A címben jelzett témát négy különböző oldalról fogom megközelíteni:

Megközelítésem alapvetően világgazdasági jellegű, vagyis feltételezem a kapitalista világrendszer létezését, amelyet a tőkefelhalmozás kényszere hajt előre. Az állam szocialista rendszerek Is ennek a rendszernek a korlátain, a világpiacon belül működtek. A kapitalista világrendszert a centrumrégiók – az egymással a hegemóniáért ver­sengő vezető gazdasági hatalmak – és a perifériák – a saját gazdasági és társadalmi struktúráiknak a kapitalista világrendszerbe való integráló­dás során végbement lerombolása vagy eltorzulása miatt a centrumoktól függő régiók – egymás mellett létezése jellemzi. Mindazonáltal a perifé­riák termelnek értékeket, ezeket elsajátítják a hegemóniát birtokló hatalmak, melyeket egyedül ez tesz képessé arra, hogy a világgaz­daságon belüli centrumpozíciót megszerezzék. Ezt az elméleti meg­közelítést széles körben alkalmasnak tartják a Harmadik Világ Nyugattól való függőségének az elemzésére; azonban hosszú ideig általában fi­gyelmen kívül hagyták, hogy Kelet-Európa legtöbb része is a perifé­ria szerepét Játssza a kapitalista világrendszeren belül. Amikor a problémát a perifériák oldaláról – a jelen esetben az adós nézőpontjából – elemzem, Magyarországot fogom példaesetnek választani.

A hitelezők

Az 1929-es világgazdasági válság eredményeként a nemzetközi pénz­ügyi rendszer összeomlott, a tőke elértéktelenedett. A vezető ipari or­szágok nagy hitelintézményei gazdasági tevékenységeiket a centrumré­giókra koncentrálták, többé vagy kevésbé elhanyagolva a perifériákat, amelyek lényeges szerepet játszottak a krízist megelőzően a nemzetközi munkamegosztásban. Így 1929 egy új korszak kezdetének tekinthető a centrumok és a perifériák viszonyában: egyfajta „lélegzetvételi szünet" kezdetét jelentette a perifériák számára, különösen a déli féltekén; egyes latin-amerikai országok az 1930-as években megpróbálkoztak egy importhelyettesítő ipari fejlődés elindításával.

A kelet-európai perifériák számára ez a lélegzetvételi időszak csak a második világháború után kezdődött el. Kelet-Európa a szovjet befolyási övezet része lett. Így ezt a zónát a háború utáni hegemón nagyhatalom, az USA bojkottálta, és ezt a bojkottot rákényszerítette minden olyan or­szágra, amely az Európai Újjáépítési Program (a Marshall-terv) kereté­ben támogatást és hitelt kapott az USA-tól.

Kelet-Európa, bizonyos kivételeket (mint az iparosított Cseh- és Mor­vaország) leszámítva, ebben az időben nem volt érdekes a Nyugat, és különösen nem az USA számára. A háború utáni humanitárius és újjá­építési segélyeket éppen ezért Európa iparosodott nyugati felére kon­centrálták, amelynek, mint a világgazdaság egyik, ez időben az USA el­lenőrzése alatt álló centrumrégiójának, segíteni kellett az újjáépítésben. Eltekintve attól, hogy szocialista volt, Kelet-Európa egy döntően agrár­jellegű perifériának számított, amelynek az ekkor saját újjáépítési és növekedési erőfeszítéseivel elfoglalt Ipari Nyugat számára nem volt semmilyen érdekessége.

Ez volt a gazdasági háttere annak, hogy Kelet-Európában meg­kezdődött egy „szocializmusnak" nevezett sajátos importhelyettesítő ipa­rosítás.

A 60-as, 70-es évek fordulójára a fejlett ipari Nyugaton megválto­zott a helyzet. A gazdasági újjáépítésen már túl voltak, a verseny éle­sebbé vált. Nyugat-Európa és Japán erős ipari hatalmakká váltak, amelyek kezdték megkérdőjelezni az Egyesült Államok hegemóniáját. A háború utáni gazdasági sikerek a centrumországokban a töme­gek részéről megnyilvánuló hatalmas keresleten és a munkások együttműködési hajlandóságán alapultak, ami magas bérköltségek­kel Járt, ez pedig egy további olyan tényezőt Jelentett, amely a kény­szerű versengés szituációjában korlátozta a tőkések profitját.

A tőketulajdonosok számára, akik le akarták küzdeni ezt a problémát, kétféle következtetés adódott ebből a szituációból. Egyfelől a csökkenő profitok miatt a beruházások Iránti érdeklődés szintén csökkent. Ez az oka annak, hogy ebben az időszakban olcsón lehetett hitelekhez jutni; a hitelek kockázatmentes kamatmegtérülési lehetőséget kí­náltak a tőketulajdonosoknak. Másik stratégiájuk abban állt, hogy igyekeztek csökkenteni a termelési költségeket. Megnövekedett az érdeklődés Kelet-Európa és a Harmadik Világ iránt; alkalmas elhe­lyezési tereppé váltak a világméretekben újjászervezett ipari terme­lés számára. A nagy munkaerő-ráfordítással járó termelést Kelet-Euró­pában és a Harmadik Világban koncentrálták. Az ezekben a régiókban található olcsó munkaerőt a költségek csökkentésére és arra használták fel, hogy növeljék azoknak a multinacionális cégeknek a versenyképes­ségét, amelyek hozzájutottak az olcsó munkaerő piacaihoz éppúgy, mint bizonyos új fogyasztókhoz. A fentebb említett „lélegzetvételi szünet" vé­get ért – a centrum újból és erőszakosan érdeklődni kezdett a peri­fériák iránt, hogy bevonja őket egy „új nemzetközi munkamegosz­tásba". A Harmadik Világba és Kelet-Európába irányuló tőkeexpanzió és beruházás jelentős tényezőkké váltak az ipari Nyugat gazdasági vál­ságának leküzdésében.

Az 1980-as évek elején a helyzet újból megváltozott. Az Egyesült Államok növelte a kamatlábakat, hogy saját állami deficitjének az ellen­súlyozására külföldi tőkét vonzzon az országba. Az adós országok szá­mára, amelyeknek hiteleiket USA-dollárokban kellett kifizetniük, ez azt jelentette, hogy megnőttek a hitelekkel és a kamatok visszafize­tésével járó költségeik, ami viszont ahhoz vezetett, hogy a tőke kezdett a korábbival ellentétes irányba áramlani. Azóta a tiszta tőké­nek Délről (és Keletről) Északra való transzferálása megy végbe, egy­idejűleg pedig az érintett országok egyre jobban függenek a bankok­tól és hitelintézményektől, melyek befolyást gyakorolnak belső gazda­ságpolitikájukra. Ez a világgazdasági kontextus az, amelyen belül a ke­let-európai „rendszerváltást" tárgyalnunk kell. A hitelezők szempontjából ebben az időszakban a legjelentősebb kérdést a kamatok realizálása, a Délről Északra irányuló folyamatos tőkeáramlás jelentette. Új hitelek nyújtása nem volt napirenden.

Az adósok

Magyarországnak – éppen úgy, mint a legtöbb más kelet-európai or­szágnak – 1945-ben igen nagy szüksége volt hitelekre az újjáépítéshez, és a döntően mezőgazdasági jellegű gazdaság iparivá fejlesztéséhez. De Magyarország, amelyet ekkor a Kisgazdapárt, a Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, és a Nemzeti Parasztpárt kormányoztak, csak a háború utáni amerikai segélyek nagyon kis részét, és nagyon kevés hi­telt kapott

1947 után, amikor világossá vált, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti háború alatti szövetség átalakult hidegháborúvá, tekintve hogy ennek a hidegháborúnak a gazdasági alapját az Európai Újjáépítési Program jelentette, a Kelet-Európának nyújtott pénzügyi tá­mogatás teljesen megszűnt. Ettől kezdve a Kelet-Európa felé irányuló gazdasági stratégia a bojkott volt, párosulva a szigorú COCOM-rendszabályokkal, amelyek megszabták, melyek azok az áruk, amelyeket nem szabad eladni a Szovjetuniónak, és csatlós országainak.

A szocialista országok vezérel ekkor azt állították, hogy országa­ik kiváltak a kapitalista világpiac rendszeréből, és meghirdették egy szocialista világrendszer felépítését De a valóságban nem kiváltak a rendszerből, hanem a Nyugat választotta le őket arról. Nem volt más választásuk, mint hogy saját erőforrásaikra támaszkodjanak – ezt a stratégiát hajtották végre a „szocializmus" nevében.

A szocialista iparosítás, mely valójában a kelet-európai perifériáknak a Nyugathoz való egyfajta felzárkózási kísérlete volt, viszonylagos elszi­geteltségben ment végbe. Az elszigeteltség egyszerre volt köszönhető annak, hogy a Nyugatnak nem voltak gazdasági érdekeltségei ebben a – szegény – világgazdasági régióban, és annak, hogy egyidejűleg aktív bojkottstratégiát folytatott. Jóllehet kívül volt a közvetlen tőkeérdekeltsé­gek szféráján és megpróbálta a politika ellenőrzését kiterjeszteni a gaz­dasági folyamatok fölé, Kelet-Európa még a viszonylagos elszigeteltség ideje alatt is a kapitalista világrendszer része maradt.

Kelet-Európa-szerte mindenütt az ötvenes évek egyfajta, a párt és az állam által irányított „fejlesztési diktatúraként" jellemezhetőek. A gyors iparosításra törekedve, mely a kelet-európai országok által a kommunis­ta hatalomátvétel után átvett szovjet szocializmusmodell fő célkitűzése volt, a tőkeberuházásokat a nehéziparba irányították. A gazdasági fej­lesztést a kormányhivatalok szigorúan, a részletekig megtervezték. A nyersanyagok és a termeléshez szükséges cikkek árát éppúgy, mint a késztermékekét, politikai úton úgy rögzítették, hogy egyrészt elősegítsék a gyors növekedést, másrészt a tömegek olcsón hozzájussanak a leg­fontosabb alapvető közszükségleti cikkekhez. A külkereskedelem állami monopólium volt. A mezőgazdaságot kollektivizálták, és az ipar növeke­désének szolgálatába állították. A könnyűipar és a fogyasztás fejleszté­sét későbbre halasztották, az embereknek egyre keményebben és ke­ményebben kellett dolgozniuk, hogy teljesítsék az ambiciózus tervcélo­kat, miközben a béreket és az általános életszínvonalat nagyon ala­csony szinten tartották. Magyarországon a rossz életkörülmények a po­litikai elnyomással párosulva az 1956-os felkeléshez vezettek.

A 60-as években a fogyasztás nagyobb jelentőséget kapott Magyar­országon. Ez a felkelés következménye volt, de szerepet játszott benne az a tény is, hogy ekkorra a nehézipar kiépítése többé-kevésbé befe­jeződött, az energiaellátást biztosították, és a beruházásokat olyan szek-

Sorokba irányították, amelyek a tömegfogyasztási igényeket elégítették ki. Ezt az új, gyakran „gulyáskommunizmusnak" nevezett korszakot egy, az államhatalom és a népesség közötti sajátos kiegyezés jellemezte: a növekvő életszínvonalért cserébe a magyar nép kész volt elfogadni a szocialista párturalmat

Amit most leírtam, már része az általam felvetett harmadik kérdés­nek: mi történik, ha nem tehet hitelekhez jutni? A, Szovjetunióban és Ke­let-Európában a hitelek hiányának a következménye a 40-es évek vé­gén és az 50-es években egy sajátos importhelyettesítő iparosítási stratégia lett, amelyet az állami irányítás, és egy, általánosan „szo­cializmusnak" nevezett sajátos, alacsony szintű egalitárius jövede­lemelosztási modell jellemzett. A gazdaság adott fejlettségi állapota (szerény ipari háttér, az infrastruktúra hiánya, tőkehiány) párosulva az ellenséges környezettel (az iparosodott Nyugatról jövő importokhoz való hozzájutás nehézségei, hidegháború) rossz előfeltételeket jelentettek bármilyen nemzetgazdasági konszolidációhoz. Ebben a szituációban úgy tűnt, hogy a szocializmus programot kínál a nemzetgazdaságok fej­lesztéséhez. A Marx és más teoretikusok által a múlt században kifejtett szocialista eszmékhez ennek a kísérletnek persze nem volt sok köze; ahelyett, hogy olyan társadalmat épített volna fel, amelyben többé nem a tőkefelhalmozás a (gazdasági) élet hajtóereje, a létező kelet-európai szocializmus úgy indult, mint a Kelet- és Nyugat-Európát elválasztó szakadék áthidalásának kísérlete, melynek az volt a célja, hogy lemásolja (vagy akár túlhaladja) az iparosított Nyugat gazdasági eredményeit, melyek mindvégig megmaradtak a fő vonatkoztatási pont­nak e gazdaságok számára.

Különösen az 50-es években a szocialista importhelyettesítés sok nélkülözést okozott a népességnek, de ugyanakkor voltak gazdasági si­kerek is, amelyeket nem szabad tagadni. A 60-as években a Magyaror­szág és a Nyugat közötti szakadék csökkent. Magyarország ipari or­szággá vált, viszonylag magas életszínvonallal ás szociális biztonsággal.

Az 1960-as évek vége felé az importhelyettesítés segítségével való felzárkózás stratégiája kimerítette lehetőségeit. Számos különböző té­nyező, amelyek mindenekfelett a mennyiségiről a minőségi növekedésre való áttérés nehézségeiben gyökereztek, mely elkerülhetetlenné vált, ha a felzárkózási stratégiát folytatni akarták, lehetetlenné tette a további nö­vekedést külföldi segítség nélkül. Ez visszavezet második kérdésünk­höz: mikor van szükség hitelekre?

A tervezés növekedése nem segítette elő a termelékenységnek a Nyugat utoléréséhez nélkülözhetetlen növekedését. Akadályozta a gaz­daság hatékony működését és az innovációt. De miközben Kelet-Euró­pa megpróbálta ezeket a problémákat az importok növelésével és nyugati hitelfelvétellel kezelni, maga a Nyugat megváltoztatta pro­fitszerzési módszereit az új technológiák kifejlesztésével és a nem­zetközi munkamegosztás struktúráinak az átalakításával. Így a Ke­let és a Nyugat gazdaságainak termelékenysége közötti rés újból szélesedni kezdett.

Az 1960-as évek végére az államilag tervezett importhelyettesítés a végét járta, új modernizációs stratégiákat kellett keresni.¹ Egy erőteljes államilag tervezett újjáépítés és iparosítás nélkül Magyarország nem ju­tott volna el arra a pontra, ahol felmerült a kérdés: hogyan növekedjen tovább a gazdaság, hogyan növeljék termelékenységét? Ehelyett az or­szág megmaradt volna a mezőgazdasági áruk szállítójának Nyugat-Eu­rópa peremén, tehát megmaradt volna abban a szerepben, amelyet töb­bé-kevésbé betöltött az Osztrák-Magyar Monarchiában, és amelyet nem sikerült meghaladnia a két világháború közötti években sem.

A voltaképpen az importhelyettesítő stratégia szerepét betöltő szocia­lizmus segítségével Magyarország ipari országgá vált, amely most az előtt a kérdés előtt állt, hogy hogyan növelje a termelékenységet. A 60-as évek végén erre adott válasz a magyar „gazdasági reform" volt, mely két alappilléren nyugodott. Az egyik az ország megnyitása volt a Nyugat felé: hiteleket vettek fel, hogy ezekből fejlett technológiákat, gépeket, és más, az országon vagy a KGST-n belül nem elérhető termékeket impor­táljanak. Az országon belül fellazították a tervezés mechanizmusát, a vállalatok nagyobb autonómiát kaptak, az árakat lassan a világpiaci szin­tekhez alkalmazták és így tovább.

Ebben az időszakban a nyugati hitelek olcsón és könnyen voltak elérhetőek, minthogy a kényszerű verseny és a csökkenő profitráták időszakában a tőke egyre kevésbé volt érdekelt a termelő beruházá­sokban. Ettől az időszaktól kezdve kezdtek halmozódni Magyarország külföldi adósságai.

Hogyan lehet visszafizetni a hiteleket?

A nyugati hitelek segítségével Magyarország technológiákat szándéko­zott importálni, hogy modernizálja a gazdaságot és javítsa pozícióját a világgazdasági versenyben. A Nyugatra irányuló export növekedésével tehát a hitelek visszafizetésének meg kellett volna hogy teremtődjenek az előfeltételei. A reformot a gazdasági hatékonyságnövelés eszközé­nek tekintették, amelynek így hozzá kellett volna járulnia az importált technológia hatékony felhasználásához.

Egy sor különböző okból az import vezérelte növekedés stratégiája, amely valójában nagyon hasonlított számos harmadik világbeli ország­nak az export vezérelte növekedésre tett kísérleteire, nem érte el a ma­ga céljait. A siker elmaradásának egyik oka az volt, hogy a nyugati or­szágok továbbra is alkalmazták a fejlett technológia Kelet-Európába való bejutását akadályozó COCOM-rendszabályokat.² Ennek következtében Magyarországnak sok pénzt kellett költenie az új technológiák saját erőből történő kutatására és fejlesztésére. A jelentős erőfeszítések elle­nére az ország mindig elmaradt a Nyugat mögött, miközben a Nyugat teljes erővel tolta előtérbe az új technológiákat.

Magyarország ebben az időszakban nagy várakozásokkal tekintett a nyugati vállalatokkal való együttműködésre, amelytől azt remélte, hogy technológiai és szervezési know-how-t hozva az országnak gazdasági­lag előnyös lesz. A nyugati cégek számára, melyek termelésük egy ré­szét magyar állami vállalatokra bízták, Magyarország az olcsó munkaerő miatt vált ígéretes területté. A vállalatközi együttműködés azonban nem emelte a magyar iparszerkezet színvonalát.

Az első időszakban a kölcsönökre alapozott gazdaságfejlesztési stra­tégia strukturális gyengeségei még nem voltak láthatóak. Ellenkezőleg, a kölcsönök segítségével Magyarország képes volt fenntartani egy olyan fogyasztási szintet, amely elszakadt a hazai gazdasági lehetőségektől. A hetvenes években a Nyugatot sújtó világgazdasági krízis hatásai elérték Magyarországot is.

Az olajárak emelkedésének (amelyhez rövid késéssel a Szovjetunió is alkalmazkodott) és az inflációnak negatív következményei voltak a magyar gazdaságra, tápot adva a gazdasági reformmal szembeni kriti­káknak. Nyugat-Európa újból megerősítette a kereskedelmi korlátozáso­kat. Ugyanebben az időszakban a magyar exportcikkek ára csökkent, és növekvő verseny jelentkezett a délkelet-ázsiai „kis tigrisek" részéről, akik a nyugati piacokon kiszorították a kelet-európai termékeket.

így a várt exportbevételeket nem lehetett realizálni, és tovább folyt a hitelfelvétel. A hiteleket nemcsak beruházásokra használták fel, hanem arra is, hogy a növekvő gazdasági nehézségek ellenére fenntartsák az életszínvonalat. A történelem iróniája, hogy miközben az első' időszak­ban az eladósodottság hozzájárult a nemzetközi gazdasági válság tüneteinek távoltartásához, ugyanakkor előkészítette a talajt egy, a világgazdasági erőktől való még nagyobb fokú függőség számára.

Az 1970-es évek második felében a helyzet Magyarországon gyor­san romlott. A politikusok ezért megpróbálták bátorítani és kierőszakolni a Nyugat felé irányuló exportot. A gazdasági reform mechanizmusait, amelyeket korábban egy időre, nem utolsósorban a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek miatt, lelassítottak, újból előtérbe tolták, hogy növeljék a világgazdasági versenyképességet. Azonban a magyar ipari termelés nem szabadult meg a rá jellemző alacsony minőségtől.

A gazdasági vezetés fő elképzelése az volt, hogy csökkenti az im­portokat, és kereskedelmi többletet ér el a Nyugattal való kapcsolatok­ban. Ha megnézzük a kereskedelem számadatait, látjuk, hogy Magyar­ország a 80-as évek elején valóban csökkentette a nyugati importot, ennek ellenére az importok értéke egész idő alatt meghaladta az expor­tokét, úgyhogy a Nyugattal való kereskedelmi kapcsolatok folyamatosan deficitesek voltak az ország számára.³

Az 1980-as évek elején a kamatlábak a magasba szöktek. Az adós­ság csapdává vált. Új hitelekhez csak úgy lehetett hozzájutni, ha Ma­gyarország elfogadja a Nemzetközi Valutaalap szabályait. Ennek követ­keztében az állam és a párt elvesztették kontrolijukat a gazdasági folya­matok felett Az IMF által a Harmadik Világ országainak előírt adaptációs programokéihoz hasonló takarékossági intézkedéseket kellett életbe lép­tetniük.

Egyidejűleg bevezették a piacgazdaság mechanizmusait és intézmé­nyeit. Persze nemcsak azért vállalták ezeket az intézkedéseket, mert az IMF előírta őket. Azért is tették ezt, hogy hatalmon maradjanak – bár azzal, hogy piaci reformokat vezettek be, a társadalom ama területein, amelyek korábban az 6 politikai irányításuknak voltak alávetve, felszá­molták ezt az állami kontrollt. Ez az ellentmondás elkerülhetetlenül a „rendszerváltáshoz" kellett hogy vezessen.

Időközben a tőkeáramlás iránya megváltozott. Jelenleg a tiszta tőke Magyarországról a nyugati hitelezők országaiba áramlik.

Konklúziók

Elemzésemet a következő konklúziókkal zárnám le:

1. Az, hogy egy ország hozzá tud-e jutni hitelekhez, vagy sem, a világgaz­daság adott szituációjától függ, amely meghatározza, hogy a tőkét a tőke­tulajdonosok beruházzák, vagy inkább kölcsönök formájában fektetik be. A fejlődő országok hitelszükségletének nincs jelentősége a tőkéhez jutás szempontjából.

2. A hitelekhez való hozzájutás önmagában nem teszi lehetővé, hogy meg­ítéljük egy-egy fejlődő ország a fejlett gazdaságokhoz való felzárkózási kí­sérletének a kilátásait és eredményeit. Ha nem lehet hitelekhez jutni, ez nem szükségszerűen vezet az illető gazdaság hanyatlásához. A hitel­hez jutás önmagában nem garancia a felemelkedésre. Ellenkezőleg: a periféria gazdaságai esetében a hitelek hozzájárulnak ezeknek az orszá­goknak a függőségéhez, csökkentve ezzel az ország gazdaságpolitikájá­nak lehetőségeit és eredményeit.

3. Az 1960-as évek végén valamennyi, az iparosodott Nyugathoz felzár­kózni próbáló fejlődő ország rákényszerült arra, hogy a világgazdasági ver­senyen belüli pozíciója javítása érdekében külföldi hiteleket vegyen fel. A történelem iróniája, hogy legtöbbjük esetében, politikai rendszerüktől füg­getlenül az őket a vezető ipari országoktól elválasztó szakadék csak szé­lesedett, ahelyett hogy csökkent volna. Valami baj kell hogy legyen a nyugati típusú ipari fejlődés modelljével, és az ennek a fejlődésnek felzárkózó iparosítás révén való lemásolását célzó fejlesztési kon­cepcióval.

Minden arra irányuló remény ellenére, hogy az országnak sikerül majd valahogyan csatlakoznia az Európai Közösséghez, a szocializmu­son való túllépés nem tette Magyarországot sem a centrumrégiók részé­vé. Minden jel egy Harmadik Világ típusú társadalom kialakulása irányá­ba mutat. A szocialista import helyettesítés sikerei átmenetiek voltak. Ez a stratégia Magyarországot ipari országgá tette, viszonylag jó hazai gaz­dasági és társadalmi teljesítményekkel.

A világpiacon azonban Magyarország nem bizonyult versenyképes­nek. A felzárkózási folyamat elérte a maga határait; a Nyugattól elvá­lasztó szakadék leküzdésére irányuló kísérletek újbóli periferizálódáshoz vezettek. Visszatekintve a kísérlet egészére a reálisan létező szocializ­mus kerülőútjának nem volt sok hatása Magyarországnak a világgazda­ság hierarchiáján belül elfoglalt perifériális helyzetére.

Jegyzetek

Andrea Komlosy gazdaság- és társadalomtörténetet ad elő a bácsi és linzi egyetemen (Ausztria). Társszerzője a nemrég megjelent „Ungarn im Umbruch" c. könyvnek (Wien, 1992). A jelen szöveg egy, a Budapesten 1992. márc 22-25. között a Prognózis 2000 Alapítvány, a Társadalomtudományi Kutatóintézet és a MTA Jövőkutatási Bizottsága szervezésében megtartott nemzetközi adósságválság-kon­ferencián tartort előadás szövege. (A szerk.)

1 Ez a mellett az előfeltevés mellett igaz, hogy a kelet-európai társadalmak célja a nyugati fogyasztási modell leutánzása volt. A kormányok éppúgy, mintáz ellenzéki erők egyetértettek ebben a célkitűzésben, egyikük sem vette figyelembe azt a tényt, hogy a nyugati felhalmozási modell sikere azon múlt, hogy kizárólag bizonyos centrumrégiókra korlátozódott, amelyek hozzájuthattak a világgazdaság perifé­riájának olcsó munkaerejéhez és nyersanyagaihoz.

2 A COCOM kereskedelmi megszorításokat Magyarországra vonatkozóan csak 1992 februárjában törölték el, Magyarország volt egyébként az első a korábbi KGST-országok közül, amelyet felszabadítottak ez alól az ellenőrzés alól.

3 Ebben a vonatkozásban Magyarország különbözött a többi kelet-európai or­szágoktól, amelyek a hetvenes évek kereskedelmi deficitjéről képesek voltak egy, a Nyugattal szembeni aktív kereskedelmi mérlegre átváltani az 1980-as évek elején. Csehszlovákia és a Német Demokratikus Köztársaság ezt úgy érték el, hogy gyor­sabb ütemben növelték a Nyugatra irányuló exportot, mint a Nyugatról jövő, szintén növekvő importjukat – ami viszonylag jó gazdasági teljesítményüket jelzi. Lengyelor­szág és Románia aktív kereskedelmi mórlege ezzel szemben az import terén végre­hajtott jelentós csökkentéseknek volt köszönhető, miközben minden erőfeszítést megtettek azért, hogy növeljék a nyugatra irányuló exportot. Lengyelországban ezt a politikát a 80-as évek közepéig követték, míg Ceausescu megtartotta egészen uralma végéig.

Kádár János politikai pályafutásának egyik legszebb nyara két­ségtelenül az 1963-as volt. A kemény és kíméletlen esztendők után lendületbe jött a gazdaság, a parasztok – már akik falun maradtak – aláírták a belépési nyilatkozatot a termelőszövetke­zetekbe, beindult a lakásépítési program, mind többen kezdtek hinni az életszínvonal emelkedésének perspektívájában. Egy éve sem volt, hogy a személyi kultusz bűneinek napirendre tüze­sével Kádár elszámolhatott fogvatartóival. Rákosi, Gerő és né­hány társa kizáratott a pártból, Kiss Károly eltűnt a sül­lyesztőben. Egy-két hónap múlva egy másik riválisnak, a „Kína-barát" Marosánnak is „fel kellett állnia". Hamarosan új emberek tűntek fel a kormányban. A régiek, Csergő János, Czottner Sán­dor és mások érdemeik elismerése mellett távoztak, a miniszter­tanács elnökhelyettese Fehér Lajos, a pénzügyminiszter Tímár Mátyás lett. A szociáldemokrata múltú új ember, Nyers Rezső a gazdaságpolitikai titkári funkció mellé megkapta az Államgazda­sági Bizottság elnöki tisztét is.

Az 1962. novemberi pártkongresszus ünnepi körülmények között zajlott le. A küldöttek szerint „új időszámítás kezdődött az ország életében". Az alapok elkészültek, a határozat szerint a kapitalizmus visszaállításának társadalmi és gazdasági feltételei megszűntek, megindulhatott a szocializmus felépítésének gran­diózus vállalkozása. Először csak a pártoktatásban, később a történeti munkákban is szakaszhatárként emlegették az 1962-es esztendőt Magyarország történetében.

1963. április 2-án megszűnt az egyetemi felvételinél a szár­mazás szerinti megkülönböztetés, és április 4-e alkalmából Ká­dár és vezetőtársai megkegyelmeztek az 1956 utáni megtorlás szinte minden élő elítéltjének – a sztálinistáknak is. Ezzel meg­nyílt a lehetőség a nyugati országokkal és az Egyesült Államok­kal való viszony rendezésére, amire a magyar vezetés 1960-tól koncepciózusán, bár sikertelenül törekedett. Ennek egyik lé­péseként került sor U Thant 1961 végi magyarországi meghívá­sára, amit az akkor még ügyvezető főtitkár el is fogadott. A kongresszus után Kádár János 1963 januárjában legfelső szintű találkozót javasolt a szovjeteknek. Február 18-án kedvező vá­lasz érkezett, ami egyben azt jelentette, hogy a magyarok nem­zetközi nyitásra irányuló politikája egybeesett a hruscsovi veze­tés szándékaival. Szabad utat kapott az amnesztia ügye és U Thant ígéretének beváltása.

Ezzel 1963 júliusához érkeztünk. Július 8-án magyar párt- és kormányküldöttség utazik Moszkvába, miután néhány nappal előtte eredményes látogatás után elégedetten búcsúztathatta Kádár János a Ferihegyi Repülőtéren az ENSZ főtitkárát. Hrus­csov szinte a tenyerén hordja a magyarokat. Parádé pará­dét követ, végigutaztatja őket a fél országon, aztán nem kevés diplomáciai ravaszsággal többször látványosan összehozza a magyar delegációt a Moszkvában tartózkodó amerikai és angol vezető diplomatákkal. Hogy milyen körülmények között? Erről érdemes Kádár János beszámolóját elolvasni.

Az MSZMP első titkára egyébként húsz napot töltött a Szov­jetunióban. A többiek- Todor Zsivkov, Gomulka, Gheorghiu-Dej, Ulbricht, Novotny és Cedenbal – csak három napra, a július 25-27-ei KGST-csúcs idejére csatlakoztak Hruscsov és Kádár tár­saságához. 1957 márciusa óta a magyar vezetés nem részesült ilyen rendkívüli figyelemben az SZKP részéről. Nem túlzás azt állítani, hogy Hruscsov személyes ügyének tekintette, hogy a Kádár-adminisztráció nyugati elfogadása felgyorsuljon. A ma­gyarázatot természetesen nem kettejük személyes viszonyában kell keresni, de azért attól mégsem választható el teljes mértékben. Kádárt első embernek ugyan nem Hruscsov találta ki, de ő tartotta meg. Támogatta a Nagy Imrével, híveivel és politikájával szembeni fellépésben és megvédte Rákosi Mátyás és társai visszatérési kísérleteivel szemben. Természetesen kemény el­várásai voltak, 1958-ban mégis felajánlotta a szovjet csapatok kivonását Magyarországról. Anyagi tekintetben sem volt szűkmarkú. A gyors talpraállást 1957-ben nem utolsósorban az a több mint 1 milliárd rubel hitel biztosította, amelynek visszafize­tését 1961-től tíz év alatt 2%-os kamattal kellett teljesíteni. A ma­gyar politika esetleges kudarcai mindig lehetőséget adtak Moszkvában Hruscsov politikájának bírálatára, másfelől Kádár minden sikere Hruscsov sikerévé válhatott. A Kínával való szakí­tás után különösen fontossá vált a „magyar kérdésben" rejlő kockázati tényező megszüntetése és a nyugattal szembeni konfliktusmező beszűkítése, illetve ezen belül a magyar kérdés vég­leges rendezése a nemzetközi diplomácia színterén. Kádárt te­hát szalonképessé kellett tenni…

Az atomcsendegyezmény aláírásának időszaka meghozta ezt az eredményt. A diplomáciai elismerés folyamatát ezután nem lehetett megállítani. A hatvanas évek közepére az előző évtizedhez képest megkétszereződött azoknak az országoknak a száma, amelyekkel Magyarország diplomáciai kapcsolatba lé­pett.

Kádár és Hruscsov személyes kapcsolata tovább erősödött, politikai világlátásuk tovább közeledett egymáshoz. Hogy Kádár volt-e hruscsovista vagy Hruscsov kádárista – ekkorra már értel­metlen kérdéssé vált. Persze a Kádárt ért benyomások voltak mélyebbek. Ha a bratszki vízi erőműnél szerzett élményeiről szóló beszámolót olvassuk, alig kétséges, hogy ha a kommuniz­mus belátható időn belül való felépítésében nem is, a szovjet csodában valóban hitt.

Az átélt sikerek hangulata hatja át az alább olvasható – a Központi Bizottság előtt 1963. augusztus 2-án elmondott, publi­kálásra először most kerülő – Kádár-beszédet is. A szerző ele­mében van: magabiztos, szinte sugárzik belőle a lelkesedés; könnyed, árasztja magából a jókedvet. Nehéz eldönteni, mi az, ami személyiségének, és mi az, amit a történelmi pillanat hatá­sának tulajdonítsunk. Talán humora tipikus, amelyet sokat emle­gettek évtizedekig; mert a fölényesség közel sem volt sajátja. Sokkal inkább az ellenfelei iránti kezelhetetlenség, ami ezúttal, 1963 nyarán, politikájának balos bírálói tekintetében mutatkozott meg.

A jellemrajz, az emberi tulajdonságok sora még folytatható lenne, de nem tesszük. Elvégre egyetlen felszólalásról van szó, egy több mint fél évszázados politikai pályafutás apró epizódjá­ról. A következtetéseket ezért az olvasóra bízzuk.

Néhány megjegyzést azonban mégis tennénk, hiszen a korábban publi­kálatlan szöveg azért ráirányítja Kádár néhány olyan vonására is a fi­gyelmet, amelyek az elmúlt évtizedekben kialakított Kádár-imázsban egyáltalán nem kaptak hangsúlyt.

Figyeljünk a stílusra, a szóhasználatra. Minden politikai sikernél vagy kudarcnál mélyebben jellemezhet egy történelmi szereplőt, hogy mi tetszik neki és mi nem; mit tart fontosnak, mit értékel és mivel szemben nyilvánítja ki fölényét. A nyilvános beszédekben hatásosan adagolt humor a diplomácia bemutatott közegében bárdolatlannak hat, ugyanakkor a vele kapcsolatban sokszor felhánytorgatott műveletlenséget enyhíti, ha valaki Kádár módján önironikusan rájátszik erre.

Mai szemmel furcsán hat, amikor a nép nagy többségének a rend­szerrel való elégedettségéről beszél (bár egyes történelmi pillanatokban ez valamilyen mértékben igaz is volt), de amikor erről úgy szól, hogy az emberek kritikáját Ítéli a rendszer melletti szavazásnak, az két irány­ban minősíthető: egyfelől a megszépítő propaganda, a mindent maga alá szelídíteni próbáló hatalom mechanizmusa fejeződik ki benne, más­felől azonban az sem feledhető, hogy a kommunista párt néphez való viszonyában ez milyen elmozdulást jelentett a „9 millió fasiszta" kép­zetéhez képest.

Árulkodó a művészet, az irodalom „mennyiségi" kezelése: e né­hány mondat sok mindent megértet rendszerének a kultúrához való egész viszonyából, a kultúra szerepe iránti értetlenségéből. Ugyancsak megdöbbentő, hogy egy ország vezetőjének szemléletében a valóságos társadalmi viszonyokat miként fedheti el a propaganda átértelmezése, miként festheti át a rózsaszín szemüveg (lásd a turkesztáni tapasztala­tokról tett megjegyzéseit). A legkülönösebb benyomás azonban talán az, hogy a professzionalistának feltételezett nagypolitika mennyire esetleges mozzanatokon nyugszik: mennyire ki van szolgáltatva egy-egy ember képességeinek és képességhiányainak, fanatizmusának vagy józanságának, koncepciózusságának vagy szűklátókörűségének, egyé­nisége történelmi partikularitásának. Hogy Kádár élete személyes tra­gédiába torkollott s hogy ő maga milyen drámai vétségekkel volt oko­zója bukásának (vagy milyen pozitív részeredményekkel hagyta ott nyomát a történelemben), jóval kevésbé aktuális tanulság, mint az a mindenkor érvényes – és a szereplők képzettségétől, tehetségétől is független – tény, hogy mindannyiunk életének alakulását, egy-egy nemzet sorsát a tudatosság milyen szintjén, a tudatosság mennyire eset­leges jelenléte mellett hozott döntések befolyásolják. (A szerk.)

Tisztelt Központi Bizottság! Kedves Elvtársak!¹

A Politikai Bizottság megbízott azzal, hogy számoljak be a Szov­jetunióban tett utunkról² és a végzett munkáról. Beszámolóm azonban a kül- és belpolitikai kérdések egy szélesebb csoportját érinti, mert hi­szen az események torlódtak és a kérdések összefüggnek egymással.

A tárgyalandó kérdések között van természetesen egy-két kénye­sebb természetű kérdés is. A Politikai Bizottság arra ösztönzött, hogy a mi Központi Bizottságunk gyakorlatának megfelelően itt a legteljesebb nyíltsággal és pontossággal számoljunk be mindenről annak a tapaszta­latnak és gyakorlatnak az ismeretében, hogy az ülésen a jelenlevő elv­társak meg tudják pontosan ítélni, hogy mi az, ami arra szól, hogy itt a teremben tudjunk róla és mi az, amit tovább fogunk vinni…

A második lépés,³ amiről beszélnem kell: az Egyesült Nemzetek Szervezete főtitkárának budapesti látogatása és tárgyalásai.⁴ Ennek is megvan a maga jelentősége. Ennek a meghívásnak története van. Az ENSZ-ben az USA kormányának erőszakolására 6 éven keresztül min­den ülésszakon napirendre tűzték a „magyar kérdést", s azzal kapcso­latban támadták a Magyar Népköztársaságot, támadták, még sokkal in­kább, a Szovjetuniót. Döntően azért a segítségért, amit az ellenforrada­lommal harcoló magyar népnek 1956 őszén a Szovjetunió nyújtott. Ez a kérdés a hidegháborúban nagy szerepet játszó kérdés volt a szocialis­ta világ ellen. A mi pártunk, kormányunk álláspontja mindvégig elvi volt. Mi említettük, hogy e kérdésnek semmiféle jogalapját nem ismer­tük el, mint ahogy az ENSZ alapszabályai szerint nem is volt tényleges jogalapja, és vívtuk a politikai harcot e kérdésben is, természetesen az­zal a törekvéssel, hogy ezt felszámoljuk, hogy a hidegháborús kérdése­ket redukáljuk. Közben persze ez azt jelentette, hogy manőverezni is kellett. Ennek a manővernek része volt az, hogy mi annak idején az ENSZ előző főtitkárát, Hammarskjöldöt, meghívtuk Magyarországra. De miután, a meghívásunkat követően neki a Közgyűléstől megbízatá­sa volt, hogy Magyarországon vizsgálatot folytasson, ezért mi a meghí­vásunkat visszavontuk és nem engedtük be, mondván, hogy az ENSZ főtitkárát Magyarországon szívesen látjuk, de azt a főtitkárt, akinek megbízása van egy jogalap nélküli döntés alapján valamit vizsgálni Magyarországon, azt mi nem engedhetjük be Magyarországra.⁵

Amikor a főtitkár személyében változás történt, ami egyébként az ismert körülmények közt úgy ment végbe, hogy a gyarmatosító impe­rialisták megölték hűséges cselédjüket, Hammarskjöldöt – mert tényle­gesen ez történt Kongóban⁶ -, ezt a főtitkárt, U Thantot mint ENSZ-küldöttet a mi embereink már régebbről ismerték mint lojális, pozitív semlegességi állásponton levő embert, ezért mi megújítottuk a meghí­vást, hogy jöjjön el Magyarországra.⁷ Azt gondoltuk, hogy az az egy­szerű tény, hogy Magyarországon látogatást tesz, elő fogja segíteni en­nek az úgynevezett „magyar kérdés"-nek a felszámolásit. Így került ő ide hozzánk.

Nekünk az volt az elképzelésünk, hogy ezt az egyébként jóindula­túnak ismert embert, ennek a látogatásnak a kapcsán, megpróbáljuk egy kicsit a saját pozíciónkhoz közelebb hozni. Ez volt a mi célkitűzé­sünk az ő itteni látogatásával kapcsolatban. Megbeszéltük a Politikai Bizottságban és a kormányban is, hogy a taktikánk pedig vele kapcso­latban a nyíltság és az őszinteség lesz. Tehát elhatároztuk, hogy min­den lehetséges kérdésre, ami az ő részéről felmerülhet, előre válaszo­lunk, anélkül hogy ő kérdezne bármit Ezt végre is hajtottuk. Az ő itte­ni látogatásának tulajdonképpen két része volt: az ilyen belső tárgyalá­sok, és az, ami nyilvánosan történt…⁸

Most hát miután itt volt, meg fölvilágosítást kapott, meg benyomá­sokat szerzett, neki sokkal könnyebb a helyzete. Itt mellesleg megjegy­zem, hogy nekünk van olyan információnk, most a napokban létező tényről, hogy az Egyesült Államok Külügyminisztériuma most is készítgeti elő a kérdést az ENSZ Közgyűlésére, úgy mint más években. Persze ezt fel lehet fogni diplomáciai rutinmunkának is, és fel lehet fogni úgy is, ahogy ők nevezik, hogy azért foglalkoznak még mindig vele, mert megpróbálnak még további nyomást gyakorolni a magyar kormányra. Ez jelenleg a helyzet. Nekünk az a meggyőződésünk, hogy a főtitkár látogatása hasznos volt, és a továbbiakban, amennyiben nem marad semleges, hanem valakinek az oldalára áll, akkor ő a mi oldalun­kon fog fellépni ebben a kérdésben. És ez azért nem utolsó előny ebben a helyzetben. Aztán majd meglátjuk.

Ha szabad itt megjegyezni, nekem személyileg az a meggyőződé­sem, ha az USA kormánya még egyszer próbálkozik – ami persze nincs teljesen kizárva-, akkor tovább rontja a saját pozícióját a szövetségesei előtt és mások előtt, és valószínűleg egyszerűen nevetséges helyzetbe kerül, mert mi tudjuk, hogy a múlt évi Közgyűlésen az Egyesült Álla­mok azzal gyűjtötte össze a szükséges szavazatokat a legközelebbi szö­vetségeseitől, még az angoloktól is, hogy kijelentette nekik, most utol­jára kéri. Ha még egyszer próbálkozik, hát csinálja. Itt már semmi ba­bér nem fog teremni az USA-nak ebben a kérdésben.⁹

Ami az USA álláspontját illeti, ha megengedik, itt mindjárt kiegé­szítem ezt a kérdést, az ENSZ-kérdést, egy moszkvai epizóddal, ami konkrétan ide kapcsolódik. Az történt, hogy a küldöttség moszkvai tar­tózkodása idején volt egy olyan időpont, amikor tulajdonképpen két külföldi tárgyaló küldöttség működött, az egyik a mi párt- és kormány­küldöttségünk volt, a másik pedig ez az amerikai-angol társaság, az, aki a részleges atomcsend ügyében¹⁰ ügyködött ott, amit az a minisz­terhelyettes, Harriman vezetett amerikai részről, és nem tudom, hogy hívják angol részről.¹¹ Ez azt jelentette, hogy volt három olyan aktus – 2 hivatalos, 1 nemhivatalos, egymásutáni napokon, a mi moszkvai tar­tózkodásunk második idején -, ahol mi ezekkel összetalálkoztunk, mégpedig úgy, hogy a magyar nagykövet által adott fogadáson ott volt az amerikai nagykövet, egyébként az egész diplomáciai testület ott volt. Ott valamilyen érintkezésfelvétel már megtörtént, mert én ezzel az amerikai nagykövettel beszélgettem. A másik napon, amikor a Szovjet­unió adott fogadást a mi küldöttségünk tiszteletére, oda meg már eljöt­tek ezek az atomügyben tárgyaló küldöttségek is. A harmadik találko­zás pedig a szovjet-amerikai atlétikai mérkőzés volt, ahol összekerül­tünk. Ennek igen érdekes mozzanatai vannak, talán érdekes az önök számára is, nem sajnálom ezt a pár percet tőle, meg pihentetésképpen is jó lesz.

A mi fogadásunkon az amerikai követ, egyébként ismert és eleven képviselője az amerikai imperialistáknak, elég rátermett ember is, mi­után előbb normálisan beszélgettünk, elkezdett kicsit szemtelenedni, és arra kellett neki válaszolni. Tudniillik a következő történt láttam, hogy jön Brezsnyev elvtárs, ekkor és ezzel a nagykövettel, Kollerrel beszél­gettem, és hát akartam egy kicsit viccelődni is, mondom, most látni fogja, hogy a Magyar Népköztársaság hogy támogatja a Szovjetuniót Tudniillik, tudom, hogy Brezsnyev szereti a mi vacak erős cigarettáin­kat, és tudtam, hogy azért jön hozzám. Adtam Brezsnyevnek egy ciga­rettát, az megköszönte és elment Mondom, látja, így támogatja a Ma­gyar Népköztársaság. Erre ő azt mondja nekem – de egész komolyan -, hogy a Szovjetunió rá is van utalva a Magyar Népköztársaság támoga­tására azóta, amióta nem az USA-val van a fő baja, hanem egy harma­dik féllel. Nem nevezte meg a harmadik felet Akkor én megkérdeztem tőle: van önnek humorérzéke? Erre ő azt felelte: remélem. Mondom, tudniillik arról van szó, hogy amikor az önök külügyminisztere a nyár elején Washingtonban a mi emberünknek azt mondta, hogy normalizál­ni akarják velünk a viszonyt¹² , akkor én azt gondoltam, de nagy bajban lehet az az USA-kormány, ha már a Magyar Népköztársasággal is nor­malizálni akarja a viszonyt.

Hát ez volt az. érintkezés felvétele az amerikaiakkal. A második nap az úgy folytatódott – valami szállodában, a másik a Kreml nagytermé­ben, a György teremben volt -, hogy az amerikaiak – úgy látszik, tervszerűleg -, az atomos amerikai, meg az angol kicsit késtek, valahány percet. De ez nem jól sikerült, mert a gyülekező helyről akkor indul­tunk meg a György terembe Hruscsov elvtárssal. Úgy, hogy a foga­dás¹³ megnyitásakor Hruscsov elvtárs meg én mentünk elöl. Akkor fel­bukkant ez a Harriman, és a György terembe így vonultunk be: közé­pen Hruscsov, jobbról Harriman, balról meg én. Ez persze nagy ér­deklődést váltott ki a sajtó embereiben és a többiekben. Elmentünk oda, ahol a fogadásnak a centruma, vagy az asztalfője van, és ott Hrus­csov elvtárs tartott pohárköszöntőt az imperialisták ellen, a kommuniz­musra, a magyar-szovjet barátságra, s koccintani kellett mindenkinek. Mi ott álltunk egy kupacban. Ezek ott vagy egy fél percig merengtek, hogy most mi a teendő, és nem volt nekik mit csinálni, el kellett menni Hruscsovhoz, meg hozzám is, koccintani a kommunizmusra, meg a magyar-szovjet barátságra. Ez volt a második aktus.

A harmadik az atlétikai meccs volt. Ahol az történt, hogy egy bizo­nyos szombati napon, úgy a végére kicsit kiszaladtunk, hogy lássuk, mi ez. Mellesleg megjegyezve nagyon érdekes és szép verseny volt, a sportbarátság jegyében zajlott le. Különösen a zárókép volt szép, ami­kor az összes sportoló felvonult szovjet és amerikai zászló alatt, egy­más kezét fogva két sorban. Nagyon hasznos dolog volt ez a sportba­rátság, de nemcsak a sportbarátság szempontjából, hanem nagyszerű verseny volt Világrekordot is láttunk.¹⁴

Még vasárnap az történt, hogy a küldöttségünknek volt egy prog­rampontja, olyan pihenőnapféle, hogy hajóútra megyünk, de csak mi. Szombat este Hruscsov elvtárs megkérdezte, hogy fölengednénk-e őket is a hajóra, hogyha kijönnének vasárnap. Mondtuk, legyen szeren­csénk. És akkor együtt voltunk vasárnap. S akkor kiderült, hogy mind a ketten este ki akarunk menni a versenyre; mi sportérdeklődésből, ő pedig azt mondta, hogy neki az amerikaiakkal van randevúja, mert hogy a záróünnepélyen ott lennének, mert így helyesnek tartaná. S azt mondja, hogy akkor menjünk együtt És akkor elmentünk oda együtt a kormánypáholyba, és hát megint az történt, hogy szovjet, amerikai és magyar képviselet ült ott együtt a kormánypáholyban. Utána ők meg­egyeztek abban, hogy együtt vacsoráznak, ott a stadionban van egy ilyen büfészerű helyiség, és ott együtt fogunk vacsorázni. Én mentem Hruscsovval elöl, elmegyünk innen – gondoltam -, mindig zavarjuk csak a nagyhatalmakat, örülünk, hogy élünk. Nem, csak maradjanak itt, marasztaltak. Jól van. Aztán együtt vacsoráztunk. Persze más volt ott a helyzet, egy kicsit közvetlenebb, intimebb és feszültebb volt, egy olyan göröngyös vacsorának indult, ülök én, Hruscsov elvtárs, és a másik ol­dalon Harriman. Aztán feltaláltak magukat, mert az amerikaiak java­solták, hogy a Brumelre kellene inni. Akkor volt friss ez a világrekord, és tényleg ez olyan dolog, hogy még a politikát is elfelejti az ember, olyan izgalmas volt Önmagával versenyzett végül a szovjet versenyző, mert az amerikai ellenfele 215 centi után kiesett a versenyből. Nahát arra ittunk, ez rendben van. És akkor elkezdődött az ilyenkor szokásos beszéd, hogy erre igyunk, arra igyunk, mire igyunk, mire ne igyunk. Szóba került Nixon, és nem nyilatkoztak az amerikaiak, azt mondták, hogy ők állami tisztviselők, ilyen dologban nem nyilatkoznak, hogy mi a véleményük Nixonról. Aztán Hruscsov javasolta, hogy Kennedy egészségére igyunk, mert előbb Hruscsov elvtárs egészségre már ittak. És nem itták ki ezek a betyár amerikaiak a poharukat Kennedyre. És akármit csináltunk, valamit ittak, de nem itták ki. Aztán jött a legnehe­zebb műfaj, az én egészségemre kellett volna inni. Hát aztán az is sike­rült a végén. És ott aztán beszélgetésféle alakult ki, már láttam, hogy ez így tovább nem mehet, mondtam az amerikaiaknak, nézzék kérem, vagy a magyaroknak van pechjük, dehát világos, hogy külön-külön jöt­tünk Moszkvába, más járatban vagyunk, és most már harmadnapja együtt élünk, most már tegyük túl magunkat rajta, úgy látszik, mégis van valami abban a békés egymás mellett élésben, hogy hát most is egy asztalhoz kerültünk, akármit csinálunk. És ez valahogy egy kicsit felol­dotta a helyzetet. Harriman mindjárt felhasználta, egy régi tapasztalt diplomata. Mondja a Hruscsov, hogy voltunk valamilyen folyóban úsz­ni. Erre az amerikai azt mondta nekem, hogy ön bizonyára nem először volt ott. Hát mondom, bizony nem először, de annyiszor nem, mint ön, mert én csak 48-ban voltam először a Szovjetunióban, és ön mikor? Azt mondja, hát ő 25-ben. Nahát, mondom, látja. És akkor azt mondja, hogy ha szabad érdeklődnie, a mi küldöttségünk milyen eredménnyel dolgozik itt Moszkvában. Szabad érdeklődnie – mondom -, kitűnő eredménnyel, nagyszerű eredménnyel, amit mi gondoltunk, mindent el­értünk. Azt mondja, azért kérdezi, mert ők még nem jutottak előbbre, ők még ezt nem mondhatják el. Panaszkodtak Hruscsovnak. Hát azért ott vita volt közöttük. Ez volt. Ezután a népek barátsága került szóba, és akkor Harriman azt mondta, hogy most ő szeretne valamit komolyan mondani. Hruscsovhoz fordult, és Hruscsovnak mondta, hogy ők a Ma­gyar Népköztársasággal normalizálni akarják a viszonyukat, de vannak bizonyos problémák, tulajdonképpen a Mindszenty-ügy, és kéri Hrus­csov elvtársat, hogy a befolyását vesse latba annak érdekében, hogy normalizálni lehessen a magyar-amerikai viszonyt. Ezt mondta, de tényleg komolyan. Hát ahogy kimondta Mindszentyt, én mindjárt bele­kapcsolódtam, és azt mondtam, hogy nem olyan nagy kérdés ez a Mindszenty-kérdés, mert nekünk 1956-tól összesen két kérdésünk ma­radt nyitva, és megoldatlan, kis egyéni problémák és nem nagy elvi kérdések: az egyik a Mindszenty, a másik Rákosi. De hát, mondom, nézzék, a magyarok ravasz emberek, és csalafinta módon oldották meg ezeket is, az egyiket odaadták az amerikaiaknak, a másikat a szovjetek­nek, és ők vígan élnek. Na, erre megrökönyödött Hruscsov is, mert ez a két kérdés nem ugyanaz, csakhát így a ziccer kedvéért mondom. Né­zett egymásra ez a két ember, de Hruscsov előbb lendületbe jött, és azt mondta neki, hát cseréljünk. Szóval lehet mondani, hogy egész barátsá­gos, normális légkör alakult ki. Egyet a népek barátságára, egyet az egyetértésre, aztán a három jelenlevő országainak normális viszonyára koccintottunk, és teljesen tűrhető módon zárult le ez a találkozás is. Hát Mindszenty révén így kapcsolódik ide ez, úgy, hogy most már az ame­rikaiak törik a fejüket, a pápának fel van adva a lecke és nekünk. Hogy mi lesz, azt nem tudjuk. A tapasztalat szerint nekünk megijedni nem szabad, mert mihelyt mi teszünk egy kezdeményező lépést, mindjárt azt hiszik, hogy nekünk sürgős. Ezért mindig meg kell magyaráznunk, hogy nekünk a legkevésbé sürgős, és majd valahogy megoldást talá­lunk.

Most visszatérek U Thantra. Amikor innen elköszönt, amikor én utoljára vele beszéltem, a következőt mondotta: minden jót kívánok önnek, önöknek, azt kívánom, hogy az önök tervei az önök felfogása és elképzelése szerint valósuljanak meg. Ennél többet az ENSZ főtitkárá­tól mi nem várhatunk, mert ez a politikában elég otthonosan mozgó ember, az ő szóhasználata az az, hogy vannak kommunista országok és vannak kapitalista országok, és vannak semleges országok, hát a nem kommunista diplomaták közül nagyon kevés használja azt a kifejezést, hogy kapitalista ország – ezt úgy értette, hogy a mi szocialista tervein­ket kívánja, hogy valósuljanak meg. Nagyon megelégedetten ment el ez az ember. És reméljük, hogy ennek megfelelően fog fellépni, mert az eddigi tapasztalatok szerint korrekt ember. Ö érdemileg tulajdonkép­pen a magyar ügyben két dolgot csinált: az egyik, januárban megszün­tette az ENSZ-rádió magyar nyelvű adását¹⁵, azt az uszító adást, és ezért eléggé támadták őt az amerikaiak; a másik pedig ez az utazás volt. A legteljesebb korrektséget tanúsította mindig. A folytatást majd meglátjuk.

Most áttérek a párt- és kormányküldöttségünk szovjetunióbeli láto­gatására. Az első és a legfontosabb természetesen az a szívélyesség és valóban testvéri szeretet, amilyen fogadtatásban a küldöttségünket ré­szesítették a legfelsőbb vezetés és a tömegek, az egyszerű dolgozók ré­széről. Tényleg nagy programunk volt, sokfelé jártunk, sokféle szovjet emberrel találkoztunk, munkásokkal, parasztokkal, tudósokkal…¹⁶

Jártunk Üzbegisztánban. Eredeti ország Üzbegisztán. Nagyon tré­fás dolog volt, amikor megérkeztünk, akkor azt mondják, hogy arány­lag hűvös a nyaruk, 38 fok volt árnyékban, de ezt később kiegészítet­ték, hogy árnyék nincs. Aztán volt ott 50 fok is, mire befejeztük a kül­döttségünk útját Nagyon érdekes munka folyik itt Például a kultúrájuk nagyon érdekes. Döntő termékük a gyapot. Én például ezt nem tudtam. A gyapot olyan növény, hogy nem szabad, hogy eső legyen. Hogyha a gyapot egyszer a vegetáció ideje alatt megázik, akármelyik szakaszá­ban, akkor már romlik a termés eredménye. Ugyanakkor sok vizet kí­ván. Nos, most az öntözés. Hát az ország éghajlata a gyapotnak ked­vező, amit azt jelenti, hogy hónapszám nem esik az eső az ország leg­nagyobb részén. Viszont, egy olyan félkör alakban körülvett hatalmas medence az ország, mert ott vannak már a Szovjetunió határát képező óriási, 3-4-5 ezer méter magas hegyek. Pakisztán, India, Kína határa. Azokban a hegyekben mindig hó van, és onnan bővizű és sebes sodrá­sú folyók jönnek le az üzbég síkságra, de úgy megy a víz, hogyha emelni akarják a vizet, akkor – magyarázták – 16 métert kellett emelni a medertől, hogy egy területet öntözhessenek. Kérdeztük, hogy mivel, szivattyúval? Nem, mondják, oldalt csinálunk egy csatornát, és a víz saját sodra akkora, hogy 16 méter emelkedést leküzd. Egy olyan nagy kánikulai melegben, ilyen viszonyok mellett dolgoznak. Persze más kultúrák is vannak. Mi egyetlenegy kolhozba jutottunk el, egy 4500 hektáros kolhozba, ahol azonban úgy gazdálkodnak, hogy minden föld öntözött kultúra, minden föld kivétel nélkül, és minimum két termést kell nekik betakarítani, különböző kultúrákból, amihez egyébként az éghajlat is kedvező. – Ezt csak úgy akarom mondani, azt mondják, hogy a híradóban felbukkantunk üzbég köntösben. Persze vannak ilyen dolgok is természetesen. Fellépett ott egy társulat, annak volt egy be­mondónője, aztán a külügyminisztérium emberei beszéltek vele, sze­gény panaszkodott, hogy nem tud férjhez menni, mert az anyja nagyon sokat kér érte. Persze mi ámuldoztunk rajta, de ezek külsőségek és ma­radványok, a valódi belső tartalma az a kommunista építés. Mert amit csak ebben az egy kolhozban is láttunk!…

És aztán jártunk egy nagy tudományos központban, egy fizikai ku­tatóintézetben, ami emlékeztet a mienkre, de jóval nagyobb, és ott mu­tatták, hogy hogyan épül, mi lesz még az idén befejezve és mi lesz jövőre, elsorolták, hogy 22 tudományos kutatóintézet működik az Aka­démia irányítása alatt, a rokon területen – és akkor az ember elképzeli magának azt, hogy ugyanitt 24-ben született meg a szovjet hatalom és abban az időpontban a lakosság kettő százaléka tudott csak írni és ol­vasni. Tessék elképzelni azt a fejlődést, ami ott végbement. Aztán vol­tunk Bratszkban. Egy hatalmas erőmű, én meg se tudnám mondani pontosan, mert mindig összetévesztem a milliárdokat, de hajói tudom, két és félmilliárd kW a kapacitása. Valóban egy óriási építmény, ha a tövibe áll és felnéz az ember, akkor egy 130 méteres gátat lát, amely­nek a különböző szintjein rakodógépek mozognak, meg emelődaruk, aztán még feljebb országút megy autókkal, magán a gáton, legtetején meg vasút száguldozik. A gát által felfogott víz hatalmas tenger, akko­ra vízgyűjtő, hogy öt esztendő kell, amíg megtelik. Másfél év kell még, hogy teljesen megteljék, hallatlan energia gyülemlik fel és vesznek le róla. Mondom ott, az igazgatónak, hogy én ezt nem ismerem, de hát láttam a volgai erőművet. A volgai – mondja ő – az csak a fele ennek. De aztán nem mondta azt, hogy ott, ahol átszálltunk Krasznojárszkban, kétszer akkorát építenek, mint az övék, arról nem szólt egy árva szót sem. Tényleg, amikor az ember ott áll – higgyék el, hogy ez nem frá­zis -, az embernek az első, ami eszébe jut, az a képlet, amit Lenin mon­dott, hogy szovjethatalom plusz elektrifikáció egyenlő kommunizmus. Hát tényleg; ez ott a kommunizmus ereje. Születik, és építik, de óriási lendülettel. így azt, amit a vezetők nekünk mondottak, hogy egység van, munkalendület van, nagy eredmények vannak, azt millió módon lehetett tapasztalni, és úgy, ahogy újságból, könyvből nem lehet megismerni…¹⁷

Azzal tudnám összegezni, hogy a párt- és kormányküldöttség mun­káját mi úgy tekintjük, hogy nagyon jó feltételek mellett bonyolódott és jó eredményeket hozott Erős program volt, de megérte a fáradságot. És kérjük, hogy majd hagyják jóvá a munkánkat.

Rátérnék a következő kérdésre, amelyik: nézeteltéréseink a kínai elv­társakkal. Hát maguk a nézeteltérések, meg hogy mi fölött vitatkozunk, azok a Központi Bizottság előtt ismeretesek. Sajnos ez az ügy már jó két és fél éves történetre tekinthet vissza. Nem ismeretlen kérdésekről van szó, és itt én inkább a KKP június 14-i levelével akarok foglalkoz­ni¹⁸ , azzal is nagyon röviden. A mi benyomásaink szerint – és a szovjet elvtársakkal persze beszélgettünk, ugyanaz az ő véleményük is – ez a nézeteltérés eljutott arra a pontra, hogy a mi kínai elvtársaink elhatá­rozták magukat a szakításra és a harcra, az álláspontjukat megkísérlik győzelemre vinni. Azt hiszem, ez az új mozzanat ebben a helyzetben. Nem tudom, itthon a közvélemény hogy fogadta ezt az első órákban, az első napokban, ott a Szovjetunióban mi láttuk. Bizony a szovjet kom­munistákat és általában a szovjet népeket úgy érintette, mint ha egy kő a fejére esik valakinek, mert bizony az SZKP sem traktálta a tömegek között a nézeteltéréseket Végtelenül elkeseredettek, és bántotta az em­bereket, megdöbbentette, meglepetésszerűen érte őket, váratlanul bizo­nyos tekintetben, hiszen ez súlyos és nagy kérdés természetesen a szovjet közvélemény számára is. És ott is olyasmi kérdések merül­tek fel – láttam ilyen itthoni jelentéseket, hogy hogy fogadták itt ná­lunk ezt -, hogy egyszerűen nem értik az emberek. Mi ennek az oka, mi történt a kínaiakkal, mit csinálnak, és miért, mit akarnak?! Körülbelül hasonló kérdések merültek fel. Persze erre lehet válaszolni, nem könnyű, de lehet.

A kínai fellépésnek a magyarázata nyilván abban van, hogy a KKP-ban eluralkodott a dogmatizmus, a szektarianizmus és a baloldali kalandorság, a nacionalizmus, a hegemón törekvés és hát én már nem szívesen ragasztom hozzá, de alig lehetne már más fogalmat találni, mint a személyi kultusz. Ezek a részek együttesen nálunk úgy ismere­tesek mint személyi kultusz. Dogmatizmus, betűrágás, szektarianiz­mus, kalandorkodás, nacionalizmus és így tovább. Feltétlenül szerepet játszik az ő fellépésükben, mint ahogy ez így is szokott lenni, hogy a dogmatizmus, szektarianizmus szüli a rossz elgondolásokat, pl. az a kommuna, aminek a fő baja nem az, hogy mezőgazdasági cikkeket ter­melnek abban a kommunában, hanem az, hogy a nadrágtalan kommu­nizmust akarták megvalósítani a világon először egy év alatt. Aztán a Nagy Ugrás, már ez maga ilyen dogmatizmusból, az élettől való elsza­kadásból ered, borzasztó károkat okoz, visszahatást vált ki. A vezetés ezt nem akarja megmondani se a pártnak, se a népnek Kínában, hogy „mi szaladtunk előre", meg hogy „rossz elképzelésünk volt, és ez visszahat oda, hogy még jobban megmakacsolják magukat a dogmati­kus állásfoglalásukban és másokat akarnak felelőssé tenni azért a hibá­ért, amelyet az a vezetés követett el. Nem lehet erre más magyarázatot találni…¹⁹

Engedjék meg, hogy tegyek itt egy kiegészítést a magyar-kínai vi­szonyról. Gyakorlatilag pártjaink között elég jelentős idő óta szünetel a kapcsolat. Valamilyen kapcsolat természetesen van diplomáciai vona­lon is, más vonalon is, de a pártjaink közötti kapcsolat azért szünetel, mert mi ismételten fordultunk a KKP Központi Bizottságához levelek­kel, valamilyen állásfoglalással kapcsolatban, közöltük, hogy mi a vé­leményünk az ő állásfoglalásukra, ahogy ez szokás ilyenkor. A múlt év őszén írtuk hozzájuk az utolsó levelünket, erre válaszként átadták egy ugyanarra a kérdésre vonatkozó levél másolatát, amit ők az SZKP-hoz írtak. Egyébként ugyanezt csinálták egy sor testvérpárttal a szocialista országokban. Micsoda egyenjogúság ez? Mi írunk a kínai testvérpárt­nak, s ők válaszként elküldik nekünk annak a levélnek a másolatát, amit az SZKP-nak írtak.²⁰

Minden megjegyzés nélkül. A követük valamit motyogott, hogy ez a válasz. Aztán azóta nem nagyon írogattunk. Volt néha olyan hangu­latunk, hogy írni kellene nekik, állást foglalni. De minek? Hogy a pa­pírkosárba kerüljön? Érdemileg nem lehet velük vitatkozni. Gyakorla­tilag nincs semmiféle üzenetváltás közöttünk a múlt év ősze óta. Ehhez jött aztán az, hogy a Központi Bizottságuk júniusi levelét Magyaror­szágon is meg nem engedhető módon és erőszakosan terjesztették. Azt hiszem, a jelenlevők közül sokan tanúi voltak ennek. Egyébként a Szovjetunióban is ezt csinálták. Ott van ez a közös Transzszibériai vas­út, ott kínai vasúti személyzet is működik, s ők a pályaudvaron oszto­gatták az irataikat, teljesen önkényesen, mintha saját területükön lettek volna, úgy viselkedtek. S nálunk is azt csinálták. Csak itt nem vidéki pályaudvarokon osztogatták a levelet Mi ezt kifogásoltuk. Rendes dip­lomáciai szokásoknak megfelelően behívtuk a kínai képviselőt a Kül­ügyminisztériumba és kifogásoltuk. Erre a válasz az volt, hogy ez Kína belügyeibe való beavatkozás. Ez is eredeti érvelés, mert azt mondják, nekik joguk van a saját Központi Bizottságuk levelét terjeszteni. Egyébként hozzáfűzték: ezt azért csinálják, mert mi titokban tartjuk a nép előtt, s a népek nem tudnak igazságosan dönteni. Tehát az, hogy Magyarországon mit terjesszenek, hogy terjesszenek, ez Kína belügye­ibe való beavatkozás. Van ez a bulletinjük, a követség hivatalos tájé­koztató lapja.²¹ Egyébként ugyanez volt a magyar követségnek is Pe­kingben. Miután azt tapasztaltuk, hogy Pekingben a mi hivatalos köz­leményünkben a kongresszusi beszámolót nem engedték leadni – ezt úgy oldották meg, hogy visszaküldték azzal a nyomdából, hogy a nyomdászok nem hajlandók kinyomtatni a kongresszusi beszámolón­kat, mert abban helytelen antimarxista dolgok vannak -, mi ekkor arra gondoltunk, szüntessük meg kölcsönösen ezt a bulletint, ha még a kongresszusi beszámolót sem lehet leadni. Ezt közöltük. Mi is megcsi­náltuk, hogy a magyar nyomdászok sem nyomták ki nekik az egyik számot, úgymond: nem tetszett a nyomdászoknak, mert helytelen dol­gok voltak benne. Persze ez nem eljárás, ezért elhatároztuk, hogy be­szüntetjük kölcsönösen, s aztán valamennyi idő múlva újra megjelen­tetjük. Ezt is persze a belügyeikbe való beavatkozásnak nevezik, mert azon a címen, hogy mi sem csináljuk, kötelességszerűen meg akarjuk akadályozni, hogy ők se tájékoztathassák saját pártjuk és kormányuk állásfoglalásáról azokat, akiket szokás. Jelenleg ez a helyzet. Ők egyébként kijelentették, hogy továbbra is meg fogják jelentetni. Ezt én még Moszkvában hallottam, mondtam is, csak jöjjek haza, megnézzük azért, hogy van az, ha a mi kormányunk nem akarja, ők ezt továbbra is kiadják itt Magyarországon. Ez a helyzet.

Ezenkívül van még egy dolog a kínaiakkal kapcsolatban, amit csak itt, az elvtársak személyes tájékoztatására mondok el. Rendkívül jel­lemző és kínos ügy, s úgy gondolom, a Központi Bizottságnak tudni kell róla.

Kínában dolgoznak magyar szakértők. Többek között azt hiszem, diesel-mozdonyt vettek tőlünk, s a szerződés szerint kötelesek vagyunk szakértőkről gondoskodni, akik ott betanítják a kínai személyzetet a mozdonyvezetésre. Ez egy jellemző szerződés szerinti kötelezettség, s ennek megfelelően dolgozik ott két szakértő, akik a kínai személyzetet tanították be tolmács segítségével mozdonyokat vezetni. El lehet kép­zelni, hogy ez nem könnyű mesterség. Közben előfordult, hogy a kínai masiniszta, amikor ő vezetett, elütött egy gyereket a vonattal. Szeren­csétlenség történt. A betanítás során megint előadódott egy szituáció, hogy a pályatesten emberek voltak, s a mi szakértőnk mondta a kínai masinisztának – persze tolmács útján -, hogy vegye le a sebességet, mert szerencsétlenség lesz. Nem tudható, hogy a fordító agyában ez mennyi idő alatt fordult meg, a helyzet az, hogy egy újabb szerencsét­lenség előtt voltak, a szakértőnk ráütött a kínai vezető kezére, leütötte a kezét a műszerekről, s megállította a vonatot, hogy ne legyen szeren­csétlenség. Ebben az ügyben január óta folyik a huzavona. A két embe­rünket gyakorlatilag túszként fogva tartják. Ez január óta folyik. Mi ha­za akartuk hívni a két emberünket, mert kifogást emeltek az incidens miatt, a repülőtérről a kínai hatóság nem engedte elutazni a két szak­embert Ez volt januárban. Azóta különböző bizottságok vannak, ülé­seznek, jegyzőkönyveznek, de a kérdés még mindig nincs megoldva.

Mit akarnak itt a kínaiak? Akarnak egy jegyzőkönyvet, amiben annyi van, hogy X. Y. magyar megütötte X. Y. kínait Ezt sajnálja és ezért bocsánatot kér. Egy ilyen jegyzőkönyvet akartak. Azok, akik a mi oldalunkról velük tárgyaltak, azt mondották, hogy ez lehetséges, bár ez a szakember nem megütötte, hanem leütötte a kezét a műszerekről, de akár így is lehet ezt mondani, ha odaírnák mellé, hogy ez milyen körül­mények kőzött történt. Előbb azt mondták, hogy a körülmények mellé­kesek, a tény a fontos és egy ilyen jegyzőkönyv legyen, hogy egy ma­gyar megütött egy kínait.

Nyers Rezső elvtárs:

Sőt, azt hiszem, hogy az „ütlegelte" kifejezést használták.

Kádár János elvtárs:

Igen, ütlegelte. Mi ilyenbe belemenni nem tudunk. Nem tudhatjuk, mi­re akarják ők ezt felhasználni, hogy egy magyar megütött egy kínait, a körülményektől függetlenül. Elég az hozzá, hogy folyik a harc velük. Ezt azért említem meg, mert ez nekünk probléma. Ezek olyan helyen dolgoznak, ahol szintén emberek élnek, s tudják, hogy Kínában vannak az illetők, magyarázgatni kell, hogy mi történt, meg hogy miért nem jöttek még haza. Nagyon komplikált és bonyolult kérdés és nagyon vi­gyáznak is arra, hogy ez ne menjen ki, mert ez olyan ízt ad a kínai-ma­gyar viszonyunknak, hogy azzal még várni kell. Megpróbáltunk diplo­máciai úton, meg egyéb úton-módon zöldágra vergődni, átadtunk két jegyzéket, a másodikban volt valami javaslatunk, s megmondtuk, ha nem oldódik meg ez a probléma, kénytelenek leszünk valamilyen in­tézkedést tenni. Nem tudom, mi is foglyul ejtünk két kínait, vagy mit csinálunk, ezt nem tudom, de borzasztó kényes dolog ez, s azt hiszem, mindenki érzi ezt. Ez egyébként nagyon jellemző az ő módszereikre, hogy hogyan provokálnak, hogyan akarnak ilyen nemzeti sérelmeket szerezni maguknak.

Mi itt nekünk a teendőnk? Nem akarom túlságosan részletezni. Azt hiszem, nekünk a kínaiakkal szemben egy teendőnk van, szilárdan vé­delmezni elvi állásfoglalásunkat. Ez a mi feladatunk. Együtt az egész nemzetközi kommunista mozgalommal természetesen, az SZKP-val. A mi kötelességünk az is természetesen, hogy olyan módon, hogy elvek­ben nem engedve, politikai engedményeket nem téve, az álláspontot szilárdan védelmezni, ugyanakkor nem úgy, hogy mi még súlyosbítsuk és növeljük az ellentétet, hanem amennyire rajtunk múlik, enyhítsünk a helyzeten. Ez a mi feladatunk. Itt ezt kötelességszerűen a Politikai Bi­zottságnak el kellett mondania, hogy pontos legyen a megítélés. Ter­mészetesen ezt a kérdést ki még nem visszük a jelenlegi szituációban. Megmaradunk, mértéktartóan, legalábbis a hangjában elvtársias vitamódszernél, mert a mi sajtónk fellépése az…²²

Most a helyzet nálunk olyan, ami arra int bennünket, hogy erősít­sük az ideológiai munkát, a propagandamunkát, a tanfolyamokban, az iskolákban, a folyóiratokban, a napi agitációban. A megítélésekben za­varok jelentkeznek. Itt van ez a kínai fellépés. Magunk között mondva, szimpla frázisokból áll a kínai fellépés. De azért ezek nagyon jól csengő frázisok. Ilyenek vannak ugye, hogy pl. mi a döntő: forradalmi álláspont vagy nem forradalmi, s hasonló frázisok halmaza. Ezek szim­patikusán hangzanak, s akik nem annyira felkészültek elméletileg, azok fennakadhatnak egy-egy ilyen mondaton. Ilyesmi is van, s megvan ne­künk a saját, rendes jobboldali örökségünk is, a kispolgárságból, meg 56-ból, akik nagyon szeretik a békés egymás mellett élést úgy értel­mezni, hogy tiszteljük egymás vallását, meg a burzsoá ideológiát is tűrjük el. Van itt komoly és nagy munka. Aztán persze az eszmékben, meg a politikában fel-felbukkannak és elevenednek olyan ismert és ke­vésbé ismert ellenzéki emberek, akik ellentétben vannak a Központi Bizottság irányvonalával. A közelmúltban történt Gergely Sándor író­val valami, ami a maga nemében érdekes. Prágában jött-ment egy cseh író.²³ Széltében-hosszában magyarázta, hogy Magyarországon libera­lizmus van, feladták a forradalmi vonalat, a gazdaságpolitika tiszta csőd és így tovább. Meglepődtünk, hogy ez a cseh írókollega ilyen in­tenzíven elemzi a mi helyzetünket. Kezdtünk érdeklődni, s kiderült, hogy itt vendégeskedett nálunk, pontosabban Gergely Sándornál, s az ismereteit onnan szerezte. Utána behívtuk Gergelyt egy beszélgetésre a KEB-hez, hogy mi történt vele, azt nem tudom, mert időközben elutaz­tam. De ez nem is lényeges. Vannak ilyen esetek. Aztán a kínai fellé­pés, az aztán ösztönzi az ilyen szektás szemléletű embereket, hogy ki­csit kakaskodjanak. Egyébként a levelek közzététele után Veszprém­ben és Pápán primitív gyereknyomdával valami 60 darab röpiratot ter­jesztettek. Olyasmi volt benne, hogy éljen a Kínai Kommunista Párt, éljen a marxizmus-leninizmus. Vesszenek a munkásáruló revizionis­ták. Ezt csak azért mondom, hogy vannak ilyen szimptómák, bár azt gondolom, hogy ezek inkább bizonyítják a párt eszmei egységét, mint cáfolnák. De azért tudni kell róla, hogy ilyen is van. Aztán kiderült, hogy Budapesten van négy olyan ember, aki kilépett a pártból,²⁴ mert van ilyen szabályzati formula, hogy ki lehet lépni. Megmondták, hogy nem értenek egyet a mi vonalunkkal, mert az liberális. Ezek nem gaz­emberek, rendes, becsületes emberek. Nem mind az 512 ezer párttag ítéli meg pontosan ugyanúgy a kérdéseket, mint mi, akik itt vagyunk. Aztán különböző dolgok nagyon kedveznek a nacionalista nézetek új­jáéledésének. Olyan eredetű dolgok vannak, mint pl. ez a román kér­dés.²⁵ A nyugati hírverés gondoskodik róla, hogy itt szétszivárogjon valami, hogy véleményeltérés van a KGST-ben. Különböző feltételezé­seket hoznak világra az emberek fejében, s nagyon zavaros gondolatok merülnek ilyenkor fel. Az egész oda lyukad ki, hogy Erdélyt visszakap­juk vagy Hruscsovék segítségével, vagy másképp. Felszítja a naciona­lista hangulatokat. Nagyon érdekes, hogy vannak Horthy idejéből való katonatisztek, nyilas századosok stb. – ilyenek is léteznek még -, s ezek most elismerőleg beszélnek Albániáról és Kínáról, hogy milyen bátran lépnek fel stb. Ilyen szituáció alakult ki, hogy a volt nyilas most elismerésre méltó fellépésnek veszi Albánia és Kína fellépését. Miért? Mi tudjuk, hogy miért, amennyiben az szovjetellenes, itt van az egyet­értés. Ezeket én azért említettem meg, mert mindenki ismeri ezeket, ha kevés van, ha több valamivel most, mint korábban volt, nagyon komo­lyan kell az egész párttagság ideológiai nevelésével, politikai tájékozta­tásával és politikai mozgósításával foglalkozni. Ezt a kérdést még egy­szer majd szeretném érinteni.

Ami a nagy dolgozó tömegeket, munkásokat, parasztokat, értelmi­ségieket illeti, ott nagyon jó a helyzet Ott is van elégedetlenség, a munkások, értelmiségiek meg a parasztok között is, de ennek döntő ré­sze pozitív elégedetlenség. Azért mérgelődnek, hogy miért nem gyor­sabban valósulnak meg terveink, miért nem jobban, miért nem takaré­kosabban gazdálkodunk és építünk, aztán miért tűrjük a basáskodást, az önkényeskedést. Miért van az, ha egy munkás elront egy munkada­rabot, akkor meg kell térítenie, aztán valahol feljebb meg elrontanak valamilyen dolgot, annak meg soha semmit sem kell fizetnie se erköl­csileg, se politikailag. Ezek pozitív elégedetlenségek. E tekintetben ne­künk ehhez az elégedetlen tömeghez kell pártolnunk és velük együtt kell elégedetleneknek lenni, amikor az építésről meg a munka dolgairól van szó. Itt a helyzet jó.

Meg akartam említeni, mielőtt elutaztam volna, jártam az írószö­vetségben. Ott volt egy kibővített választmányi ülés,²⁶ ahol kb. 80 szá­mottevő magyar író jelent meg, a legismertebbek, a legkülönbözőbb irányzatokhoz tartozók. Meghallgattuk a főtitkár beszámolóját s még néhány ember állásfoglalását, akik különböző korcsoportokba s irány­zatokba tartoztak. Az a benyomásunk, hogy ezek általában mind támo­gatják a Központi Bizottság fő vonalát és mind egyetértenek azzal, hogy a szocialista társadalmat építsük, körülbelül azzal a módszerrel, ami eddig ismeretes volt Ebben egyetértés van. De az ideológiában sokféle van a fejekben. Az alapcélkitűzést illetően mégis van politikai egyetértés. Lehet is, és kell is ezekkel az emberekkel együttdolgozni. Mint kiderült, az 1962-es évben 84 új magyar színdarabot írtak. Ez csak a drámairodalom. S azok általában mind időszerűek, nem azt mondom, hogy mind a 84 világirodalmi remekmű volt, de mégis, egy ilyen kicsi országnak aránylag nem nagy írói gárdája 84 drámát írt! Na­gyobb része használható, s a mi közös ügyünket mozdítja előre. Ezt csak mint érdekességet említem. Ennek a látogatásnak annyiban volt értelme és haszna, hogy ott végig vettük az összes kérdést, 56-tal kezd­ve, és – ahogy ezzel a műszóval mondják -, lerendeztük, ami volt. Ez is segít abban, hogy dolgozzunk együtt és működjünk együtt Kit miért kellett lecsukni, miért engedtük ki, miért volt ez helyes, stb. – ilyen kérdések is voltak. Mondtuk, hogy hála isten, egy platformon vagyunk, nem a Gond és hitvallás²⁷ platformján, hanem a VTH kongresszus plat­formján. Ez egy kis különbség, s ez így jó. S tényleg meggyőződésből vannak a szocializmus építése mellett, holott vannak nekik nagyon sok problémáik, amelyekkel sokat kell majd foglalkozni. Tehát ilyen a po­litikai helyzet…²⁸

(Közreadja: Feitl István és Némethné Vágyi Karola)

Jegyzetek

1 Az ülés határozata megjelent: A Magyar Szocialista Munkáspárt határo­zatai és dokumentumai 1963-1966 című kötetben. (Kossuth Könyvkiadó, 1978. 21-30. o.)

2 A magyar párt- és kormánydelegáció 1963. július 8-24-e között tartóz­kodott a Szovjetunióban. A delegáció tagja Kádár János, Biszku Béla, Fock Jenő, Gáspár Sándor, Benkei András, Péter János és Szipka József moszkvai magyar nagykövet volt Kádár János a KGST-csúcsértekezlet miatt csak július 28-án érkezett vissza Budapestre. Megjegyezzük, hogy az akadémiai kronológi­ából ezt a látogatást egyszerűen kifelejtették! (Magyarország történetének kro­nológiája. IV. 1944-1970. Akadémiai Kiadó, 1982. 1109. o.)

3 Kádár János elsőként a Walter Ulbricht 70. születésnapja alkalmából Berlinben lezajlott ünnepségen való részvételéről számolt be röviden.

4 U Thant ENSZ-főútkár 1963. július 1- 3-a kőzött tartózkodott Magyar­országon.

5 A magyar kormány meghívása 1957. április 12-i keltezésű volt. Ezt megelőzően 1956 decemberében a Kádár-kormány elzárkózott Hammarskjöld budapesti látogatásától. A főtitkár az április 12-ei meghívás elől kitért. Ugyan­így járt el minden későbbi alkalommal is.

6 Dag Hammarskjöld Leopoldville-től 1.700 km-re fekvő észak-rhodesiai Ndolába tartó repülőút végén, a várostól mintegy 50 km-re bekövetkezett repülőszerencsétlenség során vesztette életét 1961. szeptember 18-án. Az ENSZ-közgyűlés állal kiküldött szakértői bizottság a szerencsétlenség pontos okát nem tudta megállapítani.

7 A meghívást Mód Péter állandó magyar ENSZ-megbízott 1961. decem­ber 7-én adta át U Thantnak, aki akkor ügyvezető titkára volt az Egyesült Nem­zetek Szervezetének.

8 A továbbiakban Kádár János beszámolt az ENSZ főtitkárával folytatott tárgyalások részleteiről. Ezen a következő témák kerültek szóba: a szovjet csa­patok magyarországi tartózkodása, az amnesztia, a Nagy Imre-csoport sértetlenségére Jugoszláviának tett 1956. novemberi magyar ígéret, a Mindszenty-kérdés és a magyar kérdés az ENSZ előtt Kádár szerint U Thant megértően, a magyar kérdés iránt nyitottan, összességében jó benyomásokkal távozott Felajánlotta közvetítő szerepét a Mindszenty-ügyben a Vatikán felé. Azon az állásponton volt hogy megérett a helyzet a magyar kérdés levételére az ENSZ napirend­jéről.

9 Az 1963-as ENSZ Közgyűlés napirendjén nem szerepelt a magyar kér­dés. Viszont az ENSZ politikai bizottsága Csatorday Károly nagykövetet Ma­gyarország állandó képviselőjét alelnökévé választotta.

10 A Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia kül­ügyminiszterei 1963. augusztus 5-én írták alá Moszkvában a részleges atom­csend- egyezményt, A felek vállalták, hogy a föld alatti robbantáson kívül min­den nukleáris kísérletről lemondanak. A szerződéshez több mint száz állam csat­lakozott Az öt atomhatalom közül keltő – Franciaország és Kína – azonban nem írta alá az egyezményt. (Nemzetkőzi Szerződések 1945-1982. Közgazda­sági és Jogi Könyvkiadó és Gondolat Kiadó, 1985. 384-386. o.

11 Nagy-Britannia küldöttségét Lord Hailsham, a tudományos és technikai ügyek minisztere vezette.

12 A washingtoni magyar követ 1963. május 24-i jelentésében számol be Davis helyettes államtitkárral folytatott beszélgetésére hivatkozva arról, hogy a State Departement Kelet-európai Osztálya ütemtervet dolgozott ki a magyar-amerikai kapcsolatok normalizálására, amely az 1962. októberi „Davis-féle emlékeztető"-n alapul. A terv szerint követcserére a Mindszenty-ügy lezárása és U Thant magyarországi látogatása után kerülne sor. (PIL 288. f. 32/1963/14. ő. e.)

13 A szovjet kormány 1963. július 20-án adott fogadást a Kreml György termében a szovjet-magyar tárgyalások eredménye alkalmából.

14 Valerij Brumel a Szovjetunió-Amerikai Egyesült Államok atlétikai vi­adalon 1963. július 21-én 228 cm-es ugrásával egy centiméterrel megjavította saját korábbi világcsúcsát.

15 1956-tól az ENSZ a „magyar kérdés" napirendre tűzésével egyidejűleg naponként magyar nyelvű rádióadásokat sugárzott Magyarországra; később a napi adásokról heti egy hírösszefoglaló adásra tért át U Thant főtitkár szemé­lyes döntése alapján 1963. január l-jétől a heti adásokat is beszüntették. Ezt kö­vetően állandó ENSZ képviseletünk és az ENSZ Titkársága között tárgyalás kezdődött a magyar nyelvű adások új alapokon történő felújítása ügyében, amit U Thant budapesti látogatása alkalmával is szorgalmazott, (PIL 288. f. 32/1963/1. ő. e.)

16 Az ezt követő részből kiderül, hogy a tárgyalások jórészt kölcsönős tájékoztatásban merültek ki. „…Meg kell mondani az igazat – mondja Kádár János -, hogy vitás politikai kérdések nem voltak, így ebben az értelemben nem volt nagyon miről tárgyalni."

17 Kádár János ezt követően – a tárgyalásokon kapott információ alapján – összefoglalta az SZKP vezetőinek gazdaságpolitikai koncepcióját. Eszerint a Szovjetunió belátható időn belül ellátja kenyérgabonával a keleti tömb országait a gabonatermelés volumenének műtrágyázással való felfuttatása révén. Rátér­nek a legkorszerűbb iparágak – elsősorban a vegyipar – gyorsított fejlesztésére. Bevezetik az ingyenes étkezést az iskolákban és a munkahelyeken. Az ipari fo­gyasztási cikkek termelésének nagysága és minősége túlszárnyalja, ára alulmúl­ja a fejlett tőkés országok színvonalát.

A magyar kérdéscsomag a következő elemeket tartalmazta: a szovjet-ma­gyar árucsere bővítése, hosszú távú együttműködési szerződés a kohászatban és az energiaiparban, illetve a zöldség- és gyümölcsforgalomban, hosszú távú ke­reskedelmi szerződés a réz- és gyapotimportról (a termelésben való magyar részvétellel), segítség a dunai vízierőmű elkészítésében, készenléti hitelkeret Magyarország számára, állandó szovjet-magyar gazdasági vegyesbizottság lét­rehozása. Politikai területen: a Varsói Szerződés Külügyminiszteri Tanácsának megteremtése, ideológiai kérdésekben egyeztetés. Kádár János szerint a szovjet fél a magyar javaslatokat általában pozitívan fogadta.

18 A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának nyílt levele a pártszervezetekhez, a Szovjetunió valamennyi kommunistájához. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának 1963. június 14-i levele az SZKP KB-hoz. Teljes terjedelemben közli: Népszabadság, 1963. július 16.

19 A továbbiakban az előadó a két párt közötti tárgyalás hűvös légköréről beszélt, majd ismertette a nézeteltérések konkrét okait.

20 Az MSZMP Központi Bizottsága 1962. február 7-én küldött levelet a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának, amelyben nehezményezte, hogy „a kínai képviselők – a testvérpártokkal való előzetes konzultáció minden kísérlete nélkül – a pártonkívüli nemzetközi fórumokon az 1960-as Moszkvai Nyilatkozattal ellentétes nézetekkel és javaslatokkal lépnek fel." Hasonló leve­let küldtek a többi szocialista ország pártjai is. A Kínai Kommunista Párt 1962. április 8-án pár sorban igazolta a levél vételét, de nem válaszolt az abban fog­laltakra, hanem mellékelte az SZKP KB-hoz, valamit a Vietnami Dolgozók Pártja Központi Bizottságához intézett levelét a következő kísérő szöveggel: „Az Önök levelében felvetett kérdésekkel kapcsolatban közöljük, hogy miután azokra az SZKP KB-hoz intézett levelünkben részletesen válaszoltunk, nem kí­vánunk ismétlésekbe bocsátkozni." (PIL 288. f. 9/1962/43. ő. e.)

21 A kiadvány neve: Mai Kína.

22 A beszéd további része a KGST-csúcstalálkozó és a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete ülésének eseményeivel és a tervezett kétoldalú nemzetközi találkozók programjával foglalkozik. Ezután tért rá Kádár János a belpolitikai helyzet értékelésére.

23 Valójában a TIT vendégeként járt Magyarországon Karel Rosenbaum szlovák irodalomkritikus, a Szlovák Írószövetség főtitkára. Az MSZMP KB Tu­dományos és Kulturális Osztálya feljegyzése szerint „találkozott Gergely Sán­dor íróval és társaságával, akik lehangoló képet festettek Magyarországról: a gazdasági helyzet labilis, milliárdos adóssággal tartják fenn a népgazdaság egyensúlyának látszatát; a Kádár-féle vezetés engedményeket tesz a jobbol­dalnak, a magánszektort erősíti, a kultúrában széles teret nyertek a burzsoá ideo­lógiai nézetek, a Kádár-féle vezetés feladta a kultúra pártirányításának elvét, a kommunista művészeket háttérbe szorítják, gáncsolják." A KEB behívta beszél­getésre Gergely Sándort, aki tagadta, hogy beszélt volna a szlovák íróval. Bizo­nyítékok hiányában az ügyet – következmények nélkül – lezárták. (PIL 288. f. 33/1963/40. ő. e.)

24 A Politikai Bizottság 1963. június 25-én zárt ülésen foglalkozott ezzel, s a Párt- és Tömegszervezetek Osztálya 5. számú tájékoztatójában a követ­kezőképpen ismertették: Az utóbbi időben néhány párttag politikai okokból kérte kilépését a pártból, amelyet az illetékes alapszervezeti taggyűlések és párt­szervek jóváhagytak. A kilépések indokolásából kiderül, hogy a kilépettek egyes ideológiai és politikai kérdésekben nem látnak tisztán, elméleti fejlődésük megrekedt, nem tudják megérteni pártunk politikájának új vonásait, elvesztették a szocializmus igazságába vetett hitüket" (PIL 288. f. 12/5. 6. e.)

25 A román fél a KGST 1963. július 24-26-án tartott csúcsértekezletén a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésén túl javasolt közös ipari beruházásokban való részvétel és az ezt irányító KGST-intézmények létrehozása elől elzárkózott Az utolsó pillanatban visszaléptek annak a magyar kezdeményezésre szülelett ja­vaslatnak az aláírása elől is, amely a KGST-országok közötti személyi közleke­dés, pénzforgalom és fogyasztásicikk-forgalom megkönnyítésére irányult (L. Közlemény a KGST-országok kommunista és munkáspártjai központi bizottsá­gai első titkárainak és kormányfőinek tanácskozásáról. Népszabadság, 1963. jú­lius 28.)

26 Az írószövetség választmányi ülése 1963. június 21-én volt (Népsza­badság, 1963. június 22.) Kádár János 1963. június 25-én tájékoztatta a PB-t az írószövetség választmányi ülésén szerzett tapasztalatairól. (A jegyzőkönyv nem tartalmazza az elhangzottakat csupán azt rögzíti, hogy a PB tudomásul vette a tájékoztatót) (PIL 288. f. 5/305. ő. e.)

27 1956. december 28-án az írószövetség nyilatkozatot fogadott el, ame­lyet Gond és hitvallás címmel sokszorosított lapon terjesztettek. L. Tóbiás Áron: In memóriám Nagy Imre. Szabad Tér Kiadó, 1989. 338-340. o.

28 Kádár János beszámolója záró részében a gazdaság helyzetéről beszélt majd ismertette az ülés határozati javaslatát illetve tájékoztatta a testületet a párt vezető szerveinek munkastílusát javító elképzeléseiről.

A rendszerváltás kezdete óta igyekszem figyelemmel kísérni az egyes pártok, politikai szervezetek és vezetőik megnyilvánulása­it, az új magyar politikai stílus alakulását. Kezdetben jóleső meg­nyugvással tapasztaltam, ahogy a magyar közélet akkori fakópi­ros köntösén megjelentek és terjeszkedni kezdtek az élénk másszínü foltok. El is nyelték hamarosan a fakópirosat. Narancsos-agyagbadöngölős fiatal demokraták, szabad(on szárnyaló) demokraták, nyugodt(an erős) fórum-demokraták, egészen kicsi kisgazdák, újrakezdő szociáldemokraták, szánom-bánom szocia­listák, meg még sokan mások, dicséretesen igyekeztek, hogy ki­eszeljék, kik is ők tulajdonképpen, és kiket is képviselhetnének saját magukon kívül. Pont úgy, ahogy a politikai eszmék piacán annak lennie illik. Ha ezt az igyekezetet nem koronázta is mindig teljes siker, abban mindannyian bizonyosak voltak – és velük alig­hanem a magyarság döntő többsége -, hogy mit nem akarnak. Azt, ami addig volt: pazarló, fenyegetőző egypárti diktatúrát, amelyben sem arisztokraták, sem demokraták nem lehettek, leg­feljebb csak – Petri György szóhasználatával – „szarokraták". Az arisztokrácia ideje – bár úgy tűnik, ez nem tudatosodott minden­kiben – egyébként is lejárt, így nem maradt más hátra, mint, jól felfogott nemzeti érdekből is, demokratává válni. Ezt diktálta az irányadónak elfogadott nyugat-európai modell is: parlamentáris képviseleti rendszer és szociális piacgazdaság.

A modell átvételével átkerült a magyar politikai gondolkodásba a liberális eszmekör egyik legjellegzetesebb eleme, a diktatúrák és demokráciák antagonisztikus szembeállítása, amely csupán ideológiai normativitáson nyugszik, történetileg viszont nem iga­zolható, s ezért számos akadémikus vitát kavart más nyugati or­szágokban is.¹ Hogy a példaképül elfogadott modern Nyugat szá­mos, önmagát demokratának tudó politikusa pillanatnyi vagy perspektivikus célok érdekében percig sem habozott diktatórikus rendszereket támogatni, az csak a gyakorlati politikus mélyebb bölcsességből táplálkozó fölényét igazolja az akadémikus faksznikkal szemben. Nem volt nehéz megjósolni, hogy a diktatúra kontra demokrácia vita itthon és a szomszéd országokban dús másodvirágzását fogja élni. Hogy a probléma visszatért a tudo­mányos köztudatba, azt már 1987-1989 táján lehetett tudni. Elég ha fellapozzuk a Valóság c. folyóirat akkori számait.² Nagy Imre és mártírtársainak ravatalánál Orbán Viktor mondta ki először nagy nyilvánosság előtt a bűvös „totalitarizmus"szót Totalitariz­mus. Mi tagadás, jól esett akkor hallani ezt a fogalmat. Bizonyí­téka volt annak, hogy ami még a 80-as évek elején is csak csen­des fél-magánbeszélgetésekben, egyetemi tanszékek folyosóján vagy a „repülő egyetem" előadásain hangozhatott el, arról ezentúl nyíltan lehet írni és beszélni. Bizonyítéka volt annak, hogy a Nyu­gat értékrendje és fogalmai fogják alakítani az új magyar politikai stílust. Ezt akkor már önmagában is értéknek tartottuk. A kelet-európai rendszerek lavinaszerű összeomlása rövid időre fényesszellős hangulatokat idézett fel. Egy pillanatig hihettük, hogy „holnapra megforgatjuk az…", hogy egyszerre ütött az igazság és a kibékülés órája, hogy most talán bekövetkezhet az itteni szom­szédnépek összeborulása is.

Az akkori érzületből sok minden tünékeny illúziónak bizonyult. A totalitarizmus-fogalom pedig bekerült a jobbra hajló politikai csoportok szellemi fegyvertárába, ahol politikai célokat követve folytatták a totalitarizmus-publicisztika legnegatívabb ha­gyományát: nem magyaráznak, nem összehasonlítanak, csupán állítanak. Azt állítják, hogy a létező szocializmus és a fasizmus lényegileg azonosak. A két világháború között meg­szokott szóhasználattal: a bolsevizmus vörös fasizmus, a fasiz­mus barna bolselvizmus (F. Borkenau).

Az újsütetű magyar totalitarizmus-gondolat számos ékes da­rabját sorolhatnánk itt fel. Tekintve, hogy nem egyes szerzőkkel akarunk vitatkozni, hanem egy mind tudományos, mind politikai szempontból negatív jelenséget elemzünk összességében, nem kerestük vissza az összes ilyen értelmű megnyilvánulást, azok­nak csupán lényegi elemeire reflektálunk.³

Kezdjük mindjárt egy fogalomzavarral. A totalitarizmus-tézis hívei szinte kivétel nélkül a fasizmus fogalmát használják, de a nemzetiszocializmust értik rajta. Elfelejtik vagy éppen feledtetni akarják, hogy a fasizmus fogalmával elsősorban Mussolini moz­galmát és rendszerét szoktuk jelölni, míg másodsorban a Musso­linit példaképnek tekintő szervezetek gyűjtőfogalmaként szoktuk használni. Figyelembe véve az ezek között mutatkozó, gyakran lényegbevágó különbségeket, az újabb szakirodalomban inkább a fasizmusok többes számú alak honosodott meg. (A 60-as évek közepe óta élénk vita folyik a kutatók körében arról, vajon a ná­cizmus besorolható-e egyáltalán a fasizmusok kategóriájába.⁴ A vitában való állásfoglalás helyett szögezzük le, fasizmus és nem­zetiszocializmus rokon, de nem azonosítható jelenségek. Az olasz fasizmus természetesen nem felel meg a totalitarizmus­szerzők céljainak, mert nem kínálja azokat az analógiákat, ame­lyeket ők fel szeretnének mutatni.)

Érvénytelennek, sőt komolytalannak minősítik a közismert ún. dimitrovi fasizmus-definíciót. Igazuk van, a fasizmusok lényegét az nem meríti ki, csupán egyetlen egyet ragad meg és általánosít a fasizmusok számos arculata közül, ezért elmélyült történeti vizsgálat alapjaként semmi esetre sem szolgálhat. Mégsem volna helyes elfeledni, hogy mind Mussolini, mind Hitler az ipari nagytőke és a politikai elit egyes csoportjainak aktív támoga­tásával került hatalomra, és a nagytőke Igényelt legalábbis beépítették rendszereikbe, iII. összhangba hozták saját poli­tikai céljaikkal. A fasiszta vezéreket nem politikai stílusuk tette szimpatikussá egyes uralkodó körök számára, hanem az a meggyőződés, hogy érdekeik egybeesnek a fasiszta célok egy részével. Úgy gondolták, hogy a majd általuk kordában tartott ve­zér lesz a „megfelelő ember kényes feladatra". Ezért a kommu­nista fasizmusértelmezés ugyan hamis általánosítás, a benne rejlő részigazság azonban nem tagadható.⁵

Kapóra jön a totalitarizmus-tézis számára az az – egyébként először szocialista gondolkodók által felvetett – teória, amely a fa­sizmusokat kispolgári gyökerűnek minősíti, sőt bennük egyene­sen kispolgári szocializmust vél megpillantani.⁶ Ez is azt hivatott bizonyítani, hogy a fasizmus lényegileg szocializmus, az meg „mindegyformán" totalitarizmus. Ez esetben ugyancsak egy rész­mozzanat túláltalánosításával van dolgunk. Igaz ugyan, hogy a nemzetiszocialista mozgalom tömege és szavazótábora nagy­részben az alsóbb középosztályból származik. A bökkenő azon­ban ott van, hogy a többi polgári párt szavazói ugyancsak; ez azonban mégsem bizonyítja ezek kispolgári gyökereit vagy jelle­gét. A hatalomra került fasizmusról és nácizmusról sok mindent el lehet mondani, de azt aligha, hogy valamiféle kispolgári szocia­lizmust valósítanának meg. Éppen ellenkezőleg. Háttérbe szorít­ják a szocialisztikus nézeteket. Baj van a fogalommal is, tisztázat­lan a tartalma. Ki a kispolgár? A kistulajdonos, a hivatalnok, a ta­nító, vagy akinek a szülei e foglalkozásokat űzték? A totalitariz­mus-szerzők egynémelyike, talán érezve a kispolgárság-tézis tarthatatlanságát, úgy érvel, hogy a fasizmus és a szocializmus hatalomformáló tényezője a vérszomjas lumpenproletár tömeg.⁷ Hogy a tömeg a fasizmusokban és a létező szocialista rend­szerekben nem hatalomformáló tényező, hanem csupán a hatalom eszköze, azt aligha kell bizonyítani. A totalitárius rend­szerekben és a velük bizonyos rokonságot mutató populista dik­tatúrákban a tömegpolitika funkciója éppen abban áll, hogy azt a látszatot keltse, mintha a politikai döntésekben a tömeg által megjelenített többség akarata kelne életre, és az uralkodó elit nem volna más, mint ennek a közakaratnak a végrehajtója.

A konzervatív ihletésű totalitarizmus-felfogás igyekszik elhitet­ni velünk, hogy a fasizmus és bolsevizmus vezető gárdája per­verz, szadista, munkakerülő, deviáns, bűnöző alakokból állt, akik még haló poraikban is méltók a megvetésre és a gyűlöletre. Nos, ami a bolsevik párt első generációját illeti, nehéz díszesebb, műveltebb értelmiségi klubot elképzelni. A fasiszta vezetők legtöbbike szintén olvasott, tájékozott ember volt, ha nem is rendel­kezett akadémikus ismeretekkel. Hitler sok tekintetben igen hiá­nyos műveltsége inkább kivételnek, mint jellemzőnek mondható. Joachim Fest egy Ismert tanulmányában a náci vezetők lelkialka­tát vizsgálva a legjobb akarattal sem tud egyiküknél sem több tor­zulást kimutatni, mint bármely átlagembernél.⁸ Eichmannt a pszi­chiáter szakértő Jeruzsálemben szintén épelméjűnek találta.⁹ Jó okunk van tehát azt hinni, hogy ezek az emberek nem voltak deviánsabbak, mint a kor, amelyben éltek. Erkölcsiségüket nem a bűnözők etikája határozta meg, hanem az a gondolat, hogy a ma­gasabb cél szentesíti az alantas eszközt. Az ebben a szellemben fogant politikai tett persze sokszor a kriminalitással határosnak látszhat. Pedig Mussolinit, a bolsevikokat, Röhmöt, Rauschninget egy magasabbrendű politikai erkölcsiség igénye, népért-nemzetért érzett felelősség, valódi problémaérzékenység és változtatni akarás is mozgatta. Züllöttségüket nem bizonyítja, hogy kedvelték az alkoholt vagy az azonos nemet. Igaz ugyan, hogy Sztálin nyakalta a konyakot és a vodkát, Churchill viszont a whisky nagy barátja volt, Hitler pedig tudvalévőleg absztinens. (Egyébként minden forradalmi átalakulás sajátja, hogy felszínre kerülnek ad­dig többé-kevésbé marginális helyzetben levő csoportok. Ez még a mai magyar rendszerváltásra is igaz. Ezeket azonban súlyos té­vedés volna sommásan lumpennek minősíteni, jóllehet ilyenek is akadnak közöttük.)

Mindezek azonban csak járulékos, illusztratív elemek. A tota­litarizmus-elmélet egyik központi tézise, hogy fasizmusok és bol­sevizmus lényegileg azonosak. De felbukkant az újabb magyar totalitarizmus-összhangzatban egy másik tézis is, miszerint fasiz­mus és bolsevizmus a társadalmi patológia vagy méginkább a társadalmi atavizmusfogalmával írhatók le.¹⁰ Mindkét tézis a leg­korábbi időktől kezdve folyamatosan jelen van a liberális fasiz­muskritikában. E meg nem értett, meg nem emésztett fogalmak­kal való dobálódzás a legtöbb esetben csak szánalmas szellemi bénaságot takar.

Vizsgáljuk meg, vannak-e komolyan vehető érvek, amelyek a fasizmusok és szocializmusok atavisztikus jellegét bizonyítanák. E modernkori totalitarizmusokat egyesek az európai feudalizmus, mások az ókori keleti nagybirodalmak társadalom- és gazdaság­szerkezetével szokták párhuzamba állítani.¹¹ Ez az összehason­lítás azonban nem a történeti, társadalmi szerkezet és környezet mélyebben fekvő szimilaritásai után kutat – ilyeneket aligha is tudna felmutatni -, hanem felületi hasonlóságok ideologikus ki-sarkításával etikai tartalmú értékítéleteket kreál. Hogy a modern­kori totalitarizmusok egy idő elteltével bürokratikus uralmi szerke­zetekké válnak, nem vitatható, ez azonban nem bizonyítja ata­visztikus jellegüket. Ugyancsak súlyos tévedés volna azt gondol­ni, hogy a fasizmusok bürokráciája azonos a szocializmusok bü­rokráciájával.¹² Az előbbi esetben a hagyományos szakapparátu­sok mellé felépül egy részben konkurens, részben kooperatív új politikai apparátus, amely egyre inkább a hagyományos appará­tusokhoz asszimilálódik, magáévá teszi azok szakmai és hétköz­napi ethoszát. A bolsevik politikai rendszer ellenben teljes szakí­tást jelent mind a hagyományos elitekkel, mind a hagyományos bürokráciával, és önmagából igyekszik kitermelni az új adminiszt­rációt. Ennek megfelelően az ancien régime szakapparátusainak maradványai – inkább csak személyekről van szó, mintsem szer­vezeti zárványokról – a szocialista hatalom első periódusában ro­hamosan, később fokozatosan lemorzsolódnak. A bekövetkező generációváltással a szakapparátusok hivatali ethosza teljesen háttérbe szorul a politikai elit ideologikus ethosza ellenében (és csak az azt követő generációban tér vissza). Ez az első pillantás­ra talán kis súlyú különbség is messzemenő, de a két rendszer esetében merőben eltérő, sőt ellentétes következményekkel jár. A fasiszta rendszerek – a szocialista rendszerekkel ellentétben – a tulajdonviszonyok és az igazgatási rendszer részbeni megőrzésével is bizonyos kontinuitást képviselnek a hagyo­mányos polgári berendezkedésekkel, ennek köszönhetően nagyobb zökkenő nélkül képesek újra beilleszkedni a nyuga­ti társadalmak közé.

Egy másik hasonlóan magvas megállapítás szerint a totalita­rizmusok mindenkori típusjegye a szinte már intézményesült kor­rupció, a balkáni és keleti despotizmusok baksis-rendszere. Aki valamelyest is ismeri a szocializmusok és a fasizmusok történe­tét, tisztában lehet azzal, hogy mindkét rendszerben, de különö­sen a létező szocializmusokban hányszor és miféle módon igye­keztek elejét venni a funkcionáriusok harácsolásának. A közjavak magáncélra való felhasználását fasizmusban is, szocializmusban is sikkasztásnak, korrupciónak hívják. A korrupció nemcsak fasiz­mus és szocializmus, hanem általában a diktatúrák szokásos ve­lejárója, de a demokrácia sem nyújt teljes védelmet ellene. A szovjet típusú rendszer egyik érdekessége éppen az, hogy a po­litikai elit kezén nem halmozódnak fel olyan mesés magánvagyo­nok, amelyekre egyébként a közjavak pazarl(ód)ásából következ­tetni lehetne. A reálszocializmus nem a funkcionáriusok harácsolásába rokkan bele, hanem a nem piac-racionális gazdálkodási rendszerbe. Abba, hogy a tőkejavakat erőszakosan fogyasztói ja­vakká alakítja, valamint a meg nem termelt javakat igyekszik új­raelosztani. (Owen is ebbe bukott bele a maga korában.) Rövi­den: szűkített újratermelés folyik. Ez sem atavizmus. Az ókori Ke­let nagycivilizációinak emlegetése e tekintetben teljesen hamis analógia. Ezek jellemzője az egyszerű, pontosabban az igen las­san bővülő újratermelés. Szélsőséges esetektől és periódusoktól eltekintve e birodalmak adminisztrációja a helyi hatalmasságok­kal karöltve, de némelykor ezek ellenében is, féltékenyen őrkö­dött azon, hogy az „istenadta nép" illendően részesüljön az általa megtermelt javakból. E patriarchálisán szervezett és gondolkodó rendszerekben jelen volt a társadalmi szerződés egy ősváltozata (ezt őrizte a kollektív emlékezet is), amely feltételezte a hatalma­sok felelősségét alávetettjeikkel szemben. (Valahogy úgy, ahogy az érett középkor hűbér- ill. földesurát számos kötelezettség ter­helte hűbéreseivel ill. jobbágyaival szemben.)

Az előző bekezdésben mondottakat logikusan végiggondolva kitűnik, mennyire elhibázott az az álláspont, amely, ismét csak az ókeleti birodalmakra utalva, úgy véli, a fasiszta és bolsevista rendszerekben egyaránt relativizálódnak a tulajdonviszonyok. A fasiszta rendszerekben mind elvben, mind gyakorlatban fennma­radnak a magántulajdonon nyugvó viszonyok. Az egyes fasiszta rendszerek különböznek atekintetben, milyen mértékben befolyá­solják a tulajdon feletti rendelkezést és a piacgazdaság működését. De egyetlen fasiszta rendszer sem tesz kísérletet ezek megszüntetésére, sőt, a tulajdonos-pozíciókat éppen hogy megtámogatja. Saját társadalmi bázisát pedig úgy igyekszik megszilárdítani, hogy eddig tulajdonnal nem rendelkező híveit va­lódi tulajdonossá teszi. A létező szocializmusok alaptendenciája ezzel éppen ellentétes. Míg a fasizmusok esetében a rablott ja­vak, félig-meddig intézményesített csatornákon, egykettőre a „régi harcosok", kisebb és nagyobb potentátok magántulajdonát gya­rapították, addig a szocialista rendszerek vezető funkcionáriusai általában nem tesznek szert olyan magánvagyonra, amely meg­haladná az európai mértékkel mért tisztes jólét, esetleg a szerény fényűzés határait. A közjavak elbirtoklása csak a rendszerek ké­sei, dezintegrációs szakaszában válik tömegessé és tünet­szerűvé. (Tanulságos lenne megvizsgálni e tekintetben a magyar­országi rendszerváltást megelőző és követő egy-két esztendő tendenciáit.) Tulajdonnal bírni és azzal rendelkezni, az tudva­lévőleg két különböző dolog. A demokráciák – különösen a szociális gazdaságok – jogrendszere is korlátozza bizonyos ese­tekben és bizonyos mértékben a tulajdonosi jogok gyakorlását (vö. a németországi bérháztulajdonosok esetében). A modern polgári berendezkedésekben szintén relativizálódik a tőkés tulaj­don mint ilyen, mert egyrészt nagy tömegek és eredetileg piac­idegen szervezetek lesznek formailag (sokszor csak szimbolikus értelemben) tőketulajdonossá, így a tőke anonimmá válik; más­részt egyre inkább elválik egymástól a tőke tulajdonlása és a fö­lötte való rendelkezés. A szocialista rendszerekben, ha részben más okokból és más következményekkel is, hasonló folyamat zajlik le. Itt a tőke állami tulajdonba kerül. A tulajdonból adódó jo­gokat az állam gyakorolja. Az államot kizárólagos Igénnyel meg­szállva tartja egy hatalmi elit. Ezért úgy tűnik, mintha ez az elit volna a tulajdonos. Ez azonban csak látszat, formailag, jogi érte­lemben nem igaz. Az elit a tőkejavak feletti rendelkezést átengedi a vele kényszerűen összefonódott bürokrata-technokrata réteg­nek. A probléma lényege azonban nem a tulajdonlás – rendelke­zés viszonylatban rejlik, hanem abban, hogy a tőkejavak összessége a fasizmusok esetében továbbra is tőkeként műkö­dik, a reálszocializmusokban pedig nem. Ez persze ismét nem atavizmus, hanem egy utópikus társadalomkísérlet része, amely megpróbálta átugrani saját árnyékát.

Teljesen légből kapottnak tűnik az az állítás is, miszerint a to­talitarizmus, a szovjet és a náci rendszer megakasztja a gazda­sági fejlődést, és 19. századi gazdaságszerkezetet eredményez. Érthetetlen, mitől volna egy ultramonopolista gazdaság 19. szá­zadi. Igaz, hogy mindkét gazdaságot – természetesen merőben eltérő okokból – a nehézipartúlsúlya jellemzi. Németország gaz­dasága a túlkapitalizáltságtól szenved, tőkefeleslegét a totális há­borúra való felkészülésre fordítja. Szovjetoroszországot a tőke, az ipar, az infrastruktúra hiánya nyomasztja, 20. századi gazdasági kör­nyezetben 19. századi feladatokat kellene megoldania. Gazdasága egyebek között azért is megy tönkre, mert egyidőben akar eleget tenni a rapid tőkefelhalmozást követelő modernizációkényszernek és saját szociális ideológiájából adódó követelményeknek. Gazda­ságának szerkezete a nyugat-európai piacgazdaság mércéjével mérve tényleg elmaradott, torz és irracionális, de nem 19. századi.

A valódi kérdés persze nem ez, hanem az, hogy a totalitárius rendszereknek sikerült-e véghezvinniük vagy elindítaniuk a társa­dalom valamely területén a modernizációt. E tekintetben mind a fasizmusokat, mind a szocializmusokat illetően hosszú ideje fo­lyik a vita.¹³ Hogy a szocialista rendszerek a kelet-európai társa­dalmak relatív fejlettségét visszavetették, megőrizték vagy növel­ték-e, ma még, történelmi távlat híján, aligha megítélhető. Ma a legtöbb becslés visszaeséssel számol, ez azonban egzakt mó­don nem igazolható. Ellentmond ennek, hogy a szovjet rendszert a nyugati szakirodalom is egészen a 80-as évek elejéig szinte egyöntetűen modernizációs diktatúraként fogta fel. Itt nem kívá­nunk állást foglalni ebben a vitában. Megítélésünk szerint a volt Szovjetunióban 1917-től máig részleges – szociális és életformabeli – modernizáció zajlott le.¹⁴ Eközben azonban a szovjetizált közép-kelet-európai társadalmak fejlődése legalábbis megre­kedt.

A tulajdoni és társadalmi viszonyok tekintetében az ázsiai nagybirodalmak valóban kínálnak analógiákat a szovjet rendszer bürokratikus szakaszához. Bizonyos fajta látens kontinuitást sem zárhatunk ki. Hogy a szovjet államban visszaköszönnek a cári Oroszországból, sőt még régebbről, a tatár uralom idejéből ismert mozzanatok, az csak azt bizonyítja, hogy a történelmet nem lehet kiradírozni a társadalmak mindenkori jelenéből. A ma a moder­nizáció modelljeiként elfogadott nyugati társadalmakban garma­dával lelhetünk archaikusabbnál archaikusabb mozzanatokat. (Elég, ha az Egyesült Királyságra gondolunk, ahol például még nem is olyan régen egy bankigazgatói kinevezés előfeltétele az volt, hogy a jelölt történész diplomát szerzett Oxfordban.) A fasiz­musok esetében legfeljebb az európai középkor kínál analógiá­kat. De jó lesz vigyázni az analógiákkal. Túlértékelésük – egyfajta bornírt struktúrfunkcionalizmus – már sokszor tévútra vitte a meg­értő gondolkodást. Ha találunk is analógiákat a közelebbi vagy tá­volabbi múltból, az még nem bizonyít semmiféle történelmi reg­ressziót. Tévedés volna azt gondolni, hogy alakra hasonló struk­túrák feltétlenül azonos funkciót töltenek be merőben különböző társadalmi rendszerek esetében.

Megszívlelendő tanulság ez azok számára, akik úgy vélik, hogy az állatvilágból hozott horda-szellem – egyesek szent ha­ragjukban csorda-szellemet emlegetnek – reinkarnálódik a fajel­méletben és a totalitárius pártok mítoszaiban.¹⁵ A nemzeti-szo­cialista fajelméletnek valójában semmi köze sincs a hordához, sokkal inkább a 19. századi hatalmi egyensúly megbomlásához, a nacionalista, imperialista ideológiákhoz, a kontinentális Európa nyugati végétől a keleti sarkáig virágzó kulturális antiszemitiz­mushoz, a nemzettudatok labilitásához, valamint ahhoz a súlyos értékválsághoz, amely szétporlasztotta a társadalmi lét szellemi tartóoszlopait. Közvetlen köze viszont a wilhelminus Németor­szág háborús vereségéhez van. Mítoszokat másfelől sem a mar­xizmusban, sem annak leninista változatában nem találunk. A szovjet típusú rendszerek elitje posztulálja ugyan a párt vezető szerepét, de ez nem egyéb, mint egy politikai uralom történetfilo­zófiai racionalizmussal megalapozott axiómája. A mítoszképzés a fasizmusok, különösen a nácizmus sajátossága. Ideológiáik összehasonlításával tettenérhető a fasiszta és forradalmi szocialista gondolat döntő különbsége: míg az egyik irracio­nális-partikuláris utópia, addig a másik racionális-univerzális-emancipatórikus utópia. Az elit legitimációja felől nézve: a nácizmus tisztán antidemokratikus, a bolsevizmus ellen­ben gyökerében tisztán demokratikus célképzetekkel és legi­timációkkal rendelkezik. (Az olasz fasizmus e tekintetben átme­net a kettő között.) A náci elit legitimációja egy zárt közösség pa­razitizmushoz való jogát deklarálja. A bolsevik elit mindenfajta szociális élősdiség megszüntetéséből meríti önigazolását. Hogy a szovjet rendszer alapelvei a gyakorlatban visszájukra fordul­nak, még messze nem jelenti azt, hogy fasizmus, nemzeti-szocia­lizmus és szocializmus közös vonásai nem csupán formai jel­legűek.

Ahogy a totalitarizmus-kánon nem differenciálja a fasizmus fo­galmát, ugyanúgy nem differenciálja a szocializmus-fogalmat sem. így közvetve azt állítja, hogy mindenféle szocializmus lénye­gi azonosságot mutat a nemzeti-szocializmussal. Itt a konzervatív liberális közgazdák – Mises, Hayek, Röpke – gondolata köszön vissza. Emlékeztetőül: náluk az általánosítás alapja kizárólag az állami tervezésen nyugvó gazdasági rendszer vagyis szemükben minden államilag vezérelt, tervszerű gazdaság szocializmus. A tervgazdaság kizárólag ökonómiai szempontú kritikájából kiindu­ló, a fasizmusokat és a szocializmusokat azonosító álláspontjukat a későbbiekben részben maguk finomították, részben revideál­ták, ezért az ma már semmiképpen sem tekinthető mérték­adónak.¹⁶ A fogalmi tisztázatlanság egyébként egymagában is kitűnő táptalaja a téves vagy szándékoltan hamis általánosítások­nak. Végzetesen összekeveredik „szocializmus", „létező szocia­lizmus", „marxizmus", „leninizmus", „bolsevizmus", „sztálinizmus", és akkor a különféle – gyakran anakronisztikus – szóösszetéte­lekről még nem is szóltunk. E fogalmi bizonytalanság tartalmi funkciója, hogy azt sugallja: a sztálinizmus nem egyfajta szo­cializmus, a sztálinizmus „a" szocializmus. Vagyis minden lé­tező vagy elvi szocializmus – legalábbis következményében – szükségszerűen sztálinizmus. Alig hiszem azonban, hogy egyko­ri tekintélyekre való hivatkozás megalapozná mondjuk Sztálin, Kádár és Pozsgay szocializmusának összekeverését. Legalább ugyanekkora különbség választja el Maurrast Mussolinitői, azt meg Hitlertől.¹⁷

Térjünk vissza az a atavizmus-problémához! Fasizmusok és bolsevizmus valóban történelmi atavizmust jelentenek? Az állítás mögött egy ma már meghaladott történetfilozófiai gondolat rejlik. Nevezetesen az, hogy a történelem célbajutó – lineáris, teleolo­gikus – folyamat, amelyben törések ill. visszacsúszások követ­kezhetnek be. Nemigen találnánk ma történészt, aki ezt így ko­molyan venné. Magam is roppantul sajnálom, de úgy tűnik, nem létezik hegeli világszellem, és nincsen üdvtörténet. Az emberi tár­sadalmat aligha tekinthetjük másnak, mint homeosztatikus problémamegoldó rendszemek – illetve ilyenek összességének -, amely a think-try-success/error elve alapján működik.¹⁸ Egy­szerűbben szólva, társadalom és a benne foglalt kisebb rend­szerek, az egyént is beleértve, a mindenkori kihívásokra olyan vá­laszt igyekeznek találni, amely számukra a legkedvezőbb ered­ményt hozza. A helyes megoldás megtalálásához téves megol­dási kísérleteken keresztül vezethet az út. Ilyen téves – zsákutcás – megoldási kísérleteket képviselnek a fasizmusok és a bolseviz­mus is. Miután kimerítették lehetőségeiket, felbomlásuk külső be­avatkozás nélkül is szükségszerűen bekövetkezik. Tehát nem atavizmusok, legfeljebb időleges megrekedések, amelyekre újabb, sikeres vagy ismét sikertelen megoldási kísérletek fognak követ­kezni. Mint utaltunk rá, azok a szerzők – E. Bloch, Sh. Eisenstadt stb. -, akik a fasizmusokkal kapcsolatban felvetették az ataviz­mus gondolatát, azt maguk is inkább képletesen, értékítéletként értették.¹⁹ (Magától értetődik, hogy az atavizmus fogalmát és le­hetőségét az itt vázolt történetfilozófiai sémából nem zárhatjuk ki eleve. Elvben bekövetkezhet olyan történelmi szituáció, amikor a társadalom vagy alrendszerei feladataik megoldásában rég meg­haladott módszerekhez kénytelenek folyamodni. Ez történne egy atomháború vagy egy világméretű természeti katasztrófa esetén. Ez történt időről időre az ókori nagycivilizációk esetében, ha nem tudtak ellenállni a náluknál primitívebb, de valamilyen okból még­iscsak fölényben lévő külső nyomásnak. így köszöntenek be az ún. „sötét korok". Ilyen esetekben jogosan beszélhetünk atavizmusról, mert meghaladott formák és meghaladott tartalmak együttesen jelenhetnek meg újra. Minden társadalmi jelenségnek csak saját társadalmi-történeti kontextusában van értelme. Meg­értéséhez a kialakulás, a szerkezet, a funkció interdiszciplináris eszközökkel történő elemzése nyújthatja a kulcsot. Rendkívüli haszonnal kecsegtet a komplex összehasonlítás módszere is. Azok, akik ma idehaza a totalitarizmus-gondolatból igyekeznek újra politikai ideológiát faragni, nem ezt az utat járják, helyette csak felületi jegyeket általánosítanak. Pedig tudhatnák, hogy az analógiás gondolkodás – bár nem haszontalan – egy tudomány előtti szellemiségnek a jellegzetessége, így a 20. század végén akár atavizmusnak volna nevezhető.)

*

Vizsgáljuk meg: az eddigieket figyelembe véve, rokonítható-e fa­sizmus és bolsevizmus? Bizonyos értelemben igen, hiszen az európai mintájú társadalmak különbségeik ellenére is lénye­gében összefüggő gazdasági-szociális-eszmerendszert al­kotnak. Erinek megfelelően e nagyrégió történései igen szo­ros összefüggésben állnak egymással. A látszólag ellentétes jelentésű mozzanatok mélyrétegeiben közösség lehet, és meg­fordítva. Az aktuális tudományos feladat – egyben aktuális politi­kai feladat is – e bonyolult összefüggésrendszer felmutatása.

Fasizmus és bolsevizmus hasonló mértékben radikális, de ra­dikálisan ellentétes érték- és társadalomutópiák hordozói. Ideoló­giáik születésének hátterében Európa politikai, társadalmi rendjé­nek és értékrendszerének szétzilálódása áll. A fasizmus eszme­isége nagyobbrészt az európai konzervatív hagyomány radi­kális továbbvitele, a bolsevizmus a liberális eszmei hagyo­mányból eredő következtetések radikális továbbgondolása. Eltérő axiómák alapján ez is, az is a – monoteista, de már Isten nélküli – szakrális világrend helyreállítására törekszik. Mindkettő totális világ- és társadalommagyarázatot, ill. abból levezetett társadalommodellt kínál. Kizárólagosságigényük szükségképpen esküdt ellenségekké teszi őket. Ugyanaz, aminek folytán szerve­zeti szinten összeegyeztethetetlenek, az egyének szintjén szim­pátiát kelthet közöttük, és átjárást biztosíthat a két mozgalom kö­zött. Minden, az övékével nem megegyező értékvilágot elvi ellen­ségnek tekintenek, amelynek elpusztítása csak késhet, de nem múlhat. Ugyanez a totalitásigény követeli meg a társadalom min­den tagjától a feltétlen lojalitást. A két utópia transzcendens-me­tafizikus jellegéből érthető meg, miért tekintik önmagukat elkerül­hetetlenül és halaszthatatlanul bekövetkező szükségszerűség­nek. A belőlük következő politikai tett elsősorban a végcélra, az utópia megvalósítására irányul. Idegen tőle a hagyományos poli­tika közvetlen célracionalitása, kompromisszumkészsége, prag­matizmusa és konvencionalitása, ezért tűnhet gyakran meztelen gengszterizmusnak.

A történelmi hátteret a 19. század második felében az egész kontinentális Európát átható, de meg is rázkódtató modernizációs robbanás adja. A gazdaságban és az infrastruk­túrák területén hihetetlen fejlődés és az igényszint hihetetlen megemelkedése következik be. Nincsen olyan társadalmi réteg, amely egészében véve ne profitálna jelentékenyen a fejlődésből. Ez a meredeken felfelé ívelő tendencia és a belőle fakadó vá­rakozások eleve, mind politikai mind szociális értelemben, radikalizmusra hajlamosító tényezőként működtek az euró­pai társadalmakban. A rohamos változások három nagy kérdést tettek fel a társadalmak számára. A nemzeti (és hatalmi) kérdést, a szociális kérdést és a modernizáció kérdését. A kor ideológiá­inak mindhárom kérdéssel számot kellett vetnie. Aszerint külön­böznek, melyik kérdést kívánják a középpontba állítani, ill. hogy a kérdés megoldásában kooperatív vagy radikális agresszív eszkö­zöket javasolnak. Az első világháború nagyon szűken vett lénye­ge: az európai „későnjövök" radikális eszközökkel, a többiek ro­vására igyekeznek megváltoztatni nemzeti-hatalmi státuszukat. A háború előkészületei és szociális következményei erőteljes radikalizálódást indítanak be a szociális rendszer több szintjén is, ugyanakkor újra, fokozott élességgel vetik fel a három korkérdést. Európa nyugati régiójáról általánosságban elmondható, hogy modernizációja lassan, fokozatosan ment végbe, ezért annak fe­szültségei részben kisebbek voltak, részben nem együttesen je­lentkeztek. A nemzeti kérdés megoldottnak tekinthető, a hatalmi kérdés e régió javára dől el. Ezért mind belső szociális feszültsé­geinek, mind külső konfliktusainak megoldásában a kooperatív módszerek kielégítő eredményt ígérnek. A középső európai terü­let mondernizációja – elsősorban Németországé, de Itáliáé is – rövidebb idő alatt, gyorsabban zajlik, görbéje jóval meredekebb. Megtörése súlyosabb traumához, hisztériás radikalizálódáshoz vezet, amelyet az orosz forradalom közvetve gerjeszt. Itália hatal­mi aspirációi nem elégülnek ki. A hagyományos elltek által is támogatott nemzeti radikalizmus, a modernizáció kérdését is felvállalva, a hatalmi kérdést helyezi előtérbe, és megtöri a szociális radikalizmust. Viselkedése – adottságainak megfe­lelően – befelé totalizáló tendenciát mutató autoritarizmus, kifelé korlátozott gyarmati imperializmus. A nácizmus hatalomra jutásá­val lényegében ugyanaz történik Németországban, azzal a kü­lönbséggel, hogy ott korábban sikeresen – sőt, túl sikeresen – megoldódott a modernizáció-probléma. A német eset tehát vegy­tisztán nemzef/-hafa/m/radikalizmus. Totalitarizmusa a kontinen­tális imperializmus szolgálatában áll. A közép-kelet-európai ki­sebb államok hagyományos diktatúrái szintén a szociális radika­lizmust nyomják el. Horizontjukon nemzeti-hatalmi és modern­izációs célok lebegnek. A nemzetközi nagy- és kishatalmi viszo­nyok miatt azonban ezek csak kooperatív módon oldhatók meg. Ugrásra készen vár viszont a nemzeti radikalizmus. A forradalmi Oroszországban győz a szocialista radikalizmus, és kény­szerűen felvállalja a modernizáció feladatát. A nemzeti kérdés részben a birodalmias berendezkedés, részben a nyelvidegen népek fejletlen nemzettudata miatt csak korlátozottan aktuális. A hatalmi kérdést háttérbe szorítja a szociális-modernizációs utó­pia kivitelezése. Ezt szolgálja totalitarizmusa. A fasiszta és a szovjet totalitarizmus tehát eltérő gyökerekből, eltérő okok­ból és eltérő célok érdekében keletkezik. Hasonlóak annyi­ban, hogy funkciójuk a célok eléréséhez szükséges fokozott társadalmi integráció és mobilizáció. Mindkettő utópikus, de eltérő tartalmú politikai praxis. A totalitarizmus tehát nem önálló funkció, hanem csak módszer.

A totalitarizmus jelensége természetesen számos részmozza­natból táplálkozik. Jelen van benne a technokrácia és a bürokrá­cia önabszolutizálásra való hajlama és sok más egyéb. Itt csak a legfontosabb mozzanatot szeretném vázlatosan megragadni. Lé­nyegében az értelmiség válságáról van szó egész Európá­ban.²⁰ Már a századfordulóra széthullik mind a túlvilági, mind az evilági metafizika értékrendszere. Az értékek szélsőséges relativizálódásától csak egy lépés az értéknihilizmus. Ez majd csak az olasz fasizmusban válik bevallottá, jelei azonban már 1914-ben igencsak kézzelfoghatóak. Ezzel megszűnik a hagyományos ér­telmiségi azonosságtudat talaja, lehetetlenné válik a tisztán me­tafizikai praxis, megkérdőjeleződik a kultúra is. (Ilyen összefüg­gésben mondja az egyébként, igen művelt, jó házból való Göring: „Ha azt a szót hallom, kultúra, a pisztolyomhoz kapok".) Az értel­miség szerepvesztetté válik, azt mondhatjuk, szellemi értelem­ben marginalizálódik. Nem marad számára más biztos fogódzó, mint a „tett", az érték nélküli aktivizmus, amelyet „vak radikaliz­musnak" nevezhetnénk. Ez azonban vállalhatatlan. A tetthez eszmét kellett találni, mégpedig olyat, amely helyreállítja a metafizikai világrendet Ez csak az értékrelativizmus mögött meghúzódó értékpluralizmus totális tagadásával történhe­tett. Erre két irányzat mutatkozott alkalmasnak. A marxista és a nacionalista hagyomány. Mindkettőben megtestesült egyfajta ra­dikalizmus, mindkettő posztulált egyfajta léttörvényt, és mindkettő nagy tömegeket mozgósított. A köréjük szervezett totalitárius eszmerendszerek a fasizmus és a bolsevizmus.

Az értelmiség szellemi radikalizmusát csak fokozta, hogy az első világháború végén és azt követően jelentős számú értelmi­ségi szociális szempontból is marginalizálódik. Köszönhető ez részben az értelmiségiek túltermelésének annak hogy a veszte­sek elcsatolt területeiről az értelmiség tömegesen az anyaorszá­gokba áramlik, valamint annak is, hogy a politikai-társadalmi földrengések egyébként nem az értelmiséghez sorolható csoportokban is értelmiségi attitűdöket keltenek életre. A megszerveződött elitek radikalizmusa talál szövetségest és anyagot a tömegek elégedetlenségében. Ezek az elitek elin­dulnak a hatalom felé, miközben egymás és a hatalom birtokosai ellen is küzdenek. A harc eredménye a mindenkori politikai szo­ciális környezet erőviszonyaitól, érdekeitől és szükségleteitől függ. A fasiszta vagy bolsevik elit viselkedését a hatalom birtoká­ban mindezek, de főként saját célrendszere határozza meg. Te­hát igaz ugyan, hogy bolsevizmus és fasizmus némely tekintet­ben hasonló szociális anyagból építkezik, mégsem „jegyesek", hanem formai hasonlóságaik ellenére is lényegileg különbözőek, sőt ellentétesek.

A fenti – sokban leegyszerűsített és sematikus – elemzéssel bizonyítani igyekeztem, hogy: 1) A politikai totalitarizmus-elmélet következtetései hamisak, prekoncepción nyugszanak. 2) A tota­litarizmus-elmélet politikai célokat követve visszájára fordítja a fo­galmak hierarchiáját. A helyes kiindulás: a fasizmusnak és a bolsevizmusnak eleme a totalitarizmus, nem pedig a totalita­rizmusnak a bolsevizmus és a fasizmus. Vagyis a fasizmus-el­mélet és a bolsevizmus-elmélet alárendelt része a totalitarizmus­kutatás, és nem megfordítva. (A fasizmus és bolsevizmus kutatói a totalitariánus-elméletet döntően eddig is alárendelten kezel­ték.)²¹ 3) A totalitarizmus mint jelenség kutatása, a róla való tu­dományos vita továbbra is időszerű. Ezért a totalitarizmus elmé­letét nem egészében elvetni, hanem újragondolni kell. Meg kell tisztítani ideologikus tartalmaitól. El kell vetni viszont minden olyan kísérletet, amely az 50-es és 60-as évek politikai (értsd: azonosító) totalitarizmus-elméletét akarja feleleveníteni és a napi politikában kamatoztatni.

*

A 70-es évek utolsó harmadától egészen a közelmúltig ezirányban látszott haladni a fejlődés. A totalitarizmus-elméletek „politi­kai" változata eredetileg a hagyományos konzervativizmus és li­beralizmus ideológiai önvédelme volt, először jobb- majd baloldali ellenlábasaival szemben. Azt igyekezett bizonyítani, hogy a két világháború között keletkezett fasiszta ill. kommunista diktatúrák visszafejlődést eredményeznek a 19. század végi európai libera­lizmus gazdasági és politikai vívmányaihoz képest Ugyancsak a politikái fegyver szerepét játszotta a totalitarizmus-elmélet a kon­zervatív és liberális gondolat konkurenciaharcában. A konzerva­tívok 1789 eszméire és forradalmi hagyományára, a Jakobinizmusra mutogatva a liberálisokat tették meg a totalitariz­musok, különösen a bolsevizmus nemzőatyjának. A liberáli­sok ezzel szemben a konzervatív hagyományt és a filofasiszta konzervatív politikusokat vádolták a fasizmusokkal bekö­vetkező társadalmi „üzemi balesetek" miatt. A liberálisok a társadalom patologikus elváltozásáról, a konzervatívok a szeku­larizációban gyökerező morális eltévelyedésről értekeztek.²²

A második világháborút követő hidegháborús légkörben fokozatosan háttérbe szorultak a liberálisok és konzervatí­vok minapi ellentétel. Ennek megfelelően egybeolvadnak a li­berális és a konzervatív totalitarizmuskritika mozzanatai. A totalitarizmus-elmélet ekkor nyeri el klasszikus formáját.²³ Ural­kodó politológiai irányzatként most már a Nyugat egységes szembeállását fejezte ki a szovjet típusú rendszerekkel szemben. Eszmei támaszt nyújt a tőkés piacgazdaság belső és nemzetközi rekonstrukciójához, az európai integráció első lépéseihez, a Truman-doktrína érvényesítéséhez, valamint a baloldallal szimpati­záló értelmiség diszkreditálásához és a hatalomból való kiszorí­tásához. A korábban fasiszta berendezkedésű vesztes államok előszeretettel fordultak a totalitarizmus-elmélet felé, mivel alkal­mas volt arra, hogy a szovjet rendszerrel való összehasonlítás ré­vén tompítsa, de legalábbis relativizálja saját félmúltjuk sötét szí­neit. Alkalmasnak tűnt arra is, hogy a fasizmussal vagy nácizmus­sal való kollaborációt az antibolsevizmussal lehessen magyaráz­ni, és a patriotizmus tévelygésévé szépíteni.²⁴ Számosan azzal érveltek, hogy a fasizmus, mint a bolsevizmussal szembeni pol­gári önvédelem, kényszerből lesz totalitárius, mivel az ellenség fegyvereit kényszerül alkalmazni a harcban.²⁵ Innen már csak egy verébugrásnyit jelentett (volna) átcsúszni a nácizmus (ön)igazolásába és kimondani: a fasizmus általában, de különö­sen a nemzeti-szocializmus, a Nyugat védőbástyája volt a keleti barbarizmussal szemben, a Szovjetunió elleni támadás pedig preventív háború. A kérdés körül kirobbant politikai vihar a nyu­gati tudóstársadalom nem egy tekintélyes, vastagtörzsű „fáját" is kettéroppanással fenyegette.²⁶

A nyugati társadalmak konszolidációjával, az átlagpolgár anyagi és morális biztonságérzetének megnövekedésével csök­kent a veszélyeztetettségre apelláló, mesterséges politikai iden­titásképzés hatékonysága. A hidegháború enyhültével, a szovjet rendszer fellazulásával, vagyis a politikai motívumok gyengülésé­vel a totalitarizmus-gondolat egyre inkább veszített jelentősé­géből. Lényeges szerepet játszott ebben a folyamatban a hangját újra hallatni képes baloldali értelmiség kíméletlen ideológiakritiká­ja.²⁷ Mindennek köszönhetően a 70-es évek végére a totalitariz­mus-elmélet – bár számos részeredménnyel gazdagította a kuta­tást – gyakorlatilag felbomlik. A fasizmus- és kommunizmus-ku­tatás önálló részdiszciplinaként fejlődik tovább. A totalitarizmus­probléma pedig a politikából visszakerül oda, ahova való, a tár­sadalomtudósok íróasztalára.²⁸

*

Az „azonosító" totalitarizmus-elmélet felmelegítése a mai magyar publicisztikában szintén politikai célokat szolgál. A rendszerváltás békés, egyezményes formája az új politikai rendszert elég súlyos legitimációs hiányokkal terhelte meg. A hatalomváltásra olyan időszakban került sor, amikor a pártállami rendszer még nem me­rítette ki összes tartalékait. A hatalom átengedésével még bizo­nyos erkölcsi nyereséget is elkönyvelhetett, miközben nem ered­ménytelenül és nem is egészen alaptalanul keltette azt a látsza­tot, hogy a „kerekasztalnál" üldögélő exkluzív értelmiségi klub csupán a hatalomra ácsingózik, és nincs sem megfelelő gyökér­zete a társadalomban, sem kivihető koncepciója. Alátámasztotta ezt a látszatot, hogy az ellenzéki csoportosulások olyan eszmei vonulatok mentén szerveződtek, amelyek tartalma a politikai te­kintetben iskolázatlan többség számára mind a mai napig rejtély maradt. Az sem javította az új politikai szervezetek reputációját, hogy prominenseik többsége azért a régi rendszerben is volt „va­laki", de semmi esetre sem az egyik börtönből a másikba vándor­ló vérbeli ellenálló. E távolról sem teljes felsorolás legfontosabb eleme azonban az, hogy a kormányzat kényszerűen restriktív gazdaságpolitikája, a népesség anyagi helyzetének romlása az új rendszerbe fektetett bizalmi tőke rohamos erózióját vonja ma­ga után. Más ideológiai elemekkel együtt ezek kompenzálására is szolgál a kis hazai totalitarizmus-elmélet.

Segítségével a kormánypártok diszkriminálni igyekeznek a parlamenti baloldalt. Ez egyben a liberálisok elszigetelésére is szolgál, mivel meg szeretnék gátolni egy valódi súllyal bíró balkö­zép ellenzéki tömörülés kialakulását. Ez annál is sürgetőbbnek tetszhet, mivel hosszabb távon nem zárható ki a liberális pártok közeledése a szakismeretekkel továbbra is jól vértezett szocia­lista baloldal felé, amely egyre otthonosabban mozog „eredeti", ellenzéki-érdekvédő szerepében. E baloldallal szembeni aver­ziókeltés egyik célja megakadályozni, hogy az szervező erőként eredményesen léphessen fel az előző rendszer által adományo­zott, de a gazdaság mai teljesítőképességével arányban nem álló szociális jogok és juttatások visszavételével szemben. Egy balol­dali fordulat (értsd: diktatúra) veszélyének felemlegetésével a jobbközép a társadalom demokratikus „ösztöneit" igyekszik moz­gósítani saját pozíciói védelmében. Egy igen régi és jólbevált po­litikai trükkel van itt dolgunk, amely a felgyülemlett indulatokat egy már gyakorlatilag legyőzött, vagy egyáltalán nem is létező ellen­ségre tereli. Fasizmus és szocializmus összemosásával viszont igyekszik semlegesíteni az ancien régime jóléti politikája iránti nosztalgiákat, és elterelni a figyelmet és kritikát a rendszerváltás fiaskóiról. Eközben két állítást kombinál. Az egyik szerint a létező szocializmus kádári formája is totalitarizmus volt. A másik szerint a rendszerváltást a régi rendszer megmaradt vagy visszaszivár­gott emberei akadályozzák. Az első állítás teljesen hamis, cáfo­latával foglalkozni is fölösleges. A szakirodalom szinte teljesen egyetért abban, hogy a kádári rendszer a megtorlások múltával a külpolitikai determinánsok adta szűk mozgástérben lavírozó, kon­szenzuskereső autoritarizmus volt, amely az összes kelet-euró­pai megbízásos diktatúra közül a legnagyobb szabad mozgáste­ret biztosította az egyén számára. A második állítás pedig, azon túl, hogy egyén és rendszerviszonyában megfordítja az ok-oko­zat sorrendjét, perszonalizálja a nehézségeket. Ezzel alkalmas légkört teremt ahhoz a „tisztogató" káderpolitikához, amely a kor­mánnyal szembeni lojalitást a szakmai felkészültség és szemé­lyes flexibilitás elé látszik helyezni. Az MDF vezette koalíció szemmel láthatóan nevelési rendszernek fogja fel önmagát, amely arra hivatott, hogy a nemzetet el- vagy visszavezesse a „helyes" útra. A mai jobboldal pártjaiban számosan akadnak, akik – mintegy kádári mintára – az egész társadalmat, de különösen az értelmiséget és a munkásságot meg szeretnék büntetni az 56 utáni konszolidációban való „kollaborálásért". Ehhez a nemzetpe­dagógiai elhivatottsághoz azonban egy eltévelyedett, balútra té­vedt, bűntudatos nemzet képzete szükséges. Kapóra jön ehhez is a totalitarizmuselmélet sematizmusa, csakúgy, mint egyes, a hatalom sáncain kívül maradt szélsőjobbos politikai csoportok ér­dekharcához. Sorolhatnánk bőven, hogy még mi mindenhez.

De osztja-e vajon a nemzet azt a bűntudatot, amelyet bele akarnak plántálni? Vajon sokan vannak-e, akik hajlandóak ismét ideológiáknak engedelmeskedni? Vajon elhisszük-e, hogy mi nem vagyunk Európában? Vajon a rendszerváltás azt jelenti-e, hogy a nyugat-európai konzervativizmus és liberalizmus tévútjait is végig kell csinálnunk? Vajon szükségszerű-e, hogy az állam­szocializmus zsákutcája után most a jobboldaliság zsákutcájába is besétáljunk? Hisszük-e, ha mondják, hogy az ökör is tehén?²⁹

Jegyzetek

1 A totalitarizmus-elmélet történetéhez lásd: B. Seidel -S. Jenkner (hrsg): Wege der Totalitarismusforschung. Darmstadt. 1974.; M. Greiffenhagen – R.Kühnl – J. B. Müller: Totalitarismus. Zur Problematik eines politischen Begriffs. München 1972.; W. Schlangen: Totalitarismus-Theorie; Entwicklung und Probleme, Stuttgart 1976. Póczik Sz.: Fejezetek a fasizmusértelmezések történetéből (befejezés előtt álló kézirat).

2 Tallár R: Sztálinizmus és reszakralizáció, in: Valóság, 32. éf. 2. sz. 1989/2. pp.32-51.; Horváth – Szakolczai: A párt különös hatalma., in: Va­lóság, 32. éf. 1989/10. pp. 26-37; Becskeházy: Avilágképpé kövült ráció…; uo. 1989/8. pp. 52-61.

3 A számos megnyilatkozás közül kiemelném Gazdag László: Sztá­linizmus és fasizmus jegyesek c. cikkét (Magyar Nemzet 1991. aug. 24.), amely állatorvosi lóként példázza a totalitarizmus-tézis minden gyengéjét. Kónya Imre a Népszabadság húsvéti számában, a vele készült riportban minősíti egylényegűnek a fasizmust a bolsevizmussal.

4 A kérdést már a kortársi értelmezők is felvetették Az újabb kutatás­ból vö: Ormos Mária: Nácizmus – Fasizmus. Budapest 1987.10. ff.; E. Nolte: Der Faschismus in seiner Epoche. München 1963. pp. 32-42.

5 Vö. H. Mommsen: Zur Verschrankung traditioneller und faschistischer Führungsgruppen in Deutschland… In: W. Schieder (Hrsg): Faschis­mus als soziale Bewegung, Deutschland und Italien im Vergleich. Ham­burg 1976. pp. 1571, 167. A. Schweitzer. Big Business in the Third Reich; Bloomington 1964. pp. 133. ff. vö. C. Zetkin: Der Kampf gegen den Fa­schismus…; in: E. Nolte: Theorien… pp. 88-111., P. Togliatti: Zur Frage des Faschismus (1928), in: vö: Reden und Schriften, Frankfurt a.M. 1967. pp. 22-42.; L. Salvatorelli: Nationarfascismo, Torino, 1923.

6 Lásd a fentiekben említett szakirodalom zömét.

7 A tézis egyik legelső képviselője: Ortega y Gasset: A tömegek for­radalma. Budapest é. n., vö. még H. Arendt: Elemente totaler Herrschaft; Frankfurt a M. 1958.pp. 68-75.

8 J. C. Fest: Das Gesicht des Dritten Reiches; München 1963.

9 H. Arendt: Eichmann in Jerusalem. New York 1963.

10 Gazdag: idézett cikk

11 Vö. pl.: R. Koehl: Feudal Aspects of National Socialism. In: The American Political Science Review 1960. December, pp. 921-933.

12 Gazdag. uo.

13 Amodernizációelméletifasizmusvitáhozvö: H. Matzerath-H. Volkmann: Modernisierungstheorie und Nationalsozialismus. In: Geschichte und Gesellschaft, Sonderheft3. Göttingen 1977.; Póczik Sz.: Modernizá­cióelmélet és fasizmusértelmezés. In: Társadalmi Szemle, XLV. éf. 1990. 8-9. sz. pp. 32-43.

14 Vő. D. Rüschemeyer: Partielle Modernisierung, in: W. Tapf (Hrsg): Theorien des sozialen Wandels, Königstein 1979. pp. 382-395. ós D. Ler-ner: Die Modernisierung des Lebensstils: eine Theorie. Uo: pp. 362-381.

15 Gazdag: i. m.

16 Vö: F. Jelűnek: Die Krise des Bürgers. Zürich 1935.; L. Mises: Die Ursachen der Wirtschaftskrise. Tübingen 1931. Uó: Omnipotent Governe-ment, New Haven 1944.; F. A. v. Hayek: The Road to Serfdom, London 1944.; Röpke: Die Gesellschaftskrisis der Gegenwart. Zürich 1944.

17 Vö. E. Nolte: i. m.

18 A társadalom rendszerelméleti felfogásáról szóló könyvtárnyi iro­dalomból lásd: W. Zapf (Hrsg): Theorien des sozialen Wandels, Königstein 1979. P. Flóra: Modernisierungsforschung, Opladen 1974. magyarul: Pó­czik Sz.: Módszerek és elméletek a modernizációkutatásban (Kézirat) 1989. (MTATMB-Archivum).

19 E. Bloch: Erbschaft diesor Zeit, Frankfurt a M. 1962., Sh. Eiserv stadt: Breakdowns of Modernisation. In: Economic Development and Cultural Change, XII. No. 4. July 1964.349. ff.

20 Vö. K. Mannheim: Ideológia und Utopie, Frankfurt a. m. 1952.

21 Vö. R. De Felice: Die Deutungen des Faschizmus. Göttrigen1960,

22 Vő. de Felice: I. m. 80. ff.

23 Vö. C. J. Friedrich-Z. K. Brzezinsld: Totalitarian dictatorship and autocrathy. Cambridge 1956.; H. Arendt: The origins of totalitaism. New York 1951.

24 Ez a magyarázat a fasizmusok számos társutasa esetében meg is állja a helyét, de a rendszer egészét se nem magyarázza, se nem menti.

25 Nolte: I. m.

26 Vö. a német történészvita anyagát Összefoglalja: H. Senff: Kein Abschied von Hitler. Ein Blick hinter die Fassaden des Historikerstrikes, Hamburg 1990.

27 Vö. M. Greiffenhager-R. Kühnl-J. B. Müller: Totalitarismus. Zur Problematik eines politischen Begriffs. München 1972.

28 E folyamat záróakkordja az utolsó totalitarizmuskonferencia Tota­litarismus und Faschismus. Eine wissentschaftliche und politische Begriffskontroverse. Kollokvium im Institut für Zeitgeschichte 24. 11. 1978. München-Wien 1980.

29 Vö. a pesti viccel: Pistike: Nézze, tanító bácsi, milyen szép ökrök! Tanító: Azok nem ökrök, Pistikém, hanem bikák… Pistike: Az mindegy, ta­nító bácsi, ökör vagy bika, az mindegyformán tehén.

E tanulmány célja, hogy a kelet-közép-európai függőség elméletének fel­vázolásával és a Magyarország külkapcsolatainak szerkezetében a hábo­rú óta bekövetkezett átalakulások (egyes elemeinek) vizsgálatával – leg­alábbis néhány szempontból – hozzájáruljon azoknak a nagyarányú tár­sadalmi változásoknak a megfogalmazásához, amelyek ezekben a társa­dalmakban előbb a félperifériás államszocializmus idején, majd az attól va­ló eltávolodás során végbementek. Érvelésem alapvető menete a követ­kező lesz:

1. a háború utáni államszocialista Kelet-Közép-Európának a világgaz­daságban elfoglalt helyzetét a kettős függőség fogalmával ragadhatjuk meg;
2. a kettős függőség birodalmi és piaci összetevői közötti viszony alapján a kelet-közép-európai államszocializmus három alperiódusa kü­lönböztethető meg;
3. a külső kötődések szerkezetében lejátszódott változások döntő mó­don befolyásolták a különböző függő rezsimek létrejöttét és fennmaradá­sát;
4. az első, ill. második gazdaság ellentétpárja, valamint a formális, ül. in­formális kapcsolatok közötti distinkció egyaránt hasznos eszköze a külön­böző elrendeződésű külső kötődések irányultság és intenzitás alapján való megkülönböztetésének; végül
5. Magyarország formális külső kötődéseinek átrendeződése jelenleg főként a világrendszer centruma (elsősorban Nyugat-Közép-Európa) felé mutat, miközben informális kapcsolatainak társadalomföldrajzi eloszlása egyenletesebb (beleértve a többi kelet-közép-európai országokkal való korlátozott mértékű „horizontális" integrációt is).

A Kelet-Közép-Európa külső kötődéseiben végbemenő átalakulások elemzése szükséges és időszerű, mert a függőségi viszonyok struktúrájá­ról alkotott világos konceptuális kép nélkülözhetetlen a régióban jelenleg végbemenő átmenet megértéséhez. A kelet-közép-európai társadalmak államszocializmus utáni átalakulása nem légüres térben megy végbe: a külső függőség öröksége drámai módon szűkíti az e társadalmak számára elérhető alternatívák körét. Ugyanakkor Kelet-Közép-Európának külső környezetével való szoros összekapcsolódása maga után vonja, hogy ezek az átalakulások döntő hatással lesznek az európai integrációra, a ke­let-nyugati kapcsolatokra és a világgazdaság szerkezetére is. A kelet-kö­zép-európai államszocializmussal foglalkozó tudományos munkák jelentős része teljesen elsiklik a külső függőségi viszonyok problémá­ja fölött. Másfelől viszont a Kelet-Közép-Európa külső függőségével fog­lalkozó eddigi tudományos művek értékét nagymértékben csökkenti, hogy a külső függőség politikai vagy gazdasági összetevőjének a jelentőségét fi­gyelmen kívül hagyják vagy alábecsülik, illetve hogy Nyugat-vagy Dél-Eu­rópában, netán Latin-Amerikában kifejlesztett elméleti modelleket erőltet­nek rá Közép-Kelet-Európatörténelmére anélkül, hogy a régió sajátos tör­ténelmi tapasztalatait különösebben tekintetbe vennék.¹ E tanulmány olyan megközelítést javasol, amelynek révén a függőségelmélet nyelve kibővíthető úgy, hogy az államszocialista Kelet-Közép-Európa II. világhá­ború utáni tapasztalatai is hozzáférhetővé váljanak számára.

Kettős függőség

Az elmúlt körülbelül 45 év során a kelet-közép-európai társadalmak a külső függőség egyedülálló rendszerében léteztek. Ennek az új rendszer­nek a kialakulása a Szovjetunió ezen államok területén elért katonai sike­reinek következménye volt. A II. világháború végén a Szovjetunió állam­szocialista entitás volt – azaz olyan társadalom, ahol a termelőeszközök közvetlen-személyi magántulajdonát a tőke-munka viszony fölötti etatisztikus-bürokratikus kontroll váltotta fel. E tulajdonformát a tulajdonosok mint osztály eltávolítása és az államnak a magántulajdonosi viszonyok így sza­baddá vált .üres terébe" való benyomulása hozta létre.² Az államszocia­lista tulajdonrendszer lényege az volt, hogy az állam szabaddá teszi, meg­szállja és ezzel részlegesen megőrzi a magántulajdoni viszonyoknak a ko­rábbi társadalomban betöltött helyét.

Ez az államszocialista entitás a törvényesen védett, közvetlen, szemé­lyes magántulajdonon alapuló és a piaci mechanizmus által koordinált vi­lággazdaságba ágyazódva működött, ugyanakkor a tulajdonviszonyok megváltoztatása útján inkompatibilis minőséget hozott létre.³ Következés­képpen a háború utáni Szovjetunió és a világgazdaság centrumának hegemonikus helyzetben lévő szereplői közötti viszonyt a könyörtelen versen­gés és az antagonisztikus együttműködés egyfajta kombinációja jelle­mezte.⁴

Az államszocialista kormányzási formalétrehozása Kelet-Közép-Euró­pában – a „szocializmus egy országban" helyzetéből a „szocializmus egy tömbben" status quojára való átmenet – ennek a háború utáni sajátos vi­szonynak a következménye volt. A függőségek rendszere, melynek Euró­pa szovjet ellenőrzés alá került felének társadalmai alárendelődtek, közvet­lenül ezt az ellentmondásos viszonyt fejezte ki. Az ellentmondás abból a tényből származott, hogy a helyi uralkodó hatalom grandiózus, jóllehet hiá­bavaló kísérletet jelentett egy politikailag integrált és a világpiacba beágya­zott államszocialista világbirodalom megteremtésére.

Az államszocialista blokk létrehozása radikálisan átrajzolta az ezen tár­sadalmakat a világrendszerhez fűző kapcsolatok hálóját. Ez az új háló fo­galmi szempontból sokkal bonyolultabb volt, mint a többi centrumon kívüli régió kapcsolatainak a rendszere. Kelet-Közép-Európa bekebelezésének módja a régió egész államszocialista periódusán át a „kettős identitás" kép­zetével ragadható meg. Strukturális terminusokban kifejezve a kelet-kö­zép-európai államszocialista államok helye a világrendszerben fogalmilag úgy írható le, minikét alkotóelem keveréke: (1) egy birodalmi központtól va­ló részlegesen kiépített – így „tökéletlen" – elsődlegesen politikai jellegű függés, amelyet katonai eszközökkel hoztak létre és tartottak fenn, és (2) egy ezzel bonyolult módokon összefonódó, lényegében gazdasági függés a világgazdaság centrumának tőkéscsoportjaitól és államaitól.

E tézis kiterjeszthető minden, a Szovjetunió létrejötte után államszocia­lista átalakuláson átment társadalomra: a világgazdaságba való beépülé­sük differentia specificáját a világ két különböző csoportjától való külső függőség politikai és gazdasági aspektusainak párhuzamos jelenléte és fo­lyamatos egymásra hatása jelentette. Ami itt egyedülálló, az nem a politikai és gazdasági elemek összefonódása önmagában – ez nyilvánvalóan je­len van a külső függőség minden más formájánál is – hanem az a körül­mény, hogy ez a két elem nemcsak az elemzés szintjén, hanem empiriku­san, történelmi alakzatként is elkülönül egymástól. Kelet-Közép-Európa tapasztalata azt látszik igazolni, hogy a függőség politikai és gazdasági összetevői mindaddig a szereplők két elkülönült csoportjához köthetőek, míg a két pólus közötti viszonyt a katonai antagonizmus zárt rendszere jel­lemzi. Ennek eredményeként Kelet-Közép-Európa függőségi tapasztalata jelentős, minőségi szempontokból különbözik más félperifériák tapasztala­taitól.⁵

A kettős függőség periodizálása

A kelet-közép-európai államszocializmus történetének korszakokra bon­tását is a kettős függőség birodalmi-politikai és piaci-gazdasági összetevői közötti viszonyra alapozhatjuk. Az államszocializmus első – általában sztálinizmusnak nevezett – korszaka Kelet-Közép-Európában a 40-es évek végén azzal kezdődött, hogy a kommunista pártok gyakorlatilag sa­ját kezükbe vették az állami politika irányítását. A kettős függőség sztáli­nista formáját a birodalmi-politikai összetevő túlnyomó dominanciája jelle­mezte. A sztálinista időszak totalisztikus etatizmusa megteremtette azt, amit Jan Gross (1988) „mindenbe belerondító államnak" nevezett, amely­nek hatalma abból ered, hogy biztosítani tudja, hogy semmi sem történhet hatáskörén kívül. A helyi állam hatalma a birodalmi elképzelés szolgálatá­ban álló „helytartói" bürokráciaként működött. A félperiferiális sztálinizmus megteremtette a kívülről legitimált államnak, a birodalmi központ csatlósá­nak modelljét, amelyre a jelen szerző egy másik munkájában (Böröcz, 1992) a politikai-birodalmi blokkot átszövő külső függőségi struktúrák heurisztikus-összehasonlító elemzésének céljából a „komprádor állam"el­nevezést javasolta.

A sztálinizmust követő, többek által kádárizmusnak nevezett perió­dusban a kettős függőség két összetevője egyfajta kényes egyen­súlyba került egymással. Miután Magyarország birodalomellenes forra­dalmát elfojtották, a birodalom uralkodó államának a közvetlen vezérlésre való igénye az egész államszocialista blokkban lényegesen csökkent. Az 1960-as évekre ugyanakkor újból megjelentek a tőkés centrumtól való köz­vetlen függés bizonyos formái, különösen a fejlettebb technológiától való függés és a centrum hitelezőitől felvett állami kölcsönök formájában. E be­rendezkedés meglehetősen kifinomult kompromisszumot jelentett, amely­nek stabilitását mint egymást kölcsönösen kiegészítő megoldások eredmé­nyét foghatjuk fel. A viszonylag mérsékelt, de mégis kétségkívül kiterjedt politikai elnyomás jól megfelelt a hitelezők által az adós ország belső stabili­tása iránt támasztott igénynek, miközben a keményvaluta-infúziók hozzá­járultak a nyugodt politikai klíma fenntartásához.

A kelet-közép-európai államszocializmus harmadik – hanyatló – kor­szakában a 80-as évek végén a függőség két komponensének egyensúlya tovább módosult a gazdasági függőség javára, a birodalmi kötődés lazulá­sával a centrum vonzása megerősödött. Az államszocializmus utáni át­menetnek kevés köze volt a kelet-közép-európai társadalmak endo­gén fejlődéséhez: ezt a folyamatot olyan külső folyamatok dinamikája hozta mozgásba és befolyásolta, minta szovjet birodalom belső összeomlása, az Egyesűit Államok világgazdasági hegemóniájának ha­nyatlása és a tőke-állam viszony átstrukturálódása az Európai Közös­ségben. Az államszocializmus „kohli" periódusa az államszocialista irányí­tási mechanizmusokat – megint csak a hatalmi tényezők két különböző cso­portjától való gazdasági és politikai függés egyfajta kombinációját – hasz­nálta fel arra, hogy lerombolja a birodalmi komponenst és helyreállítsa a ré­gióban a centrumtól való függőség „hamisítatlan", a függőségelméleti iro­dalom kézikönyveinek megfelelő formáját A függőség mindkét vonalán végbemenő átalakulás dinamikájának sikeres koordinálása volt az a külső feltétel, mely biztosította az államszocializmusból való kihátrálás békés jel­legét.

Kötődések, formális és informális szektorok, első és második gazdaság

A „kötődés" (linkage) szót legalább két, egymással távolról rokon, de mégis jól megkülönböztethető módon használják a függőséggel kapcsolatos tu­dományos vizsgálódásokban és általában a makro-komparatív társada­lomtudományokban. Albert O. Hirschman (1977) „általános kötődéselmélete" a gazdasági növekedésre összpontosító, meglehetősen leszűkítő fo­galmi alapra támaszkodik. Az ő számára a „kötődésekkel kapcsolatos ha­tások" a gazdaságban egy-egy új iparág vagy ágazat megjelenése által előidézett nettó többletberuházást jelentik.⁶ Egy sokkal szélesebb körben elterjedt és jóval lazább, metaforikusjellegű szóhasználat „kötődésnek" te­kinti az emberek, áruk, pénz és információk érintkezéseinek és áramlása­inak viszonylag stabil, intézményesült és strukturált együttesét.

Ez utóbbi használatnak a határokon keresztülnyúló, azaz „külső'' kötődéseket jelölő változatát fogjuk itt alkalmazni.⁷ Formálisan szólva: az így felfogott külső kapcsolatok létezése a külső függőség elemi struk­turális feltétele.

Az alábbi érvelés céljából hasznos lesz meghatároznunk két további fo­galompárt. A gazdaságszociológiában a formális és informális szektor szembeállítását arra használjuk, hogy a szabályozott kapitalizmus viszo­nyai között megkülönböztessük egymástól az állami ellenőrzés, szabályo­zás vagy adóztatás mellett, illetve az ezek megkerülésével végzett gazda­sági tevékenységeket. Az első gazdaság-második gazdaság fogalompárt viszont Gábor R. István vezette be, és az utolsó tíz évben széles körben használták arra, hogy megkülönböztessék az államszocialista gazdaságok két alapvető szektorát aszerint, hogy az adott jövedelemtermelő tevékeny­séget a tervezett és/vagy állami tulajdonban lévő és államilag ellenőrzött módon-vagyis „első'' szektoron belül-avagy azon kívül végzik. A két foga­lompár közötti viszony magával hozza, hogy az államszocializmusból az ál­lamilag szabályozott kapitalizmusba való bármilyen átalakulás egyszer­smind nagyarányú átmenetet jelez az első és a második gazdaság ellenté­tétől a formális és az informális szektor szembenállásához. A „kohlizmus" fenti meghatározása, az államszocialista projektum felszámolása és az „egyszerű" félperiferiális függőség helyreállítása pontosan ezt az átmene­tet mutatja.⁸

A formális-informális szektor és az első-második gazdaság fogalom-párjainak nincs semmiféle olyan belső sajátossága, amely elemzésük ér­vényét az egyes államokon belüli viszonyokra korlátozná Az új amerikai institucionalista gazdaságszociológia már próbálkozott is azzal, hogy a ha­tárokat átszelő érintkezések és áramlások társadalmi-gazdasági specifiku­mait formális-informális ellentétpár segítségével ragadja meg. Gondolat­menetünk során a formális külső kötődések kifejezés azokra a határokon átívelő stabil kapcsolatokra és folyamatokra vonatkozik, amelyeket az ál­lam nyilvántart, szabályoz és adóztat (azaz, ez esetben, megvámol). Az in­formális külső kötődések fogalma azokat a kapitalista államok határain át zajló érintkezéseket és áramlásokat jelenti, melyek kívül esnek az állami el­lenőrzés, szabályozás és az államilag kirótt kötelezettségek hatókörén. Az első gazdaság külső kötődései azok, amelyek az államszocialista gazda­ság „tervezett" (azaz állami tulajdonban lévő) szférájában jelennek meg, míg a „második gazdaság külső kötődései" azok, amelyek az államszocia­lizmusban az állami szférán kívül mennek végbe.

Magyarország külső kötődései

Kapcsolatok a sztálinizmus alatt

A birodalmi hatalom sztálinista rendszerének lényege a termelőeszközök államosítása volt, ami maga után vonta magának a formális-informális el­lentétpárnak (a közvetlen-személyes tulajdonlás eltörlése révén való) fel­számolását, valamint az izolacionizmust, azaz az összes külső kötésnek az állam közvetlen-totális kontrollja alá vetését. (Az izolacionizmus alapja az államosítás kiterjesztése a külső kötődések területére.) A külső kapcso­latok manipulálása az államszocializmus sztálinista verziójának egyik alaptétele és működésének logikai feltétele volt.

Az összes, a határokon át zajló kapcsolat és folyamat államosítása biro­dalmi erőfeszítést jelentett arra, hogy a kelet-közép-európai államok kap­csolatrendszerét kétféle értelemben is átszervezzék: a) egyfelől elvágja­nak minden korábbi szálat a világgazdaság nemszocialista részéhez és b) hogy megszüntessék a régió társadalmainak egymáshoz fűződő „horizon­tális" kapcsolatait, birodalmi közvetítéssel váltva fel azokat. Ennek ered me­nyeként Kelet-Közép-Európát erőszakosan leválasztották függőségének történelmi fókuszáról (azaz Nyugat-Közép-Európáról, ezen belül különö­sen Németországról és Ausztriáról). Időközben a régión belüli, organiku­san kialakult szimbiotikus kapcsolatokat – melyeket már amúgy is meg­rendített a két világháború és a nagy gazdasági világválság -szintén szét­rombolták, amikor a régió gazdaságait alávetették a sztálinizmus projektu­mának. A cél lényegében az volt, hogy a régió valamennyi államszocialista társadalma külső kötéseinek struktúráját egyetlen birodalmi központ felé irányítsák.⁹ A sztálinista időszak szélsőséges izolacionizmusa a külső kötődések összes „második-gazdaság"-beli típusát értelemszerűen illegá­lisnak nyilvánította. A sztálinizmus e vonatkozásban tehát nem volt más, mint egy óriási birodalmi erőfeszítés minden, a határokon átívelő kapcsolat és folyamat államosítására, illetve betiltására.

Külső kötődések a Kádár-korszakban

A Kádár-rendszert Magyarország külső kötődés-struktúrájának nagyará­nyú átalakulása jellemezte. A korábbi rendszer által a határokon keresztüli érintkezésekre és áramlásokra vonatkozóan bevezetett szigorú korlátozá­sok fellazítása egyik alapvető elemévé vált a korszak puha, a lakossággal „összekacsintó" diktatúrájának. A kádári kompromisszum azonban sem­miképpen sem jelentette a külső kötések korlátozásának teljes feladását.

A külső kötődések új rendszere konfliktusokon, és a „kádárizmus" egész időszaka alatt bevezetett fokozatos, gyakran habozó és felemás reformo­kon keresztül alakult ki.

A külső kötődések sztálinista rendszeréből a „kádárizmusba" való átme­net a következő három fő elem kombinálódásaként foglalható össze:

1. Az állam saját külkapcsolatainak részleges reorientációja.
2. Az első gazdaság óvatos megnyitása a világpiac európai centru­mával és a többi kelet-közép-európai államszocialista állammal való horizontális kapcsolatok felé, és
3. A korai második gazdaságban kialakult hallgatólagos politikai-gaz­dasági engedmények fokozatos kiterjesztése a külső kötődésekre is.

Először az állam saját kapcsolatai rendeződtek át. A helyi államszervezet működésének napról-napra való birodalmi irányítása átadta a helyét az el­lenőrzés hatékonyabb, „stratégiai"rendszerének. A megszálló katonai erő visszafogott magatartást vett föl, a külföldi politikai tanácsadók tevékeny­sége az átfogó politikai kérdések eldöntésének és a vezető személyiségek kijelölésének területére szőrűit vissza. Időközben újból létrejöttek az állam kétoldalú gazdasági kapcsolatai a szomszédos kis csatlósállamokkal. Végül, és ez nagyon jelentós körülmény volt, a korai 1970-es évek reálpolitikájának és az enyhülésnek az általános atmoszférája a kádárista államot hatalmas összegű, elsősorban magánhitelezőktől származó kölcsönökhöz juttatta; 1970 és 1979 között a magyar állam adósságállománya há­romévenként megduplázódott, és 1987-re elérte a 17,7 milliárd dolláros szintet (Világgazdaság, 1989, a Magyar Nemzeti Bank jelentése). Lénye­gében a centrumországok tőkéje „valorizálta" a magyar munkaerőt a szocialista államnak a Kádár-korszakban adott kölcsönökkel.

A magyar első gazdaság érintkezése a centrumországok gazdaságá­nak formális szektorával növekvő kereskedelemhez vezetett mind a beru­házási javak, mind pedig a fogyasztási cikkek terén. A hagyományosan ke­lendő magyar termékek újra megjelentek a nyugat-európai piacokon, és a magyar első gazdaság egyes szereplői képesek voltak magukat az ilyen bevételekből modernizálni. A magyar gazdaság a világ nem államszocialis­ta részével való kereskedelem felé orientálódott. A keményvalutában lebo­nyolított üzletek részesedése Magyarország teljes külkereskedelmében 1960-as mélypontjáról (30%-os arány az importon, 29%-os az exporton be­lül) 1970-re38 és39%-ra, 1980-ra50és 57%-ra és 1988-ra57, illetve 58%-ra emelkedett. (A KSH számításai, 1965, 1970, 1975, 1980 és 1989a.) 1990-ben a keményvalutában lebonyolított tranzakciók részesedése mind az exportban, mind pedig az importban 70%-ra kúszott fel (Heti Világgazda­ság, 1991). A nem konvertibilis valutában folyó külkereskedelmet 1991. ja­nuár 1-jén szüntették meg.

A munkaerő migrációja is megindult a határokon keresztül, különösen Magyarországról a Német Demokratikus Köztársaságba, illetve Lengyelor­szágból, Vietnamból, valamint Kubából Magyarországra (az érintett orszá­gok állami és pártszerveinek irányítása és szigorú felügyelete alatt). Ma­gyar munkásokat azért küldtek Kelet-Németországba, hogy ezzel enyhít­sék a magyar ipari munkaerőpiac strukturális feszültségeit, egyszersmind biztosítva a magyar munkaerőnek a fejlettebb kelet-német iparban való to­vábbképzését. Az ezzel kapcsolatos kétoldalú állami megállapodást 1967 májusában írtákalá.¹⁰ E munkaerő-szállítások kétéves szerződéseken ala­pultak, és 1972-73-ban érték el csúcspontjukat, amikor összesen 12 ezer magyar dolgozott külföldön (KSH, 1975b; 1989), legtöbbjük a NDK-ban

(Hölczl és Szakács, 1989). Ez a szám 1981-re 4.000-re esett vissza (KSH, 1989). A magyar munkaerő állami megállapodás által szabályozott Kelet-Németországba áramlása 1983 végén szűnt meg. Az eme megállapodás keretében az NDK-ban dolgozott összes magyarok száma kb. 40.000-re becsülhető.

A lengyel munkaerő – különösen bányászok és építőmunkások – Ma­gyarországon való elhelyezéséről külkereskedelmi egyezmény keretében állapodtak meg, amelynek révén Lengyelország halmozódó magyar adós­ságát törleszthette a szakképzett munkaerő közvetlen exportjával. (Még a Magyar Építőipari és Városfejlesztési Minisztérium épületét is lengyel mun­kások renoválták.) 1985-ben a Magyarországon dolgozó lengyel vendég­munkások száma elérte a 8.000-es számot. 1991-re ez a szám 3.000-re csökkent.

A Kubával és Vietnammal kötött megállapodások, amelyeket képzésre és technológiaátadásra vonatkozó intézkedésekkel kombináltak, hasonló jellegűek voltak, mint a magyar-kelet-német megállapodás. 1985 és 1987 vége között összesen 3.200 kubai vendégmunkás érkezett Magyarország­ra, négyéves munkára, elsősorban a textiliparban. A vietnami munkásokat is főleg a textiliparban alkalmazták.

A lengyel vendégmunkásokat gyakran jobban fizették magyar kollégáik­nál: egyes esetekben ugyanazoknak a feladatoknak ugyanazzal az intenzi­tással való végzéséért négyszer olyan magas órabéreket fizettek a lengye­leknek, mint a megfelelő magyar munkásoknak (Hölczl-Szakács), úgy­hogy szükségképpen kialakult egy sor üzemi bérkonfliktus, amelyeket to­vább súlyosbítottak a különböző határokon keresztüli szakszervezeti konf­liktusok. A lengyel szakszervezet, a Szolidaritás jelenléte tovább bonyolí­totta a dolgokat. Hölczl és Szakács (1989) három vállalatról közöl adatokat, melyek azt mutatják, hogy-ellentétben a lengyelekkel – a kubai és vietna­mi tanoncokat és munkaerőt magyar kollégáikkal egyenlően vagy rosszab­bul fizették. Munka- és életfeltételeik szintén rosszabbak voltak.

A Magyarországról a centrumországok munkaerőpiacára irányuló, nem az állam által közvetített munkaerő-áramlás viszonylag jelentéktelen volt, ami a kádárista utazási szabályozás .rövid tartózkodás vagy nincs vissza­térés" elvének tulajdonítható: hogy hosszabb időt tölthessen külföldön, a magyar dolgozónak disszidálnia kellett.¹¹ Az egyetlen említésre méltó kivé­tel ez alól az 1980-as évek elején aláírt magyar-nyugat-német kormánykö­zi egyezmény volt, mely szerint maximum 2.500 magyar munkásnak le­hetővé tették, hogy Nyugat-Németországban dolgozhasson.

(Ez a kvóta 1990-ben 5.000-re, 1991-ben pedig 10.000-re emelkedett.) Lényegében ez a megállapodás csak a német és magyar cégek alvállalko­zási szerződései révén végzett munkát tette lehetővé: a munkást továbbra is a magyar cég alkalmazta és fizette. A Nyugat-Németországban való köz­vetlen, magyar cég részvétele nélküli munkavállalás nem tartozott bele eb­be a megállapodásba, és 1990. elejéig a magyar jog szerint formailag illegá­lisvolt.

A pihenést szolgáló utazás korlátozott lehetőségének a külföldi legális munkába állásra vonatkozó állami tilalommal való kombinálása kizárta a Magyarországra való visszatérést mindaddig, amíg a disszidens új állam­polgárságot nem szerzett. Ez az ár elég magas volt ahhoz, hogy a potenciá­lis spontán külföldi munkavállalók nagy részét eltántorítsa szándékától, úgyhogy viszonylag kevés magyar folyamodott ehhez a megoldáshoz.

Az 1980-as évek elejére Magyarország vált a világon a legnagyobb egy főre eső turistaforgalmat lebonyolító államszocialista országgá, mind turis­ta érkezések, mind pedig a turisták által Magyarországon töltött éjszakák számát tekintve. Magyarország turizmusa meghaladta a nem államszocia­lista Európa átlagát.¹² 1988-ban a Magyarországra érkezett külföldiek szá­ma elérte a 17,9 milliót, ami fejenként kb. 1,7 turistaérkezésnek felel meg.

A növekvő számú külföldi látogatónak és különösen a keményvalutával fizető turistáknak a megjelenése – jegyezzük meg, hogy a konvertibilis va­lutabevételek 1988-ban az összes, turizmusból származó nyilvántartott jö­vedelem kétharmadát tették ki (KSH, 1990) – jelentős lökést adott a magyar „második gazdaságnak", különösen a szállást, élelmet, orvosi ellátást és más hasonló szolgáltatásokat nyújtó szektorokban. Azok a magyar fogor­vosok, kozmetikusok és fodrászok például, akik az osztrák, nyugat-német, vagy amerikai látogatók kiszolgálására specializálódtak, a centrumországokbeli informális fogyasztási szektor és a félperiferiális Magyarországon kialakult államszocialista második gazdaság kombinálásának kreatív útját fedezték fel. A hetvenes évek közepére az ország idegenforgalmi szállás­kapacitásának jóval több, mint a felét „fizetővendéglátók" tették ki. E mini­vállalkozások rendes körülmények között nem kereskedelmi alapon hasz­nált, gyakran erősen támogatott áron az államtól bérelt lakóegységek bér­beadására szakosodtak. 1989-ben nagyon mérsékelt becslés szerint az idegenforgalmi szektor nem állami tulajdont képező, nem tervezett, az ál­lam által semmilyen formában nem ellenőrzött része adta a teljes helyiség-kapacitás 68,55%-át, amelyből 48,95 % sohasem tartozott semmiféle nyil­vántartás, szabályozás vagy adóztatás alá (Népszabadság 1991). Becslé­sek szerint az ország turizmussal kapcsolatos jövedelmének legalább két­harmada az állami szektoron kívül keletkezett, úgyhogy a jövedelmek so­hasem kerültek be az első gazdaság pénzügyi csatornáiba (Népszabad­ság, 1991). Az állami tulajdonban lévő nagy szállodahálózatoknak és más, a turizmussal kapcsolatos szolgáltató vállalatoknak – ezek gyakran multi­nacionális cégekkel együtt létrehozott vegyes cégek voltak, vagy ilyen szerződéses kapcsolatláncok végén helyezkedtek el – majdnem teljes mo­nopóliumuk volt a turizmus piacának viszonylag kicsiny 4 és 5 csillagos felső szektorában. Időközben az alacsonyabb kategóriájú idegenforgalmi szolgáltatások, amelyek összehasonlíthatatlanul nagyobb fizetőképes ke­resletnek örvendtek a nyugat-közép-európai és kelet-közép-európai, illet­ve a magyar turisták között-szinte teljesen kívül kerültek az állami tulajdon, tervezés és irányítás struktúráin.¹³ Ezalatt egy ellentétes folyamat is zajlott: a magyarok hatalmas „bevásárló kiruccanásai" Bécsbe a magyar második gazdaságból származó valutajövedelmeket áramoltatták vissza az osztrák gazdaság formális és informális szektoraiba. Magyarország második gaz­daság típusú, a turizmushoz kapcsolódó külső kapcsolatainak beszámítá­sa nélkül lehetetlen lenne megmagyarázni, honnét származott a magyar tu­risták vásárlóereje a bécsi kereskedelmi szektorban.

A magyar látogatók körében ennek az áradatnak a tetőpontján készített felmérésünk eredményei azt jelzik, hogy a bevásárlóknak csaknem afelé nem éjszakázott Ausztriában (ez közvetve jelzi, hogy a rövid bevásárlóutak voltak a jellemzőek), és több mint 80%-ukabevásárlástjelörte meg utazása elsődleges céljaként. A magyar válaszadóknak több mint a fele legalább negyedszer járt Ausztriában az adatfelvétel idején. Ez annál is inkább figye­lemre méltó, mivel a gyakori magyar Bécsbe látogatók átlagos összjövedel­me kevesebb mint havi 160 dollár volt, ami az akkori osztrák minimálbérnek megközelítően az egyharmada. Ezek az adatok azt mutatják, hogy létezett a magyaroknak egy csoportja, amely erősen érdeklődött a fogyasztási cik­kek Ausztriából való, kis tételben és legalább részben informális csatorná­kon át zajló behozatalában, és amely ugyanakkor rendszeresen jutott leg­alább részben keményvalutában kapott jövedelemhez a második gazda­ságból. (Böröcz, 1989 nyomán).

Ezzel párhuzamosan erősödtek a magyar első és második gazdaságot a szomszédos államszocialista országok első és második gazdaságaival összekötő „horizontális" kötődések. Az elsőgazdaság vállalatai közötti bila­terális kereskedelmen túl ezen időszak alatt alakultak ki a stabil intézmé­nyes keretei a Magyarországon szarkasztikusan „KGST-piacnak" nevezett jelenségnek. Főleg lengyel, csehszlovák és magyar állampolgárok találták fel ezt a kereskedelmi intézményt – az engedélyezett, és nagyon ritkán a nem engedélyezett árucikkek kis tótelekben való csempészését. Ez a ke­reskedelem három feltételen alapult: (1) a régió gazdaságai bizonyos as­pektusainak komplementer jellegén, (2) a különböző árufajták támogatásá­nak struktúrájában az egyes országok között mutatkozó különbségeken, melyek jelentős árkülönbségeket eredményeztek, és (3) a „hivatalos" KGST-kereskedelem merev, rugalmatlan jellegén, amely nem volt képes alkalmazkodni az első két körülményből adódó piaci nyomáshoz.

A korszak végére főleg a Magyarországra jövő lengyelek – sokan közü­lük vendégmunkások, akik ily módon jól ismerték az itteni második gazda­ságot éppúgy, mint a piaci kereslet dinamikáját – szilárdan megalapozták helyüket mint állandó tényezők a magyar második gazdaság olcsó fo­gyasztási cikkekkel való ellátásában – a gyermekcipőktől a kisebb szer­számgépekig, a textilárutól az autóalkatrészekig és a tömény italoktól a keményvalutáig. Ugyanakkor vajdasági, észak-horvátországi és kelet-szlo­véniai jugoszláv polgárok-együtt a burgenlandi osztrákokkal a Magyaror­szágról való nagyarányú „privát" élelmiszer-behozatalra specializálták ma­gukat. A határokon kérészül ívelő regionális integrációnak hasonló formája alakult ki az úgynevezett „kishatárforgalomra" vonatkozó kétoldalú megál­lapodások védelme alatt a magyar-szlovák és a magyar-román határ mentén is. Az 1980-as évek végére ezekhez az informális kiskereskedelmi kapcsolatokhoz csatlakoztak a nyugat-ukrajnaiak. Hasonló módon a Bala­ton környéke az 1970-es évek közepére a NDK-NSZK határ által elvá­lasztott német családok viszonylag nyugodt találkozóhelyévé vált. Az ilyen „család-újraegyesítő" vakációk ellátása a magyarországi idegen­forgalom második gazdaságának elkülönült, stabil és intézményesült ágazatává vált.

Ennek az időszaknak már az első éveiben a magyar forint nagyra érté­kelt, „majdnem kemény" fizetőeszköz rangjára emelkedett a KGST-n belüli, a második gazdasághoz tartozó fogyasztásicikk-kereskedelemben – an­nak ellenére, hogy a magyar állam szigorúan korlátozta a készpénzkivitel lehetőségét. A forint vált az egyetlen olyan államszocialista valutává, ame­lyet az összes nagyobb bécsi bank váltópultjainál jegyeztek. A szerző inter­júi azt mutatják, hogy a bécsi bankok magyar fizetőeszköz-kínálata elsősor­ban a lengyel turistáktól származott, míg a keresletet főleg azok a bécsi al­só-középosztálybeli és munkáscsaládok alkották, akik olcsó nyaralási le­hetőséget kerestek Magyarországon, túl azokon a viszonylagos előnyö­kön, amelyek a két társadalom átlagjövedelme közötti, a hivatalos magyar árfolyam szerint is öt-tízszeres különbségből származtak számukra. Ez a sajátos jelenség meglehetősen komplex integrációs rendszer kialakulását jelzi: (1) az osztrák formális szektor – ez esetben a bankok és a turisták – és (2) a magyarországi idegenforgalmi és egyéb szolgáltatások első és máso­dik gazdasága, valamint (3) a – főleg a lengyel turisták által közvetített – má­sodik gazdaságbeli kelet-közép-európai határkereskedelem között.

A „kohlizmus" és Magyarország külső kötődései

A külső kötődések struktúrájának átalakulása fontos eleme volt a „kádá­rizmusból" való politikai átmenetnek. Az ország külső kötődéseinek rend­szerében végbemenő átalakulás fő összetevőivel kapcsolatban a követ­kező előzetes megfigyelések fogalmazhatók meg:

1. Az állam saját külső kötései „hátra arcot" hajtottak végre: radikálisan csökkent a szovjet komponens súlya az ország külkapcsolataiban, lénye­gesen csökkentek és ugyanakkor minőségileg új formát öltöttek a régió töb­bi, korábban alávetett országához fűződő államközi kapcsolatok, és, ami a legfontosabb, szoros kapcsolatok épültek ki a nyugat-európai centrumor­szágokkal, azzal a hangsúlyozott végcéllal, hogy az ország teljes jogú tag­ságot kapjon az Európai Közösségben.
2. A magyar állam kivonult a magyar gazdaság és a külföldi (centrum) tőke közötti kapcsolatokból, és
3. az első és második gazdaság ellentótét fokozatosan felváltja a formá­lis és informális szektor ellentétpárja-sok tekintetben a világgazdaság töb­bi félperifériájának a mintájára. Ezt az tette lehetővé, hogy a régió legtöbb állama teljesen felhagyott az egyének földrajzi mozgásszabadságának korlátozásával.

A magyar állam saját kapcsolatainak e teljes fordulata kettős külső kö­töttség feltételei között ment végbe. A szovjet komponensnek az államkőzi kapcsolatokból való eltávolítása a szovjet komponens ellenőrzése alatt ment végbe. Mind a külföldi csapatok kivonulására, mind pedig a végrehaj­tás részleteire vonatkozó döntést teljesen az idegen megszálló hatalom ál­tal szabott feltételek határozták meg. A vízumkötelezettséget eltörölték a legtöbb nyugat-európai és észak-amerikai centrumország polgárai számá­ra, miközben Magyarországon komolyan fontolgatják a vízumrendszer be­vezetését a szovjet és talán még más kelet-közép-európai állampolgárok számára is.¹⁴

Az újonnan szuverénné várt magyar állam viselkedését a maga részéről továbbra is jócskán befolyásolja az állam külső adósságterhe, amely elsősorban az állami költségvetés és a több gazdasági kérdések feletti szi­gorú IMF-ellenőrzésben nyilvánul meg. Ugyanakkor a volt Szovjetunió – korábban a magyar áru messze legnagyobb exportfelvevő piaca – jelenleg gyakorlatilag fizetésképtelen, miközben továbbra is elsődlegesen a szovjet utódállamok látják el Magyarországot olyan, életfontosságú energiaforrá­sokkal, mint az olaj és a földgáz. A magyar kormány bonyolult és nehéz helyzetét jelzi, hogy a magyar-FÁK kereskedelem fenntartása, és a Szov­jetunió utódállamainak mint Magyarország stabil, erős exportpiacának a megőrzése döntő kérdéssé vált a Magyarország és a nyugat-európai, va­lamint észak-amerikai centrumállamok közötti tárgyalásokban. Az ener­giahelyzetet tovább súlyosbítja az a tény, hogy Magyarország egyetlen, nem szovjet kőolajimport-vezetéke a háború sújtotta Horvátországon át húzódik.

Magyarország hazai tőkehiányának, a külföldi beruházók számára a ha­zai vállalkozással szemben kedvező feltételeket biztosító magyar törvény­hozásnak és a magyar állam súlyos adósságterhének következtében nö­vekedés tapasztalható a közvetlen külföldi beruházások mértékében a ma­gyar gazdaság formális szektorában. A vélemények e beruházás mérté­kéről megoszlanak: annyi bízvást állítható, hogy a közvetlen külföldi beru­házás – mely 1990 májusa és 1991 májusa között 335,1 millióról 890,5 milli­óra növekedett (Heti Világgazdaság, 1991) valójában sokkal kevesebb, mint amit sokan vártak, illetve amitől sokan tartottak.

Bár a magyar gazdasági törvényhozásban nincs semmi, ami kifejezet­ten tiltaná a régió többi, korábban a keleti tömbhöz tartozó gazdaságából jövő közvetlen beruházást – azaz a horizontális kapcsolatok kialakulását ezen a területen- az egész régióban általános tőkehiány bizonyosan ab­ban az irányban hat, hogy akadályozza a regionális integráció ilyen új for­máinak kialakulását. (A politikai nacionalizmus tovább súlyosbítja ezt a problémát.) Ráadásul a külföldi hitelezők gazdaságpolitikai nyomása alatt a Magyar Nemzeti Bank nemrégiben véget vetett annak a gyakorlatnak, amely korábban garantálta a régió fizetőeszközeinek közvetlen beváltását Magyarországon – az utolsó pénznem, amely ennek „áldozatul esett", a csehszlovák korona volt. Ez a kelet-közép-európai regionális integrációt arra kényszeríti, hogy a régióban legjelentősebb három keményvaluta-fajta – a német márka, az osztrák schilling vagy az amerikai dollár – közvetítésé­vel menjen végbe, s a régión belül utazó fogyasztóknak jóformán kizárólag az informális kapcsolatokat hagyja meg mint a külföldi fizetőeszköz forrá­sát. Kelet-Közép-Európa áttérése a „keményvaluta-alapú külkereskedelmi elszámolásra" nagyban hozzájárult a formális szektor regionális kereske­delmének összeomlásához, tekintettel a Kelet-Közép-Európa-szerte ural­kodó keményvaluta-hiányra. A gazdasági együttműködés valamilyen – a megszűnt KGST-t felváltó – alternatív regionális keretéről folyó tárgyalá­sok nagyon kezdeti stádiumban vannak. A politikai áramlatok és az álta­lános instabilitás a regionális gazdasági integrációt kevéssé teszik kívá­natossá ama államok politikai elitjei számára, melyek potenciálisan részt vehetnének benne.

Az informális külső kötődések kialakuló struktúrája, úgy tűnik, némileg különbözik a formális folyamatoktól: az informális kötődések nemcsak vertikális (centrum-félperiféria), hanem horizontális (régión belüli) irányult­ságú kapcsolatokat is tartalmaznak.

A nem nyilvántartott munkaerőmozgás a mai Magyarországot kétféle­képpen érinti: emelkedett a nem nyilvántartott magyar munkaerő létszáma Kelet-Ausztriában és kisebb mértékben az Európai Közösség közép-euró­pai országaiban. Ugyanakkor megjelent a magyar informális munkaerőpia­con a dokumentálatlan külföldi munkaerő – különösen Romániából és Nyugat-Ukrajnából. Egyes szabadtéri piacok és közlekedési csomópontok Budapesten egyfajta informális munkástoborzó központtá fejlődtek, és a nem nyilvántartott munkaerő használata terjed a városi építőiparban, az idényjellegű idegenforgalmi szolgáltatásokban és a kisüzemi mezőgazda­ságban. A folyamat 1987-ben kezdődött (Sík, Tarjányi és Závecz, 1989; Sík, 1991) a romániai állampolgárok (többnyire, de nem kizárólag magyar nemzetiségűek) beáramlásával, akiknek számát 25-40 ezerre, vagyis a népesség 0,25-0,4 százalékára becsülték. Legtöbbjük valamilyen formá­ban engedélyt kapott arra, hogy Magyarországon maradjon. Nagyjából súrlódásmentesen beolvadtak a magyar társadalomba, amely az „előnyös" befogadó közeg iskolapéldáját nyújtó bánásmódban részesítette őket (Portes és Böröcz, 1989, 620-651), hasonlóan a kelet-európai németeknek az NSZK-ba, és a zsidóknak Izraelbe való bevándorlásához. A forint korláto­zott romániai konvertibilitásának és a fogyasztási cikkek ottani általános hi­ányának következtében pénzküldeményeik kisebb jelentőségűek, a Ma­gyarországról Romániába áramló családias rokoni támogatás a közvetlen áruküldemények-hiánycikkekből összeállított rendszeres ajándékcsoma­gok-formájában megy végbe (Sík és mások, 1989.25. o.). Eme – némileg félrevezetően „menekülteknek" nevezett – bevándorlók beáramlásának óriási az elméleti jelentősége: ez jelentette az első olyan külső „behatolás" által létrehozott társadalmi kapcsolatot a „kádárizmusban", amely legalább részlegesen a formális-informális szektor ellentótén alapult (az első és má­sodik gazdaság közötti distinkción túl).

Nagyon lényeges, hogy a nem hivatalos munkaerő-bevándorlás Ma­gyarországra folytatódott a román diktátor bukása után is. Ez még világo­sabban az informális szektorra jellemző vonásokat mutat. Résztvevői kö­zött találunk újabb romániai magyarokat, ezenfelül olyan nem magyar ro­mán állampolgárokat, akik még nem kaptak politikai menedékjogot vala­melyik centrumországban, újabb magyar és más bevándorlókat Kárpát-Ukrajnából és máshonnét Közép-Kelet-Európából – köztük a szovjet had­sereg néhány tagját, akik megtagadták a kivonuló csapatokkal való hazaté­rést -, továbbá egy maroknyi nem európait, akik különböző bizonytalan be­vándorlói státusokban élnek Magyarországon, a hallgatói vízumuk lejárta után továbbra is az országban maradt egyetemistáktól kezdve egészen azokig, akiknek nemrégiben beadott politikai menedékjog-kérelméről még nem született döntés. Tekintettel arra, hogy a bevándorlás új jelenség a mai Magyarországon, az állami bevándorlási törvényhozás és politika megle­hetősen határozatlan ebben a tekintetben, különösen, ami a menekült stá­tus nem magyarok számára való megadásának a kritériumait és a munka­vállalási engedélyhez szükséges jogi eljárást illeti. Ennek következtében az új magyar politikai pártok retorikája a mindenkit befogadás és az abszolút korlátozás végletei között ingadozik. A helyzet szükségképpen ki fog éleződni a munkahelyekért folytatott küzdelemnek a magyar gazdaságban várható intenzívebbé válásával és a szovjet utazási rendelkezések küszö­bönálló liberalizálásával. Egy további fejlemény a lengyel vendégmunká­sok ukránokkal való felváltása új kétoldalú egyezmények révén, valamint a háborús menekültek jelenlegi beáramlása a volt Jugoszláviából.

Az államhatárokon keresztül zajló informális kiskereskedelem teljes erővel folytatódik. A nemzetiségi hovatartozás jelentós szerepet játszik e határokon átívelő kötődések specifikumainak meghatározásában: a külön­böző útlevelekkel rendelkező lengyelek, ukránok, cigányok, szerbek, hor­vátok, szlovákok és magyarok különböző árukra specializálódtak és külön­böző hálózati struktúrákat vesznek igénybe. A magyar forint keményvalu­tákkal szembeni meglepő stabilitásának egyik fő magyarázata a behozott keményvaluta túlkínálata, amely párosul még az új budapesti vegyesválla-latok valutában fizetett alkalmazottai részéről jövő további kínálattal és a keményvaluta iránti magyar kereslet kimerülésével, ami viszont a mozgó­sítható magyar forintjövedelmek csökkenésének tudható be.

Összefoglalás

Mivel az izolacionizmus-a külső kötődések államosítása – meghatáro­zó jellemzője a kapitalista világgazdasági közegbe ágyazott sztálinizmus­nak, a külvilághoz fűződő kapcsolatok bármilyen megnyitása elmozdulást jelent ettől a modelltől, és a külső kötések meghatározott konfigurációi meghatározó aspektusait jelentik bármilyen létező államszocialista beren­dezkedésnek. Magyarországon a külső kötődések megnyitása a Kádár­korszakban korán megkezdődött, a konfliktusok egyik központi kérdésévé és a következő időszak egymást követő, felemás, „összekacsintó" politikai kompromisszumainak egyik fő összetevőjévé vált. A kádárista külső kötődésstruktúrát a centrumállamokkal való kapcsolatnak az állam ellenőrzése alatt történt helyreállítása jellemezte – azaz a birodalom vezető állama fokozatosan kivonult a magyar államnak a nyugat-európai centrummal, különösen a centrumbeli tőkével fenntartott kapcsolataiból; valamint a tervezett szektoron kívüli külső kapcsolatok korlátozott rendsze­rének a hallgatólagos elfogadása mindaddig, amíg ez nem járt a munka­erőnek a centrumtőke általi közvetlen felhasználásával, közvetlen beruhá­zás vagy munkaerő-vándorlás révén. A munkaerő értékesülését e rend­szer a magyar állam közvetítésével tette lehetővé, mely sikeresen ékelte be magát a centrumtőke és a magyar munkaerő közé. A államszocializ­mustól való jelenlegi eltávolodás olyan intézményes berendezkedés kiala­kulásával jár, melynek célja a centrumtőke és a magyar munkaerő közötti közvetlen kapcsolatnak a közvetlen beruházás és az állam által nem köz­vetített munkaerő-migráció révén való helyreállítása, azaz a formális kap­csolatok 180 fokos fordulata. Eközben az informális kapcsolatok egyenle­tesebb földrajzi megoszlásban működnek, mint formális megfelelőik, ma­gukba foglalva a régión belüli horizontális integrációt éppúgy, mint a ver­tikális szálakat.

A magyar társadalom soha, még a sztálinista időszak legsötétebb évei­ben sem „lépett ki" teljesen a világrendszerből. Amik változtak, azok a külső függőség sajátos feltételei voltak, amelyek között ez a világrendszerbe való betagozódás végbement. A sztálinizmusból a „kádárizmusba" való át­menet egyik legjelentősebb meghatározó vonása a külső kötődések újbóli kialakulása volt, ami a magyar pártállam és a magyar társadalom közötti politikai kompromisszumok hosszú sorába illeszkedett. A külső kötődések kádárista szabályozása során az állam stratégiája a magyar munkaerő centrumtőke általi közvetlen felhasználásának a megakadályo­zására összpontosult, oly módon, hogy a hatalom önmagát a két pólus közé iktatta. Ez sok tekintetben összhangban volt a kádári állam belső magatar­tásával, amely a pénzjövedelmek tőkésülésének megakadályozására irá­nyult oly módon, hogy hátráltatta a vállalkozást, egyszersmind hallgatóla­gosan bátorította a pénzjövedelem-többlet elpazarlását. Az államszocializ­musból való „kohlista" átmenet során ez a kádári kompromisszumos beren­dezkedés bomlik fel.

Az államszocializmusból való átmenet magyar esete azt mutatja, hogy a centrumtőkétől való közvetlenebb, egyértelmű függőség makrostrukturalis folyamatával szembeni ellenállás lokális stratégiái és a horizontális alterna­tívák keresése nagyjából az informalitás bizonytalan világára korlátozód­nak. Magyarország államszocializmus utáni Jövőjének egyik fő kérdése, hogy vajon az a hatalmas, informális szektor, amely kialakulóban van, a „flexibilis specializáció" típusába fog-e tartozni – ezzel az olasz Emilia Romagna híres „pozitív" forgatókönyvét követve -, vagy pedig a világ legtöbb részéből jól ismert, sokkal borúsabb képet nyújtó „túlélési" típust erősíti.

A szovjet birodalomba való bekebelezésük idején gyakorlatilag az összes kelet-közép-európai ország fejlettebb volt, mint Keletről jövő politikai gyarmatosítójuk, és kevésbé fejlett, mint nyugati szomszédjaik. A régió csaknem két nemzedéken át tartó kiszolgáltatottsága a politikai kolonizációnak nem változtatta meg ezen egyenleg alapvető társadalmi-gazdasági képletét. A függőség birodalmi komponensének megszűnésével Kelet-Kö­zép-Európa, úgy tűnik, olyan átalakulási folyamaton megy keresztül, mely­nek eredményeképpen az európai színpadon az államszocializmus előtt betöltött szerepéhez hasonló szerepet játszik. Amennyiben az Európai Kö­zösség keleti határa hamarosan egybeesik majd azzal a vonallal, mely ko­rábban Európát Keletre és Nyugatra osztotta, a kelet-közép-európai orszá­gok és Nyugat-Európa közötti viszony egyre inkább hasonlóvá válhat az Európai Gazdasági Közösség, valamint Portugália, Spanyolország és Gö­rögország között ez utóbbiak tekintélyuralmi-konzervatív diktatúráinak fel­számolása után kialakult kapcsolathoz. Ez azt implikálja, hogy Kelet-Kö­zép-Európa korábbi államszocialista országainak jövője attól függ, hogy képesek lesznek-e megszerezni a teljes jogú tagságot az Európai Közös­ségben – ami azt jelentené, hogy korlátlanul hozzáférnének a világ legna­gyobb egységes piacához éppúgy, mint bizonyos infrastrukturális fejleszté­si alapokhoz -, valamint attól, hogy milyen mértékben lesznek képesek ki­dolgozni saját régiójuk integrációjának működőképes formáját.

Jegyzetek

1 Böröcz (1992) részletesebb áttekintést ad a kelet-közép-európai államszocialista függőséggel kapcsolatos tudományos munkáról.

2 Részletesebben 1.:Casals (1980), Böröcz (1980b) és Böröcz (1992).

3 Azállamnakamagántulajdonosiviszonyokbavaló behatolása az a momentum, amely az államszocialista egységet részlegesen antinomikus viszonyba helyezi a vi­lággazdasággal.

4 A katonai együttműködés közvetlenül a szövetségeseknek a tengelyhatalma­kon aratott győzelme után megszűnt, de hamarosan, a stratégiai nukleáris egyensúly következtében kialakult az antagonisztikus együtt működés.

5 A „világbirodalom" kifejezést wallersteini értelemben használjuk. Olyan politi­kai-gazdasági rendszert jelöl, amelyben számos állam elsődlegesen egy szuperállam átfogó hatalma révén integrálódik egy egységes egészbe. A kelet-közép-európai biro­dalmi berendezkedés maga után vonta az állami szuverenitásnak a helyi központokból a birodalmi központba való részleges áthelyeződését.

6 Hirschman definíciója pontosan így hangzik: „Egy adott gyártási folyamat kötődéseinek hatásait úgy definiálom, mint beruházást eredményező erőket, melyeket akkor hoznak mozgásba, input-output relációk révén, amikor azok a termelési kapaci­tások, amelyek ezt a folyamatot Inputokkal ellátják vagy outputjait felhasználják, elég­telenek vagy nemlétezőek" (1977. 72. o.).

7 E cikk terjedelmi korlátai kizárják, hogy tárgyaljuk az ezen kapcsolatokból és áramlásokból kialakuló eszmék, ideológiák, értékek, információk, preferenciák, ízlé­sekés moralitás szerepének fontos problémáját.

8 Az első és második gazdaság közötti ellentétről a formális-informális ellenlétre való átmenet problémája és annak implikációi nyilvánvalóan az államszocializmusból kilépő kelet-közép-európai átmenet legdöntőbb kérdését jelentik. Ezt a kérdéskomplexumot itt nem tudjuk feltárni. Ez a cikk néhány olyan alapvető következményre össz­pontosít, amellyel ez a változás a külső kapcsolatok vonatkozásában együtt járt.

9 Ennek az elképzelésnek a nyilvánvaló kudarca és gyors feladása szorosan összefüggött a birodalom központjának politikai félgyarmataihoz képesti viszonylagos technológiai és gazdasági alulfejlettségével.

10 Ha külön nem jelzem a forrást, az állami szerződések révén közvetített vagy államilag szabályozott munkaerő-áramlásra vonatkozó információk a Hárs Ágnes (Magyar Munkaerőkutató Intézet) által a Magyar Munkaügyi Minisztérium (korábban Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal) tisztviselőivel folytatott beszélgetések révén összegyűjtött anyagból származnak.

11 A diplomataszolgálat és egy maroknyi, külföldi beruházásokat is folytató ma­gyar cég kereskedelmi képviselői és alkalmazottai kivételt jelentenek e szabály alól.

12 Böröcz (1990) a Seniortól (1983) származó adatokkal végzett számítások alapján jut erre az eredményre.

13 Az idegenforgalmi szolgáltatások egyetlen számottevőrészét, amely az állami redisztributív „tervezett" intézményrendszer égisze alatt maradt, a szigorúan el­lenőrzött szakszervezetek által fenntartott és gyakran az ő tulajdonukban lévő, állami­lag támogatott üdülők képezték.

14 Csehszlovákia a románok beutazásának korlátozásában nemrégiben zárkó­zott fel az Európai Közösséghez, Ausztriához és Lengyelországhoz. Ezzel Magyaror­szág maradi a régió egyetlen olyan országa, ahová a román állampolgárok bármilyen vízum nélkül beutazhatnak.