Immanuel Wallerstein és André Gunder Frank után most Samir Amin írásaival folytatjuk a New Left klasszikusainak bemutatását. Megtiszteltetésnek tekintjük, hogy Amin külön a mi lapunk számára megküldte 12, részben már megjelent, részben publikálatlan cikkét (ezek közül válogattuk be a számunkban olvasható négyet), valamint A káosz birodalma című könyvét (amelyre írásában Marton Imre reagál). A következő bemutatandó Giovanni Arrighi, akinek egy hosszabb lélegzetű írását e számunkban adjuk közre, egy másikat pedig a következőben. A “klasszikusok” közlése (akik közé, egyébként Étienne Balibar is besorolható) ugyanakkor korántsem jelenti azt, hogy hozzájuk kritikátlan tisztelet fűzne. Ezért is örültünk Zalai K. László Wallersteinnel polemizáló írásának – a közlésekkel éppen az a legfőbb célunk, hogy a jelentékeny szerzők gondolatai megtermékenyítsék a hazai elméleti gondolkodást.

Változatok egy témára rovatunkban ezúttal válogatást nyújtunk abból az érdekes, elemző vitából, amely az Öböl-háború kapcsán bontakozott ki a Marx Centouno hasábjain.

Tartalomjegyzék

1. Samir Amin : A szovjet rendszer bírálatának harmic esztendeje
2. Bodács Emil : Európaiság -tegnap és ma. Európa történelmi és geopilitikai fogalmának változásai
3. Samir Amin : A harmadik világ újra “viharzóna”
4. Andre Gunder Frank : Az Észak-Dél konfliktus politikai gazdaságtana
5. Marco Bonzio : Az Öböl és az imperializmus. Gondolatok és feltevések a kapitalista termelési mód jelenlegi fejlődési szakaszáról
6. Roger Burbach : Az amerikai demokrácia tragédiája
7. Pip Hinman : Háború a környezet ellen Közép-Amerikában
8. Tézisek egy alternatív európai fejlődésről
9. Michel Husson : A liberális évtized: a polarizálódó kapitalizmus felé
10. John Ross : Növekvő világszegénység
11. Alexande Adler : Keleten és Délen: az emberi jogok diadala vagy az értelem veresége?
12. Samir Amin : Megjegyzések a transznacionalizálódásról
13. Samir Amin : Megjegyzések a lekapcsolódás elméletéhez
14. Giovanni Arrighi : A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújítása
15. Étienne Balibar : Az osztályharctól az osztályok nélküli harcig
16. Zalai K. László : A valóság mítosza. Wallerstein haladás kritikájának szemléleti-módszertani fogyatékosságairól
17. k. g. : Mi is hát az a valami, amiért életüket áldozták a “világszabadság” hősei?
18. Marton Imre : Kimerülőben vannak-e a baloldal történelmi lehetőségei? Új remények a reménytelenségben
19. Andor László : Schumacher Magyarországon
20. 1:0 a tudomány javára

1990. január 10-én egy sajtóértekezleten szélsőjobboldali veszélyre mu­tattak rá a végét járó NDK-ban. Akkoriban Helmut Kohl szövetségi kan­cellár úgy vélte, ezek az észrevételek „mértéktelen túlzások".

Közel 14 hónappal később 1991. március 2-án, a brandenburgi párt­vezetők konferenciáján a CDU tartományi elnöke, Lothar de Maziere „jobboldali elhajlás" veszélyéről beszélt. Mindketten CDU-politikusok, el­térő véleményüket tehát nem a pártkonkurencia motiválta, motiválhatta.

Tekintettel a halványuló bipolaritásra az USA és a Szovjetunió között és az ezáltal megindult aktivitásra az új világrendszerért, az NDK-beli lé­tező szocializmus eltörlése felhívás volt egy önkormányzati Németor­szág létrehozására a modern Európában. Aztán a hidegháború nem a népek békéjének korszakába, hanem az Öböl-háborúba torkollott. Az összes német szövetségi államgazdasági és szociális egységéhez ve­zető átmenet nehézségeit befolyásolta a nemzetközi érdekek agresszi­vitása, aminthogy a milliárdos nagyságrendű pénzügyi ráfordítások is rá­nyomták bélyegüket.

A nehéz visszatalálást a német egységhez, a kelet-európai államok korszakos összeomlása is terheli. Mindezek az összefüggések azt köve­telnék meg, hogy az új Németország minél humánusabb ország legyen. Gazdasági helyzetéből következő történelmi felelőssége a jövendő, ha­tárok nélküli Európában, hogy a gazdag, a polgári demokráciában élő ipari államok közötti feszültségeket, az egyfelől elszegényedő, másfelől mély strukturális válságban lévő államokat nem csak el kell tudnia visel­ni, hanem e problémákat képesnek kell lennie megoldani is.

Ebből a szempontból Németországgal szemben a jövendő felte­hetően még magasabb követelményeket támaszt, mint a jelen. A tole­rancia és a humanizmus politikai kultúrájának kialakítása a modern Eu­rópa demokratikus és a belső béke által meghatározott minőségének a követelménye. Csak így lehet olyan, politikai érvényű, morális példa, amely ellenszegülhet az új világrend tömegpusztító eszközök általi meg­valósítására irányuló törekvésnek.

A neofasizmus lehetséges veszélyét és/vagy a jobboldali radikaliz­must, nézetem szerint, ennek a felelősségnek a dimenziójában kell vizs­gálni.

A „szélsőjobboldaliság" trendanalízisének szükségességéről

A korábban említett sajtókonferencia a következő tények megállapításá­ra jutott a „szélsőjobboldaliság" jelenségeinek tekintetében. Az 1989. de­cember közepi lipcsei megmozdulás óta egyre agresszívebb lett a naci­onalizmus. A demokratikus tiltakozó akció „Mi vagyunk a nép" jelszavát túlharsogta az „Egy nemzet vagyunk" kiáltása – háborús zászlók alatt. Ugyanezen a napon, december 11-én Karl-Marx-Stadt-ban már így hangzott a jelszó: „Hogy tiszta legyen a levegő Németországban, a kály­hákban ne szénnel, hanem kommunistákkal tüzeljünk!" Olvasói levél az újságból: „Figyelmeztetnem kell a ,barna hullámra', amely a megmozdu­lásokon egyre láthatóbbá válik!" Az ilyen írások közzététele viszont fe­nyegető leveleket provokál az újságírókkal szemben, mint a Berliner Zei­tung esetében: „Megtörténhet, hogy az Önök szerkesztőségét a le­vegőbe repítjük! Számítsatok rá!" Aláírás: „Az újraegyesülésért – Re­publikánusok". A feladó többnyire ismeretlen marad. De a nemcsak hogy neofasiszta, hanem neonáci jellegű írások nyilvánvalóan hitvallá­soknak tekinthetők. Egyértelműen neonáci tartalmú volt például az az ajánlás, amelyet a Buchenwaldi Nemzeti Figyelmeztető- és Emlékhelyek vezetése számára küldtek („Tartsátok melegen a kemencéket…") és egy telefon az erfurti zsidó hitközséghez: „A buchenwaldi kemencék még mindig várnak rátok!" A neonáci dikció világosan kitűnik abból a levélből is, amelyet a rostocki Állami Ügyészség 1989. december végén kapott: „Mi nem csak a még megmaradt zsidókat semmisítjük meg, hanem a második világháború minden árulóját, például a „Szabad Németország" és a „Nagy-Németország ébredj!" Nemzeti Bizottságának a tagjait is". Beleértették a követelésbe a feladók a háborús bűnökért elítélt Jakob Holz szabadon bocsátását is. De nem riadtak vissza az erőszak alkalma­zásától sem: lerombolták a szovjet katonai temetőket és a berlin-treptowi emlékművet. 1989. december 7-én abban az évben már negyedik al­kalommal meggyalázták a zsidó hitközség temetőjét. Ezek csak a ke­vésbé jelentős példák. Az emlékhelyek fenyegetése és elpusztítása esz­kalálta az erőszakot az emberekre is: a külföldiek szabályszerű vadá­szata és a lakásaikba való behatolás, a „rajtaütés" a vietnamiakon, ku­baiakon és afrikaiakon súlyos sérülésekhez, sőt halálhoz vezettek.

Célszerűnek látszik feltenni a kérdést: vajon már a „szélsőjobboldaliság" probléma meghatározás nem a jelenség elkendőzését jelenti-e? A hírközlő eszközök 1990 elején, még a „szocialista sajtó" szokásaihoz fűződőén, neofasiszta megnyilvánulásokkal kapcsolatban a „huliganizmus" besorolást részesítették előnyben. Mind a mai napig nem látszik túlhaladottnak a neonácizmus tényleges veszélyét elkendőző informáci­ós stílusnak ez a tendenciája – az antiszemita provokációkat ártalmat­lannak, „mázolmánynak" tüntetik fel, a külföldiek elleni fegyveres táma­dásokat pedig legtöbbször a rövidre fogott bűnügyi krónikákban jelente­tik meg. A bűncselekmények és a fasiszta érzület közötti összefüggés kérdését nem hajlamosak megvilágítani.

Az újságírás kettős dilemmája az új Szövetségi Köztársaságban

Nem túl nehéz az újságolvasó, rádióhallgató és tévénéző polgárok szá­mára érthetővé tenni, hogy a neofasiszta csoportosulások és pártok stratégiai és programcéljai – a történelmi eszményképek kiválasztásá­ban (Rudolf Hess, a Strasser-fivérek, Adolf Hitler vagy mások) illetve a nemzeti szocializmus és a második világháború értelmezésében meg­mutatkozó minden véleményeltérés ellenére – együttesen azt célozzák, hogy az NDK és Németország egyesülésének fordulatát (legalábbis az 1937-es határokkal és a szövetségi államnak tekintett Namíbiával, mint „új élettérrel") – az ő fogalmaikat használva – „nemzeti forradalomként" realizálják. Az egyesülést a Deutsche Stimme NPD-sajtóorgánum a „kö­zép-németek nagyszerű novemberi forradalmaként" üdvözölte. Hogy ezekben a sorokban milyen program rejlik, azt egyedül a „Közép-Német­ország" fogalma is megvilágítja: 1990. október 3-a eszerint Nyugat- és Közép-Németország egyesítési napja volt. Egy az erre az alkalomra vert arany és ezüst érem „arra óhajt emlékeztetni, hogy hazánk 1990. októ­ber 3-i újraegyesítése még nem annak teljes terjedelmében történt meg".

A „fordulat" demokratikus jellege és a verbális hitvallások ellenére az átalakulás tényleges kezdeményezéseit már az akkori NDK-ban neofa­siszta eröszakmegmozdulások szakították meg. Az „Új Fórum" tagjai és szervezetei, a lipcsei szociáldemokraták is kaptak fenyegető leveleket, a lipcse-markleebergi NDK-SPD-pártnapot bombariadó miatt egy időre fél­be kellett szakítani. Egon Bahr írta az ilyen eseményekről (1990. márci­us 9-én a Pravdában): „Thüringia és Szászország kisebb városaiban az SPD több ismert tagjának kézbesítettek fenyegető leveleket a fizikai le­számolásról. Suhlban egy fiatalembernek, aki az SPD mellett agitált, mindkét lábát eltörték… Ez egyértelműen fizikai terror…" Ebben a körzet­ben zajlottak le az olyan polgári kezdeményezések ellen intézett kiroha­nások is, amelyek a fordulat közben és után a demokratikus mozgástér megőrzésére irányultak. Kedvelt alternatív kommunikációs központokat, ifjúsági házakat és klubokat támadtak meg.

A keletnémet újságírásban sok minden megváltozott… De nem vál­toztak az ex-NDK újságírói. A kritikai gondolkodás az új társadalmi körül­mények között is megmarad kritikusnak, az opportunisták pedig beillesz­kednek, mint azelőtt.

Napjainkban a hírközlő szervek többsége tudósításaiban felületesen informál a „garázda" huligánokról, bórfejűekről és a szélsőjobbol­daliakról, a szélsőjobboldaliság fejlődésirányzatairól; vonakodnak az or­szágos adásokban bizonyos ügyeket kommentálni – félelemből, mint­hogy az ilyen állásfoglalás kezd kényelmetlenné válni. De már a közpon­ti bűnügyi hatóságoknak az akkori NDK-ban, 1990. májusában megfo­galmazott értékelése („A szélsőjobboldaliak előnyben részesített táma­dási célpontjai a külföldiek, baloldaliak, értelmiségiek, háztulajdonosok, homoszexuálisok, nyakkendőt viselők és a túl-hosszan-odafigyelők vol­tak") sem tette lehetővé a valódi összefüggések felismerését. Növeke­dett az olvasói levelek beküldőinek félelme is az állásfoglalásaik közzé­tételéből származó hátrányok, megtorlások és üldöztetések lehetősé­gétől. A névtelen és a visszakért levelek nagy száma, a nevek közlésé­hez való hozzájárulás megtagadása jól tükrözte ezt. A levelek körülbelül egyharmadát ilyenek tették ki. A tapasztalt hátrányokat a levelezők konkrétabban is leírták. Egy olvasó például nyomatékosan kérte: a má­sodik levelét már ne tegyék közzé, mert az első levél közlése után a családot szidalmazták és agresszíven megfenyegették. Egy másik szin­tén kérte anonimitását, „nehogy új akasztófát állítsanak az ajtóm elé".

Vajon nem korlátozódik-e lényegesen az ilyen atmoszféra elterjedé­sével a szabad véleménynyilvánítás demokratikus joga, még mielőtt a valamikori NDK-polgár megtanulna élni vele?

A neofasiszta szervezetek taglétszámáról és működési területéről

Az új szövetségi tartományokban a neofasiszta pártok szervezeti haté­konysága kb. 5.000 tagra terjed ki. De működési körük valós megközelí­téséhez tekintetbe kell venni szervezeteik hálózatát a régi és az új szö­vetségi tartományokban, a velük szimpatizáns csoportok létezését, és a nemzetközi együttműködést is. Már 1990-ben megkezdték (a német vá­rosok közötti kapcsolatok alapján) szervezeteik kiépítését. Az ebben a folyamatban közreműködő pártok nemzetközileg is összekapcsolódtak, így pl. a „Nemzeti Alternatíva" (NA) szervezetei. Az NA tulajdonképpen a „Német Alternatívok – Nemzeti Tiltakozó Párt" (DA) kelet-berlini változa­ta Az NA és a DA sejtjei egy magot alkotnak az ún. „Berlin Blokkban", amely több mint 20 neonáci csoportnak és kezdeményezésnek az egye­sülése. Az NA szoros kapcsolatot tart fenn a „Liberális Német Munkás­párttal" (FAP), a „Nemzeti Listával" (NL), amelynek a központja Ham­burgban van, az „Asgard-Szövetséggel", amely egy neonácinak tartott misztikus németkultusznak hódol, a „Nemzetiszocialista Német Munkás­párt/Külföldi és Szervező Szervezetével" (NSDAP/AO), amelynek köz­pontja a nebraskai Lincolnban (USA) található. Az NA-nak további külföl­di kapcsolatai vannak Ausztriában, Dániában, Olaszországban, Angliá­ban és Spanyolországban. Erőfeszítéseket tettek a fasiszta csoportosu­lások kapcsolatainak kiépítésére és stabilizálására Kelet- és Dél-Európá­ban, különösen Lengyelországban, Oroszországban és Csehszlovákiá­ban. A neofasiszta ténykedés ezen dimenziói a lakosság körében messzemenően ismeretlenek. Aktivitásukat időközben kiterjesztették Szászországra és Thüringiára is. Erfurtban alapítottak egy csoportot, amely a republikánus párthoz (REP) áll közel, „Árják fiai" néven. Kap­csolatban állnak a weimari, gothai, arnstadti és duisburgi, düsseldorfi, marburgi, lipcsei csoportokkal is. A REP Wiesbadenből érkezett támoga­tásával alakult Görlitzben a „Sziléziai Egységfront". A lipcsei REP-alapítás kiindulópontja volt egy bornai körzeti szervezetnek, egy-egy eilenburgi, pegaui és torgaui helyi szervezetnek. És a szerveződés kiszélesedé­sének már feltárható jeleit még sokáig sorolhatnánk.

A neonáci terepszondázás jellegzetességei

A neonáci és neofasiszta aktivitás azonban jelenlegi szakaszában, úgy tűnik, inkább terepszondázásra rendezkedett be, hogy az új szövetségi tartományok részére meghatározhassa alapprogramját. Mindez feltűnés nélküli szervezkedés mellett, ami a lehetséges tiltakozások elaltatását és kikapcsolását célozza. Provokációikat mintegy helyzeti tesztekként is felhasználják, hogy megtudják, milyen az ellenállás a neofasiszta ideoló­giával és megmozdulásokkal szemben: kialakult-e már az érdeklődő figyelem akár egészen az egyetértésig, és/vagy mennyire jellemző a nö­vekvő közöny, amely a megszokáson át egy kvázi-elfogadásig vezethet. A Németországban voltaképpen betiltott NSDAP/AO reklámkampánya során jó hírnevű kelet-berlini címzettek kaptak egy levelet „chicagói" pe­cséttel, „az NS kampányfelhívása" felirattal. A „kampányfelhívás" szöve­ge a párt elfogadásáért száll síkra, amelyet az USA-ban „egy nagyvona­lú propagandagépezetet tenne lehetővé", és felszólít „a küzdelemre az NS-párt betiltása ellen Németországban". Céljuk „a nemzeti-szocialista állam létrehozása egy szabad, szuverén és újraegyesített Nagynémet Birodalomban". Az írás szerint természetes kívánalom és folyamat a ta­gok, pártfogók és előfizetők toborzása. Ez a toborzókampány példa le­het a helyzetfelmérés egy típusára.

A magatartásvizsgálat egy másik típusát egy königs-wusterhauseni esemény mutatja Az arra elhaladók naponta olvassák az S-Bahn aluljá­rójának falán a halálos fenyegetést: „Galinskival a gázkamrába!". Tilta­kozó polgárok értesítették a Berliner Zeitung szerkesztőségét. Az újságí­rók nyomoztak. „Együtt kell vele élnünk" – hangzott az állomás ve­zetőjének véleménye. Az állomás alkalmazottai hiányolták a felirat eltá­volítására szolgáló eszközöket. A provokáció helye egy pályaudvar, s ideje sem lehet véletlen. Éppen ebben az időszakban volt az évfordulója annak, hogy a nácik elszállították Berlinből a zsidó munkásokat (48 év­vel ezelőtt). Heinz Galinski a Németországi Zsidó Központi Tanács elnö­ke, az emlékezésről beszélt, mint ennek a szállítmánynak egyik túlélője. Az erre reagáló provokatív feliratot csak két hónap múlva távolították el a pályaudvar aluljárójának faláról. A provokáció közönyöre talált az arra áthaladók nagyszámú tömegénél. (Emlékszem a közönyösség egy má­sik élményére: Berlin utcáin 1990 nyarán piszkosan, koldulva, cigányok és románok legszegényebbjei…..Botrány" – így találta a berliniek több­sége. Aztán nem láttuk őket többé. „Hol vannak a cigányok?" kérdeztük többen. Egy egész populáció eltűnt egy város utcáiról – s alig vette ezt észre valaki is…)

A közönyösségnek különféle formái léteznek. A közhivatalnok, aki meghatározatlan hatáskörét nem tudja átlépni, a megrémültek, akik lemondanak a tiltakozásról önmaguk védelmében, az egzisz­tenciájukat féltők, akiket egyedül saját életszükségletük ural, a tu­datlanok, akik alkalmatlanok a fogalmak és az összefüggések értel­mezésére, mindannyian a neofasizmus és a neonácizmus veszélyé­nek útját segítik egyengetni.

Mint németek, nem beletörődtünk, hanem feladtuk

A jelenlegi értelmezési kísérletek többsége főleg azt hangsúlyozza, hogy a fiatalok körében megnőtt a vonzódás általában a szélsőjobboldali és különösen a neofasiszta és/vagy neonáci eszményekhez, s hogy ez a jelenség túlnyomóan kiúttalannak mutatkozó szociális és gazdasági él­ményekre adott választ. A neofasiszta aktivitást eszerint az új szövetségi tartományokban elterjedő gazdasági és egzisztenciális válságoknak kel­lene magyarázniok. Nekem úgy tűnik, ez a tendenciózus ökonomizmus éppúgy egyoldalú magyarázat, mint a volt NDK-ban több társada­lomkutató által gyakorolt hivatkozás az ideológiai diverzió befolyására. Az a vizsgálat, amely a neofasiszta gondolkodás- és viselkedésminták létrejöttének a feltételeit a társadalmi-politikai viszonyoknak a volt NDK létező szocializmusában végbement eltorzulásából vezette le, már je­lentősen differenciáltabb. A kutatók itt a következő szociális, eszmei és politikai tényezők szerepét hangsúlyozzák:

A fordulat révén a rejtőzködő neofasizmus és rasszizmus felszínre került az NDK-ban. Az államhatárok megnyitásával lehetővé várt az NSZK-beli és külföldi neofasiszta szervezetek befolyása, e hatás találko­zása a már fennálló struktúrákkal és magatartásformákkal.

Tekintetbe kell vennünk azt is, hogy a válság és az NDK-szocializmus összeomlása a „világszocializmus" válságának keretében ment végbe. Ennek az összeomlásnak a feldolgozása a lakosság többségénél egy teljes utópiatagadáshoz vezetett: „Soha többé szocialista kísérletet!" A szocializmus eszméjének ez az elvetése – beleértve a demokratikus szocializmusét is – sok embernél háttérbe szorította a fasizmussal szembeni beállítottságot, pedig az NDK ideológiájában évtizedekig jelen volt az antifasizmus fogalma, noha egy dogmatizált szocializmus/kom­munizmus-elképzelés keretében. Szociálpszichológiai szempontból el kell ismerni, hogy a társadalmi átalakulások fázisai a látásmód erős beszűkülését hozzák magukkal. Egy ilyen időszakban a csalódottaktól nem várható el, hogy az antifasizmust mint kétségbevonhatatlan, hu­mánus értéket fogják fel. Nem lett volna szabad elfelejteni azt sem, hogy a neofasiszta, különösen neonáci felfogás adott esetben eszményképpé értékelődhet fel, mégpedig olyan értékek képviselete által, amelyek egyébként minden társadalom számára elengedhetetlenek, mint a fe­gyelem, a (német) minőségi munka, az eszményképek iránti igény, az összetartozás érzése, öntudat, megbízhatóság, igazságszeretet stb. Egy társadalmi értékválság idején, amely már az NDK-ban jelen volt, s amely a magukra utaltság körülményei között továbbra is fennáll, az ilyen ideá­lok tetszetőssége sok fiatal számára vonzó. A csábítás amellett banális új lehetőségeken is alapul, például a .Németország Nemzeti Demokrati­kus Pártja" (NDP) hívei költségmentesen részt vehetnek Odeóban (Olaszország) az NPD oktatási központjának tanfolyamán, a „Nemzeti Alternatívák" (NA) tagjai és szimpatizánsai Dániában sporttáborok ven­dégei lehetnek stb.

A két német állam egy beillesztésében a neofasizmus sajátos kötőanyaga is szerepet játszott, ezt a momentumot azonban mint külön­álló jelenségek sorát (eufórikus nacionalizmus, idegenellenség, rassziz­mus, maga az antiszemitizmus), s még nem mint neofasizmust értékelték.

A jelenlegi helyzetben az új szövetségi tartományokban a neofasiszta befolyás feléledésének új szakaszát lehet felismerni. Szociálpszichológiailag az első helyen a politikai csalódottság említhető, a kirajzolódó válságok következményeként. Sokan, akik hittek a reményteli ígéretek­nek – „senkinek sem fog rosszabbul menni!" – a mostani helyzetet a bi­zalmukkal való visszaélésnek tekintik. Tapasztalataik szerint itt rövid idő alatt két politikai berendezkedési típus is zátonyra futott: a tervgazdaság adminisztratív-bürokrata rendje, amely nem működött, és a szociális pi­acgazdaság polgári-demokratikus rendje, amely nem váltotta be ígére­teit. A tájékozódási válság a „szocializmus" idején évtizedek alatt alakult ki, tartósan és ellentmondásosan. A mostani válság az embereket egy olyan időpontban érte, amikor azt hitték, hogy végre sikert garantáló biz­tonsághoz jutnak, és hiteles jogállami társadalomban fognak élni. A rea­litással való ütközés most azzal a fenyegetettséggel párosul, hogy a volt NDK-lakók másodosztályú állampolgárrá fokozódnak le. A jelenlegi orientációs vákuumban mindez alaktalan, összetett érzelmi háborgások formájában tör felszínre. Az új társadalomba való berobbanás alig en­gedte kialakulni a készséget a „létező szocializmus-múlt" egyéni feldol­gozására. A kézzelfogható veszteségekhez ezzel egy újabb korlát járul: a hiányzó készség, hogy a magunk csalódottságára reflektálni tudjunk. Dominál a csalódottnak-lenni érzése.

Ez tehát az a szociálpszichológiai háttér, amely komoly tényezővé te­szi a nemzeti pszichológiai hajlamot a rasszizmusra, az ingadozást az eufórikus nacionalizmus és az elszabaduló gyűlölet, a kisebbrendűségi érzés ápolásának tendenciája és a depresszióra és a csalódottság felis­merésére való hajlam között. Hogy a terjedő agresszióra, a lakosság apátiájára és kétségeire a vezető politikusok az összefüggéseket figyel­men kívül hagyva reagálnak, meglehetősen aggasztó. A létező szocia­lizmusban szerzett demokrácia-tapasztalatlansághoz az aktív, teremtő, kockázatvállaló demokrácia feltételeinek akadályaként ugyanis most az a körülmény is hozzáadódik, hogy az alapvetően garantált demokratikus lehetőségeket olyan társadalmi kényszerek határolják be, mint a munka­nélküliség és jogbizonytalanság. Ezzel fennáll a veszély, hogy a pillanat­nyi társadalmi állapotok elleni tiltakozás következményeként esetleg egyáltalán a demokratikus lehetőségekről kell lemondanunk. Nem lenne váratlan a neofasiszta jellegű rendigény növekedése, ami egyesítheti és szerephez juttathatja a neofasiszta erőket.

A mai neofasizmus – a kutatás feladata

Főként a fiatalok azok, akik most a neofasiszta „alternatívákhoz" fordul­nak. Nem lehet célunk, hogy elítéljük és elszigeteljük őket – a de­mokratikus felelősséget érző emberek fő feladata felvilágosításuk és visszanyerésük a humanista társadalom számára. Az erre a fel­adatra indított kezdeményezések – „Ifjúság az erőszak ellen" mozgalom, többkultúrájú központok kialakítása különféle profilokkal, a hírközlő szer­vek adásai, közlései, kommunális találkozók, egyházi fórumok, egyes is­kolák szakkörei – még mindig nem elegendők.

Nincs még érthető, elfogadható felvilágosítás a demokratikus nyilvá­nosságban a neofasizmus „világnézetének" átrajzolására. Pedig a lelki irritáció, mint az átfogó szociális válság része, csak az ész eszközével' képes felülemelkedni a neofasiszta programokon, a fejlődési tendenciá­kon, a demagóg háttéren és célokon. Maga a morális elítélés nem túl erős hatású, a tudatos megértésen keresztüli indoklást igényli. Szívvel és értelemmel vagyunk elkötelezettek Németországnak a világban vár­ható szerepe, a megtévesztett emberek visszanyerése, a tolerancia és segítőkészség, a menedéket keresők százezreinek fogadása iránt.

A neofasizmus ma nem úgy létezik, mint kizárólagos koncepció vagy központilag vezetett szervezet. Jelenleg erős feszültségek mutatkoznak egyrészről a „republikánusok" és a „Liberális Német Munkáspárt", más­részről a „Németországi Nemzeti Demokratikus Párt" között. Az ellenté­tek az eszmei és politikai törekvésekben eljuthatnak egymás kölcsönös megcsúfolásáig is. A létező szocializmus veresége viszont kettős szem­pontból is javítja a neofasizmus működési feltételeit: 1. a létező szocia­lizmus elmúlása az elismerés esélyét nyújtja a mai neofasizmus számá­ra, antikommunizmusa révén; 2. a neofasiszta történelmi propaganda a „marxista-leninista" történelemtudománynak a modern sztálinizmus-ku­tatás révén felfedett minden történelmi hazugságát erősen kihasználja (pl. Katyń), hogy kétségbe vonhassa az antifasiszta fasizmuskutatás alapvető igazságtartalmát.

A háborús bűnök és felelősség által terhelt nemzeti szocializmusnak évtizedes törekvése az adminisztratív és ipari méretű népirtás vádja alóli mentesülés, hogy ezáltal is felhajtóerőt nyerjen. Ezt mutatja az ilyesfajta publikációk áradata: „A múlt vége. Európa koalíció nélkül", ,A kierősza­kolt háború. A második világháború igazi okozói", „Churchill. Küzdelem a hatalomért", „Vigyázat, hamisítvány. Ezer németellenes hazugság cáfo­lata" „A dachaui hazugság-cégér", ,Az auschwitzi hazugságtábla" stb. A demagógia humanisztikusán álcázódik: „A koncentrációs táborok bar­bárságainak alapvető elvetése alól nincs semmilyen kibúvó. A tömeggyilkosokat nevükön kell nevezni, akár németeken, akár németek által követték el azt. Ám az embernek nem szabad gyalázatosan eljárnia az iszonyúan szenvedő ártatlanokkal szemben azáltal sem, hogy az áldo­zatok számát tisztán propagandacélokkal megsokszorozza." (Ezek a „re­habilitálások" ilyen különbségeken alapulnak: vajon 4 millió, vagy 1,6 millió zsidót gyilkoltak-e meg?)

A neofasizmus fő ideológiai és politikai ellenségének, a létező szocia­lizmusnak eltűnése révén annak megürült helyére az USA került. Az új körülményekhez igazított neofasiszta Európa-koncepcióban ez az Amerika-ellenesség Németország szerepének felértékelődésével van össze­függésben. A „Nagy-Németországnak" egy újfasiszta Európában a köz­ponti helyet kell elfoglalnia …

(Fordította: Jánoska Péter)

Utopie Kreativ, 1991/10, némi rövidítéssel.

A bűnözéssel foglalkozó különböző módszerű statisztikák egybehangzó tanúsága szerint Magyarországon – ellentétben a korábbi helyzettel – valamikor az 1980-as évek legelején elszabadult a pokol. 1980-1985 között ugyanis az ismertté vált közvádas bűncselekmények abszolút száma meredeken emelkedett. (1975: 120.889 = 100%, 1980: 130.470 = 107,9%, 1985: 165.816 = 137,2%, 1975-höz viszonyítva 37,2%-os emelkedés), és a felderítetlenül maradt bűncselekmények száma is (1975: 25.488 = 100%, 1980: 34.022 = 133,5%, 1985: 52.700 = 200,6%) 100,6%-kal nőtt. Az ismertté vált bűncselekmények legjelentősebb, így az összbűnözés terjedelmét is jelentős mértékben meghatározó bűncse­lekménycsoportja, a vagyon elleni bűnözés is ugyanilyen tendenciát mu­tatott: (1975: 69.385 = 100%, 1980: 78.643 = 113,3%, 1985: 101.778 = 146,6%). Ez utóbbin belül egyébként a legnagyobb arányban a lopás (1975: 55.324 = 100%, 1980: 64 595 = 116,7%, 1985: 86.214 = 155,8%), ezen belül is a betöréses lopás (1975: 11.946 = 100%, 1980: 15.807 = 132,3%, 1985: 25.104 = 211%) fordult elő.

Emelkedő tendenciát mutatott továbbá a személy elleni bűnözésen belül a szándékos súlyos testi sértések száma, a közlekedési bűncselek­ményeken belül pedig a súlyos testi sértést és a halált okozó közúti bal­eset bűncselekményének száma is.

1985-tól már nemcsak elszabadult, de ránk is szakadt a pokol. Az eddig meredeken emelkedő mutatók ebben az időszakban már draszti­kus növekedést mutattak.

Az ismertté várt közvádas bűncselekmények (1989: 225.239) 1970-hez viszonyítva (122.289) 84,3%-kal – de 1985-höz (165.816) képest is 35,9%-kal – emelkedtek, a felderítetlenül maradt bűncselekmények szá­ma 1970-hez képest (1970: 19.541, 1989: 101.080) 417,2%-kal növeke­dett. A vagyon elleni bűncselekmények száma (1989: 160.644) 1970-hez képest (1970: 68.298) 135,2%-kal, 1985-höz képest (1985: 101.778) 57,8%-kal emelkedett, ezen belül a lopások (1970: 29.599 = 100%, 1985: 86.214 : 291,3%, 1989: 143.073 = 483,4%), és még ezen belül is a betöréses lopások (1970: 6.516 = 100%, 1985 : 25.104 =384,7%, 1989: 43.074 = 660,0%) száma mutatott igen jelentős növeke­dést. A vagyon elleni bűncselekmények drasztikus elszaporodását szemlélteti az is, hogy a közösségi tulajdon elleni bűncselekményekkel okozott kár 1989-ben 7,13-szorosa, a személyek javaiban keletkezett kár pedig 34,05-szorosa az 1970-ben okozott kárnak. A személy elleni bűnözésen belül a szándékos súlyos testi sértések száma ebben az időszakban minden évben meghaladta az 5.000-et, sőt 1986-ban a 6.000-et is. Figyelemre méltó, hogy a befejezett emberölések száma is 1986-ban érte el az eddigi legmagasabb értékeket.

Az 1989-ben ismertté várt 88 932 bűnelkövető 36,3%-a volt büntetett előéletű, és 17,1%-a visszaeső. A bűnözők e legveszélyesebb csoport­jának száma az előző évhez képest 5,3%-kal nőtt (1988: 14.399, 1989: 15.163).

Az 1988. évhez viszonyítottan 11,5%-kal emelkedett a fiatalkorú bűnelkövetők száma (1988: 8.667, 1989: 9.661), a 10.000 fiatalkorú la­kosra jutó gyakoriság 146,4-ről az 1989. évben 154,8-re nőtt.

A bűnözés minőségi változása

A bűnözés nem csupán mennyiségében változott, hanem minőségében is, és ezek a változások is igen riasztóak. A bűncselekmények nagyság­rendjében, súlyában, társadalmi veszélyességében, az egyes bűncse­lekmények és az elkövetők felderítésében olyan negatív folyamatok ér­vényesülnek, amelyek nem csupán a régebbi kedvezőtlen tendenciák egyszerű felerősödését jelzik, hanem a bűnözésen belüli minőségi válto­zásokra irányítják a szakemberek figyelmét. Olyan lényeges minőségi változásokra, amelyek ma már önálló mozgásformával bírnak, és ame­lyeknek csupán kísérő jelenségei a felvázolt negatív tendenciák. E minőségi változások sorában kiemelkedő szerepe van a bűnözés szer­vezettsége fokozódásának, a szervezett bűnözés egyes elemei megjele­nésének, elterjedésének, egyes területeken történt megerősödésének.

A szervezett bűnözés

A vagyon elleni bűnözés területén a szervezett bűnözés egyes elemei mind a személyi kapcsolatrendszerben, mind a tárgyi oldalon markán­san megragadhatók. A személyi oldal funkcionális viszonyrendszerében megjelentek az ötletadók (tippadók), a megrendelők, a bűnszervezők, a végrehajtók, a segédkezők, a bűnös vagyon tisztára mosói, a védeke­zést és a védelmet segítők. E személyek sajátos strukturálódása alapján jöttek létre a sorozat jellegű, igen jelentős kárt okozó, relatíve hosszabb ideig működő bűnöző társulások. A végrehajtásban megjelenő sajátos elemek – a sértettek céltudatos kiválasztása, a munkamegosztás techni­kai specializálódása, a kifelé és befelé megnyilvánuló magas fokú kons­piráció, a modern technikai eszközök alkalmazása, a modern infrastruktú­ra erőteljes kihasználása, a raktározás, az őrzés, az önbiztosítás, a va­gyonszerzés legalizálása stb. – mind azt bizonyítják, hogy a szervezett bűnözésnek nyugati szakirodalmából megismert jellemzői a hazai bűnö­zés e szűk szelvényénél is jelen vannak.

A prostitúció területén az elit szállodák, éjszakai bárok és az illegális nyilvánosházak tekintetében mutatható ki a szervezett bűnözés külön­böző fokozatainak jelenléte. E bűnöző társulások személyi köre a biz­tonságos partnerválasztás, az aktus kulturált színhelyének biztosítása, a valuta kockázatmentes beváltása érdekében formálódott vállalkozássá.

Az idegenforgalommal összefüggő bűnözés tekintetében különösen a csempészet terén jelentek meg jól szervezett bűnöző társulások. Meg­kockáztatható az a kijelentés, hogy az e területen kialakult csempészhá­lózatok már a szervezett bűnözés magasabb szintű megjelenési formái­nak jellemzőit mutatják. Elkülönült egymástól a beszerzésre, behozatal­ra, az értékesítésre, a fizetőeszköz-átváltásra és a valuta kijuttatására szervezett hálózat.

A szervezett bűnözés alapvetően vagyonszerző bűnözés, így a jelen­léte kimutatható mindazon eszközcselekmények körében, amely akciók közvetlen anyagi haszonnal járnak. A vagyon elleni bűncselekmények köréből a lopás, ezen belül is a betöréses lopás, a gépkocsilopás és a műkincslopás, az erőszakos bűncselekmények közül a rablás ós a zsa­rolás, az élősdi bűncselekmények közül a tiltott szerencsejáték és a prostitúció, az intellektuális bűncselekmények közül pedig a „fehér gallé­ros" bűnözést alkotó cselekmények egy része (uzsorakölcsön, hitel-, adó- és ingatlanmanipuláció) emelhető ki.

A fiatalkorúak bűnözése

A bűnözés minőségi változása körében elengedhetetlenül szükséges a fiatalkori bűnözés alakulásának áttekintése is. Régóta ismert tudomá­nyos „közhely", hogy amilyen a ma fiatalkori bűnözése, olyan a holnap felnőttkori bűnözése, és hasonlóképpen, amilyen a ma gyermekkori, olyan a holnap fiatalkori bűnözése. Az adatok egyértelműen azt jelzik, hogy mind a fiatalkorú bűnelkövetők, mind az ezek stabil utánpótlását jelentő gyermekkorú bűnelkövetők száma lényegesen emelkedett az el­múlt években, ós ez a kedvezőtlen trend valószínűleg hosszú távú folya­mat. A fiatalkori bűnözés elsősorban vagyon elleni bűnözést jelent, de a társadalmi beilleszkedési problémák kiéleződésére utal az erőszakos és garázda jellegű elkövetők viszonylag stabil és, sajnos, magas aránya, valamint a fiatalkorúaknál a garázdaságot elkövetők számának draszti­kus emelkedése.

A bűnözés változása mögött meghúzódó összefüggések

Az eddigiek alapján logikusan merül fel az a kérdés, vajon milyen társa­dalmi, pszichológiai és szociálpszichológiai összefüggések húzódnak meg a bűnözés mennyiségi és minőségi változása mögött? Amennyiben a bűnelkövetők társadalmi hátterét vizsgáljuk, megállapítható, hogy egy­re homogénebbé válnak, vagyis többségük az „alsóbb" társadalmi réte­gekbe tartozik. A megállapítás bizonyításához az szükséges, hogy egy ún. „tisztított bűnözés" fogalmat alkalmazzunk a vizsgálatnál (a termino­lógia bevezetése és értelmezése dr. Tauber István nevéhez fűződik). A „tisztított bűnözés", mint vizsgálandó halmaz, úgy kapható meg, hogy az összes bűncselekmény számából levonjuk azokat a bűncselekményeket, amelyek mögött egészen más társadalmi, pszichológiai és szociálpszi­chológiai összefüggések húzódnak meg (a közlekedési bűncselekmé­nyek döntő többsége, a gondatlan bűncselekmények többsége ós az ún. technikai jellegű gazdasági bűncselekmények), mint a bűnözés többsé­gét kitevő ún. klasszikus bűncselekmények (elsősorban erőszakos és vagyon elleni bűncselekmények) mögött. A tisztítás elvégzését követően a fennmaradó szándékos „klasszikus" bűncselekmények elkövetői köré­nek vizsgálata azt igazolja, hogy kb. 70-75%-uk a társadalom legalsóbb rétegeiből kerül ki.

Az természetesen továbbra is kérdés, hogy milyen összefüggés mu­tatható ki a hátrányos helyzet és a bűnözéshez vezető út között? Ez kü­lönösen annak az összefüggésnek az ismeretében érdekes, amelyre már többen is (Vígh József, Gönczöl Katalin, Tauber István) utaltak: a hátrányos társadalmi helyzetű rétegbe tartozó személyek többsége nem bűnöző, de a bűnözők többsége (itt is a klasszikus fogalmat alkalmazva) a hátrányos helyzetű személyek közé tartozik. Ez az összefüggés még-inkább igaz, ha a meghatározásokat sarkítjuk: azaz valaki minél hátrá­nyosabb helyzetű (többszörösen vagy halmozottan hátrányos helyzetű) pozícióban van, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy bűnelkö­vetővé válik. A kérdés logikusan itt is csak az lehet, hogy ez milyen fo­lyamatokon keresztül realizálódik?

A jelenséget több, korábban lezajlott, de hatásaiban ma is érvénye­sülő, valamint egyes, a közelmúltban kibontakozó folyamat együttes ha­tása magyarázza. Nevezetesen:

a) Makroökonómiai folyamatok

b) Mikroökonómiai folyamatok

Az említett feszültségek mikroközösségi szinten (márpedig az egyes em­ber szocializációja szempontjából a leglényegesebb – elsődleges – cso­port: a család) speciális családtípusokat hoztak létre.

1980-1985 között többek között az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Kriminológiai Tanszéke is részt vett „A fiatalkori bűnözés és a fiatal­kori spontán csoportok összefüggései" című empirikus kutatásban. Kuta­tásuk során 453 bűnelkövetővel és közel 200 nem bűnelkövető, de a bűnelkövetőkhöz hasonló rétegmutatókkal rendelkező fiatalkorúval ké­szítettek speciális interjút. A kutatás eredményeire támaszkodva meg le­het kísérelni egy családtipológia felállítását. A szülők együttélése és a családszerkezet alapján öt csoportot lehet képezni, és a második lépcsőben az egy-egy típus mögött meghúzódó mélyebb összefüggések elemzésére is van lehetőség.

Az első csoportba azokat lehet sorolni, akiknél a szükségszerűen adott családban kiegyensúlyozott viszonyok uralkodtak. A közösséget eredetileg nem terhelték problémák, konfliktusok. Később azonban sú­lyos ellentmondások keletkeztek, és ezek jelentős mértékben befolyá­solták a gyermek sorsát. A feszültségek ugyan nem vezettek a család felbomlásához, de eltávolították a szülőktől a gyermekeket, és az esetek egy jelentős részében negatív értékekkel rendelkező csoportokhoz so­dorták, vagy egyszerűen a gyermek elmagányosodott, nem rendelkezett igazi mikroközösségi viszonyokkal.

A második csoportot azok alkotják, akiknek a családja születésétől fogva vagy huzamosabb ideje dezintegrált, belső konfliktusokkal terhelt. Itt a legkülönbözőbb gazdasági, szociális és életmódbeli problémákkal lehet találkozni. Az esetek túlnyomó többségében a fiatalkorú olyan csa­ládba születik, amely a társadalom perifériáján helyezkedik el, s amely­ben a hátrányos helyzet szimptómái halmozottan vannak jelen. Ponto­san fezek miatt nagyon gyakori, hogy a szülők válása vagy életközössé­gük megszakítása folytán a családi viszonyok felbomlanak. Az egyik vagy mindkét szülő új élet- vagy házastársi kapcsolatot, illetve kapcsola­tokat létesít, és számára (számukra) ez az új viszony válik elsősorban fontossá. A fiatalkorú emiatt kirekesztettnek, háttérbe szorítottnak érzi magát. Igyekszik menekülni e szituációból, a számára megalázó családi háttérből, s elsősorban a hasonló korúakból kialakult közösségek jelen­tik számára a biztonságot. E problémák fokozzák a gyerek belső pszi­chés feszültségét, és ez a magyarázata annak, hogy gyakran deviáns vagy halmozottan deviáns módon reagál bizonyos helyzetekre.

A fenti csoportba tartozó családok túlnyomó többsége hosszabb-rövi­debb ideje hátrányos helyzetű. A különböző társadalmi problémák vagy éppen a deviáns megnyilvánulások (alkoholizmus, bűnözés, idegbetegség, öngyilkosság stb.) náluk halmozottan fordulnak elő. A felbomló csa­lád, a dezintegrált körülmények az esetek egy jelentős részében tör­vényszerűen ezen jelenségek újratermelődéséhez vezetnek. A problé­más, hátrányos társadalmi helyzetű családok utódaikban újratermelik társadalmi viszonyaikat. Gyakran tapasztalható az is, hogy a család szétesése vagy átalakulása, felbomlása a volt családi közösség szinte valamennyi tagja számára az életút végleges kisiklását eredményezi. Úgy tűnik, képtelenek, vagy egyáltalán nem készültek fel, új közösségi viszonyok kialakítására. Infrastrukturális problémák miatt (pl. lakáshiány) a válást követően valamelyik volt házastárs olyan gazdasági, szociális helyzetbe kerül, amely szinte megoldhatatlan feladatokat hárít rá. Külö­nösen az alacsony jövedelmű rétegek esetében érzékelhető igen mar­kánsan ez az összefüggés.

Azokban az esetekben, amikor az elvált szülők valamelyike vagy mindegyike új családi közösséget alakít ki – amely egy idő után jól is funkcionál – megfigyelhető egy további összefüggés is. A régi családi viszonyok leépülése és az új kialakítása közötti időszakban a gyermek átmenetileg, de nagyon gyakran véglegesen eltávolodik a családi közös­ségtől. Ez az átstrukturálódás tehát a gyermek sorsának további alaku­lása szempontjából óriási veszélyeket rejt magában.

A harmadik kategóriába azokat lehet sorolni, akiknek a családja látszó­lag ép, de mégsem rendelkezik integráló erővel. Erre a körre döntően az jellemző, hogy a családi viszonyok rendezettek, ennek ellenére a szülők súlyos nevelési hibákat követnek el. Ennek az lesz a következménye, hogy a gyermek egyre inkább más mikroközösségekhez csapódik, és ez lesz számára a meghatározó. Így a család megszűnik integráló té­nyezőként funkcionálni. E családtípus további altípusokra is bontható:

A negyedik csoportba a csonka család tartozik. Ezzel a fogalommal az olyan családot jelöljük, ahol a gyereket vagy gyerekeket – az egyik szülő halála, illetve a szülők válása következtében – hosszabb ideig vagy végle­gesen csak az egyik szülő neveli. A félreértések elkerülése végett rögtön szeretnénk leszögezni, hogy e megjelölés nem tartalmaz negatív értékítéletet (Sajnos eléggé általános mind a bűnügyi, mind az egyéb társada­lomtudományi tanulmányokban, cikkekben az a felfogás, amely szerint a csonka család általában a szocializáció szempontjából valamilyen rosszul működő, negatív irányba determináló közösség. A valóságban erről szó sincs. A külföldi és a hazai szociológiai kutatások eredményei egyér­telműen bizonyítják, hogy a csonka család is képes betölteni szocializációs funkciót, egy sor esetben még jobban, mint a látszólag ép, de működésé­ben dezintegrált család. Mégis e családtípusnál olykor komoly problémák, ellentmondások keletkeznek. Előfordul, hogy a családban – a legkülön­bözőbb okok miatt – már a felbomlás előtt olyan mértékben megromlottak a viszonyok, a családtagok egymás közötti kapcsolata, a légkör, hogy a gyerek már teljesen kiszakadt a közösségből, eltávolodott a szülőktől. Ilyen esetekben a közösség felbomlása már szinte közömbös a gyerek további sorsának alakulása szempontjából.)

Az ötödik csoportba azokat lehet sorolni, akiknek nincs családjuk. E ka­tegóriába is többfajta életsors tartozik. Ide sorolhatjuk a leányanyák intézet­be, állami gondozásba adott, illetve utalt gyermekeit, a később – szintén számtalan ok miatt – züllötté, vagy deviánssá várt családtagok, valamelyik vagy mindkettő halála miatt, vagy más nevelési problémák következtében idekerülő gyerekeket és az ilyen, illetve hasonló okok miatt születésüktől vagy kiskoruktól rokonoknál vagy máshol nevelkedő gyerekeket. Azonban itt sem lehet csak az intézmények vagy az életsorsok negatív értelmezé­séből kiindulni. Az intézetek, a nevelőszülők az esetek többségében vi­szonylag jól funkcionálnak. Tény azonban az is, hogy az ilyen körülmények között nevelkedő gyerekek közül a rendezett családi viszonyok kőzött ne­velkedőkhöz képest többen kerülnek összeütközésbe a törvénnyel, sót ezek egy része biztosítja a konok, többszörösen visszaeső bűnözők stabil utánpótlását.

A folyamat eddigi elemei alapján tehát megállapítható, hogy a makro­környezet egy meghatározott mikrokörnyezetet produkál, a mikrokörnyezet pedig kitermeli a fent említett családtípusokat. A családon kívül nincs igazi mikroközösség (olyan hagyományos értelmű baráti közösség, amelynek a szabadidő közös eltöltésén túl jellemzője volna olyan pszichológiai kap­csolatok megléte, amely a társadalomba történő integráció lehetőségét is biztosítja).

Az intézmények szerepe

A folyamat tetjeskörű leírásához az intézményrendszer problémáit is vizsgálat alá kell vetni. Az intézményrendszer „ideológiai csapdába" esett, mert azt vélelmezte, hogy mikroközösséget hatalmi – rendeleti – úton is létre lehet hozni. Nem vették figyelembe, hogy ezeknek a „frá­nya" mikroközösségeknek egyik ontológiai sajátossága, hogy leginkább önszerveződés keretében szeretnek létrejönni.

A fiataloknak – és itt nemcsak a bűnelkövetőkről van szó – jelentős há­nyada elutasítja a nem önszerveződés keretében létrejött intézmények által szervezett tevékenységi formákat. Nem pusztán az intézménnyel szemben megnyilvánuló ellenszenvről van szó, hanem arról is, hogy ezek az intéz­mények egyszerűen nem tudják megfelelően felmérni az ifjúság igényeit, érdeklődési körét, vagy ha igen, akkor sem mindig az ifjúság réteg specifi­kus és területileg is eltérően tagolt sajátosságainak megfelelően.

Végigtekintve most már a folyamatot, az eddigi empirikus kriminológiai kutatások alapján a következő kép rajzolódik ki előttünk.

A diszfunkcionális hatásokkal járó makrostrukturális összefüggések kö­vetkeztében bomlik a család; egyéb mikrostruktrurális közösség nincs, vagy csak formálisan működik; az egyes ember mikroközösségi kapcsolat nélkül az összes problémájával magára marad, és így hajlamosabb arra, hogy de­viáns magatartást tanúsítson.

Ha ezt megkíséreljük lefordítani a magyar társadalmi valóságra és in­tézményrendszerre, a folyamat még inkább érzékelhetővé válik. A külön­böző negatív hatások szétbomlasztják a családi közösségét. Hogyan tudja ezt a társadalom, az állam kompenzálni? Sehogy! Amikor egy gyer­mek kikerül a családi közösségből, sokkal nagyobb a valószínűsége an­nak, hogy deviáns magatartást fog tanúsítani, mintha megfelelő mikro­közösségben élne. Az intézményrendszer a gyermek társadalmi vissza­illeszkedését nem tudja megoldani, és nem képes a szülő-gyermek kö­zötti (egyébként pótolhatatlan) pszichológiai viszonyt, kapcsolatot helyet­tesíteni sem. Azokat a gyermekeket, akik ilyen szituációba kerülnek, a társadalom általában még tovább stigmatizálja. „Jobb esetben" ők lesz­nek a rossz családból kikerülő, az állami gondozott, az intézetben ne­velkedett gyerekek, rosszabb esetben viszont a deviáns, az alkoholista, a bűnöző fiatalok.

Az iskolarendszer egész egyszerűen nem tud mit kezdeni ezekkel a gyerekekkel. Természetesen ennek is megvan a maga oka. Gazsó Fe­renc már régen megállapította, hogy az iskolarendszerben ugyanúgy ér­vényesülnek a társadalmi ellentmondások, egyenlőtlenségek, mint ma­gában a társadalomban, az iskola a társadalmon belül nem egy „üveg­ház". Ez azt jelenti, hogy a hátrányos helyzetű gyermekek ezen a szűrőn általában nem jutnak át, kiesnek, kibuknak. Ez olyan további törést okoz az életükben, amit semmi más nem tud kompenzálni. Nem véletlen, hogy a fiatalkorú bűnözők között igen magas azoknak a gyerekeknek a szá­ma, akik valamilyen szinten megszakították iskolai tanulmányaikat. Igaz ez akkor is, ha ma már egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az iskolarend­szer nem tud megfelelni a tőle elvárt funkcióknak. Még így is többet tud azonban nyújtani, mint amit azok kapnak, akik még innen is kiszorultak.

Értékrendszer- változások

Az eddig érintett, a bűnözés irányába determináló hagyományos hatáso­kat más folyamatok is befolyásolták. Már az 1970-es évek közepén, de különösen az 1980-as évek elején tért hódított Magyarországon az a je­lenség, amit úgy nevezünk, hogy a második gazdaság szférája.

A második gazdaság megjelenése – többek között – annak is a kö­vetkezménye, hogy a társadalom értékrendszerében egyre inkább a tel­jesítmény, és azon belül is a pénz vált a leginkább orientáló tényezővé. Ez alapvetően felborította a korábbi értékrendszert. Azok a családok, amelyek legalábbis megkísérelték az új társadalmi elvárásokhoz igazodó „szinten tartást", kénytelenek voltak egyre aktívabban közreműködni e szférában. Ennek azonban (a most nem említett pozitív hatásai mellett) alapvetően negatív hatásai is voltak:

A második gazdaság rendszere, a pénzre és az anyagi javakra ori­entált értékszemlélet egy új, Individualista „látásmódot" is eredmé­nyezett. Ez a szemlélet alapvetően felerősítette a „mindenáron" va­gyonhoz jutás „szükségletét". Az eddigiekből törvényszerűen adódik, hogy felerősödött a szervezett bűnözés is.

Amennyiben dr. Dános Valér definícióját vesszük kiindulópontként, amely szerint a szervezett bűnözés „az összbűnözés alstruktúrája, társu­lásos, foglalkozásként űzött hivatásos bűnözés, munkamegosztáson és magas fokú konspiráción alapuló vagyonszerző és egzisztenciateremtő bűnözés", úgy a téma szempontjából két elem érdemel külön figyelmet. A bűnöző életprogramot megtestesítő szervezett bűnözést hivatásosan, foglalkozásszerűen folytató bűnismétlő a bűncselekményt anyagi haszon­szerzés céljából követi el. Ezek a vagyoni haszonszerző cselekmények mint eszközcselekmények a szervezett bűnözés keretében mindig újabb és újabb, folyamatos sikerrel kecsegtetnek, és mindenkor mérhető előnnyel járnak. Az elkövetők vagyonszerző foglalkozásnak tekintik a bűnözést, amely magas életnívót, luxus-életkörülményeket biztosít szá­mukra. Hamar eljutnak annak a felismeréséhez, hogy szükségleteik tör­vénysértő módon, a szokásosnál kevesebb erőfeszítés árán is kielégít­hetők, nem is akármilyen színvonalon. A „bűnös vagyont" már csak tisz­tára kell mosni, és a külső szemlélő előtt mint legális és tisztességes tőke jelenik meg, amely igazolja az érintett személyek jobb életminőségét. A képlet igen egyszerű: bűncselekmény + a pénz tisztára mosása = jólét. Kialakul a bűnöző életprogramot igazoló és vonzóvá tevő nézetrendszer, és a szervezett bűnözés „kemény magja" így válik a szervezett bűnözés­ben érintett és az azon kívüli bűnözők számára is referenciacsoporttá. Leegyszerűsítve tehát megállapíthatjuk, hogy a szervezett bűnözés az in­dividualizált szemlélet bűnözésre lefordított reagálási módja.

*

A bűnügyi tudományok történetében az 1947-es óv hozott fordulópontot. Ebben az évben tették közzé a Wallenstein-féle szondázás eredményét. Ez a tanulmány egy olyan kérdőív segítségével készült, amely 40 bűncse­lekményt tartalmazott (beleértve az emberölést is). A kérdőívet 1.020 „tisz­tességes", még el nem ítélt férfi és 678 ugyanilyen nő töltötte ki. A megkér­dezett személyek 91 %-a ismerte el, hogy a megjelölt bűncselekmények kö­zül egyet vagy többet elkövetett. A férfiaknál átlagosan 18, a nőknél pedig 11 bűncselekmény jutott egy főre.

A bűnügyi gondolkodásmódban ettől kezdve jelentós változás állt be. A bűnügyi tudományok képviselői egyre inkább azt a nézetet követték, hogy a bűnözés réteg specifikus voltán kívül az is jelentős tényező, hogy a bűnüldö­zés, a büntető igazságszolgáltatás szervezete mintegy szűrőként működik, vagyis az intézményrendszer mindig a könnyebb ellenállás irányába halad. Fritz Sack például a következő megállapítást tette a kriminális populáció körét illetően: „Egy társadalom tagjainak mintegy 80-90%-a életében leg­alább egyszer elkövetett valami olyan cselekményt, amelyet a törvény bün­tetni rendel. Ugyanakkor ezeknek a cselekményeknek csak egész kis há­nyada kerül az állami szankciók malmai közé." Sutherland és Mannheim már konkrétan arról ír tanulmányaiban, hogy a társadalom „védtelen" réte­gei sokkal esélytelenebbek a bűnüldöző és igazságszolgáltató szervekkel szemben, és jóval nagyobb az esélyük a büntetőeljárásba történő bekerü­léshez, mint a társadalom közép- és felső rétegeinek.

Ez a mechanizmus valószínűleg napjainkban is így érvényesül. Leg­alábbis erre utal az a német-magyar összehasonlító vizsgálat, amelyet az ELTE Állam és Jogtudományi Kar Kriminológiai Tanszéke és a Hamburgi Egyetem Kriminológiai Tanszéke közösen végzett A kutatás eredményei alapján ugyanis a következőket lehet regisztrálni: Hamburgban a fiatalko­rúak bűnözése átlagban mintegy 6-6,5%-kal magasabb, mint Budapesten, és egyes területeken eléri a 8-10-szeresót is. Ilyen eltérő volumenű bűnö­zés láttán mindkét ország hivatalos intézményrendszere késztetést érzett a reagálásra. Nem váratlan módon lényeges interpretációs különbség alakult ki közöttük. A német vélemény szerint nem ennyivel magasabb náluk a fia­talkori bűnözés, pusztán Magyarországon rossz a feljelentési készség. A magyarok viszont az eltérő jogrendszerrel magyarázzák ezt a jelentős kü­lönbséget (a két országban nem egyforma a szabálysértések ós a bűncse­lekmények köre, egyes szabálysértési alakzataink Németországban bűncselekménynek számítanak).

A vizsgálat legérdekesebb megállapítása azonban az volt, hogy ha a büntető eljárást nyomon követjük, belép az ún. filter-system, vagyis a lé­nyeges eltérés ellenére az eljárások végén kb. ugyanannyi fiatalkorút ítél­nek végrehajtható szabadságvesztésre Hamburgban is, mint Budapesten. Mindezek arra ösztönzik a kívülálló szakembert, hogy levonja azt a követ­keztetést, miszerint egy-egy társadalom végső soron közel azonos mennyiségű bűnözőt tud csak elviselni.

…A napirend 4. pontja: Javaslat a főváros közterein elhelyezett politikai tar­talmú képzőművészeti alkotások sorsának további rendezésére. Előadó: dr. Baán László, a Kulturális Bizottság elnöke.

Előadó: elmondja, hogy bizottságuk majd egyéves előkészítő munka után készítette el az előterjesztést. A kerületekkel, képzőművészekkel szakmai és po­litikai egyeztetés történt. Felhívja a Közgyűlés figyelmét arra a szabályozásra, hogy a budapesti köztéri szobrok, emlékművek, domborművek esetében a Fővá­rosi Közgyűlésnek van döntési joga, a kerületekkel egyetértésben. Többször ki­kérték a kerületek véleményét, azonban képviselőtestületi állásfoglalás csak né­hány kerületből érkezett. A Közgyűlés döntéséről valamennyi kerület képvi­selőtestületét tájékoztatni kell arról, hogy mely képzőművészeti alkotást java­solnak lebontásra, és ezt a kerületi képviselőtestületeknek meg kell erősíteni. […] Néhány pontosításra hívja fel a figyelmet az előterjesztésben; miután a ke­rületeket is értesíteni kell a Közgyűlés döntéséről, értelemszerűen dr. Szegvári Péter főjegyző is felelős a határozati javaslat 1. pontjában. A határozati javaslat pontját kiegészíti azzal, hogy ,,a Budapest Galéria útján" szövegrész kerüljön a mondat végére. A határozati javaslat 3/b pontjában szereplő XXII. kerületi Önkormányzatot mint felelőst törlésre javasolja, mivel egyeztetni kell velük. Az előterjesztésen belül pontosítást ismertet az 1. sz. melléklet 2. oldalán Hűvös­völgy-Szépjuhászné (volt Ságvári Liget) Kiss István: Munkásmozgalmi, illetve Munkás gyermekkel emlékműveknél, a kerület esetében tehát nem a-c, hanem a-a, a kerület eltávolítást javasol. A Kulturális Bizottság álláspontja mind a két esetben a megtartás, tehát c-c. Ilyen pontosítás még az 1. sz. melléklet 5. oldalán a Gellért-hegyi Emlékműnél b-b, a nőalakra vonatkozik a fentmaradás, átalakí­tással, amit mind a kerület, mind a Kulturális Bizottság javasol. Az átalakítás arra vonatkozik, hiszen ez nem derül ki tételesen az előterjesztésből, miszerint a nőalak maradjon meg, ellenben a szovjet címer és a szovjet feliratok kerülje­nek levételre az emlékműről.

A bizottság megtartani javasolta az Osztapenkó* kapitány és a Steinmelz ka­pitány szobrát. Egy általános elvből kiindulva, hogy azokat a szobrokat kell közterekről eltávolítani, amelyeknek a politikai tartalma köztereken ma már nem vállalható. A két szobor megtartását javasolják a kerület eltávolítási véle­ményével szemben. Az indítvány lényege, hogy az Osztapenkó kapitány szobor megy a szoborkertbe.

Manninger Jenő (MDF): szintén javasolja, hogy a XI. ker. Osztapenkó kapi­tány szobra eltávolításra kerüljön.

dr. Rubovszky György (KDNP): Elhangzott egy javaslat, hogy az Osztapen­kó kapitány szobor eltávolításra kerüljön, ugyanezt indítványozza a Steinmetz szoborral kapcsolatban. Tudomása szerint a főpolgármester urat is megkereste a Széchenyi Társaság, ezzel kapcsolatban szeretne egy olyan bejelentést tenni, hogy a Széchenyi Társaság a főváros területére egy olyan társadalmi akciót szervezeti, amely szerint ingyen közreműködne minden térítés ellenében, szak­mai irányítás mellett a szobrok eltávolításában. A Gellért-hegyi felszabadulási emlékmű kérdése megoldódott, a másik két szoborral kapcsolatban is megvan az ő felajánlásuk.

Vas József (FIDESZ): Osztapenkó szobrával kapcsolatban a kerületi testületi határozat ismeretében – mivel indokolást nem tartalmaz a Kulturális Bizottság előterjesztése – szeretné tudni, hogy mi indokolná egyáltalán Osztapenkó szob­rának a fenntartását? Mint szovjet katonát és felszabadítót akarja-e a Kulturális Bizottság megtartani, vagy mint a szovjet hadsereg áldozatát? Ezt is el kell dön­teni. Úgy gondolja, hogy Osztapenkó, ha valamiről híres mostanában, akkor ar­ról, hogy a város bejáratánál áll. Ugyanez vonatkozik Steinmetz kapitány szob­rára is. Javasolja, hogy a kerület álláspontját fogadja el a Közgyűlés.

Ráday Mihály (SZDSZ): Az I. ker. Szentháromság utca 2. sz. kapu alatt el­helyezett emléktábla ügyében úgy gondolja, ami történelmi eseményre emlékez­tet – ott alakult meg a Munkás- és Katonatanács -, meg lehet hagyni, nem köz­téri szobor. A történelemnek a különböző emléktábláit nem tartaná helyesnek eltávolítani, mert azok történelmi tényeket rögzítenek. Az ilyen típusú emlék­táblák – elmondja, hogy a bizottsági szavazástól eltért a véleménye – szerinte meghagyhatok, külön szavazást kér erre a táblára. A Steinmetz és az Osztapen­kó kapitány szobor közül az utóbbi az, amelyik jobban a városhoz nőtt. Szemé­lyesen az Osztapenkó-szobor megtartása mellett dönt a kettő közül, bár mind a kettőt megtartásra alkalmasnak tartja, több okból is. Számtalan alkalommal le­írva, elmondva, megfestve elhangzottak legendák különböző szobrokról, azon­ban nincs mód kiválasztani, hogy melyik az igazi történet a sok közül. Egy do­log azonban történelem, ha a felszabadulási emlékművet elviszik, a felszabadí­tást emlékszobrokat elviszik, a szovjetek dicsőségét hangsúlyozó emlékműveket elviszik, úgy gondolja, valamilyen módon mégiscsak meg kellene hagyni annak az emlékét, hogy ebben a városban és ebben az országban nem egy progresszív irányzat uralkodott. Nem a Szovjetunió támadta meg Magyarországot előbb, ha­nem Magyarország a Szovjetuniót, ebben a harcban a győztes nem egyedül a Szovjetunió, hanem az amerikaiak, az angolok és a franciák is közrejátszottak benne, legyőzték a fasiszta Magyarországot. Hogy itt maradtak 1945. április 4-e után, mint tudják, szintén egy legenda, egy másik kategória, de véleménye az, hogy valamilyen emléket hagyni kell a főváros területén; hogy ez a háború úgy ért véget, ahogy, ezt el lehet fogadni, vagy nem elfogadni, ez egy más kérdés. Ügy gondolja, hogy az Osztapenkó kapitány szobor egy találkozópont a város­ban. Az Osztapenkó kapitány szobránál szokták elhagyni a várost, ott szoktak bejönni, és nem kétséges az, hogy az megjelöli a városnak valamely határát, ahol a harcok kezdődtek, folytatódtak, tehát valami történt. Ezért az Osztapen­kó- és a Steinmetz-szobor is meghagyható; úgy véli, a Kulturális Bizottság is amellett szavazott, hogy ezek a szobrok maradjanak.

Sáska Géza (FIDESZ): nem csinál titkot abból, hogy az Osztapenkó- és a Steinmetz-szobrok megmaradása mellett fog szavazni, indoklása rendkívül egy­szerű, meg van arról győződve, hogy az a jó világ, amelyik depolitizál, az a jó világ, ahol a város építményei, városszobrai nem politikához, hanem az utca emberének érzületeihez kapcsolódnak. Meghatározó volt számára, hogy hiába szavaztak úgy, hogy Ferenciek tere legyen a Felszabadulás tér, az emberek „fel­szab" térnek nevezik még mindig, nem Ferenciek terének. A város lakosságának véleménye a döntő, meggyőződése szerint, és ezért azt hiszi, hogy erre kellene a Közgyűlésnek elsősorban építkezni. Az Osztapenkó-szobor volt a találkozási pont a Balatonra menő stopposoknak a 60-as években, ebben igaza van Ráday képviselőtársának. Ezt az élményt, ezt az érzületet nem szabad elvenni. Meggyőződése szerint ott kell maradnia, és nem is szólva arról, hogy ér­deklődött ez ügyben, megkérdezve számos embert, hogy mi a véleményük akár a Kun Béla-szoborról, akár erről a két szoborról. A Kun Béla-szoborral kapcso­latosan általában a dolog esztétikai részét kritizálták és nem a politikai részét. Ahogy ma reggel a borbélya azt mondta, hogy maradjon nyugodtan a két szo­bor. A szobor tulajdonképpen a város és az emberek életét egyáltalán nem befo­lyásolja, ami nem befolyásol, abból pedig nem kell politikai ügyet generálni.

Dr. Szeszlér Tibor (FIDESZ): Túlnyomó részben elhangzottak azok az érvek amiket mondott volna, ezért csak röviden kiegészíti azzal, hogy megítélése sze­rint az Osztapenkó és Steinmelz kapitányok szobra a városnak oly mértékben részévé váltak, hogy azok eltávolítása súlyos sebet ejtene a városon, nem lebon­tani, hanem megőrizni kell. Politikai tartalomtól teljesen függetlenül a városnak oly módon vált jelképévé, hogy ennek az eltávolítása hiányt jelentene. Ha a po­litikai tartalmat is keresik, a Kulturális Bizottság, előterjesztéséből is kitűnően, igen nagy körültekintéssel, és szakemberek, szaktekintélyek bevonásával adta meg a Közgyűlésnek javaslatát. A Kulturális Bizottság javaslatával kivételesen minden pontban egyetért, a két szobor megőrzésében is. Ráday képviselőtársa elmondta, hogy a legendákra tekintet nélkül ott valami megtörtént, és ez a város tényleg 1945. február 13-án valamitől megszabadult. Ennek valamilyen módon emlékét fenntartani, az igenis akkor is kötelességük, hogyha ennek történetesen két szovjet állampolgárságú parlamenter esett, vagy nem esett, áldozatául. Azt sem tudják pontosan, hogy honnan lőtték le ezt a két embert, melyik irányból, de ez a két ember áldozat volt, és az emlékük megőrzése megítélése szerint kö­telességük. Határozottan arra tesz indítványt, hogy ennek a két szobornak [az ügyét], de az összes többi indítványt is, amit a Kulturális Bizottság előterjesz­tett, a Közgyűlés támogassa, és ne indulatból szavazza ezt a kérdést.

Beluszky Pál (SZDSZ): Személyesen már végigélt egy hasonlóan buzgó emléktelenítést az 1940-es évek végén, mint a nagykanizsai piarista gimnáziumnak a tanulója. Emlékszik, hogy mivel járt az iskolának az ún. államosítása a meg­lévő szobroknak kidobásával, olyan tárgyú festményeknek a lemeszelésével, amelyeknek valamiféle vallásos vonatkozása volt. Ez az előterjesztés akaratla­nul ezeket az emlékeket élesztette benne, mint ahogy a különböző utcaelneve­zésekkel is foglalkoznak. Az eddig elhangzott, vitatott emlékművek mellett még egyet megemlít, az V. kerületi Marx-Engels szobrot, amelynek eltávolításához vonatkozó javaslatnak köze van, továbbá akinek valamiféle kapcsolata van a társadalomtudományokkal, kénytelen azt mondani, lehet, hogy az a marxizmus­leninizmus, amit Marxra és Engelsre hivatkozva itt előállítottak, az termé­szetesen elvetendő, de két igen jelentős társadalomtudósról van szó. Támogatja Nyíri Tamás véleményét, aki azt mondta, hogy a marxizmus útját, ő legalábbis úgy véli, hogy el kell vetniük, de Marxszal és Engelsszel foglalkozni kell. Nem akarja ezt részletezni, Nyugat Európában a társadalomtudományoknak igen je­lentős ága az, amelyik vagy ezeket a megállapításokat fejlesztette tovább, vagy éppen azt kritizálta. Javasolja, hogy külön szavazzanak az V. kerületi szobor esetében.

Előadó: A Marx-Engels-szobor kapcsán speciális álláspontja volt a bizott­ságnak, mégpedig az, hogy a Marx-Engels-szobrot a jelenlegi helyéről áthelye­zésre javasolja. Azonban, ha valamelyik fővárosi kerület képviselőtestülete be­fogadja, és helyet biztosít számára, akkor álljon továbbra is köztéren, ha nem, akkor kerüljön be a szoborparkba.

dr. Szabó Lajos Mátyás (MSZP): Frakciója nevében szól, először is elisme­rését hangoztatja, nevezetesen azt, hogy valóban ez az előterjesztés európai kompromisszumra törekszik, amit azért hangsúlyoz, mert amikor végignézte ezt az 5-6 oldalas előterjesztést – ami több mint 50 szoborra vonatkozik -, első pillanatra személyesen úgy ítélte meg, hogy talán egy kicsit több szovjet em­lékmű marad, mint ami indokolt lenne. Ugyanakkor nagyon egyetért azokkal, akik véleményüket kifejtették arról, hogy nem kell abba a hibába esni, hogy most mindent, ami esetleg valamilyen baloldali történelmi események mentén marad meg ebben a városban, teljesen eltüntessék. Pontosan azért nem, mert hisz az, amit ún. létező szocializmusként éltek meg, történelmileg bukott meg, és ez a történelmi bukás azt is jelenti, hogy nem jön vissza többé. Viszont azzal sem ért egyet, hogy más módon értékel képviselő dolgok eltűnjenek, hiszen az az emlék, amelyhez a jövőben kötődni fognak, egészen új és más tartalommal fog telítődni. Azzal ért egyet, aki az Osztapenkó- és Steinmetz-szobrok megőrzése mellett érvelt, azzal ért egyet; aki a Munkás- és Katonatanács emlék­tábla megőrzése mellett érvelt. Azt is hozzá kell tennie, hogy talán megmoso­lyogják, de a munkás- és katonatanács egy hatalmi vákuumhelyzetben létrejött szervezetként működött, a direkt demokrácia szervezeteként. Nem került emlí­tésre a Budai Önkéntes Ezred emlékművének megőrzése. Egyértelműen megőrzésre javasolja a XI. kerületben Szakasits Árpád szobrát. A XIV. kerületi Dózsa György úton álló „vöröskatonák előre" plakát alapján készült az az em­lékmű, amelyet a Tanácsközlársaság-emlékműként emlegetnek. Hangsúlyozza, hogy ez annak a Vörös Hadseregnek az emlékműve, amelyik az ún. északi had­járatot vívta meg. Egy sajátos öngólja az elmúlt évtizedek történetírásának, hogy a Tanácsköztársaság nemzeti mozzanatát buta internacionalizmusa miatt nem hangsúlyozta, ugyanakkor mégis történelmi tény, hogy a Trianon után lét­rejött határok nagysága idézőjelben egyértelműen köszönhető az ún. északi hadjáratnak is. A vöröskatonák mellett azok a magyar parasztok és munkások voltak, akik a hadseregbe elsődlegesen hazájuk védelme miatt mentek be, ezért javasolja ezen szobor sorsának alapos megfontolását és a megőrzését. A Köztár­saság téren álló ún. emlékműegyüttest lebontásra ítélik az előterjesztők, el­mondja, hogy a Köztársaság térre éppen a Közgyűlés elfogadott október 10-én egy ún. alapkőletételt. Az a kérése, hogy ezt egy egységes megoldás körébe utalja a Közgyűlés, és önállóan tárgyalja, hiszen pontosítani kell azt, hogy a téren nagyobb építkezések történnek-e vagy sem. Javasolja, hogy a Köztársaság teret komplex egészben kezelve külön önálló pontként kezeljék majd annak idején.

Király László (MDF): az elmúlt 15-20 percben pro-kontra érvek hangzottak el, köztük az Osztapenkó és Steinmetz kapitány szobrok azok, amik az élesebb vitái kiváltották. Sáska Géza képviselőtársa említette, ismeretségi körében amellett vannak, hogy az említett két szobor maradjon, mert ez most már a főváros szimbóluma. Személyesen abban a helyzetben volt, hogy hosszú éveken keresztül nap mint nap eljárt a Steinmetz-szobor mellett, és akikkel abban az időszakban és még ma is ismeretségben van, azokat meglehetősen irritálta a Steinmetz-szobor. Díszpompa övezte ezt a két szobrot, bizony díszőrséget áll­tak, rendőrök őrizték ezeket a szobrokat. Többször meg akarták csonkítani a Steinmetz-szobrot; meg is csonkították. Az ismeretségi köre igenis ragaszkodik ahhoz, hogy ezek a szobrok legyenek eltávolítva. Természetesen egy emlékhely, javaslata, hogy emléktábla őrizze az emlékhelyeket. Meggyőződése, hogy azok vannak többen, akiket a szobor irritált, mert, mondjuk, nem a felszabadulás, ha­nem az elnyomás jelképének tekintették, és nem amögé a szimbólum mögé néz­tek, hogy itt haltak meg ezek a parlamenterek. A két szobor kerüljön eltávolítás­ra és kapjon táblát, hogy itt estek el, és majd a történelem ki fogja deríteni, hogy milyen körülmények között. További észrevétele, hogy elhangzott a Kulturális Bizottság vezetője részéről, hogy a Kulturális Bizottság is egyetért azzal, hogy a II. kerületben a Ságvári Endre szobra ott maradjon. Ezt egy kicsit ellentmon­dásosnak tartja, mert ugyanakkor az V. kerületben a Városházánál áll Ságvári Endre szobra. Nem értek egyet azzal, hogy a Kulturális Bizottság nem javasolja az egyik helyen az eltávolítást, a másik helyen pedig javasolja. Az előterjesztés­ben szerepel, hogy 1992. december 31-ig kell ezt a műveletsori végrehajtani. Úgy gondolja, hogy itt rangsorolni kell, mert vannak olyan emlékművek mint pl. az I, kerületi Kun Béla-emlékmű, amit idén is és tavaly is becsomagoltak, mert irritálja a lakosságot. Javasolja, hogy egy ütemtervet készítsenek annak megfe­lelően, hogy egyes szobrok eltávolítására rövidebb határidót szabnak meg, és amelyek folyamatossággal 1992. december 31-ig eltávolíthatók.

Vargha Márton (SZDSZ): Király László képviselőtársa felszólalásához annyit kíván hozzátenni, hogy többször használta azt a szót, hogy irritálja. Itt egy olyan rendszer volt, amely igyekezett a magyar történelemből sok mindent kitörölni. A Horváth Mihály térre járt a Fazekas Gimnáziumba, amely valami­kor Mária Terézia tér volt, és otthon őrzi a „Mária Terézia 8." háztáblát, amit a Fazekas Gimnázium pincéjében talált. Úgy gondolja, hogy akik itt most egyes dolgokat, amelyek tényleg a város részévé váltak, el akarnak távolítani, azok egy kicsit arra a minisztériumra hasonlítanak, amelyről az 1984 című regényben van szó, az igazság minisztériumára, ahol folyamatosan újraírják a történelmet. Kéri ezeket az embereket, hogy gondolják végig, ha Osztapenkót eltávolítják onnan, és ha 10 év múlva arra járnak, vajon nem fog eszükbe jutni, hogy itt állt az Osztapenkó-szobor?

Elnök: véleménye szerint nem az említett üzenetnek a szellemében kell dön­teniük.

dr. SoósLászló (MDF): Nehezen érti azt a logikát, amelyik ezeknek a szob­roknak a védelmében szól, tudomása szerint szobrot azért szoktak állítani, mert annak a szobornak a gazdáját meg akarják becsülni, mert egy történelmi szemé­lyiség volt. De, hogy politikai kalandoroknak, politikai tömeggyilkosoknak em­lékműveket tartsanak fenn, ezt a logikát nem tudja követni. Szabó Lajos Mátyás észrevételére reagálva, ami az északi hadsereget illeti, nagyon hiányosak a tör­ténelmi ismeretei. Tudniillik a frontról hazajövő magyar hadsereget tulajdon­képpen a Tanácsköztársaság szétverte, a székely hadosztályt feloszlatta, a cél tulajdonképpen az volt, hogy a határok védtelenek legyenek. A Vérmezőn Liendner ezredes jelentette ki, hogy nem akar több katonát látni, nem kell többé hadsereg. Ami az ország megcsonkítását illeti, abba – ezt nagyon jól tudják – belejátszott az a körülmény és az a tény, hogy a nyugat-európai hatalmak nem akartak egy vörös Magyarországot nyitni a Kárpát-medence kellős közepén. Ha nem lett volna Tanácsköztársaság, nagy a valószínűsége annak, hogy ennyire nem csonkítják meg az országot.

Elnök: nem javasolja a történelmi viták folytatását a Közgyűlésnek.

Szabó Béla István (SZDSZ): megkérdezi dr. Soós László képviselőtársát, tudja-e, hogy Liendner Béla ludovikás ezredes hány napig volt hadügyminiszter a Károlyi-kormányban? Hat napig.

dr. Soós László (MDF): véleménye szerint ez a hat nap elég volt arra, hogy a Vérmezőn kijelentse, hogy nem akar több katonát látni.

Elnök: felkéri a képviselőket, hogy ez ügyben zárják le a vitát.

Kaló Jenő (FIDESZ): véleménye szerint a köztéren elhelyezett szimbólu­mok, amelyek szobrok, emléktáblák, továbbra is valamilyen erőt, emlékezetet árasztanak jelenlétükkel, mert ösztönösen felidézik az emlékeket. Nagyon meg kell gondolni azt, hogy melyek azok a szimbólumok, amelyeket soha többet nem kívánnak látni a köztereken, továbbá azokat is, amelyek kifejezetten nega­tív hatással vannak az állampolgárokra. Mindezeket figyelembe véve nagyon alapos és megfontolt döntést kell hozni. Természetes dolognak tartja azt, hogy minden kormány az általa hitt legjobbjainak szobrot állít, továbbá azt is, hogy minden rendszerváltást követően a kormány az előző rendszer jelképeit meg akarja változtatni. Azonban úgy véli, hogy ezekhez a jelképekhez rendkívül sok energia fűződik, ezért kell és fontos eldönteni, hogy melyek azok, amelyek az elmúlt 40 év mementójaként fennmaradnak, és melyek azok, amik kifejezetten károsak fennmaradásukkal.

Manninger Jenő (MDF): szerint Ráday Mihály és dr. Szabó Lajos Mátyás érveit akceptálni lehet, még akkor is, ha nézőpontjaik eltérőek. Sáska Gézának megjegyzi – bár nem jár fodrászhoz -, hogy nem ismeri pontosan a közvéle­mény-kutatások eredményeit. Elfogadhatóbbnak tartja, ha erre vonatkozóan pontos közvélemény-kutatási eredmények lennének, s nem személyes eredmé­nyek alapján döntenének. Továbbra is a kerület véleményének álláspontját tá­mogatja. A határozati javaslat 3/c pontját javasolja kiegészíteni azzal, hogy a tervpályázat kiírása előtt vegyék figyelembe a társadalmi szervezetek és egye­sületek, továbbá az állampolgárok felajánlásait. A napirend szavazásának mód­jára javasolja, hogy ahol vita nincs, egyben történjen a szavazás, ahol vita me­rült fel, azt a végén szavazzák meg.

Vas József (FIDESZ): nem érti az orwelli hasonlatot, ami itt elhangzott, mert az a bizonyos hazugság – a történelem megváltoztatása – éppen ezeknek a szob­roknak a felállítása volt, hiszen felállításuk pillanatában is hazudtak, mert nem az igazságot terjesztették róluk. Az, hogy a II. világháborús vereség emlékét a két szoborral mementóként megtartják – úgy gondolja, hogy még számos ilyen emlék fog megmaradni, ezzel együtt megmarad az ország elmaradottsága is, to­vábbá az is, hogy kik nyerték meg a háborút, melyik győztes vonult be, s mit valósított itt meg, ez mind mementóként megmarad. Marx és Engels szobrát in­kább el tudná fogadni fennmaradónak, mert ők legalább valamit tettek – egy szellemi irányzat megalapítói voltak, a filozófiában, közgazdaság terén eredmé­nyeket értek el. Amiért mégis el kell távolítani, annak az az oka, hogy annak a jelképévé váltak, ami minket megnyomorított. Az Osztapenkó kapitány szobrát nem tudja politikamentes szobornak elfogadni, ezért a város bejáratánál politi­kamentes szobor felállítását javasolja, (pl. egy Balatonra igyekvő stoppos szo­bor, vagy egy női akt stb.). A Felszabadulás teret véleménye szerint ma is azért hívják így, mert ez a neve. Úgy gondolja, a XI. kerületi képviselőtestület több mint 90%-os többséggel meghozott döntése nagyobb súlyt kell, hogy kapjon, mint Sáska Géza fodrászának véleménye – bár lehet, hogy az a fodrász tisztelet­re méltó úriember -, a XI. kerület képviselőtestület véleményét támogatja. Vé­gezetül tiltakozik a XI. kerület nevében az ellen, hogy a kerületben álljon az utolsó szovjet katona.

Kovács Kálmán (SZDSZ): meggyőződése szerint a köztereken „rendesen" akkor és olyan közterületi alkotást szoktak elhelyezni, amit ázott lévő közösség igényel, szeret. A problémát abban látja, hogy az említett szobrokat nem a kö­zösség igénye alapján helyezték oda, miközben 40 év eltelt, és reálisabb értéke­lést gyakoroltak az emberek, talán meg is szerették időközben ezeket az alkotá­sokat. A köztéri szobrok esztétikai és politikai céllal kerültek felállításra, amit természetesnek tart, viszont talán meggondolandó az, amikor egy közösségre rá­erőltetnek ilyen alkotást, hiszen más a véleménye az ott lakónak, és más annak, aki nem a közvetlen közelében van. A kérdés eldöntése több szempontból, több síkon vizsgálható, ezért nem tudja, hogy erről egyáltalán a Fővárosi Közgyűlés­nek kell-e szavazni, bár tudja, hogy kell és muszáj. Javasolja, hogy a Közgyűlés próbálja mindezeket a problémákat végiggondolva beleélni magát ebbe a hely­zetbe, hogy mégiscsak egy több dimenziós kérdésről van szó.

dr. Csiha Judit (MSZP): őszinte csodálattal hallgatja képviselőtársai maga­biztos érvelését, bátorságát, ami kezd hasonlítani ahhoz a parlamenti bátorság­hoz, amikor közvélemény, nép-nemzet véleményét közvetítik. A közvéleményt sajnos nem ismeri – lehet, hogy benne van a hiba -, akikkel folyamatos kapcso­latban áll, azoknak a véleményét ismeri. A különböző köztéri alkotások, jelké­pek sorsát a rendszerváltás után rendezni kell, anélkül, hogy ez a város megta­gadja múltját, kivéve azt a részét, amit érdemesnek minősít a megtagadásra. Vé­leménye szerint ebben a kérdésben egy olyan politikai testületnek kell dönteni, mint a Fővárosi Közgyűlés. Kételyei vannak abban, hogy az előkészítők – nem vitatva a szakmai hozzáértést – minden [érintett] szervezettel, illetve nagyobb társadalmi erővel, vagy nagyobb közvéleményt reprezentáló társadalmi szerve­zettel [tárgyaltak] a szóban forgó alkotások kezeléséről. Úgy gondolja, hogy ezek a kételyek mondatnak a képviselőtársaival egymásnak ellentmondó véle­ményeket. Javasolja, hogy [minthogy] a felszólalások alapján is vannak olyan köztéri szobrok, amelyeknek a sorsa még javaslat szinten sem igazán kiérlelt, azokat most tegyék félre, ahol konszenzus van, azokról pedig szavazzanak. Egyetért azzal is, hogy állítsanak fel erre egy ütemtervet, amiben az 1992. év folyamán az elszállításokat, átalakításokat, megőrzéseket, díszkivilágításokat tudják kezelni.

Elnök: a napirend vitáját javasolja lezárni, majd indítványát szavazásra teszi fel.

Határozat: 1235/1991

A Fővárosi Közgyűlés a napirend vitáját lezárja. (38 igen, 0 ellenszavazat, 7 tartózkodás.)

Elnök: az előadónak megadja a szót, hogy az elhangzottakra ismertesse vé­leményét.

Előadó: kéri, hogy Zsigmond Attilának egy perces hozzászólást adjon a Közgyűlés, hogy a műszaki választ megadhassa az ütemterv és a civil szerveze­tekre vonatkozó felvetésre. Utána összefoglalóját megtartja.

Elnök: dr. Baán László indítványát szavazásra teszi fel.

Határozat: 1236/1991

A Fővárosi Közgyűlés Zsigmond Attilának a Budapest Galéria főigazgató­jának hozzászólási jogot ad. (43 igen, 0 ellenszavazat, 4 tartózkodás.)

Zsigmond Attila, a Budapest Galéria főigazgatója szerint ez a kérdés egyér­telműen politikai döntés, ezért természetesen csak a szakmai kérdésekhez kíván hozzászólni. Az ütemtervre vonatkozó javaslattal teljes mértékben egyetért, azonban ennek feltétele az, hogy kiderüljön, a Közgyűlés biztosítani tudja-e az ehhez szükséges pénzeszközöket. Nyilván ismeretes mindenki előtt, hogy ennek igen magas költségkihatása van. A másik feltétel, hogy a szoborparkot létrehoz­zák, és a szobrokat egyenesen oda áttelepítsék, mert ha nem, akkor a tárolás, illetve közbenső megoldás további költségekkel járna. A Budapest Galéria ké­szen áll arra, hogy ezt az ütemtervet kidolgozza és a Kulturális Bizottságnak benyújtsa. A bontásokkal kapcsolatos felajánlásokról (a bontásban való részvé­telre vonatkozóan): természetesen feladatuk az, hogy a legolcsóbb, de a legszak­szerűbb megoldásokat alkalmazzák. Erre utal a pályázati lehetőség, melyben le­hetőség lesz arra, hogy szakszerű pályázók végezzék el. Elsősorban arra gon­dol, hogy szállítójármű, emelőeszköz stb.-re vonatkozó felajánlások beépít­hetők a szakszerű munka elvégzésébe.

Elnök: javasolja, hogy abban az esetben, ha a kerületi vélemény eltér a bi­zottság véleményétől, szavazzanak akkor is, ha most nem érkezett be módosító indítvány, majd szavazásra teszi fel.

Határozat: 1237/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért azzal, hogy a politikai tartalmú köztéri alko­tásokról külön szavazzanak, amennyiben a kerületi képviselőtestületnek az előterjesztésbe foglalt bizottsági véleménytől eltérő állásfoglalása van. (42 igen, 2 ellenszavazat, 4 tartózkodás.)

Előadó: javaslata az, hogy pontonként szavazzanak a határozati javaslatokról, s ahol vita merült fel, azoknál egy-egy mondatban válaszol.

Elnök: az előterjesztés 1. sz. mellékletében az I. kerület véleménye azonos a bizottság javaslatával az 1., 2., 3., 4. sorszám alatt megjelölt köztéri szobrok tekin­tetében. Módosító javaslata van dr. Szabó Lajos Mátyás és Ráday Mihály képvi­selőknek: a Szentháromság u. 2. kapu alatt elhelyezett Munkás- és Katonatanács emléktáblát javasolják megtartani; majd a módosító indítványt szavazásra teszi fel.

Határozat: 1238/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás-Ráday Mihály módosító indítvá­nyát – amely az I. kerület Szentháromság u. 2. Munkás- és Katonatanács emléktáb­la megtartására vonatkozik – elfogadja. (35 igen, 14 ellenszavazat, 7 tartózkodás.)

Elnök: a II. kerület Budakeszi u. 5. sz. alatt lévő Ságvári Endre mellszobor megtartását javasolja a bizottság, a kerület pedig bontást, illetve áthelyezést kér.

Előadó: a bizottság véleménye, hogy Ságvári Endre mellszobrát ott azért java­solják megtartani, mert ott lőtték le; funkciója van.

Elnök: szavazásra teszi fel Ságvári Endre mellszobrának megtartását a II. kerü­letben.

Határozat: 1239/1991

A Fővárosi Közgyűlés nem ért egyet a II. kerület Budakeszi u. 5. Ságvári Endre mellszobor megtartásával. (27 igen, 18 ellenszavazat, 12 tartózkodás.)

Elnök: a II. kerület Hűvösvölgyi út-Tárogató u. A budai önkéntes ezred em­lékműve megtartását javasolja dr. Szabó Lajos Mátyás, a bizottság pedig bontást javasol.

Előadó: felhívja a figyelmet arra, hogy ezen kívül van még a Vérmezőn is egy emlékműve, amit a bizottság megtartásra javasol.

Elnök: dr. Szabó Lajos Mátyás módosító indítványát szavazásra teszi fel.

Határozat: 1240/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát – amely a II. kerületi, a budai önkéntes ezred emlékműve megtartására vonatkozik – nem fogadja el. (3 igen, 39 ellenszavazat, 14 tartózkodás.)

Elnök: Hűvösvölgy, Munkásmozgalmi emlékmű esetében a II. kerület képvi­selőtestülete bontást javasol, a bizottság a megtartását javasolja.

Előadó: megjegyzi, hogy vita nélkül szavazták meg a kerület eltérő vélemé­nyét, azonban csak a III, XI. és XVII. kerületeknek van képviselőtestületi állásfog­lalása. A többi esetében polgármesteri, bizottsági stb. véleményeket tükröz, ame­lyek nem olyan legitimek, mint azt vélik.

Elnök: Hűvösvölgy Munkásmozgalmi emlékmű vonatkozásban a bizottság ja­vaslatát, az emlékmű megtartását teszi fel szavazásra.

Határozat: 1241/1991

A Fővárosi Közgyűlés nem fogadja el a bizottság javaslatát, amely a Hűvös­völgy, Munkásmozgalmi emlékmű megtartására vonatkozik. (20 igen, 19 ellen­szavazat, 14 tartózkodás.)

Előadó: újra kér ügyrendi szavazást abban, amelyeknél nem volt vita, füg­getlenül attól, hogy a kerületnek eltérő véleményük van.

Elnök: erről már történt szavazás, még egyszer nem szavaztatja meg azt, amiben a Fővárosi Közgyűlés már egyszer döntött.

Vargha Márton (SZDSZ): ügyrendi javaslata, hogy a kerületi javaslat szava­zása után a bizottság javaslatáról is szavazzanak, mert nem ért egyet azzal, hogy az egyik javaslatot megszavazzák, a másikat nem.

Elnök: Vargha Márton ügyrendi javaslatát, hogy a bizottság javaslata után a kerület javaslatáról is szavazzanak, szavazásra teszi fel.

Határozat: 1242/1991

A Fővárosi Közgyűlés Vargha Márton ügyrendi javaslatával – mely szerint a bizottság és a kerület állásfoglalásáról külön szavazással dönt – egyetért. (43 igen, 4 ellenszavazat, 9 tartózkodás.)

dr. Szeszlér Tibor (FIDESZ): véleménye szerint nem szavaztak olyan ügy­rendi kérdésről, mely értelmében a bizottság előterjesztésével szemben a kerü­let opponáló véleményét szavazásra kell feltenni. Emlékezete szerint ilyen nem volt, vagy számára félreérthető volt, ennek ellenére a kerület véleményét csak módosító javaslatként lehet figyelembe venni.

Elnök: a Közgyűlés két alkalommal is szavazott már ez ügyben, s most Var­gha Márton indítványát is elfogadták, mely szerint vissza kell térni, és a bizott­ság javaslatát, majd azt követően a kerület javaslatát is meg kell szavazniuk.

Kovács Kálmán (SZDSZ): ügyrendi javaslata, hogy tekintsék a Kulturális Bizottságnak mint előterjesztőnek a javaslatát alapjavaslatnak, a kerületi eltérő állásfoglalást pedig módosító indítványnak. Személy szerint a kerületi vélemé­nyek beterjesztését vállalja – az indítványhoz nem adja nevét -, ami kb. még 8 módosító indítványt jelent. Ezzel úgy gondolja, hogy lezárható az ügyrendi vita, még javasolja, hogy először a módosító indítványokat szavazzák meg – a kerü­letit -, majd azt követően az előterjesztő Kulturális Bizottságét.

dr. Szegvári Péter főjegyző szerint joga van a Közgyűlésnek úgy dönteni, hogy egy bizottsági előterjesztéssel kapcsolatban bármilyen módon igenis igényli az előterjesztés indokait. Megítélése szerint – tisztelve a Kulturális Bi­zottságot és a Városrész-közterület-elnevezésekkel foglalkozó Ideiglenes Bi­zottságot – a Közgyűlés nem kapott arról előterjesztést – csak néhány esetben -, hogy mi az eltérés indoka. Amennyiben a Kulturális Bizottság minden esetben ismertetné az eltérés indokait, illetve megmagyarázná a Közgyűlés számára, senkinek nem okozna problémát, hogy milyen alapon hozta meg állásfoglalását a kerületi képviselőtestület döntésével szemben. Nem az a lényeg, hogy ki tette azt a kerületi állásfoglalást, hanem, hogy mit tartalmaz az eltérő vélemény. Megítélése szerint helyesen, a közgyűlési előterjesztések rendjének megfelelő szabályok szerint igényelte a Közgyűlés, hogy minden esetben döntsön a testület annak ismeretében, mi volt a kerületi vélemény, amelyet a bizottság elnöke is­mertetett szavazás előtt, s ennek alapján a Közgyűlés egyenként mérlegelje azt, hogy döntésével a kerületi vagy a bizottsági véleményt akceptálja. Nem kell vé­leménye szerint ilyen értelemben módosító indítványként figyelembe venni a kerületi véleményeket.

Barsiné Pataky Etelka (MDF): megkérdezi a bizottság elnökét, hogy mi volt az oka annak, hogy sok esetben a kerületek nem nyilvánítottak véleményt, mi­lyen formában történt az előkészítés?

Előadó: még januárban levélben kérte fel a kerületi polgármestereket és a Kultu­rális Bizottságok elnökeit a kerületükben lévő politikai szobrok további sorsának véleményezésére. Erre a felkérésre a kerületek 2/3-a válaszolt, majd áprilisban újból fel­kérte őket a véleményük megtételére.

Kovács Kálmán (SZDSZ): ügyrendi javaslata, hogy zárják le a vitát, mindössze 8 ilyen javaslatról van szó, melyből 2 javaslatra már szavaztak.

Kollár György (SZDSZ): ismerteti, hogy a II. kerület április 4-én kelt javaslata nem a képviselőtestület, hanem a megbízott polgármester véleményezése volt.

Elnök: szavazásra teszi fel D. kerület Hűvösvölgy, Ságvári Endre mellszobor le­bontására tett javaslatot, melyet a kerület indítványozott.

Határozat: 1243/1991

A Fővárosi Közgyűlés nem ért egyet a II. kerület Hűvösvölgy, Ságvári Endre mell­szobrának lebontásával. (21 igen, 21 ellenszavazat, 8 tartózkodás.)

Elnök: megállapítja, hogy a Közgyűlés ebben a kérdésben nem döntött, ami azt jelenti, hogy a kerület dönt a szobor sorsáról.

dr. Szegvári Péter főjegyző: tekintettel arra, hogy ilyen helyzet előfordulhat, még az elkövetkezendő szavazáskor is, javasolja, hogy a Közgyűlés fogalmazzon meg egy olyan határozatot, hogy ahol nem született érvényes döntés, arra vonatkozóan a Kultu­rális Bizottság a kerület előzetes egyeztetésével újabb javaslatot terjesszen a Köz­gyűlés elé.

Elnök: a II. kerületben lévő Kiss István: Munkásmozgalmi emlékmű bontását teszi fel szavazásra, amelynek a megtartásáról szavaztak és azt elvetették.

Határozat: 1244/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a II. kerület Hűvösvölgy, Kiss István: Munkásmoz­galmi emlékmű lebontásával. (30 igen, 8 ellenszavazat, 13 tartózkodás)

Elnök: a II. kerületben Kucs Béla: „Munkás gyermekkel" szobor lebontását ja­vasolja a kerület, amelyet szavazásra tesz fel, előtte azonban a Bizottság elnöke ismerteti a bizottsági véleményt.

Előadó: a bizottság véleménye, hogy a szobor nem hordoz semmiféle politikai tartalmat, ezért megtartását javasolja.

Elnök: a szavazás során megállapítja, hogy nem határozatképes a Közgyűlés, 44-en vannak jelen, ezért a szavazást meg kell ismételni.

Marosi Soós Ágnes (MDF): jelzi, hogy most azért nem szavazott, mert a politi­kai tartalmú köztéri szobrokról döntenek; miért terjesztették be ezt a szobrot, ha nem politikai tartalmú köztéri szobor?

Előadó: válasza, hogy az előkészítés során minden szobor-javaslatot belevett a bizottság, nehogy valamiféle cenzúra valakiben is felmerüljön. A végső döntésé­ben kinyilvánította azt a véleményét, hogy nincs olyan politikai tartalma, ami miatt el kellene távolítani ezt az emlékművet. Ez két külön kategória véleménye szerint.

Elnök: létszámellenőrzést tart, megállapítja, a Közgyűlés határozatképessé­gét, majd szavazásra teszi fel a II. kerület „Munkás gyermekkel" emlékmű le­bontását.

Határozat: 1245/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a II. kerület. Kucs Béla: Munkás gyermekekkel emlékmű megtartásával. (45 igen, 0 ellenszavazat, 8 tartózkodás.)

Elnök: III. kerület Vasútsor, Ifj. Szabó István: Felszabadulási emlékmű lebontását javasolja a kerület, a bizottság átalakítást javasol.

Előadó: a bizottság javaslata, hogy a nőalak pálmaággal maradjon meg, a tetején elhelyezett kis bronzcsillag kerüljön levételre.

Kovács Kálmán (SZDSZ): visszavonja módosító javaslatát.

Elnök: a II. kerület Felszabadulási emlékmű átalakítását szavazásra teszi fel.

Határozat: 1246A991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a IV. kerület Vasútsor, Ifj. Szabó István: Felszabadu­lási emlékmű átalakításával. (41 igen, 4 ellenszavazat, 2 tartózkodás.)

Elnök: az V. kerület Jászai Mari téren lévő Marx-Engels szoborra módosító indít­ványt terjesztett elő dr. Szabó Lajos Mátyás, a szobor megtartására jelenlegi helyén.

Előadó: a bizottság javaslata az, hogy felajánlja a kerületeknek, amennyiben nem fogadják a kerületek, akkor átkerül a szoborparkba, ami speciális vélemény.

Elnök: dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát teszi fel szavazásra.

Határozat: 1247/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás indítványával, hogy az V. ker. Jászai Mari téren Marx-Engels szobor maradjon, nem ért egyet. (16 igen, 27 ellenszavazat, 12 tartózkodás.)

Elnök: az  „E" változatot, amely a bizottság speciális véleménye, szavazásra teszi fel.

Határozat: 1248/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért azzal, hogy az V. ker Jászai Mari téren lévő Marx-En­gels szobor a befogadó kerületben, illetve a szoborparkban kerüljön elhelyezésre. (47 igen, 4 ellenszavazat, 6 tartózkodás.)

Elnök: a VIII. ker. Köztársaság téri szobor emlékmű és dombormű esetében dr. Szabó Lajos Mátyás javaslata alapján az „E" változatot, a speciális véleményt fogadja el a Közgyűlés.

Előadó: a bizottság véleménye, hogy megvizsgálva ezt, nincs a két dolog össze­függésben, a két emlékmű lebontását javasolja, illetve van a Közgyűlésnek egy érvé­nyes határozata, amelyben engedélyezte a „Megbékélés" alapkő letételét. Mindezeket figyelembe véve, egyértelműen a lebontást javasolja a bizottság.

Elnök: dr. Szabó Lajos Mátyás módosító indítványát teszi fel szavazásra.

Határozat: 1249/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát nem fogadja el arra vonat­kozóan, hogy a Köztársaság téren a Mártír emlékmű (szobor) és a Néphatalom hőse­inek emlékhelye (dombormű) maradjon. (3 igen, 44 ellenszavazat, 9 tartózkodás.)

Elnök: a bizottság arra vonatkozó javaslatát, hogy a VIII ker. Köztársaság téri szo­bor és a dombormű bontásra kerüljön, szavazásra teszi fel.

Határozat: 1250/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a VIII. ker. Köztársaság tér Kalló Viktor: Már­tíremlékmű szobor és a Néphatalom hőseinek emlékhelye dombormű lebontásá­val. (47 igen, 0 ellenszavazat, 3 tartózkodás.)

Elnök: a X. ker. Kőbánya-Óhegy, Malinovszkij-mellszobor, és a Szovjet-Magyar Barátság emlékműve tekintetében a kerületi polgármester véleménye, hogy nem javasol változtatást.

Előadó: a bizottság politikai tartalma miatt nem tartotta indokoltnak a Malinovszkij-mellszobor megtartását. A Szovjet-Magyar barátság emlékmű tekin­tetében pedig esztétikai, politikai, tartalmi kifogások merültek fel, azért mindkét emlékmű bontását javasolják.

Kovács Kálmán (SZDSZ): visszavonja javaslatát.

Elnök: a X. ker. Kőbánya-Óhegy mellszobor és emlékmű bontását teszi fel együttesen szavazásra.

Határozat: 1251/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a X. ker. Kőbánya-Óhegy: Malinovszkij-mellszobor és a Szovjet-Magyar barátság emlékműve bontásával. (49 igen, 1 ellen­szavazat, 7 tartózkodás.)

Elnök: a XI. ker. Kerényi Jenő: Osztapenkó kapitány szobrával kapcsolat­ban Manninger Jenő-Vas József módosító javaslata, hogy eltávolításra kerül­jön; majd szavazásra teszi fel az indítványt.

Határozat: 1252/1991

A Fővárosi Közgyűlés Manninger Jenó-Vas József módosító indítványát – amely az Osztapenkó kapitány szobor eltávolítására vonatkozik – nem fogadja el. (28 igen, 18 ellenszavazat, 11 tartózkodás.)

Elnök: aki egyetért azzal, hogy Osztapenkó kapitány szobra maradjon, igennel szavazzon.

Határozat: 1253/1991

A Fővárosi Közgyűlés nem ért egyet a XI. ker. Osztapenkó kapitány szobrának megtartásával. (17 igen, 29 ellenszavazat, 8 tartózkodás.)

Elnök: megállapítja, hogy a Közgyűlés ezt a határozatot sem fogadta el, te­hát további egyeztetést kell a kerületnek és a bizottságnak lefolytatni. – Dr. Sza­bó Lajos Mátyás módosító indítványt terjesztett elő a XI. ker. Szakasits-szobor megtartására.

Előadó: a bizottság állásfoglalását az indokolja, hogy politikai tartalma mi­att nem javasolja megtartását, a másik pedig, hogy ami indokolta a szobor felál­lítását, a róla elnevezett út, annak nevét is megváltoztatta a kerület, ezért sem tartják indokoltnak megtartását.

Király László (MDF): jelzi, hogy volt egy módosító indítványa, mely sze­rint az Osztapenkó kapitány és Steinmetz kapitány szobrok lebontását javasolja, helyette pedig emléktáblák elhelyezését. Ezt nem szavazták meg, pedig módosí­tó indítványként terjesztette elő hozzászólásában.

Előadó: véleménye szerint lebontás nélkül emléktáblát nem lehet elhelyezni.

Király László (MDF): a Közgyűlés sem a lebontását, sem a megtartását nem fogadta el, azért terjeszti elő a kompromisszumos javaslatát ismét, hogy a két szobrot távolítsák el, és helyezzenek emléktáblát a helyükre. A módosító indít­ványt kötelező megszavaztatni az SZMSZ szerint.

Elnök: Király László módosító indítványát szavazásra teszi fel.

Határozat: 1254/1991

A Fővárosi Közgyűlés Király László módosító indítványával egyetért, a XI. ker. Osz­tapenkó kapitány szobrának lebontásával, helyette emléktábla elhelyezésével. (29 igen, 20 ellenszavazat, 6 tartózkodás.)

dr. Nagy Gábor Tamás (FIDESZ): véleménye szerint egy szavazási formát elfo­gadtak, amit ezzel a szavazással megváltoztattak. Eddig a kérdésről két formában sza­vaztak, tehát ha állító formában szavaztak róla, annak az ellenkező oldaláról is szavaz­ni kell. Amennyiben most ez nem történik meg, akkor véleménye szerint érvénytelen az a szavazat, amit most hoztak.

Elnök: ezzel kapcsolatos indítvány nem hangzott eL más esetben azért kell több­ször szavazniuk, mert tartalmilag eltérő módosításokról van szó. Csupán tévedés, hogy nem szavaztak Király László indítványáról is.

dr. Beluszky Pál (SZDSZ): felhívja a figyelmet arra, hogy ezek szerint két egy­másnak ellentétes határozatot hoztak, kiegészítve azzal, hogy az ilyen esetekben to­vábbi egyeztetés szükséges a bizottság és kerület részéről.

Elnök: nem hoztak egymásnak ellentétes határozatokat, mert arra, hogy az ilyen esetekben a bizottság és a kerület egyeztetése szükséges, még nem határozat formájá­ban döntöttek, csak elhangzott. Dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát a Szakasits-szobor megtartására vonatkozóan szavazásra teszi fel.

Határozat: 1255/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás módosító indítványával – a XI. ker. Szakasits szobor megtartásával – nem ért egyet. (3 igen, 39 ellenszavazat, 9 tar­tózkodás.)

Elnök a bizottság javaslatát, amely a Szakasits-szobor eltávolítására vonatkozik, szavazásra teszi fel.

Határozat: 1256/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a XI. ker. Etele u., Marton László: Szakasits- szobor lebontásával. (41 igen, 0 ellenszavazat, 10 tartózkodás.)

Elnök: a XIII. ker. Béke tér, Felszabadulási emlékműmegtartását javasolja a kerü­let, a bizottság pedig a lebontását.

Előadó: a kerület véleményét csupán egy osztályvezetői levél képviseli, a legki­sebb legitimációt képviseli a kerületek közül. A bizottság viszont a szobor lebontását javasolja.

Elnök a bizottság javaslatát teszi fel szavazásra, amely a szobor lebontását indít­ványozza.

Határozat: 1257/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a XIII. ker. Béke tér, Kalló Viktor: Felszabadulási em­lékmű bontásával. (49 igen, 0 ellenszavazat, 3 tartózkodás.)

Elnök a XIV. ker. Dózsa György út, Kiss István: Tanácsköztársasági emlékmű megtartását javasolta dr. Szabó Lajos Mátyás.

Előadó: a bizottság a szobor politikai tartalmára, valamint tekintettel arra, hogy van egy elfogadott határozat a IV. kerületben lévő Tanácsköztársasági emlékmű fenn­maradására, ezt bontásra javasolja.

Elnök: dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát szavazásra teszi fel.

Határozat: 1258/1991

A Fővárosi Közgyűlés dr. Szabó Lajos Mátyás indítványát, amely a XIV. ker. Dózsa György út, Tanácsköztársasági emlékmű megtartására vonatkozik, nem fogadja el (3 igen, 35 ellensza­vazat, 9 tartózkodás.)

Elnök: a bizottság javaslatát teszi fel szavazásra, amely az emlékmű eltávolítására vonatko­zik.

Határozat: 1259/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a XIV. ker. Dózsa György út, Kiss István: Tanácsköztársasági emlékmű bontásával. (37 igen, 3 ellenszavazat, 8 tartózkodás.)

Elnök: a XVI. ker. Jókai u. 4. Konyoresik János Ülő munkás szobrát a kerület bontásra, a bizottság megtartani javasolja.

Előadó: a bizottság úgy ítélte meg, hogy semmiféle politikai tartalma nincs a szobornak, ezért megtartását javasolja.

Elnök: szavazásra teszi föl az Ülő munkás szobor bontását.

Határozat: 1260/1991

A Fővárosi Közgyűlés nem ért egyet a XVI. ker. Konyoresik János: „Ülő munkás szobor bontásával. (0 igen, 24 ellenszavazat, 24 tartózkodás.)

Elnök: a bizottság javaslatát teszi fel szavazásra, amely a szobor megtartására vonatkozik

Határozat: 1261/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a XVI. ker. Konyoresik János: Ülő munkás szobor megtartásával. (39 igen, 0 ellenszavazat, 10 tartózkodás.)

Elnök: a XVII. ker. Rákoskert, Szovjet hősi emlékmű kérdésében eltérés van a kerület és a bizottság álláspontjában.

Előadó: a kerület változtatást javasol, azonban a feladat műszaki szempontból megoldhatatlan. A bizottság a szobor lebontását és a szovjet temetőbe való átvite­lét javasolja.

Elnök: a bizottság javaslatát – az emlékmű lebontását és a szovjet hősi sírkert­be való átvitelét – teszi fel szavazásra.

Határozat: 1262/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért a XVII. ker. Rákoskert, Szovjet hősi emlékmű le­bontásával és a szovjet hősi sírkertbe történő áthelyezésével. (31 igen, 0 ellensza­vazat, 15 tartózkodás.)

Elnök: a XVIII. ker. Mikus Sándor: Steinmetz kapitány szobrával kapcsolato­san módosító indítvány érkezett. Dr. Rubovszky György a szobor eltávolítását ja­vasolja, Király László pedig eltávolítását és emléktábla elhelyezését. A bizottság nem javasol változtatást.

Előadó: nem kíván hozzászólni.

Elnök: Király László módosító indítványát teszi fel szavazásra.

Határozat: 1263/1991

A Fővárosi Közgyűlés egyetért Király László módosító indítványával, a XVIII. ker. Steinmetz kapitány szobrának eltávolításával és emléktábla elhelyezésével. (27 igen, 13 ellenszavazat, 11 tartózkodás.)

Elnök: a határozati javaslat 1. pontját teszi fel szavazásra.

Határozat: 1264/1991

A Fővárosi Közgyűlés úgy dönt, hogy a jegyzékben szereplő politikai tartalmú köztéri alkotások sorsa az ülésen elhangzott módosítások figyelembevételével kerüljön rende­zésre. (38 igen, 3 ellenszavazat, 12 tartózkodás.) Határidő: 1992. december 31. Felelős: dr. MarschaU Miklós főpolgármester-he­lyettes, dr. Szegvári Péter főjegyző.

Elnök: a határozati javaslat 2. pontját teszi fel szavazásra.

Határozat: 1265/1991

A Fővárosi Közgyűlés a megvalósításhoz szükséges költségkeretet a Fővárosi Közgyűlés 1992-es költségvetésében biztosítja. (35 igen, 15 ellenszavazat, 4 tar­tózkodás.) Határidő: 1992-es költségvetés elfogadása. Felelős: Székely Gábor főpolgármester-helyettes.

Elnök: a határozati javaslat módosított 3 pontját együttesen szavazásra teszi fel.

Határozat: 1266/1991

A Fővárosi közgyűlés

a) megbízza az illetékes főpolgármesterhelyettest és a Kulturális Bizottsá­got, hogy a Budapest Galéria útján a jegyzékben szereplő művek lebontásáról kivitelezői pályázat útján gondoskodjon. Határidő: a pályázaté: a Közgyűlés döntésétől folyamatos; a bontásoké: 1992. december 31. Felelős: dr. Marschall Miklós főpolgármester-helyettes, dr. Baán László, a Kulturális Bizottság elnöke.

b) megbízza a főpolgármester-helyettest, a Kulturális Bizottság elnökét és a Buda­pest Galéria főigazgatóját, hogy a lebontott szobrok számára szoborpark létesítéséhez szükséges intézkedéseket tegyék meg. Határidő: 1992. december 31. Felelős: dr. Mars­chall Miklós főpolgármester-helyettes, dr. Baán László a Kulturális Bizottság elnöke, Zsigmond Attila, a Budapest Galéria Főigazgatója.

c) megbízza a főpolgármester-helyettest, a Kulturális Bizottság elnökét és a Temetke­zési Intézet igazgatóját, hogy a szovjet hősi emlékművek halottainak temető kerti elhelye­zését, szovjet emlékhely kialakítását tervpályázat keretében oldja meg, figyelembe véve a társadalmi szervezetek, egyesületek, továbbá az állampolgárok felajánlásait. Határidő: 1992. december 31. Felelős: dr. Marschall Miklós főpolgármester-helyettes, dr. Baán László, a Kulturális Bizottság elnöke, Ladányi Jenő igazgató – Fővárosi Temetkezési Intézet. (43 igen, 0 ellenszavazat, 7 tartózkodás.)

[…]

A napirend 5. pontja: Javaslat a Nemzeti Emlékhely Alapítvány támogatására. Előadó: dr. Baán László, a Kulturális Bizottság elnöke. Hozzászólók dr. Soós László, Demeter Ervin, Vargha Márton.

dr. Soós László (MDF): emlékeztetőül elmondja, hogy az elmúlt Közgyűlés ülésén ismertette azt a levelet, melyet három volt 1956-os halálraítélt küldött a főpolgármester úrnak. E kezdeményezésre terjesztette elő indítványát, hogy az 1956-os Alapítvány ré­szére a Közgyűlés a költségvetéséből 2 millió Ft-ot biztosítson az emlékmű megvalósításá­hoz. Kéri, hogy a javaslatát támogassa a képviselőtestület.

Előadó: ismerteti, hogy a bizottság számára nem volt teljesen egyértelmű, hogy az indítványban megjelölt 2 millió Ft támogatást dr. Soós László képviselő a már jóváhagyott költségkeretből, vagy pedig plusz 2 millió Ft költségkeret biztosítá­sából javasolja támogatásra. A bizottság úgy ítélte meg, hogy plusz 2 millió Ft költ­ségkeretről van szó. Mivel közvetlen nincs kulturális jellege az indítványnak, ezért nem érezte magát illetékesnek a Kulturális Bizottság az állásfoglalásra.

Demeter Ervin (MDF): szerint akkor még nem volt a döntés a Kulturális Bi­zottság hatáskörébe utalva, amikor az Alapítvány kérése ismertetésre került, il­letve a javaslat megszületett. Eredetileg arra az összegre gondoltak, de mivel a bizottság megjelölte, milyen célra kívánja felhasználni, így amellett más forrás­ból javasolják biztosítani ezt az összeget. Ezt tükrözi a határozati javaslatban megfogalmazott határidő megjelölése is, tudatosan 1992. március 31-e, hogy le­gyen lehetőség a jövő évi költségvetésben biztosítani, mivel nem tartja való­színűnek, hogy az 1991. évben erre lehetőség lesz.

Vargha Márton (SZDSZ): úgy gondolja, hogy a jövő évi költségvetés terhére az ilyen jellegű indítványok – ötletszerű és folyamatosan történő – előterjeszté­se nem hasznos az ügyek átgondolása szempontjából sem. Javasolja az előter­jesztőknek, hogy vonják vissza javaslatukat; amennyiben nem vonják vissza, akkor véleménye szerint legalább 45 szavazat szükséges hozzá, mivel 1992 költségvetéséről van szó.

Elnök: az eredeti határozati javaslatot szavazásra teszi fel.

Határozat: 1267/1991

A Fővárosi Közgyűlés az 1956-os forradalom emlékének megünneplésére fordítható 2 millió Ft-os költségvetési tétellel a Rákoskereszt Köztemető 301-es parcellájába készülő emlékművet, Jovanovics György alkotását támogatja. Fenti összeget átutalja a Nemzeti Emlékhely Alapítvány számlaszámára. (45 igen, 0 ellenszavazat, 0 tartózkodás.) Határidő: azonnal. Felelős: dr. Baán László el­nök, dr. Nagy Lajosné ügyosztályvezető. …

Jegyzet

* A jegyzőkönyvben végig hibásan: „Osztyapenkó". – Itt jegyezzük meg hogy tekintettel s szöveg doku­mentum jellegére, a nyilvánvaló elgépelések kijavításának, a pongyola központozás némi korrekciójának (és a legszükségesebb esetben egy-egy szögletes zárójelben feltüntetett pótlás beszúrásának) kivételévet nem állt módunkban kiküszöbölni a különböző megfogalmazásbeli és stilisztikai zökkenőket. (A szerk.)

Az elnyomottaknak a világ minden részén vívott harcai – bármily korlátok jellemezzék is őket – arról tanúskodnak, hogy ismét fel­fokozódnak a várakozások a mennyek országának eljövetele iránt. Ez nemcsak társadalmi-politikai értelemben vett véle­mény, hanem teológiai szempontból is lényeges. Az elnyomot­tak felszabadító harcaihoz képest az egyházon belül vívott harc csak a második a sorban, bár egyáltalán nem másodlagos je­lentőségű. Ezt a véleményt osztja minden felszabadítási teoló­gia. Ha nem ezt tennénk, pontosan annak az egyházközpontú világnézetnek a foglyai lennénk, amely a római katolikus egyház csúcsán létező egypártrendszert jellemzi.

Fontosnak tartjuk azonban, hogy reagáljunk az eszmék nagy zűrzavarára. Széles körben elterjedt az a kép II. János Pálról, hogy ami a szexuális etikát, a dogmát és az egyházi fegyelmet illeti, konzervatív, a társadalmi ügyekben azonban haladó gon­dolkodású. Ezt a tévhitet erősíti a nyugat-európai baloldal válsá­ga: egyes „szocialistákhoz" képest, akik már nem merik meg­kérdőjelezni a tőke birodalmát, a pápa szélsőbaloldali aktivistá­nak tűnik, jóllehet bírálatai nem nyúlnak le a dolgok gyökeréig. És a zűrzavart csak fokozzák azok a fenntartások Wojtyła pápa társadalmi állásfoglalásaival kapcsolatban, amelyeket az uralko­dó rendszer egyes feltétlen védelmezői hangoztatnak. Mi több, még az egyházi elnyomás egyes áldozatai sem tudnak szaba­dulni attól a mítosztól, hogy a római katolikus hierarchia csúcsán tág teret kap a társadalmi progresszivizmus. Jüan A. Estrada például, akit kizártak a spanyolországi Granada teológiai fakultá­sáról, megállapította, hogy „II. János Pál pápaságának leggaz­dagabb eredménye a társadalmi kérdések iránti nyitottság…"¹ Ezért tartjuk hát sürgetően fontosnak, hogy a római katolikus egyházon belül végbemenő „restaurációs folyamatot" visszahe­lyezzük a társadalmi viszonyok szélesebb kontextusába.

Nicaragua leleplező példája

Nagyon tanulságos II. János Pál magatartása a nicaraguai forra­dalom ügyében. A sandinista forradalom persze távolról sem feddhetetlen. Alapvető különbség van azonban egyfelől a lojális bírálat, amely egy felkelő kis országgal vállalt szolidaritásból született, másfelől a minden Izében ellenséges viszonyulás kö­zött. Ez utóbbi jellemző a pápára, méghozzá olyannyira, hogy még az amerikai birodalom agressziós politikájával való azono­sulásra is hajlandó. Mi sem érzékelteti ezt jobban, mint hogy ez az azonosulás a római kúria forradalmán hajlamokkal igazán nem gyanúsítható magas rangú tisztségviselőit is riadalommal töltötte el. O'Connor bíboros, New York érseke pedig – egy ma­gánbeszélgetés alkalmával – nem kevesebbet fogalmazott meg, mint hogy soha nem látott olyan bensőséges kapcsolatot egy pápa és egy észak-amerikai elnök között, mint amilyen Wojtyła és Ronald Reagan között létezett. Íme, hová vezet az, ha politi­kai elkötelezettségnek semmi szín alatt nincs helye az egyház­ban!

Ebben a szövetségben nyilvánvalóan más-más indítékok ve­zérlik a két felet. A Birodalom fenn akarja tartani uralmát, hogy az általa szolgált multinacionális vállalatokon keresztül állandó­sítsa a kizsákmányolást. Róma ideológiai hegemóniáját igyek­szik megóvni, a római katolikus egyháznak mint a legfőbb hivat­kozási alapnak a pozícióját, amelyet szerinte veszélybe sodor a forradalom nyomán kibontakozó hatalmas kulturális forrongás. Róma annak ellenére is így gondolkozik, hogy a forradalom -1789 óta először – Nicaragua esetében nagyfokú elnézést tanú­sított egy olyan római katolikus hierarchiával szemben, melynek egyes tagjai, leplezetlenül, igen szoros kapcsolatokat tartanak fenn az agresszorral.

A Birodalmat és a Vatikánt tehát más-más indítékok késztet­ték arra, hogy ellenséges legyen a sandinista Nicaraguával szemben. Az egybeesés azonban ettől nem lesz kevésbé való­ságos, mint ahogyan nem lesz az a párhuzamosság sem az uralkodni vágyás két különböző formája között.

A társadalmi doktrína szintjén

A Nicaraguával szemben tanúsított pápai magatartáson kívül még több más példát is említhetnénk, amely egy olyan ember következetlenségéről árulkodik, aki haladó elképzeléseit nem tudja átültetni a gyakorlatba. Ugyanakkor, ha elmélyülten és tü­zetesen tanulmányozzuk II. János Pál társadalmi doktrínáját, kö­vetkezetlenségnek a nyomát sem leljük fel benne. Minthogy e doktrína tüzetes vizsgálatára ehelyütt nem vállalkozhatunk, érjük be vázlatos elemzésével.

Mielőtt azonban belefognánk ebbe az elemzésbe, vegyük szemügyre a félreértések két forrását. Az egyik a – Latin-Ameri­kában és másutt olyannyira elterjedt – taktikai manőverezés, melynek eszközével például Dom Helder Camara élt a pueblai konferencián. Lényege: a pápai szövegekből csak a pozitív ele­meket használd fel, a többivel ne törődj. Ez a taktikai manővere­zés ugyanakkor egy alapvető választást tükröz: „soha ne kezde­ményezd az elszakadást az egyházi közösségtől". Az efféle tak­tikázás nem veszélytelen, de eredményes lehet Latin-Ameriká­ban, ahol a pápa személyének nagy súlya van a néptömegek körében („papolátria"). A félreértések másik forrása az a római katolikus teológia szempontjából pozitív gesztusra valló tény, hogy II. János Pál több kategóriát kölcsönvett a marxizmustól. Enrique Dussel például joggal örvendezik afölött, hogy az egy­házi magisztérium átvett bizonyos marxista kategóriákat, mert ez hatással van a római katolikus teológiára: a marxizmus „de-demonizálódik". Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyház lo­gikusan és tartalmukat tekintve koherens módon alkalmazza is e kategóriákat.² Éppen a koherenciának ez a hiánya, ez a római katolikus egyház társadalmi doktrínájába bekerült ellentmondás az, ami érdekes, mert, ellentmondás lévén, feloldást kíván.

Példaként vegyük a Laborem exercens enciklikát, azt a do­kumentumot, mellyel E. Dussel is foglalkozik. A marxi kategóriák alkalmazása révén a pápa mélyebbre jut el elemzésében, de egy szinten meg is reked. Mario Caceres uruguayi szociológus így ír erről: „Teljességgel feltárja a termelés társadalmi rendsze­rének mechanizmusait: a munka »elsődlegesen hatékonysági ok« és a tőke »mint a termelési eszközök egésze« csak eszköz vagy instrumentális ok marad. A pápa azonban tagadja, hogy a dolgo­zó csoportok kizsákmányolása a tőkét birtokoló csoportok ré­széről a tőkés rendszer jellegéből következik. Minden úgy törté­nik, mintha elemzésében nem akarná nevükön nevezni a tőkés társadalmi uralom következményeit, hanem, mert nyomasztják a dolgozókat, a kereszténység természetfeletti világképétől köl­csönzött, szürrealista terminológiává akarná enyhíteni azokat. … Ilyen a tömbök logikájának hálójában vergődő magisztérium logikája…"³ Később pedig így folytatja: „A nyugati társadalom kapitalista struktúráinak fenntartása mint válasz a termelés szo­cialista rendszerére – túl azon, hogy a kapitalizmusnak »emberi arculatot« kell öltenie – ez az az ideológiai cél, ami világosan ki­rajzolódik II. János Pál enciklikáiból."⁴

Mindez természetesen összefonódik a római katolikus egy­ház mint hivatkozási alap hegemóniája megerősítésének vagy visszahódításának tudatos céljával és azzal, hogy az egyház ne legyen a tőke engedelmes szolgája. A kézzelfogható eredmény azonban ugyanaz. Nem, II. János Pál nem „az önigazgatás pá­pája", mint ahogyan egyes haladó gondolkodású európai ke­resztények hiszik.

Mielőtt tovább mennénk, szeretnénk tisztázni, hogy mi itt nem a pápa szándékait kérdőjelezzük meg. Senkinek nincs joga ítélkezni felebarátai fölött. Nagyon is lehetséges, kivált, ha föld­rajzi származására és az őt formáló teológiára gondolunk, hogy II. János Pál teljesen jóhiszeműen úgy véli, a nyitottság dolgá­ban eljutott törekvései végső határához. Ám éppen a jóhiszemű emberek a legveszélyesebbek, amikor zavaros eszmék terjesz­téséről van szó, mert jóhiszeműségük bizalmat szül. Sajnálatos módon itt most nincs időnk arra, hogy a marxizmus karikatúrái­val foglalkozzunk – amelyek azt egy rossz krimi szintjére süllyesztik le -, bár tudjuk, hogy ezek a karikatúrák még arra is ké­pesek lennének, hogy CIA-ügynököt faragjanak Wojtylából. Mi itt az elemzés szintjén foglalkozunk egy gondolatkör politikai műkö­désével, szerzője szándékaitól függetlenül. És ha utóbbi nem kér egy ilyen elemzésbői – mert veszélyesnek tartja a hitre néz­ve -, ne lepődjünk meg azon, hogy bár a legjobbat akarja, jó szándékai és intelligenciája ellenére a legrosszabbat éri el.

Mindezek alapján II. János Pál állásfoglalását olyan populiz­musként jellemezhetjük, amely nem hajlandó lehatolni a kizsák­mányolás gyökeréig. A pápa megpróbált valamit magáévá tenni a latin-amerikai felszabadítási teológiából („a bűn struktúrái"), de eredménytelenül, mert az ő szemében csak az egyének megté­rése számít. Kapitalizmus-bírálataiban kétségtelenül vannak po­zitív elemek, de miután a kapitalizmussal szembeni alternatí­va puszta lehetőségét sem hajlandó mérlegelni, gondolatai­val végső soron a kapitalista rendszert támogatja. Wojtyła pápa voltaképpen azt mondja, hogy az uralkodó termelési mód­nak vannak fogyatékosságai és hiányosságai, de megreformál­ható.

Ez a fajta gondolatmenet csakis rezignált ellenzékiséget szülhet, mert fontolóra sem vesz semmiféle alternatívát az ural­kodó rendszerrel szemben. A gondolatmenet kritikai hangsúlyai lehetővé teszik a társadalmi változás potenciális erőinek belülről történő aláásását. A ma uralkodó termelési módnak éppen erre van szüksége; ez a fajta gondolatmenet valójában sokkal hatha­tósabban segíti elő az uralkodó termelési mód újratermelődését, mint a neoliberális irányzat szárnyaló legitimációi. Nehéz a tőke dicsőségét zengeni, miközben a Harmadik Világ mindinkább elnyomorodik, s roskadozik egy képtelen külső adósságál­lomány súlya alatt, melyet úgy kell visszafizetnie, hogy meg sem kapta a kölcsönöket.⁵ Mindez ugyanakkor, amikor a mun­kanélküliség sújtotta „Első" Világban sem kínálkozik semmi re­mény, mert a válság állandósul, s újszegények állnak szemben újgazdagokkal… – nos tehát, ebben a világban már senki nem állíthatja, hogy minden rendben van. Az uralkodó rendszernek ennélfogva szüksége van egy elméletre, amely véletlenszerűnek tünteti fel és elnézi hiányosságait, s ugyanakkor gátolja az alter­natíva felkutatását. Szüksége van egy II. János Pál bírálataira, hogy demokratikusnak nevezhesse magát egy olyan korban, amikor a tömegtájékoztatási eszközöket egyre erősebben kéz­ben tartó tőke alapjaiban ássa alá a demokráciát. Szüksége van egy homályos elméletre, hogy bebiztosítson magának egy társa­dalmi bázist, ugyanúgy, ahogy a korábbi válság idején szüksége volt rá, amikor Adolf Hitler intézett kirohanásokat a „plutokrácia" ellen.

Amivel tehát itt szembesülünk, az nem a társadalmi haladás­sal szövetségre lépő egyházi tekintélyelvűség, hanem egy kohe­rens neokonzervatív állásfoglalás.

A lényeg – teológiai

Az a társadalmi állásfoglalás, amely nem kérdőjelezi meg az irá­nyítók és az irányítottak közötti szakadást és az egyház hierar­chikus, piramis jellegű felépítését, szükségszerűen vezet egy olyan Isten-felfogáshoz, amely annyira hangsúlyozza Isten más­ságát, hogy urat farag belőle.⁶ Jóságos urat persze, de jósága hangoztatásával csak megerősíti úri voltában. A másságnak ez az egyoldalú és fokozott hangsúlyozása a magyarázat arra, hogy miért válik olyan fontossá a biológiai természet – egy külső paradigma – mint etikai kritérium. Mármost a Jézus Krisztusban megmutatkozó Isten, a trinitárius Isten kétségtelenül teljesen más. Ám olyannyira az, hogy azonosulván az elnyomott sze­méllyel – aki annyiban más, amennyiben emberi volta meg­kérdőjeleződik -, gyökeresen különbözik a vallásos ember spontán koncepcióitól.⁷ A trinitárius Isten tehát soha nem állítha­tó szembe versenytársként az emberekkel. Ha ezt tennénk, le­süllyesztenénk a gyarló, evilági lények szintjére, bálványt farag­nánk belőle. Istennek ez az azonosulása az elnyomottakkal in­gyenes adomány, ám a jutalom nem jelent egyet az önkényes­séggel, mert Isten igazságos. A hit ugyanakkor abba a kísértés­be eshet, hogy megkérdőjelezze Isten jelenlétét a felszabadulni vágyó emberek körében. Az egyház – legfontosabb – szerepe az, hogy feltárja Isten jelenlétét, s ne tegyen úgy, mintha ez a jelenlét kizárólag őt illetné meg.

Az egyházakban manapság zajló vitát a radikalizmus szintjé­re kell hozni. Mindez ugyanis, mint egy mellbevágó példa igazol­ja, nem légből kapott teológiai spekuláció. Egy latin-amerikai egyházmegyében egy azelőtt haladó gondolkodású püspök el­rendelte a restaurációt – elnyomó intézkedések a felszabadító harcokat támogató papok ellen, a klerikális centralizmusnak ked­vező szerkezeti átalakítások! Ez a püspök azelőtt nem éppen félénk kísérleteket tett, hogy meghonosítsa a nyíltságot a társa­dalmi kérdésekben, sőt, mi több, akkor is kitartott saját vélemé­nye mellett, amikor azt kockáztatta, hogy kivégző osztag elé ke­rül. Nem félelemből változtatott tehát pártállást. Ráadásul, korá­ra való tekintettel, nagyon valószínűtlen, hogy az egyházi hierar­chián belüli előléptetés vágya hajtotta volna. Ilyenformán csak egyetlen elfogadható magyarázat kínálkozik: az Istenről mint ön­kényes úrról alkotott koncepció, akinek akaratát egy piramis jel­legű egyházi építmény képviseli, amely piramis csúcsán egyedül a Szentszék áll. Ami azt illeti, a „vallási elidegenedés" mindig is létező veszély volt.

A jövőbe vetett remény

Emberileg nagyon valószínűtlen, hogy II. János Pál változtasson politikáján. Nem valamiféle ördögi makacsság okán, hanem egész egyszerűen azért, mert ő is emberi lény, akinek megvan­nak a maga gyökerei. A pápa a lengyel nemzeti katolicizmus szülötte, és ha a nemzeti érzések keverednek a vallási érzések­kel, az érzelmi befektetés akkora, hogy nagyon nehezen leküzd­hető megmerevedéshez vezet. Ez egy politikailag túlhaladott nemzeti katolicizmus, amely, mint a spanyol nemzeti katoliciz­mus példáján is láttuk, a politikai hatalom gyakorlásakor képte­len felismerni ellentmondásos jellegének szörnyűséges követ­kezményeit.

Rövidtávon egyáltalán nem indokolt a reménykedés. A „res­tauráció" folytatódik, s vele együtt folytatódnak az elnyomó intéz­kedések azok ellen, akik gondolkodni próbálnak és ami a leg­rosszabb, a vallásos bázisközösségek ellen, az ellen az egyház ellen, amely a szegények közül emelkedik ki.

Középtávon azonban, úgy véljük, van remény, egy méltá­nyos remény, melyben a teológiai remény testet ölthet. Az egy­házak „lengyel" modellje kudarcra van ítélve. II. János Pál viszo­nyulása a Birodalomhoz megakadályozza a római katolikus egy­házat abban, hogy azonosuljon az elnyomott népek nemzeti ér­zéseivel, holott Lengyelországban éppen ez az azonosulás bizo­nyult az egyház fő erősségének.⁸ A pápa közvetítői hatása nem számottevő: a tömegek nem azért sereglenek a színe elé, hogy hallgassák, hanem hogy lássák. A szemináriumokat nem tudja újra benépesíteni. Márpedig egy piramis jellegű és központosított egyháznak sok szakemberre van szüksége. A kléruson belül ugyanakkor egy passzív, ám valóságos ellenállás van kibontako­zóban. Latin-Amerika, az utolsó kontinens, ahol túlsúlyban van­nak a római katolikusok, különösen a vallásos bázisközössége­ket sújtó elnyomó intézkedések nyomán, a szekták könnyű pré­dájává válik. Ebben a katasztrofális helyzetben a jelenlegi pápa utódjának kiválasztására hivatott bíborosok, ha másért nem, a minden intézményre jellemző újratermelődési vágytól hajtva, kénytelenek lesznek egy bátor hitű, nyitott személyt, egy XXIV. Jánost" megválasztani.

Ami a közeljövőt illeti, a XX. század vége nehéz lesz. Ám, minden viszontagság dacára, a restaurációval szembeforduló el­lenállás utat tör magának és készül a jövőre. Valami eltörött; egyre több római katolikus elégeli meg a „papolátriát". És ami a legfontosabb: folytatódnak az elnyomottak felszabadítási harcai. Az egyházakon belül fokozott erővel kell harcolni a szegények egyházáért, szolidaritást vállalva az elnyomottakkal. Nagyon fontos, hogy kicseréljük tapasztalatainkat, liturgiái elképzelésein­ket, a jelenségek árnyalt elemzésére tett kísérleteinket és lé­nyegre törő teológiai gondolatainkat. A ránk leselkedő veszélyek ellenére a Coeli folyóirat is ezeknek a feladatoknak a megvalósí­tásában kíván segédkezni. [Coeli, 1988. 50.]

A tanulmányt rövidített változatban közöljük. (A szerk.)

(Fordította: Szentmiklósi Tamás)

Jegyzetek

1 EI Pais (Madrid), 1988. május 19., p. 32.

2 Az osztályelemzés koherens alkalmazása még nem jelent marxista „or­todoxiát". Nagyon is lehetséges, a marxi kritika integrálása egy koheren­sebb gondolatkörbe úgy, hogy levonjuk a szocializmus építése során tör­tént kudarcok tanulságait, és közben nem feledkezünk meg a teológiáról sem. Pontosan ebben rejlik minden felszabadítási teológia feladata.

3 Caceres: La religion et les systèmes socio-économiques chez Gramsci, in: Social Compass, XXXV. évf., 1988. pp. 2-3; „New Marxist readings on religion", pp. 295-296.

4 Uo.

5 Vö: F. J. Hinkelammert: La deuda externa de America Latina, DEI, 1988. p. 110.

6   Karl Rahnert segítségül hívva, hadd emlékeztessünk rá, hogy az eret­nekség nem más, mint az igazság egyik aspektusának egyoldalú han­goztatása.

7 Ez a dialektika értéke a teológiában: az isteni másság továbbra is meg­erősíthető, sőt magasabb szintre kerül, aminek jóvoltából összhangba kerül tagadásával, a bennünk való jelenlétével.

8 Ez utóbbi azonosulás egy nemzeti katolicizmus nem dialektikus formá­ját öltötte (dialektikus = az azonosság és a nem-azonosság azonossá­ga), ezért olyan veszélyesen homályos.