Az 1917-es Októberi Forradalom 90. évfordulója alkalmából, 2007. júniusában moszkvai értelmiségiek nyilatkozatot tettek közzé.

Az októberi forradalom közelgő, 90. évfordulója nem véletlenül vált Oroszországban az általános figyelem tárgyává. 1917 októbere valóban megrengette a világot, mert a gazdasági, a társadalmi és a kulturális alapjait változtatta meg.

Ezt a világtörténelmi jelenséget jó néhány tömegmédium szokványos politikai fordulatnak állítja be, amit összeesküvők és kalandorok maroknyi csoportja hajtott végre nyugati titkosszolgálatok segítségével. Ezek azután mindent latba vetnek: a közönséges hazugságot, a tények meghamisítását, szennyes pletykákat a nagy forradalom résztvevőiről és vezetőiről. Egyre-másra ismételgetik azt a legtöbb ország valamirevaló tudósai által megcáfolt agyszüleményt, miszerint kiderült, hogy az „októberi fordulat"-ot a „német ügynök", Lenin és az „angol-amerikai" kém, Trockij provokálta ki. Ennek fényében az orosz nép akarattalan játékszernek tetszik a „forradalmi szélsőségesek" kezében, holott valójában az ő meghatározó szerepe nélkül a forradalom el sem indulhatott, nemhogy győzni tudott volna.

Nem összeesküvés, hanem társadalmi forradalom

Az októberi forradalom nem azért robbant ki, mert idegen hatalmak összeesküvői vagy ügynökei így tervezték volna. Olyan hatalmas társadalmi földrengés, hurrikán, cunami volt az, amilyet senki semmilyen utasításra nem volna képes életre hívni. Október az események alakulásának belső logikája szerint született meg, amikor a népi elégedetlenség forrásainak sokasága egyetlen, mindent elsöprő árrá egyesült. Úgy beszélni róla, mint valami összesküvés gyümölcséről, az legalábbis furcsa. Ha pedig mégis az lett volna, akkor miért történt úgy ebben a gigantikus méretű országban, hogy a régi helyett egy új hatalom jött létre, és hogy ezt a hatalmat Oroszország népe nemcsak támogatta, hanem fegyverrel a kézben meg is védte a polgárháborúban?

Az „októberi fordulat" kritikusai valahogy elfelejtkeznek arról a mélységes válságról, amelybe a cári monarchia, majd az azt váltó Ideiglenes kormány taszította Oroszországot. A „háború a végső győzelemig!" jelszótól eszelős megszállottá vált hatalom nem akarta meglátni a nép valóságos szükségleteit. A kritikusok elfelejtik azt is, hogy a monarchia magától omlott össze a forradalom előestéjén, hogy világos tények tanúskodnak a cári udvaron belül elharapózott, vég nélküli belső intrikákról és konfliktusokról, a katonai vereségekről a fronton, végül pedig arról, hogy II. Miklós önként mondott le az egyeduralkodói hatalomról és az orosz hadsereg fővezéri címéről. Terméketlennek bizonyult a monarchia helyébe lépő burzsoá kormány is, amely képtelen volt dönteni az akkori idők legfontosabb kérdésében, hogy véget vessen a háborúnak, és földet adjon a parasztoknak.

Október a XX. századi nagy orosz társadalmi forradalom betetőzése volt. Irányítóivá a forradalmi szociáldemokraták váltak, akik mindenki másnál előbb ismerték fel az egyszerű emberek szükségleteit és reményeit, azokat a problémákat, amelyeknek a megoldására az egész orosz társadalomnak szüksége volt a két század fordulója körül. A vezető szerep természetesen Vlagyimir Uljanov-Leninnek és harcostársainak jutott.

Október vezéralakjai közül senki sem volt hibátlan. Ám ahogy isteníteni, úgy démonizálni is helytelen volna őket. A manapság fejükre zúdított vádaknak nincsenek valóságos alapjaik. Ők a saját forradalmi eszményeiken kívül soha semmi mást nem szolgáltak. Semmilyen földi kísértés, legyen az pénz vagy a kispolgári jólét egyéb kelléke, nem érdekelte őket. Saját maguk elé a legmagasabb mércét állították, életüket a szabadság védelmének, az elnyomottak és kisemmizettek boldogságának rendelték alá.

A forradalom nem csupán erőszak

Az októberi forradalmat nemritkán „véres fordulat"-ként emlegetik. Pedig hát maga „a fordulat" jóformán emberáldozat nélkül zajlott le Péterváron. Nem vagyunk az erőszak hívei, ugyanakkor elismerjük elkerülhetetlenségét a történelmi fejlődés meghatározott szakaszaiban, amelyekre osztályok közötti és nemzeteken belüli antagonizmusok kiéleződése a jellemző. Igen, a forradalmak gyakori velejárója az erőszak, mint ahogy azt Németalföld, Anglia, Franciaország és más országok polgári forradalmai szemléletesen megmutatták. Az is közismert, hogy Amerikában a rabszolgaság felszámolása a XIX. század legvéresebb polgárháborúját hozta magával. A feudalizmus hanyatlását Oroszországban is háborúk és forradalmak kísérték.

Az ilyen jelenségeket azonban nem politikai cselszövők ármánykodása, hanem az előző rendszer válsága hívta életre, amikor nem volt megoldás az idült problémák megoldására evolúciós úton. Erőszakos forradalomra különleges körülmények között kerül sor, amikor a saját meggazdagodásukért és kiváltságaik megtartásáért lihegő uralkodó osztályok semmibe veszik a nép jólétét. Ilyenkor a nincstelen osztályoknak nem marad más lehetőségük, mint hogy a saját kezükbe vegyék tulajdon sorsukat. Ez a XX. századi nagy orosz forradalom legfőbb tanulsága.

Ezzel együtt a társadalmi forradalom nem törekszik az erőszakra, a fegyveresre meg különösen nem: végső célja egy új világ megalkotása, a jobb életfeltételek megteremtése minden egyes ember, nem csupán a társadalom vezető rétegei számára. Ebből következően az ilyen forradalmak a történelem mozgatóerői, amelyek meggyorsítják az előrehaladást.

Mit adott az októberi forradalom?

A legkülönbözőbb országok történelme számos esetet ismer, amikor a munkások felléptek a kapitalizmus ellen. Olyan messzire mutató jelleget azonban sehol sem nyert a harc, mint nálunk. Ez tette a XX. századi Oroszországot a világ fejlődésének epicentrumává, ahol a kor minden problémája keresztezte egymást, ahol megoldást találtak a kapitalizmus alapvető bajára, a munka és a tőke ellentétére. Egyedül az orosz munkásoknak volt elég erejük és elszántságuk, hogy kiutat találjanak ebből az ellentmondásból – hogy ne csak lerázzák magukról a kapitalizmust, hanem az átmenet útjára is lépjenek egy jóval haladóbb társadalmi rend, a szocializmus felé.

A Párizsi kommünt követően az orosz forradalom hatalomba emelte a társadalom alsó rétegeit: a munkásokat, a parasztokat és az ő érdekeiket képviselő értelmiségieket. Létrehozta a szovjeteket mint a politikai hatalom legdemokratikusabb formáit, a háború által elkínzott népnek elhozta a várva várt békét, földet adott neki, és a nemzeti önrendelkezés lehetőségét. Azáltal, hogy a dolgozók millióit vonta be a társadalmi tevékenységbe, egyértelműen bebizonyította, hogy nem csupán az „elit" lehet a történelem tárgya és demiurgosza.

Az októberi forradalom nyomán a világon két, egymással társadalmilag szemben álló rendszer jött létre, ami sok tekintetben meghatározta az emberiség későbbi fejlődését. Október hatásának köszönhetően indultak el a nemzeti-felszabadító mozgalmak, és fogott a kapitalista rendszer önmaga megreformálásába. Az orosz forradalom hatására következett be a gyarmati birodalmak széthullása, az önmagukat jóval túlélt monarchikus rendszerek zátonyra futása.

Az októberi forradalom vezetett el a nemzetek és vallások fölötti eszméhez – a társadalmi felszabadulás és igazságosság eszméjéhez. Ezen az eszmei alapon jött létre, a történelemben először, az egyenjogú nemzetek önkéntes szövetsége – a Szovjetunió. Október eszméi és kezdeményezései a tudomány és művészet olyan kiemelkedő alakjainak a céljait és vágyait testesítette meg, mint Tyimirjazev és Vernadszkij, Platonov és Majakovszkij, Solohov és Eizenstein. Az októberi mozgalom törekvéseit a szocialista jövő felé a XX. század legnagyobb alkotói támogatták, köztük Bernard Shaw és Picasso, Einstein és Ciolkovszkij.

A szovjet történelem másmilyen volt

A szovjet történelem Októberrel kezdődött el, és nem volt könnyű menet a Nyevszkij proszpekt sima kövezetén. Volt benne minden: hatalmas vívmányok és szörnyű tragédiák. Jól emlékszünk rá, hogy miután Oroszország legtöbb kormányzóságában a hatalom békés úton átment a dolgozók kezébe, véres polgárháború kezdődött, amit a külső intervenciótól támogatott „fehér", illetve a „vörös" terror kísért végig.

A szovjet hatalom, híján minden megfelelő történelmi tapasztalatnak, természetesen sok hibát elkövetett. Különösen nagy hiba volt a „hadikommunizmus" politikája, amely össznemzeti válsághoz vezetett. A bolsevikok határozott érdeme volt, hogy elszántan hátat fordítottak neki, és tudatosan tértek át az Új gazdasági politikára – az első olyan történelmi modellre, amely sikeresen egyesítette magában a szocializmus és a kapitalizmus alaptörvényeit, és amelynek számos elemét alkalmazták néhány európai országban és a mai Kína fejlődési keretei között is. A NEP tette lehetővé, hogy a háborús sebek mielőbb behegedjenek, és Oroszország gazdasága a háború előtti szintre emelkedjék.

A NEP tapasztalatára és jelentőségére támaszkodva dolgozta ki Lenin a szovjet állam további fejlődésének a tervét, amely az országra nézve radikális gazdasági és politikai átalakulásokat tűzött maga elé. Ezek az átalakulások mindenekelőtt az energetikában, a kultúrában és az oktatásban hoztak volna jelentős áttörést, ezekben a nemcsak a XX., hanem a XXI. században is meghatározó szférákban. Az átalakulások a politikai rendszer demokratizálását is előfeltételezték a munkásoknak az állam irányításába való bevonásával és a párt megújulásával, ami magában foglalta volna J. Sztálin elmozdítását is a főtitkári posztról, aki akkor már tanújelét adta illojalitásának, durvaságának és azon hajlamának, hogy visszaéljen a hatalommal.

A sors azonban nem engedte, hogy ezek a szándékok valóra váljanak. A Lenin halála után előállt zavarosan bonyolult hatalmi rendszer hiába hirdette magát céljaiban szocialistának, sok olyasmit művelt, ami ellentmondott ennek. Például sárba tiporta az állampolgárok Október által meghirdetett szabadságjogait. Mérhetetlenül nagy árat kellett fizetni az iparosítás és az erőszakos kollektivizálás megvalósításáért. Mindent egybevetve, a forradalom első éveinek néphatalmát a bürokráciának és vezérének, J. Sztálinnak az uralma váltotta fel. Bűncselekménynek tartjuk a tömeges sztálini megtorlásokat, az emberi jogok és a Szovjetunió népeinek megsértését. Mindez aláásta a forradalom és a szocializmus eszméinek hitelét.

A felsorolt tények ismeretében sem fogadjuk el azonban a szovjet történelemre vonatkozó áltudományos hazugságokat és a bárgyúságig egyoldalú propagandát. Ez a történelem másmilyen volt: demokratikus és bürokratikus tendenciák küzdöttek benne egymással. Így a NEP szabadságát a sztálini totalitarizmus követte, amely a maga részéről a hruscsovi „olvadásnak" adta át a helyét. Később a brezsnyevi autoritarizmust a peresztrojka váltotta fel, amely céljaként a humánus, demokratikus szocializmust jelölte meg.

Nem létezik olyan ország, amelynek a történelme makulátlan volna. A brit és francia gyarmati háborúk kegyetlensége vagy az Egyesült Államok rabszolgatartása aligha mondható jobbnak a Gulagnál. Mégsem teszi sem egyik, sem másik eltagadhatóvá a jelentős szociális és kulturális vívmányokat az említett országokban. Akkor miért kell megtagadni a hasonló vívmányokat a szovjet néptől, amely hatalmas győzelmet aratott a fasizmus fölött, megteremtett egy egyedülálló kultúrát és irodalmat, elfogadható életfeltételeket biztosított a teljes lakosságnak, és elsőként tört utat a világűrbe? Nem szabad elfelejteni, hogy Október a tömegek korábban sohasem látott mértékű alkotói energiáját mozgósította az újtársadalom megteremtésére, az élet részévé tette az internacionalizmus számos eszméjét, az orosz társadalom egykor legelmaradottabb rétegeihez vitte el a nemzeti és a világkultúra értékeit. Nem lehet kitörölni a szovjet történelemből a tömegek lelkes igyekezetét, amellyel elsajátították a tudomány és a technika legfrissebb vívmányait, és ebben nyilvánvalóan megmutatkozott a szovjet emberek millióinak forradalmi romantikája és heroizmusa is.

Miért bukott meg a szovjet modell?

Előre kell bocsátani, hogy a Szovjetuniót alkotó társadalmi rendszer természetéről többféle nézet él nálunk, abban azonban mindegyikkel megegyezünk, hogy az Október által életre hívott néphatalomhoz, az internacionalizmushoz, az igazságossághoz és a humanizmushoz kapcsolódó elvek semmibevétele vagy megtagadása előbb vagy utóbb katasztrófába sodorja a szocializmust építő társadalmat. Márpedig a Szovjetunióban pontosan ez történt.

Az emberek alkotó kezdeményezésének megbéklyózása a totalitárius rendszer feltételei között korlátozta a szovjet gazdasági növekedés lehetőségét. Az áruhiány jellegzetes vonása volt a gazdaságnak. Ebből eredően nem sikerült felemelnünk a dolgozók jólétét a világ fejlett országainak színvonalára, ami egyik oka volt a szovjetrendszer kudarcának. A másik, nem kevésbé meghatározó ok az, hogy hiányzott az országban az igazi gazdasági és politikai demokrácia, ami különösen akkor vált elviselhetetlenné, amikor világszerte kibontakozóban volt a technikai és információs forradalom. Ez hozta magával, hogy a bürokratikus hatalom teljességgel elidegenedett a dolgozóktól. Az elidegenedés megszüntetésére irányuló kísérletek a peresztrojka idején nem hozták meg a szükséges eredményt. Végül bekövetkezett az SZKP és a szovjethatalom bukása, amit különféle politikai erők nyomban kihasználtak: feloszlatták a Szovjetuniót, és rászabadították Oroszországra a legvadabb oligarchikus kapitalizmust a tömeges munkanélküliséggel, a nép életszínvonalának zuhanásával, a társadalmi különbségek égbeszökésével, a nacionalizmus felvirágzásával és a bűnözés növekedésével.

A társadalom szovjet modelljének a kudarca mégsem azonos az októberi eszmék cáfolatával. Mint ahogy a keresztény eszmények sem felelnek meg az inkvizíció gyakorlatának, ugyanúgy a sztálini totalitarizmus sem törölheti el a forradalom eszméit. A szocializmus történelmi ügye nem válik valóra egyik napról a másikra. Már megjelent azonban a fiatalság új nemzedéke, amely nem kér a kapitalizmusból mint rendszerből. Az ifjúságban van a remény, hogy képes lesz új életet lehelni az októberi forradalom eszményeibe.

Mitől függ a mai Oroszország nagysága?

Az októberi forradalom eszméi nemcsak a proletár internacionalistákat egyesítették, hanem az orosz nagyhatalom megőrzésének és fejlődésének a híveit is. Ők egyengették azok útját, akik el akarták vinni Oroszország kultúráját a határon túl, más országokba, és hazafias érzéseikben másokkal osztozva készen álltak, hogy megoltalmazzák a szovjetek országát minden lehetséges agresszorral szemben. Ennek az érzésnek az erejét fényesen bizonyította a nagy honvédő háború, amely megvédte a Szovjetunió szuverenitását és Október vívmányait.

Az októberi forradalom megmutatta az orosz nép lelki nagyságát, amely a kapitalizmussal szemben alternatív utat választott az ország fejlődésére. Úgy beszélni róla, mint szélsőséges erők összeesküvéséről, már csak azért is veszélyes volna, mert az a történelem oroszellenes értelmezőinek a malmára hajtaná a vizet, akik azt a képtelen véleményt hangoztatják, hogy Oroszország változatlanul veszélyt jelent a világra. Jól ismert körök váltig azt szajkózzák, hogy Oroszországból csak kellemetlen dolgok várhatók, ezért kell rövid pórázra fogni, ellenőrzés alatt tartani, felhasználva természeti tartalékait, energia- és szellemi forrásait.

A mai Oroszország a legjobban teszi, ha higgadtan értékeli az ilyen provokatív kijelentéseket, és elszántan halad a maga útján. Oroszország nagysága nem abban rejlik, hogy vakon másolja a külföldi mintákat, és még kevésbé abban, hogy nacionalista gőggel közeledik más népekhez, hanem abban, hogy képes lesz-e népe tehetségére és alkotóerejére támaszkodni, és magáévá tenni azt a hatalmas tudást és tapasztalatot, amelyet a világ civilizációja és kultúrája halmozott fel.

Oroszország újra erős hatalom lehet, amelyikkel ellenfelei is kénytelenek számolni, de csak akkor, ha leküzdi a szegénységet és az orosz emberek között fennálló óriási szociális különbségeket, minőségileg javít állampolgárai életén, ha a gyakorlatban is szélesíti társadalmi és demokratikus jogait, ha saját történelme legjobb hagyományaira épít.

* * *

Október történelmi jelentőségét nem könnyű felbecsülni. Kedvező hatásai szemmel láthatók. Az emberiség egyharmada követte egy ideig az általa kijelölt utat. Sok országban mai is él ez a mozgalom, ahol a múlt kudarcaiból és tragédiáiból levonták a tanulságokat. Október bebizonyította, hogy lehetséges egy másik, igazságosabb világ. Erre törekszenek ma különféle társadalmi és politikai erők, országok és népek. Ez a célja annak a forradalmi hullámnak, amely elsősorban Latin-Amerika és Ázsia országaiban csap fel mind sűrűbben.

Az októberi forradalom a mi sorsunk volt és az is maradt; nem tagadhatjuk meg mint Oroszország történelmének legfontosabb korszakát. Hiba volt bőven mindig és mindenütt, és nem kisebbítik őket a múlt nagy forradalmai sem. Az ünnepi dátumokon azonban minden országban megemlékeznek ezekről a forradalmakról, akár állami szinten is. Csak éppen Oroszországban nem. Itt rendületlenül folyik tovább saját forradalmi múltunk befeketítése.

 

Az októberi forradalom előestéjén mi felemeljük szavunkat ez ellen a gyakorlat ellen. A népnek vissza kell adni a forradalmi ünnepét és Október igazságát. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi ahhoz az országhoz tartozunk, amelynek történelmében a legnagyobb forradalom ment végbe. Erre pedig lehet és legyen is büszke az ember.

 

Arszlanov, V. G., a művészettörténet doktora, egyetemi tanár

Bagaturija, G. A., a filozófiai tudományok doktora, egyetemi tanár

Buzgalin, A. V., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Vojejkov, M. I., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Vorobjev, A. I., az Orosz Tudományos Akadémia tagja

Galkin, A. A., a történelemtudományok doktora, egyetemi tanár

Dzaraszov, Sz. Sz., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Isztyagin, L. G., a történelemtudományok doktora

Kelle, V. Zs., a filozófiai tudományok doktora, egyetemi tanár

Kolganov, A. I., a közgazdaság-tudományok doktora

Loginov, V. T., a történelemtudományok doktora, egyetemi tanár

Medvegyev, R. A., a történelemtudományok doktora

Rudik, E. N., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Szerebrjakova, Z. L., a történelemtudományok doktora

Szlavin, B. F., a filozófiai tudományok doktora, egyetemi tanár

Szmolin, O. N., a filozófiai tudományok doktora, az Állami Duma képviselője

Satrov, M. F., dramaturg

(Fordította: Székely Ervin)

Forrás: http://www.ikd.ru/node/3013

A 2006 októberében – „1956 pozitív öröksége: a munkástanácsok” címmel – rendezett konferencia előadásait tartalmazó kiadvány előszava arra mutat rá, hogy az '56-os munkástanácsok szellemisége veszélyt jelent mindenfajta párturalomra. Ezért a kádári egypártrendszer és a rendszerváltás utáni többpártrendszer – közös, jól felfogott érdekében – egyaránt felszámolta a tulajdonosi jogokért küzdő munkástanácsokat.

1956. október 23-ára egyetemisták felvonulást szerveztek. Október 24-én az Egyesült Izzóban – majd sorra más üzemekben is – munkástanács alakult. Folyamatosan jöttek létre különböző forradalmi bizottságok. Folyamatosan szerveződtek, illetve újraszerveződtek a pártok. Az MDP leginkább kompromittálódott vezetői a Szovjetunióba menekültek.

Kialakulóban volt a népi szervek és a politikai pártok kettőssége: a társadalom kettős szerveződésének, egyfajta kettős hatalomnak a csírája. Nagy Imre a pártok mellett döntött, és a pártok javára foglalt állást. Október 30-án bejelentette a többpártrendszert, és koalíciós kormányt alakított.

A többpártrendszer 1956-os kísérletét a november 4-i szovjet katonai fellépés verte le.

A munkástanácsok 1956-os kísérletét hivatalosan egy 1957. novemberi rendelet számolta fel.

Október 23-a megünnepléséről az alábbi állásfoglalást tette közzé egy 1988 tavaszán keletkezett alternatív szervezet, a „Baloldali Alternatíva" Egyesülés Munkásbizottsága 1989. szeptember 13-án: „Miközben a magyarországi 1956 értékelése körül ellentétes nézetek csapnak össze, minden demokratikus gondolkodású ember pozitívan vélekedik a munkástanácsokról, amelyek megalakítása már 1956. október 24-én elkezdődött. Miközben október 23-ának nemzeti ünneppé nyilvánítása azzal a kockázattal jár, hogy szélsőséges indulatokat szabadít el, addig október 23-ának a munkástanácsok napjaként való megünneplése széles körű nemzeti egyetértéssel találkozna. Ez a megoldás 1956 történelmileg legprogresszívebb jelenségére tenné a fő hangsúlyt. A munkástanácsok, mint valóban népi kezdeményezésre létrejött, a közvetlen részvételi demokráciát a gazdálkodás területén megvalósító szervezetek, a mai Magyarország számára is irányt mutatnak. Ezért javasoljuk, hogy október 23-a mint a munkástanácsok napja váljon nemzeti ünneppé, ami természetesen nem zárja ki ezen évforduló szélesebb tartalmú ünneplését sem."

Október 23-a nem a munkástanácsok napjaként lett nemzeti ünnep. Korábban is sejteni lehetett, de a rendszerváltáskor sikerült közvetlenül is megtapasztalni, hogy a politikai pártok ellenségüknek tekintik, és mindenáron megakadályozzák bármiféle gazdasági demokrácia és társadalmi demokrácia kialakulását.

1989-ben az ún. Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain a „Baloldali Alternatíva" hosszú viták során, nehéz küzdelemben el tudta érni, hogy az új Alkotmányba – a magántulajdon és az állami tulajdon mellett – a dolgozói közösségek tulajdonhoz való joga is bekerüljön. Az Alkotmány 12/2. paragrafusa szerint: „Az állam elismeri a termelői önigazgatás és önkormányzás tulajdonának létrejöttét és működését." Ezzel a jogi háttérrel bontakozott ki 1989-ben és 1990-ben Magyarországon a tulajdonosi munkástanácsok mozgalma. Ezen a jogi alapzaton jött létre 1990. február 24-én Munkástanácsok Országos Szövetsége elnevezéssel a tulajdonosi munkástanácsok tömörülése.

1990. április 29-én az MDF és az SZDSZ megállapodott arról, hogy módosítják az új Alkotmányt, és kiveszik belőle a dolgozói közösségek tulajdonának jogi lehetőségét, amivel kihúzzák az alkotmányos alapot a termelői önigazgatás tulajdonformáját képviselő munkástanácsok alól. Hiába voltak a társadalmi tiltakozások, hiába voltak az aláírásgyűjtések, a pártok keresztülvitték az alkotmánymódosítást. Ezzel a jogi eljárással párhuzamosan egy másik folyamat is elindult. Az MDF – megtapasztalva a terebélyesedő munkástanács-mozgalom jelentőségét – elkezdett olyan munkástanácsokat szervezni, amelyek nem tulajdonosi, hanem pusztán szakszervezeti céllal alakulnak. Bem rakparti, valamint lakihegyi feladóval folyt a levelezés. Végül sikerült kikényszeríteni egy újabb, most már nem tulajdonosi célokkal rendelkező, hanem szakszervezetként működő „Munkástanácsok Országos Szövetsége" megalakítását és a tulajdonosi munkástanácsok beolvasztását. (Ebben a folyamatban a pártfüggetlen munkástanácsoktól való félelem mellett az is szerepet játszott, hogy a munkástanácsok szakszervezetté való átöltöztetésével lehetett egy jelentős részt kihasítani a felosztásra kerülő szakszervezeti vagyonból, a SZOT-vagyonból.)

A magyarországi '56 egyik kétségtelenül pozitív öröksége a munkástanács-mozgalom. 1990-ben a többpártrendszer, a többpárti parlament ellehetetlenítette a munkástanácsokat. Ezzel másodszor is leverte az '56-os gyökerű szabadságtörekvéseket, a gazdasági demokráciára való törekvés hagyományát. A pártok – saját érdekeik szempontjából helyesen – felismerték, hogy meg kell szabadulniuk 1956 örököseitől, pozitív örökségétől. Ezért 1990-ben a magyarországi parlament leverte'56-ot – immár másodszor.

Az '56-os munkástanácsok első leverése 1957-ben ment végbe. Az egypártrendszer vezetői 1956. november 22-én törvényesítették a munkástanácsokban megtestesült termelői önigazgatást. (Lehet persze azt mondani, hogy ezt csupán politikai kényszerből, pusztán taktikai megfontolásból tették.) Azután 1957. november 17-én rendeletileg feloszlatták a munkástanácsokat. (Erre is lehet azt mondani, hogy „politikai kényszerűségből" tették.) Ténykérdés azonban, hogy amikor a politikai helyzet konszolidálódott, tehát amikor a közvetlen „politikai kényszerűség" megszűnt, akkor sem a termelői önigazgatásban megjelenő gazdasági demokratizálás, hanem helyette a gazdasági liberalizálás jutott az eszükbe.

„A Kádár-rendszer a társadalom demokratizálódásának alternatívája ellen liberalizálással védekezett.

A hatvanas években – a politikai konszolidációt követően – a Kádárvezetésnek lehetősége lett volna olyan demokratizálódási folyamat kezdeményezésére és elindítására, amely – egy hosszabb átmenet során – az államhatalom rovására fokozatosan növeli a lakosság és a munkavállalók hatáskörét a helyi, lakóhelyi és munkahelyi ügyek intézésében. Az egyes állami feladatok átadása nemcsak döntési jogok, hanem a felelősség átadását is jelenti. Az átfogó társadalmi demokratizálódás azért nem felelt meg a Kádár-vezetésnek, mert egy ilyen demokratizálódás a hagyományosan állami-politikai feladatok társadalmasításával, lakossági feladatokká történő átminősítésével megkérdőjelezi az önálló politikai elit, az autonóm politikai bürokrácia szükségességét. A hagyományos (sztálini eredetű) hatalmi monopólium megőrzése csak mérsékelt gazdasági, ideológiai és kulturális liberalizálással volt biztosítható." (Nyolc tézis a magyarországi rendszerváltás kérdéséről. = A kelet-közép-európai országokban zajló átmenet és a szociáldemokrácia. Budapest, 1992. 62-63.)

Tehát nem véletlen, sőt teljesen logikus, hogy az egypártrendszer vezetői a politikai konszolidáció után nem rehabilitálták a munkástanácsokat, és nem kezdeményezték a tanácsdemokrácia rendszerének kiépítését. Ez magával a pártrendszerrel szemben jelentett volna kihívást és társadalmi alternatívát. A hagyományos hatalmi struktúra megőrzésére, létének meghosszabbítására csak a liberális megoldás kínálkozott. A Kádár-rendszer pedig lassú liberalizálásba kezdett, amivel megalapozta a későbbi ún. rendszerváltást. Ennek a liberalizálási folyamatnak néhány fontos tendenciája:

A nyolcvanas évek végére beérett a rendszer liberalizálásának gyümölcse: 1989-90-ben a magyar állampolgárok többsége nem törekedett tényleges szabadságra: saját szabadsága helyett a pártokat, a pártok szabadságát választotta.

A rendszerváltás folyamatának egyik első lépése a munkástanácsmozgalom történelmi kiiktatása volt.

A munkástanácsok (vagy hogy mások is értsék: munkásszovjetek, termelői szovjetek) a munkáshatalom szervezetei, amelyek hosszabb távon fölöslegessé, sőt terhessé teszik bármiféle párt létezését, fennmaradását. Ezért a pártok vezetői – legyen szó akár egypártrendszerről, akár többpártrendszerről – következetesen a „SEMMI HATALMAT A SZOVJETEKNEK", „MINDEN HATALMAT A PÁRTOKNAK" programját valósítják meg. 1945-46-ban a Kommunista Párt és a Kisgazda Párt együttes erővel számolta fel a népi kezdeményezésre keletkezett – és lényegében a lakossági önkormányzást megvalósító helyi szovjetek mintájára működő – népi bizottságokat, nemzeti bizottságokat. 1956-ban Nagy Imre sem a munkástanácsokra és a forradalmi bizottságokra, hanem a politikai pártokra próbált támaszkodni. 1957-ben és 1990-ben a végső soron „munkásszovjetekként" működő munkástanácsok áldozatul estek a – különböző elnevezésű, de lényegében azonos törekvésű, az állampolgárokat az érdemi döntésekből kizáró politikát folytató – pártok akaratának.

A pártok (a pártpolitikusok) mindig jobban félnek a gondolkodó állampolgároktól, az emberi önállóságtól, a közösségi önszervezéstől (civil társadalomtól), mint egymástól. Az emberi autonómiatörekvésekkel és az ezekre épülő civil társadalmi önszerveződésekkel (önigazgatás, önkormányzás stb.) szemben az adminisztratív, bürokratikus eljárásokban érdekeltek. Érthető, hogy ami számukra nem irányítható, nem ellenőrizhető, az gyanúsnak számít.

A politikai kirakatban veszekednek egymással a politikusok – részkérdéseken. (Azért is veszekednek egymással, hogy ezzel a politikai látványossággal lekössék az emberek fantáziáját, a fontos kérdésekről eltereljék a „mással foglalkozás", „másról beszélés" felé az emberek figyelmét.) De – a történelmi tapasztalatok szerint – amikor társadalmi önszerveződés, népi önszerveződés veszélye dereng a láthatáron, akkor pánikba esnek és (felismerve közös osztályérdeküket) egymásra találnak: együtt tapossák el az emberek függetlenedési próbálkozását.

* * *

Eredetileg Az 1956 pozitív öröksége: a munkástanácsok című kiadvány előszava (Baloldali

Alternatíva Egyesülés, Budapest, 2007).

E számunkat az 1956-os felkelés 50 évfordulójára tekintettel elsősorban '56 eseményei értelmezésének szenteltük; a beérkezett írásokból – szokásunktól eltérően, kivételesen – csak egy tematikus blokkot állítottunk össze. A cikkek kiválasztására befolyással volt, hogy a hivatalos jellegű megemlékezések szinte minden árnyalata elhallgatta az események antikapitalista és szocialisztikus, önigazgatói irányzatát. Az évfordulós könyvek, konferenciák, műsorok stb. – a jelenlegi rendszer legitimációját erősítendő – a polgári, nyíltan antiszocialista politikai erők szerepét domborították ki, s tekintették „forradalminak". Ezért aztán e témában összeállításunk politikai és elméleti értelemben is sokszínűbb álláspontot mutat be. Fogalmilag a „sajnálatos októberi eseményeket" nevezzék forradalomnak, ellenforradalomnak vagy (nép)felkelésnek, egy bizonyos: a tények „egydimenziós" ábrázolásai nem vezetnek ki az elméleti és módszertani zsákutcából. Az Eszméletnek fel kell mutatnia azt az oldalt, amelyet elhallgatnak vagy a felismerhetetlenségig eltorzítanak. Míg a Kádár-érában képviselt hivatalos álláspont a „fasiszta ellenforradalomról" a Köztársaság téri epizódot abszolutizálta, manapság csak a polgári demokratikus elemek kapnak hangsúlyt, vagy egyenesen Mindszenty irányzatára vannak tekintettel, mintha az az események demokratikus oldalához tartozott volna. A mi módszertani megfontolásunk, hogy az egészben a részt, a részben az egészet igyekszünk láttatni.
A lapszám további írásai különböző problémaköröket érintenek a szociálpolitikától a balti köztársaságok (szélső)jobboldali politikai erőinek nacionalista-antiszemita ideológiai indoktrinációján és az 1981-es lengyel válságon át az újra „felfedezett" erdélyi író, gróf Wass Albert hungarista elkötelezettségének bemutatásáig.

Tartalomjegyzék

1. Tütő László : 1956 mint nyelvi probléma
2. Mark Pittaway : A magyar forradalom új megközelítésben: az ipari munkásság, a szocializmus széthullása és rekonstrukciója, 1953-1958
3. Krausz Tamás : Az 1956-os munkástanácsokról
4. Dobos Gábor : A szovjet katonai intervenció okai az SZKP KB Elnökségének dokumentumaiban
5. Dömény János : 1956 és a hispán világ
6. Lugosi Győző : 1956 és a hidegháborús államközi rendszer Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom című könyvéről
7. Bartha Eszter : A Mansfeld-film – és akiknek nem kell
8. Thoma László : Egy pontos kézikönyv Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990 című könyvéről
9. Kéri Elemér : Kapitalizmus – japán módra Pethő Bertalan: Japán út/viszony I.-II. című kötetéről
10. Marcello Musto : Karl Marx: a befejezetlenség egyetemleges bája, Marx-Engels Összes Művei új kritikai kiadásáról
11. Mitrovits Miklós : A lengyelországi hadiállapot bevezetésének előestéje, 1981. december. (Egy történelmi dokumentum: Viktor Anoskin altábornagy „munkafüzete”)
12. Artner Annamária : A foglalkoztatáspolitika esélyei a munkaerőpiac törvényszerűségeinek tükrében
13. Ékes Ildikó : A közgazdasági tanok és a változó világ
14. Efraim Zuroff : Kelet-Európában a holokauszt történetének feltárása az antiszemitizmus feléledéséhez vezet
15. Nagy László : Wass Albert és a hungarizmus
16. Polonyi Péter : Tisztelt szerkesztőség!

E lapszámunk egyik nagy témája az ún. civil társadalom hazai és nemzetközi működésének dilemmái, különös tekintettel arra a kérdéskörre, hogy a tőkerendszer hogyan formálja a maga képmására a civil szféra szervezeteit. Európában és Latin-Amerikában a problémák ugyan eltérőek, a baloldal számára azonban az alapkérdés fennmarad: képesek-e a baloldali civil szervezetek mozgalommá alakulni, vagy a tőke és az állam játékszerei maradnak.
A másik nagy tematikai egység a modern Kína gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésének alapkérdéseit vizsgálja – főképpen autentikus, rendszerkritikai kínai szerzők munkáinak a fényében. Ezek végkövetkeztetései között szerepel, hogy a kínai fejlődés egyik alapvető specifikuma abban áll, hogy a kommunista párt maga vezeti be a kapitalista fejlődés alapvető struktúraformáit.
E számunkban is folytatódik az államszocializmus-vita, s két írás erejéig visszatérünk a spanyol polgárháború, népfront történetével kapcsolatos vitakérdésekre.

 

Tartalomjegyzék

1. Krausz Tamás : Merre tovább – melyik úton? Vitaindító tézisek a globalizációkritikai „civilmozgalmak” jellemzőiről és perspektíváiról a kelet-európai tapasztalatok fényében
2. Henry Veltmeyer, James Petras : Rossz kormányzat, jó kormányzás: civil társadalom versus társadalmi mozgalmak
3. Claus Leggewie : Nemzetek feletti mozgalmak és a demokrácia kérdése
4. Szigeti Péter : Civil társadalom
5. Tütő László : Ahol demokrácia van, ott zsarnokság van? Csodaváró rendszerváltás – csalódások demokráciája. Vásárhelyi Mária: Csalódások kora. Rendszerváltás alulnézetben című könyvéről
6. Farkas Miklós : További megjegyzések a spanyol polgárháborúról
7. Harsányi Iván : Népfront, Spanyolország, anarchisták. Megjegyzések az Eszmélet 70. számának Népfront-összeállításához
8. Konok Péter : ARENA (Asian Regional Exchange for New Alternatives) – Asian Exchange
9. Vámos Péter : Beteg a sárkány? Kína belső gondjai és a megoldási kísérletek
10. Lau Kin Chi : Az értelmiségi kritika körülményei Kínában
11. Wen Tiejun : A vidéki fejlődés mérlege és perspektívái Kínában a XXI. század hajnalán
12. Huang Ping : A vidék problémája és az egyenlőtlen fejlődés Kínában
13. Chen Xin : A fogyasztói kultúra és a kínai növekedés logikája, illetve buktatói
14. Gerald Horne : Made in China? Az amerikai imperializmus válsága
15. Hegyi Gyula : A szocializmus lehetséges. Egyenlőség, munka és állam

Magyarországon a civil szféra betagozódása a politikai társadalomba végbement; a szervezetek, amelyek mozgalmi célokkal jöttek létre a baloldalon, elenyésznek, s a jobboldali szervezetek mutatnak föl mozgalmi jellegzetességeket. A civil társadalom rendszerkritikai erői, amelyek elvileg még fenntartják a társadalmi ellenhatalom távlatos célkitűzését, nem kerülhetik el erőik egyesítését.

Jelen írás célja¹ , hogy ösztönözze mindazoknak a szervezeteknek, irányzatoknak a tudatos és szervezett összefogását, akik fenntartás nélkül vállalják rendszerkritikai mivoltukat abban a sokszínű, de antikapitalista összefüggésrendszerben, amely az elmúlt 18 évben Magyarországon talán a legtudatosabban az Eszmélet folyóirat hasábjain fogalmazódott meg. Nem szívesen ír az ember még oly önkritikai hangnemben sem a civil társadalom szervezeteinek mai fejleményeiről, mert azokban oly sok odaadó, ellenszolgáltatás nélkül dolgozó ember vesz részt, hogy bizonyos empátia nélkül nem lehet e témakörhöz nyúlni. Ám a megújulás, az új feltételek figyelembevétele állandó (ön)kritikai felülvizsgálatra késztet. Az Eszmélet folyóirat hasábjain publikált elemzések tükrében is régebb óta világos, hogy az antikapitalista ellenállás utóbbi két évtizedének története során két világos irányzat artikulálódott: provizórikusan nevezzük a nemzeti romantika és a romantikus kommunizmus irányzatainak. E két fejlemény között van-e életképes harmadik? A válaszhoz ismernünk kell e két irányzatos fejleményt, hogy elkerüljük annak útvesztőit a jövőre nézve. Az alapprobléma persze a régi: hogyan lehet úgy szervezkedni, hogy ne kerüljünk a rendszer, az állam vagy a magántőke járszalagjára, és ugyanakkor mégis kihasználjuk a polgári demokrácia adta lehetőségeket.

 

Ha Franciaországgal vagy Olaszországgal vetjük össze Magyarországot, de akár Oroszországot is, különösen szembeszökő, hogy nálunk, Kelet-Európában mennyire jelentéktelen és erőtlen a tőke önkényuralmával szemben fellépő tiltakozási mozgalom. Az egyenlőtlen fejlődés sajátos megnyilatkozása, hogy Latin-Amerikába tevődött át az antikapitalista társadalmi mozgalmak epicentruma, noha ott sem fenyegeti közvetlen veszély a tőkés uralmi formák létezését. Ezzel szemben Nyugat-Európában is a munkásmozgalom apályáról beszélünk sok év óta, hiszen a hagyományos munkásmozgalom szétesése helyébe igazi munkás tömegmozgalom nem lépett, a szakszervezetek taglétszámának radikális visszaesése is általános európai jelenség.

A rendszerváltás nyomán kisarjadt ún. civil mozgalmak Magyarországon (és Kelet-Európában) egyre határozottabban mutatják ama sajátosságokat, amelyek kétségessé teszik a rendszerkritikai baloldaliaknak a "civil mozgalmakhoz" mint az antikapitalista ellenállás új bázisához fűzött reményeit. Jól emlékezünk még eredeti elképzeléseinkre, amelyeket megfogalmaztunk Budapesten és Bécsben, Moszkvában és Párizsban, Prágában és Ljubljanában: a sztálinista restauráció és a kapitalista restauráció között olyan alternatíva nyitható, amely a társadalmi önszerveződés, magyarán "a civil társadalom" mint társadalmi ellenhatalom tertium daturként (harmadik lehetőségként) felemelkedik. Ennek a fejlődésnek voltak szerte a régióban csírái, emlékezzünk például Lengyelországban és Magyarországon vagy a Szovjetunióban, illetve Oroszországban az öntevékeny munkástanácsokra, munkásbizottságokra, amelyek az állami tulajdon magánkisajátításával szemben annak társadalmasítását szorgalmazták. Az ilyen valóban radikális, antikapitalista "civil" kísérletek elenyésztek a neoliberális világrend és a hazai tőkés restauráció szorításában. A rendszerváltás, az államszocializmus bukása maga alá temette ezeket a civil kezdeményezéseket; világossá vált, hogy a civil társadalom szervezetei mint az antikapitalista ellenhatalom intézményei nem maradhatnak fenn. Azóta már egy generáció nőtt föl, amely megtapasztalhatta a neoliberális világrend tíz- és tízmilliók egzisztenciáját, munkahelyeket, nemes kulturális hagyományokat, a társadalmi önvédelem intézményeit elsöprő viharát. Ezt a példátlan hanyatlást az uralmi elitek a rájuk jellemző cinikus módon mindenütt folyamatosan a (polgári) parlamenti demokrácia árának, alapjában egyfajta sikertörténetnek mutatták be. Ezek az új rezsimek a baloldali alternatíva előtt mindenütt elzárták a kapukat, jobbra kinyitottak, megjelentek – legálisan – nyíltan rasszista, szélsőjobboldali civil szervezetek² is, még ha komolyabb tömegmozgalommá nem is szerveződtek.

Ennek az állapotnak a következménye, hogy napjainkban a neoliberalizmus-neokonzervativizmus nyilvánvaló válsága – még a kapitalizmus "szocialista-szociáldemokrata" menedzselése esetén is – nem balról, hanem jobboldalról-szélsőjobboldalról fenyegeti a rendszer működését. A munkásmozgalom apálya tartósabb, mint ahogyan azt 1989-ben bárki feltételezte, noha az összeomlás okai, a globális világtrendek jellemzői már akkor csaknem ugyanolyan világosak voltak, mint napjainkban.³ Ám mindaz, ami hatásosnak látszó baloldali politikaként felemelkedett a világban, nem igazán segítette az antikapitalista mozgalom elmélyülését Európában, de Seattle-hez képest ugyancsak sokat veszített erejéből a 90-es években felemelkedő globalizációkritikai szociális (társadalmi) világmozgalom is.

 

Miközben 1989 óta elméletileg letisztult a kapitalista világrendszer működésének leírása, a gyakorlatban, a politikában a baloldal újfajta neopopulista formában jelentkezik, összeadva magát, régiónként eltérő módon, hol liberális, hol nacionalista, hol vallásos mozgalmakkal. A baloldal perspektíváinak homályosságát jelzi az a tény is, hogy a tőkerendszer és a rendszerváltást követő új politikai rezsimek Kelet-Európában is saját képmásukra formálták a "civil társadalmat". Ezekre a kiábrándító fejleményekre a rendszerkritikai baloldal, amely ma szerte a mi régiónkban kis értelmiségi csoportocskákat jelent, nyilvánvalóan nem találták meg a maguk gyakorlati válaszait, noha elméleti síkon, a dolgok megértése terén történt előrelépés.⁴

1. A két irányzat: a nemzeti romantika és romantikus kommunizmus. Viszonyuk a politikához

 

A Kelet-Európában létrejövő "civil társadalom" (országonként több tízezer szervezet "zavaros" együttese) tehát nemcsak hogy a rendszer integráns részeként jött létre, hanem két alapvető, a rendszert kritikailag értelmező szervezetei – egymással nehezen kibékíthető – irányzatokat produkáltak az elmúlt csaknem két évtizedben. Az egyik irányzat romantikusan ragaszkodik ahhoz az előítélethez, hogy a "nemzeti tőke" kedvezőbb a munkavállalók számára, mint a multinacionális tőke (a nemzet mint illuzórikus közösség létezését összekeverik a nemzettel mint gazdasági közösséggel, amely már a múlté), és ez globalizációkritikájában minduntalan felszínre is kerül. A másik irányzat nem kevésbé romantikusan a 70-es évek antiimperialista előfeltevéseiből indul ki, nem is reagálva arra a tényre, hogy komolyan vehető antiimperialista mozgalmak nem élték túl a 80-as éveket, a Szovjetunió összeomlását, ráadásul – szintén erős múlthoz kötöttség jegyében – saját szervezeteiket, mozgalmi kezdeményeiket "agyonideologizálják", s ezzel legyengítik a lehetséges szervezeti hátterüket. Magyarországon vagy Lengyelországban – a rendszer logikájának megfelelően – a nemzeti romantikus irányzat könnyebben jut állami támogatáshoz, mert jobban kötődik a rendszer logikájához és elvárásaihoz, a romantikus kommunisták pedig, megirigyelve amazok több száz fős mozgalmi hátterét, e sikeresebbnek tűnő irányzat "farvizén" igyekeznek érvényesülni, miközben múltba forduló vitáikkal legyengítik magukat. (A valódi feladat az volna, ha először saját maguk elméleti, politikai és mozgalmi megszervezését, az eddigi történelmi tapasztalatok értékesítését tartanák szem előtt – félretéve mind a "hurráforradalmi", giccses és magamutogató frázishősök forradalmi felhívásait, mind a "keresztény-nemzeti" szirénhangokat hallató "paposkodó" irányzatokat. Új irányok keresése nyilvánvalóan a szövetségi politikájuk előtt is új lehetőségeket nyitna meg.)

A "nemzeti romantika" küldetéstudattól hajtott, de vállaltan rendszerkritikai vagy ilyen igénnyel fellépő "civil szervezeteit" mára az újkapitalista rendszer – finanszírozási és politikai technikákkal – lényegében betagozta oda, ahova "valók", a "politikai társadalomba". (Nem véletlen, hogy egyes civil szervezetek, a legőszintébbek, pártokká szerveződtek vagy direkt politikai funkciókat látnak el, köztársasági elnököt jelölnek, vagy direkt "civil" hátteret adnak pártoknak, politikai tömörüléseknek.) A különböző sajtó- és másfajta kuratóriumokban szinte minden civil szervezetről gyakorlatilag megállapítható, hogy mely "politikai szekértábor" része. Kvázi pártokként viselkednek, de úgy tesznek, mintha az a politikai közeg, amelyben tevékenykednek, tevékenységük célját nem módosítaná, nem határozná meg. E valóságos helyzet ideológiai elködösítésére szolgál, sőt ennek a szituációnak a közvetlen kifejeződése az a tézisük, hogy ezek a civil szervezetek már "túl vannak a pártokon és a politikán", sőt a politikával szembeni igazi ellenállás tűzfészkei. Ám a valóban "politikaellenes" civil szervezetek ismérve, hogy társadalmi ellenhatalomként képesek megszerveződni. Noha ezt a törekvést elvben jobboldali szervezetek is a zászlaikra írhatják, de ők sohasem követelik az államtól és a piactól "elvett" hatalmi jogosítványoknak a termelő osztályokhoz való letelepítését. Ezt a fejlődést a rendszer mind a mai napig meggátolta – olyképpen, hogy a civil szervezeteket, mint jeleztük, beépítette a maga struktúráiba, sikeresen meggátolta, hogy a szervezetekből valódi, tömegeket szervező mozgalmak szülessenek.⁵ Magyarországon (is) fontos deklarálni a mozgalommá szerveződést, mert itt ezt a fejlődést mint eredeti célt és perspektívát 1988-89-ben a Baloldali Alternatíva Egyesülés meg tudta fogalmazni, de a régióban másutt is vereséget szenvedtek a valódi mozgalmak (is), gondoljunk csak a lengyelországi Szolidaritás munkás-önigazgatói szárnyának vereségekkel teli történetére. Más a helyzet e tekintetben Latin-Amerikában, ahol a vidék is forrongásban van, és táptalaja a társadalmi mozgalmak kialakulásának.

A nemzeti romantika civil szervezetei "forradalmi" jellegüket, "politikán való felülállásukat", "igazi", "rendszerkritikai" természetüket általában azzal is igazolják (ez sem magyarországi találmány), hogy már túlléptek a tradicionális jobb- és baloldalon, ezek a "régi" megkülönböztetések kvázi értelmüket vesztették. Noha általában azt hangoztatják, hogy a sztálinista vagy "ókommunista" baloldaltól való megszabadulás a cél ("döglött oroszlánt rugdosnak"), valójában az antikapitalista hagyomány kisöprése itt a tét. Egy "más világ lehetőségéről" szőtt álmaikat a rendszer (a piacgazdaság) "emberarcú" reformálhatóságának utópiájával legitimálják. "Kritikai elméleteikben", politikai platformjaikban olyan fogalmak, mint kapitalizmus, tőke, profit, piac, kizsákmányolás már nem is igen szerepelnek. A "globalizmus" mint "kulturális probléma" önmagában válik ellenséggé – a lokalitással szembeállítva jelenik meg, eloldva a tőkés világrendszer, a tőkerendszer radikális kritikájától és a rendszerrel való tudatos szembehelyezkedéstől. Vagyis nem a kapitalizmus meghaladása mint civilizációs (gazdasági-társadalmi, kulturális-mentális) fordulat válik alapvető és távlatos perspektívává, hanem a rendszer valamely részleges reformja. A megtagadott (párt)politika elutasításának zászlaja alatt a Politika logikájához térnek vissza hol rejtettebb, hol kevésbé rejtett formában.

A romantikus, utópista kommunisztikus irányzatok sokkal világosabban vetik fel a kapitalizmus mint rendszer meghaladásának problémáját, de általában vagy megvalósíthatatlan, a mai világban nehezen értelmezhető politikai célokat tűznek ki (a "hatalom megragadásától" a "proletár ellenhatalomig"), vagy maguk is feloldódnak a hatalom, a pártok által felkínált alternatívákban, és gyakran felőrlődnek a forradalmi felhívások absztrakcióinak irrealitása és a valóságosan létező konkrét politikai választások között feszülő ellentmondások nyomása alatt. Ezek az ellentmondások ugyanis szinte lehetetlenné teszik az ellenmozgalommá való szerveződést.⁶

 

 

2. A feladatok specializálódása a rendszer következménye

 

 

E szervezetek általában együgyűek a szó szoros értelmében, életüket és vérüket egyetlen nagy ügy szolgálatába állítják, többnyire erkölcsileg evidensen igazolható és fontos feladatok megoldását hirdetve meg: a környezetvédelem⁷ , a nők, a cigányok, a kisebbségek, a szegények stb. Sok embernek segítenek, és le is vesznek az állam nyakáról némi gondot, ám ennek fejében félretolják a többi lényeges probléma megoldásának világos felvetését és kölcsönös összefüggéseiket, nemhogy a problémák valóságos megoldásába kezdenének. Így önfeláldozó társadalmi munkában – ismét pozitíve hangsúlyozva: sok embernek segítenek karitatív tevékenység révén – leveszik az állam válláról a gondot, anélkül hogy rendelkeznének az állam bizonyos hozzájuk letelepített jogaival, eszközeivel, lehetőségeivel. Pedig a mozgalommá és ellenhatalommá szerveződésnek ez sarokköve. Ugyanakkor nem felejthetjük el, hogy ezek a szervezetek bizonyos közösségi szükségleteket is ellátnak; furcsa mód főképp a jobboldalon álló szervezetek kínálnak érzelmi közösséget tagjaiknak a nemzet és a vallási (ami majdnem ugyanaz) elkötelezettség vonzásában. Míg a közösségi társadalom értékrendjében gondolkodó baloldalon – talán éppen a közösségi kísérletek 20. századi összeomlásának visszahatásaként is – nehezebben szerveződnek a közösségek, igaz, itt a közösségi ideológia bonyolultabb, mint a jobboldalon. (E közösségek alapítói többnyire el is várták, hogy a tagok elméleti és politikai érdeklődése túlmutasson a napi szervezeti tennivalókon. Még előttünk álló feladat egy szociális és egyetemes humanista értékeken nyugvó érzelmi közösség "kimunkálása".) A jobboldal utánzása, a nacionalista húrok pengetése számottevő csoportokat nem hódít meg a baloldal számára, noha nyilván a nemzeti identitás elutasítása a szektás elzárkózás egyébként is meglévő tendenciáit erősítené. A néhány fős baloldali rendszerellenes csoportokat, amelyek sokban hasonlítanak a vallási kisközösségekre, meg kell becsülni, mert azok is kikristályosodási pontokként szolgálhatnak az antikapitalista mozgalom kibontakozásának periódusában. Az antiszektás beállítódás fontosságát aláhúzza a XX. század egész története.

 

 

3. A szervezeti kérdés

 

 

Paul Bleackledge igen helyesen írta az Eszmélet 68. számában az "antileninista antikapitalistákról" szóló tanulmányában, hogy azok a modern "antiglobalisták", akik tagadják "a munkamegosztást korábban megteremtő tényezők" szerepét a modern termelő tevékenységben, és a "nem materiális munka dominanciájáról" elmélkednek (gondoljunk csak Magyarországon a "szellemi termelési mód" ideológiájára), gyakorlatilag nem vesznek tudomást a modern társadalom és a termelő osztályok belső tagozódásáról és az ebből fakadó szervezeti problémákról. Így valóban elmosódnak, felszívódnak, eltűnnek a modern társadalom olyan fontos társadalmi különbségei, mint a bérből-fizetésből élők és a tőkejövedelemből élők, az értelmiségi és a munkás, a munkavállaló és a munkanélküli között létező valódi különbségek. Az ilyen megközelítésekben a társadalmi struktúra a "rossz elit" és a "jó nép", néhány nemzetközi intézmény és a "civil társadalom" ellentétére egyszerűsödik. Ezek az antikapitalisták (olykor csak "szalonforradalmárok") olyan absztrakt tiltakozási mozgalmak létrehozására képesek, amelyek ezen ellentmondások meg nem értése miatt, a parcialitás, a részlegesség jegyében strukturálatlanul támadják a tőkés világrendszer "igazságtalanságait", elitjeit, anélkül hogy világos elméleti-politikai és szervezeti irányvonallal rendelkeznének. Nem is rendelkezhetnek ilyennel, mert ideológiai, politikai és szervezeti strukturálatlanságuk következtében még társadalmi bázisuk meghatározására sem képesek (hacsak elemzésüket nem pótolják a munkásosztályra való általános és frázisszerű hivatkozással). Mindennek megfelelően perspektívameghatározásuk kimerül az elvont negációban. Az ilyen típusú kapitalizmuskritikai mozgalmak, nevezzük őket "strukturálatlan" mozgalmaknak, fokozatosan "felszívódnak" az interneten, és a végén egyfajta turisztikai látványossággá szelídülnek a periférián néhány felgyújtott autóval, hogy a polgári médiának alkalmat adjanak arra, hogy az egész szociális (társadalmi) világmozgalmat széles embertömegek szemében, mint "erőszakosat", lejárassák. Mindez a zavarosság tükröződik a megszámlálhatatlanul sokféle és átláthatatlan, kaotikus (olykor egymást is legyengítő) organizációs forma létezésében, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy a helyi ellenállások gyengesége vetül ki a nemzetközi síkra.

 

 

4. Az új antikapitalista szervezetiség

 

 

Létrehozható(k)-e a mai világban valóban antikapitalista szervezeti centrum(ok)? Egy ilyen centrum létét nem valamiféle bürokratikus értelemben kell fölfogni. A már Leninnél felbukkanó "hálózati szervezkedés" mind ideológiai-elméleti, mind gyakorlati-politikai értelemben szervező "géniusz" volt, amely a tőkés rendszer "gyenge pontjait" kereste.⁸ A mai kispolgári radikális utópisták – tagadva minden fegyelemre épülő szervezetiséget – a maguk küldetéstudatával arra sem képesek, amit az orosz szociáldemokraták több mint egy évszázaddal ezelőtt felismertek (aminek éppen az internet korában lenne igazán aktuális jelentősége). Míg ott és akkor ez a "centrum" – napjainkban már megvívhatatlan – konkrét politikai forradalomra (is) szerveződött, a mai helyzetben Európában egy alternatív "kultúra" elméleti, társadalmi önvédelmi, vagyis gazdasági-politikai szervezeti képességeinek "megtanulására" jöhet létre nemzeti és nemzetközi keretekben. Ismételjük a történelmi tapasztalatot: "objektíve" nem lehetséges semmiféle hatásos antikapitalista mozgalom munkásmozgalom nélkül. Mármost a munkásokkal való "kapcsolatteremtés" – miután a tőke, illetve az állam mint össztőkés kizárja a társadalmi mozgalmakat (is) a munkahelyekről – a legbonyolultabb problémává vált. Felértékelődik tehát a munkahelyeken túlnyúló szervezkedés szükségessége, ám a rendszerkritikai szervezetek még a munkásfiatalokon keresztül sem tudták ezt a feladatot nemhogy megoldani, de még világos fogalmakban felvetni sem. Alapjában megnehezíti persze a szervezeti feladatot, hogy a tőkés rendszer által működtetett munkamegosztás szétforgácsolja a munkásság szervezett ellenállását a tőkés elnyomással szemben, másfelől pedig az, hogy a munkásosztály tudatát a rendszer manipulatív struktúrái uralják. Ám a felismert feladat előbb-utóbb elkerülhetetlenül életre hívja, "kitermeli" a fentebbi értelemben említett "szervezeti centrumot". Mint hangsúlyoztuk, e "centrumok" természetesen nem lehetnek olyanok, mint Lenin idején, hiszen egy teljesen más világ eltérő sajátosságai jellemzik a tőkés rendszer viszonyait. Ám egy "hálózatszervező" centrum idővel kikristályosodhat egy vagy több szervezet körül, akár egy folyóirat vagy egy újság körül. Lehet, hogy ezek már létre is jöttek. Meg kell őket találni.⁹ A valóságos kísérletek nemzeti síkon már 1989-től egyúttal regionális és egyetemes szervezkedések voltak, mert a globális tőkeuralommal szemben a nemzeti és regionális szeparálódás, elkülönülés csírájában ássa alá a sikeres mozgalommá válást. Persze, a dolog fordítva is igaz: sem európai, sem világméretekben nem lehetséges tartós mozgalmi előretörés a helyi "centrumok" létezése nélkül, csakis azokra támaszkodva lehetséges sikeres nemzetközi "építkezés".

Egy bizonyos: a nemzeti romantika és a romantikus kommunizmus nem adekvát válaszok a kapitalizmus globális meghaladásában érdekelt társadalmi kísérletek számára. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy egyetemes társadalmi ellenállás megformálására van szükség, de annak nincsenek esélyei erős helyi "centrumok" nélkül. Döntő tanulság az is, hogy ilyen szervezeti centrumok nem akármikor és nem néhány értelmiségi szabad elhatározásából hozhatók létre, hanem az érdekvédelmi, szociális és politikai küzdelmek, tehát az osztályharc egyidejűleg ökonómiai, szociológiai, kulturális és politikai-ideológiai mozzanataként nemzeti és nemzetközi síkon egyaránt. Kétségtelenül a szervezeti feltételek létrehozásának idejét éljük, a tanulás és az elemzés korszakát, amelyben az egyik legnagyobb "bűn" a dolgok szükségtelen leegyszerűsítése, a cselekvési formák és irányzatok sokszínűségének tagadása, de mindennél nagyobb vétek a rendszerkritikai baloldal különböző szekcióinak egymással való torzsalkodása, "marakodása", mert az éppenséggel az állandó megújulás, a mozgalommá szerveződés képességét ássa alá.

 

 

Jegyzetek

 

¹ A szerző az 1988 óta Magyarországon és nemzetközileg felhalmozódott tapasztalatainak egy részét foglalja össze a lehető legnépszerűbb formában, Magyarországra koncentrálva. Jelezve egyúttal, hogy tartózkodik mindenfajta személyes vitától, ennek érdekében nem említi meg sem egyének, sem szervezetek nevét, hogy a vita elvi keretek között induljon, és így is folytatódhasson.

² A szélsőjobboldali mozgalmakat – noha érvelésük Kelet-Európában a jobboldali mozgalmak érvelésében is felbukkan, mivel e régióban a szélsőjobboldal és a jobboldal nem válik el egymástól – nem tekintem rendszerkritikai mozgalmaknak, mert nem céljuk a kapitalizmus mint rendszer meghaladása, legfeljebb egy "újközépkori kapitalizmus" megvalósítására törnek, mint például a politikai iszlámizmus radikális irányzatai. Az ilyen rendszer prototípusa az iráni iszlám köztársaság.

³ Ha valaki átlapozza az Eszmélet első számait, meglepve fogja tapasztalni e kijelentés igazságát.

⁴ Természetesen nincs arról szó, hogy a rendszerkritikai szervezetek Nyugat-Európában a mozgalommá szerveződés és az elméleti felkészülés értelmében előbbre tartanának, noha a szabad szervezkedés terén tapasztalataik számosabbak, gazdagabbak.

⁵ E világméretű fejleményről alapos áttekintést nyújt mostani számunkban James Petras és Henry Veltmeyer "Rossz kormányzat, jó kormányzás: civil társadalom versus társadalmi mozgalmak" című írása.

⁶ Megjegyzendő itt, hogy mindez természetesen nem szól a lehetséges politikai szerepvállalás ellen, hiszen "hajózni kell", "jelen kell lenni". De mindig tudatában kell lenni a tevékenység valóságos irányával és a rendszerhez való viszonyával.

⁷ Példának okáért jelzem csak, hogy a "humanista" vagy környezetvédelmi jellegzetesség, tevékenységforma illeszkedik a hivatalos kapitalista politika napirendjéhez, amelyben a környezetvédelem az egyik legprofitábilisabb üzletág, "szívó hatása" elérte a civil szervezeteket.

⁸ Részletesebben értekeztem e történelmi tapasztalatról egy szigorúan történeti tanulmány keretei között az Eszmélet 69. számában.

⁹ Példának okáért Magyarországon tudatosan ilyen céllal jött létre 1988-ban a Baloldali Alternatíva Egyesülés és az Eszmélet című folyóirat. Moszkvában ezt a szerepet igyekszik betölteni az Alternativi című elméleti orgánum. Megjegyzendő, hogy ezek és a hasonló "centrumok" kezdettől regionális és egyetemes szinten szervezkedtek, illetve rendezkedtek be, fennmaradásuknak ez volt az egyik záloga.