak volna arra, hogy fiaikat elvigyék magukkal, a mérkőzések látogatottsága egy idő után jelentő­sen csökkenhetne."

Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a labdarúgásnak to­vábbra is egy, a férfiak által uralt időtöltésnek kell lennie, ami kizárólag hűséget és érdeklődést igényel, valamint azt, hogy tovább legyen örökítve apáról fiúra. Arról sincs szó, hogy a labdarúgás ne próbáljon terjeszkedni és vonzási körét kiszé­lesíteni a családokra, nőkre, valamint azokra a társadalmi osz­tályokra, amelyek a tradíciók miatt nem érdeklődnek a játék iránt. Ugyanakkor, ha a nagyszabású versenyek vonzásában a műholdas tévéken keresztül vezet az egyetlen út a futball­hoz, a nagy klubok mérkőzéseinek helyenkénti látogatásával a szurkolói létszám felfrissítésének egész rendszere esetleg szépen lassan eltűnik. A műholdas-, illetve kábel-tévéken ke­resztül működő „fizess, ha nézed"-rendszer is felvet problé­mákat a jövőbeli szurkolók újratermelését illetően, korlátozva a játék közelébe kerülésének lehetőségét. Miként Stan Barnett az 1991/92-ben 6-10 millió ember által nézett ITV kö­zönségéről megjegyzi: „Ezek a nézők közel sem voltak mind­annyian megrögzött futballszurkolók, nagyon sokan közülük csak alkalmi szurkolók, véletlenül nézték a mérkőzést, mert éppen ez ment a tévében. Nem ártana, ha az FA feltenné saját magának a kérdést, hogy e nézők közül kiből lesz a jövőben szurkoló."

Harmadrészt, ha az Euro-Liga a kívülálló csapatok szemé­ben rivális szervezet lenne, a verseny tovább fokozódásával az átigazolási rendszer ellenőrizhetővé válna. A szurkolók összezavarodnának, elvesztenék érdeklődésüket, és az érzé­keny szabályok, melyek a játékot egyenlítik ki, valószínűleg felborulnának.

Végül: segítene-e az Euro-Liga modell elkerülni a bizonyta­lan eredménnyel kapcsolatos problémákat? Abban az értelem­ben, hogy ez csak nagy egyesületekből fog állni, talán igen, de a tiszta szabadpiaci modell keretei között még ez a helyzet is koncentrációs nyomásnak nyit utat. „Az elmúlt időszakban az AC Milán kiválogatta a legjobb játékosokat." A források meglehetősen egyenlőtlenül vannak elosztva. Még ezen a leg­felsőbb szinten is egy olyan csapatnak, mint az AC Milán, üzleti forgalma tízszer nagyobb, mint a legnagyobb brit klubé, a Rangersé, amely kétszerese az Arsenalénak és a Manches­ter Unitedénak. Minden bizonnyal ésszerűtlen dolog lenne a múlt mechanizmusainak adaptálásával visszaforgatni az időt az úgynevezett aranykorba; újra bevezetni olyan dolgokat, mint a maximált bérek, és a „Visszatartás és kiadás"-rendszer, amelynek legalább annyi rossz oldala van, mint jó. Ez ahhoz hasonlítana, mintha a baloldalnak javasolnánk, hogy támogas­sa a nagyfokú államosítást, mivel ez többé-kevésbé bevált Atlee idejében. Nem lehet ragaszkodni mindahhoz, ami fenn­áll, de nem kellene azonnal elutasítani minden elemét az Euro-Liga tervnek sem, még ha a veszélyeket felismertük is. De azért alkalmazhatunk változtatásokat, ami esetleg segíthetné a labdarúgást, a futball érdekeit előtérbe helyezve a piaci kényszer helyett. Megfontolásra ajánljuk a következő javasla­tokat:

• egy egységes szabályozó testület létrehozása a jobb és következetesebb kormányzás céljából;
• világos, határozott támogatás a nagyobb egyesületek ré­széről a kisebbek, javára – valószínűleg csak a jelenlegi első osztály aljáig kiterjedően;
• nevelőegyesületek alapításának lehetősége, melyek létre­hozása részben a nagyobb klubok feladata lenne;
• a tehetségek felfedezésére és ifjúsági csapat általi felne­velésére szolgáló rendszer felkutatása;
• tárgyalásokat folytatni a tévéközvetítések bővítéséről a futball egészének javára;
• az első osztály létszámának csökkentése maximum 18 egyesületre, párosítva a kupaküzdelmek csökkentésével;
• az átigazolási tilalmak bevezetése a szezon idejére, mi­nimális kivétellel. Ez megakadályozná a nagyobb egyesülete­ket abban, hogy könnyedén megvásárolják a sikert, és rá­kényszerítené őket, hogy ugyanúgy megküzdjenek a sérülé­sekkel és veszteségekkel, ahogyan a kisebb csapatok kény­telenek erre;
• éves beszámoló a futball helyzetéről, ami esetleg vitát indíthat a játék céljairól és struktúrájáról.

A legfontosabb az, hogy legyen a labdarúgásban elképzelés – a pályán és azon kívül egyaránt. Egyedül és kizárólag a profitmaximalizálás hosszú távon nem segíti a játékot, és ezt minden befektetőnek fel kell ismernie. A változtatás mindig szükséges volt a szervezetben, de a szabályokban is, ám en­nek stratégiai áttekintéssel kell történnie. Máskülönben csak kapkodó, összefüggéstelen válaszok születhetnek az új prob­lémákra. Az egyesületek és a liga tulajdonosainak a játék ér­dekében meg kell egyezniük a hatalom megosztásában, vagy egy külső szabályozóban, melynek mindannyian engedelmes­kednek („a meghatalmazott-modell"). Hosszú távon ez hasz­not hoz mindannyiuknak úgy, hogy a sportágat is biztosítja a fizető szurkolókról – a televízión keresztül vagy személyesen.

Rogan Taylor (az 1980-as évek elején létrejött Futballszurkolók Szövetségének alapítója) az őszinte szurkolók hangját a tárgy tudományos kutatóinak közvetítve így fogalmazott: „A labdarúgás […] haldoklik abban a formában, ahogy eddig lé­tezett, de csak azért, hogy újjászülessen. A professzionális játék új jellege és formája napjainkban van kialakulóban."

A Football League és a Premier League a klasszikus és jelentős piaci kudarcoktól szenved. További változások elke­rülhetetlenek. A kérdés az, hogy milyen alapon indulnak meg a változások, és a futball javát fogják-e szolgálni. Ez nem érhető el a piaci erők szabadjára engedésével.

Jegyzetek

1 Ha ez az evidenciaként ható elmélet nem lenne elég meggyőző erejű, a kutatások eredményeit vizsgálva kiderül, hogy az egyre ma­gasabb árak egyre alacsonyabb nézőszámot jelentenek (Cairns et al., 1986:19). A valós áraknak természetesen tartalmazniuk kell az utazási költségeket, a különböző programok, műsorok költségeit, és más egyebet is, mint például a frissítők költségeit: nos, ezeket a rendelke­zésre álló tanulmányok közül csak néhány veszi figyelembe.

2 Elméletileg az új belépők által okozott fenyegetettség-érzés még a látszólag monopol helyzetben levőket is arra kényszerítheti, hogy úgy viselkedjenek, mintha egy tökéletesen versenyző piacon lennének. A labdarúgásban a piacra való belépés a szabályok által korlátozott, és az új csapatoknak a legtöbb esetben rendkívül nehéz kiépíteni saját egzisztenciájukat, figyelembe véve a földrajzi adottságokat, a szurko­lók, a támogatók különböző fokú megbízhatóságát és más hasonló problémákat.

3 Meglehetősen sokféle bizonytalansági és más minőségi tényező van a végső kimenetelt illetően, melyek az elméletek szerint vélhetően befolyásolják az érdekeltség fokát, és így a mérkőzések nézettségi mutatóját, valamint az általános érdeklődést is a professzionális játék iránt. Az emberek rámutattak az egyes mérkőzések, illetve a bajnok­ság végeredményének bizonytalanságára, a hosszú távú dominancia problémájára, az egyes tulajdonosok csapatai sikerességének lehető­ségére és magának a játéknak a fontosságára. Mindezeket a képes­ségeknek a különböző csapatok közti egyenlőségi foka befolyásolja. Részben a rendkívül sok tényező miatt, másrészt, mert igen nehéz minden helyzethez rendszabályt találni, nem utolsó sorban pedig azért, mert a kulcsfontosságú dolgok, mint például a potenciális nézők vá­rakozásai az eredmények pontosságát illetően nem mérhetők. Empi­rikus munkák igen nehéznek találták kimutatni, hogy pontosan mennyire fontos is ez. Ilyen irányú munka összefoglalását I. Cairns et al. (1986.). Egy nemrég készült tanulmány a hazai győzelem lehető­ségét a fogadóirodák által jelzett esélyszámokkal megadva többé-ke­vésbé erős hatást mutatott ki ezen a téren. (Peel and Thomas, 1988.)

4 A professzionális sportot tárgyaló közgazdasági irodalom nagy ré­sze azt próbálja kikutatni, hogy a csapatok a profitot maximalizálják-e, vagy valami mást („hasznosságot"). Úgy tűnik, hogy Nagy-Britanniá­ban az utóbbiról van szó, az USA-ban pedig az előbbiről. Ám az már nem világos, hogy mennyire különböző ezek implikációja.

5 Egyedül az Arsenal és a Manchester United szavazott az ellen, hogy megnöveljék az első osztály létszámát az eredeti 22-es létszám­ra 1990-ben.

6 A helyi népesség mérete és jóléte, valamint a sikeres futballcsa­patok közti kapcsolat léte segít megmagyarázni a labdarúgás erővo­nalainak figyelemre méltó sodródását déli irányba. Például 1927/28-ban az első két osztály 44 csapatából 29 volt északi; 1987/88-tól az első osztály 21 csapata közül 15 déli, mint ahogy 11 csapat az a másodosztályban (Soar, 1989:128).

7 Egészen az utóbbi időkig a nem-kereskedelmi motiváció dominált. Ahogy Whannel (1983) rámutat: „a klubok nem elsősorban a profitért lettek harcba állítva. Az egyesületeket többnyire helyi üzletemberek ellenőrizték, nem annyira a nagy nyereség érdekében, mint inkább a helyi közösségben megszerezhető hatalom és befolyás, valamint egy­szerűen szórakozás miatt" (p. 25). Ezt megerősíti az a tény, hogy 1982-ben a 92 labdarúgó egyesületből mindössze 12 volt nyereséges, valamint az, hogy a harmad- és negyedosztálybeli csapatok a mérkő­zések alkalmával felmerült kiadásaiknak csak a felét fizették a belé­pőjegyekből (Mason, 1985:2). A kommercialista szemlélet hiányának egyik különleges oka pedig a 7,5%-ra korlátozott fizethető osztalékok­ról szóló szabály volt (Qratton and Taylor, 1985:240).

8 Az Európa Kupa új rendszerét sokan ezen az úton megtett fontos lépésnek tartják, amelyben az egyenes kieséses rendszerfa mini-ligás és a rájátszásos szisztéma váltotta fel. Ez garantálja minden csapat számára a minimális számú mérkőzést és a sokkal nagyobb bevéte­leket.

Irodalom

Bruggink, T. H. and Rose, D. R. (1990) 'Financial Restraint in the Free agent Labor market for major league baseball: Players look at strike three' Southern Economic Journal 56(4) pp 1029-49.

Cairns, J. (1987) 'Evaluating Changes in League Structure: The Reorganization of the Scottish Football League', Applied Economics 19(2) pp 259-75.

Cairns, J., Jennet N and Sloane P J (1984) 'The Economics of Professional Team Sports', University of Aberdeen, Dept of Political Economy, Discussion Paper 84-106.

Cairns, J., Jennet, N. and Sloane, P. J. (1986) 'The Economics of Professional Team Sports', Journal of Economic Studies, 13(1) pp 180.

Glanville, B. (1968) Know about Football, Blackie, London. Gratton, C. and Taylor, P. (1985) 'Sport and Recreation: An economic analysis'.

Hill, J. (1963) Striking for Soccer, Sportsmans Book Club, London.

Inglis, S. (1988) League football and the men who made it, Collins.

Mason, T. (1985) Sport in Britain, Faber and Faber, London.

Peel, D. A. and Thomas, D. A. (1988) 'Outcome Uncertainty and the Demand for Football: An analysis of Match Attendances in the English Football League', Scottish Journal of Political Economy, 35(3) pp 242-49.

Soar, P. (1989) The Illustrated Encyclopedia of Football, WH Smith.

Szymanski, S. (1993) 'The Economics of Footballing Success', Economic Review, vol 10, no 4.

Taylor, R. (1992) Football and its Fans, Leicester University Press.

Whannel, G. (1983) Blowing the Whistle: the Politics of Sport, Pluto, London.

When Saturday Comes. May 1991, London.

1. Módszer és fogalomhasználat

A jeles, nemzetközileg elismert közgazdász-teoretikus, a libe­rális közgazdaságtan magyarországi korifeusa, Komái János új összefoglaló szocializmus-kritikával jelentkezett a nemzetközi és hazai tudományos nyilvánosság előtt. Műve, „A szocialista rendszer" nem hagyományos szakközgazdasági munka, s mint ilyen általánosabb figyelmet érdemel. A szerző nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy – a magyar kiadás alcíme szerint – „kri­tikai politikai gazdaságtant" írjon, amely úgymond „a tudo­mányos tárgyilagosság eszményének" jegyében fogant. Az ér­deklődést tovább növeli a szerző alapvető célja: arra a kérdésre keresi a választ, hogy „mi is volt az a társadalmi képződmény, amelyben oly sokáig éltünk?".

Kornai munkája azzal az igénnyel készült, hogy tankönyv le­gyen a közgazdasági egyetemisták számára itthon és külföl­dön. Mivel a tankönyv a szocializmusnak nevezett jelenség­együttes (mozgalom, eszme, termelési struktúra stb.) történel­mének számos alapproblémáját érinti, jogosult, ha egy inter­diszciplináris munkát a történetírás újabb eredményeinek szempontjából is szemügyre veszünk. A könyv számos fejezete vagy részlete úgyis inkább történeti, mint szigorúan közgaz­dasági jellegű. Végül is a rendszerváltó közgazdaságtan első általános összefoglalását olvashatjuk.

Természetesen Kornai grandiózus kísérletét nem egy szak­történeti munka igényeivel vetjük össze, hanem pusztán azt vizsgáljuk, hogy elméleti konklúziói mennyiben férnek össze a történettudomány konszenzusosnak tekinthető eredményei­vel,¹ illetve mennyire mondanak azoknak ellent. Tisztán ideo­lógiai kérdésekkel nem kívánok foglalkozni, mivel a mű ideo­lógiai funkcióját maga Kornai a magyar kiadás előszavában már előrebocsátotta: „a szerző a történelem zsákutcájának tartja a szocialista rendszert² ", és művében mindvégig ezt az alap­tézist kívánja bizonyítani. Egy 1993. májusi interjújában Kornai úgy vélekedett, hogy tulajdonképpen a szocializmus azért bu­kott meg, mert meg akarta haladni a kapitalizmust: „A tény­legesen létrejött szocializmus azért torzult el és végső soron azért omlott össze, mert ki akart küszöbölni három fundamen­tális társadalmi intézményt: a pluralista demokráciát, a magán­tulajdont és a piacot".³ Ezt a vállalt ideológiai célt az olvasónak természetesen tiszteletben kell tartania, s nem szabad belőle tudományos problémát faragni, névértékén kell kezelni.

Mindjárt a magyar előszóban kiderül, hogy a szerző pusztán „gondolati modelleket ad elő", s az egyes országok tapasz­talatai csak „szemléltetésül szolgálnak⁴ ". Ezek a „modellek" azonban – mint látni fogjuk – az újabb kutatások fényében nem tűnnek meggyőzőeknek. A konkrét történeti alapoktól meg­fosztott steril „modellek" olyan gondolati konstrukciók, ame­lyek többnyire „kipróbált" közhelyeket gyűjtenek össze, igen különböző elméleti és módszertani forrásokból interpretálva azokat.⁵

Kornai János a maga elméleti módszerét az angol kiadás elő­szavában az eklekticizmusban határozza meg, amennyiben olyan radikálisan eltérő tudományos és szemléleti irányzatokat kép­viselő teoretikusok „szintézisével" kísérletezik, mint Marx, Schumpeter, Keynes és Hayek. Ami a történeti metodológiát illeti, ott bizony nincsenek ilyen meghatározó „forrásai" a szer­zőnek. A felhasznált történeti munkákból való idézgetés, amely a tulajdonképpeni történeti megközelítést hivatott pótolni, gyakran önkényes, véletlenszerű.

Történeti szempontból nézve azonban Kornai munkájának legalapvetőbb módszertani fogyatékossága nem technikai jel­legű, hanem az, hogy a világgazdaságot nem mint strukturált egységes egészet szemléli, amelyben történetileg kialakult szer­kezeti meghatározottságok uralkodnak (mint például a cent­rum, a félperiféria és a periféria országainak egymáshoz fűző­dő kapcsolatrendszere, a munkamegosztás szerkezete, a kirekesztettségi és kizsákmányolási viszonyok, az egyenlőtlen cse­re és az egyenlőtlen politikai-uralmi viszonyok stb. Ennek kö­vetkezményeként eltűnnek a világfejlődést „színesítő" történel­mi régiók, a történelmi fejlődés mindenütt mint valami színte­len és alternatívátlan folyamat ábrázolódik.⁶ A nagy ideológiák alászállnak az Eszmék magasából, hogy a földön inkarnálódjanak. A „jó" és a „rossz" birodalma úgy jelenik meg a műben, mint két alapelv harca a világban: egyfelől a gazdasági racio­nalitás, a tiszta piaci logika, másfelől az irracionális állami ki­zsákmányolás. A történelem ismét teleologikus folyamattá transzformálódott. A világszocializmus „megvalósulása" he­lyére bekerül az elérendő kapitalista paradicsom mítosza, a „demokratikus piacgazdaság", amelynek megvalósulása útjá­ban a szocializmus kiküszöbölése után szinte már nincsenek is akadályok.

A tankönyvek általános sajátossága, hogy olyan fogalmakat használnak, amelyek a hivatkozott tudományos iskolák egyi­kében vagy másikában általánosan elfogadottak. Kornai „tan­könyve" ezen a téren elméleti kifinomultságról tesz tanúságot több szempontból is. Maga a könyv a központi kategóriát, a SZOCIALIZMUS fogalmát legalább megpróbálja elmélettörté­neti kontextusba helyezni, amivel a mai elméletellenes világ­ban, a „mikroökonómia" világában egyenesen „premodern" je­lenségnek tűnik. Ebben az értelemben igazán nem „divatos" munka. Más kérdés, hogy a mű lényegét határozza meg, hogy a szocializmus-fogalom strukturálatlan és differenciálatlan ma­rad, puszta „ideológia". Az értékelméleti összefüggések és a fogalom változásainak konkrét történeti szövete ennek megfe­lelően feltáratlan maradt. A fogalom említett dimenziói úgy­szólván eltűntek, egyetlen sík maradt fenn, mégpedig a sztáli­nista hatalmi apparátus propaganda-tézise: a szocializmus az, ami a Szovjetunióban Sztálin alatt létrejött a párt, illetve a párt­apparátus vezetése alatt.

Az elmúlt évek tükrében nem meglepő, hogy egy liberális gon­dolkodó elfogadja a sztálini logikát – persze világnézetileg a visszájára fordítva -, de az meglepő, ahogyan magát a „sztálini szocializmust" egyenesen a „klasszikus szocializmusnak" ne­vezi. Hogy a „klasszikus kapitalizmus" marxi fogalmának ana­lógiája ihlette meg a szerzőt, abban bizonyosak lehetünk, hi­szen magának a SZOCIALIZMUSnak a felbomlását is a visszájára fordított marxi tétel jegyében értelmezi. Marxot és Le­nint parafrazeálva írja a szocializmus történelmi pályájának be-végeztéről: „előbb-utóbb sor kerül valóban forradalmi jellegű változásokra, amelyek felszámolják a szocialista rendszert, és átvezetik a kapitalista piacgazdaságba".⁷ Úgy tenni 199PBen vagy 1993-ban, mintha ez a világ legtermészetesebb következ­tetése lenne, enyhén szólva magának Komáinak a korábbi munkáival sem egyeztethető össze. S bármennyire is kedvelje Kornai a maga képmására átrajzolt Marxot, nem lehet megspó­rolni a történeti elemzést, nem lehet analógiás úton leírni a kapitalizmus kelet-európai restaurációját a nyugati kapitaliz­mus fogalom- és formavilága alapján. Már csak azért sem, mert a mű megszületéséig mindössze kétéves tapasztalati anyag hal­mozódott fel. (A mű első, angol nyelvű kiadásának előszava 1991 áprilisában készült, s a helyzet azóta nem lett kedve­zőbb…) A kelet-európai régióban, amely nem a „demokratikus piacgazdaság" kiterjedésének tényeit hozta felszínre, hanem a félperiferiális sajátosságokat, az elszegényedést, a gazdasági hanyatlást, a munkaerőpiac olyan átstrukturálódását, amely példátlan munkanélküliséget, társadalmi marginalizálódást eredményezett, alapzatán pedig mindenütt a nemzeti populiz­mus, az etnikai háborúk már elfeledettnek hitt jelenségei éled­tek újra.

Kornai analógiás módszere azonban másutt is fogalmi csúsz­tatásokba megy át, amennyiben a szocializmus „tiszta" formá­ban való működését csakis a maga sztálinista, rákosista stb. formáiban értelmezi, és mindenféle reformot a „demokratikus kapitalizmus" előfutáraként, részeként tart számon: megint csak eltűnik az elmélet és a gyakorlat közötti összes közvetítés, mintha csak valóban újra az 50-es években volnánk.⁸ Persze lényeges eltérés, hogy Kornai most abból a tézisből indult ki, hogy a (fejlett) kapitalizmus fölénye az államszocializmussal szemben vitathatatlanul bebizonyosodott. Abszurd „felfede­zés" ez, hiszen ezt a „fölényt" sem Lenin, sem Sztálin, de még Hruscsov sem vonta kétségbe, különben nem hirdették volna meg az „utolérés" – egyébként teljesen utópisztikus és valóban realizálhatatlan – elméletét. Sőt, a rendelkezésünkre álló ta­pasztalati adatok alapján azt kell mondanunk, hogy az elmúlt négy évben semmilyen lényeges gazdasági és szociális mutató tekintetében nem sikerült megközelíteni az 1988-as utolsó „bé­keévet" sem. Ezt az összevetést Kornai nem végzi el, pedig mégiscsak furcsa, hogy a legfejlettebb országokkal – legalábbis egy ökonomista szinten – elvégzi az összevetést, de saját múlt­jukhoz nem viszonyítja az államszocialista országokat. Pedig ha rászánná magát erre a feladatra, kiderülne, hogy sem a 18­19. században, sem a legutóbbi századfordulón nem volt esély a felzárkózásra.⁹

Valami elmozdulás éppen az 50-es-70-es években történt, az­után megint lelepleződött az utópia. De hogy éppen ebben az összefüggésben a szocializmus lenne vétkes, ez tökéletesen bi-zonyítatlan maradt. Mindez természetesen nem szolgálhat érv­ként az államszocialista ideológusok számára a régi rendszer védelmében, mert az összeomlott, s belőle (és persze a világ­rendszer adott állapotából) sarjadt ki a kapitalizmus ezen új, félperiferikus formája, amelynek jövőjéről ma nehéz optimista módon nyilatkozni, ha az oroszországi, az ukrajnai, vagy akár a magyar fejleményekre gondolunk. Úgy tűnik, a kelet-európai formameghatározottság fennmarad. Ezért a szocializmus fo­galmának, illetve a történetileg kifejlődött államszocialista rendszer létviszonyainak összehasonlító történeti elemzése feltételezné a centrum és periféria összevetésének konkré­tabb, történetibb módját.

Kornai teljes mértékben figyelmen kívül hagyta azt a komoly nemzetközi irodalmat – nemcsak a marxista, de a liberális és konzervatív polgári megközelítéseket is -, amelyek a szocializ­mus fogalmának valamelyest is differenciáltabb megközelítését nyújtják. S bár tankönyvről van szó, s az ember hajlik a leegy­szerűsítések elfogadására, egy ponton túl azonban magának a Kornai-féle gondolatnak tudományos hitelességét ássa alá ez a felületes sematizálás. Ezt nem mentesíti az a körülmény, hogy a régebbi tankönyvek is éppen ebben az összefüggésben tar­talmaztak megbocsáthatatlan leegyszerűsítéseket és felületessé­geket. Azok is úgy közelítették meg a szocializmus fogalmát, hogy a mindenkori gyakorlatot a szocializmus teoretikus álta­lánosságának fényével világították meg. E könyvek is azt bi­zonygatták, hogy a praxis lényegében megfelel az elméletnek. Ennyiben tehát Kornai sem tudott szakítani a régi tankönyvek fogalomvilágával és módszerével.

Itt azonban nem arról van szó, hogy Kornai valamiféle „hi­bát" követett volna el. Ennél rosszabb a helyzet: nem rendel­kezik a történeti kutatásokban felhalmozódott elméleti és em­pirikus anyaggal, amely pedig előfeltételül szolgálhatna a szo­cializmus valóban átfogó analíziséhez.

2. Az empirizmus az elmélet ellen

Maga Kornai – igen helyesen – a szocialista eszmekört széles és sokrétű jelenségnek tartja, de „módszeres tárgyalásától"¹⁰ eltekint. Ennek következtében mindazok az elméletek, amelyek nem alkalmasak arra, hogy a „sztálinizmust" a szocializmus, mint termelési mód fogalmába szuszakolják bele, olyan szerep­körbe kerülnek, mintha nem is léteznének. Kornai az „igazi" szocializmust teoretikus absztrakcióként, utópiaként vonja össze egy kalap alá. Pl. az „új baloldal" szocializmus-felfogá­sát, amelyet néhány összefüggésben Kornai megemlít mint jó-szándékú utópista elméleteket, egyetlen komolyan vehető hi­vatkozással sem illusztrálja, nem találunk e szerzőkre még csak utalást sem. Nem derül ki még az sem, hogy kik azok a gon­dolkodók, akik ebbe a kategóriába tartoznak, s mi a valóságos tudományos jelentőségük. Érvelésüket és kapitalizmus-kritiká­jukat nemhogy nem elemzi, de még csak nem is említi. Abszurd helyzet áll elő: a szocializmus autentikus teoretikusai úgyszólván tel­jesen hiányoznak a feldolgozott irodalomból. Sem Gramsci, sem Mandel, sem Wallerstein, sem Arrighi, sem Andre Gunder Frank, sem a New Left Review, sem a Telos szerzői nem létez­nek e mű számára, Lukács is csak egy mellékes összefüggésben bukkan fel, holott harmadrendű magyar politológusokra és közgazdászokra mint komoly tekintélyekre történik hivatko­zás. Kornai úgy hárítja el magától e feladatot, hogy őt a rend­szer, nem pedig az ideológia, az elmélet érdekli;¹¹ miközben az ideológiai komponenseknek döntő történelmi jelentőséget tulajdonít, magát a Rendszert ideológiai és szervezeti tények­ből vezeti le.

Ha egyszer a Rendszer néhány ideológusa szocialistának deklarálta a maga országát, akkor az Kornai számára szocia­lista országként jön számításba. E kritérium alapján kerül ki a kapitalista világgazdasági rendszerből a „szocialista táborba" minden, „alkalmi" ideológusok által „szocialista orientációjú országnak" nevezett állam. S bár magam is úgy vélem, hogy a „minek nevezzük" kérdése önmagában nem perdöntő, de puszta „szemantikai kérdésként" kezelni, ahogyan Kornai te­szi, aligha felel meg a tudományosság kritériumának.¹² E meg­közelítés a politikai empíriát közvetlenül az elméleti igazság rangjára emeli. Mintha ezek az országok a maguk akaratából „szakadtak" volna ki a világrendszerből, mintha a harmadik világban megtapasztalt „szocializmus" nem következmény, ha­nem ok lenne…

Felmerül azonban egy logikailag is alapvető probléma, ami­kor Kornai megpróbálja „összegyűjteni" azokat a kritériumo­kat, amelyek alapján a szocialista országokat „kinevezi". Az említett ideológiai kritérium mellett egyetlen tényezőt tud fel­hozni, mégpedig a kommunista pártok irányító szerepét: „eb­ben a könyvben a szocialista rendszer kifejezés kizárólag kom­munista pártok által irányított országok rendszerét jelöli".¹³ így kerül Magyarország és Bénin, Jugoszlávia és Afganisztán együttesen a szocialista országok „táborába". De hát ezek után aligha csodálkozunk, hogy Kornai Nicaragua sandinistáit is kommunistáknak kiáltja ki. Kornai e tisztán politikai jellegű csoportosítása ellenére is meglepi az olvasót azzal a szinte hi­hetetlen eljárással, hogy a „szocialista országok" kijelölése so­rán semmiféle gazdasági kritériummal nem szolgál. Nem szá­mít sem a gazdasági struktúra, nem számítanak a tulajdonvi­szonyok. Ezek után már nem lepődünk meg semmin: Kornai szerint Beninben is és Magyarországon is a kommunista párt volt hatalmon… Persze ha minden egypárti hatalmat szocialis­tának minősítünk, s minden gazdasági társadalomalakulatot aszerint írunk le, hogy egyetlen párt van hatalmon, amely vagy Kínát vagy a Szovjetuniót tekinti – évenként változóan – mo­dellnek, akkor Zimbabwe, Dél-Jemen és az NDK valóban egy országcsoportba sorolható. De ha Kornai kritériumát komolyan vennénk, akkor is súlyos bajok állnának elő, miután Zimbabwéban és Dél-Jemenben sem kommunista pártok voltak hatal­mon, legalábbis a vezetése és tagsága nem deklarálta annak. Úgy tűnik, elegendő kritérium, ha maga Kornai János tekinti kommunistáknak őket.

3. A szocializmus „keletkezése" és szakaszolása

Tehát a világrendszer „működésének" specifikumai, a gazda­sági struktúrák és a tulajdoni szerkezetek is mind harmadren­dű kérdések. Sőt, Kornai tulajdonképpen még tovább ment: a kommunista párt maga a deus ex machina és az Első Mozgató egyidejűleg. Kornai értelmezésében a párt megragadta a szo­cialista ideológiát (vagy inkább az ideológia a pártot), amely kezdettől az állami tulajdon és az egypártrendszer alapjaira épült, és a párt e két ideológiai alapvetés szervezeti kereteként létezett és ragadta meg a politikai hatalmat, és került csaknem világuralmi pozícióba.¹⁴ Magából az ideológiából következik az állami tulajdon alapvető jelentősége és az egypártrendszer is, a „proletárdiktatúra" is. Ez a történelemmagyarázat egy po­litikai gazdasági tankönyv számára is képtelenség. Ezzel a ba­jok azonban nem érnek véget.

Két, nézetem szerint alapvető körülmény hiányzik Kornai vizsgálatából, amelyek pedig a tankönyv legalapvetőbb kon­cepcionális részéhez tartoznak. Az egyik annak a történelmi hagyománynak legalább jelzésszerű bemutatása, magyarázata, amely az állami tulajdont a 20. században az „államszocializ­mus" alapvető jelenségévé avatta. Az állami tulajdon nemcsak azért nem vezethető le a szocialista-kommunista ideológiából, mert maga az ideológia anyagi-gazdasági és szociális előfeltételezettségű, de azért sem, mert Marx elméletében a szocializ­mus eredendően éppen nem állami jellegű rendszer, hanem „szabad termelők, szabad társulása".¹⁵ Itt jegyzem meg: Kornai művében gyakran előfordul, hogy nem ott idézi a lényeges gondolatot, ahol az tematikusán felmerül, hanem egészen más összefüggésben. így jár el a marxi elmélet „államellenességé-vel" is. Amikor arra van szüksége, hogy a szocializmust az állami tulajdon doktrínájából vezesse le, akkor egyáltalán nem tesz különbséget, vagy relativizálja a különbséget az állami és közösségi tulajdon között.¹⁶ Ebből következik, vagy legalábbis összefügg ezzel, hogy Kornai a sztálini rendszert tulajdonkép­pen Sztálin nyomán tekinti szocializmusnak. Ezért érthető, hogy a „totalitarianizmus-elmélet" segítségével egyenes vonalú fejlődést tételez fel 1917-től Gorbacsovig, mert csak így tudja kiiktatni a szovjet történelem olyan szakaszait vagy jelenségeit, olyan struktúráit, amelyek nem illeszkednek sémájába.¹⁷

Kornainak arra sincsen válasza, hogy a NEP miért előzte meg az általa „klasszikus szocializmusnak" nevezett szakaszt. A NEP a maga piacgazdasági jellegzetességeivel – Kornai lo­gikája szerint – a „felbomlás" vagy a „reformok" szakasza, az „átmenet". Ismét, ha valami nem illeszkedik a sémába, akkor Kornai János – feledve a történeti valóság elemzését – kreál a jelenségből egy „átmenetet", így lesz ez valahogyan majd a Hruscsov-korszakkal is. Ám a történeti irodalom már régebben meggyőzően kimutatta, hogy a NEP nem egyszerűen Sztálin­nak és körének esett áldozatul, a NEP bukásának történelmi feltételei jóval korábban jöttek létre. (Az sem véletlen, hogy a piacgazdaság igazán korlátozott sztolipini reformját sem kí­sérte szerencse.) A NEP felszámolása már akkor megkezdődött, amikor Sztálin annak még legharciasabb híve volt,¹⁸ akkor tájt, amikor az 1923-as ipari-agrár-olló felszámolását a NEP védel­mében állami árintézkedésekkel próbálták megoldani. Ez tulaj­donképpen már az állami beavatkozás kora. Nem szabad elfe­ledkezni arról sem, hogy nem létezett sem modern bankrend­szer, sem a piacgazdaságra, azaz a kapitalizmusra „dresszírozott" paraszti populáció. Még a szibériai paraszt burzsoá éthoszát sem szabad eltúlozni, nemhogy az európai Oroszorszá­gét.¹⁹

Tehát a „forradalmi rendszer", a „klasszikus rendszer", majd a „reformrendszer", mint a Kornai-féle szakaszolás eredménye, talán megfelel egy utólagos logikai játéknak, de nem feleltethető meg a valóságos történelmi folyamatnak, még kronológiailag sem követik egymást. A Kornai által hivatkozott híres amerikai történész-szovjetológus, Robert C. Tucker két évtizeddel ezelőtt részletesen kifejtette, hogy a forradalom és az 1929-es fordulat között mind gazdasági-strukturális, mind politikai-ideológiai szempontból éles törésvonalak találhatók.²⁰

Teljesen feledésbe merül az a jelentős kérdés, hogy a 20-as évek baloldali ellenzéke és a „demokratikus centralisták" ép­pen az állami tulajdon és a szocializmus azonosítása ellenében fogalmazták meg elméleti és politikai pozícióikat a sztálini ve­zetéssel szemben. 1928-as, már emigrációban lefolyt vitájuk Trockijjal és híveivel jól tükrözi, hogy a sztálinizmussal mint politikai-ideológiai irányzattal szemben, ha esélytelenül is, de reálisan létezett ellenzéki mozgalom, amely megújuló formában a későbbi évtizedekben is alternatív szocialista koncepciókat képviselt – míg a hagyományos „sztálinista" gondolkodásban és praxisban az állami tulajdon mint valóban állami-bürokra­tikus tulajdon szerepelt, jóllehet az alternatív szocialista elkép­zelésekben és rövid életű gyakorlati kísérletekben az állami tu­lajdon a társadalmi tulajdon puszta előfeltétele volt. Az OKP fórumain a 20-as években lezajlott viták a párt különböző cso­portosulásai és irányzatai között igazán hitelesen tükrözik ezt a problémát. Ezek a viták – igaz, a politikai harcokkal szoros összefüggésben – a tulajdon-problematikát már akkoriban összekapcsolták a társadalmi formák elméletével, mindenekelőtt az ázsiai termelési mód kérdésével.²¹ A 20-as évek végéig az OKP-ban a közösségi tulajdon antietatista értelmezése volt a „hivatalos" (bár az ellenzék egyes köreiben, mint például a zinovjevi csoportosulásban, az állami tulajdon egyenesen állam­kapitalista formaként definiálódott). Mindezen szellemi-politi­kai előfeltételek nélkül sem az 56-os magyar munkástanácsok, sem a lengyel Szolidaritás 1980-81-ben nem tudta volna felvet­ni azokat a jelszavakat, amelyek ma már dokumentumokban testet öltve őrzik a történelmi fejlődés alternativitásának bizo­nyítékait. Enélkül nem létezett volna sem Hruscsov, sem a „pi­acszocializmus", melyről maga Kornai János is oly hosszan ér­tekezik.²²

Míg Kornai egy statikus szocializmus-fogalommal dolgozik Lenintől Gorbacsovig, addig a konkrét történelmi valóság egé­szen másképpen fest. Tény az, hogy 1917 és 1923 között ma­gának Leninnek is legalább háromszor jelentősen módosult a szocializmus-felfogása.²³ De itt egyáltalán nemcsak Leninről van szó. A Kornai által alapvető jelentőségűnek tételezett kom­munista párton belül a hét évtized alatt igen jelentékeny, hogy ne mondjam, alapvető átalakulás ment végbe a szocializmusról kialakított képzetekben, ideológiákban, elméletekben és persze a praxis síkján is. Az 1919-es pártprogram, amely az önkor­mányzati társadalom megvalósítását, a munkásönigazgatást tűzte ki célul, teljes egészében lekerül a napirendről a 20-as évek végétől, s a sztálini államszocializmus lesz a determináns ideológia. Az agrárkérdés területén talán még világosabban megnyilvánul ez az alapkülönbség. A mezőgazdasági artyelek és kommunák, amelyek a bolsevik agrárprogram igazi megtes­tesülésének tűntek a 20-as években, 1929 után a pusztulás sor­sára jutottak, s a „sztálini megoldás", azaz a kollektivizálás vet­te át helyüket. Ám a kollektivizálás sohasem szerepelt ebben az állam-bürokratikus formában a bolsevik koncepciók között, amiről Kornai teljes egészében megfeledkezik…, vagy nincs a dologról tudomása.

Miután Kornai a szocializmus keletkezését ideológiai és ha­talmi-politikai tényekből vezeti le, kénytelen megkerülni vagy háttérbe szorítani a történelemben a társadalmi érdekharcok szerepét, az „osztályharc" egész problematikáját, a történelmi alternatívák mögött meghúzódó társadalmi konfliktusokat. Elemzése számos alapvető kérdésben nem megy túl a formá­lis-szervezeti analógiákon. Az NDK-tól Zimbabwéig talál olyan általános fejlődési jegyeket, történelmi okokat, amelyek a társadalom alsó rétegeinek a „kommunista" pártok mögé ál­lását, a gazdagok vagyonának kisajátítását implikálják, de ezeknek a tényeknek az ideológiai motívumokhoz képest alá­rendelt szerepet tulajdonít. Bármily hihetetlen, de Kornai nem vesz tudomást arról a tényről, hogy 1917 februárjában Orosz­országban alig egy falunyi bolsevik párttag létezett. Nem érti, vagy nem akarja megérteni annak a ténynek a jelentőségét, hogy nem a kommunisták vagy a forradalmárok „csinálják" a forradalmat, hanem a forradalom csinálja a forradalmáro­kat, a kommunistákat, az anarchistákat, eszereket stb. így volt ez Oroszországban is. Miként az is súlyos vétek a történetiség ellen, ha azt képzelnénk, hogy a bolsevikok maguk választot­ták az izolálódás perspektíváját.

A „sztálinista ideológiai örökség" maga azonban jórészt ép­pen az izolálódás nemzetközi történelmi feltételeinek terméke. Nem véletlen, hogy az izolálódás enyhülésének periódusában válik kétségessé ez az ideológia. Éppen Hruscsov idején követ­kezik ez be, amikor az 1961-es XXII. kongresszuson visszatérés történik a szocializmus önigazgatói felfogásához. A hruscsovi reformok bukása után, a Brezsnyev-korszakban ismét az állam­szocializmus ideologikuma uralkodik a pártban és a Szovjet­unióban (egyre kevésbé az emberek fejében), majd Gorbacsov első éveiben ismét reneszánszát éli az önigazgatói szocialista hagyomány mindaddig, amíg 1988-89 fordulóján ad acta nem teszik az állami tulajdon fölötti társadalmi ellenőrzés kísérle­teit, s megtérnek a privatizáció néven ismert „katasztrojka" (A. Zinovjev) -politikához, amelynek szellemi alapzatán azután a szocializmus minden irányzatát utópiának vagy történelmi zsákutcának nevezik.²⁴ Kornai logikájában egyebek között azért sem fontosak ezek a változások, mert – mint általában a liberális gondolkodásban – a demokrácia fogalmát nem képes értelmezni a termelési folyamatban, a gazdasági döntések te­rén. A „piac vagy állam" dichotómiát ebben az összefüggésben sem adja fel.

Az ideológia túldimenzionált felfogásából ered, hogy Kornai észre sem veszi: az SZKP programja és valamely harmadik vi­lágbeli „szocialista orientációjú" ország programja közötti el­térések vagy azonosságok teljesen jelentéktelenek azokhoz a különbségekhez képest, amelyek az általános gazdasági fejlett­ség, a társadalmi szerkezet, a munkaerő iskolázottsága, az élet­mód stb. eltérő fejlődésében mutatkoztak meg. Mivel Kornai nem világrendszerben gondolkodik, fel sem merül számára az a probléma, hogy vajon miért tekintendő „zsákutcának" – mondjuk – a kelet-európai államszocializmus, s miért nem dek­laráltatik annak, mondjuk, a brit stílusú demokratikus intéz­ményeket és a piacgazdaságot meghonosító India fejlődése. Kornai számára egy politikai-hatalmi rendszer bukása egy ter­melési mód bukásával azonos. Mintha a „szocializmus" Beninben az ideológiai és intézményi tényezők, nem pedig a törté­nelmi feltételek inadekvát volta miatt bukott volna meg. Mint­ha csak Bénin vagy Afganisztán valóban a kapitalizmus vagy szocializmus alternatívája előtt állt volna… (Hiábavaló minden­fajta ideológia exportja olyan országokba, ahol „történelem el­őtti állapotok" uralkodnak, ahol a „természetadta" törzsi-kö­zösségi viszonyok határozzák meg a mindennapi élet szerke­zetét. Ami legalább ilyen fontos, hogy ezek az országok – el­lentétben mondjuk az 1917-es év Oroszországával – nem ren­delkeztek olyan belső erőforrásokkal, amelyek lehetővé tették volna számukra, hogy a világrendszeren belül önálló „világ­rendszerré" válhassanak; a tőke számára „érdektelen országok­nak" számítottak és számítanak ma is.)

A különböző létszférák közötti közvetítések ilyen mérvű ki­kapcsolása még egy tankönyv esetében sem engedhető meg. Mivel a szerző nem volt hajlandó figyelembe venni a maga konzekvenciáival egyetemben ezeknek a rendszereknek a vi­lágrendszerbeli beágyazódását, azokat a leszűkült alternatívá­kat, amelyek között „választhattak", kritikája nem talál célba. Ugyanis a történelem egyetlen harmadikvilág-beli, szocialis­tának deklarált országban sem kínálta fel a polgári demok­ratikus piacgazdaság megvalósításának lehetőségét, amely le­hetőségből a szerző kiindul. Kornai János sajnálatos módon pártpolitikai és ideológiai jellegű „megoldásokat" tálal fel ott, ahol gazdaságtörténeti és társadalomtörténeti problémákról van szó.

A neves szerző munkájában a történetiség mellőzése azon­ban leginkább akkor nyilvánul meg, amikor kísérletet tesz arra, hogy a szocialista rendszerek fejlődését szakaszolja, és a sza­kaszokat történelmi-gazdasági tartalommal töltse meg. Nem derül ki, hogy miért is válthatják egymást ezek a szakaszok anélkül, hogy átcsapnának a kapitalizmusba. Ezek az „átcsapások" a „gondolati modellekkel" nem magyarázhatók meg, mert ebben az összefüggésben is be kellene kapcsolni a ma­gyarázatokba a világrendszer működését, amelynek a vizsgált országok minden izolálódásuk ellenére is részei maradtak. Kornai, ki nem mondva, azon az állásponton van, hogy a vi­lágrendszeren belül az egyes nemzetek számára úgyszólván szabad átjárás létezik a „demokratikus országok" közé. A cent­rumnak a szegényebb régiókkal szembeni kirekesztő „műkö­déséről" a hosszú-hosszú műben komoly formában nem esik szó, pedig ez elsősorban gazdasági és egyáltalán nem ideoló­giai kérdés.²⁵

De nem járunk jobban a „forradalmi korszak" vizsgálatával sem. Miután Kornai főképpen a 70-es évek történeti irodalmá­ból idézgetett a szovjet (és a kínai) fejlődésre vonatkozóan, fi­gyelmen kívül hagyva Rabinovits vagy S. Cohen, egyáltalán a szovjetológia társadalomtörténeti iskolájának munkáit, így e periódusról is sajnálatosan szokványos, sematikus kép, tulaj­donképpen torzkép keletkezik. E periódus lényégét a forra­dalmi terrorban és a gazdagok kifosztásában látni súlyos egyol­dalúság, amelyet a modern történelmi irodalom gondos archív kutatásokra támaszkodva évekkel ezelőtt megcáfolt²⁶ A szerző állításával²⁷ szemben a forradalmi átmeneti időszakot nem me­ríti ki a hadikommunista „redisztribúció". Ez a katonai redisztribúció nem pusztán a forradalmi periódus autentikus követ­kezménye, hanem a világháború „államkapitalista újításának" és az „orosz tradíciónak" a terméke. Itt léteznek olyan forra­dalmi tényezők, amelyek az új termelési mód lényegét érintik: új termelési struktúrák jöttek létre, a társadalmi önszerveződés korábban nem ismert vagy alig ismert formái, amelyekben az akkor még antietatista kommunisták az új, a szocialista terme­lési mód első szigeteit látták.

A korábban említett tudományos művek óriási történelmi anyagot halmoztak fel arra vonatkozóan, hogy miképpen szer­vezték meg a közvetlen termelők tőkések nélkül, vagy a tőké­seket ellenőrizve a termelési folyamatot. Magam úgy vélem, és korábban volt módomban meg is indokolni, hogy ezek a ha­gyományos munkamegosztás szerkezetét átalakító forradal­mi kísérletek megfelelő történelmi feltételek hiányában ve­téltek el, vagy maga a sztálini fordulat tiporta el őket; de úgy tenni, mintha ezek nem is léteztek volna, ezt semmilyen di­daktikai szemponttal és „gondolati modellel" indokolni nem (lenne) szabad.

Ha Kornai valóban megvizsgálta volna a forradalmi perió­dus legalább magyar nyelven hozzáférhető dokumentumait, nyilvánvaló lenne számára, hogy annak a korszaknak a foga­lomvilágában az alapkategóriák ezek voltak: munkástanács, termelési önigazgatás, szövetkezeti társulások, kommunák és artyelek, öntevékenység és közösség, termelési demokrácia és szakszervzetek stb. A Sztálin nevével összekapcsolt „szocializ­mus egy országban"-praxis viszont a maga természete szerint valami egészen másról szólt: állam, tervgazdaság, egyenlőtlen csere, erőltetett iparosítás, kollektivizálás, utolérés stb., mely kategóriák a 20-as évek második felében sem ugyanazt jelen­tették, mint a 30-as években. Immánuel Wallerstein találó meg­fogalmazása szerint ennek a praxisnak a lényegéhez tartozott az „utolérés merkantilista stratégiája", amellyel a hatalomra jutott szocialista vagy kommunista pártok a burzsoázia történelmi feladatait vállalták föl, mint a feudális maradványok elsöpré­sét, az eredeti tőkefelhalmozást, a termelő üzemek totális áru­termelővé való átalakítását. Végül is „a XX. század történelmi ténye, hogy a hatalmon lévő kommunista pártok a szocialista államokban legalább annyit tettek az értéktörvény uralmának kiterjesztése érdekében, mint a transznacionális korporáci­ók"²⁸

Bárhogyan viszonyuljunk is egy ilyen megközelítéshez, ma­gukat a kérdéseket nem hallgathatjuk el, nem kerülhetjük meg. Kornai azonban a problematikát sem tette magáévá, hanem csupán egy teljesen más összefüggésben, mellékesen megemlíti például, hogy létezett valóságos szövetkezeti tulajdon is,²⁹ ezt azonban csak „pozitivista" módon regisztrálja, anélkül hogy valóságos jelentőségét elemezné, vagy beleillesztené a szocia­lizmus elméleti hagyományába és gyakorlati történetébe.

4. A „klasszikus rendszer"

A „klasszikus rendszer" keletkezésének problematikája – mint már fentebb is utaltunk rá – nem igazán érintette meg Komáit. Pedig éppen ez a kérdések kérdése. Kornai gyakorlatilag sem­mi konkrétumot nem tud mondani arról az egyetemes tervről, amely szerinte a „klasszikus szocializmus" bevezetéséről ren­delkezett. Ezen azonban nincs mit csodálkoznunk, ugyanis ilyen terv nem létezett. Nem véletlen tehát, hogy Kornai erre vonatkozóan semmiféle olyan dokumentumot nem tudott idéz­ni, amely a „sztálini rendszer" létrehozását tűzte volna ki célul. Nem kevés kutató töltött el éveket azzal, hogy valamilyen el­méletnek vagy hivatalos doktrínának a nyomára bukkanjon, amely alapján a sztálini szisztémát bevezették volna. A doku­mentumok, még a Sztálin által szignált dokumentumok is, 1927-ig mind a NEP védelméből indultak ki. Ma már evidencia a történeti irodalomban, hogy Trockij sem kívánta a NEP-et felszámolni…³⁰ Tudomásul kellene hát venni, hogy a sztáliniz­musnak nem volt elmélete.³¹ Ha nincs elmélete, hát nincs, Kornai János – vélhetnénk – majd megalkotja.

Kornai János éppen ennek jegyében a „klasszikus rendszer anatómiáját" is azzal a megállapítással kénytelen kezdeni, hogy „A SZOCIALISTA RENDSZER megértésének kulcsa a hatalmi struktúra vizsgálata". Valamilyen ma­gyarázatra végül is szükség van, s ezt érzi maga a tankönyv­szerző is.³² De sajnálatosan nem a „nagy ugrás" feltételeinek legalább rekapitulálásába fogott a szerző, amely megértethetné a diákokkal az 1927-1929-es sztálini rendszerváltás lényegét. Igaz, ez Kornai számára nem a megfelelő eredményeket hozta volna. Hiszen ez a fordulat helyezte pályára 'a „klasszikus rendszert", nem pedig az októberi forradalom…

Ha a történelem mint tudomány mozgósítása nem jár ered­ménnyel, marad a politológia a maga statikus sémáival és ka­tegóriáival, visszaköszön a régi tud.-szoc.-os „rendszeralko­tás": annál rosszabb a tényeknek. Ha a hatalmi szerkezetből akarjuk levezetni, megérteni a „klasszikus szocializmust", meggondolandó, vajon éppen ilyen módon nem vonatkoztat­hatnánk-e ugyanezt a kapitalista rendszerekre? Hiszen a kapi­talizmus hatalmi intézményének módosulása talán érintetlenül hagyta a gazdasági rendszert? Vagy a helyi-nemzeti kapitaliz­musok létrejöttében az angol és francia politikai forradalmak nem játszottak-e lényegbe vágó szerepet? Valójában Kornai a történelmi fejlődésnek csak a felszíni politikai rétegét hántja le, s miközben azt jól látja, hogy például a kollektivizálás maga valóban, lényegét tekintve, politikai-hatalmi okokból megy végbe, „nem látja" az alternatíva mögött a mélyebben fekvő történelmi okokat és folyamatokat, mert akkor a sztálinizmus versus szocializmus probléma nem hullott volna ki az elemzés rostáján, mint élő történeti problematika.³³

Kornai János elemzéseiben az imént jelzett módszertani zűr­zavar a „szocialista rendszerek" értékelésében különösképpen megnyilatkozik. Hol az immanens értékelést részesíti előnyben, hol pedig a rendszert a kapitalizmus fejlett centrumának érték­rendje alapján minősíti. Nem veszi észre, hogy a szocializmus lényegi előnyei, amelyeket maga is megnevez (létbiztonság, tel­jes foglalkoztatottság, ingyenes oktatás, a társadalom szegé­nyebb rétegei, mindenekelőtt a munkásság számára az oktatás és kultúra eredményeinek elsajátítása során nyújtott előnyök stb.), nem tarthatók fenn a magántulajdon uralmának vissza­állítása után.

Nem a véletlen műve tehát, hogy Kornai nem tudja megma­gyarázni a „klasszikus szocializmus" létrejöttének okát. Mivel e problémakörrel nem birkózik meg, kénytelen újra meg újra az „ideológia és szervezet" létéből levezetni a Szisztémát. A Párt mint valami DNS hordozza magában a „klasszikus szo­cializmust". Még akkor is ragaszkodik Kornai e tételhez, amikor a Párt nyilvánvalóan éppen ennek az ellenkezőjét hordozza.

Kornai a későbbi fejezetekben természetesen szól a lényeges és alapvető problémákról is, de már elszigetelve, kimetszve a reális történelmi kontextusból. így tárgyalja majd a rendszer születésétől elkülönítve a tulajdon problémáját (elhallgatva, hogy a (magán)tulajdon lényegéhez tartozik, hogy idegen munka elsajátításáról van szó). A 99. oldalon azután előkerül végre az érdek fogalma is, persze megint már a rendszer ki­fejlett formájának működési magyarázata során. A tulajdonfor­mák elemzése során Kornai például eljut odáig, hogy a rész­vényesek, vagyis a tulajdonosok tanácsát úgy írja le, mint akik­től függnek a menedzserek. De azt a kérdést már nem teszi fel, amit Marxtól Leninig minden szocialista számára szinte kö­telező volt feltenni éppen az „államszocializmus" elkerülése ér­dekében: ha egyszer a menedzsment függhet a hozzá-nem-értő rész­vényesek tanácsától, akkor miért ne függhetne a vállalati dolgozók, az üzemi munkások, a termelők stb. tanácsaitól? Ez a problematika átvezet a bürokrácia elkülönült hatalmához, vagyis az államszocializ­musban játszott szerepéhez.

Az eredeti válasszal adós marad Kornai, pedig a bürokrácia fogalmának elemzése során igazán felvethetné a munkástulaj­don és munkásellenőrzés kérdését, de ez nem áll érdekében, mert ez egész koncepciójának megkérdőjelezésével fenyegetne. Kornai bürokrácia felfogása igen közel áll Max Weberéhez és Lev Trockijéhoz, amennyiben a bürokráciát a „szocializmusban egységes társadalmi alakulatként" írja le.³⁴ így a bürokráciáról valamelyest is differenciáltabb, tagoltabb kép nem jön létre. A tankönyv koncepciója szerint a Rendszert a bürokrácia önér­dekei mozgatják. A bürokrácia olyannyira önálló érdekekkel rendelkezik, hogy a társadalomban minden más érdek gyakor­latilag artikulálatlan marad. A bürokrácia fogalmát Kornai csak politológiai síkon bontja szét (párt-, szakszervezeti, katonai, rendőri stb. bürokrácia). Ezért sincs válasza arra, hogy ilyen fokú irracionalitás ellenére miképpen lett a Szovjetunió szuper­hatalom, sőt még összeomlott formájában (FÁK) is alapvető tényező, mégpedig nemcsak Európában.

5. A reformszocializmus és a magántulajdon

A történetiség kilúgozódása az elemzésben a társadalmiság, a gazdaság és társadalom, a gazdaság és a politikai rendszer összefüggéseinek eliminálását vagy szervetlen összekapcsolását idézi elő. Ugyanis a statikus szemlélet, miközben – didaktikai szempontból – elválasztja egymástól a problémákat, nem képes azokat a fogalmi elemzés síkján újra összekapcsolni. Példaként említhető a magántulajdon elemzése. Kornai abból a bizonyítatlan tételből indul ki, mely szerint a magántulajdon ab ovo hatékonyabb gazdálkodást tesz lehetővé, mint az állami tulaj­don. Mivel a tétel bizonyítatlan, ezért a szerző állandóan kény­telen újra és újra visszatérni a magántulajdon áldásos szerepé­hez. Pozitív példái természetesen mindig csak a legfejlettebb centrumországokra vonatkoznak, sohasem a világgazdaság más régióira, ahol ugyancsak kapitalista viszonyok uralkodnak. (E. J. Hobsbawm gyakran idézett megállapítása szerint a kapitalista világrendszer ma jóval nagyobb arányban „termeli meg" a lét­minimum alatt élőket, mint a századfordulón. Ma évente kb. 50 millió ember hal éhen a földön, de ezen embertömegnek vi­szonylag elenyésző része él(t) a fejlett centrumokban.)

A szocializmus magántulajdon fölötti győzelmét Kornai azzal a motívummal magyarázza tankönyvében, hogy a magántulaj­don felszámolása eredendően a kommunista párt uralmához és a bürokratikus állami kollektivizmushoz van kötve. És ismét visszajutottunk ugyanazokhoz a módszertani és elmélettörté­neti problémákhoz, amelyeken Kornai egész koncepciója meg­bukik. Pedig az elméleti irodalomban már régóta evidenciának számít, hogy sem Marxnál, sem Leninnél semmiféle pártok és elkülönült bürokratikus elnyomó apparátusok nem szere­pelnek a szocializmusban mint kifejlett termelési módban,³⁵ Kornai mégis fenntartja, hogy ez volna a szocializmus alfája és ómegája.³⁶

Ezt ismerjük. így például láttuk, ahogyan Kornai a magán­tulajdont tisztán gazdasági kategóriaként elemzi, eltekint attól, hogy benne mindig meghatározott egyetemes, regionális és nemzeti szintű uralmi viszonyok rejtőznek. Miként a tőke fo­galma magában rejti a világpiac fogalmát, a tőkés magántulaj­don fogalma magában rejti az egyetemes uralmi viszonyokat. E viszonyok első, gyakorlati bírálata, az államszocializmus kí­sérlete elbukott. Ennek magyarázatához azonban nincs feltét­lenül szükség arra, hogy a magántulajdon valóságos termé­szetét „szublimáljuk". Ennek érdekében Kornai még azt az el­járást is alkalmazza, hogy az államszocializmus egyenlőtlensé­geit – egyébként helyesen és korrekten – megbírálja, azután viszont a kapitalizmus sokkal kiáltóbb és egyetemesebb egyen­lőtlenségeit az államszocializmus egyenlőtlenségeivel szemben végső soron igazolja³⁷ De ha a magántulajdon „szublimálása", „megnemesítése" mellett vagyunk, akkor persze az „államszo­cializmus" minden antietatista és antikapitalista bírálatát vagy elkerülhetetlenül utópiának kell tekinteni, vagy arra az állás­pontra kell jutni, hogy bármilyen gyakorlati bírálat elkerülhe­tetlenül a kapitalizmusba vezet, azt erősíti, s végül is igazolja a kapitalista rendszert.³⁸ Kornai e gondolatok bizonyításának egész fejezeteket szentel, ami az egész mű alapvető funkciójá­nak talán leglényegesebb mozzanata.

Szerzőnk nem teszi fel azt a kérdést, vajon a kapitalizmus miért nem működött úgy Kelet-Európában az államszocializ­must megelőző évtizedekben, ahogyan azt Nyugaton tette. S nem vizsgálja meg komoly formában azt sem: miképpen tör­ténhetett, hogy míg 1913-ban a cári Oroszország az USA ipari termelésének alig 6 százalékát produkálta, addig 1938-ra a Szovjetunió meghaladta az amerikai termelés 45 százalékát. Ez olyan történeti kérdés is, amelyet semmilyen gazdaságelméleti és ideológiai érvekkel nem lehet tudományosan kiiktatni. Leg­főképpen azzal nem, hogy a szisztéma egy átalakult verziója fél évszázaddal később megbukott. Éppen így a rendszer bu­kását sem lehet elválasztani attól, hogy többé nem tudott olyan szükségleteket kielégíteni, amelyeket legitimációs ideológiájá­ban évtizedeken át hirdetett. Ezt Kornai többször is aláhúzza, de nem veszi komolyan vagy fel sem veti a kérdést, vajon mi az oka annak, hogy a legitimációs ideológiát csak a rendszer ledöntése árán lehet a legális politikai nyilvánosságból kiszo­rítani, ám a lakosság milliói mégsem hajlandók azt elfelejteni. Ha ezt a kérdést felvetné, akkor a „klasszikus rendszer" meg­reformálásának kísérleteit nemcsak abból a szempontból vizs­gálná, hogy mely reformok és mennyiben segítették elő a ka­pitalizmus visszaállítását, hanem azt is, hogy az államszocia­lizmus összeomlásában mekkora szerepet játszottak azon tár­sadalmi erők érdekei és tevékenysége, amelyek a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, politikai elitekkel és nagy multinaci­onális társaságokkal működtek együtt.

S kik voltak azok a társadalmi erők, akik nemzeti keretek között végrehajtották ezt az átalakulást? Miután kapitalizmust követelő népmozgalmak sehol nem játszottak szerepet az át­alakulásban, mégiscsak fel kell vetni azt a problémát, hogy a Kornai által leginkább bírált társadalmi csoport, a BÜROKRÁ­CIA játszotta az alapvető szerepet. Egyszer csak elfelejtette a kommunista ideológiát, és áttért a kapitalizmusra? Nyilván másról van szó, amiről Kornai nem beszél. Az általa oly gyak­ran elmarasztalt privilegizált rétegek (részben értelmiségiek, részben bürokraták a régi és új elitek köreiből) privilégiumaikat megőrizni vagy újakat szerezni kívántak, amihez a nemzetközi gazdasági és politikai háttér a 70-es évek közepétől (adósság­válság stb.) egyre kedvezőbb volt, viszont a rendszer számára egyre kedvezőtlenebb, s már azok is megvonták a rendszertől támogatásukat, akik egyébként nem hittek a magántulajdon visszaállításának kedvező hatásaiban. A régi privilegizált réte­gek nem voltak érdekeltek abban, hogy saját létfeltételeiket a társadalom ellenőrzésének rendeljék alá. A dolgozó emberek milliói, akik valami jobb lehetőségben hittek, nem is nagyon látták át, hogy pl. a privatizáció nem az elitek és privilegizált csoportok kiebrudalásának eszköze, hanem éppenséggel egy ellenőrizetlen, vadkapitalista restauráció új formájú hatalmi-politikai intézményrendszerrel való „elősegítése", végigvitele. Ez a restauráció persze jelentős mértékben a régi rendszer mé­hében született, de ez a folyamat nem ment volna végig a „ked­vező" nemzetközi beágyazottság nélkül. Mire a lakosság nagy tömegei ennek tudatára ébredtek, már nem fordulhattak vissza vagy előre az „államtalan szocializmus" felé.

Persze 1989 perspektívájából az összeomlásnak már nem volt szocialista alternatívája, de sem a jugoszláv önigazgatás buká­sa, sem 1956, sem 1968, sem 1980-81 szempontjából nem állít­ható, hogy kizárólag a kapitalista restauráció útja létezett, mert ezzel 1917 februárjának nézőpontjából is elkerülhetetlennek, s mint ilyen, igazolhatónak látszik a sztálinista fordulat is a ma­ga ismert konzekvenciáival. Visszamenőleg kiküszöbölni az al­ternatívákat a történelemből nem „ártalmatlan gondolati mo­dellek előadása", hanem a történelmi folyamat meghatározott alternatíváinak elzárása, ugyanakkor mások erősítése. Ez a tör­ténelem szomorú tapasztalata, amit azonban Kornai János már nem véletlenül nem idéz Lukács Györgytől, azon kevés gon­dolkodók egyikétől, akiket idéz, csak éppen azt mulasztotta el megjegyezni, hogy a történelem alternativitásának problémáját a marxizmuson belül éppen ő vetette fel. Egyidejűleg Lukács volt az, aki „1968" egy meghatározott alternatívájaként előre látta egy polgári restauráció lehetőségét is… (ami 1989 után be­következett).³⁹ Van abban valami szimbolikus, hogy Lukács e műve már csak akkor jelenhetett meg, amikor az általa még megmenthetőnek tartott szocializmus kapitalista elkorcsosulása a végső stádiumba ért. De ez a tény aligha teszi ad acta Lukács György elméleti hagyatékát, a tertium datur gondola­tát, amely ellen Kornai János csaknem 700 oldalon oly szenve­délyesen érvel…

A rendszerváltás a legkitűnőbb bizonyítéka annak, hogy a szocializmus nem reformálható tovább polgári-piaci irányba, mert kapitalizmus lesz belőle. Most már nem marad más el­méleti perspektíva, mint vagy új utakat keresni az önkormány­zás és a szabad szövetkezés szocializmusa felé, vagy a fennálló világrendszer, a kapitalizmus apológiája…

Jegyzetek

1 A szovjet fejlődés historiográfiájáról pl. igen jó áttekintést nyújt egy Japánban kiadott kötet: Facing Up to the Past. Soviet Historiography under Perestroika. Sapporo, 1989., de egy külön tanulmányt szentel­hetnénk csak azoknak a historiográfiai vizsgálódásoknak, amelyek 1989 után jelentek meg a Szovjetunióban, illetve utódállamaiban.

2 Kornai János (1993) A szocialista rendszer… 20. o.

3 HVG, 1993. május 22. 39. o.

4 Kornai (1993) 20. o.

5 Más kérdés természetesen a könyv szakközgazdaságilag kimunkált része, amelynek méltatásával a közgazdász szakembernek kell foglal­koznia. E feladatnak egy későbbi számunkban tesz eleget Wiener György. (A szerk.)

6 Ez a beállítódás a 60-as éveket megelőző állapotba visz vissza ben­nünket, hiszen a magyar történetírásban a világrendszer-szemlélet már a 60-as évek végétől jelen van. Elegendő, ha Pach Zsigmond Pál, Berend T. Iván és Ránki György munkásságára utalok e helyen.

7 Kornai (1993) 29. o.

8 Pedig még a rendszerváltás előtt egy speciális tanulmánykötet jelent meg több mint egy tucat szerző tollából a szocializmus fogalmának, Marx és Lenin „szakaszolási" elméletének tárgyában: „Válaszúton. Lé­tező szocializmus – Politikai átmeneti időszak? szocializmus? kapita­lizmus?" ELTE ÁJTK, Bp., 1988. Pol.tud. füzetek 7. (Szerk: Krausz T.~ Tütő L.)

9 Ennek már régóta komoly történeti irodalma van, amely egyébként tükröződik a magyar történetírásban, mindenekelőtt Niederhauser E., Berend T.I. és Ránki Gy., Katus L. és mások munkásságára utalhatunk, eredetileg 1. erről pl: Paul Bairoch: Europe's gross national product, 1800-1975. In: The Journal of European Economic History, 1976, Vol.5. No. 2. Az „utolérés", „elmaradottság" elmélettörténeti hátteréről l. Krausz T.: Pártviták és történettudomány. Viták az „oroszországi történelmi fejlődés sajátosságairól" a 20-as években. Bp., Akadémiai Kiadó, Érte­kezések a történettudomány köréből, 113. 1990. és vö: Niederhauser Emil Kelet-Európa-koncepciójáról. In: Krausz T.: Megélt rend­szerváltás. Cégér kiadó, 1994. 177-199. o.

10 L. Kornai (1993) 41. o.

11 Vö. uo. 42. o.

12 Vö. uo. 42. o.

13 Vö. uo. 43. o.

14 Vö. uo. 72-73. o. skk.

15 Magyar nyelven is rendelkezésre áll e témakörben Tütő László re­konstrukciója, amely a marxi szocializmus-koncepció antietatista ka­rakteréről tanúskodik. A „kommunista társadalom első szakasza" Marx elméletében. In: Egy remény változatai. I. Elmélet és realizáció. Mag­vető, Bp., 1990. 56-99. o. Szerk.:Kapitány Á.-Kapitány &

16 L. például Kornai i. m. 59. o.

17 A politológiai irodalomban is számos munka kimutatta már, hogy a szovjet intézményrendszer a 20-as és 30-as években igen radikális változásokat szenvedett el; a fejlődési szakaszok jól elkülöníthetők pél­dául a 20-as és a 30-as évek között. L. olyan kitűnő liberális szerző munkáját, mint Graeme Gill: The Origins of the Stalinist political System. Soviet and East-European Studies: 71. Cambridge University Press, 1990.

18 Érdemes ebből a szempontból áttekinteni Sztálinnak Molotovhoz írt magánleveleit. L. ezeket J. V. Sztálin levelei V. M. Molotovhoz, Iz­vesztyija CK KPSZSZ 1990. 9. sz. 184. skk.

19 L. erről a megfelelő történeti konkrétsággal James Hughes: Stalin, Siberia and the crisis of the New Economic Policy. Cambridge Univ. Press, Soviet and East-European Studies: 81. 1991.

20 L. R. Tucker: Stalin as a revolutionary 1879-1929. A Study in His-tory and Personality. W. W. Norton and Co. N. Y„ 1973., 330-395. o., oroszul javított kiadásban 1990-ben jelent meg Moszkvában; e problé­makör irodalmi vitájához fűztünk néhány megjegyzést a korábbi évek­ben, 1. Krausz T.: Szocializmus egy országban, Megjegyzések egy tör­ténelmi vitához, Medvetánc, 1981. 2-3.sz. 55-78. o., uő: A szovjet 20-as évek történelmi elhelyezéséről. Világtörténet, 1983. 3. sz. 56-75. o. és nő: Adalékok egy rendszerváltás anatómiájához. Kritika, 1989. 11. sz. 2-6.0. De az említett politológusi munka (Gill) is ezen a vonalon épít­kezett.

21 L. erről részletesebben Krausz X: Pártviták és történettudomány c. könyvünket, Akadémiai Kiadó, Bp., 1991.

22 Már magyar nyelven is olvasható erről a kérdéskörről Alec Nove igencsak jelentős munkája, amelyet Kornai annak ellenére nem vizsgál, hogy magát a szerzőt megemlíti. L. Alec Nove: A megvalósítható szo­cializmus, KJK.

23 L. erről: Tütő László-Krausz Tamás: Lenin a szocializmusba való politikai átmenet időszakáról. Társadalmi Szemle, 1984. 7-8. sz., 109­116. o., de érinti ezt a kérdést a Kornai által idézett Szamuely László is, ám Kornai ebből a szempontból nem említi a munkát: Az első szo­cialista gazdasági mechanizmusok. Bp., 1971. és Marcel Liebman: Leninism under Lenin. Jonathan Cape, London, 1975.

24 Részletesen megvizsgáltuk ezt a problémakört történeti szempont­ból. L.: K. X: Történeti adalékok a szocializmus politikai és elméleti értelmezéséhez. Politika-tudomány, 1987.3. sz. 3-28.0. és A jelCINIZ­MUS c. írást, in: Poszt-Szovjet Füzetek, XI. Bp., Magyar Ruszisztikai Intézet, 67-92. o.

25 Ennek a problémának egyik legfrissebb és igen alapos kifejtését 1. G. Arrighi: A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújí­tása. Eszmélet, 15-16. sz. 145-180. o.

26 ,Vö.: pl. R. Daniels: Red October: The Bolshevik Revolution of 1917. New York, 1967., A. Smith: Red Petrograd – Revolution in the factories 1917-1918. Cambridge Univ. Press, 1985. stb.

27 Vö. Kornai i. m. 58-61. o.

28 Vö.: Immanuel Wallerstein: The Politics of the World-Economy. New York, Cambridge Univ. Press, 1984. 93. o.

29 Vö. Kornai í. m. 109. o.

30 L. erről Judith Shapiro tanulmányát: Trockij o NEP-e. Előadás az 1989-es moszkvai nemzetközi szovjetológiai konferencián.Gépirat.

31 Ez a tény – hihetnénk – olyannyira evidens, hogy Hermann István Lukács György nyomán már 1970-ben hangsúlyozta A szocialista kul­túra problémái c. művében.

32 Vö. Kornai i. m. 65. o.

33 Ez a csúsztatás az előfeltétele alaptézisének: sztálinizmus EGYEN­LŐ szocializmussal. Az a körülmény, hogy a „klasszikus szocializmus" Marx és Lenin felfogása alapján egyáltalán nem ábrázolható a „szocia­lista termelési mód" alapelvei szerint csak legfeljebb „államszocializ­musnak" vagy „politikai szocializmusnak" (1. erről az idézett munká­kon kívül Szabó A. Gy.: Marx és az államszocializmus. Eszmélet, 4. sz. 103-114. o. és Szigeti R: A szociáldemokráciáról. Eszmélet 20-21. sz.), nem zavarja Komáit abban, hogy a sztálini szakaszt a „klasszicitás fo­kára" emelje.

34 L. Kornai i. m. 107. o.

35 L. erről a Kornai által nem idézett Kis János Bence Györggyel írt kitűnő munkáját, amit még Rakovsky néven magyarul publikáltak Pá­rizsban: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. Magyar Füze­tek könyvei 5. Párizs, 1983.

36 Vö. pl. Kornai i. m. 120-121. o.

37 Vö. pl. Kornai i. m. 583-584. o.

38 Hruscsov és Gorbacsov periódusainak reformjait megítélni mint tisztán gondolati konstrukciókat (elszakítva a konkrét történelmi alter­natíváktól) tudományos szempontból igen kétséges vállalkozás.

39 Vö.: Lukács György: A demokratizálódás jelene és jövője. Magvető, 1988. (Ford. Heller Ágnes.)

Az utóbbi egy-két évben a legkülönbözőbb irányzatokat kép­viselő társadalomtudósok számolnak be egy meglepő felfede­zésről. Eszerint a népesség fokozatos kettészakadása egy alulfoglalkoztatott, elszegényedett, marginalizált egyharmadra, illetve a teljesítményelvei társadalom áldásaiban továbbra is részesedő többségre (ezt a folyamatot ők már régebben is leírták) óriási léptekkel halad egy polarizált osztálytársadalom felé. Ebben egy mindinkább szélesedő munkásosztály konf­rontálódik majd a járadékosok és a tőketulajdonosok egy egy­re agresszívabban gazdagodó rétegével. Ezt a folyamatot to­vább erősíti, hogy az állam is fokozatosan vissza fog vonulni eddigi szociális újraelosztó funkcióiból.

A fenti tendenciák leírásakor két különböző értelmezési sé­mával találkozhatunk. Egyesek a második világháború utáni szociológia óta meghaladottnak számító osztálytársadalom egyfajta „visszatéréséről" beszélnek: az integrált „munkásság" ugyanis úgy olvad majd el, mint vaj a napon, és fokozatosan ellepi a klasszikus „proletárjelleg" és a 19. század pauperizmusa. Ezzel szemben állnak azok az elemzések, amelyek a folyamat újszerű jellegét emelik ki. Kihangsúlyozzák az aktu­ális világgazdasági válságban gyökerező polarizáló alapten­denciát, ahol a polarizáció közvetlenül a jelenlegi fordista munka- és termelési viszonyoknak egy posztfordista, ill. „toyotizált" felhalmozási modellbe való forradalmi átalakulásából jön létre. Elsősorban a transznacionális konszernek csúcsme­nedzserei kényszerítik ki újabban az egész világon az alkal­mazkodást a japán osztálytársadalom struktúráihoz. Szétfe­szítik a munkaerőpiaci szabályozás és a kollektív rendszerek eddigi kereteit, és a nullához közelítik a jóléti állam újraelosztó szerepét, hogy az időközben még a Daimler-Benz igazgató­tanácsa által is meghirdetett „gyári forradalomnak" ugrássze­rűen leértékelt munkaerőt bocsáthassanak rendelkezésére.

Mindkét értelmezési sémának megvannak a maga értékei. Aki ismeri például az uralkodó társadalomtörténet-írást, az gyorsan észre fogja venni, hogy a legújabb társadalmi fejle­mények meghazudtolják annak determinizmusát. Eszerint ui. az elmúlt százötven év nem volna más, mint a jövedelem- és földnélküli „csőcselék" proletariátussá, onnan pedig táppénz­jogosultsággal és nyugdíjgaranciával rendelkező, integrált „munkássággá" való felemelkedésének története. Annyiban a „proletárjelleg" valódi visszatérésének vagyunk tanúi, amennyiben a reakciós szociálpolitika több generációjának e megvető-cinikus harci jelszava mindazt magában foglalja, amit a munkaerő áruba bocsátói manapság még a legfejlet­tebb országokban is újra tömegesen megtapasztalnak: bi­zonytalan munkahelyek, megkérdőjeleződő „normál munkai­dők", hirtelen bércsökkentések és a betegség, a rokkantság, az öregség kockázatai ellen védő garanciák megingása. Ezt az újonnan kialakuló proletárstátust azonban igen sajátos je­gyek is jellemzik, amelyek a 19. és 20. századi tapasztala­toknak már csak azért is ellentmondanak, mert nem egy kez­dődő tőkés iparosodás velejárói, hanem a tőkés világrendszer megújulásának egy késői, ráadásul ipartalanítási jelenségektől kísért szakaszából jönnek létre. Nyilvánvalóan egy érem két oldaláról van tehát szó.

Ha a „kétharmados társadalom" deregulációjából időközben maguk a tőkés hatalmi központok társadalomtudós tanácsadói is egy új proletariátust látnak kialakulni, akkor nekünk, balol­daliaknak tulajdonképpen már sokkal korábban kellett volna elemeznünk és megvitatnunk ezeket a fejlődési tendenciákat. Csakhogy az elmúlt években ez egyre kevésbé volt így. Mivel én a baloldaliságot olyan magatartásként értelmezem, amely a kizsákmányolt társadalmi osztályokra irányul, és így a ki­zsákmányolás általános megszüntetésének cselekvésorientált stratégiáit vezeti le, a baloldali viták és az osztálytársadalom valóságos fejlődésének e fokozódó elszakadásában nagy ve­szélyt látok. Erről nem utolsósorban azért is beszélnünk kell, mert a legújabb proletarizálódási folyamatok eredményekép­pen sok baloldali is a liberalizált munkaerőpiac alsó és nehéz helyzetű szegmenseiben találja magát. Paradox jelenségnek tartom ezt, amely talán megmagyarázza a baloldaliak fokozó­dó idegenkedését egy reproletarizálódásba kényszerített mun­kásosztállyal szemben. Mi magunk is növekvő mértékben vá­lunk e folyamat tárgyaivá, és talán éppen azért menekülünk metaforikus szintekre, hogy ezzel saját valóságos elnyomoro­dásunkat elleplezzük. Éppen mivel egyre gyakrabban uralják saját hétköznapjainkat, a reflektálatlanul elfogadott proletari­zálódási folyamatokra sokan közülünk már csak a félelem me­chanizmusainak segítségével tudnak válaszolni. A követke­zőkben megpróbálom bebizonyítani, hogy még mindig az osz­tályelemzés biztosítja a legjobb eszköztárat ahhoz, hogy a vál­tozó proletár osztályhelyzeteket új cselekvési szempontok alapjává tegyük – olyan kiinduló helyzetté, amely alternatívát nyújt egy pusztulástól fenyegetett baloldalnak a félelem és az önvád elharapódzó beállítottságával szemben.

Először is három esettanulmány segítségével (Olaszország, Mexikó és Franciaország) rekonstruálom az új osztálytársa­dalmaknak a 80-as években kezdődő kibontakozását, és azt a tőkés világrendszer jelenlegi globalizálódási tendenciáira fo­gom vonatkoztatni. Ebből kiindulva második csomópontként a német osztályviszonyok fejlődésének a keletnémet Anschluss előtti és utáni szakaszával foglalkozom. A referátum harmadik részében ismertetem téziseimet a német posztfordista, III. „toyotizált" uralmi stratégiáról, amely az osztálytársadalom nemzetállami összetevője egy megújult tőkés világrendszer­ben (tőkestratégia, a konzervatív kormányzat funkciói és al­kalmazkodási teljesítményei, szakszervezeti-szociáldemokra­ta alkalmazkodási modellek). Végezetül vitára bocsátok né­hány gondolatot egy megújult baloldali osztályorientáció lehe­tőségeiről.

1. A nyílt osztálytársadalom kibontakozása a 80-as évektől kezdődően

1.1. Olaszország esete

1980-ban a nyári szabadságolás után a Fiat autókonszern me­nedzsmentje Torinóban 24.000 alkalmazottat bocsátott el egy erre a célra létrehozott állami „Integrációs Pénztárba" (Cassa Integrazione), egyelőre 18 hónapos határidővel és állami bérkie­gyenlítéssel. A Fiat munkásai elkeseredett sztrájkkal válaszol­tak, amelyet a fémipari szakszervezetek eleinte támogattak. A 35 napos sztrájk alatt nézeteltérésekre került sor a konszern kollektíváján belül. Miután a Fiat adminisztratív dolgozói október 14-én sztrájkellenes tüntetést tartottak, a legerősebb fémmun­kás-szakszervezet, a FIOM is még aznap este megszavazta sa­ját tagjainak elbocsátását. Ez a vereség gyorsan katasztrófává nőtte ki magát. A 80-as évek közepéig felére csökkentették a Fiatnál a foglalkoztatottak számát, az Integrációs Pénztárak pe­dig tartós elnyomó intézményekké váltak. Agnelli rajtaütése je­lentette a rajtlövést a nagyüzemi munkásság üzemi tanácsaira támaszkodó szakszervezetek hatalomtól való megfosztásához, és a munkásság 60-as évek vége óta megszilárduló akciókész­ségének megtöréséhez egész Olaszországban. Azokat a kísér­leteket, amelyek a nagyüzemekben a Fiat példája nyomán meg­induló decentralizációt és a munkáskollektívák ezzel együtt járó széttördelését az ipari negyedek „munkásköreinek" segítségével próbálták megakadályozni, egy brutális politikai kampány során szétverték. Olaszországban egy olyan évtized vette kezdetét, amelyet a legelkeseredettebb politikai és társadalmi elnyomás jellemzett. Azokról a következményekről, amelyeket ez a mun­kásosztály, a „munkásautonómia" kezdeményezései és nem utolsósorban a szakszervezetek számára jelentett, külföldön alig vettek tudomást. A fordista üzemi despotizmust technológiai újításokkal erősítették meg, és összekapcsolták azt a teljes ter­melőapparátusnak egy nagyszabású, egészen a tradicionális kézműves üzemek szintjéig menő decentralizálásával. Ennek az olasz munkaerőpiac drámai funkcióváltozása lett a következmé­nye. A hármas tagoltságú munkaerőpiac minden szektorából (ál­lami szektor; magánszektor formalizált munkaviszonyokkal egy­felől a közép- és nagyüzemekben, másfelől a kis családi-, ill. kézműves üzemekben; az alulfoglalkoztatottság szektora) eltá­volították azokat a munkavállalókat, akiket a piac militáns visel­kedésük vagy csökkent munkaképességük miatt diszkriminált. A szociális védőhálót áteresztővé tették, és új állami, ill. vállalati „parkolóhelyekkel" egészítették ki az alulfoglalkoztatottak szá­mára. A szakszervezeti szövetségek elfogadták a szociális-vív­mányok leépítését. „Vállalkozó munkásokat" (Sergio Bologna elemzésében „lavoro autonomo') foglalkoztató kisüzemeknek egy új struktúrája jött létre, számuk a 80-as évek végére elérte a hat-hét milliót, átjárták az egész munkaerőpiaci hierarchiát, és minden irányba „szétfolytak". És a 90-es évek elején újra csak a Fiat-menedzsment volt az, amely a drámai átstrukturá­lódások egy évtizede után új kezdeményezéssel állt elő, hogy így a konszernközpontok, a beszállítók és a kistermelők közötti vertikális kizsákmányolási kapcsolatok (a toyotizmus „karcsúsí­tott termelése") japán modelljének példájára támaszkodva kö­vetkezetesen kihasználja az eddigi eredményeket.

1.2. Mexikó

1980 és 1982 között Mexikó vegyes gazdasági rendszere egy többé már nem ellenőrizhető adósságválságba került. A kor­mányzat egy minden szabályozási kísérletet keresztülhúzó tő­kemenekülési hullám után 1982-ben bejelentette a fizetéskép­telenséget. A pénzpiacok neoliberális internacionáléja (a Va­lutaalap és a Világbank) kikényszerítette egy egész népgaz­daság liberalizálásának első „big bang"-jét. Mexikóban rest­riktív költségvetési politikát valósítottak meg, és bevezették az állami vállalatok privatizációját. Hogy a külső adósság rende­zését biztosítsák, negatív növekedési rátákat fogadtak el. A belpiacokat korlátozás nélkül szabaddá tették a külföldi tőke számára. Az egyetlen államilag támogatott szektor az export­orientált magángazdaság maradt. Az egyes intézkedésekből a 80-as évek közepéig a „komparatív költség- és telephely­előnyök" következetes politikája kristályosodott ki, ahol a kül­földi beruházások számára a lehető legolcsóbb munkaerő mo­bilizálása bizonyult a legfontosabb vonzerőnek. Az állami mi­nimálbér és az ágazati kollektív szerződésekben meghatáro­zott bérek 1980 és 1991 között reálértékben 56%-kal csök­kentek. A tömeges munkanélküliség a szociális vívmányok át­fogó leépítésével járt együtt, melynek során végül az egész­ség- és az oktatásügy is a privatizáció áldozata lett. Ma a 90 millió mexikói közül 41 millió él a hivatalos létminimum alatt, ebből 17 millióan szélsőséges szegénységben.

A növekedés egyetlen szektorát végül már csak a szabad termelési zónák („maquiladora") jelentik. Ezek elsősorban az USA-határon szilárdultak meg, 90%-ban amerikai konszernek leányvállalatainak kezében vannak, és itt hozzák létre a me­xikói exportbevételek 80%-át. Ez az alacsonybér-övezet, ahol az USA vállalatainak munkaintenzív és környezetkárosító köz­benső termékeit állítják el, nem ismer többé munkajogot a foglalkoztatottak számára, akiknek a bére az átlagos amerikai bérjövedelmeknek kb. 16%-ánál stagnál. Itt nem létezik sem­miféle munkavédelmi vagy környezetvédelmi előírás. A terrorisztikus munka- és termelési feltételek egyformán tönkrete­szik a munkásokat (akiknek 70%-a nő, átlagos életkoruk pedig jóval a lerombolt állami iparban dolgozó munkásoké alatt ma­rad) és az egész lakosságot, ahol a gyerekek és az öregek növekvő mértékben esnek áldozatul a megfertőzött talajvíz­nek.

A munkaerőpiac Mexikóban is tökéletesen megváltozott a dereguláció 1982-től 1985-ig tartó sokkfázisában. Eltűnt az ál­lami szektor, a maquiladorák környékén pedig egy minden szociálpolitikai garanciától megfosztott ipari tartaléksereg jött létre. Kialakult továbbá a „vállalkozó munkásoknak" egy infor­mális szektora, amely már a 80-as évek végén 6,5 millió főt számlált (ez a keresők 25%-a), és amely a mezőgazdasági termelőszövetkezetek privatizálása óta a vidéki régiókban is terjeszkedik. Az átrétegződött mexikói proletariátus gyakorla­tilag már semmiféle ellenhatalommal nem rendelkezik. A szak­szervezeti korporatizmus (CTM) lejáratódott, mert támogatta a kormányzat deregulációs kurzusát, és az állami szektor le­rombolásában való részvétellel saját magát fosztotta meg a hatalomtól. 1990-ben a szakszervezeti vezetés egy „Pacto de Solidarídad Economica"-ban nyomatékosan megerősítette az általa követett elnyomó jellegű politikát.

1.3. Franciaország

A szocialisták választási győzelme után a Parti Socialiste bal­oldali szocialista szárnya, a főként a PSU-ból származó CERES-csoport, egy posztkeynesiánus stabilizációs programot akart megvalósítani. 1981/82 óta költségvetési deficitből fi­nanszírozott teljes foglalkoztatási politikát, a minimálbérek és a családhoz kapcsolódó szociális juttatások felemelését, va­lamint a veszélyeztetett iparvidékek érdekében aktív struktú­rapolitikát követelt. Ezt az anticiklikus alternatívát (szemben a nemzetközi intézmények és a Reagan-adminisztráció éppen kibontakozóban levő neoliberális trendváltásával) azonban szétroppantották a nemzetközi pénzpiacok, az Európai Közös­ség szintjén pedig a márka-blokknak a kamatlábakat magas szinten tartó politikája. A szocialista kormányzat ennek láttán belement egy radikális deregulációs tervbe, amely a szociális védőrendszereket alapjában véve megkímélte ugyan, ám a munkaerőpiaci és a bérpolitikát a második világháború vége óta folytatott gazdasági tervezéssel együtt mint beavatkozási pontokat elejtette.

Egy szűk évtized elmúltával tanulmányozhatjuk is a követ­kezményeket. Gyors tempóban jelentek meg egy kétharmad társadalom struktúrái, melyekből a 90-es évek elejére egy „quart monde" egyre nagyobb szektorai kristályosodtak ki: romjaikban heverő iparvidékek, lezüllött vidéki régiók, a nagy­városok körül a proletárlét alatt tengődő banlieu-övezetek. A liberalizált munkaerőpiacról kihulló alulfoglalkoztatottakat ezekbe a földrajzilag rögzített válságövezetekbe irányítják, ahol aztán tovább süllyednek, egyfajta elszigetelt „classes dangereuses"-zé formálódva. Ahogyan Olaszországban és Mexikóban, itt is létrejött továbbá a „vállalkozó munkásoknak" egy új rétege, amely időközben a liberalizált munkaerőpiac minden szektorát áthatja: kisparasztok szociális segély-szub­venciókon vagy a kereskedelmi láncok „subcontractor"-jaiként, a piaci konkurencia mechanizmusainak szintjét el nem érő kézműves kisüzemek, teherautósofőrök, akiknek minden ter­melési eszközük egyetlen teherautó, a telekommunikációban foglalkoztatott munkások a szövegszerkesztést végzőktől kezdve a szoftverspecialistákig, és a gazdasági tanácsadók egész serege. A nagyipari termelés zsugorodó központi mun­kásosztálya még erősebben „szakszervezetlenített", mint Olaszországban vagy Mexikóban. A munkavállalóknak mind­össze 10%-a szakszervezeti tag egy olyan országban, ame­lyet a teljes átstrukturálódási időszakban szocialisták kormá­nyoztak. Az új konzervatív kormányzat pedig időközben már államilag részben szubvencionált általános bércsökkentések­ben való aktív részvételre bátorítja a szakszervezeteket.

1.4. A tőkés világrendszer globalizálódása és a globális proletarizálódás

Amint a három esettanulmány mutatja, a munkakörülmények átalakulása a 80-as évek folyamán különböző feltételek között zajlott. Olaszországban egy, az ottani osztályviszonyok tekin­tetében a századforduló óta hangadó szerepet betöltő kon­szern rombolta le harcos munkásakciók tizenkét éves sza­kaszának eredményeit. Mexikóban a nemzetközi pénzügyi in­tézmények egy korporatív iparosítási utat semmisítettek meg, amely erős állami szektorra támaszkodva szándékozta le­győzni az importfüggőséget és a nemzetközi nyersanyagpia­cokhoz való túl erős kötődést. Franciaországban egy éppen hatalomra kerülő szocialista kormány posztkeynesiánus sta­bilizációs kísérletét akadályozták meg mindjárt a kezdet kez­detén, amellyel a kormány saját mozgásterét akarta biztosítani a nemzetközi pénz- és devizapiacok megszilárduló deregulá­ciós stratégiájával szemben. Mindhárom esetben tökélete­sen azonosak voltak azonban a munkaerőpiaci és szoci­álpolitikai következmények. A munkaerőpiacok addigi sza­bályozási mechanizmusainak felfüggesztése a munkásosztály egy drámai reproletarizálását és átrétegződését vezette be, és ennek eredményeként az addigi osztálypolitikai status quo minden eszköze – a korporatív, mint Mexikóban, a bázisdemokratikus-militáns, mint Olaszországban, a jóléti állami, mint Franciaországban – súlytalanná vált. A bérből élőknek egyre több szektorban kellett súlyos beavatkozásokat tudomásul venniük azon szociális garanciákat illetően, amelyeket a 40-es, majd elsősorban a 60-as évek óta újra kiharcoltak: normál munkanap, negyvenórás munkahét, stabil bérek, betegség és öregség esetén államilag garantált bérhelyettesítő juttatások. A globalizált pénzügyi piacok túlakkumulált kapitalizmusa egy­re több támadási ponton „nyitotta fel" a munkaerőpiacokat, és a kollektív szerződésekkel meg a szociális juttatásokkal együtt azokat a társadalmi integrációs eredményeket is félresöpörte, amelyeket a magasbér-politika és a jóléti állam ért el. Mivel a beruházások az elmúlt ciklusban egyre kevésbé térültek meg, a tőke végül világszerte legagresszívabb formájában, a pénzformában kereste a kedvezőbb értékesülési feltételeket. Egyre több szektorban tették rugalmassá, szabaddá és ol­csóbbá a bérmunkát. A három ország imént felvázolt példái egy átfogó átstrukturálási kísérlet részét képezik, amely ott is világosan hátrahagyta nyomait, ahol a 80-as évek végéig még nem hozott létre mélyreható változásokat.

Ezek a fejlemények 1990/91-ben az államszocializmus ke­let-európai összeomlását követően újabb lökést kaptak. A neo­liberális dereguláció lett a vezérlő elve valamennyi politikai elitnek, amelyet a kelet- és dél-európai változások hatalomra sodortak. Kezeikben, no és a nemzetközi pénzügyi intézmé­nyek diszkrét irányítása alatt, ez az eszköz minden állami gaz­dasági struktúra tökéletes és lehetőleg gyors lerombolásának filozófiájává nőtte ki magát. Iparpolitikai reorganizációs prog­ramok mindehhez nem kapcsolódtak. A következmény a mai napig az állami szektor tartalékainak általános kifosztása, anélkül, hogy ebből az értékteremtés lényeges produktív vagy reproduktív struktúrái létrejöttek volna. A privatizáció eredmé­nye az általános harácsolás maffiagazdasága, amelyet az „új vállalkozók" informális gazdasági szektorának teljesen átlát­hatatlan kiterjedése kísér. Ez utóbbiaknak a szélesedő pia­cokhoz és a szaporodó üzleti lehetőségekhez fűzött reményei azonban ugyanúgy homokra épültek, mint az a várakozás, hogy a decentralizált posztfordizmus általuk lelkesen üdvözölt modelljében majd széles körben felemelkedhetnek egy rugal­mas „új középosztállyá". A globalizált kapitalizmus az állami vállalatokból kihulló, magasan képzett kelet-európai munka­erőt cinikusan az időközben világszerte működőképessé váló alacsonybér-láncok alsóbb pozícióiba fogja besorolni. Egy le­hetőleg korlátlanul rendelkezésre álló ipari tartaléksereg érde­kében pedig a piaci fennmaradásukért küzdő „új vállalkozók" zömét maximálisan igyekszik majd hozzáláncolni az „új vál­lalkozó" pozícióhoz – mint időközben mindenütt a világon. A vállalkozó munkások a kelet-európai események óta az átla­gosnál képzettebb munkaerőnek egy világszerte elterjedt új formáját jelentik. Ezek az emberek rengeteg munkát vállalnak, ám ennek egyre nagyobb részéért nem kapnak ellenszolgál­tatást. Most megjelennek abban az országcsoportban is, amely – akárcsak Mexikó az USA déli határán – az Európai Közösség keleti szélén az alacsony bérű munkaerőpiacoknak egy sávos övezetét képezi; magas motiváltságú, magasan képzett és a formális munkaviszonyból kirekesztett munkaké­pességnek egy vastag üledékét.

Egészen az 1990/91-es kelet-európai fordulatokig vitatott volt, hogy a neoliberális monetarizmus kínálati gazdaságtana vajon nem tud-e mégiscsak többet nyújtani, mint gazdaság­politikai legitimációs alapot a kizsákmányolási viszonyok radikalizálásához és globális reorganizációjához. A kérdés idő­közben eldőlt, hiszen a kelet-európai gyakorlat világosan mutatja, hogy a neoliberalizmus az alternatív gazdasági struktúrákat alapvetően csak azért semmisíti meg, hogy a tőkés világrendszer öntörvényűként meghatározott és a továbbiakban semmilyen gazdasági irányítást nem igény­lő értékesülési stratégiáinak optimális környezetet teremt­sen. A következmény általában egy új kapitalista világ új proletariátusa. Az első, a második és a harmadik világ eddigi strukturális osztálykülönbségei fokozatosan kiegyenlítődnek, összefonódnak egymással, és egymáshoz idomulnak. A hori­zontálisan egymással összefonódó munkaerőpiacok ezzel egyidejűleg megfigyelhető vertikális hierarchizálása Japán-Délkelet-Ázsia, Észak-Amerika és Nyugat-Európa „triádja" ál­tal a munkaerőpiacokat három területi központból kiindulva tovább strukturálja. De tendenciájában már ezekben a cso­mópontokban sem adódik nemzeti vagy blokkjellegű mozgás­tér a munkásosztály és szervezetei számára, mert a proleta­riátus az államot (akár nemzeti, akár nemzetek fölötti) egyre inkább elveszíti mint a munka világának status quo-ját fenn­tartó „közvetítőt". Az állam eközben szinte mindenütt szé­dületes tempóban változik át a világtőke területileg rögzí­tett részfunkciójává. A megújult tőkeviszony „karcsúsító" ter­melési filozófiája „lekarcsúsítja" az államot is, Svédországtól Kelet- és Dél-Európa „etnikailag racionalizált" rezsimjein ke­resztül egészen Kínáig, függetlenül a mindenkori belpolitikai hatalmi struktúráktól és participációs formáktól. Amennyiben a politikai elitek az elszegényedési folyamatok kordában tar­tása végett mégis ragaszkodnak bizonyos szociális kompen­zációs mechanizmusokhoz, a külföldi tőke gyors menekülése a büntetés. A nemzetállamok elszigetelt vagy – mint az Eu­rópai Közösség, a formálódóban levő amerikai gazdasági kö­zösség, a NAFTA, vagy az új délkelet-ázsiai felhalmozási ré­gió esetében – egymással kereskedelem- és devizapolitikailag összefonódott duzzasztómedencékké váltak, amelyeknek már semmiféle befolyásuk nincs arra, mennyi vizet terel beléjük vagy ereszt le belőlük a vágtázó áradattá nőtt kapitalizmus. Elkeseredett konkurenciaharcban állnak tehát, melynek tétje, hogy melyikük képes a legkedvezőbb „komparatív telephely­feltételeket" nyújtani. A területileg messzemenően immobil po­litikai szocializációs és integrációs mechanizmusok gondnokai – némely „határrevíziók" vagy népesedéspolitikai "tisztogatások" ellenére – immáron semmilyen eszközzel sem tudnak gátat szabni a globalizált pénz-, hitel- és devizapiacok mobi­litásának.

Ezekből az új hatalmi viszonyokból kiindulva a tőke időköz­ben világszerte egy új felhalmozási modellt honosít meg. Elméleti előfutárai az eddigi fordista termelési modellt merev­nek, etatistának és a magas bérszínvonalat konzerválónak bélyegzik. A 90-es évek eleje óta már nem Ford a meghatározó, hanem a transznacionális konszernek stratégiai beruházási döntései, és a Toyota „posztfordista" gazdaságossági filozófi­ája, amely Japánban a SANYO szakszervezetek 50-es évek­beli véres leverése után szilárdult meg. A centrumban eddig általánosan magas bérszínvonal a 600 transznacionális kon­szern fejlesztési és gyártási központjainak terrorisztikus, ill. szociálpolitikai úton integrált „üzemi közösségeire" fog korlá­tozódni, a munkavállalóknak legföljebb 15-20%-ára kiterjedő­en. Ezekből a technológiai központokból kiindulva függő hely­zetű beszállítói piramisok épülnek majd ki, meghonosítva a kizsákmányolási viszonyok megfelelően rétegzett rendszerét – egészen a féllegális vagy feketemunkásokat összezsúfoló „izzasztókamrákig", vagy a bűnöző életmódot folytató, ill. et­nikai peremcsoportok kényszermunkájáig. Csendes teljesít­ménytartalékként a „karcsúsított termelés" minden stádiumá­ban számba jönnek továbbá az úgynevezett árnyékgazdaság „vállalkozó munkásai", akik fölfelé olcsó technikai tudástransz­fert nyújtanak, lefelé pedig összeköttetést az alulfoglalkozta­tottság és a strukturális munkanélküliség kiszélesedő szférá­jával. Ha pedig a multik új kizsákmányolási piramisain belül egyszer mégis súrlódási veszteségek vagy engedetlenségek lépnének föl, akkor az új kommunikációs technológiák és ter­melési eljárások (mindenekelőtt a CIM) segítségével be lehet vetni a lassan minden földrészre kiterjedő horizontális ala­csonybér-láncokat. A Swissair például éppen mostanában te­lepítette át az idáig Zürich körzetében működő könyvvitelét Indiába. Az USA hardverspecialistái időközben teljes fejlesz­tési részlegeket zárnak be Silicon Valleyben, mert a kombinált munkaerőt ötvenszer olcsóbban tudták beszerezni a moszkvai fizikai kutatóintézetekben. A munkaerőpiacok átalakulásából és deregulációjából idestova már a munkaerőpiramis maga­san képzett szektorai sem maradnak ki.

A proletariátus visszatérése és megújulása tehát a teljes világrendszer gyökeres strukturális átalakulásának felté­telei között zajlik. Feltétele a tőkés fejlődés különböző" fo­kainak átalakítása és kiegyenlítése. Ha ez a transzformáció kudarcot vall, akkor annak egész kontinensek dezindusztrializálódása és elnyomorodása lesz a következménye, a vi­szonylagos gazdasági stabilitás zónái pedig, amelyek már a 70-es és 80-as évek folyamári zsugorodásnak indultak, még tovább fognak szűkülni. A posztfordizmus ennek ellenére nem dezindusztrializációs modell, hanem a tőkeviszonynak egy vi­lágszerte radikalizált formája. A lezajlott deregulációk és struk­turális átalakulások eredményeképpen eddig ismeretlen mér­tékben terjesztette ki az olcsó munkaerő utáni világméretű hajszát. A posztfordizmus vagy toyotizmus a világ pénz­ügyi piacainak abbeli kísérletét testesíti meg, hogy újra kiterjesszék azt az egyetlen formát, amelyben a tőke a pénz- vagy az áruformával szemben ténylegesen szapo­rodik, tehát hogy kiterjesszék a termelési szakaszt. Az eh­hez elengedhetetlen jövedelmezőséget pedig szerte a vi­lágon főleg az ellenszolgáltatás nélkül kisajátított munka mennyiségének növelésével igyekeznek kikényszeríteni.

2. A Német Szövetségi Köztársaság fejlődése az Anschluss előtt és után

A 80-as években az NSZK is részt vett a globális átstruktu­rálódásban, ám radikális változásra egy ideig nem került sor. A változások kiindulópontját a strukturális munkanélküliség ké­pezte, amely 1983/84 óta a fellendülés ellenére is viszonylag magas szinten maradt. A látszólag változatlan kollektív szer­ződések díszletei mögött a vállalatok fokozódó mértékben vonták ki a termelést a normál munkaidő érvényessége alól, és külföldre telepítettek munkaintenzív részterületeket bérfel­dolgoztatás formájában. A normál munkanap mint a munkae­rő- és szociálpolitikai status quo modellje igen törékennyé vált. Az állami vállalatoknak a 80-as évek közepén meginduló pri­vatizációja ezen túlmenően megsemmisítette az állami foglal­koztatás számos privilegizált formáját. Nagy jelentőségű volt a munkaerőpiaci politika átalakítása is, amely egyre inkább elmosta a foglalkoztatottság és a munkanélküliség közötti éles határvonalat, és új parkolópályákat hozott létre az alulfoglalkoztatottak számára (foglalkoztatási társaságok, átképzéssel foglalkozó cégek stb.). Végül pedig egyre jobban kiüresedtek az állami juttatású közvetett bérelemek: a szociális ellátás rá­tája (a szociális juttatások és a GDP hányadosa) 'Í992 végén újra alatta maradt a 30%-os szintnek, míg a bérből történő levonások ezzel párhuzamosan a magasba szöktek. Összes­ségében a munkaerőpiaci viszonyok minden szinten foszladozásnak indultak, ám formálisan érintetlenek maradtak. Sőt, a szakszervezetek 1984/85-ben jól kifundált participációs mo­dellekkel (jelszó: „a munka humanizálása") időlegesen fel is tudták tartóztatni a munkáltatók szervezeteinek törekvéseit a csúcstechnológiát alkalmazó, magas bérszínvonal mellett dol­goztató szektorok átalakításának ügyében. Ám amíg a szak­szervezetek és a munkáltatók a szociális partnerség fátylával próbálták takargatni a lassan teret nyerő átalakulási folyama­tot, a 80-as évek közepétől működésbe lépett a szövetségi kormányzat ún. Deregulációs Bizottsága, azzal a céllal, hogy előkészítse a nyugat-német munkaerőpiac hozzáigazítását a világméretű deregulációs trendhez.

Az igazán mélyreható és visszafordíthatatlan változás azonban csak az NDK bekebelezésével következett be. A keletnémet népgazdasági potenciált 1990 őszén monetáris eszközök segítségével egyik napról a másikra megsemmisí­tették. Ezzel párhuzamosan az addig inkább csak csínján al­kalmazott deregulációs modelleket a Treuhand (a német Ál­lami Vagyonügynökség) ténykedésének formájában most tel­jes dühvel engedték rá az „új tartományokra". Az összeomló NDK-ban kezdetét vette egy féktelen neoliberális privatizáció, amelynek egyértelmű a kísérleti funkciója a teljes német gaz­daság számára. Eközben annak érdekében, hogy elejét ve­gyék az ellenőrizhetetlen méretű szociális lázongásoknak, a széles fronton működésbe hozott ipartalanítási folyamatot ki­terjedt munkaerőpiaci szabályozóeszközökkel párosították. Akárcsak a 80-as évek „reaganomics"-ének esetében, ahol az Egyesült Államok gazdaságának deregulációját összekapcsol­ták egy költségvetési deficitből finanszírozott fegyverkezési hullámmal, az NSZK konzervatív kormánya ezt a neoliberális rombolóakciót összekötötte egy a munkaerőpiac szükségletei által meghatározott hitelteremtéssel. A földrajzilag behatárolt deregulációnak keynesiánus munkahelyteremtő intézkedések­kel való ezen összekapcsolását, mely időközben beleütközött saját korlátaiba, „kohlonomics"-nak fogom nevezni.

A fenti egyedülálló kísérlet eredményeinek időközben utána is nézhetünk az állami, ill. szakszervezeti társadalomtudo­mányi és gazdasági kutatóintézetek folyóirataiban és szakér­tői véleményeiben. Az egykori NDK – a csatlakozás előtt az Európai Közösség országait tekintve értéktermelési képesség szempontjából közepes helyet elfoglaló állam – ipari termelési potenciálja majdnem egynegyedére zsugorodott. A valamikor csaknem 10 millió keletnémet foglalkoztatottnak ma szinte a fele munkanélküli, ebből jelenleg 4 millióan részben vagy tel­jes egészében a nyugat-német munkaerőpiaci politika költség­vetési juttatásaiból élnek. A működésbe hozott munkaerőpiaci szivattyú hivatalosan „hídszerepet" tölt be. A képzett ipari munkaerőt ti. mindaddig talonban kell tartani, amíg be nem indul a privatizációs politikától remélt önfenntartó gazdasági fellendülés. Már 1992 elején 2 millió olyan egykori NDK-pol­gárt találunk, aki rövidített munkaidőben dolgozik, tovább­vagy átképzésben vesz részt, foglalkoztatási társaságok tagja vagy korengedménnyel nyugdíjazták. Ezek száma időközben megkétszereződött, és folytatódott a munkaerőpiaci parkoló­pályák létrehozását szolgáló középtávú intézmények kiépíté­se. 1,2 millió regisztrált kelet-német munkanélküli és mintegy félmillió ingázó mellett megszilárdulnak a szabályozott alulfog­lalkoztatottság intézményei, a viharos szerkezetváltozást szo­ciálisan enyhítendő. A munkaerőpiaci politika ezen óriásira da­gadt integrációs pénztárainak árnyékában drámai módon megváltozott a kelet-német munkaerőállomány összetétele. A privatizált, ill. privatizáció előtt álló vállalatoknál erősen sze­lektív leépítésekre került sor, amelyek különösen a nőket, az idősebbeket és a képzetlen fiatalokat, ill. vendégmunkásokat sújtották. Létrejött egy igen rugalmas tartalék-munkaerőpiac, a nyugatihoz viszonyítva feleakkora jövedelmekkel. A 2 évvel ezelőtt megkötött kollektív szerződéseket, amelyek a nyugat­német bérszínvonalhoz való felzárkózást ígérték meghatáro­zott időn belül, időközben messzemenőleg megkurtították, tel­jesítésüket pedig húzták-halasztották. Mindezek a fejlemé­nyek erősen valószínűvé teszik, hogy a neoliberális rombolás szociális ellensúlyozására létrehozott munkaerőpiaci „híd" nem a szemközti parton, de a vágtató folyó kellős közepén fog végződni.

Az Anschluss eredményeképpen tehát immár Németország­ban is megtalálhatók az ipartalanítás gettói (akárcsak Fran­ciaországban), kombinálva egy széleskörű, tömeges elszegé­nyedés zónáival (mint Olaszországban és Mexikóban). Mind­ehhez a hátteret pedig az alulfoglalkoztatottaknak egy olyan felduzzasztott tartalék-munkaerőpiaca adja, melynek szabá­lyozási mechanizmusai fokozódó nyomás alá kerülnek a még keletebbre eső, még alacsonyabb munkabérű régiók versenye miatt. Az „egyesülés" évében a megnövekvő Németország hir­telen és egyúttal sajátos módon pottyant bele a tőkés világ­rendszer deregulációs hullámába. Az ország már most 4 millió szociális segélyből élőnek, 3,5 millió nyilvántartott munkanél­külinek (Nyugat-Németországban 2,3, Kelet-Németországban 1,2 milliónak) és 3,7 millió átképzési és munkahelyteremtő intézkedésekben „leparkírozott" alulfoglalkoztatottnak ad ott­hont. A regisztrált és a „leparkírozott" munkanélküliek együttes aránya már 20,6%-ra rúg. A 34 milliós munkaerőállományból 11,2 millió foglalkozás nélküli vagy marginalizált. A kialakult helyzet időközben összehasonlíthatóvá vált a Brüning elnöki diktatúrája alatt 1930/31-ben bevezetett deflációs politika munkaerőpiaci és szociálpolitikai következményeivel.

A csatolt területeken lezajló folyamatok drámaisága nem hagyhatta érintetlenül a teljes nemzeti munkaerőpiacot. A csúcstechnológia központjaiban foglalkoztatott munkások fo­kozódó nyomás alá kerülnek. Elbocsátási hullámok párosul­nak a beszállító ágazatokban végrehajtott tudatos tisztogató akciókkal és a normál munkaviszonyra irányuló átfogó táma­dásokkal. A rossz és rendszertelen munkakörülmények mind több szektorban válnak uralkodó normává. A postai szolgálat­ban mára az összes foglalkoztatott 70%-a részmunkaidős. 2,3 millió az olyan alulfoglalkoztatottak száma, akik nem tarthat­nak igényt a társadalombiztosítás juttatásaira. A felsőoktatás­ban tanulók 20%-a (elsősorban bérből élő) kereső. A sajtónál a foglalkoztatottaknak idestova több mint 60%-a csak egyéni alkalmazási szerződéssel rendelkezik. A mezőgazdaságban és az építőiparban alulfizetett szezon- és vándormunkaviszo­nyok terjednek el. Alvállalkozók és részmunkaidősök közvetí­tésével foglalkozó cégek sora specializálódott mindenfelé ar­ra, hogy az egyre több gazdasági szektor átalakítása nyomán kialakuló munkaerőproblémákat áthidalja, és elősegítse a bérkvóták csökkentését. Az alkalmi munkaerő piacán lezajló fellendülés méreteiről a hivatalos társadalomstatisztikából szinte semmit nem tudunk meg. Az információhiánynak egy még áthatolhatatlanabb fátyla borul a vállalkozó munkások je­lenségére, amelyet (mint a bérfüggőség legújabb formáját) egyáltalán nem tartanak nyilván. Gyökerei Nyugat-Németor­szágban egészen a korai 80-as évekig nyúlnak vissza, amikor egyre több munkanélkülivé váló és kritikus helyzetbe kerülő vett búcsút a hivatalos munkaerőpiactól, és „új vállalkozóként" próbált szerencsét. Ezeknek az ún. egzisztenciaalapításoknak több mint 50%-a a társasági jog értelmében véve 5 éven belül megszűnt, hogy ezután a hivatalos létminimum körüli, „szürke" átlagjövedelem mellett dolgozó, gazdaságilag függő helyzet­ben levő miniüzemek sorát gyarapítsa. Ezek száma az Ansch­luss után rohamosan megszaporodott. A szállítmányozási cé­gek alvállalkozóiként gürcölő teherautósofőrök száma 30 ezer­ről 70 ezerre emelkedett. Miközben a közepes és nagyválla­latok a számítógépes adatfeldolgozásra való átállás első hul­lámát követően elbocsátották az ezzel foglalkozó mintegy 400 ezer magasan képzett alkalmazottjuk egy részét, kialakult a PC-szövegszerkesztők, szoftverkereskedők és informatikai szaktanácsadók egy széles bázisa, amely idestova legalább 300 ezer vállalkozó munkást ölel fel. Ehhez jön még a városi gyorskézbesítő szolgálatok mintegy 15 ezer alkalmazottja, alighanem ugyanennyi árukézbesítő, a taxisofőrök döbbene­tesen megnövekvő, ám ismeretlen létszámú tábora, továbbá a bevándorlók közösségeinek nagyszámú új vállalkozója, amelyek közül eleve már csak azok létezését észleljük, akik kiskereskedőként vagy autószerelőként meg tudták tenni a nagy ugrást a családi üzem önellátó szegénységétől az üzleti gazdaságosságig. Minden elérhető információ amellett szól, hogy az NSZK a kritikus, ill. az informális munkaviszonyok tekintetében is óriási léptekkel közeledik a világrendszerben már uralkodóvá vált munkaerőpiac-politikai deregulációs me­chanizmusokhoz. A vállalkozó munkások és az alkalmi mun­kások időközben áthatják mind Nyugat-, mind Kelet-Németor­szágban az egyre erősebben szegmentált munkaerőpiaci pi­ramis egészét. Ez gyakorlatilag a posztfordizmusnak azon tendenciáját fejezi ki, amely szerint a munkáról lehetőség szerint le kell választani annak bérjellegét, és az ahhoz kapcsolódó szociális kockázatokat ki kell küszöbölni a foglalkoztatási viszonyból. A kényszervállalkozók munkája Németországban is tendenciálisan a munka uralkodó formá­jává válik a posztfordista termelési viszonyok legrosszabb helyzetű, „izzasztókamra-szegmenseiben". Ezzel a változó munkakultúrának egyúttal egy fontos szubjektív mozzanatát is kizsákmányolják: az egyéni autonómia, a munkaidő és a munka tartalmának saját meghatározása iránti igényt. A kiala­kult munkaerőpiaci struktúrát elhagyó, vagy abból kikényszerített vállalkozó munkások az átlagot meghaladó képzettség­gel rendelkeznek, valamint széleskörű kapcsolatokat ápolnak a képzés és a tudományos élet munkaerőpiaci parkolópályá­ival. Ennek ellenére állandó küzdelemben élnek a szegény­ség fenyegető veszélyével. Az a termelési rendszer, amely mint társadalmi uralmi viszony képes lesz majd ezeket az új munkaformákat tartósan a létminimum szélén tartani, ezáltal közvetett módon egy nagyon fontos erőforrásra tehet szert: ti. egy magas motiváltságú, személyes munkamagatartásra. Ez a minőségi munkaerő ennek ellenére nem részesül a kon­szernközpontok csoportmunkásainak és kitüntetett beszállító­inak biztosított dinamikus jövedelmekben és szociális bizton­sági garanciákban. A szegmentált munkaerőpiacon legfölül és egyúttal nagyon is lent magas színvonalú termelési ismeretek válnak tehát lefölözhetővé, gazdasági tényékké téve a jöve­delmezőségnek és hatékonyságnak a posztfordizmus által cé­lul kitűzött mennyiségi ugrásait. Ha messzemenően hiányoz­nak a társadalomstatisztikai és empirikus kutatások a kritikus munkakörülmények közötti foglalkoztatásról, valamint az új függő helyzetű, bár jogilag vállalkozói státuszú munkaerőről, akkor ez biztosan nemcsak azért van így, hogy ezzel egy koz­metikázott munkaerőpiaci statisztika javára elleplezzék az alulfoglalkoztatottság szektorának egyre drámaibbá váló ki­szélesedését. Elsősorban ugyanis az a cél, hogy árnyék­ban hagyják a meg nem fizetett munka összrnunkán belüli növekvő arányát, a tőkeviszony megújulásának és stabi­lizálódásának ugyanis ez az egyik fontos, ha ugyan nem a legfontosabb belső tartaléka.

3. A posztfordizmus vagy toyotizmus mint a globalizált osztályviszonyok nemzetállami tényezője

Az utóbbi két évben drasztikusan megváltozott német mun­kaerőpiaci viszonyokról adott fenti áttekintés után szeretnék most néhány hipotézist megfogalmazni annak a kérdésnek megválaszolására, hogy a közeljövőben milyen irányban ter­vezik továbbfejleszteni a munka világát a „német telephely" uralkodó elitjei. Először a tőkestratégiákkal foglalkozom, az­után a kormány és a kormányzati bürokrácia viselkedésére térek ki, s végül bemutatom, milyen válaszok és alkalmazko­dási módok várhatók a szakszervezeti-szociáldemokrata-zöld spektrumból.

3.1. A tőkestratégia

A japán modell időközben a német nagy- és középvállalatok vezetői szintjein is visszhangra talált. Eleinte csak egyes óri­áskonszernek, elsősorban a VW, az Opel, a Krupp és néHcihy informatikával foglalkozó vállalat kísérletezett a „csoportmun­ka" bevezetésével. Egy-két éve azonban gyorsan kiszélese­dett alkalmazási területe, és a „toyotizmus" adaptációja tanul­mányutak, nemzetközi kongresszusok, a híres 1991-es MIT-tanulmány, a Fiat-kísérlet és a japán autóipar angolszász „transplant"-jainak hatására mostanra az egész német vállalati kultúrát uralja. Kezdetben a kiemelkedően bérezett csoport-munkások „üzemi közösségekben" összekovácsolt elitjének „participációjától" várt termelékenységnövelő hatások álltak az érdeklődés előterében. Újra egyesítették a gyártást és a mi­nőségellenőrzést, csökkentették a munkafolyamat széttagolt­ságát, és egy „karcsúsított termelés" javára megbontották az irányítási apparátus despotikus törzskari szervezeti struktúráit. A recesszió jegyében azonban a felső vezetés most áttér a teljes beszállítói szféra átszervezésére és kizsákmányolási láncként való áthierarchizálására. A vállalatokról leválasztják a teljes termelőkapacitásnak mintegy háromnegyedét, a fel­adatok ellátását alvállalkozók és raktározó vállalatok „just in time" beszállítói láncára bízva. Ahol ellenállás bontakozik ki a diktátummal szemben, ott működésbe hozzák a mára nem­zetközivé vált alacsonybér-láncot.

Az új konszernkonglomerátumok fejlesztési és gyártóköz­pontjaiban fokozódó mértékben szipolyozzák ki a munkacso­portok informális termelési ismereteit, méghozzá az alaposan megtervezett hatáskörbővítések segítségével. Az emelkedő gyártási normákkal való harcban a minőségi körök gondos­kodnak a termelékenység „mennyiségi ugrásairól". A fordi módra szétszabdalt munkafolyamat eddigi üzemi despotizmusát ünnepélyesen sírba helyezik, hogy átadhassa helyét a csoportteljesítmények meghatványozásának. Felére kell csök­kenteni az új termékek eddigi idő- és anyagigényét, ugyanígy a beruházási hányadokat a berendezések és szerszámok esetében. Az eddigi teljesítőképességet drasztikusan csök­kentett raktárkészletekkel és az adminisztratív, ill. a termelő létszám folyamatos csökkentésével kell megduplázni. Ez vi­szont csakis akkor lehetséges, ha a dolgozók eddig nem ta­pasztalt mértékben azonosulnak az üzemi célokkal. A legutol­só futószalagmunkásoknak is vállalkozóként kell gondolkozni­uk, „önállóan" kell cselekedniük, és el kell fogadniuk a cégen belüli kollektív szerződéseket, bizottságokat és munkaügyi egyeztető fórumokat a konfliktuskezelés kizárólagos közvetítő eszközeiként. Ahogyan Japánban, úgy itt is el kell jutni a tel­jesítmény valamennyi testi, mentális és kognitív összetevőjé­nek zokszó nélkül elfogadott szüntelen kiaknázásáig.

Kezd kirajzolódni a konszernkonglomerátumokhoz rendelt beszállítói egységek új hierarchiája is. Ezen belül megkülön­böztethetünk rendszerszállítókat, sorozatszállítókat és szállítói alvállalkozókat. A rendszerszállítók általában megpróbálják át­venni a központok üzemi közösségeinek integrációs modelljét, a viszonylag stabil bér- és foglalkoztatási garanciákkal együtt. A hierarchia e szint alatti lépcsőfokain azonban a konszernek által diktált ár- és „just in time"-feltételeknek csak a szociális védelem elemeit túlnyomórészt nélkülöző munkakörülmények mellett lehet megfelelni. Ezekben a szegmensekben megjele­nik tehát a hétvégi túlóráztatás, a rosszul fizetett szezonmun­ka, a pótlékok nélküli két- és három műszakos foglalkoztatás, a közvetett bérelemek kiküszöbölése érdekében a kollektíva egyre nagyobb részének a társadalombiztosítási kötelezettség alóli kivonása, és megjelennek a legújabb migrációs hullámok tökéletesen jogfosztott, alulfizetett bérmunkásai is. A szállítási ágazatot is bevonják a flexibilizált termelési láncba, áthárítva ezzel a szállítás ütemezésével és a raktározással járó terhe­ket. A kis és közepes szállítmányozási vállalatoknál máris em­bertelen munkakörülmények uralkodnak.

Szeretném röviden bemutatni a Daimler-Benz példáján ke­resztül, hogyan is zajlanak konkrétan ezek az átalakulások. A vállalatnál több kongresszusra is sor került, melyeken a ve­zetés tagjait feleskették a toyotizálás új irányvonalára – utol­jára például egy 1900 fős tanácskozáson Berlinben, melynek a következő volt a mottója: „A konszern elgondolkozik". Ezzel párhuzamosan az új modellnek megfelelően munkásgyűlése­ket tartottak, hogy propagandisztikus eszközökkel biztosítsák a mindenkori üzem számára külső tanácsadókkal együtt ki­dolgozott tervezet elfogadását. Hogy a játék itt semmi esetre sem csupán a beszállító vállalatok munkásainak bőrére megy, azt a Mercedes-Benz wörthi teherautógyárának nemrég is­mertté vált üzemi kollektív szerződése is mutatja. Megkötése­kor azzal zsarolták meg a munkástanácsot és az ágazati szakszervezetet, hogy amennyiben nem fogadják el a diktált feltételeket, úgy az egész gyárat be fogják zárni, és vegyes­vállalatként a Cseh Köztársaságban nyitják majd meg újra. Minden normát 20%-kal megemeltek. Uralkodó termelési for­mává tették a csoportmunkát. Egy ún. „Állandó Javítási Prog­ram" keretében minden csoportnak évi 7%-os termelékeny­ségnövelésre kellett kötelezettséget vállalnia, és meg kellett szavaznia a három műszakos üzemet, valamint a minőségi hibák térítésmentes kijavítását. Mindez együtt jár egy egészen a középszintű menedzsment posztjaiig terjedő folyamatos lét­számleépítéssel, és most már a vezetésnek e szintjein is sor kerül a részmunkaidős foglalkoztatás drasztikus kiszélesítésé­re. Baloldali szakszervezeti csoportosulásokban végzett fel­mérések, valamint a még meglévő baloldali üzemi lapok tu­dósításainak tanúsága szerint Wörth már régen nem egyedi eset. A „toyotizálás" participatorikus látszata mögött egy radikális szanálási stratégia válik láthatóvá, amely lemond a tőkeintenzitás további fokozásáról, és a kizsákmányolá­si ráták ugrásszerű növelését tűzi napirendre. És ami a konszernek üzemeiben történik, azt még kíméletlenebbül és még következetesebben érvényesítik a beszállítói ágazatok­ban. Láthatjuk továbbá, hogy a szakszervezetek a termelés társadalmi viszonyainak átszervezéséhez nyújtott, gyakran a konszern üzemi tanácsai által kikényszerített hozzájárulásuk­kal tudván tudva a saját pusztulásuk útját egyengetik.

3.2. A német kormányzat stratégiája

A konzervatív kormányzat közvetlenül a volt NDK-ban folyta­tott monetarista-neoliberális transzformációs kísérlet kudarca előtt áll. Az iparpolitikai rombolást a deregulált újrakezdéssel összekötni hivatott munkaerőpiac-politikai „híd" időközben re­ménytelenül túlterheltté vált. Ezzel párhuzamosan a nemzet­közi valutaspekuláció támadást indított a „kemény márka" alapjai, és ezzel együtt az európai márkablokk-stratégia ellen, hogy így az NSZK-ban is kikényszerítsen egy visszafordítha­tatlan szerkezetátalakítást. Nem egyértelmű azonban, hogy a bonni kormányzati bürokrácia vajon nem akarja-e maga is tu­datosan a „kohlonomics" nyilvánvalóvá vált válságát. A mun­kaviszonyok és a szociális juttatási rendszerek deregulációjá­nak a volt NDK-ban már kipróbált kísérlete ugyanis csak egy látványos devizamenekülésnek és a GDP (bruttó hazai termék – az ország gazdasági teljesítményének mutatója; a szerk. megjegyzése) jelentős visszaesésének körülményei között ér­vényesíthető össznémet normaként. Azok a tervek, amelyek­kel a szövetségi kormány deregulációs bizottsága a 80-as évek vége óta házal, mostanra határozott cselekvési straté­giákká álltak össze. Eszerint a munkaerőközvetítés egész te­rületét üzleti alapokra akarják helyezni. Alkalmas ^törésponto­kat keresnek, hogy megingathassák a kollektív szerződések rendszerét. Határozottan teret nyer a szociális juttatások pri­vatizációjának a magán-hitelgazdaságba való becsatornázás értelmében vett koncepciója. Ilyen körülmények között azok az újabb keletű kezdeményezések, amelyek a nemrég elfo­gadott „föderális konszolidációs" programot (népszerű nevén Solidarpakt, azaz szolidaritási paktum) a szociális juttatások további leépítését javasolva gyakorlatilag figyelmen kívül hagyják, egy soha nem látott munkaerő- és szociálpolitikai destabilizáció következő taktikai szakaszaként jelennek meg. Ennek legfontosabb jellemzői az alulfoglalkoztatottság parko­lópályáinak (foglalkoztatási társaságok, át- és továbbképzés) fokozatos felszámolása, leépítések az egészségügyben, a munkanélküliek, a betegek és rokkantak „bérhelyettesítő jut­tatásainak" korlátozása, a szociális segélyek normatíváinak csökkentése. A kormányzatnak szándékában áll, hogy a ke­let-német munkaerőpiaci politika hídfunkcióinak túlnyomórészt deficit spendingjét még ebben az évben a bérjövedelmek köz­vetlen újraelosztásával váltsa fel. Összességében a szociális rendszer lebontása felé tett egyre határozottabb lépésekből mind világosabban bontakozik ki egy stratégiai forgatókönyv. Eszerint messzemenőleg megnyirbálják az össznémet szociá­lis rendszer alapvető vívmányait, és magán a német gazda­ságon belül is lépcsőzetes bérskálákat tartanak készenlétben, amivel mind keleten, mind nyugaton felszámolják az általános létbiztonságot garantáló bérezést. A toyotizált kizsákmányolá­si piramis által jellemzett munkaerő-politikai vadnyugatnak a munkaerőpiaci struktúrák liberalizációjával és a szociális jut­tatások elapasztásával egy olyan értékesülési modellt kell ren­delkezésére bocsátani, melyben a GDP-nek végül több mint kétharmad része súlyos kizsákmányolási viszonyok eredmé­nye.

3.3. A szakszervezetek, a szociáldemokrácia és a zöldek alkalmazkodási politikája

Nyolcvanas évekbeli participációs modelljeikre való hivatko­zással (jelszó: „a munka humanizálása") a szakszervezetek újabban közvetítőnek ajánlkoznak a vállalati vezetőségeknél és a gazdasági szövetségeknél az új toyotista kísérlethez. Ar­ra apellálnak, hogy nélkülözhetetlenek a dolgozók és a me­nedzsment között meghirdetett hatékonyságnövelő konszen­zus megteremtésében, mivel kizárólag az garantálhatná továbbra is az eddig általuk őrzött szociális békét, ha a szak­szervezeteket bevonnák az új üzemi és üzemek fölötti koope­rációs kapcsolatokba. Ezzel párhuzamosan azzal próbálkoz­nak, hogy a mérsékelt toyotizmus e modelljét az Európai Kö­zösség szintjén Európai Üzemi Tanácsok és európai partici­pációs fórumok intézményesítése útján támogassák. A szak­szervezetek vezetése eközben különös hangsúlyt helyez arra, hogy magát lényegében csak a konszernközpontokban és a beszállítói hierarchia legmagasabb fokán dolgozó magas jö­vedelmű munkásrétegek képviselőjének tekinti. Annak ellené­re, hogy a szakszervezetek körül csoportosuló társada­lomtudósok az elmúlt években igen komolyan foglalkoztak a proletarizálódási folyamat súlyos tendenciáival, a szakszerve­zeteknek a jövedelempolitikai status quo érdekében tett erő­feszítései továbbra is a „toyotizált" törzsgárda munkások zsu­gorodó felső rétegére fognak korlátozódni. Ám ahogy azt a wörthi Daimler-Benz példáján megmutattam, még a munkae­rőpiaci piramisnak e csúcsain sem érvényesülhetnek többé a szakszervezetek döntésbefolyásolási lehetőségei. Az NSZK szakszervezetei rendkívül szelektív alkalmazkodási politikájuk­kal kilátástalan helyzetbe manőverezték magukat, és most már aligha fogják elkerülni a posztfordista társadalmakra ál­talánosan jellemző deszindikalizálódást.

Társadalomtudományi tanácsadó testületeik vezetése alatt a szakszervezetek valójában már régóta új aktivitási területek után kutatnak. Abból a feltétlenül helyes becslésből indulnak ki, hogy a tőke feltartóztathatatlan mobilizálódása és globali­zálódása a továbbiakban értelmetlenné teszi azokat a nem­zetállami szinten vívott harcokat, amelyek a bér- és a tőkejö­vedelem közötti kapcsolatokat tűzik napirendre a teljes bérből élő lakosság érdekében. Tabunak számít viszont a toyotizálás egyetlen életképes alternatívája, ti. a szakszervezet szervezeti formáinak nemzetközi kiterjesztése, ami megfelelne a kizsák­mányolás horizontális (vö. alacsonybér-lánc) és vertikális (vö. konszernkonglomerátumok) nemzetközi kiterjesztésének. E­helyett néhány társadalomtudós a 80-as évek második fele óta kizárólag nemzetállami szintben gondolkozva a kínálati el­mélethez történő stratégiai alkalmazkodást ajánlja. A bérjöve­delmek és a profit közti elosztási viszony vizsgálatának elvi feladása után álláspontjuk szerint a továbbiakban a bérből élők egészében zsugorodó jövedelme az, ami „igazságosan" újraelosztandó. Ez a főként a Német Szakszervezeti Szövet­ség oberurseli szövetségi iskolájának oktatói, valamint a Max Planck Társaság társadalomtudósai által képviselt alkalmaz­kodási koncepció időközben aztán támogatásra talált néhány ökolibertariánus elképzelés képében. Ezek már hosszabb ide­je szorgalmazzák a munkaviszonyhoz kapcsolódó társada­lombiztosítási rendszer felváltását egy államilag garantált „alapbiztosítással". Az eredmény a bérek dinamikus fejlődésén alapuló növekedési elmélet minden válfajának, továbbá vala­mennyi olyan gondolatkísérletnek elvi elutasítása, amely kiáll­na egy, a poszt-keynesiánus stratégiák értelmében vett, nem­zetközileg összehangolt anticiklikus válságkezelés mellett. Ez végső soron a világméretű neoliberális válságelmélyítés programja előtti meghátrálás, hiszen elvetik a keresleté­lénkítés minden társadalom- és gazdaságpolitikai eszkö­zét, és alapjában adják fel a bérhányad és a tőkejövede­lem közötti kapcsolat népgazdasági szabályozásának igé­nyét. Ez a kapitulációs nyilatkozat az elmúlt két évben a „tu­dományosan megalapozott tanácsokkal megfelelően ellátott" szakszervezeti stáboktól kezdve a Toscana-selyeminges SPD-unokageneráción keresztül a reálpolitikailag megvilágosodott zöldekig mindenütt érvényre jutott. A szakszervezetek, a szo­ciáldemokrácia és nyomukban a zöldek már csak arra képe­sek, hogy cselekvési alternatívákat kínáljanak a „karcsúsított termelés" és a „karcsúsított állam" közötti kapcsolatok újjá­szervezéséhez. Lényegi különbségeket már nem mutatnak a konzervatív kormány és a kormányzati bürokrácia stratégiai irányvonalához képest. A közgazdaságilag megalapozott és ökolibertaríánizmussal nemesített jóléti állami reformizmus im­máron észrevétlenül az NSZK-ban is letűnt a történelem szín­padáról.

Ám időközben készen állnak az új politikai alternatívák. A kialakulóban levő munkavállalói törzsgárda-kisebbség meg­nyerésére irányuló „közvetítő-koncepció" máris illuzórikusnak bizonyult. Egyre inkább a szakszervezeti-szociáldemokrata­zöld stratégák érdeklődésének homlokterébe kerülnek tehát a toyotizált munkaerőpiac alárendelt, válságos helyzetben levő szegmensei. Ezek a politikusok arra voksolnak, hogy a köze­ledő új proletariátus szegmentált főmezejét kell saját igazga­tásuk alá vonni. Ez az újraorientálódás programszerű formá­ban elsőként a 90-es évek elején, az ÖTV szakszervezet kö­reiben vált szalonképessé („A közalkalmazottak jövője" címet viselő programban), ideiglenes szintézise pedig a Friedrich Ebért Alapítvány legújabb évkönyvében olvasható. Eszerint nyugaton is meg kell honosítani azt a „hídszerepet", amelyet az aktív munkaerőpiaci politika az NDK-ban betölt, hogy en­nek struktúráiból kiindulva ki lehessen alakítani egy össznémet „másodlagos munkaerőpiacot". Ez azt jelenti, hogy a 90-es évek végéig összesen mintegy ötmillió főt kell infrastruk­túra-orientált foglalkoztatási társaságoknak és továbbkép­zési programoknak felszívniuk, és jóval alacsonyabb bérért a jól megfizetett törzsgárda-munkaerő „elsődleges piacának" tartalékseregeként készenlétben tartaniuk. E szint alatt pedig létre kell hozni egy további, ti. egy „harmadik munkaerőpiacot" is, amely az eddigi szociális és munkanélküli segélyek stb. egyesítésével a tartós munkanélkülieket, a fogyatékosokat és a leszakadókat becsatornázza egy ökoszociális-kulturális szolgálatba. Csak az részesülhetne az adóátcsoportosítások­ból finanszírozott „alapbiztosításból", aki az itt felkínált mun­kákat elvégzi. Az ehhez kapcsolódó jövedelemnek ismét csak a „megfelelő mértékben" alatta kell maradnia a foglalkoztatási társaságok tagjai, ill. az átképzésben részt vevők átlagos ja­vadalmazásának. A „harmadik munkaerőpiac" feladatát abban látják, hogy megakadályozza a rendszer társadalmi destabili-zációját, és jobb belátásra bírja a notórius munkakerülőket. Amíg a megtépázott és önpusztító reformizmus teoretikusai a kritikus helyzetű munkaerőpiaci szegmensek kézben tartásá­nak hatékonyan adminisztrált kiterjesztésén – és ezzel a saját maguk számára biztos jövedelmet garantáló funkciókon – törik a fejüket, a közeledő posztfordizmus proletariátusával szem­ben egyúttal újszerű erőszak mechanizmusokat is készenlét­ben tartanak. Persze, ha visszapillantunk századunk történel­mébe, és fölvonultatjuk magunk előtt a 30-as évek válsága idején a tömeges munkanélküliség és a pauperizálódás ke­zelésére tett kísérleteket, ezek az eszközök már nem is fog­nak annyira újszerűnek tűnni. Éppen szakszervezeti-szociál­demokrata-zöld körökből érkeznek kezdeményezések a féke­vesztett kapitalizmus megregulázására – kényszermunka al­kalmazásával. Ha jól látom, és a baloldal sem tűzi sürgősen napirendre a jelenséget, hamarosan már csak az ördög és Belzebub között választhatunk majd. A Német Duzzasztóme­dence konzervatív elitje az ipari kapitányok és a nemzetközi finánctőke nyomása alatt máris a munkaerőpiaci és szociál­politikai szabadeséssel kísérletezget, amit széleskörű kisod­ródás, tömeges elszegényedés és gettósodás kísér. A tiszte­letre méltó exreformizmus pedig eközben intézményi túlélésé­ért küzd, amikor a szociálpolitika olyan eszközeit ajánlgatja, mint a kényszerszabályozás vagy a kényszermunka lépcső­zetes rendszere.

4. Egy megújult szocialista osztályorientáció lehetőségei és korlátai

A nyilvánvalóan visszafordíthatatlanná vált gyökeres társa­dalmi átalakulás kilátásai valóban nem adnak okot az optimiz­musra. Különösen érvényes ez a német viszonyokra, hiszen itt az NDK bekebelezéséből kiindulva olyan gyökeres társa­dalmi átalakulás zajlik le hihetetlen gyorsasággal, amely a tő­kés világ más vidékein már a 80-as évek eleje óta, és sokkal fokozatosabban folyik. Az „új tartományokból" kiinduló drámai pauperizálódási folyamat egyre gyakrabban torkollik erősza­kos tiltakozási akciókba, amelyek többnyire az új tömegnyo­mor ellenségeskedésektől szétszabdalt gettóin belül adják ki dühüket. Kialakult egy új rasszista ifjúsági mozgalom, amely a kormányzat hivatalos rasszizmusára támaszkodik, és a pauperizálódott gettókon belül elkezdi erőszakosan újratermelni a posztfordista társadalom könyöklő-morálját. A baseball-ütők és az államtitkári slepp szövetsége mára veszélyes szelepe­ket nyitott ki, hogy a szociális biztonság és a perspektivikus jövő elvesztését az új bevándorlási hullám és a továbbra is kirekesztett külföldi lakosság rovására kompenzálja. A rasszizmusnak ez a röviddel ezelőtt még lehetetlennek tartott feltámadása (mint az osztályuralom közvetítő- és mozgás­formája) egyre nehezebbé teszi, hogy a teljes visszataszítóságában megjelenő új proletárságot a maga összessé­gében – tehát a jelenleg még mindig lefelé csúszó eleme­ket is beleértve – változatlanul egy szocialista politika kiindulópontjának tekintsük. Ettől függetlenül homokra épült minden olyan antirasszista kezdeményezés, amely figyelmen kívül hagyja a „szociális kérdést", és ezzel le­mond arról, hogy az új proletariátusnak minden egyes ré­tegét megszólítsa. A lumpenproletár fajgyűlölet jelensége csak akkor számolható fel, ha az agresszió szenvedő alanya­inak védelmét szolgáló, kétségkívül szükséges intézkedéseket olyan stratégiai-politikai kezdeményezésekkel kötjük össze, amelyek az új proletariátus valamennyi rétegéből kiindulva ké­pesek felvázolni egy új, forradalmi osztálypolitika hiteles pers­pektíváját. Amennyiben nem ezt tesszük, úgy tétlenül áten­gedjük a szociális kérdést a neonácik és a kormányzati bü­rokrácia általi „újraszabályozásnak". Pedig ez utóbbi a társa­dalom proletarizálódásának a rasszizmus eszközeivel való el­kendőzése érdekében kezdi az „erőszak állami monopóliumá­nak" egyre nagyobb szeleteit gyanús szélsőjobboldali alvállal­kozókra átruházni.

Főleg a proletariátus kialakulási folyamatának ez az új, rasszista hordaléka az, ami bennünk, marginalizált vagy az államszocializmus bukása által lejáratott baloldaliakban félel­met kelt. De félelmetes az intézményes munkásmozgalom ez­zel párhuzamosan megfigyelhető önpusztítása is, valamint az, hogy ezekben a körökben a kényszermunkaviszonyok meg­honosításához folyamodnak. A félelem azonban nem lehet egy emancipatorikus szocialista politika alapja. Csak a félelem alapjául szolgáló összefüggések osztályelemzés általi feltér­képezése eredményezhet fogódzókat a társadalmi felszaba­dítás alternatívájához. Csakis ilyen körülmények között válik aztán lehetségessé, hogy a rasszizmustól és a kényszermun­kától való „nagy rettegésből" kiindulva a felmerülő társadalmi kérdésekre forradalmi válaszok szülessenek. Ezek az aktuális viszonyok ismeretében eleinte természetesen illuzórikusnak, de legalábbis utópikusnak hatnak. Ennek ellenére nekünk is készen kell állnunk, hogy a posztfordista módra lecsupaszított új osztálytársadalom kirajzolódó struktúráiból kiindulva újra át­gondoljuk azt, ami látszólag elgondolhatatlanná vált. Ha sike­rül megállapodnunk ebben a néhány kiindulópontban, akkor én az aktuális változásokban esélyeket és lehetőségeket is látok egy előretekintő szocialista politikára.

Az első pozitívumot abban látom, hogy mi, baloldaliak a 60-as és 70-es évekkel ellentétben egy ideje magunk is köz­vetlenül érintettjei vagyunk a társadalmi átrétegződéseknek. Az idősebbek közülünk még nagyon jól emlékezhetnek a konf­liktusra, amelyet akkoriban az a politikai döntés váltott ki, hogy az ember elhagyja az „educated society-t", és „csatlakozik a munkásosztályhoz". Ez a probléma ma már nem időszerű. A baloldaliak zöme manapság maga is-kritikus szociális hely­zetben van: vagy flexibilizált munkakörülmények között kell dolgoznia, vagy pedig – önként vagy kényszerből – a vállal­kozó munkások táborát gyarapítja. Ahogy felmérések mutat­ják, ez a tendencia Nyugat-Németországban a 90-es évek ele­jétől kezdve tovább erősödött, míg Kelet-Németországban a politikai tisztogatások következtében szinte az egykori NDK teljes szakmai elitjét érinti. A személyes osztályhelyzet és a szocialista pártállás közötti szakadék az általános reproletarizálódás sodrában szinte teljesen eltűnt. A szocialista politikát, amennyiben magunkat többé nem tekintjük az aktuális osz­tályfejlődés feltételeitől és trendjeitől függetlennek, egyre in­kább közvetlenül proletár politikának is nevezhetjük.

Második pozitívumként – még ha meglehetősen paradox módon hat is – azt a tényt szeretném elkönyvelni, hogy idő­közben a szocialista, kommunista, szociálforradalmár és anar­chista politika valamennyi fegyveres és fegyvertelen változata és elképzelése zátonyra futott. A 70-es évek folyamán a nyu­gat-német újbaloldal éppen saját magát bénította meg min­denféle frakcióharcokban. Ezt csak súlyosbította aztán az ál­lamszocializmus bukása, de ugyanígy az intézményesült mun­kásreformizmus fokozódó önrombolása is. Ha a baloldal újjá­szerveződéséről szóló vita közös nevezőjének az aktuális osztálypolarizáció elemzését és a kizsákmányolás alapvető elutasítását jelöljük ki, annak szociálrasszista megjelenési for­máival együtt, akkor egy széleskörű párbeszéd során végre elfogulatlanul megegyezhetünk abban a kérdésben, hogy mi a teendőnk a 21. század fordulóján. A priori tilos azonban valakit a baloldali spektrumon belül korábban elfoglalt állás­pontja miatt kirekeszteni. Mindig szem előtt tartva, hogy saját egyéniségük nyilvánul meg a „szociális kérdés" újra megnyi­tott vitájában, végre ismét párbeszédre kerülhet sor szociál-forradalmárok, autonómok, szocialisták, kommunisták és bal­oldali szakszervezeti aktivisták között. Annak a ténynek, hogy Phönix nem balos múltak és államszocializmusok romjaiból fog feltámadni – már ha egyáltalán -, meg kellene érdemelnie egy nyílt, előítéletek nélküli és bázisdemokratikusan megala­pozott újrakezdést.

Végül a szocialista újrakezdés szempontjából alighanem legfontosabb pozitívum abban áll, hogy erre a proletariátussal való, általam is szorgalmazott közösségvállalásra egyre in­kább globális összefüggésben kerül sor. Minden továbbra is létező differenciáltság mellett a 21. század küszöbét az osz­tályhelyzetek nemzetközi nivellálódása jellemzi, ami ugyanúgy felszámolja az első, a második és a harmadik világ közti ed­digi különbségeket, mint a társadalmi emancipációs mozgal­mak „nemzeti" keretekben tartására törekvő stratégiákat. így idővel összefüggésbe kerülhet a szociáldemokrácia romjai fö­lött kirajzolódó kínálati gazdaságtani uralom és az osztályharc tapasztalatainak globális áramlása. És ahogyan a társadalmi felszabadítás mint a globalizált posztfordizmus alternatívája már csak nemzetközi keretekben elképzelhető és megvalósít­ható, ugyanúgy nem deformálhatja többé a reform vagy forradalom kérdése körül kialakuló, kínzó cél-eszköz konfliktus sem. A toyotizált világrendszer mint radikalizált uralmi viszony saját tagadásával viselős. Egy nemzetközi keretekben meg­újuló baloldalnak észre kellene vennie az ebben rejlő esélyt, és ki kellene építenie egy az egész világot átfogó informáci­óhálózatot, így általánosítani lehetne a proletarizálódás és a pauperizálódás elleni harc során a horizontális és vertikális kizsákmányolási lánc legkülönbözőbb szintjein kikristályosodó tapasztalatokat. Ebben az együttműködésben el fognak tűnni a földrajzi jelentőséghierarchiák és az osztályon belüli kom­munikációs problémák. Az egész világon közvetlenül tanulha­tunk majd egymástól és egymásért. Azok a jelentések, ame­lyek a japán transznacionálisok észak-amerikai és délkelet-ázsiai „fransplant"-jaiban bekövetkező összeütközésről tudó­sítanak a szakszervezeti "job control" és a „karcsúsított" gyár­tóvonalak között, ugyanabba az összefüggésbe tartoznak majd, mint az agrárszövetkezetekért vívott harcok El Salva­dorban vagy a dél-afrikai apartheid szétzúzása, mint a brazil földmunkás-szakszervezetek „sem terra"-mozgalma, a kelet-európai munkanélküliek kezdeményezései és a hátrányos helyzetűek akciói a privatizált postavállalatok és a részmun­kaidősöket kiközvetítő cégek ellen. Kiegészülnek majd azok­nak a sajátos tapasztalatoknak a feldolgozásával is, amelyek­re a kelet-európai „vállalkozó munkások" tesznek szert a sub contact-rendszerek, a hétnapos munkahét és az elszegénye­dés elleni harcban, és amelyek a „lavoro autonomo" körül zaj­lott vitákat eddig nem sejtett dimenziókba fogják kiterjeszteni. Ennek előfeltétele mindenesetre az új proletariátus teljes te­vékenységének állandó helyi és regionális összehangolása, hogy át lehessen törni a deregulált munkaerőpiacok alapve­tően mindenütt egyforma, csak mennyiségileg különböző szegmentációját „törzsgárdamunkásokra", hátrányos helyzetű­ekre, vállalkozó munkásokra és munkanélküliekre. Az akciók­ban aztán közvetlenül kombinálnák a helyi elleninformáció speciális eszközét a nemzetközi tapasztalatcserével. Ennek eredményeképpen létrejönnének egy megújult proletár ellen­kultúra; csírái. Ezek Németország esetében a legrövidebb időn belül megszilárdíthatnának egy társadalmilag megalapozott antirasszizmust, amennyiben egy jellemzően kiválasztott „társadalmi gyújtópont" körül az új proletariátus minden rétegét be tudnák vonni a magasabb jövedelemért és ked­vezőbb munkakörülményekért folytatott harcos megmoz­dulásokba, és ily módon példaszerűen feloldanák a „né­met telephely" szociálrasszizmusát a hazátlan prole­táregyenlőség kultúrájában.

E három alapfeltevésből kiindulva támogatom helyi, ill. re­gionális munkáskörök létrehozását. Ezeket az információcsere és a koordináció helyszíneiként kell felfogni, aminek az a cél­ja, hogy egy bázisdemokratikusan kialakított küldöttrendszer alapján állva elősegítsék munkanélküli kezdeményezések, al­kalmi munkás-mozgalmak, menekült munkás-körök, a munka-erőpiati piramis magasabb fokain pedig a baloldali szakszer­vezeti irányultságú üzemi csoportok újraélesztését. Mihelyt ki­rajzolódnak a „from the bottom up" regionális kezdeményezé­sek megszilárdulásának első jelei, a munkásköröknek meg kell kezdeniük a helyi kizsákmányolási piramis sajátos jellem­zőinek vizsgálatát és egy sok-etnikumú proletár ellenkultúra megszilárdításához szükséges legfontosabb feltételek megha­tározását. Innen meg lehetne aztán tenni az első lépéseket az akciómező kiszélesítésének és nemzetközivé tételének irá­nyába. Ide tartoznak már egy nagyon korai stádiumban a transznacionális konszernkonglomerátumok dolgozói ellenál­lásának összehangolására irányuló törekvések. A magasabb jövedelmekért és jobb munkakörülményekért folytatott harcok nemzetközi koordinálásával ugyanezt szolgálnák az alacsony­bér-láncok megsemmisítésére tett erőfeszítések is. Mindenkor különleges szerepet fognak ebben a folyamatban a „vállalkozó munkások" játszani, mivel ők a toyotizált munkaerőpiaci pira­mis minden szintjén jelen vannak, és a világ minden régiójá­ban mobilak. A közúti teherfuvarozás többnyire vállalkozóként működő munkásai például összehangolt pontszerű sztrájk­akciókkal a legrövidebb időn belül megbéníthatnák konszern­konglomerátumok egész sorának „just in time"-hálózatát. Ez egyúttal óriási segítséget jelentene a környezetszennyezés el­leni harcban.

Ez a javaslat kétségtelenül azon áll vagy bukik, hogy csak­ugyan sikerül-e a széttöredezett részmunkaerőpiacok számá­ra a harcnak olyan formáit kialakítani, amelyek létrehozzák a munkások viselkedési- és életformáinak széleskörű kollektivi­zálását. Úgy vélem, ennek megvan a lehetősége, feltéve, hogy a munkáskörök magukat a bázisdemokrácia talaján álló, továbbépítkezésre alkalmas intézményeknek tekintik, ame­lyekben egységet alkotnak a társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai érdekek. Ennek az egységnek érdekében először is meg kellene törni az új munkásosztálynak azt a társadalmi és kulturális elszigeteltségét, amelyet a toyotizált kapitaliz­mus immár második valósággá vált tömegmédiumai hoztak létre. Saját információs rendszereket kell tehát kiépíteni, ame­lyek ötvözik az üzlet fennhatósága alól kivont és kirekesztő struktúráitól megfosztott kultúrát a hétköznapok kis társadalmi harcairól tudósító hírekkel. Másodszor ki kellene kísérletezni a harcnak olyan gazdasági formáit, amelyek radikális tagadá­sát képeznék az amúgy is halálraítélt centralizált, egységszak-szervezetes „collective bargaining"-nek. Jövedelemért és „on the job" munkakörülményekért folytatott helyi harcokra van szükség, amelyek alulról fogják majd újra összekapcsolni a szegmentált rész-munkaerőpiacokat. Politikailag ez az új, militáns bázisdemokratikus mozgalom aztán arra is képes volna, hogy megfékezze a szociális juttatások radikális megnyirbá­lását, valamint fellépjen az állam hatalmi és szelekciós mo­nopóliumának rasszista radikalizálódásával szemben csakúgy, mint a másodlagos és harmadlagos kényszermunkaerő-piac megszilárdulása ellen.

Ha ebben az összefüggésben rekollektivizálásról beszélek, akkor nem a letűnt munkásmozgalom politikai-centralisztikus tekintélyi struktúráit értem ezen. Sokkal inkább arról van szó, hogy meg kell találni az önszerveződés azon formáit, amelyek sikeresnek bizonyulva is bázisdemokratikusak, decentralizál­tak és nemzetköziek maradnak. A szocialista-proletár identi­tás alapjaként a deregulált proletariátus új típusú szubjektiviz­musát kellene elfogadni, annak soknemzetiségű struktúráival, sokrétű szakképzettségével, a tekintélyelvtől mentes emberi kapcsolatokhoz való ragaszkodásával együtt. Ezen új szub­jektivizmusnak hiteles és vonzó alternatívát kellene állítania a posztfordista könyöklőtípus hiperegoista karrierizmusával szemben, amely gúnyt űz a conditio humana legelemibb kö­vetelményeiből. A kollektivizálás szervezeti megoldásai csak annyiban kívánatosak, amennyiben nélkülözhetetlennek lát­szanak ahhoz, hogy visszafordítsuk a konszolidált és egyéni­leg kialakított életmódok – elsősorban a kritikus helyzetű, il­letve a vállalkozó munkásoknál megfigyelhető – fokozódó alá-rendelődését a deregulált kapitalizmusnak, és megállítsuk a drámai módon növekvő elszegényedést. Meg kell semmisíteni a posztfordizmus központi kizsákmányolási csapdáját, amely kisajátítja az új egyéniséget, amennyiben társadalmilag elszi­geteli, és fokozódó mértékben kizárja a munkavállalói viszony­ból. Erre a célra olyan konfliktuskezelő stratégiákat kell kifej­leszteni, amelyek elősegítik a tanulási folyamatok beépülését az önálló személyiségbe: rövid időtartamú, kreatív" harci for­mákat, melyeket gyorsan váltakozó helyszín és egy bármikor újra felmondható status quo rövid szerződési futamidői jelle­meznek. A tőke újsütetű mobilitásának és kizsákmányolási mechanizmusainak sokszínűségével az osztályharc mozgé­kony, decentralizált, bázisdemokratikus és kreatív módszereit kell szembeállítani: egy részmunkaidősök kiközvetítésével fog­lalkozó cég rövid távra társult alkalmi munkás-csoportok általi kijátszásától kezdve okosan kombinált házfoglalási és lakbér­harcokon keresztül egészen a komputerizált munkahelyek sokszínű szabotázsstruktúrájáig. A nemzetközi munkáskörök­nek egy érettebb fejlettségi szakaszában aztán azzal is meg kell próbálkoznunk, hogy egy átfogó szocialista perspektívát állítsunk a tőkés világrendszerrel szembe. A „thinking the unthinkable" azt is jelenti, hogy már most el kell kezdeni Karl Marx, Rosa Luxemburg és Michal Kalecki örökségének to­vábbgondolását.

A világtársadalom toyotizálása folyik, és nem fog megkímél­ni minket sem. Napirendre tűzte a munka világának globális reproletarizálását. Baloldaliakként nekünk az ebből a folya­matból létrejövő új osztály felé kell fordulnunk, felajánlva ta­pasztalatainkat, anélkül azonban, hogy uralkodni akarnánk rajta. Ahelyett, hogy továbbra is korlátolt akciócskákra fecsé­reljük el energiáinkat és kölcsönösen megbénítjuk egymást félelmeinkkel, inkább meg kellene ragadnunk az új osztályvi­szonyok adta esélyeket, és be kellene kapcsolódnunk egy szocialista-egalitárius gyakorlat kikísérletezésének kreatív munkálataiba.

(Fordította; Bellon Erika)