A jelen Felhívás számos európai nyelven megjelent, és – az első, illetve további aláírók listájával együtt – letölthető az Egalitarian Europe (Egyen­lőségelvű Európa) nevű internetes oldalról: http://egalitarian-europe.com/wb/pages/en/welcome.php . A dokumentumnak létezik rövidebb és hosszabb változata, s Karl Heinz Roth és Zissis Papadimitriou Die Katastrophe verhindern. Manifest für ein egalitáres Europa (Megakadá­lyozni a katasztrófát. Felhívás egy egyenlőségelvű Európáért) (Edition Nautilus, 2013) című, 125 oldalas vitairata alapján íródott. A Felhívás rövid változata magyarul a http://egalitarian-europe.com/wb/pages/hu/fogadtatas.php internetes oldalon olvasható.

Az itt megjelentetett hosszabb változat egy részletes és éleselméjű elemzéssel kezdődik, amely a jelenlegi európai válságfolyamatokat és ezek fenyegetően antidemokratikus és dezintegratív következményeit vizsgálja az európai államokon belül, illetve az államok között. Másrészt a Felhívás akcióprogramot is tartalmaz az egyenlőségelvű és szolidáris Európáért. Kilenc pontban sorolja fel e program követeléseit, melyeket „önmeghatározó és önmaga iránt elkötelezetten cselekvő kezdemé­nyezések hálózatának” kell megvalósítani, mely kezdeményezések „az akcióprogram alapján és szellemében működnek, és Európa minden régiójában „Egyenlőségelvű Európa Társaságot alapítanak”.

A Felhívás aláírható az info@egalitarian-europe.com oldalon.

A szerkesztőség

 

Napjaink Európáját tömeges munkanélküliség, romló munkakörülmények, a szociális lefaragások és a demokratikus jogok fokozódó leépítése árnyékolja be. Ezek a tendenciák a világgazdasági válság kezdete óta felerősödtek. A megszorító programok tovább élezték a helyzetet, és tovább fokozták a különbséget a centrum és a periféria országai között. Időközben az a fenyegető helyzet állt elő, hogy széthullhat az eurózóna, valamint az Európai Unió.

Mi történt?

Ennek a mizériának az okai a kora 1970-es évekre nyúlnak vissza. Miután 1971 és 1973 között az USA-adminisztráció felfüggesztette a dollár aranyra váltási kötelezettségét, és felszámolta a Bretton Woods-rendszert, ezzel egy világméretű nagy inflációs hullámot indított el. Ez alól akarták kivonni magukat az Európai Közösség vezető testületei. Beve­zették az ún. valutakígyót, s ezt 1979-re „európai monetáris rendszerré” fejlesztették, amelynek vezető valutája gyakorlatilag a német márka lett. Azáltal, hogy egymáshoz kötött valutaárfolyamokat vezettek be, stabili­zálni akarták a német-francia szövetségen alapuló európai integrációs folyamatot, és valutapolitikai ellenpólust kívántak kiépíteni.

Ez a stratégiai célkitűzés magas árat követelt a tagországok alsóbb osztályaitól és rétegeitől. Mivel az új átváltási rendszerrel együtt nem egységesítették a munkafeltételeket, nem harmonizálták a társadalom-és gazdaságpolitikát, és a politikai rendszert sem építették át az európai föderáció irányába, ez súlyos fejlődési zavarokhoz vezetett. A fizetési mér­legek egyensúlyukat vesztették. Ám az Európai Közösség tagállamai csak részben voltak képesek egymással szembeni deficitjeiket és többleteiket a monetáris politika eszközeivel kiegyenlíteni. Ennek következtében a kevésbé versenyképes országok egyre inkább átváltottak egy megszorító szociál- és költségvetési politikára. A szociális keynesianizmus korát a bércsökkentéseknek, a szociális kiadások leépítésének és a köztulajdon privatizációjának radikális piaci stratégiája váltotta fel.

Miután az NDK-t a Német Szövetségi Köztársasághoz csatolták, Németország végleg Európa domináns gazdasági nemzetévé nőtte ki magát. A maastrichti szerződés konvergenciakritériumai valamennyi tagországot merev költségvetési és kamatpolitikára kényszerítették. Az 1998-ban alapított Európai Központi Bank működésében teljes mérték­ben a Bundesbankot (Német Szövetségi Bankot) követte, és magát hoz­zá hasonlóan a korlátozó pénzmennyiség- és árpolitika mellett kötelezte el. A röviddel később bevezetett egységes valuta az Európai Uniót hard currency (keményvaluta-) rezsimmé változtatta, amely Európa központi térségének versenyképes nemzetgazdaságait juttatta előnyhöz a peri­féria országaival szemben.

E keretfeltételek mellett mindenekelőtt Németország radikalizálta a maga 1950-es évek óta gyakorolt neomerkantilista irányultságát. Export­orientált alacsonybér-politikára váltott. Az ebből eredő exportár-dömping kiszolgáltatottjai leginkább az Európai Unió periferikus országai voltak. A Németországot körülvevő centrumországok neomerkantilizmusa strukturális egyensúlytalanságok kialakulásához vezetett, amelyeket az EU-szerződések korlátozó keretfeltételei állandósítottak.

A monetáris uniónak ez a hibás működése a világgazdasági válság révén könyörtelenül lelepleződött. A periféria országai mély depresszióba estek, amely a mai napig tart. Velük szemben a centrum­országokban rövid stabilizációs folyamatra került sor, ám ez időközben szintén stag­nálásra váltott. Ezekre a negatív makrogazdasági folyamatokra a Német­ország dominálta EU-t irányító testületek válságélező intézkedésekkel reagáltak. Még intenzívebben folytatták restrikciós politikájukat, és a Nemzetközi Valutaalappal együtt (a „trojka” égisze alatt) olyan megszo­rító programokat kényszerítettek a periféria országaira, amely tömeges munkanélküliséghez, drasztikus elszegényedési folyamatokhoz és széles társadalmi rétegek demoralizálódásához vezetett. A megtakarítási dik­tátumokkal párhuzamosan indított stabilizációs intézkedések (Európai Stabilitási Mechanizmus stb.) pedig azt szolgálják, hogy állandósítsák az alávetett osztályok kizsákmányolását az állami és magánhitelezők hasznának biztosítására. Egyoldalú médiapropaganda segítségével a válság tüneteit – legfőképpen az állam növekvő adósságát – a válság okává értelmezik át, hogy ezzel igazolják az alulról fölfelé történő radikális újraelosztás folyamatát.

Hogy történhetett meg?

Felvetődik a kérdés, miként alakulhatott mindez ilyen katasztrofális mó­don? Szerintünk lényegében két lehetséges magyarázat fogalmazható meg. Az első szerint a centrumországokban gyakorolt neomerkantilista, exportorientált és alacsonybér-politika azért nyert prioritást, mert Európa ezzel egyidejűleg imperialista szuperhatalommá emelkedett fel. Itt minde­nekelőtt az 1990-1991-es stratégiai időablak volt döntő jelentőségű. Ami­kor 1990-ben az NDK-t a Német Szövetségi Köztársasághoz csatolták, ez az esemény meghatározóbb volt a Szovjetunió és a KGST-országok tömbjének bukásában, mint a közép- és délkelet-európai országokban egyidejűleg végbement átalakulás. A hatalmi vákuumba való haladék­talan behatolás során az EU vezető testületei eleinte csak a statiszta szerepét játszották; az azonnali radikális „sokkterápia” mindenekelőtt az USA és Nagy-Britannia befolyása alatt került végrehajtásra. Ezt követően azonban az EU vezető testületei voltak soron: az ekkor kezdődő keleti terjeszkedés során Európa magjának pénzügyi konszernjei és nagyvál­lalkozásai kerítették ellenőrzésük alá a területet.

Ez a folyamat ismétlődött meg a Balkánon az 1990-es években. Az 1973 és 1982 közötti világgazdasági válság a jugoszláv föderációban végletesen felfokozott egyenlőtlenségekhez és kemény társadalmi és politikai konfliktusokhoz vezetett, amelyek egyre erősödő etnopolitikai függetlenségi mozgalmakba, végül pedig kegyetlen polgárháborúba csaptak át. Itt Németország és Ausztria az elszakadók oldalára állt, és hamarosan maguk mellé állították az EU-irányítást. Ahelyett, hogy a drá­mai fejleményeket semleges segélyprogramokkal csillapítani próbálták volna, olajat öntöttek a tűzre, és részt vettek az 1999-es jugoszláv föde­ráció elleni NATO-háborúban. A háború néhány hónap alatt a jugoszláv föderáció vereségével végződött, amely egy sor etnikailag „megtisztított” kisállamra bomlott fel. Most már Délkelet-Európát is be lehetett vonni az Európai Unió hatáskörébe . Az EU európai szuperhatalommá lépett elő, „vándorló határokkal”, melyeket az 1990-es évektől egyre erőseb­ben kezdett őrizni, és melyeket mind átjárhatatlanabbá igyekezett tenni (Schengen-határok), hogy távol tartsa a menekülteket és a munkát ke­reső migránsokat.

A másik lehetséges magyarázat az intézményi-politikai szinten belüli gyökeres átalakulásokra hivatkozik, amelyek hatására az EU tagországaiban megvalósulhatott a deflációs alacsonybér-politikára történő átmenet, a szociális jóléti rendszer leépítése és a közjavaknak a tőketulajdonosok irányítása alá helyezése. Ez a folyamat végső soron csak azért volt lehetséges, mert mellé állt egy olyan pártspektrum is, amely egykor a baloldalhoz tartozott. Az intézményes baloldal fontos áramlatai – a szociáldemokrácia, az euro­kommunisták és a zöld pár­tok – maguk is részt vettek e folyamat kiépítésében. A kurzusváltást a szociális keynesianiz­musból a társadalom radikális piaci formáció­jának doktrínáiba először Dél-Európa szociáldemokrata pártjai vitték végbe. Majd a dél-európai euro­kommunisták távolodtak el ezeknek az éveknek a munkásharcaitól és társadalmi mozgalmaitól, s kezdték támogatni saját nemzeteik megszorításokkal történő konszolidációját. Alig egy évtizeddel később az új társadalmi mozgalmakból kinőtt zöld pártoknál is végbement ez a fordulat. Végül az új évezred kezdetére a centrum­országok szociáldemokrata pártjai – leginkább a német szoci­áldemokraták és a Margaret Thatcher irányában elkötelezett brit Labour Party – is elkezdték követni a kapitalista restrukturálódás európai útjának új általános irányvonalát.

Ez a radikális piaci restauráció pusztító következményekkel járt. Elő­ször, minthogy részt vállalt benne az intézményesült baloldal is, súlyos károkat okozott az európai társadalmak társadalomkritikus spektrumá­nak, amely csak most kezd magához térni. Másodszor azzal járt, hogy az EU-tagországok társadalmának kétharmada elvesztette politikai képviseletét a közvetett demokráciában, a reprezentatív parlamentáris struktúrák politikai osztályaikkal együtt pedig nagymértékben elvesz­tették társadalmi legitimációs alapjaikat. Harmadszor pedig lehetővé vált az uralkodó elit konzervatív szárnya számára, hogy magát az uralmi rend „mérsékeltebb” változataként állítsa be, mivel a gazdasági restauráció lényeges mértékben az egykori baloldali pártok segédleté­vel ment végbe. Populista színjátékkal a maguk oldalára állították az alsó osztályok egyes részeit, már amennyiben ezek nem szaladtak át azonnal a hipernacionalista, fasisztoid szervezetekhez és váltak olykor jelentékeny tömegben híveikké. Ezt követően nehézzé vált a politikai intézményeknél akár csak megközelítőleg különbséget tenni „bal- és jobboldal” között.

Mit tehetünk?

A megszorító programoknak a politikai intézményekre gyakorolt drámai hatása elsőrendű fontosságúvá tette a kérdést: milyen életképes alter­natívák kínálkoznak?

Először vegyük szemügyre, hogy a – főleg az eurózóna perifériájának országaiban bevezetett – megszorító programok keresztülvitele óta milyen viták folytak az alternatívákról. Ezek leginkább három koncepció körül forogtak:

Elsőként az egyes országok (Görögország, Olaszország stb.) kilépése az eurózónából és az Európai Unióból, a nemzeti fizetőeszköz újbóli bevezetése, a bankok államosítása és egy nemzeti újjáépítési program beindítása.

Másodikként a megszorító programok leállítása, adósságmoratórium kihirdetése, a pénzügyi szektor államosítása és tárgyalások megkezdése az adósságok jelentős mértékű elengedéséről anélkül, hogy ezzel egy­idejűleg ki kellene lépni az eurózónából. Ezt a koncepciót mindenekelőtt a görögországi radikális baloldali koalíció (Syriza) képviseli.

Harmadikként a mediterrán tagországok együttes kilépése az eurózónából, új tömbvaluta bevezetése és a déli térség kiépítése politikai alapokon nyugvó gazdasági unióvá.

Meglátásunk szerint e három javaslat mindegyike erős hátrányokkal és komoly veszélyekkel jár. Az egyedüli kilépés az eurózónából „baloldali sokkterápia” lenne: a nemzetközi elszigeteltség miatt a legrövidebb időn belül gazdasági összeomláshoz, éhségkatasztrófákhoz, és a fejlődő országok csoportjába történő lecsúszáshoz vezetne. A Syriza-koncepció pedig nem tűnik számunkra reálisnak: egy periferiális nemzetgazdaság képtelen egymaga keresztülvinni érdekeit az EU vezető testületeinek a központi térség támogatta diktátumaival szemben. A Canossa-járás elkerülhetetlenné válna. Hogy ezt megspórolja pártjának, sok Syriza­-szimpatizáns maradt távol az utolsó parlamenti választásokról. Ám sze­rintünk egy mediterrán tömb sem rendelkezne a szükséges gazdasági politikai potenciállal, hogy a nemzetközi elszigeteltség és konkurencia ellenében középtávon talpon maradjon.

Jellemző módon a központi térségben is léteznek ilyenfajta elgondo­lások. Ott azonban ezeket az intézményi rendszer nemzeti-konzervatív szárnyai képviselik. Szándékaik ellentétesek, ám a javasolt valutapolitikai intézkedések tükörképei egymásnak.

Ezekkel ellentétben hogyan nézhetne ki egy hihető koncepció? Egy ilyennek felfogásunk szerint négy döntő követelménynek kell eleget tennie. Először is szem előtt kell tartania, hogy az EU sok országában tömeges társadalmi ellenállás alakult ki és állandósult az ellen, hogy a válság költségeit az alsóbb osztályokra terhelik. Másodszor igazságosan kell kezelnie az alávetett osztályok rétegeinek – a dolgozó osztályoknak és az alsó középrétegeknek – minden anyagi érdekét. Harmadszor

„meghatározó reformokat” kell javasolnia a társadalmi, gazdasági és kulturális élet összes területén, s ezeket egybe kell kötnie Európa fö­deratív demokratizálásával. Negyedszer pedig kapcsolódási pontokat kell létrehoznia a világon átívelő társadalmi mozgalmakkal, hogy véget vessen az eurocentrikus hatalmi politika korszakának. Csak amennyiben mind e négy feltételnek megfelel a koncepció, akkor jutunk el hitelt ér­demlő alternatívához, amely megtöri a társadalmi ellenállással szembeni blokádot, és radikális fordulatot indít el.

A következőkben felvázoljuk egy olyan lehetséges akcióprogram sarokpontjait, amely a tömeges társadalmi ellenállás önvédelmi célkitű­zéseiből indul ki, tehát feltételezi, hogy leállnak a megszorító programok, adósságmoratóriumra kerül sor és megindulnak az első segélyakciók az elhatalmasodó tömeges elszegényedés megszüntetésére.

1. Intézkedések az Európán belüli egyensúlytalanságok és az euró válsá­gának megszüntetésére: egy meghatározandó eladósodási hányad fölött a köz- és magánszféra összes adósságának átvezetése egy európai törlesztési alapba, hogy jelentős mértékű adósságelengedésre kerül­hessen sor a hitelezők terhére. Egységes eurókötvények kibocsátása az Európai Központi Bank részéről. Az Európai Stabilitási Mechanizmus átalakítása európai klíringrendszerré, amelybe az országok befizetik folyó fizetési mérlegük többletének jelentős részét. Miután meghozták ezeket az égetően sürgős intézkedéseket, az Európán belüli strukturális egyensúlytalanságok a következőkben felvázolt sarokpontok következ­tében anélkül fognak megszűnni, hogy szükség lenne bármilyen további beavatkozásra. Az európai egységes valuta manapság oly forrón vitatott problémája is jelentőségét veszti, mert az visszafejlődik puszta elszámo­lási és fizetési eszközzé.

2. A munkakörülmények, munkaidő és munkadíjak egységesítése európai szinten: a munkatempó és munkaritmus lassítása. A munkaidő radikális csökkentése a teljes bér megtartása mellett. A bérezési és fizetési olló tágulásának visszafordítása 1:10 arányra, később pedig 1:5-re, egyidejűleg a minimálbér emelésével és a lineáris béremelés bevezetésével.

3. A szociális biztonság és méltóság visszaállítása: első lépésekként az általános (mindenki számára elérhető) betegbiztosítás bevezetése, a szociális segély és öregségi nyugdíj felemelése egész Európában. Innen kiindulva az általános szociális alapjövedelem kiépítése, amelybe bevonandók a helyi és regionális önkormányzatok.

4. A társadalmi vagyon visszaosztása fentről le: a tőkejövedelmekre kivetett adók jelentős megemelése, a vagyonadó újbóli életbeléptetése egész Európában, az öröklés progresszív megadóztatása, a milliós örök­ségek átalakítása kommunális szinten létrehozott kulturális és szociális alapokká, a jövedelemadók felső harmadának markáns megemelése és a – valamennyi tőkepiacra kivetendő – tranzakciós adó tartós bevezetése.

5. A tőke kimenekítésének tilalma és a befektetések társadalmasítása: az átalakulás első fázisában a tőkemozgások ellenőrzésének bevezeté­se, valamennyi stratégiai kulcsszektor – nagybankok, médiakonszernek, a teljes gazdaságra kiható kulcsfontosságú területek mint az információs és kommunikációs technológia, az energiaellátás és a szállítás -, vala­mint az exportszektor összes multinacionális szinten működő vállalkozá­sának társadalmasítása. Ezt követően a teljes gazdaság decentralizálása és regionalizálása és társadalmi önigazgatás alá helyezésére.

6. A közjavak visszavétele köztulajdonba: az összes infrastrukturális és ellátórendszer társadalmasítása a helyi önkormányzatok és az önkor­mányzati társulások szintjén, az egészségügyi ellátás, a kórházak és az oktatásügy települési szintű fennhatóság alá helyezése. Az internet, a digi­tális médiák és minden tudományos-technikai innováció társadalmasítása.

7. A nemek egyenlősége: az új nőmozgalom elmúlt évtizedekben ki­harcolt sikerei a válság kitörése óta veszélybe kerültek a férfiak körében fokozódó agresszivitás, a szexuális kizsákmányolás és a családon belüli erőszak növekedése miatt. Ezért határozott intézkedésekre van szükség. Javaslatunk szerint először is azoknak a foglalkozási területeknek az anyagi és ezáltal társadalmi felértékelésére kell összpontosítani, ahol mind a mai napig nők dolgoznak többségben (fizetetlen és alulfizetett újratermelés). Innen el kell jutni a társadalmi, gazdasági politikai és kultu­rális élet minden területén a nőkkel szemben az egyenlő elbánás elvének érvényesítéséig, és ezt visszafordíthatatlanná kell tenni.

8. A környezetvédelmi politika megerősítése és elmélyítése: a kudarcot vallott liberális piaci szabályzórendszer (kibocsátás-kereskedelem stb.) helyettesítése a természeti tartalékok felhasználásának valamennyi származékos ökológiai költségét figyelembe vevő vállalati és nemzet­gazdasági költségszámítással. Emellett minden termelő- és reproduk­ciós folyamat ökologikus átalakításának felgyorsítása, mindenekelőtt a mezőgazdaságban és az állattartásban. A szállított mennyiség és az energiafelhasználás visszafogása lassítás és regionalizálás segítségével.

9. A schengeni határrendszer felszámolása: a határrendszert hala­déktalanul fel kell számolni, paramilitáris infrastruktúráját („Frontex”) és adatbankrendszerét meg kell szüntetni. Ezzel párhuzamosan fel kell oszlatni minden olyan ezzel összefüggő Európán belüli intézményt, amely a menekült és migrációs mozgások diszkriminációját és elrettentését szolgálja (internáló táborok, a mozgás szabadságának korlátozása stb.).

Ezen akcióprogram sarokpontjainak természetesen kapcsolódniuk kell a politika színteréhez: csak egy új politikai alkotmány biztosíthatja számára a szükséges koherenciát. Itt, véleményünk szerint, egyedül poszt-nem­zetállami kezdeményezés jöhet szóba. Nem nőhet ki az Európai Unió struktúráiból, mert az EU a nemzetállamok hierarchikusan koordinált csoportját képviseli, és nem rendelkezik elégséges társadalmi legitimá­cióval. A mi modellünk ezzel szemben a közvetlen demokrácia elveit tartja szem előtt, amely túllép a parlamentáris pártrendszer hiányosságain, s elkötelezett az egyetemes és társadalmi szinten gyakorolt léthez való jog és az emberi jogok normái iránt. Ezen túlmenően ennek a modellnek számításba kell vennie az öreg kontinens történelmileg kialakult kulturális sokféleségét. Ezért mi egy Európai Szövetségi Köztársaságot javaslunk, amelyben feloldódnak az eddigi tagállamok. Bázisdemokrata definiáltsá­gából következően alulról felfelé építkezik. Benne négy összekapcso­lódó működési szint lenne megkülönböztethető: települések, illetőleg települési társulások, kantonok, régiók – Balkán, Kelet-Közép-Európa, földközi-tengeri térség stb. – és maga a föderáció. E négy szint között kerülnek elosztásra a közbevételek, kijelölt fontosságuk szerint. Itt garan­tálni kell, hogy a forrásokat elsődlegesen a demokratikus önkormányzat szempontjából különösen fontos alsóbb működési szintekre utalják, és egyúttal biztosítani kell, hogy a föderáció tartósan lemond a klasszikus imperialista és nemzetállami hatalmi emblémákról mint a hadsereg, mi­litarista-ipari komplexumok, agresszív külpolitika stb. Ezen túlmenően a szövetségi alkotmányban rögzíteni kellene az általános leszerelésre és békére vonatkozó kötelezettséget.

Ennek az akcióprogramnak csak akkor van esélye, ha bekerül a társadalmi ellenállásnak valamint az alternatív gazdaság bontakozó szektorainak konkrét tanulási folyamataiba, és az ott nyert tapasztalatok alapján állandóan korrigálják és fejlesztik. Ehhez olyan társadalmi kezde­ményezések szükségeltetnek, amelyek nem a politikai pártok irányába orientálódnak, és nem tartanak igényt bármifajta avantgárd szerepre. Sokkal inkább olyan hálózatra van szükség, melyet önmeghatározó és önmaga iránt elkötelezetten cselekvő kezdeményezések alkotnak, s ezek az akcióprogram alapján és szellemében működnek, s Európa minden régiójában Egyenlőségelvű Európa Társaságot alapítanak. Felszólítjuk a társadalmi ellenállás aktivistáit, az alternatív gazdaság protagonistáit, a szakszervezetek és pártok baloldali ellenzéki áramlatának képviselőit valamint Európa kritikusan elkötelezett értelmiségét, hogy támogassa szóval és tettel ezt a kezdeményezést.

Az antifasiszta ellenállás európai hagyatéka

Ezek a javaslatok nem egyedülállók és nem is előzmény nélkül valók. Nagyon is kapcsolódnak több olyan baloldali szocialista ellenálló csoport programadó nyilatkozataihoz, amelyek az 1940-es évek elején szakítot­tak a nemzetállam romboló hatású normarendszerével, és egy Európai Szövetségi Köztársaság mellett érvelnek. Magától értetődő, hogy nem kapcsolódhatunk töretlenül vízióikhoz – ehhez a világ és Európa az utóbbi 70 évben túl nagyot változott. De bizton kiindulhatunk abból, hogy a mai Európa a maga elnyomorodási folyamataival és autoritárius struktúráival merő ellentéte mindannak, amiért ezek az ellenálló csoportok annak idején felvették a harcot a fasizmussal és a németek uralta Európával. Mi ehhez a hagyatékhoz kapcsolódunk, és megkísérlünk új életet tölteni belé.

2013. május

Fordította: Kerényi Gábor