Pablo Picasso a Francia Kommunista Párt tagja, büszkesége és nem utolsósorban egyik legfontosabb szponzora volt. Bár művészként sohasem tudta elfogadni a sztálinista korszak sematizmusát és hamis realizmusát, a párthoz mind eszmei, mind szervezeti értelemben lojális maradt mindvégig.

Picasso és a párt

1944. október 4-én, Párizs felszabadítása után kevesebb, mint hat héttel, az ekkor 63 éves Pablo Picasso belépett a Francia Kommunista Pártba. Legnagyobb meglepetésére csatlakozásának híre betöltötte a párt hivatalos lapja, a L’Humanité következő napi címoldalának több mint felét, háttérbe szorítva a háborús tudósításokat. A cikk üdvözölte “a demokratikus Spanyolország illusztris fiának” csatlakozását a “famille communiste”-hoz.

Röviddel ezután egy a L’Humanité számára készült interjúban Picasso azt nyilatkozta, hogy a művészete fegyverével mindig is úgy harcolt, mint egy igaz forradalmár. Emellett azt is elmondta, hogy második világháborús tapasztalatai megtanították arra, a politikai szimpátiát nem elegendő mitologizáló művészi kifejezésmód függönye mögül kinyilvánítani.

“Azért lettem kommunista, mert a mi pártunk törekszik a leginkább arra, hogy megértse és építse a világot, hogy az emberek tisztábban lássanak, valamint szabadabbakká és boldogabbakká váljanak. Azért lettem kommunista, mert a kommunisták a legbátrabbak Franciaországban, a Szovjetunióban, valamint a saját országomban, Spanyolországban. Amíg arra várok, hogy Spanyolország visszafogadhasson, addig a Francia Kommunista Párt jelenti a hazát számomra. Itt ismét megtaláltam a barátaimat – a nagyszerű tudósokat, Paul Langevint és Frédéric Joliot-Curie-t, a remek írókat, Louis Aragont és Paul Eluard-ot, és még sok más gyönyörű arcot Párizs lázadói közül. Ismét a fivéreim között vagyok.”

Öt nappal azután, hogy csatlakozott a párthoz, Picasso megjelent egy a Père Lachaise temetőben rendezett ünnepélyen, amelyen az 1871-es Kommün, valamint Párizs náci megszállásának áldozatairól emlékeztek meg. Picasso, akit a párt olyan neves elméi vettek körül, mint Aragon és Eluard, valamint Elsa Triolet, Aragon regényíró felesége, Jean-Paul Sartre filozófus és a színész Jean-Louis Barrault, prominens személyisége volt a Ce Soir újság által 250 000 fősre becsült tömegnek. Továbbá ő elnökölt a Művészek Nemzeti Frontja Igazgató Bizottságának rossz hírű gyűlésén is, amelyen megfogalmazták azoknak a kiszűrendő művészeknek a listáját, akik együttműködtek a megszállókkal.

1950-ben Picassót Sztálin-díjjal tüntették ki a Mouvement de la Paix-ben (a békemozgalomban) való részvételéért, mivel ő tervezte a mozgalom fehér galambot ábrázoló emblémáját. A mozgalom, amelyet állítólag francia és lengyel értelmiségiek kezdeményeztek, Wroclawból indult el Andrej Zsdanov, a szovjet Központi Bizottság titkára és a sztálini ideológiai kampány fő építésze égisze alatt. A mozgalomban való részvétel Picasso számára egy FBI dossziét is eredményezett, amelyet egészen haláláig aktívan tartottak. Kérésemre az információs szabadságról szóló amerikai törvény (US Freedom of Information Act) alapján az aktát elküldték nekem, bár erősen cenzúrázva, hatalmas, teljesen elsötétített részekkel. Pusztán Picassóval való ismeretségük miatt több személy után is nyomoztak, és kérdőjelezték meg a “megbízhatóságukat”. Charlie Chaplinnek Picassóhoz – “a Francia Kommunista Párt felvett tagjához” – fűződő barátsága tovább ártott reputációjának McCarthy Amerikájában, többen követelték a “felforgató idegen” kiadatását. Egy különösen elmarasztaló bejegyzés 1950. június 16-ai keltezéssel (majdnem teljesen be van feketítve), a Szovjetunió részére történő kémkedéssel vádolta őt.

Bár Picasso sosem volt apparatcsik, a párt melletti elkötelezettsége nem volt kétséges. Nem várták tőle, miként más párttagoktól, hogy látogassa a kötelező heti sejt-gyűléseket, vagy hogy az utcán árulja a L’Humanité számait. De a megbecsült művész propagandaértéke felbecsülhetetlen volt, s ő nagyvonalúan fordított időt és pénzt az FKP és társszervezeteinek támogatására. Picasso együtt haladt az Értelmiségiek Nemzeti Frontjával és az Egyetemi Nemzeti Fronttal, és elfogadta a tiszteletbeli tisztségeket a bizottságokban és szervezetekben.

Picasso hozzájárulásként többnyire festményeit ajánlotta fel eladásra. A kereskedő Kahnweiler azt írta, hogy egyedül 1956 novemberében Picasso nevében 3 millió frankról szóló csekket adományozott karácsonyi ajándékokra az ellenállás áldozatainak gyermekei számára, valamint 500 000 frankot a Békebizottságnak, 300 000 frankot a Toulouse-i Hazafiaknak, továbbá még 750 000 frankot a háború áldozatainak gyermekei részére és 3 millió frankot (fél millióval többet, mint előző évben) egy évente megrendezett kommunista párteseményre. (Összehasonlításképpen: a Chrysler autógyár 1954-ben 5 millió frankért vette meg Picasso Le Charnier-ját.)

A Picasso által szponzorált több szervezet politikai jellegére abból következtethetünk, hogy számos adománya Georges Gosnatnak, a Francia Kommunista Párt Központi Bizottsági tagjának és pénztárosának a kezén ment keresztül.

Picasso lassan, de kezdett ráébredni, hogy miközben a párt szüntelenül követeli az idejét, pénzét és politikai támogatását – amely követeléseknek bámulatba ejtő mértékben tett Picasso eleget, bár sosem a párt teljes megelégedésére –, nyomást próbál gyakorolni rá művészeti kérdésekkel kapcsolatban is. Bár tagságának első éveiben a párt tolerálta a Picasso választotta kifejezésformát, amely eltért a szocialista realizmustól, a párt által támogatott stílustól, 1947-től néhány kritikus kifogásolni kezdte, hogy művészetét nem állítja elég tisztán politikai meggyőződésének szolgálatába.

A személyi kultusz és a művészet

1953-ban vita bontakozott ki Picasso “privilegizált”, szabályok felett álló helyzete kapcsán. Március 5-én meghalt Sztálin. Aragon és Pierre Daix szerkesztő a Les Lettres françaises című kommunista lap egyik számát készítették éppen elő, amikor a hír kitudódott. Aragon azonnal táviratozott Picassónak, aki ekkor Françoise Gilot-val élt együtt, és egy rajzot kért tőle Sztálinról. Daix és Gilot tudták, hogy Picasso, aki mindeddig sikeresen oszlatta el a reményeket, hogy Sztálinról portrét fest, ezúttal nem fogja visszautasítani az ajánlatot. A művész hódolata Sztálin 70. születésnapja alkalmából 1949-ben nem volt több egy, a diktátor egészségére emelt poharat ábrázoló rajznál, amelynek fesztelen képszövege – “Staline à ta santé” – megbotránkoztatta a hű pártot. Bőséges bizonyítékunk van arról, hogy Picasso tisztában volt azzal, Sztálin hogyan nézett ki, mégis azt állította, nem tudta felidézni a vonásait.

Úgy tűnik, ezúttal régi újságfotókat használt referenciaként. A portré a fiatal Sztálint ábrázolja, az arcát sűrű, rövid haj keretezi, száját részben eltakarja bozontos bajusza. A vastag szemöldök alatti álmodozó szemek ellensúlyozzák a hangsúlyos állvonalat. Picasso elmondta Geneviève Laporte-nak, akivel ekkoriban viszonya volt, hogy Sztálint a nép közül valónak akarta ábrázolni, egyenruha és kitüntetések nélkül. Daix szerint viszont figyelembe kellett volna vennie, hogy Sztálin halála nem sokkal a csehszlovákiai Slánsky-per áldozatainak kivégzése után következett be.

Daix állítása szerint Picasso személyesen is ismerte az áldozatokat a spanyol polgárháborúban való részvételük folytán. Az embert elgondolkodtatja, hogy amikor Picasso az ifjú Sztálin ábrázolását választotta, talán még mindig idealista látásmódtól vezérelve, vajon megértette-e azt, amit a nem kommunista világ már tudott, a kommunisták pedig csak lassacskán fogadtak el: ahhoz, hogy Sztálinról idealista képet lehessen festeni, ifjú korához és a forradalomhoz kell visszanyúlni.

Aragon és Daix megkönnyebbülhettek, a portré tetszett nekik. Daix a semleges “Staline par Pablo Picasso, 8 mars 1953” képaláírást választotta. Alatta szerepelt Aragon, Joliot-Curie, a Nobel-díjas tudós és Picasso neve – “les trois mousquetaires”, ahogyan őket ismerték –, a legtekintélyesebbeké, akiket a pártértelmiség fel tudott vonultatni.

A képhez csatlakozó cikkek hízelgő hangneme, amelyek a “mindannyiunk által szeretett és tanítóként tisztelt rendkívüli férfit” dicsőítették, éles ellentétben állt Picasso rajzával. Talán éppen emiatt találták sokan megbocsájthatatlan lèse-majesté-nek (felségsértésnek) a portrét.

Ami Aragont és Daix-t illeti, nem lehettek sokáig elégedettek megemlékező számukkal. Az első negatív visszhang a France Nouvelle és a L’Humanité (két, a Les Lettres françaises-hez hasonló szerkezetű lap) alkalmazottaitól érkezett, akiket megdöbbentett a szerintük Sztálinra nézve sértő rajz közzététele. Daix úgy sejtette – s mint később kiderült, igaza volt –, hogy az ügyet a párt vezetése szította (akik a portré publikálásában a személyi kultusz megsértését látták), valamint Auguste Lecoeur, a keményvonalas párttitkár, aki megragadta az alkalmat, hogy Aragont és a Les Lettres françaises-t megfenyítse viszonylagos függetlenségükért.

Mihelyt kezébe vette a lapot, Elsa Triolet azonnal megértette, az az egyszerű tény, hogy Picasso hozzá mert nyúlni Sztálinhoz, felháborodást vált majd ki a párthoz hűségesek körében, és katasztrófa közeledik. Triolet rájött arra, hogy számukra túl nagy a percepciós ellentmondás a rajzon ábrázolt fiatal grúznak és Sztálinnak “mint a bölcsesség, bátorság és minden emberi tulajdonság megtestesítőjének, a háború győztesének, a mi megmentőnknek” a megszokott ábrázolása között. A lap március 12-ei megjelenését követően a szerkesztőséget elárasztották a felháborodott telefonhívások.

1953. március 18-án a Francia Kommunista Párt titkárságának elmarasztaló hangvételű kommünikéje jelent meg a L’Humanité-ben, amelyben “határozottan elítélték Picasso elvtárs portréjának megjelentetését”. A kommüniké továbbá üdvözölte és köszönetet mondott azoknak az elvtársaknak, akik azonnal “tájékoztatták a Központi Bizottságot a tiltakozásukról” és akik követelték, hogy Aragon elvtárs “tegye közzé azon levelek lényeges szakaszait, amelyek hozzájárulnak a valós kritikához”. Aragon kénytelen volt a Les Lettres françaises következő számában megjelentetni a kommünikét, valamint a L’Humanité-ben önkritikát gyakorolni.

A levelekben megfogalmazott legfőbb kifogás az volt, hogy a portré nem fejezi ki a közérzelmet – “azt a szeretetet, amelyet a munkásosztály érzett Sztálin elvtárs és a Szovjetunió iránt” –, valamint nem tükrözi Sztálin személyiségének valós erkölcsi, lelki és intellektuális oldalát. “Nem, ez nem Sztálin arca” – írta egy levélíró –, “nem ez az arc az, amely egykoron oly kedves és erős volt, nem ez a mi drága, nagy Sztálinunk oly kifejező és őszinte magabiztosságot sugárzó arca.”

“Hol a ragyogás, a mosoly, az intelligencia – egyszóval az emberiesség –, amely Sztálin többi portréján mindig jelen van?” – kérdezte valaki más. Picasso elmulasztotta ábrázolni Sztálin megnyugtató atyai vonásait, a férfit, akinek arcképe “éveken keresztül testesítette meg a reményeinket”.

A legkritikusabb levél André Fougeron művésztől érkezett, aki a Zsdanov-féle stílusnak, a szocialista realizmusnak volt hű képviselője. Daix megítélése szerint a levél a jelentős politikai dokumentumok súlyával és jellegével bírt, mivel elsőként tárta fel azt a kényszert, amelyet a pártvonal betartatása érdekében a kommunista művészekre gyakoroltak. Fougeron hangot adott “minden elvtárs felháborodásának és szomorúságának”, mivel Aragon, Picasso portréjának kiválasztásával, “hallgatólagosan támogatta az esztétikai formalizmus meddő bűvészkedésének folytatását”. Fougeron, a soron következő Karl Marx kiállítás szervezője hozzátette, nem hajlandó Picasso hozzájárulásának tekinteni az “úgynevezett portrét”. Aragon megaláztatásában öngyilkossággal fenyegetőzött. Felesége, Elsa hiába könyörgött Lecoeurnek, tekintsen el attól, hogy Aragonnak önkritikát kelljen gyakorolnia. Picassót újságírók ostromolták, hogy ismerje be, portréjával ki akarta gúnyolni Sztálint, ám ő visszautasított minden ilyetén feltételezést.

Sokak reménye ellenére a támadások nem késztették Picassót a párt becsmérlésére. Bár több tudósítás idézte Picassót, aki szóvá tette, hogy senki sem kritizálta a temetésre küldött virágokat, vagy az elejtett könnyeket, Gilot emlékezett egy tárgyilagosabb állásfoglalásra is. Elmondása szerint Picasso felelete az volt, hogy az ízlés dolga vitatható, a pártnak joga bírálni őt, ám nem látja szükségesnek, hogy politikai kérdés legyen az ügyből. “A pártban ugyanaz a helyzet, mint bármely nagy családban – állította. – Mindig akad egy átkozott hülye, aki botrányt kavar, de te kénytelen vagy elviselni őt”.

Picasso versus Fougeron

Bár Picasso a párt kitüntetett tagja volt, munkásságát mégsem értékelték oly nagyra, mint André Fougeron-ét, aki a Sztálin által támogatott szocialista realizmus képviselője volt. 1950-ben a L’Humanité egyik cikkében Auguste Lecoeur párttitkár félreérthetetlenül mellőzte Picasso nagyszabású párizsi kiállításának megnyitóját, míg Fougeron-nak a szénbányászokat ábrázoló festményeiből nyílt tárlatát az égig magasztalta. Amikor Picasso meglátogatta Fougeron stúdióját, éles vitát folytattak a szocialista realizmusról: “On ne s’est pas compris” (“Nem értettük meg egymást”) – mondta Fougeron.

Picasso, talán a kettejük versengése miatt, két nappal Fougeron dicsőített kiállításának megnyitója után kezdte festeni a Mészárlás Koreában című képét. Festményével Picasso a párt helyzetét kívánta megerősíteni, azonban a kép “erőszakosan modern formája” valamint az emberek hősi küzdelmének hiánya a párt művészeti doktrínáinak anatémája volt. Picasso ugyanis az ártatlanok lemészárlását ábrázolta inkább, miközben nem hangsúlyozta eléggé az agresszor kilétét. Lecoeur elrendelte, hogy a párt kiadványaiban a lehető legkevesebbszer említsék a festményt.

Realizmus és idealizmus

Egy beszélgetése során Daix-vel, akit Aragon küldött a lecsillapítására, Picasso a következőképpen elmélkedett: “El tudod te képzelni azt, ha az igazi Sztálint rajzoltam volna meg, akivé lett, ráncosan, a szeme alatt karikákkal, a szemölcseivel… Egy portré Cranach stílusában! Hallod hogy üvöltenek? »Elcsúfította Sztálint! Megöregítette Sztálint!«” Majd így folytatta: “Aztán meg, mondtam magamban, miért ne lehetne Sztálin hősi mezítelenségben?…Igen, de ha Sztálin meztelen, mi lesz a férfiasságával?… Ha a klasszikus szobrász vesszejét nézed… Olyan kicsi… No de Sztálin igazi férfi volt, valódi bika. Viszont ha egy bika falloszával ábrázolnám, s ott állna az aprócska Sztálin a hatalmas micsodája mögött, egyből kiabálnának: Szex-őrültet csináltál belőle! Egy szatírt!

Ha pedig valóban realista vagy, s rendesen leméred mérőszalaggal, csak rosszabb. Hétköznapi emberré tetted Sztálint. Aztán már magadat is képes vagy feláldozni, és a sajátodról készítesz gipszmásolatot. Nos, ez még rosszabb. Hogyan merészeled magadról mintázni Sztálint! Hiszen Sztálinnak folyton erekciója kellett, hogy legyen, akár csak a görög szobroknak… Mondd meg nekem te szocialista realizmus, aki mindent tudsz, most akkor Sztálint erekcióval, vagy erekció nélkül?”

Amikor 1954 nyarán a kommunisták vonakodva ugyan, de kezdték elismerni Sztálin bűneit (bár a nyilvánosság elé kevés információ jutott el), Picasso, szavakba öntve gondolatait, a következőket kérdezte Daix-től: “Nem gondolod, hogy nemsokára már az én portrémat is túl hízelgőnek fogják találni?”. Egy másik alkalommal így elmélkedett: “Szerencsére a fiatal Sztálint rajzoltam meg. Az idősebb sosem létezett. Csupán a hivatalos festők számára.”

Később Picasso az 1953-as évet a saját “saison en enfer”-jeként – azaz a pokolban töltött évadjaként – emlegette. Néhány barátjának bevallotta, mennyire megrázta a vádaskodás, valamint a botrány okozta megaláztatás. Széles körben elterjedt vélemény, hogy ez az év jelentette Picasso politikai elhivatottságának a végét. Bár együttműködése a párttal többé nem volt olyan szoros, mint az 1944–53 közötti években, elkötelezettsége nem lankadt. Továbbra is rajzolt a sajtó részére, készített plakátterveket, támogatóként feltűnt a párt rendezvényein, valamint készségesen írta alá a párt által kezdeményezett petíciókat és tiltakozó nyilatkozatokat.

Nem hagyott fel a párt anyagi támogatásával sem. Míg sokan eltávolodtak az 1956-os magyar forradalommal szemben tanúsított magatartás miatt, Picasso továbbra is kitartott a párt mellett. Carlton Lake kritikusnak adott interjújában, 1957 júliusában ismét megerősítette, hisz a kommunizmusban és nem tervezi elhagyni a pártot. 1962-ben Lenin-díjjal tüntették ki. 1968 augusztusában egy baráti beszélgetés alkalmával ugyan helytelenítette Csehszlovákia szovjet megszállását, ám véleményének nem adott nyilvánosan hangot.

Picasso lelkesedéstől és nem kevés idealizmustól vezérelve csatlakozott a párthoz. Nehéz megmondani, mikor ébredt rá az eszmék és a valóság között tátongó szakadékra. Hruscsovnak a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán, 1956 februárjában elhangzott “titkos beszéde” után, amelyben a sztálini zsarnokság alatt elkövetett bűnökről számolt be, nem lehetett továbbra is tudatlannak maradni. Picasso szemmel láthatólag megdöbbent: “Míg azt kérték, tegyél meg mind többet az emberek boldogságáért…, fölakasztottak és megkínoztak embereket. És ők ártatlanok voltak. Lesz ebben változás?”

Hiába kerültek felszínre bizonyítékok a kommunista világ nyers valóságáról, hiába derült fény arra, hogy “éppúgy tévedtek a politikában, mint a művészetekben” – ahogyan Picasso fogalmazta meg egyszer rossz előérzetét –, továbbra sem engedte megkérdőjelezni politikai elkötelezettségét.

Daix később azt állította, bár “Picasso a magánéletben tudott igazságtalan, önfejű, sőt szadista is lenni…, ám én negyed évszázad alatt mindig úgy találtam, kész osztozni bármely általa választott közösség balszerencséjében. Nemcsak a kommunisták, hanem a sajátjai, azaz a spanyolok, a festők, a költők, valamint a közeli rokonai sorsában. Kész volt áldozni az idejéből, és mint festő, a munkájából. Ha személyiségének ezt az oldalát félreértették, ez azért lehetséges, mert a pártot családja részének tekintette, a családi ügyeivel pedig a magánéletében foglalkozott.”

A Szovjetuniót elítélő hírekre Picasso válasza a következő volt: “Vajon a munkások urai még gyáraiknak, és a földművesek birtokosai földjeiknek? Nos ebben az esetben minden egyéb mellékes – egyetlen dolog, ami számít, a forradalom megmentése.”

(Fordította: Schmied Júlia)