Hozzászólás Geoffrey Owen tanulmányához
Teljesen természetes, hogy az a túlságosan nagy kontraszt, ami a kínai valamint az orosz és kelet-európai gazdaságok teljesítményei között mutatkozik, rendkívül intenzív érdeklődést vált ki. A "tranzitológia" irodalma ezek összehasonlítása, elemzése szempontjából is hihetetlen burjánzásnak indult. Az izgató kérdés természetesen Kína sikereinek titka és a követés lehetősége, azaz hogy szerepelhet(ett volna)-e modellként a parancsgazdaságok reformálása számára? Miért volt képes ott túlélni a rendszer a kommunista rezsimek bukását, és megmaradni a reformok útján? Elsietettek voltak-e azok az állítások, hogy a szovjet típusú rendszerek alkalmatlanok a fokozatos reformálásra, és Kína valóban cáfolatát adja-e ennek? Fenntartható marad-e Kína növekedése, és, ezzel összefüggésben is, tapasztalatai valóban példaértékűek-e?
Ilyen és hasonló kérdések tömege merül fel és az ezekre adott/adható válaszok, az ellentmondásos tények ismeretében meglepő az a kategorikusság és kinyilatkoztatásszerű magabiztosság, ahogyan Mr. Owen "A kínai gazdasági reform tanulsága" című tanulmányában (Eszmélet, 31. 67-97.) Kínát példaként szembeállítja az orosz és kelet-európai megoldásokkal. Nem kívánjuk írásán végighaladva számos állítását megkérdőjelezni, csak néhány problematikus kérdésre szeretnénk felhívni a figyelmet.
Térségünkben az évtizedek tapasztalatai alapján is eléggé általánossá váltak azok a vélemények, hogy a gazdaság és a politika szoros kapcsolata miatt a szovjet típusú rendszerek átalakításánál nem lehet szó fokozatosságról, "nem lehet a szakadékot két ugrással átugrani".
A kommunista rendszer radikális lebontására van szükség, széles körű privatizációra, mert a piaci rendszer összeegyeztethetetlen a széles körű és domináns pozícióban lévő állami tulajdonnal. Az érvek között fontos helyet foglal el azon állítás, hogy a fokozatos reformálás esélyt adna konzervatív erőknek, hogy koalíciót hozzanak létre az átalakítás blokkolására. Mindezt cáfolni látszik Kína gyakorlata, ahol fennmaradt a kommunista párt egyeduralma, és a fokozatos reformálás útját követi, aminek lényegét szemléletesen fejezi ki az "átkelni a folyón, kitapogatva a köveket" metafora. Ez azonnal felhívja a figyelmet arra, hogy a kínai reformok eleve nem egy részletesen kidolgozott stratégiát követnek, a tapasztalatokat fokozatosan általánosítják és például a "szocialista piacgazdaság" mint célmegjelölés csak a 90-es években, több mint egy évtizednyi reform után került megfogalmazásra. Az Owen által feltételezett és sugallt világos stratégiai lépés-sorozat kevéssé létezett, Kína a kísérletek sorozatával kereste a megfelelő megoldásokat.
Ugyanakkor azok a bizonyos "kövek" nem egyszerűen csak a reform következő lépéseinek "víz alatti" körvonalait jelentik, hanem a megelőző, a reform előtti időszak felhasználásra alkalmas támasztékait is (erre még visszatérünk).
Logikailag a reformok feladatai lényegében azonosak a volt Szovjetunióban, Kelet-Európában, illetve Kínában: megküzdeni a parancsgazdaság olyan örökségeivel és alapproblémáival, mint az állami tulajdon nyomasztó túlsúlya, a beruházási tőke adományként juttatása, a puha költségvetési korlát, központilag meghatározott árak, amelyek nem tükrözik a keresletet és kínálatot, a belső gazdaság elszigetelése a nemzetközi versenytől és a világpiaci áraktól, a verseny hiánya a termékpiacokon, rossz elosztási hálózatok stb. Ebből következően az átalakítás során jelentkező veszélyek is jórészt azonosak, a fenyegető inflációtól a munkanélküliségen át a csökkenő életszínvonal miatt jelentkező társadalmi elégedetlenségig.
Kína reagálásában a legdöntőbbnek – Owenhez hasonlóan – a fokozatos és rugalmas megközelítést tartják. Nagy óvatosságot tanúsított az árfelszabadításban, az állami vállalatok szubvencionálásának felszámolásában és különösen ezek privatizációjában. Vannak azonban, akik azzal érvelnek, hogy a reformok kezdetén Kína is lényegében sokkterápiát alkalmazott, amikor a gazdaságában igen nagy súlyt képviselő mezőgazdaságban lerombolta a kollektív gazdálkodást az egyéni családi művelés javára. (Az sem mellékes, hogy a vezetés kezdetben a dekollektivizálást, a családi termelési felelősségi rendszert hangsúlyozottan csak a szegény vidékeken akarta engedélyezni. Ezen jórészt a parasztság spontán akciója lépett túl, és a vezetés rugalmassága, stratégiai helyzetfelismerése abban nyilvánult meg, hogy az így előállt helyzetet utólag tudomásul vette és szentesítette. ) Ez nemcsak a mezőgazdasági termelés rendkívül gyors növekedéséhez vezetett, hanem a falusi gazdálkodás diverzifikálásához, sokféle foglalkoztatási lehetőség megteremtéséhez is a szektorból felszabaduló munkaerő számára.
A Kínával foglalkozó szakemberek azonban jól tudják, hogy az egyéni gazdálkodásra való áttérés – sokkterápiával vagy anélkül – sok súlyos problémával terhelt, és távol van az Owen által elképzelt diadalmenettől. Tény, hogy a 80-as évek elején a kommunarendszer gyorsan felbomlott, de 1985-ig formálisan is – utána pedig ténylegesen mindmáig – fennmaradt a paraszt kötelezettsége, hogy az alapvető termékek (mindenekelőtt a gabonafélék, az olajos magvak és a gyapot) meghatározott mennyiségét alacsony áron átadja az állami felvásárlóknak, amelyek részben még ma is uralják a piacot. A föld tulajdonjogát sem kapták meg a parasztok, az változatlanul a kollektíváé maradt. A földtulajdon kérdésének ilyen megoldásából vezeti le Owen a falusi egyenlőtlenségek állítólagos elkerülését. (Az a pongyolaság már szót sem érdemel, hogy a föld tulajdonosaként egyszer az államot – 86. oldal -, majd néhány sorral lejjebb a faluközösséget jelöli meg az általa szintén említett kollektíva helyett, ami egyébként szintén meglehetősen bizonytalan kategória. Azt a kijelentését is nehezen lehet értelmezni, hogy az állami tulajdon a vidéki területeken is domináns maradt – 85. -, majd a termelőszövetkezetek széleskörű fennmaradását sugalló adatokat sorol.) Közismert, hogy falun (is) hatalmas gazdasági egyenlőtlenségek alakultak ki, amit az Owen által – kimondatlanul – igen kedvelt és favorizált kínai párt- és államvezetés is visszaigazol azzal a jelszavával, hogy "egyesek előbb gazdagodnak meg, mások később". A földtulajdon rendezetlensége, bizonytalansága a parasztokat sok esetben visszatartja a beruházásoktól. Nagy a bizonytalanság még az elhatárolásban is a kollektív tulajdonjog és a parasztok földhasználati jogai között, valamint az időtartamot illetően, amíg egy család művelhet egy bizonyos földdarabot (az elméletileg 15 éves, sőt 1993 óta inkább 30 éves szerződési idő ellenére).
Meglepő, és a tényekkel homlokegyenest ellenkező Owen állítása az "árolló" elkerüléséről (83.), hiszen a valóságban ez egyre szélesebbre nyílt már a mezőgazdasági reformok első szakaszában is. Az 1979-84-es években az "árolló" az államnak évi 41,2 és 67,7 milliárd jüan közötti összegeket biztosított, 1985-87-ben pedig az elvonás üteme évenként 15,6%-kal fokozódott és abszolút összege elérte a 104,5 milliárd jüant és a tendencia a későbbiekben is folytatódott. (L. D. Boni, 1991. 36.) Idilli képet kapunk a falu vezetőiről, a káderekről (86.), csak éppen ez is meglehetősen távol van a valóságtól. Még a hivatalos kínai sajtó is tömegével ad hírt önkényeskedéseikről, gazdasági visszaéléseikről. A válságjelenségekkel terhelt általános gazdasági körülményeken túl elsősorban ők voltak a felelősek az 1992-93-ban tucatnyi tartományban bekövetkezett parasztlázadásokért. Egyebek mellett ezek egyik kiváltója az elviselhetetlen (helyi) adóterhek voltak: míg a törvény szerint az állami adó szintje a paraszti jövedelmek 5%-át nem haladhatja meg (és ténylegesen többnyire ez alatt maradt), ezt a szintet a kollektíva és a helyi állami szervek által szedett adók tömege sokszorosan meghaladja, egyes becslések szerint esetenként eléri a 40%-ot. Ezek elképesztő változatosságára önmagában abból is következtetni lehet, hogy a paraszti megmozdulások hatására a központi kormány 1993. júniusig rendeletileg 80 (!) adófajtát, díjat törölt el. A parasztok jogfosztottsága, kiszolgáltatottsága egyúttal a pártállami politikai rendszer alapvető változatlanságának súlyos árára és következményeire is ráirányítja a figyelmet. Nagy a véleményeltérés a jelenlegi szétaprózott, alacsony technológiai/technikai színvonalú paraszti gazdálkodás perspektíváit, termelékenységét illetően, és lehetne sorolni a problémákat, hogy az infrastrukturális körülmények alapvetően alig javultak, gyenge az ellenálló képesség a természeti csapásokkal szemben, nem megfelelő a beruházás a mezőgazdaságba stb. Ez utóbbit illetően Owen a kínai reformok sikerének okát abban látja, hogy átcsoportosított "erőforrásokat a könnyűipar, a mezőgazdaság, a fogyasztói szolgáltatások fejlesztésére". (80.) Nos, ez az átcsoportosítás az említett szélesre nyitott árollón túl úgy nézett ki, hogy míg az 1976-80-as időszakban az összes állami beruházásból a mezőgazdasági célúak 10,5%-ot tettek ki, az 1981-85-ös időszakban ez 5%-ra, az 1986-89-es években pedig 3,1%-ra esett, és csak a 90-es években, a válságjelenségek hatására indult ismét növekedésnek.
Kína sikerének egyik legdöntőbb tényezőjét Owen a privatizáció elmaradásában, a társadalmi (állami + kollektív) tulajdon szerepének fennmaradásában jelöli meg. Az állami nagyvállalatok igen jó teljesítményéről beszél, gondokat csak a kis állami cégeknél lát. (88-89.) Holott a kínai vezetésnek is ez a szektor okozza a legnagyobb fejfájást, mivel rossz hatékonyságú, súlyos adósságokat halmozott fel, a termelési feladat mellett kiterjedt szociális funkciókat is ellát. Míg korábban hivatalosan az állami vállalatok egy harmadát tekintették veszteségesnek, ma már többnyire a felét. 1994 augusztusában 124 ezer állami vállalat felmérése azt mutatta, hogy adóságuknak az aktíváikhoz viszonyított aránya elérte a 75%-ot, és a következő évi, 150 ezer vállalatot érintő leltár hasonló eredményt mutatott. (Ricky Tung, 1996. 44.) Életben tartásuk erősen megterheli a költségvetést, az erre fordított milliárdok (együtt az árszubvenciókkal) az egyik fő oka a visszatérő költségvetési deficitnek. A felesleges munkaerőt az állami vállalatoknál ("kapun belüli munkanélküliség") a legalacsonyabb becslések is 30 millió főre teszik.
A társadalmi (állami) tulajdon változatlan dominanciájának kérdésében is sokkal árnyaltabb képet érdemes felvázolni. Az állam közvetlen gazdasági szerepének csökkentése a reformok egyik fontos célkitűzése. Elvileg ez a csökkenés az állam tulajdonosi, tervezési és gazdaságszervezési szerepére vonatkozhat. A reformok mindezt érintették és 1984 óta a tulajdonosi és a működtetési, igazgatási jogok elkülönítésére irányultak (nem érintve itt a terv és a piac viszonyának kérdéseit). Elméletileg – és gyakorlatilag – ez a jövedelem elosztását, felhasználását érinti, így az állami tulajdonlás "felhígulását" tükrözi és mozgásnak tekinthető a privatizáció felé. Ebben a mozgásban fontos szerepet játszik a részvényes-rendszer, ami a tulajdonlást érinti, és amelynek során mind több és több nem állami tulajdonrész "kerül be" az állami vállalatokba, ilyen módon is előidézve dominanciája csökkenését. Az így bekerülő tőke, technológia a veszteséges, technológiailag elavult nagy állami cégek modernizálását szolgálja. Ez a tulajdon-hibridizáció – és különösen végrehajtásának itt nem részletezhető megoldása – a kínai tulajdonreform megkülönböztető vonása a posztkommunista gazdaságokhoz képest.
A kínai vezetés a privatizáció gondolatának merev elutasításától már eljutott annak korlátozott hatókörű elfogadásáig. Különösen a nem stratégiai szektorokban érvényesülnek a privatizációs intézkedések az "állami tulajdon, de magánműködtetés" formulától a kis állami cégek nyílt privatizációjáig, eladásáig. A tulajdonreformnak ez a része az állam ellenőrzése mellett zajlik, amelynek mélységét és ütemét igyekszik egy sor érdek befolyása alatt kézben tartani. Emellett a gyorsan növekedő külföldi és magánszektor egyrészt fokozatosan csökkenti az állami szektor részesedését a GNP előállításában (míg 1978-ban ez a részesedés 78% volt, mára ez közelít a széles körű államosítást megelőző 1952-es 45%-hoz és az évtized végére valószínűleg 25% körülire csökkent), másrészt előkészíti a pénzügyi alapokat a még ütemesebb privatizáció számára. Ennek potenciális lehetőségét az is jelzi, hogy 1995 végén a lakossági megtakarítások közel 3 ezer milliárd jüant (több mint 350 milliárd dollárt) tettek ki, szemben az állami vállalatok 3500 milliárd jüanra (1993) becsült aktíváival.
Az állam által irányított és többé-kevésbé kézben tartott tulajdonreform mellett azonban egy nehezen tettenérhető, egyéni kezdeményezésű, ugyanakkor igen dinamikus és természetesen jórészt illegális eszközökkel és módszerekkel végrehajtott privatizációs folyamat is zajlik Kínában. Számtalan módja van az állami tulajdon privát kezekbe csatornázásának, ami már az 1993-t megelőző évtizedben becslések szerint napi 100 millió jüan nagyságrendben zajlott, és így mintegy 500 milliárd jüan állami vagyon magánzsebekbe kerülését jelentette. A gyorsuló folyamatnak itt csak néhány módszerét említenénk. Egyre világosabb például, hogy a külföldi tőkebefektetések nem elhanyagolható része mögött hazai állami vállalatok vezetői állnak, akik különböző manipulációs módszerekkel külföldre juttatott hatalmas tőkéket "külföldi befektetésként" visszairányítva hoznak létre közös vállalatokat. (A leginkább kedvelt hongkongi közvetítő "láncszem" mellett egyes feltételezések szerint a magyarországi kínai vállalkozások egy része is hasonló szerepet tölt be. ) Ezáltal nemcsak a tényleges külföldi befektetések összege csökken, hanem a külföldi befektetéseknek kezdettől biztosított kedvezmények révén évente 100 milliárd jüanra becsült adóveszteség éri a költségvetést, de ami a témánk szempontjából most leginkább érdekes, az állami vagyon jelentős része így magánkézbe kerül. A vállalatok át nem ruházható belső részvényeket bocsátottak ki alkalmazottaiknak, amelyek osztalékra jogosítanak, de csak a cégen belülieknek lehetne eladni. Elvileg ezek a cég, közvetve az állam tulajdonát képezik, a dolgozói vásárlás ellenére. Néhány tartomány felmérése azonban azt mutatta, hogy az 1991-92-ben kibocsátott 20 milliárd jüan értékű belső részvénynek már csak 10-20%-a volt belső kezekben, a többi a szabályt megszegve kívülállók kezébe került. (You Ji, 1995. 56-57.) A vállalatok kollektív részvényeket is képeztek, amelynek egyik összetevői például a profit megtartott részéből létrehozott szociális, jóléti alapok. Ezek egyértelműen a gyár aktíváit képezik, mégis sok esetben "társadalombiztosítási részvényekként" vagy "ösztönző részvényekként" ingyen átadják a munkásoknak. Ezáltal elmosódnak a vonalak a szociális jóléti alapok és a tulajdon más kategóriái között, a kollektív részvénytőke a tulajdonjog szempontjából szürke területté válik. Gyakori a szándékos nem-tőkésítés (alultőkésítés) annak érdekében, hogy csökkentsék az állami részek arányát külföldi tőkebevonás esetén. Így például sok gyár csak a nettó könyv szerinti aktívákat veszi számításba, és mellőzi a föld, a nem termelő épületek, létesítmények értékét. Még népszerűbb módszer a "láthatatlan" aktívák, mint a szabadalmak, a szellemi tulajdon figyelmen kívül hagyása. Más egyéb módszerek mellett mindez azt jelenti, hogy bár a részvényes rendszerrel a kínai vezetésnek nem állt szándékában az állami szektor privatizálása, a reform mégis mechanizmusokat hívott életre az állami tulajdon csökkentésére.
A világban mindenhol még a törvényekkel szabályozott, hivatalos politikai áldással végrehajtott privatizációnak is állandó kísérői a visszaélések, a korrupció, ám ezek valószínűleg eltörpülnek azok mellett a kínai esetek mellett, amikor a helyzet jórészt szabályozatlan és maga a hatalom enyhén szólva is ambivalens magatartást tanúsít a privatizációt illetően. Mindez és számos más példa és tény jelzi, hogy a gazdasági folyamatok érvényesítik hatalmukat, és minden erőfeszítés ellenére a kapitalista eszközök és módszerek átvételét nem tudják csak és kizárólag a teljesítmény és a hatékonyság növelésére korlátozni – a "sajátosan kínai színezetű szocializmus" egyre több vonatkozásban kapitalista arculatúvá válik.
Kína eltérő reformútja vizsgálatánál Owen figyelmen kívül hagy egy lényeges szempontot: éppen a reformtapasztalatok hívták fel nagy nyomatékkal a figyelmet a megelőző időszakban kialakult különbözőségek fontosságára. Vagyis a rendszerek említett alapvető azonosságai mellett olyan lényegi különbségek is léteztek, amelyek döntő módon befolyásolják a reformok végrehajtását, azok ütemét és eredményeit. Mivel ezt már más hozzászólók is hangsúlyozták, lehetőleg eddig nem vagy kevéssé exponált tényezőkre igyekszünk a figyelmet ráirányítani.
A leggyakrabban említett és legszembetűnőbb a szektorok fajsúlyának különbsége: míg Kínában az aktívak 75%-a dolgozott a mezőgazdaságban, a Szovjetunióban és a kelet-európai országokban nagyjából ugyanennyi az iparban. Ebből következően Kínában az extenzív fejlődés egyes tartalékai még a reformok megindulása utáni időszakban sem merültek ki. Egy további, a reformidőszak lépéseit alapvetően befolyásoló különbség, hogy míg a Szovjetunióban és az európai volt szocialista országokban lényegében a városi és falusi lakosság egészére kiterjesztették a társadalombiztosítást, az Kínában főleg csak a városi állami szektor dolgozóit (a munkaerő mintegy 20%-át) fogta át. Arról már van némi fogalmunk, hogy ezen jogok egyes részeinek visszavétele is mekkora fájdalmakkal járt! Vagy hol rendelkeznek térségünk országai olyan kiterjedt, a vállalkozásokban élenjáró gazdag és az anyaországhoz kötődő emigrációval, mint a kínaiak? (Például Thaiföldön a kínai származásúak a népesség 12%-át teszik ki, de a magánszektor több mint felét ellenőrzik.) Olyan hihetetlen gazdasági dinamizmust felmutató környezet sincs itt, mint az ázsiai-csendes-óceáni régió. Az is lényeges eltérés, hogy a reformok kezdetén Kínának nem volt külső (és belső) államadóssága.
A Szovjetunióhoz/Oroszországhoz képest az egyik lényeges különbséget az alapszintű társadalmi szervezetekben, különösen a családi és rokonsági struktúrákban találhatjuk meg. Nem is olyan régen még széles körű egyetértés volt abban, hogy a kínai család a gazdasági fejlődés akadályát képezi (korábban Max Weber is így értékelte), mára viszont éppen ellenkezőleg, a fejlődés motorjának tekintik, a teljesítmény és a motiváció fontos forrásának. Ilyen drámai változások következtek volna be a kínai család jellegében? Valójában inkább arról van szó, hogy a kínai családok mindig nagy változatosságot mutattak, a legtöbb egy fajta vegyüléke a fejlődésre kedvező, illetve kedvezőtlen tendenciáknak. Hogy ezen tendenciák közül melyik válik dominánssá, az döntően a külső erők és intézmények természetétől függ. Ebből a szempontból lehet összevetni a szocialista időszak hatását a kínai és a szovjetunióbeli, kelet-európai családokra. Kínában a hatás lényege abban összegezhető, hogy ez az időszak a legtöbb családi kötelék és kötelezettség megerősítését hozta, azzal a tulajdonképpen pozitív módosulással, hogy lazult a családok idős tagjainak hatalma. A mezőgazdaság kollektív szervezetei például latens módon jórészt a rokonsági kötelékek mentén szerveződtek. A városokban némileg más volt a helyzet, de például a családok különböző generációi a lakáshiány miatt is együttélésre kényszerültek, és főleg az olyan válságos időszakok, mint a "nagy ugrás" és a kulturális forradalom, a túlélés érdekében még szorosabbra fűzték a családi, rokonsági kötelékeket.
Ezzel szemben a Szovjetunióban a szocialista időszak (ráadásul ott 70 évről van szó!) inkább lazította a családi kötelékeket, és a nyugati társadalmak individualista családi orientációjához közelítette. A vidéki munkaerő tömeges toborzása, a fiatalok városba áramlása csak tovább erősítette ezt a tendenciát. Kínában a reformidőszakban az erős családi lojalitásokat sikeresen lehetett mozgósítani a gazdasági dinamizmus érdekében. Legyen szó akár a különböző vállalkozásokról, akár a hongkongi, tajvani és más "tengerentúli honfitársak" családi kötelékek által is mozgatott befektetéseiről. Természetesen a családi rendszer eltérései csak az okok egyike Kína gazdasági sikerében, sőt, valószínűleg nem is a legfontosabb.
Az előzőnél bizonyára lényegesebb "lépőköve" a kínai reformoknak az a maóista örökség, hogy az akkori évtizedekben a tervezés, beruházás és anyagelosztás sokkal nagyobb fokú regionális decentralizációja alakult ki, mint bármely más szocialista ország esetében. Ez párosult nemcsak a decentralizált ipartelepítéssel, hanem a falusi iparnak már a reform előtti kiépülésével, aminek eredményeként Kína a reformok kezdetén 1,5 millió kommuna- és brigádvállalattal rendelkezett, amelyek több mint 28 millió embert foglalkoztattak. Így az ipar földrajzilag nemcsak egyenletesebben oszlott meg az országban, de ami hatásában sokkal fontosabb: tulajdonjoga és ellenőrzése is egyenlőbben oszlott meg a kormányzati hierarchia különböző szintjei között. Ma már eléggé egybehangzóan az a vélemény, hogy a kínai gazdaság ezen decentralizációja képezi a kínai reformok működésének egyik fontos strukturális tényezőjét.
A reform hatalmas ösztönzést adott a helyi kormányok gazdasági, vállalkozói tevékenységének, mivel nagyfokú fiskális önállóságuk mellett a mezőgazdaság egyénivé alakulása után ezen vállalkozások nélkül lényegében bevételi forrás nélkül maradtak volna. Mivel meghatározták részesedésüket az adóbevételből, és jogokat adtak nekik a pénzügyi többlet vagy maradék megtartására, a helyi vezetők jövedelme és karrierje szorosan kapcsolódott falusi vállalataik sikeréhez. Falusi szinten ebben a párttitkárok játsszák a meghatározó szerepet, de ez a gazdasági tevékenység aligha tekinthető már szokásos kommunista politizálásnak. A helyi kormányok hivatalnokai minden módon részt vesznek a vállalatok munkájának elősegítésében, a tőkéket és hiteleket szabadon átcsoportosítják a tulajdonukban lévő vállalatok között, mindenekelőtt a legtöbb hasznot ígérő vagy a legnagyobb presztízsű vállalathoz. Mindezzel a tevékenységgel a helyi kormány már nem egyszerűen ügynöke, alárendelt adminisztratív láncszeme a központi hatalomnak, hanem közvetlen tulajdonos és vállalkozó. A maóista időszakból megmaradt (sokszor személyében is azonos) erős politikai infrastruktúra tehát a reformidőszak új gazdasági ösztönzésére a vidék gyors iparosításának, vállalkozásai ösztönzésének fő szereplőjévé vált. Miközben más átmeneti gazdaságokban a központosított tervgazdálkodás rendkívül rossz tapasztalatai miatt az államot, a kormányt igyekeztek gyorsan eltávolítani a gazdaságból, Kína egy olyan megoldást mutat, ahol az "állam vagy piac" megközelítés helyett a kettőt inkább kölcsönhatásában próbálták meg kezelni ("az állam orientálja a piacot, a piac szabályozza a vállalatot").
Az ország sajátosságaira alapozva a kínai vezetés nem alkalmazta az "átmeneti ortodoxiát", amit annál az alapvető különbségnél fogva sem tehetett, hogy míg másutt a kommunista rendszerek összeomlottak, Kínában erre nem került sor. Míg máshol a gazdasági reformok fontos politikai célja volt a kommunista hatalom lerombolása, Kínában a fokozatos reformok éppen a túlélését kívánják szolgálni. (Csaba L., 1996.) Kína ezért is meríthetett ihletet egyes kelet-ázsiai diktatúrák fejlődési modelljéből, ahol csak a modern gazdasági alapok megteremtése után került sor fokozatosan a politikai liberalizációra, az egypárti diktatúra feladására. A kínai vezetés óhajtja az eredményt, de szeretné elkerülni az ilyen szükségszerű következményeket. Ez már önmagában bizonytalanságot okoz a kínai reformok értékelésénél, amely egyébként is felvet olyan kérdéseket, hogy mennyire vált fenntarthatóvá ez a fejlődés, visszafordíthatatlannak tekinthető-e már a folyamat, egy hasonló reformfolyamat sikeres lehet-e Kínán kívül, vagyis levonhatók-e általánosítható tanulságok Kína eléggé egyedi példájából.
Különösen a kezdeti szakaszban a sokféle termelés, vállalkozás viszonylag kevés szakértelmet, indulási költséget igényelt, a belépési korlátok alacsonyak voltak. Pesszimista vélemények szerint a reform legnehezebb feladatai még hátra vannak, mindenekelőtt ami az állami vállalatok és a pénzügyi szektor reformját illeti. Ez nagy valószínűséggel növelni fogja a városi munkanélküliséget, ami hozzádadódik a vándormunkások most is százmilliót meghaladó tömegéhez, továbbra is fenyegető veszély az infláció, a részleges reformok pedig új lehetőségeket teremtenek a korrupció számára. Az optimista megközelítés szerint – amit táplál a 90-es évek gyors növekedése és a piaci viszonyok látványos fejlődése – a gazdaságban már mély strukturális változások mentek végbe, a folyamat visszafordíthatatlanná vált. Ezen nézet szerint jó "választás" volt a politikai változások elkerülése, így "csak" a piacgazdaságba való átmenet feladataival kellett megbirkóznia, szemben a rendszerváltó országokkal, ahol egyidejűleg egy stabil és hatékony demokrácia kiépítését is meg kell oldani. Más kérdés, hogy távolról sincs egyetértés abban, mennyire tekinthető szilárdnak Kína politikai rendszere (elegendő a központi hatalom eróziója körüli vitákra utalni), mit eredményez a gazdasági és a politikai intézmények kölcsönhatása, illetve a gazdasági reformok milyen várható hatással lesznek a politikai struktúrára, intézményekre.
Végül a számtalan különbség és öröklött sajátosság nagyon megnehezíti, hogy Kína megoldásából következtetéseket és tanulságokat vonjunk le az átmeneti gazdaságok számára. Kérdésessé teszi, hogy a reform hasonló megközelítése sikeres lehetne-e másutt. Nem tűnik tehát túlságosan megalapozottnak a "tanulni a kínai reformtapasztalatokból" felszólítás – ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy Kína ne szolgálhatna bizonyos általánosítható tanulságokkal (ezekre l. Csaba L., 1996.).
Owen által afféle következtetésnek szánt befejező, Demokrácia, tervezés, piac című fejezettel igazából nem lehet sokat kezdeni. Itt nemcsak az lesz egyértelműen nyilvánvaló, hogy Kína ürügyén fejtegetései egy prekoncepciót szolgáltak, a rendszerváltás, de lényegében a piacgazdaság elutasítását, hanem a valóságtól már teljesen elrugaszkodó kijelentéseket tesz: "a munkásosztály számára lehetővé vált, hogy megerősítse szövetségét a parasztsággal és a városi kispolgársággal"; "a munkásosztályt és a kispolgárságot bevonták a tervezési folyamatba és az eredmények ellenőrzésébe". Vagy mire gondolhat, amikor arról beszél, hogy a regionális különbségek növekedésének negatív tendenciáit az állam akkor tudja ellensúlyozni, "ha képes lesz rávenni a lakosságot (?) arra, hogy közvetlenül döntsön az erőforrások régiók és szektorok közötti elosztásáról".
És végül: "Kína példája azt mutatja, hogy a világ egyik legszegényebb országa is képes lehet a kapitalizmus meghaladására, mégpedig a történelemben példátlan gyorsasággal." Ha valami zajlik Kínában, az nem a "kapitalizmus meghaladása", mint Owen feltételezi. A megindult gazdasági átalakulások valódi piacgazdaság kialakulása felé mutatnak, és a vezetésnek mind kevésbé van más alternatívája, mint ennek a fejlődésnek a vezénylése, sorra feladva korábban kikezdhetetlennek tűnő tételeit. A jelenlegi politika folytatása mellett Kína nagyjából azonos utat járhat be a végeredményt tekintve, mint sikeres szomszédai ("nagy tigrissé" válhat). Vagyis Kínának "optimális" esetben meglehet az esélye arra, hogy egy fejlődési szakasz végén felesleges és kiüresedett díszítő elemmé válik a piacgazdaság elé illesztett "szocialista" jelző.
Irodalom
Jan Adam (1996): Kína átalakulási stratégiájának tanulságai. Külgazdaság, 7-8. sz. 89-101.
L. D. Boni (1991): Iszcserpani li vozmozsnoszti szemejnogo podrjada. Problemi Dalnyego Vosztoka, 1. sz. 35-42.
Csaba László (1994): A Tienanmen tér bája. Hozzászólás K. Griffin és A. R. Khan Átmenet a piacgazdaságba c. cikkéhez. Közgazdasági Szemle, 9. sz. 802-806. A vita folytatásához l. Közgazdasági Szemle, 1995. 7-8. sz. 754-765.
Csaba László (1996): A kínai és a kelet-európai átalakulás összehasonlítása. Európai Szemle 3. sz. 67-85.
Marshall I. Goldman (1993): The Chinese Model: The Solution to Russia's Economic Ills? Current History, Okt. 320-240.
Griffin, K. – Khan, A. R. (1994): Átmenet a piacgazdaságba. A kínai út tanulságai Oroszország és Kelet-Európa számára. Közgazdasági Szemle, 5. sz. 391-410.
Jordán Gyula (1993): Kína az 1990-es években. Szocializmus kínai jellemzőkkel, szocialista piacgazdaság, vagy… Társadalmi Szemle, 7. sz. 39-49.
Jordán Gyula (1996): A privatizáció Kínában – tények és feltevések. Közgazdasági Szemle 1. sz. 45-57.
Peter Nolan – Robert F. Ash (1995): China's Economy on the Eve of Reform. The China Quarterly, 144. sz. 980-998.
Louis Putterman (1995): The Role of Ownership and Property Rights in China's Economic Transition. The China Quarterly, 144. sz., 1047-1065.
Thomas G. Rawski (1995): Implication of China's Reform Experience. The China Quarterly, 144. sz. 1150-1173.
Tálas Barna (1991): Economic Reforms and Political Reform Attempts in China, 1979-1989. Berlin, Springer-Verlag.
Tálas Barna (1994): A kínai kommunisták újabb "hosszú menetelése" a szocialista piacgazdaság felé. Budapest Bank Tanulmányok, 18. sz.
Ricky Tung (1996): Obstacles Hindering the Establishment of a Modern State-owned Enterprise System is Mainland China. Issues and Studies, Febr. 32-51.
Andrew G. Waler (1995): China's Transitional Economy: Interpreting its Significance. The China Quarterly, 144. sz. 963-979.
You Ji (1995): Corporatization, Privatiization, and the New Trend in Mainland China's Economic Reform. Issues and Studies, Ápr. 28-61.
