A közép-amerikai környezetet számos veszély fenyegeti, ám ezek közül is a legközvetlenebb az a bulldózerekkel és lombtalanítókkal folytatott háború, amely egyaránt támadja a természetet és az emberi életet. Az alábbiakban Pip Hinman tudósít a régió fejleményeiről, s egyúttal bemu­tat néhány, a válság ellenére is reményteli helyi kezdeményezést.

*

Közép-Amerika ökológiai sokfélesége világviszonylatban is egyedülálló. A morpho-lepke kékes csillogásától a panamai esőerdőkben a legendás guetzalig, amelynek ritka árnyéka beleég Guetamala hegyvidékének kö­débe, a régió természeti jelenségei több generációnyi természetkedvelőt kápráztattak el. Hosszú időn keresztül e zsúfolt földnyelv hídként és át­meneti zónaként szolgált a trópusi és a mérsékelt égövi életformák szá­mára Észak- és Dél-Amerika között. A világon csak itt megtalálható több mint ezer növényfajta orvostudományi és mezőgazdasági kincseket rejt.

Évek óta szenved e térség az erdőirtások, a talajerózió, a rovarirtók és az ipar szennyezése okozta ökológiai pusztítástól. Most azonban Kö­zép-Amerika környezete egy még közvetlenebb veszéllyel kénytelen szembenézni. A Panamától Guetamaláig fegyvereket halmozó hadsere­gek órák alatt megsemmisíthetik azt a természeti szépséget, amelynek több ezer év kellett, hogy létrejöjjön. A bombák, bulldózerek és lombtalanítók, amelyek oly központi szerepet játszottak Vietnamban, most újra színre lépnek a világnak ebben a részében.

Háború és nyomor

A legszörnyűbb pusztítás El Salvadorban ment végbe, ahol az eredeti trópusi erdőknek több mint 95 százaléka tűnt el, s az országnak ma már kevesebb mint 7 százaléka erdős. A Farabundo Marti Nemzeti Felszabadítási Front (FMNL) elleni harcában az Egyesült Államok által támoga­tott salvadori hadsereg az USA vietnami felperzselt föld taktikájához ha­sonló eljárásokat alkalmazott Csupán egyetlen tartományon belül 12 200 hektárnyi területet pusztított el a bombázás okozta tűz, és lombtalanítók­kal permetezték azon hegyvidéki területek erdőit, ahol az FMNL-harcosok menedékre leltek.

Ugyancsak a felperzselt föld taktikáját alkalmazza a guetamalai had­sereg a főként indián közösség okozta zavargások ellen, s a tizenöt éves polgárháború Nicaraguában súlyos gazdasági válságot eredmé­nyezett, amely ellehetetleníti a környezetpusztítás elleni védekezést.

A kétségbeejtő nyomor ugyancsak jelentős tényezője a térségben végbemenő környezetpusztításnak. A földnélküli parasztok (campesinos) erdőket vágnak ki, hogy így csináljanak helyet a mezőgazdaság­nak, ám az erdők lombozatában tartalmazott tápanyagok elvesztése in­stabillá teszi a talajt, úgyhogy számos ilyen farmot csakhamar kénytele­nek feladni. Másutt a campesinók olyan meredek lejtőkön kísérlik meg a növénytermesztést, hogy munkájuk közben gyakorta karókhoz kell kö­tözniük magukat, nehogy lecsússzanak. Az eredmény, természetesen, nagybani talajerózió. Becslések szerint El Salvadorban ez az országnak körülbelül 77 százalékát érinti, míg Costa Ricában az ország 41 száza­lékáról állítható, hogy kisebb vagy súlyosabb mértékben szenved a talaj­eróziótól.

Ugyanakkor a pusztítás mindaddig nem maradhat abba, amíg a mezőgazdaságilag használható földek túlnyomó része a vagyonos elit tulajdonában marad. Guetamalában a művelhető földterület 80 százalé­ka a lakosság 2,1 százalékának tulajdonában van, El Salvadorban a „14 família" néven ismert elit 60 százalékot birtokol, Hondurasban pedig a lakosság 44 százalékának egyáltalán nincs földtulajdona.

Kártevőirtók és szarvasmarha

A szarvasmarha-termelés (az észak-amerikai piacra) riasztó méretű er­dőpusztulást okoz. A jelenlegi trendek alapján a következő éves pusztu­lási adatokkal számolhatunk: 900 négyzetkilométer Guetamalában, 800 Hondurasban, 600 Costa Ricában, 500 Panamában. Míg Costa Ricában a lakosság többsége éhezik, hatalmas földterületeket különítenek el, hogy olyan virágokat termesszenek rajtuk, amelyeket naponta szállíta­nak repülőgéppel New York nagy éttermeibe.

A vízszennyezés okozta gyomorfertőzés és bél-rendellenességek al­kotják a legjelentősebb halálokot Belize, Guetamala, Honduras és Nica­ragua alultáplált lakossága körében. A víz által hordozott fertőzések Hondurasban a halálozás 12 százalékáért felelősek

Az 50-es években megindult fellendülés a gyapottermelésben a rop­pant mérgező organofoszfátok, illetve olyan perzisztens organoklorinok nagybani használatához vezetett, amilyen például a DDT. A 60-as évek­re Közép-Amerika vált az Amerikából importált kártevőirtók egy főre jutó legmagasabb fogyasztású felhasználójává, s egy 1976-ban elvégzett felmérés azt mutatta ki, hogy Honduras és Guetamala vezetik a világ­ranglistát a kártevőirtók okozta mérgezések területén. A Közép-Ameriká­ban alkalmazott kártevőirtók kb. 75 százalékát az USA-ban már betiltot­ták

A nicaraguai kísérlet

A 80-as években a nicaraguai sandinista kormány komoly erőfeszítése­ket tett annak érdekében, hogy radikálisan csökkentse a kártevőirtók al­kalmazását, és lelassítsa az erdőirtás mértékét. A széles körre kiterjedő föld-újraelosztási program jelentősen csökkentette mind az erdőirtást, mind a talajerózió mértékét, a kormány pedig támogatást nyújtott a kör­nyezetvédő szervezetek konzervációs kezdeményezéseihez és olyan, helyi közösségeken alapuló programokhoz, amelyek a földművelés öko­lógiailag is megfelelő módszereinek bevezetését célozták.

Ahogy azonban megerősödött a harc az USA támogatta kontrák el­len, e környezetvédelmi kezdeményezések forrásai kiapadtak, s a sandi­nisták mára különben is kihullottak a hatalomból.

A Managua-tó vize, amelyet súlyosan szennyez a Managuából szár­mazó tisztítatlan szennyvíz illetve az USA-beli Penwalt cég által bele­eresztett nagymennyiségű higany, lassan beleszivárog a város ivóvíz el­látási rendszerébe. Túl ezen, amerikai cégek azt tervezik, hogy az or­szág atlanti partjai mellett mérgező pernyét és nukleáris hulladékot bo­csátanak a tengerbe.

Ki a felelős?

A közép-amerikai környezetpusztításért a felelősség jelentős része azon kormányokat terheli, amelyek lehetővé teszik, hogy a destruktív tenden­ciák korlátlanul növekedhessenek. El Salvadorban és különösen Guate­malában az USA-kormány közvetlen segítséget nyújt a hadseregnek az ökocidium végrehajtásában. Valamennyi közép-amerikai országra igaz, hogy a gazdag földtulajdonosok folytatják a régió természeti erőforrása­inak kizsákmányolását, ügyet sem vetve a jövőre.

Másfelől azonban, a közép-amerikai gazdasági fejlődés mintáját jó­részt az észak-amerikai piac szükségletei határozták meg (európai és japán kereskedők illetve befektetők jelenléte mellett). A nemzetközi ban­kok, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap kétségbeejtő következmé­nyekkel járó fejlesztéseket finanszíroztak Az Egyesült Államok bőkezű támogatást nyújtott az olyan rezsimeknek, amelyek csaknem kizárólago­san a vagyonos eliteket képviselik. Példa erre az USA napi 1,5-2 millió dolláros katonai támogatása a salvadori hadseregnek.

Világos, hogy szinte mit sem lehet tenni a válság ellen, míg meg nem oldódnak a katonai konfliktusok, s véget nem ér a térségben a külső be­avatkozás. Ugyanakkor a pozitív helyi kezdeményezések nemzetközi tá­mogatást igényelnek, különösképpen Nicaraguában, ahol a kormányvál­tozás számos biztató programot és tervet sodort veszélybe.

(Ford.: Várkonyi Gábor)

Green Left Weekly, 63-64.

Azok az alapvető változások, amelyek jelenleg Közép- és Kelet-Euró­pában végbemennek, keleti és nyugati formájukban egyaránt a legna­gyobb kihívást jelentik társadalmaink számára ebben az évszázadban. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a kapitalizmus megnyert egy fontos csa­tát – ám felmerül a kérdés: vajon valóban megnyerte-e a háborút is, ahogyan intellektuális szószólói közül oly sokan állítják? Mostanáig a Nyugat társadalmai meglehetősen hosszú ideig a korábbi „szocialista világgal" való, rendszerek közötti versengés keretein belül fejlődtek. Ennek az antagonisztikus világrendszernek most vége, s ez számos új kérdést vet fel, amelyeket sürgősen meg kell vitatnunk: milyen követ­kezményekkel jár, hogy ez a versengés véget ért? Vajon megkísérli-e a „nyugati rendszer", hogy azt a hegemonikus és hatalmi logikát, ame­lyet a harmadik világgal való viszonyában mindig is követett, kiter­jessze Kelet-Európára is, arra törekedve, hogy a régiót – miután az el­veszítette versenyképességét – „második világként" egy új alárendelt helyzetbe kényszerítse? Azaz a meggyengült Közép- és Kelet-Európá­val való kapcsolatai kezelésének „erőpolitikai" útjaként a zárt határok­nak, a társadalmi és politikai kirekesztésnek, a soviniszta kampányok­nak és a nyugati társadalmakon belüli demokratikus szabadságjogok csökkentésének stratégiáját fogja-e követni? Másfelől, még ha erre megvolna is a spontán tendencia és a politikai akarat, egyáltalán képe­sek lesznek-e ezek az országok arra, hogy így tegyenek? Lehet-e meg­felelően tömöríteni a nyugati társadalmakat egy ilyen neokolonialista elképzelés körül? Nem fog-e a feladat nagysága valamiféle kooperatív gondolkodást kikényszeríteni legalább néhány vezető nyugati politikus esetében? Nem lesznek-e jelentős ellenzékek és ellenmozgalmak egy ilyen felelőtlen politikai stratégiával szemben a nyugati társadalmak­ban?

Másfelől mit jelent ez a nagy kihívás egy összeurópai léptékű, po­litikailag járható alternatív politikai program kidolgozása szempontjá­ból? Félre fogja-e tolni Közép- és Kelet-Európa újjáépítésének feladata azokat a sürgető feladatokat, melyek benne rejlenek az emberiség előtt álló globális kihívásokban? Nem fogják-e a „posztsztálinista" stratégiákkal kapcsolatos közelgő konfrontációk meggyengíteni vagy akár meg szüntetni az ökológiai és a társadalmi emancipációs követelések ha­sát az európai társadalmakra?

1

Az úgynevezett „létező szocializmus" vége Közép- és Kelet-Európá­in, azzal, hogy megnyitotta az utat a demokráciára és egyéni szabad­ágra Irányuló követelések előtt, egyszersmind – ahogyan a jelenlegi események Jugoszláviában, Grúziában és másutt megmutatták – kiengedte az etnikai és nacionalista-soviniszta agresszió gonosz szellemeit abból a palackból, amelyet eddig mintegy lepecsételve tartott a korábbi állami represszió. Ez ismét egészen drámai módon mutatta meg, hogy mind a demokrácia, mind az egyéni, szabadság erőtlen érték, önmagukban elégtelenek egy új társadalmi és kulturális közösség felépítéséhez, posztsztálinizmus alkonyán a közép- és kelet-európai népek nem csak túlhaladták a hatalom és elnyomás egy politikai és társadalmi rendszerét, hanem ugyanennek a folyamatnak során el is vesztettek valami alapvető dolgot: bármifajta reményt arra, hogy az emberiség kreatív képességei kiterjeszthetők azokra a társadalmi struktúrákra is, melyek életmódját formálják. A „reálisan létező szocializmus" bukása a nyugati társadalmakban is mély visszhangra talált: a kapitalizmuson alapuló „modern polgári társadalommal" szembeni alternatívának rész­ben a puszta eszméje is diszkreditálódott, de ha nem, akkor is sokkal nehezebb elgondolni. Azoknak az erőknek, amelyek meg vannak győződve a társadalmi emancipációért folytatott hagyományos harc folytatásának szükségességéről, nemcsak a mélyen átalakult valósággal kell szembenézniük, miután a „rendszerek közötti versengés" megszűnt politikai és gazdasági világrendszer hatékony tényezőjének lenni, egyszersmind át kell gondolniuk a társadalomkritika alapfogalmaira, elméleteire és cselekvésmódjára vonatkozó saját hagyományaikat is, az alapvető emberi értékekhez való közelítésmódjukat, a társadalmi moz­galmaknak és az intézményes politikának az igazi jelentőségét és lehetséges hatását.

Összegyűjtve a szükséges erőt, akaratot és intelligenciát e feladat felvállalásához – ha valóban az a szándékunk, hogy ismét megalkossuk társadalmi emancipáció egy új perspektíváját, és felvázoljuk az emberiség tartós globális problémái megoldásának követelményeit – radi­kálisan új módon keli szembenéznünk a történelmi valósággal, legelemibb kiindulópontjuktól kezdve át kell építenünk politikai stratégiáin­kat, éppúgy, mint elméleti megközelítéseinket.

2

Igen könnyen lehetséges, hogy azok a politikai alapelvek, amelyek legtöbb posztsztálinista társadalomban előtérbe kerültek – a demokrácia, az egyéni emberi jogok, a nemzeti önrendelkezés követelése és piaci mechanizmusok zavartalan működése – semmi mással sem helyettesíthetők. Mégis, minthogy túlhangsúlyozódik bennük a puszta t járásmód mozzanata, önmagukban nem elégségesek arra, hogy felvázoljuk belőlük egy olyan, a korábbiaktól lényegében eltérő társadalommodelljét, amely képes emberi szempontból kielégítő választ találni fő világproblémákra, melyekkel az emberiség egyre sürgetőbben m szembe. Márpedig itt a feladat nem kevesebb, mint egy ökológiai szer pontból elfogadható újratermelési mód megalkotása; az emberiség megbékélése saját jövendő nemzedékeivel és a nem-emberi fajokkal; egy igazságos és konszenzuson alapuló nemzetközi gazdasági, politika és kulturális rend kialakítása, mely mentes a háború, a függőség és az elszegényedés veszélyeitől; a nemek és nemzedékek közötti viszony egyenlőségelvű átalakítása, mint az aluiról jövő népességszabályozás konszenzuson alapuló formájának előfeltétele; a kölcsönös elfogadás kulturális miliőjének kifejlesztése, ahol a különbözőséghez való jogot bőrszínre, etnikai és kulturális háttérre vagy szexuális beállítottság, való tekintet nélkül minden ember alapvető jogának tekintik, és ahol az arra való igény, hogy egy térben-időben meghatározott specifikus emberi közösséggel azonosuljunk, megszűnik a mások kirekesztésére es diszkriminálására való motivációnak lenni.

Annak ellenére, hogy mind Nyugaton, mind Keleten jelenleg a de­mokráciának a tekintélyuralmi gyakorlat felé való visszafejlődésére mutatkozik tendencia, aligha tekinthető bebizonyítottnak az a feltétele­zés, hogy a jövőben ne lenne semmiféle olyan mozgalom egy alternatív társadalom megteremtése érdekében, amely lényegében ugyanazokat az új kérdésfeltevéseket és módszereket mutatja majd fel, mint ame­lyek az 1980-as évek társadalmi mozgalmaiban e feladatok növekvő tudatosodását jelezték; az ökológiai mozgalomra gondolunk, a feminis­ta mozgalomra, a békemozgalomra, a polgárjogi mozgalomra, a nem­zetközi szolidaritási mozgalomra, a faji és nemzeti-soviniszta kirekesz­tés elleni aktív szolidaritási mozgalomra. A gazdasági alternatívákat, az ökológiai követeléseket és a társadalmi emancipáció igényét alulról szerveződő friss szövetségek még kialakítandó formájában kell kombi­nálnunk, amelyben megteremtődhet az önaktivizálás és az ellenjavasla­tok újfajta egyensúlya.

3

Nem lehet többé egyetlen centrális probléma, egyetlen szabadalmazott kapcsolókar", amelynek a megrántása valamiképpen átállítja az összes többit is. Az alapvető és másodlagos ellentmondások közötti különb­ségtétel ideje lejárt. Mégis, az alternatív társadalomba való átmenet több és más lesz, mint egyszerűen az uralkodó „fejlődési modell" peri­odikus változásainak egyike, mivel strukturális változásokat fog magá­val hozni a társadalom összes főbb dimenziójában, átfogó hatását te­kintve pedig átmenetet jelent egy másik újratermelési módhoz.

Á jelenlegi, globális dereguláció irányába mutató tendenciák sem­milyen értelemben sem jelentik részét a jelenlegi civilizációs válság bármiféle előrelátható megoldásának. Éppen ellenkezőleg, maga a köz­ponti probléma nyilvánul meg bennük. A jelennek azt a fenyegető ve­szélyét, hogy visszaesünk a neoliberális destabilizáció, a tekintélyelvű „törvény és rend" politika, a nemzeti-soviniszta „etnocentrizmus" vagy az eltűnésre ítélt technokratikus hatalmi struktúrák (mint a kato­nai-ipari komplexum) visszaállítására tett kísérlet korszakába, semmi­lyen más, kevésbé igényes politikai megközelítéssel nem válaszolhat­juk meg hatékonyan, mint itt és most megvalósítható átfogó politikai alternatívák kidolgozásával.

4

A szükséges többdimenziós átmenet egy alternatív társadalomba többé nem lehet egyetlen, „a történelem szubjektumaként" működő centrális cselekvő tényező műve. Nem lehet továbbá az ilyen történelmi szubjek­tumok valamilyen szervezett szövetségének műve sem. Az átmenet szükségképpen a kialakulóban lévő strukturális változások és a kü­lönböző politikai ágensek mint „történelmen belüli cselekvők" ver­sengő, ha nem éppen egymással ellentétes stratégiáinak együttes eredménye lesz. Ez nem zárja ki, inkább magában foglalja a lehetséges szövetségek és középtávú közös politikai programok tudatos kialakítá­sát, bár ezek korlátozott lehetőségeinek fokozott tudatosítása mellett. Sem egyetlen tematika vagy érdek, sem egyetlen típusú (önszer­veződés nem lehet elégséges alapja önmagában egy alternatív fejlődés­nek, egy más társadalom felé vezető átmenetnek. A társadalmi élet alapszintjén működő társadalmi mozgalmaknak, strukturálisan gyenge helyzetben lévő csoportok érdekvédelmi szervezeteinek (szakszerveze­tek, fogyasztói szövetségek), kulturális kezdeményezéseknek és politikai szervezeteknek egyesíteniük kell erőfeszítéseiket, hogy elérjenek vala­mit, aminek következményei eléggé messzire hatnak, hogy együtt dol­gozzanak az emberiség problémáinak és küszöbönálló feladatainak megoldásán.

5

Bármilyen lehetséges átmenet egy ilyen alternatív társadalomba, az emberi társadalmak történelmi életfolyamatainak különböző dimenzió­iban végbemenő, nem egyidejű, egyenlőtlen és egyenetlen fejlemények konfigurációjának eredménye lesz. Minden nemzeti vagy etnikai kö­zösségnek elvben magának kell meghatároznia azt a specifikus „mó­dot" és „ütemet", amellyel a maga részéről hozzá kíván járulni az átfo­gó folyamathoz.

Ez nem zárja ki a nemzetközi együttműködést és szolidaritást mind a kormányzati, mind az autonóm alapszinteken, ellenkezőleg, különös­képpen lehetségessé és szükségessé teszi mint annak előfeltételét, hogy a központi döntések meghozatalához szükséges hatalmat – és az ésszerű meghozásukért való felelősséget – a döntések által valósá­gosan érintett emberek kezébe adjuk, valamint hogy a területi „nemzetállamok" hatalmának jelentős része a területeiket átfedő regionális társadalmi és kulturális közösségekhez kerüljön.

Új internacionalizmust kell kialakítanunk, amely különbözni fog az „univerzalizmus" hagyományos eurocentrikus és patronáló jellegű for­máitól, anélkül, hogy feladná azt az alapvető gondolatot, miszerint az egyetemes emberi értékek szükségszerű részét képezik egy olyan elfo­gadható világrendnek, amelynek valamennyi emberi kultúra közötti, egyenlő feltételek alapján folyó párbeszéd eredményeként kell kialakulnia.

Mivel nincs „egyetlen legjobb út" egy alternatív újratermelési módhoz, a „különbözőséghez való jognak" érvényesülnie kell a kultúrák között éppúgy, mint az emberek között, egy olyan valós feltételrendszerben, amelyre az emberi jogok megőrzése, a gazdasági racionalitás egy kontrollálható formája jellemző, amelyben – egy békés és egyenlőségelvű világrend keretein belül – széles körben működő de­mokratikus eljárások érvényesülnek, és megszűnik a nemek valamint a nemzedékek közötti viszony diszkriminatív struktúráinak újrater­melődése.

6

A társadalmi mozgalmak lesznek az öko-szocialista társadalmi változá­sok mögött álló hajtóerők. Formáik és céljaik különbözősége meg fog­ja zavarni azokat, akik a valóságot a régi emlékek és dogmák szemüve­gén keresztül nézik.

Néha azt állítják, hogy mindezeknek a mozgalmaknak közelíteniük kell egymáshoz. Ez egy leegyszerűsítő mítosz, amely valójában nem hozhat igazi változást. A konkrét alternatívák a népesség többségét többféle módon egyesíthetik: nem a „legkisebb közös nevező" alapján, hanem azzal, hogy minden egyes társadalmi mozgalom egyedi aspektusait az erő és tartalmi gazdagság forrásának tekintik. Véleményünk szerint az öko-szocialista átalakulás csak a cselekvő erők széles skálá­jának segítségével következhet be, amelyek mindegyikének megvannak a maga saját céljai és tapasztalatai.

A politikai hatalmasságoknak nehéz tiszteletben tartaniuk a társa­dalmi mozgalmak autonómiáját. Új típusú viszonynak kell közöttük kifejlődnie. Még a zöld pártoknak is elővigyázatosaknak keli lenniük, hogy ne próbálják meg „felhasználni" a mozgalmat. Az öko-szocialista átalakulást nem hozhatja meg az állam. Milyen szervezeti formát kellene öltenie akkor ennek az alternatív politikának? Ez az, amit most meg kívánunk tárgyalni.

Szervezeti formák önmagukban nem oldják meg a problémákat. De egyik tétjét jelentik annak a harcnak, amely egyfelől az uralkodó erők és struktúrák (melyek megpróbálják a saját szervezeti formáikat rá­kényszeríteni a társadalomra), másfelől pedig a magában a társada­lom szívében működő olyan áramlatok között folyik, amelyek megpró­bálnak bennünket felszabadítani e korlátok alól.

Évszázadokon át az uralkodó erők ráerőltették a társadalomra azt a gondolatot, hogy a politikai tudatosság kisszámú ember kiváltsága: az „arisztokráciáé", „elité" vagy „élcsapaté". A régi görögök és ró­maiak kora óta a pártokat úgy gondolták el, mint férfias szervezeteket, amelyeknek célja az, hogy az osztályharcot a hatalomért folytatott harccá változtassák.

A jelenkorban Európa két fő típusát ismerte meg a pártoknak: az uralkodó oldalon ott vannak a köztiszteletben álló nemesség vagy előkelőségek pártjai, amelyek az establishmenthez kapcsolódnak; az uralom alatt állók oldalán pedig a tömegpártok, amelyek más társadal­mi területeken éppúgy elkötelezik magukat, mint a tisztán politikai küzdelemben.

Furcsa elvakultság kell ahhoz, hogy valaki a mai világban azt higgye, hogy a politikai tudatosság egy kisebbség számára van fenntartva. A társadalom bonyolultabbá válik, és a politizáló osztály dezintegrálódik. A hagyományos pártoknak nincsenek megoldásaik. Annak ellené­re, hogy egyes frakcióik megpróbálják átvenni vagy megreformálni őket, képtelennek bizonyulnak az alapvető problémák megoldására. Egyre inkább maguk a társadalmak azok – mind Keleten, mind Nyu­gaton -, amelyek a nehézségek, ellentmondások és visszalépések elle­nére megbirkóznak e problémákkal. A nyugati demokráciákban a pár­tok választási és hatalom-menedzselési gépezetekké változnak. Meg­szerveznek jelentős számú állampolgárt, és integrálják őket a politikai rendszerbe. A köztük lévő különbségeken túl valamennyien bizonyos mértékig el vannak telve saját jelentőségük tudatával. Valamennyien, még a legkisebb csoportocskák is, azt állítják, hogy az embereket képviselik, és megoldják helyettük a problémákat. A pártrendszer feltétele­zi a szuverenitás gyakorlásának jogát. A tömegpártok befolyásának a visszatérése, amelyek az ellentmondások egy meghatározott hierarchiájának megfelelően szervezték meg a társadalom egy egész rétegét, nem kívánatos, és valószínűleg nem is lehetséges. Bár nem nehézségek nél­kül, de a társadalom a saját kezébe veszi az átalakulást, sokféle módon, és a politika által megkövetelt kereteken kívül.

Nem kárhoztathatjuk azonban a pártokat a maguk egészében. A po­litikai pártok szerepet játszottak a népesség informálásában, öntudatra ébresztésében és megszervezésében. Ezenfelül az elmélet és gyakorlat jelenlegi szintjén úgy tűnik, hogy a képviseleti demokrácia intézmé­nyei nem tudnak működni az egymással versengő pártok segítsége nél­kül. De nem rejtjük véka alá azt a vágyunkat, hogy megváltoztassuk országaink és Európa intézményeit. Reméljük, hogy a centralizáció és az állami szabályozás inkább kivételek lesznek, mint a dolgok szabá­lyos rendje. Egyértelműen a pártok logikáján kívül helyezkedünk el. Al­ternatív erőként csak úgy van jövőnk, ha meghaladjuk a pártrendszert.

Itt és most szeretnénk hozzálátni egy másfajta politika kipróbálásá­hoz, amely nem próbálja meg majmolni a hagyományos politikát: ki­alakítani egy nem autoriter politikai stílust, ahol az emberek maguk közvetlen felelősséget vállalnak a politika alakításáért és irányításáért. Ez a gyökeres eredetiség az, amit be kellene vinnünk a politika színte­rére és a politikai intézményekbe.

A munkásosztály történelme a megfelelő időben életre hívta a szakszervezeteket; ma az együttműködés új útjai vannak születőben a társadalmi mozgalmakon belül. Mint öko-szocialisták azt akarjuk, hogy az alternatív, független és zöld mozgalmak ereje növekedjen, hogy válaszolni tudjanak az új kezdeményezésekre és teremtsék meg a politikai szervezetek eddig még ismeretlen új formáit. Ezért reméljük, hogy a zöld mozgalom dinamikáját nem fojtja meg a pártpolitika. A párt formájában való szerveződés csak időleges kompromisszumként engedhető meg, abból a célból, hogy megtartsuk függetlenségünket és képesek legyünk részt venni a politikai intézményekben. A nőknek egyenlő képviseletet kell kapniuk. Az eltérő nézeteket ki kell fejezni, és létüket el kell fogadni a mozgalmon belül. A felelősséget meg kell osztani, a felelős posztoknak rotálódniuk kell a tagok között, és el­lenőrzés alatt kell őket tartani. Egyetlen irányvonalnak, csoportnak vagy személynek sem szabad lehetőséget kapnia arra, hogy akaratát a többiekre kényszerítse; eközben azonban az individualitásnak sem sza­bad középszerűségbe, sztereotípiákba fulladnia.

Mi egy másfajta alternatíva mellett vagyunk, és el vagyunk szánva, hogy nem alakítunk pártot vagy mi ni pártokat vagy frakciókat a zöld pártokon belül. Még ha ez azt jelenti is, hogy „ökonaivnak" fognak minket bélyegezni, mi nem a magunk hatalmáért küzdünk. Mi nem akarjuk, hogy úgy lássanak bennünket, mint vezéreket vagy mint gon­dolkodók egy elitjét. Mi csak egy szem vagyunk a láncban. A mi cé­lunk az, hogy eszméink közül legalább néhány termékeny talajjá vál­jon, amelyből egy új társadalom fog kinőni. Szeretnénk képesnek lenni arra, hogy részt vegyünk az olyan akciókban, amelyek konkrét alterna­tívákhoz vezetnek. Nem akarunk monolit egységet alkotni. Éppen mi­vel egyetértünk, nem vagyunk mind egyformák.

Nincs alapvető nézeteltérésünk a zöldekkel, a munkásmozgalom­mal vagy az új társadalmi mozgalmakkal. Mindenkit hívunk, hogy vizsgálja meg a mi elemzéseinket és javaslatainkat. Ha nők és férfiak ezrei akarnak egy valódi alternatívát, és elég sokáig követik a mi gon­dolatmenetünket ahhoz, hogy többé ne legyen rá szükségük, akkor mi győztünk. Azzal, hogy új területeket foglalt el a politikában, az ökoló­gia az etatista osztályozástól függetlennek bizonyult. De különböző áramlatok vannak a soraiban. Kimutattuk az előbbiekben, hogy mi egy olyan áramlathoz tartozunk, amely baloldaliként osztályozható, mivel az értékek, amelyeket magunkénak vallunk, ezek: fel akarjuk szaba­dítani az emberiséget minden kizsákmányolás és elnyomás alól a Felvilágosodás, a munkásmozgalom harcai, az afrikai, ázsiai, latin-amerikai és óceániai felszabadító mozgalmak és a nők felszabadítást mozgalma tradíciójának szellemében.

Úgy érezzük, hogy az ezeken az oldalakon meghatározott stratégia megfelel a társadalom nagy többsége érdekeinek. El vagyunk szánva arra, hogy nem hagyunk figyelmen kívül semmit és senkit, hogy min­den tényezőt megnyerhessünk az öko-szocializmus számára. Tudjuk, hogy a harc hosszú lesz. Mindaddig, amíg nézeteinknek nem nyerjük meg a politikai többséget, különböző helyzetekben szövetségekre lesz szükség. Még ha többségben vagyunk is, a szituációk még mindig kü­lönbözőek lesznek. Szövetségek származhatnak a hatalmi viszonyok­ból, de segíthetnek abban is, hogy megváltoztassuk őket, és lehetővé tehetik számunkra, hogy elérjünk egyes pontosan meghatározott, a tár­sadalom legnagyobb részének és a társadalomnak általában is javát szolgáló célokat, éppúgy, mint hogy fenntartsuk, vagy akár továbbfej­lesszük a szabadságért folyó mozgalmunkat. A lényeg: kizárni annak a lehetőségét, hogy hatalmi (párt-) jellegű szervezetek átvegyék ennek a mozgalomnak a helyét.

(Ford.: Szalai Miklós)

E tézisek az Európa Parlament baloldali zöld képviselőcsoportja által 1991. no­vember 20-21-én rendezett elméleti konferencia számára készültek. (Megszöve­gezte: Frieder-Otto Wolff.)

A fordizmus válsága

szerint dolgozó fran­cia közgazdászok munkáira utal, és a sajátos felhalmozási mo­dellt megtestesítő háború utáni kapitalizmus néhány főbb jelleg­zetességét írja le. E felhalmozási modell három fontos tényezőn alapul:

• A reálbérek a munkatermelékenységgel arányosan növe­kednek, azaz a bérek aránya az összértékhez állandó.
• Növekszik az egy munkásra jutó tőkemennyiség, de mivel ezt a fejlődést a munkatermelékenység növekedése ellensúlyoz­za, a termelésegységre jutó tőke együtthatója állandó marad.
• A fogyasztási szint összhangban van a tömegtermelés igé­nyeivel. A munkások egyre több gyári terméket fogyasztanak, amit fokozódó termelékenységgel ők maguk állítanak elő.

A fenti modell a nyereség csökkenése és a piacok beszűkü­lése következtében válságba került. Az 1974 és 1975 között be­ütött első általános recesszióra a kormányok a hagyományos keynesi eszközökkel, a közkiadások és társadalmi juttatások ki­terjesztésével válaszoltak. Ám ezek az intézkedések egyáltalán nem teremtették meg az egyenletes fejlődés feltételeit, csak fo­kozták a diszfunkciókat (mint: infláció, költségvetési deficit, nem­zetközi stabilitás megbomlása), és az 1980 és 1982 kőzött bekö­vetkezett második általános válságból már kitűnt, hogy itt jóval többről van szó, mint egy egyszerű ciklikus visszaesésről. Reagan és Thatcher hatalomra kerülésével az 1980-as években a liberális irányvonal vette át a kezdeményezést, két fő célt tűzve maga elé: a rentabilitás visszaállítását és a „rugalmatlan­ságukkal" a normális piac működését gátló fordista társadalmi viszonyok, a jóléti állam lebontását. Az új stratégia térhódítása azt jelzi, hogy a gazdasági hatékonyságot és a társadalmi egyenlőséget ezentúl különálló, sőt ellentétes céloknak te­kintik, pedig úgy látszott, hogy a fordizmusnak sikerült egyesítenie a két törekvést.²

A 80-as évek fellendülése

Az 1983-tól 1990-ig terjedő időszak 3,5%-os növekedése alatta maradt ugyan a prosperitás éveinek, de meghaladja az 1974 és 1979 között elért eredményeket (lásd az 1. táblázatot).

A munkanélküliek száma ugyanilyen ütem szerint emelkedett: az OECD-országok egészére nézve az 1970-ben mért 3,1%-ról az 1975-ös 5,2%-ra, majd az 1989-es 6,2%-ra ugrott.

A profitráta hosszabb időszakon át vizsgáit mozgásai szoros összefüggést mutatnak a növekedés ütemével (lásd a fenti gra­fikont). Az elmúlt húsz év történelme ezek szerint a követ­kezőképpen összegezhető. Az 1970-es évek kezdetétől a profit­ráta folyamatos csökkenésnek indult. Az első általános vissza­esés az olajárrobbanással kezdődött, és nyomában mind a pro­fitráta, mind a növekedési ütem csökkenése bekövetkezett. A hagyományos keynesi politika egy időre visszaállította a fejlődést, s csekély mértékben a profitráta emelkedéséi is bizto­sította, ám 1979 és 1982 között ez utóbbi újból zuhanni kezdett. A második általános recesszió lezárulta egyben a liberális évti­zed nyitányát is jelenti, amelynek során, az 1982-től 1989-ig ter­jedő időszakban egyidejűleg sikerült fellendíteni a profitrátát és a növekedési ütemet is. Mindazonáltal a profitráta nem érte el a válság előtti szintet, sőt az 1990-es évekkel újabb gazdasági ha­nyatlás köszöntött be.

A fentiek következtében a profitráta emelkedése a korszak legfeltűnőbb jellegzetessége. Ez az emelkedés, amely maga is kettős folyamat eredménye, mindenekelőtt a bérhányad csökke­nésének tudható be. A válságot a munkatermelékenység erőtel­jes visszaesése kíséri: növekedésének mértéke átlagosan a felére csökken. Fokozatosan lelassul a reálbérek emelkedése is, bár ez számos országban, mint például Franciaországban és Olaszországban heves ellenállásba ütközik. A liberális évtizedet tehát a reálbérek megcsappanása jellemzi, növekedése az ezt követő években a munkatermelékenység alatt marad. E kettős folyamat eredménye a bérhányad visszaesése a főbb ipari or­szágokban; ez alól csak Nagy-Britannia jelent kivételt, ahol e változás már korábban bekövetkezett. (2. táblázat.)

A termelékenységből eredő hasznokat mindinkább a profithá­nyad növelésére, s nem a béremelésekre fordították. Ez a stra­tégia szakít a fordista modell egyik legfontosabb szabályával, a reálbér és a termelékenység párhuzamos fejlesztésével. Ilyen körülmények között a legfőbb kérdés a rendszer újratermelése. Keynesi vagy marxi fogalmakkal élve: a termelékenység és a bérek eltávolodása a realizáció válságához vezet, ha a munkás többet termel, de a bére zsugorodik, ki fogja megvenni a keze alól kikerülő termékeket? A béreket minden iparágban és min­den országban megnyirbálták, ami valószínűleg újabb, ezúttal a szűkülő kereslet következtében előálló válsághoz fog vezetni.

A foglalkoztatás válsága

Az 1980-as évek egyik legfőbb jellegzetessége a munkanél­küliség növekedése. 1989-ben az OECD-országokban 25 mil­lió ember állt munka nélkül, ami annyit jelent, hogy hatalmas tö­megű potenciális munkaidő marad társadalmilag kihaszná­latlanul. Franciaországban a fizetett munka összmennyisége 1970 és 1988 között abszolút számokban kifejezve rendkívüli mértékben csökkent: az évi munkaórák száma 12%-kal, 38-ről 33,4 milliárdra zuhant. Ezzel egyidejűleg 500.000-ről 2.500.000-re ugrott a munkanélküliek száma, és a munkanélküliségi ráta 2,4-ről 10,2%-ra emelkedett.

Ezt az újabb recessziót a munka válságának nevezhetjük: a kapitalizmus, természetéből fakadóan, folyamatosan növeli a társadalmak termelőképességét, miközben csökkenti a termék­egységre jutó munkaidőt. Ez az alapja az eredményeinek. Az így megtakarított munkaidőt azonban semmiféle célra nem hasz­nálják föl; hasznosításával ideális esetben tovább lehetne fokoz­ni a termelést, vagyis, a gyakorlat nyelvére lefordítva, a fölös munkaerőt újból visszairányíthatnák a termelésbe, új iparágakat találva a számára, ahol hasonló termelékenységgel s így hason­ló nyereségességgel dolgozhatna, mint azelőtt. Minthogy ez nem lehetséges, a kapitalizmus a munkanélküliséget, a terme­lésből való kirekesztést választja. A jelenlegi válság legfőbb jel­legzetessége az automatizációból fakadó ellentmondás, ami új fejezetet nyit meg a gazdaság történetében. A munkanélküliség a bérből és fizetésből élők helyzetének általános leromlásához vezet: bizonytalan, kétes, be nem jelentett, részmunkaidős állá­sok teszik ki a munkahelyek mind nagyobb hányadát; például Franciaországban a becslések szerint a munkahelyek egyötö­dét. Ezzel párhuzamosan a szakszervezeti jogok is fokozatosan elsorvadnak.

A tőkés országok mélyülő egyenlőtlensége

Világszerte olyan fejlődés megy végbe, amely mélyülő szakadé­kot teremt az egyes régiók között. 1987-ben a tőkés világban 3,4 milliárd ember élt. Évi átlagos jövedelmük 3.600 dollár volt. Ám a szegényebbek fele alig keresett többet évi 1200 dollárnál, és az összlakosság kétharmadának bére évi 3.000 dollár alatt maradt. Ráadásul 1980 és 1987 között a második világháború óta először történt meg, hogy csökkent az egy főre eső termelés olyan hatalmas népességű térségekben, mint Afrika, a Közel-Kelet és Latin-Amerika. Csak a híres négy délkelet-ázsiai or­szág, a „négy sárkány" (Dél-Korea, Szingapúr, Hongkong, Taj­van) jelent kivételt, de ezek a világ összlakosságának mind­össze 1,4 %-át képviselik.

Néhány tapogatódzó következtetés

Az 1980-as évek legfőbb fejleménye, hogy a világban többé alig­ha lehet általános, akár egyenlőtlen növekedésre számítani. A föld országainak jelentós része egy főre eső nemzeti jövedelmé­nek abszolút csökkenését volt kénytelen megtapasztalni.

Kelet-Európára nézve is határozott prognózist állíthatunk föl: a piacgazdaság térhódítása nem lesz egyenes irányú folyamat. A nemzetközi beruházások egyáltalán nem fogják Kelet-Európa népeit az Eldorádóba röpíteni, ellenkezőleg, olyan szelekciós mechanizmusokat indítanak majd el, amelyek lemorzsolják a nemzetközi munkamegosztásba betagolódni képtelen termelési ágazatokat. Az új technológiákhoz alkalmazkodni nem tudó, ver­senyképtelen iparágak és munkavállalói rétegek kiszorításával és marginalizálásával a térség társadalmai fokozatos bomlásnak indulnak, s végül teljesen polarizálódnak. A külföldi tőke számá­ra kevésbé vonzó országok pedig egy idő után teljesen lemarad­nak. Ne gondoljuk, hogy mindez csak képzelgés, hiszen Mexikó­nak az Egyesült Államok gazdaságába való integrálásával is ha­sonló folyamat ment végbe: az ország ipari exportja növekedett, ám ennek hátoldalaként mélyült az egyenlőtlenség a versenyké­pes, exportorientált ágazat, és a lépést tartani képtelen, a lakos­ság nagy többségét foglalkoztató szektorok között.

(Ford.: Náday Judit)

Jegyzetek

Ez a tanulmány eredetileg előadásként hangzott el az Állam, privati­záció és társadalmi viszonyok című nemzetközi konferencián (Párizs, 1991. június 17-19.). Itt jelentéktelen rövidítésekkel közöljük. (A szerk.)

1 Vö. pl.: Boyer R.: La théorie de la régulation: une analyse critique. Découverte, Párizs, 1986.

2 Érdemes elgondolkozni azon, hogy a világkapitalizmusnak ez a kor­szakváltása milyen szerepet játszik a „létező szocializmusok" összeom­lásában (illetve feladásában). (A szerk.)

Tartalomjegyzék

1. Társadalomelméleti folyóiratok konferenciája, Budapest 1991 – Beszámoló
2. Gus Fagan : Magyarország: a kádárizmus összeomlása
3. Andrea Komlosy, Hannes Hofbauer : Az átalakuló Kelet-Európa
4. Luciana Castellina : Olasz kommunistának maradni – Reflexiók a „szocializmus halálára”
5. Vietorisz Tamás : A globális információs gazdaság, a privatizáció és a szocializmus jövője
6. Jacques Bidet : A modernitás metastrukturális elmélete
7. Barry K. Gills, Andre Gunder Frank : A felhalmozás felhalmozódása – Tézisek és kutatási terv az 5000 éves világrendszer történetéhez
8. Andre Gunder Frank : Demokrácia árusítás az antidemokratikus piacon
9. David Laibman : A szocialista gazdaság működési elméletéhez
10. Mészáros István : A hasznosítás csökkenő rátája és a kapitalista állam
11. Catherine Samary : A szükséges önigazgatás
12. Bartosz Julian : Egészen lent, elválaszthatatlan értékekért – Tézisek az 1991. április 11—12-én tartandó budapesti konferenciára
13. Bibliográfia a rendszerváltásról
14. Az 1991. április 11-12-én tartott konferencián részt vett folyóiratok

A társadalomszervezés, hatalomgyakorlás egyik formája, illetve technikája. Szó szerint népuralmat jelent, a valóságban valamilyen többség uralmának a kinyilvánítását. A demokrácia kategória egyrészt elméleti ideológiai elképzelésekkel, másrészt társadalmi-politikai gyakorlatokkal kapcsolatosan jelenik meg. Gyűjtőfogalom, amely jelzős összetételeiben más-más konkrét tartalmat fejez ki. A jelzős összetételek egyik része (törzsi, antik, nemesi, polgári, szocialista) történelmi, másik része (közvetlen, közvetett, formális, tartalmi, politikai, gazdasági, társadalmi) strukturális konkretizálást szolgál. E tartalmak közös vonása, hogy akikre valamilyen területen (gazdaság, politika, civil társadalom stb.) kiterjed, azok az adott területen – formailag vagy ténylegesen – egyenlő jogokat élveznek.

A demokrácia viszonyfogalom: a hatósugarába tartozók számára demokratikus, a belőle kizártak számára diktatórikus arculatot mutat. (Fogalmi ellentéte tehát nem a diktatúra, hanem az akrácia, vagyis a hatalomnélküliség.) Minden demokráciát meghatározott erők mozgatnak – meghatározott célok érdekében. Eszközei lehetnek békések és erőszakosak.

Az átfogó társadalmi demokrácia (azaz a társadalom valamennyi tagjára és területére kiterjedő jogegyenlőség) terjedelme a következő módon szűkíthető. 1. A nép fogalmának korlátozásával (belőle egyes – akár többségi – csoportok kirekesztésével.) 2. A demokratikus eljárások alkalmazásának a társadalom életének egyes területeire (pl. a politikára) történő korlátozásával. 3 A demokrácia formális játékszabályainak betartására való korlátozásával (pl. parlamentáris demokráciában).

A demokráciával kapcsolatos elméleti és gyakorlati törekvésének két irányzata alakult ki. A liberális irányzat a demokrácia formai, a plebejus irányzat a demokrácia tartalmi oldalára helyezi a hangsúlyt. A demokrácia formális felfogásában a fő kritérium a hatalom formai legitimitása. Ezzel szemben a demokrácia tartalmi felfogásában az a döntő kérdés, hogy kié a tényleges hatalom.

A demokratikus hatalomgyakorlás jellege és tartalma történelmileg változik. Ez azért is szükségszerű, mert korszakonként, illetve társadalmanként mások számítanak hivatalosan a „nép” tagjainak. A törzsi demokráciában a közös ügyekről a törzs férfitagjai egybegyűlve, közvetlenül döntenek. Az antik demokráciában szintén személyes részvételt igénylő gyűléseken határoznak a szabad polgárok a közösség dolgairól. (A döntéshozatalból ki vannak zárva a nők, a rabszolgák és az idegenek.) A nemesi demokrácia az egybegyűlt nemesség intézménye, ahol a nemesség minden rétegének egyenlő – némely időszakban valóban érvényesülő – joga, hogy uralkodót, illetve vezért válasszon, továbbá (főleg helyi szintű) adókat és törvényeket szavazzon meg vagy vessen el.

A polgári korszakban a demokrácia hivatalos formájává a parlamenti demokrácia válik: a közvetlen, részvételi demokrácia helyébe közvetett, képviseleti demokrácia lép. A képviselőválasztás (azaz a néphez tartozás) jogát eleinte különböző módokon korlátozzák (pl. vagyoni cenzushoz kötik), majd általában valamennyi állampolgárra kiterjesztik. A parlamentarizmus annyiban sorolódik a formális demokrácia típusához, amennyiben a választópolgároknak nem nyújt lehetőséget arra, hogy érdekeik és elképzeléseik konkrét képviseletére adjanak megbízást, illetve utasítást parlamenti képviselőiknek. A megválasztott képviselő, a konkrét döntésekből kizárt választóitól, az egész választási ciklusra kap felhatalmazást, egyfajta „biankó csekket”, hogy saját hatáskörében önállóan döntsön: mikor mire szavaz, illetve mit kezdeményez. Fizetését nem választóitól, hanem tőlük „függetlenítve”, az államtól kapja. Ezért érthető, hogy általában nem választói, hanem saját maga nézeteit képviseli.

A polgári demokráciát bíráló elméletek a következő két fő kérdésben kritizálják a pusztán politikai, parlamentáris demokráciát. 1. Az egyes állampolgárok számára csupán formális politikai jogokat ad, de nem teszi lehetővé a hatalomgyakorlás jellegének tényleges befolyásolását. 2. A formális demokráciát is a politika területére korlátozza, és nem biztosítja a gazdasági, kulturális stb. jogegyenlőséget (a gazdasági, kulturális stb. demokráciát). E kritikai elméletek a demokratikus tartalmaknak a társadalmi élet egész területén való érvényesítésében látják a megoldást. Ezt többnyire a közvetlen demokrácia gyakorlatának – a kapitalizmus előtti és a kora-kapitalista kezdemények továbbfejlesztése nyomán történő – meghonosításától várják. Nevezetesen: szükségesnek tartják a politikai állammal szemben a civil társadalom demokráciájának („kommün típusú demokrácia”, „tanácsdemokrácia”, „munkásdemokrácia”) megteremtését, vagyis a gazdasági és politikai élet egészének önkormányzati módon való szerveződését. A politikai állam funkcióit átvevő társadalmi (tehát nem pusztán helyi vagy részleges) önkormányzatot egyfajta mozgalomként, ezáltal a széles társadalmi tömegek iskolájaként, közvetlen cselekvésüket igénylő, általános társadalmi demokráciaként képzelik el.