Az Eszmélet már korábbi számaiban is közölt írásokat, amelyek a közelmúlt és a jelen szovjet és kelet-európai rendszerei jellegének meghatározásával, elem­zésével foglalkoztak. A jövőben sem kívánjuk levenni folyóiratunk lapjairól ezt a valóban fontos és Magyarország lakóit is oly közelről érintő elméleti kér­dést, amelynek megközelítése, elemzése természetesen igen sok szempontból lehetséges. A szerkesztőség nem kíván állást foglalni az ún. „létező szocializ­musnak” sem államkapitalizmusként, sem államszocializmusként, sem pedig a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti korszakként való meghatározá­sa mellett. Mind a hazai irodalomban, mind a nemzetközi vitákban évtizedek óta hangzanak el érvek mindegyik fajta értelmezés oldalán. Mocsáry József ta­nulmányának következtetéseit és az általa használt kategóriákat a lehetséges válaszok egyikének, az e vitához való hozzájárulásnak is tekintjük. (A szerk.)

*

Közel- és félmúltunk paradoxonjai jól ismertek: 1956: „népfelkelés a szocializmus ellen”, mivel a termelőerők és a termelési viszonyok összhangját hirdető rendszer éppen az összhang tragikus hiányát „va­lósította meg”, pazarló gazdálkodást folytatott – a termelés igen ala­csony hatékonysága mellett -, olyan egypárt uralmat, amelynek gyakorlata éppen saját ideológiájának (munkáshatalom, kizsákmányo­lásmentes szocialista társadalom stb.) megsemmisítésére irányult. A munkáshatalom az uralmi elit hatalmává vált, a kizsákmányolásmentes társadalom helyett megvalósult az állami kizsákmányolás, amely a tár­sadalomtól élesen elkülönült, szinte feudalisztikusan uralkodó „nó­menklatúrát” hozott létre; a közvetlen népuralom tanácsrendszere centralizált, hierarchikus államapparátus uralmává korcsosult.

A közvetlenül Sztálintól importált egypártrendszeres diktatúra ná­lunk is számos kommunista életét követelte meg, s a nemzet jelentős tömegeinek igazolhatatlan anyagi, jogi hátrányokat okozott, bár milliók­nak gazdasági és társadalmi felemelkedéshez kínált lehetőséget. Ezek­nek az itt jelzett bonyolult ellentmondásoknak volt az eredménye, hogy az egész korszakon át a párton belül is mindig léteztek újragondolásra és reformra kész irányzatok, amelyek szembefordultak a pártvezetés bizonyos döntéseivel, s keresték az alternatívát. így pl. 1953-ban a Nagy Imre-csoport, az 1956-os pártellenzék, a Petőfi-kör, 1968-ban az új gazdasági mechanizmus (amely a reformkommunizmusnak mint mozgalomnak az eredménye, még ha csupán a párt felső köreit és az uralmi elit demokratizálásra hajló csoportjait ragadta is meg); 1980-1981-től a gazdasági reformerek új hulláma, a reformkommunisták és a velük részben polémiában álló marxista értelmiségiek csoportjai je­lennek meg radikális kritikai elképzelésekkel, amelyek részben visszatérnek a 60-as évek végének, a 70-es évek elejének „hagyományaihoz”. A 80-as években a reformkommunisták elől egyre inkább elhárulnak az akadályok, s egyfajta „diktatúrát” alkalmazva, sa­ját gazdasági programjukat képesek győztes pozícióba emelni. Ennek a reformpolitikának volt a része, hogy az állami vezetés – a pártveze­tés bólogatása és tehetségtelen asszisztálása mellett – a liberális gaz­daságpolitika befolyása alatt egyre gyorsuló ütemben vezette be a sikeresnek látszó kapitalista piacgazdaság módszereit, intézményeit, amelyek azonban a hazai környezetben szinte hatástalannak bizonyul­tak. Végül a legkiáltóbb paradoxon: a hatalmat birtokló párt és vezető csoportja tömegfelkelés, látható kényszer nélkül, önként átadja a hatal­mat, elfogadja a létét és jólétét biztosító rendszer felszámolását (1988­1990).

Az előbbiek nem magyarázhatók azzal – mint ahogy még számta­lan egyéb paradox jelenség sem -, hogy a szocializmust a „személyi kultusz”, Rákosi, Kádár, a funkcionáriusok visszaélései és a szeren­csétlen tévedések rontották el, sem azzal, hogy a szovjetek és hazai ügynökeik úgymond népelnyomó rendszere csak félrevezetésül, meg­tévesztésül tett pozitív gesztusokat. A magyarázatnak mélyebbnek kell lennie.

Véleményem szerint a lehetséges magyarázat az az egyébként ma már többek által vallott felfogás, hogy a „létező szocializmus” a va­lóságban sajátos államkapitalizmus volt.

A dolgozók helyzete, a tőkés és a bérmunkás viszonya a „létező szocializmusban”

Ebben a társadalomban a dolgozók helyzetét a termelési eszközöktől, a termelés anyagi feltételeitől való elválasztottság jellemzi. Az állam mint kollektív tőkés a hagyományos módokon túl az államhatalomban a kizsákmányolás kiterjesztésének új eszközeivel rendelkezik. Jelentős mértékben ki tudja iktatni a munkaerő-piaci versenyt – ami biztosít­hatná a munkaerő árának értéke körüli ingadozását -, és a munka­bérszintet tartósan a munkaerő ára alá nyomja, felfokozva az értéktöbbletet, vagyis a kizsákmányolást. Lehetőséget ad erre, hogy a kizsákmányolás eme fokozását a szocializmus építésének tüntetik föl, továbbá és különösen az egyenlősdi, amely társadalmi igazságként magyarázza a magasabb mennyiségi vagy minőségi teljesítményt pro­dukáló csoportok jövedelmének a létminimum felé való egalizálását. Az, hogy hatalmi funkciói mellett az állam kollektív tőkés is, lehe­tőséget nyújt számára az adó és a profitjövedelmek összemosásá­ra és így a kizsákmányolás leplezésére. S arra is, hogy a kizsákmányolás érdekében alkalmazott gazdaságon kívüli kény­szert ne mint a tőkének a munka feletti uralmát, hanem mint az állam által képviselt társadalomnak a termelés fölötti hatalmát, a dolgozóknak létük anyagi feltételei, viszonyaik feletti uralmát tün­tesse fel.

Az „államszocializmus” kapitalista jellege legnyilvánvalóbb a mun­kabérnél: ez a munkaerő ára, és nem a munka szerinti elosztás eszkö­ze (ahol a kollektívák és ezek egyes dolgozói az általuk megtermelt értéknek a közös költségek levonása utáni részét kapnák). Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a bér a munkaerő létfenntartási költségek alap­ján kialakított ára, és a gyakori bérszabályozási technikák kiindulása mindig a létfenntartási költség. Ezt csak kismértékben tudja elhomályo­sítani, hogy a bérnek csak egy nagyobbik részét kapják a dolgozók munkabérként, a végén már 40%-ot tesz ki a társadalmi juttatás.

A „szocialista” tervszerűség mint a kapitalista anarchia „felszámolása”

Úgy gondolom, a végeredmény közismert: a tervgazdaság nem azt je­lentette, hogy a dolgozók anyagi létük feltételeit saját ellenőrzésük alá vonták. Fennmaradtak az áru-pénz-érték kategóriák, az értéktörvény, és uralmuk a társadalom, az egyes emberek fölött (azzal együtt per­sze, hogy hatásmechanizmusuk a tervgazdaság áttételezésével sokkal bonyolultabbá, áttekinthetetlenebbé, szabályozhatatlanná vált). A bü­rokratikus tervkoordináció mögött ott van a piac, csak a kereslet-kíná­lat nem közvetlenül szabályoz, hanem egy bonyolult, bürokratikus terv-áttételen keresztül, amely „eltorzítja” azt. Gondoljunk a gazdaság­politika váratlan módosulásaira, a szabályozórendszer hullámszerű vál­tozásaira, beleértve a bérszabályozást, és ezek következtében a vállalatok helyzetének hirtelen megváltozását, ami az egyes ember és egész embercsoportok helyzetét, teljesítményüktől, magatartásuktól függetlenül szabja meg.

A monopol-nagyvállalatok uralma a gazdaságban

A „létező szocializmus” gazdasága nem egyszerűen az állami túlhatalom által irányított, szervezett és az állami tulajdon által meghatározott rendszer. A rendszer meghatározói a gazdaság felett uralkodó mono­pol-struktúrák, az országos üzemhalmaz-nagyvállalatok és trösztök. Néhány jellemző adat: 1987-ben a magyar ipar 51.000 szervezetből állt, a valóságban azonban az 1.043 állami iparvállalat és ezen belül is a 728 minisztériumi vállalat jelentette az ipart. A minisztériumi ipar 728 vállalatáé az ipar állóeszköz-állományának 89 (az 1.043 állami iparvál­lalaté – a továbbiakban zárójelben – 96,4) %-a, az ipar teljes termelési értékéből itt realizálódik 83,5 (90,43) %, az ipar teljes nyereségéből 80 (87) %, az ipar dolgozói létszámából itt dolgozik 74,4 (80,5) %. Az 1 milliárd termelési érték felett produkáló 315 vállalat alkalmazta a lét­szám 59,5 %-át és a 2.000 fő feletti 173 vállalat a létszám 48,6 %-át. Az építőipar 29371 szervezetből áll, de a 164 állami építőipari vállalat­nál dolgozott a foglalkoztatottak 55,7 %-a. Hasonló a helyzet a ke­reskedelemben is, az 500 fő feletti 306 vállalat alkalmazta 1987-ben a létszám 87,5 %-át. Végül tegyük hozzá, hogy a kereskedelmi nagyvál­lalatoknak a termékcsoportokban vagy régiókban gyakorolt kereskedel­mi monopóliuma összefonódik az iparvállalatokéval, és tulajdonképpen együtt alakítják ki a piaci uralmat.

Azóta sok minden változott. Létrejött sok kisvállalkozás, az üzem­halmaz-nagyvállalatok egy része vagyonközponttá és ezek által össze­fogott gazdasági társaságokká alakult. Lényegileg azonban az új formában változatlanul fönnmaradtak és tovább élnek a monopolstruk­túrák. Lényegileg ma is igaz, amit Csillag István 1980-ban, a második decentralizációs hullám után leírt: „a decentralizációk ellenére a ma­gyar ipar 460 termékfőcsoportját átvizsgálva nem akad olyan, amely­ben a legnagyobb kibocsátó részesedése kisebb lenne 51%-nál, illetve alig van olyan, ahol a két legnagyobb kibocsátó részesedése ne érné el a 75%-ot”. Látnunk kell továbbá, hogy itt nem egyszerűen állami pri­vilégiumok (profilgazda, exportkivételi lista, kijelölt importőr, anyagellátó stb.) teremtette monopóliumokkal állunk szemben, hanem a piac felett uralkodó – jóllehet általában mesterségesen létrehozott, de ma már valóságos – termelési és forgalmazási monopol-nagyvállalatok hálóza­tával. Ezek saját, az államtól és a társadalomtól elkülönült érdekekkel rendelkeznek, és ellátási, foglalkoztatási, export-, adófizetési súlyuknál fogva (az államon keresztül) érvényesíteni tudják érdekeiket, megvédik piaci uralmukat. Alá tudják rendelni érdekeiknek az államapparátust is, és azt adóvégrehajtójukká teszik, amely a lakosságtól és a nem mono­polizált gazdálkodóktól elvont adóval gazdaságtalan termelésük, pazar­ló gazdálkodásuk ellenére biztosítja fennmaradásukat, sőt fejlődésüket. Az állami gazdaságpolitika alakulására, a szabályozásra stb. vonatko­zó tömeges megfigyelések bizonyítják, hogy az állam már régóta nem tud a monopolstruktúráknak parancsolni, a monopol-farok csóválja az állam-kutyát.

A magyar szociál-államkapitalizmus kialakulásáról és működéséről

Az állam 1948-49-ben, a fordulat évében, köztulajdonba vette a tőkés termelést, hogy a hivatalos állami ideológia, a marxizmus szellemében végrehajtsa a szocialista forradalmat. Ezt követően két irányban is ra­dikálisan eltért az eredeti, marxi értelemben vett szocializmus koncep­ciójától. Egyrészt államosította a kis- és középüzemeket, sőt, még a kisárutermelést is, hogy a „szocializmust” az egész társadalmat átfogó, egységes állami rendszerré tegye; jóllehet a marxizmus alapján egyér­telmű volt, hogy ez nem kollektivizálás, hanem államosítás, hiszen nemcsak a tőkéstől, hanem végül is a közvetlen termelőtől vették el a termelés anyagi föltételeit. E tényből fakad a jelentós piaci űr, és az így létrehozott ál-nagyüzemek csak nehezen, alacsony hatékonysággal, nagy társadalmi pazarlással voltak üzemeltethetők. Nem változtatott ezen, ha az államosítást „szövetkezetesítés” útján hajtották végre. Hi­szen ezek is állami erőszakkal, és nem önkéntesen, a korszerű techni­ka alkalmazásával jöttek létre, hanem torz álszövetkezetek formájában. A másik döntő eltérés a marxi szocializmustól, hogy az állam az álla­mosítás után nem adta a gyárakat a dolgozóik tulajdonába, hanem mérhetetlen önbizalommal fölvállalta, hogy „érdekükben” náluk jobban fogja azokat működtetni. Így széles állami szektor jött létre, amely az egész gazdaságot átfogó rendszerré vált előbb az iparban, majd a me­zőgazdaságban is.

Lehet és kell azon vitatkozni, hogy ez mennyiben volt szükségsze­rű. (Van olyan álláspont, hogy a tőkés termelésből nem hozható létre más, mint ilyenfajta államkapitalizmus. És lehet elemezni a tényleges fejlődés okait, a szovjet példa és politika befolyását, amely számára el­viselhetetlen lett volna egy más jellegű fejlődés.)

Mindenesetre a kezdeti eufória után a dolgozók előtt hamar nyil­vánvalóvá vált: az állami tulajdon tőlük idegen, és ők pusztán jogfosz­tott bérmunkások. Létrejött az uralmi elit, amely a közfunkciók gyakorlójából a társadalom fölött uralkodó, zárt csoporttá válik. Mind­ezek következtében negatívvá vált a dolgozó tömegeknek a munká­hoz, a „társadalmi-állami” tulajdonhoz való viszonya.

A gazdaságban végbement a monopolizálódlás, tehát olyan mes­terséges folyamat, amely nem a termelés koncentrációjából, a korsze­rű, hatalmas termelőberendezésekből, hanem a vállalatok állami centralizációjából ered. Ugyanakkor a létrejött monopolszervezetek na­gyon is valóságosak: a gazdaságban elfoglalt uralkodó szerepük politi­kai jelentőséggel párosult.

Másfelől azt is látnunk kell, hogy a létrejött üzemhalmaz-nagyválla­latok nemcsak haszonélvezői az államkapitalizmusnak, hanem teher­hordói, szenvedő alanyai is. Helyzetük, valamint az általuk leigázott gyáraik és dolgozóik helyzete nem saját teljesítményüktől függ – amelynek eredményét az állami redisztribució túladóztatással, árpoliti­kával úgyis elvonja -, hanem az állami bürokratikus koordináció átte­kintés nélküli döntéseitől. Ezektől függően jutnak bérfejlesztéshez, tőkéhez, importhoz stb. Erőfeszítéseiket ezért nem is teljesítményeik fokozására (amelyhez úgyis korlátozottak a lehetőségek és az áttekin­tésük), hanem az állammal való együttműködésre és alkura összponto­sítják. Másfelől az időnkénti reformhullámok decentralizációval, a vállalati önállóság szélesítésével, a túladóztatás csökkentésével próbál­ják racionalizálni a rendszert. Végül is a létrejött „államszocializmus”, létrehozóinak szubjektív szándékától függetlenül, speciális, teljesen ki­fejlett államkapitalizmussá válik.

Az államkapitalizmus diktatórikus jellegéről és uralmi elitjéről

Az elmúlt korszakot elítélő közvélekedésben döntő szerepet játszik a rendszer diktatórikus jellege, a valódi demokrácia és a jogállamiság hi­ánya, amit a közvélemény az állampárt és a pártállamiság torzításának tulajdonít. A valóság elemzése ezt megkérdőjelezi, gondoljunk a hiva­talos ideológia és politika törekvéseire, a gyakorlatban persze kiürese­dett, szertartássá merevedett „demokratizmusára” és a tényleges demokratizálási erőfeszítésekre: a diktatórikusán, „felülről” megkövetelt üzemi „demokráciára”, „pártdemokráciára”, a hangoztatott szocialista törvényességre és a rendszer kontrolljának különböző kísérleteire, nép­fronttal, többjelöltes választással, vállalati önkormányzattal. A diktatúra nem ok volt, hanem következmény: a rendszer alaptermészete hiúsí­totta meg a demokratizálási kísérleteket, újra és újra helyreállítva, sót kiterjesztve a diktatórikus hatalomgyakorlást, amely addig még igazol­hatónak is tűnt, amíg az életszínvonal nem mutatott csökkenő tenden­ciát.

A másik, sok félreértéssel terhelt problémakör az uralmi elit kér­dése. Közismert, hogy a politikai élet országos és helyi irányítói (a poli­tikai elit), az államapparátus vezető tisztviselői kara (az állami elit) és a vállalatok, bankok, szövetkezetek hatalomgyakorló csoportjai (a gazda­sági elit; most menedzser-elitnek mondják) együtt zárt uralkodóréteget alkotnak. Ez rendelkezik a gyakorlatban a társadalmi tulajdonnal, bir­tokolja, sőt haszonélvezi. Hatalmi, sőt általános uralmi helyzetét legá­lis, de főleg féllegális és illegális úton jelentős anyagi előnyökké változtatva, a nép általános életszínvonalát messze meghaladó jólétet, biztonságot élvez. Ezt akár jogosnak is fölfoghatjuk, hiszen modern ipari társadalom nem működhet elit nélkül, az antik görögök óta ilyen elit mindig is volt, és helyzetét többé-kevésbé mindig ki is használta. Az elit azonban ebben a társadalomban (sem) a teljesítményük alapján kiemelkedőket egyesíti; tagjai teljesítménytől függetlenül, uralmi helyze­tük alapján birtokolják a társadalom vezetését, ugyanis nem a társada­lom, hanem maga az elit emeli ki őket.

A társadalom és az uralmi elit közötti ellentét nem oldható meg az uralmi elit kisebb vagy nagyobb részének személyi meg­újításával, ilyenfajta „rendszerváltással”, csak az uralmi elit létét előidéző okok megszüntetésével. Ennek gyökere azonban az állam­kapitalizmusban rejlik, amelyből hiányzik az a civil társadalom, ahol a tulajdonosok választanák ki gazdasági teljesítményük alapján a vállalati vezetőket, a lakosság az önkormányzatokat, a képviselőket; és ahol az elitnek ez a széles, folyamatos teljesítménnyel legitimizált alapzata biz­tosítaná, hogy az állami és politikai vezetőket ugyancsak teljesítmé­nyük alapján „válasszák” ki – vagyis a csúcsán álló gúla a talpára fordulna. Látnunk kell azonban, hogy amíg az értelmiség állami alkal­mazott, a munkásság az állam vagy az államtól függő gyárak alkalma­zottja, és még a kisiparos, a vállalkozó is – az adó, a hitel, a nagyvállalati függés ezernyi szálán – a túlsúlyos államtól függ, addig a társadalom hősiesen föllázadhat ugyan, de utána az uralmi elit helyre­állítja az uralmat. Ezt, a demokrácia manipulálását, a vállalati, intézmé­nyi, községi, városi vezetők hatalma biztosítja.

Nem változtat ezen az uralmi elitet alkotó három főcsoport egy­más közötti harca sem a hegemóniáért, bár ezt igyekeznek demokrati­kus küzdelemnek föltüntetni. Az elmúlt négy évtizedben általában a politikai elit gyakorolta a főhatalmat. Ugyanakkor ismételten tanúi vol­tunk az állami elit próbálkozásának, hogy szakértelmiségként előnyo­muljon, és a menedzser-elit kísérleteinek, hogy az állami és politikai elit által kinevezett vállalati helytartóból – aki „feudális szolgáltatásként” a másik két csoportnak, mintegy vesztegetésként, féllegális és illegális jövedelmet is juttat – föléjük nőjön, „megvásárolja” őket. A vállalati önállóságról, a párt(ok), a politika és az állam viszonyáról szóló viták­ban ezt a hegemóniáért folyó küzdelmet is látni kell. Enélkül nehezen értelmezhető az 1968-as új mechanizmus, az 1972-es visszarendezés vagy a vállalati önkormányzatok bevezetése és a menedzserek melletti kiállásuk, vagy az államapparátus és a politika 88-89-es vállalatitanács-ellenessége, legújabban pedig a spontán privatizáció körüli viha­rok vagy a vagyonügynökség parlamenti, illetve kormányfelügyeletének vitája. Az elitek harcban állnak a gazdasági és politikai hatalom, az ál­lami tulajdon újrafelosztásáért.

Az államkapitalizmusról általában, helye a világban, jellemzői

Az államkapitalizmus az 1930-as nagy gazdasági válság nyomán vált a kapitalizmus általánosan elterjedt fejlődési szakaszává. Kiindulása még az I. világháborús hadigazdaság, kibontakozása a keynesi gazdaság­politika sikeres alkalmazása volt. A gazdaságban állami szektor létre­hozásával, pótlólagos piaci kereslet teremtésével, a termelés és a fejlesztés irányításával, anticiklus-politikával megelőzi a válságot, stabi­lizálja a gazdaságot, folyamatos növekedést biztosit. Egyben a jóléti állam” magas szintű és fokozódó állami költekezésre alapított szoci­álpolitikájával politikai stabilitást is teremt. Jelentős szerepe van a világ fejlett régióinak a II. világháború utáni négy évtizedes tartós és nagy­ütemű fellendülésében. Az államkapitalizmuson belül élesen megkü­lönböztethető a fejlett piacgazdaságok és a fejlődő világ állam­kapitalizmusa.

Mindenütt a mi állami iparunkhoz kísértetiesen hasonló jelensé­geket találunk, a fejlett világban is. (Tegyük hozzá, hogy a lényegen nem változtat, ha az állami szektort nem állami vállalatok alkotják, ha­nem gazdasági társaságok, melyeket egy vagy több vagyonügynök­ség, esetleg vagyonkezelő minisztérium irányít. Egyébként a legújabb gazdasági irányzatok szinte mindenütt hozzákezdtek az állami szektor privatizálásához, mert alacsony teljesítménye eltorzította a piacgazda­ságot, és már a gazdaság hatékonyságát is veszélyeztette.)

A világgazdaságban azonban igazi jelentősége már jó ideje nem a fejlett piacgazdaságok visszaszorulóban lévő államkapitalizmusának van, hanem a fejlődő világénak. Ez mindent átfogó, az ottani gazdaság egészén uralkodó, azt meghatározó rendszer. Arculatát az is formálja, hogy milyen mértékben keveredik a kapitalizmus előtti gazdaság ma­radványaival, a piacgazdaság kisebb vagy nagyobb mértékű jelenlété­vel, a külföldi tőke szigeteivel stb. Számunkra, általános elterjedtségén túl, azért is ez az érdekes, mert leginkább ez rokon a kelet- és közép­-európai államszocializmussal”, amelyik – véleményem szerint – ennek a klasszikus vagy latin-amerikai államkapitalizmusnak az egyik varián­sa. Hozzá kell tennünk, hogy a népi demokráciákhoz hasonló szociál­-államkapitalizmus a „szocialista táboron” kívül is megtalálható volt, gondoljunk pl. Allende Chiléjére vagy az „iszlamizált” formában Nasszer Egyiptomára stb.

A klasszikus államkapitalizmus modernizációs modellként jött létre, és ma a fejlődő világ jelentős részére jellemző Latin- és Közép-Ameri­kától (Brazília, Argentína, Chile, Kolumbia, Mexikó stb.) Afrikán át (Al­géria, Egyiptom) Ázsiáig (Szíria, Irak, Irán vagy a Távol-Keleten Indonézia, a Fülöp-szigetek stb.).

Az államkapitalizmusok gazdaságát paternalista államgazdaság­ként szokták emlegetni. A valóságban az államkapitalizmus ennél szé­lesebb jelenségegyüttes. Vegyes gazdaság, amelyen belül uralkodó szerepe van az állami szektornak – alacsony hatékonysága, gazdaságtalansága ellenére is. Ezen alapul az uralmi elit hatalma. Az államkapi­talizmus azonban nem egyszerűen az állami szektor súlyát és hatalmát jelenti, hanem ennek érdekében és erre alapozva az egész gazdasá­got átfogó, szinte népgazdaság-trösztként működő rendszert. Ez az ál­lamgazdaság minden gazdasági szereplőt – a kisárutermelőt, a magánvállalatokat is – alárendel magának, és alapjában szabja meg a helyzetűket. Az államgazdaság összekapcsolja az állam gazdaságon kívüli hatalmát tulajdonosként gyakorolt gazdasági hatalmával. Az ál­lamapparátus alig tesz különbséget a tulajdonosi profitelvonás és az adó, a tulajdonosi és állami gazdaságirányítás vagy tőkeátcsoportosí­tás között, ami sokszor államosításba csap át. A gazdaságirányítás gátlástalanul használ törvényhozási eszközöket a munkaerőmozgás irányításától a monopolhelyzet létesítésén át az állami elképzelésekkel nem egyező gazdasági tevékenység bűnténnyé nyilvánításáig. így jön létre az egész gazdaságot jellemző állapot, melyben az állami vállala­toknak, sőt a magángazdaság szereplőinek helyzetéi sem saját teljesít­ményük, hanem az állami túlhatalom eszközei határozzák meg, úgymint az adó, az árszabályozás, a vámok, a bérszabályozás, az im­portkeretek, és a másik oldalon a támogatások, az adóelengedéstől a vállalati, a termelői és az exportdotációkig, az állami hitelpolitika, a tő­kejuttatás, az exportkivételi lista, valamint az engedélyek és a közvet­len adminisztratív eszközök, például a vezetők kinevezése, a magánszektornál a működési engedély stb. Mindez egyetlen rend­szerben működtetve hozza létre az államgazdaságot, ahol – a formális vállalati önállóságtól függetlenül – az állami vállalatok, sőt, a magán­szektor számára is egyértelmű az állami utasítások, elvárások teljesíté­se, az ellátási felelősségtől az állami fejlesztési programok teljesítésén át az uralmi elit illegális és féllegális jövedelmeinek biztosításáig. (Ahol is az állami vállalatok és a magánszektor egyaránt teljesítik az elvárá­sokat, legfeljebb lobbyzással és nem érdekvédelemmel érvényesítve érdekeiket.)

Az egyes államkapitalizmusok vegyes gazdaságában, a meghatá­rozó állami szektor mellett, a gazdaság fejlettségétől függően van kü­lönböző jelentősége a többi szektornak, így a kapitalizmus előtti kistermelésnek, a sokszor igen kiterjedt kézművességtől a paraszti gazdálkodásig, amely csak fokozatosan válik árutermelővé. Mellettük megtalálható a kisárutermelés és az azt kiegészítő második gazdaság. Megjegyzem, hogy a vegyes gazdaság fennmaradása a „reálszocializmus”-féle államkapitalizmusra jellemző. Például még a Rákosi-korszak­ban is fennmaradt a kisipar, a parasztgazdaság, sót a spekulációs tőke is, ha erről esetenként nem a statisztika, hanem a bírósági akták tudó­sítanak is, illetve tudnunk kell értelmezni a háztáji, téesz-segédüzemági, bedolgozói stb. jelmezeket.

A klasszikus harmadik világbeli államkapitalizmusra általában jel­lemző az igazi tőkés szektor is. Ezt egyrészt a külföldi tőke korszerű szigetei jelentik, amelyek részben külföldi inputtal termelnek, kihasznál­va a helyi olcsó munkaerőt, nyersanyagot, alacsony környezetvédelmi előírásokat és az államgazdaság nyújtotta előnyöket, a bürokratikus koordináció redisztribúciójától a dolgozók kiszolgáltatottságán át az alacsony munkabérekig. Jobbára exportra dolgoznak. Ritkábban a he­lyi piacra termelnek, általában korszerű termékeket, de monopolhely­zetben, és az országból magas profitot vonnak ki. Ehhez a valódi tőkés szektorhoz számíthatók a gazdaság jószerével periférikus terü­letein elhelyezkedő vállalkozói kis- és középüzemek és a spekulációs tőke. Ezek, hogy elkerüljék az állami redisztribúciót, többnyire a fél­legalitás viszonyai közé húzódnak. A spekulációs tőke főleg a luxus­importban, az idegenforgalomban, a telekspekulációban, a luxus­lakás-építésben és a speciális exportágazatokban működik (kézműves­-termékek, keleti szőnyeg vagy egyenesen arany, drágakő, valuta, sőt kábítószer).

Végül a klasszikus államkapitalizmus vegyes gazdaságának fontos jelenségei az élősködő szatellitvállalatok és speciális kizsákmányolá­suk. Az állami monopol-nagyvállalatokra élősködő növényként települ­nek rá ezek az őket kiszolgáló és szipolyozó magán- vagy állami-magán kis- és középvállalatok. Általában a nagyvállalatokból választották le őket, és szimbiózisban élnek azokkal, de elsősorban nem e nagyvállalatok rugalmas kiegészítőiként, jóllehet számukra gyár­tanak részegységet, szervizelnek, importálnak, exportálnak vagy összeszerelnek stb. Szerepük ugyanis főleg a „szerencsés” üzletkötés, amely számukra, vagyis a tulajdonosaik, az uralmi elit és az újgazda­gok számára – a nagyvállalatok profitjának egyidejű csökkenésével – igen magas: 50-100%-os, sőt, e fölötti tőkearányos profitot biztosít. Ez­zel az uralmi elit számára megszűnik az államkapitalizmusokban min­dig kísértő egyenlősdi problémája; a magas vezetői fizetések, nyugdíjak és főleg az illegális, féllegális jövedelmek legális profitjövede­lemmé válnak – a rendszerváltás óta ezt láttuk Magyarországon is.

Az uralmi elit a klasszikus harmadik világbeli államkapitalizmus­nak is jellemzője. Ezen belül itt is általában a politikai elit a hegemón csoport, amely azonban ritkábban pártelit, gyakrabban katonai elit vagy ezek koalíciója. Az állami és a politikai elit között igen gyakori az első­ségért való küzdelem, sőt az állami elit sok esetben kiszorítja a politikai elitet, és átveszi annak a szerepét is. A menedzserelit általában egyen­rangú partner, és abban is különbözik a szociál-államkapitalizmus ha­sonló rétegétől, hogy sokkal „színesebb”. Önálló csoportjai az állami nagyvállalatok vezetői mellett a külföldi tökét képviselő komprádorok, a spekulációs tőke és a perférikus töke valódi tőkései meg az uralmi elit­ből ide átszármazott pszeudotőkések. Jellemző az állami vállalati me­nedzsereknek a periférikus és a spekulációs tőkésréteggel való szoros együttműködése, amit kiegészít személyi összefonódásuk a politikai és az állami elittel. Ebben döntő szerepe van annak, hogy a menedzserek és velük a politikai és állami elit tagjai társtulajdonosai a monopolválla­latokon élősködő szatellitvállalatoknak.

A klasszikus államkapitalizmus gazdasági stabilitásáról és politikai instabilitásáról

Ez igen izgalmas téma számunkra, hiszen a nemzetközi tapasz­talatokból következtethetünk a piacgazdaságra való áttérés realitására, a politikai rendszerváltozás stabilitására és lehetőségeire. A közfelfo­gás az államkapitalizmusokat – tekintve, hogy azok diktatórikus jellegű­ek – politikailag igen stabilnak, de gazdaságilag instabilaknak tekinti, mivel a gazdaságuk alacsony hatékonyságú, s így hajlamos a válság­ra. Szélesebb kitekintésben azonban a tapasztalat éppen ezzel ellenté­tes. Ugyanis igen gyakoriak a puccsok, sőt népfelkelések és ezek talaján a politikai rendszerváltozások, amelyek rövidebb-hosszabb dik­tatórikus szakasz után szinte törvényszerűen következnek el. Gon­doljunk Dél-Amerikára, a szinte menetrendszerű katonai hatalomátvé­telekre, vagy Délkelet-Ázsiára, Afrikára stb. Politikai stabilitásról tehát nehezen lehetne beszélni. Ugyanakkor azonban meglepő a gazdasági rendszer stabilitása. Nasszer „szocializmusépítő” rendszere megbukott. Többpártrendszer következett, de az államkapitalizmus lényegében érintetlen maradt. Argentínában az 1943-46-os Perón-korszak óta már volt katonai diktatúra, többször pluralista demokrácia, majd újra perónista győzelem, amelyet napjaink felé közeledve újra katonai diktatúra, ezt felváltó többpártrendszerű demokratizálás és most újra perónista elnökválasztási győzelem követett. A hasonló példák még hosszan so­rolhatók, a lényeg, hogy a demokratikus változás általában nem tud megküzdeni az államkapitalizmussal.

Az államkapitalizmus stabilitásának két forrása van, az államgaz­daság és az uralmi elit. Az elsőre jellegzetes példa Chile. A szociál­-államkapitalizmus (Allende „szocializmusa”) bukása után Pinochet diktatúrája kemény privatizálásba kezdett az amerikai tőke támogatá­sával, a Nobel-díjas Martin Friedmann tanácsadói irányításával. A pri­vatizálás 10 éves korszakának eredménye: a bürokratikus-állami tulajdon 80%-ról 60%-ra szorult vissza. Az állami szektor tehát lénye­gében túlélte a privatizációt, kiszélesedett ugyan a magántőke – azon­ban elsősorban a külföldi tőke szigeteiként, a gazdaság periférikus területein és spekulációs tőkeként. A privatizáció periférikus maradt, és jelentós részben csak szimulált. A legdöntőbb azonban, hogy a gazda­ság egésze megmaradt paternalista államgazdaságnak, és az állam gazdasági túlsúlya még nagyobb mértékben fennmaradt, mint tulajdo­nosi szerepe.

Az uralmi elitnek a stabilitásban betöltött szerepe nem mond ellent annak, hogy a változások némelyike igen komoly személycserékkel jár, sőt az uralmi elit jelentős részének fizikai megsemmisítésével is páro­sulhat (lásd például Indonézia és Chile). Mégis, az uralmi elit túlélte és megújult, ha személyileg nagyon jelentősen kicserélődött is. Uralmá­nak lényege ugyanis nem személyeiben, hanem a néptől elkülö­nült, azzal szemben uralmi helyzetben lévő, zárt jellegében van: a struktúrában.

Történelmi paradoxonainkról az államkapitalista hipotézis fényében

Az 1956-os felkelésben a „munkáshatalom”, a „szocializmus” ellen fel­kelő munkásság ellentmondása mindjárt értelmezhetővé válik és a „for­radalom vagy népfelkelés” vita is megoldódik, ha felhagyunk azzal a fikcióval, hogy az „államszocializmus” is szocializmus.

1956-ban a fegyveres fölkelésben és a tömegmozgalomban is a diákság és bizonyos lumpenproletár elemek mellett a munkásság je­lentette a fő erőt. Az ígért szocializmus helyett az állami, kollektív tőkés tulajdont, az uralmi elit hatalmát kapták, és most harcba indultak a gyárak dolgozói tulajdonba vételéért. A munkástanácsok anyagai, az egykorú újságok, dokumentumok, a kihallgatási jegyzőkönyvek erre bő­séges bizonyító anyagot tartalmaznak. És érthetővé válik a parasztság­gal, a kispolgársággal való sikeres szövetségük is a mindent maga alá gyűrő államkapitalizmussal szemben. A parasztok a beszolgáltatás, a kolhoz ellen lázadtak, a föld szabad birtoklásáért, a kisárutermelés szabad fejlődéséért; a kisárutermelők – pontosabban a volt kisáru­termelők – az üzletért, a műhelyért harcoltak. (1956 teljes képéhez hoz­zátartozik, hogy a tegnap emberei, a volt tőkések, földbirtokosok, csendőrök és katonatisztek is jelentkeztek a még nem is oly régmúlt restaurációjáért. És végül a lumpen elemek is, akik számára különösen nyomasztó volt az államkapitalizmus kemény rendje. Őket keserű, el­nyomorodott életük mozgatta, és a számukra enyhet hozó zűrzavarért vállaltak szerepet, véletlenszerű szövetségben hol a munkásokkal, hol a tegnap embereivel. Az ö „sajátos szabadságharcuk” a fasizmusba torkollt volna.)

A kétségtelenül létező polgárháborús fenyegetésen túl a szovjet és hazai uralmi elitet elrémítette a szocializmus zászlaja alatti tényle­ges demokratizálás esélye, amely a termelőknek adta volna a termelő­eszközöket, a munkások tulajdonába a gyárakat, a parasztokéba a földet, a kistermelőknek a műhelyt, az üzletet. Ez a változás ugyanis nem hagyott volna helyet az uralmi elitnek, amely létének és jólétének alapja a bürokratikus-állami tulajdon. Az ilyen konszolidáció közvetle­nül fenyegette létében az uralmi elitet, és félelmes példájával a többi kelet- és közép-európai szociál-államkapitalizmust.

Az 1968-as új mechanizmus és az 1972-es visszarendezés

A reformkommunizmus győzelmét jelentő 1968-as reform a terv és a piacgazdaság párosítása, vagyis a piacgazdaság felé tett lépés, lénye­gében az államkapitalizmus korszerűsítése volt. A marxista reform­közgazdászok a növekedés lelassulása, a fokozódó gazdasági ne­hézségek és az akkor is kezdődő eladósodás ellen a megoldást az áru-pénz-érték kategóriák és az értéktörvény alkalmazásával, vagyis a piacgazdaságban keresték. A reform sikere egyrészt azt mutatja, hogy az államkapitalizmuson belül is van jobb és rosszabb variáns, más­részt azt, hogy milyen fontos az irányítás színvonala. A szinte vissza­esés nélkül előrelendülő gazdaság a valóság helyes felismerését és alkalmazását tükrözte. Minimális volt az átmeneti korszak, amikor a ré­gi szabályozás már és az új, részben piaci viszonyok még nem ha­tottak. A másik tapasztalat azonban az új mechanizmus gyors kimerülése, 1972-re beálló válsága. Ez megmutatta, mennyire korláto­zottak a korszerűsítés lehetőségei, ha az állami tulajdon konzer­válódása folytatódik. Ahol igazi volt a siker, ott az államkapitalizmus meghaladásáról volt szó. Az 1972-es válság ugyanis nem érintette a mezőgazdaságot, ott elég messzemenően megvalósulhatott a piacgaz­daság, úgy, hogy a termelőszövetkezeti formában elvben adva voltak a valódi tulajdonosok: a dolgozók. A magyar mezőgazdasági „csoda” korszaka volt ez, amikor a téesz gazdálkodni és a tagság dolgozni kezdett. A termelőszövetkezetek ugyanis bevételeikből kifizették kiadá­saikat, állami kötelezettségeiket, és ami maradt — sok vagy kevés -, az az övék volt személyi jövedelemre, beruházásra, minden külön adó­zás, szabályozás, állami beleszólás nélkül. És hogy a siker nem a me­zőgazdaság különlegességének vagy a juttatott tőkének az eredménye volt, az abból is látható, hogy az állami gazdaságokban ez a pozitív trend nem jelentkezett, pedig sokkal több tőkéhez jutottak, mint a tée­szek. Ugyanezt bizonyítják a termelőszövetkezetek ipari vállakózásai, amelyek szinte tőke nélkül az állami ipar komoly versenytársaivá lettek.

A korszak nagy paradoxona az 1972-es visszarendezés. Az or­szág évszázados modernizációs feladatát vállaló szocialista kísérlet négy sikeréve után, amikor gyors ütemben fejlődött a gazdaság és megtörtént a „mezőgazdasági csoda”, amelyet az egész „szocialista tá­bor” hitetlenkedve nézett (s a termelőszövetkezetek ipari sikerei bizo­nyították az új mechanizmus ipari alkalmazhatóságát is), a biztató trend váratlanul véget ért. A fejlődés jelentkező feszültségeire – az ipa­ri munkásság bérének elmaradása a téesz-jövedelmek mögött; a nagy­ipar fellendülésének elakadása és a téesz-iparral szembeni ver­senyképtelenségének sokasodó jelei; a mindezek következtében fellé­pő politikai nehézségek – a vezetés nem a sikert hozó módszerek álta­lános, elsősorban ipari bevezetésével reagál, hanem gyors és határozott visszarendezéssel. Lépéseket tesznek a téeszek „államosí­tására” (regulatív béradó, az elnökválasztás párthatáskörbe vonása és feddhetetlenségi igazoláshoz kötése, a téesz-gazdálkodás „szabályo­zása”, bekapcsolása az állami redisztribúcióba, a támogatások, elvoná­sok rendszerébe stb.), vagyis végbemegy az államkapitalista viszonyok termelőszövetkezetekre való kiterjesztése. (Egyidejűleg miniszteri en­gedélyhez kötik a termelőszövetkezetek ipari tevékenységét, hogy a nagyipart megvédjék a hatékonyabb versenytárstól. Végül a korszerű technika tömeges injekciójával akarják hatékonnyá tenni a nagyipart anélkül, és ahelyett, hogy a gazdasági reformot érvényesítenék.) Az eredmény közismert, a nagyipar hatékonysága nem javul, a termelő­szövetkezetek fejlődése viszont lelassul. A visszarendezés előtt a gaz­daság sikereiből táplálkozó életszínvonal-emelkedést ezután jórészt hitelfelvételből tartják fent, abban a reményben, hogy a nagy beruhá­zások meghozzák az eredményt. Ez az egyik titka az eladósodásnak, amelyet a nemzetközi adósságcsapda bezáródása tesz majd tragikus­sá.

A visszarendeződés másik okát – anélkül, hogy a szovjet befolyást tagadnánk – az uralmi elit döntő szerepében kell keresnünk. Rádöb­bentek, hogy a termelőszövetkezeteknek az új mechanizmusból eredő gazdasági önállósága növekvő gazdasági sikereket hoz ugyan, de ve­szélyezteti az uralmi elitnek való engedelmességet és így az anyagi szolgáltatásokat is. (A tagság által választott elnök és vezetés nem hallgat sem a megyei pártbizottságra, sem a minisztériumra, hiszen a téesz helyzete saját eredményeitől függ, sőt kritizálják a minisztériumi irányítást, és mint sikeres pártszervezetek még a magasabb pártszer­vek dolgába is bele akarnak beszélni. Így alakult ki a vélemény, hogy ez túl nagy ár a gazdasági sikerekért, és ha az új mechanizmust az iparban, az egész gazdaságban bevezetik, új világ lesz, amelyben az uralmi elitnek – ők ugyan úgy mondták, hogy a párt vezető szerepé­nek, a szocialista állam tekintélyének, a nemzetközi együttműködésnek – nem marad helye.)

Az uralmi elit pánikja mozgatta meg a „munkásellenzék” vezér­egyéniségeit, és ók vonták be a hazai vitákba a szovjet vezetést és néhány testvérpártot. Ezt megkönnyítette, hogy az ottani uralmi elit is érzékelte a magyar példa veszélyét. Sem a szovjet, sem általában a kelet-európai uralmi elitek nem kívánták az állami tulajdon közös­ségivé alakítását.

„Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz”, avagy a nagy félreértés

Az előzmény: Az 1968-as új mechanizmus sikere; az ország gazdasági fejlődése, a „legvidámabb barakk” javuló életszínvonala, frizsider­-szocializmusa, automobilizációja, az ország növekvő nemzetközi tekintélye az értelmiség széles rétegeit töltötte el a fellendülés és a nemzeti kibé­külés reményével. A sikerek megnövelték a reformkommunisták önbi­zalmát, hittek a további gazdasági sikerekben és egy ideig a marxizmus reneszánszában. Szükségesnek látták ehhez az értelmiség legjobbjainak a „bevonását”, s ebben a helyzetben a „beat”-nemzedék fiatal értelmiségiéi vállalták a „kommunista szakember” szerepét. Zö­mük nemcsak a karrierért, hanem hogy végre szakemberek vezesse­nek. Hittek az új mechanizmusban, s a visszarendezés után is helyükön maradtak, öncsalással mondván, hogy ők a hibás politikát is jobban csinálják; meg mi egyebet tehettek volna… Eljutottak a vállalati hatalom csúcsaira, a gazdaságvezetői elitbe. A 70-es évek végére egyre nagyobb szerephez jutottak az állami elitben is, és a 80-as évek kezdetén megjelentek előbb a területi, majd a központi pártap­parátusban. Lassan növekedett a szerepük, összetartottak, és képzett­ségük folytán egyre nőtt a súlyuk, hatáskörük. A 80-as évek derekára már csak a hatalom csúcsain nem volt övék a vezető szerep. Azonban a háttérintézmények szakember­-teamjeiként és a pártapparátus munka­társaiként is egyre nagyobb befolyásra tettek szert.

Az értelmiség egésze csak fokozatosan józanodik ki és döbben rá, hogy az államkapitalizmus nem az értelmiség osztályuralma, ha­nem az uralmi elité, amely még a 80-as években sem föltétlenül áll kvalifikált értelmiségiekből. Csak törpe kisebbségük juthat be a politikai elitbe. A mérnökök, közgazdászok, számviteliek, jogászok stb. zöme nem tartozik a vállalatok hatalomgyakorlói közé, és a pedagógusoknak, orvosoknak, jogászoknak, újságíróknak is csak a törpe kisebbsége lehet intézményi vezető vagy szabad egzisztencia; vállalkozóvá is csak n kevesek válhatnak. A zömük bizony ugyanúgy dolgozó, mint a munkások, alkalmazottak, kistermelők, téesz-tagok, és sorsuk is velük és az ország sorsával közös.

Az 1980 utáni liberális gazdaságpolitikai kurzus paradoxonai

1979-re az ország nagyfokú eladósodása kikényszeríti a gazdasági re­form újraindítását. A nagypolitikában azonban tovább él a tervgazda­ság elsőbbségének a dogmája, új mechanizmus helyett csak a gazdaságirányítás reformjáról szabad beszélni, még az indirekt terv­gazdaság fogalma sem szalonképes; nem rehabilitálják a reform­kommunizmust (a Nyers-Fock-Fehér-csoportot), még a reform ki­teljesedését jelentő „második reform” kifejezés is tilos.

Ez idáig érthető. Ami érthetetlen, hogy a „szocializmus” kemény védelme meglepő gazdasági változásokkal párosult. 1982-től kimutat­ható az 1989-ben spontán privatizációnak becézett kisajátító privatizá­ció első, de már nagyon jelentős felvonása a gmk-k és főleg a kisszövetkezetek útján. Megkezdődik a klasszikus államkapitalizmusra jellemző, a nagyvállalatokra ráfűződő, élősködő gazdasági szervezetek létrejötte, mozgásba jön a spekulációs tőke (például működni kezd a zöldség-gyümölcs maffia és a külkereskedelmi maffiák). Fejlődik a pe­riférikus tőkés szektor a kisipar megélénkülésével és még sokkal in­kább a második gazdaság gyors kiterjedésével. 1986, az új visszarendeződés meghiúsulása után a „Dimitrov téri fiúknak” becézett liberális gazdaságpolitikusok gyorsuló ütemben vezetik be a Friedman-, Reagan-, Thatcher- stb. stílusú piacgazdasági reformokat.

És most: a liberális piacgazdasági reformok abszurd tapasztalatai

Sorra bevezetik a fejlett kapitalizmus, az egyetlen ismert, sikeres piac­gazdaság intézményeit, módszereit: a privatizálást a második gazda­sággal, gmk-val, kisszövetkezettel; megjelenik a kötvény, a váltó, a csődtörvény; a kétszintű bankrendszer, a kapitalista adórendszer, a monetáris gazdaságpolitika; a gazdasági társaságokról szóló és a csat­lakozó átalakulási törvény, a tőzsde; az import- és árliberalizálás; az általános privatizálás, a külföldi tőke bevonása stb. Ezek azonban – több év tapasztalatai alapján kimondhatjuk – teljesen hatástalanok. Pontosabban a magyar gazdaságban másképp viselkednek, mint ere­deti környezetükben. Nem a paternalista államgazdaságot változtatják piacgazdasággá, hanem ők válnak az államgazdaság részeivé. Erre nincs más magyarázat, mint az, hogy az államkapitalizmus asszimilálja őket, alárendeli saját uralkodó viszonyainak. A végeredmény ismert: egyre ellenőrizetlenebbül kibontakozik az infláció, a munkanélküliség, a gazdaság hanyatlása. Tehetetlenek vagyunk, amíg nem értjük az ab­szurd jelenségek okát, azt, hogy a piacgazdasági reformokat szociál-államkapitalizmusban vezették be, amely így se nem „szociális”, se nem piaci (kapitalista).

A másik meghökkentő paradoxon, az uralmi elit színeváltozása

1. Azt látjuk, hogy a párt- és állami vezetés, amely a 68-as reform radi­kálisabb áramlatai elől is mereven elzárkózott, ugyanakkor befogadta a kisajátító privatizációt, a spekulációs tökét, a második gazdaság kiter­jesztését, mégpedig nem egyszerűen eltűrte, hanem segítő jogszabá­lyokkal és szabályozási kedvezményekkel (adó-, bérszabályozás stb.) hívta életre és támogatta azt. Sőt, 1986 után – sorozatos csődjük elle­nére – egyre markánsabb liberális piacgazdasági reformokat vezetnek be. A magyarázat csak az lehet, hogy az 1968 után, a 80-as évekre megújult uralmi elit számára egyre terhesebb szociál-államkapitalizmus helyett a klasszikus (latin-amerikai, Fülöp-szigeteki) államkapitalizmus már nem rémálom, hanem lassanként vágyálom. A menedzser-elit, az állami elit köreiben, sőt a végén már a pártközpontban is, egyre gyak­rabban beszélgetések tárgya lesz, hogy mit ér a villalakás, az elegáns hétvégi ház, a feleség nercbundája. Innen csak egy kis lépés, és meg­indult a kirajzás a „Fehér Házból” és a megyei pártközpontokból. Előbb csak egy kis lépés a feleség zöldség-gyümölcs üzletéig, divatszalonjá­ig, a spekulációs tőkének nyújtott védelemig, némi csendestársi rész­vétellel. Ebbe illeszkedik a vállalati tanács, amely a menedzser-elit mozgásszabadságát növeli, és ez közvetve az elit többi részének is hasznos. Ezután következnek a kft-k, s szabadul el a spontánnak be­cézett, kisajátító privatizáció. Ezek a mérföldkövei annak az útnak, amelyen az uralmi elit egy „szép, új világba” menetel, ahol nem kell szűkös jövedelmét veszélyes féllegális és illegális módon kiegészítenie, hanem, mint a klasszikus államkapitalizmusban, legális, profit jellegű jövedelemhez jut. Nem hurcolják meg többé a magas prémiumokért, nincs vita a magas nyugdíjakról.

Úgy gondolom, a 80-as években lejátszódó folyamat reális magya­rázata, hogy a megújult uralmi elit felismerte a „létező szocializmus” igazi természetét, és elhatározta, hogy komfortossá teszi, klasszikus államkapitalizmussá „korszerűsíti”, ahol szégyenkezés nélkül élvezheti kiváltságos helyzetét. Ezzel a „szocializmus” uralmi elitje – amely­nek a legjobbjai korábban még hittek abban a hamis tudatban, mely szerint a nép érdekében vezetik az országot – tudatosan vál­lalta az államkapitalizmust. Ezt értem az uralmi elit első színeváltozá­sán.

2. A hatalmat birtokló pártelit, a jól szervezett, színvonalas állami elit és menedzser-elit a „rendszerváltás” keretein belül békésen átadta a hatalmat az ellenzéknek, akiket részben még ó segített életre (pl. Pozsgay az MDF egyik alapítójaként). Jellemző, hogy már hatalomban van a volt ellenzék, de még mindig retteg a visszarendeződéstől, mint­hogy ez a hatalom pusztán az ölébe hullott – lévén, hogy az uralmi elit úgy ítélte meg, hogy a neki megfelelő viszonyok politikailag ily módon stabilizálhatók a legjobban. Az más kérdés, hogy az inga túllendült, és az uralmi elit színeváltozása válságba csapott át. A pártelit, mint olyan, lényegében megsemmisült, és a megmaradáshoz szinte mindenkinek meg kell járnia a „damaszkuszi utat”. A gazdasági-pénzügyi és mene­dzser-elit viszont az államkapitalizmus új formájában is jelentős rész­ben túlélőnek bizonyult, mégpedig azáltal, hogy átállt az új politikai hatalom, az új erőcentrum oldalára.

A változásokat – lássuk be – Kelet-Európában általában ez jellem­zi: minden megváltozik, hogy semmi se változzék. Teljes a „rend­szerváltás”, de az államkapitalizmus túlél, az uralmi elit legfeljebb „megújul”. Szerencsés esetben a változást újabb, hosszabb-rövidebb „siker”-korszak követi. Lényegileg azonban a folyamat egy nagy körfor­gás, és a körből való igazi kitörésre nem nagyon ismerünk példát.

A kapitalista út realitásai

Az élet rideg valósága lassan széttépi az illúzióinkat: hogy Bős-Nagy­maros leállításának költségeit elintézik a nyugati környezetvédők; az adósságteher majd megoldódik a fejlett országok segítségével; az or­szágra alapvetően terhes KGST-kapcsolatok megszakításának hátrá­nyaiért bőven kárpótolnak a nyugati gazdasági kapcsolatok, a fejlett országok hatalmas piacai és az Európa-házba való gyors bejutásunk; a gazdaság korszerűsítését finanszírozza a külföldi tőke. Lássuk a va­lóságos tényeket. Hitelezőinknek és az IMF-nek a fő céljuk – és ez tu­lajdonképpen érthető -, hogy fizessük az adósságterheket. „Segíteni” csak annyira és abban segítenek, hogy ne omoljunk össze, megőrizzük a fizetőképességünket. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a tőke gazdaságilag vagy politikailag bizonytalan helyre nem megy. Ami jön, a spekulációs tőke, az olcsón megszerzett kapacitásokból akar magas profitot a bel­ső piacon, monopolárakkal. Nem akarja és nem is tudja a korszerűsí­tést vagy a fejlesztést finanszírozni. Lassan belátjuk, ahogy az USA-nak a latin-amerikai államkapitalizmusokra mint perifériákra van szüksége (és nem arról van szó, hogy segíti azok fejlett piacgazda­sággá válását), ugyanígy az európai piacgazdaságoknak a kelet-kö­zép-európai államkapitalizmusok szükségesek perifériaként. Az Európa-házban kemény verseny uralkodik, és akkor lesz jobb helyünk, ha – úgymond – javítjuk a teljesítményünket. Rádöbbenünk, hogy sú­lyos gazdasági problémáinkat belső erőforrásainkkal és munkánkkal nekünk kell megoldanunk, ebben más nem fog segíteni. Magunknak kell kitörnünk az államkapitalizmusból, s felépíteni a piacgazdaságot…

Ez a csapdahelyzet tükröződik az egyre radikálisabb privatizációs elképzelésekben. A tulajdonos a remélt Messiás, aki tulajdonosi érde­kétől indíttatva, tulajdonosi hatalmával mindent megold, és megteremti a kitörés gazdasági csodáját. Két problémával azonban nem nézünk szembe jelentőségének megfelelően: az egyik az államkapitalizmus va­lódi tartalma és a privatizáció lehetséges szerepe a fölszámolásában, a másik a privatizáció reális lehetősége, minőségi és mennyiségi kér­dései.

Tudomásul kell vennünk, hogy az államkapitalizmus nem egysze­rűen a tőke állami tulajdona, a vállalatok állami jellege, amit „megold” a privatizáció, hanem túlsúlyos állami uralom a gazdaság fölött és annak bürokratikus koordinációval irányított, centralizált, hierarchikus állam-gazdaságként való működtetése. És ennek nagyon is reális alapjai vannak, amiből csak az egyik az állami szektor. A másik és legsúlyo­sabb összetevő a gazdaság már említett monopolstruktúrái, üzemhal­maz-nagyvállalatai, s ezek összefonódása az állammal. Végül a harmadik összetevő a GDP 60-70%-át koncentráló államháztartás. Ez az, ami az állami túlhatalom és szerep fenntartására kényszerít, vi­szont földbe nyomja a gazdaságot. Megakadályozza tehát a piacgaz­daságra való áttérést, az államkapitalizmus fölszámolását.

A demokratikus átalakulás az államkapitalizmusnak ezekkel a va­lódi alapjaival nem fordult szembe. A valódi cél: a rendszerváltás keretében birtokba venni az államapparátust és hatalmas intézmény­rendszerét, valamint az azt finanszírozó államháztartást. És birtokba venni a monopolstruktúrákat, megszállva annak csúcsait. (Ez érthető is, hiszen a demokratikus átalakulás legfőbb támasza éppen az az ér­telmiség és a széles alkalmazotti réteg, amelyeknek egzisztenciáját ve­szélyeztetné egy radikális államháztartási reform a túlméretezett államapparátus és intézményrendszer leépítésével. Másfelől egy valódi piacgazdasági reform – amely az üzemhalmazok gyáraikra darabolásá­val és a dolgozók tulajdonába adásával megteremtené a piaci ver­senyt, és az államháztartás reformja útján, csökkentve az elvonást, működőképessé tehetné a gazdaságot – egyben az uralmi elit létét is végveszélybe sodorná. Ezeket a lépéseket tehát ezért sem tehették meg szinte sehol az államkapitalizmusok, mégoly radikális forradalmi fordulataik folyamán sem.)

Az államkapitalizmus tényleges reformja nélkül azonban az a ve­szély fenyeget, hogy a gazdaság teherviselő képességét szétfeszítik a demokratikus átalakulás és főleg a privatizáció igen magas költségei.

Ezt a gazdaság nem tudja kitermelni, és így egyre gyorsuló inflációba csúszik. Végleg fölbomlanak a gazdasági kapcsolatok, amelyeket úgyis veszélyeztet az átmeneti állapot, ahol a régi bürokratikus koordináció már nem, és a piaci koordináció – mivel a piac létrejötte elmaradt a centralizált gazdaságirányítás felszámolása mögött – még nem szabá­lyoz. A végeredmény túlelvonás, infláció, a gazdaság irányíthatatlanná válása és gyorsuló szűkülése. Mindez a gazdaság Lengyelországhoz hasonló összeroppanásához vezet, ahonnan már nincs kiút, illetve ahol az ország a gazdaság tragikus összeszűkülésén, (fél)gyarmati helyzetbe jutásán, a lakosság mérhetetlen áldozatain keresztül is csak nagyon alacsony szinten lesz stabilizálható. A tragikus vízióra jelenleg csak egy válasz van.

A privatizáció reális lehetőségéről és útjairól

A feladat mérhetetlenül nagy, a működő tőke zömének, 90-95%-ának, 1989-es árakon 2400 milliárd forintnak az állam tulajdonából termé­szetes tulajdonosok kezére juttatása. Ezzel szemben áll mintegy 40-45 milliárd forintos magántőke és a hasonló, 600 millió dolláros, vagyis 40 milliárd forintos külföldi tőke. Tudnunk kell ugyanis, hogy a jelenlegi társasági vagyon, 520 részvénytársaság és 2.000 kft tőkéjének jelentős része is banki és vállalati, közvetett állami tulajdon. A 300 milliárdos la­kossági betét pedig egyrészt lakás, autó és egyéb tartós használati tárgy előtakarékossága, másrészt az állam, illetve a bankok már elköl­tötték más lakáskölcsönökre és mást hitelekre. A betétesek által tör­ténő átcsoportosítás tehát a bankrendszer szinte azonnali összeroppanását vonná maga után. A vállalkozói tőkének – ami fő forrás lehetne -, jelentéktelen súlyán kívül az is a problémája, hogy ugyan magas, sőt igen magas a profitja (jórészt állami kedvezmények folytán, ha ez az adóbevallásokban nem jelentkezik is, de mutatja az újgazda­gok életmódja, a luxusautók, luxuslakásárak), azonban a vállalkozói szféra profitjainak jelentős része luxusfogyasztásra és restaurálásra kerül, mert a gazdaság túladóztatása miatt – még ha van is rá piaci le­hetőségük – nem tudják befektetni. (Akkor ugyanis elérik az adóztatha­tó méretet, és zuhanásszerűen csökken a profitjuk.) Az pedig, hogy a nagyvállalati szférába fektessenek be, eleve kizárt. Az infláció jelenleg 30%-os, amit követ a kamat, viszont az ipar átlagos vagyonarányos nyeresége 10%-os, amit még magas nyereségadó, MŰFA is terhel. A tisztességes privatizáció, ahol az állami tulajdon megfelelő ellenérték ellenében kerül magántulajdonba, tehát eleve lehetetlen.

Az előprivatizáció – a vendéglátóipari, kereskedelmi, szolgáltató egységek magánkézbe adása – és ehhez hasonlóan a nagy jövedelmű vezetők és újgazdagok tulajdonossá tétele az 50%-os kedvezményen túl is csak állami privatizációs és vállalkozói hitellel oldható meg. Ez inflációt gerjeszt, és 18%-os kamatával a 30%-os infláció mellett az ál­lami tulajdon elherdálása. Tegyük hozzá, hogy a 18%-os kamat költ­ségvetést terhelő kamatkiegészítése költségvetési hiányt és inflációt okoz. Mindezen nem változtat a tőzsde vagy a versenytárgyalásos elő­privatizáció sem. Ezek ugyanis olyan piacok, ahol a hatalmas kínálattal szemben nem áll fizetőképes kereslet, tehát legfeljebb legalizálják a köztulajdon elherdálását, és ha megjelenik is valamennyi külföldi, spe­kulációs tőke, ez csak annál rosszabb. A privatizáció tehát szükség­szerűen csap át kisajátító privatizációba.

Az állam számára csak az a döntés marad, hogy a tömegek meg­nyugtatására leállítja a menedzserek és újgazdagok szövetkezésének spontán privatizációját, és beindítja a kormány által irányított, szerve­zett privatizációt. Ez a „tisztességes” privatizációhoz szükséges fizető­képes kereslet hiányában ugyanúgy kisajátító privatizáció lesz, legfeljebb nem a menedzserek, hanem a folyamatot ellenőrzésük alá vonó állami és politikai elit és a most már velük szövetkező újgaz­dagok lesznek a haszonélvezői. Szükségszerűen támad fel újra a – konkrét esetek tömegével alátámasztható – megalapozott vád a kor­rupcióról és a köztulajdon kisajátításáról, ami a gyorsan szegényedő országban, ahol egyre fokozódnak a jövedelmi differenciák, elviselhe­tetlen politikai terhet fog jelenteni.

A másik súlyos következmény, hogy a kisajátító privatizáció nyer­tesei szükségszerűen nem a versenyben kiemelkedő vállalkozók lesz­nek, akik alkalmasak a tőke működtetésére, hanem az új (és részben a régi) uralmi elit tagjai és a velük szövetkező spekulánsok. A létrejövő tulajdonosok tehát a privatizáló klasszikus államkapitalizmusokból oly jól ismert pszeudotőkések és -vállalkozók. Itt, Közép-Európában, úgy is mondhatjuk, hogy egy dzsentroid tőkésréteg, amelyik nem ért a tőke működtetéséhez, és az nem is igazán érdekli. Célja a luxusfogyasztás (a könnyen megszerzett tulajdon hasznából). Tegyük hozzá, hogy a ki­sajátító privatizálásban elfogy az állami tőkevagyon, de megmarad az 50-60%-ot kitevő államadósság, így a változatlan állami terhek mellett az újgazdagok luxusfogyasztása és a privatizálást finanszírozó kölcsö­nök is terhelik a nemzeti jövedelmet, fokozzák a tömegek elszegénye­dését.

A valóságos privatizáció tehát korlátozott kiterjedésű lesz, a gaz­daság mellékes területeit érinti és az államkapitalizmus főhatalma, redisztribúciója ezeken a területeken is fönnmarad. Ezt egészíti ki az államkapitalizmust érintetlenül hagyó, szimulált privatizáció. Értem ezen az állami vagyon társasági tőkévé alakítását (banki és vállalati kereszttulajdonlással, vagyonkezelő szervezetekkel vagy önkormány­zati, intézményi, társadalombiztosítási tulajdonnal, ami lényegében kor­szerűsített bürokratikus-állami tulajdon). Ugyanígy csak szimulált reform a monopolstruktúrák, a piaci uralom birtokában lévő üzemhal­maz-nagyvállalatok részvénytársaságokra bontása, miközben központ­juk vagyonkezelő szervezetként vagy egyesülésként működteti tovább a monopóliumot. A szimulált privatizációt azután megkoronázzák az uralmi elit és az újgazdagok magántulajdonában vagy magán-állami vegyes tulajdonában lévő, a monopol nagyvállalatokra ráfűződő, azo­kon élősködő kis- és középvállalatok, amelyek tulajdonosaik számára magas profitot biztosítanak.

Egy lehetséges alternatíva: a dolgozói tulajdonon alapuló, vegyes tulajdonú piacgazdaság

Az államkapitalizmust meghaladó megoldás nem lehet ideologikus utó­pia, a múlt vagy a jövő álomvára, hanem egyszerre kell hatékonynak, korszerűnek, emberségesnek lennie, és „logikusan” következnie kell gazdasági és társadalmi viszonyainkból. Az átalakítás főiránya egyér­telműen – a piacgazdaság. De az igazi kérdés az, hogy milyen piac­gazdaság?

Valódi tulajdonosokra van tehát szükség, mert a bürokratikus-álla­mi tulajdon sem a régi, sem az újabban divatba jövő, modernizált meg­oldásaiban – a megújult keresztény-nemzeti vagy européer-liberális uralmi elit kezében – nem lesz hatékony. Az optimális tulajdonos a kis­iparban, kereskedelemben, szolgáltatásban: az iparos, a kereskedő. A kisebb üzemekben, az úgynevezett személyes tőkés üzemben – ahol a tőkés a vállalkozás irányítója -: a vállalkozó tőkés. A nagyüzemben – ahol a tőketulajdon és funkció szétvált, és a vállalatot a menedzser irá­nyítja – az optimális tulajdonosok a dolgozók. Áttekintésük van a válla­lat egészéről, s megélni is csak jól menő üzemben tudnak, ezért olyan igazgatót választanak, és olyan döntéseket hoznak, hogy ez egyszerre biztosítsa a jó béreket és az üzem fejlődését. Ezt azonban nem sza­bad abszolutizálni, mint azelőtt az állami tulajdont és most a tőkés ma­gántulajdont. Helyet kell kapniuk a külföldi és hazai tőkés üzemeknek, valamint a dolgozói és külső részvényesi közös tulajdonban lévőknek egyaránt. Azután a piaci verseny döntse el, hogy melyik a hatéko­nyabb, mert ez a fő kérdése annak a folyamatnak, amely az államgaz­daságból átvezethet a hatékony piacgazdaságba, és az ezen nyugvó civil társadalomba.

A dolgozók bekapcsolása a privatizálásba

A dolgozói tulajdon nem azonos a bürokratikusán bevezetett, formális dolgozói tulajdonlással, amelyik csak álca az uralmi elit birtoklásán (vállalati önkormányzat, ingyen adott népi részvény stb.). A valódi dol­gozói tulajdon a dolgozók anyagi áldozatával, felelősségvállalásával és főleg aktív cselekvésével jön létre, amit az állam csak támogathat, ked­vezményekkel. A lényeg, hogy az állami tőke privatizálásához – amellyel szemben nem áll megfelelő vállalkozói, lakossági vagy mun­kavállalói tőkeerő – új tulajdonosokat talpra állító támogatási rendszer kerüljön kidolgozásra. És ennek – a jelenlegi rendszerrel szemben, ahol annál nagyobb a kedvezmény, minél gazdagabb, aki kapja – egyenlő támogatást kell adnia minden új tulajdonosnak, vagyis a dol­gozók tulajdonossá válásához is. Tekintve azonban, hogy a vállalkozó bárhol befektethet, a dolgozó pedig csak saját üzemében, ott elsőbb­séget kell számukra biztosítani. Ez a privatizálásba bekapcsolja a bér­ből, fizetésből élők még az inflációs elszegényedés ellenére is igen jelentős vásárlóerejét, főleg pedig érdekeltté teszi őket vállalatuk gaz­dálkodásában, teljesítményének fokozásában. Így az új tulajdonosok széles köre és versenyük végül megszünteti az elit részéről történő, il­letve a spekulánsi kisajátítást, elfogadhatóvá teszi a privatizációt a szé­les tömegek számára. A vállalkozók és ugyanígy a dolgozói közőssé­gek nem az uralmi elit kegyéből kapják a tulajdont, hanem egymással versenyben, és csak akkor tudják megtartani, az árát letörleszteni, ha hatékonyan működtetik.

A dolgozói tulajdon megteremtését is fölvállaló privatizálás techni­kai megoldása sokféle lehet: a vállalatok részvénytársasággá alakítá­sánál alkalmazott részvényprogram, elviselhető (pl. 10%-os) saját erővel; a vállalatok bérbeadása és/vagy lízingelése a dolgozok által alapított és vállalkozói hitellel alátámasztott társaságoknak; a vállalati dolgozók társaságainak vagyonkezelői kijelölése stb. A lényeg a ver­senysemlegességet biztosító azonos hitel, támogatási rendszer a ma­gánvállalkozók és a dolgozók vállalkozói közösségei, szövetkezeti számára, ami a tisztességes piaci versenynek a föltétele. Így alakul ki a tulajdonosok optimális rendszere: a dolgozói tulajdonban lévő üze­mek, külföldi és hazai tőkés üzemek és a vegyes tulajdon, ahol a dol­gozók többségi vagy kisebbségi tulajdona mellett esetleg hazai és külföldi tőkéstársak, sőt önkormányzati, intézményi, társadalom­biztosítási tulajdon is van. Ugyanis az utóbbiak, mint kizárólagos vagy többségi tulajdonosok csak a bürokratikus-állami tulajdon egyik formá­ját jelentik, azonban pozitív szerepet játszanak – segítve az önkor­mányzat, intézmény TB-gazdálkodását -, ha a dolgozói vagy magántulajdonosi többség biztosítja a vállalat hatékony működését, és megvédi attól, hogy az intézményi, önkormányzati kiskirályságok ré­szévé váljon.

A dolgozói tulajdonnal szemben – egy XIX. századi magántulajdo­nosi vízió bűvöletében – nagy az ellenállás. Ezen még a fejlett ipari társadalmak legújabb tapasztalatai: az USA-beli ESOP-program, a ja­pán modell, a vállalati dolgozókat a privatizációnál előnyben részesítő angol gyakorlat sem látszik változtatni. Változatlanul él a magántulajdo­nosi legenda, amit nem zavar, hogy a nagyvállalatoknál a részvényes már régen nem képes a vállalatot áttekinteni, a menedzsereknek ki­szolgáltatott, általuk könnyen manipulálható látszattulajdonos csak jel­mez a menedzseri hatalmon, és ez lesz nálunk az uralmi elitén is.

Az államkapitalizmus pedig tovább él, az uralmi elit személyi összetételében felfrissülve, esetleg döntően megújulva fennmarad, és változatlanul őrzi szerepét, hatalmát. S a már most is rosszkedvű, gya­nakvó tömegek rádöbbennek: megint minden megváltozott, hogy sem­mi se változzék.

Csakhogy vannak „tudások", melye­ket az elme elhárít magától. Ilyen, hogy anyánk meghal, ilyen, hogy népünkön nem tudunk segíteni.  Németh László 

A bibói módszer

Az 1989 utáni, „rendszerváltásos" Magyarországnak kevés kö­ze van Bibó Istvánnak 1944-től haláláig vallott elképzeléseihez.

A bibói módszer alapja: az idealizmus és a realizmus vala­miféle egysége. A helyes politika – Jászi és Bibó szerint egyaránt – az, amelyik tisztában van önnön céljaival, azokat tisztességesen és őszintén kifejti, ugyanakkor megvizsgál­ja, hogy az adott viszonyok között mi az, ami e célokból megvalósítható, mi az, ami nem valósítható meg, és mi az, ami megvalósítható ugyan, de súlyos kockázatokkal jár: például a társadalmi élet valamely pontján javítana ugyan az állapotokon, de más pontokon lerontaná azokat.

Mivel itt kulcsfontosságú kérdés a társadalmi állapotok „jobbításának", „moralizálásának" kérdése, úgy hiszem, le kell szögeznem: Bibó „balközepes" típusú politikai gondolkodó volt.

A baloldali gondolkodás a zsidó-keresztény ethosz, a felvi­lágosodás, a „polgári" forradalmak társadalmi-antropológiai ideáltípusából indul ki. Eszménye egy olyan társadalom, mely­ben lehetőleg egyenlő helyzetben levő emberek megtehetik mindazt, ami másnak nem árt, és lehetőleg olyan dolgokat tesznek, mely másoknak is használ. „Balközepesnek" azt az álláspontot tekintem, mely tisztában van ezen antropológiai ide­áltípus egész bonyolultságával: a szabadság és az egyenlőség eszményei között feszülő ellentmondással, az ember szolidarisztikus „nevelésében" rejlő nehézségekkel. Vajon, ha az egyenlőséget és a szolidaritást állítjuk középpontba, nem ala­kul-e ki egy önmagát „kiválasztott" csoport, mely az egyenlőség és testvériség nevében elnyomja a többieket, tehát korántsem lesz velük egyenlő és szolidáris? Viszont nincs-e egy pontja az egyenlőtlenségnek, ahol már nem beszélhetünk a társadalom egy jelentős részének valódi szabadságáról? A „balközepes" álláspont szerint itt kompromisszumokra van szükség.

Reform és forradalom

Megítélésem szerint a bibói rendszerből valamely államforma és társadalmi szerkezet megreformálásának vagy forradalmi le­bontásának egy bizonyos felfogása következik.

Egy államforma és egy társadalomszerkezet megreformá­lása azt jelenti, hogy annak „végső" legitimitását nem kérdő­jelezzük meg, azonban igenis megkérdőjelezzük és meg­változtatjuk annak számos működési elvét. Így lesz pl. az ab­szolút monarchiából alkotmányos monarchia: a társadalom el­ismeri az uralkodóház legitimitását, azonban azt nem tekinti immár „isteni" eredetűnek, és a törvényhozás valamint a bírói függetlenség eszközeivel korlátozni kívánja. Így kell értelmez­nünk a „szociáldemokrata" típusú társadalomreformot: a sza­bad gazdasági szerződés elve fennmarad ugyan, ám jelentős és állandó állami vagy szakszervezeti beavatkozás történik, éppen a szerződések feltételeinek kiegyenlítése, humanizálása céljából.

A „forradalmi" megoldás viszont azt jelenti, hogy valamely csoport egy struktúra végső legitimációs elveit megtagadja, és önmagára kötelezőnek immár nem tartja, egy tabula rasaból kiindulva új legitimációs elveket keres. Ha ez a felfogás a tár­sadalom nagyobbik részére kiterjed, akkor valóban politikai és társadalmi forradalomról beszélhetünk, ha csak egy szűk cso­portra, akkor inkább egyfajta politikai hatalomátvételről.

Mármost megítélésem szerint a reform a társadalmi átala­kulásnak humanistább típusú módszere, mert kevesebb áldozattal-kockázattal jár, jobban lehetővé teszi a társadalom önnevelődését és a fejlődés irányának humanista jellegű meg­tervezését. A forradalom viszont – ha valóban társadalmi mére­tű esemény – nagyobb katartikus élményt ad, azonban eredeti (általában megfogalmazatlan) célkitűzéseiből könnyen kibillen, és kezdeti céljaival akár ellentétes irányban kezd mozogni (lásd pl. a francia forradalmat). A forradalom megtervezhetősége csak egy szűk csoport hatalomátvétele esetén áll fent, itt vi­szont fennáll annak veszélye, hogy ez a csoport diktátuma alá vonja az egész társadalmat.

Másrészt, ha valamely társadalom alapstruktúrája rassz, azaz nem humanista jellegű, akkor a reform semmiképpen sem ragadhat meg felszíni jelenségeknél, melyek megváltoztatását aztán alapvető változássá kívánnák „átkeresztelni".

Lényegében így alakul ki az ún. „radikális reform" mód­szertana: olyan változások bevitele valamely rendszerbe, me­lyek azt lényegében és nem pusztán felszínesen változtatják meg.

A kádárizmus „legitimációja" és a demokratikus ellenzék

A kádárizmus morális és történelmi értelemben illegitim volt. Olyan rendszer és személy, melynek és kinek kezdeti pálya­futási pontjait megszegett ígéretek és gyilkosságok soro­zata jelezte, ebből a nézőpontból semmiképpen sem volt legitimálható, akkor sem, ha később elviselhetőbbé próbálta tenni az 1956. november 4., 1956 december 9., 1958. június 16. által „megkezdett" rendszert.

Volt viszont a kádárizmusnak bizonyos kvázi-legitimációja, mely a magyar „társadalom" nagy részét átfogta. Melyek voltak e kvázi-legitimáció főbb elemei?

1. Az a „tudat", hogy a „szovjet"      típusú rendszerek közül mégiscsak a kádárizmusban vannak a      legelviselhetőbb viszo­nyok: viszonylagos szabadság, viszonylagos jólét      (legalább egy réteg számára) stb.
2. Egyfajta paternalista „rend-"      és „stabilitás-"tudat, mely minden nem kifejezetten terrorista      tekintélyuralmi rendszer alattvalói között fellép, hogy tudniillik itt „nagyobb      közbiztonság, nyugalom" van, mint egy teljesen szabad, demokratikus or­szágban      stb.
3. A szocialista gondolkodás      valaminő igen eltorzult ma­radványa: a rendszer, bár a szocializmus      eltorzult formáját kép­viseli, mégis hordoz néhány „kvázi-egalitariánus"      értéket: munkahelyi biztonságot, a jövedelmek nem túl nagy különbsé­gét,      lehetővé teszi egy viszonylag jómódú parasztság kialaku­lását stb.

Egy demokratikus reformmozgalomnak pontról pontra ele­meznie kell ezeket a „legitimáló érzelmeket", ki kell mutatnia: mely pontokban fejleszthetők tovább, mely pontokban teljesen hamisak, mely pontokban igen reakciósak akkor is, ha önma­gukban helytállók stb.

Nyilvánvalóan igen élesen meg kell, kellett volna támadni a gyökerében reakciós 2. „érvet": tudatosítani kell (kellett volna) a társadalomban, hogy rendet a szabadságjogok alapján is tel lehet építeni, hogy az önkorlátozó rendőrállam „rendje" sem éri meg, hogy a szabadság értékeit félredobjuk miatta.

Az 1. ponttal kapcsolatban a helyzet bonyolultabb, ugyanis igaz volt. A kérdés csak az, hogy ebből a más országoknál „kedvezőbb" helyzetből milyen következtetéseket vonhatunk le? A párt-uralkodóosztály ugyanis itt igen labilis helyzetben ta­lálta magát. Nem kívánhatta, hogy a környező országok vagy különösen a Szovjetunió „társadalma" alapvetően demokratizá­lódjék és előrelépjen, mert akkor Magyarország e „kedvező helyzete" azonnal elvész, és vele együtt elvész a kádárizmus e „legitimációs elve" (ezt jól megmutatta az a teljes zűrzavar, melybe ez az uralkodó réteg 1987 tavaszán, Gorbacsov de­mokratizálási kampányának megindulása után került). Ugyan­akkor a szomszédos rendszerek szélső reakciós fordulatát sem kívánhatta, mert attól tarthatott, hogy egy ilyen fordulat után ezek az országok a kádárizmus „kedvezményeit" erőszakkal vagy presszióval megsemmisíthetik. Az uralkodó osztály tehát kénytelen volt nacionalista álláspontra helyezkedni: nem kíván­ta a szomszéd országok és a Szovjetunió előrelépését, ugyan­akkor – mindenféle formális hűségnyilatkozat ellenére – táplálta a félelmet ezekkel az országokkal kapcsolatban. Így érthetjük meg, hogy számos, a késői Horthy-rendszerrel kapcsolatos re­miniszcencia magából a párt-uralkodóosztályból indult el.

Ezzel szemben a demokratikus ellenzéknek internaciona­lista álláspontra kellett helyezkednie: Magyarországnak, ha kedvezőbb helyzetben van, elő kell mozdítania a környező or­szágok demokratizálását. Táplálnia kellett azt a – ma már és még, sajnos, illúziónak tűnő – hitet is, hogy a környező orszá­gok demokratizálódása az ott élő magyarok helyzetét javítani fogja.

A 3. ponttal kapcsolatban a demokratikus ellenzéknek ter­mékeny vitát kellett volna nyitnia a szocializmus és a kapitaliz­mus kérdéseiről.

Végül, ami a „kezdeti legitimációs pontot" illeti, a demokra­tikus ellenzéknek azt szét kellett zúznia. „Ki kellett ráznia" a társadalmat az amnéziából, emlékeztetnie kellett az 1957-61-es évek rémuralmára, mégpedig nem azért, hogy fejetlen bosszúhadjáratot indítson el, hanem azért, hogy – ismétlem – a kádárizmus „végső legitimációját" megkérdőjelezze.

Ezek lehettek volna egy Jaszi-Bibó-típusú „radikális refor­mizmus" középponti feladatai és problémái.

Aminek történnie kellett, és ami történt

1985-ben Monoron az ellenzék két szárnya – az „emberjogi" és a „népi" szárny – között megegyezés történt abban a kérdés­ben, hogy a rendszer „legitimációját" többé nem ismerik el, visszatérnek az 1956-os hagyományhoz. Ugyanakkor az MSZMP 1985. tavaszi kongresszusa megmutatta, hogy a párt vezetésében nincs többé egység. Pozsgay Imre, a reform-szárny vezetője – az 1954-es Nagy Imrét követve – a Hazafias Népfrontból próbált egy, a konzervatív pártbürokráciával szem­ben álló ellenerőt kibontakoztatni. Mindez kétségtelenül egy „radikális reform" kezdeteinek értékeit mutatta fel.

Az 1987. januári Gorbacsov-beszéd felgyorsította az ese­ményeket: Magyarország az 1955-öshöz hasonló helyzetbe ke­rült. A magyar pártvezetésben még a konzervatív-reakciós vonal uralkodott, miközben a szovjet pártvezetésben egyértel­műen a reformer szárny került hatalomra. Ezt kihasználatlanul hagyni valóban súlyos hiba lett volna. Ilyen helyzetben dolgoz­ták ki a demokratikus ellenzék vezetői a Társadalmi szerződés című tanulmányt. Ebben végre eljutottak a legfontosabb pontig: Kádár János leváltásának követeléséig. Ugyanakkor azonban az egypártrendszer törvényes körülírásában látták a megoldást, természetesen egy igen széles reformprogram alapján, melybe az 1956 utáni perek revíziója is beletartozott.

Nyilvánvaló, hogy a Társadalmi szerződés egyrészt a pár­ton kívüli magyar társadalomnak, másrészt az MSZMP reform­szárnyának volt címezve. Ez komoly dolog volt: egyfajta „alkotmányszerű" javaslat. Egy ilyen javaslatot komolyan végig kell gondolni. Szerintem ebben az időben már tovább lehetett volna menni: már „proto-pártok" is létrejöttek. De ha egyszer a demokratikus ellenzék így gondolta végig a dolgot, akkor vala­miképpen ragaszkodnia kellett volna az alapelvekhez, és nem lett volna szabad az 1989-90. év bárgyú „antikommunista" ordibálásaiba „átváltani". Ez a bibói értelemben vett „hazugság" példája, mely, ha egy átalakulás „alapjaiba" beépül, szétrom­bolja az egész konstrukció moralitását.

Mármost Pozsgay 1987-ben Lakitelken a demokratikus el­lenzék és az MSZMP „között" álló népies írókat és reformköz­gazdászokat gyűjtötte össze, és belőlük hozta létre a Magyar Demokrata Fórumot. Ebben Pozsgayt bizonyára az a meggon­dolás vezette, hogy ne zárják ki az MSZMP Központi Bizottsá­gából: nyilvánvalóan emlékezett arra, hogy Nagy Imre csak ak­kor került vissza az MDP vezetőségébe, amikor a tömeg már kifütyülte a parlamentnél. Aligha gondolta végig azt a „perspek­tívát", hogy az MDF rövidesen zavaros középosztályi mozga­lommá „fejlődik", mely sokat „vesz fel" a Horthy-rendszer nosztalgiáiból. Az MDF alapítólevele erre semmiképpen se mu­tatott: plebejus demokrata mozgalomnak tűnt ez.

1988 egyértelműen azt mutatta, hogy a magyar társada­lom – legalábbis a nagyvárosokban – forradalmi állapotba ju­tott. Tüntetések követték egymást, és ekkor még kevéssé volt reakciós, ellenforradalmi jellegük: még az ebből a szempontból nézve „legkényesebb" Erdély-tüntetés is kerülte az irredenta jelszavakat („Nem Erdélyt akarjuk, hanem emberi életet Erdély­ben"). Magában az MSZMP-ben 1988 májusában egy „fél-áttö­rés" történt. Novemberben Grósz Károly sportcsarnoki beszéde nyomán egyértelművé vált, hogy a főtitkár szemben áll a forra­dalom és a reform határán járó folyamattal. Ez után, 1988/89 fordulóján vált a helyzet egyértelműen forradalmivá. És ekkor mind a Nyers vezetése alatt álló Új Márciusi Front, mind a Pozsgay-Bíró-csoport felvetette az egyetlen valóban forradalmi megoldási módot: az országgyűlés feloszlatását és az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívását. Magyarországon alkotmányozó nemzetgyűlés Werbőczy óta nem volt – most meg lehetett volna csinálni.

Mi történt ehelyett? A Szabad Demokraták Szövetsége egy teljesen lehetetlen elképzeléssel állt elő: az országgyűlés törvénytelen, de hozzon „jó sarkalatos törvényeket". Ezzel a – megvalósult – elképzeléssel tört meg a magyar forradalom len­dülete. Nem lehet egy – így vagy úgy – „megválasztott" ember­csoportot egyszerre megalázni és ugyanakkor valami „jót" kicsikarni tőle. Az így kicsikart „jó sarkalatos törvényekben" a magyar nép nem hihetett többé. Az Ellenzéki Kerekasztallal nem alakult ki valamiféle legitim ellenhatalom, hiszen azt sem választotta meg senki. Kettős hatalom alakult ki, de ennek egyik „felét" sem tarthatta senki törvényesnek.

„Reformról" többé nem lehetett szó. De társadalmi forrada­lomról sem, a kettő egészséges szintéziséről pedig a legkevés­bé. Egyre világosabbá vált, hogy – sok korábbi elképzeléssel ellentétben – szó sincs a termelőeszközök valamiféle csoport vagy közösségi tulajdonba juttatásáról, hanem csakis egyes személyek magántulajdonába való átadásuk a cél. Miközben 1956 rehabilitációjával volt tele a levegő, 1956 legszebb, a munkástanácsokban megtestesülő hagyományát lábbal tipor­ták. Ebbe nem szólhatott bele sem a Parlament, sem a Kerek­asztal. Annál inkább a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, mely az országot egyszerűen diktátum alá helyezte. Ennek el­lensúlyozására természetszerűleg kialakult a nacionalista-de­magóg hangulatkeltés, elsősorban az MDF jobbszárnyán és az ettől is jobbra álló töredékcsoportokban.

Meg kell azonban mondanom, hogy az MDF még fel sem vetette, hogy ő tulajdonképpen „jobbközép" párt, mikor 1989 elején Tamás Gáspár Miklós behajította a köztudatba „Búcsú a baloldaltól" című cikk-bombáját, amelyben az egész 1945-48. évi nem kommunista magyar baloldalt „kriptokommunizmus" bűnében marasztalta el, és a thatcherizmus szellemében szór­ta az átkokat a nyugat-európai szociáldemokráciára. Egyben – némi parancsnoki gőggel – kijelentette, hogy „a magyar ellen­zék bibói korszaka véget ért". Nem egészen értettem már ak­kor sem, hogy a demokratikus ellenzék a cikktől miért nem határolta el magát akár csak e miatt a mondat miatt is, ugyan­is: Tamás Gáspár Miklósnak teljes jogában állott a maga ré­széről megtagadni a bibói örökséget, de milyen jogalappal terjesztette ki ezt az ellenzék egészére? A cikk várható ka­tasztrofális hatását már akkor megjósoltam. Nem látom: miért tartotta volna magát valamiféle plebejus-demokratikus „vonal­hoz" az MDF, amikor az SZDSZ – ahogy azt 1989. áprilisi programja is megmutatta – teljességgel elfogadta Tamás Gás­pár Miklós álláspontját? Természetesen: Tamás Gáspár Miklós leszögezte, hogy az ő jobboldalisága nem az 1920-45-ös évek magyarországi jobboldalisága, hanem valamiféle sohasem vagy csak alig volt magyar liberál-konzervativizmus, melybe most a thatcheri infúzió bocsátana valamelyes friss vért. A cikk azonban – akár így akarta Tamás Gáspár Miklós, akár nem – a másik póluson a horthysta remineszcenciákat szabadította el. Rövidesen alig volt már más irányzat az MDF-ben, mint egy konzervatív „úri" vonal és egy jobboldali „populizmus".

A kérdések középpontjába immár a kapitalista (vagy feudálkapitalista) restauráció módja került. A Tamás Gáspár Mik­lós-féle irányzat a fő módszert cinikus módon abban látta, hogy a gyárakat a „kommunista", igazgatók tulajdonába kell adni, ami elég különös ellentétben állt az SZDSZ-jobbszárny szájté­pő „antikommunizmusával". Ezzel szemben az MDF – különö­sen annak Csurka-féle jobbszárnya – miközben tiltakozott és tiltakozik e cinikus folyamat (a „spontán privatizáció") ellen – a termelőeszközöket valamiféle „jó magyarok" (a keresztény­nemzeti középosztály) között kívánja elosztani. Demokratikus szocializmusról – ami 1988-ban még vezérszólam volt – immár szó sincs, még abban az értelemben sem, hogy legalább meg­kérdeznék a munkásokat: mit akarnak ők?

Egyáltalán nem véletlen, hogy a parlament most, 1991-ben – úgy tűnik – a földkérdés körül vált működésképtelenné. A „termelőszövetkezetek" gyökerükben többszörös hazugságon és erőszakon alapultak, de még­is a magyar gazdaság egyetlen viszonylag működőképes szektorát ké­pezték. A radikális reform tipikus esete volna: hívják össze a termelőszövetkezetek közgyűlését, és a tagság döntse el, mi történjék: együtt maradjon-e a tsz vagy osszák fel földjét a tagság között, fizes­senek-e jóvátételt a régi tulajdonosoknak, akik már nem dolgoznak a tsz-ben stb. Hát nem! Inkább menjen tönkre az egész mezőgazdaság – így a Kisgazdapárt egyes politikusai. Reprivatizáció kell! Hogy az nem fog megállni ezen a ponton? Istenem! Pusztuljon el minden, csak a „szent magántulajdon" eszméje győzedelmeskedjék!

Az 1989/90-es választási kampány egyes, akár ellenforradalmi­nak is nevezhető mozzanatai és az azt követő MDF-SZDSZ paktum aztán tényleg az újjáéledt magyar politikai élet teljes le-züllését mutatta. A két legerősebb, legesélyesebb párt elmond­ta egymást „kommunistabarátnak" illetve „volt marxistának", hogy azután vezetőik titkos paktumot kössenek. Az 1990. ele­jén még viszonylag nagy politikai érdeklődést tanúsító közvéle­ményt valójában ez a lépés ábrándította ki a demokratikus politizálásból. Mit? Hát az „új urak" is kabinetpolitikát folytat­nak?

Nem kevésbé szégyenteljes volt az a lelki terror, mellyel az „új politikai elit" nagyobbik része kierőszakolta a koronás „címer" elfogadását. So­kan túlzottnak tartják ezzel kapcsolatos érzékenységemet. Higgyék el, ha a skandináv vagy a Benelux államokban élnék, ahol a monarchia egy díszletszerű, különösen veszélyes határhelyzetekben pedig egysé­gesítő tényező, egyáltalán nem érdekelne, hogy az államcímer miféle feudális rekvizítumokból „áll össze". A koronás „címer" elfogadása az új elit részéről azonban nálunk visszatérés a Werbőczy-féle „szentkorona-tanhoz", és állásfoglalás a Horthy-rendszer mint „folytatható jogalap" mellett.

Annak ellenére, hogy a paktum 1990 augusztusában felbom­lott, a „nép", a „társadalom" az új rendszert ösztöneiben nem tekinti demokráciának. A nagyobb rokonszenv most kétségtele­nül az ellenzéki pártoké, mindenekelőtt az SZDSZ-é, de ezt sem lehet igazán komolyan venni, hiszen az önkormányzati vá­lasztásokon már nagyon alacsony volt a szavazók száma. A taxisblokád napjai világosan megmutatták a politikai és a társa­dalmi demokrácia közötti szakadást.

Ezt a szakadást már szinte paródiaszerűen példázza, hogy a parlament egyik első intézkedése az ún. „társadalmi vi­ta" törvényen kívül helyezése volt. Ez az „intézmény" (már amennyire egyáltalán létezett) minden bizonnyal a fügefalevél és a levezetőszelep szerepét játszotta a diktatúra idején. De nem látom: miért nem lehetett valamiféle valóságos tartalom­mal bíró intézménnyé alakítani, miért kellett betiltani. Az októ­beri napokban aztán megjelent a társadalmi vita – az utcákon.

Az ország tehát szétesett egy vékony „politokratikus" ré­tegre, és egy, a Kádár-rezsim apolitizmusát „újratermelő" társa­dalomra. Ennek a társadalomnak van bizonyos stabilitásigénye (lásd a polgármester-választások eredményeit). Egyéb törekvé­sei meghatározott érdekek körül csoportosulnak (lásd benzin­blokád, tejtermelők tüntetése); ezek az érdekek persze számos pontban ütköznek egymással. Ideológiai problémákra ez a tár­sadalom kevéssé fogékony.

Ezt az állapotot én a divatos „posztkommunista" jelző he­lyett inkább „posztpaternalistának" nevezném. Bármily ellent­mondásos legyen is a „kommunizmus" eszmeköre, bizonyos, hogy a Kádár-rezsimben ez az eszmekör puszta díszlet, „fel­mondandó szöveg" volt, melyet sem a rendszer vezetői, sem annak alattvalói nem vettek komolyan. A kádárizmus paterna­lista állapot volt, lényegében a magyar feudálkapitalizmus ideológiátlan továbbélése, melyben azonban az 1920-45 közötti időszakhoz képest erősödött a kapitalista mentali­tás. A feudális reminiszcenciákat hordozó MDF és a kapitalista SZDSZ (és FIDESZ) döntő fölénye és szembenállása egyrészt megmutatja: mi volt a kádárizmus, továbbá azt is, hogy ennek felszámolása viszonylag retrográd módon történt és történik.

Jeleztem már, hogy az MDF és a liberális tábor az ún. pri­vatizálás folyamatát két, egymásnak teljesen ellentmondó mó­don képzeli el. Mindazok, akiknek egyik megoldás sem tetszik, elvadult csoportokban harcolnak egymás ellen, mely csoportok némelyikére állandóan az a gyanú vetül, hogy a diktatúrát kí­vánják restaurálni. És valóban: az igen marginális szélsőjobb-és szélsőbaloldali csoportok sokszor „meg is kívánják lovagol­ni" ezeket a mozgalmakat. Azonban: én úgy látom, nem külö­nösebb eredménnyel. Az 1919 óta eltelt időszak valamiképpen tudatosította népünkben, hogy a politikailag szélsőséges „meg­oldások" jó eredményeket nem szülhetnek. Mindez bizonnyal nem humanizmus még (ennek nagyon is híjával vagyunk), azonban nevezhetjük egyfajta józan pragmatizmusnak.

A szélsőséges csoportok jórészt az „irt semmi sem válto­zott", „igazi rendszerváltás kell" hangulataira igyekeznek ráját­szani. Bizonyos, hogy az „itt semmi sem változott" hangulata általánosan elterjedi. Ám ha most már az „utca emberét" kér­dezzük meg, hogy hát tulajdonképpen minek is kellett volna megváltoznia, ami nem változott meg, eléggé zavaros válaszo­kat fog adni. Valami ugyanis csakugyan nem változott meg: a magyar társadalom „hagyományos" fölé-alárendeltségi, merev viszonyrendszere. A helyzetet tovább kuszálják a volt rendszer kvázi-"funkcionáriusaival" kapcsolatos problémák. A kádáriz­mus szinte az egész értelmiséget és középosztályi réteget „át­fonta": innen az „önátfestéseknek" még magyar viszonylatban is megdöbbentően nagy száma. Nem tartom meggyőzőnek Heller Ágnesnek azt a tételét, hogy az egész 1948-89 közötti korszak tulajdonképpen „eltöröltetett": a reformkommunistáknak nem jár „hála", a bűnösöknek nem jár büntetés (még egy levál­tás erejéig sem). Baj van az olyan átalakulással, mely eleve ki­nyilvánítja, hogy nem is kíván igazságos lenni.

Úgy jellemezhetem tehát a magyar társadalmi tudatot, mint egy „posztpaternalista" tudatot, mely csalódott a parlamentáris demokrácia kezdeteiben, és jórészt érdekproblémákban fejezi ki magát. Ugyanakkor van egy politokratikus réteg, melynek vi­tái e posztpaternalista társadalom számára egyre öncélúbbak­nak tűnnek, és fokozzák az embereknek a politikából mint „öncélú hatalmi harcból" való kiábrándulását. A helyzet „kedve­ző" bizonyos, ha nem is diktatúrás, de paternalista kísérletek számára, melyek most talán „jobbközép" jelszavakkal lépnének fel (bár az idő és az MDF dilettantizmusa megdöbbentően gyorsan szétporlasztotta e jelszavak hitelességét).

A bibói szellemű politizálás viszont – e kísérletekkel szem­ben is – ma elsősorban az érdekvédelem és a dolgozói (rész­vény)tulajdon problémái köré épülhet fel, mert ezek a kérdések a társadalmat közvetlenül érintik, és az itt jelentkező, egymás­sal gyakran ellentétes érdekek valamiféle „második parlament" keretében megvitathatok és kiegyensúlyozhatok.

A végkifejlet – a megindult rendszerváltás – sok korábban rejtve maradt összefüggésre hívja fel a figyelmet. Születőben van a megbukott reformideológia, reformközgazdaságtan he­lyén a bukásideológia, bukás-közgazdaságtan. Berend T. Iván például – az MSZP politikai törekvései alátámasztására – a ke­let-európai rendszerek összeomlását egyszerűen modell­tévesztésként jellemzi, a reformkísérletek filozófiáját és gyakorlatát tévedésnek minősíti.² Ezen vélekedés legalább két szempont­ból vitatható:

1. Elemzéseikben Berend és más reformideológusok a ke­let-európai reformfolyamatokat és gazdasági folyamatokat a világgazdaság és a világpolitika összefüggésrendszeréből kiragadva tárgyalják.³

2. A reformközgazdászok és reformtörténészek vélemé­nyüket „mozgó harcálláspontként” kezelik. A gazdasági és poli­tikai változások függvényében időről időre előremenekülnek, és csak a mindenkori koncepciót alátámasztó tényeket veszik számításba. Ebben az összefüggésben jelen írásomnak termé­szetszerűleg politikai üzenete is van, de az üzenet az elemzés következménye, és nem az üzenetből „következik” az elemzés. Az üzenet lényege a következő: a magyar politikai életben – tehát a korábbi MSZMP-ben is – jelen volt az az erő. amely a tőkés piacgazdasághoz való visszatérésben látta az ország biztos jövőjét. Ezt nagyon világosan jelzik az MSZMP ún. „reform­szárnyának” lépései és az utódpárt jelenlegi törekvései. E törekvések mögött a piacgazdaság nemzetileg sikeres, a tőkés centrum országaiban működő modelljével kapcsolatos illúziók, a polgári demokrácia működésével kapcsolatos megalapozatlan várakozások húzódnak meg, és egy olyan törekvés, miszerint a korábbi „állampártból” nyugati típusú szociáldemokrata párt lehet. Ezek a felfogások mind az összeomlás okait, mind a rendszerváltás lehetséges következmé­nyeit helytelenül ítélik meg. Véleményem szerint:

a)      A kelet-európai rendszerek igazi helyi értékét az fog­ja megmutatni, hogy ezen rendszerek összeomlása után hogyan alakul a tőkés világgazdaság mozgása, milyen erő­viszony-átrendeződések lesznek a centrum és a periféria országai között, hogyan sikerül a világpolitikai és a regio­nális politikai stabilitást a jövőben is fenntartani.

b)      A térség, de különösen hazánk nagy nemzetközi gaz­dasági és pénzügyi függősége, a nemzetközi bankvilágnak valamint a multinacionális tőkés társaságoknak való ki­szolgáltatottsága közepette nehéz elképzelni egy nemzeti piacgazdasági modell megvalósítását.

c)      Nehéz elképzelni azt is, hogy a tőkés magántulajdont bevezető Szocialista Párt ugyanazt a sikeres történelmi szere­pet töltheti be, mint amelyet a nálunk kialakulónál jóval fej­lettebb kapitalizmust megrendszabályozó szociáldemokrata pártok.

1. A reformfolyamat dimenziói

A Közép-Kelet-Európában kialakult szovjet típusú rendszerek reformtörekvéseinek könyvtárnyi irodalma van. Jóval kevesebb szó esett és esik a reformok „reálfolyamatairól”, vagyis arról, hogy abban a világgazdaságilag és világpolitikailag meghatáro­zott közegben, amelyben az évszázadok alatt kialakult társa­dalmi viszonyok sok tekintetben dominálnak, a különböző reformszándékok eredőjeként milyen tényleges helyzet alakult ki.

A szándékok oldaláról a reform legalább három dolgot je­lentett régiónkban az elmúlt 20-30 év alatt:

Szelényi Iván a kelet-európai reformok két típusát külön­böztette meg.⁵ A tervgazdaságot racionalizáló típus az álta­lam másodiknak említett esettel, míg a második gazdaságot kiterjesztő az elsővel mutat rokonságot.

A következőkben e reformok főbb – általánosítható – vo­násait igyekszem összefoglalni.

1.1. dimenzió

A kis közép- és kelet-európai országok reformtörekvéseinek egyik mindig tetten érhető szándéka a Szovjetuniótól való egyoldalú gazdasági és politikai függőség lazítására irányuló törekvés. Ez abból az ellentmondásból fakadt, hogy a térség országaiban a nem kapitalista fejlődés lehetőségét a szovjet modell kényszerű importja és a szovjet hatalmi érdekeknek va­ló alárendeltség hozta meg. Ez nem jelenti azt, hogy a függet­lenedés mindig reformok formájában jelentkezik (l. Románia), de mégis elmondható, hogy a reformok – az adott időszak nemzetközi politikai viszonyainak függvényében – mindig töre­kedtek a nagy testvértől való távolság növelésére. E szándék legvilágosabban a Sztálinnak Titóval való szakítása nyomán ki­alakult rendszer esetén látható. Sokan a jugoszláv rendszert tekintik a közép-kelet-európai reformok első megvalósulásá­nak, amely ideológiájában és külsőségeiben ugyan sokban, de lényegileg mégsem különbözik a szovjet rendszertől.

A reformok ezen jellegzetességeit világosan mutatja a ma­gyar reform kezdete is. Nagy Imre előtérbe kerülése, az általa folytatott politika, ezen belül gazdaságpolitika egyértelműen a szovjet függőség átmeneti lazulásának köszönhető. Látható egyben az is, hogy a reformok nem függetleníthetők a szovjet vezetésen belüli hatalmi harcok konkrét állásától sem. A válto­zásokat maga a szovjet vezetés is ösztönözte. Ez lehetővé tet­te a feszített iparosítás átmeneti feloldását, a fogyasztás előtérbe kerülését, a mezőgazdasági szektor kiszipolyozásának enyhítését, vagyis az egyoldalúan védelmi célokat és a szovjet piac igényeit kiszolgáló fejlesztési politika átmeneti feladását. A Szovjetunió és a kis országok viszonya – így a reformok inga­dozása – szorosan összefügg a nemzetközi politikai erőtérrel. A két nagyhatalom, a két politikai rendszer viszonya nagymér­tékben meghatározta a szovjet bel- és gazdaságpolitikát, ezen keresztül a kis szocialista országokhoz fűződő viszonyt is. A helyzet éleződése a függőség növekedését vonta maga után, enyhülése kiegyensúlyozottabb gazdasági és politikai kapcso­latot produkált. Minőségileg új helyzetet az a tény hozott, hogy 1986 folyamán megegyezés született az USA és a Szovjetunió között a kelet-európai térségnek a Szovjetunió általi feladására.

1.2. dimenzió

A reformok sajátos eszközt jelentettek az egyes országo­kon belüli társadalmi-politikai harcokban. A reformhullámok és -apályok vagy másképp a reform ciklusok – a nemzetközi té­nyezők mellett – a belső politikai erőviszonyok hullámzásait kö­vették.⁶ Itt nem szabad elfeledkezni arról, hogy az ún. korai szocialista vagy államszocialista rendszerben a gazdaság átpolitizált. Ez – bár vannak ettől eltérő vélemények – véle­ményem szerint egyáltalában nem diszfunkcionális je­lenség. Annak következménye, hogy e társadalmak formációelméleti szempontból átmeneti társadalmak. Olya­nok, amelyekben a lezajlott átalakulások – a történelmi elő­feltételek hiánya, illetve a nemzetközi feltételek miatt – nem irreverzibilisek. A társadalmi lét minden szférája – így a gaz­daság is – politikai harcok színtere. Itt nincs mód e társa­dalmak szerkezetének leírására. Egy tényt azonban nem hagyhatunk figyelmen kívül. E rendszerek gazdaságainak át­alakulásával és fejlődésével, a szerkezet modernizálásával, megváltozásával sajátos – a gazdaság meghatározott szeg­menseihez kapcsolódó – érdekközösségek (lobbyk) szerve­ződnek. Ezek definiálása további pontosítást igényel. Megállapítható azonban, hogy a tőkés osztálytól és így a tőke­korláttól megszabadított gazdaságban e lobbyk motivációját menedzseri és munkavállalói érdekek sajátos konglomerátuma határozza meg. Jellemző, hogy a politikai harcokban a szocia­lista rendszerek politikai konszolidációja nyomán egyre megha­tározóbbá válik a különböző lobbyk közötti harc, háttérbe szorul a régi uralkodó osztályok szerepe. Az új elitet megszilár­dulása, uralkodó osztállyá szerveződése, a központi újraelosz­tásban betöltött szerepe egyre inkább elszakította a dolgozó osztályoktól. Ez a tény azt is jelenti, hogy adott esetben saját pozíciójának fenntartása érdekében a tőkés viszonyok restau­rálására is hajlandó. A reformok paradoxona, hogy az általuk kiváltott változások egyre nyilvánvalóbbá és egyben egyre rom­bolóbbá tették a lobbyharcokat. A piaci viszonyok megterem­tését egyoldalúan hangsúlyozó reformok direkt politikai szándékok nélkül is egyre inkább a gazdaság kereteinek szét­feszítését eredményezik, és ezzel válik a szocializmus a feudál­kapitalizmustól a félperifériás kapitalizmusig vezető leg­hosszabb úttá. A lobbyharcok eme szerepét a nemzetközi és a hazai közgazdasági és politikai irodalom is felismerte. A hazai irodalom a legretrográdabb szerepet az ún. nagyvállalati lobby­nak tulajdonítja, amely – egyes vélemények szerint – pozíciói­nak fenntartása érdekében semmitől sem riad vissza. Itt nincs mód a hazai viszonyok részletes elemzésére, de azt minden­képpen jelezni kell, hogy az 1980-as években a nagyvállalati lobbynál lényegesebb hatást gyakorolt a folyamatokra az ún. pénzügyi lobby. A rendszerváltás ideológusai azt hirdették, hogy e lobbyk – Olsan szavaival az ún. elosztási koalíciók – felszámolásával elháríthatok az akadályok a verseny és a haté­kony növekedés elől.⁷ A tőkés országok tényleges viszonyai­nak ismeretében a lobbyk felszámolása illúziónak minősíthető. Ami megvalósítható, az a lobbyk átrendezése.

1.3. dimenzió

A közép- és a kelet-európai országokban a megkésett tőkés fej­lődés jellegzetességei, illetve a II. világháborús totális hadigaz­dálkodás miatt a kiterjedt állami beavatkozáson alapuló gazdaságpolitika és gazdaságirányítás előfeltételei megvoltak. Erre épült rá és ezzel ötvöződött az országok többségében me­chanikusan átvett szovjet tervgazdálkodási rendszer, amely egészen más méretű, gazdasági fejlettségű országban bi­zonyította viszonylagos alkalmasságát egy sajátos modernizá­ció levezénylésére. A szovjet tervgazdálkodási­-tervlebontásos rendszer mechanikus átvétele óriási károkat és anomáliákat idé­zett elő az „importőr” országok gazdaságában. A gazdálkodás szférájában kezdettől ösztönös ellenállás alakult ki e jelensé­gekkel szemben. A reformok képviselői a legnyíltabban éppen arra vállalkoztak, hogy lebontsák ennek az adott viszonyok kö­zött sok szempontból irracionális gazdaság­irányítási és gazdál­kodási rendszernek a korlátait, hogy a gazdaságot racionális elvek alapján fejlesszék tovább. A helyzet csapdája az volt, hogy ideológiailag egy tértől és időtől függetlennek látszó racio­nalitást tételeztek (a piac racionalitását), és ezért a nem lebe­csülhető változások ellenére sem sikerült egyik országban sem egy működőképes, rugalmas irányítási-gazdálkodási modellt ki­alakítani. A reformerek (gyakorlati emberek és teoretikusok egyaránt) felismerték a tervutasításos gazdaság­irányítás irracio­nális voltát, a működéséből fakadó veszteségeket, de soha nem született lényegesen racionálisabb rendszer. Ez a másik ténye­zője a reform­hullámoknak, a nekilendülés­-visszaesés ciklikus­ságának.

1.4. dimenzió

A kelet-európai reformok kiemelt szférája az ideológiai. Ennek többféle oka is lehet: akár az a hagyomány, hogy a változások azonnali ideológiai alátámasztást követelnek, akár az, hogy az ideológia alkalmas a tényleges szándékok és folyamatok ellep­lezésére. Az ideológia ugyanakkor mind a „reformerek” külön­böző csoportjainak és generációinak, mind a reformok fékezőinek vagy ellenzőinek alkalmas terep arra, hogy napi harcaikat a nyilvánosság előtt megvívják. Ez mindkét „fél” szá­mára lehetővé tette és teszi az igazi indítékok elleplezését és érdekeik rugalmas érvényesítését. Kudarc esetén az ideológu­sok és/vagy ideológiák meneszthetők.

Hogy az ideológia mennyire csak leple a reformfolyamat­nak, azt igen jól mutatja a reform ideológiájának tartalmi vizs­gálata. Az úgynevezett reform-közgazdaságtan semmilyen új tudományos eredményt nem tartalmaz. E „diszciplína” sajáto­san laza – az adott helyzettől függő – egyvelege különböző közgazdasági iskolák tételeinek. Sokat elárul az a tény is, hogy a váz, amire a különböző tételeket időről időre felfűzik, az a neoklasszikus közgazdaságtan. A közép-kelet-európai reform­problematika megértésének tehát csak egyik szükséges feltéte­le az ideológiakritika. A rejtély megfejtése – véleményem szerint – csak a négy dimenzió együttes elemzésével kísérel­hető meg.

2. A magyar reformfolyamat példája

A fenti általánosabb megközelítési szempontok mellett utalni kell arra is, hogy minden ország esetében szem előtt kell tarta­ni a nemzeti sajátosságokat. Ezek együttesen adhatják a vég­eredményt. A magyar reform igazi kezdete – az ötvenes évekbeli nem kevés előzmény ellenére – az 1960-as évek ele­je. Ezt a véleményemet arra alapozom, hogy a reformtörekvé­sek stabil gazdasági és politikai bázisát hazánkban az agrárlobby adta, s ez gyakorlatilag a kollektivizálás befejeződé­sével alakult ki és szilárdult meg. A kisüzemi parasztság a ko­rai szocializmus politikai rendszerében nem szerveződhetett lobbyvá. Az árutermelővé tett, kvázi-nagyüzemi keretekbe szer­veződött mezőgazdaság azonban alkalmas erre a szerepre, hi­szen szervezettsége nőtt, személyi állománya kvalifikált és/vagy politikailag súlyos egyéniségekkel töltődött fel. Ekkorra megértek annak a feltételei, hogy az ipari fejlesztéseknél a me­zőgazdaság igényei lényeges szempontként szerepeljenek, hogy a külkereskedelemben az ágazat visszaszerezze régebbi pozícióit, hogy a gazdaságfejlesztés szempontjai között meg­határozhatók legyenek az itteni igények. Ezek a tények termé­szetesen nem függetleníthetők az MSZMP által 1957 óta folytatott életszínvonal-centrikus gazdaságpolitikától. Vitatko­zom azonban azzal, hogy ez önmagában a reform kerete vol­na. Véleményem szerint itt egy szándék és megvalósításának feltételei közötti pozitív kölcsönhatás az egyik oka a reformpoli­tika kibontakozásának. E lehetőségeket a szerveződő agrár­lobby jól kihasználta, hiszen a kollektivizálás során lényegesen eltértek a szovjet modelltől (háztáji gazdaságok elfogadtatása, a közép- és gazdag paraszti réteg előtérbe állítása stb.). Ezt biztosította az is, hogy a politikai döntési centrumban olyan po­litikusok voltak, illetve kerültek, akik jól és erősen képviselték a lobbyt. Fehér Lajos, aki a Politikai Bizottság tagja, a Miniszter­tanács elnökhelyettese (a mezőgazdaság és a közigazgatási és adminisztratív terület felügyelője is volt ekkor), lényeges szerepet töltött be a háztájik legalizálásában, a fejlesztések vi­szonylag nagy részarányában és nem utolsósorban abban, hogy a Nyugat felé való technológiai nyitásban az első a me­zőgazdaság volt (I. Bábolna). Nyers Rezső korábbi funkciói alapján (közellátás, élelmiszeripar) szintén kötődött a lobbyhoz, 1962-ig pénzügyminiszter, ezután az MSZMP KB gazdaságpo­litikai titkáraként, a Politikai Bizottság póttagjaként fokozatosan erősítette pozícióját.

Ezen alap mellett (amely a 2. dimenzióhoz köthető), a töb­bi dimenzióban is kedvező feltételek jöttek létre a reform szá­mára. A nemzetközi (elsősorban európai) enyhülés és a Szovjetunióbeli utolérési és túlszárnyalási stratégia, illetve az ennek alárendelt KGST-kapcsolatok már akkor látható kudarcai további tényezőt jelentettek. Az előbbi azt a jogos reményt kel­tette, hogy a nyugati országok mind politikai, mind gazdasági értelemben érdekeltté válnak az addigi diszkriminációs elbá­nás lazításában. (A diszkrimináció a legnagyobb kedvezmé­nyes bánásmód megtagadásában, a merev mennyiségi korlátok rendszerében, a hosszú lejáratú megállapodások előli elzárkózásban, illetve a hitelnyújtás erőteljes korlátozásaiban nyilvánult meg.) Érdemes megjegyezni, hogy e korlátok oldódá­sában a magyar részről jelentkező előzetes várakozások közül a legjobban a hitelkorlátozások oldása igazolódott vissza. (Az 1960-as évek elején megkezdődött a letérés a Berni Unió elvé­ről, mind több közép- és hosszú lejáratú célhitel és egyre több finánchitel állt a magyar gazdaságpolitika rendelkezésére.) E folyamatok mögött ott volt a gazdasági erőviszonyoknak Nyu­gat-Európa javára és az USA rovására történt eltolódása, amelynek következménye volt a szociáldemokrácia nyugat-eu­rópai előretörése, önállósodása az USA-val szemben. Ami a szocialista tábort illeti, itt a fejlemények kedvezőtlenek voltak. A szovjet-kínai konfliktus, s ezáltal a kínai együttműködés háttér­be szorulása miatt országunk érzékeny forrásokat veszített. A korabeli hivatali anyagokból világos, hogy az ország vezetői szkeptikusak voltak a KGST-együttműködés fejlődést stimuláló hatásával kapcsolatosan. Egyre inkább a stabil nyersanyag- és energiaellátás biztosítása került az itteni kapcsolatok alakításá­nak középpontjába. Úgy tűnik, hogy Hruscsov 1964. októberi puccsszerű eltávolítása volt az utolsó csepp a pohárban, amelynek nyomán felgyorsult a külgazdasági és külpolitikai két lábon állás belső feltételeinek megteremtése.⁸ A reform indulá­sának külpolitikai vonatkozásaihoz hozzátartozik az a momen­tum is, amely azzal kapcsolatos, hogy néhány országban (hazánkon kívül Csehszlovákiában, Lengyelországban, Jugo­szláviában) a párhuzamos reformok nyomán egy kis regionális integráció kialakítására gondoltak. E tervet az 1968. augusztusi csehszlovákiai bevonulás meghiúsította. A Szovjetunióbeli ún. koszigini reformok a nemzetközi helyzet kiéleződése (kínai­-szovjet viszony, az USA Vietnamban viselt háborújának eszka­lációja) miatt lekerültek a napirendről.

A reform külgazdasági és külpolitikai törekvései a kezde­tekben Nyugat-Európát célozták meg. Ezt világosan jelzi a ma­gyar gazdasági diplomácia és egyéb jószolgálati küldöttségek tevékenysége (pl. Bognár József előadókörútjai). Az amerikai külpolitika érdeklődési körébe a kelet-közép-európai reformok csak a vietnami vereség után kerültek be. A Brzezinski által megfogalmazott elvek (egyoldalú gazdasági függőség kialakítá­sa és a nemzeti megosztottság kiélezése a térségben) az 1970-es évek közepétől váltak tudatos nagypolitikává.⁹ A ma­gyar reform történetének egyik lényeges vizsgálati szempontja, hogy a hazai lobbyérdekek milyen pontokon találkoztak az USA külpolitikai elképzeléseivel. (Egy ilyen kulcspont nyilván­való: az eladósodás, a külső források bevonásának kérdése. Az IMF-be és a Világbankba való belépést az 1960-as évek közepe óta a bankárok és egyes tanácsadók folyamatosan szorgalmazták. Az USA külpolitikájának térségünk felé fordulá­sa, a második olajárrobbanás és a kamatháború az eladóso­dott kelet-európai országokat egyértelműen kiszolgáltatottá tette.)

A reform irányultságát talán az is lényegesen befolyásolta, hogy teoretikusainak és megvalósítóinak egy része – amit ko­rábbi személyes életútjuk és politikai pályájuk is világosan bi­zonyít – abban volt érdekelt, hogy az a köztulajdonon alapuló rendszer működésképtelenségét és ne megreformálhatóságát bizonyítsa. A magyar reform ideológiai (szabályozott piac) és konkrét megoldásai is egy tiszta modellben működő kapitaliz­must imitáltak – egyelőre – tőkések nélkül. Nagyon érdekes, hogy a reformkoncepció kidolgozásakor közgazdaságinak feltüntetett megfontolásokból minden olyan törekvés hát­térbe szorult, ami a rendszer demokratizálását eredmé­nyezte volna. Ebben a politikai vezetés érdekeltsége ugyanúgy kifejeződött, mint azoké, akik szerint racionális gaz­dálkodás csak tőkés magántulajdonosi viszonyok között (nye­reségérdekeltség, később vagyonérdekeltség) lehetséges. Nehéz megragadni azt a pillanatot, amikor különböző tényezők hatására (a tőkés centrum nem várt megújulóképessége, térsé­günk gazdasági leszakadása, a szovjet külpolitika imperialista vonásainak erősödése, a baloldal világméretű visszaszorulásá­nak kezdete stb.) a politikát meghatározó erők szemében a ke­let-európai kísérlet bukottnak nyilvánult, és elkezdődött az óvatos, de határozott visszatérés a tőkés világba. Éppen ezért nem lehet azt állítani, hogy a magyar reform a kezdettől fogva elvetette volna a tervgazdaságot racionalizálni igyekvő törekvése­ket, és egyértelműen a második gazdaság kiterjesztése irányá­ba mutatott volna. Ami az első időről biztosan állítható, az az, hogy a rendszer demokratizálását egy átmeneti lehetőség fel­villanása ellenére sem próbálták meg.

Véleményem szerint a magyar reform folyamata négy alapvető szakaszra bontható. Ezek: az 1966-1972-es, az 1973-1978-as és az 1978-1985-ös, végül pedig az 1987 végé­től nyílt polgári restaurációba torkolló időszak.

2.1. 1966-1972: A reform aranykora

A reform 1966-ban kezdődött a mezőgazdaságban végrehajtott intézkedésekkel (árrendezés, állami hitelek elengedése, szö­vetkezetek szabályozásának módosítása). Az előzmények kö­zött voltak a reformbizottsági munkák, 1965 elejétől pedig egy kemény restrikciós politika. Ugyan a reform kidolgozása során a gazdaságfejlesztés elsőbbségi szempontjai nem kerültek explicit módon terítékre, de az államigazgatás és a párt döntés­-előkészítő műhelyeiben éles viták között folyt az új gazdaság­politikai prioritások kidolgozása. E viták a gazdasági szerkezet továbbfejlesztési irányai, a külgazdasági orientáció (KGST, fej­lett tőkés, fejlődő országok súlya) körül folytak. E két alaptéma összefüggött. A viták természetesen kompromisszumosán zá­rultak, de végül is a mezőgazdaság húzóágazat voltát, illetve a tőkés reláció előtérbe kerülését szorgalmazók álláspontja érvé­nyesült erősebben. Ezt világosan jelzik az 1966-1968 között elfogadott gazdaságirányítási megoldások, amelyek konstruk­ciói a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket preferálták, és kifejezetten alkalmatlanok voltak az ipari (nagy-)vállalatok haté­kony irányítására. A reform ideológusai a verseny szükséges­ségét és versenysemleges szabályozást hirdettek, de a gyakorlatban a fő makrogazdasági folyamatokat (a tőkés ex­port, rubelforgalom, beruházások stb.) direkt eszközökkel kel­lett irányítani.

Szembetűnő, hogy annak ellenére, hogy ebben az időben egyre többször kerültek felszínre olyan szakmai vélemények, amelyek az infrastruktúra vészes elmaradásának veszélyére fi­gyelmeztettek, az irányítás eszközrendszere ebben a szférá­ban változatlan maradt, míg a termelőszféra irányítási eszközei az infrastruktúrát szinte automatikusan diszpreferálták. Az 1965-66-os évek restrikciója következtében viszonylag jó ala­pokkal, tartalékokkal indult a reform. Emellett számottevő cserearány-javulás volt mindkét külkereskedelmi relációban. A bevezetett gazdaságirányítási eszközök, különösen az új válla­lati jövedelemszabályozás képtelen volt kezelni a gazdasági fo­lyamatokat. Újratermelődtek azok a problémák (beruházási ciklusok, készletciklusok, külkereskedelmimérleg-problémák), amelyeket a „régi mechanizmus” sajátosságaként értékeltek a reform kidolgozói. A konjunktúraszabályozás elégtelenségei mellett az új mechanizmus több más feszültséget is okozott. Egyrészt a bér- és lakossági jövedelemviszonyok, másrészt a nagyvállalatok rossz pénzügyi helyzete, harmadrészt a belső kooperációs viszonyoknak – a körültekintő vállalatalapítási poli­tika hiánya és a rossz érdekeltségi viszonyok miatt – továbbra is elégtelen színvonala okozott lényeges gazdasági zavarokat. A viszonylag kedvező külső feltételek lehetőségeivel élve, az átgondolatlan fejlesztéspolitika következtében ebben az idő­szakban terelődött át a vállalati szféra importigénye a konverti­bilis relációra. Ez végzetesen megnövelte az ország közvetlen és közvetett importigényességét, különösen – a licenc- és know-how-vásárlások miatt – az ún. közbenső termékek eseté­ben.

A reform első éveinek mérlege tehát vegyes képet mutat.

Pozitív fejlemény volt, hogy a tervutasításos rendszer irra­cionális ösztönző­-rendszerének kiiktatásával lényeges tarta­lékok szabadultak fel a termelésben. Javult a termelés hatékonysága (adott bruttó termelésen belül nőtt a nettó terme­lés részaránya), csökkentek a készletek, rugalmasabb és az igényekhez jobban igazodó lett a lakossági áruellátás. Meg kell jegyezni, hogy 1973-ig a terms of trade növekedésének az eredményekben jelentős szerepe volt.

A negatív fejlemények két ponton sűrűsödtek. Egyfelől az oly szükséges szerkezeti változásokhoz sem voltak megfelelő­ek az új irányítási konstrukciók. Sőt, megállapítható, hogy a szabályozórendszer automatizmusai az adott gazdasági szer­kezet szolidan bővített újratermelődése irányába hatottak. Az ebből adódó feszültségek teremtettek alapot arra, hogy 1971— 73 között (nemzetközi tényezők hatására is) a legfelső politikai vezetésen belül erőviszony-változások menjenek végbe. Ezen változások – bár kulcsfigurái joggal hivatkoztak a reform által meg nem oldott, sőt pótlólagosan keltett feszültségekre -, mi­vel szereplői inkább a múlthoz kötődtek, nem vezethettek a reformoknak egy, a gazdaság működőképességét és a társa­dalom demokratizálást eredményező irányváltásához. Sőt, a legfelsőbb politikai vezetésen belüli változás ellenére a gaz­daságirányítás és a gazdaságpolitika filozófiája lényegében változatlan maradt. Ez a tény az 1973-ban elkezdődött világ­gazdasági fejlemények tükrében végzetesnek bizonyult. Arról van ugyanis szó, hogy az 1966-68-ban bevezetett irányítási rendszer összes megoldása az akkori világpiaci konjunktúra hosszú távra való kivetítésén alapult. Az 1969-73 között hul­lámzóan folytatott mechanizmus-továbbfejlesztési munkálatok (amelyeket csak esetlegesen tükrözött a szaksajtó) végül is nem vetették fel az 1966-os koncepció alapproblémáját. Bizo­nyos részkérdések (eszközáramlás stb.) előtérbe kerültek, de lényeges elvi döntések nem születettek. A született döntések a mechanizmus működésének anomáliáit korrigálni kívánó takti­kai döntések voltak – vállalati dolgozók kategorizálásának el­törlése (1969), a tőkés export kiemelt támogatása (1970), beruházási stop (1971), 50 nagyvállalat és a nagyüzemi mun­kásság kiemelése (1972-73) -. Ezt világosan jelzi az 1972-ben kelt, 1973-ban publikált ún. Zöld-fehér könyv is, amelyet Nyers Rezső vezetésével reformközgazdák dolgoztak ki.¹⁰

2.2. 1973-1978: Az úgynevezett „ellenreformáció”

A világgazdasági megrázkódtatások nyomán kialakult helyzet­ben ez döntő fontosságú időszak volt. Nemzetközileg – a cse­rearányromláson és az azt kiváltó tényezőkön túl is – a magyar vezetés nehéz helyzetben volt. Koszigin (és így az ottani re­form) de facto félreállításával, a brezsnyevi vezetés bemerevedésével, a sűrű szovjet kioktatásokkal a magyar vezetés a tőkés világpiac és a KGST-országok kettős szorításába került.

Mivel a magyar politikai és gazdasági vezetőket a világpia­ci átrendeződések váratlanul érték, rögtönzések sorozata indult el. Ennek lett az az eredménye és a korábbi (az 1960-as évek végi világpiaci viszonyokra épülő) szerkezetpolitikai döntések beérésének a következménye, hogy a magyar gazdaság két­szer egyoldalúan függő és túlzottan nyitott lett. Az a tény, hogy a politikai vezetés nem ismerte fel ezen összefüggés közvetlen veszélyeit, valamint vezető reformereknek az a rossz tanácsa, miszerint most sem kell változtatni azon az 1968 óta érvényes stratégiai elképzelésen, hogy a távlati fejlődés érdekében külső erőforrásokat kell bevonni, amely hitelek visszafizetését is aztán a megfelelő fejlesztések biztosítják, végérvényesen az eladósodás csapdájába vitték az országot. Az ország eladó­sodásra való hajlama korábban is megvolt, azonban a gaz­daságpolitikai szándék (tervszerű eladás) és a hajlam most találkozott először.

A belső viszonyokat illetően figyelmet érdemel az a tény, hogy ebben a periódusban az agrárlobby átmeneti­leg meggyengült. Ennek látható jelei voltak a mezőgazdasági – elsősorban termelőszövetkezeti – vezetőkkel szembeni kon­cepciós perek és a felső vezetésben lezajlott személyi mozgá­sok. Az 1972-74-es politikai fordulat bázisát a gép- és nehézipari vállalatok vezetése adta, így az ő helyzetük erősö­dött. Kevésbé látványos, de annál lényegesebb folyamat volt az államigazgatáson belül lezajlott tömeges személycseréké (különösen a funkcionális hatóságoknál kezdődött ez el), vala­mint a különböző szervek tényleges hatáskörének átrendező­dése. A politikai döntések de facto az államigazgatási szférában születtek (az előterjesztések, alternatívák előkészíté­se itt történt). Az átrendeződés lényege, hogy a funkcionális szervek (OT, PM, OAÁH, MNB) monopolizálták e folyamatokat. A tényleges döntési hatáskörök leírása további kutatást igé­nyel.

Az ideológiai szférában – ahol a marxizmus reneszánsza megállt – ebben az időszakban egy dogmatikus ellentámadás zajlott le (tulajdonvita, a fejlett szocializmus koncepciójának ki­dolgozása), amely tökéletesen elfedte a valódi folyamatokat. A rendszer egyre kevésbé vehette komolyan saját ideológiáját, az igazi marxista megközelítések egyre kellemetlenebbek vol­tak. A XI. kongresszuson elfogadott MSZMP Program­nyilatkozat tökéletesen elleplezte a valós helyzetet. Az V. ötéves terv koncepcióját már a politikai elvárások (XI. kongresszus) és a napról napra romló gazdasági helyzet szorításában, óriási bel­ső viták közepette alakították ki. Az 1976-os restrikciót – válla­lati nyomásra – 1977-ben nekilendülés követte. Ez alapozta meg az 1978-as totális csődöt, amelynek eredményeként a kül­kereskedelmi mérleg passzívuma mélypontot ért el, és az adósságállományt is kritikus mértékűnek ítélte a vezetés.

2.3. 1979-1985: Átmeneti és túlértékelt sikerek

A korai szocializmusok politikai rendszerére jellemző működési sajátosságoknak megfelelően egy szűk szakmai és politikai körből kiinduló gazdaságpolitikai kurzusváltás zajlott le 1928-79 fordulóján. A fordulatot az ország vészes külgazdasági helyzetére hivatkozva kényszerítették ki, mégpedig nagyjából ugyanazon kör, amely néhány évvel azelőtt még a nyakló nélküli eladósodást javasolta (MNB). Figyelemre méltó, hogy a bank szakemberei által javasolt lépések az IMF-receptekre em­lékeztettek. A fordulat személycserékben, illetve a szakmai saj­tó és a tudományos szféra hangnemváltásából volt látható. Ekkor „tették meg” 1972-73-at a visszarendeződés időszaká­nak, előtérbe került az 1966-os reformkoncepció „jobbról előzé­se”.

Az 1970-es évek második felére nyilvánvaló tény mellett – hogy ti. a Szovjetunió nem lesz képes korlátlanul és kedvező feltételek mellett az ország energia- és nyersanyagellátását biztosítani – újabb tényezők járultak ahhoz, hogy a politikai ve­zetés óvatosan, de határozottan a szocialista országoktól való távolodás útját válassza. E tények közül a Szovjetunió afga­nisztáni beavatkozása és a lengyelországi fejlemények érde­melnek kiemelést. A fejlett tőkés országokban (különösen Angliában és az USA-ban) lezajlott jobboldali fordulat is lénye­gesen hatott a hazánkbeli folyamatokra. A Reagan-adminisztrá­ció elérkezettnek látta az időt az USA korábbi terveinek békés eszközökkel való megvalósításához. Szokatlan őszinteséggel nyilatkozott erről Egri György, Sarlós András kanadai üzletem­ber magyarországi megbízottja: „…Napjainkban befejeződött a harmadik világháború. A győztes hadseregek vezérkari főnöke és a »vesztes« hadsereg vezérkari főnöke egyaránt csillagos jelest érdemel történelemből. Én a győztes hadsereg vezérkari főnökének Reagan elnököt tartom, aki rájött arra, hogy egy kor­hadó és működésképtelen gazdasági rendszert gazdasági erő­vel lehet legyőzni. A »vesztes« hadsereg csillagos jelesre vizsgázó vezérkari főnökének Gorbacsovot tartom. Rájött, hogy vesztes ügyért nem szabad katonát áldozni.”¹¹

A monetáris ellenforradalom – a 80-as évek elején egyelő­re csak a közgazdaság-elméletben, majd az évtized végén a gyakorlatban is – Magyarországon is lezajlott. A vizsgált perió­dus kezdetén a „politikacsinálók” egyre szélesebb körében vált uralkodóvá az a vélemény, hogy az ügy elveszett, lovat kell váltani. Véleményem szerint – egyelőre még csak csendben – a „békés átmenet” jelszavát is ekkor adták ki. A gyorsan válto­zó nemzetközi feltételek (rövid idő alatt három szovjet pártfőtit­kárt temettek el) között óvatosan lavírozó vezetésen belül kialakult a „révészek” csoportja, akik arra játszottak és ját­szanak, hogy a hajó túlsó partra való átjuttatása után pozíciói­kat az új rendszerben megszilárdítsák. Az elitnek ez a része a 80-as évek elején kezd kikristályosodni – elsősorban a funkcio­nális gazdaságirányítói szférából kinőve. Szelényi „komprádor-értelmiségieknek” nevezi őket, utalva e réteg és a fejlődő országokbeli komprádorburzsoázia funkcióinak párhuzamossá­gára. A fejlemények az elit (káderértelmiség, menedzserek) többi részét is megérintik. Az ő reakciójuk a cinizmus, a rövid távra gondolkodás, a máról holnapra élés, a kiváltságok mér­téktelen harácsolásának felerősödése.

Az 1979 óta folytatott gazdaságpolitika következtében az „elosztható torta” egyre kisebb. A beruházások drasztikus csökkentése, a lakossági fogyasztás dinamizmusának csökke­nése (az egyenlőtlenség növekedése mellett) a látens konflik­tusok kiéleződéséhez, illetve újak keletkezéséhez vezet. A szakmai lobbyk egymás közti és a menedzserréteg és az államigazgatás kulcsterületeinek szereplői közötti ellenté­tek fokozódtak. A gazdaságirányításban, a gazdaságpolitikában jelentkező kapkodás döntően nem szakmai következetlensége­ket tükrözött, hanem az irányító szféra szereplői közötti hatalmi harcot. A kompetitív árrendszer az OAÁH pozícióját erősítette, az adósságválsággal kapcsolatos intézkedésekben az MNB és a KKM közti, régebbi keletű harc öltött testet. Közismertek vol­tak az OT és a PM közötti ütésváltások. Az 1984-es reformcso­mag funkciója nem valamiféle önigazgatás bevezetése volt, hanem az Ipari Minisztérium végleges kiütése a döntéshozatal­ból, a PM és az MNB hatalmának megerősítése. A szabályozá­si megoldások a költségvetés pozícióit javították. Az 1984-es reformcsomag és az 1985-től kibontakozó gyorsítás sajátos árukapcsolásként is felfogható. (A reformpolitika elfogadásáért cserébe a gazdaságirányítók növekedést ígértek.) A funkcioná­lis irányítás és informális szerepe tovább nőtt, és pl. az Ipari Minisztérium gazdaságpolitikai értelemben lényegében hatás­kör nélkülivé vált. A kétszintű bankrendszer bevezetése és az adóreform néven ismert változások a pénzügyi diktatúra előjá­tékának tekinthetők. A gazdaságirányítás 1988-ig képtelen volt az extenzív növekedésben érdekelt menedzseri réteget pozitív módon kordában tartani. A restrikciót és a nekilendülést mindig a gazdasági egyensúly szenvedte meg. A Társasági Törvény elfogadásával megnyílt a menedzserek számára az előremene­külés lehetősége. Hatalmi pozíciójuk tulajdonosi pozícióra vál­tásával bizonyos elképzelések szerint az új tőkésosztály része lehetnek.

Az 1981-82-es fizetési válság és ennek ismert megoldása, a nemzetközi pénzügyi szervezetekbe való belépés, újabb fe­szültségeket vitt a gazdaságba. Az adósságprobléma rendezé­se során a „révészek” puha pozíciót foglaltak és foglalnak el, így nem lehet kérdés, hogy ki fizeti a révészt. E sokféle széthúzó erő mellett éleződtek a feszültségek a munkavállalók kö­rében is. A magyar társadalom és gazdaság sajátos szerkezete (mezőgazdasági kistermelés, vidéki munkásság) a túlmunka társadalmilag szabályozott (GMK, VGMK) és egyéb eltűrt formái alkalmasak voltak a feszültségek részbeni leveze­tésére, illetve a munkavállalók megosztására. A lengyelországi események után az 1968-tól a gazdaságpolitikai döntés­hozatalban a korábbiaknál keményebb magatartást mutató szak­szervezetek újból „bepuhultak”.

2.4. 1986 végétől: A végleges bomlás

Kádár János 1986 novemberéig – egyre nagyobb nehézségek arán ugyan – féken tudta tartani a különböző erőket abban az értelemben, hogy senki sem érezhette magát győztesnek. Azt hiszem, ez a magyarázata annak a látszólag következetlen (ütök ide, ütök oda) politikának, amely egyszer tiltott, máskor bátorított – az adott helyzet függvényében. Véleményem szerint 1986 novemberétől a nyílt bomlás abból a felismerésből indult ki, hogy a Szovjetunió mint háttér elveszett, az ottani helyzet instabilizálódni fog. A politikai szlogenekben ez a tény sajátos torzulással jelent meg, ti. úgy, hogy „nem követjük elég gyorsan a pozitív gorbacsovi példát”. A szovjet háttér el­vesztésével az erők egy része súlyát vesztette, így az átmeneti kényes egyensúly felbomlott, megindult a nyílt restauráció. Ez­zel párhuzamosan az ország pénzügyi függőségét felhasználva Nyugatról egyre több közvetlen politikai elvárás érkezett. (Lásd Grósz Károly 1988 nyarán az USA-ban tett körútja; a többpárt­rendszernek az MSZMP általi megteremtése – 1989 eleje; Nagy Imre és társai újratemetése – 1989 nyara stb.)

3. Reform és/vagy rendszerváltás

A kelet-európai rendszerváltások paradoxona – és így a magyar rendszerváltásé is – az, hogy az azt kiváltó ténye­zők az új, megteremtendő rendszerek kialakulásának aka­dályát jelentik.

Magyarország esetében az eladósodottság miatti erős pénzügyi és politikai függőség, valamint az uralkodó MSZMP befolyásos köreinek tevékenysége miatt a politikai rend­szerváltás viszonylag zökkenőmentesen zajlott le. Az 1945 előtti rendszerhez kötődő erőkön kívül a többi politikai párt va­lamilyen módon az MSZMP-ből származtatható. A politikai rendszerváltás felemássága nemcsak abban áll, hogy ez csak a gazdasági rendszerváltás szükséges, de nem elégséges fel­tételeit szolgáltatja, hanem abban is, hogy a politikai tagoltság még megközelítően sem fedi le a társadalom valós érdekviszo­nyait.

A gazdasági rendszerváltás a nemzetközi pénzügyi szer­vezetek, illetve az ezek álláspontját kifejező közgazdászok sze­rint négy alappilléren nyugszik. Az első a nemzetgazdaság stabilizálása, a második a gazdaság liberalizálása, a harmadik a privatizálás, a negyedik a külföldi támogatás. E szakértők vé­leménye csak abban oszlik meg, hogy az említett négy alap­elem megvalósítása milyen kombinációban történjen. Az ún. sokkterápia hívei a négy alapelem egyidejű megvalósítását szorgalmazzák.¹² Más szakértők, illetve hatalmi körök egyes elemeket tesznek a gazdasági rendszerváltás központi kérdé­sévé. A magyar átalakulási folyamatban a privatizáció került a középpontba.

Ahogy a tulajdonviszonyok kérdései az 1968-as reform idején bagatellizálódtak (ez egyben az említett reform legna­gyobb belső ellentmondása és így tehertétele is volt), úgy az 1986 után felgyorsult rendszerváltási reformtörekvések – joggal – központi kérdéssé tették a tulajdont. Ebben az időszakban – nem függetlenül az IMF és a Világbank sugalmazásától – a magyar pénzügyi lobby tulajdonreformot készített elő. A társa­sági tulajdonformák előtérbe helyezése, a külföldi beruházáso­kat védő jogszabályok bevezetése a külföldi tőke bevonását kívánta biztosítani.

A tulajdonreformnak hazánk esetében két alapvető sajá­tossága van. Egyrészt e reform nem lehet szerves átalakulási folyamat – mivel a „jogfolytonosság” nem létezik. Igazi kérdés, hogy kikből és milyen tőkésosztály jön létre. Másrészt – és e probléma az előzőtől elválaszthatatlan -, nem világos, hogy mi­lyen módon, milyen forrásokból fog végbemenni a gazdasági stabilizáláshoz, rekonstrukcióhoz oly elengedhetetlen „új erede­ti tőkefelhalmozás”? A tulajdonreform konkrét megoldásai, an­nak társadalmi bázisa, valamint a követett válságkezelő gazdaságpolitika irányvonala között kölcsönös meghatározott­ság van. A nyilvánvalóbb, hogy adott konstrukciójú és társadal­mi bázisú tulajdonreform nyomán a követhető gazdaságpolitika keretei adottak. Kevésbé nyilvánvaló, de fontos összefüggés, hogy tegnapi, mai és holnapi „szimpla” vagy annak tűnő gazda­ságpolitikai vagy gazdaságirányítási megoldások korlátozhatják, vagy éppen kényszerpályára terelhetik a tulajdonreformot.

A nyilvánosság előtt, de még inkább a kulisszák mögött zajlott és zajló huzavonák tétje a gazdasági hatalom megszer­zése. Egyrészt az 1988-89-ben elkezdődött privatizációs folya­mat az adósságszolgáltatási terhek enyhítése érdekében a külföldi működőtőke bevonását ösztönözte, másrészt pedig az ún. „spontán” vagy még találóbban nómenklatúra-privatizáció­nak nevezett folyamat a gazdasági vezető elit politikai hatalmá­nak gazdasági hatalomra való átalakítását szolgálta.

A politikai hatalom gazdasági hatalommá való konvertálá­sa a kétszintű bankrendszer megteremtésével a „bankokrácia” számbeli megerősödésével kezdődött. A bankszféra mind a mai napig megfelelő menedék a korábbi vezetők számára.

A külföldi működőtőke beáramlását szolgáló túlzottan libe­rális szabályok sem voltak függetlenek az előbb említett törek­vésektől. A hatályos szabályozás ugyanis minimális külföldi tőkerészesedés esetén is komoly kedvezményeket biztosít az ily módon „vegyes” társaságoknak. Ez – többek között – azt eredményezte, hogy mértékadó becslések szerint 1989-ben a konvertibilis valutában repatriált profitok meghaladták a gazda­ságba ez ideig bevont tőke mennyiségét.

Az 1990 tavaszán lezajlott parlamenti választások eredmé­nyeként kialakult politikai erőviszonyok miatt lassult és új irá­nyokat is vett a privatizációs folyamat. Az MDF vezette kormánykoalíció a gazdasági válságkezelés terén folytatja elő­dei IMF-ihlette irányvonalát. Nem mondható el ugyanez a pri­vatizációs elképzelésekről. A kormányzat célja e téren a lojális nemzeti középburzsoázia kialakítása, saját hatalmának erősíté­se. Ez tetten érhető a külföldi tőke szerepének újraértékelése és gyakorlati kezelése terén. Erős a törekvés arra, hogy a je­lentősebb külföldi tőkebefektetések konkrét feltételeit kormány­zati hatáskörben tartsák.

A kialakulóban lévő új tőkésosztály két szegmense látszik kiformálódni. Az egyik a nómenklatúra-burzsoázia és a külföldi tőke ügyeit intéző komprádor­-értelmiség, a másik a nemzeti középosztály. A harmadik szegmens, az 1945 előtti uralkodó osztályok leszármazottjainak csoportja – bár a Kisgazdapárt révén politikai képviselethez jutott – egyelőre nem számíthat tömeges reprivatizációra.

A privatizáció folyamatából mindeközben egyes, például a dolgozói részvényvásárlási program körüli viták, csinnadratták ellenére mind a tulajdonossá válás, mind az ellenőrzés szem­pontjából rendszeresen kimaradnak a munkavállalói rétegek ér­dekei.

4. Következtetések

A vázolt tények és összefüggések miatt reális veszély, hogy a modern piacgazdaságok lemásolt intézményrendszere azért nem fogja biztosítani azokat a hatásokat, amelyeket adaptálói elvárnak tőle, mert ennek reálgazdasági feltételei hiányoznak. A legtipikusabb példa erre a kétszintű bankrendszer, amely – a csökkenő belső erőforrások miatt – elsősorban nem a gazda­ság, a vállalkozások építésének eszköze, hanem a gazdaság padlásainak lesöprése. A drágán – részben külföldi hitelből – kiépített banki infrastruktúra szabad pénzek híján és a személy­zet hozzá nem értése miatt nem olajozója a gazdaság műkö­désének, hanem a működés költségeit növelő tényező. Komoly jelei vannak, hogy ilyen feltételek mellett a bankszféra egy re-disztributív rendszer immanens eleme lehet. Hasonló a helyzet az adórendszerrel is. Az ÁFA könnyen adaptálódott a torz ha­zai költségviszonyokhoz, a gazdasági tisztánlátást nem javítja. Az SZJA sem volt alkalmas a tőle elvárt hatások pro­dukálására (például láthatatlan jövedelmek adóztatása; tel­jesítményösztönzés stb.), miközben a rendszer bevezetése és működtetése meglehetősen költségesnek bizonyult.

A kiépítés alatt álló piacgazdaság elvi modelljében közpon­ti helyet foglal el a verseny gondolata. Valójában a tulajdon­reform folyamatának vázolt jellemzői, a külföldi működőtőke bejövetelének a belső piacot romboló hatása (ezzel bizonyos kisebb enklávék kialakulásának veszélye) nem a gazdasági verseny kiépülése irányába mutatnak, hanem sokkal inkább a hazai monopolpiacokon keletkező monopolprofitnak az or­szágból való kiszivattyúzását eredményezik.

A gazdaság eredményes rekonstrukciója és a viszonyla­gos politikai stabilitás fenntartása érdekében elkerülhetetlennek látszik a mezőgazdaság vagy tágabban fogalmazva az élelmi­szer-gazdaság működésének stabilizálása. Ez először is az alapvető vállalati struktúra és a rátelepülő bedolgozói rend­szerek (háztáji gazdaságok) stabilitását, az ágazat pénzügyi terhei további növelésének megállítását és egy jóval hatéko­nyabb és főleg olcsóbb belföldi értékesítés (nagybani piacok ál­lami segítséggel történő) kiépítését feltételezi.

Úgy tűnik, nem lehet lemondani az ágazat exportteljesít­ményéről sem. Ez hatékonyabbá úgy tehető, hogy – a külpiaci kapcsolatok további decentralizálásával – a mainál rugalma­sabb kínálattal jelenik meg a konvertibilis piacon. Határozottan ellent kellene állni ezen ágazat destabilizálását előidéző min­den – politikai szándéktól vezérelt – törekvésnek.

Az előttünk álló időszakban a gazdaság fejlesztésének kulcskérdése a termelő és nem termelő infrastruktúra – ezen belül az oktatás – új alapokra helyezése. E feladatok megol­datlansága az elmúlt 20-25 óv gazdaságpolitikájának nyo­masztó terhe. E területek kiemelése azért is fontos, mert rövid és középtávon a gazdaság szereplőinek (kormányzat, vállalati, vállalkozási szféra, munkavállalói szféra) sok ponton divergáló érdekei ebben a körben harmonizálhatok a legeredményeseb­ben. Példaként említhető a korszerű út- és energiahálózat, a környezetvédelmi rendszerek, a hatékony átképzési rendszerek működtetésében, egy magasabb színvonalú oktatási és egész­ségügyi rendszerben való közös érdekeltség. (Itt képzelhető el például a leghamarabb partneri viszony a kormányzat és a szakszervezetek között.) E szféra működésének normalizálása egyben alapja a növekvő technikai lemaradás csökkentésének.

Jegyzetek

1 E tanulmány megírásához felhasználtam több korábban készült íráso­mat. Ezen anyag a korábbi konkrét gazdasági és történeti elemzéseim összefoglalását és további kutatási feladatok kijelölését szolgálja.

2 Berend T. Iván: Közép- és Kelet-Európa a „rövid XX. században”. Társadalmi Szemle, 1990. 3. szám p. 11.

3 A globális világgazdasági és világpolitikai összefüggésrendszerbe he­lyezett elemzésére tett kísérletet Szentes Tamás: A kelet-európai átala­kulás és a világgazdaság. Aula, Kossuth, 1990. Bp. című könyvében.

4 L. erről Magyarország vonatkozásában leplezetlen őszinteséggel a Pénzügykutató Rt. anyagát. Jelentések az alagútból III. Figyelő, 1990. július 12.

5 L. Szelényi Iván: Új osztály, állam, politika. Európa, Bp., 1990.

6 L. pl. Ágh Attila: Elitek aranykora. Magyar Nemzet, 1990. január 26. Hasonlóképpen vélekedik Szálai Erzsébet, Lengyel László is.

7 L. Nagy András: Részérdekek az összeomlásban és a felemelkedés­ben. Közgazdasági Szemle, 1990/9. pp. 1012-1014.

8 El nem égetett dokumentumok. Szabad tér Kiadó, 1990. Kádár János feljegyzése a Politikai Bizottság részére, 1964.

9 Igen érdekes képet ad erről Simai Mihály Az Egyesült Államok új nemzetközi stratégiája és a magyar-amerikai kapcsolatok egyes kér­dései című bizalmas, 25 példányban készült tájékoztató jelentése. L. Új Magyar Központi Levéltár XXIX-L-1-VV 8. doboz.

10 Az V. ötéves terv gazdaságirányítási feladatai. Belső használatra ki­adta az MSZMP KB Gazdaságpolitikai Osztálya, 1973.

11 Rohanunk-e a kapitalizmusba? – Mezei András beszélgetése Egri Györggyel. Élet és Irodalom, 1990. január 26. p. 7.

12 Az adósságkönnyítés elérhető (Jefry Sachs professzor a sokkterápiá­ról). Figyelő, 1990. 43. szám p. 31.

„Most már tudom, mi az entellektüel feladata: konokul hirdetni az igaz­ságot, a tömeg igazságát, akár van tömeg a közelben, akár nincs. A jö­vőhöz beszélni, bármilyen gúnyo­san szól is közbe a jelen. Vállalni – szükség esetén – a legnehezebbet, az egyoldalú szolidaritást” Bálint György (1937)

„Marxism 90”

Nem tévedés sem a dátum, sem a helyszín: „Marxism 90. Socialism into the 90s” címmel, 1990. július 6-13-ig, London köz­pontjában, a tudományegyetem (ULU) és a Neveléstudományi Intézet épületében nagyszabású nemzetközi kongresszust tar­tottak. A több tucat kurzus keretében 250 előadást, vitát és fó­rumot rendeztek a legkülönbözőbb klasszikus marxista és modern témákból, történelmi, elmélettörténeti, ökonómiai, filo­zófiai, politikai és művészeti kérdésekről, a poszt-strukturaliz­mustól a pénzügyi válságok problémáján keresztül az 1956-os magyar forradalomig.

Az eset természetesen nem jellemző, de mindenképpen fi­gyelemre méltó. A marxizmust története során annyiszor temet­ték el „végérvényesen”, annyiszor cáfolták meg olyan szerzők, akiknek már a nevére sem emlékszik senki, hogy talán mai el-parentálását sem kell véglegesnek tekintenünk.

Azok ugyanis, akik ma kongatják felette a lélekharangot, egy sajátos quid pro quo áldozatai. A sztálinisták sohasem hitték volna el, hogy antimarxista ellenfeleik lesznek a legbuzgóbb terjesztői annak, amit híveikkel sem tudtak maradéktalanul elfo­gadtatni. Nevezetesen, hogy a Szovjetunióban és a befolyási övezetébe tartozó országokban kialakult társadalmi-politikai rendszerek a szó marxi értelmében szocialisták voltak. Néhány évvel ezelőtt még kötelezni kellett a kommunistákat arra, hogy fenntartás nélkül tegyenek hitet a „létező szocializmus” mint a marxizmus egyedül üdvözítő megvalósítása mellett. Ma pedig a marxizmus régi ellenfelei és az egykori hitbuzgó szeminaristák­ból és tanáraikból lett újbátor kritikusai együtt visszhangozzák, hogy a most összeomlott rendszerek – melyeket éppen Marx­nak és Engelsnek a korabeli hasonló elképzelések ellen irá­nyuló megjegyzései nyomán államszocializmusnak hívnak¹ – a marxizmust is maguk alá temették, bebizonyították anakroniz­musát, inadekvátságát a mai korproblémák számára stb., hi­szen, úgymond, a bukott rendszerek ű marxizmust ültették át a gyakorlatba. A sztálinistáknak tehát meglehet az az elégtéte­lük, hogy bukásukkal elérték azt, aminek elfogadtatásához a korlátlan hatalmuk is kevés volt.

Az államszocialista rendszerek kártyavárszerű összeom­lása vitathatatlanná tette, hogy ezt a rendszert az emberek többsége nem tekintette magáénak, valóban „idegen erő meg­valósulását”, nem pedig a saját akaratukat, értelmüket, erőfe­szítésüket tudták benne, így ezekben az országokban nemcsak a gazdasági fejlettség, hanem a politikai-hatalmi és tulajdon-vi­szonyok vonatkozásában sem volt szocializmus a marxi ér­telemben. A kapitalizmust világtörténelmileg meghaladó tár­sadalom alapelvét ugyanis A tőke „minden egyén teljes és sza­bad fejlődésében” jelölte meg.² Hogy valójában mit jelent mar­xistának lenni, és van-e ennek korunkban relevanciája, az csak akkor dönthető el, ha kibontjuk ennek az alapelvnek az impli­kációit.

Társadalmi fejlődésünknek ma – s ebben talán a kifejezet­ten reakciós, múltba vagy régmúltba merevedett irányzatokon kívül minden elgondolás találkozik – legáltalánosabban szólva a modernizáció és a demokrácia együttes megvalósítása a kulcskérdése. A marxizmus elleni kritikák végső soron arra a meggyőződésre vezethetők vissza, hogy e kettős követelmény megvalósításának egyikéhez sem tud koncepciót adni. Ha egyáltalán elismerik, hogy Marx valamiféle értelemben a mo­dernizáció és/vagy a demokrácia híve volt, rögtön hozzáteszik; vonatkozó felfogása oly mértékben elavult, tizenkilencedik szá­zadi, hogy teljesen alkalmatlan a mai korproblémák megértése és megoldása számára. S itt nem az időbeli távolságról van szó, hiszen ugyanezek a kritikusok nemegyszer Marx előtti gondolkodókra, sőt a keresztény értékekre hivatkoznak a mo­dernizáció és a demokrácia problémáinak általuk adott értelme­zésében. Vagyis elmarasztaló véleményük akkor is a marxi elmélet tartalma ellen irányul, akkor is ennek alapeszméire, szellemiségére gondolnak, amikor „múltszázadiságát” emlege­tik. Vizsgáljuk meg tehát az elöljáróban említett kulcskérdés: a modernizáció és a demokrácia együttes megvalósítása szempontjából a marxi elmélet hozadé­kát, illetve ennek használhatóságát korunk számára.

Modernizáció és marxizmus

Ha a technológia oldaláról tekintjük a poszt­indusztrialista társadal­makat, a mikro­elektronika, a bio­technológia, illet­ve a termelés minden szintjé­nek és szerep­lőjének egy to­tális információ­rendszerbe integ­rálódása tűnik a szemünkbe. Az ezáltal meghatá­rozott modernizá­ció azonban sok­kal mélyrehatóbb változás hordozója, mint amikor az úgyneve­zett második ipari forradalomban az elektromosság és az olaj váltotta fel a gőzgép korszakát, a szén- és vastermelés hege­móniáját. A most kibontakozó modernizáció ugyanis nemcsak a hagyományos értelemben vett ipari termelést szorította hát­térbe, hanem magát a fizikai munkát, a termelésben való köz­vetlen, manuális részvételt is, hogy a magasabb képzettséget kívánó automatizálást, komputerizálást állítsa a helyébe. Ez vi­szont az invenciót, a munka szellemi tartalmát változtatta döntő termelési tényezővé, így korunkban a tudomány után az általá­nos műveltség, sokoldalúság értelmében vett kultúra is „köz­vetlen termelőerővé” vált.

Mindez ma már meglehetősen közismert. Annál kevésbé mondható el ugyanez arról, hogy sejtett-e valamit ebből ötne­gyed évszázaddal ezelőtt Marx, vagy legalábbis beilleszthető-e koncepciójába a vázolt modernizáció emberi-társadalmi tartal­ma? A kérdés annál is inkább jogosult, mert társada­lomkutatóink egész sora már a „rendszerváltás” előtt is azt hangoztatta, hogy a vázolt modernizáció folyamatában el­tűnik vagy már el is tűnt az a munkásosztály, amelyre Marx a szocializmus megvalósításának világtörténelmi szerepét osz­totta ki.

Marx azonban csak az 1844-es Gazdasági-filozófiai kéz­iratokban azonosította a proletariátust a fizikai munkából, „még­pedig egyoldalú, elvont munkából” élő munkásokkal, ám, a munkásosztály politikai harcainak, tudatosodásának („an sich” osztályból „für sich” osztállyá válásának) elemzésével párhuza­mosan, fokozatosan feladta ezt a leegyszerűsítést. A Kommu­nista Kiáltvány már azt írja, hogy a burzsoázia „fizetett bérmunkásává” változtatta a legkülönbözőbb humán foglalko­zású értelmiségieket, majd politikai gazdaságtani főműveiben, legrészletesebben az Értéktöbblet-elméletekben, a modern ter­melés, a produktív munka elemzésével, értelmezésével is alá­támasztja ezt. Mindenekelőtt azt fejti ki, hogy a termelés fogalmának kiszélesedése, az ezzel járó nélkülözhetetlen ko­operáció folytán „valamennyi, a gyárban és a hozzá tartozó iro­dákban alkalmazott személy”, vagyis mindenki, „aki az áru termelésében ilyen vagy olyan módon közreműködik, a volta­képpeni kétkezi munkástól az igazgatóig, mérnökig (a tőkéstől megkülönböztetve)” – a bérmunkások kategóriájába tartozik. Mindezek ugyanis részesei a termelés folyamatának és mun­kájuk a társadalmilag szükséges munkaidő részét alkotja. S e gondolatmenet logikus folytatásaként – a Kommunista Kiált­ványból idézetteknek megfelelően – azt is kimondja, hogy a munkaképesség képzésével, fenntartásával foglalkozók is ter­melő munkások. „Termelő munka ezek szerint az olyan munka, amely árukat termel vagy magát a munkaképességet közvetle­nül termeli, képezi, fejleszti, fenntartja, újratermeli” – vonja le a végkövetkeztetést.

A proletariátusnak a fizikai, kétkezi munkásokkal való azo­nosítása tehát, amelynek alapján az említett társadalomkutatók eltemetnék a munkásosztályt és vele a marxizmust, ismét arra utal, hogy e kritikusok a Sztálin elemijében tanultak alapján ér­telmezik Marx felfogását.³

A mondottak már sejteni engedik, hogy Marx modernizá­ció-felfogása is meglepetést tartogat azoknak, akik úgy vélik, hogy nincs mondanivalója korunk számára. Kiérlelt koncepció­jában ugyanis a „minden egyén teljes és szabad fejlődésének” már említett alapelve mindenekelőtt éppen a modernizációt fel­tételezi. Marx annak a Hegelnek a tanítványa volt – és ezt (ilyen tanítványok is vannak!) akkor is vállalta, amikor már gyö­kerében szakadt el mesterétől -, aki az emberiség történetét a szabadság fejlődéstörténetének fogta fel, amelyben a „magán­valósága”, lehetősége szerint szabad ember valóságosan is szabaddá válik. E szabadság azonban csak a képzeletben vá­lasztható el az anyagi életfeltételek színvonalától és megterem­tésének társadalmi viszonyaitól. A marxi alapelv végső soron azt a meggyőződést fejezi ki, hogy az emberiség – az objektív társadalmi feltételek vonatkozásában – képes minden egyén számára szabad emberhez méltó életkörülményeket teremteni. Másképpen szólva, a történelem megszabadítható attól az – anyagi életfeltételek fejletlenségéből következő – ellentmon­dástól, amelyben egyesek szabadsága, gazdagsága, művelt­sége csak mások kiszolgáltatottsága, szegénysége, műve­letlensége árán biztosítható, amelyben a fejlett és a fejletlen or­szágok közötti szakadók mind áthidalhatatlanabbá válik.

A tőkének éppen az az alapgondolata, hogy a tőkés ter­melés gazdasági kényszerviszonyai, ha mégoly elidegenült for­mákban is, de olyan fejlett termelőerők és anyagi termelési feltételek létrehozására kényszerítik az emberiséget, amelyek lehetővé teszik ezeknek az elidegenült kényszerviszonyoknak a meghaladását. E felismerésben különbözik Marx felfogása minden olyan antikapitalizmustól (a 18-19. századi kommunis­ta utópiáktól kezdve a romantikus és „harmadik utas” irányzato­kon keresztül az autoritárius populista ideológiákig), mely a tőkés viszonyok ellentmondásaira, igazságtalanságaira, bűnei­re stb. hivatkozva tagadja a kapitalizmus történelmi szükség­szerűségét. De még inkább különbözik attól az érdek sugallta polgári korlátoltságtól, mely képtelen felfogni e viszonyok törté­nelmi jellegét, vagyis meghaladhatóságát. Mintha itt és most ír­ta volna Marx: „Az az állítás, hogy a szabad konkurencia egyenlő a termelőerők fejlődésének és ezért az emberi sza­badságnak végső formájával, nem egyebet jelent, mint hogy a burzsoá uralom a világtörténelem vége – ami persze kellemes gondolat a tegnapelőtti parvenüknek.”⁴ Másfelől ezzel tulajdon­képpen azoknak a termelőerőknek és annak a szabad­ságvágynak a hatékonyságát becsülik alá, amelyeket maguk hívtak életre, mint ahogy elfordulnak a saját forradalmi múltjuk­tól is. (Jól illusztrálták ezt a francia forradalom 200 éves évfor­dulója alkalmából írt „újjobboldali” értékelések. A sztálinisták, akik annak idején agyonbírálták az újbaloldalt, ezt is elégedet­ten nyugtázhatják.)

Marx modernizáció-felfogása azonban korántsem merül ki egy alapelvből következő, a fejlődés lezárhatatlanságára épülő általánosságokban. Az 1857-59 között keletkezett Grundrisse, az akkor még inkább csak potenciálisan létező tendenciák alapján, a maga korában egyedülálló, máig sem felülmúlt lé­nyeglátással kapcsolta össze a termelőerők fejlődésének tech­nikai és emberi komponensét, éppen a munka szellemi tartalmának döntővé válását anticipálva ebben, tehát azt, ami – mint láttuk – a modernizáció legújabb (alig egy-két évtizedes) vívmánya.

A Grundrisse azzal kezdi a folyamat kifejtését, ami már ak­kor közvetlenül érzékelhető volt, nevezetesen, hogy a munkás kapcsolata a gépi berendezéshez egészen más, mint korábban a szerszámhoz. Míg az utóbbiba a munkás a saját tevékenysé­gével, ügyességével „lehelt lelket”, addig a gép „maga a vir­tuóz, mely saját lélekkel bír a benne ható mechanikai törvényekben”. A primátus itt a gépé, hiszen a munkás tevé­kenységét a gépi berendezés mozgása határozza meg, nem pedig fordítva. A folyamatba inkorporált tudomány „nem a mun­kás tudatában létezik, hanem a gép révén mint idegen hatalom hat rá, mint magának a gépnek a hatalma”. Ezzel a munka tár­sadalmi alárendeltsége a tőkének, az eleven munka elsajátítá­sa a tárgyiasult munka által, ami a tőkének mint társadalmi viszonynak a fogalmából következik, „a gépi berendezésen nyugvó termelésben magának a termelési folyamatnak a jel­legeként, annak anyagi elemei és anyagi mozgása szerint is tételezve van”. Az eleven munka itt a gépi berendezés tartozé­kává, működtetésének puszta eszközévé vált.

Míg ezt a szembetűnő mozzanatot már Marx előtt is észre­vették a kapitalizmust bíráló romantikus közgazdászok és utó­pikus szocialisták, addig a folyamat latens dialektikájának felfedezése és végiggondolása csak Marxnak sikerült. A to­vábblépés kiindulópontja az, hogy „a tőke itt – egészen szán­déktalanul – az emberi munkát, az erőkifejtést egy minimumra redukálja. Ez a felszabadult munkának javára válik majd, és feltétele a felszabadulásának” – előlegezi az alapgondolatot.

A továbbiakban ugyanis kiderül, hogy ami a munka vesz­teségének, alárendeltségének, önállótlanná válásának mutatko­zott a gépi berendezéssel szemben, az a továbbiakban e viszony megfordíthatóságának a bázisává válik. Először is a nagyipar kifejlődésével a gazdagság megteremtése már nem annyira a munkaidőtől és az alkalmazott munka mennyiségétől függ, mint inkább a munkaidő alatt működtetett hatóerők hatal­mától, hatékonyságától, ami viszont a tudomány színvonalának és a technológia haladásának a függvénye. (Marx itt külön is hangsúlyozza, hogy az alkalmazott technika hatékonysága „megint nem áll semmilyen arányban a közvetlen munkaidővel, amelybe termelésük kerül”.) A munkás oldaláról viszont az a vészterhes nóvum, hogy a termelés folyamatán belüli súlya és fontossága radikálisan csökkent, egy ígéretes lehetőséggel pá­rosul: „A munka többé nem annyira a termelési folyamatba be-zártként jelenik meg, mint inkább az ember őrzőként és szabályozóként viszonyul magához a termelési folyamathoz… A munkás a termelési folyamat mellé lép, ahelyett, hogy fő ágense lenne.”

Az eddig két ágon futó elemzés most összekapcsolódik. A tudomány és a technológia fejlődése, amely radikálisan csök­kentette a termelésben alkalmazott eleven munkát, egyben megteremti a tudomány elsajátításához, alkalmazásához és fej­lesztéséhez szükséges szabadidő-kapacitást. S akik mint pusz­ta fizikai erőkifejtés megtestesítői feleslegessé váltak a termelésben, nélkülözhetetlenekké válhatnak mint szellemi ké­pességek megszemélyesítői. Ebben az átváltozásban „a társa­dalmi egyén kifejlődése az, ami a termelés és a gazdagság nagy alappilléreként jelenik meg. Az idegen munkaidő ellopá­sa, amin a mostani gazdagság nyugszik, nyomorúságos alap­zatként jelenik meg ezzel az újonnan kifejlődött, maga a nagyipar által létrehozott alapzattal szemben”.

Ily módon a csereértéken nyugvó termelés meghaladása felé mutató ellentmondás jön létre a tőke alaptörekvése és az ezáltal determinált fejlődés között, hiszen „a tömegek több­letmunkája” éppúgy nem feltétele többé az általános gazdag­ság növekedésének, mint „a kevesek munkátlansága” a szellemi fejlődésnek. A tőke „túlhajtja a munkát természeti szű­kösségének határain, és ily módon létrehozza az anyagi ele­meket a gazdag egyéniség fejlődéséhez, amely éppúgy mindenoldalú a termelésében, mint a fogyasztásában, és amelynek munkaideje ezért már nem is mint munka, ha­nem mint magának a tevékenységnek a teljes fejlődése jelenik meg…”

A modernizáció marxi értelmezése szerint tehát a valósá­gos gazdagság „az egyéniségek szabad fejlődése”, „vala­mennyi egyén kifejlődött termelőereje”. Vagyis „nem a szükséges munkaidő redukálása azért, hogy többletmunkát té­telezzen, hanem egyáltalában a társadalom szükséges munká­jának egy minimumra redukálása, amelynek azután megfelel az egyének művészi, tudományos stb. kiképződése a vala­mennyiük számára szabaddá vált idő és létrehozott eszközök révén”. A munkaidővel való takarékosság itt csak annyiban jön számításba, amennyiben „egyenlő a szabad időnek a gyarapí­tásával, amely maga mint legnagyobb termelőerő megint visszahat a munka termelőerejére”.⁵ Ezekre a tőkés termelésben felhalmozódott potenciákra, szellemi kapacitásra építi Marx a munka felszabadításának programját.

Ennyit a marxizmus korszerűtlenségéről, múltszázadiságáról…

Két további régi-új vád

A mondottak alapján az olvasó fogalmat alkothat magának an­nak a szintén gyakran hallható vádnak az igazságáról is, amely a marxizmust mint személyiséget tagadó kollektivista elméletet bélyegzi meg. Hiszen láttuk, hogy a vázolt koncepció éppen hogy egzakt közgazdasági elemzéssel, a technikai-tudo­mányos-gazdasági-kulturális haladás szintézisével támasztotta alá a „minden egyén teljes és szabad fejlődése” felé mutató történelmi folyamatot. Maga ez az alapelv egyébként együtt született meg a marxi koncepcióval, Már A német ideológia is rámutat, hogy az eddigi egyének csak átlag- vagy osztály­egyének lehettek, érintkezésük nem „egyéneknek mint egyé­neknek” az érintkezése volt. Éppen a kommunizmus teremt a természet adta feltételeknek az egyesülés feltételeivé változta­tásával bázist ahhoz, hogy „lehetetlenné tegyen minden, az egyénektől függetlenül fennállót, amennyiben ez a fennálló mégis nem egyéb, mint maguk az egyének eddigi érintkezésé­nek terméke.”⁶ A Kommunista Kiáltvány pedig már kifejezetten előlegezi A tőke megfogalmazását: „A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társu­lás lép, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.”⁷

Kétségtelen, hogy a sztálinisták valóban a személyiséget megsemmisítő „társulásokat” igyekeztek létrehozni, és nem tűr­tek meg egyetlen olyan szervezetet sem, amely nem állt az irá­nyításuk vagy legalábbis az ellenőrzésük alatt. De ez éppen azt bizonyítja, hogy a sztálinisták kollektivizmusa a marxi kon­cepció teljes ellentótét valósította meg. Egyes kormánypárti po­litikusok manapság megsértődnek, ha keresztény-nemzeti elveiket a Horthy-korszak keresztény-nemzeti kurzusa alapján ítélik meg. Ők azonban nyugodt lélekkel ítélkeznek a marxiz­musról annak sztálinista torzképe alapján.

Bizonyos szempontból az előbbi ellentétének tekinthető az a vád, amely a marxizmust az utópiák körébe sorolja. A sze­mélyiség kollektivista megszüntetésével szemben ugyanis en­nek az az állítás az alapja, hogy a marxi kommunizmus-felfogás az eszkatológia üdvtanának evilági változata, vagyis földi para­dicsomot ígér az embereknek. A Grundrisséből idézett marxi gondolatok közgazdasági egzaktsága azonban éppen a mate­rialista történelemfelfogást példázza, melyben a formálódó jövő kizárólag az emberi tevékenységeknek, az általuk létrehozott viszonyoknak, természeti és társadalmi objektivációknak a pro­duktuma. Már a „minden egyén teljes és szabad fejlődésének” alapelve is fejlődésre, nem pedig lezárt, tökéletes állapotra utal, a fejlődés pedig magában foglalja az akadályok leküzdé­sét, s így kudarcok, csalódások lehetőségét is. A marxizmus klasszikusai nem holmi paradicsomi idillről beszéltek (amely egyébként a modern civilizációban szocializált emberek számá­ra pokoli unalom lenne), csupán az állatvilágra emlékeztető, lé­tért való harc végét tételezték. Nem a történelem fejeződik be itt, hanem ennek eddigi „természet adta” menete: „Ezzel válik csak ki az ember, bizonyos értelemben, végérvényesen az ál­latvilágból, lép át állati létezési feltételekből valóban emberiek közé.”⁸

A társadalmi utópiák talán legáltalánosabb közös vonása, hogy a valóságos folyamatok, létező tendenciák elemzése he­lyett vágyakból vagy (negatív utópiák esetén) félelmekből, illet­ve erre épülő spekulatív meggondolásokból konstruálják meg jövőképüket, Marx – a közhiedelemmel ellentétben – egyáltalá­ban igen keveset foglalkozott azzal, hogy konkrétan milyen lesz a kapitalizmust meghaladó társadalom, nem volt hajlandó recepteket írni „a jövendő lacikonyhája számára”. Az ilyen elvá­rások teljesítése helyett – mint A tőke második kiadásának utó­szavában írja – inkább vállalta azt a „vádat”, hogy „csak az adott kritikai taglalására” szorítkozik. Vonatkozik ez még az olyan széles tömegeknek szóló programnyilatkozatra is, mint a Kommunista Kiáltvány, mely az utópista röpiratokkal ellentét­ben, ahol a fő vonzerőt az eszményi jövő részletes ecsetelése jelentette, terjedelmének alig a huszadrészében foglalkozik a jövendővel. Sőt, egyértelműen leszögezi, hogy elméleti megál­lapításai „korántsem egyik vagy másik világboldogító által kita­lált vagy felfedezett eszmékben, elveken nyugszanak. E tételek csupán általános kifejezései a meglevő osztályharc, a szemünk láttára végbemenő történelmi mozgalom tényleges viszonyainak.”⁹

Marx éppen azért képezte át magát filozófusból közgaz­dásszá, azért foglalkozott szinte egész életén keresztül a tőkés társadalom gazdasági tanulmányozásával, azért lett a materia­lista történelemfelfogás megalapozója, mert eszmélésének kez­deteitől fogva vallotta: „A jövőt megkonstruálni és egyszer s mindenkorra elintézni mindent nem a mi dolgunk… Nem doktri­ner módon lépünk a világ elébe egy új elvvel: itt az igazság, itt térdelj le! A világ elveiből fejtünk ki a világnak új elveket.”¹⁰

Demokrácia és marxizmus

Láttuk, hogy mennyire dialektikus volt Marxnál a tőkés termelés tagadása, amennyiben magának a tőkés termelésnek kellett ki­hordania azokat az előfeltételeket, melyek e tagadást valóban magasabb rendű társadalmat szülő meghaladássá tehetik. Az előfeltételeken belül központi szerepet kapott a munka szellemi tartalmának, az ilyen értelemben vett gazdaságnak döntővé válása és ezzel az emberi tényező. Szerves egységet alkot e közgazdasági gondolatmenettel az átmenet politikai fel­tételeinek elemzése. A kulcskérdés ebben a demokrácia értel­mezése.

Ezzel kapcsolatban az eddig tárgyaltaknál is erősebb el­lenérzésekkel, makacsabb előítéletekkel találkozhatunk, min­denekelőtt a polgári demokráciát tagadó proletárdiktatúra elmélete, de még inkább ennek a sztálinista terrorral való azo­nosítása miatt. Valójában azonban Marx ugyanúgy a demokrá­cia kiteljesítése értelmében tagadta a polgári demokráciát, ahogyan a tőkés termelésben kifejlődött munka felszabadítása érdekében tagadta a kapitalizmust. S ahogyan a tőkés terme­lési viszonyoknak, úgy a polgári demokráciának, a demokra­tikus köztársaságnak a kifejlődését is történelmi szük­ségszerűségnek tekintette, s egyben nélkülözhetetlennek a proletariátus osztályszervezetei kialakulása, politikai, közéleti tapasztalatszerzése, „önmagáért való” osztállyá válása szá­mára.

A tőkés modernizáció elválaszthatatlan volt a magántu­lajdon szabadságharcától, melyben a polgárság az ancien régime-mel szemben kivívta magának a tulajdonosi szabad­ságának és biztonságának politikai intézményrendszerét és tár­sadalmi-gazdasági súlyának megfelelő emberi méltóságát. E demokráciának polgári magántulajdonra szabott jellegét az el­ső időkben még nyíltan vállalták képviselői. A szabadság­egyenlőség-testvériség jelszava, melyre „általános emberi” megfogalmazása miatt ma is annyira szeretnek hivatkozni, Holbachnál (1770-ben megjelent könyvében) még mint „szabad­ság, tulajdon, biztonság” jelenik meg,¹¹ világosan jelezve „osztályszármazását”. Még egyértelműbb Helvetius megfogal­mazása, aki 1772-ben, csak halála után publikált művében, a De l'Homme-ban a következőket írja: „a tulajdon megőrzése a birodalmak erkölcsi istene… Az emberek csak azért tömörültek, hogy tulajdonukat biztosítsák. Az igazságosság, mely úgyszól­ván valamennyi erényt önmagában egyesíti, abban áll, hogy megadja mindenkinek a magáét, következésképpen a tulajdon­jog fenntartására korlátozódik. A különböző törvények mindig csak eszközök voltak a polgárok eme jogának biztosítására.”¹²

Még a francia forradalom legradikálisabb alkotmánya, az 1793-i is, az ember és a polgár (citoyen) jogainak nyilatkozatá­ban az egyenlőséget, a szabadságot, a biztonságot és a tulaj­dont deklarálta mint „természetes és elévülhetetlen” jogokat. S ezen belül a szabadságot olyan jogként definiálja, ami az egyén számára biztosítja, hogy „mindent lehet, ami nem sérti mások jogait”. Már a fiatal Marx is találóan jegyezte meg ezzel kapcsolatban, hogy a szabadság határait itt úgy vonják meg, „ahogy két szántóföld határát megvonja a sövénykaró”. Majd rámutat: „Ez az egyéni szabadság minden embert arra késztet, hogy a másik emberben szabadságának ne megvalósulását, hanem éppen korlátját lássa.”¹³

Mindezzel semmiképpen sem kívánjuk csökkenteni e jogok kiharcolásának világtörténelmi jelentőségét, azt a szellemi­séget, amelyet például Hegel így fogalmazott meg berlini egye­temi előadásainak megkezdésekor, 1818-ban: „Bízzanak a tudományban, higgyenek az észben s bízzanak és higgyenek önmagukban. Az igazság bátorsága, a hit a szellem hatalmá­ban a filozófiai tanulmány első föltétele; az ember tisztelje ön­magát s a legmagasabbra tartsa magát méltónak”. Ha rajtam állna, ezt íratnám ki az ELTE Bölcsészettudományi Karának a kapuja fölé. Ám ez mit sem változtat azon, hogy e büsz­ke citoyen hitvallás mégis a polgári magántulajdon sza­badságharcának jegyében született, és rögtön a bourgeois egoizmus arcát mutatta, mihelyt a tulajdon nélküli tömegek is követelni kezdték a „természetes és elévülhetetlen” emberi jo­gokat.

Az 1789-ben hatalomra került polgárság szabadság­-egyenlőség­-testvériség­-értelmezésébe ugyanis még az sem fért bele, hogy a szavazati jogot megadják a forradalmat kihar­coló plebejus tömegeknek, a sans-culotte-oknak, akiknek ezt csak három évvel később, 1792-es felkelésükkel sikerült kihar­colniuk. A bourgeois számára természetes volt a szavazati jog cenzushoz kötése, minthogy általában is természetesnek tar­totta az emberi jogok tulajdonosi értelmezését. Hogy egy angol példára is hivatkozzunk: amikor a polgári forradalomban a levellerek azt követelték, hogy a választójogot terjesszék ki min­den szabad angolra, Ireton – Cromwell veje és ideológusa – azzal válaszolt: ha elismernénk minden szabad angol választó­jogát, akkor a tulajdonra való jogukat sem vonhatnánk kétség­be, hiszen a választójog és a tulajdon eddig is össze volt kötve egymással. „Ha meg akarjuk őrizni a tulajdont, akkor nem ad­hatunk általános szabadságot” – vonta le a korra jellemző cini­kus őszinteséggel a következtetést. Hasonló logika alapján tiltotta meg a francia forradalomban a Le Chapelier-törvény az azonos foglalkozású polgárok egyesületekbe tömörülését és közös érdekeik szervezett képviseletét. „Nincs többé részleges érdek, csak közérdek van” – hangzott az ismerősen csengő in­doklás, melyben „közérdeken” természetesen a tulajdonosok különös érdekeit kellett érteni.

A munkásmozgalom első lépései, gondoljunk például az angol chartizmusra, éppen arra irányultak, hogy a tulajdon nél­küliekre is terjesszék ki a demokráciát, nekik is adják meg a „természetesnek és elévülhetetlennek” mondott emberi és pol­gári jogokat. Ennek kivívása azonban a fejlett országokban is évszázadokat vett igénybe. Még a demokrácia mintaállamában, Angliában is csak 1918-ban vezették be e jogok alapfel­tételét, a valóban általános (nőkre is kiterjesztett) választójogot.

E tapasztalatokat általánosította Marx abban a felismerés­ben, hogy a munkásosztály felszabadítása csak magának a munkásosztálynak a műve lehet, magának kell kiharcolnia még polgári értelemben vett szabadságjogainak elismertetését is. S miközben a proletariátus a demokráciáért küzd, túlhajthatja azt polgári (magántulajdonosi) korlátain.

Ennek politikai mikéntjéről azonban – éppen mert ebben a vonatkozásban sem volt hajlandó „megkonstruálni” egy kiagyalt megoldást – csak a legszűkszavúbban, az átmenet általános lényegére utalva nyilatkozott. Minthogy a múlt század véres osztályharcai, éhséglázadásai teljesen valószínűtlenné tették, hogy forradalmi erőszak nélkül megvalósítható egy ilyen világ­történelmi fordulat, Marx és Engels többnyire azt hangsúlyozta, hogy a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet elke­rülhetetlenné teszi a proletariátus forradalmi diktatúráját. Ugyanakkor azonban félreérthetetlenül rámutattak, hogy az erőszakos forradalmat a proletariátusra nehezedő brutális el­nyomás robbantja ki. Engels már a Kiáltvány előzményét jelen­tő írásában, A kommunizmus alapelveiben is kívánatosnak mondja a forradalom békés útját, míg az összeesküvéseket ha­szontalanoknak, sőt károsaknak bélyegzi. S hangsúlyozza, hogy éppen ellenfeleik kergetik bele a proletariátust a forradalomba, mert „csaknem minden civilizált országban” erőszakkal elnyom­ják a proletariátus fejlődését. A „csaknem” Angliára utal, mert – mint ezt Engels A tőke angol kiadásához írt előszavában is ki­emelte – Marx Anglia viszonyainak egy életen át tartó tanul­mányozásából arra a következtetésre jutott, hogy ez az „egyetlen ország”, amelyben megvan a lehetőség arra, hogy a forradalmat „teljesen békés és törvényes eszközökkel vigyék véghez”.

Az „egyetlen ország” később újabbakkal egészült ki. 1872-ben, Amszterdamban tartott előadásában Marx Amerikát is azok közé az országok közé sorolta, ahol a munkások „békés eszközökkel elérhetik céljukat”, és hozzátette, ha jobban ismer­né intézményeit, talán Hollandiát is idesorolná. Engels később Franciaországgal is kiegészítette a sort, majd élete végén, Marx Osztályharcok Franciaországban 1848-től 1850-ig című művének 1895-ös kiadásához írt bevezetésében általánosság­ban is rámutatott: a munkásmozgalom megerősödése, a vá­lasztójog felhasználásával parlamentáris úton elért sikerek új harcmódot tettek szükségessé. Ma a burzsoázia és a kormány jobban fél a munkáspárt törvényes akcióitól, mint egy utcai ba­rikádharctól, az utóbbi esetében ugyanis – szemben az előbbi­vel – a kormányok javára változtak meg a feltételek. S a figyelemre méltó következtetés: „A rajtaütéseknek, kicsiny tu­datos kisebbségek által öntudatlan tömegek élén végrehajtott forradalmaknak az ideje elmúlt. Amikor a társadalmi szervezet teljes átalakításáról van szó, ebben a tömegeknek maguknak is részt kell venniük, maguknak is meg kell érteniük, hogy miről van szó, mi mellett szállnak síkra életükkel és vérükkel.”

Megítélésem szerint ebben rejlik a demokrácia marxista ér­telmezésének mába mutató lényege. Marx és Engels felfogá­sában a proletárdiktatúra sohasem volt az a dogmatikai választóvonal, amivé később tették. A forradalmi erőszak vagy parlamentáris út alternatívája számukra gyakorlati kérdés volt, amelyet az osztályerőviszonyok, az államforma, a demokrati­kus hagyományok és a politikai kultúra elemzésével, mérlege­lésével lehet eldönteni. Míg fejlődésük korábbi periódusában inkább a proletárdiktatúra megkerülhetetlenségét hangsúlyoz­ták, addig később – a polgári demokratikus viszonyok térhódí­tása nyomán – egyre több országban láttak lehetőséget a for­radalom békés úton való megvalósítására, anélkül, hogy – Marxszal szólva – akár Angliában is kizárták volna az uralkodó osztályok „proslavery rebellion”-jának lehetőségét. A lényeg azonban mindkét alternatíva esetében ugyanaz volt: „a demok­rácia kivívása” – ahogy már a Kommunista Kiáltvány is megfo­galmazza -, abban az értelemben, hogy a polgári demokrácia szűk kereteit túllépve, fokozatosan mindenki bekapcsolódik a hatalom gyakorlásába, vagyis a demokrácia mindenki ügyévé válik.

Mint elöljáróban utaltunk rá, Marx nem volt hajlandó spe­kulációkba bocsátkozni ennek konkrét módozatait illetően. Ám amikor létrejött az első munkáshatalom, az 1871-es Párizsi Kommün, „a végre felfedezett” politikai formát üdvözölte benne, amelyben „a munka gazdasági felszabadítása lehetővé vált”. Lázas sietséggel tanulmányozta a kommün működését, határo­zatait, s A polgárháború Franciaországban című művében fog­lalta össze világtörténelmi nóvumát.

Ez pedig éppen annak demonstrálása volt, hogy a köz­igazgatás és a politikai kormányzás nem „misztériumok, transz­cendens funkciók”, melyeket csak „egy képzett kaszt” kezére lehet bízni. Marx ismételten kiemeli, hogy a jórészt egyszerű munkásokból álló kommün véget vetett minden „állam-misztéri­umnak és állam-pretenziónak”, biztosította egy olyan óriási vá­ros élelmiszer-ellátását, mint Párizs, betöltötte mindazokat a posztokat, amelyeket eddig a kormány, a rendőrség és a prefektúra együttesen látott el, képes volt a legnehezebb körülmé­nyek között, a polgárháború és a forradalom zűrzavarában is rendet tartani. S azok, akik mindezt azzal a természetességgel végezték, „ahogy Milton dolgozott Paradise Lost-ján: néhány fontért; világos nappal tevékenykednek, nem állítják, hogy csal­hatatlanok, nem rejtőznek Huzavona Hivatalok mögé, nem szé­gyellnek baklövéseket beismerni azzal, hogy jóváteszik őket. A közfunkciókat – katonaiakat, közigazgatásiakat, politikaiakat – egy képzett kaszt rejtett attribútumaiból egy csapásra valódi munkásfunkciókká teszik”.

A Párizsi Kommün mutatta meg tehát a történelemben elő­ször, hogy – ellentétben a szocializmus vagy a prole­tárdiktatúra sztálinista torzképével – mit jelent valójában egy szocialista munkáshatalom. Míg az államszocializmus modelljé­ben arról van szó, hogy hagyományos feladatai mellett a gaz­daságnak, a vállalatoknak az irányítását is az államra, illetve állami alkalmazottakra bízzák, és ezzel a túlszabályozásig, va­lamint a függőségi viszonynak mindenkire való kiterjesztéséig növelik az állam hatókörét, addig a kommün éppen ellenkező­leg járt el: a hagyományos állami funkciókat is „valódi munkás­funkciókká” változtatta azzal, hogy minden kormányzati tevékenységet a társadalom tagjainak öntevékenységévé vál­toztatott vagy legalábbis ennek ellenőrzése alá helyezett. Az üzemeket pedig (amennyiben tulajdonosaik elhagyták vagy nem működtették) kártérítés fenntartása mellett állami tulaj­don helyett valóban társadalmi tulajdonba vették; munkás­szövetkezetekké alakították át.

S hasonlóképpen, a proletárdiktatúrának nevezett sztálinis­ta terrorral – egy kiváltságos és sérthetetlen (csak felülről füg­gő) kaszt korlátlan hatalmával – szemben, a kommünben intézményes garanciák biztosították, hogy senki se sajátíthassa ki magának a néphatalmat. A kommün ugyanis minden köz­szolgálattal megbízott vezetőjét választotta és visszahívhatóvá tette, akik – a karrieristákat elriasztandó – munkás-munka­bérért látták el feladatukat. A történelmi tapasztalatok fényében prófétai szavaknak tűnnek, amikor Engels a Polgárháború… 1891-es kiadásának bevezetésében felhívja a figyelmet arra, hogy a munkásosztálynak egyfelől a régi elnyomó apparátus kiküszöbölésével kell megvédenie megszerzett hatalmát, de másfelől „biztosítania kell magát saját képviselőivel és hivatal­nokaival szemben”, miért is ezeket „kivétel nélkül, bármikor el-mozdíthatóknak nyilvánította.”

A Polgárháború… első fogalmazványában tételezte Marx a demokrácia kiteljesítésének szocialista értelmezését, úgy, ahogy azt a kommün működéséből elvonatkoztatta. Eszerint a kommün azt jelenti, hogy „a társadalom újra birtokába veszi az államhatalmat saját élő erejeként, mely az őt ellenőrző és le­igázó erők helyébe lép; maguk a néptömegek hajtják ezt vég­re, melyek elnyomásuk megszervezett ereje helyett meg­alkotják saját erejüket – társadalmi felszabadulásuk politikai formáját”. Vagy ahogy ezt rövidebben summázza: a kommün „a nép saját társadalmi életének a nép által a nép számára tör­ténő újrakezdése volt”.¹⁴

Marx itt – talán nem véletlenül – annak a Lincolnnak a meghatározásához kapcsolódik, aki a demokrácia törté­netének egyik csúcspontját képviselte. Ő ugyanis csaknem szó szerint ugyanezt mondta: „A demokrácia: kormányzat a nép­nek, a nép számára, a nép által” [Democracy is a government of the people, for the people and by the people].

Meggyőződésem szerint csak a marxizmus folytatói lehet­nek korszerűek. S „bármilyen gúnyosan szól is közbe a jelen” – hogy a mottóban idézett Bálint György-írásra utaljak -, bár­mennyire sikerült is a sztálinista „szocializmusra” és „prole­tárdiktatúrájára” mutogatással az MSZP-től a Kisgazdapártig terjedő „nagykoalíciónak” elfogadtatnia, hogy a magántulajdon­ra épülő gazdasági és politikai rendszernek nem lehet prog­resszív alternatívája, az emberek többsége mégsem vált a kapitalizmus hívévé.

A párizsi CSA közvélemény kutató intézet felmérése szerint (lásd Népszabadság, 1990. IV. 3.) a kapitalizmust az európai országok többségében inkább negatív, mint pozitív tartalmú fo­galomnak tekintik. A magyarok 47%-a ítélte ekkor „negatív” és csak 37%-a „pozitív” fogalomnak a kapitalizmust (a hiányzó 16% azokból adódott, akik nem tudták eldönteni a kérdést). Az összehasonlításokból kiderül, hogy a kapitalizmus sokkal nega­tívabb értékelést kapott Magyarországon, mint például Lengyel­országban, ahol a „negatív” minősítés aránya csak 19%-os, míg a „pozitívé” 42%-os volt. De nálunk is negatívabban ítélték meg a kapitalizmust például Spanyolországban (+: 24%, -: 45%) vagy Franciaországban (+: 31%, -:52%).

Jegyzetek

1 Lásd erről Marx és az államszocializmus című cikkemet az Eszmélet 4. számárján (1990). A magam részéről harminc évvel ezelőtt, a Ma­gyar Filozófiai Szemle 1961/6-os számában publikáltam az első tanul­mányméretű Sztálin-kritikát Magyarországon, melyet több könyvemben és vitacikkemben is folytattam. Ezeknek az írásoknak az alapvető célja éppen a marxizmus és a sztálinizmus ellentétének a feltárása volt, amennyire ezt akkori ismereteim és a kor körülményei lehetővé tették. Bármennyire kezdetleges volt is ez a kritika mai szemmel nézve, annyit már akkor is felismertem, hogy az elvi ellentétek mögött a szocia­lizmus lényegi kérdései rejlenek. „A tömegek annyiban érzik a magukénak a szocializmust – írtam az egyik vitaindító cikk végén -, amennyiben nem valami idegen erő megvalósulását, hanem saját aka­ratukat, értelmüket, erőfeszítésüket tudják benne, saját 'lényegi erőik' megvalósulásának tekintik, amely csak aktív, alkotó részvételükkel győzhet.” „Hogyan torzította el a dogmatizmus a társadalmi törvények marxista felfogását?” Társadalmi Szemle 1964/12. In: A gyakorlati ma­terializmus felé. Magvető, 1972. p.105.) Ez a meggyőződés tette lehe­tővé számomra, hogy az első perctől kezdve átlássam Csehszlovákia 1968-as megszállásának mélyen antimarxista és antiszocialista jelle­gét, amelynek kifejezést is adtam. Amikor nekem szegezték a kérdést, hogy akkor „miben különbözöm az imperialistáktól, akik szintén inter­venciónak tekintik a segítségnyújtást”, azzal válaszoltam, hogy szerin­tük a szocialista rendszer és a marxista ideológia igazi lényegét leplezi le ez az intervenció, míg szerintem éppen ellenkezőleg: gyökeres el­lentétben áll a szocializmus és a marxizmus lényegével.

2 A tőkés rendszer – írja itt Marx a tőke történelmi értékéről, létjogosult­ságáról szólva – rákényszeríti az emberiséget „a társadalmi termelőe­rők kifejlesztésére és azoknak az anyagi termelési feltételeknek a megteremtésére, amelyek egyedül alkalmasak arra, hogy egy olyan magasabb társadalmi forma reális bázisát alkossák, amelynek alapelve minden egyén teljes és szabad fejlődése”. (MEM 23, p. 553.)

3 Természetesen az első ipari forradalom utáni munkásosztály túlnyo­mó része még a múlt század utolsó évtizedeiben is minimális képzett­séget kívánó fizikai munkát végzett. így általában a munkásokról szólva Marx is többnyire a fizikai munkát végző bérmunkásokra utal. Ugyanakkor azonban A töke még ebben a vonatkozásban is rámutat: „A munkásosztály újratermelése egyúttal magában foglalja a tanultság nemzedékről nemzedékre való átadását és felgyülemlését.” (MEM 23, p. 535.) S részletesen elemzi, hogy a modern termelés a maga dina­mikus változásaival és a technika szüntelen forradalmasításával a munkásokat is arra kényszeríti, hogy képesek legyenek a legkülönbö­zőbb munkák elvégzésére. „A nagyipar természete ezért feltételezi a munka váltakozását, a funkció folyékonyságát, a munkás mindenoldalú mozgékonyságát.” (Uo., p. 455.)

4 MEM 46/11., p. 124.

5 Az idézett helyeket lásd MEM 46/II., pp. 161-175. és MEM 46/I., p. 219.

6 MEM 3., p. 66.

7 MEM 4., p. 460.

8 MEM 20., p. 279.

9 MEM 4” p. 453.

10 MEM 1., pp. 346-7.

11 Holbach: A természet rendszere. Akadémiai Kiadó, 1954. pp. 99­100.

12 Helvetius: Az emberről. Tankönyvkiadó, 1962. p. 473.

13 MEM 1., p. 366.

14 MEM 17., p. 500. és p. 499.

A társadalomszervezés, hatalomgyakorlás egyik formája, illetve technikája. Szó szerint népuralmat jelent, a valóságban valamilyen többség uralmának a kinyilvánítását. A demokrácia kategória egyrészt elméleti ideológiai elképzelésekkel, másrészt társadalmi-politikai gyakorlatokkal kapcsolatosan jelenik meg. Gyűjtőfogalom, amely jelzős összetételeiben más-más konkrét tartalmat fejez ki. A jelzős összetételek egyik része (törzsi, antik, nemesi, polgári, szocialista) történelmi, másik része (közvetlen, közvetett, formális, tartalmi, politikai, gazdasági, társadalmi) strukturális konkretizálást szolgál. E tartalmak közös vonása, hogy akikre valamilyen területen (gazdaság, politika, civil társadalom stb.) kiterjed, azok az adott területen – formailag vagy ténylegesen – egyenlő jogokat élveznek.

A demokrácia viszonyfogalom: a hatósugarába tartozók számára demokratikus, a belőle kizártak számára diktatórikus arculatot mutat. (Fogalmi ellentéte tehát nem a diktatúra, hanem az akrácia, vagyis a hatalomnélküliség.) Minden demokráciát meghatározott erők mozgatnak – meghatározott célok érdekében. Eszközei lehetnek békések és erőszakosak.

Az átfogó társadalmi demokrácia (azaz a társadalom valamennyi tagjára és területére kiterjedő jogegyenlőség) terjedelme a következő módon szűkíthető. 1. A nép fogalmának korlátozásával (belőle egyes – akár többségi – csoportok kirekesztésével.) 2. A demokratikus eljárások alkalmazásának a társadalom életének egyes területeire (pl. a politikára) történő korlátozásával. 3 A demokrácia formális játékszabályainak betartására való korlátozásával (pl. parlamentáris demokráciában).

A demokráciával kapcsolatos elméleti és gyakorlati törekvésének két irányzata alakult ki. A liberális irányzat a demokrácia formai, a plebejus irányzat a demokrácia tartalmi oldalára helyezi a hangsúlyt. A demokrácia formális felfogásában a fő kritérium a hatalom formai legitimitása. Ezzel szemben a demokrácia tartalmi felfogásában az a döntő kérdés, hogy kié a tényleges hatalom.

A demokratikus hatalomgyakorlás jellege és tartalma történelmileg változik. Ez azért is szükségszerű, mert korszakonként, illetve társadalmanként mások számítanak hivatalosan a „nép” tagjainak. A törzsi demokráciában a közös ügyekről a törzs férfitagjai egybegyűlve, közvetlenül döntenek. Az antik demokráciában szintén személyes részvételt igénylő gyűléseken határoznak a szabad polgárok a közösség dolgairól. (A döntéshozatalból ki vannak zárva a nők, a rabszolgák és az idegenek.) A nemesi demokrácia az egybegyűlt nemesség intézménye, ahol a nemesség minden rétegének egyenlő – némely időszakban valóban érvényesülő – joga, hogy uralkodót, illetve vezért válasszon, továbbá (főleg helyi szintű) adókat és törvényeket szavazzon meg vagy vessen el.

A polgári korszakban a demokrácia hivatalos formájává a parlamenti demokrácia válik: a közvetlen, részvételi demokrácia helyébe közvetett, képviseleti demokrácia lép. A képviselőválasztás (azaz a néphez tartozás) jogát eleinte különböző módokon korlátozzák (pl. vagyoni cenzushoz kötik), majd általában valamennyi állampolgárra kiterjesztik. A parlamentarizmus annyiban sorolódik a formális demokrácia típusához, amennyiben a választópolgároknak nem nyújt lehetőséget arra, hogy érdekeik és elképzeléseik konkrét képviseletére adjanak megbízást, illetve utasítást parlamenti képviselőiknek. A megválasztott képviselő, a konkrét döntésekből kizárt választóitól, az egész választási ciklusra kap felhatalmazást, egyfajta „biankó csekket”, hogy saját hatáskörében önállóan döntsön: mikor mire szavaz, illetve mit kezdeményez. Fizetését nem választóitól, hanem tőlük „függetlenítve”, az államtól kapja. Ezért érthető, hogy általában nem választói, hanem saját maga nézeteit képviseli.

A polgári demokráciát bíráló elméletek a következő két fő kérdésben kritizálják a pusztán politikai, parlamentáris demokráciát. 1. Az egyes állampolgárok számára csupán formális politikai jogokat ad, de nem teszi lehetővé a hatalomgyakorlás jellegének tényleges befolyásolását. 2. A formális demokráciát is a politika területére korlátozza, és nem biztosítja a gazdasági, kulturális stb. jogegyenlőséget (a gazdasági, kulturális stb. demokráciát). E kritikai elméletek a demokratikus tartalmaknak a társadalmi élet egész területén való érvényesítésében látják a megoldást. Ezt többnyire a közvetlen demokrácia gyakorlatának – a kapitalizmus előtti és a kora-kapitalista kezdemények továbbfejlesztése nyomán történő – meghonosításától várják. Nevezetesen: szükségesnek tartják a politikai állammal szemben a civil társadalom demokráciájának („kommün típusú demokrácia”, „tanácsdemokrácia”, „munkásdemokrácia”) megteremtését, vagyis a gazdasági és politikai élet egészének önkormányzati módon való szerveződését. A politikai állam funkcióit átvevő társadalmi (tehát nem pusztán helyi vagy részleges) önkormányzatot egyfajta mozgalomként, ezáltal a széles társadalmi tömegek iskolájaként, közvetlen cselekvésüket igénylő, általános társadalmi demokráciaként képzelik el.