„A bürokratikus szocializmus elvesztette eszmei hátországát. Min­den elkövetett szörnyűség ellenére a sztálinista apparátus (leg­alábbis a népi demokráciákban) sokkal szorosabban fűződett a rendszer eszméihez, mint a jelenlegi apparátusok. Úgy tűnhet, hogy e cinikus szervezet, melynek tagjai a szocializmus eredmé­nyeit saját kiválóságaikon és karrierjükön mérik, nagyobb hatás­fokkal dolgozik, mivel mentes a fékező tendenciáktól, nincs kitéve eszmei megrázkódtatásoknak, villámgyors, önkényes változtatá­sokra képes, és jobban manipulálható. Ez azonban még csak nem is féligazság. Az ilyen apparátus megbízhatatlan a válságos pilla­natokban, nem képes kiállni egyetlen lényeges próbát sem, s nem­csak hajlamosabb a klikkező önbomlasztásra, hanem egészében véve a rendszer történelmi bomlásának a terméke. Egy rendszer, amelyet senki sem véd meg érdek nélkül, halálra van ítélve." Ez a Kolakowski-idézet szolgál mottóul „A Kádár-vezetés 25 éve" című tanulmányhoz, amelyet Kemény Csaba 1981. november 4-én, a Kádár-korszak létrejöttének évfordulóján ír. Miközben országosan folyik a Kádár-rendszer hivatalos ünneplése, Kemény egészen más hangot üt meg. A tanulmány elemzése szerint a Kádár-éra leglátványosabb sikerei egyúttal fő negatívumai is. Gondolatainak lényege a következő tézisekben foglalható össze.

1. A rendszer politikailag toleránsabb lett, mint 1956 előtt volt. A Kádár-vezetés a első időszak nyílt diktatúrája után amnesztiát gyakorolt, és az ellenzéki politikai megnyilvánulásokkal szemben viszonylagosan liberális lett, a tűréshatárokat szélesebbé tette. Az egyes esetekben alkalmazott megtorlás is viszonylag enyhe for­mában történt és történik.

E tolerancia ára: politikai eklektika és relativizmus. Az ország gazdasági-társadalmi-politikai életében nem tapasztalható sem­milyen koncepció. A felső politikai-hatalmi szférában egy kisszá­mú pártelit önkényes és személyes döntése érvényesül. A gazda­ságban és a társadalomban, az intézményeknél és vállalatoknál viszont a helyi tekintély, illetve gazdasági vezető szava a döntő. „Magyarországon egy szűk politikai vezetőcsoport meglehetősen perspektíva nélküli, napi reálpolitikai (hogy mennyire „reál" – azt majd a jövő fogja megmutatni) elképzelései és manipulációi jel­lemzik a politikai élet vezetését, amelynek politikai apparátusbeli végrehajtói minden szinten szürke, közepes képességű, önálló eszmei-etikai bázis és különösebb politikai ambíció nélküli hiva­talnok-funkcionáriusok." Érthető, hogy ezt érzékelve az MSZMP indokolatlanul felduzzasztott tagságában sem a párt, sem a rend­szer egészének szocialista-kommunista jellegét illetően nem él semmiféle illúzió. Az MSZMP, politikai ütőképességét tekintve, semmivel sem erősebb, mint az MDP volt 1956 októbere előtt. Sőt, ez a mai párt a napi módszereiben, stílusában, politikai arculatá­ban lényegesen közelebb áll egy klasszikus szociáldemokrata párthoz.

2. A viszonylagos türelem az ideológiai szférában is tapasztal­ható. ,Az ideológiai, a kulturális és művészeti élet majd minden te­rületén szóhoz jutottak a nem marxista irányzatok képviselői is. Egyetlen követelmény: a Kádár-vezetés (és nem elsősorban a szocialista rendszer!) iránti kimondott vagy kimondatlan lojalitás. (Kádár személye lassan-lassan olyan szerepet kap, mint az angol királynőé: a szellemi élet magyar Hyde-parkjában is többé-kevés­bé mindent és mindenkit lehet szidni – kivéve Kádár Jánost. Őt nem illik…)" Következmény: bármiféle ideológiai orientáció elvesz­tése. Teljessé vált egyfajta ideológiai relativizmus, és ezen belül a marxista elmélet és ideológia „szaktudományos" elzárkózása a valóság elől, a marxizmus defenzív helyzete. Népszerűsítése „tel­jesen formális, színvonaltalan és súlytalan".

3. A tartalmában is legnagyobb mértékű liberalizálást a Kádár­vezetés a gazdasági élet területén hajtotta végre. Számos egyén számára lehetővé vált, hogy hivatalos alapkeresetén kívül jelentős plusz-jövedelemhez jusson. Ez a szűken gazdasági értelemben vett életszínvonal bizonyos emelkedését hozta, továbbá a piac megélénkülésének következtében viszonylagos árubőséget ered­ményezett. Mindezek hatására szokatlan méretű gazdagodási fo­lyamat tapasztalható egyes társadalmi csoportok körében.

Annak ellenére, hogy a Kádár-vezetés erre a legbüszkébb – Kemény megállapítása szerint -, a magyar gazdaságot valójában csupán látszatsikerek jellemzik. „A gazdasági életben egyre na­gyobb a pangás. A beruházások- kényszerből – lelassultak. E té­ren lassan-lassan ma már valóban ott tartunk, amitől Rákosiék óv­ták az országot: ma megesszük a holnap ha nem is aranytojást, de legalább valamilyen tojást tojó tyúkot, mondjuk grillcsirke for­májában… A nyugatról vásárolt licencek, berendezések a tőkés világ politikai érdekei miatt eleve nem is lehetnek a legkor­szerűbbek. Tehát már ezek vásárlásakor eleve determinálva van a perspektivikus lemaradásunk a nyugati tőkés gazdasággal szemben, ráadásul a mesterségesen kialakult munkaerőhiány mi­att még meglévő kapacitásukat sem tudjuk gépeinknek kihasznál­ni az iparban. Aggasztó az is, hogy a reális teljesítőképességünket meghaladó eladósodás kezdi jellemezni gazdasági életünket tőkés relációban. Ez a jövőt illetően beláthatatlanul súlyos követ­kezményekkel járhat… Egyáltalán, a mai magyar gazdasági élet fő jellemzője (a titkos csodaszer) az ún. másodlagos gazdaság nél­kül sem az árukínálat, sem az árukereslet nem lenne olyan relatíve élénk, mint amilyen. Ugyanakkora másodlagos gazdaságban való részvétele a dolgozóknak munkaerejük tragikus önkizsákmányo­lását jelenti a saját fizikai és pszichikai állapotuk és családi életük rovására. (És a kétkezi dolgozók még (gy sem tudják azonos ütemben kiegyensúlyozni az egyre szélesebb körű áremelke­déseket.) Mindezek eredményeként egyrészt kialakult egy min­tegy százezres nagyságrendű szocialista pénzarisztokrácia, egy magát szocialistának nevező társadalomban tragikomikus újgazdag és dzsentroid allűrökkel, másrészt egy milliomos nagyságrendű, létminimum alatt nyomorgó, kifejezetten sze­gény rétege a dolgozóknak, illetve elsősorban a kispénzű nyug­díjasoknak, járadékosoknak."

A politikai, ideológiai és gazdasági koncepciótlanság, relativiz­mus általános negatív következménye a társadalom életében el­hatalmasodó immoralitás. „A társadalom egészét, a mélyét és fel­színét egyaránt mindenhol átható és jelenlévő, széleskörűen értel­mezett erkölcstelenség, felelőtlenség és korrupció jellemzi…"Nem túl sok büszkélkedni való van – hangsúlyozza Kemény – a Kádár­korszak huszonöt évének e vázlatos mérlegével.

A kádárizmus 1981-es kritikája és elutasítása Keménynél nem előzmények nélküli. Kritikája gyakorlatilag egyidejűleg irányult mind a sztálinista-rákosista örökség, mind a kapitalista restauratív tendenciák ellen. Sem a trockizmus, sem az akkoriban divatos ma-óizmus nem nyilatkozik meg Kemény érvelésében. Termé­szetesen az elméleti tudatosság alacsonyabb fokán, de lényegé­ben Lukács György tertium datur-jának vonalán gondolkodik. így a vele szemben alkalmazott ismételt retorziók sem meglepőek. 1959-ben szót emel az ifjúsági mozgalom elvtelen felhígítása el­len, ezért eltanácsolják oktatói állásából a Budapesti Műszaki Egyetemről. 1971-es perének vádirata szerint a hatvanas évek elejétől azt hangoztatja, hogy Magyarország alárendelt viszony­ban van a Szovjetunióval szemben. Többször kifejti, hogy a ma­gyar kormány és pártvezetés tevékenysége ellentétes a szocializ­mussal. A pártnak „az az irányvonala, hogy nincs irányvonala". A vezetők mást mondanak és mást cselekszenek: hirdetett elveik­kel, ideológiájukkal ellentétes gyakorlatot folytatnak, vagyis ko­rántsem a munkásság érdekeit képviselik. Ez a magyarázata a bérmunkások rovására kialakult (társadalmilag igazságtalan) aránytalanságoknak a bérezésben.

Kemény elemzése szerint Magyarországon növekvő mérték­ben érvényesülnek államkapitalista tendenciák. A nyugati tőke be­áramlása, a kisipar és a kiskereskedelem kiszélesítése, illetve ezek együttes hatásai (nyerészkedés, a polgári értékrend és élet­forma terjedése stb.) a társadalmi tulajdont veszélyeztetik. Az ér­tékrendbeli, ideológiai elbizonytalanodás, valamint az erkölcsi tar­tás hiánya miatt a párt tagságának összetétele is rendkívül hete­rogénné vált. Megtalálhatók közöttük a meggyőződéses, igazi kommunisták, akik a szocialista célokkal érzelmileg azonosulnak, és megvalósításukért aktívan tevékenykednek, de a párttagok többsége már csupán passzív szimpatizáns vagy pusztán karrie­rista.

Kemény két különböző módszert, a taktika két formáját tartja le­hetségesnek a kritikai politikai cselekvés, a bírált folyamatok ered­ményes befolyásolása számára 1. A párt legális csatornáinak fel­használásával reformjavaslatok terjesztését. 2. A párton belül önálló baloldali szervezkedés létrehozását. Kemény úgy gondolja, hogy a pártbürokráciával szembeni gyakorlati kritikát tömegerőre, az„erkölcsileg tiszta kommunisták" mozgalmára, tömegaktivitásra kell építeni. Elképzelése szerint létre kell hozni a baloldali gondolkodású személyek összefogását, és ennek segítségével elérni egyrészt az országos politika befolyásolását, másrészt a párt ve­zető testületeinek megtisztítását az erkölcstelen, hatalmi pozícióra alkalmatlan egyénektől.

Kemény véleménye szerint az egyszerű, hatalom nélküli kom­munista is erkölcsileg és politikailag felelős mindenért, ami az or­szágban történik. Ezért feladata és eszköze a hibák, negatív jelen­ségek feltárása a munkahelyen és a pártfórumokon, hogy minél többen felismerjék a jelenlegi helyzetet és a teendőket. Az erkölcsi példamutatás – állapítja meg – másokat is aktivitásra késztet.

1968-ban Kemény főiskolai hallgatóival szociológiai felmérés céljából kérdőívet készít, amelyben – úgymond – „provokatív poli­tikai kérdések szerepeltek". Ezért a Művelődési Minisztérium elbo­csátja állásából, és megvonja tőle az oktatási jogot. Pártbüntetés­ként szigorú megrovásban részesítik.

1968-tól Kemény ismételt beszélgetéseket folytat későbbi vád­lott-társaival politikai témákról. Elítélik a csehszlovákiai bevonu­lást, agressziónak, más ország belügyeibe való beavatkozásnak minősítve azt. Szervezkedésbe kezdenek annak érdekében, hogy megtalálják és aktivizálják a céljaikkal egyetértőket; elsősorban ahhoz fűznek reményeket, hogy a párton belül sikerül a politikát meghatározó pozíciókat szerezniük. De (mert – sokakhoz hason­lóan – ekkor még Kemény sem adja fel teljesen a „fentről jön az áldás" illúzióját) megkísérli a legális lehetőségeket is kihasználni. Egy 1970-ben keletkezett – a párt hivatalos kereteit és szabályait nem áthágó – írásában arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy sza­kadék alakult ki a nyilvános fórumokon elhangzó optimista meg­állapítások és az általános társadalmi közérzet, közhangulat kö­zött. A társadalmi elégedetlenség egyik fő oka a meghirdetett el­vek és a létező gyakorlat közötti fesztültség. Kemény felsorol néhány – a közvéleményt nyugtalanító – feszültségforrást a gazda­ság, a politika és az ideológia területéről.

1. Gazdaság. Súlyos feszültséget idéznek elő a kereseti arány­talanságok. A bérmunkások és nyugdíjasok átlagjövedelme lénye­gesen alacsonyabb egyes értelmiségiekénél és az állami valamint pártfunkcionárusokénál. Érzelmileg negatívan hat a munkásságra a mindennapi tapasztalat: a gombamódra szaporodó luxusvillák, kertjükben a nyugati márkájú autókkal, az ő keresetükhöz képest csillagászati árak a Váci utcában, a Rotschild Szalonban stb. „Fel­háborítja a munkásközvéleményt az értelmiségiek és a vezetők egy részének életmódja, életvitele és életfelfogása: az éjszakai mulatókban tapasztaltak, a nyugati utak hajkurászása, a vadászgatások stb. Nem a keresetek differenciáltságát kifogásolják a kommunista munkások és értelmiségiek, hanem azt, hogy túlsá­gosan nagy az alacsony életszínvonalon élő dolgozók száma a kifejezetten luxuséletmódot folytatók elszaporodásához képest. (Sok­szor megdöbbentően tragikus az öreg, egyedülálló nyugdíjas kis­emberek anyagi helyzete.) Tehát az igény az lenne, hogy először az alacsony keresetűek életszínvonalát emeljük fel megfelelő színvonalra, és csak azután húzzuk szét felfelé a kereseteket – ésszerű határokig."

Kemény véleménye szerint a nyugati fogyasztási színvonal és életforma gyors meghonosításának – hivatalos dokumentumok­ban is megfogalmazott-célkitűzése immorális eszközök keresé­séhez, erkölcstelen közélethez, rossz közhangulathoz és általá­nos politikai elégedetlenséghez vezet. „Mi nem tudjuk a pénzbeli jövedelmek növelésében felvenni a versenyt a fejlett tőkés orszá­gokkal belátható időn belül… Ha a személyes rendelkezésű jöve­delmek arányának növelését erőltetjük (ahelyett, hogy pl. a lehető legrövidebb idő alatt megoldjuk a lakáskérdést, fejlesszük az egészségügyi és közoktatási rendszerünket, szociális intézmé­nyeinket stb.) – olyan területre futunk önszántunkból, ahol eleve vereségre vagyunk ítélve a kapitalizmussal folytatott versenyünk­ben – legalábbis hosszú ideig. Ez pedig kihatásában nemcsak gazdasági, hanem ideológiai és politikai csatavesztés is lenne."

2. Politika. Miközben a pártvezetés állandóan munkáshatalom­ról beszél, a gyakorlatban a munkásság hátrányos megkülönböz­tetése történik. ,A bér- és árpolitikában, a lakáselosztásnál, nye­reségrészesedésnél, az egyes kérdések eldöntésénél vagy előké­szítésénél, a fiatalok továbbtanulásánál stb." egyáltalán nem azt érzik a munkások, hogy övék a vezető szerep ebben az ország­ban.

Az őszintétlenség következménye – állapítja meg Kemény – több területen is súlyosan (.jövőnk terhére!") jelentkezik.

a. A párttagságban növekszik a passzivitás. Rendszeresen azt tapasztalják, hogy a pártfórumokon elhangzott kritikáknak a párton belül nem volt semmi hatása. „De 'állami vonalon' – ahogy mond­ják -, magyarul: anyagiakban már éreztette „hatását" a mun­kahelyi problémák vagy vezetők bírálata. A hibák, visszaélések el­len szót emelő vagy a meghirdetett erkölcsi elvekre hivatkozó sze­mélyeket általában különböző retorziókkal illetve anyagi bünteté­sekkel (hivatali előmenetel, béremelés, jutalom elmaradásával stb.) sújtja a vállalatvezetés. „Rendszerint ezt a visszaütést nem akarja kockáztatni a párttagok jelentős része azzal, hogy nyíltan megmondja az objektív igazságot, a tényeket. Visszatartja őket az is, hogy gyakran szalmacséplésnek tűnik, ha kifogásolunk valamit, mert hiába vetjük fel akár többször is: semmi sem változik… Akkor meg nem látják értelmét a párttagok, hogy felvessék, elmondják a problémákat, esetleg azzal szembekerülve az adott állami veze­téssel, hiszen ilyen helyen a pártszervezetnek nincs ereje a gya­korlatban megvédelmezni a párttagokat igazságtalan intézkedé­sekkel szemben."

b. Az ifjúság jelentős részében kialakul a közömbösség, ciniz­mus, elvtelenség, sőt ellenséges magatartás.

3. Ideológia. Elbizonytalanodást, relativizmust eredményez az emberek gondolkodásában a hirdetett elvekkel, eszmékkel ellen­tétes gazdasági és társadalmi gyakorlat. Egyre inkább eluralkodik a kultúra termékeit is árunak tekintő ökonomista szemlélet. A kul­túraterületén negatívan hat a világos orientáció hiánya, „a marxiz­mus eszméinek védekező pozíciója".

Kemény véleménye szerint ki kell alakítani a pártbürokrata és technokrata törekvések demokratikus kontrollját. A pártbürokrácia kontrolljára az alábbiakat javasolja.

a. Szükséges a népi ellenőrzési rendszer olyan irányú megvál­toztatása, amely lehetővé teszi minden vállalat és intézmény va­lóságos társadalmi, népi ellenőrzését.

b. A talpnyalók körének kialakulása ellen szükséges, hogy „vá­lasztott pártfunkciót – alapszervezettől a központi vezető szerve­kig – ugyanaz a személy csak maximum két választási perióduson keresztül tölthessen be".

c. Szükséges a józan mértékű puritánság érvényre juttatása. „Pl. a legszigorúbban meg kellene tiltani minden kommunistának és párt- vagy állami funkcióban lévő vezetőnek, hogy a hivatali be­osztásával járó bármiféle előnyt (pl. autóhasználat, reprezentáció) kiterjessze családja tagjaira. Stb., stb."

A technokrácia kontrolljával kapcsolatban Kemény a követ­kezőképpen gondolkodik. A technokrácia vezető szerepének lét­rejötte öngyilkos szövetségi politika következménye. Gátat kell vetni annak a célkitűzésnek, hogy „hazánk gazdasági struktúráját a tőkés társadalomban kialakult 'fogyasztói társadalom' képére formálják. Konkréten gondolok olyan intézkedésre, mely a túlzott anyagiasság elburjánzását megakadályozná. A szocialista terme­lési viszonyrendszer előnyeit kihasználva ne a személyes jövedel­mek minden eszközzel való és kizárólagos növekedését, a 'borí­tékba a pénzt' elvet kövessük, hanem – természetesen az egyéni keresetek normális ütemű és arányú növelése mellett – elsősor­ban a társadalmi juttatások területén, a szociális politikánk fejlesz­tésével lépjünk előre a szocializmus építésében."

Keményt valamint társait 1971-ben izgatás vádjával letartóztat­ják, és összeesküvésre irányuló előkészület miatt perbe fogják. A vádirat szerint „a politikai hatalom birtokában levő munkásosztály vezető erejét, a pártot kívánták a 'forradalmi bázis' kialakításával gyengíteni, egységét megbontani.., s ezen keresztül a gazdasági rendszeren is változtatni". Keményt a Budapesti Fővárosi Bíróság két évi, szigorított börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítéli. Az ítéletet a Legfelsőbb Bíróság hathónapos börtönbüntetésre vál­toztatja. Az indoklás felhívja a figyelmet „a Párton belüli baloldali nézetek terjesztésének veszélyességére".

Az 1971-es Kemény-per és előzményei lehetővé teszik néhány fontosabb tanulság megállapítását.

1. A Kádár-rendszer fénykorában is létezett szocialista ellenzé­kiség.

2. A baloldali demokratizmus hívei lényegesen korábban kezd­tek el szervezkedni Magyarországon, mint a liberális ellenzék.

3. A Kádár-rendszer jóval radikálisabb eszközökkel lépett fel szocialista ellenzékével, mint liberális ellenzékével szemben, mert míg a liberalizmust szövetségesként, a részleges liberalizálást ha­talmi eszközként ismerte fel, addig a szocialisztikus demokratizá­lásban észrevette a politika bürokráciára egyedül veszélyes ellen­séget.

4. Ezért is bizonyult illúziónak azon – a korban általános – el­képzelés, hogy az MSZMP keretein belül, illetve a párt segítségé­vel lehet szocialisztikus mozgásokat elindítani. Jellemző hogy a pártbürokrácia természetének felismerése sem akadályozta meg ama képzet fennmaradását, miszerint a párton belüli aktivitás tár­sadalomformáló szerepet tölt be.

5. Már a hatvanas évek végén észre lehetett venni az állam és a párt szétválását. Sőt, látni lehetett a hatalmi hierarchia megfor­dulását: az állami és a gazdasági bürokrácia győzelmét a hagyo­mányos pártbürokrácia felett.

6. A nemzetet féltők már a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején – amikor még lehetőség lett volna a folyamat megál­lítására – figyelmeztettek a külföldi eladósodás veszélyeire.

Felhasznált irodalom (kéziratok, dokumentumok):

Kemény Csaba Feljegyzés és javaslatok. 1970. Kemény-per (1971):

– Vádirat (Fővárosi Bíróság),

– Ítélet (Fővárosi Bíróság),

– Utolsó szó jogán (Fővárosi Bíróság),

– Végzés szabadlábon védekezés elutasításáról,

– Ítélet (Legfelsőbb Bíróság).,

– Utolsó szó jogán (Legfelsőbb Bíróság).

Kemény Csaba: Tanulságok Jakus István és Kassai Pál bírósági kihallga­tásából. 1971.

Kemény Csaba: Jegyzetek a vádirathoz. 1971. Kemény Csaba: A Kádár-vezetés 25 éve. 1981.

1. Milyen szocializmus része a „kádárizmus"?

A „kádárizmus" néven ismert sajátos magyar államszocializmus megér­téséhez természetesen a kelet-európai államszocializmusok közös vo­násaiból kell kiindulni (amelyekkel egyébként már az Eszmélet is több ízben foglalkozott).

Ezen államszocializmusok egyik sajátossága a 20. századi mun­kásmozgalmak azon közös hajlamán nyugszik, hogy a társadalom­hoz való viszonyban túldimenzionálják a) a politika, b) a gazdaság szerepét. Ez nem a munkásmozgalmak specifikuma, de kétségtelen, hogy a marxi gondolatrendszerből mint a társadalmi gondolkodás új pa­radigmájából e mozgalmak elsősorban ezt a két elemet, a társadalmi fo­lyamatok gazdasági meghatározottságának ós a politikai hatalom – for­radalmi¹ – megragadásának elemét tudatosították, s tették gyakorlatuk mozgatójává. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy elhanyagolták – helyeseb­ben e gazdasági és politikai determinizmus követelményeihez torzí­tották – a marxi társadalomszemlélet olyan fontos hozadékait, mint a társadalmi viszonyok, és a szubjektum-objektum viszony új felfo­gása. Ezek híján azonban az új társadalom megteremtésének kísérlete kudarcra volt ítélve, hiszen a hatalom puszta megragadása, s a csupán egyes gazdasági követelményekhez való igazodás nem hoz létre új tár­sadalmat, ha a társadalmi viszonyok (mint például a termelői alapvi­szony) lényegében a régiek maradnak, s a társadalom cselekvő szubjektuma(i) sem az új társadalmi paradigma logikája szerint működnek.

Az elmúlt évtizedekben sokszor szóba kerültek ezek a hiányok mint az „öröklött feudális vagy polgári struktúrák", vagy mint az „öröklött feu­dális, polgári beidegződések", „tudati, erkölcsi stb. elmaradottság"; s az ezek elleni harc, az ezek visszaszorításáért folytatott küzdelem mindig napirenden szerepelt. Mindez azonban végül is azon a felfogáson ala­pult, hogy a gazdaság (ós a politika) holmi alap, amelyben ha változások mennek végbe, e változások „felépítményeként" majd a társadalmi, ill. tudati viszonyok is megváltoztathatók. E felfogásnak semmi köze nincs Marx „marxizmusához," szemléletileg éppen hogy ellentétes vele. Lenin még felvetette azt a problémát, hogy a „nevelőket is nevelni kell", ami nem jelent egyebet, mint hogy nem szocialista társadalmi viszonyok kö­zött, nem szocialista tudatformák jegyében cselekvő emberek semmi­képpen sem hozhatnak létre szocialista társadalmat: de ennek ellenére – s ez a leninizmus tragikus vétsége – megpróbálkoztak ezzel, feltéte­lezve, hogy az új politikai és gazdasági viszonyok majd mégiscsak létre­hozzák valahogy az új, „magasabb rendű" társadalmi viszonyokat és az új embert. Sztálin ezt csak azzal a hazugsággal fejlesztette tovább, hogy „már létre is hoztak". Amit pedig valójában létrehoztak, az nem volt egyéb, mint a valóság tükre: egy, a kapitalizmus világrendszerén ós gaz­dasági törvényein végső soron belül maradó (prekapitalista társadalmi viszonyokat is tovább értető) társadalom, polgári vágyakkal és prekapitalista indulatokkal, s – korántsem „alapként", hanem mindehhez képest csak akcidentálisan – egy, a kapitalizmus hatásait kiiktatni törekvő politi­kai hatalom és gazdaságirányítási kísérlet. Minthogy pedig a társadalmi viszonyok, ill. tudatformák éppoly meghatározók, mint a gazdaság vagy a politika, sőt, azoktól elválaszthatatlanok: kölcsönösen részei egymás­nak; így természetesen ez a politikai hatalom és ez a gazdaság sem tu­dott „új" lenni. Az, hogy a Sztálin által felszámolt bolsevik gárda egyes tagjai emberileg tisztességesebbek, vagy netán tudatilag „szocialistáb­bak" lettek volna Sztálinnál, egyáltalán nem lényeges: ezeknek a feltéte­leknek a sztálini út az adekvát kifejeződése. (Akik azzal érvelnek, hogy a történelem mindig többválasztásos helyzeteket állít elő, azoknak iga­zuk van: a sztálinizmusra nem voltak predesztinálva a szocialista moz­galmak: de ahhoz, hogy valóságos alternatíva álljon elő, ahhoz a társa­dalmi viszonyok, ill. a tudati formák forradalmasításának kellett volna „először is" bekövetkeznie. Akik – mint mi is – sokáig hittek a „szocializ­mus" megreformálhatóságában, azok azzal áltatták magukat, hogy ez egy speciális társadalomfejlődési modell, amelynek az eddigi tapasztala­toktól eltérően éppen politikai természete a sajátossága,² hogy először a politikai szférában alapozódik meg, s az „új" – a „politika" segítségével – onnan fog szétterjedni.³ Ezen illúziókkal szemben ma már úgy látszik, hogy az új társadalomnak új termelési, szociális, együttélési viszo­nyokként, új tudatformákként, és ezekhez kapcsolódó új gazdaság­modellként való kiformálódása (mint egyidejű, iIl. előfeltétel) nélkül egy (valóban, paradigmatikusan) új politikai rendszer sem gyöke­rezhet meg, mint ahogy ez eddig is mindig így volt a történelemben. Az államszocializmus⁴ „új világ"-ideológiája végül maga ellen fordult, amennyiben az emberek vagy azt a következtetést vonták le, hogy nincs benne semmi lényegileg új, s ezért hazugság az egész; vagy – s ezzel nem ellentmondásban – az ellenkezőjét: ti. azt, hogy ami viszont új ben­ne, az rosszabb, mint a régi. Mindazonáltal bizonyos pontokon – a szo­ciális ellátottság minimuma, a képzés demokráciájának némi növekedé­se, nyíltan antihumánus ideológiák legális terjesztésének korlátozása – sikerült gyökeret eresztenie az „újnak", s – legalábbis egy ideig, s leg­alább egyes rétegek körében – elfogadtatnia, hogy egy, a polgárihoz ké­pest minőségileg valóban új (s legalábbis potenciálisan jobb) világ „épí­tése" folyik. Mikor folytathatatlanná lett a „jelen feláldozása a jövő érde­kében", s szükségessé vált azon legembertelenebb mechanizmusok ki­iktatása, amelyek egyre nyilvánvalóbban abszurddá tették azt az állítást, hogy „a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus"; akkor az ideológiának a „vissza Leninhez" fordulattal – átmenetileg – si­került ezt a „jobb, új világ" képzetet még egyszer felhasználnia. A „kádá­rizmusban" megvalósuló hruscsovi fordulat eredményei⁵ ráépültek erre a képzetre: „ha a szocializmus elvben jobb, mint a kapitalizmus", a megre­formált (kádári) szocializmus pedig jobb, mint az összes többi szocializ­musok, akkor a (Magyarországon megvalósult) „gulyáskommunizmus" a létező világok legjobbika. Ezt persze így sohasem gondolta vagy hirdette senki, mégis a Kádár-Magyarország relatív stabilitásának egyik titka ép­pen ez a kádári ideológia által mindig sugallt képlet: azt mindenki tudta, hogy a jólét elmarad a nyugati mögött, de a fentiek következtében sokan azt érezhették, hogy olyan országban élhetnek, ami valamilyen módon „élvonalban" van, s ez elég ahhoz, hogy a nemzeti közérzetet tűrhető szinten tartsa. (Ezért is olyan sokkoló – s a nacionalizmus által mellesleg jól kiaknázható – a rendszerváltásnak az a következménye, hogy Ma­gyarország lakosságának szembe kell néznie a ténnyel: semmiféle élvo­nalban nincsen, a kapitalista világban csak a másod-, de inkább a harmadvonalban helyezheti el magát.)

2. A „kádárizmus" viszonya a sztálinizmushoz

A „kádárizmus" fontos vonása ugyanakkor, hogy (elméleti szempontból) semmi eredeti (semmi történetfilozófiailag új jelenség)⁶ nincs ben­ne, a sztálinizmusra adott egyfajta válaszreakció csupán.⁷ A sztálini államszocialista modell válságára adott reakció: olyan stabilizálási törek­vés, amely – minthogy a rendszer alapvető ellentmondásait feloldani nem képes – tulajdonképpen ós végső következményeiben a rendszer lebontásának folyamata.

A sztálinizmus az ideológiát saját adminisztratív-politikai (ti. a politikai hatalommegragadás és -megtartás logikája által meghatározott) jellegé­nek rendelte alá. Ennek következtében az ideológia a szó pejoratív értel­mében „ideologikus" lett ós összefonódott a politikával, ami viszont azzal is járt, hogy az ideológia pedig mindinkább meghatározta a politikai (s így a gazdaságpolitikai) lépéseket is. A kádári irányzat, amelynek 1956-ban a kornstadti felkelés óta legnagyobb, s annak mértékét és jelentősé­gét persze messze meghaladó rendszerválsággal kellett szembenéznie, a rendszer természetének megfelelően elsődlegesen adminisztratív-po­litikai (hatalompolitikai) választ igyekezett adni erre a válságra. Abszolút meghatározó célja a hatalom stabilizálása, a politika (általa legfon­tosabbnak ítélt) elemeinek konzerválása volt Ennek érdekében felál­dozta az ideológia és politika összefonódását,⁸ fő eszközéül pedig a gazdaságpolitika lassú reformját választotta. (Látható tehát, hogy ezzel egyébként egyáltalán nem lépett ki az adminisztratív-ökonomista deter­minizmus szemléletének keretei közül, sőt, éppen annak megfelelően cselekedett).⁹ Bizonyos értelemben már az ideológia fokozatos feláldo­zása¹⁰ a vereség beismerése, hátráló tendencia volt;¹¹ a biztos végső bukást viszont az alapcél hordozta magában: a konzerváló törekvés.¹² A „kádárizmust" csak az igazolhatta volna, ha végbeviszi azt, amin alapult: a „szocializmus" megújítását, ami nem jelenthetett volna mást, mint az adminisztratív-ökonomista szocializmussal való szakítást, a társadalmi viszonyok forradalmasítását, egy új termelési mód lehetőségeinek kifej­lesztését.¹³ Kádárt azonban az a követelmény juttatta történelmi szerep­hez, amelyhez aztán rendszere mindvégig tartotta is magát: a politikai hatalom stabilizálása.¹⁴

3. A kádárizmus a világrendszerben

A kádári hatalom létrejöttét egyesek a szovjet érdekekkel (illetve azok jó kiszolgálásával), mások a szovjet-jugoszláv kiegyezéssel, ismét mások azzal a speciális szintetizáló lehetőséggel magyarázzák, amely a rákosista belügyminiszter, s egyszersmind a Rákosi megtestesítette sztáliniz­mus majdnem mártírja, a háború alatti Békepárt vezetője, s Nagy Imre 56-os szövetségese, Kádár János személyében voltak adva. Ez utóbbi felfogás a szovjetek hű kiszolgálójának képét árnyalva – Kádárt inkább a magyar politikai hagyomány „Kállai-kettősének" reprezentánsaként be­mutatva – úgy interpretálja politikáját, hogy az egyszerre akarta bizonyí­tani a dogmatikus kommunistáknak és az 56-osoknak,¹⁵ hogy ő ügyük legjobb folytatója,¹⁶ hiszen az ő céljaikat valósítja meg – a reálpolitika többletével. (Kádár ezen bizonyítási törekvése, noha sem a kemény sztálinistákat, sem a kemény 56-osokat nem tudta sohasem maga mellé állítani, a Kádár-korszak felívelő szakaszában általában sikeres volt:¹⁷ igen sokan – abban az időben e sokaság valószínűleg a többséget je­lentette – hittek abban, hogy Kádár valóban az ő – egymástól persze igencsak különböző – törekvéseiket valósítja meg,¹⁸ tehetséggel forgat­va a politikai taktikázás eszközeit.)¹⁹

A kádári hatalom és a kádári stílus létrejöttének ezek kétségtelenül lényeges összetevői, érdemes azonban a kérdést még tágabb összefüg­gésekbe helyezni: mi tette lehetővé a „kádárizmus" létrejöttét a világ­rendszer viszonyaiban (melynek a szovjet hatalmi érdekek, s a velük szembeni nemzeti ellenállások csak egyik alrendszerét képezték), s mi­lyen szerepet tölthetett be Kádár-Magyarország ebben a világrendszer­ben?

Ma, a kelet-európai államszocializmusok összeomlása után már egy­re nyilvánvalóbb, hogy ez az összeomlás az egész világrend, a Pax Americana megrendülésének jele.²⁰ Hogy a kelet-európai államszocia­lizmusok rendszere – mint például Wallerstein az Eszmélet 8. számában is kifejtette – az USA vezette tőkés világrendszer alrendszere (s a Szov­jetunió szubdomináns nagyhatalom) volt csupán. Ez a világrend a két „szuperhatalom" szembenállásán ós patthelyzetén nyugodott. Koránt­sem volt csupán szimulált szembenállás: mindkét fél meglehetős aktívan igyekezett pozíciókat nyerni a másik térfelén, de igazán lerombolni egyik fél sem akarta a másikat: az államszocializmusnak szüksége volt a tőkés centrumok időnkénti segítségére, a tőkés centrumoknak pedig ar­ra, hogy azok a nagyon labilis félperifériák, amelyeken az államszocializ­mus létrejött, erős kezű ellenőrzés alatt álljanak, és önként (értsd: saját vezetésük által kikényszerítve) igyekezzenek a maximumot előpréselni magukból.²¹ Mindkét félnek szüksége volt a másikra mint mumusra, sa­ját rendszerük status quójának biztosítására: s az enyhülési szakaszok­ban mint tárgyalópartnerre, hogy a másik rendszerrel szimpatizáló töme­geiket a konvergencia reményével szerelhessék le. A két rendszer együttélésében (nemzetközi síkra kivetítve és a két pólus giganti­kus megszemélyesítésével) a 20. századi tőkés társadalom tőke-munka osztálykompromisszuma képeződött le: a szociáldemokrácia 20. századi sikerei éppen ezt a kiegyensúlyozott viszonyrendszert szim­bolizálják (ti. az e századi szociáldemokrácia önmagában testesíti meg ezt az osztálykompromisszumot, s amit el tudott érni, az mindig a világ­rendszerbeli pólusok közti állóháború apró erőeltolódásainak következ­ménye volt). Az egyensúly akkor és azáltal borult fel, hogy – nem utolsósorban a munkásság, ill. nemzetközi megszemélyesítői (így pl. az úgynevezett „szocialista'' világ és a szociáldemokrácia) által elért eredmények következtében – a tőke (mindinkább a relatív ér­téktöbblet kiaknázásából remélve hasznát) technológiai forradal­mat hajtott végre, s ennek az volt a következménye, hogy a klasszikus tőkés-munkás viszony jelentősége a centrumországok tár­sadalmain belül elkezdett visszaszorulni. Ez kikezdte (ez kezdte ki) a bipoláris világrend létjogosultságát is. A sztálinista „második világ" – mint a „munkásosztály szimbolikus képviselője" válaszolhatott volna úgy e kihívásra, hogy maga is elmozdul a tudományos forradalom felé, ám (kisebb jelentőségű, ós általában a hadiipar keretei közt maradó in­novációkon kívül) nem ezt az utat, hanem a korábbi bipoláris világrend fenntartását szorgalmazta. (Ez persze nemcsak azért következett be, mert a sztálini vezető garnitúra képtelen volt a helyes irány felismerésé­re, hanem azért is volt erre képtelen, mert ehhez vagy már jelen kelleti volna lenni Kelet-Európában az új, kapitalizmuson túli társadalmi viszo­nyoknak is, amelyek – tudjuk – nem voltak jelen; vagy ezek létrehozásá­ra kellett volna mozgósítani a társadalmat, ami viszont éppen az e társa­dalmakban uralkodó adminisztratív-ökonomista szemléleten nyugvó ha­talmi formát kezdte volna ki – ez történt 56-ban és 68-ban, s talán Kíná­ban is a Tienanmen téren – s a rendszervédelem logikája nem engedett teret az efféle „eretnekségeknek".) Mivel a kelet-európai államszocializ­musok megmaradtak a „régi" frontvonalak mentén, túllépett rajtuk a fejlődés, s ezzel azt a lehetőséget is elvesztették, hogy szimbolikus an­tikapitalista funkciójukat oly módon módosítsák, hogy (az általuk szimbo­lizált) tőke-munka ellentétbe integrálódjék a tőke-szellemi munka ellen­tót, s így a szellemi munka világszinten megjelenő új erői nem tudtak az antikapitalizmus erői közé integrálódni – saját társadalmaikban sem.²²

A második világháború utáni tőkés fejlődés ugyanakkor nem­csak a szellemi termelés felé történt eltolódással, hanem – többek között éppen ennek segítségével – az ún. Harmadik Világ fokozódó alávetésével Is jellemezhető. Ennek következtében egy olyan le­hetőség is nyílt, hogy a tőke-munka ellentét centrum-periféria ellentétté fogalmazódjék át. Mao Ce-tung Kínája éppen ezt kezdte el képviselni.²³ A hruscsovi Szovjetunió számára azonban világos volt, hogy ezen ellen­tét kiélezésének logikája olyan fellángoló konfrontációhoz vezet, amelyet az egyenlőtlen gazdasági viszonyok mellett „megnyerni" nem lehet,²⁴ így a katonailag is alátámasztott patthelyzet (a centrumban = szociáldemok­rata kompromisszum) tartósítása mellett döntöttek (amelynek kifejeződé­se volt az ötvenes évek végének-hatvanas évek elejének kis konfrontációs húzásokkal építgetett első enyhülési korszaka).

A Kádár-Magyarország, mint egy konfrontáció megoldásának modellje, annak szimbólumává várt, hogy mit jelenthet ez a komp­romisszum a világ „szocialista" fele számára. A „világ szocialista fele" nemcsak a munka-tőke ellentót „munka" oldalát szimbolizálja. A szovjet modell kezdettől fogva egy olyan megoldást kínál, amely a kapi­talizmus kezelhetetlen ós a félperiférián különösen veszélyessé váló ki­egyensúlyozatlanságát „hivatalnoki" módon, az állam fokozott beavatko­zásával igyekszik kezelni. (Lényegében összhangban azzal, ahogy a stabilizáló korrekciót a centrumokban a keynesi modell megvalósítja – nem véletlen Keynes és a Szovjetunió egymás iránti kölcsönős ér­deklődése.) A szovjet modell úgy alakul ki, hogy a töke ellen lázadó, an­nak társadalomszervezésével elégedetlen értelmiség és a munkásság egy része önként hivatalnokká teszi magát, hogy a társadalmat hivatal­noki eszközökkel hozza egyensúlyba.²⁵ Ez viszont azzal jár, hogy a „munkásállam", amelynek szimbolikus funkciója valóban a tőke-munka ellentétpár „munka" oldalának képviselete,²⁶ valójában hivatalnokállam­má válik, s ezért nagyon hamar kialakul a már Orwell által felismert ter­mészete, hogy szükség esetén minden nehézség nélkül alakul át egé­szen más jellegű hivatalnokállammá (amire az 1989/90-es rendszervál­tás könnyűsége eléggé nyilvánvaló bizonyíték).

1956-ban nemcsak Sztálint temette el az SZKP 20. kongresszusa. Megrendült a poláris világrend, de felborításában még egyik fél sem volt érdekeit: az USA igyekezett megnyugtatni a Szovjetuniót, hogy bár olyan döntő változások kezdődtek a társadalomban, amelyek előbb-utóbb megszüntetik a kétpólusú világrendet, ehhez még nem érzik elég erősnek magukat, a Szovjetunió pedig megnyugtatta az Egyesült Álla­mokat, hogy bár érzi, hogy a régi módon nem győzhet, mégsem fog el­keseredett kísérletet tenni a világot elpusztító összecsapásra (Termé­szetesen sem ekkor, sem a későbbiekben nem adtak ehhez egymásnak biztos garanciákat, ezért a bizonytalanság mozzanatai mindig fennma­radtak, lényegében azonban mindketten szentesítették a patthelyzetet). Paradox módon az az ideológiai offenzíva, amellyel Hruscsov a centru­mok fejlődésbeli lekörözését tűzte ki célul, ugyanezt jelzi: a – persze nyilván magukban a szovjet vezetőkben sem tudatosult – lényeg itt nem az irreális „elhagyás" mint cél kitűzése, hanem az, hogy a Szovjetunió elfogadja a versenyt azon a terepen ós azok között a feltételek között, amelyeket az USA kínál fel (éppen a tudományos-technológiai forrada­lom terepén). A Szovjetunió ezt a versenyt nem nyerhette meg, hiszen arra egy pillanatig sem volt hajlandó – és képes sem -, hogy az ennek érdekében kialakítandó társadalmi változásokat végigvigye, így hát a „békés verseny" meghirdetése tulajdonképpen a kapituláció kezdete (amely, mint a fentiekből következik, nem a „szocialista" elit árulása, ha­nem a világrend átalakulása által megkívánt fejlemény volt). Ezt a – centrum érdekei szerint is lassú – kapitulációt, (vagy talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy a világrendben a „munka" oldalát képviselő hiva­talnokrendszerek különállásának lassú feloldását) egyértelművé tette az, hogy az értékek centrumába az „életszínvonal emelése" került. (Az ebből következő folyamatokat a visszarendeződések lassították, de ettől fogva lényegében visszafordíthatatlanok voltak.) Az életszínvonal eleve annyival magasabb volt a tőkés centrumokban, hogy ennek középpont­ba helyezése egyértelműen azt jelentette, hogy a világ szovjet fele de facto elismeri a centrum hegemóniáját. E tekintetben nagyjából ugyanaz történt, mint a centrumban a jóléti állam kialakulásával. A klasszikus tőke-munka ellentót jelentősége a szellemi termelés előretörésével csök­kent,²⁷ s ez azzal is járt, hogy a tőke a klasszikus munkásosztály egy részét középosztályosította. Az a bonyolult dialektikus fejlődés játszódott tehát le a 20. században, hogy a tőke-munka ellentét múlt századi, e század eleji kiéleződése közel hozta a tőkés társadalom megdönté­sének lehetőségét, erre a tőke első lépésben a frontvonalak stabili­zálásával, második lépésben – a relatív értéktöbblet felé fordulásá­val – a klasszikus tőke-munka viszony visszaszorításával vála­szolt, ennek következtében elkezdtek feloldódni az osztályhatárok, s ez – ellenfele részleges eltüntetésével – ismét megerősítette a tőkét. E folyamat először a centrumokon belül, a jóléti állam kifejlődésé­vel, majd az ötvenes évek közepétől kezdődően a „második világban" is végbement, a század végére jószerint centrum-periféria viszonnyá de­formálva a hajdani tőke-munka ellentétet.²⁸

A hruscsovi fordulat mintaországa Magyarország lett. 56-ban a külön­böző erők mindegyike érezte, ha nem látta is át (mint ahogy akkor a vi­lágban senki sem láthatta még tudatosan át) a fent vázolt változásokat, (azok sem, akik a szükséges lépéseket politikailag megtették). Akik a polgári restauráció lehetőségét érezték, ezért munkálkodtak, a Nagy Im­re köré gyűlt reformkommunisták pedig a sztálini modell végét le­hetőségnek érezték arra, hogy a szocializmuson belüli demokratizációt (értsd = a szellemi termelési mód, a korszerű fejlődés irányában tett tár­sadalomátalakítási lépeseket) végrehajtsák. Ez az út azonban (mint később ez e célt még egyértelműbben képviselő Prágai Tavasz sorsa is bebizonyította) az adminisztratív-ökonomista szocializmus hatalmi rend­szere számára elfogadhatatlan volt, s az volt a tőkés centrumok számá­ra is (amelynek megfelelt a régi értelemben vett – nagyüzemi termelésre alapozott – munkát képviselő, így mind korszerűtlenebbé váló s ezért előbb-utóbb felszámolásra ítélt szovjetrendszer, viszont a szellemi ter­melés irányában fordulatot végrehajtó szocializmus kiszámíthatatlan kö­vetkezményeket hordott volna magában: netán létrejött volna egy, a ka­pitalizmussal valóban alteráló termelési mód, amelyben a tőkés centru­mok szellemi termelői vonzó és működő társadalmi modellt találtak vol­na maguknak²⁹ stb.).³⁰ 56-ban Kádár ebben a tekintetben az ekkor Hruscsov által vezetett adminisztratív-ökonomista szocializmus képvi­selőjeként támogatta a felkelést, míg az a régi modell folytathatatlanságát jelezte (s 56 után is mindig világosan elhatárolódott a „régi rendörtől"):de szembefordult az adminisztratív-ökonomista „szovjet"-szocializmus korlátainak megkérdőjelezésével (s ezzel mégiscsak elnyerte a „régi gárda" nemszeretem támogatását is). 56 után a Kádár-rendszer – a hruscsovi megoldással összhangban, de akár saját felismerésből is – az életszínvonalpolitikára helyezte a hangsúlyt, úgy ítélte meg, hogy az 56-os elégedetlenség lényege (a terrorisztikus hatalomgyakorlási módszerek keltette létbizonytalanság és a nemzeti elnyomás elleni lázadáson kívül) az életszínvonallal való elégedetlenség, s a továb­biakban döntően ezt kell korrigálni. Ezzel azonban, mint már utaltunk rá, közvetve elismerte a fejlett Nyugat fölényét ós effektíve megkezdte a tár­sadalom ráhangolását e centrum követésére. A „kádárizmus" tehát a hivatalnokállam öntudatlan kapitulációs stratégiája: mintája a szo­ciáldemokrácia kompromisszuma által megtestesített Jóléti modell; s azon a hiten alapszik, hogy miként a szociáldemokrácia a hatalmi rendszer részévé vált, ő Is úgy tudja végrehajtani ezt a konvergen­ciát, a „munkásosztály középosztályosodását", hogy közben kiví­vott hatalmi pozícióit megtarthatja. A .piaci szocializmus", a „szocia­lista demokrácia" stb. jelszavai ezt az elképzelést jelképezik.³¹ A kádári Magyarország ugyanakkor a világrendszer frontvonalán jó sakkterep a tőkés centrumok és a Szovjetunió számára: a Szovjetunió számára, amely nem volt képes a változásokat olyan ütemben végrehajtani, mint Magyarország, a magyar példa mindig kiszámíthatatlan veszélyeket rej­tett magában, ugyanakkor emelkedő életszínvonala révén mintegy a rendszer „tudat alatti én"-jének szerepét is betöltötte; a tőke viszont ép­pen az 56-ban előreszaladó, s ezzel a mozgékonyság előjogát magának biztosító Magyarország változásain keresztül tudta megüzenni Kelet-Eu­rópának a lehetséges menetrendet. (Természetesen mindez nem volt automatikus. A „kádárizmus" kétségtelen érdeme, hogy a mozgékony­ság lehetőségét – ha nem is mindig a lehetséges mértékben – kihasz­nálta; a nagyhatalmak pedig – akárcsak más kelet-európai és harmadik világbeli országokat – arra is használták Magyarországot, hogy a teljesen soha nem determinált³² játszmában itt-ott előrenyomulhassanak.)³³

4. A „kádárizmus" társadalmi háttere

A „kádárizmus", ebben több elemzője egyetért, egyfajta „keleti" közép­osztályosodással (felemás „polgárosodással", korlátozott modernizációval, „negatív individualizációval" stb.) járt együtt. A társadalom közepén elhe­lyezkedő rétegek minden „realista" hatalmat támogatnak: a „realista" po­litika ugyanis a szélsőséges megoldások kerülésével egyúttal mindig azt is kifejezésre juttatja, hogy nem – a valamilyen szempontból – a társa­dalmi struktúra szélén elhelyezkedő csoportok – ergo: a középnek a pártján áll. A „realizmus" persze nagyon relatív fogalom: mindig a szélsőségek közötti egyensúlyozást jelent, sokszor azon a módon, hogy maga teremt olyan szélsőségeket, amelyek között aztán középre húz­hat. Az ilyen politika valóban mindig reális a szélsőségek felvállalóinak politikájához képest, hiszen a különböző erők ütközési ós egyensúly-rendszerén nyugvó társadalom eleve nem képes (és nem is akar) tartó­san valamelyik szélének igényei, diktátuma, szájaíze szerint működni. A realista politika dinamikus bázisát azok a csoportok alkotják, amelyek a középre kerüléssel emelkedést élnek át,³⁴ ill. amelyeknek a „realista" po­litika azt jelzi vissza, hogy középhelyzetük révén ők a társadalom leg­meghatározóbb elemei. Kádár esetében több feltétel is adva volt, hogy ezt a középre rendeződést a legkülönfélébb rétegek tagjai átélhessék. A munkáselit számára személye azt jelezte, hogy egy „igazi munkás" a ve­zető, akinek mentalitása garancia arra, hogy odafigyel a munkásérde­kekre (s a realista politika ezt igazolta is, amennyiben a legkisebb mun­kástiltakozást is azonnal elsimító intézkedések követték).³⁵ A parasztság számára a keserves téeszesítés idején megteremtették a ,jó király" míto­szát, akihez a „túlkapások" ellen eredményesen lehet fordulni; ám ez a mítosz nem gyökerezett volna meg anélkül, amit a „realista politika" a falun jelentett: a korábbi szegényparaszt eredetű helyi vezetők középpa­raszt (sőt, olykor gazdagparaszt) származásúakkal való felváltása – vagyis a meglévő társadalmi mikrohierarchiához való „realista" igazo­dás -, vagy a háztáji legalizálása – vagyis a mikrogazdaság realitásai­hoz való igazodás – nélkül. Az értelmiség számára a „kádárizmus" a szerepvállalás lehetőségét nyújtotta, méghozzá eléggé differenciált for­mában: a „három T" – természetesen a „tiltás"-ban megnyilvánuló korlá­tozottság zsarnoki ténye mellett – egyúttal azt is jelentette, hogy az ér­telmiség választhatott, hogy ebben a mozgástérben melyik szerepet vál­lalja fel: e szerepek között az aktív rendszertámogatótól a kritikus párto­lón vagy a semleges, apolitikus szakértőn át többféle (a korábbiaknál kétségkívül több féle) szerep kínálkozott, egészen az ellenzékiség külön­böző fokozataiig. Tulajdonképpen a („hősies") ellenzékiség is a vállalha­tó szerepek közé került, s csak szélső esetekben ós kiélezettebb idősza­kokban járt azzal, hogy a hatalom e szerepet elutasította.³⁶ (Ilyenkor a „tiltotton" túl megjelent egy negyedik „T": a „tűrhetetlen".) Természetesen a rendszer bázisához tartoztak az átalakuló hivatalnok-csoportok.³⁷ E csoportok kettős értelemben is átalakultak. Egyrészt a régi, „rákosista" kádereket lassan leváltotta egy új hivatalnoki középréteg, amelynél az eszmei hűség követelményei már csak formalizáltan maradtak meg (és egyre másodlagos abban a gördülékeny végrehajtás alapkövetelményé­hez képest).³⁸ Másrészt maguk az egyes emberek is átformálódtak: a munkásmozgalom pártfegyelme által engedelmes hivatalnok-alapanyag­gá gyúrt káderek 45 után egy, az osztályharcot hatalmi helyzetből folyta­tó igazgatási struktúra részei lettek, a kádári apparátusban a harci ele­mek fokozatosan csökkentek, s a .hivatalnokok" fő feladatait mindinkább a békeidők mindennapi eladminisztrálgatása jelentette.³⁹ A középre hú­zó politika növelte ós erősítette a középrétegeket ós egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni a szélsőségekről (ezzel is megtámogatva egyébként a középrétegek öntudatát: „mi vagyunk a reális nép").

Mindez egy olyan sajátos tulajdonszerkezetre támaszkodott, amely­nek modellje a magyar mezőgazdaságban kialakított téesz-háztáji szim­biózissal szimbolizálható. A gazdaság alapját az állami, ill. állami jellegű tulajdon határozta meg, ezt az állami tulajdont azonban igen nagy szá­zalékban „kiadták" (vagy ha nem adták is ki, de mindenesetre felhasz­nálták) személyi haszonszerzésre. A rendszer hanyatlása idején egyre élesebben kárhoztatott etatista paternalizmus számos területen tette le­hetővé az egyéni vállalkozást: az olcsó bérű lakások albérletbe vagy fi­zetővendég szolgálatba adásának lehetőségétől az árszínvonal-különb­ségeket kihasználó turistakereskedelmen ós a munkások által „fusira" használt állami tulajdonú gépeken át addig a vagyonosodási lehetősé­gig, amelyet az állami tulajdonú üzemek menedzserei különböző mani­pulációkkal biztosíthattak maguknak.⁴⁰ Mindezeknek a közös lényege ugyanis az volt, hogy – bár az állam a jogrendszer gyeplőjével állandóan féken tarthatta e teljesen sosem legalizált, „fekete" lehetőségeket⁴¹ – a társadalom viszonylag széles csoportjai e lehetőségek által gazdasági­lag megerősödhettek. Az állami tulajdon biztos garancia volt a „vállalko­zó" egyén teljes tönkremenése ellen (a „szabad" egyéni vállalkozás ilyen garanciákat sósom nyújt), másfelől be is határolta a gyarapodás le­hetőségeit. Ez kettős tudatot alakított ki a középrétegekben: elégedet­lenséget a rendszerrel szemben, amely nem hagyja őt igazán meggaz­dagodni (a rendszerváltás követelése, mint már említettük, leginkább ép­pen ezen a közérzeti elemen alapult), ezt az elégedetlenséget azonban – míg fennállt – kompenzálta (s a rendszerhez fűződő utólagos nosztal­giákat is megalapozta) a relatív biztonság tudata.

E „középosztályosodás" másik sajátossága az volt, hogy – mint fen­tebb említettük – a „hivatalnoki" jelleg határozta meg, nemcsak annyi­ban, hogy széles hivatalnokrétegre támaszkodott, hanem abban is, hogy a társadalmi lét szinte minden szereplőjében „hivatalnoki" mentalitást fel­tételezett (s részben ilyen mentalitást is alakított ki). A mobilitásnak a modern társadalmakban három tő útja van: a tőkés, a szellemi és a hivatalnoki mobilitás.⁴² A tőkés mobilitás elé a rendszer korlátokat állí­tott, a szellemit szintén korlátok között engedte csak érvényesülni: az ál­lam iránti lojalitás követelményei ugyanakkor a társadalom minden szint­jén utat nyitottak a hivatalnoki mentalitás útján való felemelkedésnek.⁴³ Nemcsak annyiban, hogy hivatalnokká, káderré a társadalom minden ré­tegéből „fel" lehetett emelkedni, de annyiban is, hogy e mobilitási út ki­tüntetett út volt. Bár a hivatalnoki karrier lehetőségét sokan elutasították, igazi hatalmi pozíciót ez nyújtott, s ily módon a szellemi – s olykor a gaz­dasági – karriert tovább lehetett fokozni a hivatalnoki emelkedés csator­náiba való „átzsilipelődéssel".

A hivatalnoki mentalitás hegemóniája jegyében meghatározott kö­zéposztályosodással szorosan összefügg a „realizmus" ideológiája. A „realitás" (a szélsőségek kerülése, a jelenorientáltság, az aktív változta­tásokkal, a folyamatokkal szemben a tényekre, adottságokra helyezett hangsúly) többek között éppen a világot „jól elkormányzó" adminisztráció eszménye. Ám a „realista" politika nem feltétlenül racionális is egyben. A lehetőségekkel számolás eredményezhet ésszerű lépéseket, de nem szükségképpen vezet el azokhoz. Az ésszerűség van amikor radikális változtatásokat kíván. A „realista" viszont alapvetően konzervatív. Ezzel függ össze, hogy a Kádár-politika tulajdonképpen egyetlen nagy társa­dalmi csoporttal nem tudott igazán mit kezdeni: a mindenkori ifjúsággal.

56 után a politika mindinkább jelenre orientálttá vált. Egyes mind üre­sebb jelszavak hangoztatásán kívül lényegében feladta az ideologikus jövő-centrizmust, de a múlttal sem volt békében. Látszólag ugyan szíve­sen nyúlt az őt igazoló múlt korszakokhoz (kiegyezéskor, Gründerzeit, NEP-korszak stb.), de miként saját közvetlen előzményeit sem tudta vál­lalni, így nem tudta magát igazán beágyazni a történelem egészébe sem. Igyekezett folytatni azt a magyar politikai hagyományt, melyben legerősebb vonulat a „fontolva haladás", és az ezzel együtt járó említett Kállay-kettős vagy csárdáspolitika. Ez a hagyomány azonban nem „a" nemzet hagyománya, hanem a hivatalnoki középrétegé, amelynek meg­erősödése mindig a további fejlődés visszavételével, a társadalom meg­csontosodásával jár együtt.⁴⁴ A múltba fordulás adhat egy társadalom­nak többletenergiákat, amennyiben lappangó tartalékok felelevenedését eredményezi, ilyen értelemben azonban a Kádár-korszak sosem volt múltba forduló:⁴⁵ jelenorientációja végső soron a jövő ós a múlt egyidejű háttérbe szorítását jelentette. Az ifjúsággal is ezért nem tudott mit kez­deni: egy igazából jövő-motiváció nélküli társadalomnak, pontosabban az ilyen szemléletű hatalomnak egyszerűen nincs igazán szüksége a jövőt megtestesítő ifjúságra, és ezt több egymás utáni nemzedék a bőrén tapasztatta meg. Mindig az ifjúság számított a társadalom leggya­núsabb, legmegbízhatatlanabb rétegének, amelyet a hatalom mindig megosztandó, és pl. a lakáshiánnyal, az indulási lehetőségek alacsony szintjével lefegyverezendő, depolitizálandó potenciális ellenfelének te­kintett (így volt ez a késő 50-es évek ,"rock"-egzisztencialista-jampec, a 60-as évek „beat"-hippie-huligán, a 70-es évek „disco"-konzum és vé­gül a 80-as évek „punk-csöves"-fideszes nemzedékével egyaránt). Hol attól féltették a társadalmat, hogy a fiatalok jövőorientáltsága a kapitaliz­must hozza be (gyorsabban a kelleténél ós anélkül, hogy a hatalom, amelynek átmentésében a fiatalok nem érdekeitek,⁴⁶ konvertálódhat­nék); hol attól, hogy az ideológiával túlságosan azonosuló ifjúsági avant­gárd „balossága" voluntarista, kalandor megoldások örvényébe taszítja a társadalmat, és ideológiai piedesztálja elragadásával kihúzza a talajt a hatalom alól.

Az ifjúság és általában az ellenzékiség kezelésére kidolgoztak egy olyan technikát, amely az ellenzékiség „különcségként" való legalizálá­sával tulajdonképpen rendszererősítővé változtatta a kritikát is (kivéve ha az a rendszer alapjait vagy tabuit kérdőjelezte meg, de – joggal – feltételezte, hogy ezt a végletesen radikális szembenállást kevesen vál­lalják fel. Hiszen – mint már többen beszámoltak róla – a hirdetetten megnövelt mozgástér növelte az öncenzúrát is: ha nagyjából, ha korlá­tozottan is, de elmondhatjuk, amit akarunk, akkor kevésbé vállalunk fel egy nyílt kenyértörést).

A leszerelt ellenfél azonban ellenfél marad, sőt, a múlt és a jelen egyidejű elnyomásával a korszak apránként még szaporította is ellenfe­leit: kik a múlt, kik a jövő elsorvasztását írták a számlájára.

Kádár „nemzeti egység" korszakát két kvázimegosztottság határolja, (s ha túltekintünk a korszak szűk értelemben vett határain, akkor két kvázi nemzeti egységet választ el egymástól). A két kvázimegosztottság Kádár 56 végi hatalommegragadása ós temetése. Mindkét esetben megoszlik a közvélemény. 56 végén emlékezetes a falfeliratok csatája (pl.: „Éljen Kádár! Féljen Kádár! Ne féljen Kádár! Miért ne féljen Kádár? Semmiért ne féljen Kádár!⁴⁷ ). A Kádár-temetés pedig a Nagy Imre-te­metésre adott válasz is. Látszólag mindkét esetben polgárháborúsán megosztott az ország. Kádár-hívek itt, ellenfelei a túloldalon. Ez azon­ban csak kvázi-megosztottság: az első esetben Kádár még nem, a te­metéskor magától értetődően már nem jelent alternatívát: a realista, kö­zéprétegekre támaszkodó, s ekként „nemzeti egységet" teremtő Kádár 56-ban még egy szélsőség zászlója, a rendszerváltás idején pedig már csak egy stabilitás emléke. (De persze kvázi-egység a Kádár korszakot megelőző 56 és az e kort követő rendszerváltás akarásában megnyilvá­nuló össznépi egyetértés is: 56-ban is, 89-ben is a „változás" szinte egyöntetű akarása rendkívül sokféle, egymással gyakran éppen ellenté­tes törekvést takar.) Ebből a szempontból Kádárnak azért sikerült a köz­tes időszak első harmadának végén viszonylagos társadalmi békét te­remtenie, mert .realista" konzervativizmusával arra törekedett, hogy – a téeszesítés új nekilendülésétől ós az ezt követő rohamos urbanizáció korántsem mellékes fejleményétől eltekintve, és ennek végrehajtása után – lényegében változatlanul hagyja, konzerválja a társadalom társadalomszerkezeti elemeit.⁴⁸ („Realista" középre igazodása abban is meg­nyilvánult, hogy egyszerre tudta meggyőzően elfogadtatni a jövőorientál­takkal, hogy halad, és a múltorientáltakkal, hogy visszanyúl a múlt hasz­nosítható elemeiért, miközben lényegi törekvései valójában egyikre sem irányultak.)

A „realista" politikának van egy nagy hátulütője. Amint ugyanis hatal­ma meggyengül, ezzel legitimitása lényegét veszti el: a hatalmát gyako­rolni már nem igazán képes realista már nem realista.

A Kádár-korszak sokak által elemzett taktikája volt a társadalom atomizálása, az egyének kisvilágukba zárása. Ez az individualizáció termé­szetszerűen megint csak elősegítette a társadalom kapitalizmus felé for­dulását, hiszen a létező kapitalizmus nemcsak az életszínvonal terén, de az individualitás kifejlődésének feltételeiben, mozgásterében is többet tud egyelőre nyújtani, mint a – mégoly szofisztikáit – (adminisztratív-öko­nomista) szocializmus; az egyén „lelkében" zajló küzdelemben egyelőre még a kapitalizmus győz. Maga Kádár ós közvetlen követői nyilván nem gondolkoztak a kapitalizmus restaurációjában, nem tekinthető azonban véletlennek, hogy az egyébként Kádárt támogató közgazdász-szocioló­gus elit – és ennek nyomán a mindinkább „felvilágosulttá váló" appará­tus – ítéletei, döntései de facto (s tulajdonképpen szinte kezdettől fogva) ehhez közelítettek.

Végül tehát az a politika, amelynek legfőbb célja az adott rendszer stabilizációja, önmaga destabilizációjának alapjait termeli ki: Magyaror­szágon szervesen jutottak végkifejletük közelébe azok a folyamatok, amelyek a keleti tömb többi országában nagyobbrészt a világrendszer jellegének változása következtében mentek csak végbe. A „kádárizmus" jelentős mértékben maga hozta létre ellenfeleit és lerombolóit is.

5. A „kádárizmus" és örökösei

Jelenorientáltsága szembefordította vele a nemzeti konzervativizmus képviselőit éppúgy, mint a dinamikus haladás elkötelezettjeit, és lénye­gében az ifjúság egészét. Túlzott „realizmusa"⁴⁹ a romantikusokat, működésének számos irracionális eleme⁵⁰ a józan ésszerűséget kívánó többséget. S mikor ez a „realizmus" (az egész „második világot" felmor­zsoló válság következtében) már csak a stagnálás (majd a fékezett ha­nyatlás) fenntartására volt alkalmas, szúk két évtized alatt felélte tartalé­kait, elvesztette igazoló alapját: eredményességét, s ezzel támogatottsá­gát is. A középrétegeknek új „realistákra" volt szükségük, akiktől azt re­mélhették, hogy – megint csak szélsőségektől mentesen – helyreállítják a lassú gyarapodás stabilitását.

Bekövetkezett hát a rendszerváltás.⁵¹ A rendszerváltást végrehajtó erők azonban nem a semmiből keletkeztek: mint pejoratív éllel egymás szemébe szokták vágni: (csaknem) valamennyien a „kádárizmus" gyer­mekei, teremtményei, vagy legalábbis alakítottjai.⁵² Nemcsak annyiban, hogy – mint a kormány stílusáról oly sokan elmondták már – sok tekin­tetben követik a „realista" Kádár-korszak bevált patentjeit, de abban is, hogy politikájuk, értékeik mélyén kimutathatók a negyvenéves adminisztratív-ökonomista szocializmus nyomai. A liberálisok ezért sokszor „szociálliberálisok", a nemzetiek egy része ezért (és ennyiben) „nemzeti szo­cialista". Minthogy az adminisztratív-ökonomista szocializmus egyik legfőbb sajátossága a maga állami-hivatali természete, így örökösei is lényegesen nagyobb súllyal használják az államot és hivatalait, ill. lénye­gesen nagyobb súllyal foglalkoznak az állammal és hivatalaival, mint e pártok nyugati megfelelői. Ugyanakkor a rendszerváltók abban is követik – nemcsak a „kádárizmust", hanem – az egész adminisztratív-ökonomis­ta szocializmust, hogy túldimenzionálják a politika, s ennek részben esz­köze, részben céljaként a gazdaság szerepét, s megint csak nem veszik figyelembe a társadalmi viszonyokét. Nem veszik figyelembe a társadal­mi viszonyok azon hic et nunc-ját, amit a maguk konzerválásra törekvő módján, de többek között éppen a „kádárizmus" évtizedei alakították ki.⁵³ (A rétegszerkezet, az egyes társadalmi csoportok értékei, törekvé­sei stb.)

A „kádárizmus" örökösei persze – másképpen – azok is, akik valami­lyen módon továbbviszik annak deklarált értékeit. Az adminisztratív-öko­nomista szocializmust lebontó reformkommunistáknak még annyira sem volt saját ideológiájuk, mint (az életszínvonal-politikát meghirdető) „kádá­rizmusnak", a sztálinizmus tagadásaként Az antikádárista reformkom­munistáknak már csak a tagadás jutott: ez folytathatatlan. De felépíteni semmit sem tudtak helyette. Az általuk (is) megindított lebontó folyama­tok a „szocializmus" híveit (akik között keverednek – olykor egy ember tudatán belül is – az „eszményi" szocializmus hitvallói, az „osztályhar­cos" sztálini szocializmus katonái, és a jóléti" paternalista „kádárizmus" hű aktivistái,⁵⁴ egyfelől felszabadították (egy bürokratikus rend végső so­ron senkinek sem kellemes szolgálata alól), másfelől marginalizálták (ki­húzták alóluk „saját" társadalmi rendjüket).⁵⁵ Mindazonáltal a „kádáriz­mus" liberálisabb hatalomgyakorlási jellegének az is következménye, hogy a volt „szocialista" országok közül talán éppen Magyarországon rombolódtak le viszonylag legkevésbé a szocializmus eszmei bázisai, a (korai és késői) ötvenes évek terrorja után itt volt a legkevesebb olyan cselekmény, amely széles körben meggyűlöltette volna ezeket a han­goztatott eszményeket – szemben mondjuk Brezsnyev vagy Ceausescu, vagy akár Husák, Honecker, Zsivkov rendszerével. (A „kádárizmusban" ezek az eszmények inkább megunattak és elhiteltelenedtek.)

6. … és a jövő

Milyen jövője lehet a „kádárizmusnak" Közvetlen értelemben termé­szetesen semmilyen. Az a társadalmi forma, amely e kategóriával jelöl­hető, nemcsak Kádár halála miatt zárult le végérvényesen. De két érte­lemben még feltámadhat. Egyrészt születhetnek iránta nosztalgiák; másrészt, ha a szocializmus valamilyen más formája valaha visszatér, ez megint „át fogja értékelni" a történelmet, s ebben a Kádár-korszak szerepét ós jelentőségét is. Mit jelenthet mindez?

A nosztalgia minden múltkorszakot elér. Egy-egy társadalmi-politikai forma negatívumainak halmozódásával felértékelődik minden alternatí­va, s ezek között, mint már ismertek, felértékelődnek a múlt megoldásai is. Az idősebbek a múltból amúgy is hajlamosak saját ifjúságuk kellemes emlékeit kiemelni, s a legfiatalabbak, akiknek már személyes emlékeik nincsenek a régebbi korszakról, szintén hajlamosak a mindenkori jelen negatívumaival szemben inkább a jelen által kárhoztatott múltat hitele­sebbnek, vonzóbbnak elfogadni.⁵⁶ Mindez azonban nem elég ahhoz, hogy egy korszak iránti nosztalgia hathatós tendenciává erősödjék. Nem minden múltkorszak alkalmas erre. Egyes munkásrétegek a kor mun­kásmitológiája miatt például már évek óta bizonyos nosztalgiát táplálnak a Rákosi-korszak iránt. A kor totális tagadása valamelyik fiatal nemze­dékben a lázadás formájává teheti e kor jelképeihez való visszatérést is. A Kádár-korszaknak azonban jóval nagyobb esélye van arra, hogy nosztalgiákat vonjon magához – éppen mert a középrétegekre ala­pozott, mert a korszak elejétől és végétől eltekintve lényegében konszolidált időszak, „békeidő" volt, s mert jelenlegi tagadása szá­mos ponton olyan történelemhamisítással (a szerves történelem-építkezés újbóli megtörésével) tudja csak pozitív elemelt, hozadé­kát anullálni, ami szükségképpen visszaüt az egyoldalú kritikusok­ra. (A Horthy-korszak átértékeléseiben ugyanezeket a törvényszerűsé­geket nagyon jól meg lehetett figyelni az elmúlt évek során.) A kapitaliz­mus terhei pedig az egész államszocialista korszak, a „szocializmus" iránti nosztalgiát felerősíthetik.

De: minden nosztalgia visszafelé-cselekvő = reakciós. Nemcsak az időbeli irány miatt: a történelmi nosztalgiák ahhoz hasonlíthatók, amikor valaki gyermekkorába regrediál. Ez mindig menekülés a je­len terheitől, s mert nem a jelen viszonyaiból igyekszik kinöveszte­ni a megoldást, így végső soron passzivizál, nem mozgósítja az új megoldásokat táplálni képes energiákat Ha ilyen nosztalgiák fel fogják értékelni a baloldalt, a kapitalizmus felelős kritikusainak nem szabad ezeket meglovagolniuk. Mert nem felejthető el az sem, hogy a „kádárizmus" nemcsak eredményei nyomát hagyta a történelemben, konstruktív elemei szétválaszthatatlanul összekeveredtek az erőszakkal, az etatizmussal, a szocializmus politikai-gazdasági redukciójából szár­mazó konzervativizmussal stb.⁵⁷ (Arról már nem is beszélve, hogy óha­tatlanul nosztalgiát éreznek a Kádár-korszak iránt azok is, akik csak el­vesztett hatalmukat kívánják vissza s a társadalmi igazságosság hívei­nek ilyenekkel nem lehet közös törekvésük.)

A „kádárizmus" mérlegét nyilván minden korszak újra meg fogja von­ni, s ezen értékelések különbözni fognak egymástól. Alig vitathatatlan azonban e korszak alapvető konzervativizmusa,⁵⁸ (konzerváló alaptö­rekvése, ennek minden demoralizáló következményével együtt),⁵⁹ mint ahogy az sem vitatható, hogy – mint egyébként a konzervatív rendsze­rek igen nagy része – prosperáló szakaszában haladást, viszonylag szé­les rétegek számára bizonyos felemelkedést tett lehetővé.⁶⁰ A történe­lemben játszott szerepe szempontjából azonban olyan korszakként kell viselnie a felelősséget, amely egy új társadalmi forma ígéretét hordta magában⁶¹ (ideológiájában – egyre hiteltelenebbül – ennek „tiszta vizét" prédikálta), de egyben olyan korszakként is, amely en­nek az ígéretnek sosem tudott – és nem is igazán akart – eleget tenni⁶² .

Jegyzetek

1 A szociáldemokrácia esetében persze parlamentáris hatalommeg­ragadásról van szó.

2 Ez valóban a sajátossága volt a rendszernek, de korántsem eré­nye: az „új ember és új világ" formálása a gyakorlatban az ember „homo politicussá"redukálását jelentette -az elidegenedés új formáját az el­idegenedés megszüntetése, a marxizmus eredeti alapcélja helyett. Ez a redukció azután a további lépéseket is meghatározta: maga az októberi forradalom, a leninizmus meghatározó tette is ennek a következménye. A forradalom kirobbantásának racionalitása mellett érvelő Lenin csak a politikai racionalitás érveit tudta felvonultatni döntése mellett: minden egyéb racionalitás (gazdasági, társadalmi, etikai stb.) legalábbis kérdé­sessé tette e döntés helyességét, a helyzetet éretlennek mutatván a va­lóban forradalmi változások keresztülvitelére. A „politikai" szempontok uralma alá redukált társadalom további fejlődését is a (mindinkább totalizált s így despotikus igazgatássá egyszerűsödő) politika határozta meg, s ebből a rendszer fennállásának utolsó pillanatáig nem lehetett kilépni.

3 Ehhez alapot az olyan – elsősorban politikai alapon létrejött – tár­sadalmi változások adtak, mint a paraszti életforma roppant áldozatok árán, de mégiscsak látványosan előrehaladt modernizációja, a nyomor szélsőségeinek visszaszorítása, a számos ellentmondással terhes, de mégiscsak fejlődóst jelentő szociális vívmányok (alanyi jogú foglalkozta­tás, egészségi ellátás, alapoktatás, kultúra) stb.

4 Amelyet tehát talán pontosabb az ezen „állami" szocializmus ter­mészetét is meghatározó szemlélet jegyében „adminisztratív-ökonomis­ta" szocializmusnak nevezni…: az állami jelleg nem e rendszer specifiku­ma, s csak következménye uralkodóan adminisztratív-politikai és ökono­mista – azaz a politikai szférában hozott intézkedéseket ós a gazdaság, a termelés bizonyos vonatkozásait egyoldalúan túlhangsúlyozó – termé­szetének.

5 Mindvégig „kádárizmusról" beszélünk, mert ugyan a „kádárizmus" jellegét nagymértékben a hruscsovi politika határozta meg, a hruscsovi politikát végül is csak Magyarországon (vagy legkövetkezetesebben Ma­gyarországon) sikerült végigfuttatni (a rövid dubceki kísérlettől eltekint­ve), s még az is megkockáztatható, hogy éppen a magyar út sajátossá­gai – különösen az 56-os felkelés tanulságai – nagymértékben hatottak minden kelet-európai reformkísérletre (az oroszt is beleértve) – túlmenve Hruscsov eredeti törekvésein is -, s így a magyar kísérlet vált a „reform-kommunista" modell „klasszikus útjává"; akkor is, ha elméleti alternatí­vát, s ilyen értelemben bármiféle „izmust" a Kádár-korszak semmikép­pen sem képviselt.

6 Akkor is így van ez, ha sokan éppen azért váltak annak idején a „kádárizmus" híveié, mert úgy érezték, hogy az – az 56 utáni megtorlá­sok lezárulásától kezdve – valami érzékelhetően újat hozott: a sztáliniz­mushoz képest a „szocializmus" nyitottabb, türelmesebb, a polgári világ erényeit integrálni képesebb, eredményesebb, „emberléptékűbb" válto­zatát. (Ezt a rendszer maga is terjesztette magáról, miközben – taktikai okokból – azt is folyvást hangsúlyozták, hogy „nincs magyar út".) A Rá­kosi-, ós Kádár-rendszer stílus- (ill. a stílust, s a mentalitást is meghatá­rozó szerkezeti) különbségei vitathatatlanok. Kétségtelen tehát, hogy a „szocializmusnak" (pontosabban az adminisztratív-ökonomista szocializ­musnak) egy új változata jelent meg. Míg azonban a tőkés társadalom egyes szakaszai, az adminisztratív-ökonomista társadalmat kialakító sztálinizmus vagy egy potenciális valódi szocializmus történetfilozófiai szempontból különváló, eltérő elméleti alapokkal jellemezhető entitások; a „kádárizmus" sajátosságai nem támaszkodtak ilyen körülírható elméleti alapokra, hanem csak reflektáltak a sztálinizmusra: e sajátosságok egy­részt a sztálinizmus bizonyos jellemzőinek egyszerű tagadásával, más­részt a polgári társadalmak bizonyos vonásainak beemelésével jöttek létre.

7 Ez megint Hruscsovról is elmondható.

8 Ez az összefonódás ekkor már mindinkább üresnek, mesterkélt­nek, s ezért fölösleges ballasztnak látszott. Az ideológia kiüresedése azonban csak kifejeződése volt annak a folytonosan növekvő szakadék­nak, ami a társadalom deklarált eszményei és a reális lehetőségek kö­zött voltak. (Ha a feltételek elégtelenek, akkor az idő maga is e szakadé­kot növelő tényező, hiszen a „kipróbálás" előtt eldönthetetlenek egy esz­mény realizálási esélyei.)

9 Amikor Lukács az ÚGM kritikájaként felvetette, hogy semmit sem fog érni az egész a munkásdemokrácia megvalósítása nélkül, ezzel lé­nyegében arra figyelmeztetett, hogy ha a társadalmi viszonyokban (a kapitalizmushoz képesti) forradalmi változások nem mennek végbe, ak­kor illúzió szocializmusban gondolkozni. Csakhogy itt nem a belátás hiá­nyáról volt szó: az adminisztratív-ökonomista szocializmus – a paraszt­ság földtől való megfosztásával végrehajtott eredeti felhalmozás valóban nagy társadalmi változásokat eredményező hatásaitól eltekintve – követ­kezetesen elzárkózott a társadalmi viszonyok forradalmi átalakítására tett minden próbálkozástól. Hogy miért, erre később visszatérünk.

10 Ez nemcsak szándékos – s nem is csak a külső kényszerek kö­vetkeztében végrehajtott kényszerlépés volt. Magyarországon pl. a „marxista nemzedék", aki a 45 utáni „új társadalomépítés" törzsgárdájául szegődött, valójában csak egy nemzedéktöredék volt. Minden nemze­dék gondolkodását több egymással konkurens ideológia határozza meg: ezek viszont hatnak egymásra, ós a társadalom valóságos tudata­lakulása a különböző irányzatok eredőjében megy végbe. Az 50-es évek (beleértve 56-ot is!) ifjú nemzedéke a friss „marxizmus" mellett legalább annyira az egzisztencializmus befolyása alatt is állt. A „kádárizmus" ki­alakulásában nem elhanyagolható tény, hogy az ideológiai hatásokban ezek az elemek szintetizálódtak. Az 56 utáni Magyarország a szellemi hangadó réteg szemléletalakulásának következtében végül is egy állam­szocialista keretek között megvalósuló vulgarizált egzisztencializmus or­szágának is tekinthető. (A pl. Hankiss Elemér vizsgálataiban leírt „nega­tív individualizáció" ennek a szellemiségnek a megnyilvánulása. Az ilyen, kora jellemző szellemiséget persze nem tudatos, szándékos befolyások alakítják ki, hanem az egyes emberek döntéseinek – a hatalom lépései­nek, a szellemi elit problémafelvetéseinek, az egyének tömeges létfenn­tartó válaszreakcióinak – eredőjeként jön létre, a így jött létre ez a fajta sajátos „vulgáregzisztencializmus" is.) Ennek a sajátos közszemléletnek, szellemének a jellegéből viszont megint csak az következik, hogy egy kollektivistának hirdetett rendszer itt és ekkor eleve elhalásra volt ítélve.

11 A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a „rendszer emberei" a (hi­tük jegyében innovációkra is képes) „hívők" helyett mindinkább a (több­nyire mindenféle hit nélküli) végrehajtók lettek; a rendszer mindinkább feladta a moralitás igényét, gyakorlatilag amorális lett, ami tökéletes el­lentmondásban van a szocializmus deklaráltan teleologikus (következés­képpen morális megalapozottságú, hisz enélkül a jövőre mozgósítani képtelen) természetével.

12 A kompromisszumok azután lassan a rendszer irányítóinak szemléletét is átformálták, s ezek előbb a hitvesztés által „tudat alatt", később mind tudatosabban is elfogadták a (saját maguktól is mind távo­libb rendszer) vereségét: lélekben jó előre végbement az 1989-90-ben bekövetkezett kapituláció.

13 Például a szellemi termelésnek – a tudomány, oktatás, kultúra fejlesztésének – adott prioritással, a közvetlen demokrácia intézményei­nek kifejlesztésével stb.

14 Kádár így a „politika embere" volt, a politika dominanciájával meghatározható szemlélet reprezentánsa, mint oly sokan mások a törté­nelemben, Robespierre-tól Deák Ferencen át mondjuk Churchillig (hogy a dominánsan politikai meghatározottság egymástól a politika tartalmá­ban egyébként különböző képviselőit említsük). Mert vannak olyan közé­leti (politikai) szereplők is, akiket nem a (szűkebb értelemben vett) politi­ka, hanem a gazdaság szükségletei tolnak előtérbe (mint a Kádár-kor­szakban Csikós Nagy Béla, Fehér Lajos vagy Fock Jenő, vagy másutt Helmut Schmidt, Margaret Thatcher, Alekszej Koszigin); vagy éppen az átformálásra megérett társadalmi viszonyok szükségletei, mint pl. Lin­coln, vagy Mahatma Gandhi esetében; esetleg a tudat átalakulásának szimbólumaként Pierre Abelard, Luther, Rousseau, XXIII. János… És hát természetesen van, s mindig volt is számos olyan politikus, aki több­féle (politikai, társadalmi, tudati, vagy gazdasági) változás szükségletét egyszerre képes megtestesíteni, mint Széchenyi, Petőfi, Lorenzo Medici vagy F. D. Roosevelt stb.

15 Miközben persze mindkettőjüket ellenfelének, olykor ellenségé­nek tekintette, de (s éppen ezért is) politikai tőkéjüket magához, ill. az általa megteremtett rendszerhez kívánta kapcsolni.

16 Hasonlóképp: a szovjeteknek és a velük szembeni nemzeti elle­nállásnak is egyszerre igyekezett bizonyítani, hogy ó ügyük legeredmé­nyesebb előretolt bástyája.

17 Itt kell megjegyezni azt, hogy Kádár – mint a politikusok nagyobb része – valószínűleg lépései többségét abban a meggyőződésben tette, hogy ezzel használja a legtöbbet nemzetének (és/vagy pártjának, ami azonban feltehetőleg szintén elválaszthatatlanul összefonódott a szem­léletében). A politikusok ezen törekvéset népük eredményeiken méri le, s avatja őket a nemzet atyjává, vagy nemzetvesztővé annak függvényé­ben, hogy politikájuk milyen viszonyokhoz vezetett. A hatvanas években, ill. még talán a hetvenes évek első felében is az emelkedő életszínvonal igen sokakat arra késztetett, hogy Kádár vezetői képességeit elismerjék, s mivel saját helyzetük vagy környezetük helyzete javult, ezt úgy értel­mezzék, hogy Kádár az ó céljaik szempontjából (is) hasznos tevékeny­séget végzett.

18 Hiba volna ebben Kádár részéről pusztán politikai sakkozást lát­ni: ót valószínűleg éppen az tette alkalmassá erre a szerepre, hogy sze­mélyiségében, meggyőződéseiben is keveredtek a különböző szempon­tok, s közülük hol ez, hol az került nagyobb hangsúllyal előtérbe: az biz­tos, hogy domináns mozzanatként az államszocializmus (az adminiszt­ratív-ökonomista szocializmus) hatalmi stabilitásának védelmével.

19 A sikeres személyi hatalomösszpontosítás titka nem is annyira a hatalmi szervezetek centralizárt kézbentartása (persze ez sem elhanya­golható eszköz az egyeduralkodók kezében), hanem éppen az a taktikai képesség, amellyel egy-egy egyeduralomra törő személy el tudja hitetni a legkülönfélébb irányzatokkal, hogy ő – és csakis ő – képes céljaik leg­eredményesebb megvalósítására. Kádár esetében ez is tovább árnyal­ható: noha a hatalom – mint minden profi politikusnál – nyilván nála is meghatározó szempont volt, a különböző elemzések ós emlékezések ál­talában egyetértenek azzal, hogy Kádár esetében ez nem jelentett hatal­mi mániát, ó személyes ambícióit mindig összeötvözte az „ügy" vagy a „párt" puritán szolgálatéval, ami persze egyébként tovább növeli a sze­mélyi hatalom stabilitását. („Jó király" effektus.)

20 Hogy például a feltörekvő hajdani tengelyhatalmak ezen össze­omlásnak vajon potenciális haszonélvezői csupán, vagy részben okozói is, ez további kérdés. Az biztos, hogy a folyamatokat nemcsak a két „szuperhatalom" versenye – s ebben Amerika végső győzelme – hatá­rozta meg, hanem legalább annyira a tőkés centrumok önmozgása és lehetőségeinek változása is (s a szovjet összeomlás sem csak a rend­szer belső szétmállásának, de legalább annyira a centrumokban zajló mozgásoknak volt a következménye, így ha érteni akarjuk a „második világ" összeomlását, figyelmünket a jövőben mindinkább a centrumtár­sadalmakban végbement és végbemenő folyamatokra kell fordítanunk).

21 Már csak azért is, mert az e félperifériákon végzett munkából származó értéktöbblet egy része az egyenlőtlen fejlődés következtében úgyis a fejlett centrumokban csapódik le.

22 Mivel az egyes társadalmakon belüli viszonyokban ugyanúgy a világméretű nemzetközi viszonyok képeződnek le, miként a nemzetközi viszonyokban pedig a centrumokon belüli osztályviszonyok nyernek vi­lágrendszerbeli kifejeződést.

23 A szellemi munka előretörésének ideológiai képviselete, amely megszületésétől kezdve keresni kezdte a maga helyét a világrendben, miután tapasztalta, hogy a szovjet alrendszer nem nyit igazán a szellemi termelés felé, új orientációs pontot igényelve ekkor Kínába próbált ka­paszkodni. A 68-as nyugati mozgalmak maoizmusának életidegensége ós terméketlensége azonban egyértelműen jelezte, hogy itt rövidre zárásról van szó: a szellemi termelés-tőke ellentót nem szorítható be az egészen más természetű periféria-centrumtőke ellentétbe. (Ez körülbe­lül olyan kísérlet lenne, mint mondjuk a korai munkásmozgalmak és a tökével szintén szembekerülő prekapitalista struktúrák romantikus anti­kapitalizmusának végső soron retrográd és groteszk szövetsége. Pl. a géprombolás, amelynek a párizsi, amerikai 68-cal való analógiái eléggé szembetűnőek, s amelynek negativitása aztán legszélsőségesebb for­májában, az értelmiségi Pol Potok totális őrjöngésében veszti el vég­képp a hitelét). Ezután a kitérő után a szellemi termelők képviselete to­vább keresi a maga helyét, s ehhez a szovjet és a kínai modellektől való elfordulás után a Zöld-mozgalmak adtak a számára fogódzókat.

24 A maoi stratégiát szinte egyedül komolyan vevő (a gyakorlatba átültetni igyekvő) Guevara látványos veresége ezt világossá is tette.

25 Innen az egyes hasonlóságok a harmadik kezelésmóddal, a fa­sizmussal is.

26 Hogy persze a szovjethatalom a világrendszerben sosem volt a munka-oldal egészének képviselete, ezzel kapcsolatban hadd utaljunk Arrighinak az Eszmélet 17. számában közölt, erre is kitérő ragyogó elemzésére.

27 Persze megszűnni mindmáig nem szűnt meg, időnként éleződik is (hiszen na módja van rá, a tőke nem habozik a relatív értéktöbblet mellett az abszolútat is kiaknázni): s mint említettük, sok vonatkozásban pedig a centrum-periféria viszonyba tevődött át.

28 Ez a centrum-periféria viszony nem írható le a klasszikus tőke­munka viszony megfelelőjeként – noha annak a nemzetközi viszonyok­ba való áttételeződése is megnöveli a centrum-periféria viszonyok sze­repét – s ezért is volt illuzórikus Mao elvárása, hogy a tőke-munka ellen­tét munka-oldalát megtestesítő szovjet rendszer a Harmadik Világ élére áll. A Harmadik Világ – legalábbis az eddigi felállás szerint – inkább a pauperizálódás, és – antik értelemben vett – proletarizálódás megteste­sítője ós szimbóluma, amit az is jelez, hogy a centrum-periféria viszo­nyok a centrumországokon belül is létrejönnek, (és ott is a pauperizálódás, és az antik értelmű proletarizálódás – munkanélküliség, leérté­kelődés – formájában). Ez a tendencia persze a tőke számára új veszé­lyeket rejt magában: a pauperizált belső és külső Harmadik Világ nem a klasszikus osztályharc, hanem a Róma limesét szétromboló megállíthatatlan barbár áradás – és az ezt elősegítő belső lezüllés-formájában söpörheti el a centrumok mohó kapitalizmusát

29 A 68-as nyugati értelmiségnek a 68-as Prága felé orientálódása egyértelmű jelzés ebben a tekintetben.

30 A tőke reakciója ez volt támogatni a .prágai tavaszban" azt, hogy az gyengíti a Szovjetuniót, de nem megvédeni a Szovjetunióval szemben. Ha pedig valami csoda folytán Dubcekék próbálkozása tartó­sabban fennmaradna, azonnal kísérleteket kell tenni a tőke világába va­ló betagozására, nehogy életképes alternatívává, „harmadik úttá" fejlődjék. A főszereplő nagyhatalmak számára egyértelmű volt a további­ak „vagy-vagy"-a: nem tekinthető véletlennek, hogy a „testvéri segítség­nyújtásra" akkor és éppen akkor került sor, amikor az újságok rövidhír­ben adták tudtul a Csehszlovákia és a Világbank közti tárgyalásokat. A 89/90-es kelet-európai átalakulások forgatókönyve már jóval korábban meg volt írva.

31 A kádárizmus – mint ahogy az általa legnyíltabb-legfejlettebb for­májában képviselt „második világ" – hasonló szerepet próbált betölteni a világrendszer-egyensúlyban, mint a fejlett centrum országain belül a szociáldemokrácia. (Nyilván nem voltak véletlenek a lehetőségekhez ké­pest fokozatosan egyre jobb kapcsolatai a szociáldemokráciával.) Ugyanakkor – főként egyes diktatórikus elemeiben – mindig különbözött is a szociáldemokráciától, de e különbségek elsősorban helyzetiek, az általa irányított hivatalnokállam természetéből ós előzményeiből következőek voltak.

32 Az atommonopólium megtörése, és a Szovjetunió előretörése az űrben némiképp jogosnak látszó – ós a propaganda által persze felnö­velt- reményeket kelthetett a verseny megnyerésére. Ezek a remények azonban csak illuzórikusak lehettek, hiszen a tudományos forradalom radikális véghezvitele, a termelési mód átalakítása, a társadalom kifejlett demokratizmusa nélkül az időleges technológiai előnyöket sem lehetett kiaknázni, valóban társadalomformáló és -stabilizáló erővé tenni.

33 A világrendszer itt érintett átalakulása persze csak makroszinten határozza meg a folyamatokat. Természetesen ugyanezek a változások leírhatók a gazdasági ciklusok szintjén, a gazdaságirányítási modellek önfejlődéseként, politikai lépések logikájában, vagy éppen a szellemi-tu­dati mozgások folyamatában. A világrend-egész alakulása mindezen te­rületek önmozgásain keresztül megy végbe, ós sohasem az utólagos elemzés sugallta módon determinált: éppen azért, mert az egyes terüle­teknek (gazdaságnak, politikának, társadalmi rétegződésnek, tudati vi­szonyoknak) megvan a maguk önmozgása, ezért ezek eredője sohasem előre kiszámítható. Különösképpen így van ez a katonai szinten, amely­nek szintén megvolt a maga – nagyon is meghatározó – önmozgása: sok elemző a keleti blokk egész bukását a fegyverkezési verseny el­vesztéséből (ill. az ehhez kellő anyagi bázis gyengébb voltából vezeti le). Ez nincs azonban ellentmondásban a fentiekkel, ha hangsúlyozottan figyelembe vesszük, hogy itt különböző szintekről (s egyúttal a tudatos­ság különböző szintjeiről is) van szó: a fegyverkezési verseny termé­szetesen abban a tudatban folyt, hogy a másik fél megtámadna/ ben­nünket, s a versenyt komolyan kell venni, a versenyben „győzni" kell. Ez azonban nem mond ellent annak, hogy mindeközben a szembenálló két fél egy magasabb, és talán kevésbé tudatos szinten egyetlen többé-ke­vésbé kiegyensúlyozott rendszert alkotott, annak két oldalát képezte, s (a verseny végén) a „győzelem", vagyis e kétpólusú rendszer össze­omlása akkor következett be, amikor arra mint egészre nem volt többé szükség.

34 Hiszen ezek az emelkedők úgy érezhették, hogy helyzetük javu­lását ettől a rendszertől, és magától a (nemcsak a „munkás", hanem a „kisember" szimbólumának tekintett) Kádártól kapták. S mikor a rend­szer szétmállásakor elfordultak Kádártól is, a rendszertől is, ezt éppen azért tették, mert tovább akartak fejlődni, folytatni egy megindult emel­kedő pályát. Ezt várták a rendszerváltástól (egy stagnálásba ragadt rendszer leváltásától), s ezért is volt olyan frusztráló, amikor a rendszer­váltás után éppen ellenkezőleg, visszaesés következett be. (A „feleme­lés" egyébként nagyon is kétélű fegyver: kétségkívül bázist teremt egy rendszer számára, de ha egy ponton túl nem tudja kielégíteni az emel­kedés igényeit, akkor ezáltal egyszersmind a rendszer ellenzékét is ki­termeli. Az igények emelkedését pedig nem lehet megállítani egy olyan társadalom viszonyai között, amely a világrendszernek nem a centrumá­ban helyezkedik el, így mindig látja maga előtt a magasabb szint példáit.)

35 Más kérdés, hogy a „középosztályosodás" legkevésbé éppen a munkásságot érte el. Ha a rendszerváltás után elmondható, hogy a ke­let-európai „szocializmusok" országai közül relatíve Magyarországon le­gerősebbek a polgárosodás pozíciói, – s hogy a magyar történelemben sosem sikerült még ilyen széles tömegeket (kis)polgáriasítani -, a mun­kásságnak ez csak egyes elitcsoportjaira érvényes, a többséget éppen ellenkezőleg, rohamos proletarizáció fenyegeti. Ezt sokan annak tulajdo­nítják, hogy a „szocializmus" túlduzzasztotta a munkásságot. Ha ez igaz, akkor viszont egyúttal azt is el kell fogadnunk, hogy a rendszer valami­lyen mértékben mégiscsak nyújtott kedvezményeket a munkásságnak is, ha másban nem, abban, hogy egy hasonló szinten lévő tőkés társa­dalomhoz képest nagyobb mértékben biztosította a munkához (mint ál­lami alkalmazáshoz) való jogot és az ezzel járó szociális juttatásokat. (Hiszen a kapitalizmusra való áttérés azonnal e jogok elvesztését jelenti a munkásság nagy része számára.)

36 Ilyenkor következett csak letartóztatás, vagy egyre inkább: emig­rációba késztetés. Az egyéb retorziók: elbocsátás, szilencium stb. in­kább csak megerősítették e szerep vállalóit szerepükben.

37 A „hivatalnok" egy ilyen adminisztratív felépítésű rendszerben a szűk értelemben vett hivatalnoknál jóval tágabb kategória. A centralisztikus függésrendszer szinte minden munkahelyen, minden szervezetben kitermeli – és relatív előnyökkel lekenyerezi – azokat a „hivatalnokokat", akik azon kívül, hogy tanárok, művezetők, tsz-alkalmazottak, színészek, kézilabdaedzők vagy villanyóraleolvasók, egyúttal a rendszer fenntartá­sának és működtetésének hivatalnokai is (akár politikai funkciójuk, akár belügyi megbízatásaik, akár igazgatási-bürokratikus többletteendőik ré­vén). A bürokratikus értékrendszer pedig – a mindennapok bürokratikus működésének tapasztalataitól megerősítve – még szélesebb körben, a társadalom minden szeletében hat.

38 E sorok íróinak egy magas rangú pártfunkcionárius a hetvenes évek elején fejtette ki, hogy a „kádárizmus" alapvető felismerése volt, hogy „tiszta emberekkel" nem lehet a szocializmust építeni: egyrészt ke­vesen vannak, másrészt nem fogadja el őket a társadalom. Mint hang­súlyozta, neki magának is nehéz volt belátni ezt a szükségszerűséget, a korrumpálható, nem hívő, de hatékony káderekre építés politikáját (ami egyúttal a középrétegekkel – középparasztsággal, kispolgársággal – va­ló kiegyezést is jelentette), de végül elismerte, hogy „Kádárnak igaza van".

39 Az adminisztratív-ökonomista szocializmus egésze hivatalnoki rendszerként jellemezhető. Ennek természete azonban különböző a tiszta sztálinizmusban és a „kádárizmusban". (Amelyek között számos köztes változat is megjelent.) A „klasszikus" sztálinizmusban a meghatá­rozó a belügyi apparátus, és a hivatali rendszer ennek alárendelten működik: a „kádárizmusban" a belügyi megtorló apparátus (ós tevékeny­sége) simul be az egész társadalmat átfogó hivatalnoki rendszerbe. Ez­zel függ össze az ideológia szerepének változása is: a Kádár-korszak­ban az ideológia egyre kevésbé militáns, egyre inkább „ünnepi-dekora­tív": a békés viszonyok igazgatásának nincs szüksége összecsapásokra, sőt, ezek inkább zavarják működését: a sztálini korszakban ezzel szem­ben az ideológia militáns jellege az elhárítás által uralt hivatalnokrend­szer természetét fejezi ki, támasztja alá – s ennek érdekében nagymér­tékben támaszkodik az ideológiailag elkötelezett „hívökre" (akiknek nagy része egyáltalában nincs tisztában azzal, hogy mire használják föl, s nem is nagyon lehet, mivel igen nehéz meghatározni azt a határvonalat, amelyen az ideológia eszméinek szolgálata – ami – mint a „forradalom védelme"- eredetileg a belügyi-elhárító szervek kialakításában is szere­pet játszott -, átlép a cinikus hatalmi szempontok érvényesítésébe). (Az eszmék elhagyásának, kiüresedésének-kiüresítésének és a rájuk hivat­kozó gyakorlat általi meggyaláztatásuknak együttes következménye, hogy a rendszer összeomlása viszonylag simán megy végbe: nemigen maradnak, akik lelkesen kitartanak mellette.) A hit, az ideológiai elköte­lezettség persze egy rendszernek sem kialakulásában, sem pusztulásá­ban nem döntő szempont, de az is kétségtelen, hogy bármely korszakot csak ideológia, hatalom, csoport- (osztály-, réteg-,) érdek és egyéni tu­dat olyan egymásrahatásaként jogosult vizsgálni, amelyben e tényezők mindegyike kiindulópont, ós mindegyiküknek mint meghatározó té­nyezőnek logikája elindítja valamerre a többi tényezőt.

40 Voltaképpen még a kapun belüli munkanélküliség is idetartozik, hiszen az állami tulajdonból el nem végzett munkát fizettek ki: a nem dolgozó dolgozók ily módon az állami tulajdon bázisán jövedelemhez ju­tottak. (Ez a jövedelem persze abban a nagyon lényeges mozzanatban különbözik a fent említett jövedelemformáktól, hogy amazok tőkebővü­lést eredményeznek: csak ez a bővülés sajátosan megy végbe: az álla­mi tőke alapján, de a magánszemélyek kezén. Ez azonban mégsem iga­zán nagy különbség, hiszen a munkásnak is megvolt az a sokak által elemzett lehetősége, hogy a főmunkaidőben visszatartott munkaerejét a „szabadidőben" használja fel, s így a megfizetett semmittevés által ö is kapott némi lehetőséget a tőkefelhalmozásra.) Az más kérdés, hogy az olyannyira kárhoztatott kapun belüli munkanélküliség vajon több pénzt szívott-e el az államtól, mint – a munkavállaló szempontjából egyér­telműen előnytelenebb és embertelenebb – munkanélküli-segély.

41 Az „ázsiai" társadalmak analógiája éppen ebben a vonatkozás­ban jogosult: a magyar történelemből is ismert szpáhibirtok – ebből a szempontból – részben hasonló lehetőségeket nyújtott a személyes bol­dogulásra: az államé volt, de a használó kiharácsolhatta belőle a magá­ét – ameddig, ill. amennyiben nem kapott szultáni selyemzsinórt.

42 Amikor a szociológusok megállapítják, hogy a Kádár-korszakban több, egyenrangú mobilitási csatorna működött egymás mellett, ez lé­nyegében a Kádár-rendszerben fokozatosan kialakult társadalmi hibridet mutatja be, amelyben egyszerre voltak jelen az adminisztratív-ökonomista szocializmus, a potenciális szellemi termelési mód és a kapitaliz­mus működési mozzanatai: de az kétségtelen, hogy ezek közül domi­nánsak az adminisztratív-ökonomista (hivatalnoki) szocializmus vonásai voltak.

43 Már nem sokkal az orosz forradalom után egyértelművé vált, hogy a .szovjet típusú" szocializmust az adminisztratív társadalomszer­vezés, s így a hivatalnoki mobilitás fogja uralni. A tőkés mobilitás hege­móniája volt az, amit a forradalom elutasított, maradtak tehát a szellemi és a hivatalnoki mobilitás alternatívái. A rendszer mindkettőt előtérbe he­lyezte (lásd a „tanulni, tanulni, tanulni" jelentőségét Lenintől Castróig), a kérdés csak az volt, melyiké lesz a hegemónia, melyik társadalomszer­vező elv lesz az integráló erő. Ez a kérdés azonban már a bolsevik – sőt, meglehet, már a szociáldemokrata – párt létrejöttekor eldőlt: a rend­szer kialakulását meghatározó értelmiség eleve alávetette magát (és a szellemi mobilizáció szempontjait) az adminisztratív-hivatalnoki szemlé­letnek. Ezt akkor persze úgy érezték, hogy a „realitásnak" vetik alá ma­gukat: az elmaradott, paraszti gyökerű munkásságnak és proletarizált parasztságnak mint a társadalom túlnyomó többségének. Minthogy azonban teleologikus szemléletük jegyében ezt vélelmük szerint e több­ség „felemelése" érdekében tették, valójában választaniuk kellett a „fel­emelés" technikái között. S mivel „saját" értelmiségi szempontjaikat nem tartották hegemóniára alkalmasnak, az adminisztratív út mellé álltak.

44 A „valóságos" társadalmi rétegeknek szerves kapcsolatuk van a múlttal: Magyarország nemesi, paraszti, polgári, értelmiségi múltja (vagy múltjai) az egyes rétegekben átörökítődik. A hivatalnoknak azonban csak elődje van, múltat nem örökít, éppen azért, mert időtlenül ugyanazt csinálja amit – a legkülönfélébb rétegekből eredő, s a hivatalban csak elszemélytelenedő – elődei és utódai: de tevékenysége egyáltalán nem épül rá amazok tevékenységére, hiszen feladatai jelenre orientáltak: a mindenkori hic et nunc-ra épülő igazgatási feladatok.

45 A Kádár-korszak „nemzetietlenné" minősítése annyiban teljesen igazságtalan, hogy objektív megítéléssel nehéz lenne elvitatni, hogy a Kádár-korszak vezető rétege az ország fejlődését, boldogulását megha­tározó célnak tekintette. Ez a vád csak azon alapulhat, hogy 1. a Kádár­politika – bár a Rákosi-korszakhoz képest nagyobb hangsúlyt adott a nemzeti érdekek képviseletének – valóban nem mindig ment el a szovjet követelményekkel szemben e nemzeti érdekek érvényesítésének lehet­séges határaiig (még a szovjet erőfölény megszabta korlátokat figyelem­be véve sem); 2. éppen a múlthoz való viszonyban nem tudta megte­remteni a nemzeti-kulturális önazonossághoz rendkívül fontos folyto­nosságot, a maga szerves összekapcsolódását ezzel a múlttal. (Bár erre is törekedett, mind szélesebb csatornákat nyitva a történelemtudomány és a hagyománykeresés számára. A „nemzeti" öntudat ápolása egyéb­ként még a Rákosi-korszakban is vitathatatlan, még ha akkor ezt az ideológia jegyében leszűkítették is a forradalmi hagyományokra) Az a bornírt vélekedés, miszerint Magyarországon tudatos „népirtás" folyt (s itt ismeretesek a bűnlajstomok, amelyek az alkoholizmustól a munkamo­rál csökkenésén át az abortusztörvény liberalizálásáig mindent egy olyan tudatos – egy feltételezett pánszláv összeesküvés jegyében folyta­tott, ill. azt kiszolgáló – politika részeként jellemeznek, amelynek célja a magyarság elfogyasztása, elpusztítása), természetesen nemcsak meg­alapozatlan, hanem felesleges is: sokkal egyszerűbb a magyarázat. A .kádárizmus" kialakulásának szervetlensége, rendszerének morális elsekélyesedése – s utolsó szakaszában a hanyatlás megannyi tünete – s a mindennek következtében uralkodó perspektívátlanság éppen elegendő magyarázat arra, hogy a magyarság – a történelmi statisztikák szerint – hagyományosan is eléggé erős önpusztító tendenciái felerősödjenek.

46 Az már a circulus vitiosus-ból következik, hogy mivel nem jövőori­entált a hatalom, tehát az eleve eszébe sem jut, hogy a fiatalokat való­ban bevonja, érdekeltté tegye a hatalom védelmében, (leszámítva az apparátusokon keresztül szocializált szűk hatalmi utánpótlást, akiket vi­szont sosem tekint – maga a hatalom sem – .tipikus fiatalnak").

47 Kiemelve a falfelirat naponkénti szaporulatai.

48 Ebből a szempontból rokonabb a Horthy-korszakká), mint a jelen időszak.

49 A Kádár-korszak kétségkívül korrumpálta a társadalom igen szé­les rétegeit. Megfontolandó azonban, hogy ellenzéke szemével nézve minden társadalmi hatalom korrumpál, amennyiben azért juttat előnyö­ket különböző csoportoknak, hogy önmagát konzerválja Ebből persze nem a korrupció igazolása következik, hanem egyrészt a bármiféle tár­sadalmi hatalom erkölcsi jogosultságának megkérdőjelezése, másrészt az értékek mindenkori relativitásának tudomásulvétele. Maguk a társa­dalmak általában abban a mértékben fogadnak el egy hatalmat, amilyen szélesre sikerül nyitni e „korrupció" határait.

50 Ezek közé sorolható a sokat kárhoztatott „szocialista iparosítás". Ez gazdasági eredményeiben sok esetben valóban irracionális volt, ám némileg bonyolultabb a kép, ha ezen iparosítás néhány más, a rendszer fenntartása szempontjából meghatározó funkcióját is figyelembe vesszük. 1. Kétségtelen, hogy a társadalomátalakítás szempontjából meg­határozó volt ez az iparosítás: amit a hagyományos társadalom szétrombolásaként szoktak kárhoztatni, a .szocialista eredeti felhalmozás" nem­csak az értékeket, hanem a félfeudális társadalmi struktúra tradicionális gazdasági alapjait is szétroncsolta, s ebben a tekintetben az iparosítás következményeként lezajlott urbanizáció, majd az erre, és a falun ma­radtak háztájival támogatott gyarapodására épült „középrétegesedés" a társadalmi struktúra átformálásának az elmúlt másfél száz óv alatt har­madszori kísérleteként a polgárosodás egyben legeredményesebb (leg­szélesebb körre kiterjedő) kísérletének is bizonyult. 2. Nem felejthetjük el, hogy a kádárista hatalom egyfajta kvázi-szociáldemokrata hatalom­ként az állami-hivatalnoki társadalomirányítás második fázisában (a pa­rancsuralmi szakasz utáni konszolidációban) egyfajta sajátos „jóléti állam"-ként lép fel. Az említett nagyüzemek fenntartását voltaképpen – mint már utaltunk erre – a munkanélküli-segély egy igen kacifántos for­májának is felfoghatjuk, s ha ezt tesszük, akkor az ezekbe a gyárakba ölt milliárdok egyszerűen szociálpolitikai milliárdoknak is felfoghatók. (El­ismerve hogy a szociálpolitikának ez se nem a leghatékonyabb, se nem igazán termékeny formája).

51 Tulajdonképpen meglepő, hogy a magyar fejlemények sok tekin­tetben ugyanoda vezettek, mint a németek, a csehek, az oroszok vagy a románok. Hiszen például Romániában, amely megrekedt az ötvenes évek Magyarországának szintjén, még nem próbálták ki a „megújuló szocializmus" hruscsovi-kádári receptjét, de Oroszország sem jutott el soha a kádári szinthez. Itt látszik azonban az, hogy az egyes nemzeti fejlődések fölött milyen erővel ívelnek át a világrendszerbeli mozgások. A Prágai Tavasz bukása nemcsak a cseh reformkommunistákat temette maga alá, hanem a potenciális román, orosz, lengyel reformereket is a teljes rendszerváltás követelői közé vitte át. Egy-egy kísérlet története tapasztalat azok számára is, akik közvetlenül nem élik át, s többek kö­zött éppen az a logika is, amellyel a magyar „kádárizmus" közeledett a tőkés restauráció felé, szerepet játszott abban, hogy Kelet-Európa értel­misége 1989-ben azonnal a rendszerváltással kezdje. Másfelől Magyar­ország még nagyon sokáig nem fordult volna át „tiszta kapitalizmusba", ha a világrendszer egészének egyensúlyában nem következik be a for­dulat, a gorbacsovi kapituláció.

52 Még akkor is, ha az idősebb generációkhoz tartozó „rendszervál­tók" politikai kultúrájuk és/vagy értékeik szerint egyértelműen a Horthy-korszak és/vagy a rákosizmus szocializáltjaiként mutatkoznak meg.

53 Azt mondtuk: a kádárizmus alapvetően konzervatív volt, s azt is mondtuk: az adminisztratív-ökonomista szocializmus egésze nem haj­totta végre a társadalmi viszonyok forradalmi változtatását, s ilyen átala­kulásokra mint feltételekre sem támaszkodhatott – többek között éppen ezért is volt bukásra ítélve. Ám mindez nem jelenti azt, hogy ne hozott volna létre nagyon is jelentós – ha nem is mindig a maga deklarált céljai felé mutató – társadalmi változásokat. Az említett középosztályosodás is ilyen változás. S ha Rákosiék voluntarizmusa annak idején nem kívánt tekintettel lenni a korabeli magyar társadalom valós jellegére, e hibába bizony a mai irányítás is gyakorta beleesik. A Kádár-korszak szüntette meg teljesen talán visszahozhatatlanul annak a félfeudális Magyaror­szágnak a társadalmi alapjait, a kiszolgáltatott paraszttöbbséget, s az ennek helyzetéből következő, onnan szétsugárzó cselédmentalitást, amely nélkül a Horthy-korszak felé ácsingózó nosztalgiák szerencsére – a szimbolikus szférán túl – nem nagyon realizálhatók. A kisvállalkozói mentalitással megfertőzött milliók, a discóban nevelt nemzedékek egyál­talán nem idealizálható, de kétségtelen öntudatát nem könnyű „vissza­fejleszteni".

54 A kezdeti „hívó" útja eleve több irányba kanyarodhatott: elragad­hatta a hatalommámor, kiábrándulhatott, kritikus reformkövetelő lehetett belőle. A „hívők" sokszor egyáltalán nem fogadták el a „realizmust", véd­ték az elvek, az eszmények „tisztaságát", s így szembekerültek a „kádá­rizmussal" is, bár sosem vállalták fel, hogy közös platformra kerüljenek az egész szocializmus ellenségeivel. Mások az ideologikusabb rákosiz­mus „osztályharcos" – olykor egyszerűen osztályirigységen, máskor aszketizmuson alapuló – egalitarianizmusának híveiként kárhoztatták min­dig is a „kádárizmust". (E két csoport hol egy platformra került a „kispolgár" kádárizmus bírálatában, hol egymással is élesen ütközött, amennyiben az „eszményi" szocializmus hívei sosem tudtak megbékélni a rákosisták által szükségszerűnek tekintett diktatórikus eszközökkel.) A rendszerváltás mindezen Kádárt bíráló csoportokat a kádáristákkal együtt hozta a társadalmi többség által támadott helyzetbe, s ezt a ve­zető beosztásban voltak csoportjain kívül szinte mindenki méltánytalan­ságként fogadta, hiszen az eszme hívei, vagy – a kirívóan emberellenes cselekményektől eltekintve – egy rendszer működésének fenntartói való­ban igen kevéssé viselhetnek felelősséget az olyan döntésekért, ame­lyek éppen az általuk követett eszmének is nagymértékben ellentmon­danak.

55 Igaz, ezek az emberek már régen nem érezték ezt a szocializ­must a maguk rendjének, de amikor a rendszer összeomlott, úgy élték meg, hogy ezzel az eszmények közelítésének lehetősége megy ve­szendőbe, s így a rendszerváltást mégiscsak saját rendszerük veresége­ként asszisztálták végig.

56 Ez az effektus (a „fordított Mózes-hatás") igen lényeges volt a szovjet típusú szocializmusok bukásában is. Az összeomláshoz szinte mindenütt az is kellett, hogy felnőjenek a már ebben a rendszerben szü­letett generációk, akik már semmit sem érzékelnek a korábbi korszakok negatívumaiból, így a rendszer relatív előnyeit, hozadékait sem értékelik: természetesnek veszik azokat. Ugyanakkor őket – mint a rendszer szü­lötteit – a rendszer ígéretei szocializálták, s ezek beváltatlansága épp­úgy kritikusakká teszi őket, mint a rendszer nyilvánvaló negatívumai, hi­ányosságai – a közvetlenül nem ismert – másik rendszerrel szemben, így mérlegük egyértelműen elutasító lesz: a rendszerváltást velük tehát nemcsak azért könnyű végrehajtani, mert – mint utaltunk rá – a rendszer sosem épített rájuk igazán, hanem éppen azért is, mert a rendszer gyer­mekei. (Fordított Mózes-hatásnak azért nevezhető ez az effektus, mert egy új társadalmi rend kiépítésében érvényes az az összefüggés is, hogy igazán újat nem lehet a régi viszonyai között felnövekedett, annak szelleme által befolyásolt nemzedékkel kialakítani – .új bort nem töltenek ó tömlőkbe" -, s e törvény szimbóluma, hogy Mózes addig nem vezette be a Kánaánba népét, amíg ki nem halt az utolsó is az Egyiptomban – a régi rendben – születettek közül; de érvényes az is, amit az imént jelle­meztünk, tudniillik hogy az új nemzedék tagjait pedig könnyen elveszít­heti az őket felnevelő rendszer. Ezen ellentmondást a szerves fejlődés oldja fel: ha az adminisztratív-ökonomista szocializmus nemcsak ideoló­giai és adminisztratív megalapozottságú, hanem kifejlett, erős termelési, társadalmi alapokon nyugvó rendszer lett volna akkor semmiféle nem­zedékváltás nem rendítette volna meg.

57 Ez az összemosódás a társadalmi igazságosságért fellépő irány­zatok szinte minden korábban használt önazonosító kategóriáját (kom­munizmus, szocializmus, baloldaliság) elgyengítette: mindegyik megfertőződött a terror, az etatizmus, a bürokratizmus, az üres és hipokrata dogmatizmus, a paternalizmusból következő korrupció, az irracionális ós emberherdáló működések stb. sarával.

58 E konzervativizmus minden „alulról jövő" társadalomváltoztató mozgás leszerelőjeként abban a felelős – s ez talán egyik legkárosabb következménye -, hogy a társadalom tagjainak szociális önvédelmi ké­pessége elsorvadt, az egyes döntésekkel járó következmények átlátásá­nak képessége nem fejlődött ki, s így a rendszerváltás után igen széles tömegek bénultan, passzívan vagy későn, ill. nem megfelelő eszközök­kel reagáltak-reagálnak olyan változásokra amelyek rendkívül hátrányo­san érintik őket.

59 Nem beszélve olyan negatívumairól, mint az általa végrehajtott megtorlások, az ellenvélemények rendszeres elfojtása, a gazdasági gyakorlatát jellemző irracionális pazarlás ós a személyi politikáját átható kontraszelekció, a hatalommal való visszaélés megannyi esete stb.

60 Nagy eredményt jelentett az egyéni szükségletek létjogosultsá­gának elismerése (ami – legalább ezen a ponton – visszatérés is volt az eredeti marxi szemlélet egyik leglényegesebb eleméhez); s annak a „szocialista"-„kommunista" mozgalmakban általános jellemző szemléleti vonásnak életben tartása is, miszerint törekedni kell a társadalmi igazsá­gosságra – legalább a hirdetett ideológiában. (Ez pedig sosem csak „ideológia"; ha érvényesül is a „vizet prédikálnak, bort isznak" hipokrízise, az ideológia mindig „anyagi erővé is válik"; egyrészt az ideológia se­gítségével olykor nehézségeket lehet támasztani teljes megcsúfolásuk­kal szemben, másrészt egyre több emberben ültetődnek el ezek az ideálok.) A Kádár-korszak végképpen akkor múlt ki, amikor már ezek az előnyei – a középosztályosodás, a szükségletek elismerése, az igazsá­gossági minimum érvényesülése stb. – sem tudtak már működni tovább.

61 Az ígéretet paradox módon szintén konzerválni tudta. Ez elsősor­ban annak volt köszönhető, hogy a sztálinista Rákosi-korszak totalizált öndicsőítésével szemben magát egy fejlődési folyamat részeként hatá­rozta meg: egy olyan szakaszként, amely meghaladta elődjét, s ebből az is következik, hogy ő is meghaladható: átmenet egy jobb, az ő hátránya­itól mentes világhoz. Ezzel a relativizált önképpel taszította el magától a fanatikus hitek szomjúhozóit, de ugyanezért lehetett egy a kádárizmu­son túllépő „szocialista" jövőben is szinte a rendszer utolsó percéig hinni azoknak, akik nem mondtak le arról, hogy „tertium"-ot keressenek a ka­pitalizmussal és az államszocializmussal szemben.

62 A korszak apologetái felvethetik persze, hogy volt-e a „kádáriz­musnak" (jobb) alternatívája. Ez minden korszak esetében feltehető, de nem igazán értelmes kérdés. Mint a sztálinizmus kapcsán már kifejtet­tük, véleményünk szerint mindig van alternatíva (mindig többféle is), bár kétségtelen, a különböző alternatíváknak különböző fokú az esélyük a megvalósulásra. Van, amelyiknek létrejöttéhez sokkal több erőfeszítés­re, sokkal több körülmény egybeesésére van szükség. Amire oly gyak­ran hivatkoznak, az előfeltételek, valóban nagy súllyal esnek latba. Minél tovább haladnak a fejlemények egy választott irányban, annál nagyobb a megvalósult valóságverzió nyomása, annál nehezebb másfelé kanya­rodni. Mindez igaz, de e nyomás sosem predetermináció. Eleve tagadná a társadalmi aktivitás lehetőségét az, aki egy-egy megoldásmód, egy-egy rendszer-forma kialakulásának „egyértelmű szükségszerűségében" gondolkoznék, s ez a Kádár-rendszerre is érvényes. 56 után, a „kádáriz­mus" születésekor nyilván adva volt egy Husák-féle (rosszabb) változat lehetősége is, de ugyanígy jelen lehettek – még ha gyöngébb feltételek­kel, nehezebben realizálható módon is – egy sokkal progresszívebb és sikeresebb fejlődés mozzanatai is.

„Az Alap (IMF) tulajdonságai közé tartozik az, hogy íratlan szabályként – ha ez egyáltalán lehetséges – a politikai érveket gazdasági köntösbe öltözteti." (Jacques Polak, az IMF hivatalnokainak egyike)

Az 1989-es év kelet-európai nagy reményei két év múltán keserű kiáb­rándulásba fordulnak át. A régió országai valamennyien a mély gazda­sági depresszió szorításában vergődnek. A bekövetkező hanyatlás so­káig fog tartani, ha ugyan nem válik állandó állapottá Még várat magára az, hogy a nyugati világ biztos helyeit ajánljon fel ezeknek az országok­nak saját intézményrendszerén belül, és a régió új politikai rendszerei vagy komoly nyomás alatt, vagy nyílt válságban vannak.

Polgárháború dühöng Jugoszláviában, forrongás és éhínség pusztít a Balkánon, társadalmi válság és szélsőséges politikai kilengések sújtják Lengyelországot, a nacionalizmus Csehszlovákia kettészakadásával fe­nyeget, Magyarországon pedig a társadalmi elégedetlenség a létező po­litikai pártoknak a lakosság részéről való valóságos bojkottálásához ve­zetett. Kvázifasiszta mozgalmak alakultak ki a szélsőjobboldalon, miköz­ben valamennyi kormány fontolóra vette a polgári szabadságjogok meg­szorítását célzó javaslatokat.

A komoly gazdasági nehézségek ellenére az 1990-es választások a régióban mindenütt széles körű támogatást adtak az új kormányoknak és megteremtettek egy új, demokratikus politikai légkört a reformok szá­mára. Milyen tényező felelős akkor a jelenlegi káoszért? A nyugati szak­értők gyakran rámutattak a régió politikai kultúrájának állítólagos fogya­tékosságaira. Kétséges azonban, hogy bármilyen demokratikus „politikai kultúra" túlélné-e azokat a csaknem katasztrofális Weimar-szerű feltéte­leket, amelyek ezek közül az országok közül sokban uralkodnak.

A keserű igazság az, hogy a belső krízisek Kelet-Európában nagy­részt a régióval szemben folytatott kettős nyugati politika következmé­nyei. Egyfelől a Nyugat erőteljesen beavatkozott ezeknek az orszá­goknak a belső viszonyaiba (azért, hogy csaknem máról holnapra megváltoztassa társadalmi rendszerüket), s ennek rettenetes gazdasá­gi következményei lettek. Másfelől ugyanez a Nyugat elutasította a világgazdaság átstrukturálását abból a célból, hogy a nemzetközi munkamegosztáson belül megfelelő helyet tudjon felajánlani a má­ra megszűnt KGST (Comecon) korábbi tagjainak.

Mind a Kelet-Európa belső társadalmi struktúrájára, mind a nemzet­közi környezet megváltoztatásának az elutasítására vonatkozó nyugati döntések nagymértékben politikai jelentőségűek voltak. Mégis, ezeket a stratégiákat szisztematikusan elködösítették az állítólagos gazdasági realitásokról és szükségszerűségekről szóló nyelvezettel. E nyelvhasz­nálat szerint a Nyugat politikája kizárólag arra irányul, hogy segítsen a régió országainak abban, hogy jobb világgazdasági teljesítményt nyújt­sanak. Az egyetlen kérdés ez esetben mennyiségi jellegű: eléggé bőkezű a Nyugat? A minőségi jellegű kérdések – például hogy hogyan strukturálja át a régiót a Nyugat a nyugati érdekek szolgálatában – fel sem vetődnek.¹

A nyugati gazdaságpolitika természetének és hatásainak értékelése során ez a cikk Kelet-Közép-Európa három országára – Lengyelország­ra, Csehszlovákiára (ma már Cseh Köztársaság és Szlovák Köztársa­ság), valamint Magyarországra² – fog összpontosítani, csak annyiban tá­maszkodva a régió más területeiről származó tapasztalatokra, amennyi­ben ezek magát Közép-Kelet-Európát illetően is relevánsak.³ A hazai problémák tömegétől megnyomorítva és a nemzetközi gazdasági közös­ségből kizárva, ez a régió rettenetes helyzetben van. A nyugati gazda­ságpolitikusok állításaival ellentétben azonban vannak ezeknek az országoknak más döntési lehetőségeik is, alternatívák, melyek kö­vetése esetén nem maradnának gazdaságilag ennyire sebezhetőek, politikailag kaotikusak és ilyen veszedelmes mértékben a Nyugat­nak kiszolgáltatottak.

A feltételesség diplomáciája

Egy különösen a baloldalon széles körben elterjedt felfogás a kommu­nizmus bukását Kelet-Közép-Európában „vertikális" terminusokban ér­telmezi, mint az alullévő nép felkelését a csúcson lévő kommunisták el­len. E vertikális felfogás szerint Mihail Gorbacsov szovjet elnök, aki a ha­talom igazi csúcsán állt, azáltal játszott döntő szerepet, hogy jelezte: a szovjet vezetés el fogja tűrni az alulról jövő felkelést.

Miközben ez a kép az összeomlásról megfelel a prágai Vencel téren összegyűlt hatalmas tömegről készült televíziós felvételeknek, a való­ságban ez csak egy része a történetnek. A „horizontális" vagy nyugat-keleti dimenzió szintén alapvető oka volt az összeomlásnak. Azzal, hogy a fokozott feszültségek időszakát megnyitotta, és ezzel hozzájárult a szovjet politika bénító kríziséhez, a Nyugat előkészítette a talajt Gorba­csov hatalomra jutásához. Gorbacsov ezután egy kétségbeesett erőfe­szítésbe kezdett, azzal a céllal, hogy a hazai radikális reformok és a Ke­let-Közép-Európából való erőteljes visszavonulás révén újból életet önt­sön a szovjet szocializmusba.

Időközben a hidegháborút lezáró évtizedekben az Atlanti Szövetség a Kelet-Európa elleni erőteljes – bár a hetvenes évek elején-közepén részlegesen és időlegesen enyhített – gazdasági blokádot kombinálta egy olyan politikával, amely azokat az országokat részesítette előnyben, amelyek nem ortodox tendenciákat mutattak vagy a KGST-n (Magyarország, Lengyelország) vagy a Varsói Szerződésen belül (Románia). Párosulva a lengyel és magyar gazdaságpolitikai tévedésekkel, ez a kettős politika a kommunista kormányzatokat a Nyugattól való mind súlyosabb adósságfüggőségbe kergette, ami a keményvaluta-adósság visszafizetése érdekében kikényszerítette a kül­kereskedelem Nyugat felé való átirányítását.⁴

Az 1988-as év végére ennek a kiét országnak a kommunista kormá­nyai politikai zsákutcába kerültek Az adósságok vissza nem fizetése a Nyugattal való kereskedelmi kapcsolatok beszűküléséhez és komoly ha­zai társadalmi és politikai válsághoz vezethetett A demokratizálás és a piacgazdaság felé elmozdulás – lényegében tehát a szovjet zóna elha­gyása – ugyan mindkét rezsim bukásához vezethetett, de lehetővé tette az egyes kommunisták pozícióinak fennmaradását. 1989 januárjában a kommunista pártok mindkét országban a második lehetőség mellett dön­töttek, így elindítva azt az eseménysort, amely a szovjet blokk összeom­lását, Németország egyesítését és a kommunista politikai rendszer és ideológia dezintegrálódását eredményezte.

Az összeomlást követő események során a „horizontális" dimenzió jelentősége megnőtt a „vertikálissal" szemben. A kelet-európai kormá­nyok, akár exkommunista, akár antikommunista jellegűek voltak, akár li­berálisok, akár populisták, valamennyien mintegy tülekedtek a Nyugat felé, hogy bejuthassanak a Nyugat által uralt világgazdaságba és annak intézményeibe. A világ vezető ipari nemzetei (a Hetek Csoportja vagy G7) abban a helyzetben voltak, hogy learathatták a hidegháború termését és ők alakíthatták a régió sorsát.

A KGST és a Varsói Szerződés összeomlása⁵ hatalmas lehetősége­ket adott a G7-nek, hogy befolyásolják, sőt nagyjából meghatározzák azokat a választásokat, amelyek elé az új posztkommunista kormányza­tok kerültek. A Nyugatnak két elsődleges eszköze volt az események kézben tartására. Az IMF-n keresztül politikai ellenőrzést gyakorolt a nemzetközi hitel- és valutaügyek felett Ezenfelül a bilaterális ex­porthitel-politikán, a csúcstechnológiát illetően a Multilaterális Ex­portellenőrzés Koordinációs Bizottságán (COCOM), és a – lényegé­ben az Európai Közösség által megszabott – behozatali vámokon keresztül korlátozhatta a kelet-közép-európai áruk bejutásit a nyu­gati piacokra. A hitelekhez és a piacokhoz való hozzájutás lehetősége életbevágónak bizonyult a kommunista kormányok számára, amikor a KGST összeomlott, a Német Demokratikus Köztársaság eltűnt és a szovjet gazdaság dezintegráiódott.

Ráadásul a Nyugat rendkívül erőteljes ideológiai befolyást gyakorolt a régió új politikai elitjeire. Ezeknek az új eliteknek egy jelentós, és kezdet­ben domináns szerepet betöltő része arra törekedett, hogy országaik polgárait az „Irány Európa!" jelszóval vezessék (ami alatt Nyugat-Európa értékeinek elfogadását és az intézményeihez való csatlakozást értették). Végső soron azonban a nyugati államok maguknak tartották fenn ezt a jogot, hogy eldöntsék, milyen csoportok és intézmények tekinthetőek „európaiaknak". Miután tömegbázisukat az Európába való bejutás ígére­tére építették, ezek a kelet-európai elitek kényszerítve érezték magukat a régióban folytatott nyugati politika támogatására.

A Nyugat befolyása az államigazgatási elitre szintén meglehetősen nagy volt Az új kormányok sürgős, átfogó tanácsokat kértek a Nyugattól a politikai és adminisztratív problémák egész körét illetően. A kommu­nista elit korábbi tagjai versengtek a korábbi ellenzékiekkel az új rend pozícióiért, azért harcolva, hogy a Nyugat mint szakértőket is­merje el őket az új rend paradigmáján belül.

Ezért aligha túlzás, ha azt mondjuk, hogy az 1989-es felfordulást kö­vetően a Nyugatnak az 1945 utáni szovjet kormányéival összemér­hető lehetőségei voltak a kelet-közép-európai események alakítá­sára. A kormányok lehetőségei népeik igényeinek kielégítésére minden téren a G7 beavatkozásától és döntéseitől függtek. Felhasználva azt a hatalmat a nyugati politikusok egy nagyon is konkrét és nagyon is politi­kai jellegű forgatókönyv szerint alakíthatták a régió sorsát.

A nyugati hatalmak az 1989-es kihívásra nem a kis lépések politiká­jával reagáltak. Bár az összeomlás formája és gyorsasága meglepe­tésszerűen érte a legtöbb politikust, a G7 1989 nyarára létrehozta a lengyel- és magyarországi átalakulások kezelésének új politikai gépeze­tét, és kidolgozta a követendő politika céljait és eszközeit egyaránt. Még mielőtt 1989 szeptemberében a régió első – Tadeusz Mazowiecki vezet­te – nem kommunista kormánya átvette volna a hatalmat Lengyelor­szágban, a G7 már kidolgozta követendő politikájának alapvonalait.⁶

1989-ben Párizsban a G7 kormányai céljukat a demokráciának és a piacgazdaságnak Kelet-Közép-Európa államaiban való létrehozásában jelölték meg. A két cél egyenlő súlyt kapott a hivatalos dokumentumok­ban, de a nyilvánosság előtt tartott beszédeikben a nyugati politikusok a demokrácia kivívását deklarálták az elsődlegesnek. Egészen hamar nyil­vánvalóvá vált azonban, hogy a Nyugat gyakorlata drámai módon ellen­tétben áll deklarációival. A demokratikus konszolidációt hamarosan alá­rendelték a piacgazdaság felé való lendületes előrehaladásnak. A kény­szerítő diplomácia, nem pedig a meggyőzés lett az eszköz, amellyel a Nyugat létrehozta a piacgazdaságot Keleten. Annak, hogy bármelyik kelet-közép-európai kormányzat bármilyen téren normalizálja kap­csolatait a Nyugattal, feltételévé tették, hogy megtegye azokat a lé­péseket, amelyeket a nyugati kormányok a kapitalista rendszerbe való gyors átmenet szempontjából döntőnek tekintettek.⁷

A feltételességnek ez a diplomáciája gyakran azt eredményezte, hogy az új kormányokkal szemben keményebb magatartást tanúsítottak, mint korábban a régi kommunista rendszerekkel szemben. 1988 őszén az Európai Közösség tervbe vette, hogy kereskedelmi és együttműködé­si szerződéseket ír alá Magyarország és Csehszlovákia kormányaival, anélkül, hogy ezért belpolitikai változásokat kívánt volna cserébe.

1990-ben az ilyen egyezményeket már a rendszerváltásnak való el­kötelezettség feltételétől tették függővé. A feltételesség új standardjait alkalmazva az Európai Közösség megtagadta Románia demokratikusan megválasztott, Ceausescu utáni kormányától egy kereskedelmi és együttműködési egyezmény aláírását.

Az Európai Közösség által szabott döntő feltétel, a „rendszerváltás", nem a politikai rendszeren belüli változást jelentett, a többpártrendszer és a szabad választások bevezetése értelmében. Richárd Portes, az Eu­rópai Közösség gazdasági főtanácsadója szavaival: „a rendszerváltás határozott kilépést jelentett a szocialista tervgazdaságból – és ennek visszafordíthatatlanságát". Miután elnyerte a kelet-közép-európai kor­mányok egyetértését, a Nyugatnak – sürgette Portes – „ki kell építenie azokat a módokat, amelyek által elkötelezi a hatóságokat arra, hogy ne térjenek el alapvető irányvonaluktól. Hogy a reformprogram hiteles le­gyen"- tette hozzá – ahhoz „ellen kell hogy tudjon állni a megrázkódta­tások és politikai tévedések hatásainak".⁸ Ugyanezeket a témákat vetet­ték fel újból és újból a Nyugat különböző multilaterális szervezeteinek a kelet-közép-európai politikát koordináló vezetői.⁹

Ennek a politikának a fő célpontjai nem a volt kommunisták voltak. Az elmúlt két év során a Nyugatot nem különösebben zavarta a korábbi kommunisták jelenléte a különböző kelet-közép-európai országok ve­zető pozícióiban.¹⁰ A kulcskérdés, ahogyan Portes magyarázta, a társa­dalmi-gazdasági rendszer és a kormányzat azzal szembeni attitűdje volt. így egy mélységesen antikommunista kormányzat 1990 tavaszán történt megválasztása Magyarországon nagyon negatív reakciókat váltott ki Nyugaton, és egyszersmind a nyugati tőke hirtelen menekülését az or­szágból. A Nyugat úgy látta, hogy Antall Józsefnek a Demokrata Fóru­mot képviselő kormánya ellenségesen viszonyul a szabadpiaci kapitaliz­musba való gyors átmenethez.

A nyugati politika és ennek a demokrácia iránti deklarált elkötelezett­sége közötti feszültséget világosan mutatja Portes-nek az az aggálya, hogy a gazdasági átalakulást irányító program „ellen kell hogy tudjon áll­ni a megrázkódtatások és politikai tévedések hatásainak". Úgy tűnik, az Európai Közösség jobban szerette volna, ha a rendszerváltás irányába való gyors előrehaladás ellen tud állni az alulról jövő, az új, liberális-de­mokratikus intézményeken keresztül érvényesülő politikai nyomásnak. Az alulról jövő mozgásokra való ilyen érzékenység, amely nélkülözhetet­len a születőben lévő liberális demokráciák egészséges működéséhez, alá kell hogy rendelődjék a kapitalizmus azonnali megteremtésére irá­nyuló erőfeszítésnek.¹¹

A szovjet blokk összeomlásának hatalmas jelentősége ellenére a He­tek Csoportja nem dolgozott ki semmiféle konstruktív programot a korábbi KGST-területnek egy új világgazdasági és politikai rendbe való integrálására. Az amerikaiak által Nyugat-Európa számára a há­ború után kidolgozott újjáépítési programhoz (Marshall-terv) hasonló el­képzeléseket elvetették.¹² Az Európai Közösség sem túlságosan lelke­sedett az európai integráció Kelet felé való kiterjesztéséért. Mivel koráb­bi regionális gazdasági kapcsolatrendszerük romokban hevert, Kelet-Közép-Európa országai arra kényszerültek, hogy – amennyire csak ké­pesek voltak – bepréselődjenek abba a szűkös térbe, amely a fennálló nyugati gazdasági kereteken belül nekik jutott.¹³

Ahhoz, hogy elérjék a gazdasági kapcsolatok minimális mértékű nor­malizálását, a KGST-országoknak teljesíteniük kellett a Nyugatnak a ha­zai politikára vonatkozó követeléseit. Bár az összes KGST-ország neki­indult a próbának, amely elé a G 7 politikája állította őket, ketten nem mentek át rajta; Románia és Bulgária demokratikusan választott kormá­nyait a Nyugat úgy ítélte meg, hogy nincsenek eléggé elkötelezve a visszafordíthatatlan rendszerváltásnak.¹⁴ 1990 júniusában a 24-ek csoport­ja (azok az országok, amelyek az Európai Közösség által koordinált se­gélyt nyújtottak Kelet-Közép-Európának) befagyasztotta kapcsolatait Romániával. Ezután éppen így járt el Bulgáriával szemben is.¹⁵ Jugo­szlávia szövetségi kormányzata ugyan átment az IMF vizsgáján, de az az intézkedéscsomag, amelynek végrehajtását az IMF az újabb hitelek feltételeként megkövetelte, hozzájárult ahhoz, hogy az or­szág etnikai törésvonalai mentén darabokra szakadjon. Csak a pol­gárháború kirobbanása bizonyult elégnek ahhoz, hogy elhallgattassa az IMF-nek és az Európai Közösségnek a teljes piaci reform melletti komoly jugoszláv elkötelezettséget követelő figyelmeztetéseit.

Így a Nyugatnak a feltételességen alapuló diplomáciája nyomán egyre szélesedő geopolitikai szakadék nyílt Kelet-Európa országai között. Jugoszlávia, Bulgária és Románia (és éppígy Albánia) vannak a szakadék egyik oldalán, míg a három, a térség északi részén fekvő or­szág – Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország – kormányai át­mentek a próbán, és bevonták őket a Nyugattal való kooperatív viszony-ba.¹⁶

A feltételesség diplomáciája és az a nyugati döntés, hogy nem hoz­nak létre új regionális, illetőleg nemzetközi gazdasági rendet, összekap­csolódott egymással. Mindkettő felerősítette a centrifugális erőket a ko­rábbi szovjet blokkon belül. Az Európai Közösség, a Hetek Csoportja és az IMF mindegyik országgal külön-külön foglalkozott, azok belföldi stabi­lizációs programjának megfelelően, ezzel pedig elindított egy, a Nyugat­tal való legszorosabb kapcsolatokért és a legjobb feltételek eléréséért folyó versenyt a régió kormányai között.¹⁷ Ennek az volt az eredménye, hogy ezeket az országokat semmi sem ösztönözte arra, hogy a régi KGST-rend szert egy új regionális kereskedelmi rendszerrel pótol­ják. Mi több, a kelet-európaiak odáig jutottak, hogy minden, a Kelet re­gionális gazdasági integrációjára irányuló nyugati tervet úgy szemléltek, mint fortélyos eszközt arra, hogy örökre kizárják őket az Európai Közös­ség tagságából.

A régi KGST-hálózat egy új kereskedelmi-fizetési struktúrával való felváltásának ez az elmaradása nagyon súlyos következmé­nyekkel járt a régió összes országának gazdaságaira nézve. Mi több, a nyugati gazdasági receptek mindegyike negatívan hathat a kelet-közép-európai országok gazdasági, politikai és társadalmi ál­lapotaira.

A belső gazdasági problémákra javasolt gyógymód

A különböző, a nyugati politikát Kelet-Közép-Európában végrehajtó té­nyezők a kormányoktól az követelték, hogy négy alapvető vonatkozás­ban folytassanak a visszafordíthatatlan rendszerváltás felé vezető politi­kát. A Nyugat képviselői ragaszkodtak a pénzügyi és fizetőeszköz-stabi­lizáláshoz, az árliberalizáláshoz, a privatizáláshoz, és a nyitáshoz a vi­lággazdaság felé – bár ezzel nem járt szükségszerűen együtt a világ­gazdaság megnyitása ezek előtt az országok előtt.

Az intézkedéseknek ezt a csomagját, amelyet a gazdasági élet újraélesztésének egyetlen lehetséges módjaként mutattak be, a gazdasági racionalitás nyelvén legitimálták, amely céljait és azok igazolását inkább technikai, mintsem politikai jellegűeknek állítják be. Hogy biztosítsák a reformok „erőteljes levezérlését", a gazdasági kulcsminisztériumok irányításáért felelős teamet minden országban a pártküzdelmek fölé helyezték. Azokat, akik a rendszerváltás kapcsoló­gombjait kezükben tartották, el kellett zárni a demokratikus politikai in­tézmények nyomásától, azon az alapon, hogy a tudományt nem szabad, hogy beszennyezze a politikai elfogultság vagy a szűk csoportérdek.¹⁸

Ezek a gazdasági csúcsvezetők el voltak látva nyugati modellekkel gazdaságaik számára, és nyugati szakértőkkel, akik gazdaságpolitikai tanácsokkal szolgáltak. A Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete (OECD) saját titkárságán belül létrehozott egy speciális köz­pontot az illető kormányok tanácsokkal való ellátására.¹⁹ Nyugati szak­értők az IMF-től, az OECD-től és az Európai Közösségtől éppúgy, mint a nyugati államok magas rangú tisztviselői, közvetlenül hozzá­férhettek a kelet-európai államok Irányítása szempontjából releváns gazdasági és egyéb adatok teljes köréhez. Ugyanakkor az alternatív gazdasági stratégiákat szorgalmazó gazdaságpolitikus értelmiségi­ek nagy nehézségekkel találták magukat szemben, mikor hozzá akartak jutni a számukra szükséges adatokhoz. Így például még a Szolidaritás Polgári Bizottság Lengyelországban 1989-ben megválasz­tott parlamenti frakcióján belül is az volt a helyzet, hogy azoktól, akik a Balczerovicz-tervvel szemben szkeptikusak voltak, és megpróbáltak al­ternatív gazdaságpolitikai modelleket kidolgozni, megtagadták az ellen­feleik számára hozzáférhető adatokat.

Ez a minden területen gyakorolt általános ellenőrzés rendszeres esz­köze volt a nyugati pénzügyi és kereskedelmi diplomáciának a kelet-kö­zép-európai kormányok irányítására. Az IMF elővigyázatosan szabta meg az adósság leírásának vagy átütemezésének mértékét, figyelembe véve mind a rendszerváltás előrehaladását, mind a társadalmi és politi­kai összeomlás veszélyeit. Így az IMF biztosította, hogy bármilyen kor­mány jön is létre az 1991. októberi lengyel parlamenti választásokból, annak azonnal sürgős tárgyalásokba kelljen bocsátkoznia, hogy új hitel­feltételeket érjen el. Eközben a gazdasági destabilizálódás veszélye je­lentős fékező tényezőként maradt meg a nyugati gazdasági stratégia és az új gazdasági tervek végrehajtása terén.

A nyugati tényezők által Kelet-Közép-Európa kormányaira rátuk­mált „gazdasági liberalizáció" lépéseinek szükségképpen komoly recesszióba kellett taszítaniuk ezeket az országokat. Ezt a helyzetet csak tovább rontotta a regionális gazdasági kapcsolatok megszakadása és a Szovjetunió gazdasági összeomlása. Az eredmény nem annyira a piac felé való elmozdulás volt, mint inkább a piac nagyarányú szét­rombolása.

Az ipari termelés Kelet-Közép-Európában 1990-ben bekövetkezett hanyatlása csak egy része a történetnek. Lengyelország például durván 25 százalékos csökkenést könyvelt el minden területen, az 1989-es ada­tokkal összehasonlítva. A régió, mint egész, 1990-ben átlagosan 17 szá­zalékos termeléscsökkenést szenvedett el.²⁰ Ez az ipari visszaesés csak tovább mélyül: az ENSZ Európával foglalkozó gazdasági bizottsá­ga 1991-re 20 százalékos hanyatlást vár. Ennek a hanyatlásnak nem annyira a nyugati versenynek kitett kelet-közép-európai ipar feltételezett alacsony hatékonysága az oka, mint inkább az aggregált kereslet összeomlása.

Lengyelországban, az IMF-program 1990 eleji mintaországában, az évi inflációt 1991-ben 80-100 százalék között becsülték – sokkal maga­sabb szinten, mint 1989 elején. Annak ellenére, hogy 1991 végére a munkanélküliség eléri az 10 százalékot, a nyugati típusú szociális biz­tonsági rendszert nem építették ki megfelelően. A valóságos vásárlóerő 1990 egyetlen hónapjában többet csökkent, mint amennyit az IMF az egész évre jósolt. Az ipari szektor egésze súlyosan el van adósodva. Mi­után 1990-ben kétségbeesetten megpróbálta a költségvetést azzal ki­egyensúlyozni, hogy az oktatás és az egészségügyi kiadások területén ezeket az ágazatokat megbénító csökkentéseket eszközölt, 1991-re a lengyel kormánynak egy teljesen ellenőrizhetetlen költségvetési deficittel és egy, az általános összeomlás által fenyegetett gazdasággal kellett szembenéznie.

Mind a magyar, mind a csehszlovák kormányok ellenálltak az IMF-től jövő, a lengyel példa követésére buzdító felhívásoknak, és ennek ered­ményeként makroökonómiai destabilizálódásuk kevésbé súlyos. A cseh­szlovák infláció 1991-ben 40, míg a magyar 36 százalékos. A csehszlo­vák ipari termelés 1991-ben az 1990-eshez képest 4,5 százalékkal csök­kent, a magyar termelés ugyanebben az időszakban 12 százalékkal.

A Világbank ama becsléseit, amelyek szerint az 1990-es évek máso­dik felében a lengyel gazdaság visszanyerheti 1989-es termelési szintje­it, a legtöbb más forrásból származó elemzés túlságosan optimistának tekinti. És még a Világbank is úgy véli, hogy Románia és Bulgária csak valamikor a 21. században fogja elérni 1989-es termelési szintjét. A pia­cosítás propagandistái azt erősítgetik, hogy a schumpeteri „teremtő pusztulás" tanúi vagyunk, egy J betű lefelé tartó vonalát látjuk. De Portes, az Európai Közösség fő gazdasági tanácsadója azt mondja, hogy nagyon könnyen lehetséges, hogy a görbe végül inkább egy L betű for­máját fogja felvenni.²¹

A Kelet-Közép-Európa gazdasági bajaira előírt orvosság ugyanazok­ból az üvegcsékből származik, amelyeket az 1980-as évek folyamán a Dél adósság sújtotta országainak a kezelésére használtak. Feltételezik, hogy Kelet-Közép-Európa csak mennyiségileg különbözik Latin-Ameri­kától: egyszerűen több liberalizálásra és több privatizálásra van szüksé­ge. Az alapvető gyógymód ugyanaz marad. A valóságban azonban Ke­let-Közép-Európa és Latin-Amerika egy kardinális jelentőségű szem­pontból különböznek: Kelet-Közép-Európa gazdaságai nem kapitalisták voltak, hanem nagyjából – és Csehszlovákia esetében túlnyomóan – szocializált gazdaságok. Tekintettel erre a különbségre, nagyon veszé­lyes lenne azt feltételezni, hogy a neoklasszikus megoldások, ame­lyeket arra terveztek, hogy a kapitalista gazdaságokat hajlékonyab­bá, egészségesebbé és versenyképesebbé tegyék, ugyanezt a ha­tást fogják elérni a kelet-közép-európai országokban is. Ehelyett a szocializált gazdaságok specifikus vonásai – a munkaerőpiac, a bér­struktúra, a kormányzati finanszírozás anyagi forrásainak sajátosságai – miatt a javasolt gazdasági gyógymód bizonyos gyötrelmes mellékhatá­sokat vált ki.

A munkaerőpiac alapvető vonása bármilyen gazdaságnak. Mivel fize­tésüket pénzben kapták, a kelet-közép-európai alkalmazottak a felszí­nen hasonlítottak nyugati megfelelőikre. De az alkalmazottak valódi tár­sadalmi-gazdasági helyzete a két társadalomban alapvetően különböző volt. Nyugaton az alkalmazottak életstandardja béreiktől, plusz hitelhez jutási lehetőségeiktől (más szavakkal az eladósodásra való lehetősé­güktől) függ. Kelet-Közép-Európában a nyugatihoz hasonló hitelhez ju­tási lehetőségek nem léteztek, és az alkalmazottak életszínvonala csak igen kis mértékben függött a bérek formájában kapott pénzbeli jövedel­műktől. A kommunizmusban" a munkások számára sokkal fontosabb volt, hogy az állam névleges bérekért gondoskodott a lakásról, támogat­ta az energiahordozó- és közlekedési árakat; ellenőrzése alatt tartotta az összes alapvető fogyasztói javak árait, és hogy számos más áruhoz és szolgáltatáshoz hozzá lehetett jutni a szakszervezeteken, vállalato­kon és helyi hatóságokon keresztül. Ezenfelül a pihenési, sportolási és kulturális lehetőségekhez való hozzájutást az állam hatalmas mértékben támogatta. Lengyelországban, ahol a hagyományos szocializált rend­szer már az 1980-as évek során nagymértékben bomlani kezdett, a né­pesség életszínvonalának támogatására fordított összegek 1989-ben a teljes állami költségvetés legalább 30 százalékát tették ki.²²

Ez a speciális munkaerő-piaci struktúra meghatározta az árliberalizálási intézkedések eredményét. Amikor a kelet-közép-európai kormányok megszüntették mind az árellenőrzést, mind a kormánytámogatásokat, továbbra is ellenőrzés alatt tartották a munkaerő árát (azaz a béreket). A lengyel esetben a kormány a bérek növekedését jóval az inflációs ráta alatti százalékra korlátozta, és büntetéseket szabott ki azokra a vállala­tokra, amelyek lehetővé tették az ezt a határt meghaladó bérnöveke­dést. Az ilyen típusú programok teljes körű végrehajtása Lengyelország­ban és régiószerte mindenütt a vásárlóerő és így a hatékony kereslet katasztrofális összeomlását idézte elő. Az alapvető közszükségleti cik­kek árai a magasba szöktek. Mivel a dolgozók pénzben kifizetett bérét itt sohasem úgy számították ki, hogy az biztosítsa az ilyen közszükségleti cikkekhez való elemi szintű hozzájutás lehetőségét, az új feltételek kö­zött a népesség zöme képtelenné vált arra, hogy a puszta túlélését biz­tosító minimumnál többet vásároljon. A hatékony kereslet visszaesése megfosztotta piacaiktól úgy az állami, mint a magánvállalatokat, egyet­len alternatívaként a csődöt hagyva meg számukra. A liberalizálás így azzal fenyeget, hogy a piaci áruforgalmat leállítja. Az áruk megtöltik az üzleteket, és többé nincs sorbanállás, de eltűntek a fogyasztók is. Olyan vállalatok, amelyek normális piaci feltételek között nagyon hatékonyak lehetnének, könnyen tönkremehetnek, míg mások, amelyek talán nem hatékonyan, de alapvető közszükségleti cikkeket termelnek, prosperál­hatnak ezek között a viszonyok között.

A hagyományos kelet-közép-európai gazdaságban a béreket inkább társadalmilag, mint privát módon határozták meg. Más szavakkal: az al­kalmazottak jövedelmét az általuk végzett munkafajta határozta meg, ál­talában inkább az országos szinten rögzített standardoknak, mintsem az adott vállalat nyereségességének megfelelően. Ha egy vállalat rosszul teljesített, az alkalmazottak nem voltak kitéve sem elbocsátásnak, sem bércsökkentésnek. A kormányzat tulajdonképpen a központi támogatá­sokon keresztül a többletértéket létrehozó vállalatoktól a veszteségesek­hez transzferálta az erőforrásokat. így a gazdaság egész bér- és fize­tésstruktúráját és a béralkurendszert is át kellene alakítani ahhoz, hogy a termékek piacának árjelzéseiből hitelesen következtetni tudjunk arra, hogy egy-egy vállalat kapitalista számviteli értelemben nyereséges-e vagy sem.

Ezért azok, akik azt állítják, hogy a jelenlegi kelet-közép-európai depresszió teremtő jellegű – hogy a piac hiteles információkat ad arról, hogy mely vállalatoknak kell csődbe menniük, és melyeknek nem – veszedelmesen távol járnak az igazságtól.²³

Ha a gazdasági döntéshozók ezeknek a torzult piacról jövő árjelzéseknek megfelelően cselekszenek, akkor rettenetes hosszú távú károkat okozhatnak jelentős közvetett forgalmi potenciállal és a normális nemzetközi piacokon jelentős viszonylagos előnyökkel rendelkező szektoroknak vagy vállalatoknak. Az IMF által kikényszerített ha­tékonysági hajsza tehát még a tiszta neoklasszikus előfeltevé­sek szerint is teljesen önkényes és szeszélyes eszköz. A piaci zűrzavar jelenlegi viszonyai között az egyetlen gazdaságilag racioná­lis eljárás a kelet-közép-európai kormányok számára az lenne, ha azokat a vállalatokat támogatnák továbbra is, amelyeket a tervezésnél használt kritériumok – a jelenlegi piaci árjelzésekkel ellentétben – működőképesnek és szükségesnek mutatnak.²⁴

A liberalizálás mélységesen destabilizálta a jövőben előállítandó ja­vak piacát is. A régi rendszerben egy vállalat, amely valamilyen köz­benső terméket állított elő (például acélt), pontosan ismerte a termékei utáni jövőbeli kereslet szintjeit, mert ezeket a tervező hatóságok előre meghatározták. Az illető termék megvásárolója pedig (elvben) ugyan­ilyen biztos volt abban, honnét fogja kapni a terméket és milyen beszer­zési áron. Újabb példájaként a piac kudarcának, mely gazdaságilag irra­cionális eredményeket hozott, a liberalizálás azzal, hogy mindenütt le­rombolta ezt a biztonságot, az elővigyázatos vállalatvezetőségeket arra késztette, hogy drasztikusan korlátozzák vagy csökkentsék a tervezett termelés szintjét. (…)

Nyugaton a tőkepiacokon való kölcsönfelvétel, például államkölcsön-kötvények kibocsátásával, finanszírozhatja a költségvetési deficitet. De Kelet-Közép-Európában nincs említésre méltó hazai tőkepiac, és még jó darabig nem is lesz. A költségvetési deficitet ezért közvetlenül kész­pénzben kell fedezni: plusz bankjegyeket kell nyomtatni, ami nagyon magas inflációs rátákhoz vezet. Ennek alternatívája, az állami költség­vetés kiegyensúlyozása, hatalmas költségcsökkentéseket követel az olyan szolgáltatások finanszírozása terén, mint az oktatás vagy az egészségügy. A lengyel kormány pontosan ezt tette 1990-ben, meg­akadályozva ezzel az oktatási rendszert abban, hogy beindítson egy, a kapitalista piac mikroökonómiai feltételeinek megteremtéséhez életbevá­góan szükséges képzési programot.

Amikor a vállalati nyereségek állami kisajátítása megszűnik, semmi­lyen más, a beruházási erőforrások elosztását megszervező mechaniz­mus sem áll rendelkezésre. Még a minimálisan megfelelő tőkepiacoktól is elég messze van a régió. Amennyiben a bankok játsszák ezt a szere­pet, ezek nem a privát profitabilitás kritériumai szerint teszik ezt, hanem elkerülhetetlenül politikai – nem piaci – jellegű tervezési folyamatokon keresztül.²⁵

Felismerve, hogy a jelenlegi piacok véletlenszerű árjelzéseket adnak, egyes szakértők egy teljesen szabad piacgazdaságra való azonnali ártó­résre hívtak fel. Ez technikailag lehetséges, de az ennek eredményeként létrejövő piac egy háború által lerombolt gazdaság piacára hasonlítana. Ez nem egy fejlett ipari ország piaca lenne, mivel ez utóbbi nagyarányú erőfeszítéseket követelne meg az intézmények mikroökonómiai szinten való kiépítésére. Egy ilyen visszafelé, a primitív piacok irányába tett reg­resszív ugrást csak egyetlen módon lehetne igazolni: azzal, ha azt állít­juk, hogy Kelet-Közép-Európa gazdaságainak fejlett szektorai önma­gukban teljesen értéktelenek, és a földig kell rombolni őket. Pontosan ezt az érvet használták a NDK erőltetett „ipartalanításának" az igazolá­sára, ezt a politikát most exportálják Közép-Kelet-Európába.

De ez az érv igazolatlan marad még magának az NDK-nak az iparát tekintve is. Ahhoz, hogy egy ilyen állítást be lehessen bizonyítani, szük­séges lett volna, hogy a vállalatoknak lehetővé tegyék, hogy kapitalista vállalatokká alakuljanak, mielőtt a versenyben próbára teszik őket. Erre az NDK esetében nem történt kísérlet. A nyugatnémet tőke semmilyen hajlandóságot sem mutatott arra, hogy megváltoztassa a maga kialakult munkamegosztását, csak hogy helyet adjon a saját területeiken ver­senyképesen működő keletnémet iparágaknak. Ugyanakkor az eddig kelet-közép-európai és szovjet piacokra termelő NDK-vállalatok össze­omló piaccal és keményvaluta-éhséggel kerültek szembe Keleten, és így a csőd felé tartottak, nem a valódi piaci feltételek, hanem a piac elégte­lensége miatt. Ez lett a sorsa a Robotronnak, a keletnémet óriás kompu­tervállalatnak. Egy japán társaság meg akarta venni a vállalatot a Treuhandtól, a privatizálást irányító német szervtől. Ez utóbbi visszautasította az ajánlatot, feltehetően azért, mert nem akarta, hogy a Robotron japán kézre jusson. Miután a Treuhand bezárta a Robotront, a német Siemens cég felfogadta a vállalat munkaerejét, és így saját működésébe integrál­ta ezt a kulcsfontosságú gazdasági erőforrást. Míg a Robotron iránti nyugatnémet és japán érdeklődés jelezte, hogy a vállalat távolról sem értéktelen, bezárása mégis azt a téves hiedelmet viszi be a köztudatba, hogy a keleti iparnak meg ez a csúcsteljesítményeket nyújtó vállalata is versenyképtelen volt.

Azt az állítást, hogy Kelet-Közép-Európa iparát jobb lenne kise­lejtezni, meghazudtolja az Európai Közösség ipari lobbijainak erőteljes akciója az EK kelet-közép-európai áruk nyugati piacokra való bejutását akadályozó importkorlátozásainak a megszüntetése ellen (ezt a kérdést ebben a cikkben később fogjuk tárgyalni). Eközben az illető gazdaságok ma éppen olyan messze – vagy inkább még messzebb – vannak a makroökonómiai stabilitástól, mint akkor, amikor a Nyugat által inspirált stabilizációs/liberalizációs programok elkezdődtek. A kelet-közép-európai államok, ahol hiányzik a Kelet-Németországba je­lenleg Európa gazdaságilag legerősebb államából áramló hatalmas mennyiségű állami és magántámogatás, amennyiben a (volt) NDK stra­tégiáját magukévá tennék, még nagyobb gazdasági káosznak néznének elébe.²⁶

A privatizációs hajsza Kelet-Közép-Európában, amelyet megint csak a nyugati kormányok támogatnak, eddig nagyjából az elosztási és szol­gáltatási szektorokra korlátozódott. Csak Magyarországon ment vég­be az ipari magánszektor jelentősebb fejlődése, ami az 1980-as évek alatt végbement hosszú átmenet folyamatának az eredménye.

A magyar átmenet a két évvel ezelőtt Lengyelországban divatos, a kapi­talizmus rendeletekkel való bevezetésére irányuló „sokkterápiás" kísér­letnél nagyobb mértékben járt együtt a mikroszintű intézmények kiépíté­sével, bizonyos adóreformokkal és az inkább fokozatos, mint gyors vál­tozásokkal. Magyarországon a magánszektor még ma is csak az ipari termelés 10 százalékát adja.

Azok, akik az állami vállalatok folyamatos privatizálása mellett érvel­nek, általában egyszerűen azt védelmezik, hogy egész iparágakat rom­boljunk le az átmenet során. Röviden összefoglalva: a kapitalista piac­gazdaságra való gyors átmenet „erőteljes levezérlése Kelet-Közép-Eu­rópában gazdasági programként egyszerűen nem vehető komolyan, bármit mondjon is erről a nemzetközi gazdasági intézmények által alkal­mazott retorika. Ez a gazdasági visszafejlődés programja, potenciálisan barbár jellegű politikai következményekkel.

Ezeknek a következményeknek a láttán némelyek azt a következte­tést vonhatják le, hogy az IMF monumentális tévedésekben bűnös. Ta­lán a gazdaságpolitika irányítói kudarcot vallottak a valóság felismerésé­ben, és valóban nem értették meg, mit tesznek. Talán magával ragadta őket a neoklasszikus közgazdaságtan ideológiája, amely azt hiszi, a vi­lág atomizált, hasznosság maximalizálásra törekvő egyénekből áll, akik minden nehézség nélkül alkalmazkodni fognak a piaci csere új jogi kere­teihez. Más szavakkal, a politika irányítói – vélhetnénk – talán valóban azt gondolhatták, hogy a kapitalista gazdaság felülről, kormányrendele­tekkel könnyen és gyorsan bevezethető.

De az igazság az, hogy ezek a lépések nem gazdasági célokra irá­nyultak, a fejlesztési célok vagy a makroökonómiai stabilizáció értelmé­ben. A nyugati politika hátterében álló célok elsődlegesen geopolitikai jellegűek voltak. A Hetek Csoportjának szakértői nagyon is tudatában voltak annak, hogy a társadalmi rendszerváltozás siettetése alapvetően destabilizálni fogja a kelet-közép-európai gazdaságokat. De a cél az volt, hogy ezeket az országokat a Nyugat képére formálják át, kivonva őket ezáltal a Szovjetunió vonzásköréből, tovább gyengítve a Szovjet­uniót. A gazdaság csak mint a politikára nehezedő kényszerítő tényező került be a képbe (egyszersmind a gazdaság szolgáltatta azt a nyelve­zetet, amelybe a politikai szándékot csomagolták). Ez nem menti fel az IMF-et a gazdasági mellékhatások hibás felmérésének felelőssége alól. De azt jelenti, hogy a Nyugat politikáját a társadalmi rendszerváltozás lencséjén át kell vizsgálnunk.

A belső rendszerváltozás siettetése

A rendszerváltás szempontjából a négy javasolt reformstratégia – a pénzügyi stabilizáció, az árliberalizálás, a privatizálás és a világgazda­ságba való bekapcsolódás – arra voltak szánva, hogy új osztálystruktú­rát teremtsenek meg Kelet-Közép-Európában: egy, a kapitalizmusbeli­hez hasonló munkásosztályt, új, közbülső kapitalista foglalkozási cso­portokat és egy tulajdonosi és vállalkozói osztályt.

Az új munkásosztály létrehozása során az új reformoknak először az­zal kellett szembenézniük, hogy a régi „kommunista" rendszer alkotmá­nyos jogként garantálta a munkához való jogot. A munkahelyeknek ez a garantálása nem egyszerűen törvényesen rögzített jog volt, hanem a pártbürokráciának, a gazdasági vezetőknek és az alkalmazottaknak a rendszer fenntartásához fűződő közös érdeke tartotta fenn. A szovjet blokkban egyetlen kommunista kormány sem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy szembeszálljon ezzel a társadalmi koalícióval és bevezesse a nyugati típusú munkaerőpiacot, a hozzá tartozó munkanélküliséggel együtt.²⁷

1989 óta az új politikai vezetőknek sikerült megbontaniuk ezt a koalí­ciót azzal, hogy nemcsak a gazdasági vezetők támogatását nyerték meg – akiket a kommunizmusban nyugati társaikhoz képest szegényesen fi­zettek -, hanem maguknak azoknak a fizikai dolgozóknak a kezdeti tá­mogatását is, akiket a kapitalista munkaerőpiacra való áttérés hátrányo­san érinthetett.²⁸ A gazdasági reformcsomagok elértek egy kezdeti áttörést egy nyugati típusú munkaerőpiac irányába, biztosítva a munkanélküliség számottevő és emelkedő szintjét anélkül, hogy az alkalmazottak részéről valóságos ellenállásba ütköztek volna. Azok között, akik még állásban voltak, eluralkodott az általános bizonytalan­ság atmoszférája, hozzászoktatva az alkalmazottakat ahhoz, hogy meg­élhetésük vállalatuk teljesítményétől függ. Ugyanakkor az árellenőrzés felszámolása, a termékek piacának nyújtott ártámogatások megszünte­tése és a fizetett orvosi ellátás bevezetése a béreket egyre fontosabbakká tette a munkások számára. A munkásokat ma a régióban mindenütt leköti a kétségbeesett erőfeszítés, hogy mindent megtegyenek a túlélé­süket biztosító állás (vagy állások) megtartásáért.

A bérek ellenőrzés alatt maradtak mindhárom kelet-közép-európai országban. Ami még fontosabb, az ipari szektor legnagyobb része álla­mi kézben maradt, e vállalatok közül sok súlyosan veszteséges, anélkül hogy az állam engedné őket csődbe menni. Egy teljesen kialakult kapi­talista munkapiac elbocsátásokat és csődeljárásokat követelne meg ezeknél a cégeknél. A politikai akadályok eddig visszatartották a kormá­nyokat az ilyen lépésektől. Végül is a gazdaságilag fenyegetett munká­sok nagyon könnyen fordulhatnak olyan politikai mozgalmak felé, ame­lyek azt ígérik, hogy megállítják a reformfolyamatot.

A kelet-közép-európai ipar alacsony termelékenységi szintje ellenére az olyan országokban, mint Csehszlovákia vagy az NDK, az 80-as évek gazdasági krízisének kezdete előtt a szakmunkások életstandardjai vi­szonylag magasak voltak. Ez részben azért volt így, mert a központi ter­vezés rendszerében a szolgáltatásokra és szakemberekre fordított költ­ségek nagyon alacsonyak voltak a nyugati piaci társadalmakhoz viszo­nyítva. A szellemi foglalkozásúak sokkal alacsonyabb fizetéseket kaptak, mint a képzett szakmunkások, és számos, a kapitalizmus számára nél­külözhetetlen foglalkozási csoportra – számvevők, adótanácsosok, bró­kerek, hitelügyekkel foglalkozó tisztviselők – a „kommunizmusnak" nem volt szüksége. A gazdasági vezetők (menedzserek) eközben csak töre­dékkel magasabb fizetést kaptak, mint a magasan képzett szakmunká­sok. Bár a titkosrendőrségi fizetések jelentős improduktív kiadást jelen­tettek, az NDK-tól eltekintve ezek a költségek mégsem emésztették fel a nemzeti jövedelem jelentősebb részét. Az állami és pártbürokrácia lehe­tett kiváltságos és elnyomó, de létszámát tekintve kicsi volt. Az egy főre jutó közszolgálati tisztviselők aránya például sokkal alacsonyabb volt az 1980-as években a Szovjetunióban, mint Nagy-Britanniában.²⁹

Új, közvetítő jellegű kapitalista foglalkozási ágakat teremtve, a kapita­lista piacgazdaság az értelmiség egy nagyon jelentős részének óriási le­hetőségeket kínált az előrelépésre és a gazdagodásra. Ugyanakkor ez az intelligencia még mindig nagyon nagy mértékben az állami költségve­téstől függ, megélhetését tekintve éppúgy, mint a szakmai átképzés le­hetőségeit illetően. Már eleve hatalmas terhelés alatt állva ezek a költ­ségvetések jelentős csökkenteseket hajtottak végre a kultúra, az oktatás és az egészségügy terén. A legrosszabb esetben a jelenlegi gazdasági visszaesés és pénzügyi krízis az értelmiséget a csökkenő gazdasági erőforrásokért, mint például az állami szektor munkahelyeiért folytatott küzdelem során, befelé fordulásra fogja késztetni. Az, ahogyan ezek a feszültségek alakulnak és a politikában megnyilvánulnak, jelentős hatás­sal lesz e társadalmak jelenlegi válságának kimenetelére.

A munkaerőpiacon és egy új professzionális rétegen kívül egy kapita­lista társadalomnak szüksége van magánkapitalistákra, akiknek a válla­latok a tulajdonában vannak, és akik fontos, az emberek mindennapi életét érintő döntéseket hoznak az állásokról, jövedelmekről és előlépte­tésekről. Kelet-Közép-Európában a „kommunizmus" alatt nem létezett ilyen osztály.³⁰ A kérdés az marad, kikből és hogyan kellene létrejönnie ennek az osztálynak.

A három kelet-közép-európai országból egyedül Magyarország ren­delkezett 1989-ben jelentős kapitalista szektorral. Ennek a szektornak a növekedése Magyarországon fokozatosan, több mint egy évtized alatt ment végbe, és a „kommunista" rendszer utolsó két évében végbement egy úgynevezett „spontán privatizáció" is, amelynek során a vállalatve­zetők a jogi változásokat az állami javak saját maguk számára való meg­szerzésére használták ki.

A magyar gazdaság viszonyai között, amelyeket viszonylag kevéssé zavart meg bármilyen Balczerovicz-típusú sokkterápia, ez a városi kapi­talista szektor, amelyet kiegészítenek a virágzó magyar mezőgazdaság­ból profitáló falusi vállalkozók, valódi társadalmi súlyra és politikai je­lentőségre tett szert.

Az állami javak privatizálására történt erőfeszítések 1989 óta mindhá­rom országban arra koncentráltak, hogy mindenekelőtt a kis és közepes kereskedelmi vállalatokat adják el. De a nagyvállalatok zöme az állami szektor része maradt. Az ilyen hatalmas vállalatok privatizálása a piac összeomlásának jelenlegi viszonyai között csődök sorához vezetne. Azonban az állami javak nagyarányú átadása egy új magántulajdonosi osztály kezébe ugyanilyen éles kihívást jelentene a társadalmi struktúra és a társadalom értékrendje számára is. Az ilyen privatizálás sokkal jobban polarizálná a vagyonmegosztást, mint a kommunista bürokraták mellékjövedelmeinek és kiváltságainak régi rendszere.

A régióban a politikai pártok közötti küzdelmek jelentős része éppen ezen új kapitalista osztály kiválasztásának kérdése körűi fo­rog. A négy szóba jövő döntés a következő: eladni az állami javakat kül­földieknek, megteremteni egy kapitalista osztályt (a mai menedzserekből és az újonnan felbukkanó hazai vállalkozókból), helyreállítani a „kommu­nizmus" előtti tulajdonosok tulajdonjogát, vagy átadni a vállalatok tulaj­donjogát valamilyen szindikalista vagy szövetkezeti tulajdonlás formájá­ban a jelenlegi dolgozóknak. Ezek az alternatívák nem zárják ki egy­mást, kifejleszthető mind a négy egyidejűleg is. Ám a közöttük lévő kü­lönbségek elég nagyok ahhoz, hogy sok politikai indulatot keltsenek.

A tulajdonjognak az alkalmazottak, akár mint részvényesek, akár mint szövetkezeti tagok kezébe való átadása Jelentős népi támoga­tást kapna úgy Lengyelországban, mint Csehszlovákiában.³¹ A tu­lajdonjognak ez az átruházása azonban makacs ellenállásba ütkö­zik a nyugati tényezők részéről, azon az alapon, hogy szemben áll a magántulajdon etikájával és szociológiájával. A nyugati tényezők ellenzik a tulajdonjogoknak a „kommunizmus" előtti tulajdonosoknak való visszajuttatását is, mivel ebből az eljárásból évekig tartó pereskedések tömege származna. A közbeeső időben a nyugati beruházóknak nem lenne biztosítékuk arra, hogy ingatlanvásárlásaik törvényesek.

Gyakorlati és politikai okokból egyaránt a nyugati gazdasági intézmé­nyek az első két döntést preferálják – a külföldieknek való eladást és egy új hazai kapitalista réteg megteremtését Ezeknek az alternatívák­nak megvannak a maguk árnyoldalai. A vállalatok külföldiek tulajdonába való eladása esetén például számításba keli venni, hogy a régióba nem áramlik megfelelő mennyiségű nyugati tőke.³² A nyugati vállalatok vár­nak addig, amíg a magánkapitalizmusba való átmenet befejeződik és eredményei megszilárdulnak. Ahol a nyugati társaságok mégis megje­lennek, természetszerűleg a legjobb lehetőségeket keresik, a lehető leg­alacsonyabb áron, és ez jelentós ellenséges, nacionalista indulatot vált ki a régióban, különösen azok között, akik azt remélik, hogy létrehozhat­nak egy új, nemzeti kapitalista osztályt, és annak tagjai lehetnek.

De vannak problémák ennek az új nemzeti rétegnek a megteremté­sével is. A kommunista nomenklatúra korábbi tagjainak, akik tőkés tulaj­donosokká alakultak át, hiányzik a legitimációjuk a közvélemény szemé­ben, az emberek másik csoportja, amelynek elég pénze volna ehhez, illegálisan szerezte a vagyonát, és a népesség körében morális szem­pontból őket is nagyon kevésre tartják A népesség fennmaradó részé­nek pedig egyszerűen nincs elegendő tőkéje ahhoz, hogy egy közepes méretű vállalatot felvásároljon. 1989 végén az IMF kiszámította, hogy a lengyel lakosság tőkéje csak az állami termelőeszközök 5 százalékának felvásárlására volna elég.

Mind a kelet-közép-európai kormányok, mind nyugati tanácsadóik in­gadoztak e között a kétféle opció között. Klasszikus példája ennek a ma­gyarországi Magyar Demokrata Fórum. Későbbi szövetségesével, a Kis­gazdapárttal együtt a Fórum a kis- és középvállalkozók erőteljes nemzeti kapitalista osztályának kialakulását támogatta; ám de miután 1990-ben megnyerte a választásokat, a nyugat) tőke oldaláról jövő nyomás állás­pontjának módosítására kényszerítette.³³ A Mazowiecki-kormány Len­gyelországban a nyugati tőkére való támaszkodást hangsúlyozta, de ez az álláspont vad nacionalista reakciót váltott ki az 1990. decemberi el­nökválasztásokon.³⁴ Csehszlovákiában Václav Klaus akkori pénzügymi­niszter kezdetben a kapuknak a nyugati tőke előtti szélesre nyitását ja­vasolta. A kormány tényleges gazdaságpolitikája azonban figyelemre méltó mértékben óvatosabb volt.

Egy erős magánkapitalista osztály kialakulása továbbra is csak távoli cél marad. A nyugati üzleti érdekek a nagyvállalatok gyors privatizálása irányába hatnak, mivel csak ez demonstrálhatná a régiónak a kapitalista magántulajdon melletti elkötelezettségét, biztonságot nyújtva így a nyu­gati beruházóknak. Másfelől a privatizálás a jelenlegi viszonyok között, gazdasági és társadalmi katasztrófát idézne elő.

Közvetítő megoldást jelentett az állami tulajdonjogok állami holdin­goknak vagy újonnan privatizált bankoknak való átadása Az új német kormány például a korábbi NDK állami vállalatait átadta a maga állami holdingszervének, a Treuhandnak, amely előkészíti a leginkább műkö­dőképes tulajdonegységek eladását hazai vagy nemzetközi vevőknek. Csehszlovákiában eközben a vállalatok zömét négy, újonnan privatizált állami bank fogja irányítani.³⁵ Ezen a módon a vállalatok feletti el­lenőrzés a kormányoktól és a népektől át fog kerülni a Nyugat által tőké­vel ellátott bankokhoz. Ezek az intézmények kell hogy eldöntsék, mely vállalatokat keli bezárni, melyeket kell megfosztani tőkéjüktől, és melyek vonzhatnak új beruházást. Röviden: a bankok fogják megtervezni az or­szág jövőbeli belső munkamegosztását és iparszerkezetét.

Azt a kérdést, hogy ténylegesen kinek a tulajdonában tesznek ezek a bankok, nagyfokú tartózkodással kezelik.³⁶ Azonban valószínűnek tűnik, hogy nyugati magánbankok lesznek a tulajdonosok. Ha így lesz, a nyu­gati tőkének nagy, ha nem döntő befolyása lesz arra, hogyan illeszked­nek be a kelet-közép-európai országok a világgazdaságba és annak nemzetközi munkamegosztásába

1989 óta Kelet-Közép-Európában kezd kialakulni egy nyugati típusú, megélhetését tekintve a kapitalista munkaerőpiactól függő munkásosz­tály. De a folyamat nem válik teljessé mindaddig, amíg egy lényegében privatizált ipar nem teszi a munkaerő zömének megélhetését a tulajdo­nosok privát döntéseitől függővé. A közbeeső időszakban, ahogy az em­berek realizálják, hogy milyen következményekkel jár a kapitalista piac, számolni lehet a politikai visszahatás fenyegetésével.³⁷ Egy erős, füg­getlen, a beruházást, a munkahelyeket és így a népjólétet is kezében tartó kapitalista osztály nélkül az újraválasztásra törekvő kormányok sokkal inkább hajlanak arra, hogy engedjenek a demokratikus politikai nyomásnak, mint arra, hogy a magánvállalkozói réteg számára szüksé­ges biztonság megteremtésére koncentrálják erőfeszítéseiket. Így a gyors rendszerváltásra való törekvés Achilles-sarka éppen a születőben lévő demokratikus politikai rendszer.

Politikai következmények

Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon az új, nem kommunista kormányok kezdetben nagyon széles korú népi támogatást élveztek Még olyan későn is, mint 1990 tavaszán, a közvéleménykuta­tások szerint a lakosság több mint 80 százaléka támogatta Tadeusz Ma­zowieckit, a lengyel miniszterelnököt Csehszlovákiában a Polgári Fórum 1990 júniusában fényes választási győzelmet aratott Magyarországon a választóközönség egy, a piacra való áttéréssel kapcsolatban inkább a fokozatosság álláspontján lévő pártot (a Demokrata Fórumot) részesített előnyben a szabad piacot a legerőteljesebben védelmező pártokkal (a szabaddemokratákkal és a fiatal demokratákkal) szemben. A szavazók viszonylag nagy számban vettek részt a választásokon, és minden szempontból úgy tűnt, hogy a pártok rendszere gyökeret eresztett a la­kosságban.³⁸

Mégis, 1990 őszén mindhárom ország nagyon komoly politikai beteg­ségen ment keresztül. Lengyelországban és Magyarországon a válasz­tásokon való lakossági részvétel kezdetben kielégítő szintjét nagyon ma­gas távolmaradási arány váltotta fel. A lengyel elnökválasztásokon 1990 decemberében a részvétel 60 százalékra esett vissza az első forduló­ban, és 55 százalékra a másodikban, az 1991. októberi parlamenti vá­lasztásokon pedig 10 százalékra Magyarországon a részvétel szintje még alacsonyabb volt, a pótválasztásokon kevesebb mint 20 százalékos szinten maradt.

Lengyelországban 1990 nyarán és őszén a Mazowiecki-kormány né­pi támogatása megrendült és azután összeomlott, ami ahhoz vezetett, hogy Mazowiecki megalázó módon a harmadik helyen végzett az elnök­választásokon. Pártja, a Demokratikus Szövetség népszerűsége az 1991. októberi parlamenti választások idejére még inkább visszaesett. Az 1990 decemberében kormányozni kezdő pártok, a Centrum Szövet­ség és a Liberális Demokratikus Kongresszus, katasztrofálisan megbuk­tak az 1990. októberi választásokon, csak a leadott szavazatok – ez a szavazásra jogosultak 40 százaléka – 8,7, illetve 7,2 százalékát kapták. Magyarországon a pártok közül a legliberálisabb (a szabaddemokratá­ké) választási veresége következtében belső válságba került Csehszlo­vákiában a Polgári Fórum kettészakadt, és szlovák testvérszervezeté­nek tömegbázisa elolvadt átengedve a kezdeményezést más, autoritáriusabb jellegű politikai csoportosulásoknak. Ezek közül az országok kö­zül egyikben sem volt képes a kapitalizmusra való áttérést támogató pártok egyike sem nagyobb számú tagra szert tenni, vagy meghatáro­zott társadalmi csoportok soraiban valódi gyökeret ereszteni.

Ugyanakkor a jobboldalon kvázifasiszta mozgalmak léptek akcióba Stanislav Tyminski X. Pártja Lengyelországban jól szerepelt az 1990-es elnökválasztásokon. Azt, hogy a pártnak (a bíróságok egy kétes jogi manővere segítségével) nem engedték meg, hogy az 1991. októberi parlamenti választásokon részt vegyen, nem fogható fel annak jeleként, hogy egy ilyen típusú párt népi bázisa eltűnt volna.

A deklaráltan a parlamentáris demokrácia mellett álló pártok közül csak a korábbi kommunisták ereje látszik növekedni. Lengyelországban az 1991. októberi parlamenti választásokon erős másodikként futottak be (bár a szavazatok nem több mint 13 százalékával). A legdrámaibb a korábbi Szolidaritás-erősségben, a sziléziai bányavidéken való áttörésük volt, ahol a most Demokratikus Baloldali Szövetség névre átkeresztelt volt kommunista párt a szavazatok vagy 20 százalékát szerezte meg. Ugyanakkor a Balczerovicz-terv által keményen sújtott magángazdálko­dó parasztok elsősorban egy korábbi kommunista társutasszervezet, a Parasztpárt mellett sorakoztak fel, elutasítva a nem kommunista paraszt­szervezeteket és a pártnak közel 9 százalékot juttatva – többet, mint amennyit a Walesa-féle kormánykoalíció pártjai közül bármelyik kapott.

A Szolidaritáson belüli olyan áramlatok, amelyek megpróbáltak hívek maradni a lengyel munkásosztály melletti elkötelezettségükhöz (az olya­nok, mint az új Munkásszolidaritás, amely a választásokon közel 3 szá­zalékot kapott), most tárgyalásba bocsátkoznak a volt kommunistákkal. Ezek a Szolidaritáson belüli frakciók most készek összefogni még hajda­ni elkeseredett ellenfelükkel, a korábbi kommunista szakszervezeti szö­vetséggel, az OPZZ-vel is, amely jelenleg a legnagyobb taglétszámú szakszervezet Lengyelországban. Csehszlovákiában a Kommunista Párt ellenállt úgy a „bársonyos forradalomnak", mint annak a kísértés­nek, hogy megváltoztassa nevét, miután kiesett a hatalomból. Miután a szavazatok 18 százalékát megszerezve előretört az 1990. őszi helyható­sági választásokon, a párt most a legnagyobb a szövetségi parlament­ben, és az egyetlen olyan politikai erő Csehszlovákiában, amelynek megfelelően erős tömegbázisa van mind a cseh területeken, mind Szlo­vákiában.

A rossz politikai közérzettel és polarizálódással szembesülve a politi­kai vezetők mindhárom országban egyre inkább hajlamosak támadni az újonnan megszerzett liberális-demokratikus szabadságjogokat, és tekin­télyuralmi megoldásokat bevezetni. Lengyelországban például Lech Wa­lesa elnök nyíltan játszadozott egy elnöki diktatúra gondolatával. Némely hangok a Magyar Demokrata Fórum táborából is tisztogatásra hívtak fel, nemcsak a korábbi kommunistákkal, hanem a liberálisokkal szemben is. Csehszlovákiában pedig ugyanez a fajta autoritarianizmus látható egy, a jobboldal „piacosító" Václav Klaus által inspirált törvényben, amely a ko­rábbi kommunistákat öt évre eltiltja a közhivatalok viselésétől. Ez a tör­vény, ha keresztülerőszakolják, gyakorlatilag elzárja a Kommunista Pár­tot attól, hogy a szavazóurnákon keresztül kerüljön vissza a hatalomba.

A betegségnek vagy krízisnek ez a sokféle tünete a régió liberális-de­mokratikus rendszereiben lényegében abból ered, hogy a közvélemény elveti a kapitalizmusba való gyors átmenetre való törekvést Ez az elutasítás nem egyszerűen a közvetlen, mennyiségi jellegű nélkülözé­sekre adott válasz. A jelenség mélyebb okokra megy vissza A közvéle­mény-kutatások Lengyelországban az 1980-as évek végén a népessé­gen belül a piaci reformok nagyarányú – 55 százalékos – támogatottsá­gát mutatták. De a közvélemény-kutatások egyszersmind azt is mutat­ták, hogy ez a társadalmi támogatás inkább politikai, mint gazdasági jel­legű volt az emberek ellenezték a vállalatok feletti kommunista el­lenőrzést. Ugyanakkor a lakosság sokkal nagyobb többsége támogatta az általános árellenőrzést. Csehszlovákiában a közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy még 1989 .bársonyos forradalma" után is csak a né­pesség 3 százaléka támogatott a magánkapitalizmusra való áttérést, és a népesség jóval több mint 40 százaléka egy teljesen államosított és ter­vezett gazdaság további fennmaradása mellett voksolt.³⁹ A csehszlovák lakosság 1990 folyamán elmozdult a kapitalista piac támogatása felé. De ez inkább a magasabb életszínvonal képzetének a kapitalizmus fo­galmához társított és a Václav Hável elnök, valamint a Polgári Fórum iránti növekvő bizalom, mintsem a kapitalizmus alapelvei melletti pozitív elkötelezettség miatt alakult így.⁴⁰ A magánkapitalizmussal szemben el­lenséges néphangulat etikai dimenzióját nem szabad alábecsülni. A tár­sadalmi igazságosság és az egalitarizmus Ilyesfajta etikája nem redukál­ható a kriptokommunizmusra. Bár eme érzéseknek megvan a maguk anyagi alapja a régi társadalmi rendszer bizonyos vonásaiban, ezek az erkölcsi eszmények teljes mértékben összhangban vannak az igazsá­gosság klasszikus liberális elveivel is.

E mellett a háttér mellett a Hetek Csoportjának a kelet-közép-euró­pai dekollektivizálásra való erőteljes törekvése elkerülhetetlenül kény­szerítő jelleget kap: a nyugati multilaterális tényezők a régióban az em­bereket olyan utakra kényszerítik, amelyeken ók nem kívánnak haladni. A sztálinizmust gyakran kritizálják azért, mert úgy kezelte az embereket, mint az uralkodó politikai rendszer által megmunkálandó fémdarabokat, olyanfajta társadalomtervezés volt ez, amely ellenkezik az individualiz­mus és a konszenzuson alapuló kormányzás alapvető nyugati liberális elveivel. De a nyugati hatalmak szövetsége szintén engedett a nem de­mokratikus társadalomszervezés kísértésének, figyelmen kívül hagyva a pluralizmusnak azt az elemi követelményét, hogy a valódi csoportérde­keknek a politikai képviseleten keresztül ki kell fejeződniük a politikai döntésekben. A kapitalista restauráció programja a legjobb esetben a társadalom egyharmadát érinti előnyösen. A másik kétharmad nem találja önmagát és felfogott érdekei kifejeződését a reform­programban.

A maga állítólagos gazdasági céljaival, a rendszerváltás irányába ha­tó nyomással és annak veszedelmes politikai és gazdasági következmé­nyeivel a nyugati politika Kelet-Közép-Európa társadalmait a káosz és a kapitalizmus keverékeivé tette. Ez a stratégia nemcsak a sajátos nyugati elfogultságokat tükrözi, hanem egy sor geopolitikai és strukturális szük­ségszerűséget is.⁴¹

A nyugati politika forrásai

A nyugati és különösen az amerikai politikát Kelet-Közép-Európa orszá­gaival szemben mindig a Szovjetunióval kapcsolatos átfogó hideghábo­rús stratégia határozta meg. Csak ebben a kontextusban válik a Hetek Csoportjának a kelet-közép-európai gyors, feszített ütemű rendszervál­tásra irányuló törekvése érthetővé.

Az általánosan elterjedt téves hiedelmekkel ellentétben a hideghábo­rú nem ért véget az 1980-as évek végén. A középhatósugarú nukleáris erőkre (IBF) vonatkozó szerződés által jelzett katonai enyhülés és az ol­vadás a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti kapcsolatokban drá­mai módon csökkentette a nemzetközi feszültségeket és egy sor addig megoldhatatlan regionális konfliktus közős kezeléséhez vezetett. De nem vetett véget a két szuperhatalom közötti nagy versengésnek. A hi­degháború utolsó csatája valójában a Gorbacsov-féle vezetés kétségbe­esett kísérlete volt a szovjet rendszernek rohamos belső reformokkal és a nyugati világgazdaságba való bejutással való revitalizálására. A Hetek Csoportjában tömörült hatalmak el voltak szánva, hogy meghiúsítják az SZKP-nak ezt az utolsó manőverét.

Attól a perctől, hogy 1985-ben hivatalba lépett, Gorbacsov azon dol­gozott, hogy újraélessze a szocialista gazdaságot (azzal a céllal, hogy megőrizze országa világhatalmi státusát a 21. századra is). Miután Rea­gan az 1980-as évek elején fokozta a fegyverkezési versenyt, a Gorbacsov-féle vezetés nagy stratégiai engedményeket készült tenni, vissza akart lépni túlságosan kiterjedt globális elkötelezettségeitől és kísérletet tett a világgazdaságba való – kedvező fettételek melletti – bejutásra. Gorbacsov új politikai kezdeményezései a Nyugattal való megbékélés és a Szovjetunió világgazdaságból való kizárásának megszüntetése irá­nyában először komolyan megosztották a nyugati szövetségen belül a politika irányítóit. Néhányan e lépésekben puszta kozmetikai változást láttak, vagy, ami még rosszabb, blöfföt. Mások, különösen Nyugat-Né­metországban, a gorbacsovizmusban esélyt láttak a német újraegyesí­tésre és az európai politikai térkép átalakítására.

A Hetek csoportjának 1987-es velencei csúcstalálkozója két döntés­sel oldotta meg ezt a vitát. A Nyugat hivatalosan Gorbacsov-pártinak fogja magát deklarálni, üdvözölve a béke és együttműködés új korsza­kát. Másfelől a Nyugat nem fog semmilyen lépést tenni a Szovjetunió elleni hidegháborús gazdasági blokád megszűntetése vagy a Szovjet­uniónak a nyugati világ gazdasági rendjébe való integrálása felé. Hogy összebékítsék ennek e kettős politikának az ellentmondásait, a Hetek csoportja kétségtelenül ügyes módon a kapitalizmus melletti táborba he­lyezte Gorbacsovot, szemben a konzervatívokkal, akik ellenezték a kapi­talista piac bevezetését a Szovjetunióban. Hasonlóképpen félrevezető módon a Szovjetuniónak a világgazdaságba való integrálását a szovje­teknek való „segítségnyújtással azonosították. Ennek a diszkurzív lé­pésnek az alapján azután azt állíthatták, hogy a Szovjetuniónak nyújtott bármiféle segítség az ablakon kidobott pénz, ha és amíg a Szovjetunió nem kötelezi el magát egy, a kapitalizmus irányába való teljes fordulat mellett. A nyugati vezetők nagyon jól tudták, hogy Gorbacsov azért támogatja a szocialista rendszer reformját, hogy megerősítse azt, mi több, hogy újraélessze a kommunista párt tekintélyéi egy libera­lizált politikai rendszerben. De szavakban „támogatva" Gorbacsovot azok ellenében (beleértve saját magát), akik ellenezték a kapitalizmust, nagyon sikeresen meg tudták szerezni a nyugati közvélemény hozzájá­rulását a gazdasági blokád fenntartásához.

Ennek a háttérnek a kontextusában a Nyugat úgy tekintette a kelét-közép-európai rezsimek összeomlásának az előmozdítását, mint a Szovjetunióval szemben folytatott stratégiája részét. Ha a Nyugat javí­totta volna a kelet-közép-európai államok kereskedelmi kilátásait a nyugati piacokon, élénkítette volna ezekben az országokban a gaz­dasági növekedést, és nem gyakorol nyomást a rendszerváltozás irányában, akkor a szovjet gazdaság és így Gorbacsov egész terve inkább erősítést kap, mintsem meggyengül. Másfelől egy gyors, fe­szített társadalmi rendszerváltás a kelet-közép-európai államokban nagymértékben súlyosbíthatta és súlyosbította is a problémákat mind Gorbacsov, mind a Szovjetunió számára, mivel a kelet-közép-európai államok voltak a Szovjetunió legfontosabb külső gazdasági partnerei.

A Hetek csoportja éppen ezért nem készült arra, hogy egy új re­gionális Intézményes keretet kínáljon a kelet-közép-európai álla­moknak, eltekintve az Európai Közösséggel való társult státus erőtlen előkészítésétől – tekintve, hogy mindez nem jelentett sokkal többet, mint a szabadkereskedelemre való 10 éves átmenet ígéretét – (és még ez is magába foglalt egy biztonsági záradékot, amely lehetővé tette az Európai Közösségnek, hogy elkerülje a szabadkereskedelem melletti el­kötelezettséget). A kelet-közép-európai gazdasági kapcsolatok megfe­lelő szervezeti keretének nyilvánvalóan magába kellett volna foglalnia a szovjet köztársaságokat is. De ezzel várni kellett addig, amíg a rend­szerváltás végbe nem megy magán a Szovjetunión belül is.

Most, hogy a Szovjetunió nem létezik többé, milyen nemzetközi té­nyezők formálják továbbra is a Kelet-Közép-Európa felé folytatott nyu­gati gazdaságpolitikát? Sok kelet-európai nacionalista és némelyek a nyugati baloldalon úgy szemlélik a Hetek csoportjának politikáját mint tu­datos imperialista törekvést arra, hogy olyan gyorsan, ahogy csak lehet, megkaparintsanak mindent, ami csak gazdaságilag értékes a régióban, a gazdaság többi részét pedig lerombolják (azzal a céllal, hogy ezeket az országokat elmaradott újgyarmatokká változtassák).⁴²

Bizonyos, hogy bőven vannak a régióban hatalmas profitokra vadá­szó cápák és ragadozók. A nyugat-európai gazdasági lobbyk pedig ké­szek arra, hogy megakadályozzák, hogy Kelet-Közép-Európának a nyu­gati piacokra való bejutása akár a legcsekélyebb mértékben is veszé­lyeztesse fennálló uralkodó pozícióikat. De a Nyugatot aligha lehet azzal vádolni, hogy szántszándékkal lerombolja Kelet-Közép-Európa ipari bá­zisát, és neokolonialista igát kényszerít rá. Nyugat-Európa államai meg akarnak őrizni legalább egy minimális stabilitást és prosperitást a régió­ban, hogy elkerüljék a határaik mentén kirobbanó társadalmi forrongá­sok rájuk is kiható következményeit. És miközben a Hetek csoportjának politikája semmi esetre sem élénkítette a gazdasági növekedést Kelet-Közép-Európában, a félelem, hogy túl erős gazdasági visszaesést vált­hat ki, nyilvánvalóan fékezte a nyugati gazdaságpolitikát, a gazdasági szakértők pedig lázasan dolgoztak azon is, hogy csökkentsék a rend­szerváltás siettetése által okozott gazdasági károkat.

A nyugati imperializmusról szóló tézis egy kifinomultabb változata az a felismerés lehetne, hogy a Nyugat, és különösen az IMF intézményi struktúráiba beépültek olyan mechanizmusok, hogy működésük tendenciálisan ilyen következményekhez vezet.

Az IMF-et „adósságcsendőr" volta képtelenné teszi arra, hogy konst­ruktív, fejlesztő jellegű szerepet játsszon. Ugyanakkor az Európai Közös­ség intézményei úgy vannak strukturálva, hogy védjék a nyugat-európai kereskedelmet, maximális teret adva a különböző „pressure group"-oknak arra, hogy importellenőrzéseket harcoljanak ki. Az Európai Bizottság – az egyetlen, amely képes arra, hogy átfogó pozitív programot fejtsen ki, messze nem elég erős ahhoz, hogy akaratát rákényszerítse a minisz­terek tanácsában részt vevő 12 kormányra.

*

Bármilyen társadalmi és intézményes struktúra alakul ki Kelet-Közép-Európában, a régió lakosságának jóléte és biztonsága nagymértékben függ attól, hogyan integrálódik a régió a kapitalista világgazdaságba Az egyik szélső lehetőség az, hogy ezeket a népeket a fennálló nemzetközi munkamegosztás egy nemkívánatos perifériájára szorítják; a másik, a legszerencsésebb, pedig az, ha lehetővé teszik számukra ipari és mezőgazdasági kapacitásaik megvédését és megszervezését, emellett pedig biztos és szabad bejutási lehetőséget kínálnak nekik a nyugat-európai piacokra.

Ez utóbbi alternatíva az kívánná a Nyugattól – különösen az Európai Közösségtől -, hogy lebontsa a protekcionizmus falait, melyeket azért emelt fel, hogy a kelet-közép-európai államok legfontosabb exportcikkei közül sokat kizárjanak a nyugati piacokról (a mezőgazdasági terméke­ket, az acélt, vegyszereket, textíliákat és szenet). A Nyugatnak le kellene rombolnia ezeket a gátakat, kedvező hitelfeltételek mellett hozzájutási lehetőségeket ajánlania az Európai Közösség országaiból jövő export­hoz, vagy pedig enyhítenie az adósságot, hogy lehetővé tegye keményvaluta-tartalékok felhalmozását Kelet-Közép-Európában. Az ilyen – ke­reskedelmi és pénzügyi kérdésekkel kapcsolatos – nyugati politikai dön­tések döntő befolyást gyakorolnak azután arra, milyen mértékű lesz a közvetlen nyugati beruházás Kelet-Közép-Európában, mivel az ilyen be­ruházást jelentós részben az a vágy motiválja hogy az olcsó, szakkép­zett kelet-közép-európai munkaerőt a fejlett ipar „enklávéiban" az Euró­pai Közösség piacának ellátására használják fel.

Az új kelet-közép-európai elitek így fonák helyzetben vannak a nyugati kormányokkal és Intézményekkel szemben. Ezek a nyugati intézmények egyfelől felügyelik a kelet-közép-európai átmenetet (egy helyi kapitalista társadalomba), másfelől védelmezik a nyugati gazdasági érdekeket a Kelet-Közép-Európából jövő versennyel szemben. Ebben a nyilvánvaló érdekkonfliktusban a nyugati hatal­mak egyszerre Irányítják is a keleti gazdaságokat és versengenek is velük.

A kelet-közép-európai kormányok sajnálatosan gyenge alkupo­zícióban vannak. Az ő gazdaságaik a nagyobb nyugati államokkal összehasonlítva kicsinyek; Kelet-Közép-Európa elszigetelten tárgyal, míg az Európai Közösség tizenkét tagja mindegyik szektorban a legpro­tekcionistább tagállam körűi tömörül; a kelet-közép-európai országokat az adósságteher és a keményvaluta hiánya kétségbeejtő mértékben függővé teszi a nyugati tényezőktől; és miközben az Európai Közősség működhet a kelet-közép-európai kereskedelem nélkül, addig a KGST-kapcsolatok összeomlása a régiót kétségbeejtően ráutalja a nyugati pia­cokra.⁴³

Az 1991 során a kelet-közép-európai országoknak az Európai Kö­zösséggel való társulását szabályozó egyezményekről folyó tárgyalások során a kelet-közép-európai államok megpróbállak az Európai Kö­zősség piacaira való biztos és szabad bejutási (ehetőségeket kial­kudni. De minden, az Európai Közösségben elterjedt, Kelet-Közép-Európa reménytelen gazdasági elmaradottságát emlegető szóbe­széd ellenére ezeknek a gazdaságoknak a kulcsszektorai mégis elég jelentős kompetitív fenyegetést jelentettek ahhoz, hogy vissza­tartsák az Európai Közősséget Importkorlátozásainak megszünteté­sétől. Ennek eredményeként a társulásról folyó tárgyalások holtpontra jutottak azon, hogy az Európai Közösség elutasította a Lengyelország­gal, Csehszlovákiával, Magyarországgal és Bulgáriával való szabadke­reskedelmet. Lengyelország feloldott minden importkorlátozást, de az Európai Közösség nem viszonozta ezt a lépést hasonló lépéssel. 10 éves átmeneti időszakot követelve az Európai Közösség elutasította, hogy liberalizálja a textíliákra, acélra és mezőgazdasági termékekre – a lengyel export felére – vonatkozó szabályokat. 1991 márciusában Len­gyelország külkereskedelmi minisztere, Tadeusz Olechowski kijelentet­te, hogy egyetlen lengyel kormány sem terjeszthet egy ilyen társulásiegyezmény-tervezetet a lengyel parlament elé. Egyszersmind azt is hangsúlyozta, hogy: „ez az egyezmény fogja meghatározni Lengyelor­szág sorsáf.⁴⁴ A munkaerő keletről nyugatra való szabad mozgásával kapcsolatos nézeteltérések tovább nehezítették a tárgyalások előrehala­dását. Ugyanezek az alapvető problémák, különösen a mezőgazdaság­ra, a textíliákra és a munkaerő migrációjára vonatkozó kérdések akasz­tották meg a Magyarországgal folyó tárgyalásokat is.⁴⁵ Nem voltak si­mábbak a tárgyalások Csehszlovákiával sem, bár a mezőgazdaság itt kevésbé nehéz kérdést jelentett. 1991. december közepére az Európai Közösség és a kelet-közép-európai államok megoldottak nézeteltérése­ikből annyit, amennyi lehetővé tette a társulási egyezményeket (amelye­ket mindegyik félnek még ratifikálnia kell). Az egyes kereskedelmi kérdé­sek körüli konfliktusokat azonban még nem oldották meg teljesen. A nyugati oldalon a Kelet-Közép-Európával való nagyobb fokú gazdasági integrációval szembeni ellenállás továbbra is elsődlegesen az ipari lobbyktól jön.⁴⁶

Az Európai Közösség textil- és ruhaipari lobbyja, az European Largest Textile and Apparel Companies (ELTAC) 1990 eleje óta panaszko­dik a konkurencia veszélyére, amely a kelet-közép-európai textilipar ré­széről fenyeget, mely a Szovjetunió textiliparával együtt az Európai Kö­zösségénél körülbelül háromszor nagyobb kapacitással rendelkezik – alacsonyabb munkabérek mellett. Az ELTAC vezetősége amellett érvelt, hogy nem szabad engedményeket tenni Kelet-Európának és Ázsiának. Az Európai Közösség bizottsága azt válaszolta erre, hogy a kereskedel­mi kapcsolatok megnyitása Kelet-Európával új lehetőségeket kínál az Európai Közösség iparának az export terén. De az ELTAC mind ez ideig sikeresen ragaszkodott a szabadkereskedelembe való fokozatos (leg­alább 10 évre elnyújtott) átmenethez, amit pedig mindhárom kelet-kö­zép-európai kormány kezdettől elfogadhatatlannak ítélt.

Más nyugat-európai ipari lobbyk hasonló stratégiákat tettek maguké­vá. Az acélipari érdekeltségek például rendkívül alacsony plafont szab­tak a kelet-európai importnak – az Európai Közösség teljes nyersacélkapacitásának az egy százalékát. A Német Acélipari Társaság elnöke 1991 márciusában kijelentette, hogy az importok gyors liberalizálása vé­dekező reakciókhoz vezethet a General Agreement on Tariffs and Trade (általános kereskedelmi és tarifaegyezmény; GATT)-tárgyalásokon. Azt követelte, hogy a kelet-közép-európai országoktól tagadják meg a nyu­gati acélipari technológiákhoz való hozzájutást mindaddig, amíg el nem fogadják a „konszenzust" a kereskedelmi kérdésekben.⁴⁷

Az Európai Közösség acéllobbyja a kelet-európai acélipar „átstruktu­rálását" javasolja. Más szavakkal, a keleti acélipart fokozatosan le kelle­ne állítani, a munkanélküliek kárpótlását pedig – az Európai Közösség állami hitelein keresztül – a nyugati adófizetőknek kellene finanszíroz­niuk. Az Európai Közösség acéltársaságai azután „segítenének" – kép­zéssel és talán beruházással – a kelet-közép-európai acélipar ama ré­szeinek, amelyeket érdemes fenntartani. Az Ilyen átstrukturálási javasla­tok következményei már megmutatkoztak a korábbi NDK-ban. 1991 fo­lyamán a termelés az 1988-as szint 45 százalékára esett vissza, a fog­lalkoztatott munkaerő 1990 júliusától 1991 végéig 60 százalékkal csök­kent.⁴⁸

Az Európai Vegyipari Tanács (CEFIC) időközben figyelmeztetett, hogy a szabad piacgazdaság Magyarországon, Lengyelországban és Csehszlovákiában való megteremtésére irányuló erőfeszítések „nem szabad, hogy Nyugat-Európa saját vegyipara hosszú távon való műkö­dőképességének a rovására menjenek". Arra hívta fel az Európai Közös­ség és az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA) kormányait, hogy nagy „képzelőerővel" teremtsenek pénzügyi támogatási struktúrá­kat a Kelet-Európa iránt érdeklődő nyugati társaságok számára, beleért­ve a beruházási garanciákat, az adókönnyítéseket és a támogatott hite­leket is. A nyugati vegyipar Keleten biztosíthatná törvényesen létreho­zott, a nyugati modellt követő kereskedelmi szövetségek alakulását.⁴⁹

A gyakorlatban az ilyen eljárások szigorú importkorlátozásokat jelen­tenek mindaddig, amíg az Európai Közösség magánszektora eldönti, hogy kelet-európai riválisainak mely darabjait vásárolja fel és építi be a saját nemzetközi működésébe. Az illető kelet-európai iparágak megma­radó részét kiselejtezik, (jobb esetben az elbocsátottak számára biztosí­tott nagylelkű, nyugati segítségből finanszírozott feltételek mellett). A folytatódó termelés kelet-európai szigeteit végűi az üzemek új, állami alapokból támogatott nyugati tulajdonosai modernizálják. A kelet-euró­pai iparnak a nemzetkőzi munkamegosztásban betöltött jövőbeni helyét nem a piac vagy a keleti állami tervezés fogja eldönteni. A nyugati magánvállalatok lesznek a folyamat Irányitól.

A mezőgazdasági kérdésekben az Európai Közösség szintén nem hajtott végre olyan politikamódosítást, amely számításba vette volna a kelet-közép-európai országok érdekeit. Lengyelországban és Magyaror­szágon a mezőgazdasági szektor mind gazdasági, mind politikai okok­ból jelentős. A magyar mezőgazdaság termelékenysége az 1960-as évek óta különösen kiemelkedő sikersztorinak számított. Mindkét ország reménykedik abban, hogy számottevő haszonhoz jut az exportcikkeikre vonatkozó nyugati vámkorlátozások megszüntetése révén.⁵⁰ De ezek a vámok integráns részét képezik az Európai Közösség közös mezőgaz­dasági tervének, a CAP-nak (Common Agricuftural Policy).⁵¹ Az Euró­pai Közösségen belüli rendkívül erős farmerlobby, amelynek a GATT-tárgyalások jelenlegi fordulójában máris szembe kell néznie egy Jelentős kihívással (az Egyesült Államok részéről), semmi eset­re sem fogja szétrombolni a CAP integritását a kelet-európai pa­rasztok kedvéért.

Pillanatnyilag azonban az áruk keletről nyugatra való szabad mozgá­sának az akadályozása ténylegesen gátolja a nyugati magánszektor be­ruházásait a kelet-közép-európai országokba, mivel az ilyen beruházá­sok egyik fő motívuma az olcsó munkaerő felhasználása lenne az Euró­pai Közösség piacaira történő – enklávé-szerű – termelésben. Maguk a kelet-közép-európai piacok elenyészők. De Prága, Budapest vagy Wroclaw kiváló helyszínek lennének a nyugati beruházás számára, ha az Európai Közösség és az Európai Szabadkereskedelmi Társulás ha­talmas piacai garantáltan nyitva állnának az itt létrehozandó termékek előtt. Magyarországon például a legnagyobb beruházási elképzelések közül néhányat Ausztria határától néhány méterre valósítanak meg.

Az egyik jelentós szövetséges, akit a kelet-közép-európai államok az Európai Közösséggel folytatott vitájukban megszereztek, az amerikai kormány. Dan Quayle alelnök, amikor egy, 1991 júniusában rendezett konferencián beszélt, jelezte, hogy Kelet-Európának a piacokra való be­jutása „elsőrendű téma" lesz a Hetek csoportjának következő, londoni csúcstalálkozóján. „A piacok fontosabbak, mint a segély" – jegyezte meg. „Az Egyesült Államok annyira meg fogja nyitni piacait, amennyire csak lehetséges, és mi azt várjuk az Európai Közösségtől, hogy ugyan­ezt tegye."⁵² Az ilyen, Kelet-Közép-Európának nyújtott amerikai támoga­tás azonban a valóságban azt eredményezheti, hogy az Európai Közös­ség piacai továbbra is zárva maradnak a kelet-európai áruk előtt. (Attól tartva ugyanis, hogy a három ország egyfajta hátsó bejárattá válhat az amerikai és japán beruházók számára, amelyen keresztül betörhetnek az Európai Közösség piacaira, egyes Európai Közösség-tagállamok to­vábbra is korlátozhatják a Kelet áruinak szabad bejutását.)

A társulási egyezményekkel kapcsolatos tárgyalások egy másik fő problémája volt az Európai Közösség elutasító magatartása a Keletről jövő munkaerő szabad Nyugatra áramlásával szemben. A munkások ilyen Nyugatra áramlása enyhítene Kelet-Közép-Európa növekvő mun­kanélküliségén (és a vele összefüggő pénzügyi válságon), keményvaluta-bevételeket eredményezne, amelyek javítanának a pénzügyi mórle­gek egyensúlyán, és növelné az időlegesen Nyugaton dolgozók szak­képzettségi szintjét. De az Európai Közösség határozottan ellenáll an­nak, hogy a munkaerő szabad mozgásának elvét alkalmazza a kelet­közép-európai munkaerő nyugati munkavállalását illetően is.⁵³

Kelet-Közép-Európának a nemzetközi gazdasági közösségbe való jövőbeli integrálódását illetően a legnagyobb veszélyt a korábbi Szovjet­unió köztársaságainak krízise jelenti. A szovjet piac összeomlása na­gyon súlyos csapás mind a három országra, és az oroszországi forron­gásnak kiszámíthatatlan következményei lehetnek, kezdve egy revansista orosz nacionalista rendszertől egészen a polgárháborúig és a Nyugat felé áramló menekültáradatig. A kelet-közép-európai országok maguk keveset tehetnek a tőlük keletre zajló események befolyásolása érdeké­ben. A Nyugatnak viszont van ilyen lehetősége, de kreativitását eddig csak azoknak a mentségeknek a változatosságában és sokféleségében mutatta meg, amelyeket arra hoz fel, hogy miért nem volt képes kialakí­tani egy konstruktív programot, amely bevonná a korábbi Szovjetuniót az új nemzetközi gazdasági rendbe.

Egy alternatív recept a régió számára

Kelet-Közép-Európa országainak ma (csakúgy, mint 1989-ben) keres­kedelmi és pénzügyi egyensúlyzavaraik enyhítése érdekében éppoly szükségük van a közvetlen nyugati cselekvésre, mint egy, a gazdasági növekedést elősegítő feltételrendszerre és politikára. A régió lakossága erre vonatkozó követeléseinek kielégítése elsődleges feltétele a demok­ratikus folyamat stabilizálásának.

A Nyugat könnyen segíthetné a fordulatot ebbe az irányba bizonyos közvetlen lépésekkel. Komolyan véve saját szabadpiaci ideológiáját, a Nyugatnak garantálnia kellene a kelet-közép-európai termékek szabad bejutását az Európai Közösség piacaira. A Volkswagen elnöke, Carl Hahn például hangsúlyozta, hogy „közvetlenül a Nyugat viseli a felelősséget azért, hogy a politikai és üzleti élet Közép- és Kelet-Euró­pában stabilizálódjék", mindenekelőtt a nyugati piacok megnyitása re­vén.⁵⁴ Komolyan enyhíteni kellene Magyarország, Lengyelország és a régió mint egész adósságterheit. Az IMF-nek nyilvánosan el kellene is­mernie, hogy az „átstrukturálást" – azaz az állami vállalatok privatizálá­sát – öt évre fel kell váltani egy koherens iparpolitikával, amely magába foglalná egy fokozatos, és inkább az ipari, mint a pénzügyminisztériu­mok által irányított átstrukturálást. A Nyugatnak arra kellene bátoríta­nia a kelet-közép-európai országokat, hogy alakítsanak egy vám-és fizetési uniórendszert, amely annyit fed le a régi KGST-területből, amennyi csak lehetséges. Ezek a kezdeményezések nyeresé­get hoznának Nyugat-Európának a kereskedelem hatékonysága terén, a nyugati adófizetőknek pedig egyetlen fillérjébe sem kerülnének.

Figyelembe véve a vezető ipari nemzetek közötti feszültségeket és az őket sújtó pénzügyi problémákat, azok a remények, melyek egy, Ke­let-Közép-Európának és a korábbi Szovjetuniónak a megsegítését célzó „Marshall-tervre" irányulnak, talán nosztalgikus utópizmust jelentenek. A politikai helyzet azt kívánná, hogy egy ilyen tervet az Egyesült Államok irányítson, de a vezető gazdasági nagyhatalom, úgy tűnik, nem akarja ezt tenni. A költségvetési deficit, a veszedelmesen nagy magán- és vál­lalati adósság és a folyamatos recesszió mellett az amerikai adminiszt­rációnak pénzt kell vonzania az országba Japánból és Európából a ma­ga saját szükségleteire, ami nem egyeztethető össze egy nagyarányú, a volt KGST-országok megsegítését célzó pénzügyi erőfeszítéssel. A szűkebb értelemben vett nemzeti érdekek szintén kockán forognak. Úgy az Egyesült Államok, mint Japán arra számíthat, hogy egy kelet-európai gazdasági újjáéledés fő haszonélvezője Németország lesz. Éppen ezért vonakodhatnak attól, hogy pénzt fordítsanak egy olyan tervre, amelyből elsődlegesen kereskedelmi vetélytársuknak lenne haszna.

Még ha a konstruktív multilaterális cselekvés a Nyugat részéről lehe­tetlen is, a jelenlegi IMF-féle stabilizációs terveket mindenképpen el kell vetni. Az IMF saját erőfeszítései források előteremtésére minimálisak voltak; funkciója tisztán a politikai sorompóőré volt: megakadályozni, hogy Kelet-Közép-Európába más forrásokból pénz áramolják, és kísér­letet tenni a belföldi gazdaságpolitika irányítására. Az IMF makacsul ra­gaszkodott a maga cseppenként adagoló politikájához, amely ép­pen annyi adósságot engedett el vagy ütemezett át, amennyi ele­gendő volt a makroökonómial összeomlás megelőzéséhez, de túl keveset ahhoz, hogy valamennyi teret adjon a kormányoknak a po­litikai manőverezésre. A nyugati hatalmak közötti verseny sokkal egészségesebb lett volna, mint ez a fojtogató IMF-monopólium. Enged­jük meg azoknak az államoknak, amelyek ma hangadó tényezőkké kí­vánnak válni az új Kelet-Európában, hogy ők legyenek azok, akik a leg­többet is „fizetik": adósságleírások, exporthitelek, kölcsönök stb. révén. Japán és Németország alkalomszerűen már ignorálták az IMF gyámko­dását Kelet-Közép-Európában, és az Egyesült Államokat fel kellene bátorítani, hogy ugyanilyen önálló legyen. Különben az USA-nak az IMF tekintélye megőrzésére irányuló erőfeszítései ahhoz vezethetnek, hogy az USA kereskedelmi vetélytársai kiváltságokra tesznek szert a régió erőforrásaihoz való hozzájutásban.

Ezek közül a lépések közül azonban egyik sem fordíthatja meg az orosz gazdaság rendkívül veszélyes összeomlását. A Hetek csoportja tehetne egyetlen – pénzbe nem kerülő – lépést, amely sokat számíthat­na: átalakulhatnának Kilencek csoportjává azáltal, hogy meghívják ma­guk közé a két legnagyobb korábbi szovjetköztársaságot, Oroszországot és Ukrajnát. Ez egyértelmű jelzése volna annak, hogy a Nyugat el van kötelezve arra, hogy integrálja az egész régiót a fejlett ipari világba (ahe­lyett, hogy megpróbálná az energia-, nyersanyag- és mezőgazdaságiter­mék-szolgáltató alárendelt szerepébe kényszeríteni).

Végül a Nyugatnak komolyan kellene vennie saját liberális-demokra­tikus ideológiáját, s nyíltan bírálat tárgyává tennie a demokratikus sza­badságjogok egyes jobboldali kormányok és pártok részéről való kikezdését Kelet-Közép-Európában. A Nyugatnak el kellene utasítania az erőszakos dekollektivizálást, amely semmiféle népi konszenzusra sem támaszkodik, és ehelyett hangsúlyoznia kellene a demokratikus intéz­mények kiépítését, amely a valódi társadalmi csoportérdekeket és aspi­rációkat a politikai képviselethez és az állami politikához kapcsolja.

Ebben a kontextusban a Treuhand-típusú holdingszerveknek demok­ratikus módon elszámoltathatóaknak kellene lenniük, hogy így megóvják az állami javakat attól, hogy az állampolgárok háta mögött elosztogas­sák őket. A gazdasági átalakulás egész folyamatának lassúbb ütemben kellene folynia, úgy, hogy kevesebb gazdasági áldozattal járjon. A ma­gánkapitalizmus növekedésének fokozatosabb, szervesebb módon kell végbemennie (a születőben lévő liberális-demokratikus politikai rendsze­rek stabilitásának sokkal kisebb mértékű megzavarásával).

Ezekben a javaslatokban némelyek a kommunisták visszatérése mel­letti érvelést láthatnak. Az itt javasolt alternatíva valóban egybehangzik azoknak a szociáldemokrata mozgalmaknak a programjával, amelyek a korábbi kommunista pártokból alakultak ki. De a valóságban a volt kom­munisták Kelet-Európában ma a politikai spektrum minden részén jelen vannak (abból az egyszerű okból, hogy az értelmiség legenergikusabb és legambiciózusabb tagjai szükségképpen a kommunista pártokhoz csatlakoztak a régi rendszerben). Sokan azok közül, akik ma leglelke­sebb hívei a kapitalizmusnak, volt kommunista menedzserek. Csak a tisztán vallásos pártokban vannak a volt kommunisták gyéren képvisel­ve. De a kommunizmus, a Szovjetunióval szövetséges egypárti diktatúra értelmében véve, végérvényesen halott a régióban.

A lengyel vagy a magyar exkommunista szociáldemokraták elsősor­ban azért húzhatnak hasznot a reformpolitikából való népi kiábrándulás­ból, mert az antikommunista szociáldemokraták (az olyanok, mint Adam Michnik, Jacek Kuron és Kis János) fettétel nélkül támogatták a kapita­lizmusba való gyors átmenetet.

A kelet-közép-európai országoknak ma társadalmi szerződésre van szükségük, megegyezésre a kormányzat, a szakszervezetek és a vállalatigazgatóságok között abban, hogy megosztják a gazdasá­gi takarékosság terheit, és kialakítanak egy olyan közös újraélesz­tési és növekedési politikát, amelyet a régió népességének a zöme támogathat. Tragikus módon ma csak a volt kommunista szociáldemok­raták (és szakszervezeti megfelelőik, mint a lengyel OPZZ) állnak ki egy ilyen politikáért. De az új, nem kommunista baloldal egyes – eddig a li­berális centrum felé orientálódó – elemei kezdik átgondolni platformju­kat: Lengyelországban a Munkásszolidaritás, Csehszlovákiában a Pol­gári Mozgalom, Magyarországon pedig még a szabaddemokraták egyes korábbi támogatói is.

A társadalmi szerződés politikája a legkevésbé sem zárná ki ezeknek az országoknak a magánkapitalizmusra való áttérését. Egyszerűen csak a társadalmi igazságosságot és a növekedést tenné az első helyre, és az átmenetet alárendelné a társadalmi csoportok kölcsönös demokrati­kus kapcsolatának.

Az eredmény a „harmadik utas" fejlődés hosszú szakasza lenne. Az elmúlt két óv tapasztalata nagyon erősen arra mutat, hogy azoknak, akik egy civilizált kapitalizmust támogatnak, harmadik utas eszközöket kell magukévá tenniük ahhoz, hogy el is jussanak oda. A Hetek vezetőinek semmi okuk sem kellene hogy legyen arra, hogy az események ilyen menetén felinduljanak. Ha egyszer meg vannak győződve arról, hogy a magánkapitalizmus az egyetlen járható út, akkor hol van a veszély?

Valamiféle ilyen fordulat nélkül a nyugati politikában a korábbi KGST-rógió egy rettenetes társadalmi és gazdasági katasztrófa előtt áll, ame­lyért a Nyugat súlyosan felelős lesz, ha bekövetkezik. Ha a nyugati poli­tika tovább halad a jelenlegi úton, akkor a jövő történészei arra a követ­keztetésre fognak jutni, hogy a Nyugat nem a kommunista diktatúrák el­háborút, hanem a kommunista rendszerek 1989-es összeomlását túlélt nem kapitalista társadalmi rendszerek ellen.

Jegyzetek

1 Az ilyen érvelés klasszikus példáját lásd Schöpflin György .Post-Communism: Constructing New Democracies in Central Europe" c. cikkét, International Affairs (London), 67. köt. 2. sz. 1991. Schöpflinnek sikerül megkerülnie a tényleges politikai erők, folyamatok és dinamika bármilyen empirikus megtárgyalását, annak érdeké­ben , hogy megpróbálja olvasóit meggyőzni arról, hogy a „demokrácia" a régióban tá­voli cél, és hogy a megteremtése felé való elindulás megkívánja, hogy a régió társa­dalmai előbb építsék ki a kapitalizmust)

2 Ezeket az országokat a Nyugat politikája legalábbis hátrányosan érinti. Bármi­lyen értékük van is az itt kifejtett érveknek, mindez a fortiori vonatkozik a korábbi KGST-rógió többi részéret

3 A Kelet-Európa irányában folytatott nyugati kereskedelmi politikáról lásd Gary Bertsch és Steven Elliott-Gower szerkesztésében: The Impacts of Govemments on East-West Economic Relations" (New York: New York University Press, 1991), külö­nösen a Lech Haus és Dariusz Rosaii által írott fejezeteket. A leginkább favorizált KGST-ország, Magyarország kereskedelmi kapcsolatainak részletes tárgyalását lásd: Alfred Tovias „EC-Eastern-Europe: A Case Study of Hungary", Journal of Common Market Studies, 29. köt. 3. sz. (1991).

4 Az ilyen gazdaság-ellenőrzési politikák általános áttekintését lásd: Richárd J. Ellings: Embargoes and World Power Lessons from American Foreign Policy, Boulder, Co, and London: Westview Press (1985) c. művében.

5 A KGST összeomlásának hálásait illetően lásd Marié Lavigne elemzését: „Les pays de l'Est ont besoin de réamenager leurs échanges commerciaux" Le Monde Diplomatique, 1991. október.

6 A Hetek csoportjának intézményes és politikai előkészületeiről lásd: Peter Gowan: The European Communüy and East Central Europe" (Az Európai Közösség és Kelet-Közép-Európa; European Dossier Series, Polytechnic of North London Press, 1991).

7 Erről és a feltételesség más aspektusairól lásd Péter Gowan: „Western Econo­mic Diplomacy and the New Eastern Europe" (A nyugati gazdasági diplomácia és az új Kelet-Európa.) New Left Review, 182. sz. 1990.

8 L. Richard Portes: Introduction to European Economy, Special Issue No. 2. on East Central Europe, Brussels: Commission ot the European Communities. Directo-rate General tor Economic and Financial Affairs, 1991.

9 Az IMF főigazgatója, Michel Camdessus 1990 áprilisában hangsúlyozta, hogy a kelet-közép-európai kormányoknak el kell utasítaniuk a részleges reformokat vagy a kommunizmus és a szabadpiaci kapitalizmus közötti harmadik útra irányuló kísér­leteket. Gyors átmenetet célzó programokat követelt és úgy üdvözölte az IMF-Balczerovicz-féle átstrukturálási tervet Lengyelország számára, mint egy „rendkívül bá­tor", példaadó kezdeményezést (I. a Le Monde 1990. ápr. 21-i számában a beszé­déről készüli beszámolót). A 24-ek csoportja azt is hangsúlyozta, hogy az együttműködés megkívánja, hogy a kelet-közép-európai kormányok előzőleg köte­lezzék el magukat a „piacgazdaság bevezetésére irányuló gazdasági liberalizálás" mellett. Az Európai Közösséggel a társulási egyezményről folytatott tárgyalások nem pusztán elkötelezettséget kívántak meg, hanem felmutatható, a piacgazdaság irá­nyába mutató cselekvést is.

10 A nem demokratikus módon megválasztott kommunista képviselők jelenléte a lengyel parlamentben 1991 októberéig nem bizonyul) a Hetek, illetve a Huszonné­gyek csoportja és Lengyelország közötti szoros együttműködés akadályénak. Cseh­szlovákjában sem jelentett problémái egy volt kommunistának a szövetségi minisz­terelnöki pozícióban való megmaradása.

11 Némelyek Nyugaton megpróbálják azzal kikapcsolni a Kelet-Közép-Európa kormányait a jelenlegi társadalmi érdekek és igények iránti érzékenységre felszólító pluralista érveléseket, hogy azt állítják, hogy a „valódi" liberális demokráciának a pia-

Némelyek Nyugaton megpróbálják azzal kikapcsolni a Kelet-Közép-Európa kormányait a jelenlegi társadalmi érdekek és igények iránti érzékenységre felszólító pluralista érveléseket, hogy azt állítják, hogy a „valódi" liberális demokráciának a pia­ci kapitalizmuson .kell" alapulnia. De ez az állítás nélkülöz mindenfajta elméleti iga­zolást. A The Economist megpróbálta azt bizonygatni, hogy a nagy állami szektor te­kintélyuralomhoz vezet, de a nagy állami szektorral kapcsolatos múltbeli osztrák, chi­lei és angol tapasztalatok azt sugallják, hogy amit ez a folyóirat művel, az nem egyéb, mint a privatizálás leegyszerűsítő apológiája.

12 Bizonyos ilyen típusú terveket (különösen egy fizetési uniót illetően) kidolgoz­tak az Európai Közösség szakértői, de sem a Hetek, sem a Huszonnégyek nem szorgalmazták megvalósításukat.

13 Ez kemény ítéletnek tűnhet olyan nyugati kezdeményezések fényében, mint a 24-ek PHARE segélyprogramja Kelet-Közép-Európában. De ez a program a fel­ajánlott pénzösszegeket tekintve nagyon csekély jelentőségű; egyszersmind túlnyo­móan a kelet-közép-európai magánszektor növekedéséhez és a mikroökonómiai változásokhoz van kötve. Semmit sem tesz azért, hogy valóságosan és garantáltan megnyissa a nyugati piacokat a kelet-közép-európai termékek előtt, vagy hogy könnyítsen azokon az akut valutaproblémákon, amelyekkel a régiónak szembe kell néznie. A PHARE-ről lásd Gowan (6. jegyzet).

14 Az Európai Közősség által delegált megfigyelők tisztának és törvényesnek fo­gadták el úgy a romániai, mint a bulgáriai választásokat, bár néhány amerikai megfi­gyelő ezzel nem értett egyet. Az amerikai Republikánus Párt mindkét országban szá­mottevően részt vett az ellenzéki pártok választási kampányában.

15 Bulgária elutasítása azt jelzi, hogy egy egyetemistatüntetésnek a bányászok segítségével való brutális elnyomása 1990-ben az ürügye, nem pedig az oka volt a Romániával való kapcsolatok befagyasztásának. A koszovói albán lakosság elleni sokkal brutálisabb szerb-jugoszláv repressziók az 1980-as években nem váltottak ki hasonló nyugati reakciókat.

16 Egyes nyugat-európai vezetők kevésbé lelkesen támogatták ezt a döntést, mint a Bush-adminisztráció. 1990-ben az Európai Közösség Bizottsága, megriadva a gyorsan romló romániai és bulgáriai helyzettől (ós kétségkívül a lehetséges nem­zetközi következményektől) nagy erőfeszítéseket tett, hogy meggyőzze a nyugati kormányokat mindkét ország (ill. kormány) bizonyos mértékű támogatásának a szükségességéről.

17 Lásd az European Economy (Brussels: Commission otthe European Communities, Directorate Generalfor Economicand Financial Affairs) 1990-ben és 1991-ben kiadott két, Kelet-Közép-Európának szentelt kötetében a nyugati intézkedés­csomagok hasznos összefoglalóit és a róluk szóló diszkussziókat. Az ENSZ Európá­val foglalkozó Gazdasági Bizottságának évi jelentései szintén hasznos összefoglaló­kat kínálnak a gazdaságpolitikai döntésekről és azok kihatásairól.

18 Így Lengyelországban a nyugati kormányok és az IMF megtettek mindent, amit csak tudtak, hogy az érinthetetlenség légkörét teremtsék meg Leszek Balczerovicz, a gazdaság legfőbb irányítója körül. Amikor a Mazowiecki-kormány, amelyben Balczerovicz miniszter volt, lényegében a Balczerovicz-terv népszerűtlensége miatt megbukott a választásokon, az új kormány mindazonáltal mégis kötelességének érezte, hogy Balczeroviczot megtartsa pozíciójában. 1991 júniusában a tervvel szembeni növekvő népi ellenállás a Szolidaritást arra késztette, hogy tiltakozó sztrájkra hívjon fel, és Walesa elnök első helyettese megkockáztatta, hogy Balczero­vicz távozását javasolja. De ez ellenséges lépésnek érződött és feltűnést keltett Nyu­gaton, minekután a kormány kötelezve érezte magát, hogy tagadjon minden, a gaz­dasági diktátor elmozdítására irányuló szándékot,

Csehszlovákiában a két legprominensebb szabadpiac-szakértő, Václav Klaus és korábbi főnöke, Valtr Komarek nem értettek egyet a gazdasági stratégia kérdésé­ben, mivel Komarek sokkal lassúbb ütemű és „szervesebb" változást sürgetett. A kettejük közötti küzdelemben az Economist szerint (1990. márc. 10. p. 62.) az IMF-team billentette a mérleget Klaus javára, amely 1990. március elején érkezett Prágá­ba. A Polgári Fórum 1990. júniusi választási győzelme után Havel elnök el kívánta mozdítani gazdasági csúcsirányítói posztjáról Klaust, kinevezve őt a Nemzeti Bank igazgatójának, de ez politikailag lehetetlennek bizonyult. Ugyanakkor másgazdasági kulcstárcákat adtak a koalíció összes pártja által elfogadott pártonkívüli „gazdasági szakértőknek": a gazdasági reformért felelős első megbízott (Václav Vales) és a nemzetgazdasági stratégia minisztere (Pavel Hoffman) posztját.

Magyarországon a nyugati tökének a Demokrata Fórum választási győzelme utáni menekülését csak Antall Józsefnek, a Demokrata Fórum vezérének az a dön­tése állíthatta meg, hogy kormánya pénzügyminiszterként (Rabár Ferenc, majd Kupa Mihály) és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztereként (Kádár Béla) sorom­póba állított megfelelő pártonkívüli .akadémiai szakértőket" is.

19 Az új központról I. OECD Observer, 1991. április-május.

20 1989-ben Kelet-Európában minden ország ipari termelése csökkent valamivel (kivéve Bulgáriát). Ezzel összehasonlítva 1990 negyedik negyedévére Bulgária ipari termelése 17százalékkal csökkent, Magyarországé 12 százalékkal, Lengyelországé 23,3 százalékkal, Romániáé 30 százalékkal és Csehszlovákiáé 3,8 százalékkal. Problémás Economiquas(Paris) 2320. sz. 1991. április 10. p. 2.

21 Richard Portes, „Introduction" European Economy. 2. Special Edition on Eastern Europe (Brussels: Commission of the European Communities, Directorate Gene­ral tor Economic and Financial Affairs, 1991.)

22 Lásd Stanislaw Gomulka „Reform and Budgetary Policies in Poland 1989­1990" in: European Economy 43. sz. (Brussels: Commission of the European Com-munities, Directorate General for Economicand Financial Affairs, 1991.)

23 Egyike azoknak, akik ezt állítják, Ben Winiecki. L. cikkét a Soviet Studíes 43. évf. 4. sz. (1991) pp. 669-676.

24 L. Paul Hare és Gordon Hughes, „Competitiveness and Industrial Restructuring in Czechoslovakia, Hungary and Poland" European Economy, Special Edition No. 2. on Eastern Europe. (Brussels: Commission ofthe European Communities, Di­rectorate General for Economic and Financial Affairs, 1991).

25 L. Wojciech Charemza: Alternative Paths to Macrosconomic Stability in Cze­choslovakia European Economy, Special Edition 2. on Eastern Europe (Brussels: Commissions of the European Communities, Directorate General for Economic and Financial Affairs, 1991).

26 A Financial Times szerint (1991. okt. 24. p. 2.) a német kormány által az új szövetségi államokba irányított közpénzek 1991-ben 150 milliárd márkát tettek ki, és 1992-re várható összegüket 170 milliárd márkára becsülik, ami a német nemzeti össztermék 6,25 százaléka. A beruházások és jövedelmek beáramlása Nyugat-Né­metországból több m int négyszerese az 1991-ben Kelet-Európába beáramló összes nyugati pénznek, ennek ellenére az egyesítés óta vagy 1,5 millió keletnémet települt át Nyugat-Németországba – ez a menekültáradat még mindig heti 12.000 embert érint. Félmillió olyan kelet-német ól a korábbi NDK-ban, akik a nyugati országrész­ben dolgoznak; 1,5 millió keletnémet munkanélküli, további 1,5 millió részmunkaidős (ezek általában alig dolgoznak valamit); további félmillió ember pedig átképzésen van, és ezért nem számítják a munkanélküliek közé. És mindez egy 16 milliós – Len­gyelország népességének kevesebb mint a fele – népesség mellett.

27 A munkához való jognak a szovjet típusú rendszerekben betöltött alapvető strukturális jelentőségét Dávid Granick demonstrálta „Job Rights in the Soviet Union" (Cambridge University Press, 1987) c. munkájában.

28 Ennek a legdrámaibb példája volt a Kereszténydemokrata Unió által az első NDK-beli választásokon, 1990 tavaszán Szászország nagy ipari központjaiban ka­pott hatalmas szavazatmennyiség.

29 A relatív bérkülönbségek a Szovjetunióban a legutóbbi glasznoszty utáni ku­tatások szerint 19B5-ben a következő képet mutatták: 100-nak véve a fizikai munká­sok fizetését, a technikusi és mérnöki személyzet fizetése 110,2 volt, az adminiszt­ratív ás tisztviselői személyzeté pedig 77,8. L. Henryk Flakierski „Changes in Income Inequality inthe USSR" in: Anders Aslund (szerk.): Market Socialism or the Restoration of Capitalism (Cambridge: Cambridge University Press, 1992). A csehszlovák ál­lambiztonsági rendőrség létszáma az új megbízott belügyminiszter, Jan Rumi jelen­tése szerint 13 000 fő volt, de ez magába foglalta a határügyekkel foglalkozó tisztvi­selőket is.

30 Magánszektorok léteztek a régióban, de ezek kicsiny méretűek voltak és álta­lában nem kapitalista jellegűek: a paraszti családi gazdálkodás és kisipart termelés Lengyelországban az 1950-es évek vége óta létezett, és a kommunista kormány az 1980-as évek elején kifejezetten bátorítani is kezdte a kapitalista szektori a csoportokat először katasztrofálisan sújtotta az Európai Közösség élelmiszer-„segélye", amely az olcsó élelmiszerrel lenyomta a parasztok terményeinek árát, azután pedig a Balczarovicz-terv, amely szétrombolta a belső piacot, és 50-60 százalékos kamatlábak bevezetésével csődbe kergette a kisvállalkozásokat. Ezt követően meg­jelent az új magánvállalkozások egy hulláma, de ezeket túlnyomó többségükben olyan, mellékállásban vállalkozó egyének irányították, akik kétségbeesetten próbál­tak az alapvető szükségleti cikkek általános hiányának kihasználásából megélni.

31 Lengyelországban a Szolidaritás szakszervezet ragaszkodott hozzá, hogy a Mazowieczki-kormány az 1990-ben végrehajtott privatizációk egy részénél vegye fi­gyelembe ezeket a lehetőségeket is. Csehszlovákiában ezeknek a lehetőségeknek a népszerűsége kiderült a privatizálás első fázisának 1990. januári megkezdődése előtti utolsó hónapokban tartott közvélemény-kutatásokból.

32 Susan Collins és Dani Rodrik az évi tőkeáramlást egész Kelet-Európába (ki­véve a korábbi NDK-t) legrosszabb esetben 12, legjobb esetben 24 milliárd dollárra becsülik. Azt a következtetést vonják le, hogy legoptimisztikusabb előrejelzésük jóval a volt NDK-ba való tőkeáramlásra vonatkozó legpesszimisztikusabb becslésük (30 milliárd dollár) alatt van. L.: Eastem Europe and the Soviet Union in (ne World Economy (Washington, D.C.: Institute for International Economics, 1991) c. munká­jukat. Mivel a lengyel állami gazdasági javak értékét az IMF százmilliárd dollárra be­csüli, valószínűtlen, hogy az ilyen állami javak jelentós részét a régióba beáramló megfelelő mennyiségű tőke le tudná kötni.

33 L. Andor László nagyon érdekes és jelentős pamfletjét: JK gazdaságpolitika kényszerzubbonya" (Budapest: Cikkek a demokratikus átmenetről, 8. sz. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, 1991).

34 Az X Párt vezetője, Tyminski, árulással vádolta Mazowieckit, amiért a lengyel vállalatokat olcsón kiárusítja idegeneknek. Tyminski a teljes ismeretlenségből jött, hogy azután megelőzze Mazowieckit az 1990. novemberi elnökválasztások első for­dulójában.

35 A kormányzat legutóbbi terveinek részleteit I. a Financial Times 1991. nov. 8-i számában: Survey of the CSFR.

36 Ugyanakkor Klaus kieszelt egy leleményes tervet arra, hogy politikailag legiti­málja ezt a tulajdontranszferálást, oly módon, hogy az ország minden állampolgárá­nak felajánl az állam egy bont, amelynek segítségével megszerezhetik bármely álla­mi vállalatnál az ilkelő vállalat részvényeinek egy kis töredékét. Ez a tulajdon szocia­lizálásának a látszatát kelti, miközben a tulajdon nagymértékben koncentrálódni fog.

37 Lásd Lena Kolarska-Bobinska: „The Myth of the Market and the Reality of Re­form" in.: S. Gomulka és A. Polonsky (szerk.): Polisfi Paradoxes (London and New York: Routledge, 1989). Csehszlovákiáról I.: Sharon L. Wolchik, Czecboslovakia in Transition (London; Pinler, 1991) és James P. Mc. Gregor: „Value Structures on a Developed Socialist System: The Case of Czechostovakia" Comparative Politics, 23. köt. 2.sz. (1991).

38 A Magyar Demokrata Fórum a szavazatok 24,7 százalékát kapta, a Szabad Demokraták Szövetsége 21,4 százalékát, a Fiatal Demokraták pedig 8,9 százalékát.

39 L. a 37. sz. jegyzetel.

40 Uo.

41 A kelet-közép-európaiak előtt álló társadalmi választási lehetőségek figyelemreméltóan hasonlítanak ahhoz, amit John Rawls „kiinduló helyzetnek" nevez. Más szavakkal, a kelet-európaiaknak ma lényegében rögtönzésszerűen általánosan elfogadható szabályokat kell konstruálniuk a tulajdon elosztáséra, valamilyen közös igazságosság fogalom alapján, ám anélkül, hogy tudnák, hogy egyénileg hogyan fog­nak boldogulni e szabályok mellett.

42 Több okból is indokolt az aggodalom e kérdésben a szovjet gazdaságot il­letően. Az egyik legutóbbi IMF-jelentés túlnyomóan a Szovjetuniónak mint az ener­gia, nyersanyagok és mezőgazdasági termékek termelőjének szerepére koncentrál, nagyon kevés teret adva a korábbi Szovjetunió köztársaságainak arra, hogy ipari ha­talmakként is komoly szerepet játsszanak a világgazdaságban.

43 Kelet-Európa az OECD-vel folytatott kereskedelmének egésze 1988-ban az OECD kereskedelmének csak 1 százalékát tette ki.

44 L. Agence Europe, 1991. márc. 21.5456. sz. p. 9.

45 L. Agence Europe, 1991. máj. 3. 5484. sz. p. 6.

46 Ennek a problémának az áttekintéséi I. a Financial Times 1990. márc. 20-i számában, 9. o.

47 L Agence Europe, 1991. márc. 8. 5447. sz. p. 10.

48 L. Agence Europe, 1991. máj. 1. 5483. sz. p. 13.

49 L. Agence Europe, 1991. ápr. 25. 5479. sz. p. 14.

50 A cseh és szlovák mezőgazdasági termelés inkább az importpótlásra és a belső piacra irányul.

51 L. Agence Europe, 1991. ápr. 25. 5498. sz. p. 14.

52 L. The Guardian (London), 1991. jún. 8. p. 7.

53 Németország, Franciaország, Olaszország és a Benelux-államok egyetér­tettek abban, hogy eltörlik a lengyel turistákra vonatkozó vízumkényszert, és le­hetővé teszik számukra, hogy három hónapnyi ideig az országban tartózkodjanak, feltéve, hogy nem kivannak ott dolgozni. De ez a megegyezés csak azért vált lehet­ségessé, mert a lengyel kormány ígéretet tett arra, hogy el fogja fogadni azoknak a lengyeleknek a hazatoloncolását, akik megpróbálnak a megszabott időn túl az illető országban maradni, illetve állandó álláshoz jutni. A holland és a belga kormányok a vízum eltörlésének feltételévé tették, hogy a lengyelek ebbe beleegyezzenek. L. Agence Europe 1991. márc. 26. p. 7.

54 Financial Times, 1991. okt. 8. p. 2.

A címben jelzett témát négy különböző oldalról fogom megközelíteni:

Megközelítésem alapvetően világgazdasági jellegű, vagyis feltételezem a kapitalista világrendszer létezését, amelyet a tőkefelhalmozás kényszere hajt előre. Az állam szocialista rendszerek Is ennek a rendszernek a korlátain, a világpiacon belül működtek. A kapitalista világrendszert a centrumrégiók – az egymással a hegemóniáért ver­sengő vezető gazdasági hatalmak – és a perifériák – a saját gazdasági és társadalmi struktúráiknak a kapitalista világrendszerbe való integráló­dás során végbement lerombolása vagy eltorzulása miatt a centrumoktól függő régiók – egymás mellett létezése jellemzi. Mindazonáltal a perifé­riák termelnek értékeket, ezeket elsajátítják a hegemóniát birtokló hatalmak, melyeket egyedül ez tesz képessé arra, hogy a világgaz­daságon belüli centrumpozíciót megszerezzék. Ezt az elméleti meg­közelítést széles körben alkalmasnak tartják a Harmadik Világ Nyugattól való függőségének az elemzésére; azonban hosszú ideig általában fi­gyelmen kívül hagyták, hogy Kelet-Európa legtöbb része is a perifé­ria szerepét Játssza a kapitalista világrendszeren belül. Amikor a problémát a perifériák oldaláról – a jelen esetben az adós nézőpontjából – elemzem, Magyarországot fogom példaesetnek választani.

A hitelezők

Az 1929-es világgazdasági válság eredményeként a nemzetközi pénz­ügyi rendszer összeomlott, a tőke elértéktelenedett. A vezető ipari or­szágok nagy hitelintézményei gazdasági tevékenységeiket a centrumré­giókra koncentrálták, többé vagy kevésbé elhanyagolva a perifériákat, amelyek lényeges szerepet játszottak a krízist megelőzően a nemzetközi munkamegosztásban. Így 1929 egy új korszak kezdetének tekinthető a centrumok és a perifériák viszonyában: egyfajta „lélegzetvételi szünet" kezdetét jelentette a perifériák számára, különösen a déli féltekén; egyes latin-amerikai országok az 1930-as években megpróbálkoztak egy importhelyettesítő ipari fejlődés elindításával.

A kelet-európai perifériák számára ez a lélegzetvételi időszak csak a második világháború után kezdődött el. Kelet-Európa a szovjet befolyási övezet része lett. Így ezt a zónát a háború utáni hegemón nagyhatalom, az USA bojkottálta, és ezt a bojkottot rákényszerítette minden olyan or­szágra, amely az Európai Újjáépítési Program (a Marshall-terv) kereté­ben támogatást és hitelt kapott az USA-tól.

Kelet-Európa, bizonyos kivételeket (mint az iparosított Cseh- és Mor­vaország) leszámítva, ebben az időben nem volt érdekes a Nyugat, és különösen nem az USA számára. A háború utáni humanitárius és újjá­építési segélyeket éppen ezért Európa iparosodott nyugati felére kon­centrálták, amelynek, mint a világgazdaság egyik, ez időben az USA el­lenőrzése alatt álló centrumrégiójának, segíteni kellett az újjáépítésben. Eltekintve attól, hogy szocialista volt, Kelet-Európa egy döntően agrár­jellegű perifériának számított, amelynek az ekkor saját újjáépítési és növekedési erőfeszítéseivel elfoglalt Ipari Nyugat számára nem volt semmilyen érdekessége.

Ez volt a gazdasági háttere annak, hogy Kelet-Európában meg­kezdődött egy „szocializmusnak" nevezett sajátos importhelyettesítő ipa­rosítás.

A 60-as, 70-es évek fordulójára a fejlett ipari Nyugaton megválto­zott a helyzet. A gazdasági újjáépítésen már túl voltak, a verseny éle­sebbé vált. Nyugat-Európa és Japán erős ipari hatalmakká váltak, amelyek kezdték megkérdőjelezni az Egyesült Államok hegemóniáját. A háború utáni gazdasági sikerek a centrumországokban a töme­gek részéről megnyilvánuló hatalmas keresleten és a munkások együttműködési hajlandóságán alapultak, ami magas bérköltségek­kel Járt, ez pedig egy további olyan tényezőt Jelentett, amely a kény­szerű versengés szituációjában korlátozta a tőkések profitját.

A tőketulajdonosok számára, akik le akarták küzdeni ezt a problémát, kétféle következtetés adódott ebből a szituációból. Egyfelől a csökkenő profitok miatt a beruházások Iránti érdeklődés szintén csökkent. Ez az oka annak, hogy ebben az időszakban olcsón lehetett hitelekhez jutni; a hitelek kockázatmentes kamatmegtérülési lehetőséget kí­náltak a tőketulajdonosoknak. Másik stratégiájuk abban állt, hogy igyekeztek csökkenteni a termelési költségeket. Megnövekedett az érdeklődés Kelet-Európa és a Harmadik Világ iránt; alkalmas elhe­lyezési tereppé váltak a világméretekben újjászervezett ipari terme­lés számára. A nagy munkaerő-ráfordítással járó termelést Kelet-Euró­pában és a Harmadik Világban koncentrálták. Az ezekben a régiókban található olcsó munkaerőt a költségek csökkentésére és arra használták fel, hogy növeljék azoknak a multinacionális cégeknek a versenyképes­ségét, amelyek hozzájutottak az olcsó munkaerő piacaihoz éppúgy, mint bizonyos új fogyasztókhoz. A fentebb említett „lélegzetvételi szünet" vé­get ért – a centrum újból és erőszakosan érdeklődni kezdett a peri­fériák iránt, hogy bevonja őket egy „új nemzetközi munkamegosz­tásba". A Harmadik Világba és Kelet-Európába irányuló tőkeexpanzió és beruházás jelentős tényezőkké váltak az ipari Nyugat gazdasági vál­ságának leküzdésében.

Az 1980-as évek elején a helyzet újból megváltozott. Az Egyesült Államok növelte a kamatlábakat, hogy saját állami deficitjének az ellen­súlyozására külföldi tőkét vonzzon az országba. Az adós országok szá­mára, amelyeknek hiteleiket USA-dollárokban kellett kifizetniük, ez azt jelentette, hogy megnőttek a hitelekkel és a kamatok visszafize­tésével járó költségeik, ami viszont ahhoz vezetett, hogy a tőke kezdett a korábbival ellentétes irányba áramlani. Azóta a tiszta tőké­nek Délről (és Keletről) Északra való transzferálása megy végbe, egy­idejűleg pedig az érintett országok egyre jobban függenek a bankok­tól és hitelintézményektől, melyek befolyást gyakorolnak belső gazda­ságpolitikájukra. Ez a világgazdasági kontextus az, amelyen belül a ke­let-európai „rendszerváltást" tárgyalnunk kell. A hitelezők szempontjából ebben az időszakban a legjelentősebb kérdést a kamatok realizálása, a Délről Északra irányuló folyamatos tőkeáramlás jelentette. Új hitelek nyújtása nem volt napirenden.

Az adósok

Magyarországnak – éppen úgy, mint a legtöbb más kelet-európai or­szágnak – 1945-ben igen nagy szüksége volt hitelekre az újjáépítéshez, és a döntően mezőgazdasági jellegű gazdaság iparivá fejlesztéséhez. De Magyarország, amelyet ekkor a Kisgazdapárt, a Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, és a Nemzeti Parasztpárt kormányoztak, csak a háború utáni amerikai segélyek nagyon kis részét, és nagyon kevés hi­telt kapott

1947 után, amikor világossá vált, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti háború alatti szövetség átalakult hidegháborúvá, tekintve hogy ennek a hidegháborúnak a gazdasági alapját az Európai Újjáépítési Program jelentette, a Kelet-Európának nyújtott pénzügyi tá­mogatás teljesen megszűnt. Ettől kezdve a Kelet-Európa felé irányuló gazdasági stratégia a bojkott volt, párosulva a szigorú COCOM-rendszabályokkal, amelyek megszabták, melyek azok az áruk, amelyeket nem szabad eladni a Szovjetuniónak, és csatlós országainak.

A szocialista országok vezérel ekkor azt állították, hogy országa­ik kiváltak a kapitalista világpiac rendszeréből, és meghirdették egy szocialista világrendszer felépítését De a valóságban nem kiváltak a rendszerből, hanem a Nyugat választotta le őket arról. Nem volt más választásuk, mint hogy saját erőforrásaikra támaszkodjanak – ezt a stratégiát hajtották végre a „szocializmus" nevében.

A szocialista iparosítás, mely valójában a kelet-európai perifériáknak a Nyugathoz való egyfajta felzárkózási kísérlete volt, viszonylagos elszi­geteltségben ment végbe. Az elszigeteltség egyszerre volt köszönhető annak, hogy a Nyugatnak nem voltak gazdasági érdekeltségei ebben a – szegény – világgazdasági régióban, és annak, hogy egyidejűleg aktív bojkottstratégiát folytatott. Jóllehet kívül volt a közvetlen tőkeérdekeltsé­gek szféráján és megpróbálta a politika ellenőrzését kiterjeszteni a gaz­dasági folyamatok fölé, Kelet-Európa még a viszonylagos elszigeteltség ideje alatt is a kapitalista világrendszer része maradt.

Kelet-Európa-szerte mindenütt az ötvenes évek egyfajta, a párt és az állam által irányított „fejlesztési diktatúraként" jellemezhetőek. A gyors iparosításra törekedve, mely a kelet-európai országok által a kommunis­ta hatalomátvétel után átvett szovjet szocializmusmodell fő célkitűzése volt, a tőkeberuházásokat a nehéziparba irányították. A gazdasági fej­lesztést a kormányhivatalok szigorúan, a részletekig megtervezték. A nyersanyagok és a termeléshez szükséges cikkek árát éppúgy, mint a késztermékekét, politikai úton úgy rögzítették, hogy egyrészt elősegítsék a gyors növekedést, másrészt a tömegek olcsón hozzájussanak a leg­fontosabb alapvető közszükségleti cikkekhez. A külkereskedelem állami monopólium volt. A mezőgazdaságot kollektivizálták, és az ipar növeke­désének szolgálatába állították. A könnyűipar és a fogyasztás fejleszté­sét későbbre halasztották, az embereknek egyre keményebben és ke­ményebben kellett dolgozniuk, hogy teljesítsék az ambiciózus tervcélo­kat, miközben a béreket és az általános életszínvonalat nagyon ala­csony szinten tartották. Magyarországon a rossz életkörülmények a po­litikai elnyomással párosulva az 1956-os felkeléshez vezettek.

A 60-as években a fogyasztás nagyobb jelentőséget kapott Magyar­országon. Ez a felkelés következménye volt, de szerepet játszott benne az a tény is, hogy ekkorra a nehézipar kiépítése többé-kevésbé befe­jeződött, az energiaellátást biztosították, és a beruházásokat olyan szek-

Sorokba irányították, amelyek a tömegfogyasztási igényeket elégítették ki. Ezt az új, gyakran „gulyáskommunizmusnak" nevezett korszakot egy, az államhatalom és a népesség közötti sajátos kiegyezés jellemezte: a növekvő életszínvonalért cserébe a magyar nép kész volt elfogadni a szocialista párturalmat

Amit most leírtam, már része az általam felvetett harmadik kérdés­nek: mi történik, ha nem tehet hitelekhez jutni? A, Szovjetunióban és Ke­let-Európában a hitelek hiányának a következménye a 40-es évek vé­gén és az 50-es években egy sajátos importhelyettesítő iparosítási stratégia lett, amelyet az állami irányítás, és egy, általánosan „szo­cializmusnak" nevezett sajátos, alacsony szintű egalitárius jövede­lemelosztási modell jellemzett. A gazdaság adott fejlettségi állapota (szerény ipari háttér, az infrastruktúra hiánya, tőkehiány) párosulva az ellenséges környezettel (az iparosodott Nyugatról jövő importokhoz való hozzájutás nehézségei, hidegháború) rossz előfeltételeket jelentettek bármilyen nemzetgazdasági konszolidációhoz. Ebben a szituációban úgy tűnt, hogy a szocializmus programot kínál a nemzetgazdaságok fej­lesztéséhez. A Marx és más teoretikusok által a múlt században kifejtett szocialista eszmékhez ennek a kísérletnek persze nem volt sok köze; ahelyett, hogy olyan társadalmat épített volna fel, amelyben többé nem a tőkefelhalmozás a (gazdasági) élet hajtóereje, a létező kelet-európai szocializmus úgy indult, mint a Kelet- és Nyugat-Európát elválasztó szakadék áthidalásának kísérlete, melynek az volt a célja, hogy lemásolja (vagy akár túlhaladja) az iparosított Nyugat gazdasági eredményeit, melyek mindvégig megmaradtak a fő vonatkoztatási pont­nak e gazdaságok számára.

Különösen az 50-es években a szocialista importhelyettesítés sok nélkülözést okozott a népességnek, de ugyanakkor voltak gazdasági si­kerek is, amelyeket nem szabad tagadni. A 60-as években a Magyaror­szág és a Nyugat közötti szakadék csökkent. Magyarország ipari or­szággá vált, viszonylag magas életszínvonallal ás szociális biztonsággal.

Az 1960-as évek vége felé az importhelyettesítés segítségével való felzárkózás stratégiája kimerítette lehetőségeit. Számos különböző té­nyező, amelyek mindenekfelett a mennyiségiről a minőségi növekedésre való áttérés nehézségeiben gyökereztek, mely elkerülhetetlenné vált, ha a felzárkózási stratégiát folytatni akarták, lehetetlenné tette a további nö­vekedést külföldi segítség nélkül. Ez visszavezet második kérdésünk­höz: mikor van szükség hitelekre?

A tervezés növekedése nem segítette elő a termelékenységnek a Nyugat utoléréséhez nélkülözhetetlen növekedését. Akadályozta a gaz­daság hatékony működését és az innovációt. De miközben Kelet-Euró­pa megpróbálta ezeket a problémákat az importok növelésével és nyugati hitelfelvétellel kezelni, maga a Nyugat megváltoztatta pro­fitszerzési módszereit az új technológiák kifejlesztésével és a nem­zetközi munkamegosztás struktúráinak az átalakításával. Így a Ke­let és a Nyugat gazdaságainak termelékenysége közötti rés újból szélesedni kezdett.

Az 1960-as évek végére az államilag tervezett importhelyettesítés a végét járta, új modernizációs stratégiákat kellett keresni.¹ Egy erőteljes államilag tervezett újjáépítés és iparosítás nélkül Magyarország nem ju­tott volna el arra a pontra, ahol felmerült a kérdés: hogyan növekedjen tovább a gazdaság, hogyan növeljék termelékenységét? Ehelyett az or­szág megmaradt volna a mezőgazdasági áruk szállítójának Nyugat-Eu­rópa peremén, tehát megmaradt volna abban a szerepben, amelyet töb­bé-kevésbé betöltött az Osztrák-Magyar Monarchiában, és amelyet nem sikerült meghaladnia a két világháború közötti években sem.

A voltaképpen az importhelyettesítő stratégia szerepét betöltő szocia­lizmus segítségével Magyarország ipari országgá vált, amely most az előtt a kérdés előtt állt, hogy hogyan növelje a termelékenységet. A 60-as évek végén erre adott válasz a magyar „gazdasági reform" volt, mely két alappilléren nyugodott. Az egyik az ország megnyitása volt a Nyugat felé: hiteleket vettek fel, hogy ezekből fejlett technológiákat, gépeket, és más, az országon vagy a KGST-n belül nem elérhető termékeket impor­táljanak. Az országon belül fellazították a tervezés mechanizmusát, a vállalatok nagyobb autonómiát kaptak, az árakat lassan a világpiaci szin­tekhez alkalmazták és így tovább.

Ebben az időszakban a nyugati hitelek olcsón és könnyen voltak elérhetőek, minthogy a kényszerű verseny és a csökkenő profitráták időszakában a tőke egyre kevésbé volt érdekelt a termelő beruházá­sokban. Ettől az időszaktól kezdve kezdtek halmozódni Magyarország külföldi adósságai.

Hogyan lehet visszafizetni a hiteleket?

A nyugati hitelek segítségével Magyarország technológiákat szándéko­zott importálni, hogy modernizálja a gazdaságot és javítsa pozícióját a világgazdasági versenyben. A Nyugatra irányuló export növekedésével tehát a hitelek visszafizetésének meg kellett volna hogy teremtődjenek az előfeltételei. A reformot a gazdasági hatékonyságnövelés eszközé­nek tekintették, amelynek így hozzá kellett volna járulnia az importált technológia hatékony felhasználásához.

Egy sor különböző okból az import vezérelte növekedés stratégiája, amely valójában nagyon hasonlított számos harmadik világbeli ország­nak az export vezérelte növekedésre tett kísérleteire, nem érte el a ma­ga céljait. A siker elmaradásának egyik oka az volt, hogy a nyugati or­szágok továbbra is alkalmazták a fejlett technológia Kelet-Európába való bejutását akadályozó COCOM-rendszabályokat.² Ennek következtében Magyarországnak sok pénzt kellett költenie az új technológiák saját erőből történő kutatására és fejlesztésére. A jelentős erőfeszítések elle­nére az ország mindig elmaradt a Nyugat mögött, miközben a Nyugat teljes erővel tolta előtérbe az új technológiákat.

Magyarország ebben az időszakban nagy várakozásokkal tekintett a nyugati vállalatokkal való együttműködésre, amelytől azt remélte, hogy technológiai és szervezési know-how-t hozva az országnak gazdasági­lag előnyös lesz. A nyugati cégek számára, melyek termelésük egy ré­szét magyar állami vállalatokra bízták, Magyarország az olcsó munkaerő miatt vált ígéretes területté. A vállalatközi együttműködés azonban nem emelte a magyar iparszerkezet színvonalát.

Az első időszakban a kölcsönökre alapozott gazdaságfejlesztési stra­tégia strukturális gyengeségei még nem voltak láthatóak. Ellenkezőleg, a kölcsönök segítségével Magyarország képes volt fenntartani egy olyan fogyasztási szintet, amely elszakadt a hazai gazdasági lehetőségektől. A hetvenes években a Nyugatot sújtó világgazdasági krízis hatásai elérték Magyarországot is.

Az olajárak emelkedésének (amelyhez rövid késéssel a Szovjetunió is alkalmazkodott) és az inflációnak negatív következményei voltak a magyar gazdaságra, tápot adva a gazdasági reformmal szembeni kriti­káknak. Nyugat-Európa újból megerősítette a kereskedelmi korlátozáso­kat. Ugyanebben az időszakban a magyar exportcikkek ára csökkent, és növekvő verseny jelentkezett a délkelet-ázsiai „kis tigrisek" részéről, akik a nyugati piacokon kiszorították a kelet-európai termékeket.

így a várt exportbevételeket nem lehetett realizálni, és tovább folyt a hitelfelvétel. A hiteleket nemcsak beruházásokra használták fel, hanem arra is, hogy a növekvő gazdasági nehézségek ellenére fenntartsák az életszínvonalat. A történelem iróniája, hogy miközben az első' időszak­ban az eladósodottság hozzájárult a nemzetközi gazdasági válság tüneteinek távoltartásához, ugyanakkor előkészítette a talajt egy, a világgazdasági erőktől való még nagyobb fokú függőség számára.

Az 1970-es évek második felében a helyzet Magyarországon gyor­san romlott. A politikusok ezért megpróbálták bátorítani és kierőszakolni a Nyugat felé irányuló exportot. A gazdasági reform mechanizmusait, amelyeket korábban egy időre, nem utolsósorban a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek miatt, lelassítottak, újból előtérbe tolták, hogy növeljék a világgazdasági versenyképességet. Azonban a magyar ipari termelés nem szabadult meg a rá jellemző alacsony minőségtől.

A gazdasági vezetés fő elképzelése az volt, hogy csökkenti az im­portokat, és kereskedelmi többletet ér el a Nyugattal való kapcsolatok­ban. Ha megnézzük a kereskedelem számadatait, látjuk, hogy Magyar­ország a 80-as évek elején valóban csökkentette a nyugati importot, ennek ellenére az importok értéke egész idő alatt meghaladta az expor­tokét, úgyhogy a Nyugattal való kereskedelmi kapcsolatok folyamatosan deficitesek voltak az ország számára.³

Az 1980-as évek elején a kamatlábak a magasba szöktek. Az adós­ság csapdává vált. Új hitelekhez csak úgy lehetett hozzájutni, ha Ma­gyarország elfogadja a Nemzetközi Valutaalap szabályait. Ennek követ­keztében az állam és a párt elvesztették kontrolijukat a gazdasági folya­matok felett Az IMF által a Harmadik Világ országainak előírt adaptációs programokéihoz hasonló takarékossági intézkedéseket kellett életbe lép­tetniük.

Egyidejűleg bevezették a piacgazdaság mechanizmusait és intézmé­nyeit. Persze nemcsak azért vállalták ezeket az intézkedéseket, mert az IMF előírta őket. Azért is tették ezt, hogy hatalmon maradjanak – bár azzal, hogy piaci reformokat vezettek be, a társadalom ama területein, amelyek korábban az 6 politikai irányításuknak voltak alávetve, felszá­molták ezt az állami kontrollt. Ez az ellentmondás elkerülhetetlenül a „rendszerváltáshoz" kellett hogy vezessen.

Időközben a tőkeáramlás iránya megváltozott. Jelenleg a tiszta tőke Magyarországról a nyugati hitelezők országaiba áramlik.

Konklúziók

Elemzésemet a következő konklúziókkal zárnám le:

1. Az, hogy egy ország hozzá tud-e jutni hitelekhez, vagy sem, a világgaz­daság adott szituációjától függ, amely meghatározza, hogy a tőkét a tőke­tulajdonosok beruházzák, vagy inkább kölcsönök formájában fektetik be. A fejlődő országok hitelszükségletének nincs jelentősége a tőkéhez jutás szempontjából.

2. A hitelekhez való hozzájutás önmagában nem teszi lehetővé, hogy meg­ítéljük egy-egy fejlődő ország a fejlett gazdaságokhoz való felzárkózási kí­sérletének a kilátásait és eredményeit. Ha nem lehet hitelekhez jutni, ez nem szükségszerűen vezet az illető gazdaság hanyatlásához. A hitel­hez jutás önmagában nem garancia a felemelkedésre. Ellenkezőleg: a periféria gazdaságai esetében a hitelek hozzájárulnak ezeknek az orszá­goknak a függőségéhez, csökkentve ezzel az ország gazdaságpolitikájá­nak lehetőségeit és eredményeit.

3. Az 1960-as évek végén valamennyi, az iparosodott Nyugathoz felzár­kózni próbáló fejlődő ország rákényszerült arra, hogy a világgazdasági ver­senyen belüli pozíciója javítása érdekében külföldi hiteleket vegyen fel. A történelem iróniája, hogy legtöbbjük esetében, politikai rendszerüktől füg­getlenül az őket a vezető ipari országoktól elválasztó szakadék csak szé­lesedett, ahelyett hogy csökkent volna. Valami baj kell hogy legyen a nyugati típusú ipari fejlődés modelljével, és az ennek a fejlődésnek felzárkózó iparosítás révén való lemásolását célzó fejlesztési kon­cepcióval.

Minden arra irányuló remény ellenére, hogy az országnak sikerül majd valahogyan csatlakoznia az Európai Közösséghez, a szocializmu­son való túllépés nem tette Magyarországot sem a centrumrégiók részé­vé. Minden jel egy Harmadik Világ típusú társadalom kialakulása irányá­ba mutat. A szocialista import helyettesítés sikerei átmenetiek voltak. Ez a stratégia Magyarországot ipari országgá tette, viszonylag jó hazai gaz­dasági és társadalmi teljesítményekkel.

A világpiacon azonban Magyarország nem bizonyult versenyképes­nek. A felzárkózási folyamat elérte a maga határait; a Nyugattól elvá­lasztó szakadék leküzdésére irányuló kísérletek újbóli periferizálódáshoz vezettek. Visszatekintve a kísérlet egészére a reálisan létező szocializ­mus kerülőútjának nem volt sok hatása Magyarországnak a világgazda­ság hierarchiáján belül elfoglalt perifériális helyzetére.

Jegyzetek

Andrea Komlosy gazdaság- és társadalomtörténetet ad elő a bácsi és linzi egyetemen (Ausztria). Társszerzője a nemrég megjelent „Ungarn im Umbruch" c. könyvnek (Wien, 1992). A jelen szöveg egy, a Budapesten 1992. márc 22-25. között a Prognózis 2000 Alapítvány, a Társadalomtudományi Kutatóintézet és a MTA Jövőkutatási Bizottsága szervezésében megtartott nemzetközi adósságválság-kon­ferencián tartort előadás szövege. (A szerk.)

1 Ez a mellett az előfeltevés mellett igaz, hogy a kelet-európai társadalmak célja a nyugati fogyasztási modell leutánzása volt. A kormányok éppúgy, mintáz ellenzéki erők egyetértettek ebben a célkitűzésben, egyikük sem vette figyelembe azt a tényt, hogy a nyugati felhalmozási modell sikere azon múlt, hogy kizárólag bizonyos centrumrégiókra korlátozódott, amelyek hozzájuthattak a világgazdaság perifé­riájának olcsó munkaerejéhez és nyersanyagaihoz.

2 A COCOM kereskedelmi megszorításokat Magyarországra vonatkozóan csak 1992 februárjában törölték el, Magyarország volt egyébként az első a korábbi KGST-országok közül, amelyet felszabadítottak ez alól az ellenőrzés alól.

3 Ebben a vonatkozásban Magyarország különbözött a többi kelet-európai or­szágoktól, amelyek a hetvenes évek kereskedelmi deficitjéről képesek voltak egy, a Nyugattal szembeni aktív kereskedelmi mérlegre átváltani az 1980-as évek elején. Csehszlovákia és a Német Demokratikus Köztársaság ezt úgy érték el, hogy gyor­sabb ütemben növelték a Nyugatra irányuló exportot, mint a Nyugatról jövő, szintén növekvő importjukat – ami viszonylag jó gazdasági teljesítményüket jelzi. Lengyelor­szág és Románia aktív kereskedelmi mórlege ezzel szemben az import terén végre­hajtott jelentós csökkentéseknek volt köszönhető, miközben minden erőfeszítést megtettek azért, hogy növeljék a nyugatra irányuló exportot. Lengyelországban ezt a politikát a 80-as évek közepéig követték, míg Ceausescu megtartotta egészen uralma végéig.

Kádár János politikai pályafutásának egyik legszebb nyara két­ségtelenül az 1963-as volt. A kemény és kíméletlen esztendők után lendületbe jött a gazdaság, a parasztok – már akik falun maradtak – aláírták a belépési nyilatkozatot a termelőszövetke­zetekbe, beindult a lakásépítési program, mind többen kezdtek hinni az életszínvonal emelkedésének perspektívájában. Egy éve sem volt, hogy a személyi kultusz bűneinek napirendre tüze­sével Kádár elszámolhatott fogvatartóival. Rákosi, Gerő és né­hány társa kizáratott a pártból, Kiss Károly eltűnt a sül­lyesztőben. Egy-két hónap múlva egy másik riválisnak, a „Kína-barát" Marosánnak is „fel kellett állnia". Hamarosan új emberek tűntek fel a kormányban. A régiek, Csergő János, Czottner Sán­dor és mások érdemeik elismerése mellett távoztak, a miniszter­tanács elnökhelyettese Fehér Lajos, a pénzügyminiszter Tímár Mátyás lett. A szociáldemokrata múltú új ember, Nyers Rezső a gazdaságpolitikai titkári funkció mellé megkapta az Államgazda­sági Bizottság elnöki tisztét is.

Az 1962. novemberi pártkongresszus ünnepi körülmények között zajlott le. A küldöttek szerint „új időszámítás kezdődött az ország életében". Az alapok elkészültek, a határozat szerint a kapitalizmus visszaállításának társadalmi és gazdasági feltételei megszűntek, megindulhatott a szocializmus felépítésének gran­diózus vállalkozása. Először csak a pártoktatásban, később a történeti munkákban is szakaszhatárként emlegették az 1962-es esztendőt Magyarország történetében.

1963. április 2-án megszűnt az egyetemi felvételinél a szár­mazás szerinti megkülönböztetés, és április 4-e alkalmából Ká­dár és vezetőtársai megkegyelmeztek az 1956 utáni megtorlás szinte minden élő elítéltjének – a sztálinistáknak is. Ezzel meg­nyílt a lehetőség a nyugati országokkal és az Egyesült Államok­kal való viszony rendezésére, amire a magyar vezetés 1960-tól koncepciózusán, bár sikertelenül törekedett. Ennek egyik lé­péseként került sor U Thant 1961 végi magyarországi meghívá­sára, amit az akkor még ügyvezető főtitkár el is fogadott. A kongresszus után Kádár János 1963 januárjában legfelső szintű találkozót javasolt a szovjeteknek. Február 18-án kedvező vá­lasz érkezett, ami egyben azt jelentette, hogy a magyarok nem­zetközi nyitásra irányuló politikája egybeesett a hruscsovi veze­tés szándékaival. Szabad utat kapott az amnesztia ügye és U Thant ígéretének beváltása.

Ezzel 1963 júliusához érkeztünk. Július 8-án magyar párt- és kormányküldöttség utazik Moszkvába, miután néhány nappal előtte eredményes látogatás után elégedetten búcsúztathatta Kádár János a Ferihegyi Repülőtéren az ENSZ főtitkárát. Hrus­csov szinte a tenyerén hordja a magyarokat. Parádé pará­dét követ, végigutaztatja őket a fél országon, aztán nem kevés diplomáciai ravaszsággal többször látványosan összehozza a magyar delegációt a Moszkvában tartózkodó amerikai és angol vezető diplomatákkal. Hogy milyen körülmények között? Erről érdemes Kádár János beszámolóját elolvasni.

Az MSZMP első titkára egyébként húsz napot töltött a Szov­jetunióban. A többiek- Todor Zsivkov, Gomulka, Gheorghiu-Dej, Ulbricht, Novotny és Cedenbal – csak három napra, a július 25-27-ei KGST-csúcs idejére csatlakoztak Hruscsov és Kádár tár­saságához. 1957 márciusa óta a magyar vezetés nem részesült ilyen rendkívüli figyelemben az SZKP részéről. Nem túlzás azt állítani, hogy Hruscsov személyes ügyének tekintette, hogy a Kádár-adminisztráció nyugati elfogadása felgyorsuljon. A ma­gyarázatot természetesen nem kettejük személyes viszonyában kell keresni, de azért attól mégsem választható el teljes mértékben. Kádárt első embernek ugyan nem Hruscsov találta ki, de ő tartotta meg. Támogatta a Nagy Imrével, híveivel és politikájával szembeni fellépésben és megvédte Rákosi Mátyás és társai visszatérési kísérleteivel szemben. Természetesen kemény el­várásai voltak, 1958-ban mégis felajánlotta a szovjet csapatok kivonását Magyarországról. Anyagi tekintetben sem volt szűkmarkú. A gyors talpraállást 1957-ben nem utolsósorban az a több mint 1 milliárd rubel hitel biztosította, amelynek visszafize­tését 1961-től tíz év alatt 2%-os kamattal kellett teljesíteni. A ma­gyar politika esetleges kudarcai mindig lehetőséget adtak Moszkvában Hruscsov politikájának bírálatára, másfelől Kádár minden sikere Hruscsov sikerévé válhatott. A Kínával való szakí­tás után különösen fontossá vált a „magyar kérdésben" rejlő kockázati tényező megszüntetése és a nyugattal szembeni konfliktusmező beszűkítése, illetve ezen belül a magyar kérdés vég­leges rendezése a nemzetközi diplomácia színterén. Kádárt te­hát szalonképessé kellett tenni…

Az atomcsendegyezmény aláírásának időszaka meghozta ezt az eredményt. A diplomáciai elismerés folyamatát ezután nem lehetett megállítani. A hatvanas évek közepére az előző évtizedhez képest megkétszereződött azoknak az országoknak a száma, amelyekkel Magyarország diplomáciai kapcsolatba lé­pett.

Kádár és Hruscsov személyes kapcsolata tovább erősödött, politikai világlátásuk tovább közeledett egymáshoz. Hogy Kádár volt-e hruscsovista vagy Hruscsov kádárista – ekkorra már értel­metlen kérdéssé vált. Persze a Kádárt ért benyomások voltak mélyebbek. Ha a bratszki vízi erőműnél szerzett élményeiről szóló beszámolót olvassuk, alig kétséges, hogy ha a kommuniz­mus belátható időn belül való felépítésében nem is, a szovjet csodában valóban hitt.

Az átélt sikerek hangulata hatja át az alább olvasható – a Központi Bizottság előtt 1963. augusztus 2-án elmondott, publi­kálásra először most kerülő – Kádár-beszédet is. A szerző ele­mében van: magabiztos, szinte sugárzik belőle a lelkesedés; könnyed, árasztja magából a jókedvet. Nehéz eldönteni, mi az, ami személyiségének, és mi az, amit a történelmi pillanat hatá­sának tulajdonítsunk. Talán humora tipikus, amelyet sokat emle­gettek évtizedekig; mert a fölényesség közel sem volt sajátja. Sokkal inkább az ellenfelei iránti kezelhetetlenség, ami ezúttal, 1963 nyarán, politikájának balos bírálói tekintetében mutatkozott meg.

A jellemrajz, az emberi tulajdonságok sora még folytatható lenne, de nem tesszük. Elvégre egyetlen felszólalásról van szó, egy több mint fél évszázados politikai pályafutás apró epizódjá­ról. A következtetéseket ezért az olvasóra bízzuk.

Néhány megjegyzést azonban mégis tennénk, hiszen a korábban publi­kálatlan szöveg azért ráirányítja Kádár néhány olyan vonására is a fi­gyelmet, amelyek az elmúlt évtizedekben kialakított Kádár-imázsban egyáltalán nem kaptak hangsúlyt.

Figyeljünk a stílusra, a szóhasználatra. Minden politikai sikernél vagy kudarcnál mélyebben jellemezhet egy történelmi szereplőt, hogy mi tetszik neki és mi nem; mit tart fontosnak, mit értékel és mivel szemben nyilvánítja ki fölényét. A nyilvános beszédekben hatásosan adagolt humor a diplomácia bemutatott közegében bárdolatlannak hat, ugyanakkor a vele kapcsolatban sokszor felhánytorgatott műveletlenséget enyhíti, ha valaki Kádár módján önironikusan rájátszik erre.

Mai szemmel furcsán hat, amikor a nép nagy többségének a rend­szerrel való elégedettségéről beszél (bár egyes történelmi pillanatokban ez valamilyen mértékben igaz is volt), de amikor erről úgy szól, hogy az emberek kritikáját Ítéli a rendszer melletti szavazásnak, az két irány­ban minősíthető: egyfelől a megszépítő propaganda, a mindent maga alá szelídíteni próbáló hatalom mechanizmusa fejeződik ki benne, más­felől azonban az sem feledhető, hogy a kommunista párt néphez való viszonyában ez milyen elmozdulást jelentett a „9 millió fasiszta" kép­zetéhez képest.

Árulkodó a művészet, az irodalom „mennyiségi" kezelése: e né­hány mondat sok mindent megértet rendszerének a kultúrához való egész viszonyából, a kultúra szerepe iránti értetlenségéből. Ugyancsak megdöbbentő, hogy egy ország vezetőjének szemléletében a valóságos társadalmi viszonyokat miként fedheti el a propaganda átértelmezése, miként festheti át a rózsaszín szemüveg (lásd a turkesztáni tapasztala­tokról tett megjegyzéseit). A legkülönösebb benyomás azonban talán az, hogy a professzionalistának feltételezett nagypolitika mennyire esetleges mozzanatokon nyugszik: mennyire ki van szolgáltatva egy-egy ember képességeinek és képességhiányainak, fanatizmusának vagy józanságának, koncepciózusságának vagy szűklátókörűségének, egyé­nisége történelmi partikularitásának. Hogy Kádár élete személyes tra­gédiába torkollott s hogy ő maga milyen drámai vétségekkel volt oko­zója bukásának (vagy milyen pozitív részeredményekkel hagyta ott nyomát a történelemben), jóval kevésbé aktuális tanulság, mint az a mindenkor érvényes – és a szereplők képzettségétől, tehetségétől is független – tény, hogy mindannyiunk életének alakulását, egy-egy nemzet sorsát a tudatosság milyen szintjén, a tudatosság mennyire eset­leges jelenléte mellett hozott döntések befolyásolják. (A szerk.)