Szerkesztőségünk különös érdeklődéssel fogadja a Kelet-Európában születő független baloldali mozgalmak megalaku­lásáról és működéséről érkező híreket. Ma, amikor minden baloldaliság kompromittáltnak tűnik, amikor minden, ami új, ami jövőre orientált, az menekül a baloldaliságnak még a lát­szatától is, különösen fontosnak gondoljuk azokat a szervező­déseket, amelyek mind az eddigi hatalomtól, mind pedig a vi­lág kapitalizmusától a baloldali értékeket (a humanitás, a tár­sadalmi-gazdasági egyenjogúság, a tényleges szabadság mind­két rendszer által korlátozott értékeit) kérik számon. S úgy tű­nik, ilyen mozgalmak, szervezetek Kelet-Európa minden or­szágában létrejönnek. Ezek dokumentumai közül mutatunk be most néhányat.

*

A csehszlovák Baloldali Alternatíva csoport tézisei

Mozgalom a demokratikus és önkormányzati szocializmusért

1. Csehszlovákiában a második világháború után a kapitalista ter­melési mód leküzdése teljes egészében a sztálinizmus jegyében folyt. Az addigi, parlamenti demokrácián nyugvó politikai rendszert meg­szüntették anélkül, hogy helyébe más demokratikus szabályozási rendszer lépett volna. A burzsoáziát mint osztályt megsemmisítették, a dolgozó emberek azonban nem szabadultak meg a kizsákmányolás­tól, hanem még sokkal nagyobb elnyomás és gazdasági nyomás alá ke­rültek.

2. Ez a fejlődés a politikai baloldalra is hatással volt. A szociálde­mokratákat erőszakkal egyesítették a kommunista párttal, amely tel­jes egészében bürokratizálódott, és a munkásosztály politikai pártja egy, az egész társadalmon uralkodó, direktív, adminisztrációs módsze­reket alkalmazó hatalmi struktúrává alakult. A többi, e hatalmaknak nem alárendelt baloldali szerveződést szisztematikus üldözésnek, majd likvidálásnak vetették alá.

3. A kommunista párt most kettős karakterű. A pártapparátus összefonódik az állami szervekkel, és bürokratikus hatalmi mechaniz­must képez. A párttagság a párt alapvető szociális bázisa. A párt tagjai kisebb-nagyobb privilégiumok birtokosai. Már régen nem baloldali politikai erőről van szó. Konzervatív, ellenáll a mélyreható társadalmi változásoknak, a reformokat pedig kizárólag a pillanatnyi szituáció nyomásának engedve kezdi meg.

4. Ez a demokrácia- és szocializmus-ellenes rendszer, amely aka­dályozza és megrendszabályozza a politikai, a gazdasági és az egész társadalmi életet, bebizonyította, hogy teljesítőképességgel nem ren­delkezik, alkalmatlan a termelőerők és a társadalom egészének fejlő­dését lehetővé tenni – hát még stimulálni. Bebizonyította azt is, hogy képtelen biztosítani minden egyén szabad fejlődését. Ennek eredmé­nye, a gazdasági megtorpanás mellett, az állampolgári és az általános emberi szabadság hiánya, a munkától való igen mélyreható elidegene­dés és a társadalom erkölcsi válsága. Ez az uralkodó politikai és gazda­sági rendszer, nevezzük akár sztálinizmusnak, neosztálinizmusnak, vagy reális szocializmusnak, az eltelt 40 év alatt nem vált be, s most elengedhetetlenül szükséges a legyőzése. Ez a rendszer azonban kielé­gíti a pártállam bürokráciáját, hiszen a kezdetektől saját elképzelései­nek megfelelően és igényei szerint szerveződött. Kedvez továbbá olyan élősködő szociális csoportoknak, melyek igen jól adaptálódtak az állandó diszfunkcióhoz, és busás hasznot húztak belőle.

5. Hívei vagyunk a szocialista társadalmi berendezkedésnek.

6. Véleményünk szerint a szocializmus alapja a következetes és alkotmányban kodifikált politikai pluralizmus, vagyis egyebek között, különböző politikai pártok (nem szocialisták is), társadalmi csoporto­sulások, szervezetek és kezdeményezések pluralitása. Figyelembe véve a csehszlovák társadalom történelmi fejlődését és jelenlegi törek­véseit, úgy gondoljuk, e demokratikus rendszer alapja a parlamentáris és a gazdasági önkormányzat típusú képviseleti demokrácia lesz. A parlamentáris rendszert védeni kell a politikai pártok fennhatósága, il­letve vezető testületeik társadalom feletti uralma ellen. A képviseleti rendszerben az állampolgárok és a dolgozók helyett a küldöttek és a demokratikus választások küldöttei döntenek, s felelőséggel tartoznak nekik, folyamatos ellenőrzésük alatt állnak, és akármikor visszahívha­tók. Folyamatosan tovább kell bővíteni az emberek közvetlen részvé­telét a közügyek intézésében. A szólásszabadság, a gyülekezési és egyesülési jog magától értetődő, természetes jog. A mai világban ki kell használni a számítás- és híradástechnika adta lehetőségeket. Így lehetségessé válik – a regresszív, elnyomó és manipulálható bürokra­tikus társadalmi csoportok, valamint a burzsoázia teljes hiánya mellett – a politikai rendszernek a klasszikus parlamentarizmusból a társa­dalmi önkormányzat irányába való fejlődése. A demokrácia köteles védeni a kisebbségek, a társadalom perifériájára szorult csoportok és az egyének jogait, s garantálni fejlődésüket. Úgy ítéljük meg, hogy ha­tékonyan föl kell lépni a nemzetiségi, vallási és más gyűlölet hirdetői, valamint a fajgyűlölet és a sovinizmus ellen.

7. Meggyőződésünk szerint a szocializmus kizárólag a szociális igazságosság és egyenjogúság elveire épülhet. Ezért ellenezzük az olyan gazdasági rendszert, amelyben a tőke tulajdonosai, illetve a tőke fölött rendelkezők kezében összpontosul a gazdasági hatalom, kizárva a dolgozók döntéshozatalának lehetőségét a gazdasági tevékenység­ben és annak következményeit illetően. A valódi demokrácia országa­iban is, ahol ez a politikai-gazdasági rendszer a társadalom többségé­nek beleegyezésével valósul meg, jellegzetesen manipulációs karak­terű a tőkés tulajdonra és az afeletti rendelkezési jogra épített ha­talom. A politikai hatalom a gazdasági hatalomból indul ki. Még ha a pénz uralma, a személyre szóló egyoldalú teljesítményorien­táció, a társadalom privatizációja (mely elválaszthatatlan a kizsákmá­nyolástól), úgy tűnik, elfogadhatóbbak is a mai csehszlovák helyzet­nél, mi elutasítjuk, mint helytelen alternatívát, amely, igaz, megemel­hetné az átlagos életszínvonalat, egyidejűleg azonban éles szociális dif­ferenciálódáshoz vezetne. Ez az „új" ún. fogyasztói társadalom más tí­pusú, a Nyugat számára tipikus kríziseket hordozna magában. A gaz­dasági önkormányzat alapját, melyet a nemzetgazdaság közép- és nagyvállalatai részére fogunk javasolni, a gazdasági tervek demokrati­kus megalkotása képezi, valamint minden egyes dolgozó egyre na­gyobb részesedése a munkájával kapcsolatos döntésekben, azok ered­ményeiben és feltételeinek megteremtésében. Gazdasági szükségsze­rűségnek tartjuk a piac teljes kibontakoztatását, vagyis a pénz- és az áruviszonyok teljes rehabilitációját. A piac hatásmechanizmusait az általános gazdasági törvényeknek megfelelően kell szabályozni. A piacon versengő gazdasági szubjektumok, egyének és tőkeerős cso­portok (külföldi cégek, monopóliumok) helyett maguk a vállalatok lennének azok, melyek egyre inkább a dolgozók igazgatása alatt mű­ködnének. Ezzel párhuzamosan a központi gazdasági irányítást az ál­lami központ kezéből fokozatosan át kell engedni a társadalmi önkor­mányzatnak. Azt a gazdasági önkormányzatot, amely egyedülálló vál­lalatokra korlátozódik, nem tudjuk elégségesnek tekinteni. Amennyi­ben kisvállalatokról van szó, s nem csupán a szolgáltatási és a kisipar területén, a szövetkezeti típusú gazdálkodást kell támogatni.

Az emberi munkaerő és a termelési eszközök összekapcsolódásá­nak ilyen változatát igen humánus és demokratikus módszernek tart­juk. Ezeknek a valódi szövetkezeteknek azonban az állami bürokrá­ciától független, működő belső demokráciával és önkormányzattal kell rendelkezniük. Támogatjuk továbbá a termelőeszköz magántulaj­donát a családi vállalkozás és az ehhez hasonló típusú vállalkozások esetében. A többszektoros gazdaság egy bizonyos idő múlva elkerül­hetetlen realitássá fog válni. Mint szocialisták, úgy gondoljuk, hogy a magángazdaságok jelentős önrészesedése nem felel meg a társadalom valóságos érdekeinek. Nem csupán a nagy-, de a közép- és kisvállala­tok támogatását is ellenezzük. Nem utasítjuk el azonban azt a kisvál­lalkozást, amely hozzásegít az állampolgárok szükségleteinek jobb ki­elégítéséhez és dinamikus elemeket visz a gazdaságba. De a társa­dalom nem tolerálhatja a kizsákmányoló termelési viszonyok fejlő­dését.

8. A fentebb vázolt politikai és az új áru- és pénzviszonyokon nyugvó gazdasági rendszer megvalósításában alapvető szerep jut az első időben az államnak. Feladata lesz a fölmerülő szociális egyenlőt­lenségek és feszültségek békítése és kiküszöbölése. Erőfeszítéseket fogunk tenni annak érdekében, hogy korlátozzuk az állam beleszólását a társadalmi életbe. Az ilyesféle beavatkozások gyakorisága és intenzi­tása olyan mértékben fog csökkenni, ahogyan az önkormányzati társa­dalomban, a szabad közmegegyezés társadalmában az emberek – mint állampolgárok és dolgozók – önszervező képessége javulni fog. Az, ami az államról fentebb elhangzott, érvényes a jogra is. A jog jövőbe­ni, perspektivikus pozícióvesztése nem vezethet a jog elhamarkodott elvetéséhez, vagy alábecsüléséhez. Jogtalanságot nem szabad jognél­küliséggel helyettesíteni.

9. A dolgozók jogainak érdekében feltétlenül szükséges – a gaz­dasági reformok időszakában jobban, mint bármikor – a demokratikus, önkormányzati, harcos és bürokráciamentes szakszervezetek léte, amelyek természetesen nem függenek sem az állami, sem a gazdasági, sem az önkormányzati intézményektől. A szakszervezeti mozgalmat vissza kell helyezni természetes alapjaira, mikoris a tevékenység köz­pontjában a bürokratikus apparátus helyett a tagság áll. A szakszerve­zeti mozgalom megújhodása mára szükségszerűvé vált. A dolgozók­nak kell eldönteniük, hogy a már létező szakszervezeteket használ­ják-e föl saját érdekeik védelmének eszközéül, vagy új szakszervezeti közösségeket hoznak létre érdekeik védelmére.

10. Az ökológiai válság sürgős megoldást igényel. A megoldást a működő visszajelzésekkel rendelkező társadalom önregulációjában látjuk, a demokratikus mechanizmusokban, a hatékony állami el­lenőrzésben és irányításban, s mindenekelőtt a korlátlan nyilvánosság­ban. Ez a válság, valamint az egyre inkább lemaradó, sőt kasztrend­szerhez hasonlítható differenciáltságú egészségügy okolható a lakos­ság egészségi állapotának gyors és egyre vészesebb romlásáért. Az ökológiai problémák valódi és eredményes megoldásához a politi­kai rendszer megváltoztatása és a demokratizálás nélkülözhetetlen.

11. Kelet-Európa népei most válaszút előtt állnak. Az eddigi tár­sadalmi rendszer szétesőben van. Nyugat-Európa és Észak-Amerika fejlett országaival összehasonlítva, gazdasági és műszaki szempontból ez a térség igen elmaradott. Reális veszély, hogy a kelet-európai népek gazdasági és politikai függőségbe kerülnek, azaz a fejlett kapitalista or­szágok fejlődő gyarmataivá válnak, amelyek biztosítják az olcsó mun­kaerőt és nyersanyagot, területük olyan körzetté alakul át, ahová el le­het szállítani az ökológiailag szennyezett és fejletlen technológiákat és az ökológiailag veszélyes hulladékot. A kelet-európai országok állami és pártvezetései, köztük Csehszlovákiáé is, a Nyugattal olyan egyéni és nem koordinált gazdasági kapcsolatokat építenek ki, amelyek figyel­men kívül hagyják ezt a reális veszélyt. Azoknak a forradalmi változá­soknak, melyek most ezekben az országokban zajlanak és megszaba­dítják népeiket a bürokratikus uralomtól, nem csupán a gazdasági re­formokra kellene koncentrálnia, amely megteremti a valós áru- és pénzviszonyokat és a gazdasági önkormányzatot, hanem Európa eme részének szűkebb gazdasági és politikai integrációjára is. Az önkéntes integráció demokratikus elvek érvényesítésével lenne megvalósítható, konföderációs és a gazdasági célszerűség alapján. Példaként szolgálhat ehhez Nyugat-Európa fokozatos integrációja. Európa népeinek és az egész világnak a fejlődése olyan irányba mutat, hogy az államok közti határok fokozatosan el fogják veszíteni jelentőségüket.

12. A világ egyenlőtlen fejlődését, amely egyre mélyülő szaka­dékként jelenik meg az igen fejlett kisebbség és a szenvedő fejlődő vi­lág között, alapvető problémának tartjuk, mind gazdasági, mind poli­tikai, morális és ökológiai aspektusból. Ebbe az állapotba nem szabad belenyugodni. Népünk problémáit mindig egyetemes összefüggései­ben kell szemlélnünk, mivel az emberiség és jogai oszthatatlanok. Igyekezni fogunk Csehszlovákiában tevékenyen szolidaritást vállalni a világ fejlődő országaival és propagálni fogjuk a világ gazdasági és poli­tikai rendszere megváltoztatásának szükségességét.

13. A Baloldali Alternatíva szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy társadalmunkban kifejlődjön az erős, alulról szerveződő általános tár­sadalmi és politikai aktivitás, amelyben nem csupán formális szerveze­tek, pártok és szövetségek vesznek majd részt, inkább nem formális társadalmi csoportok, kezdeményezések, mozgalmak. Tevékenysé­gük visszajelzést jelent majd, és az ellenőrzés eszközévé válik a hata­lom máig létező társadalomigazgatási struktúráiban és központjaiban, valamint biztosíték lesz a társadalmi élet új bürokratizálódása ellen.

14. A most születő csehszlovák politikai spektrum részének tart­juk magunkat. Hajlandóak vagyunk együttműködni mindenkivel, aki komolyan küzd a demokratikus forradalom győzelméért, vagyis a pártállam bürokratikus apparátusával szemben harcol a demokrá­ciáért és küzd a pozitív politikai és gazdasági változásokért. A Balol­dali Alternatíva tevékenységében részt vehet mindenki, aki egyetért e tézisek fő gondolataival, melyek nyitottak a további vitákra is. A Baloldali Alternatíva tagsága tevékenykedhet más független kezde­ményezésekben, társadalmi mozgalmakban, s akár hivatalos szerveze­tekben is. Mozgalmunk azonban zárt azok számára, akiket felelősség terhel a politikai megtorlásokért, a szociális elnyomásért és az ország gazdasági megtorpanásáért.

1989. november 26.

A Baloldali Alternatíva csoport alapító tagjainak nevében:

Egon Bondy (szül. Zbyněk Fišer), Alexandr Kramer, Petr Kuzvart, Vladimír Říha, Petr Uhl

(Ford.: Hódos Mária)

Catherine Samary, a párizsi „Dauphine" egyetem professzora 1988-ban vaskos könyvet jelentetett meg a jugoszláv kísérletről Le Marché contre l'autogestion [A piac az önkormányzat ellen] címmel. Plan, marché et démocratie – l'expérience des pays dits socialistes [Terv, piac és demokrácia – a szocialistának mondott országok ta­pasztalata] című műve az Institut International de Recherche et de Formation által kiadott CER sorozatban jelent meg.

Pszeudo-szocialista posztkapitalizmus

A szerző a kelet-európai rendszerek formációelméleti értelmezésére és alternatíváik konkrét szaktudományos elemzésére vállalkozik. A kelet-európai történésekkel kapcsolatos vizsgálódásait a mai kapita­lizmussal összefüggésben végzi.

Értelmezése szerint a modern tőkés rendszerekben végbe­ment a kapitalizmus egyfajta „társadalmasítása". Már Keynes at­tól tette függővé a rendszer életképességét, hogy az állam mennyire eredményesen reagál a piacgazdaság által létrehozott konfliktusokra: milyen sikeresen avatkozik be a spontán piaci folyamatokba. A máso­dik világháború után pedig egyre kevésbé lehetett hinni egy olyan piaci automatizmus erényeiben, amely tömeges munkanélküliséget okoz. A kollektív ellenállást többé nem lehetett egyszerűen „irracioná­lisnak" minősíteni. Nyilvánvalóvá vált, hogy az egyes vállalkozók ér­dekei folyamatosan szembekerülnek a társadalom és a nemzetgaz­daság érdekeivel, ezért az állam beavatkozik a gazdaság működésé­be. A hitelek függetlenednek a piaci bázistól. Növekvő mértékben be­következik a termelés, a bérek, a profitok stb. előre való, tervszerű szabályozása. A piac kegyetlen törvénye, az értéktörvény mind ke­vésbé érvényesül. Ugyanakkor a versenykapitalizmus hanyatlásá­val egyre növekvő mértékben lép a termelő beruházások helyébe a spekuláció, illetve a termelő profit helyébe a spekulációs jöve­delem. De mindezek a változások anélkül mennek végbe, hogy elnyomnák a magántulajdont és a profit-motívumot, illetve korlá­toznák a pénz felhalmozási és spekulációs szerepét. Versenykapita­lizmus többé nem lehetséges, de a kapitalizmus társadalmasí­tása megáll a tőkés tulajdonviszonyok előtt. Valójában csak a koc­kázatok „társadalmasításának" tendenciáját hozza létre – önvédelmi megfontolásokból – a modern kapitalizmus.

Ugyanakkor a szocialistának mondott országok sem jutottak közelebb a gazdaság demokratizálásához és a tulajdon társadal­masításához. A bürokratikus tervezés megszüntette a magántulaj­dont és a profit-motívumot, és jelentős iparosítást hajtott végre. De ezért súlyos politikai, társadalmi és gazdasági árat fizettek ezek az or­szágok. A hatalom olyan politikai bürokrácia kezében összpontosult, amely a társadalomra és a dolgozókra hivatkozva, de nélkülük, sőt ve­lük szemben hozza meg döntéseit. Ez a nemzeti bürokrácia („no­menklatúra") elsősorban a munkásság képviselőjeként, annak nevé­ben legitimálja magát. Előmenetele egyszerre függ a tervcélok teljesí­tésétől és a társadalmi nyugalomtól. Jogilag nem tulajdonosa az ál­lami tulajdonnak, ezért – úgymond – a dolgozók és a társadalmi tulaj­don nevében intézkedik. Nem képez külön társadalmi osztályt, de a többlettermékek kollektív tulajdonosaként viselkedik. Tagjai nem vál­hatnak magántulajdonosokká (tőkésekké), csak fogyasztási javakat vásárolhatnak. Így elsődleges céljuk a fogyasztási privilégiumok meg­szerzése és azok megőrzése.

Samary megállapítása szerint a kelet-európai forradalmak hier­archikus társadalmi bázison létrejött nemzeti „termékek" voltak. Kom­binálódtak bennük a polgári demokratikus forradalom vonásai (a nem­zeti és az agrárkérdésben) valamint a proletárforradalom vonásai (antikapitalista dinamikájukban). Egyidejűleg mutatták a tőkés fejlő­dés jellemzőit és a prekapitalista társadalom hagyományait, öröksé­gét. Ezért merül fel a kérdés, hogy lehet-e egyáltalán posztkapitalistá­nak nevezni ezeket a rendszereket. A szakirodalom ezt a társadalom­típust szocializmusnak (ezen belül bürokratikus, állam- és piaci szo­cializmusnak) vagy – egymás közötti ellentéteik, az osztálytársadal­makra jellemző vonásaik stb. miatt – egyfajta kapitalizmusnak nevezi. Samary szerint viszont ezek a társadalmak sem kapitalisták, sem szocialisták, sem valamilyen új osztály által uraltak, hanem hibri­dek, és az ún. átmeneti korszak jeleit viselik magukon. Egy olyan preszocialista korszak jegyeit, amelyben szocialista elemek is jelen vannak, de bürokratikusán eltorzított formában. Ezért számukra nincs garantálva a szocializmus irányába való továbbfejlődés: a bü­rokratizmus mindig megakadályozhatja a társadalmi viszonyok szoci­alista (azaz önkormányzati) átalakulását. E társadalmak kapitalizmus felé történő fejlődése is lehetséges. A mondottak alapján a szerző előnyben részesíti velük kapcsolatban a posztkapitalista társadalom elnevezést – de szigorúan semleges, leíró terminusként. Tehát eluta­sítja a szocializmus és a sztálinizmus fogalmi összemosását, azono­sítását. Álláspontja szerint a szocialista formáció döntő kritériuma valóságos társadalmi tulajdon létrejötte. (Tulajdonon nem em­berek és dolgok viszonyát, hanem emberek egymás közti viszonyát érti.) Hangsúlyozza, hogy a nem pusztán jogi, hanem gazdasági érte­lemben vett társadalmi tulajdon kritériuma: a többlettermék elsajátítá­sának feltételeivel való társadalmi rendelkezés. Az így felfogott társa­dalmi tulajdon olyan társadalmi viszonyokat feltételez, ahol a ter­melési eszközök mindenki által elsajátíthatók. Vagyis az állami tu­lajdon átalakulását jelenti olyan társadalmi tulajdonná, amely nem az állampolgároktól elkülönült államnak, de nem is a dolgozók egyes csoportjainak, hanem a társadalom valóságos ellenőrzésének van alávetve. Nincs szocializmus – fogalmaz – tényleges társadalmi tulaj­don nélkül. Nincs előrehaladás a szocializmus felé a tulajdonviszo­nyok ilyen átalakítása nélkül. Ezért a szocializmushoz való közeledés a szocialista önkormányzat létrejöttét jelenti. A szocialista önkor­mányzat feltételezi a bérmunka elsorvadását, és átalakulását min­denki által, mindenki javára végzett munkává.

A tőkés és a posztkapitalista társadalmak elemzése a szerző szerint azt mutatja, hogy a társadalmi viszonyok különböző ellent­mondásaiban mind nyugaton, mind keleten – immanens módon – ki­fejeződik egy demokratikusan tervszerű rendszer szükséglete. Arra a következtetésre jut, hogy elméleti viszonyítási alapnak egy olyan álla­potot kell tekinteni, amelyben mindkét rendszer ellentmondásai felol­dódtak. Vizsgálódásának deklarált vezérfonalát a társadalmi hier­archiát, kizsákmányolást, elnyomást elsorvasztó rendszer lehetősé­gének hipotézise képezi.

A vázoltak függvényében nem meglepő, hogy a szerző hamis al­ternatívának, tévesnek minősíti a „terv vagy piac" kérdésfeltevést. A bürokratikus tervezés reformátorai rendre figyelmen kívül hagy­ják a gazdasági demokrácia, a közvetlen társadalmi választások lehetőségét, alternatíváját. Ezért kényszerülnek egy elméletileg hi­bás alternatívába: a bürokratikus tervezés (és az állam totalitarizmu­sa) vagy a piaci racionalitás választásába. Ugyanakkor látni kell, hogy nemcsak a bürokrácia konzervatív erői utasítják el a piaci ver­sengést, hanem azok a munkások is, akik nem tudják elfogad­ni, hogy egy számukra külsőleges gazdasági álracionalitás ne­vében bármikor elbocsátható „termelési tényezőként" kezel­jék őket.

Bürokratikus centralizmus

Az állami tulajdonban levő termelési eszközök és tőkék működtetésé­ről a politikai és gazdasági bürokrácia dönt. Az állami szektorban fel­számolja a piaci mechanizmusok érvényesülését, és központi terv­gazdálkodást vezet be. Itt tehát – annak ellenére, hogy a termékeknek van ára – nem árutermelés folyik. Az árakban valójában a tervezők társadalmi céljai öltenek testet.

Komái elemzéseire támaszkodva mutatja be a szerző a gazda­sági alapegységek működési logikáját. A termékek forgalma (eladha­tósága), a nyereség és a veszteség nem módosítja az elosztható jö­vedelmet. A nagyvállalatok munkásosztályánál egyfajta egalitarizmus érvényesül: a „mindenkinek munkája szerint" elv helyett a tényleges munkavégzéstől elváló béreket fizetnek.

A bürokratikus tervezés semmi döntési jogot nem ad a dolgozók­nak sem a termelés megválasztása, sem a munkaszervezés terüle­tén. Az állam puszta bérmunkásokként alkalmazza őket, ami a tőkés rendszerrel közös elem. Samary szerint ez a racionális magja annak, hogy egyes elemzői államkapitalistának nevezik a posztkapitalista társadalmakat. Ugyanakkor ő – kevésnek tartva ezt a kritériumot – vi­tatkozik az említett azonosítással, mondván: más a bürokratikus irá­nyításból és a más a piaci automatizmusokból fakadó elidegenülés. Jóllehet a munkás bért kap, de munkaereje nem áru. Munkaerejét nem piaci mechanizmus közvetítésével kell eladnia.

Mivel a dolgozó semmilyen formában nem tulajdonos, nem áll ha­talmában a munka szervezésébe és célszerűségébe beleszólni. Nem kis mértékben ez magyarázza á rendszerre jellemző pazarlást és alacsony termelékenységet. Ugyanakkor a tervgazdálkodás pozi­tív oldala a dolgozók számára, hogy véget vet a gazdasági szaba­dosságból adódó fenyegetésnek: a munkanélküliségnek. A stagná­lás állapotában sincs munkanélküliség, és a veszteséges vállalatok bezárása sem történik meg. A rendszer mozgását központi politikai döntések irányítják – a piaci szankciók logikájának érvényesítése kül­sőleges lenne a rendszer értékeivel, mechanizmusaival szemben.

A vezető párt monopolhelyzetéből ebben a rendszerben szerve­sen következik a dolgozók politikai atomizálása. Ez felel meg a bürok­ratikus gazdaságirányításnak és kormányzati uralomnak. Vagyis a nemzeti bürokrácia egyszerre gazdasági, társadalmi és politikai kate­gória. E bürokrácia és a bérmunkások viszonya a parazita kizsákmá­nyolás egy formája: a bürokrácia a politikai kisajátítás aktusára tá­maszkodva privilégiumokat élvez. Privilégiumai azon alapulnak, hogy a dolgozó osztály nevében uralkodik. Vagyis gazdaságilag nem füg­getlen: jövedelme az új termelési módban egy bizonyos funkcióhoz kötött. Helyzete törékeny: minél centralizáltabb a rendszer, annál in­kább ki van téve a dolgozók legcsekéiyebb önálló mozgolódása ese­tén a politikai halál fenyegetésének. A független szakszervezet és a politikai szervezkedési jog hiánya miatt a munkások tudatában a bü­rokrácia nem válhat a termelési eszközök legitim tulajdonosává. Konf­liktushelyzetekben a dolgozók ismételten arra hivatkoznak, hogy ők az igazi tulajdonosok, és a bürokrácia ellen fordulnak.

A bürokratikusán centralizált tervezés megszüntette a társa­dalmi kapcsolatok piaci mechanizmusoknak történő alávetettsé­gét, de nem helyettesítette azokat szocialista társadalmi viszo­nyokkal: a dolgozóknak semmi ellenőrzésük nincs a termelés felett; nem érvényesül a nagy társadalmi választásokra vonatkozóan politi­kai és gazdasági demokrácia. Röviden: a magántulajdon ezen meg­szüntetése a társadalmi hierarchiának, a kizsákmányolásnak, az elidegenülésnek csak tőkés formáját szüntette meg – ráadásul anélkül, hogy akár ez is szilárd eredmény lenne.

Piaci mechanizmusok alkalmazása a tervben

Samary a kelet-európai reformok elemzésével kapcsolatban is vitatja a szokásos „terv vagy piac" séma helyességét, és Brus nézeteihez csatlakozva terv és piac különböző kombinációiról, piaci elemeknek a tervezés keretein belül való felhasználásáról beszél. A szóban forgó reformoknak annak idején két eltérő értelmezése honosodott meg a szakirodalomban: 1. átmenetet, átvezetést képeznek a „piaci szocia­lizmusba", valójában azt hivatottak előkészíteni; 2. a piacgazdaság elkerülése érdekében a tervgazdálkodás belső reformját hajtják vég­re: szabályozott piacot, „terv által ellenőrzött piacot" hoznak létre. Sa­mary véleménye ez utóbbi értelmezéshez áll közelebb, de csak jelen­tős kiegészítésekkel fogadja el azt. Ő ugyanis abból indul ki, hogy mi­vel a hatvanas-hetvenes évek reformokkal kísérletező szocializmu­saiban a gazdasági reformokat nem kísérte hasonló szintű társadalmi és politikai demokratizálódás, ezért ezeket a reformokat elsősorban úgy kell felfogni, mint a nemzeti bürokrácia eszközét saját hatalmának átmentésére – vagyis egy tényleges társadalmi demokratizálódás megakadályozására. Ez a réteg azért köt szövetséget a technokraták­kai, hogy a társadalommal szembeni kiváltságos helyzetét megőriz­ze. Azért tereli a reformot piaci síkra, hogy elkerülje annak másik le­hetséges formáját: a tömegek bekapcsolódását a gazdaság és a tár­sadalom irányításába.

A politikai bürokrácia visszafordulása a piaci mechanizmusokhoz előidézi a tőkés országokból jól ismert problémákat, eltérő tulajdonvi­szonyok között. A negatív hatások – egyenlőtlenség, infláció, munka­nélküliség – gyorsan megmutatkoznak. A társadalmi kontroll hiánya lehetővé teszi pénzügyi lobbyk kialakulását. Ugyanakkor a központi terv eszközeként ebben a fázisban fennmaradnak az adminisztratív (rögzített) illetve az ellenőrzött árak, az állami hitelpolitika stb. A bü­rokrácia érdekelt a decentralizálásban, és eltűri a helyi jogok bizonyos fokú kiterjesztését, amennyiben ez nem érinti saját monopóliumát a központi hatalomban. A piaci mechanizmusok homályosabbá, átlát­hatatlanabbá teszik a gazdasági konfliktusokat. A tervezők a helyi igazgatásra és a piacra hárítják át a felelősséget az árak és a bérek mozgásaiért. Ez magyarázza, hogy megnövekszik a bürokrácia tole­ranciája a sztrájkokkal szemben. A szerző hangsúlyozza, hogy a re­formok alapvetően a technokrata rétegre támaszkodnak. Vélemé­nyét – egyebek mellett – a következő viccel illusztrálja. Kádár János tájékozódni akar a reform társadalmi fogadtatásáról. Megkérdezi az egyik vállalatvezetőt: „Nos, mit adott neked a reform?" – „Tudtam venni egy autót a prémiumomból." – „És azután?" – „A maradékot a takarékba tettem." Kádár később egy munkástól is megkérdezi: „Mit adott neked a reform?" – „Tudtam venni a fizetésemből egy pár új ci­pőt." – „És azután?" – „A régit kölcsönadtam az anyósomnak."

Samary vitatja, hogy indokolt lenne bármiféle „magyar csodáról" beszélni. Szerinte a magyar példa is azt mutatja, hogy a meghirdetett reform gyorsan konfliktusba kerül saját deklarált értékeivel, és az „ér­tékek" mögött megjelenik a társadalmi ellenállás. Némiképp leegy­szerűsítve: a hatvanas évek reformjainak társadalmi hatásai centrali­zálási fordulatot provokáltak. Ezt a recentralizálást azután nyitás kö­vette a világpiac felé, aminek nyomán megkezdődött az ország eladó­sodása. Az újabb reformok a piaci mechanizmusokból eredő egyen­lőtlenségekhez és a munkanélküliség megjelenéséhez vezettek. A piac logikája a magasabb hatékonyságot, magasabb termelékenysé­get részesíti előnyben. A tervnek (még a bürokratikusnak is) viszont megvan az a lehetősége, hogy csökkentse az egyenlőtlenségeket (biztosítva elmaradottabb régiók iparosítását, veszteséges vállalatok támogatását stb.). Nyilvánvaló, hogy ez – gazdaságilag tekintve – pa­zarló is lehet. De vannak bizonyos társadalmi, regionális és politikai előnyei. A fél állás nem jó állás, de jobb mint a munkanélküliség.

Kelet-Európában a nemzeti bürokrácia elsősorban nem rendőri eszközökkel, hanem a társadalmi nyugalom biztosításával tudta az uralmát megőrizni. Ebből a következő paradox helyzet adódik. Bár itt a dolgozóknak kevesebb demokratikus joguk volt, mint a fejlett tőkés országokban, mégis eredményesebben voltak képesek szembefor­dulni a piaci mechanizmusokkal. A politikai bürokrácia ti. sok esetben kénytelen volt engedni a dolgozók nyomásának, hogy megőrizhesse hatalmát.

„ Piaci szocializmus"

A piaci reformokat leginkább Jugoszláviában juttatták érvényre 1965 és 1971 között. Samary abból indul ki, hogy egyelőre csak a jugoszláv példa engedi meg a „modell" tesztelését.

A jugoszláv rendszert 1950-től 1965-ig a központi tervnek aláve­tett decentralizált önkormányzat jellemezte. A helyi önkormányzatok valójában egy „fölülről végrehajtott forradalom" eredményeként jöttek létre. Az önkormányzati szisztéma bevezetésének az volt a feladata, hogy egy nehéz korszakban konszolidálja a rendszer alapjait. Mivel azonban megmaradt helyi és vállalati szinten, jogai leszűkültek helyi kormányzati jogokra, ami a deklarált önkormányzati jogoktól való megfosztást jelent. Így ez az önkormányzat inkább csak „kormány­zat" volt – erősen alávetve a helyi és a szakszervezeti hatalmaknak.

1957-től áttérés kezdődött a „piaci szocializmusra". A piacot nyil­vánították az egyedüli eszköznek, amely a termelékenység növeke­dését és a szocialista önkormányzati viszonyokat megvalósítani ké­pes. A helyi önkormányzat az etatista tervezés keretei között maradt. Másrészt viszont alá lett vetve a hitelintézeteknek. 1965 után sem a tervezés elvetéséről van szó, hanem terv és piac korábbi hierarchiájá­nak megfordulásáról. Végbemegy a gazdasági döntések jelentős mértékű depolitizálódása. Bekövetkezik a termelési eszközök deetatizálása, illetve a felhalmozás decentralizálódása az egyes termelő­egységek és a bankok irányába. 1970-re a termékek kétharmad része szabadárassá válik. A technológiai fejlesztések következtében jelen­tősen növekszik a munka termelékenysége (ugyanakkor a tőke ter­melékenysége némiképp csökken).

A folyamat másik oldalán megjelenő negatív gazdasági és társa­dalmi hatásokat is sorra veszi a szerző. Az adott korszakban központi politikai problémává válik, hogy az egyének és a kollektívák által elért helyzet nem racionális a társadalom egésze számára. Növekszik a tá­volság az egyéni érdekek és a társadalmi szükségletek között. A két ellentétes logika konfliktusba kerül egymással. Formálisan megnö­vekszik – a magánszektor kárára – a „társadalmiszektor". Valójában azonban – mind a makrogazdasági terv, mind a vállalatok területén – a „társadalmi tulajdon" gazdasági ellenőrzésének csökkenéséről kell beszélni. A korszak jellemzői: az árak emelkedése, 12 százalékos munkanélküliség, inflációs mozgás, a dinár leértékelése. A nemzeti pénz értékének ingatagsága miatt egyfajta devizakultusz alakul ki, és egyre inkább ez válik a csere motorjává. A reform során fokozatosan megszűnik az egyenlőségeszmény: a munka szerinti bérezés esz­ménye. Annak keresése nyomán, hogy miképpen lehet növelni a nye­reséget, kialakul a piaci eredmények szerinti jövedelemelosztás. Ám az egyenlőtlen feltételekből a jövedelmek szélsőséges aránytalan­sága következik (ami ismétlődő sztrájkokhoz vezet). Mindez fokozot­tan érvényes a tagköztársaságok közötti viszonyra. A piaci esélyek egyenlőtlensége miatt a szegény régiókban körülbelül fele akkora fi­zetést lehet kapni ugyanazért a tevékenységért („kulturális különbsé­gekből" fakadó kizsákmányolás). Samary kommentárja szerint nehéz és hosszú folyamat a régiók fejlettségi szintjének kiegyenlítődése egy centralizált felhalmozási és újratermelési politika keretében. De telje­sen lehetetlen egy szolidaritás nélküli piacgazdaságban.

A reform – úgymond – felerősíti a nyereség csábítását, és elfo­gadja – ha nem is totálisan – a privilégiumok új formáját: a piaci viszo­nyokból fakadó egyenlőtlenségeket. A tőkés társadalmakban teljesen legitim a tőkejövedelmek termelő befektetése. Egy olyan társadalom­ban viszont, mint Jugoszlávia, ahol nem létezik tőkepiac, és ahol a magántulajdon státusza törékeny marad, a gazdagság felhalmozása más formákat ölt, és vagy tiltott tevékenységekhez, vagy fogyasztási privilégiumokhoz vezet. A piaci decentralizáció megsokszorozza a könnyű és spekulatív nyereségszerzések lehetőségét.

A tárgyalt korszakban bekövetkezik az igazgatás hivatásszerűvé tétele, ami lényegében a politikai hatalomban való részesedés felé tett lépés: a technokrácia kezdi kiszorítani a régi „politokráciát". A mun­kástanácsokban és a dolgozói gyűléseken jelentősen csökken a mun­kások száma – az erőviszonyok eltolódnak a vállalati igazgatási szer­vek javára. Az ebben az időszakban kedvelt összevonások is az igaz­gatói csoportok hatalmát növelik. A kialakult helyzetet „önkormány­zati" kvázi-bérmunkás viszonyoknak nevezi a szerző. A vállalatok fel­halmozási irányáról és pénzügyi politikájáról – formálisan jóváha­gyatva a dolgozói testületekkel – az igazgatói csoportok döntenek. A kvázi-bérmunkások jogai arra korlátozódnak, hogy szembeszálljanak az életszínvonal romlásával.

A tőkéknek és a termelési eszközöknek nincs valódi tulajdonosa, ezért alig lehet alkalmazni a tőkés racionalizmust, amely a nyereség maximalizálására és a termelési költségek csökkentésére irányul. A piacgazdaság bevezetése nem oldja meg a pazarlás és a túlberuházás problémáját. A vállalati igazgatót sokkal kevésbé érdekli a terme­lési eszközökkel való pazarlás és a pénzügyi felelőtlenség, mint saját pozíciójának megőrzése. Ebből a szempontból nincs minőségi kü­lönbség a bürokratikusán centralizált tervezés és a jugoszláv típusú „önkormányzati" piacgazdaság között (sőt az utóbbiban sokkal na­gyobb a nemzeti erők szétforgácsoltsága). Lényegét tekintve az „ál­lamszocializmus" és a „piaci szocializmus" azonos társadalomala­kulat.

A jugoszláv kísérlet paradox következménye, hogy a piaci refor­mok negatív hatásai a – bármily bürokratikus – tervezés társadalmi pozitívumaira irányítják a figyelmet. Egyúttal azonban arra is rávilágí­tanak, hogy a bürokratikus tervezés egyoldalú, és önmagában (vagyis dolgozói ellenőrzés nélkül) nem képes megvalósítani a tervezésben rejlő gazdasági és társadalmi lehetőségeket.

Jugoszláviában a hatvanas évek végén megjelent mozgalmak, de a korabeli közgazdászok egy része is egyidejűleg állt szemben a „piaci szocializmussal" és a centralizált bürokratikus tervezéssel. A termelési eszközök puszta dezetatizálása helyett valóságos társadal­masításukat tartották szükségesnek. Olyan koncepciót fejtettek ki, amelyben a piac a társadalmi önkormányzat eszközeként működik. Például Alexandr Bajt individuális társadalmi tulajdon, Branko Horvát „decentralizált társult szocializmus" létrehozásának lehetőségéről írt. A társadalmi nyomás hatására Jugoszláviában 1971-ben újabb fordu­lat következett be: megállt a piaci mechanizmusok kiterjesztése. De ekkorra már visszafordíthatatlanná vált a társadalmi szolidaritás le­rombolása. Ezért a nemzeti bürokrácia el tudta érni, hogy a társadalmi folyamatok demokratizálása helyett a „politokrácia" és a technokrácia között új kompromisszum, illetve ennek megfelelően részleges re-centralizálás jöjjön létre. (1971 után a beruházások 70 százalékát is­mét az állam ellenőrzi.)

A társadalmi önkormányzati alternatíva

Az 1971 utáni recentralizáció azt mutatja, hogy a reform jugoszláv formája, a „piaci szocializmus" nem bizonyult életképesnek. Egyes nemzetközi pénzügyi szervezetek szerint a dolgozói ön­kormányzat miatt, a szerző szerint viszont elsősorban azért nem, mert szembekerült az önkormányzati elvekkel: ahelyett, hogy ki­bontakoztatta volna, megfojtotta az önkormányzatban rejlő társa­dalmi lehetőségeket. Az önkormányzatnak csak helyi formáit engedte létrejönni, amelyek törekvése – mint Ota Šik rámutat – kimerül a jöve­delemorientáltságban, így szükségképpen konfliktusba kerül a mak­rogazdasági egyensúllyal és az infláció ellenőrzésére irányuló szán­dékkal. Az önkormányzatnak csak ez az atomizált változata képes il­leszkedni a „piaci szocializmus" logikájához, amely szerint a piaci árak képezik az egyetlen gazdasági jelzést. A piaci jelzés azonban – hangsúlyozza Samary – csupán rövid távú és lokális jövedelmezőség kalkulálását teszi lehetővé. A hosszú távú kalkulálás és a társa­dalmi hatások figyelembevétele a demokrácia kiterjesztését igényli: atomizált önkormányzat helyett az önkormányzati elvek makrogazdasági, össztársadalmi, nemzeti méretekben való ér­vényesülését. A szerző megítélése szerint az jelentene elmozdulást egy tényleges – és társadalmi népszerűségre is igényt tartó – reform irányába, ha biztosítanák a termelés és a (belső valamint külső) áru­forgalom tényleges társadalmi választásoknak való alávetését. Ez azonban a társadalom radikális demokratizálódását igényli, a munká­hoz való jogot és a termelés területén való demokráciát: a társadalmi­lag szükséges munka demokratikus elosztását valamennyi termelő­egység között, és ennek megfelelően a jövedelmeknek – a helyi egyenlőtlenségeket áthidaló – társadalmi össztermelékenység sze­rinti elosztását. A megoldás tehát nem egyszerűen a bürokratikuster­vezés felszámolása, hanem – a tervezés demokratizálása révén – ön­kormányzati tervezés kialakítása. Ugyanakkor kiemeli: a gazdaság és a társadalom önkormányzati szerveződése racionális technikákat, de az emberek döntéseinek alávetett racionális technikákat követel meg.

Vegyük sorra, hogy melyek azok a főbb lehetőségek, amelyek Samary szerint benne rejlenek egy ilyen változásban.

1. Kihasználatlan mikrogazdasági lehetőségek feltárása. Pél­dául a monetáris ösztönzés meghonosítása: a munkaidő csökkenté­se, a legkellemetlenebb munkák megszüntetése, az önkormányzati munkaszervezés stb.
2. A társadalmi önkormányzat feltételezi neki megfelelő döntési mechanizmusok kialakulását, amelyek biztosítják a termelés, felhal­mozás, beruházások, árak, jövedelmek demokratikus megválasztá­sát. Vagyis a társadalmi kapcsolatokban megfordul piac és önkor­mányzat viszonya: a piac az önkormányzat eszközévé válik. Ez pedig olyan koherens rendszert eredményez, amelyben célok, eszközök, termelési és elosztási viszonyok, a munka mértékének kritériumai és a különböző ösztönzések újraegyesítik a termelőt, a fogyasztót és a vezetőt.
3. A bürokratikus és a piaci ellenőrzés helyébe dolgozói ellenőr­zés lép. így például a hiteleket is demokratikus procedúra tárgyává le­het tenni, ezáltal nyilvános, pluralista társadalmi ellenőrzésnek alá­vetni. Ez megnyitja az utat a makrogazdasági és a közép- illetve hosszú távú stratégiai kalkulálás előtt. A tervezés demokratizálása lehe­tővé teszi a társadalmi erőforrások ellenőrzését és a hosszú távú vá­lasztásokat. Az ilyen tervezés már nem munka elidegenültté tételé­nek, a dolgozók alávetésének – az emberek számára külsőleges – eszköze. Sőt: a demokratikus terv nem is egyszerűen külső eszköz, melyet az önkormányzatok céljaik megvalósulása érdekében alkal­maznak, hanem maguknak az önkormányzatoknak saját döntéseiből keletkezik, és ezek hatására változik.

Ideológiai megfontolások, a társadalmi érzékenységre vetett szigorú tekintet, de méginkáb az elmúlt hetven év társadalmi és gazdasági gyakorlatának figyelmen kívül nem hagyható következményei befolyásolják azokat az elképzeléseket, amelyek a „gyökeres gazdasági reform" keretében a Szovjet­unióban megvalósuló tulajdonreformot meghatározzák. A szovjet tulajdonreform körvonalai már jól kivehetők a kü­lönféle kormányprogramok, népképviselői koncepciók, regionális javaslatok, továbbá a kérdés társadalmi és par­lamenti vitájában elhangzott vélemények alapján. Megál­lapítható, hogy amint a politikai intézményrendszer re­formjában átmeneti szakaszról, itt is egy átmeneti tulaj­donstruktúra létrehozásáról van szó. Ennek lényege a mai szovjet fogalmak szerint szocialistának minősíthető kollektív tulajdonformák preferálása azzal a céllal, hogy a gazdaság minden szeletében gazdát találjanak a működő termelőesz­közökhöz; még ha ez nem jár is minden esetben együtt tulaj­donosváltozással, ám az esetek többségében a tulajdonosi funkciók megosztását jelenti.

Eddigi tulajdonformák

A változások, az újdonságérték megfelelő értékeléséhez szükséges, hogy áttekintsük a szovjet gazdaság eddigi, meg­lehetősen leegyszerűsített tulajdonstruktúráját. Ezenközben nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez a leegyszerűsí­tés nem természetes folyamatok, hanem kemény politikai be­avatkozás eredménye.

Lényegében három tulajdonforma létezett, az állami, a szövetkezeti és a szövetkezetinek már elméletben sem nyil­vánított kolhoztulajdon. A csaknem fehér holló ritkaságá­val előforduló egyéni kézművesek szerszámait, később az engedélyezett magántaxizáshoz szükséges gépkocsit, a ma­gán-munkatevékenységet folytatók termelőeszközeit szemé­lyi tulajdonnak – tehát gazdaságon kívüli tulajdonkategóriá­nak minősítették, abból a gyakran hangoztatott megfontolás­ból kiindulva, hogy nem alkalmas mások kizsákmányolására.

Az utóbbi időben az állami tulajdont már elméletben sem próbálta társadalmiként, össznépiként minősíteni a tudomány. Semmilyen ideológiai csavarással nem lehetett takar­gatni a tényt: az adott felépítményi rendszerben a társadalom­nak nem álltak rendelkezésére a tulajdonosi jogok tényleges gyakorlásához szükséges mechanizmusok. Ezek a jogok – mint az a Legfelsőbb Tanácsnak a tulajdonról folytatott vitájá­ban elhangzott – a tulajdon birtoklásának, haszonélvezeté­nek és a vele való rendelkezésnek a jogai, egészen az elide­genítéshez való jogig. A társadalom ezeket a jogokat az adott intézményrendszer keretein belül nem tudta gyakorolni.

Volt idő, amikor a konzervatív társadalomtudomány meg­próbálta elméletileg feloldani ezt az ellentmondást, de nem ju­tott túl a gyakorlat által többszörösen kompromittált fejtegeté­sen, miszerint az állam össznépi állam, a társadalom egészé­nek érdekében cselekszik. Mielőtt szétpattant volna a tudo­mányos szappanbuborék, erősen feszített felszíni erőiből még levezették, hogy éppen ezért az állami tulajdon sokkal szocialistább, mint a többi kollektív tulajdonforma, például a szövetkezeti. Megjósolták az utóbbi fokozatos, de szüntelen közeledését az előbbihez, s ha ez nem akart spontánul bekö­vetkezni, a politika, a gazdaságirányítás „segítette és ösztö­nözte" ezt a folyamatot, konkrét károkat okozva így a gyakor­lat síkján a gazdaságnak.

A sokasodó válságjelek nyomán mind egyértelműbbé vált, hogy az állami tulajdon monopolizált apparátusi tulajdon­ként, elsősorban ágazati, tehát minisztériumi tulajdonként működik. Ebben a rendszerben legjobban a gazda – a tulaj­don hasznát közvetlenül élvező, ezért azt hatékonyan működ­tető gazda – hiányzott. Ez a hiány annak a felismerésnek a nyomán vált egyértelművé, hogy az állam (és ha az demokra­tikusan ellenőrzött állam, akkor rajta keresztül a társadalom) közvetve szintén nyer ezen az ésszerűbb működtetésen, mi­közben – állami tulajdonról lévén szó – megőrzi a tulajdon fe­letti rendelkezés jogát. A gazdasági reform mostani szakaszá­ban a tulajdon oldaláról nézve ez a gazdakeresés a legfonto­sabb momentum.

(Inprecor)

Tulajdonreform

Ahogy a politikai intézményrendszerben még csak szocialista véleménypluralizmusról és nem intézménypluralizmusról van jelenleg szó a Szovjetunióban, úgy a tulajdonreform kereté­ben a szocialista tulajdonformák sokfélesége, tehát nem a „vegyes gazdaság" az elfogadott formula. Szovjet értelmezés szerint a „szocialista" tulajdonformák mindenképpen csoport­tulajdont vagy a tulajdonos, esetleg családtagjai által közvet­lenül működtetett egyéni tulajdont jelentenek. A legfelsőbb ta­nács szónoki emelvényéről elhangzott ugyan a figyelmezte­tés, hogy az ülésteremben valaki által Vlagyimir Iljics Lenin úr­ként megnevezett nem ostoba kommunista véleménye sze­rint nem feltétlenül a tulajdonnak kell szocialistának lennie, hanem az államnak, amely a maga eszközeivel befolyásolja annak működtetését, ellenőrzése alatt tartja az abból befolyó jövedelmeket, s az így szerzett bevételeket szocialista mó­don használja fel, de a honatyák többsége nem ment el idáig, és nem ezt a szemléletet tükrözik az eddig kiadott dokumentu­mok sem.

A kormánynak az össznépi vitára bocsátott, majd a tör­vényhozás elé terjesztett gazdasági programját alapul véve a következő tulajdonformák sorolhatók fel:

Láthatjuk, hogy ebben az elképzelésben a tulajdonformát a működtetés formája határozza meg. így lehet például „bér­leti tulajdonról" beszélni, amely tulajdonképpen állami tulaj­don, de a tulajdonos a bérleti díj fejében lemond jogainak egy részéről, a működtető bérlő javára. Ez a lemondás azonban nem csupán a bérbeadás hasznára épülő önkéntességen ala­pul, hanem a bérlők törvényi garanciákat is kapnak, hogy be­ruházásokra, korszerűsítésekre ösztönözzék őket, sőt, a bér­let útján idővel megválthatják a tulajdonjogot, a bérlemény ki­zárólagos tulajdonosaivá válhatnak.

Földtulajdon nélkül

A kép még összetettebb a mezőgazdaságban. A Szovjet­unióban nem létezik földmagántulajdon. Az októberi forrada­lomnak a földről szóló dekrétuma össznépi tulajdonná nyilvá­nított minden földet. Ez az azonnali és teljes nacionalizálás ál­lami tulajdont hozott létre többféle használati formával. A gaz­dasági reform mindeddig nem vállalta ennek megváltoztatá­sát. Itt most számos okot felsorolhatnánk, de a legnagyobb – ma vállalhatatlannak tűnő – feszültségek abból származná­nak, ha a jelenlegi földhasználót jegyeznék be tulajdonosként, vagy a földet elvennék a jelenlegi használótól és más tulajdo­nosnak adnák. Figyelembe kell venni egyfelől a kolhozok, szovhozok megalakításának körülményeit, másfelől a szemé­lyi művelésre, használatra átadott kiskertek, házhelyek, üdü­lőtelkek elosztásának korábbi, gazdaságon kívüli szemponto­kat is érvényesítő elvét, s megállapítható, hogy egy ilyen rendelkezés nagyon sok vonatkozásban igazságtalannak, el­fogadhatatlannak minősülne. Így most az a fő kérdés, hogy az államigazgatás melyik szintje, intézménye gyakorolja a tulaj­donosi jogokat. Ennek eldöntésekor olyan szempontokat kell figyelembe venni, amelyek a nemzetiségi érdekek és törekvé­sek, továbbá a helyi és központi szervek közötti új funkciófe­losztás síkjában is megtörnek. Eddig állami vállalat (szovhoz és az állami rendszerbe integrált kolhoz, illetve ezek felsőbb szervei), helyi tanács (formálisan általában területi szintig, az üdülőtelkek, kertek, építési telkek esetében), köztársasági minisztérium (az irányítási körébe tartozó iparvállalatok földje esetében), szövetségi minisztérium (ha központi irányítású iparvállalatok, bányák, erdők, védelmi objektumok, infrastruk­turális létesítmények területéről volt szó), de akár a miniszter­tanács is gyakorolhatta ezeket a jogokat.

Most az iparban az új tulajdonstruktúrának megfelelően rendeznék a tartós földhasználati jogokkal kapcsolatos kérdé­seket, a mezőgazdaságban a területileg illetékes tanácsok – többnyire a közvetlen helyi szint – lennének a joggyakorlók. A törvényalkotók így jobban biztosíthatónak látják a nagyüzem szempontjából nemkívánatos versenytársaknak minősülő bérlők, egyéni gazdálkodók érdekeinek védelmét a nagyüze­mekkel szemben. Megjelennek a nem a földre vonatkozó új tulajdonformák, a családi tulajdon (falusi család háza, gazda­sági épületei, eszközei), a farmertulajdon (lényegében ugyanaz több termelőeszközzel) és a bérlői tulajdon (a föld­bérlő által a bérelt területen létrehozott új, vagy megvásárolt, már ott lévő értékek). Ezek mindegyikéhez törvényileg szabá­lyozott, tartós földhasználati jog is társul – ami akár örökíthető – azzal, hogy a földet nem művelő, nem megfelelően használó személytől ez a jog meghatározott eljárás keretében meg­vonható.

Az átmenet módjai

Az elmondottak alapján a Szovjetunióban ma az a legfonto­sabb, széles körben és különböző szándékokkal hevesen vi­tatott kérdés, hogy hogyan lesz az eddigi monolitikus ál­lami tulajdonból sokféle tulajdon, hogyan és milyen dön­tések által változhat meg a tulajdonforma? A számos le­hetséges válasz mindegyikét nem sorolhatjuk fel, már csak azért sem, mert sok esetben még az elméleti viták szintjén vál­toznak az elképzelések. Legfeljebb a minisztertanácsi vagy törvényhozási dokumentumokba már belekerült legfontosabb módokat vagy a gazdasági gyakorlatban már működő, álta­lunk ismert formákat mutathatjuk be.

A gyökeres gazdasági reform vitára bocsátott keretdoku­mentuma értelmében az elsősorban adminisztratív intézke­désekkel irányított állami vállalatok közé tartoznának az egyesített országos energiarendszer szövetségi jelentőségű vállalatai, a vasúti, légi és tengeri közlekedés, a posta és táv­közlés, a védelmi ipar vállalatai és a többi olyanok, amelyeket a törvényhozás felvesz erre a listára. Az ilyen vállalatok dolgo­zóit állami szolgálatban állóknak minősítenék (a számukra megszabott feladatok teljesítése esetén), magas szintű bére­zést és szociális ellátottságot szavatolnának nekik. Nyilván­való, hogy az ilyen vállalatok némelyike tervezett veszteség­gel működne, tehát elkerülhetetlenül költségvetési pénzekkel kell őket támogatni.

A többi vállalat esetében az állam szerződéses alapon bérletbe adná tulajdonát az ott dolgozók közösségének. A dokumentum ezt a szerződéses-bérleti formát tartja az állami tulajdon megőrzése mellett bevezetendő teljes gazdasági önelszámolás megvalósításával leginkább adekvát formá­nak. A denacionalizálás mélyebb fokát a vállalatok – elsősor­ban a bérleti rendszerben üzemelők – részvénytársaságokká alakítása jelentené. Ebben az esetben az állam nemcsak adókból, hanem az általa birtokolt részvénycsomag osztalé­kából is bevételhez jutna. Meglenne a lehetőség arra is, hogy idővel a dolgozói kollektíva megvásárolja a bérelt vállalatot, amely így kollektív tulajdonná alakulna.

Ezek a körvonalazódó jogi lehetőségek, amelyeket a gazdasági gyakorlatnak is alá kell majd támasztania.

Az IME (Észtország önálló gazdálkodása) koncepciójának ki­dolgozói, tekintettel arra, hogy minél előbb a gyakorlatban is meg akarják valósítani a köztársasági önelszámolási, tizen­két gazdasági törvény tervezetét dolgozták ki, s ezek kereté­ben konkrét javaslatokat tettek a tulajdonstruktúra átalakítá­sára. Mint azt Riivo Sinijarv, a szakértői bizottság tagja, az Észt Kisvállalatok Szövetségének elnöke, a KEMOTEX Kí­sérleti és Fejlesztési Kisvállalat igazgatója elmondta, Észtor­szágban a következő tulajdonformákat javasolják: Az erőmű­vek, vasút, a posta stb. állami vállalatokként működnének. Utánuk következnének a népi vállalatok, amelyek a delegált tulajdont testesítenék meg. Formálisan az ott dolgozók tulaj­donaként működnének, csak elidegeníteni nem volna joga a vállalatot a dolgozói kollektívának. Lenne részvénytársasági tulajdon, de elsősorban az eleve így létrehozott vállalatok mű­ködnének ebben a formában, és nem a már meglévőket „részvénytársaságosítanák". Fontos és elterjedt forma lenne a szövetkezeti tulajdon. Működnének állami kisvállalatok. A központi elképzelések bérleti formáját helyettesítő delegált tulajdon mellett ez a másik figyelemre méltó elképzelés. Ezek száz főnél nem többet foglalkoztató kisvállalatok, amelyek te­vékenységében magas hányada van a szellemi munkának, irányítási szerkezetük könnyen áttekinthető, működésük ru­galmas, erősen nyereségorientált. Létrehozásukhoz viszony­lag kevés tőke kell. Személyek, csoportok vagy intézmények életképesnek látszó, szakértői testületek által elfogadott ötle­teit lehet így gyorsan, viszonylag kevés állami tőkével, kölcsö­nös kockázattal megvalósítani. Az állam a befektetett pénz gyors megtérülésének, a tudományos-műszaki haladás hú­zóágazatai fejlesztésének, a foglalkoztatottak létszámához mérve stabilan nagyösszegű nyereségadó bevételének re­ményében vállalja a kockázatot. Ez a forma lehetővé teszi, hogy a csak szellemi tőkével rendelkezők is vállalkozhassa­nak. Az észt elképzelések egyébként tartalmazzák a tisztán magánvállalkozásokat, tehát magántulajdonnal is számolnak a gazdaságban.

A magántulajdon törvényesítésétől való ódzkodás a Szovjetunióban nem csupán a (Nyikolaj Smeljov szavaival) „már régen elvesztett ideológiai szüzesség" látszatmegőrzé­sének szándékát takarja. Ez egyben annak a ténynek is a tu­domásulvétele, hogy az eddigi gazdasági gyakorlatban ma­gánszemély törvényesen nem juthatott jelentős tőkésíthető többletbevételhez, tehát a magántulajdon elismerése, a tőke­befektetési szabadság egyben a korrupció, harácsolás, hata­lommal való visszaélés révén szerzett illegális pénzek tisztára mosásának lehetőségeit bővítené. Ugyanakkor Gavriil Po­pov, a másik radikális reformközgazdász minden alkalmat megragad annak bizonygatására, hogy egyszerűen csak fél­nek kimondani az „ördög" nevét, de lényegében magántulaj­don a részvényesi tulajdon, a farmer-, a családi meg az egyéni tulajdon, és szövetkezetinek álcázott formában is le­het megbízható és megbízhatóan megvásárolt emberekkel magántulajdont működtetni. Egyszerűbb és tisztességesebb már akkor tiszta helyzetet teremteni. Igaz, ő sem tud mit kez­deni az érdemdús akadémikust messze a kisstílű ügyeskedő „kooperátor" mögé helyező elmélyült értékrendi válsággal, amelytől méltán tart a politika, s amelyet demagóg módon lo­vagol meg „az ember ember általi kizsákmányolásától mentes szocializmust" és „az egyént a társadalom javára történő ma­ximális erőfeszítésekre kényszerítő rendszert" hirdető Nyina Andrejeva.

A központi elképzelés szerint – mint láttuk – a tisztán ál­lami szektornak el kell bírnia az akár tervezetten veszteséges működést, míg – az iparban 1991 kezdetéig, a mezőgazda­ságban pedig 1992 kezdetéig – bérleti vagy más tulajdonfor­mába kell átadni a veszteségesen működő, de nem az állami monopóliumok meghatározott körébe tartozó állami tulajdont.

A szövetkezetek mindeddig kevéssé tőkeigényes, nagy haszonnal kecsegtető, leplezetlenül a hiány szülte lehetősé­geket kiaknázó vállalkozásokra jöttek létre a leggyakrabban. Vlagyimir Tyihonov akadémikus, a szövetkezeti törvény egyik megfogalmazója, a szövetkezetek országos tanácsának el­nöke mondta beszélgetésünk során, hogy a szövetkezetek kimagasló (és irigyelt) eredményei a legtöbb esetben csak az állami gazdaság minősíthetetlenül pazarló és kis hatékony­ságú működésének talaján születhetnek meg. A jövő iránti bi­zalmatlanság is közrejátszik abban, hogy többnyire felvá­sárló-kereskedő, szolgáltató, élelmezési tevékenységet foly­tatnak a működő szövetkezetek, de alig van közöttük kisipari termelő vagy javító. Hat itt az anyag- és eszközhiány, továbbá az, hogy ilyen tevékenységgel csak viszonylag kis nyereség termelhető.

(Inprecor)

Artyom Taraszov a szovjet milliomos. Nem az egyetlen, de a legismertebb. Azzal vált híressé, hogy a „Tyehnyik" szövetke­zet közgyűlése (amely szövetkezetnek ő az elnöke) neki, to­vábbá a kereskedelmi igazgatónak hárommillió rubeles fize­tést szavazott meg az egyik hónapra, mint kiderült, azért, hogy legyen miből fedezni a rugalmas üzleti tevékenység során fel­merülő különféle kiadásokat. Beszélgetésünk során a követ­kezőket mondta el szövetkezetéről:

Tagjai tudósok, mérnökök, programozók, technológusok. Maga az elnök 18 évig dolgozott egy kutatóintézetben, az első három alatt 29 szabadalmazott megoldást dolgozott ki, a kö­vetkező 15 évben ezekből egyet tudott a termelésben alkal­mazni. Hasonló sorsú embereket gyűjtött össze, a tagsághoz nem a pénz, hanem az volt a feltétel, hogy legyenek kiváló szakemberek, ha lehet, a világpiacon is értékesíthető talál­mánnyal. Ilyen a birtokukban lévő ionplazmás vágási techno­lógia, a habfém, egy olyan új anyag, amelynek alkalmazásá­val bármely fémszerkezet súlya a töredékére csökkenthető, egy a folyadékok reakcióját 10-12-szeresére gyorsító vegy­ipari technológiai berendezés, vagy a legújabb nyugati típu­soknál is többet tudó és olcsóbb háztartási mosógép. Ezeket akarják a jövőben nagy tömegben gyártani, saját maguk által létrehozott és felszerelt korszerű üzemeikben.

A szükséges tőkét „melléktevékenységgel" kezdték gyűjteni. Máshol felesleges (vagy annak tartott), tönkremenni hagyott hulladékokat, melléktermékeket, eladhatatlan készle­teket vásároltak fel a hivatalos állami ár 2-3-szorosáért; jól megfizetett külkereskedelmi vállalatokon keresztül nyugatra exportálták ezeket, majd a pénzen számítógépeket vásárol­tak, amelyeket saját programcsomagokkal ellátva az állami ár feléért adtak el többnyire állami vállalatoknak, és minden ilyen körben sokmilliós haszonra tettek szert.

Ügyesen kihasználták a hiányt, az abszurd árrendszert, mozgékonyak, szemfülesek voltak. Tevékenységük azonban semmit sem árul el arról, milyen hatékonysággal működhet a szövetkezeti tulajdon a mai Szovjetunióban. Ha egyszer mégis megépülnek, tervezett saját üzemeik tevékenysége adja majd meg erre a választ.

Nem kevésbé képtelen, de témánk szempontjából hasz­nosabb referenciaalap a „Szigma" Szövetkezeti Termelési Egyesülés története. Első kézből, vagyis Alekszej Zaharov el­nök és Jurij Kurnoszov általános elnökhelyettes elmondása alapján:

1988 őszén egy ötletdús és a szovjet gazdaságirányítás útvesztőiben bizonyára jól tájékozódó ember maga mellé vesz két kitűnő fiatal szakembert, egy mérnököt és egy vörös diplomával frissen végzett jogászt, majd hárman – képletesen szólva – összeadnak három tollat és három füzetet, és meg­alakítják a Szigmát. A háromtagú, vagyonnal gyakorlatilag nem rendelkező, „szövetkezet" odamegy a nagy munkásmoz­galmi hagyományokkal rendelkező, félig hadiüzem moszkvai „Dinamó" termelési egyesülés vezérkarához és szerződést köt, amelynek alapján a Szigma bérbe veszi az egyesülés egyik üzemének emelődaruk kezelő szerveit, vezérlőpultjait gyártó műhelyét és még néhány présgépet. A bérleti szerző­dés értelmében a bérbe vett műhelyben gyártott minden ter­méket a bérbeadó egyesülés vásárol meg szabott állami áron.

A szövetkezet létszáma hamarosan öt főre nő, de az emelődaruk elektromos motorjait gyártó műhelyt is bérbe ve­szi. Azóta a Dinamó egyesülés több más egysége is bérletbe került, más szövetkezetek is jelentkeztek vagy alakultak a gyáron belül, s az első fecske, a Szigma létszáma is megsza­porodott, ma már 28-an vannak. Nincs már közöttük a leváltott alapító első elnök, akinek átgondolatlan döntései sok kárt okoztak, hajthatatlansága pedig elmérgesítette a szövetkezet és a nagyvállalat vezetésének viszonyát. 11 tag a Dinamó dol­gozói közül került ki. Ők olyan mérnökök, termelésirányítók, művezetők, akiknek kulcsszerepük van a bérelt műhelyek üzemeltetésében. Ez kompromisszumot tükröz, a Szigma tu­lajdonképpen ezen az áron tudta magába integrálni a műhe­lyeket, vagy tudott beépülni az ottani struktúrákba. A szövet­kezet megjelenésével a bérbe vett műhelyek dolgozóinak bére átlagosan a duplájára nőtt, így mindenki elégedett.

Az első szerződésben még úgy szerepelt, hogy a bérleti díjat „a felek megegyezése alapján" határozzák meg. Ez a ki­tétel volt a trójai faló, amelynek segítségével a szövetkezet egyáltalán az üzemen belülre juthatott. A vállalatvezetés a bérlemények korábbi bruttó árbevétele alapján szabta meg a bérleti díjat, ennek a mutatónak a pontos nyereséghányadát senki sem tudja kimutatni. Nincs pontos formula, amelynek alapján a bérleti díj megállapítható lenne. A vállalat természe­tesen ragaszkodott ahhoz, hogy saját rezsiköltségeinek levonása után több maradjon neki a bérleti díjból tisztán, mint ko­rábban a bérbe adott műhelyekből származó könyv szerinti nyeresége volt, vagyis gazdálkodása javuljon. Ezért a szövet­kezet beleegyezett például abba, hogy az amortizációt a bé­relt berendezések eredeti új ára alapján számolják, jóllehet 10-20 éves gépekről van szó. (A két műhely bérleti díját végül is 5,5 millió rubelben állapították meg, majd újabb alkudozá­sokat követően az 1989. harmadik negyedév kezdetétől 1,5 millió rubellel csökkentették az éves bérleti díjat. A szövetke­zet gazdasági szakemberei más bérszámítási módszerekkel évi 2 milliós bérleti díjat számítottak, ami csak a fele a ma ér­vényesnek, az igazság bizonyára valahol a két számítás kö­zött van.)

A bérleti d íj fejében az üzem adja a helyiséget és a beren­dezéseket, az elektromos energiát, a kommunális szolgáltatá­sokat (de például a vidéki telefonbeszélgetések díját már kü­lön fizeti a szövetkezet, csakúgy mint a telexekét). A bérelt műhelyek dolgozói továbbra is élvezik ugyanazokat a szo­ciális szolgáltatásokat, amelyeket korábban, vagyis nem ke­rültek hátrányba a lakáshoz jutás terén, gyermekeik jogosul­tak az üzemi óvodára, ők az étkeztetésre, kaphatnak üdülői beutalókat stb.

A termelés ellátásáért, a nyersanyagért, az alkatrésze­kért stb. formálisan fizet a szövetkezet, vagyis azokat az érvé­nyes állami áron megvásárolja, majd az ezekből létrehozott készterméket ugyancsak az érvényes állami áron visszavásá­rolja az üzem. A két összeg közötti különbségből jut a szövet­kezetnek tagjai és alkalmazottai (a bérelt műhelyekben dolgo­zók) bérezésére és önmaga fenntartására. A bérelt berende­zések karbantartása, felújítása, a szükséges nagyjavítások költsége a bérleti díj fejében az egyesülést terheli.

Annak garanciái, hogy a műhely évente x számú termék előállításához elegendő nyersanyagot, alkatrészt, egyebet kap, nem voltak meg a korábbi rendszerben sem, hiszen ez más részlegek és külső beszállítók teljesítményétől függ. A szövetkezetnek viszont módja van tevékenyen részt venni az egyesülésen belüli kooperációban (én neked több fogaskere­ket gyártok, ha te nekem több tengelyt adsz), kenheti, ösztö­nözheti a szállítókat, és saját munkásait átirányíthatja azokba a műhelyekbe, ahol a neki szükséges alkatrészeket gyártják. Ezen kívül keményebb takarékosságot, pontosabb anyag­nyilvántartást vezettek be, éberen őrködnek azon, hogy ami jár, azt meg is kapják, felkutattak pótlólagos forrásokat (a szi­gorú szabályok miatt az eddigi rendszeren belül és nem azon kívül).

A Szigma menedzsereinek ideje nagyrészt azzal telik, hogy „kiverjék" a nekik szükséges anyagot, alkatrészeket. Az üzem szolgálatai egyre kevésbé érzik kötelességüknek, hogy a „szövetkezetnek" elvégezzék azt a munkát, ami korábban is munkaköri kötelességük volt, jóllehet a bérleti díj fejében ezt nem a szövetkezetnek, hanem a díjat beszedő bérbeadónak végzik, hiszen utóbbi szerződésben vállalta mindezt. Ebből a szempontból a Dinamó nem, vagy csak vonakodva teljesíti a szerződést. A Szigma kénytelen néha a tető javítására, az ab­lak üvegezésére és más hasonlókra is költeni.

Az állami árak szabta keretekbe így is beleférnek. Ez megint csak arra bizonyíték, hogy a korábbi pazarlás, hozzá nem értés és érdektelenség talaján tud eredményes lenni a bérlő, akire más szabályozók vonatkoznak. Más rendszerben, más szemlélettel, lehetőségeik jobb kihasználásával, a vég­eredménytől való közvetlen függőségükkel tudnak hatéko­nyak lenni. Végeredményben tehát megállapítható: normális körülmények között az üzemnek az eredeti struktúrában is hoznia kellett volna a mostani eredményeket, tehát vagy a vállalatvezetés, vagy a szövetkezet fölösleges ebben a rendszerben.

Azért foglalkoztunk ennyire részletesen a Tyehnyik és a Szigma szövetkezetek példájával, mert ebben két olyan – bár a gazdaság működése szempontjából vitatható – a gyakorlat­ban működő modellt fedezhetünk fel, amelynek révén az ál­lami tulajdon – és nem adminisztratív, „kiosztásos", „oda-ajándékozásos" módon – hatékonyabban működő szövetke­zeti tulajdonná alakulhat, ráadásul ez nem a szövetkezet ere­deti tőkeerején, csupán hozzáértésén és eredményességén múlik.

(Ogonyok)

Olyan üzembérletre is számos példa van már, amikor az ott dolgozók veszik bérbe az üzemet. Az első példát egy Moszkva környéki tanácsi üzemként bejegyzett téglagyár szolgáltatta. Veszteséges működése miatt a tanács be akarta zárni a gyárat, a dolgozók azonban másként döntöttek, szer­ződéses üzemeltetésbe vették azt. Azóta a gyár nyeresége­sen működik, a tanácsnak az épületek és az eszközök, a föld­terület használatáért bérleti díjat, nyeresége után az államnak nyereségadót fizet.

Van arra is példa, hogy ügyes mesteremberek egy régi szertárt vagy raktárt bérelnek a tanácstól, ahol autószerelő műhelyt üzemeltetnek. Hivatalosan az állami szervizek árait használják, mégis megtalálják a számításukat, mert a bérleti díj megfizetéséhez elengedhetetlen „terv" teljesítése után lé­nyegében mindenki saját zsebre dolgozik. Gépeik, drága be­rendezéseik nincsenek. Az alkatrészbeszerzés külön ügyes­kedéseket követel meg tőlük.

A már meglévő tapasztalatok alapján sem lehet egyértelműen válaszolni arra a kérdésre, hogy az árrendszer megváltozása, egy valódi piac kialakulása, az ehhez kapcsolódó adórend­szer bevezetése, az új bankrendszer és pénzügyi szabályo­zórendszer hogyan fogja alakítani az egyes tulajdonformák sorsát. Ma kétségkívül az olyan formák vonzása látszik a leg­erősebbnek, amelyek tulajdonképpen a klasszikus értelem­ben vett vállalkozásnak az irracionális működésű állami tulaj­don által korlátozott, de a korlátoktól megszabadulni igyekvő változatai. Kedvező körülmények esetén e formák feltehető­leg mindinkább közelítenének a „szabályos" tőkés vállalkozá­sokhoz. Hogy az ezektől különböző formák – pl. a dolgozók önigazgatása – mennyiben bizonyul életképesnek, ezért jóval kevésbé megválaszolható, de példátlansága miatt az elfogu­latlan szemlélő számára egyúttal jóval izgalmasabb kérdés is.

Hogyan szervezzünk Munkástanácsot?

A dolgozói önkormányzat klasszikusnak mondható for­mája a munkástanács. Harminchárom év után a válsághelyzet néhány üzemben újra életre hívta a munkások önvédelmének ezt a módját. Az első példák követőkre találtak, a mozgalom terjed. A mozgalom segítésére létrejött a Munkástanácsok In­formációs Irodája, s az erők egyesítésének szükségessége az országos szövetség megalakulásához vezetett. Mivel a külön­böző önkormányzati formák között kitüntetett szerepet tulaj­donítunk a munkástanácsnak, e mozgalom alakulásával a jö­vőben többször is szeretnénk foglalkozni. Most a Munkástaná­csok Országos Irodájának a munkástanácsokhoz szóló útmu­tatóját közöljük, s az egyik elsőként létrejött munkástanács felhívását, amely a munkástanács-alakulás egy tipikus esetét mutatja be.

Mikor merül fel a Munkástanács-alakítás gondolata?

Amikor 1945-ben, 1956-ban bizonytalanná vált a vállalatok irányítása, eltűnt a tulajdonos, a dolgozók kezükbe vették a sorsukat, kielégítet­ték természetes igényüket a tulajdonlás iránt. Az eredményt 1945-47 után az egész világon „magyar csodának" nevezték. 1956-ban a mun­kástanácsoknak nem volt idejük a gondolkodásra, a politikai helyzet akkor politikai akciókat kívánt.

Ma is átmeneti időket élünk. A kormány az IMF nyomására az ál­lami tulajdon privatizálására törekszik, bármi áron hajlandó külföldi tőkéseknek átadni azt. Érthető a dolgozók nyugtalansága, hiszen ed­dig úgy tudták, hogy a vállalatuk társadalmi tulajdonban van, és az ál­lam csak kezeli.

A vállalatvezetők által kezdeményezett átalakulások fő célja saját pozíciójuk átmentése, itt sem történik semmi a hatékonyabb gazdál­kodás érdekében.

A dolgozók viszont szeretnek értelmeset, hasznosat csinálni. Mi­vel értenek saját szakmájukhoz, kínt okoz és felháborodást, ha laiku­sok – csak mert olyan pozícióban vannak – beleszólnak a munkájukba. Az Amerikai Egyesült Államokban a szakszervezetek így fogalmaz­nak: „a munkásoknak több a verítékes munkájuk a vállalatban – és jobban szenvednek, ha azt rosszul irányítják -, mint a részvényesek­nek, vállalatvezetőknek, intézményi beruházóknak. Ezért a munkás a tulajdonosokkal, vállalatvezetőkkel együtt részesedni akar a hatalom­ban (a vállalati döntéshozatalban)".

A részvételi jog – a participáció – tehát igénye a dolgozóknak a magántulajdonú vállalatoknál is. Ennél többet igényelnek a jelenleg állami tulajdonú vállalatok dolgozói. Tudják, hogy ha övék lenne a vállalat, mit csinálnának, hogy jobban menjenek a dolgok. Ezért igénylik a tulajdonjogot. Ez a munkástanácsok alakulásának legmagasabbrendű célja.

A közvetlen kiváltó oka a munkástanácsok megalakulásának az önvédelemre törekvés. Ha a vállalatnál baj van, akkor ébred fel erre az igény.

Természetesen ez a „baj" a legkülönfélébb jellegű lehet. Például:

• a vállalat ellen csődeljárást indítottak,
• jelentős létszámot el kívánnak bocsátani,
• több szervezeti egységből-telephelyből álló vállalatnál valame­lyiket
• meg akarják szüntetni,
• el akarják adni,
• megfosztják az általa termelt nyereségtől a többi javára,
• a vállalatot részben vagy egészben kiárusítják,
• a vezetők milliós prémiumokat vesznek fel „érdem­telenül".

A felsoroltak csak példák, de mindegyik okra jellemző a dolgozók fel­háborodása, félelme és összefogási törekvése.

A célokat az egyes vállalatoknál a helyi problémák határozzák meg. Ilyen célok lehetnek például:

• érdekvédelem a szakszervezet megerősítésével,
• részvétel a vállalatirányításban,
• elszakadás a több telephelyes anyavállalattól,
• a részleges (de többségi) tulajdonjog megszerzése,
• a teljes tulajdonjog, rendelkezési jog megszerzése,
• a vállalat kiárusításának megakadályozása,
• tisztességes, értékarányos, nyilvános tulajdonosváltás,
• tömeges elbocsátások helyett elegendő érdemi munkaalkalom teremtése,
• a vállalat kivezetése a hullámvölgyből.

Miért munkástanács?

A fenti célokat csak a teljes kollektíva támogatásával lehet kiharcolni. Erre a jelenlegi, úgynevezett önkormányzati forma, a vállalati tanács nem alkalmas, hiszen az 1984-es vállalati törvény ezt a rendszert úgy alakította ki, hogy törvényszerű legyen a VT és az igazgató összefonódottsága. Ez természetes, hiszen a VT állapítja meg az igazgató fizeté­sét, aki viszont az ő fizetésüket határozza meg. Az 50 százalékban az igazgató által delegált VT tagok, információmonopóliumuk alapján, könnyűszerrel biztosítják a többségi szavazatot a munkásküldöttek el­lenében. A munkástanács a teljes dolgozói kollektívát magába foglal­ja. Az egyes szervezeti egységek visszahívható küldötteiből álló veze­tőség így tömegbázissal rendelkezik. Egy ilyen csoporttal már le kell ülni tárgyalni.

Hogyan kezdjünk hozzá az MT szervezéséhez?

1. A vállalat egyes szervezeti egységeiben tartsunk munkásgyűlé­seket (ha kell, műszakonként), ahol eldöntjük, hogy mi a célunk a MT megalakításával. A megalakulást titkosan szavazzuk meg, és kössük magunkat a 2/3-os részvételi arányhoz és ezen belül a 2/3-os egyetértő szavazati arányhoz. A munkásgyűlésről készüljön hivatalos jegyző­könyv. A korábban megfogalmazott létszámarányos norma szerint vá­lasszuk meg az egység küldöttjét a vezetőségbe. Második fordulót ja­vaslunk. Először a jelöléshez adjanak a dolgozók titkosan javaslato­kat. Ezek a nevek kerüljenek fel a jelölőlistára, s ezekből válasszanak a résztvevők megint titkosan más küldötte(ke)t.
2. A küldöttek üljenek össze és fogalmazzák meg alapszabály-ter­vezetüket.
3. A küldöttek beszéljék meg választóikkal az alapszabály-terve­zetet, és ha szükséges, többszöri egyeztetés után véglegesítsék.
4. Az egyesülési törvény alapján jegyeztessék be a munkástaná­csot mint egyesületet a bírósági nyilvántartásba.
5. Ezzel az aktussal a munkástanács jogi személlyé vált, és mint ilyen a közösség nevében jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállal­hat.
6. A munkástanács mint jogi személy tárgyalhat tagjai, a teljes dolgozó kollektíva nevében a vállalatvezetéssel, a vállalatot részben vagy teljes körűen megvásárolni szándékozó vevő-aspiránssal, illetve a felsőbb irányító szervekkel, céljai elérése érdekében.
7. A munkástanács – külső szakértők bevonásával – vizsgálja felül a vállalat gazdasági vagy átalakulási programjait, s dolgozzon ki – a dolgozók testületeként – alternatív programot.

(Munkástanácsok Információs Irodája)

(Kaiser Ottó felvétele)

Egy munkástanács születése

Munkások! Alkalmazottak! Gyárunk dolgozói!

Nem hallgathatunk és nem várhatunk tovább! Cselekednünk kell, együtt és azonnal! Gazdaságilag és politikailag valamennyien jogfosz­tottak vagyunk. Magunk és családunk léte, mindannyiunk jövője vált bizonytalanná. A körülöttünk zajló kedvezőtlen folyamatok irányí­tása tőlünk függetlenül és ellenőrizetlenül egy szűk vezetői réteg kezé­ben összpontosul. Nem bízhatjuk sorsunkat azokra, akik eddig sem tö­rődtek velünk, akiknek a legfőbb törekvésük az volt, hogy minél előbb és minél jobban meggazdagodjanak.

Most, amikor az ország a teljes gazdasági csőd és az anarchia felé sodródik, amikor az erkölcsi és a bizalmi válság a mélypontjához köze­ledik, amikor egyre többen kerülnek a létminimum alá, tanúi és bénult szemlélői vagyunk egy szűk érdekcsoport hatalmát átmentő és va­gyonát gyarapító akcióinak. Magas fizetés, extraprémium, a szerke­zetváltás pedig elmarad! És ebben mindenki asszisztál, aki hallgat! Nem hallgathatunk, és nem tétlenkedhetünk tovább!

Be kell látnunk, hogy a nemzeti vagyon elherdálása csak tovább csökkenti mindannyiunk életszínvonalát. Nem engedhetjük, hogy az a vezető réteg döntse el jövőnket, amely meghatározta múltunkat és je­lenünket. Elég volt a sok hazudozásból, a „nagy eredményekkel" való dicsekvésből! Megelégeltük a nélkülünk hozott, de bennünket sújtó, felelőtlen döntésekét.

Világosan látni kell, hogy a hibás káderpolitikai támogatásokkal megszerzett gazdasági hatalom átmentése folyik nálunk napjainkban. Nincs program, és nincs jövőkép! Nem lehet dönteni nélkülünk, mert nem lehet nélkülünk jövőt felépíteni. Nélkülünk nincs kibontakozás és nincs átalakulás!

Gyárunkban jelenleg nincs olyan szervezet, amelyik szembe tudna szállni a már korábban elindult káros folyamatokkal, közöttük a ránk erőszakolt privatizálással. Ezért egy, a munkavállalói érdekkép­viselet elvére épülő munkásönkormányzatra van szükség. Meg kell alakítani a gyári munkástanácsot, amely mint jogi személy az alapsza­bályzatban rögzített célok és feladatok szerint végzi tevékenységét. A Munkástanács biztosítja a munkavállalók részvételét és ellenőrzését a vállalati tevékenység egészét átfogó minden kérdésben. Ennek kereté­ben a gyár vezetőinek munkáját is segíti. Biztosítja a teljes nyilvános­ságot, a kollektív ellenőrzést, a dolgozók aktív részvételét a gyár to­vábbi sorsának alakításában. A Munkástanács további célja elérni, hogy a munkavállalók kapjanak részvényeket, váljanak végre tulajdo­nosokká, vagyonkezelőkké azok, akiket ez a jog megillet.

Munkások!

Gyárunk dolgozói!

Valamennyien támogassátok a Munkástanács megalakítását! A Munkástanácsnak tagja lehet minden dolgozó, aki annak alapszabá­lyát elfogadja. A Munkástanács megalakításáról munkásgyűlés dönt.

Kiskunfélegyháza, 1990. január 17.

Előterjesztők

Az előterjesztők javasolják a vállalat vezetésének és a gyár kol­lektívájának, hogy közösen készítsék elő a vállalat átalakítását és ezzel hosszú távon a vállalat megmentését is, külső szakemberek bevoná­sával.

1990. február 27-én, Budapesten megalakult a Munkástanácsok Országos Szövetsége.

(Kaiser Ottó felvétele)

A Lengyel Szocialista Párt – a Demokratikus Forradalomért nevű szervezetről

E dokumentumértékű nyilatkozat Josef Piniortól származik. Pinior a Szolidaritás szakszerve­zet egyik wrocławi vezetője volt. 1981. december 13. után illegalitásban látta el feladatát. 1983-ban letartóztatták, s azóta többször volt börtönben, ahol megszakításokkal, mintegy há­rom évet töltött. Kiss Rita kérdéseire 1989 júliusában az alábbiakat mondta el szervezetéről.

 *

A Lengyel Szocialista Párt – a Demokratikus Forradalomért elneve­zésű szervezeten belül három fő irányzat van:

1. Az „új baloldalé", amely különböző szocialista irányzatokat tömörít, egészen a szociáldemokraták balszárnyáig;

2. a „forradalmi baloldalé", amely programjában a IV. Interna­cionálé Ernest Mandel-féle vonalát követi,

3. A „szociáldemokratáké", amely a régi, sztálinizmus előtti len­gyel szocialisták nyomdokán halad.

Az LSzP-DF a Szolidaritássá] együttműködő szervezet. Tagságá­nak többsége egyidejűleg a Szolidaritásnak is aktivistája. Elsősorban a dolgozók fiatal nemzedékének és a diákoknak a pártja. Harcolni akar a neosztálinista bürokrácia ellen, de a kapitalizmus minden for­máját is elutasítja. Az általunk képviselt új szocialista alternatíva: az önkormányzat eszközével a munkáshatalomért küzdeni.

A fiatal nemzedéket érdekli egy független munkásmozgalom és a dolgozói önkormányzat létrehozásának kérdése. Ez a perspektíva új Lengyelországban, és a szocialista ellenzék számára széles horizontot adhat.

Pártunk nem világnézeti alapon szerveződik. Mindenki számára nyitott, aki akár vallási, akár filozófiai, akár valami más megfontolás­ból az önkormányzat híve.

A Lengyel Szocialista Párt – a Demokratikus Forradalomért a munkásmozgalom számára új szocialista alternatívát kínál Lengyelor­szágban. Programunkat azonban nemcsak Lengyelország számára dol­goztuk ki: internacionalista párt akarunk lenni, a szó jó értelmében. Tehát nem nacionalista párt vagyunk, hanem a keleti és a nyugati mun­kásmozgalom számára egyaránt használható alternatívát keresünk.

Úgy véljük, hogy a neosztálinista rendszert nem lehet egyedül Lengyelországban felszámolni: azt az egész keleti blokkban kell szét­zúzni. Ezért szándékunkban áll akcióinkat koordinálni a többi függet­len szocialista mozgalommal Kelet-Európában. Internacionalista ak­ció volt például 1989. február 1-jei demonstrációnk a román nagykö­vetség előtt, amelyen kinyilvánítottuk szolidaritásunkat Románia dik­tatúra ellen harcoló társadalmával és dolgozóival. Kelet-európai egy­ségfrontot akarunk létrehozni a neosztálinista rendszer ellen. E rend­szert megreformálni annyit jelent, mint az egész rendszert szétzúzni. Tényleges alternatíva csak a dolgozói önkormányzat (önadminisztrálás) alternatívája lehet. A társadalom (a civil társadalom) emancipá­lása szempontjából a legelső kérdés a munkásdemokrácia kérdése. A második pedig az új szocialista alternatíva, vagyis a dolgozói önkor­mányzat kérdése. Ebből a programból fakad taktikánk. Ezért mi nem egy kerekasztal körül vitatkoztunk a hatalmon levőkkel. A kerekasz­tal-tárgyalás a bürokrácia védekezési taktikája a dolgozók mozgalma ellen. Mi a dolgozók sztrájkjait, demonstrációit akarjuk segíteni azért, hogy rátaláljanak az önkormányzati alternatíva útjára. Katowicében megszervezzük a valóban alternatív ellenzék kongresszusát, azon el­lenzéki erők számára, amelyek elutasítják a kerekasztal-tárgyalá­sokat.

Mint a kerekasztal-megbeszélések is bebizonyították, a Szolidari­tás jelenlegi vezetősége reformista, bázisát viszont munkások adják, akiknek jelentős része harcol a szervezet elbürokratizálódása ellen.

Az LSzP-DF kritikusan viszonyul a gorbacsovi politikához. Úgy véli, hogy a felülről jövő reformokkal szemben nem szabad illúziókat táplálni. Szerinte igazi rendszerváltást csupán egy alulról jövő forrada­lom hozhat létre. A szakszervezeteknek és a munkásosztálynak a bü­rokrácia minden szektorával szembeni függetlenségét követeli.

Az LSzP-DF végső célkitűzése egy globálisan működő önigazga­tási alternatíva társadalmi rendszerként való megvalósítása, amelyben a társadalom tagjai öntudatra ébredt, cselekvő állampolgárok. Ehhez mindenekelőtt arra van szükség, hogy a munkásosztály létrehozza sa­ját átmeneti programját, mely a sztálinizmusból a szocializmusba való átmeneti időszakra vonatkozik. E program célja a bürokratikus ha­talmi viszonyok eltörlése és a dolgozók érdekeinek érvényre juttatása.

Az LSzP-DF programja a dolgozók számára a vállalati önkor­mányzatért való harc programja. Úgy véljük, hogy Lengyelországban a dolgozóknak kell a vállalatokat irányítani, a gazdasági hatalommal rendelkezni, és el kell érni saját politikai képviseletük kialakítását. Mozgalmat akarunk létrehozni annak érdekében, hogy a dolgozók gyakorolják a hatalmat a vállalatoknál, és megteremtsék demokra­tikus képviseletüket a társadalomban. Nézetünk szerint ezt csak a sztrájk eszközével lehet elérni.

A gazdaság társadalmasítása a munkásönkormányzat megvalósí­tásának alapfeltétele. A gazdaság társadalmasítása a társadalom teljes ellenőrzését jelenti a gazdaság működése felett. A társadalmi tulajdon az egész nemzet tulajdonát képezi. Ez csak úgy jöhet létre, ha a széles néptömegek közvetlen, demokratikus hatalmat gyakorolnak a terme­lőeszközök felett. Ebben az esetben a demokratikusan szerveződő tár­sadalom, azaz az össztársadalom (nemcsak munkahelyhez, de a la­kóhelyhez is kötötten) különböző szinteken ellenőrzi a társadalmi tulajdoni, amely ez által a társadalmi ellenőrzés által válik szocialistává.

Ez a folyamat azonban elválaszthatatlan a politikai rendszer de­mokratizálásától, a tömegek alulról való szerveződésétől.

A munkásönkormányzat a közvetlen demokrácia gyakorlását je­lenti. De a jelenlegi időszakban a népképviseleti parlamentáris de­mokráciát is támogatjuk. A kerekasztal-tárgyalások után kétkamarás rendszer jött létre. Az LSzP-DF nincs a kétkamarás rendszer ellen, de szeretné, ha a parlamenti rendszer önkormányzati szervezetek népkép­viseletévé válna.

A népképviseleti demokrácia nem zárja ki a közvetlen demokrá­ciát. Ez bizonyosodott be a Párizsi Kommün idején, de így működött egy bizonyos ideig a szovjetek kongresszusa is. E történelmi tradíciót Lengyelországban az önkormányzó munkásmozgalom egy új harci for­mával egészíti ki: a sztrájkbizottságokkal. A sztrájkbizottságok ha­talomgyakorlásával a bürokrácia mozgásképtelenné válik. A munkás­képviselet demokratikus koncepcióját pedig már a Szolidaritás kidol­gozta 1980-81-es programjában.

Az esetleges tömegsztrájkok következtében – mikoris a sztrájkbi­zottságok a Párizsi Kommünhöz hasonló módon működnének – alter­natív munkáshatalom jöhet létre a bürokrácia hatalomgyakorlásával szemben.

A sztrájkbizottságok feladatai közé tartozik a termelőeszközök társadalmasítása, ami az aktív sztrájkok folyamán valósul meg. Mind­ezek a gazdasági folyamatok azonban csak kedvező feltételek mellett mehetnek végbe: ehhez szükség van a politikai szerveződés szabadsá­gára, a pluralizmusra és a különböző pártok működésére. A politikai pluralizmus, a szakszervezetek, társadalmi mozgalmak és szerveze­tek garanciák mindennemű politikai manipuláció és diktatúra ellen.

A sztrájkbizottságok a munkáshatalom szervei, míg a politikai pártok az állampolgári tevékenységek, a társadalmi szerveződések ki­fejeződési formái. Ez határozza meg mindkét szerveződési forma moz­gásterét. Míg a politikai pártok választások útján küzdenek meg egy­mással, addig a sztrájkbizottságok egészen más funkciót töltenek be: a munkahelyhez kötötten működnek, és a közvetlen demokratikus szer­veződés, az aktív cselekvés jellemzi őket. A munkahelyeken, a gyá­rakban a munkások szakszervezetekbe tömörülnek, de ugyanezek az aktivisták lehetnek különböző politikai meggyőződésűek is, akik más és más politikai szervezet tagjai; például környezetvédők, vallási, nő-mozgalmi, vagy más szervezetek aktivistái.

(Összeállította és fordította: Kiss Rita)