Mindazonáltal a marxista-kommunista hagyományban egyetértés honol arról, hogy meghatározhatók azok a főbb elvek, amelyek kiindulópontként szolgálnak a kihívások mibenlétéről és a tőlük elválaszthatatlan harcok tétjéről való közös gondolkodáshoz.

A jelenlegi viszonyokat a természeténél fogva „liberális" s ráadásul imperialista kapitalizmus harminc éve tartó offenzívája uralja, amely az Észak és a Dél minden elnyomott osztályát sújtja – legfőképpen azonban a kapitalista világrendszer perifériáján a Dél népeit. Az offenzíva élén a Washington vezérlete alá felsorakozott imperialista központok: a „trió" (az Egyesült Államok, Európa és Japán) áll.

A neoliberalizmus és a globalizáció zászlaja alatt támadásba lendült tőke eufóriája azonban rövid ideig, 1990-től 1995-ig tartott, s hamar életre keltette az elnyomott osztályok ellenállását.

A küzdelem első szakaszát jobbára a kapitalizmus totális offenzívájával szembeni ellenállás jellemezte. A harc egyes területei láncolattá fonódtak össze, s a helyi viszonyoktól függően mindig azon a terepen erősödtek föl, ahol az adott nép kihívással találta magát szemben. Így kapcsolódott össze elválaszthatatlanul a piaci szabályozás követelése a nők egyenjogúságáért vívott küzdelemmel, a környezetvédelemmel, a közszolgáltatások vagy a demokratikus jogok védelmével, illetve az USA és szövetségeseinek közel-keleti (iraki, palesztinai, libanoni) agresszió­jával szembeni ellenállással.

E harcok során a népi ellenállás fejlődésen ment keresztül.

A XIX-XX. században a baloldal uralkodó politikai kultúráját a pártok, a szakszervezetek és az egyesületek vertikális, hierarchizált működése jellemezte. Az általuk a kor körülményei között elért változások – radikális társadalmi átalakulások, reformok, szabadságharcok, nemzeti felsza­badító mozgalmak – általában az alávetett osztályok és az elnyomott néptömegek előnyére formálták át a világot.

E cselekvési formák eszköztárának korlátai és visszásságai azonban az 1980-1990-es években markánsan megmutatkoztak. Demokratikus deficitjük csalódások sorához vezetett: reformok vagy forradalmak útján sokszor olyan rezsimek kerültek hatalomra, amelyekről a legkevesebb, amit meg kell állapítanunk, hogy rosszul sáfárkodtak ígéreteikkel. E kudarcok tették lehetővé, hogy az 1980-90-es évektől a tőke és az im­perializmus újból támadásba lendülhetett.

A szervezett baloldal régi politikai erői közül sokan távol maradtak a harc első szakaszától, részint az offenzíva által kiváltott félelem miatt, részint mert csatlakoztak a liberális és imperialista opciókhoz. A moz­galmat „új erők" indították el, olykor szinte „spontán" módon. Akcióikkal a horizontális összefogás szükségességét hangsúlyozták a vertikális szerveződéssel szemben, azaz kibontakozásuk a demokratikus gyakor­lat alapelvét támogatta. A demokratizmus ilyetén fejlődését jelentékeny civilizációs előrelépésnek kell értékelnünk.

Az ellenállás vitathatatlan győzelmeket könyvelhetett el. Előkészítette (de csupán előkészítette) a tőke és az imperializmus offenzívájának kudarcát. E kudarc az offenzíva valamennyi dimenziójában tetten ér­hető. Az amerikai politika látványosan belebukott a globalizáció helyi sikerét szavatolni hivatott világcsendőri törekvéseibe csakúgy, mint az e tervet szolgáló „preventív" háborúkba (Afganisztán, Irak és Palesztina megszállása, agresszió Libanon ellen). A neoliberális társadalom- és gazdaságszervezés, amely elvben a tőkefelhalmozás, azaz a profitráta bármi áron való maximalizálásának alapja kellene legyen, még létrehívó intézményei (Világbank, IMF, WTO, EÜ) szerint sem képes megteremteni saját működésének feltételeit.

Mégsincs helye annak, hogy vállon veregessük magunkat. Sikereink elégtelenek ahhoz, hogy a gazdasági és politikai erőviszonyok az elnyo­mott osztályok javára módosuljanak, s ezért az elért eredmények mind­addig törékenyek maradnak, amíg a mozgalom a passzív ellenállásból ellentámadásba nem megy át. Csakis ez nyithat utat pozitív alternatíva kialakítása, azaz egy másfajta, nyilvánvalóan jobb világ előtt. De vajon a jelenlegi harcok szocialista irányt vesznek-e majd? Vagy pedig megma­radnak egy lényegét tekintve mégiscsak kapitalista jellegű globalizáció börtönében?

Gondolatmenetem vezérfonalát három tézis alkotja:

(i)       A történelmi kapitalizmus (azaz a létező kapitalizmus, s nem a „piacgazdaság" ideologikus víziója) természetéből fakadóan im­perialista. Mivel az imperialista központok (Európa, USA, Japán) elnyomó hatalmán alapszik, eleve megszünteti annak esélyét, hogy a világrendszer periferikus társadalmai (Ázsia, Afrika, Latin-Amerika) „felzárkózzanak", és a centrumok mintájára maguk is virágzó kapitalista társadalmakká váljanak. E népek számára a kapitalizmus zsákutcát jelent.

(ii)      A valódi alternatíva ezért: szocializmus vagy barbárság, nem pe­dig szocializmus vagy kapitalizmus. Az a (sajnos uralkodó) nézet, miszerint az elengedhetetlenül szükséges felhalmozás miatt nem lehet elkerülni egy „kapitalista szakaszt", mielőtt a szocializmus ösvényére lépnénk, teljességgel alaptalanná válik, ha felmérjük a történelmi kapitalizmus támasztotta kihívásokat.

(iii)    A „szocialista orientációjú fejlődés útja" (hogy a kínai, kubai és vietnami elvtársak szóhasználatával éljek) mindazonáltal olyan kér­déseket vet fel, amelyekkel kapcsolatban megelégszem annyival, hogy jelzem nehézségeiket.

1. A létező kapitalizmus történetében a kisajátító tőkefelhalmozás fo­lyamatosan jelen van

A konvencionális gazdaságtan szerint a felhalmozás a „gazdagok" (a tehetős tulajdonosok) és a nemzetek egyre növekvő megtakarításaiból ered. Ám a történelem nem igazolja az angol-amerikai puritánok eme tézisét. Ellenkezőleg, arról tanúskodik, hogy a felhalmozást egyesek (a többség) kisajátított vagyonából finanszírozzák mások (egy kisebbség) javára. Marx eredeti felhalmozásnak nevezi és behatóan elemzi e folya­matokat, amelyekre ékes bizonyságul szolgál az angol parasztok elűzése (a bekerítések), az ír földműveseknek a hódító angol landlordok általi kifosztása vagy az amerikai kontinens gyarmatosítása. De az eredeti felhalmozás nem vész a kapitalizmus távoli s mára túlhaladott múltjának homályába, hanem napjainkban is zajlik.

A kisajátító felhalmozás – ezt a kifejezést jobban kedvelem, mint az „eredeti felhalmozás"-t – nagysága demográfiai adatokkal, illetve a tár­sadalmi termék értékével leírható, mérhető.

1500 és 1900 között a Föld lakossága megháromszorozódott (450­-550 millióról 1.600 millióra nőtt), majd a XX. század folyamán még 3,75-szörösére duzzadt (s jelenleg meghaladja a 6 milliárdot). Ám ebből az európaiak (pontosabban az európaiak és az általuk Amerikában, Dél-Af­rikában, Ausztráliában és Új-Zélandon elfoglalt területeken élők) aránya az 1500-ban mért 18%-ról (vagy ennél kevesebből) 1900-ig csak 37%-ig emelkedett, majd a XX. században fokozatos csökkenésnek indult. Az első négy évszázad (1500-1900) az európaiak világhódításának a kora volt, a XX. és a XXI. század pedig a „Dél ébredéséé"; a leigázott népek újjáéledéséé.

Az európai hódítás az amerikai indiánok brutális kifosztását eredmé­nyezte: földjeiket és természeti kincseiket a gyarmatosítók kaparintották meg. Az indiánokat szinte teljes egészében kiirtották (az észak-amerikai indiánok genocídiuma), vagy lélekszámuk – a portugál és spanyol hódítók által véghezvitt kifosztás és kizsákmányolás következtében – a koráb­binak egytizedére zsugorodott. Azután következett a rabszolga-keres­kedelem, amely Afrika nagy kiterjedésű területeit fél évezreddel vetette vissza a fejlődésben. Ugyanilyen jelenségek zajlottak le Dél-Afrikában, Zimbabwében, Kenyában, Algériában s még inkább Ausztráliában és Új-Zélandon. Izrael Állam gyarmatosító politikáját napjainkban ugyan­ez a kisajátító fölhalmozás jellemzi. A Brit-India vagy a Holland-Indiák parasztságának leigázása, a Fülöp-szigetek és Afrika gyarmati kizsák­mányolása hasonló következményekkel járt: pusztító éhínségekhez ve­zetett, a hírhedt bengáliai éhínségtől a mai afrikai népeket sújtó tömeges éhezésig. A módszert az angolok vezették be Írországban, ahol egykoron ugyanannyian éltek, mint Angliában, mígnem a Marx által kipellengérezett megszervezett éhínség következtében a lakosság száma a korábbinak egytizedére csökkent.

A kisajátítás nem csak a paraszti osztályt, hanem a hajdan volt népek nagy többségét sújtotta. A kapitalista behatolás az Európánál sokáig vi­rágzóbb India és Kína (manufakturális és kézműves) iparát tönkretette.

Lényeges tudnunk, hogy a pusztítást nem a „piaci törvények" okozták. Nem az történt, hogy a „hatékonyabb" európai ipar átvette a versenykép­telen termelés helyét. Az ilyen ideologikus magyarázat mélyen hallgat a háttérben lezajlott politikai és katonai erőszakról. A magasabb – nem pedig alacsonyabb – műszaki színvonalú kínai és indiai ipar felett nem általában véve az angol ipar „ágyúi", hanem az ágyúgyártók arattak győzelmet. Az iparosítás azután megadta a kegyelemdöfést: a XIX. és XX. századi Afrikában és Ázsiában „az alulfejlettséget fejlesztették". A gyarmati erőszak és a munkások végletes kizsigerelése egyszerre vált a kisajátító felhalmozás eszközévé és következményévé.

Az európai központok anyagi termelése 1500 és 1800 között, arányait tekintve, kétségkívül csupán kevéssel haladta meg a demográfiai növe­kedést (ám ez utóbbi a kor viszonyaihoz képest meglehetősen jelentős volt). E tendencia a XIX. században felgyorsult, s fokozódott a tengeren túli népek kizsákmányolása is; ezért szólok folyamatos kisajátító felhal­mozásról „eredeti" tőkefelhalmozás helyett. Mindez nem mond ellent annak, hogy a XIX. és XX. században a technológiai fejlődés, vagyis az egymást érő ipari forradalmak az előző három merkantilista évszázad­hoz képest soha nem látott mértékben járultak hozzá a felhalmozáshoz. A kapitalista-imperialista világrend új centrumhatalmainak (Európa, az Egyesült Államok és a késve érkezett Japán) termelése 1500 és 1900 között hét és félszeresére nőtt, szemben a perifériával, amelyé csupán megduplázódott. Olyan mély szakadék képződött, amilyen addig soha nem lett volna elképzelhető az emberiség történelmében. A távolság a XX. század során azután tovább nőtt, mígnem 2000-ben a centrumban az egy főre jutó átlagos nemzeti jövedelem 15-20-szorosa lett a periféri­ális helyzetű országok teljes nemzeti jövedelmének.

A merkantilista évszázadok kisajátító tőkefelhalmozása bőségesen fedezte a kor uralkodó osztályai (az ancien régime) fényűző életvitelét, miközben semmilyen haszonnal sem járt a népi osztályoknak. A felhalmo­zás főként a modern állam hatalmi szervei, adminisztrációja és fegyveres erői megerősítését szolgálta. Erről tanúskodnak a merkantilista időszak és a rákövetkező ipari korszak között hidat verő háborúk, a nagy fran­cia forradalom és Napóleon háborúi. A tőkefelhalmozásban gyökerezik tehát a XIX. századot meghatározó két jelentős átalakulás: az első ipari forradalom és a gyarmati hódítás.

Engels beszámolójának tanúbizonysága szerint – aki lehangoló képet fest az angliai munkásnyomorról – a néptömegek a XIX. században sokáig egyáltalán nem részesedtek a gyarmatok gazdagságából. A tömeges kivándorlás lehetősége viszont, amely a XIX. és XX. század során egyre növekvő méreteket öltött, nyitva állt előttük. Olyannyira, hogy egyes területekről a kivándoroltak száma meghaladta az otthon maradott népességét. El tudnánk-e képzelni manapság két-három milliárd olyan ázsiait és afrikait, akik ugyanezzel a lehetőséggel bírnak?

2. Külső és belső gyarmatosítás

A centrum/periféria ellentét tehát kezdettől fogva jelen volt a létező kapi­talizmus világméretű terjeszkedésének minden stádiumában. A kapita­lizmust jellemző imperializmus természetesen mindig új s újabb alakban jelentkezett, szoros összhangban a kapitalista tőkefelhalmozás egymást követő fázisait – a merkantilizmust (1500-tól 1800-ig), a klasszikus ipari kapitalizmust (1800-tól 1945-ig), a II. világháború utáni szakaszt (1945-től 1990-ig) és a születőben lévő „globalizációt" – meghatározó jellegzetes vonásokkal.

E megközelítésben a gyarmatosítás egyes centrumállamok jellemző terjeszkedési formája volt, amely azon alapult, hogy a meghódított orszá­got alávetették az anyaország politikai hatalmának. Ez a fajta gyarma­tosítás tehát „külső", amennyiben egyrészt az anyaországok, másrészt a gyarmatok elkülönült entitások, még ha az utóbbiak az előbbiek által dominált politikai térbe integrálódnak is.

A gyarmatosítás elsőként a spanyolok, a portugálok, az angolok és a franciák által leigázott amerikai kontinensen ment végbe. Az anyaor­szágok uralkodó osztályai a gyarmatokon olyan gazdaság-, és társada­lomirányítási rendszereket honosítottak meg, amelyek a kor hatalmi köz­pontjainak tőkefelhalmozását szolgálták. Az atlanti Európa és a gyarmati Amerika aszimmetriája ezért nem spontán, „természetes" módon, hanem nagyon is tervszerű politika nyomán alakult ki – aminek szerves része volt a meghódított területek indián törzseinek leigázása.

A gyarmatokba beleégett rabszolgabélyeg csupán perifériajellegüket volt hivatva megerősíteni, aláhúzva, hogy e területek hatékonyságát a kor centrumaiban zajló felhalmozás követelményeihez mérik. Vagyis a rabszolgaszállító Fekete-Afrika az amerikai periféria perifériájává vált. A gyarmatosítás a XVIII. században többek között a Brit-India és a Hol­land-Indiák meghódításával gyorsan átlépte Amerika határait, majd a XIX. század végétől Afrikában és Délkelet-Ázsiában folytatódott. Azok az országok pedig, amelyeket nem sikerült teljes mértékben leigázni – Kína, Irán vagy a Török Birodalom – előnytelen szerződésekre, félgyarmati státuszba kényszerültek.

„Külső" volt a gyarmatosítás az anyaországok, az iparosodott nemzetek szemszögéből, amelyek ráadásul a munkás-, és szocialista mozgalmakat, valamint a demokratikus vívmányokat fellendítő társadalmi modernizáció terén is előrébb tartottak. Ám e vívmányok gyümölcsét a gyarmatok népei sosem élvezhették. A rabszolgaság, amely ezt a kibontakozást megelőz­te, a kényszermunka és a néptömegek szélsőséges kizsákmányolásának egyéb formái, a gyarmati hatóságok brutalitása és vérfürdői határozzák meg a létező kapitalizmus történetét. A kapitalizmus „fekete könyvének" oldalain az áldozatok száma tízmilliókkal mérhető. A gyarmatokon alkal­mazott módszerek természetesen az anyaországokban is óriási károkat okoztak: az uralkodó elitek kultúrájában – sőt, az alacsonyabb osztá­lyokéban is – meghonosodott a rasszizmus, legitimálva az ellentétet a „demokratikus centrum" és a brutális „gyarmati önkényuralom" között. A gyarmatok kizsákmányolása – egészében véve – a centrumországoknak hasznot hozott, az egyes anyaországok pedig extraprofitra is szert tettek, ami meghatározta helyüket világgazdaság rendszerében (Nagy Britannia hegemóniáját gyarmatbirodalmának köszönhette, amit azután a késve érkezett Németország megpróbált megkaparintani).

A „belső" gyarmatosítás jelenségei egyfelől a betelepítések, másfelől az imperialista terjeszkedés logikájának sajátos vegyülékéből adódnak. A centrumokban végbemenő eredeti tőkefelhalmozás a parasztság leg­szegényebb rétegeinek módszeres kizsákmányolásával ment végbe, s ez akkora népességfelesleget eredményezett, amelyet a helyi ipar nem volt képes teljes egészében felszívni, ami hatalmas kivándorlási hullámokat eredményezett. Később a társadalmi modernizációval együtt járó demográfiai forradalom következtében a halandóság előbb kezdett el csökkenni, mint a születések száma, s ez ugyancsak a kivándorlást ösztönözte. E jelenség korai példájával találkozhatunk Angliában, ahol a XVII. századtól kezdve a bekerítés általános gyakorlattá vált.

Új-Anglia ebben a konstellációban született, ami a kivándorlást kísérő politikai-ideológiai mozgalmak természetéről is sokat elárul. A „szegények" – az anyaországok kapitalista fejlődésének áldozatai – csatlakoztak az új-angliai kivándorlásukat és letelepedésüket megszervező obskúrus, fel­világosodás-ellenes szektákhoz. Ez az eredet mély nyomokat hagyott az amerikai ideológián, jellegzetesen reakciós színezetet kölcsönözve neki. ¹ A korabeli kapitalista-imperialista Anglia uralkodó osztályait azonban nem a kivándorlás érdekelte, hanem a centrumban lejátszódó tőkefelhalmozást szolgáló gyarmatok sorsa, amilyenek pl. az észak-amerikai brit rabszol­gatartó gyarmatok voltak. Az Egyesült Államok társadalmi alakulatának sajátos, a belső gyarmatosítás modelljére épülő jellegét e két entitás egysége határozta meg. Új-Anglia, minthogy centrumországa csekély érdeklődést mutatott iránta, önálló központtá emelkedett, s közvetítői szerepet vívott ki magának a rabszolgagyarmatok kizsákmányolásában (mindenekelőtt magához ragadva a tengeri kereskedelmet, ami lehetővé tette ellenőrzésüket), s kezdetleges iparosításba kezdett. Az Egyesült Államok születésekor tehát egy új kapitalista-imperialista központ és annak belső gyarmatai (a rabszolgatartó Dél) forrtak egybe. Ez döntően befolyásolta az Egyesült Államok politikai kultúrájának alakulását.

A belső gyarmatosítás nem az Egyesült Államok történelmének kizá­rólagos produktuma volt. Latin-Amerikában és Dél-Afrikában is részben hasonló jelenségekkel találkozhatunk. Az Ibériai-félsziget nem tartozott a kapitalista fejlődés élvonalába. De hódításai nolens volens betagozódtak a születőben lévő kapitalizmus formálódó merkantilizmusába. Ebbe az új keretbe éppolyan jól belefért az indiánok könyörtelen leigázása, mint a későbbi afrikai rabszolga-kereskedelem. Csakhogy a rendszer nem a centrumoknak jövedelmezett, sem Spanyolországban, sem Portugáliá­ban, az amerikai gyarmatokon meg pláne nem. Latin-Amerika gyarmati státuszának haszonélvezői a születőben lévő valódi centrumok lettek, elsőként Anglia, majd gyors helycserével, a XIX. századtól kezdve, az Egyesült Államok (amely a Monroe-doktrina értelmében már 1823-tól bevallottan egyeduralkodói szerepre tört a kontinensen), míg a komprá­dor burzsoáziához hasonlóan közvetítő szerepet betöltő spanyolok és portugálok Ázsiába és a Török Birodalomba mentek újabb területeket hódítani. Latin-Amerika belső gyarmatosítása ezzel együtt ugyanolyan társadalmi-politikai együtthatókkal járt, mint bármely más gyarmatosítás: rasszizmust szült a feketékkel szemben (történetesen Brazíliában) és megvetést az indiánok iránt. A belső gyarmatosítást egyedül Mexikó kér­dőjelezte meg; forradalma (1910-1920) ezért a modern kor nagy jelentő­ségű szabadságharcai közé tartozik. A jelenlegi bennszülött követelések újraéledésének következtében mára talán az Andok országaiban is kezd megkérdőjeleződni ez a rendszer, noha természetesen teljesen új, helyi és globális összefüggésrendszerben.

Dél-Afrikában az első telepes gyarmatosítás – a búroké – inkább egy „tisztán fehér" állam létrehozásának tervével történt, többnyire az afrikai lakosság elűzése/kiirtása, semmint leigázása által. A brit hódítás ezzel szemben eleve azt tűzte ki célul, hogy az afrikaiakat az anyaország imperialista terjeszkedésének szükségleteihez hajlítsa (elsősorban a bányászat által). Sem a régi telepesek (a búrok), sem az újak (a britek) nem kaptak felhatalmazást önálló centrum létrehozására. Az apartheid búr állam a második világháborút követően megpróbálkozott azzal, hogy hatalmát belső, lényegében fekete gyarmatára alapozza. Célját azonban nem érhette el a kedvezőtlen demográfiai arányok (a feketék erős többségben voltak) és az elnyomott néptömegek ellenállásának, majd győzelmének következtében. Az apartheid bukása után hatalomra került helyi erők örökölték a belső gyarmatok problémáját, amire a mai napig sem sikerült radikális megoldást találniuk. Ám ez már a történelem újabb fejezetéhez tartozik.

A gyarmatosításnak a politikai kultúrára gyakorolt hatása szempontjá­ból Dél-Afrika esete különösen izgalmas. Nem csupán azért, mert a belső gyarmatosítás itt egyedülállóan látványos formában valósult meg, s nem is azért, mert létrehozta az apartheid politikai gyakorlatát. Hanem azért, mert az ország kommunistáit a létező kapitalizmus éles szemű elemzésé­hez vezette. A belső gyarmatosítás elméletét az 1920-as években a dél-afrikai kommunista párt dolgozta ki, s terjesztette el, megállapítva, hogy a „fehér" kisebbség magas jövedelme és a „fekete" többség hihetetlenül alacsony bérei ugyanannak a kérdésnek a színe és a fonákja.

A kommunista párt párhuzamot mert vonni azzal a kontraszttal, amely az angoloknak juttatott fizetések és az indiai munkabérek közötti különb­ség között mutatkozott a Brit birodalomban. Mind a párt, mind az akkori III. Internacionálé számára a problémának e két aspektusa – a létező kapitalizmusé – elválaszthatatlan volt egymástól. A belső gyarmatosítás kommunista elmélete Dél-Afrikában ahhoz a következtetéshez vezetett, hogy a gyarmatosítás, amely a vezető imperialista hatalmak felől nézve külsődlegesnek tűnik, valójában, a kapitalista világrendszer mint olyan szempontjából egyértelműen belső jellegű. A dél-afrikai kommunista párt és a III. Internacionálé e felismerést beemelte a (kommunista) baloldal politikai kultúrájába, s ezáltal radikálisan szakított a jellegében szociálkolonialista II. Internacionálé szocialista baloldalával, amelynek po­litikai kultúrája tagadta az efféle világrendszer-szintű összefüggéseket.

Dél-Afrika valójában a kapitalista világgazdasági rendszer lekicsinyített modellje. Határain belül a rendszer mindhárom alkotóeleme jelen van: létezik egy, az imperialista centrumok járadékát élvező kisebbség, s megtalálható a két másik alkotóelem is: a többségé, amely nagyjából egyenlő arányban oszlik meg egy iparosodott „harmadik világ" (a mai „feltörekvő országok") és egy nincstelen, a mai Afrika iparmentes területe­ihez hasonló „negyedik világ" között (ezek a volt bantusztánok). Ráadásul a népesség e három összetevőre vetített aránya, illetve az egy főre eső jövedelmet leíró adatok körülbelül megfelelnek a jelenlegi világrendet jellemző számoknak. Nyilván ez is hozzájárult a hajdani dél-afrikai kom­munisták tisztánlátásához. Mára azonban ennek a politikai kultúrának nyoma veszett. Nem csak Dél-Afrikában, ahol már a kommunista párt is a rasszizmus elcsépelt tanait hangoztatja (amelyek az okozatot oknak tüntetik föl), de a kommunisták többségének szociáldemokrata átállásával a világon szinte mindenütt.

Vajon a világ mostani rendje a belső gyarmatosítási formák újabb ki­szélesítésének irányába mozdul-e el? Az összehangolt tőkés támadás (a világméretű bekerítés) nyomán a világ földművelő népessége felének otthont adó perifériákon egyre mélyül a szociális krízis, ami gigászi migrációs hullámot idéz elő, némileg kiegyenlítve a trió centrumainak viszonylagos demográfiai stagnálását. Vitakérdés, hogy a világkapitaliz­mus következő fázisát a belső gyarmatosítás kiszélesedése jellemzi-e majd, ugyanis egy ilyen modell, amely a „rasszizmus" intézményesülését implikálja, Európában politikai és elvi akadályokba ütközik. Az Egyesült Államok gyakorlatából merített közösségelvű (communitarianist) mo­dell ugyanakkor Európa „amerikanizálódásának" valós veszélyét vetíti előre.

3. A kapitalizmus csupán történelmi zárójel

A létező kapitalizmus karrierje hosszú, több évszázados érlelődési szakasszal indult. Rövid, XIX. századi virágzását – valószínűsíthetően elhúzódó – hanyatlása követte, amely akár a globális szocializmusba történő lassú átmenet korszakává is válhat.

A kapitalizmus nem váratlanul, varázsütésre bukkant föl a London­Párizs-Amszterdam háromszögben a XVI. század folyamán, a Rene­szánsz és a Reformáció történeti léptékkel mérve rövid időszakában. Első formái már három évszázaddal korábban megjelentek az itáliai városállamokban. S bár ez még vitakérdés, de előzményei valószínűleg megtalálhatók a „selyemút" kínai és indiai kereskedővárosaiban, illetve a Közép-Kelet iszlám – arab és perzsa – vidékein is. Később, 1492 után, az amerikai kontinens spanyol és portugál meghódítása utat nyitott a merkantilista-rabszolgatartó-kapitalista rendszer kiépítése előtt. Ám Madrid és Lisszabon monarchiái – különböző, itt nem részletezhető okokból – nem voltak képesek arra, hogy a merkantilizmusnak végleges formát adjanak; ezt majd az angolok, a hollandok és a franciák teszik meg helyettük. A társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális átalakulás e harmadik hulláma, amely átvezet a kapitalizmus történelemből ismert formájába, elválaszthatatlan a megelőző két hullámtól. De akkor miért is lenne ez másként a szocializmus esetében, ahol a több évszázados tanulási folyamat az emberi civilizáció egy fejlettebb szintjét hivatott életre hívni?

A rendszer fénykora tehát rövid volt: az ipari forradalmat és a nagy francia forradalmat alig egy évszázad választja el 1917-től. Ebben az évszázadban egyszerre teljesedtek ki és kérdőjeleződtek meg az Európát és észak-amerikai „gyermekét" magával ragadó forradalmak, s fejeződött be a sorsába beletörődni látszó világ leigázása.

Vajon képes-e a történelmi kapitalizmus úgy folytatni terjeszkedését, hogy közben hagyja, hogy a rendszer perifériájára szorultak „behozzák lemaradásukat", és domináns centrumaikhoz hasonlóan maguk is „töké­letesen fejlett" kapitalista társadalmakká váljanak? Ha a rendszer tör­vényei ezt lehetővé tennék, akkor a kapitalizmuson belül a „felzárkózás" – mint a szocializmus szükséges előfeltétele – megkerülhetetlen, objektív erőként jelentkezne. Azonban lássuk be, e nézet, bármennyire is elterjedt és uralkodó, egész egyszerűen hamis. A történelmi kapitalizmus inherens módon polarizáló, s az is marad; azaz kizárja a „felzárkózást".

Elméleti síkon a kapitalizmus, mint termelési mód, a piacok hármas, in­tegrált egységére épül (termékek piaca, tőkepiac, munkaerőpiac). Műkö­dő világgazdasági rendszerként azonban csupán a piac első két dimenzi­ójának világméretű terjeszkedésén alapul. Valódi globális munkaerőpiac, a szilárd államhatárok miatt, a gazdasági globalizáció ellenére sem jöhet létre. A létező kapitalizmus ezért nemzetközi szinten szükségszerűen polarizáló jellegű, s az egyenlőtlen fejlődés a legvészesebben növekvő ellentét a mai világban, amely kapitalista logikával immár nem oldható fel. E tényből adódik a hosszú távú, világméretű szocialista átmenet el­gondolása. Hiszen bár a kapitalizmus lefektette egy planetáris gazdasági és társadalmi rendszer alapjait, a globalizációt képtelen beteljesíteni. A szocializmus mint az emberi civilizáció minőségileg magasabb szintje éppen ezért csakis egyetemes lehet. Ami viszont csupán hosszú történel­mi átmenet eredményeként valósulhat meg, amely a tőkés globalizáció tagadásának ellentmondásos stratégiáját teszi szükségessé.

A globalizált kapitalizmus elemzése kapcsán különbséget kell tennünk az értéktörvény és annak speciális formája, a globalizált értéktörvény között. A tőkés világot nem egyszerűen az értéktörvény uralja, hanem a globalizált értéktörvény (az értéktörvénynek a kétdimenziós világpiacból fakadó válfaja). Az egyszerű értéktörvény értelmében azonos termelé­kenységhez – elvben – világszerte azonos munkajövedelmek tartoznak. A globalizált értéktörvény érvényesülésekor viszont azonos termelékenység különböző munkajövedelem-szinttel járhat együtt, miközben a termékárak és a tőkejövedelmek világméretekben kiegyenlítődnek. A polarizáció ennek a helyzetnek a következménye. A világszocializmusba való lassú átmenetet szem előtt tartó racionális gazdasági döntések szempontjait ezért le kell választani a globalizált értéktörvénynek alávetett kritériu­mokról.

Ez az elv szociális és politikai döntésekre lefordítva azt jelenti, hogy önközpontú nemzetgazdaságon alapuló, népi-nemzeti társadalom kiépítése nélkül nem lehet átjutni a lassú átmenet megkerülhetetlen átjáróján. E terv azonban minden ízében ellentmondást hordoz: a ka­pitalista szempontokat, intézményeket és gyakorlatot a tőkelogikával hadban álló szocialista célkitűzésekkel és reformokkal társítja; s bizo­nyos mértékű (amennyire lehet, persze, ellenőrzött) kifelé nyitást próbál meg összeegyeztetni a domináns kapitalista érdekekkel ellentétes, haladó társadalmi átalakításokkal. Az uralkodó osztályok törekvéseiket, céljaikat a létező kapitalizmus horizontján belül igyekeznek megvalósí­tani, s akár tetszik, akár nem, stratégiájukat a kapitalizmus világméretű terjeszkedésének szabályainak rendelik alá. Ezért nem képesek reális alternatívaként kezelni a lekapcsolódást, amely viszont az elnyomott néptömegek számára magától adódik, amint megkísérelnek a politikai hatalom eszközeivel változtatni körülményeiken, s megszabadulni a polarizáló kapitalizmus világméretű terjeszkedése következtében rájuk szakadt embertelen viszonyoktól.

Az önközpontú fejlődés mint megkerülhetetlen opció

Történetileg a kapitalista centrumok tőkefelhalmozási folyamatának meg­határozó mozzanatát az önközpontú fejlődés jelentette, s ez határozta meg a gazdasági fejlődés módját, abban az értelemben, hogy a fejlődést döntően a belső társadalmi kapcsolatok dinamikája szabta meg (a szol­gálatába vont külső kapcsolatok támogatásával). A perifériákon viszont a tőkefelhalmozási folyamatot elsősorban a centrumterületek fejlődése határozza meg, amely folyamat ezért függő természetű.

Az önközpontú fejlődés ilyenformán a felhalmozás öt alapvető feltételé­nek kézben tartását igényli:

Az önközpontú gazdasági modell dinamikájának alapja, hogy a ter­melő és tömegfogyasztási javak előállítása szoros kölcsönös függésben növekszik. Az önközpontú gazdaságok nincsenek saját „börtönükbe zárva"; ellenkezőleg, agresszív módon nyitottak, abban az értelemben, hogy a nemzetközi porondon kivívott politikai és gazdasági befolyásuk a világrendszer egészére kihat. Az effajta kölcsönviszonyhoz adott társadalmi berendezkedés tartozik, amelynek meghatározó elemeit a rendszer két alapvető tényezője: a nemzeti burzsoázia és a munka világa jelenti. A per definitionem önközpontú centrumkapitalizmussal ellentétes perifériakapitalizmus viszont másfajta dinamikát képvisel; itt egyrészt az exportképesség, másrészt az importált vagy importhelyettesítő (helyben előállított) termékeknek egy kisebbség általi fogyasztása alkot kapcso­latot. E modell határozza meg a perifériák polgárságának a nemzeti burzsoáziával ellentétes komprádor természetét.

Kritikusan kell szemlélni az önközpontú népi vagy szocialista fejlődés múltbeli kísérleteit

Háromnegyed évszázada minden nagy társadalmi forradalom: az orosz, a kínai, a vietnami és a kubai szocialista forradalmak éppúgy, mint a harmadik világ népeinek felszabadító mozgalmai felvetették az önköz-pontú gazdaság és a lekapcsolódás – elvi és gyakorlati – kérdéseit. A történelmi válaszokat folyamatosan újra kell értékelni, tanulva sikereikből és kudarcaikból egyaránt. Ugyanakkor mivel a kapitalizmus is változik, s alkalmazkodik a nemzeti ellenállás által támasztott kihívásokhoz, e kérdés (is) folyamatosan változó körülmények között és terminusokban fogalmazódik meg. Az önközpontú gazdaság és a lekapcsolódás sosem lesz leegyszerűsíthető kész, a történelmi fejlődés bármely pillanatában érvényes formulákká. Folytonos újragondolásuk a történelmi tanulságok és a kapitalista globalizáció terjeszkedésének függvényében nélkülöz­hetetlen.

A második világháború után a harmadik világ országain végigsöprő dekolonizációs hullám eredményeként új államok születtek, amelyek döntően a felszabadítási mozgalmakat különböző mértékben ellen­őrzésük alatt tartó nemzeti burzsoáziára támaszkodtak. A burzsoázia „fejlesztési" terveit „a kölcsönös nemzetközi függőségi rendszeren belüli függetlenséget" célzó modernizációs stratégiaként tüntette föl. E tervek tehát nem tartalmazták a szó valódi értelmében vett lekapcsolódást, legfeljebb aktív alkalmazkodást a mindenkori világrendszerhez. A tör­ténelem azután bebizonyította ezen elképzelések utópisztikus voltát: a „fejlesztési" projektumok az 1955 és 1975 közötti (látszólag) sikeres kibontakozás után kifulladtak, s a periféria társadalmai és gazdaságai ismét komprádor jelleget öltöttek, amit a „nyitást" szorgalmazó politika, a privatizáció és a kapitalista globalizáció kényszereihez való egyoldalú szerkezeti alkalmazkodás kényszerített ki.

A Szovjetunió, Kína, Vietnam és Kuba létező szocialista rendszere­iben viszont a lekapcsolódás valóban megvalósult. Ezek az országok a világméretű kapitalista terjeszkedés logikájától független gazdasági kritériumrendszert alakítottak ki, ami arra utal, hogy ezek a forradalmak gyökereikben – azaz a társadalmi és politikai erők törekvései szerint – eredendően valóban szocialista jellegűek voltak. Ugyanakkor, amikor dönteniük kellett, hogy a termelőerők fejlesztése s ezáltal a kapitalista centrumok irányítási rendszereinek átvétele révén „felzárkózzanak-e bár­mi áron", vagy pedig építsenek inkább „egy másik (szocialista) világot", e társadalmak mindinkább az első opciót helyezték előtérbe, s ez azután a második lehetőség teljes kiüresedéséhez vezetett. Ez a fajta fejlődés egy erős burzsoázia fokozatos kialakulásával járt együtt, amely – ha sikerült megszereznie a politikai hatalmat – helyreállította a világrend­szerbe integrált „normális" kapitalizmust, aminek közvetlen velejárója e társadalmak újra-periferizálódása lett.

A harmadik világ és a szovjetizmus (az ún. létező szocializmus) sorra kudarcot vallott „fejlesztési tervei" – a domináns nyugati centrumok egyre erősödő kapitalista globalizációja közepette – annak az egyoldalú és ural­kodó nézetnek nyitottak utat, amely szerint a kapitalista globalizációhoz való alkalmazkodásnak nincs alternatívája. Ez azonban nem egyéb reakciós utópiánál, hiszen ha alávetjük magunkat a mindig kétdimen­ziós világpiac terjeszkedése által megszabott követelményeknek, nem leszünk képesek rá, hogy meghaladjuk a globalizációt, amely az egyen­lőtlenségeket elmélyíti. Ezért a világot polarizáló kapitalista globalizáció legújabb szakaszának kihívásaira a megkerülhetetlen válasz továbbra is az önközpontú gazdaság és a lekapcsolódás.

A perifériaországok népei tehát a kapitalista fejlődés útját követve tra­gikus zsákutcába kerülnek. Egyesek „fejlett" kapitalizmusa ugyanis – a kisebbséget adó domináns centrumoké (a Föld népességének 20%-áé) – nem létezhet a többiek, az össznépesség 80%-ának „fejlődő" kapitaliz­musa nélkül. Ez az agrárkérdés kapcsán különösen szembeszökő.

A történelmi kapitalizmusban a fejlődés az agrárterületek kisajátításán, a „piaci" törvényeknek alárendelt mezőgazdasági termelésen alapult, azon, hogy a mind nagyobb számban elűzött földművelő népesség he­lyét a népesség elenyésző hányadát (5-10%-át) kitevő tőkés gazda veszi át, akik az adott országok teljes lakossága számára bőségesen elegendő élelem – sőt, jelentős exportfelesleg – előállítására képesek. E modellben

– amely a XVIII. századi Angliában jelent meg először, majd fokozatosan egész Európában elterjedt – a tőkés fejlődés történetének lényege feje­ződik ki. Ez az út látszólag tökéletesen hatékony. Ám akár hatékony, akár nem, járható-e vajon a jelenlegi perifériaországok számára?

Európában a tőkés fejlődésre nem lett volna lehetőség a tömeges amerikai kivándorlás nélkül. A jelenlegi perifériaországok népeinek erre nincs lehetőségük, s ráadásul a modern ipar az érintett vidéki populáció csekély hányadát tudná csak felszívni, hiszen a XIX. századi iparágakkal ellentétben a maiak – s ez hatékonyságuk záloga – munkaerő-takarékos technológiát alkalmaznak. A kapitalista út immár csupán nyomornegyede­ket s olcsó munkaerőt képes folyamatosan újratermelni. Ez a régi modell követésének egyben politikai akadálya is. Európában, Észak-Amerikában és Japánban a tőkés fejlődés, ha megkésve is, a külföldi felvevőpiacokra és a gyarmati jövedelmekre támaszkodva létrehozta a tőke és a munka közötti társadalmi kompromisszum előfeltételeit. Ez a leginkább szembe­szökő a II. világháborút követő időszakban volt, amikor kialakult a jóléti állam, amelynek kevésbé intézményesült előzményei már a XIX. század óta léteztek. Efféle kompromisszumnak azonban a mai perifériákon nincsenek meg a feltételei. Kínában vagy Vietnamban a tőkés fejlődést nem lehet széles és stabil munkás-paraszt szövetségre alapozni. A kapitalizmus csupán a fejlődés kizárólagos haszonélvezői körében, az új középosztályokban képes gyökeret ereszteni. A „szociáldemokrácia" előtt itt zárva van a kapu. Az egyedüli, megkerülhetetlen alternatíva ezért a paraszti fejlődési modellje (amire alább visszatérek).

A kapitalizmus és a jövő szocializmusa közötti civilizációs küzdelemben a másik meghatározó fontosságú mozzanatot a természeti erőforrások kérdése jelenti. Vajon nem a kisajátító tőkefelhalmozás egyik formája az, hogy a Dél nem megújuló energiaforrásai kizárólag az Észak pa­zarló fogyasztásának céljaira kerülnek kiaknázásra? Midőn ezeket az energiahordozókat megújítható javakra és szolgáltatásokra cserélik, valójában a déli népek jövőjét áldozzák fel az imperialista oligopóliumok extraprofitjának oltárán.

E rendszer azonban nem tekinthető tartósnak, és a „lemaradottak" számára sem adhat követendő példát. A kapitalizmus nem egyéb saját meghaladását előkészítő zárójelnél az emberiség történetében. Ha nem így lenne, az út a barbársághoz vezetne, s az emberi civilizációnak bealkonyulna.

4. A XX. század: a szocialista forradalmak első hulláma és a Dél „ébredése"

A kapitalista rendszer fénykora tehát alig száz esztendőt ölelt fel. A XX. század már a szocializmus nevében indított forradalmak első hullámának kora volt (Oroszország, Kína, Vietnam, Kuba), s az imperialista-kapitalista rendszer perifériáján radikálisabbá váltak az ázsiai, afrikai és dél-amerikai felszabadítási harcok, amelyek törekvései a „bandungi tervben" (1955­1981) összegződtek.

Az egybeesés nem véletlen. A kapitalizmus világméretű térhódítása a történelem legsúlyosabb csapását mérte a perifériaországok népeire, bebizonyítva a tőkefelhalmozás romboló természetét. A pauperizálódás Marx által megfogalmazott törvénye szélsőségesebb formában valósul(t) meg, mint azt a szocialista eszme atyja valaha is gondolhatta volna. A történelemnek ez a fejezete azonban mostanra lezárult. A periférián élők többé nem fogadják el a kapitalizmus által rájuk szabott sorsot. Ez az alapvető attitűdváltás immár visszafordíthatatlan, ami azt jelenti, hogy a kapitalizmus hanyatló szakaszba került. Ez nem zárja ki különféle illúziók makacs továbbélését; azt, hogy reformokkal a kapitalizmus emberarcúvá tehető; hogy a rendszeren belül is van lehetőség a „felzárkózásra" – ami a „feltörekvő" országok pillanatnyi sikerektől megrészegült vezetőit élteti -; illetve, hogy a múlt visszaperelhető (ma számos „kirekesztett" nép fuldoklik a vallási vagy etnikai múltidézés mocsarában). E tévhitek azért tűnnek oly tartósnak, mert egyelőre a hullámvölgy legalján vagyunk. A XX. századi forradalmak árja elapadt, a XXI. századi új radikalizmus pedig még nem öltött határozott formát. Az átmeneti időszak árnyjá­téka pedig néha szörnyetegeket vetít a falra, ahogy Gramsci írja. A perifériaországok népeinek ébredése mindazonáltal már a XX. századtól megmutatkozik. Ez nem csupán demográfiai felzárkózásukban fejeződik ki, hanem abban is, hogy kinyilvánított szándékuk államaik és társadal­maik újjáépítése, amelyeket a megelőző négy évszázad imperializmusa darabjaikra szaggatott.

Bandung és a harcok első globalizálódása (1955-1980)

1955-ben Bandungban Ázsia és Afrika népei kinyilvánították, hogy a világrendszert az addig elnyomott nemzetek jogainak elismerésére ala­pozva kívánják újjáépíteni. A „fejlődéshez való jog" lett a kor többpólusú, tárgyalásos keretek között működtetett globalizációjának alapvetése.

A Bandung-érában megkezdett gyorsított ütemű iparfejlesztést nem az imperializmus térhódítása, hanem a déli népek győzelmei kényszerítették ki. Kétségtelen, hogy ezek a sikerek alkalmasak voltak arra, hogy a „fel­zárkózás" téves képzetét keltsék – miközben a perifériák fejlődéséhez alkalmazkodni kénytelen (és képes) imperializmus újabb uralmi mecha­nizmusok segítségével rendezte sorait.

A Bandung-kor volt Afrika reneszánsza. Az amerikai diaszpórában szü­letett pánafrikanizmus két fő célja közül az egyiket, a kontinens népeinek függetlenné válását elérte, ha a másikkal – az afrikai népek egyesítésével – kudarcot is vallott. Minthogy a perifériaországok népeinek felszabadítá­sa szükségszerűen antikapitalista távlatú célkitűzés, nem véletlen, hogy a függetlenségüket kivívott afrikai államok újjáépítési terveikhez szocialista értékekből merítettek. Nincs rá ok, hogy – mint az manapság szokás – megkérdőjelezzük a földrész államai által elért eredményeket. Kongóban például, a fertelmes Mobutu-rezsim idején, harminc év leforgása alatt, negyvenszer nagyobb oktatási kapacitás jött létre, mint a belga gyarmati uralom nyolc évtizede során. Akár tetszik, akár nem, az afrikai államok az 1960-as évektől kezdve valódi nemzetekké fejlődtek. Az etnikai viszályok csak később, a bandungi modell kimerülése következtében kezdődtek el, midőn a hatalom különböző frakciói megrendült legitimációjukat az etnicitáshoz folyamodva próbálták meg visszaszerezni.

De vajon kedvez-e a kapitalizmus hosszú hanyatlása egy lassú szo­cialista átmenetnek? Ehhez arra lenne szükség, hogy a XXI. század a társadalmi átalakulás célkitűzéseinek radikalizmusában a XX. méltó folytatása legyen – ami teljességgel lehetséges is, ugyanakkor megva­lósulásának feltételei még pontosításra szorulnak.²

A hanyatlás azonban korántsem lineáris folyamat; nem zárja ki a tőke ellentámadásának rövid időszakait. Jelenleg is ilyen időszakot élünk. Domenico Losurdo kifejezésével: a XX. század csupán az első fejezet volt a kapitalizmus meghaladásának és az új, szocialista létformák kialakításának hosszú tanulási folyamatában.³ Hozzá hasonlóan ezt az időszakot én sem tekintem a szocializmus, a nemzeti függetlenség „kudarcának" – ahogyan azt manapság a reakciós propaganda szeretné beállítani. A három társadalmi-politikai reformkísérletet: Nyugaton a jóléti államot (a tőke és a munka közötti történelmi kompromisszumot), a szov­jet és a maoista szocializmust, valamint a Bandung-korszak népi-nemzeti rendszereit világméretű komplementaritásuk és konfliktualitásuk szem­pontjai szerint kell elemeznünk. E megközelítés alapvetően különbözik a „hidegháborút" és a politikai-katonai bipolaritást középpontba állító szemlélettől, amelynek képviselői ma a kapitalizmust a „történelem vé­gével" azonosítják, s a hangsúlyt a XX. századi globalizáció multipoláris jellegére helyezi. A kapitalizmuson túlmutató három rendszer jellegzetes botladozásainak és ellentmondásainak elemzése kifulladásuk, majd ve­reségük, de semmiképpen nem kudarcaik okaira ad magyarázatot.⁴

A tőke ellentámadását e kifulladás tette lehetővé, megteremtve egy­szersmind a feltételeket a XX. század felszabadító mozgalmainak XXI. századi folytatásához.

5. A hanyatló tőke ellentámadása

A centrum/periféria-ellentét immár nem azonos az iparosodott és a nem iparosodott országok dichotómiájával. A centrum és a periféria közötti po­larizáció, amely a kapitalizmus világméretű terjeszkedésének imperialista jellegét adja, folytatódik, sőt, a szakadék fokról-fokra mélyül. Ezért az imperialista hatalmakat a feltörekvő perifériák (elsősorban Kína és más déli országok) gyorsított ütemű fejlesztési tervei ezek vitathatatlan sikerei ellenére sem rázzák meg.

Az imperializmusról – szemben terjeszkedésének korábbi szakaszaival – többé nem többes számban, hanem mint a trió kollektív imperializmusá­ról kell szólnunk. Ezen azt értjük, hogy a trióra támaszkodó oligopóliumok közös érdekei immár erősebbek, mint a széthúzás irányába ható (mer­kantilista) érdekellentétek. Az imperializmus kollektív jellegéről árulkodik az is, hogy a világrendszert a trió közös intézményei irányítják: a gaz­daság terén a WTO (a trió Gyarmatügyi Minisztériuma), a Nemzetközi Valutaalap (a kollektív gyarmati pénzintézet), a Világbank (a Propaganda Minisztérium), az OECD és az Európai Unió (amelyet azért hoztak létre, hogy megakadályozzák Európa szakítását a liberalizmussal); politikai tekintetben pedig a G7/G8, az USA hadereje és a neki alárendelt NATO. (A kép az ENSZ szerepének korlátozásával, a világszervezet „meg-szelídítésével válik teljessé.) Az amerikai hegemóniatervek, amelyek a világ katonai ellenőrzésére irányuló programban öltenek testet (maguk után vonva többek között a nemzetközi jog semmibevételét, s azt, hogy az USA jogot formál arra, hogy tetszése szerint indítson ún. preventív háborúkat a világban) összhangban állnak a kollektív imperializmussal, s lehetővé teszik, hogy az Egyesült Államok túlkompenzálja meggyengült világgazdasági pozícióit.

Afrika, Ázsia és Dél-Amerika népei ma a globalizált, neoliberálisnak nevezett imperialista rendszer terjeszkedési törekvéseivel néznek szembe, ami nem más, mint az apartheid világméretűvé tétele. Vajon megkérdőjelezhető-e ez az új imperialista rend? S ha igen, kik által és milyen eredménnyel?

Jelenleg ilyen s hasonló kérdések fölvetésének nincs közvetlen idő­szerűsége. A Dél vesztes uralkodó osztályainak nagy többsége elfogad­ta a reá osztott komprádor szerepet; a túlélésért küzdő, kisemmizett néptömegek pedig, úgy tűnik, beletörődtek sorsukba, vagy pedig – ami még rosszabb – a saját uralkodó osztályuk által táplált, új és kártékony illúziókat kergetnek (aminek legdrámaibb példáit a politikai iszlám és hinduizmus képviseli). Másrészt az erősödő ellenállás, a kapitalizmussal és az imperializmussal szembeni erősödő küzdelem, a latin-amerikai újbaloldali erők látványos sikerei és fokozódó radikalizálódásuk, a déli kormányok erősödő WTO-kritikája – mindez azt bizonyítja, hogy mégis­csak létezhet „új, jobb világ".

Egyes déli országok uralkodó osztályai láthatóan úgy döntöttek, hogy a világrendszeren belül a domináns erőknek való passzív alárendelődést, illetve a nyílt ellenállást egyaránt elvetik: az állam aktív gazdaságfejlesz­tési stratégiájától várják országaik gyorsabb fejlődését. Kína – amely a forradalomnak és a maoizmusnak köszönhetően szilárd nemzeti bázissal rendelkezik, megőrizte nemzeti valutája és a tőkemozgások feletti állami ellenőrzést, s elvetette a termőföld kollektív tulajdonának megkérdőjelezését (ami a parasztok legfőbb forradalmi vívmánya) – más államoknál sokkal felkészültebben vághatott neki e kísérletnek, s vitathatatlan eredményeket ért el. De kérdés, folytatható-e ez a kísérlet, s ha igen, meddig? A felszínre került ellentmondások elemzéséből azt a következtetést vontam le, hogy a világrendszer tőkés nagyhatalmaival egyenrangú fél gyanánt szembeszállni képes nemzeti kapitalizmus terve javarészt illúziókból táplálkozik. Az örökölt objektív körülmények között a történelmi kompromisszum a munka, a tőke és a parasztság között, amely a rendszer stabilitását biztosíthatná, teljességgel elképzelhetetlen, s így idővel a rendszer kénytelen kitérni jobbra (amikor is szembetalálja magát az alsóbb néprétegek erősödő szociális mozgalmaival), vagy pedig balra, midőn a „piaci szocializmus" építése zajlik (ami a szocia­lizmusba való hosszú történelmi átmenet egyik szakasza). Vietnam ma ugyanezekkel a problémákkal küszködik. A többi ún. „feltörekvő" ország vezetői is láthatóan hasonló, ám még bizonytalanabb úton járnak. Sem Brazília, sem India – ahol nem zajlott le a kínaihoz hasonló radikális for­radalom – nem képes kellő erővel ellenállni az imperializmus és a helyi reakciós erők egyesült támadásának.

Pedig a Dél társadalmainak – vagy legalábbis némelyiknek – ma már megvannak az eszközeik ahhoz, hogy a tőkés centrumok monopóliumait letörjék. Az állam által vezérelt fejlesztéssel módjukban áll elkerülni a függőség csapdáját, saját hasznukra fordítani a birtokolt technológiai tudást, illetve a természeti erőforrásaik feletti ellenőrzés visszaszerzé­sével mértékletesebb fogyasztói magatartásra kényszeríteni az Északot. Egyszóval, ki tudnak törni a gazdasági globalizációból. Már jelenleg is képesek megkérdőjelezni az Egyesült Államoknak a tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos, féltékenyen őrzött monopóliumát. Fejleszteni tudják a Dél-Dél cserekapcsolatokat – az áruk, szolgáltatások, a tőke és a technológia terén -, ami teljesen elképzelhetetlen lett volna 1955-ben, midőn ezen országok még sem iparral, sem technológiai ismeretekkel nem voltak felvértezve. A lekapcsolódásra tehát ezeknek a déli orszá­goknak sohasem volt még ekkora lehetőségük.

De vajon meg tudják-e ragadni az esélyt, s erre mely társadalmi réte­geik lehetnek képesek? A jelenleg uralkodó burzsoázia? Aligha. A kor­mányhatalmat megszerző népi osztályok? Eleinte minden valószínűség szerint átmeneti, népi-nemzeti jellegű politikai rendszerek.

6. A XX. század szocialista eredményei: a szovjetizmus és a maoizmus

A II. Internacionálé ouvrierista és eurocentrikus marxizmusa, a kor uralkodó ideológiájával összhangban, azt a lineáris történelemszemléletet vallotta, miszerint a szocializmusra vágyakozó társadalmaknak előbb egy kapita­lista fejlődési szakaszon kell átesniük (ennek magvait vetette el, úgymond, a „történelmileg hasznos" gyarmatosítás). Az a gondolat, miszerint a „fejlő­dés" (a centrumoké) és „elmaradottság" (az alávetett perifériáké), mint az érem két oldala, összetartoznak, tökéletesen idegen maradt számukra.

Lenin fenntartással kezelte a II. Internacionálé ezen elméletét, és a „leggyengébb láncszem" (Oroszország) sikeres forradalmát mindvégig azzal a meggyőződéssel irányította, hogy szocialista forradalmak hulláma követi majd Európa-szerte az orosz példát. Miután reményeiben csalat­kozott, Lenin új távlatokat nyitott, ahol nagyobb hangsúlyt kapott a Kelet lázadásainak valódi forradalmakká érlelődése. Ám ezen új perspektíva rendszerbe foglalása már Maora és a Kínai Kommunista Pártra várt.

Az orosz forradalmat a munkásosztályban és a radikális értelmiségben mély gyökeret eresztett Párt vezette. Az egyenruhába bújtatott paraszt­sággal (e csoportot a Szociálforradalmárok Pártja, az eszerek képvi­selték) kötött szövetsége magától értetődő volt. Vívmánya, a radikális agrárreform, beteljesítette az orosz parasztok régi álmát: földtulajdonosok lettek. Ez a történelmi kompromisszum azonban már magában hordta saját korlátait: mint mindig, a „piac" itt is egyre nagyobb különbséget teremtett a parasztságon belül (ld. „kulákosodás").

A kínai forradalom már a kezdetektől (az 1930-as évektől azonban mindenképp) eltérő alapokon bontakozott ki, és stabil szövetséget te­remtett a szegény-, és középparaszti osztállyal. A hazafias hangulat – a japán megszállással szembeni harc – hatására a gyenge és csalárd Kuomintangban csalódott burzsoá rétegekből is széles tömegek csatla­koztak a kommunisták irányította fronthoz. Így a kínai forradalom új, a forradalom utáni Oroszországétól eltérő helyzetet teremtett. A radikális paraszti forradalom még az agrárföldtulajdon fogalmát is eltörölte, s helyette szavatolta, hogy minden földműves egyformán hozzáférhet a földhöz. Mind a mai napig ez a döntő előny, amelyben Kínán és Vi­etnamon kívül egyetlen más ország sem rendelkezik, s ez képezi az agrárkapitalizmus pusztító előretörésének legfőbb akadályát. Kínában jelenleg ez az egyik legtöbb vitát kiváltó kérdés.⁵ Egyébként a nemzeti burzsoázia nagyarányú csatlakozása a KKP-hoz – a dolgok természe­téből adódóan – olyan ideológiai befolyást teremtett a pártban, amely utat nyitott azokhoz az elhajlásokhoz, amelyeket Mao „a kapitalista út híveinek" titulált párttagoknak tulajdonított.

Kínában a forradalom utáni rendszer sikerességét nemcsak megannyi méltánylandó politikai, kulturális, pénzügyi és gazdasági eredmény mutatta (az ország iparosítása, radikális, modern politikai kultúra megte­remtése stb.). A maoista Kína megoldotta a „parasztkérdést", a Középső Birodalom két évszázadon át (1750-1950) tartó, drámai hanyatlásának legfőbb problémáját. Kína ezeket a sikereit a legdrámaibb szovjet túl­kapásokat elkerülve aratta: a sztálinizmus gyakorlatával ellentétben az államosítást nem gyilkos erőszakkal kényszerítette ki, és a párton belüli ellentétek sosem torkolltak politikai terrorba (Tenget eltávolították, később azonban visszatért…). Mind a parasztok és a munkások közötti, mind az osztályokon belüli, illetve a köztük és a vezető rétegek közötti jöve­delemelosztás tekintetében kitartott – természetesen néha több, néha kevesebb sikerrel – a viszonylagos egyenlőség célkitűzése mellett, amit a szovjet megoldásoktól gyökeresen eltérő fejlesztéseken keresztül va­lósított meg. A Mao utáni Kína későbbi, 1980-tól megindult fejlődésének sikerei is ezeknek az eredményeknek köszönhetőek. Indiának nem volt forradalma, és e gyökeresen más út lényege épp itt mutatkozik meg, hi­szen nem csak az 1950 és 1980 közötti évtizedek eltérő teljesítményéért, de a jövőben valószínűsíthető (és/vagy megvalósítható), nagyon eltérő lehetőségekért is ez felel. Az új, tőkés globalizációhoz immár felzárkózott („nyitott"), poszt-maoista Kínát pontosan ezek a sikerek óvták meg az olyan megrázkódtatásoktól, mint amilyenek a Szovjetunió összeomlását követték.

A maoizmus eredményei mégsem tudták véglegesen, visszafordítha­tatlanul a szocializmus javára eldönteni a hosszabb távú jövő kérdését. Először is azért, mert az 1950-1980 közti évek stratégiai fejlesztéseinek tartalékai kimerültek, s mert egyebek mellett elkerülhetetlenné vált a nyitás, amely a későbbiek bizonysága szerint bármennyire ellenőrzött volt is, mégiscsak magában hordozta a kapitalista út megerősödésének kockázatát. Valójában a maoista Kína rendszerében egyszerre volt jelen a szocializmus erősödését és gyengülését hordozó gyakorlat. Mao e paradoxon tudatában a „Kulturális Forradalommal" (1966-1974) próbálta meg a szocializmus felé billenteni a mérleget. Abban bízott, hogy a sike­res fazonigazításban számíthat az „ifjúság" támogatására, (ami többek között az európai 1968-ra is nagy hatással volt; lásd Godard filmjét, A kínai lány-t). A későbbi fejlemények bizonysága szerint: tévedett. A Kul­turális Forradalom fejezetének lezárulásával a kapitalizmus felbátorodott hívei támadásba lendültek.

A hosszú, nehéz szocialista út és a „konyhakész" kapitalizmus közötti harc bizonyosan nem ért véget; korunk valódi civilizációs konfliktusát éppen a folyamatos kapitalista terjeszkedés és a szocialista lehetőség küzdelme jelenti. A kínai népre a forradalom és a maoizmus néhány erős ütőkártyát hagyott örökül. Ezek egyike a parasztság ragaszkodása a mezőgazdasági termőterületek állami tulajdonban maradásához, és az egyenlő hozzáférés szavatolásához. A maoizmus meghatározó mérték­ben járult hozzá ahhoz, hogy világosan felmérjük a globális kapitalizmus és imperializmus térhódításának veszélyeit és kihívásait. Lehetővé tette, hogy e kihívásokat döntően a „létező kapitalizmus" eredendően imperialista és polarizáló térhódításából szervesen következő centrum/ periféria-ellentét mentén elemezzük, illetve, hogy levonjuk mindazokat a tanulságokat, amelyeket a szocialista harc számára tartogat mind az uralkodó centrumokban, mind pedig az elnyomott perifériákon.

7. A XX. század szocialista megújulása szempontjából a kapitalizmus és a szocializmus közötti ellentét nem választható el az Észak-Dél-konfliktustól

A kapitalizmus fejlődéstörténetében Észak és Dél (centrum és periféria-) ellentéte alapvető fontossággal bír. Ezért a kapitalizmus megkérdője­lezése és a Dél felszabadítási harcai elválaszthatatlanok egymástól. Szocializmus kizárólag a nemzetek egyenlőségét feltételező egyete­messég keretein belül gondolható el. A Dél országaiban a többség a rendszer áldozata, míg az Északéiban haszonélvezője – amivel mindkét oldal tökéletesen tisztában van, még ha Délen ezt gyakran rezignáltan elfogadják, illetve Északon elégedetten nyugtázzák is. Nem véletlen hát hogy a rendszer gyökeres megváltoztatása Északon nincs napirenden, miközben a Dél „viharzónáiban" egymást érik a forradalmakat érlelő felkelések. A Dél nemzeteinek kezdeményezései ezért döntő befolyást gyakoroltak a világ átalakulására, amint azt a XX. század egész történel­me bizonyítja. E keretek között kell értelmeznünk az Észak osztályharcait is, nevezetesen azokat a gazdasági követeléseket, amelyek nem kérdő­jelezik meg sem a tőkés tulajdont, sem az imperialista világrendet. Ez az Egyesült Államokra jellemző konszenzusos politikai kultúra keretein belül rendkívül szembeszökő. Európában bonyolultabb a képlet – részint a földrész konfrontatívabb politikai kultúrája folytán, amely a felvilágo­sodás és a nagy francia forradalom óta megkülönbözteti egymástól a jobb- és a baloldalt, részint a szocialista munkásmozgalom kialakulása és az orosz forradalom miatt⁶ -, bár az európai társadalmak 1950 óta tartó amerikanizálódása fokozatosan tompítja ezeket a különbségeket. A centrum kapitalista gazdaságainak viszonylagos versenyképesség változása, amely együtt jár az osztályharcok egyenlőtlen fejlődésével, ezért nem tud jelentős szerepet játszani a világrendszer átalakításában, illetve meghatározóvá válni Európa és az USA kapcsolataiban – az uniós eszme számos élharcosának legnagyobb bánatára.

Minthogy a kapitalizmus világrendszer, s nem helyi kapitalista rendsze­rek egyszerű láncolata, politikai és szociális eredmények csak a nemzeti szint (ez marad a döntő, hiszen a konfliktusok, a szövetségek, a társadal­mi-politikai kompromisszumok itt születnek) és a nemzetközi szint harca­inak összehangolásával érhetők el. A Dél jelenleg kritikus időszakot él át, ám ez a válság annyiban előre mutat, hogy a népek felszabadulásával kapcsolatos célok követése visszafordíthatatlannak tűnik. Az Északnak nem csupán tudomásul kellene vennie ezeket a törekvéseket, de össze kellene kötnie őket a szocializmus építésével – ahogyan erre már volt példa a Bandung-időszakban, midőn az európai fiatalok a „harmadik világot" tűzték zászlajukra, kétségkívül kissé naiv módon, ám mennyivel szimpatikusabb hozzáállás ez, mint a most tapasztalható közöny.

Az emberiség csak akkor lesz képes komolyan elköteleződni a ka­pitalizmust felváltó szocialista alternatíva mellett, ha a dolgok a fejlett Nyugaton is megváltoznak. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a periféria országainak várniuk kellene erre a változásra, s passzívan idomulniuk kéne a kapitalista globalizáció kínálta lehetőségekhez. Ellenkezőleg, abban a mértékben, ahogy a dolgok változnak a perifériákon, a nyugati társadalmak is – kényszerűségből – egyre inkább készek lesznek el­fogadni az emberiség egészének fejlődése által megkövetelt fejlődési irányt. Ellenkező esetben a legrosszabb következhet: a barbárság álla­pota és az emberi civilizáció kollektív öngyilkossága.

A globális kapitalizmus perifériáin a forradalom tulajdonképpen fo­lyamatosan napirenden van. Céljai azonban – lerázni az imperialista rabságot (de megőrizni a modern kapitalizmusra jellemző társadalmi vívmányok nagy részét), másrészt valami mást, többet is megvalósíta­ni – a dolog természetéből adódóan bizonytalanok. Kína, Vietnam és Kuba radikális forradalmainak – csakúgy, mint az Ázsiában, Afrikában és Dél-Amerikában végbemenő, nem radikális forradalmaknak is – mindig ugyanaz volt a tétjük: „felzárkózás" és/vagy „még valami más". Ehhez a kérdéshez azután hamar csatlakozott egy másik, szintén prioritást élvező feladat: a körülzárt Szovjetunió védelme. A Szovjetuniónak, majd később Kínának is, meg kellett küzdenie a kapitalizmus és a nyugati hatalmak által rájuk kényszerített elszigetelődéssel. Ez a magyarázata annak, hogy másutt miért nem volt közvetlenül napirenden a forradalom, hiszen rend­szerint elsőbbséget élvezett a forradalmat végrehajtott államok védelme. A Lenin, majd Sztálin és követői alatti Szovjetunió, a maoista, később a Mao utáni Kína, az ázsiai és afrikai nemzetállamok, illetve a kommunista élcsapatok (akár Moszkva, akár Peking zászlaja alá tartoztak, akár pedig függetlenek voltak) minden politikai lépése, döntése, javaslata a poszt­forradalmi államok megvédésének kérdésére összpontosult.

A Szovjetunió, Kína, Vietnam és Kuba egyszerre küzdött a nagy for­radalmakkal együtt járó megrázkódtatásokkal és a globális kapitalizmus egyenlőtlen expanziójának következményeivel. Mindazonáltal ezek az országok az eredeti kommunista célokat – ha más-más mértékben is – szép lassan föláldozták a gazdasági felzárkózás pillanatnyi követel­ményeinek oltárán. A marxi kommunizmus meghatározó célkitűzését, a társadalmi tulajdont állami gazdaságirányításra cserélő megcsúszás, amelyet a poszt-forradalmi hatalom brutális diktatúrájától fojtogatott népi demokrácia hanyatlása kísért, jelentette az első lökést a kapitalista restauráció lejtőjén. Mind a Szovjetunió, mind Kína esetében a forradal­mi utódállam védelme élvezett elsőbbséget, s a cél érdekében hozott belső intézkedéseket szintén e védelmet szolgáló külső stratégiákkal bástyázták körül. Azután a kommunista pártokat felszólították, hogy ne csak általános politikai elveikben, de napi stratégiájuk szintjén is ezt a célt tekintsék irányadónak. Ez csakis a forradalmárok kritikai gondolkodá­sának gyors ellaposodását eredményezhette, akiknek, ha esett, ha fújt, kvázi katonai alakulatok támogatták a társadalom valós ellentmondása­inak elemzésétől eltávolodott „forradalmi elméleteit" a mindig „küszöbön álló" forradalomról…

A betagozódást megtagadó élcsapatok, amelyek olykor még a forradal­mak utáni társadalmak valóságával is szembe mertek nézni, az eredeti lenini tételt ugyan nem utasították el, de az egyre látványosabban elütő gyakorlat fölött azért szemet hunytak (ahogyan pl. a trockizmus és a IV. Internacionálé pártjai). Így ment ez az aktivisták több más – hol maoista, hol guevarista inspirációjú – forradalmi szervezeteiben is. Számtalan példát sorolhatnánk erre a Fülöp-szigetektől Indiáig, az arab világtól Dél-Amerikáig.

A szocializmus nevében megindított forradalmakhoz hasonlóan Afrikában és Ázsiában az imperialista rendet nyíltan kikezdő nemzeti felszabadítási mozgalmak is az „utolérés" és a népi osztályok érdekében szükséges társadalmi átalakítások konfliktusokkal terhes követelménye­ivel találták magukat szembe. E téren a forradalmakat követő rezsimek kevésbé voltak radikálisak, mint a kommunista hatalmak. E rezsimek egyébként gyakran merítettek ihletet a „létező szocializmus" gyakorlata során kidolgozott szervezeti formákból (egypártrendszer, demokráciael­lenes hatalmi diktatúra, állami gazdaságirányítás). Ezek hatékonyságát azonban csökkentették a többnyire zavaros ideológiai opciók és a múlt örökségével megkötött kompromisszumok.

A hatalmon lévő rezsimek csakúgy, mint a kritikus szellemű élcsapatok (az érintett országok „történelmi" kommunistái) ilyen feltételek között kaptak felszólítást a Szovjetunió – és ritkábban Kína – támogatására, illetve fordítva: a szovjet vagy kínai támogatás elfogadására. Ázsia és Afrika népeire bizonyosan jótékony hatással volt a közös fellépés az USA és európai, valamint japán szövetségeseinek imperialista agressziója ellen. Az antiimperialista front széleskörű autonómiát biztosított mind az érintett országok uralkodó osztályaitól kiinduló kezdeményezések, mind pedig a népi osztályok cselekvése számára. Ezt bizonyítják a későbbi, a szovjet összeomlást követő események.

Vissza az agrárkérdéshez

Az agrárkérdés, vagyis a három kontinens parasztságának jövője cent­rális szerepet játszik a nemzeti kérdés konceptualizálásában: össze kell kapcsolni egymással a modernizációt, a társadalom demokratizálását és a szocialista orientációjú fejlődés által megérlelt társadalmi haladást, s nem gyengíteni, hanem erősíteni kell a nemzeti függetlenséget.

Egy rövid visszatekintés a múltra, az európai hódítás előtti világ társa­dalmaira, rávilágít mondandónk lényegére, s talán korunk kihívásaira is hasznosítható szocialista válaszokat inspirál. Az 1840 után bekövetke­zett brutális európai behatolást megelőzően Kína évszázadokon át az „enclosures" kapitalista módszerétől eltérő agrárfejlődési modellt valósí­tott meg. Kína, mivel nem számolhatott a fölösleges paraszti munkaerő tömeges kivándorolásának lehetőségével, a mezőgazdasági termelés intenzívebbé tételét (a hozamok növelését) állította középpontba, azaz a több munkát a természet alaposabb ismeretével, megfelelő technológiai újításokkal s a nem kapitalista jellegű árucsere-kapcsolatok fejlesztésével kötötte össze. Ezt a modellt vette át a maoista, sőt, részben a Mao utáni Kína is. Annak idején, a XVIII. században, egész Európa csodájára járt a kínai modellnek⁷ , amely a francia fiziokratákra is nagy hatást gyakorolt.

Mára azonban mindez feledésbe merült, s ezért Giovanni Arrighi könyvé­nek⁸ legnagyobb jelentősége éppen abban áll, hogy újra emlékezetünkbe idézi. Ez az út adta a nagy francia forradalom jellemzően parasztforra­dalmi karakterét, annak ellenére, hogy a forradalom vezetése fokoza­tosan átcsúszott az eseményekbe később belekapcsolódott polgárság kezébe. Szilárd meggyőződésem, hogy a mai szocialista orientációjú fejlődés politikájának kidolgozásakor e szempontokra különös figyelmet kell fordítanunk.

Mert vajon a kapitalista út „messzebbre vezet-e"? Az uralkodó ideoló­gia a tőke megtérülését összekeveri a társadalmi hatékonysággal. Ha például a kapitalista út révén, adott időn belül, megtízszerezhető az egy mezőgazdasági munkásra eső termelés, az könnyen a hatékonyság megkérdőjelezhetetlen bizonyítékának tűnhet. De miként vélekedjünk a módszer társadalmi hatékonyságáról, ha egyidejűleg a mezőgazdasági munkahelyek száma ötödére csökken? Hiába nő az össztermelés a dup­lájára, ha öt mezőgazdasági munkásból négy kiesik, és többé sem a saját fogyasztásához szükséges termékmennyiség, sem az eladható szerény többlet megtermelésére nem képes. Ha a vidéki népességnek állandó létszámot biztosító paraszti út ugyanezen idő alatt csupán megkétszerezi az egy főre jutó termelékenységét, a szintén duplájára nőtt össztermelés nem csak a mezőgazdaságban dolgozók összességét látja el élelemmel, hanem kereskedelmi többlet előállítására is képes lesz. Ha pedig ehhez hozzászámítjuk a kapitalista modellben elbocsátott munkások fogyasz­tását, még annak eredményeit is meghaladja. Remekül példázza ezt a XIX. századi „francia" és „angol" modell összevetése. Utóbbit kizárólag a tömeges kivándorlás és a gyarmatok erőltetett kizsákmányolása tartotta életben. A két út összevetésének érvényességét egyes kínai történészek már megsejtették⁹ , s hasonló eredményekre jutott Giovanni Arrighi¹⁰ , André Gunder Frank¹¹ , illetve a francia történész-sinológus, Jean Chesneaux¹² is.

8. Nehezen megválaszolható kérdések

A szocialista orientációjú fejlődés elvét konkrét stratégiai lépésekké kell konvertálni – minden egyes népre testre szabottan, figyelembe véve történelmi örökségüket és a kapitalista globalizáció terjeszkedésétől elszenvedett pusztításokat.

Az agárkérdés

A szocialista orientációjú fejlődés azon a helyes alapelven nyugszik, hogy a föld elemi természeti erőforrás, a nép – elsősorban a parasztság – tulajdona, amelynek a föld a megélhetési forrása. Ázsiában két nagy forradalom mozdította elő ezen alapelv gyakorlatba való átültetését, s ezáltal sikerült elkerülni a vidéki népesség nagy arányú elvándorlását, ami a másik három kontinenst sújtotta. Ezen alternatíva követése azon­ban feltételezi az elv feltétlen tiszteletben tartását a fokozatos szocialista átmenet minden egyes fázisában. Még ha sajátos módon – azaz nem a kapitalista minták szolgai másolásával – megy is végbe, a szükséges iparosítást kísérő urbanizáció bizonyosan megköveteli, hogy a vidéki népesség egy része a városokba költözzék. De mindez csak a városi termelőtevékenységek felvevőképességének ritmusához igazodva történ­het, amire az agráriummal kapcsolatos döntések során messzemenően tekintettel kell lenni.

Ez azonban nem jelenti a „túlnépesedett" vidéki területek populációjá­nak röghöz kötését. Bizonyos hibák abból a tévedésből fakadhattak, hogy az elsietett – a technológiai követelményeken és lehetőségeken jócskán túllépő – szövetkezetesítés képes lehet feloldani az ellentmondásokat. A tapasztalat azt bizonyította, hogy ha a parasztság egészének hozzá­férése a termőföldhöz a háztáji termelést és a piacot egyesítő keretek között valósul meg, ez a mezőgazdasági termelés gyors növekedését eredményezheti, azaz a parasztság saját fogyasztása és a kereskedelmi forgalomba kerülő áruk mennyisége egyaránt növekedhet. A fejlődés továbbvitele nyilván csakis a szocialista orientációjú fejlődési út egyes szakaszaihoz alkalmazkodó, új stratégiák kifejlesztésével szavatolható.

A népi-paraszti fejlesztési programok módszeres elemzésére ma nagyobb szükség van, mint bármikor. A kapitalista terjeszkedés oly szélsőségesen sokféle helyzetet teremtett, hogy nem létezik mindenki számára érvényes recept. Dél-Amerikában, Afrika déli részén és Indiá­ban, a latifundiumok világában, ahol ez a terjeszkedés máris hatalmas életszínvonalbeli különbségeket produkált, a radikális agrárreform nem tűr halasztást.

A kapitalista terjeszkedés napjainkban a „zöld forradalomnak" nevezett részleges modernizáció útján megy végbe, amiből kizárólag kis számú gazdag paraszt, az agrárkapitalisták s azok húznak hasznot, akik a me­zőgazdaság egészéről csak az agrobusiness-szel szembeni szélsőséges függés keretei közt hajlandók gondolkodni. Egy mindenki számára egy­aránt előnyös, fokozatosan modernizálódó vidékfejlesztéshez azonban másfajta út vezet. Ennek módozatait csakis az elméleti kutatás és a gyakorlati tapasztalat segítségével lehet megtalálni.

A parasztok számára a földhöz jutás mellett a termőföld kiaknázásához szükséges eszközöket is biztosítani kell. Ezek között legelső a víz, amely ezért éppúgy nem lehet közönséges árucikk, mint ahogyan a termőföld sem. A népek vízhez jutásának kérdése kapcsán felmerül a nemzetközi folyók vízhozamának – a nemzetközi jogban meglehetősen elhanyagolt és összetett – kérdése, amit az esetek jelentős részében tárgyalások útján megszületett két-, vagy többoldalú egyezmények szabályoznak. A mezőgazdaság fejlődéséhez szükséges feltételek (hitelek, szerszámok, vetőmag, rovarirtószerek, műtrágya, kereskedelmi intézmények) nem vonhatók a „piaci törvények" kizárólagos irányítása alá. A népi alternatí­va és a szocialista orientáció egyaránt megköveteli, hogy a kormányzat adekvát politikai lépésekkel avatkozzon be ezekbe a folyamatokba, illetve hogy teret adjon a paraszti kezdeményezéseknek – a szövetkezés külön­féle formáinak. Az agrár- és az élelmiszertermelés tudományos és tech­nológiai fejlesztéseit nem vezérelheti kizárólag a közvetlen megtérülés szempontja. A kapitalista gondolkodás rövid távú, logikája ezért hosszú távon nem mindig helytálló. A génmódosított vetőmagok például meg­jósolhatatlan mértékben teszik kockára a talajregenerációt (bizonyíték erre az argentin termőterületek pusztulása), a létfontosságú biodiverzitás megőrzését, mint ahogy ismeretlen kockázatot jelentenek az emberi szer­vezetre is. Bevezetésüket csakis az agrobusiness moguljai diktálják, hogy ezzel támogassák a mezőgazdasági termelőket, s kényük-kedvük szerint uralhassák a piacot. Az agrárkérdés megoldásának népi alternatívája viszont egészen másfajta irányt kell szabjon a kutatásoknak.

A vidéki világot érintő nemzeti politikákat nem lehet leszűkíteni az agrárkérdésre. A társadalmi igazságosság egyik alapvető eleme, hogy a vidéki népesség a városival egyenrangú alapellátásban részesüljön (elsősorban az oktatás és az egészségügyi ellátás terén). A nemzeti politikai döntéseknek a Világbank és a WTO propagálta „élelmezési biztonság" (az élelmezési hiányokat pótló importképesség) helyett az élelmezési autonómiát (a nemzetek alapvető önellátását) kell célként szem előtt tartaniuk.

A jól kidolgozott agrár- és iparfejlesztési politikai stratégiák adják a tár­sadalom globális fejlődésének gerincét. Elméletük és gyakorlati megfor­málásuk a szocialista orientációjú fejlődésben látható konfliktusba kerül azzal az elgondolással, amely egyedül a létező kapitalizmus oligopoliszti-kus piacainak működését veszi számításba. Az előbbi a munkás-paraszt szövetség elvein és céljain alapul – aminek létrehozása szintén nem utalható kizárólag a központi hatalom felelősségi körébe. A társadalmi demokratizálódás tág teret igényel a népi állam által támogatott széles­körű egyeztetéseknek a parasztszervezetek és a munkásszövetségek, a vidéki termelők és a fogyasztói érdekképviseletek között.

Jelenleg az oligopoltőke, a WTO csápjain keresztül, globális támadás alá vette az agrártermelést. Az offenzívát „piacnyitásnak" álcázzák, amely valójában a Dél piacainak egyoldalú megnyitását jelenti az északi oligopoltőke terjeszkedése előtt. A WTO-n belüli csaták – azóta, hogy a világ majdnem minden országa csatlakozott ehhez a kizárólag az imperialista hatalmak által megálmodott és irányított szervezethez – az Észak mezőgazdasági exportjának juttatott nyílt vagy titkos támogatások kérdése körül zajlanak. A Dél egyes államai kezdik megkérdőjelezni a WTO által megalkotott „szabályokat". Álláspontjuk támogatást, megerő­sítést érdemel – koherens alternatíva fölmutatásával és a legsürgetőbb célok meghatározására képes, együttes nemzeti kezdeményezések formájában.

A munkásegységfront helyreállításának kérdése

A munkaszervezésben s magában a munka világában is mélyreható változásokat eredményezett a folyamatban lévő tudományos és tech­nológiai forradalom (és főként informatikai részének) összekapcsolása a domináns erők (s legfőképpen a transznacionális tőke) által érvényesített gazdasági és társadalmi stratégiákkal.

A múlt század nagyobbik felének jellemző termelési modellje, a „fordizmus", amely a gépi nagyipari termelésen és az olcsó tömegfo­gyasztási cikkek piacán alapult, sajátságos módon strukturálta mind a munka világának hierarchikus szintjeit (munkástömegek, vállalat, irányí­tás), mind a városi társadalmi létet. Szintén e termelési mód hívta életre a jóléti államot megalapozó, kollektív tárgyalási folyamatok feltételeit (szakszervezetek – vállalatvezetés). A kor jellemző szervezeti formái (a szocialista és kommunista pártok, a tömegszakszervezetek), csakúgy, mint a kereteiken belül indított küzdelmek (sztrájkok és érdekegyezteté­sek, tüntetések és választások) hatékonyaknak, ebből kifolyólag pedig hiteleseknek és legitimeknek bizonyultak.

E mechanizmusok összességükben magas foglalkoztatottságot (tár­sadalombiztosítást, és stabil jövedelemmegoszlást) biztosítottak a fejlett kapitalista központokban. A rendszer korlátai: a patriarchális, sőt „macsó" ideológia és praxis, a természeti erőforrások pazarlása, a felelőtlen kör­nyezeti magatartás, éles kritikát váltott ki a nőmozgalmak és a zöldek körében, amelyek ezekben a kérdésekben fokozatosan átformálták a közgondolkodást.

A fent leírthoz hasonló rendszerek – kiegészülve a gyors ütemű és tervszerű modernizáció-urbanizáció-indusztrializáció programjával – az utolérés vágyától megigézett „létező szocializmus" szférájában is működésbe léptek. Nyilvánvaló, hogy a rendszer krízise és későbbi összeomlása saját gyöngéiből, az elpazarolt befektetésekből, s főképp a demokratikus gyakorlat hiányából és az annak helyébe léptetett párt­irányításból eredeztethető.

A világrendszer periferiális helyzetű területein ugyanakkor, Indiától, Délkelet-Ázsián és az arab világon át Latin-Amerikáig ugyanez a modell csakis részlegesen és szigetszerűen – az egyes nemzetgazdaságokba alig és torz módon integrálódott, iparosodott-modernizált szigetek lét­rehozásával – valósulhatott meg. A formális modern szektor, illetve a paraszti és informális szféra dualitásának politikai irányítása rendszerint nem-demokratikus politikai „keretekkel" és az elnyomott osztályok szabad véleménynyilvánításának tiltásával járt együtt. A nemzeti populizmus, amelyben ez a fajta irányítás testet öltött, sikerét a társadalmi mobilitás és az új középosztály gyarapodása előtt megnyitott szelepeknek köszön­hette. Mára azonban, a neoliberalizmus eluralkodásával, a történelemnek ez a fejezete lezárult.

Manapság a munka világában a szervezettség gyors felbomlásának és lassú újrarendeződésnek dinamikája a jellemző. A relatíve kiváltságos centrumokban e mély átalakulás olyan jelenségekben mutatkozik meg, mint a tömeges munkanélküliség, a munkaidő „rugalmassá" változtatása és a munkahelyek prekarizálása; mindezek hatására pedig a szegénység jelenségeinek (s vele a karitász XIX. századi nyelvezetének) újjáéledése. Egyidejűleg megkezdődött az új munkaszervezési eljárások kialakítása is, amelyek leginkább a „hálózat" terminusával ragadhatók meg.

A „rendszerválság" tehát megkérdőjelezi az előző korszak szervezeti és harci formáit, s az elbizonytalanodás a pártok, a szakszervezetek válságában, általános zavarban és a mozgalmak fragmentálódásában jut kifejeződésre.

A rendszer perifériáján ugyanakkor lényegesen drámaibb a változás. A paraszti termelés integrálása a neoliberális elvek szerint irányított szférába, a modernitás szigeteinek stagnálása, sőt visszafejlődése, vagy a „rugalmas" és prekárius munka által megszabott formákban történő expanziója, az „informális" szektor elképesztő növekedését eredményez­te, annak súlyos társadalmi következményével együtt (a bádogvárosok szaporodása stb.).

A liberális ideológia és a kapitalista társadalmak gyakorlata a képvise­leti demokrácia formáinak – már ha vannak ilyenek -, illetve az elnyomott és kizsákmányolt osztályok társadalmi előrehaladását érintő területeknek a szétválasztásán alapul. A politikai jogok kiterjesztése a népi osztá­lyokra (az általános választójog) mindig is a népi osztályok harcainak és győzelmeinek eredménye volt, nem pedig a „fölül lévők" adománya. A munkásjogok (munkásegyletek alapítása, sztrájk stb.) és általában valamennyi szociális jog elérése (közoktatás, egészségügyi ellátás, tár­sadalombiztosítás) is e küzdelem gyümölcse volt. Az efféle követelések ideje korántsem zárult még le, számos jelenlegi népi harc céljai között megtaláljuk őket mind Északon, mind Délen, különösen amiatt, hogy ma az ellentámadásba lendült tőke igyekszik e vívmányokat a „piacnyitás" örve alatt visszaperelni. A tőke stratégiái a „munkaerőpiac" szélsőséges fölaprózására törekszenek; arra, hogy az alacsony bérek utáni hajsza ré­vén a Dél országait pusztító konkurenciaharcra kényszerítsék egymással. Az ezekkel a törekvésekkel való szembeszállás, s ennek érdekében az egyelőre szétszórtan zajló harcok koherens egységfontba tömörítése a szocialista orientációjú fejlődés egyik legfőbb kritériuma. Napjainkban, az oligopolisztikus kapitalizmus világméretű terjeszkedésének időszakában, a munkásszervezetek s általában minden dolgozói szervezet számára a legsürgetőbb feladat a munka „egységfrontjainak" helyreállítása; e szervezetek tudják ugyanis kikényszeríteni a teljes foglalkoztatottságot, és megszabni a méltányos munkakörülményeket.

A történelem megelőző szakaszaiból örökölt, a maguk idejében haté­kony szervezeti (elsősorban szakszervezeti) és cselekvési formák elkop­tak a munka világának jelenlegi átalakulása során. Ez nem az újonnan bevezetett technológiák „spontán" és elkerülhetetlen következménye, hanem a tőke stratégiájának eredménye, amely arra irányul, hogy növelje a foglalkoztatás bizonytalanságát, légiónyi munkanélküli tartaléksereget hozzon létre, és fragmentálja a dolgozók munkakörülményeit. A Dél ka­pitalista országaiban ez a folyamat, párosulva a vidéki elvándorlással, a városi népi osztályok tömeges elszegényedéséhez vezetett, amelyek egyre nagyobb része vált „informális" státuszúvá.

A népi mozgalmak harcuk megszervezése során nem kevés talá­lékonyságról tettek tanúbizonyságot, midőn valódi demokratikus gya­korlatot léptettek életbe. Ám sok feladat vár még rájuk, amíg egyelőre túlnyomó részben védekező stratégiáikat a népi alternatíva szolgálatába állított, koherens és offenzív politikai tervekkel tudják felváltani. Az al­ternatívát jelentő célkitűzések és küzdelmek felölelik a társadalmi élet valamennyi dimenzióját, a munkahelyeken és a közéletben egyaránt (oktatás, egészségügy, lakhatás, szolgáltatások).

A kapitalizmus expanziójának minden szakaszában kiéleződtek a különbségek a gazdag centrumok (a Föld lakosságának 15%-a) és az elnyomott, gyakran nélkülöző vagy szélsőségesen szegény perifériák között. Ez az oka a Dél-Észak irányú migrációs nyomásnak, amely a Délen végbement vidéki elvándorlás folytatásának tekinthető. A liberális gondolkodás inkoherenciája itt világosan megmutatkozik. Miközben a világméretű szabad áru-, és tőkepiacot hirdeti, ezt a munkaerőre nem terjeszti ki, leleplezve valódi célját: a munka frontjainak szétzilálására és a jogfosztottak – azaz valamennyi legális és illegális bevándorló – kizsi­gerelésére irányuló törekvését.

A dolgozó osztályok megosztásának szándéka nem új keletű. A kapi­talizmus pl. mindig is igyekezett saját szolgálatába állítani a patriarchális ideológiákat a nők diszkriminálására, vagy a rasszista eszméket a be­vándoroltakkal és az esetleges kisebbségekkel szemben. A társadalom tényleges demokratizálódásával megvalósuló társadalmi fejlődésre az egyetlen garancia az, ha a diszkriminált csoportok mozgalmainak sikerül kapcsolatot teremteniük saját törekvéseik és a munka világának más, látszólag „kedvezményezett" területein jelentkező követelések között.

A természeti erőforrások feletti ellenőrzés kérdése

A kapitalizmus – s általában a piac – racionális, ám mindig rövid távú számításokon alapul, amelyek emiatt a szükséges hosszú távú szem­pontokat képtelenek figyelembe venni. Ez az objektív és áthághatatlan akadály különösen feltűnő a nem megújuló természeti források (főként a kőolaj), illetve a részlegesen megújulók (víz, erdők) vonatkozásában. A Dél nem megújuló természetierőforrás-exportja megújuló javak import­jáért cserébe jellegénél fogva olyan egyenlőtlen kontraktus, amely a Dél népeinek jövőjét áldozza föl az Észak pillanatnyi igényeinek kedvéért. Az imperialista hatalmak e természeti forrásokat – bevallottan – kizá­rólagosan saját hasznukra kívánják fordítani, s a Dél országainak – ha kell, a piac állítólagos szabályainak nyílt megszegésével – megtiltják az e forrásokhoz való hozzáférést. Márpedig a bolygó erőforrásainak takarékosabb használatára éppen az tudná rákényszeríteni az Északot, ha a hozzáférés a Dél számára is biztosítva lenne. A népi alternatíva megköveteli, hogy ezeket az energiaforrásokat a nép tartsa ellenőrzése alatt, s hogy a források hasznát új, a társadalmi igazságosság hosszú távú tiszteletben tartásán alapuló kritériumrendszer szerint állapítsák meg, továbbá hogy ezen elvek kinyilvánítására és tényleges betartására nemzetközi tárgyalások kezdődjenek.

Az éghajlatváltozás immár komoly kihívást jelent az emberiség szá­mára. E változás – akár a kapitalista pazarlásnak (üvegházhatás), akár az univerzum emberi léptékkel nem mérhető átalakulásának eredménye – akkora kihívás, hogy a globális stratégiák megválasztásakor a hosszú távú szempontok többé nem mellőzhetők. Ennek ellenére a domináns imperialista rendszer az Észak kiváltságos pozícióinak fenntartását itt is a Dél jövőbeni érdekei elé helyezi. A népmozgalmak által támogatott szocialista orientációjú alternatíva talán rá tudja venni a Dél kormányait, hogy fejlesztési terveikbe ezt a szempontot is építsék be, a nemzetközi intézményrendszert (elsősorban a WTO-t) pedig képes lesz rákénysze­ríteni ezen követelmények tiszteletben tartására.

A társadalmak demokratizálódásának kérdése

A demokratizálódás – a néphatalom szinonimája – a társadalmi élet minden oldalát érinti, azaz nem szorítkozik kizárólag a politikai szférára. Valamennyi emberi viszonylatra kiterjed, a családon belüli vagy a mun­kahelyi kapcsolatokra éppúgy, mint a gazdasági, a közigazgatási vagy a politikai döntéshozókhoz fűződő viszonyra. E kapcsolatok egyszerre egyéniek és kollektívek, s a kapitalista társadalmakban, amelyek a ter­melőeszközöknek egy kisebbség általi magán célú kisajátításán és a néptömegek kirekesztésén alapulnak, természetüknél fogva egyenlőtlen osztályviszonyokként vannak jelen.

Az uralkodó ideológia s az annak szellemében készült demokratikus „receptek" a „politikai" demokráciát elválasztják azoktól a szociális köve­telésektől, amelyek a tőkelogikával szembeszálló elnyomott és kizsák­mányolt osztályok harcaiban fogalmazódnak meg. A demokratizálódás a politikai demokrácia és a társadalmi haladás összefonódását, nem pedig elválasztásukat feltételezi.

A demokratizálódás feltételezi az emberi jogok elismerését és megha­tározását, jogi terminusokban történő megfogalmazásukat, valamint tisz­teletben tartásuk intézményes szavatolását. A szocializmus eszméjétől elválaszthatatlan az egyéni szabadság és az egyes ember felszabadítása mindennemű elnyomás alól. Nem létezhet fejlett szocializmus az egyéni jogok, illetve a dolgozók és a nép kollektív jogainak egysége nélkül.

A kapitalizmus a diszkrimináció elvén alapuló társadalmi rendszer. A meghatározó diszkrimináció a kapitalizmusban a termelőeszközök tulajdonosait és a termelőeszközöktől megfosztott népi többséget szembeállító megkülönböztetés. Nem létezik olyan, liberális értelemben vett „piacgazdaság", amely ne lenne egyszersmind „piaci társadalom" is. A piac diszkriminál és fragmentál. A diszkriminációk közül a legkita-pinthatóbb mindig is a nőket sújtotta. E jelenség a kapitalista moderni­zációt megelőző társadalmakban sem volt ismeretlen. A kapitalizmus azonban, ahelyett, hogy tompítani igyekezett volna a diszkrimináció erőszakosságát, a kizsákmányolás részévé tette, hogy instrumentalizálja és saját érdekeinek szolgálatába állítsa. Amikor úgy tűnt, hogy ezek az érdekek lehetővé teszik a nők státusának bizonyos fokú javulását, a kapitalizmus azonnal korlátozni igyekezett hatásukat. Az emberiség női felének küzdelme jogainak tényleges és törvényes elismeréséért nem csupán a demokratikus harc része: egyszersmind a kapitalizmust felvál­tó szocialista alternatíva építőköve is. A diszkrimináció által sújtott népi osztályok különböző szegmenseinek listája hosszú: bevándorlók, etnikai és vallási kisebbségek, az AIDS vagy más járványok által sújtott betegek stb. Követeléseik annál inkább fognak hallatszani, minél szorosabban kapcsolódnak a szocialista orientációjú, népi fejlődésért vívott küzdelem többi követeléséhez.

A termelőeszközök jövőbeli tulajdonlásának kérdése

A kapitalizmus, per definitionem, a termelőeszközök magántulajdonjogára épül. A szocializmus ezzel szemben meghatározásánál fogva magától értetődőnek tekinti ezen eszközök társadalmi tulajdonát. A polgárság vagyonának kisajátítása az állam, a helyi kollektívák és szövetkezetek tulajdonának javára nem maga a megvalósult szocializmus (a tulajdon társadalmasítása), hanem csupán a szocialista út első állomásának jellemzője.

Szerintem a köztulajdon – számos különböző intézményi formájában – kétségkívül egy első, megkerülhetetlen stádiumot képvisel. E kezdeti stádiumban a magántulajdon bizonyos szegmenseinek megőrzése az egyes országokra jellemző politikai-társadalmi együttállásoknak megfe­lelően, teljességgel indokolt lehet. Ugyanezen logika szerint, ezen első szakaszban a tervgazdálkodás bevezetése is nyilván mindenki számára más és más, a helyi körülményeknek megfelelő szinten esedékes. Azon­ban fontos tudni, hogy sem az állam, sem az állami tervgazdálkodás nem lehet egyedüli biztosítéka a társadalmi irányítás felé teendő későbbi előrelépéseknek. Hiszen minden szervezet magában hordja a „megcson­tosodás", a bürokratizálódás, következésképpen használhatatlanná válás veszélyeit. Fontos viszont elismerni azt is, hogy ez a veszély nemcsak a kollektív igazgatási formákat, de a mai kapitalizmus magán szervezeteit is fenyegeti.

A szocialista út kezdetleges formáinak fokozatos (és kétségtelenül lassú) meghaladása szorosan kapcsolódik a társadalom demokratizá­lódásának tényleges előrelépéseihez. Ehhez nincs kész recept, amely tálcán kínálná a probléma végső és végleges „megoldását". Az egyesek által ilyennek elgondolt munkásönigazgatás például hamar megmutatta gyengéit, és olyan vereségeket szenvedett (lásd Jugoszlávia és Algéria példáját), amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. A munkavállalókat és az – akár állami, akár magánvállalatok élén álló – vezetést összefogó „kollektív igazgatás" továbbra is kétséges opció, s könnyen az utóbbi manipulációja alatt kerül, vagy – mint Németországban – a tovább élő kapitalista irányítás fügefalevelévé válik. Nincs más lehetőség, mint hogy a dolgozók fokozatosan beletanulnak a szocialista civilizáció új formáinak kialakításába. E tanulási folyamat nem zárja ki az állami jelenlétet, de egy valóban mind határozottabban demokratikus arculatú államot feltételez.

A nemzeti függetlenség kérdése

A népi alternatíva föltételezi a népek és nemzetek egyenlő jogainak elismerését a globalizáció folyamatában, s megköveteli a nemzeti füg­getlenség elsőbbségének tiszteletben tartását.

A népeknek békére, a nemzeteknek és az egyéneknek biztonságra van szükségük. A tőkés rendszer imperialista természete sem az egyiket, sem a másikat nem teszi lehetővé. Sőt, mivel a rendszer alapvetően igazság­talan, a tőkés oligopolpiac terjeszkedésének fenntartásához szükséges világrend megőrzése egyre több erőszakot követel, ideértve a katonai fenyegetést és ennek tényleges bevetését minden, az alávetettség ellen lázadó mozgalommal, népcsoporttal és nemzettel szemben.

A globalizáció militarizálódása lemérhető az USA és csatlósai (főleg a NATO) „világcsendőri" tervein, az öt kontinensen létrehozott több mint 600 amerikai katonai bázison, illetve a már zajló (Irak) és küszöbön álló (Irán) „megelőző háborúkon". Amíg ez az abszurd és bűnös terv zátony­ra nem fut, mindenütt minden lehetséges társadalmi és demokratikus előrelépés végtelenül sérülékeny marad.

Az imperialista hatalmak ilyetén programjainak érvényre juttatása lábbal tiporja valamennyi déli nép béke- és biztonságvágyát. Közvetve-közvetlenül ez az oka a pazarlásnak, amely együtt jár a fegyverkezési versennyel, s közvetve-közvetlenül ez áll számos, gyakran kívülről irá­nyított, noha „helyinek" beállított konfliktus mögött.

Terrorizmus és állami terrorizmus

A „terrorizmus" – mint egyének különböző mértékben szervezett cso­portjai által választott opció – korántsem új jelenség a történelemben, s léteztek olyan elméletek is, amelyek – az „anarchizmust" a maguk sajátos módján értelmezve – legitim eszköznek tartották. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a terrorizmus mindig valamely tűrhetetlen helyzetre adott választ jelent, a társadalmi szereplők tehetetlenségének vagy csalódottságának tükre, midőn a társadalmi cselekvés egyéb módjai – a „forradalom", a különböző populizmusok gyakorlata vagy a választási út – kudarcot vallanak.

Ezért figyelmünket érdemesebb az állami terrorizmusra fordítanunk, amelyet a történelmi kapitalizmus – különösen a gyarmatokon – mód­szeresen alkalmazott. A lista fekete lapjain „büntető expedíciók" és gyarmati vérengzések sorakoznak. Korunkban az állami terrorizmus szisztematikus formáját az USA gyakorolja, európai és japán szövetsé­geseinek jóváhagyásával. Washington cinikus és bűnös magatartására, amely ötven éve, a Japán elleni atomtámadás óta tart, jellegzetes példa a vietnami háború. Az Egyesült Államok nem habozott elrendelni vegyi fegyverek bevetését és ezzel vietnami civilek tömeges meggyilkolását, amihez képest Szaddám Husszein hasonló bűncselekményei eltörpülnek. S vajon mikor látjuk majd kötélen lógni az Egyesült Államok első számú vezetőit emberiségellenes bűneik miatt? A megszállt Irakban jelenleg ezek a bűnök éppúgy mindennaposak, mint Guantanamón, az egyedüli „trópusi Gulágon", a kubai kormányzat kifejezésével élve. Izrael a meg­szállt Palesztinában és Dél-Libanonban a máshol „tiltólistán" szereplő fegyverek teljes arzenálját felvonultathatja, anélkül, hogy ez egyetlen pillanatra is megrendítené a nyugati közvéleményt. Korunk első számú „lator állama" valójában az Egyesült Államok.

A regionalizáció kérdőjelei

A jelenlegi globális imperialista rend abszolút elsőbbséget biztosít a tőkés piac globalizációjának, s a regionális együttműködési és integrációs rend­szereket csupán a globalizált egésznek alárendelt egységeknek, azok építőelemeinek tekinti. Így van ez az Európai Unióval, Észak-Amerika szabadkereskedelmi övezeteivel (USA, Kanada, Mexikó) csakúgy, mint a Dél különböző területein (Afrikában, Délkelet-Ázsiában) létrehozott „közös piacokkal". Az északi és déli országokat társító projektek, mint amilyen az EU, Afrika és más régiók „együttműködését" szorgalmazó, ún. „partnerségi programok" hasonló jellegűek, s elfogadhatatlan neokolonialista struktúrákat közvetítenek. E projektek láthatóan szembe mennek a nemzetek önközpontú, népi fejlődésének célkitűzéseivel. A népi mozgal­maknak – magától értetődően – mind céljaikban, mind módszereikben ettől eltérő regionális célkitűzéseket kell képviselniük.

Dél-Amerikában a Mercosur korrigálására és kiegészítésére hívatott ALBA¹³ tervnek köszönhetően remélhetően fejlődésnek indulnak az önközpontú népi és nemzeti kezdeményezések. Fontos, hogy mind ezt, mind a többi hasonló tervet az érintett népek követelései töltsék meg határozott tartalommal.

Az Európa-kérdés

Európában a fő kihívás az uniós intézmények körül rajzolódik ki. Ezeket arra alakították ki, hogy Európát módszeresen bebetonozzák a gazdasági liberalizmus és az atlantizmus börtönébe, s ebben az értelemben a Bizott­ság a reakciós európai erők örökkévalóságának tökéletes biztosítéka.

Az európai közvéleménynek a fennálló rendszerrel szemben kritikus ré­sze megosztott: vannak „Európa-pártiak" és „nem Európa-pártiak". Ezek az egységes Európa által képviselt „előnyök" tekintetében tulajdonképpen egyetértenek, ha ezeket az előnyöket különféle tartalmakkal töltik is meg, attól függően, hogy egy új gazdasági szuperhatalom vagy a „szociális Európa" létrehozásának lehetőségére helyezik a hangsúlyt. A vita elvont marad mindaddig, amíg nem válaszolunk néhány előzetes kérdésre. A különböző európai szereplők sajátos viszonyai, amelyeket nem csak az anyagi fejlettség eltérő szintje határoz meg, hanem a politikai kultúra sokfélesége is, lehetővé teszik-e a térség közös fejlődését? Válaszom nemleges. Az európai gondolat (amelyet Jean Monnet, a demokrácia nyílt ellensége ötlött ki) eleve arra épült, hogy a normális körülmények között választott hatalmi szerveket technokratának álcázott, valójában azonban az uralkodó tőke kívánalmainak engedelmeskedő, nem demokratikus hatalmi intézmények váltsák fel. Az Európai Unió jelenleg is itt tart; vele kapcsolatban „demokratikus deficitről" szólni jó adag eufemizmust jelent, ha figyelembe vesszük, mi mindent meg nem tesznek azért, hogy az Unió intézményeit körülbástyázzák mindennemű „demokratikus támadással" szemben. Az Európai Unió „felépítésének" deklarált elsőbbsége, persze, kedvez a „harmadik út" és az „emberarcú kapitalizmus" retorikáján hizlalt illúzióknak. Még hatalmasabb légvárak épülnek Európa keleti részén, amelynek Németországhoz és Nyugat-Európához fűződő helyzete kezd hasonlítani Dél-Amerikának az Egyesült Államokkal fennálló viszonyára. „Másfajta Európát!"; „Szociális Európát!" – ezek a követelések üres sza­vak maradnak, amíg az intézményi rendszer egészét föl nem forgatjuk a pincétől a padlásig.

Az uniós intézményrendszer tehát felszámolta az államok szuvere­nitását, azt az alapot, ami nélkül a demokrácia, elszakadva a realitá­soktól, bohózatba fullad. És tették mindezt úgy, hogy nem hoztak létre egyidejűleg szövetségi hatalmi szerveket, aminek feltételei amúgy sem voltak adottak. Ez egyenértékű a „létező Európának" az amerikai politikai projektum európai szárnyává degradálásával. Minthogy pedig a trió kol­lektív imperializmusának vezető hatalmai az előttünk is jól ismert liberális globalizáció szellemében cselekszenek, az európai intézmények ennek eszközeként funkcionálnak.

A kontinens népei nyilván nem attól fognak fényt látni az alagút végén, hogy a „többszólamúnak" nevezett európai baloldal magáévá tette a „vál­takozás" elvét – persze csak a liberális és atlantista európai intézmények által rákényszerített határokon belül (azaz valóságos alternatívát nem képes nyújtani). Nehéz elképzelni, hogy az európai népeknek lesz esé­lyük hatalmukat gyakorolni, ha nem alakul ki egy másfajta baloldal. Vajon ilyen körülmények között az „Európa" és az Egyesült Államok közötti ellentétek egyre nagyobb erővel kell-e megnyilvánuljanak? Egyesek ezt valószínűsítik, (sajnálják vagy remélik), s a két térség vezető vállalatainak ellentétes gazdasági érdekeivel érvelnek. Számomra ez az érv nem meg­győző. Úgy vélem viszont, hogy az európai és az amerikai politikai kultúra közötti különbség olyan konfliktusok hordozója, amelynek első jelei máris megmutatkoztak. Éppen a földrész amerikanizálódásától veszélyeztetett európai politikai kultúrák megszilárdításából születhet újjá a kihíváshoz méltó, vagyis antiliberális és antiatlantista baloldal. A liberalizmus a demokrácia ellensége; működése nyomán a még létező demokratikus hagyományok is elenyésznek. Az érintett országokban jelentős jobboldali frakciók támogatják gondolkodás nélkül az önkényes, antidemokratikus terveket. Ugyanakkor más politikai kultúrák, nevezetesen a szociálde­mokrata pártokéi, kitartanak a demokrácia védelme mellett, mert liberális elköteleződésükkel összeegyeztethetőnek gondolják. A liberalizmus elleni küzdelem nem feledkezhet meg erről a létező ellentmondásról. A „más­fajta Európa" csak a brüsszeli intézmények lerombolásával valósulhat meg; megreformálásuk nem elegendő. A rombolást ott kell elkezdeni, ahol lehetséges, s a többi területet folyamatosan bevonva lehet létrehozni egy valódi alternatívát nyújtó építés feltételeit. Ha a „baloldal" nem teszi meg a kezdő lépéseket ebben az irányban, nagy esélye van arra, hogy ismét a nacionalista demagógia kerül hatalomra.

A „kulturalista" elhajlás kérdéséről

Ázsiában és Afrikában jelenleg egy „kulturalistának" nevezhető elhajlás időszakát éljük, amely „civilizációs" természetűnek vélelmezett, vallási vagy etnikai jellegű összefogáson alapuló tervek illúzióját táplálja.

Kulturalizmuson nem a kultúrák különbözőségének banális elismeré­sét értem – s nem is azt, hogy a kulturális sokféleséget tiszteletben kell tartani -, hanem azt a tézist, miszerint a kultúrák a történelmen átívelő invariánsok – ami nem felel meg a valóságnak -, s hogy emiatt legitimek és eredményesek lehetnek azok a fajta stratégiai válaszok a kapitalista és imperialista globalizáció pusztításaira, amelyek vallási vagy etnikai köntösbe öltöztetett „kulturális eredetiségen" alapulnak. E stratégiák, amelyek háttérbe szorítják az „identitás" egyéb összetevőit (társadalmi osztály, nemzet), tökéletesen megfelelőek a kapitalista-imperialista pro­jektum megvalósítása szempontjából, minthogy az ilyen „kulturalista" alapú rendszerek nem kérdőjelezik meg a globalizált piac alapelveit, s megelégszenek azzal, hogy a társadalmi konfliktusokat a „kultúra" felhőrégióiba utalják. A „civilizációk összecsapása" valódi stratégia, az imperializmus és helyi komprádor szövetségeseinek stratégiája.

A kérdés az, hogy vajon az ehhez hasonló tézisek miért aratnak ak­kora sikert, mint aminek tanúi vagyunk. A válasz – nézetem szerint – a radikális baloldali erők elégtelenségében rejlik, amelyek messzemenően magukévá tették a Bandung-korszak rendszereinek népi-nemzeti terveit. E rendszerek meggyengülése, majd összeomlása – amely előre látható volt azok számára, akik felismerték ellentmondásait és korlátait – ma­gával rántotta ezt a fajta baloldalt. Minthogy az uralmon lévő rezsimek hiányosságainak meghaladására képes radikális alternatíva elveszítette hitelét, vákuum keletkezett a politikai kultúrában, amelyet a kulturalizmus töltött ki. E meghatározó mozzanathoz társult az a módszeres támogatás, amelyet Washington a kulturalista mozgalmaknak nyújtott. Ennek elle­nére nem igaz, hogy a kulturalista diktatúrák népeik részéről fenntartás nélküli támogatásban részesülnének. Az ellenállás és a lázadás jelei jól láthatóak. Ám e lázadások ugyanúgy utat nyithatnak a népi alternatíva, a szocializmus felé, mint ahogyan új káoszba is torkollhatnak, vagy akár egy új, az imperialista kapitalizmus számára elfogadható liberális-„demokratikus" projektum kialakulásához is elvezethetnek.

A globalizált neoliberalizmus megfutamítása

A kapitalizmus nem egyszerűen „piacgazdaság", hanem tőkés piacgazda­ság. Ezt a fajta piacot a kapitalista érdekek uralma szabályozza, amelyek az elnyomott és kizsákmányolt, puszta munkaerővé és passzív, idomított fogyasztókká züllesztett dolgozó osztályok érdekeinél előrébb valók. A kapitalista piacot, legyen bármilyen hatékony bizonyos tekintetben, összességében mégiscsak a kapitalisták egyéni profitmaximalizálása vezérli. A népi alternatíva viszont megköveteli, hogy a piac a nép szociális és demokratikus célkitűzéseit szolgálja, hogy az egyéb szabályozások az épülő szocializmus célkitűzéseit vegyék alapul, s hogy a lehető leg­teljesebb egyenlőség valósuljon meg.

A jelenkori kapitalizmusban a tőke centralizációja oly mértéket öltött, hogy néhány száz pénzügyi csoport uralja a nemzetgazdaságok túlnyomó részét és a globális gazdaságot, s kizárólagos érdekei szerint alakítja a piacot. Ez az oligopóliumok kapitalizmusa, amely a tényleges gazdasági, társadalmi és politikai hatalmat egyetlen oligarchia, az egész emberiség ellenségeinek kezében összpontosítja.

Terjeszkedése közben a tőkés piac arra törekszik, hogy napról napra a társadalmi élet újabb és újabb szegmensét kebelezze be, hogy azután a tőke számára profittermelő területté tegye. Az állami vállalatok, illetve a termelők vagy az állampolgárok közös tulajdonában lévő vállalatok privatizációja, az alapellátás (oktatás, egészségügy, lakhatás, víz- és áramellátás, tömegközlekedés) kiárusítása ezt a célt szolgálja, szem­ben a népi hatalommal, amelynek mozgásterét korlátozza. A tőkés piac igyekszik ellenőrzése alá vonni a Föld minden megújuló és nem meg­újuló természeti erőforrását, ezzel is rontva az emberiség hosszú távú túlélésének esélyeit. A termőföldek privatizálására úgy kell tekintenünk, mint ami különösen súlyosan veszélyezteti az emberiség földművelésből élő felének túlélését.

Az emberi szükségletek kielégítését szolgáló alternatív fejlődési út nem redukálható a „szegénység visszaszorítására", midőn a szegénységet nagy mértékben éppen a tőkés piacok terjeszkedését irányító logika gerjeszti. A valóban hitelesen alternatív fejlődésnek a népi osztályok és az egyének tényleges emancipációját kell szem előtt tartania, s hozzá kell járulnia az életmód átalakulásához is. Az ebben az irányban tett fejlődés „indikátorait" pontosan meg kell határozni s ki kell jelölni.

A világméretű tőkés piacgazdaság a nemzetek egyenlőtlenségén alapul. Terjeszkedésének menete inkább élezi, mintsem tompítja a Dél népei által elutasított egyenlőtlenségeket. A jelenlegi gyakorlattal és az uralkodó tőkés globalizáció intézményei (IMF, Világbank, WTO, EU stb.) által javasolt tervekkel szemben a népi mozgalmaknak és a haladó kormányzatoknak pozitív, a népi mozgalmak saját céljait szolgáló alter­natívát kell kínálniuk.

A neoliberalizmus voltaképpen az a szélsőséges kifejeződési forma, amelyben a mai viszonyok között a kapitalizmus újratermelésével összefüggő követelmények testet öltenek. Ezt hivatott elrejteni az „átlátható piacgazdaság" propagandafrázisa. A jelenlegi oligarchikus kapitalista újratermelés megköveteli a kisajátítási formák radikalizálódását, amint azt a mértéktelen privatizáció, a társadalmi élet valamennyi szegmen­sének áruba bocsátása, a Föld erőforrásainak pazarlása és a déli népek ezzel járó leigázása tanúsítja. Az oligarchikus kapitalizmus már messze nemcsak a kizsákmányolt és elnyomott népi osztályok, de az emberiség egészének ellenségévé vált.

Az emberiség közös tudásvagyona

A tudás az emberiség közös tulajdona. Nem válhat közönséges árucik­ké. Magánkisajátítása ellentétes a humanista egyetemesség alapvető elveivel.

A piac legfőbb erényének kikiáltott „átláthatósággal" szemben a jelen­legi világrendszert ellenőrző pénzügyi oligopóliumok továbbra is a saját profitcéljaiknak alávetett monopolpiacok kialakítását célozzák. Emiatt szorgalmazzák többek között a használati értékükben amúgy tökéletesen egyforma termékek előállításának feldarabolását, visszaélve a „védett márkák" használatával. Az őket kiszolgáló WTO „nemzetközi szabályo­zást" sürget, ami nem csupán ezen „márkák" speciálisnak kikiáltott tech­nológiáját védi, hanem a „szellemi és ipari tulajdon" hangzatos ürügyére hivatkozva extraprofitot is biztosít a monopóliumoknak, s mindeközben áthághatatlan akadályt emel az iparosításra törekvő déli országok elé. Ezzel párhuzamosan, a WTO védőernyője alatt, ugyanezen imperialista monopóliumok igyekeznek a népeket megfosztani hagyományos, sok­szor évezredes tudáskincsüktől, elsősorban a mezőgazdasági termelés és kutatás területén. Az imperialista monopóliumok úgy vélik, hogy azzal a jól hangzó érveléssel, miszerint „laboratóriumaiknak" sikerült azonosíta­ni a paraszti mezőgazdasági és gyógyhatású termékek specifikus jegyeit, jogukban áll megtiltani a déli parasztoknak saját termelési módszereik követését, s rákényszeríthetik őket arra, hogy visszavásárolják a kivá­logatott vetőmagot és a paraszti közösség saját szellemi tulajdonának termékeit.

A globalizált tőkés pénzügyi rendszer jövendő válságának kérdése

A korunk tőkés globalizációjára jellemző fokozott centralizáció az igaz­gatás olyan formáját hozta létre, amelyben a „globális pénzügyi rend­szer" döntő szerepet tölt be a rendszer egészének újratermelésében. A globalizált rendszer jellemzői szoros kapcsolatban vannak azzal, amit korábban a pénzügyi oligarchia kikristályosodásáról mondtunk. Az oli­garchia mozgásterét a pénzügyi folyamatok nemzetközi liberalizációja és a dollárban számított kőolajárra alapozott amerikai hegemónia hatá­rozza meg. E rendszer megerősíti Washington vezető szerepét, elfedi az Egyesült Államok gazdaságának és társadalmának hiányosságait, a világ többi részének anyagi forrásait pedig olyan hatalmas mértékben csapolja meg, ami fedezi az Egyesült Államok külső deficitjét. A rendszer további terjeszkedése kizárólag az egyre nagyobb volumenű, a termelési igényektől elszakadt, sőt azokkal ellentétes pénzügyi manőverek árán biztosítható.

Az alábbi nehezen megválaszolható kérdésekkel kell szembenéznünk. Vajon ez a globális pénzügyi szisztéma lenne korunk kapitalista terjesz­kedésének „leggyengébb láncszeme"? Ha igen – ahogy én gondolom -, akkor vajon lehetséges-e fokozatosan „megreformálni", hogy Európa, Kína és talán még pár másik ország érdekében egy kiegyensúlyozottabb pénzügyi rendszer váltsa fel? Avagy arra ítéltetett, hogy elmerüljön a ká­oszban? Milyen politikai és társadalmi válaszok érkeznek erre? A haladó baloldali erők, a kormányok és az uralkodó osztályok vajon számolnak-e ezzel a fenyegetéssel?

A legfontosabb elméleti és ideológiai kérdés: mit jelent ma marxistának lenni?

Marxistának lenni számomra azt jelenti, hogy Marx kiindulópont, de nem lehet megállni sem nála, sem bármelyik nagy formátumú követőjénél a modern kori történelemben – legyen az Lenin vagy éppen Mao. Mar­xistának vagy „marxológusnak" lenni nem ugyanazt jelenti. Aki Marxot tekinti kiindulási pontnak, az a materialista dialektikát veszi alapul, de nem állítja, hogy Marx minden következtetése, amit ennek révén levont, szükségszerűen helytálló lett volna a maga idejében, s különösen az lenne napjainkban. Aki ezt állítja, az Marxból prófétát farag, ami tőle teljességgel idegen volt.

Véleményem szerint, a forradalmi elmélet mai helyének kérdését ebben a szellemben kellene megközelíteni, mint ahogy az értelmiség és az aktivisták szerepének kérdését is, akik a mai kor megértését és megváltoztatását célzó törekvéseiket ezen elméletre kell alapozzák. Ezt nyitott szellemben kell tennünk, s mernünk kell közös összefüggéseket teremteni a sokféleségben.

Általános következtetés

Az áttekintett vitatémák és cselekvési javaslatok mindegyike a kapitaliz­mus meghaladására irányuló népi küzdelmek stratégiájának távlatába illeszkedik. E stratégia elkötelezett a szocialista orientációjú fejlődés megvalósítása iránt. Alapját a népi osztályok érdekei és követelései jelentik, amelyek a piaci szabályozást és az állami-politikai döntéseket a szocialista orientáció fokozatos erősítésének rendelik alá. Ezen alapelv követése feltételezi a „létező kapitalizmus" radikális kritikáját, amely nem azonos a rendszer ideológusai által az egekig magasztalt „piaccal".

A szocialista orientációjú fejlődésnek nincs mindenki számára egyfor­mán használható „receptje"; olyasmi, mint amit a „washingtoni konszen­zus" vagy a „poszt-washingtoni konszenzus" szeretne kikényszeríteni. Ehhez a fejlődéshez sokféle út vezet, s minden népnek magának kell meghatároznia a maga útját, alapul véve az ország adottságait, politikai kultúráját és egyéb körülményeit (mindenekelőtt a kapitalizmus által előidézett egyenetlen fejlődés örökségét).

A világméretű kapitalizmusból a szintén világméretű szocializmusba csakis a népek hosszú tanulási folyamatán keresztül vezethet út, aminek során kiformálódik majd a civilizáció új korszaka, s lezárul a visszafordít­hatatlanul lehanyatlott kapitalizmus történeti szakasza.

A kommunistáknak újra kell olvasniuk a XX. század történelmét, hogy kritikailag elemezzék az első kísérleteket, anélkül, hogy – Losurdo művét idézve – „megfutamodnának a történelem elől"; anélkül, hogy az őket ért kihívások elemzéséből leszűrt válaszaikat szánalmas önostorozásra cseréljék, ahogyan azt a kapitalizmus védelmezői várnák el tőlük.

A kapitalizmus menthetetlen hanyatlása – kikristályosodott szocialista alternatíva híján – az emberi civilizációt is magával ránthatja. Valamennyi demokratikus és haladó társadalmi erő felelősséget visel azért, hogy ez ne történjen meg, s hogy az elhúzódó hanyatlás pozitív kimenetelű átmenetté váljon egy valóban jobb, szocialista világ felé. E célért minden erőnek meg kell tanulnia együtt munkálkodni, s közösen megépíteni e hosszú folyamat állomásait. A humanista átmenet megköveteli, hogy az Észak népei megtanuljanak leválni országaik imperializmusáról, s hogy a Dél ráébredjen arra, hogy kizárólag a szocialista távlat hozhat számára felszabadulást.

(Fordította: Mihályi Patrícia fordításának felhasználásával Lugosi Győző.)

A fordítás alapjául a szerzőnek a szerkesztőség számára küldött szövege szolgált, amelyet rövidítve, s az írásnak az Utopie critique 2008. júliusi, 45. számában megjelent változatát is figyelembe véve közlünk.

Jegyzetek

1 Ld. bővebben a Le virus libéral c. könyvemben kifejtetteket (Párizs, 2004, Le Temps des Cerises)

2 Hivatkozom itt az e témában több mint huszonöt évvel ezelőtt megjelent írásomra: Révolution ou décadance? In Classe et nation. Párizs, 1979, Minuit, 238-245

3 Domenico Losurdo: Fuir l'histoire. La révolution russe et la révolution chinoise aujourdhui. Párizs, 2007, Delga.

4 Ld. Samir Amin: Au delé du capitalisme sénile. Párizs, 2002, PUF, 11-19.

5 Ld. bővebben: Pour un monde multipolaire c. könyvem (Párizs, 2005, Syllepse) „Kína" fejezetét, illetve Théorie et pratique du projet chinois de socialisme de marché c. írásomat, Alternatives Sud, VIII. N°1, 2001.

6 Vö. Samir Amin: Le virus libéral, i.m.

7 Vö. René Etiemble: L'Europe chinoise 1-2, Párizs, 1988-89, Gallimard.

8 Giovanni Arrighi: Adam Smith in Beijing: Lineages of the Twenty-First Century. London, 2007, Verso.

9 Wen Tiejun: China's Experience in Building Its Economy. Executive Intelligence Review, Vol. 28, No 20, May 2001.

10 G. Arrighi: i.m.

11 Andre Gunder Frank: ReORIENT. Global Economy in the Asian Age. University of California Press, 1998

12 A szerző nem hivatkozik konkrét Chesneaux-műre (a szerk.)

13 A Mercosurról és az ALBA-ról lásd lapunk cikkét: L.Vasapollo – R. Herrera: Tömegmozgalom és osztályszerveződés a mai Latin-Amerikában . Eszmélet 2008. nyári, 78. számában, 109-121. (A szerk.)