1989 júniusában bányászsztrájkok kezdődtek a Szovjetunió kiterjedt szénmezőin. A munkabeszüntetés akkoriban nagy újságszámba ment. A glasznoszty és a peresztrojka eladdig kevés reakciót váltott ki a munkásokból, ellentétben a moszkvai értelmiséggel, valamint a Baltikum, a Kaukázus és Nyugat-Ukrajna neofita nacionalistáival. Hirtelen az osztálykérdés is bevonult mint probléma a köztudatba, amire a nyugati média azonnal reagált: tudósítókat és filmeseket küldtek Oroszország és Ukrajna korábban alig ismert, eldugottnak számító vidékeire.
A sztrájk legvége felé érkeztem meg Donyeckbe egy tudósokból, videósokból és egyetemistákból álló „vegyes csapat" tagjaival, akiket egy munkanélküli acélmunkás toborzott össze Pittsburghben, kihasználva a nemrég indult testvérvárosi csereprogram lehetőségeit. így kezdődött el ismeretségem a „szén és a rózsák városával", a helyi bányákkal és bányászokkal. Eleinte meglehetősen kényelmetlenül éreztem magamat. Engem és kollégáimat a bányászok több ízben is összetévesztettek a nyugati média képviselőivel („Eto BBC, da? Washington Post?"). Munkástörténész vagyok, kutatásom eladdig az 1930-as évekre korlátozódott. A szovjet munkásokat, kutatásom tárgyait csak könyvtárakból és levéltárakból ismertem; és ha akartam volna, sem készíthettem volna már velük interjút. Donyeckben azonban ez az alapállás megváltozott. Meggyőztek, hogy készítsek televíziós interjút aktív és nyugdíjas bányászokkal, családtagjaikkal, szomszédjaikkal, a vezető és a mérnöki-technikai réteg tagjaival, szakszervezeti munkásokkal, és még az utcai „megmondó" emberekkel (illetve, ahogyan emlékszem, asszonyokkal) is. Az interjúkból, a kujbisevi és a panfilovi bányász szakszervezeti bizottság drámai üléséből, amelyet felvettünk, és a donyecki televízió átadott anyagaiból egyórás dokumentumfilm készült.1 A film ma is hasznos pedagógiai eszköz az egyetemi oktatásban, amely korhű képet ad erről a zavaros időszakról a „szén és a rózsák városában".
1991-ben és '92-ben még kétszer jártam és interjúztam Donyeckben. A 90-es évek elején-közepén több írásom született a bányászmegmozdulásokról. Néhány ezek közül a publicisztika műfajába esik, különösen azok a cikkeim, amelyek megpróbálták „leleplezni" az AFL-CIO's Free Trade Union Institute erőszakos politikáját. Más írások az oral history címszó alatt szerepelnek, és végül vannak olyanok, amelyekben számos műfaj keveredik.2 Az a tény, hogy néhány cikket leszámítva az összes ilyen tárgyú írásom társszerzős, vagyis közös munka, elárulja, hogy mennyire elbizonytalanodtam, amikor először merészkedtem a kortárs történelem ingoványos talajára. Valamivel később az 1990-es évek folyamán visszatértem a bányászmozgalom témájához, abban a reményben, hogy sikerül megértenem, mi történt menet közben. Mivel még ekkor is bizonytalan voltam munkám státuszát és minőségét illetően, és nem tudtam, mennyire „történelem" az, amit csinálok, egy tudományosan kevéssé elismert folyóiratban publikáltam a tanulmányt.3 Ezután többé-kevésbé lemondtam arról, hogy kövessem az aktuális történéseket, és csak egy általános tanulmányt publikáltam a munkások helyzetéről a posztszovjet korszakban, egy afféle „tíz éves visszatekintést".4 A közben eltelt időszakban a mozgalom által kínált megoldásokkal nem, de a munkásokkal határozottan rokonszenvező szociológusok és politológusok kiterjedt kutatáson alapuló, értékes munkákat publikáltak a bányászmozgalomról. Olyan okok miatt azonban, amelyek az oroszországi mozgalom nagyobb politikai láthatóságával függnek össze, a kutatás nagy része Kuzbassz és Inta területére koncentrált, míg az ukrajnai Don-medence kevés figyelmet kapott.5
Több mint tizenöt év telt el azóta, hogy az 1989-es események felhívták a világ figyelmét a bányászmozgalomra, ami miatt elkezdődött ismeretségem a Don-medencei munkásokkal. Ez elegendő idő ahhoz, hogy történeti perspektívába kerüljön, ami akkor és utána történt, noha egyedül az idő múlása soha nem elégséges faktor a dolgok megértéséhez, és nem is lehet az. Amikor újra elővettem a témát, rájöttem, hogy revideálnom kell néhány korábbi tézisemet, részben azért, mert korábban nem értettem meg bizonyos részletek jelentőségét, vagy új adatokra bukkantam, részben pedig azért, mert a későbbi történések más megvilágításba helyezték a korszak sajátosságait. Elemzésem kerete az állandó kölcsönhatás a cselekvők (ez a megközelítés hangsúlyozza a választást, a spontaneitást és a határozatlanságot) és a körülmények vagy a struktúra között (a gondolkodás és a viselkedés olyan visszatérő mintázata, amely korlátozza az emberek szabad cselekvését). Tanulmányomban a két véglet közötti átmenet határozatlan, sőt, cseppfolyós voltát hangsúlyozom.
Egy történész visszatekintése
Amint Charles Maier írja Kelet-Németország felbomlása kapcsán, „az 1989-es események olvasata… azt mutatja, hogy (nem pusztán triviális tautológiai értelemben) a politikai akció először a maga jogán zajlik le, és csak akkor lesz sikeres, ha a hosszú távú feltételek megengedik".
Ugyanakkor megjegyzi, hogy ennek a fordítottja is igaz: „ugyanezek az események arról is tanúskodnak, hogy a kitartó és elszánt politikai tevékenység segíthet úgy alakítani a környezetet, hogy az megfeleljen a fenti feltételnek". Más szavakkal, „az 1989-es év megerősíti, hogy a történeti elemzésnek mindig arra kell törekednie, hogy megfejtse ezt a kölcsönhatást".6 Ez a fontos észrevétel a történészre hárítja a feladatot, hogy felismerje azokat a mechanizmusokat, amelyek a politikailag kedvező környezetet létrehozzák.
Kezdjük azzal, hogy megvizsgáljuk a politikai akció résztvevőit, és cselekvési környezetüket. A legelemibb szinten a bányászmozgalom nem jöhetett volna létre, ha nincs meg legalább a következő három tényező: a bányásztömegek, az általános talajvesztettség érzése és az aktivisták azon meggyőződése, hogy a helyzet megérett arra, hogy sérelmeiket túlvigyék a normális csatornákon. 1989-ben a Szovjetunióban több mint 1,2 millió embert foglalkoztattak a szénbányák, kétharmadukat a közvetlen termelésben. Noha az utolsó évtizedekben megnőtt az atomenergia, a gáz, és más energiaforrások jelentősége, a szén továbbra is fontos összetevője volt a szovjet üzemanyag-egyensúlynak. És valóban, ahogyan a Szovjetunió megelőzte az Egyesült Államokat a nyersacél és más fontos ipari nyersanyagok termelésében az 1970-es években, úgy már sokkal korábban több szenet termelt ki, mint az USA, vagy bármely más ország.
De minek? Ezek egy letűnt korszakban voltak az ipari hatalom mutatói, amelyet Maier a „szén és acél románcaként" emlegetett, és amely az 1930-as és 40-es években érte el a tetőfokát.7 Gondoljunk csak az óriási kohókra az Egyesült Államok középső területein, vagy idézzük fel Sztahanovot és Magnyitogorszkot. Az 1950-es években az acélmű világszerte elismert ipari státusszimbólum volt, amely megalapozta Nyugat-Európa háború utáni újjáépítését. Ez azonban az 1970-es évekre alapvetően megváltozott. Még látványosabb volt a szénbányászat párhuzamos hanyatlása Nyugaton. A Ruhr-vidéken az 1950-es évek közepén a bányászat félmillió embert foglalkoztatott, míg 1977-ben már csak 128 ezret. Franciaországban 1980-ban 43 ezer bányász dolgozott, míg 1960-ban 320 ezer. Ugyanebben az időszakban megfeleződött a bányász munkaerő száma Britanniában, a kitermelés pedig 200 millióról 130 millióra apadt.8
„A termelés állandó forradalmasítása, a társadalmi feltételek állandó zavara, vég nélküli bizonytalanság és nyugtalanság… Minden régi, nagy múltú nemzeti ipart… felváltottak az új iparágak". Marx és Engels nagyon jól értették volna, hogy mi történik a re-strukturálás fájdalmas évtizedei alatt.9 Ezzel szemben a központi irányítású „szocialista" gazdaságok Kelet-Európában ragaszkodtak ahhoz, amit a legjobban ismertek, vagyis „öntötték tovább a vasat", hogy Maier találó kifejezésével éljünk. Jó példa erre Nova Huta. Ez a stratégia nem igényelt nagy társadalmi átalakulást, vagy modernkori népvándorlást; egyszerűen minden maradt a régiben.
A probléma az volt, hogy minél jobban integrálódtak ezek a gazdaságok a kapitalista „globális" gazdaságokba a kereskedelmen és a befektetésekhez szükséges hiteleken keresztül, annál világosabbá vált, hogy a szén és acél „folytatódó" románca munkások millióit ítéli arra, hogy „állami támogatásokból és a veszteséges gyáraknak juttatott egyéb támogatásokból vagy külső segítségből" éljenek.10 Az 1980-as években történt, hogy (hála Margarat Thatcher makacs ellenszenvének az állami segélyek minden formája iránt, leszámítva a vállalkozók támogatását) Britannia 170 bányájának legtöbbje bezárt, noha az ipar még 1984-ben is több mint 180 ezer munkást foglalkoztatott11 , az Egyesült Államok szénbányászatának súlypontja pedig áthelyeződött a nyugati államokba, ahol nagyon gyenge volt a szakszervezet. Az amerikai eredmény az volt, hogy az egy főre jutó termelés megkétszereződött, miközben a munkások száma a felére csökkent. A virginiai Pittston-sztrájk és a vele többé-kevésbé egyidejű szovjet bányászsztrájk közötti hasonlóság csak felszínes, akkor is, ha kölcsönösen kifejezték szolidaritásukat egymás iránt. A Pittston-sztrájk alapjában azért szerveződött, mert a társaság radikális változásokat tervezett a standard foglalkoztatási és juttatási gyakorlatban12 ; míg a szovjet sztrájkot az motiválta, hogy az állam a retorikáján kívül semmit nem tudott megváltoztatni.
1990 márciusában Ted Friedgut és én azt írtuk, hogy „A bányászok nem azért sztrájkoltak, mert féltek a gazdasági reform bomlasztó hatásaitól, hanem azért, mert úgy érezték, ők valahogy 'kimaradtak' a peresztrojkából".13 Most azt mondanám, az a megfogalmazásunk, hogy „peresztrojka alulról" tévesen nagyította fel, milyen mértékben azonosultak a bányászok és más munkások Mihail Gorbacsov programjával és politikájával. Ez a téves felfogásunk leszűkítette a többszörös lehetőségeket olyan dichotómiákra, mint a változás ellenzői és támogatói, a peresztrojkabarát és a peresztrojkaellenes frakciók, a reformerek és a keményvonalasok – egyszóval, olyan leegyszerűsítésekre, amelyek akkor és még valamivel utána is uralták a nyugati médiát. Ez elfedte azt a tényt, hogy nem az forgott kockán, lehetséges-e a változás, avagy milyen gyorsan kell megtörténnie; a dolog igazi tétje az volt, hogy milyen irányba menjen a változás és kik ellenőrizzék a folyamatot.
Mi akkor – ma már riasztó – önbizalommal írtuk: „a várakozásokban való csalódás vezetett a sztrájk kitöréséhez", noha ezzel eleve azt feltételeztük, hogy ilyen várakozások széles körben jelen voltak akkoriban a bányászok között. Volt ugyan némi alapja a kijelentésnek, mert egy szociológia felmérés, amelyben 216 donyecki bányászt kérdeztek meg, arra az eredményre jutott, hogy a várakozásokban való csalódás volt az „elsődleges ok".14 De ma már feltenném a profán kérdést: ki „vert át" kit ebben a diskurzusban, és vajon nem csak arról volt-e szó, hogy a bányászok az alárendelt csoportok gyakorlatához híven azt az olvasatot prezentálták a hatóságoknak és a fantáziátlan szociológusoknak, amelyik beleillett a nyilvános magyarázatba?
De vajon hitték-e igazán a bányászok, hogy az a peresztrojka, amelyről szakadatlanul beszélt Gorbacsov és reformkommunista társai, valóban jobbá teszi majd az életüket? Kevés bizonyíték van arra, hogy ez így volt. Igaz, a bányászsztrájk és a munkásbizottságok által kiadott nyilatkozatok kezdetben, vagyis 1989 júliusában és augusztusában még elmondják, hogy „minden lehetséges támogatást meg kell adni a gazdasági peresztrojkának".15 De ez a megfogalmazás arról is tanúskodhat, hogy hasonlóképpen ahhoz a folyamathoz, amelynek során a balti köztársaságok és Örményország nacionalistái és pártfőnökei átvedlettek kapitalistává, a bányászok egyszerűen kisajátították a peresztrojka nyelvét, hogy egyfajta „védekező" álarcot szerezzenek.
Miért volt szükségük erre a védekezésre? Ez elvezet minket a fent említett harmadik tényezőhöz. Több mint négy évvel azután, hogy Gorbacsov lett a pártfőtitkár, a Szovjetunió a szétesés olyan állapotába került, amit Yeats megjövendölt A második eljövetel c. híres versében: „A centrum gyönge: minden szétröpül,/a világ csupa zűr, kívül, s belül" (Nagy László fordítása). A tiltakozó mozgalmak gyors terjedése és az állam erőtlensége (vagy kudarca) azok megfékezésében persze jellemzi magát a környezetet, amely kedvező terepet teremtett a mozgalmak elindulásának, azonban közel sem volt világos, mennyi ideig áll fenn ez a kedvező helyzet. A tbiliszi események és a munkástiltakozások szomorú sorsa Gorbacsov elődei alatt – beleértve az 1962-es novocserkasszki mészárlást és a donyecki ellenzékiekkel, Vlagyimir Klebanovval és Alekszej Nyikitinnel való keménykezű leszámolást – legalábbis azt sugallták, hogy az állami elnyomást sem lehet kihagyni a számításból.16 Röviden, ami meggyőzhette a Don-medencei bányászokat, hogy csatlakozzanak a sztrájkhoz, csak azért, hogy kis idő után felfüggesszék, az az volt, hogy az állam nem avatkozott közbe… de megtehette volna, ha túl erős a nyomás. Ugyanígy azt mondhatjuk, hogy 1991. március-áprilisában a második nagy sztrájkmozgalom merészebb követeléseit és a sztrájk nyilvánvalóbban politikai és elhúzódó jellegét magyarázhatja, hogy (legalább) a sztrájkvezetők tisztában voltak az állam fokozódó gyengeségével az autoritás és az erőforrásokkal való rendelkezés területén.17
Ha elismerjük, hogy akkoriban túlságosan leegyszerűsítettük a mozgalom lényegét, amikor peresztrojkabarátnak minősítettük, akkor radikálisan át kell gondolnunk akkori értékelésünket a sztrájk kimeneteléről is („a Don-medencei bányászok jelentős győzelmet szereztek a peresztrojkának"). A sztrájk eredménye az volt, hogy vállalati, városi és regionális szinten felálltak a munkás- és sztrájkbizottságok. Ezek a szervezetek párhuzamosan működtek a korábbi szakszervezetekkel és a területi szovjet-és pártszervekkel, és ideiglenesen átvették a hatalmukat vagy annak egy részét.18 A végeredmény az lett, hogy az emberállomány és az erőforrások nagy része átkerült a Független Bányászszakszervezetbe (NPG), amelyik 1990 októberében Donyeckben tartotta alakuló kongresszusát. A Szovjetunió felbomlása után létrejöttek a külön orosz, kazah és ukrán egységek.
A sztrájkbizottságok és az NPG puszta léte sokban magyarázza, hogyan és miért folytatódott a bányászmozgalom az 1989-es kezdeti sztrájk után. Mivel „köztes" helyzetben voltak a hivatalosan elfogadott és az illegális szervezetek között, hasonló helyet foglaltak el a politikai térben, mint a reformfolyamat által életre hívott számtalan politikai mozgalom, amelyek között bőven akadtak nemzeti színezetűek, zöldek és a demokrácia iránt elkötelezettek. Mint lényegében osztályalapú szervezetek, amelyek mentesek voltak a kommunista befolyástól (sőt, jórészt ellenségesek a kommunistákkal szemben), jól illusztrálják a szovjet történelem egy különleges pillanatát. Noha a „tranzitológia" teleologikus implikációi jogosan kritizálhatók, a mozgalmat mégis leginkább az „átmeneti" címke jellemezheti.19 Miközben a munka és képviselete már nem volt kommunista irányítás alatt, a tőke uralma sem érvényesült. Ez azzal a következménnyel járt, hogy szokatlanul erős volt a munkások valódi és szimbolikus ereje. Míg Lengyelországban az egész '80-as években fennállt ez a helyzet, a Szovjetunióban és a legtöbb kelet-európai országban sokkal rövidebb ideig tartott az „átmeneti" állapot. Leszámítva azt a fontos és nyilvánvaló körülményt, hogy ezen időszak alatt érezhetően romlottak az anyagi körülmények, ez volt a legkedvezőbb környezet a munkások és kollektív képviseletük számára. A munkások a saját és mások narratívájának hősei lettek, és ez a szokatlan helyzet nagymértékben magyarázza a mozgalom által kiváltott – és visszatekintve nyilvánvalóan eltúlzott – optimizmust, amelyben a kommentárok többsége osztozott.20
Ki (vagy mi) a felelős?
2000 októberében a Független Bányászszakszervezet alapításának tízéves évfordulója alkalmából rendezett konferencián az egyik legismertebb donyecki aktivista, Jurij Boldirjev a következő provokatív magyarázatot adta a bányászmozgalom kezdeti lendületére: „1989-ben nem a népi kezdeményezés hatására kezdődött a sztrájk" – jelentette ki – „hanem azért, mert Gorbacsov engedélyt adott rá. Ezt az akciót a KGB tervezte el és hajtotta végre, amelyet akkor megosztott a belső harc. Az egyik frakció győzedelmeskedett, és megszervezte a sztrájkot". Állításának bizonyítására elmondta, hogy július 21-22 éjszakáján látott két civil ruhás KGB-ügynököt, akik a tömeg élére álltak, „amikor az már kezdett feloszlani, ahogyan a sztrájk kifulladt". Boldirjev az aktivistákhoz fordulva így fejezte be a beszédét: „a szovjet rendszer összeomlása szörnyetegeket teremtett. Mi és ti is a részesei voltunk ennek. Ez a rendszer döntötte el, hogy mi lesz belőlünk".21
A hajlandóság, hogy másokat hibáztassunk azért, ha a dolgok rosszul mennek, vagy csalatkoztunk a javulásba, az emancipációba vagy a nagyobb szabadságba vetett reményeinkben, éppolyan elterjedt, mint amennyire érthető. Amikor másokba helyezzük a reményt vagy a „társadalmi autoritást", akkor még erősebb az igény, hogy kudarc vagy csalódás esetén manipulatívnak, csalónak vagy másképpen „hamisnak" állítsuk be őket. Ahogyan a bányászok és az ipar helyzete rosszabbodott mind Oroszországban, mind Ukrajnában, az emberek százával találtak felelősöket. A Kijevben ülő hataloméhes politikusok, a korábbi vállalatigazgatók, akiket korrumpált a lehetőség, hogy kormányhivatalhoz juthatnak, vagy állást kapnak a Világbanknál, a nyugat-ukrajnai nacionalisták, a zsidók, a korábbi bányászaktivisták, akik ugródeszkának használták a mozgalmat, hogy karriert fussanak be a politikában vagy az üzleti életben, maguk a bányászok, akiknek nem volt meg a szükséges „kultúrájuk" vagy „érettségük" ahhoz, hogy tudják, kiket kell támogatniuk, vagy mit kell tenniük, és természetesen maga a kommunista rendszer, amely nem készítette fel őket a politikai aktivitásra – a lista olyan hosszú, mint amennyire deprimáló a külső szemlélőnek.
Ebben az összefüggésben kell belehelyeznünk Boldirjev értelmezését a bányászmozgalomról, amelyben pedig olyan kiemelkedő szerepet játszott. Az a feltételezés, hogy Gorbacsov és a KGB egy meg nem nevezett frakciója „rendezte meg" az 1989. júliusi sztrájkot, teljesen abszurdnak és nevetségesnek hangzik. A feltevés, hogy a bányászok képtelenek arra, hogy megszervezzék magukat, és eldöntsék, hogy mit is akarnak csinálni, abba a hagyományba illeszkedik, amely a népet naivnak és együgyűnek tekinti a „sötét erőkkel" szemben. Mindazonáltal, a feltevés frissítően anti-romantikus képet fest a sztrájkról, és magában rejti azt a kérdést, hogy vajon a sztrájkból kisarjadt mozgalom fenn tudott volna-e maradni több mint két évig külső erők segítsége nélkül?
Nem meglepő, hogy Boldirjev beszédéből idéz az a moszkvai történész, aki felhívja a figyelmet a sztrájk vezetőinek szinte teljes jogi védettségére. Ez vajon, kérdezi a történész, „társadalmi tekintélyük megerősödésének" köszönhető-e, vagy „annak, hogy az ország politikai vezetésének jelentős erői érdekeltek voltak a bányászmegmozdulások radikalizálódásában?"22 Az a feltevés, hogy valamifajta szövetség, vagy legalábbis érdekazonosság állt fenn a sztrájkvezetők és a törvény és a rend erői között, azonban akkor lenne valószínű, ha annyira szokatlan lett volna az előbbiek védettsége. De az 1989-es és 1991-es sztrájkellenes törvények korántsem voltak annyira drákóiak, hogy ez a feltevés megállja a helyét. Ha a bányászmozgalomnak valóban voltak szövetségesei, azokat máshol kell keresnünk.
A donyecki mozgalom egyik legkülönösebb vonása, legalábbis az általunk vizsgált időszakban, hogy mind a városi sztrájkbizottság, mind pedig az NPG a helyi termelési szövetkezettől, a Donyeckugoltól kapta azokat az irodákat, ahonnan irányították a mozgalmat.23 Ami teljesen rendellenesnek látszik az észak-amerikai munkaügyi viszonylatban (képzeljük el, hogy a General Motors ad otthont az Egyesült Autóipari Munkások Szakszervezetének a detroiti Woodward Avenue-n!), azt magyarázza a menedzsment és a munkások közötti erős és kölcsönös függés, amelyet a tervutasításos rendszer „centrumában" elhelyezkedő hivataloknak való közös alárendeltség kényszerített rájuk. Természetesen az NPG veszélyeztette a korábban létező Bányamunkás Szakszervezet tekintélyét és az áruk és a szolgáltatások elosztása feletti hatalmát. De a Donyeckugol szempontjából a lázadó NPG integrálása nem jelentette a régi szakszervezettel kötött egyezmények érvénytelenítését, és a két szervezet közötti munkamegosztás stratégiai értelemben megkönnyítette a centrummal való tárgyalásokat. Igaz, a sztrájkbizottságokban vagy a munkakollektívák tanácsaiban (STK) ülő bányászok kritizáltak, sőt, nemegyszer leváltottak menedzsereket és igazgatókat. De tisztelték és nagyra becsülték azokat, akik sikeresen alkudtak ki a centrumtól olyan erőforrásokat, amelyeket szétosztottak a bányászok és családjaik között. Sarah Ashwin arra az eredményre jutott kuzbasszi kutatásai kapcsán, hogy a bányászok az adminisztrációt a munkakollektíva részének tekintették, és vice versa, és ez volt a helyzet Donyeckben is.24
Ez tehát nem annyira a munkások harca volt a főnökeik ellen, mint inkább a munka harca a tőke ellen. A bányászok és a mozgalom szempontjából a tágabb értelemben vett ellenség az a „rendszer" volt, amelyik megfosztotta a munkásokat munkájuk gyümölcsétől, és kevesebbet adott nekik vissza, mint amennyit megérdemeltek. 1989-ben Boldirjev „minisztériumi feudalizmusról" beszélt, mások pedig egyszerűen „kommunizmusnak" hívták.25 Ha, ahogyan hitték, a rendszer (vagy másképpen: a „centrum") kevesebbet vett volna el tőlük, és többet hagyott volna meg a „saját" piaci értékesítésre, akkor a bányáknak nem kellett volna annyi állami segítség. A bányászok meg voltak győződve arról, hogy ez a boldog, piac-alapú alternatíva a kulcsa annak a „normális életnek", ami után vágyakoznak, és amit tipikusan „kapitalizmusnak" neveztek.26
Nem lenne tisztességes naivnak titulálni ezt a várakozást, nem azért, mert a bányászoknak nem volt elég tapasztalata ahhoz, hogy az általuk megismert szocializmus alternatíváin elmélkedjenek, hanem azért, mert a szovjet társadalom sok más szektora is osztotta ezt a hitet. És valóban, ismerősen csengett, és korántsem csak a szovjet állampolgárok körében az a felfogás, hogy nincs szükség arra, hogy az állam sajátítsa ki és ossza el újra az erőforrásokat, szabja meg az árakat és követeljen áldozatokat az állampolgároktól. Ami megkülönböztette, sőt, lángra gyújtotta a bányászok mozgalmát, az a két klasszikus szocialista követelésben – a munka és a szükség alapján való részesedésben – való erős hit volt, még akkor is, ha a munkások mindkettőt a kapitalizmussal azonosították.27
Ha a munkásoknak a munkájuk immanens értékébe vetett hite abból táplálkozott, hogy ők voltak a szocialista építés hősei, az a tény, hogy a piacban ismerték fel azt a mechanizmust, ahol ez az érték megvalósul, elárulja, mennyire erodálódott a szovjet állam redisztributív hatalmába vetett bizalom – és következésképpen súlyosan gyengült az azon alapuló legitimáció. A „szabad" piacra/árakra való áttérés követelése bizonyítja, hogy mennyire könnyen nyertek teret a neoliberális eszmék ebben az ideológiai vákuumban. Komoly etnográfiai kutatásokat igényelne annak megállapítása, hogy vajon a bányászok a neofita „demokraták" buzgalmának köszönhetően vették át ilyen könnyen ezeket az eszméket, hiszen a média hirtelen tele lett a külföldi jólét képeinek propagálásával vagy egyszerűen csak megfordították a szovjet propaganda jelszavait.28 Nem szabad azonban azt feltételeznünk, hogy a bányászok csak passzív szócsövei voltak másoknak, vagy hogy vezetőik balekok voltak, akiket elkábított az új propaganda.
Ahogyan másutt rámutattam, a mozgalomnak az államhoz intézett követelései logikailag inkonzisztensek voltak: egyfelől, azt akarták, hogy növeljék az állami támogatást, másfelől, sürgették a bányák anyagi függetlenségét (hozraszcsot); egyfelől, támogatták a piaci nyitást, hogy szabadon adhassanak el szenet, másfelől viszont el akarták törölni a szolgáltatások és áruk piacát, amelyet hagyományosan a bányák nyújtottak a munkásoknak.29 De nem kell azt gondolnunk, hogy ezt az inkonzisztenciát az igazgatók vagy a liberális értelmiség „helytelen" befolyása okozta, amelyet a mozgalomra gyakoroltak. A bányászok maguktól is követelhették mind az állami támogatás növelését, mind pedig a szabad szénpiacot, mert meg voltak arról győződve, hogy mindkettőt megérdemlik. Azt is hitték, egyébként nem minden ok nélkül, hogy az adott politikai körülmények között jelentősen megnőtt a tárgyalóerejük, sőt, talán soha nem lesznek még egyszer ilyen kedvező helyzetben.
Meta-történeti szinten a kedvező környezetet, amelyben megfogalmazódhattak és a nyilvánosság előtt megjelenhettek ezek a követelések, az hozta létre, hogy zavar keletkezett a központosított állam redisztributív funkcióiban. Ez a zavar annak a nyitásnak a terméke volt, amelyet a peresztrojka elindított a maga alternatív mechanizmusaival. A követelések és a rájuk szervezett akciók segítettek „olyanná formálni a környezetet, amely kritikus volt sikerük érdekében", vagy legalábbis kedvezett a mozgalom irányának. Semmi más nem magyarázhatja ugyanis, hogy miért voltak olyan bizonytalanok más iparágak munkásai, akiknek a többsége nem is csatlakozott a sztrájkhoz, mint az, hogy zéró összegű játéknak tekintették a bányászkövetelések teljesítését. Ebben az értelemben ok és hatás, struktúra és cselekvés tandemben működött, és mindegyik megteremtette a feltételeket és a korlátokat a másik számára.
A mozgalom politizálása – vagyis a nyíltan politikai követelések artikulációja – tehát nem annyira a radikalizálódás eredményének tűnik, mint inkább azé a felismerésé, hogy a mozgalmat az elszigetelődés veszélye fenyegeti, és ki kell szélesíteni a társadalmi bázist. De az „artikuláció", a „felismerés" és a cselekvés más attribútumai nem vihetnek minket ennél tovább. A „rendszer" összeomlása vagy megdöntése, ami olyan valószínűtlennek tűnt 1989-ben, egyszerre megjelent mint lehetőség, amint az egész gazdaság és a távoli köztársaságok kicsúsztak a centrum irányítása alól. A szovjet állam fokozódó tehetetlensége és egy alternatív és egyre növekvő erő megjelenése Oroszországban Borisz Jelcin és a Demokratikus Oroszország formájában alakította ki azt a környezetet, ahol 1991-ben elkezdődött a második általános bányászsztrájk. Ez az akció tovább bonyolította az állam helyzetét, amelynek más kihívásokkal is szembe kellett néznie. Ezért nem csekély engedményt jelentett Gorbacsov beleegyezése abba, hogy a bányák feletti jogi fennhatóság átszálljon az egyes köztársaságokra. Legalábbis a bányászok szemében ez mindennél jobban szimbolizálta annak a „rendszernek" az összeomlását, amelybe belenevelődtek, és amelyet mindenekfelett okoltak nehéz sorsukért.
Hány óra van?
Nem sokkal a Szovjetunió összeomlása után Michael Burawoy és Pavel Krotov megkérdezték egy tanulmányban: „mi történik a tervgazdasággal, ha a párt szétesik, és a centrum nem irányít többé?" Válaszuk, amely a Vorkuta Ugol és 13 bányája tanulmányozása után született, az volt, hogy az államszocialista gazdaságokon belül erősödnek bizonyos tendenciák. Ezekből hármat emeltek ki: erősödnek a már létező készletmonopóliumok; cserekereskedelem formájában erősödik a laterális csere; és, tekintve, hogy a menedzsmentet jobban leköti az áruellátás és cserekereskedelem problémája, mint a munka szabályozása, „és szükség van az autonóm munkaszervezés kiterjesztésére a hiány miatt", nő a munkások ellenőrzése a termelés felett. Mivel lényegében fennmaradtak a régi termelési viszonyok, és a „vállalatok és szövetkezetek stratégiájának fő motívuma a profit maximalizálása kereskedelem útján", Burawoy és Krotov úgy jellemzik a Szovjetunió utolsó éveiben kezdődő és a posztszovjet érában folytatódó átmenetet, mint a „kereskedelmi tőke felemelkedésének" időszakát. És mivel, folytatják az érvelést, a kereskedelmi tőke történetileg nem felbomlasztani, hanem megőrizni kívánta a korábban létező termelési rendszereket, úgy „Oroszországban is a kereskedelem expanziója konzerválja, nem pedig megszünteti a szovjet vállalatot".30
Az a feltevés, hogy a szovjet vállalat túlélhette (volna) a Szovjetunió bukását talán kevésbé különös, mint az, hogy a feudalizmusból a kapitalizmusba való európai átmenet egyik fontos jellemzője felbukkanhat a késő huszadik századi Oroszországban. Természetesen a szerzők fő állítása nem az volt, hogy „Oroszország visszatér a múltba, mint inkább az, hogy megmutassák a ragyogónak lefestett orosz kapitalista út töviseit".31 Az út valóban rögös volt, mert a tőke uralma nem tudta betölteni azt az űrt, amely a központosított szovjet minisztériumi irányítás megszűnésével keletkezett a gazdaságban (amit Boldirjev „minisztériumi feudalizmusnak" nevezett). Ahogyan Burawoy évekkel később megjegyezte: „ahelyett, hogy a pártnak könyörögtek volna nyersanyagért, a vállalatok most a központi banknál vagy a helyi kormánynál kilincselhettek olcsó hitelekért".32 Azok a vállalatigazgatók voltak a fő „koldusok", akik addig tudták megőrizni a munkáskollektívák támogatását, amíg hatékonyan cserélték/ szállították a szükséges árukat. A privatizáció ebben az értelemben nem segített a fő problémán, sőt, tulajdonképpen a munkások gondjaihoz képest mellékesnek számított. Hiába voltak névleges tulajdonosai a vállalatnak, a munkások továbbra is rá voltak utalva egy erős főnökre (hozjain, vozsgy), aki ki tudta alkudni a szükséges dolgokat, és minél erősebb volt, annál jobban tudta teljesíteni ezt a feladatot. Ebben az értelemben a szovjet vállalat és a menedzsment és a munkások közötti paternalista viszonyok, amelyeket a szovjet korszak is nagyon támogatott, tovább erősödtek a korai posztszovjet években.33
E helyütt nem tudjuk eldönteni, hogy Burawoy és Krotov történelmi analógiája teljesül-e a posztszovjet orosz gazdaság más szektoraira. Lehetséges, hogy, mivel a szénbányászat megfizethetetlenül sok tőkét követelt a termelési befektetéshez és a megújításhoz, és ráadásul az ipar jövője nagyon bizonytalannak látszott, a bányászmenedzsment különösen hajlott arra, hogy keresse az állami támogatást, és árucserén alapuló kereskedelmet folytasson. Akárhogy is van, tézisük éppúgy ráillik a függetlenné vált Ukrajnára, mint Oroszországra, hiszen az előbbire is igaz, hogy a radikális gazdasági reform elmaradása érintetlenül hagyta a régi szovjet gazdasági rendszert. Ez a környezet ösztönözte együttműködésre a munkásokat és a vállalatigazgatókat, hogy erőforrásokat szerezzenek a centrumtól.
Ez az egyesült front jelentette a legnagyobb kihívást az ukrán kormány számára, amikor gyakorolni kívánta az államhatalom előjogait. A szénbányászat esetében a front regionális jelleget öltött. Mind a Független Ukrán Bányászszakszervezet (NPHU), mind a donyecki városi sztrájkbizottság együttműködött a termelőszövetkezetek vezetőivel és a bányaigazgatókkal, hogy megvédjék az ipart és a bányászati régiót a kijevi Kravcsuk-adminisztrációval szemben. Ez a regionális szemlélet kétségtelenül okozott nézeteltérést az NPHU és az ország nyugati részén működő nacionalistább Lviv-Volinszk ág között, de ezt a belső megosztottságot kiegyenlítette más iparágak munkásainak támogatása a Don-medencében, akik éppen a regionalizmus okán álltak az NPHU mellé.34
Az 1992-93 folyamán megjelenő regionális autonómia követelését számos ok motiválta, köztük nyelvi és kulturális tényezők. De a termelőszövetkezetek és a bányaigazgatók számára a gazdasági tényező volt a legfontosabb – különösen az a jog, hogy közvetlen szerződéseket köthessenek az orosz ellátókkal és ügyfelekkel, és vámmentesen jussanak hozzá az utánpótláshoz. így ösztönözte a kereskedelmi tőke a „merkantilista politikát, biztosítva a védelmet, a kereskedelem és az adózás kedvező feltételeit és egyebeket". Oroszországban a „szubvenciók és hitelek rendszerének fenntartására létrejött erős politikai lobbik" magukba foglalták a Civil Szakszervezetet és az Oroszországi Független Szakszervezetek Föderációját (FNPR). Viktor Csernomirgyin személyében, aki maga is olaj-és gázigazgató volt, az „igazgatók lobbija" erős támogatóra találtak a miniszterelnöki hivatalban.35 Ukrajna „erős emberét" Jefim Zvjagilszkijnek hívták.
Zvjagilszkij 1979-től volt a Zasziadko-bánya igazgatója, amelyet a régió legnyereségesebb vállalatává fejlesztett, önmaga pedig legendás figurává vált Donyeckben. Olyan sikeresen használta ki a peresztrojka lehetőségeit, hogy a Zasziadko munkásai nem csatlakoztak az 1991-es sztrájkhoz, mert nem akarták kockára tenni a Zvjagilszkij által kiharcolt juttatásokat és szolgáltatásokat. 1992 novemberében Zvjagilszkij otthagyta a bányamenedzsmentet és Donyeck polgármestere lett. A sors iróniája, hogy Zasziadko volt az első bánya, amely 1993 júniusában csatlakozott egy újabb nagy sztrájkhoz, amely hamarosan kiterjedt az egész régióra. A miniszterelnök-helyettessé avanzsált Zvjagilszkij kulcsszerepet játszott a tárgyalásokban, amelyek eredményeképpen a sztrájkvezetők és a bányamunkások általános (noha nem egyetemes) helyeslésével befejeződött a tiltakozás.36
A sztrájk befejezésének egyik feltétele volt Kravcsuk miniszterelnökének, Leonyid Kucsmának a lemondása, és ideiglenes helyettesítése Zvjagilszkijjel. Nem került ugyan sor a sztrájkvezetők által követelt népszavazásra a Kravcsuk-kormány sorsáról, de ehelyett 1994-re irányozták elő mind a parlamenti (Verhovna Rada), mind pedig az elnöki választásokat. Az ellenzéki jelöltek, akiknek a nehéz- és kitermelő iparágakban volt a gazdasági bázisuk, földrajzilag pedig Kelet-Ukrajnához kötődtek, jelentős eredményeket értek el a márciusi országgyűlési választásokon. Ugyanezen érdekek győzelmét jelentette Kucsma júniusi diadala Kravcsuk fölött – igaz, nagyon szoros versenyben.37
A győzelem azonban csak látszólagos volt. Valójában a „vad keleti" Don-medencei „klánnak" csak részben és ideiglenesen sikerült hatalmába kerítenie az államot. Zvjagilszkij, a nómenklatúrából kinőtt kapitalista jellegzetes képviselője 1994-ben a korrupciós vádak elől Izraelbe menekült.38 Nem sokkal az elnökválasztás után Kucsma eltávolította a központi kormányzati funkciókból a donyecki vezetőket, és helyükbe kinevezte a saját, dnyipropetrovszki régióból származó embereit. Az elkövetkező két évben komplex átrendeződés ment végbe a donyecki elit soraiban. Új kereskedelmi érdekek, vállalkozások jelentek meg, ezúttal az energiaellátáshoz kapcsolódóan, és felvásároltak sok fémüzemet, amelyik nem tudta fizetni az energiaszámlát. Ezeket a manővereket elkeseredett harcok kísérték, amelyeket több látványos bérgyilkosság „tarkított".
De amellett, hogy a regionális hatalmi súlypont áthelyeződött a Don-medencéből, és a hatalmi átrendeződést az elitek konfliktusa kísérte, valami más is történt ezekben az években. Azután, hogy a bányászmozgalom kivívta különleges, mondhatni hegemón helyzetét a Don-medencében, amely elég volt ahhoz, hogy megingassa a kijevi politikai hatalmat, a mozgalom rövid időn belül teljes jelentéktelenségbe süllyedt. Ez elsősorban azért történt így, mert az iparág, amelyet olyan sikeresen megvédett a mozgalom, súlyos válsággal küszködött. 1990 és 1995 között, ahogyan csökkent a kereslet, a kitermelés ára pedig veszedelmesen közelített az import árakhoz, a kitermelt szén mennyisége 145 millióról 65,6 millióra csökkent. Az állami szubvenció legnagyobb része arra ment el, hogy fizessék az (elmaradt) béreket, és fenntartsák a szolgáltatásokat, úgyhogy alig maradt valami a termelés fejlesztésére. A független Ukrajna Don-medencéjében még inkább teljesült az, amit elmondtunk az 1980-as évekről: hogy a bányamunkásoknak nem maradt más, minthogy „állami támogatásokból, egyéb szubvenciókból és külső segítségből" éljenek. A munka ráadásul sokkal veszélyesebbé is vált, és több ezer ember életét követelte a posztszovjet időszakban.39
1994 októberében az államelnök Kucsma meghirdette az ár- és kereskedelem liberalizálásának „nyugati" politikáját, a szigorú pénzügyi ellenőrzést és a privatizáció felgyorsítását. Behívta a Világbankot, hogy szakértői felmérjék a szénbányászat állapotát és kilátásait. A Világbank fő javaslatai, miszerint be kell zárni az „életképtelen" bányákat, szelektíven kell befektetni másokba, és jelentős erőforrásokat kell kivonni az iparágból, félelmetesen emlékeztettek arra a thatcheri megoldásra, amelyet egy évtizeddel korábban a brit bányászoknak kellett elszenvedniük.40 A szén románca egyértelműen a végéhez közeledett.
A bányaiparnak juttatott szubvenciók lefaragása, amelyet a kormány inflációellenes intézkedésként próbált beállítani, azzal a megjósolható következménnyel járt, hogy a bányákban nem tudták fizetni a béreket, ami új tiltakozáshullámot indított el. Az 1996 februárjában kirobbant nagy sztrájkok emlékeztettek az 1989 júliusában és az 1993-ban lezajlott tiltakozásokra, de nem hoztak komolyabb eredményt. Erre a sztrájkolók a tiltakozás extrémebb formáihoz nyúltak, beleértve a vasúti és közúti forgalom lezárását, ami miatt letartóztatták és bíróság elé állították a donyecki városi sztrájkbizottság vezetőit. „Ezután – írja Vlad Mihnyenko, a régióból származó tudós – egymást követték a vadsztrájkok, az éhségsztrájkok, és folyt a sztrájkolók melletti hangulatkeltés a Don-medencében", mint ahogyan egyre gyakoribb lett a „rendőrséggel való összetűzés, a kollektív öngyilkossággal való fenyegetőzés, és sokan valóban öngyilkossággal fejezték ki tiltakozásukat".41 A bányászmozgalom aktivistáinak növekvő elkeseredettsége és elszigetelődése hűen tükrözte a bányabezárásoknak, a munkások elvándorlásának negatív spirálját, és a megmaradó lakosság körében eluralkodó anómiát.
Kucsma 1999-es újraválasztási sakkhúzása, vagyis az, hogy „szabad gazdasági zónának" nyilvánította a donyecki oblasztyot, és „elsődleges fejlesztési területeket" jelölt ki a Don-medencében, sikeres volt a szavazatok maximalizálása tekintetében. De az elsődleges haszonélvező az új tulajdonosok osztálya volt, akiket kevéssé kötöttek a régi nómenklatúra paternalista hagyományai, és amelyek bonyolultabb szálakkal kapcsolódtak a nemzeti pénzügyi forrásokhoz és a tulajdonosi menedzsmenthez. Új kereskedelmi érdekeltségeik olyan vertikálisan integrált, úgynevezett pénzügyi ipari csoportokból (FIG-ek) álltak, amelyek számára a „szénbányászat csak… egy költségkímélő forrást jelent a nagyobb haszonnal kecsegtető, exportra termelő fémipar számára".42 Úgy tűnik tehát, hogy az „átmenet" legalább két olyan jellemzője, amelyet Burawoy és Kratov a posztszovjet orosz gazdaság „kereskedelmi tőkés" korszakával azonosított – a vertikálissal ellenkező laterális csere, és a jóléti funkciók fenntartása, amelyek szükségesek a termelési folyamatot ellenőrző munkások megelégedettségéhez – eltűnőben volt Ukrajnában, ahogy a huszadik század a végéhez közeledett.
Ha mindez igaz, akkor vajon milyen sors vár a Don-medencei bányászokra és a mozgalmukra? Egy meglehetősen pesszimista forgatókönyv szerint megismétlődhet az a helyzet, amelyben David Kideckel szerint a romániai bányászok kerültek 1989 után. Szerinte nem a „posztszocializmus" írja le a legjobban a román, illetve a legtöbb kelet-közép európai ország társadalmi rendszerét és értékeit, mint inkább az „újkapitalista" jelzővel lehetne illetni azokat. Ezalatt Kideckel azt érti, hogy „az alapvető kapitalista törvények érvényesülése új, még egyenlőtlenebb formában, mint az a nyugati modell, amelyből származik. Erre példa a második jobbágyság intézménye" – folytatja – „a 'hosszú tizenhatodik században' az újkapitalizmus létrehoz egy függő hátországot Közép-és Kelet-Európában, ahol megjelenik a nyugati prototípus keleti adaptációja. Hasonlóképpen az új szolgasághoz, az újkapitalizmusban az osztálykülönbségek gyorsabban és nagyobb mértékben nőnek, mint amit korábban Nyugaton tapasztaltunk. Amikor a kapitalizmus először megjelent keleten, a számszerűen domináns paraszti réteg soha nem részesült olyan társadalmi juttatásokban, mint amelyeket a nyugati kapitalizmus biztosított, és soha nem alakult ki egy erős középosztály. Az újkapitalizmusban megint csak azt látjuk, hogy egy szűk elit kisajátítja a közjavakat, és megakadályozza átlátható, igazságos elosztásukat". A következmények a munkások számára súlyosak. „Munkájuk és bérük mind abszolút, mind relatív értelemben elértéktelenedik a megélhetés költségeihez képest", és vagy „leértékelt, segélyen élő emberek lesznek, vagy pedig… elidegenedett ellenfelek".43
Függetlenül attól, hogy helyénvaló-e az analógia a Don-medencei bányászok és küzdelmük, valamint a tizennegyedik századi Nyugat-Európát vagy a tizenhatodik századi Kelet-Európát alakító erők között, annyi világos, hogy a Szovjetunió összeomlása óta nem volt könnyű az életük. Természetesen ez a többi munkás túlnyomó többségére is igaz. Ami megkülönbözteti a bányászokat, az nem helyzetük nyomorúsága, hanem az, hogy képesek voltak egy olyan mozgalmat éveken át fenntartani, amelynek legfőbb célja az volt, hogy „normális életet" biztosítson a bányászoknak és családjuknak. Most, miután egyre jobban demoralizálódtak, és nincsenek többen mint 400 ezren, valószínűleg hiányzik a lehetőség és az eszközök ahhoz, hogy folytassák a harcot.
Irodalom
Ashwin, Sarah: Russian Workers. The Anatomy of Patience. Manchester 1999.
Baron, Samuel H.: Bloody Saturday in the Soviet Union. Novocherkassk 1962, Stanford 2001.
Bizyukov, Petr: The Mechanism of Paternalistic Management of the Enterprise. The Limits of Paternalism. In Clarke, Simon, (ed.): Management and Industry in Russia. Formal and Informal Relations in the Period of Transition. Aldershot, 1995, 99-125.
Brisbin, Jr., Richard A.: A Strike Like No Other Strike. Law and Resistance During the Pittston Coal Strike of 1989-1990. Baltimore, 2002.
Boldyrev, Yuri: Stachkomy i nezavisimyi profsoiuz – Sotrudnichestvo i sopernichestvo. publikálatlan kézirat, 1992.
Bunce, Valerie: Should Transitologists be Grounded? Slavic Review, 54 (1995) 111-127.
Burawoy, Michael: From Capitalism to Capitalism via Socialism. The Odyssey of a Marxist Ethnographer, 1975-1995. International Labor and Working-Class History, 50 (1996) 77-99.
Burawoy, Michael-Krotov, Pavel: The Economic Basis of Russia's Political Crisis. New Left Review, 198 (1993), 49-69.
Christensen, Paul: Russia's Workers in Transition. Labor, Management, and the State under Gorbachev and Yeltsin. Dekalb 1999.
Clarke, Simon: Privatisation and the Development of Capitalism in Russia. In Simon Clarke et al. (eds.): What About the Workers? Workers and the Transition to Capitalism in Russia. London 1993, 199-241.
Crowley, Stephen: Hot Coal, Coal Steel. Russian and Ukrainian Workers from the End of the Soviet Union to the Post-Communist Transformations. Ann Arbor 1997.
Crowley, Stephen F.-Lewis H. Siegelbaum: Survival Strategies. The Miners of Donetsk in the Post-Soviet Era. In Siegelbaum-Walkowitz: Workers of the Donbass Speak, 61-96.
Dobb, Maurice: Studies in the Development of Capitalism. London, 1946.
Dodonov, Boris: Can Trade Unions Protect Ukrainian Miners' Rights? Radio Free Europe/Radio Liberty, Prague RFE/RL (Un)Civil Societies, vol. 3, no. 36 (4 September 2002): 1-4 Lásd: http://www.rferl.org/content/article/1347279.html (A szerk.)
Energy Sector of Ukraine. 1996 Survey. Paris, 1996, International Energy Agency.
Feuer, Lewis S.( ed.): Karl Marx and Friedrich Engels Basic Writings on Politics and Philosophy. Garden City 1959.
Friedgut, Theodore H.-Lewis H. Siegelbaum: Perestroika from Below. The Soviet Miners' Strike and its Aftermath. New Left Review, 181 (1990), 5-32.
Friedgut, Theodore H.-Lewis H. Siegelbaum: The Soviet Miners' Strike, July 1989. Perestroika from Below. The Carl Beck Papers in Russian and East European Studies, No. 804 (1990).
Gordon, L. A.-Klopov, E. V.-Kozhukhovskii, I. S. (szerk.): Krutoi plast: Shakhterskaia zhizn' na fone restruktirizatsii otrasli i obshcherossiiskikh peremen. Moszkva, 1999.
Grant, Bruce: In the SovietHouse of Culture. A Century of Perestroikas. Princeton 1995.
Human Rights in Ukraine. Kharkiv Group for Human Rights Protection [Letöltve: 2004. július 15.] Lásd: http://www.khpg.org/en/index.php?r=a2b2 (A szerk.)
Humphrey, Caroline: The Unmaking of Soviet Life. Everyday Economies after Socialism. Ithaca 2002.
Kideckel, David: The Unmaking of an East-Central European Working Class, In C. M. Hann (ed.): Postsocialism. Ideals, Ideologies and Practices in Eurasia. London, 2002, 114-132.
Klose, Kevin: Russia and the Russians. Inside the Closed Society. New York, 1984.
Kuzio T: Kravchuk to Kuchma. The Ukrainian Presidential Elections of 1994. Journal of Communist Studies and Transition Politics, 12 (1996) 117-144.
Levchik, D. A.: Zabastovochnoe dvizhenie shakhterov 1988-1991 gg., Sotsiologicheskie issledovaniia, no. 10 (2003), S. 111-119.
Lopatin, L. N. (szerk.): Rabochee dvizhenie Kuzbassa, sbornik dokumentov i materialov, aprel' 1989 – mart 1992. Kemerovo 1993.
Maier, Charles S.: Consigning the Twentieth Century to History. Alternative Narratives for the Modern Era. American Historical Review 105 (2000) 807-831.
Maier, Charles S.: Dissolution: The Crisis of Communism and the End of East Germany, Princeton 1997.
Mykhnenko, Vlad: From Exit to Take-Over. The Evolution of the Donbas as an Intentional Community. Draft paper for Workshop No. 20, European Consortium for Political Research Joint Sessions of Workshops, 13-18 April 2004 Uppsala, Sweden Lásd: http://www.policy.hu/mykhnenko/Evolution_of_the_Donbas_as_Intentional_Community.pdf
Mykhnenko, Vlad: State, Society and Protest under Post-communism: Ukrainian Miners and Their Defeat. Paper for the Political Studies Association – UIC 50th Annual Conference, 10-13 April 2000, London. Később megjelent in Mudde, C. & Kopecký, P. (eds): Uncivil Society? Contentious Politics in Eastern Europe. London, 2002 Routledge, pp. 93-113. (A szerk.)
Reshetilova, T. B. et al.: Ugol'naia promyshlennost' v razvitii proizvoditel'nykh sil Ukrainy. Moszkva, 1997.
Siegelbaum, Lewis H.: The Condition of Labor in Post-Soviet Russia: A Ten-Year Retrospective, Social Science History Journal, 28 (2004): 637-665.
Siegelbaum, Lewis H.: Freedom of Prices and the Price of Freedom: The Miners' Dilemmas in the Soviet Union and Its Successor States, The Journal of Communist Studies and Transition Politics, 13 (1997), S. 1-27.
Siegelbaum, Lewis H.: Labor Pains in the Soviet Union. The Nation, 27 May 1991, 693-694.
Siegelbaum, Lewis H.: 'We Haven't Seen Perestroika': Behind the Soviet Miners' Strike, The Nation, 23 October 1989, 451-456.
Siegelbaum, Lewis-Daniel Walkowitz: The A.F.L.-C.I.O. Goes to Ukraine. The Nation, 2 November 1992, S. 502-506.
Siegelbaum, Lewis H.-Daniel J. Walkowitz: 'We'll Remain in This Cesspool for a Long Time': The Miners of Donetsk Speak Out, Oral History Review 20 (1992), S. 67-86.
Siegelbaum, Lewis H.-Daniel Walkowitz: Workers of the Donbass Speak. Survival and Identity in the New Ukraine, 1989-1992. Albany 1995.
Simon, Rick: Labour and Political Transformation in Russia and Ukraine. Aldershot 2000.
Suicides in Donbas attributed to economic hardships, RFE/RL Poland, Belarus and Ukraine Report, vol. 67, no. 26 (1999), p. 1 Lásd: http://www.rferl.org/content/article/1344205.html (A szerk.)
Sweezy, Paul et al: The Transition from Feudalism to Capitalism, London 1978.
Walkowitz, Daniel: 'Normal Life': The Crisis of Identity Among Donetsk's Miners, in Siegelbaum – Walkowitz: Workers of the Donbass Speak. 159-184.
Wallis, Emma: Industrial Relations in the Privatised Coal Industry. Continuity, Change, and Contradictions. Aldershot, 2000.
Zimmer, Kerstin: The Old Industrial Region Paradigm Re-visited: Donetsk Oblast' (Ukraine) throughout the 1990s. Regional Studies Association Conference "Reinventing Regions in a Global Economy," Pisa, Italy, 12-15 April, 2003, http://www.regional-studies-assoc.ac.uk/events/pisa03/zimmer.pdf [Már nem letölthető.]
Jegyzetek
1 Perestroika from Below. Rendezte: Daniel Walkowitz (Pastime Productions, Icarus-First Run, 1990).
2 Lásd pl. Lewis H. Siegelbaum: 'We Haven't Seen Perestroika': Behind the Soviet Miners' Strike. The Nation, October 23, 1989, pp. 451-56; Lewis H. Siegelbaum-Daniel Walkowitz: The A.F.L.-C.I.O. Goes to Ukraine. The Nation, November 2, 1992, pp. 502-06; Lewis H. Siegelbaum-Daniel J. Walkowitz: 'We'll Remain in This Cesspool for a Long Time': The Miners of Donetsk Speak Out. Oral History Review, vol. 20, nos. 1 -2 (1992): 67-86; Theodore H. Friedgut -Lewis H. Siegelbaum: The Soviet Miners' Strike July 1989: Perestroika from Below. The Carl Beck Papers in Russian and East European Studies, No. 804 (1990); Lewis H. Siegelbaum-Daniel Walkowitz: Workers of the Donbass Speak. Survival and Identity in the New Ukraine 1989-1992. Albany,1995, Suny Press.
3 Lewis H. Siegelbaum: Freedom of Prices and the Price of Freedom. The Miners' Dilemmas in the Soviet Union and Its Successor States. The Journal of Communist Studies and Transition Politics, vol. 13, no. 4 (Dec. 1997): 1-27.
4 Lewis H. Siegelbaum: The Condition of Labor in Post-Soviet Russia. A Ten-Year Retrospective. Social Science History Journal, vol. 28, no. 4 (2004): 637-65.
5 Olyan nagy a szakirodalom, hogy nem lehet itt felsorolni. A legtermékenyebb kutatási projekt a „Russian Research Program" (Orosz Kutatóprogram) a warwicki egyetem összehasonlító Munkatörténeti Intézetében, Simon Clarke vezetésével. Frissített irodalmukat 1997 januárjáig lásd: http://warwick.ac.uk/fac/soc/compladstuds/russia/publications.htm. A kutatás az orosz bányászokra fókuszált, de kivétel pl. Stephen Crowley: Hot Coal, Coal Steel: Russian and Ukrainian Workers from the End of the Soviet Union to the Post-Communist Transformations. Ann Arbor, 1997, University of Michigan Press. Meg kell még említeni Renfrey Clarke nevét, aki szabadúszó újságíróként dolgozott Moszkvában, és rendszeresen írt elemzéseket a munkáshelyzetről és a „gyújtópontokról". On-line listákat is közzétett, mint a Johnson's Russia List és a Greenleft Weekly. Lásd: és Lásd még ehhez a 30. lábjegyzetet.
6 Charles S. Maier, Dissolution: The Crisis of Communism and the End of East Germany. Princeton, 1997, Princeton University Press, p. xv.
7 Uo. pp. 97-102. Lásd még Maier: Consigning the Twentieth Century to History. Alternative Narratives for the Modern Era. American Historical Review, vol. 105, no.2 (2000): 807-31.
8 Maier: Dissolution, p. 100; Gordon, L. A.-Klopov E. V.-Kozhukhovskii, I. S. (szerk.): Krutoi plast: Shakhterskaia zhizn' na fone restruktirizatsii otrasli i obshcherossiiskikh peremen. Moszkva, 1999, Kompleks-Progress, p. 49.
9 Lewis S. Feuer, (ed.): Karl Marx and Friedrich Engels Basic Writings on Politics and Philosophy. Garden City, 1959, Anchor, pp. 10-11.
10 Maier: Dissolution. pp. 102-05.
11 Emma Wallis: Industrial Relations in the Privatised Coal Industry. Continuity, Change, and Contradictions. Aldershot, 2000, Ashgate.
12 Richard A. Brisbin, Jr.: A Strike Like No Other Strike. Law and Resistance During the Pittston Coal Strike of 1989-1990. Baltimore, 2002, Johns Hopkins University Press.
13 Friedgut-Siegelbaum, "The Soviet Miners' Strike", p. 11. Lásd még a szerzőktől: Perestroika from Below. The Soviet Miners' Strike and its Aftermath. New Left Review, 181 (May/June 1990): 12, ahol azt írjuk: „Sok sztrájkbizottsági vezető számára a sztrájk tudatos erőfeszítést jelentett azért, hogy kiszabadítsák a peresztrojkát közvetlen főnökeik markából, akikre széles körben úgy tekintettek, mint akik akadályozzák, vagy eltorzítják a kibontakozást".
14 Uo. A felmérés adatai megjelentek az Izvesztyija 1989 augusztus12-i számában. Idézi Ignatov, a donyecki első titkár. Vecsernij Donyeck, 1989. augusztus 16.
15 L. N. Lopatin, (szerk.): Rabochee dvizhenie Kuzbassa, sbornik dokumentov i materialov, aprel' 1989 – mart 1992. Kemerovo, 1993, Sovremennaia otechestvennaia kniga, p. 94.
16 Lásd Samuel H. Baron: Bloody Saturday in the Soviet Union: Novocherkassk, 1962. Stanford, 2001, Stanford University Press. Klebanovról (szül. 1932) lásd Human Rights in Ukraine. Kharkiv Group for Human Rights Protection. Nyikitinről (szül. 1937) lásd Kevin Klose: Russia and the Russians. Inside the Closed Society. New York,1984, W. W. Norton & Co., pp. 29-98.
17 Stephen F. Crowley-Lewis H. Siegelbaum: Survival Strategies. The Miners of Donetsk in the Post-Soviet Era. In Siegelbaum-Walkowitz: Workers of the Donbass Speak, pp. 65-66; Lewis Siegelbaum: Labor Pains in the Soviet Union. The Nation, May 27, 1991, pp. 693-94.
18 Az egyik vezető sztrájkbizottsági aktivista virtuskodva kijelentette, hogy a sztrájk alatt „ők voltak az ügyészek, a rendőrök, a helyi hatóságok, a jóléti intézmények, a szakszervezetek, a politikai pártok és az ellátók". Yuri Boldyrev: Stachkomy i nezavisimyi profsoiuz – Sotrudnichestvo i sopernichestvo. publikálatlan kézirat (1992), idézi: Crowley- Siegelbaum: Survival Strategies. p.69. Lásd még: Paul Christensen: Russia's Workers in Transition. Labor, Management, and the State under Gorbachev and Yeltsin. Dekalb, 1999, Northern Illinois University Press, 1999, p. 82.
19 A „tranzitológia" veszélyeiről lásd: Valerie Bunce: Should Transitologists be Grounded? Slavic Review, vol. 54, no. 1 (Spring 1995): 111-27.
20 A munkások önbizalmának, sőt, társadalmi erőként való "látható" megjelenésének relatíve hosszú időszakát Lengyelországban kétségtelenül segítették a katolikus egyházhoz és az értelmiséghez fűződő kapcsolatok. Ezt jövendölte meg Andrej Wajda Márványember c. filmje, (1977), illetve ünnepelte később a Vasember (1981).
21 Idézi D. A. Levchik: Zabastovochnoe dvizhenie shakhterov 1988-1991 gg. Sotsiologicheskie issledovaniia, no. 10 (2003): 112-13.
22 Uo., p. 113.
23 Donyeck főútjának, az Artyem utcának egyik masszívabb épületében találhatók az irodák. Ugyanez volt a helyzet a távoli északi szénbányászati városban, Vorkutában Michael Burawoy és Pavel Krotov szerint: The Economic Basis of Russia's Political Crisis. New Left Review, no. 198 (1993): 62.
24 Sarah Ashwin: Russian Workers. The Anatomy of Patience. Manchester,1999, Manchester University Press. Ashwin erre úgy utal, mint „elidegenedett kollektivizmusra". Mások, engem is beleértve, vállalkozói paternalizmusnak nevezik.
25 „Interview with Yuri Boldyrev", August 19, 1989; és The Nation, Oct. 23, 1989, pp. 451-52. Boldirjev volt akkoriban a Gorkij szénbányászati sztrájkbizottság elnöke.
26 Lásd: Daniel Walkowitz: 'Normal Life': The Crisis of Identity Among Donetsk's Miners. In Siegelbaum-Walkowitz: Workers of the Donbass Speak. pp.159-84; Crowley: Hot Coal, Cold Steel. pp. 19-24, 196-200 .
27 Kifejtését lásd: Freedom of Prices. pp. 13-15.
28 Kitűnő etnográfiai munkát írt a témában Caroline Humphrey: The Unmaking of Soviet Life: Everyday Economies after Socialism. Ithaca, 2002, Cornell University Press; és Bruce Grant: In the Soviet House of Culture. A Century of Perestroikas. Princeton, 1995, Princeton University Press.
29 Siegelbaum: Freedom of Prices. pp. 6-7, 13-14.
30 Burawoy-Krotov: Economic Basis. pp. 52-54. A kereskedelmi tőke történelmi szerepéről való felfogásuk forrása: Maurice Dobb: Studies in the Development of Capitalism. London, 1946, Routledge & Kegan Paul; és Paul Sweezy et al.: The Transition from Feudalism to Capitalism. London, 1978, Verso.
31 Burawoy-Krotov: Economic Basis. p. 64.
32 Michael Burawoy: From Capitalism to Capitalism via Socialism: The Odyssey of a Marxist Ethnographer, 1975-1995. International Labor and Working-Class History, no. 50 (1996) 94.
33 Lásd: Simon Clarke:Privatisation and the Development of Capitalism in Russia. In Simon Clarke et al., (ed): What About the Workers? Workers and the Transition to Capitalism in Russia. London, 1993, Verso, pp. 216-19; Petr Bizyukov: The Mechanism of Paternalistic Management of the Enterprise. The Limits of Paternalism. In Simon Clarke (ed.): Management and Industry in Russia: Formal and Informal Relations in the Period of Transition. Aldershot, 1995, Edward Elgar, pp. 99-125; Crowley: Hot Coal, Cold Steel. pp. 15-16, 155-56; Ashwin: Russian Workers. pp. 74-78, 124-25.
34 Az egyik kutató nemrégiben azt írta, hogy a bányászok politikai követeléseit 1993 júniusában „teljes egészében támogatták a szénbányász szakszervezetek, a bányavezetők és más iparosok, valamint az összes donyecki politikai párt és mozgalom (a liberálisoktól a kommunistákig), a helyi kormányzati tisztviselők, a média és a régió lakosságának legnagyobb része is". Vlad Mykhnenko: From Exit to Take-Over. The Evolution of the Donbas as an Intentional Community. Draft paper for Workshop No. 20, European Consortium for Political Research Joint Sessions of Workshops, 13-18 April 2004 Uppsala, Sweden, p. 27, http://www.policy.hu/mykhnenko/Evolution_of_the_Donbas_as_Intentional_Community.pdf
35 Burawoy-Krotov: Economic Basis. p. 65; Rick Simon: Labour and Political Transformation in Russia and Ukraine. Aldershot, 2000, Ashgate, pp. 118, 13738.
36 Simon: Labour and Political Transformation. pp. 150-54. Posztszovjet Ukrajna legváltozatosabb sztrájkjának menetét a napi sajtóból lehet követni. Lásd például: Gyelovaja Ukraina (Kijev), Zsizny (Donyeck), Vecsernij Donyeck (Donyeck) és a Novosztyi i szobityija (Donyeck) című lapokat. Mihnyenko a „donyecki tiltakozó mozgalom legsikeresebb kollektív akciójának" nevezte a sztrájkot. In From Exit to Take-Over. p. 27.
37 T. Kuzio: Kravchuk to Kuchma. The Ukrainian Presidential Elections of 1994. Journal of Communist Studies and Transition Politics, vol. 12, no. 2 (1996) 117-44.
38 Miután 1997-ben ejtették az ügyét, visszatért Donyeckbe, és 2003-ban még tagja volt a parlamentnek. Üzleti érdekeltségeiről lásd: Kerstin Zimmer: The Old Industrial Region Paradigm Re-visited: Donetsk Oblast' (Ukraine) throughout the 1990s. Regional Studies Association Conference „Reinventing Regions in a Global Economy", Pisa, Italy, April 12-15, 2003, pp. 7, 12, (a szerző engedélyével idézem a szöveget).
39 T. B. Reshetilova et al.: Ugol'naia promyshlennost' v razvitii proizvoditel'nykh sil Ukrainy. Moszkva, 1997, MGGU, p. 98; International Energy Agency, Energy Sector of Ukraine. 1996 Survey. Paris, 1996, OECD, pp. 157-58; Boris Dodonov: Can Trade Unions Protect Ukrainian Miners' Rights? Radio Free Europe/Radio Liberty, Prague, Czech Republic RFE/RL (Un)Civil Societies, vol. 3, no. 36 4 September 2002 1-4.
40 Részletesebben lásd: Siegelbaum. Freedom of Prices. pp. 17-22; Simon: Labour and Political Transformation. pp. 159-64.
41 Vlad Mykhnenko: State, Society and Protest under Post-communism. Ukrainian Miners and Their Defeat. paper for the Political Studies Association -UIC 50th Annual Conference, 10-13 April 2000, London, pp. 17-19, . Az öngyilkosságokról lásd még: Suicides in Donbas attributed to economic hardships. RFE/ RL Poland, Belarus and Ukraine Report, vol. 67, no. 26 (1999), p. 1.
42 Zimmer: The Old Industrial Region Paradigm. pp. 10-12.
43 David A. Kideckel: The Unmaking of an East-Central European Working Class. In C. M. Hann, (ed.): Postsocialism: Ideals, Ideologies and Practices in Eurasia. London, 2002, Routledge, pp. 114-16.
A cikk eredeti megjelenése: Lewis H. Siegelbaum: The Donbass Miners' Movement in the Very Late Soviet Era: An Historical Perspective. In Tanya Penter (szerk.): Mitteilungsblatt des Instituts fur soziale Bewegungen, vol. 37 (2007): 133-47 (Sowjetische Bergleute und Industriearbeiter – Neue Forschungen).
(Fordította: Bartha Eszter)
