Összetett Keresés

Az európai örvény

A szerző rávilágít a görög- és eurózóna-válság történelmi előzményeire, kiemelve az EKB függetlenségének és a politikai integritás hiányának következményeit. Az európai periféria megsegítésére megszorítások helyett a termelékenységet növelő új „Marshall-tervet" ajánl megoldásként. Németországnak az együttműködést, a görögöknek pedig a csődöt kellene megfontolniuk.

Miért Európa vált a globális gazdasági válság új epicentrumává, holott annak gyökerei – a hírhedt subprime jelzáloghitelek – Amerikából ered­tek? És Európán belül miért Görögország bizonyult a leggyengébb láncszemnek? Bármiféle adekvát válaszhoz először is azt kell figyelem­be vennünk, hogy amit ma, a hitelek 2007 augusztusában kezdődött bedőlése óta tapasztalunk, nem más, mint a financializált kapitalizmus válsága. A görög események ennek csak egy epizódját jelentik. A G20 kormányok koncentrált erőfeszítései ellenére a talpraállás intervallumai csupán rövid életű közjátékoknak látszanak; a politikai intézkedések erőtlennek bizonyultak az erős válságtendenciák legyőzésére. A válság a pénzügyi rendszer szívére – a bankokra – mért csapást, ám ugyanakkor rendszerszintű, a gazdaság minden szektorára kiterjed: a bankokra, a cégekre, a háztartásokra és az államokra.

Eredete abban a nagymértékű globális egyensúlyhiányban gyökere­zik, amely az 1997-1998-as kelet-ázsiai válság óta érezhető, és amely a világgazdaságban új, természetében ingatag felhalmozási rendszer nyitányát jelentette. (Aglietta – Berrebi 2007) A Nyugaton – mindenek­előtt az Egyesült Államokban, és ilyen-olyan mértékben az EU-tagál­lamokban – ez felélénkítette a részvénynyereségek utáni hajszát, ami megemelte a beruházások jövedelmezőségének küszöbét, és intenzív nyomást jelentett a munkára, mivel szétválasztotta a termelékenységet és a bérek növekedését. Az átlagbérek növekedése megtorpant, nőtt a vagyonok és jövedelmek egyenlőtlensége, míg a részvényárfolyamok iránti érdeklődés dinamikus keresletet generált, amelyet a hitelek kiter­jesztésével akartak kielégíteni, s amelyet kamatláb-csökkentő politikákkal támogattak. A hitelekre alapozott háztartások fogyasztása pedig gyorsab­ban növekedett, mint a bérek és a jövedelmek. Ezzel szemben Keleten az 1997-es pénzügyi felfordulás és a rá következő kétbalkezes IMF-beavat­kozások következtében egyre inkább a veszélyes járadékvadász nyugati tőkére támaszkodtak. Azok az országok, amelyek megégették magukat a kelet-ázsiai válságban – amely gyorsan átterjedt Oroszországra, Brazíli­ára és Argentínára, de nem hagyta érintetlenül Németországot és Japánt sem -, gazdasági szuverenitásuk védelmében exportjuk növelésével igyekeztek dolláralapú pénzügyi mérlegüket pozitívvá tenni. Ezt a trendet igencsak erősítette, hogy Kína fő exportőrként jelent meg a világpiacon. A tőkeáramlás történelmi iránya – a Nyugattól a fejlődő gazdaságok felé – most a visszájára fordult: dollármilliárdok áramlottak Kínából és más exportáló országokból az Egyesült Államok felé, ami tovább támogatta a hitelek rendkívüli kiterjesztését, emezt pedig tovább gerjesztette az értékpapírosítás és a származékos kereskedelem növekedése, amely a nagybankokban összpontosult.

Ezek az egyensúlyi problémák éppígy jelentkeztek az Európai Unió­ban is, tovább növelve a tagállamok közötti divergenciát; az euróövezet nagybankjait is rossz hitelek terhelték. Ráadásul a válság rámutatott az egységes európai valuta rendszerének egész sor strukturális hiányossá­gára is. A következőkben megvizsgáljuk ezeket az egyensúlyhiányokat és strukturális hibákat, majd a görög pénzügyi helyzetet elemezzük, s felmérjük, hogy milyen lehetőségekkel kell Athénnak szembenéznie, illetve hogy miként terjedt ki a válság 2011 folyamán a déli tagállamokra – ami azután 2012 tavaszán már az egész európai makrogazdasági hely­zetre romboló hatással volt. Az államadóssági és a banki válság kettőse visszavetette a gazdasági aktivitást, és hatása lassan az egész világon megmutatkozott. Végül jellemzem – és kritizálom – az euróövezethez való német hozzáállást, és felteszem a kérdést, hogy milyen intézkedé­sek lennének szükségesek ahhoz, hogy az Európai Unió a fenntartható növekedés útjára léphessen. Először mindazonáltal hasznos lenne felmérni azokat a magán- és államadósságokat, amelyek a kontinens minden szegeltében felhalmozódtak.

Félintézkedések

Az unió egységes piaca integrált pénzügyi teret hozott létre, amely nyitott a tőkemozgások előtt. A nagy európai bankok globális aktorokká váltak. Aktív szerepet játszottak abban, hogy az Egyesült Államokban felhalmozódtak a tartozások és az elértéktelenedett értékpapírok, és a válság 2007-es kirobbanásakor hasonló helyzetben találták magukat, mint az amerikai bankok. Ám a francia, a német és a spanyol kormá­nyok átmenetileg inkább lehetővé tették számukra a kedvezőtlen hitelek befagyasztását, mintsem azok átstrukturálására ösztönözték volna őket. Az elkövetkező években a bankok feltöltekeztek az euróövezet állam­adósságaival – figyelemreméltó profitot söpörtek be e folyamatnak kö­szönhetően, amikor gyakorlatilag nulla kamatra vettek fel kölcsönöket, és 3-4 százalékos kamatra vásároltak államkötvényeket a 2009-es élénkítő tervek idején. A válság első két évében, amikor a 2007-es hitelválság a 2008-as bankválsággá mélyült, összeomlott a Lehman Brothers és bekö­vetkezett a 2009-es globális gazdasági krach, az euróövezet országaiban a magánadósságok növekedtek a GDP-hez mérten, miközben a bruttó államadósság – a kinnlevőségek felvásárlását nem számítva – szintén a válsággal együtt szárnyalt. (Lásd a táblázatot.)

Kiválasztott országok, bruttó magán- és államadósság (a GDP százalékában)

 

Franciaország

Németország

Olaszország

Spanyolország

 

Magán

Állami

Magán

Állami

Magán

Állami

Magán

Állami

2007

196

65

200

60

214

105

317

40

2009

203

78

207

73

214

115

334

64

2007-ben Franciaországban és Németországban hasonló volt a bruttó magánadósságok mértéke (196, illetve 200 százalék), illetve az állam­adósság (65, illetve 60 százalék), míg Olaszországban a bruttó köztar­tozás kiugróan magas, 105 százalék volt; Spanyolországban a bruttó magánadósságok a csillagászati 317 százalékra emelkedtek, elsősorban az ingatlanberuházóknak, a jelzáloghitel-kölcsönzőknek és a regionális megtakarítás-kezelőknek- a cajaknak – köszönhetően, amelyek az ingat­lanbuborék kialakulásához vezettek, míg az államadósság a szerény 40 százalékon állt. Két évvel később arra lehetett volna számítani, hogy az adósságok átirányítása az állami pénzügyi szférába csökkenti a magán­szféra terheit. Ám 2009-ben, az európai válság előestéjén éppen az el­lenkezője történt. Franciaországban és Németországban, a példának vélt országokban a bruttó magánadósságok 7 százalékkal nőttek a 2007-es adatokhoz képest, míg Spanyolországban ez a növekedés 17 százalékos volt. Természetesen az, hogy ebben az időszakban csökkent a GDP, au­tomatikusan megemelte a tartozások százalékos arányát; mindazonáltal világossá vált, hogy az államadósságok úgy növekedtek, hogy ez nem csökkentette a privát eladósodást. Eközben Görögországban 2009-re a bruttó magánadósság 173 százalékon állt, míg az államadósság 115 szá­zalékon, hogy azután 2010-re 145 százalékra növekedjenek (a 2007-es görögországi adatok nem megbízhatóak). Írországban a pénzügyi szektor adósságait az állam teljes egészében átvállalta, ennek eredményeként a teljes adósság 2009-re 806 százalékra nőtt, amelyből 607 százalék volt a bankoknak tulajdonítható.

Összességében elmondható, hogy az euróövezet egészét tekintve a 2008-2009-es költségvetési élénkítő intézkedések nem csökken­tették a magánszektor eladósodottságának mértékét. Ezzel szemben az Egyesült Államokban, ahol a bruttó magánadósságok 2007-ben a GDP 300 százalékára rúgtak, a kormány bankmentő csomagja (TARP) által biztosított tőkeinjekció az ambiciózus pénzügyi és költségvetési intézkedésekkel párosulva 2009-re ezt az adatot 260 százalékra szo­rította le. Itt látható tehát az első jelentős különbség az Európai Unió politikájához képest, amely a kínos politikai kompromisszumokból fakadó félintézkedések bajnoka. Az unió továbbra is ragaszkodott mélyen gyökerező ideológiai konzervativizmusához azon fiskális intéz­kedésekkel szemben, amelyek a növekedés érdekében a keresletet és a jegybankok jogosítványait lettek volna hivatva megerősíteni. Ez a hozzáállás nyugalmas időszakokban csupán problémás, ám a válságok idején katasztrófákat okoz.

Strukturális hibák

Az euróövezet mindazonáltal olyan mélyebb problémáktól is szenved, amelyek felépítéséből következnek. Az a döntés, hogy legyen egy egységes európai valuta, egyáltalán nem volt magától értetődő: az integrált gazdasági és pénzügyi zónák remekül elműködtek a rugalmas valutaárfolyamokkal is – példa erre a NAFTA, vagy a Benelux országok vámuniója. A monetáris unió eredeti kezdeményezése, a Werner-terv a Bundesbank ellenkezésén bukott el az 1970-es években: exportőrként Németország tartott attól a monetáris inflációtól, amelyet az Egyesült Államokból importálna, ahogy valutatartalékait elöntené a dollárözön. Az ötletet azután az Egységes Európai Okmány alapján a nyolcvanas években ismét felvetették. A Delors-­bizottság 1989-es jelentésében az egységes európai valuta és egy Európai Központi Bank létrehozására tett javaslatot, amely utóbbi az összes tagállam jegybankjainak közös vállalkozása lenne. Nehéz megmondani, hogy vajon ez a projekt sike­res lehetett volna-e, ha nem kerül sor Németország újraegyesítésére. Mindazonáltal amikor Helmut Kohl 1990-ben úgy döntött, hogy a kez­deményezés mögé áll, az döntő mértékben megnövelte a Szövetségi Köztársaság súlyát Európában, megváltoztatta az intézményi viszonyokat és közvetlen hatással volt Franciaországra.

Az egységes valuta közismerten olyan politikai kompromisszumként jött létre, amely elfogadhatóvá tette Franciaország számára a német újraegyesítést, mivel megerősítette Németország európai beágya­zottságát. A megállapodás egyik fontos elemeként Kohl azt sürgette, hogy a Bundesbank szolgáljon a felállítandó ECB modelljéül. Ennek megvalósítása,a német-francia kompromisszum mindazonáltal mélyre­ható változásokat idézett elő az európai integráció egész folyamatában. Az eredeti communautaire hozzáállás dialektikus volt: a gazdasági integráció intézményi fejlesztésekhez vezetett – az Európai Szén- és Acélközösség, a Közös Piac, a Közös Agrárpolitika -, amelyek azután még erőteljesebb gazdasági integrációt indukálnak, és így tovább. Ez volt az, amit Delors propagált Monnet és az Európai Unió más alapító atyá­inak szellemében. Az euró létrehozásáról szóló döntés változást jelzett a forgatókönyvben, hiszen a valuta nem olyan szektor, amit a többihez hasonlóan lehet integrálni.

Ez már az 1992-ben, az Európai Árfolyam-mechanizmusról szóló vitákban láthatóvá vált, amelyek sok szempontból már előrevetítették a mai válságot. Az EÁM arra kötelezte a tagállamokat, hogy valutáik árfolyam-ingadozásait egymáshoz viszonyítva, vagyis lényegében a né­met márkához képest szűk korlátok közé szorítsák – plusz-mínusz 2,25 százalékos sávba. Az 1990-es évek elején, amikor az amerikai buborék számos közreműködő ország gazdaságát nehéz helyzetbe hozta, már nem tudták betartani a rendszer követelményeit. Ezt a sokkot tovább mélyítették a német újraegyesítés gazdasági következményei, amelyek komoly nyomás alatt tartották a Szövetségi Köztársaság pénzügyeit, és éppen akkor emelték a magasba a kamatlábakat, amikor az amerikai válság hatásai Európában is érezhetőek lettek. A magas államadós­ságával és makacs inflációval birkózó Olaszország kénytelen volt leértékelni valutáját, majd 1992 szeptemberében Nagy-Britannia volt a következő a sorban. A Bundesbank támogatásának köszönhetően a francia frank maradt az EÁM rendszerén belül. Ám amikor a követ­kező nyáron a pénzügypiaci spekulációk kiújultak, az EÁM korlátait kénytelenek voltak 15 százalékra tágítani, ami lényegében a rendszer végét jelentette.

Ennek az epizódnak a tanulságait azonban az akkori politikai vezetők a szőnyeg alá söpörték, és ezek ma is ritkán jelennek meg az aktuális válság elemzéseiben. Pedig az EÁM működési mintája, ahogy az európai valuták rögzített árfolyamait szorosan a német márkához igazították, sok tekintetben a teljes monetáris unió előfutára volt. Akárcsak annak idején az EÁM, az egységes valuta is csupán addig életképes a fennálló szabályok között, amíg a pénzügyi piacon nyugalom honol, ám a válsá­gok időszakában működésképtelenné válik. Az euró alapvetően idegen valutaként működik az euróövezet valamennyi országában. Szigorúan rögzített árfolyamkorlátokhoz láncolja őket, ami nem veszi figyelembe gazdasági realitásaikat és megfosztja őket monetáris autonómiájuktól. Innen nézve az euró ma sok tekintetben úgy funkcionál, mint az ameri­kai dollár Argentínában 1991 és 2001 között, amikor az alkotmányban rögzítették, hogy egy peso egy dollárt ér.

Ha másfelől nézzük, akkor az euró rendszere rokonítható az arany­alappal: egy olyan külső valutával, amely teljes egészében nem elérhető a nemzeti kormányok számára, de mégis szentesíti a pénzt, mégis a pénzügyi szféra teljes bizalmát élvezi, mivel úgy hiszik, hogy a kon­vertibilitás törvényei rendíthetetlenek. Az 1929 októberében kirobbant pénzügyi válságot azonban az aranyalap még két esztendővel sem élte túl. Az Egyesült Államokból a kereskedelmi szerződések és a hitelek közvetítették a válságot, amely 1931 májusában Közép-Európában bankcsődöket okozott. A kormányok közötti együttműködés hiánya és a nemzetközi konszolidáció elmaradása miatt a bankvilág a nemzeti határok mentén fragmentálódott. A coup de grâce pillanata 1931 augusz­tusában következett el, amikor megszűnt a sterling konvertibilitása, és a valutát alaposan leértékelték. Ma úgy látszik, hogy ismét fragmentálódik az európai bankrendszer, ami az euró puszta létét fenyegeti.

Eltérő fejlődés

A második strukturális probléma, amelyet csak fokozott az a forma, amelyben a monetáris unió megvalósult, az euróövezet alapvető hete­rogenitása. A belépés maastrichti feltételei az infláció, az állami deficit, az árfolyamok és a hosszú lejáratú kamatlábak jelzőszámait veszik figyelembe, amelyek a feltételezések szerint a lehető legkisebb szintek felé konvergálnak. A hosszú lejáratú kamatlábak 1996-tól valóban a német szintek felé mozdultak; ugyanakkor egy sor olyan országban is látványosan csökkentek, amelyek egyébként meglehetősen távol álltak a maastrichti kritériumok teljesítésétől – mindennek oka a kezdeti piaci várakozás volt. Azután újra gyorsan csökkenni kezdtek 1998 májusában, amikor az Európa Tanács ratifikálta a belépés feltételeinek megfelelő országok listáját. Spanyolországban az államadósság hosszú lejáratú kamatlába néhány hónap alatt ledolgozta 5 százalékos hátrányát a megfelelő német mutatókkal szemben. Nem csupán az államok, hanem minden gazdasági szereplő részesült a hitelköltségek csökkenésének kedvező hatásaiból; abból, hogy olcsón lehetett komoly tőkekölcsö­nökhöz jutni azokban az országokban, ahol a magas kamatok addig a hitellehetőségeket igencsak beszűkítették.

Ám továbbra is ott volt a kérdés: milyen célokat fog mindez a tőke szolgálni? A hivatalos doktrína – az úgynevezett lisszaboni stratégia sze­rint, amely leszögezte, hogy Európának 2010-re a tudásalapú gazdaság élvonalába kell tartoznia – hatékony körforgást vizionált: a tőke szabad mozgása fellendíti a versenyképességet, nettó növekedésnek indul az export, és ez végül kompenzálja az eladósodottság növekedését anél­kül, hogy valamiféle koherens ipari stratégiát kellene felállítani. Az euró kibocsátásának első éveiben – 1999-től elszámolási egységként, majd 2002-től készpénzként is alkalmazták – úgy tűnt, hogy minden a tervek­nek megfelelően halad. A tőkebeáramlás jelentős volt, nem utolsósorban azért, mert valójában ekkor rugaszkodott neki a globális hitelrendszer, részben a pénzügyi tervezésnek köszönhetően.

Ám a brüsszeli gazdasági logika hamarosan tévesnek bizonyult. A tőke először azokba a gazdaságokba áramlott, amelyek a legma­gasabb kamatlábakat kínálták, és csak ez után jutott el az egységes valutába. Ráadásul a rögzített árfolyamok szorításában ellehetetlenült az euróövezet exportra termelő cégeinek jövedelmezősége, éppen akkor, amikor a kelet-ázsiai országok – amelyek az alulértékelt valu­taárfolyamokkal másztak ki az 1997-es válságból, és most enyhíteni akarták adósságterheiket – óriási kereskedelmi offenzívába kezdtek a nyugati fogyasztói piacok megnyerésére. A francia és olasz bankok jól jövedelmező kölcsönöket nyújtottak különféle lokális pénzügyi intéz­ményeknek, amelyek azután a fogyasztást és az ingatlanspekulációkat ösztönözték. Spanyolországban, ahol a francia és a német bankok segítségével a pénzeket hatalmas ingatlanbuborékba pumpálták, az építőipar és alvállalkozói foglalkoztatták a dolgozók 25 százalékát; hasonló mértékben nőtt a szolgáltatási szektor is, miközben sorvadt az ipari bázis. A gyors növekedést a biztosan növekvő ingatlanárak ösztö­nözték, ez táplálta a hitelállomány bővülését és a háztartási kölcsönök terjedését; a hitelekre alapozott fogyasztás növekedése ösztönzőleg hatott az árubehozatalra, ami azután elmélyítette a valutaelszámolási deficitet, az árak inflálódtak, és mindez aláásta a versenyképességet. A növekedés az egyre nagyobb külföldi tőkeinjekcióktól vált függővé, és ez tovább súlyosbította az elszámolási deficitet. Mint minden országban, ahol a pénzügyi túlköltekezés spekulációs buborékokat és túlhajtott fogyasztásnövekedést eredményez, a buborék kipukkadása komoly magánadósságokat hagyott maga után.

A hitelező országok igencsak eltérő pályán haladtak. Németország az 1990-es években az újraegyesítés nem várt költségeivel birkózott, ami alaposan megkönnyítette a szomszéd nemzetgazdaságoknak, hogy megközelítsék a német mutatókat. Németország 2000-ben meglehe­tősen kedvezőtlen valutaárfolyammal és valuta-elszámolási deficittel csatlakozott az euróhoz; növekedését pedig 2002-2003-ban egy súlyos bankválság akasztotta meg. A drága munkaerő erodálta az ország ipari versenyképességét, és a gazdaság a stagnáláshoz közelített – ez az egyik oka, hogy a német ingatlanpiac nem csatlakozott az emelkedő árak ciklusához, amelyet számos másik fejlett ország megtapasztalt a 2000-es évek elején áradó hitelek idején. (Az ingatlanpiac Franciaországban is viszonylag visszafogott maradt, ahol a hitelfelvételt meglehetősen szigorú fizetőképességi elvárásokhoz kötötték, és nem lehetett értékpapírosítani a hiteleket.) A Schröder-kormányzat 2003-ban drasztikus munkaerő-piaci reformmal válaszolt; megállították a bérek emelkedését, és átalakították az ipari termelést, amelynek egy részét Közép- és Kelet-Európába szer­vezték ki. A versenyképesség javult, és ezt az azután alacsony fajlagos bérköltségeknek köszönhetően az évtized hátralévő részében sikerült fenntartani.

Másképp fogalmazva, a 2000-es lisszaboni stratégia, amely eredetileg a konvergenciát hivatott elősegíteni, csak elmélyítette a szakadékot. Még hangsúlyosabbá vált az euróövezet országainak heterogenitása, sok szempontból éppen amiatt a pénzügyi logika miatt, amely az euró bevezetéséből eredt. Az Amerikával való gyakori összehasonlítás ezúttal is érdekes: ott az unió különböző államai közötti különbségeket enyhítette az amerikai munkaerő mobilitása – amelyhez hasonlót Európában, ké­zenfekvő okok miatt persze, nem lehetett volna elérni -, és azok a transz­fereszközök, amelyek sokkal nagyobb jelentőséget kaptak, mint bármely, az euróövezet országai közötti kapcsolatokat megkönnyítő intézkedés.

Monetarista modell

Az euróövezetet tovább gyengítette intézményeinek kialakítása, ame­lyekre az ECB dominanciája nyomta rá a bélyegét – ez volt az egyetlen szövetségi szintű intézmény a nem szövetségi jellegű Európában. Ez az ellentmondás a jelenlegi válság lényege is. Az euró konceptuális támasza a monetarizmus, amely szerint a valuta közömbösen viszonyul a reálgazdaság jelenségeihez. Ennek megfelelően a jegybank egyetlen feladata, hogy biztosítsa a fizetőeszköz vásárlóerejének stabilitását, ame­lyet egy sztenderd árindex inverzeként definiálnak, amelyet statisztikailag az infláció mértékeként alkotnak meg. Mivel jogosítványai szerint nem ütközik semmiféle más gazdaságpolitikai céllal, a központi bank teljes függetlenséget élvezhet. Ezért ruházott a maastrichti szerződés ilyen valóban páratlan jogokat az ECB-re. A világ összes jegybankjától elté­rően legitimációjához nem társul semmiféle politikai szuverenitás; még az sem elvárás, hogy együttműködjön az európai kormányzatokkal. Az euróövezetnek nincs is más intézménye a régiót átfogó makrogazdasági regulációra, amely kombinálná a költségvetési és a monetáris eszközö­ket, csupán egy mesterséges és uniformizált Stabilitási és Növekedési Egyezmény, amely az állami deficiteket hivatott limitálni ebben a vegyes társaságban. Az ECB feltűnő elszigeteltségben működik. Az euróövezet összesített költségvetése nem több, mint az egyes országok költségve­tési döntéseinek ex post facto egybetákolt összessége.

Nem különösebben meglepő hát, hogy ez a monetáris modell nem állt ki egy komolyabb gazdasági válságot. Az amerikai Szövetségi Jegy­bankot (FED) 1913-ban hozták létre, miután az 1907-es bankválság – amelynek idején úgy tűnt, hogy a teljes amerikai pénzügyi rendszer az angol kölcsönök függvénye – jól demonstrálta egy olyan valuta árát, amelyet nem garantál nemzeti szuverenitás. Ebből a szempontból még inkább érthetővé válnak az ECB torzulásai a jelenlegi válság miatt. Hogy szerepét betöltve végső hitelező lehessen – e funkciótól nem képes elszakadni -, szükségszerűen politikai döntéseket kell hoznia, hogy melyik piacot vagy pénzügyi aktort támogassa. De mi legitimálja egy olyan jegybank döntéseit, amely nem tartozik elszámolással semmiféle szuverén hatalomnak? A szuverén valuta és az államadósság között organikus kötelékek vannak. Azt tekinthetjük úgy, mint olyan adósságot, amellyel az állampolgárok az országnak tartoznak, mint az ellentétpárját a közjavaknak és közszolgáltatásoknak, amellyel az állam mint kollektíva ellátja polgárait. Az államadósság visszafizetése nemzedékeken átnyúló folyamat, és az önálló államra jellemző adóztatás erejétől függ. A valutát viszont úgy is felfoghatjuk, mint olyan adósságot, amivel az állam önma­gának tartozik. Így igen erős kapcsolat van az állam és a jegybank között, amely az az intézmény, amelyet felhatalmaznak a valuta kibocsátásának jogával: az állam garantálja a jegybank tőkéjét, és a valutát törvényes fi­zetőeszköznek nyilvánítja; cserébe a jegybank az állam végső hitelezője.

Ebben az értelemben az euró nem megfelelő valutának, mert nem határozható meg, hogy ki ad rá szuverén garanciát. Mindegyik euró-övezetbeli ország felel azért a tőkéért, amit az ECB-be invesztált, de an­nak teljes fizetőképességéért nem; következésképpen az ECB nem lehet az euróövezet országainak végső hitelezője. Ez ismét oda vezet, hogy az euró az összes ország szemében idegen valuta. Nem lehet kooperatív politikát kialakítani Európában, ha a valuta minden tagállam számára külsődleges. Mindazonáltal van egy állam, amelynek az euró kevésbé külső jellegű, mint a többieknek: ez Németország. Ha Berlin felvállalná a jószándékú vezető szerepét – vagyis ha az egész monetáris unió érdekeit tartaná szem előtt, miközben saját politikáját követi -, akkor elképzelhető lenne egy másik változata a forgatókönyvnek, ám erre semmi nem utal. Történetileg a monetáris uniók két utat követtek: vagy felbomlottak – mint a latin vagy a skandináv uniók -, vagy pedig a politikai szuverenitás ki­alakítása felé mozdultak el, mint a Zollverein vámuniója, amely a Német Birodalom alapjaira építkezhetett. Az euróövezet nem olyan kollektív po­litikai szerveződés, amely képes lenne a politikai tevékenységet föderális irányba tolni; olyan hierarchikus szerveződése sincs, amely koherenciával ruházhatna fel egy vezető országot. Normális feltételek között a rivális po­litikai érdekek nem kooperatív küzdelme funkcionális egyensúlyi állapotba torkollhat. Ám válságok idején mindegyik ország a saját érdekeit védel­mezi, miközben igyekszik előnyöket kovácsolni „szabadúszó" taktikáiból.

A görög eset

Ez az a kontextus, amelyben ha az állam pénzügyi helyzete szétesik akár egy olyan kisebb gazdaságban, mint Görögországé, akkor a szuverenitá­si és bankválságként az egész euróövezetre kiterjedhet, és akár az egész világgazdaságot fenyegetheti. Amint az köztudott, 2001-ben a Goldman Sachs segített az akkori görög pénzügyminiszternek, Lucas Papademos-nak az ország adósságának leplezésében, amikor Görögország csatlako­zott az euróövezethez. A régió befektetői pozitívan fogadták az eseményt, akárcsak két évvel korábban más országok esetében, és a hitelminősítők – a piac úgynevezett iránytűi – javítottak a görög államadósság besoro­lásán. Egy kis történelmi visszatekintés talán elgondolkodtathatta volna őket. Amikor 1829-ben brit, francia és orosz segítséggel Görögország felszabadult a török uralom alól, kicsiny, igen szegény, túlnyomórészt me­zőgazdasági jellegű ország volt. Megtartotta a klientúrán alapuló politikai rendszert, amelyben az adószedés hatékonyságát előjogok és korrupció határolta be. A huszadik században a két világháború rettenetes hatással volt az országra. Az 1941 és 1944 közötti náci megszállást az 1949-ig tartó döbbenetes polgárháború követte, amely teljesen kivéreztette az országot. Amerika tényleges protektorátusaként sikerült az országnak ismét talpra állni, ám a politikai rendszer reformjára nem került sor.

Az 1967-es puccs után újabb hétéves rémálom köszöntött az országra, míg azután 1974-ben a törököktől elszenvedett ciprusi vereség hatására a katonai junta elveszítette a hatalmát. A polgári kormányzást a korábbi formában állították helyre. Görögországot – a diktatúrából kilábaló Spa­nyolországhoz és Portugáliához hasonlóan – tisztán politikai okokból engedték be az Európai Közösségbe, hogy a hidegháborús környezet­ben a „demokráciát" erősítsék. Az EC tagjaként Görögország 1992-ben ratifikálta a maastrichti szerződést; ám ez nem indokolta volna, hogy az országot beengedjék az euróövezetbe. Mindazonáltal az Európai Bizott­ság és az ECB támogatta ez a lépést. Ezúttal is a politikai szempontok domináltak, emellett pedig úgy gondolták, hogy Görögország, amelynek GDP-je nem érte el az európai GDP egy százalékát sem, aligha képes komoly bajokat okozni.

Ugyanakkor a görög államnak voltak olyan tulajdonságai, amelyek hasonló mértékben nem jellemezték az euróövezet többi részét. Az ál­lamkincstár nem univerzálisan hajtotta be az adókat, általános volt a kor­rupció, és befolyásos privát szereplők diktálták az állami döntéseket. Így például a hajózási vállalkozók olyan hagyományos testületbe tömörültek, amely minden rezsim alatt képes volt érvényesíteni érdekeit. Ha a hajótu­lajdonosok adóparadicsomokba mentett tőkéjét sikerült volna repatriálni, az egész görög államadósságot letudhatták volna. Az ortodox egyház óriási földbirtokai adómentességet élveznek. Jelentős a szürkegazda­ság: ide tartozik többek között az idegenforgalom, amelyben a dolgozók jövedelmét jellemzően nem jelentik be. Amikor Görögország bevezette az egységes valutát, az államadósság és a magánadósságok egyaránt növekedni kezdtek, és így az ország egyre inkább a külföldi hitelezőktől függött – akik állítólag a piacoktól teljesen függetlenül kiválóan meg tudják fegyelmezni az adósokat. A probléma 2009 októberében került felszínre, amikor a hivatalba lépő Papandreu-kormány bejelentette, amit már sokan sejtettek: a görög mérlegeket meghamisították. Ez piaci sokkot váltott ki, amely elsőként a görög állami bankokat rázta meg; ezek a bankok azután hatékony relékként közvetítették a válságot egész Európának.

Kettős válság bontakozott ki, amely mind a bankszektorra – és így a magángazdaságra -, mind pedig az állami pénzügyekre kiterjedt. Amint láthatóvá vált, hogy az államadósság kezelhetetlen, és államcsőd fenyeget, a kamatok azonnal emelkedni kezdtek. Ez azután jelentősen megnövelte az adósságterheket, és ördögi körben növelte a tartozásokat, miközben csökkentette az állam lehetőségeit, hogy a gazdaságot támo­gassa. A kötvények kamatainak emelkedése automatikusan csökkentette az értéküket, és ez megnövelte az igényt a fedezetbiztosítás iránt, ami a magasabb kockázati prémiumokban öltött testet; ez azután buborékot is létrehozott a kötvénykockázati csereügyletekben (CDS), amelyek a hitelkockázatra nyújtottak biztosítást.

Intézkedések egész sora fordult visszájára. Normális körülmények kö­zött a kötvények kamatai határozzák meg a prémiumot; válsághelyzetben az árrés válik alapponttá és határozza meg a kamatot. Normális esetben a CDS-piac az egyike annak a számos jelzésnek, amelyek alapján a befek­tetők felmérhetik a hitelkockázatot; ám a válság kirobbanásával ez a piac spekulatívvá válik, és autonóm módon kezd működni. Sok befektető, akik addig nem tették, görög CDS-eket kezdett vásárolni, abban a reményben, hogy az államcsőd valószínűségének növekedése felnyomja az árukat. Végül a CDS-ek ára az adósságba faktorálódott, amely lavinaként hatott az adósságteherre – és emelte a CDS-ek értékét. Ez tovább súlyosbította a problémát, mivel a görög piacra befektető egyes külföldi bankok is kezd­tek gyanússá válni, különösen a francia bankok, amelyek összességében tőkéjük mintegy 40 százalékát a görög gazdaságba invesztálták. (Mivel az államadósság törlesztésének kudarca olyan súlyos recesszióhoz ve­zet, amely a magángazdaságban is rengeteg csődöt eredményez, ezért a külföldi bankok általános helyzetét – a görögországi bankoktól, állami alapoktól, cégektől, netán háztartásoktól származó kinnlevőségeiket – is számításba kell venni.) A görög kockázat által érintett külföldi bankoknak a refinanszírozás egyre drágult,ezért csökkenteni kezdték kihelyezéseiket, amely azután hatással volt anyaországaik gazdaságára is.

A láncreakciók sorozata nem spontánul zajlott. Erősítette, hogy mind a görög, mind az európai vezetők tagadták a görög államcsőd lehetőségét, és ez olyan intézkedésekkel párosult, amelyek a fizetésképtelenség felé taszították az országot. Az a politika, amelyet 2010 májusa óta az IMF, az ECB és az Európai Bizottság erőltetett, tartalmazta a bérek 25 szá­zalékos csökkentését a közszférában, durván lefaragta az állami kiadá­sokat, regresszív adóemeléseket vezetett be és széleskörű privatizációt szorgalmazott, amely az ország tőkéjének elherdálását eredményezheti. Emiatt az ország GDP-je 3,7 százalékkal esett 2010-ben, 5,5 százalékkal 2011-ben, és mintegy 3-4 százalékkal 2012-ben. Nemhogy megállították az államadósság masszív növekedését, az egymást követő megszorító intézkedések hatására 2011 végére az államadósság a GDP 160 száza­lékára emelkedett. Eközben a halmozódó recesszió a valutaelszámolási deficitet a GDP 15 százalékát kitevő elképesztő szintről 10 százalékra csökkentette, de még ez is 2,5 százalékkal haladta meg az ECB-EC-IMF elvárásait. A három szervezet (a Trojka) szemében persze az, hogy a mutatók nem igazolták az elvárásokat, a görögök hibájának tűnt, akik csak vonakodva fogadták el a megszorításokat, és semmit sem tudtak kezdeni a termelés visszaesésével, amelyet a Brüsszel és Berlin által kikényszerített tervezetek okoztak.

A csőd lehetőségei

Bármi legyen is a görög válság kimenetele, az euróövezetet alaposan át fogja alakítani. Ha az ország fizetésképtelen, így vagy úgy csődbe fog jutni, akár az NPD-koalíció irányítja, akár a Syriza. Akár elfogadja

Görögország az euróövezet által rákényszerített leplezett csődöt, ame­lyet az egymást egyre durvább feltételekkel követő „segélyprogramok" jelentenek, akár úgy dönt, hogy veszteségeit leírva egyoldalúan csődöt jelent, ez mindenképpen kilépést jelent az egységes valuta rendszeréből. E két lehetőség hatásainak felmérésére mégis igen kevés megbízható elemzés jelenik meg a médiában. Pedig van két olyan korábbi példa, amelyet érdemes észben tartani: Japán és Argentína. Japán – amelynek gazdaságát magán- és államadósságok terhelték az ingatlanbuborék 1990-es kipukkadása óta – megtapasztalhatta a végeláthatatlan stagná­láshoz kötődő hosszú távú megszorításokat. Argentína, amely a dollárhoz kötötte valutáját, súlyos államadóssági válságon ment keresztül 2001 decemberében. 2002 januárjában az ország csődöt jelentett, és újra autonóm alapra helyezték a nemzeti fizetőeszközt.

Ha Görögország az euróövezeten belül csődölne be, az államadósság törleszthető maradna, mivel nem a görög törvények irányítanák; ugyan­ez áll az IMF-kölcsönökre, és azokra az egymást követő kölcsönökre, amelyeket a partnerállamok az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszközön (EFSF) keresztül nyújtottak. Ami a magánadósságokat illeti, a görög bankok kitettsége saját államuk felé mintegy 30 milliárd euróra rúg, és azonnal tönkremennének. Az euróövezet szervei feltőkésíthetnék őket az EFSF-en keresztül, de ez csak az idővel visszafizetendő tartozás tö­megét növelné. Melyek lehetnek a hosszú távú következmények ebben a helyzetben? A rövidtávú katasztrófát elkerülni is fontos, ám a válságból kikeveredni egy másik feladat. Az euróövezeten belüli növekedés évti­zedről évtizedre stabilan csökken. A 2011 késő ősze óta tartó válság nem segíti a dinamikusabb trend kialakítását.

2012 márciusának elején a görög kormány új, 174 milliárd eurós segélytervet fogadott el a magánszektor bevonásával. Az úgymond önkéntesen részt vevő külföldi hitelezőknek követeléseik 53 százalé­kának leírásával kellett szembesülniük – ez olyan veszteség volt, amit már régóta előre lehetett látni. Ám a termelő szektor leépülése éppúgy csökkentette a termelékenységet, mint a béreket, és ezért a versenyké­pesség nem növekedett. Így az enyhülés csak rövidéletűnek bizonyult, a válság elmélyült és a társadalmi közérzet viharos gyorsasággal romlott.

Az euróövezet egészében igen közel van hozzá, hogy a japán csap­dába essen, ami vérszegény növekedést és a defláció állandósulását jelenti, és az akadályozza az államadósságok csökkenését. Ám az euróövezet mégsem Japán – egységes, erőteljes ipari szektorú ország, amely a világ dinamikus részén fekszik. Japán államadósságát majdnem teljes mértékben saját állampolgárai finanszírozzák, akik elfogadták az alacsony hozamokat, és az államadósság költségeit a lehetséges mini­mumon tartják. Az euróövezet országaiban éppen ellenkező a helyzet: az eltérő versenyképesség, a külföldi tőke jelentős szerepe és a meredeken emelkedő kamatlábak jellemzik az eladósodott országokat. Hogy a „ja­pán" útra léphessen, Európának meg kellene teremtenie a strukturális beruházások pénzügyi alapját, és olyan Marshall-tervet foganatosítania Görögországban és a többi periferiális gazdaságban, amely nem a bérek csökkentésével, hanem a termelékenység fejlesztésével növeli a versenyképességet. A Görögországnak nyújtott további segítségnek nem kölcsönök formájában kell érkeznie, amelyek csak tovább növelik az ország államadósságát és függőségét anélkül, hogy pozitív gazdasági hatásuk lenne. Olyan, a termelési beruházásokra összpontosító döntő árcsoportosításokra lenne szükség, amelyeket az európai strukturális alapok végeznének, és amelyek felhasználása tervezett és ellenőrzött keretek között történik. Ilyen segítség nélkül végül Görögország gyámság alá kerül a kirívóan durva megszorítások közepette: végeláthatatlanul igyekszik törleszteni az újabbnál újabb segélycsomagok gerjesztette el­adósodását, miközben kizárja magát az euróövezet bármiféle lehetséges dinamizmusából, ami némi külső kompenzációt biztosíthatna számára. A tartósan magas munkanélküliség csökkenti a munkaerő alkalmazha­tóságát és minőségét; a tőkeáramlás visszafogása visszafogja a beru­házási rátát, ami nehézségeket okoz a fejlesztésekben; az oktatásra, kutatásra és fejlesztésre költött összegek elhanyagolható mértékűre zsugorodnak, ami azután a teljes produktivitásra bénítólag fog hatni. Röviden, a gazdaság visszafordíthatatlanul meggyengül.

De ha a japán út járhatatlan, akkor mi van az argentin verzióval? Ha e mellett döntenek, akkor az azt jelenti, hogy a hosszú távú növekedésre fogadnak. Ez ismét a „fejlődő piacú" országok közé helyezné Görögor­szágot, és lehetővé tenné számára, hogy heterodox gazdaságpolitikai módszereket alkalmazzon. Jól látszik, hogy Görögország már belefáradt a megszorításokba, és a részleges csőd, amelyet senki sem hajlandó a nevén nevezni, csak elhalasztja kilépését a monetáris unióból. Az euró egyoldalú feladása persze rizikós, hiszen rövidtávon katasztrofális követ­kezményekkel jár, de reményt is jelent, hogy az ország magához térve emelkedő pályára állhat. Ez új valutanem, mondjuk, a drachma beveze­tését kívánná meg, így Görögország visszaszerezhetné az ellenőrzést saját monetáris politikája felett. A magánadósságok kilencven százaléka a nemzeti törvények hatálya alá tartozik, ennek átstrukturálása – a hitele­zők „fazonigazítása" – a kamatlábak csökkentésével lehetséges. Az eh­hez szükséges lépést olyan intézkedéssorozattal lehet megtenni, amely nem ment teljesen végbe Argentínában. Athénnak nem kellene addig várnia az adósságok konvertálásával, amíg az árfolyam elkezd összeom­lani. Az euróban számolt kinnlevőségeket és kötelezettségeket azonnal át kellene váltani, amint megszületik a döntés az új fizetőeszközre való áttérésről, lévén a monetáris reform és a pénzügyi struktúra átalakítása egy és ugyanaz. Számos lépést kell megtenni nagyon rövid idő alatt: elő­ször is befagyasztani az összes számlát, hogy elkerülhető legyen a tőke menekülése; másodszor, azonnali átváltás (az argentinok vártak ezzel); harmadszor, az összes bankot legalább egy hétre be kell zárni, ellátni őket az új bankjegyekkel, átállítani a bankautomatákat és megvizsgálni a számlákat (az Egyesült Államokban a Roosevelt-kormány hosszabb időre bezáratta a bankokat 1933 márciusában); negyedszer, az államnak igen rövid lejáratú kötvényeket kell kibocsátania, amelyek ideiglenes bank­jegyekként szolgálhatnak az új monetáris körforgás normalizálódásáig; ötödször, államosítania kell a bankokat, ami nem csupán a betétek garantálását jelenti, de azt is, hogy amikor a kölcsönzés ismét beindul, a tőkét a belső termelés finanszírozására lehet fordítani.

Mik lehetnek ennek a gazdasági következményei? Azok a gondok, amelyeket Argentína volt kénytelen elszenvedni 1998 és 2001 között, igen hasonlóak azokhoz, amelyek 2009 vége óta Görögországot sújtják. Az IMF gyámsága alatt Argentína egyik megszorító intézkedést hozta a másik után; az ország stagnálásba dermedt, a munkanélküliség elérte a 16 százalékot. Az amerikai kamatlábhoz viszonyítva az államadósság árrése már 2500 bázispont volt – ez többé-kevésbé megfelelt a német államkötvényekhez viszonyított görög árrésnek 2011 őszén -, de tabu­nak számított az a gondolat, hogy a nemzeti valutát többé ne kössék a dollárhoz. A drasztikus megszorítások csökkentették a likviditást, és az ország tartományaiban párhuzamos valuták jelentek meg. Az infláció, bár a restriktív gazdaságpolitikai intézkedések bizonyos mértékig kor­dában tartották, tartósan magasabb volt, mint az Egyesült Államokban vagy Európában. 2001. november 1-jén a kormány elismerte, hogy az ország eladósodása kezelhetetlenné vált, és arra kérte a hitelezőket, hogy csökkentsék a kamatokat és ütemezzék át 95 milliárd dollárnyi államkötvény kifizetését. Egy hónappal később a kormány elrendelte a bankbetétek befagyasztását – a corralitót -,és drasztikus ellenőrzést vezetett be a valutaváltások felett. A dollárhoz kötést 2002. január 6-ig nem szüntették meg, ám akkor a hivatalba lépő új kormány a „pesosítás" – a peso erőltetett bevezetése – és a „dollártalanítás" mellett döntött. Ez a késlekedés hiba volt, mert a valutahiány és a pénzügyi szerződések felfüggesztése az átmeneti időszakban megbénította a kereskedelmet.

A stratégia közvetlen hatása súlyos recesszió volt Argentínában, és ugyanerre lehet számítani Görögországban is. A tőkepiacok lezárásá­val az átváltási deficitet közvetlenül át kell vállalni, hiszen az európai segítség nélkül nem fogják tudni finanszírozni a belső adósságállomány növekedését. A görög valutaátváltási deficit a GDP 10 százaléka, az or­szág ipari bázisa gyenge és egysíkú. A helyzet így az árfolyam jelentős leértékelését fogja megkívánni, ami rövid távon drasztikusan csökkenti majd az importot. A drachmát mintegy 70 százalékkal kell leértékelni, hogy az kiegyensúlyozza az átváltási deficitet. Argentínában, amelynek 100 milliárd dollárnyi állami adósságállománya volt, a leértékelés elérte a 64 százalékot.

Ilyen feltételek között Argentínában az infláció kezdetben igen magas volt, és a reáljövedelmek jelentős mértékben csökkentek. A pesosítás hatására az import hat hónap alatt 15 százalékkal esett vissza. 2002 első felében 15 százalékos és 30 százalékos inflációt is megtapasztalt az ország. Ám hat hónap múltán a helyzet javulni kezdett. Az IMF és a Világbank közgazdászai hiperinflációt jósoltak, és azt, hogy az új valutát elutasítják majd – vagyis hogy „feketén" a dollárt fogják használni az em­berek mindennapi tranzakcióikhoz. Ám ennek éppen az ellenkezője tör­tént. Az új valutát elfogadták az emberek, és az infláció meredeken esni kezdett, 2003 végére már mindössze 3 százalék volt. Az árfolyam az igen versenyképes 3,6 pesós árfolyamon stabilizálódott a dollárhoz képest. A termelés felélénkülése hasonlóan látványosnak bizonyult: két év alatt 17 százalékos növekedést mutatott. Az árfolyamcsökkenés fellendítette az exporttermelést, miközben a nyersanyagok világpiaci ára – Argentína nettó nyersanyagexportőr – is magasan állt. Ezek a folyamatok együttesen igen kedvező hatással voltak a kereskedelmi mérlegre, a valutaváltási egyenleg pozitívba fordult és Argentína valutatartalékot halmozhatott fel. Az újjáéledő növekedés hatására a kormány 2003-ban 2,3 százalékos, 2004-ben 3 százalékos elsődleges költségvetési többletet mutathatott fel.

Argentínában a döntő lépés a monetáris szuverenitás helyreállítása volt. Görögországban az export felívelése segítené a turizmust, a me­zőgazdasági termelést, a fuvarozást és az üzleti szolgáltatásokat; ha a jövedelmezőség ismét megerősödne az átváltási ráta csökkenése miatt, az a külföldi vállalatok beruházásait is élénkíthetné. Más szóval az ország offenzív stratégiával, és nem a bérek csökkentésével nyerhetné vissza versenyképességét. Ez kockázatos út, ám másként nem valószínű, hogy Görögország megteremti a hosszú távú növekedés feltételeit. Miközben a külföldről behozott javak ára emelkedne, az ország hosszabb távú kilátásai egyre reménytelibbek lehetnének. Mindent egybevetve, ha Brüsszel és Berlin továbbra is megakadályoz minden más megoldást, ez a lehetőség Görögország érdekeit szolgálná.

De milyen hatással lenne az euróövezetre, ha Görögország megválna az eurótól? Vagy másként feltéve a kérdést: miben különbözne a jelenlegi helyzettől, amikor egymás után nyújtják a vészkölcsönöket Görögország­nak, hiszen az eltervezett intézkedések csupán azt eredményezhetik, hogy az ország hosszú évekre függőségbe ragad? Bárhogyan is, Gö­rögország partnereinek közvetlen problémája az, hogy miként kerüljék el a pénzügyi katasztrófa átterjedését az euróövezet többi részére – ez olyan likviditási válságba dönthetné például Spanyolországot, amely fizetésképtelenségéhez vezethetne. Bármiféle hosszabb távú megoldás irányába csak az lehet az első lépés, ha az ECB komolyan elszánja magát az euróövezet gyengébb gazdaságainak támogatására, és így csökkenti a rájuk nehezedő piaci nyomást. Néhány elemző szerint a válság átterjedésének veszélye jóval nagyobb lesz, ha Görögország kilép az euróból, hiszen ez precedenst teremt és elriasztja a befektetőket; ez pedig egész Európát súlyos válságba döntené. Ám ahogy fény derült az olasz, a spanyol és a francia államkötvények árrésére, ez az aggoda­lom már beépült a piaci várakozásokba. Noha a hosszú távú financiális költségek nagyjából hasonlóak is az euróövezetben a két forgatókönyv szerint, időzítésük mégis eltérő. Ha Görögország visszatér önálló va­lutájához, akkor az azonnali veszteséget jelent a hitelezőinek, hiszen euróalapú követeléseiket drachmára váltják át. Ha Görögország meg­marad az egységes valuta mellett, akkor az egyre emelkedő összegek miatt, amelyeket az ECB-nek, az Európai Bizottságnak és az IMF-nek kell kiosztania, hogy Görögország az euróövezet tagja maradhasson, a veszteségek hosszabb távon felhalmozódnak.

Az euróövezet és a világ

2012 májusa óta az együttes államadósság- és bankválság újabb lökést kapott. Az államkötvények árrése Spanyolországban és Olaszországban is növekszik. A kormányzati garanciák között botladozva – ezek olyan jellegzetes európai halasztási megoldások, amelyeket az egyes országok szabályozói saját bankjaiknak nyújtanak – Olaszországa mintegy 2 billió eurós mérlegalkalmazkodás nyomása alá került az elkövetkező két évre vetítve, az IMF becslése szerint. A határokon átnyúló kötelezettségek gyorsan csökkennek, és ez ismét előrevetíti a hitelek összeroppanását, nem sokkal azután, hogy a korábbi veszély elkerülésére az ECB elin­dította a nagyléptékű, hosszú távú feltőkésítési programját (Long-Term Refinancing Operation, LTRO) 2011 novemberében. A betétek továbbra is szivárognak kifelé a spanyol bankokból, 2012 márciusa óta több mint havi 2 százalékos mértékben. Az adósságoktól terhelt országokban már a lakossági fogyasztás is mélyponton van. Olaszország három egymást követő negyedév óta folyamatos válságban van, nő a munkanélküliség és hanyatlik a vásárlóerő: a lakossági fogyasztás 2,4 százalékkal, a GDP 1,3 százalékkal esett 2012 első negyedévében. Spanyolország­ban a bukdácsoló ingatlanárak árverezési hullámokat robbantanak ki. A háztartásokra nehezedő pénzügyi nyomás már a fogyasztói hitelekre alapozott vásárlás maradékát is lehetetlenné teszi. Az export lassulásával párosulva a belföldi kereslet csökkenése 3 százalékkal veti vissza az éves GDP-növekedést 2012 második felében. A Dél-Európában növekvő recesszió és a világkereskedelem volumenének csökkenése hatással van a német gőzgépre is, és erősen fékezi a termelés növekedését. A gyengülő makrogazdaság visszahat a pénzügyi válságra; a GDP-hez mért hiány csökkentésére irányuló elhatározások rendre meghiúsulnak. Az állami és lakossági adósságok várhatóan 15-ről 20 százalékra nőnek 2013 végéig, és emiatt mind több keserűség érezhető ki a kormányzati megnyilatkozásokból.

Sőt, az európai pénzügyi bizonytalanság és recesszió kedvezőtlen hatással van a globális növekedésre is, hiszen számos olyan strukturális problémával jár együtt, amelyekkel a nagy gazdaságok szembesülnek. Az Egyesült Államok növekedési potenciálja 3-ról 2 százalékra csökken­het, a költségvetési szakadék miatti aggodalmakat pedig 2012 végén elmélyítette a Kongresszusban pillanatnyilag leküzdhetetlennek tűnő patthelyzet. India állami pénzügyi helyzete ingadozó, jelentős az infláció. Brazíliában a termelői beruházások folyamatosan elégtelenek a stabil 5 százalékos növekedés fenntartásához, mivel a tőke költségei már régen túl magasak. Kína azzal küszködik, hogy export- és felhalmozás-orientált fejlődését a fenntartható növekedés pályájára állítsa.

A fejlődő piacok gazdaságait a nyugati kereskedelem és tőkeáramlás szűkülése akadályozza. Egy ökonometrikus modell, amelyet a CEPII-ben (Centre d'Etudes Prospectives et d'informations Internationales) dolgoztak ki a makroszintű interdependenciákról, lehetővé teszi, hogy a legutóbbi összetett előrejelzés alapján szimuláljuk, milyen hatásai lehetnek az euróövezeti GDP 2 százalékos hullámvölgyének, attól függően, hogy az Egyesült Államok hogyan képes ezt kikerülni. Az első esetben Kína 1, a másodikban 1,4 százalékot veszít növekedési üteméből. Kínát nem számítva a fejlődő Ázsia 2,1, illetve 3 százalékot veszít, és ha az Egyesült Államok nem tart ki, teljes mozdulatlanságba dermed, míg Latin-Amerika, ahol az Egyesült Államok befolyása jelentős, 0,8, illetve 2,4 százalékos visszaesésre számíthat. Két év alatt ezek a gazdaságok részben vagy teljesen magukhoz térhetnek, ám ez nem csupán az Egyesült Államok viselkedésén múlik, hanem Kína lendületétől is. Kína és a többi fejlődő piacgazdaság között olyan erősek a pénzügyi kapcsolatok, hogy megérzik annak a hatásait, hogy a kínai vezetés mennyire tudja érvényesíteni rövid távon anticiklikus politikáját. A világméretű folyamat másik fontos változója az elsődleges árucikkek ára, amelyek csökkenése rövid távon kedvezőtlen hatással lehet Latin-Amerikára, de növelheti a reáljövedelmeket és a belső fogyasztást Kínában, és újraélesztheti az importot, amelyből azután az elsődleges árucikkek exportőrei profitálhatnak. (Erten 2012)

Berlin szerepe

Az, hogy az euróövezet milyen irányt vesz, elsősorban Berlinen múlik. Németország a zóna domináns országa, részben gazdaságának volu­mene miatt, részben pedig az 1991-es alapítás kompromisszuma miatt, amely a német monetáris doktrínát választotta az euró modelljéül. Amint láthattuk, a versenyképesség polarizálódására Európában mindkét oldal együttesen hat, mint egy olló szétnyíló élei, ez nem egyoldalú jelenség. A XX. század utolsó évtizedében elvesztett versenyképesség visszaszer­zése érdekében a 2000-es évek elejétől a német hatóságok és cégek komolyan igyekeztek leszorítani a bérköltségeket, és ez a legkevésbé sem volt kooperatív lépés; ugyanakkor a hitelek járványszerű terjedése annyira megnövelte a keresletet, hogy az messze túlnőtt néhány gyen­gébb ország termelési kapacitásain. Mindazonáltal Németország a válság kirobbanása óta az aszimmetrikus diagnózishoz ragaszkodva igyekezett a kiigazítások összes terhét a deficites országok vállára pakolni.

Ez a hozzáállás még az európai monetáris rendszer előtti időkből származik. A BrettonWoods-i rendszer után a német vezetők ellenezték a húszak bizottsága által szorgalmazott nemzetközi monetáris rendszer újraalapítását, amely szimmetrikus intézkedéseket jelentett volna a többlettel, illetve deficittel rendelkező országoknak. Amikor 1979-ben megszervezték az európai monetáris rendszert, a németek sokkal inkább támogatták az egyéb valutákra alapozott aszimmetrikus, mint az ECU-ra épített szimmetrikus rendszert. A 2000-es évek elején, amikor a globális kifizetések egyensúlya jelentősen romlott, nem Németország, hanem Kína többletét tartották felelősnek, pedig Németország GDP-hez viszonyított többlete akkoriban felülmúlta a kínait. Természetesen Kína alapvetően az amerikai vásárlásokra alapozott, míg Németország kereskedelmi nyereségének kétharmada euróövezetbeli partnereinek vásárlásaiból állt.

A berlini vezetés egyfajta moralizáló értékeléssel szól a válságról. Elis­meri az euróövezet fontosságát, de hangsúlyozza, hogy mindenáron nem érdemes fenntartani. Azoknak az országoknak kell állniuk a költségeket, hangoztatja, amelyek „felelőtlensége" az euróövezet jelenlegi állapotá­hoz vezetett. Innen erednek a deficites országok kormányaihoz intézett figyelmeztetések, hogy vállaljanak „reformokat" és kövessék a német példát, függetlenül attól, hogy ennek megvalósítása mennyire reális. Ha az egész euróövezet egyetlen nagy Németországgá válna, ahogy Berlin javasolja, kereskedelmi többletének is hatalmasnak kellene lennie, hogy növekedést érhessen el, és a globális kereslet óriási expanziójára lenne szüksége, hogy az felszívja az európai kereskedelem kínálatát. Vagy ennek alternatívájaként olyan euróra, amely csak Németország befolyási zónájában maradna meg – Ausztriában, Hollandiában és Finnországban -, és legalább 30 százalékkal növelné árfolyamát – ez azonban meg is semmisítené a német többletet. Az ország akkor szembesülne azokkal a belső gazdasági problémákkal, amelyeket a külső többlet addig elfedett: a fogyasztói kereslet elhalásával, a katasztrofális demográfiai trenddel és a magas külső adósággal – még úgy is, hogy egy 2008-as fortélyos bankmentő tervvel és speciális elszámolással sikerült kialakítania a lát­szólag erőteljes költségvetés képét.

A német hozzáállás az ordoliberalizmus nemzeti tradícióján alapul, amely nagy hangsúlyt helyez a szabályokra és regulációra. Hiba lenne mindezt az angolszász neoliberalizmus egy változatának tekinteni; a német vezetők nem bíznak a piacokban, és úgy gondolják, hogy szoros ellenőrzés és szigorú irányítás alatt kell tartani őket. Amíg a bankszek­torról van szó, ez a megközelítés, amint azt a válság megmutatta, egyértelműen hatásos. A szabályozott német bankmodell figyelemre-méltóan jól teljesített a 2002-2003-as válság előtt, amikor a kimerült bankok kénytelenek voltak eladni kinnlevőségeiket. Ezeket angolszász árfolyamkockázati alapok vásárolták fel, miközben az Európai Bizottság sürgette, hogy a tartományok szüntessék meg azokat a garanciákat, amelyeket a tartományi bankoknak adtak. A német bankszektor ekkor kockázatos tevékenységekbe kezdett az Egyesült Államokban, Spa­nyolországban és másutt, hogy fenntarthassa profitját. A német bankok különösen vonzódtak a tengerentúli „mérgezett", értékelhetetlen befek­tetésekhez (toxic assets).Ugyanakkor a regionális bankok továbbra is integráns részei maradtak azon kis- és középvállalkozásoknak, amelyek a német prosperitás bázisai voltak.

A Merkel-kormányzat így csapdába került: egyszerre akarta úgy rendbe tenni a pénzügyeket, hogy a bankok fizessék ki a túlkapásaikat, ugyan­akkor elkerülni azt, hogy saját bankjai is meggyengüljenek. 2008 után úgy döntöttek, hogy inkább jegelik a helyzetet, minthogy „rossz banko­kat" hozzanak létre – olyan pénzügyi szerveződéseket, amelyek a toxic asseteket felvásárolva rövid lejáratú kötvényekké alakítják őket, hogy így fokozatosan fedezhessék a veszteségeket. A kormány ezért felfüggesz­tette a „tisztességes érték" szabályozást (azaz hogy a kötvényeket piaci árukon értékelik, vagy olyan áron, amely a piac működését stimulálja), hogy bankjaik idővel fedezhessék a rejtett veszteségeket, ami javíthatja a mérlegüket. A Commerzbank, az ország második legnagyobb bankjának esete emblematikus. Ugyanez áll a tartományi bankokra, amelyeket már régen konszolidálni kellett volna. Mindezek a bankok tele voltak olyan toxic assetekkel, amelyek az amerikai elsődleges jelzálogválságból származtak. A Commerzbank már 2008-ban kapott egy 18 milliárd eurós, közpénzből származó tőkeinjekciót – a tőke egynegyede a szövetségi kormányé -, de nem kötelezték rá, hogy mérlegét megtisztítsa. A rossz pénzügyi irányítást megkönnyítette a német hatóságok hihetetlen nem­törődömsége, ami eléggé elüt hivatalos kinyilatkoztatásaik moralizáló hangvételétől.

Merkel újra és újra leszögezte, hogy a bankoknak kell fizetniük, de a német gyakorlat ennél jóval ellentmondásosabb volt. Az ECB által 2011 decemberében végzett stresszteszt a tőkésítés kritikus hiányait tárta fel a francia és a német bankszektorban, ugyanúgy, mint a görög, a spanyol és az olasz bankoknál. Ahhoz, hogy 2012. június 30-ig elérjék az elvárt tőkeszintet, a bankoknak annyi kötvényt kellett eladniuk, amennyit csak tudtak, ezáltal még lejjebb nyomják a pénzügyi piacot, és továbbra is limitálniuk kell az új hiteleket. Az euróövezet recessziója 2012-ben így még mélyebb az előrejelzéseknél, a leszálló trend erősödik. Mindebben fontos tényező a bankok kormányzatok feletti befolyása. Az euróövezet kormányai, főleg Berlin nem veszik tudomásul, hogy a betegesen túlfej­lett pénzügyi rendszert radikálisan meg kell változtatni, mielőtt Európa gazdaságai ismét a fenntartható növekedés útjára léphetnek. Elemzéseik figyelmen kívül hagyják a válság rendszerszintű dimenzióit, és az „apró lépések" politikájához vezetnek, amelyben a problémákat akkor és ott kell kezelni, amikor és ahol felmerülnek, az átmeneti likviditási válságért azo­kat kell felelőssé tenni, akik megbüntethetőek, míg a bankok virtuálisan érinthetetlenek maradnak. Az EFSF 2010 májusában; az ECB apránkénti kötvényvásárlásai; a Görögországnak, Írországnak, Portugáliának és meglehet, hamarosan Spanyolországnak nyújtott segélykölcsönök, amelyek csak a fenékvíz kimerésére elegendőek – feltételük pedig, hogy a végrehajtásról való döntéseket a Trojka hivatalnokainak engedjék át -; a görög és az olasz kormány leváltása 2011 novemberében; az úgyne­vezett fiskális egyezmények (Fiscal Compact) és az ECB hároméves kölcsöne (LTRO) 2011 decemberében; a görögöknek hitelezők megkésett „fazonigazítása" 2012 márciusában – mindezek a megoldások kezdettől fogva megjósolhatóan homeopatikusak voltak, és nem volt más hatásuk, mint hogy mindegy egyes „segítséggel" újabb adósságrétegekkel gya­rapították a megsebzett országokat. Ráadásul a németek nem képesek megfogalmazni a fenntarthatóan növekvő Európa vízióját.

Az euróövezet történelmi választóvonalhoz érkezett. Ha tartósan ki akar lépni a válságból, az döntő változást igényel politikai filozófiájá­ban. A maastrichti szerződés aláírásakor a politikai vezetők nem vették tudomásul, hogy az euró létrehozásával az egész Európa-projekt ter­mészetét megváltoztatják. Azt gondolták, hogy boldogulnak majd egy még kialakulatlan fizetőeszközzel – vagyis amelyik idegen a tagállamok szuverenitásától, és nem áll semmiféle szuverén szövetségi testület mö­götte. A válság rácáfolt ezekre az illúziókra. Az eurónak valódi valutává kell válnia, ami azt jelenti, hogy szüksége van egy önálló hatalomra. Ezért létre kell hozni egy demokratikus felhatalmazással rendelkező eu­rópai költségvetési uniót, amely összegyűjti az egyes szuverén tagokat, hogy kollektíven határozzák meg a középtávú fiskális politikát. Az ECB mandátumát ki kellene terjeszteni, és egy tág európai kötvénypiacot kialakítani a fiskális unióra alapozva, amelynek célja a hosszú távú növekedés finanszírozása. Ez aztán gyógyírt jelenthetne az euróövezet mélyebben fekvő problémáira is: egyfelől az elmúlt négy évtizedben csökkenő növekedési rátára, másrészt pedig az iparosodott Észak és az egyre inkább iparát vesztő Dél közötti polarizációra. Európai léptékű fejlesztési stratégia hiányában az integráció csak azt eredményezte, hogy az ipari tevékenység a már amúgy is erős régiókban összpontosult, a periféria pedig még inkább háttérbe szorult. A hosszas stagnálásból való kikapaszkodáshoz olyan fejlesztési projektre van szükség, amely képes a gazdasági tevékenység minden területén felpezsdíteni az innovációt, amely elsősorban a regionális és helyi beruházásokra támaszkodik, és komoly környezetvédelmi aspektusa is van. Saját egyensúlyhiányait korrigálva az euróövezet jobban felkészülhet a világgazdaság strukturá­lis átalakításában vállalt jövőbeni feladatára. E folyamatban azonban a Nyugat szerepe elkerülhetetlenül csökkenni fog.

 

Jelen tanulmány a szerző Zone Euro: Éclatement ou Fédération (Párizs, 2012) c. könyvének kivonata, a Michalon Editions kiadó engedélyével.

Hivatkozások

Aglietta, Michel-Berrebi, Laurent 2007: Désordres dans le capitalisme mondial. Párizs, Odile Jacob.

Erten, Bilge 2012: Macro-EconomicTransmission of Eurozone Shocks to Emerging Economies. CEPII Working Paper 12.


A sztrájkok nem fogyatkoznak, alighanem egyre fontosabbak lesznek, Raquel Varela interjúja

Marcel van der Linden 1952-ben született, jelenleg az amszterdami Nemzetközi Társadalomtörténeti intézet (angol rövidítése: IISH), a vi­lág egyik legnagyobb társadalomtörténeti archívumának – itt őrzik Karl Marx és Friedrich Engels hagyatékát – kutatási igazgatója. Amikor 2009 szeptemberében Ausztriában René Kuczynski-díjal tüntették ki Workers of the World: Essays Towards a Global Labor History (A világ munkásai: a munka globális története; Leiden, Brill, 2008) című könyvéért, köszönő beszédében nem mulasztotta el megállapítani, hogy a munka globális történetírásának fejlődése a világ más részein, különösen az Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában működő történészek erőfeszítéseinek, az idevágó kutatások reneszánszának eredménye.

A munka globális történetének kutatása az ő segítségével szabadult meg világszerte a módszertani nacionalizmustól és az Európa-köz­pontúságtól. Vitát keltett a dolgozó osztály fogalmának általa adott értelmezése, amely jóval tágabb, mint a munkásosztály klasszikus mar­xista fogalma, s amelyet ő higgadt szilárdsággal védelmez, ám őszinte nyitottsággal a szellemi társai által kezdeményezett bíráló párbeszédre.

Marcel van der Linden a munka globális történetének és a baloldali radikális eszmék történetének szaktudósa – doktori disszertációjának tár­gyát a szovjet államról a nyugati marxizmuson belül folytatott viták adták -, szerzője egyebek között a Transnational Labour History: Explorations (A munka nemzetközi története: felfedezések, Aldershot, 2003), valamint a Western Marxism and the Soviet Union: A Survey of Critical Theories and Debates Since 1917 (A nyugati marxizmus és a Szovjetunió: az 1917 utáni kritikai elméletek és viták áttekintése, Leiden/Boston, 2007; kínai és koreai nyelvű kiadása előkészületben) címen megjelent műveknek is.

*

Hogyan alakult szellemi pályája, s mik vezették a munkásság globális történetének tanulmányozásához?

Végzettségem szerint szociológus vagyok. Azután a Szovjetunió osztálytermészetéről folytatott nyugati marxista viták történetéből dokto­ráltam. Felettébb érdekes, aktuális téma volt ez számomra – az időtájt a IV. Internacionáléhoz kötődtem. Az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején jártunk. Ehhez a kutatáshoz bejártam dolgozni az IISH-ba, kutakodtam Karl Marx sok-sok munkájában stb., így kezdtem érdeklőd­ni a társadalmi mozgalmak összehasonlító stúdiuma és a munkásság története iránt. Írtam ezt-azt a forradalmi szindikalizmusról, a kölcsönös segélyező egyletekről és egyebekről.

Intézetbeli kollégáimmal egyre inkább azon kezdtünk töprengeni, hogy miképpen kellene túllépnünk a szinte kizárólag csak a szervezett munka­erőre és az észak-atlanti térségre összpontosuló kutatásokon. 1999-ben Jan Lucassen kollégámmal együtt írtam egy cikket Prolegomena for a Global Labour History (Bevezető a munka globális történetéhez) címmel (Amsterdam, IISH, 1999), amelyben megpróbáltuk rendszerezni mindazt, amiről úgy véltük, hogy elengedhetetlen egy olyan vizsgálódás vázlatá­hoz, amelyet a munkásság globális történetének távlatát szem előtt tartva akarunk elvégezni. Igyekszünk folytatni ezt a munkát az Intézet kutatási részlegében dolgozó munkatársakkal, mintegy negyvenen vagyunk itt kutatók, s azt hiszem, ma mindannyian egyetértünk abban, hogy tanul­mányoznunk kell a kölcsönhatásokat, a hasonlóságokat a földkerekség összes különböző térségében. Könyvem, a Workers of the World (A világ munkásai) is ebbe a kutatási irányba illeszkedik.

Mit értsünk a munkásság globális történetén, hogyan mutatja be ezt a könyvében?

Több jelentése van. Nem egy elmélet – mint például Immanuel Wallerstein világrendszer-elmélete -, hanem egy bizonyos érdek- és érdeklődési kör, vizsgálódási terület. Először is, ez a kutatási terület azt föltételezi, hogy a világon minden kölcsönös kapcsolatokban létezik. Másodszor pedig az ilyen kutatásnak az az előfeltétele, hogy visszatekintsünk a világkapitalizmus kialakulására, vagy legalábbis az utolsó öt évszázadra. Nem összpontosítunk kizárólag a XIX. és XX. századra, ahogy hagyomá­nyosan tette a munkásmozgalom történetírása. A harmadik jellemzője a munkásság globális történetének az, hogy nemcsak a szabad munkára fordít figyelmet, hanem a nem-szabad munkára, a kényszermunkára, a rabszolgaságra is. Nem tekintjük a dolgozó osztályt szinte csak egyének együttesének, hanem tekintettel vagyunk minden társadalmi kapcsolatára, a migrációs folyamatokra, a munkafajták szerinti megoszlásra, a házimun­kára; ez mind-mind lényeges. Tehát jóval tágabb definícióval van dolgunk, mint amilyennel hagyományosan Európa és az Egyesült Államok törté­nészeinek, akik a szervezett munkásságra összpontosítják kutatásaikat.

A munkásság globális történetének ilyen fölfogásából kiindulva érezte szükségesnek azt, hogy valamilyen tágabb fogalmat használjon a munkásosztályra?

A bérmunkából kiindulva kezdtem vizsgálódni. Ámde beláttam, hogy amennyiben csakugyan globális távlatban akarunk dolgozni, akkor ennél sokkal inkább befogadóknak kell lennünk. Elsőül ide kell számítanunk az önfenntartáshoz szükséges munkát, amelyre az 1970-es évek feminista elméletei nyitották föl a szemünket, de szintén ide kell vonni a nem-sza­bad munka bizonyos formáit is, amilyen a merkantil (árukereskedelemre termelő) rab(szolga)munka. S világos, hogy a saját számlára végzett munkákat is, amelyek a bérmunka bújtatott formái. Tanulmányoznunk kell amellett számos átmeneti munkaformát, például a szabad munka és a merkantil rabszolgamunka közti átmeneti formákat, amilyenek Bra­zíliában fordulnak elő.

Ön a dolgozó osztály új fölfogását javasolja. Miben áll ez?

Ez egy igencsak tág fogalom. Vegyük a munkásosztály marxista fogalmát, ez két jellemzőn alapul: a szabad munkásnak nincs egyebe, csak a saját munkaereje, és „szabadon" válthat munkaadót. A dolgozó osztálynak a Workers of the World-ben (2008) általam javasolt fogal­ma mindenekelőtt azokra a munkaformákra összpontosít, amelyek merkantilizálhatók (árutermelésbe és – értékesítésbe bevonhatók). Ennélfogva a munka minden olyan formája, amely áruba bocsátható, és minden olyan formája, amely a fönntartásukat támogatja, amilyen a házimunka, hozzátartozik e nagy dolgozó osztály fogalmához.

A munkásosztály Karl Marx adta meghatározása szoros értelemben vett definíció, vagy valamilyen tendencia megjelölése volt?

Marx ingadozik a meghatározásban. A tőke első kötetében nagyon szűk meghatározását adja a munkásosztálynak, másutt kevésbé. Bizo­nyos helyeken például úgy utal a merkantil rabszolgaságra, mint ami nem a kapitalizmus része, csupán egy rendellenessége. S megmondja, miért: a rabszolga nem változó tőke, hanem állótőke. Máskor viszont a kapitalizmus részeként fogja föl Marx a rabszolgaságot. Ez ügyben nem mindig fogalmaz világosan. Azt hiszem, Marx tiszta és pontosan körülha­tárolt fogalomra törekedett, de olykor, miután egyre többet tudott például a rabszolgaságról, kevésbé érezte kielégítőnek a saját meghatározását.

Az ön meghatározásában a munkásosztály megnevezése: alávetett dolgozók. Hatással voltak erre a definícióra Antonio Gramsci munkái?

Úgy vélem, az alávetettség (szubalternitás) fogalma Gramsci mun­káiban – a Börtönfüzetekben – a hagyományos proletariátus más szó­használattal való jelölésére szolgál. A történetírás részeként is közismert a Subaltern Studies, amely Indiában keletkezett, és Gramsci tanulmá­nyaiból kiindulva gyökerezett meg, de a szegényparasztság kutatását is magában foglalva. Ennek tehát India a szülőhelye, s erősen kötődik egy olyan alávetett osztály fogalmához, amelyiknek szerepe van az indiai nemzeti függetlenségért vívott harcban. Úgy gondolom azonban, hogy ez a fogalom túlságosan tág az általam védelmezetthez képest. Bizo­nyos vonatkozásban középen állok: a proletariátus fogalmánál tágabbat szorgalmazok, de nem mondanám azt, hogy minden alsóbb néposztály (lower classes) beletartozik a dolgozó osztály fogalmába.

Milyen rétegek maradnak ki belőle?

Például az önfenntartásuk céljából földet művelő parasztok.

Miért?

Mert munkájuk nem árutermelő.

Az ön meghatározása igencsak kötődik ahhoz, amit „globális Dél" néven emlegetnek, ahol a munka és a munkásság túlnyomó többség­ben informális. A munkásság lehet informális, és mégis roppant módon koncentrálódhat, nemde?

Én úgy gondolom, hogy az informális szektor fogalma nem valami hasznos. Köztudomású, hogy Keith Hart találta ki az 1970-es években. Úgy vélem, az informális szektor sok különböző munkával kapcsolatos viszonylatok halmazát markolja egybe, amelyeket meg kell különböztetni egymástól.

Helyénvaló volna-e azt állítani, hogy könyve hajlamos szakszerve­zetekbe tömörülve láttatni az európai munkásosztályt, a Dél dolgozóit viszont épp ellenkezőleg?

Nem. A szakszervezetekhez világszerte mintegy 150 millió dolgozó tartozik, miközben a földkerekség dolgozó osztálya jelenleg körülbelül három milliárd fő. Ami azt jelenti, hogy a szervezett munkásság a világ dolgozóinak mintegy 5%-át tesz ki. Igaz ugyan, hogy a szakszervezeti tagság aránya Európában, például Skandináviában, jóval magasabb. Más nyugati országokban, így az Egyesült Államokban, jelenleg nagy­jából 8%-ra rúg. Vannak viszont fejlett tőkés országok, ahol a szakszer­vezeti tagság arányszáma nagyon alacsony. Ugyanakkor a globális Délen vannak olyan szektorok, amelyekben magas. Igaz viszont, hogy a munkával kapcsolatos törvénykezés Nyugat-Európában fejlettebb, mint más országokban.

Kínában és Indiában viszont igen magas fokú az ipar koncentrációja, nem?

De igen.

Mit ad hozzá a munkásság globális története az európai munkás­osztály, nevezetesen a szervezett munkásosztály történetének megér­téséhez? Németországban hétszázezren dolgoznak az autóiparban, és hetven százalékuk szakszervezeti tag.

Azt hiszem, lényegbevágó az olyan kontrasztnak a megértése, amilyen például a német és a brazil helyzet (vagy a globális Dél egyéb részeinek helyzete) között fönnáll. A dolgozó osztály szervezeteinek ereje Európában a XIX. és XX. század fordulója előtt és után kialakult saját­ságos erőviszonyok történeti eredménye. Például a dolgozók tömeges kivándorlása Európából a két Amerikába ebben az időben a munkabérek emelkedését tette lehetővé Európában, s ez kedvezett a munkáspártok megalakulásának és taglétszámuk növekedésének. Másrészt azon a szinten, amelyen kezdetét vette az európai iparosodás, a tőkeigényes­ség viszonylag alacsony volt, most azonban a globális Dél nagy részén, ahol a modern kapitalizmus növekedőben van, nem létezik a tömeges kivándorlás ilyen biztonsági szelepe. És megnőtt a tőkeintenzitás, ami azt jelenti, hogy kevesebb munkásra van szükség ugyanazon munka elvégzéséhez. Ebben az értelemben a világ nagy részén sokkal rosszab­bul áll a helyzet az éhbérért való dolgoztatást és a munkanélküliséget tekintve, mint Németországban. Úgy gondolom, hogy a globális távlatba helyezés segíthet megértenünk, például, azt a kérdést: miért ilyen magas a dolgozók szakszervezetbe tömörülésének szintje Németországban. De azt hiszem, nyilvánvaló, hogy szakszerűbb elemzés szükséges ehhez is.

Workers of the World című könyvében hivatkozik Immanuel Wallerstein világrendszer-elméletére. Milyen befolyással volt ez a teória az ön írásaira?

Úgy vélem, Wallerstein elmélete jókora nagy előrelépést jelentett, mivel szisztematikusan ráirányította figyelmünket a világ különböző részei közti globális kapcsolatokra. De vannak gyöngéi ennek az elméletnek: az egyik ilyen a hagyományos strukturalizmusból ered, eszerint az égvilágon minden helynek megvan a maga megszabott szerepe, amitől nem sza­badulhat. Elmondták nekem, hogy Wallerstein pár évvel ezelőtt néhány egyetemi előadást tartott Indiában, ahol is azt találta mondani hallgatói­nak, hogy ne legyen nekik gondjuk a kapitalizmus megdöntésével, mert a kapitalizmust csakis a szívében lehet elpusztítani, márpedig a szíve nem Indiában ver. Másrészt pedig Wallerstein nem tulajdonít kellő fontosságot írásaiban a dolgozóknak és az osztályok harcának. Munkáiban kerestem és találtam olyasmit, ami gondolatébresztő volt számomra, de azt hiszem, ennek részletezése nem fér bele ebbe a mostani eszmefuttatásunkba.

Nem utal könyvében Lev Trockijnak az egyenlőtlen és kombinált fejlődéssel kapcsolatos elméletére, ami pedig, úgy tetszik, volt némi hatással önre.

Kétségtelenül. Ez igen fontos része a történelmi elemzésnek, mert rámutat, hogy lehetségesek ugrások a történelemben. Bizonyos tech­nológiát például át lehet ültetni a világ valamely meghatározott részére anélkül, hogy ennek a vidéknek át kellene esnie ugyanazokon a fejlődési szakaszokon, mint a többieknek. De ezekkel az átültetésekkel kapcsolat­ban ismerni kell még azt is, hogy milyen feltételek mellett vihetők végbe, mert az ilyesmi nem megy csak úgy automatikusan.

A szövetkezetekről írott fejezetben nagyon kritikusan tekint rájuk, s azt állítja, hogy ezek hajlamosak a kapitalizmusba való beolvadásra.

Az esetek többségében ezek a szövetkezetek elvesztik termelőszö­vetkezet-jellegüket, és tőkés vállalkozásokká alakulnak át, gazdával, tulajdonossal. De van rá lehetőség, hogy fönnmaradjanak, és fönntartsák többé-kevésbé demokratikus struktúrájukat. Nem könnyű ez, mert a dol­gozóknak be kell tartaniuk egy sor föltételt: állandóan foglalkozniuk kell a szövetkezet ügyeivel, korrekt módon kell gyakorolniuk az igazgatást, stb. Ez ritka, de azt hiszem, lehetséges. Nem mindenben vagyok ezt illetőn kritikus, mert a kapitalizmus határain belül a szövetkezet egyfajta próbája az önkormányzásnak, az önállóságnak. Ez esetben maradékta­lanul követem Marxot: a szövetkezetek nem hozzák el a szocializmust, de iskolájaként szolgálnak.

Hanyatlóban van a sztrájk, a dolgozók ellenállásának ez a formája?

Nem hiszem, hogy hanyatlóban volna. Attól függ, hogyan számítjuk a sztrájkok erősségét, a részvevők, a napok számát stb., és hogy az adato­kat mi módon elemezzük. Világos, hogy vannak tömegsztrájk-időszakok, máskor meg igencsak kevés a jelentős sztrájk, ilyen időszakokban inkább a föld alatt folyik az ellenállás. De éppen mert egyenlőtlen és kombinált a fejlődés, ilyenkor a világ más részein növekszik a sztrájkok száma. Roppant imponáló ma az osztályharc Kínában. Globális áttekintésben a sztrájkok nem fogyatkoznak, alighanem egyre fontosabbá lesznek, mert folytatódik a proletarizálódás folyamata.

Könyve bizonyos fokig arra a következtetésre fut ki, hogy a régi inter­nacionalizmus azért bukott meg, mert „nacionalista internacionalizmus" volt. Mit jelent ez?

Az én értelmezésemben az internacionalizmus fejlődése a dolgozók között szakaszosan ment végbe. A dolgozók közti szolidaritással kezdő­dött lokálisan – egy város dolgozói valamelyik országban szolidárisak egy másik város dolgozóival egy másik országban. Amikor bekövetke­zett a munkásmozgalom nacionalizálódása – nemzeti pártok, nemzeti szakszervezetek -, létrejött egyfajta nacionalista internacionalizmus. Az 1960-as évektől kezdve pedig a mozgalom fokozatosan elindult az inter­nacionalizmus új, nemzetek fölötti formáinak kialakítása felé, amilyenek a transznacionális szakszervezeti tanácsok a multinacionális cégekben, vagy az apartheid elleni szolidaritási sztrájkok az 1980-as években. Ám a szakszervezetek struktúrája nem alkalmazkodott ezekhez az új har­cokhoz, ezért az új internacionalizmus – az igazi, mert globális – majd változásokat kényszerít ki a szakszervezetekben.

Fordította: Csala Károly

Eredeti megjelenés: Revista Outubro, 2012. augusztus 25.


Munkástörténet – határok nélkül

A tanulmány felvázolja a munkástörténet-írás historiográfiájának nagy szellemi hagyományait, mindezt igen igényes szakirodalmi jegyzék tükrében. Eligazítás nyújt a téma iránt Európán kívül is érdeklődő történészek, szakemberek és laikus olvasók számára is. Bemutatja, hogy miközben a régi munkástörténet-írás meghatározón Európa-centrikus volt, az új munkástörténet-írás különösen érdeklődik a globális összefüggések és az Európán kívüli világ megragadása iránt.

A „munkástörténet" fogalomnak kettős jelentése van. Szigorúan véve a munkásmozgalom történetét öleli fel: szakszervezetek, szövetkezetek, sztrájkok stb. Tágabb értelemben beletartozik a dolgozó osztályok egész története: a munkaügyi kapcsolatok fejlődése, családi élet, mentalitás stb. E kettősség – tegyük hozzá – az angol fogalom sajátossága, noha nem kizárólag az övé. Sok más nyelvben a munkásmozgalom és a munkás­ság (pontosabban a dolgozó osztályok) történetét nem lehet egyetlen fogalom alá begyömöszölni.1

Mind a „tág", mind pedig a „szűk" értelemben vett munkástörténet gyökerei az észak-atlanti régióban vannak. A „tág" értelemben vett mun­kástörténet régebbi, mint a „szűkebben" értelmezett. „Tág" értelemben vett munkástörténetet azóta lehetett írni, amióta a kapitalizmus eljutott egy bizonyos fejlődési szakaszba, és megjelent az igény, hogy megfelelő történeti kontextusba helyezzék a vele járó óriási társadalmi változásokat általában, a „szociális kérdést" pedig különösen. Ilyen irányú kísérletek folytak már az 1848-as európai forradalmak bukása után, de talán már korábban is (van Voss – van der Linden 2002, 1-39; Lucassen 2006, 39-89).

A „szűkebb" értelemben vett munkástörténet csak az 1870-es és 1880-as években kezdett kialakulni. Fejlődéséhez mind politikai, mind pedig elméleti tényezők jelentősen hozzájárultak. Politikailag fontos volt, hogy a nemzeti erőtérben az 1860-as évek végétől megjelentek a munkás­mozgalmak. 1868-ban alakult meg a brit Szakszervezetek Kongresszusa (Trades Union Congress – TUC), ezt követte a Kanadai Munkásunió Kongresszusa (1883), majd pedig az Amerikai Munkásszövetség (1886). Nyugat-Európában 1888-1899 volt a munkásmozgalom fellendülésének „legmozgalmasabb" időszaka. Ugyanebben az időszakban alakultak meg a munkásosztály pártjai is. Úttörő volt e téren a német szociáldemokrácia (1875), de a következő harminc évben sorra létesültek munkáspártok a legtöbb nyugat-európai és észak-amerikai országban is.

Amikor ezek a fejlemények megerősítették, hogy a munkásmozgalmak nem tiszavirág-életűek, hanem hosszú távon is számolni kell velük, elhá­rult egy elméleti akadály is a mozgalmak fejlődése elől. A tizenkilencedik század legnagyobb részében a „béralap" doktrínája igen nagy népszerű­séget élvezett mind a közgazdászok, mind pedig más társadalomtudósok körében. Ezen elmélet szerint létezik egy „természetes bér", amelyet a kollektív gazdasági cselekvés nem befolyásolhat. Ez az álláspont legin­kább a „bérek vastörvényeként" vált ismertté, amit Ferdinand Lassalle német munkásvezér használt az 1860-as években, aki éppen ezért politikai akciót és nem szakszervezeti összefogást sürgetett. A „termé­szetes bér" elméletét nemcsak az értelmiségiek, hanem sok munkás is elfogadta, nem utolsósorban azért, mert a tizenkilencedik században számos sztrájk végződött vereséggel, s a létező munkásszervezetek gyengék és igen gyakran rövid életűek voltak. 1870 táján azonban a béralap-elmélet egyre inkább elveszítette korábbi meggyőző erejét. A legjelentősebb fordulópontot John Stuart Mill egyik tanulmánya jelentette, amiben szakított ezzel a koncepcióval (Mill 1869). Természetesen vol­tak korábbi kritikusok is, de Mill munkájáig a kritika csak meglehetősen szűk körben volt ismert. Mill esszéje azonban azt is jelezte, hogy az idő megérett a paradigmaváltásra, mert néhány éven belül sok európai és észak-amerikai értelmiségi is csatlakozott a béralap-elmélet kritikájához.2 Az emlékezetes paradigmaváltást a kutatók számos okkal magyarázták, a brit szakszervezeti mozgalom konszolidációja azonban nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszott ebben az elméleti áttörésben.3

A politikai és elméleti változások ezen kombinációja elegendő oknak bizonyult számos tudós számára, hogy jobban beleássa magát a mun­kásmozgalom történetébe. Ezek a munkástörténészek általában a poli­tikai baloldalon helyezkedtek el; a legtöbben közülük szocialisták voltak, esetleg szociális érzelmű liberálisok vagy keresztények. Közgazdászok nevéhez fűződik ezen időszak két nagy korszakalkotó munkája: Európá­ban Lujo von Brentano 1870-ben publikálta Az egyletek történetéről és fejlődéséről és a szakszervezetek eredetéről c. munkáját, Észak-Ameri­kában pedig tizenhat évvel később jelent meg Richard T. Ely könyve az amerikai munkásmozgalomról.4 Az 1880-as évektől a bérek és árak evo­lúciójáról elsősorban gazdaságtörténészek értekeztek, így ők is részévé váltak a tág és szűk értelemben vett munkástörténet határairól folytatott vitának. Ma is elismert munka ezen a téren James E. Thorold Rogers könyve az angol bérek fejlődéséről a tizenharmadik század óta (Rogers 1884). Mindez azt jelentette, hogy az 1880-as évek végére minden elemi formájában lerakták a munkástörténet alapjait.

Eurocentrizmus versus módszertani nacionalizmus

A tizenkilencedik századi Európában és Észak-Amerikában kialakuló munkástörténet-írást a kezdetektől a módszertani nacionalizmus és eurocentrizmus sajátos kombinációja jellemezte. Ez a kombináció csak nemrégiben vált vita tárgyává. A módszertani nacionalizmus – amit ne keverjünk össze a politikai nacionalizmussal – összekapcsolja a társa­dalmat az állammal, és így egyfajta „leibnizi monádnak" tekinti az egyes nemzetállamokat a történeti kutatás szempontjából. Az eurocentrizmus az észak-atlanti régió történetéből kiindulva írja meg a világtörténelmet: ebből a nézőpontból tekintve Európából és Észak-Amerikából indult ki a modern korszak, majd lassan átterjedt a világ többi részére; ennek a „magrégiónak" a történeti ideje szabja meg a világ más részeinek fejlődé­sét. A történészek úgy írták meg a munkásosztályok és munkásmozgal­mak történetét Franciaországban, Britanniában, az Egyesült Államokban stb., mint különálló mozgalmak és sajátságos (nemzeti) fejlődési utak történetét. Akik figyelmet szenteltek a latin-amerikai, afrikai, ázsiai tár­sadalmi osztályok és mozgalmak történetének, azok is az észak-atlanti sémákba igyekeztek beszuszakolni a régión kívüli világ történetét.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a munkástörténészek nem tekintettek túl a nemzeti határokon. Természetesen megtették, ráadásul már korábban is, de megközelítésük megmaradt a fent kritizált monád-logikánál: a „civilizált" észak-atlanti („nagyobb európai") világot olyan népek lakták, amelyek többé-kevésbé ugyanabba az irányba fejlődtek, csak különböző tempóban. Az egyik nemzet gyorsabban fejlődött, mint a másik, és ezért láthatta az elmaradt nemzet nagyjából a saját jövőjét tükröződni a vezető országok jelenében. Kezdetben nagyon leegyszerű­sítve értelmezték ezt a gondolatot, és például azért tanulmányozták más országok munkásmozgalmait, hogy azok politikai gyakorlatát ültessék át az anyaország hétköznapi munkáséletére és mindennapi politikájára. Ez a látásmód világosan tetten érhető Lorenz Stein írásaiban, aki egyébként úttörő munkát végzett a határok közti német munkástörténet-írás terén. 1842-es tanulmányában, amelyben a szocialista és kommunista áram­latokat elemzi a francia proletariátus körében, már kezdetben feltételezi, hogy a történelem az egyes nemzeteken keresztül fejlődik. Itt Stein azonnal belehelyezkedik a monád-logikába, miután felteszi, hogy egy nemzetben megjelenő minden „jelentős" mozgalom előbb-utóbb megis­métlődik egy másik nemzetben. Ezért úgy vélte, hogy sürgős feladat a francia fejlemények tanulmányozása, ugyanis a szomszédos országban kialakuló radikális mozgalom az idő érésével átterjed Németországra is. Stein felteszi a retorikai kérdést: „Megtehetjük-e tehát, hogy passzívan félreállunk, és messziről nézzük, hogyan terjed közöttünk [ez a mozga­lom], és válik kormányozhatatlanná, pusztán azért, mert nem értjük?" (Stein 1842, iv, ix).

Ez az instrumentalista hozzáállás igen nagy érdeklődést váltott ki a „magasan fejlett" népekből. Hamarosan azonban kiderült, hogy milyen nehéz is hasznos politikai recepteket „exportálni" más országokból. Amikor Werner Sombart fél évszázaddal Stein után megírta az olasz proletariátus történetét, arra a következtetésre jutott, hogy az ilyen ösz-szehasonlító tanulmányok szinte semmilyen hasznos politikai tanáccsal nem szolgálnak az otthoni mindennapi politika számára. Noha Sombart hitt abban, hogy a nemzetek tanulhatnak egymástól, egy olyan funda­mentális látásmód mellett szállt síkra, amelyik elsősorban csak elméleti kérdésekre fókuszál („honnan?", „hová?"). Ez a módosított megköze­lítés egyúttal a kutatási területet is kiszélesítette, mert most már nem volt elegendő a fejlett országok tanulmányozása, hanem a kutatóknak a fejletlenebb régiók történetét is meg kellett ismerniük, „amennyiben ugyanahhoz a kulturális körhöz [Kulturkreise] tartoznak." Miután: „Ha egyáltalán felismerhetőek szabályosságok a társadalmi fejlődésben, ak­kor azoknak meg kell ismétlődniük azon népek történetében is, amelyek később kezdenek el fejlődni; itt kell tehát megerősítést nyerniük azon hipotéziseknek, amelyeket más országok korábbi tapasztalatai alapján kialakítottunk." (Sombart 1893, 178).

Sombart tehát tudományos szintre emelte a monád-logikát követő munkástörténet-írást. Fokozatosan azonban a monádoknak is nyíltak ablakai. Maga Sombart tudatában volt „a fejlettebb országok befolyá­sának azon területekre, amelyek követik őket" (Sombart 1893, 178). A huszadik század folyamán nagyobb figyelmet kapott a különböző népek közötti kölcsönhatás, reciprocitás, noha még mindig az egyes népek maradtak az elemzés alapegységei. James Guillaume-tól (1905-10, 4 kötet), G. D. H. Cole-on át (1956, 2 kötet) Julius Braunthalig (1961-71, 3 kötet) érvényes volt az az értelmezés, hogy a munkásmozgalom nemzet­közi szervezetei a különböző országokat képviselő munkások számára biztosítanak kollektív fórumot – vagyis különböző nemzetekhez tartozó patrióták találkozóhelyéül szolgálnak. Ez az értelmezés egyébként a mozgalomban is tartotta magát (Callahan 2000, 51-87). És a nemzetközi munkásmigrációs irodalomban a bevándorlók vagy megőrizték eredeti kultúrájukat, vagy pedig asszimilálódtak a fogadó ország kultúrájához.

A módszertani nacionalisták két súlyos gondolati hibát vétenek. Elő­ször, természetesnek veszik a nemzetállamot. Ezen azt értem, hogy úgy tekintik a nemzetállamot, mint a történeti kutatás megkérdőjelezhetetlen elméleti alapegységét. Noha természetesen tudják, hogy a nemzetál­lamok a XIX. és XX. században virágoztak fel, mégis úgy értelmezik a régebbi történelmet, mint a későbbi nemzetállam előtörténetét, és úgy tekintenek a határközi vagy határsértő folyamatokra, mint a „tiszta" mo­delltől való eltérésre. Itt tehát tetten érhető a teleologikus gondolkodás.

Három változata van az eurocentrizmusnak, amelyet meg kell említeni. Az első egyszerűen a feledékenység vagy a hanyagság: csak a világ egy része számára van elég figyelem; és a szerző úgy gondolja, hogy a választott régió története úgy is megírható, hogy nem fordít figyelmet a többire. Ezt az attitűdöt jól kifejezi a Samuel Huntington és mások által preferált népszerű megkülönböztetés: „a Nyugat kontra a világ többi ré­sze". A második változat színtiszta előítélet: a szerzők figyelembe veszik a globális összefüggéseket, de ennek ellenére azt hiszik, hogy a nagyobb Európa (beleértve Észak-Amerikát és Ausztrálázsiát) „mutatja az utat". Ez a fajta eurocentrizmus különösen jellemző a modernizációs elmélet hívei között (Binder 1986, 3-33). Robert Nisbet a következőképp jellemezte ezt a fejlődési szemléletmódot: „Az emberiség hasonlatos egy óriási menet­hez, amelynek tagja minden ember, vagy legalábbis majdnem mindenki.

[…] Természetesen a maga specifikus, történetileg kialakult gazdasági, politikai, erkölcsi és vallási értékmintázatával Nyugat-Európa vonul az élen, mint a népek élcsapata. Minden más nép, legyen akármilyen fejlett is a maga civilizációja, mint Kína vagy India, csak »lépked« ebben a me­netben, ami majd idővel eljuttatja a fejlődésnek arra a tökéletes fokára, amit a szent Nyugat képvisel" (Nisbet 1971, 101).5 A harmadik változat empirikus meggyőződésekből áll. Ezt a változatot lehet a legnehezebben felismerni és megcáfolni. Itt olyan tudományos álláspontokkal állunk szemben, amelyeket látszólag újra és újra megerősít a kutatás. Az em­pirikus eurocentristák azért tesznek kijelentéseket, mert úgy gondolják, hogy tényeket közölnek. Azt hiszik például, hogy a szakszervezetek mindig akkor a leghatékonyabbak, amikor a kollektív alkukra koncent­rálnak. Ezt, gondolják, már számtalanszor bebizonyította a történelem. Azok a történészek, akik ekképp vélekednek, minden bizonnyal hevesen tiltakoznának az ellen, hogy eurocentrista előítéleteik vannak, és közülük valóban csak nagyon kevésnek vannak ilyen előítéletei. Ahogyan Jim Blaut írta kései korszakában: „Az eurocentrizmus […] nagyon komplex dolog. Megtilthatjuk a szó minden értékhasználatát, üldözhetünk minden előítéletet, és még akkor is létezni fog az eurocentrizmus mint empirikus meggyőződések halmaza" (Blaut 1993, 9). Az első két változat (a hanyag­ság és az előítélet) elleni küzdelem feladatait relatíve könnyű kijelölni; nagyobb akadályt jelent azonban a harmadik változat. Lucien Febvre fél évszázaddal ezelőtt megfogalmazta: „Minden olyan intellektuális kate­gória, amely a szellem műhelyében formálódik, éppen olyan erővel és zsarnoksággal kényszeríti ránk létezését, sőt makacsabbul tartja magát, mint a gyárainkban készült gépek" (Febvre 1973, 258).

Az új munkástörténet

Az eurocentrizmus és módszertani nacionalizmus keretei között is volt azonban lehetőség lényegi innovációra. Az 1960-as évekre esnek az új munkástörténet-írás kezdetei, ahol fordulópontot jelent E. P. Thompson Az angol munkásosztály születése c. könyve. Ez a kultúrát és tudatot hangsúlyozó óriási munka a munkásosztály történetévé alakította át a munka történetét, miután a kortársak megértették az üzenetét. Az angolul beszélő világban Thompson könyve volt a legfontosabb állomás, amely a régi munkástörténet átmenetét jelezte az újba (Brody 1993, 1-18). Ma széles konszenzus van a szakirodalomban az átmenet jellegéről.6 A régi munkástörténet az intézménytörténetre, a szervezeti fejlődések leírására, a politikai vitákra és vezetőkre, valamint a sztrájkokra fókuszált. Olyan képviselői voltak, mint Sidney és Beatrice Webb, John Commons wiscon-sini iskolája és mások, de voltak köztük marxisták is, mint Philip Foner. Az új munkástörténet-írás arra törekedett, hogy kontextualizálja a munkások harcát. Ahogyan Eric Hobsbawm írja, kiemelte „magát a munkásosztályt [és] azokat a gazdasági és technikai feltételeket, amelyek meghatároz­ták a munkásmozgalmak hatékonyságát" (Hobsbawm 1964, 4).

Az irodalomban sokszor eltúlozzák a régi és új munkástörténet-írás különbségeit, mert az előbbi képviselői is nemritkán komoly figyelmet fordítottak „magára a munkásosztályra", ahogyan ezt láthatjuk például John és Barbara Hammond nagyszerű trilógiájában: A falusi munkás (1912), A városi munkás (1917) és A szakképzett munkás (1920). A trilógia nagyjából azt az időszakot öleli fel, mint E. P. Thompson klasszi­kusa. Természetesen nem tagadjuk, hogy az új munkástörténet-írás az 1970-es és 1980-as években radikálisan megújította az irodalmat, mivel nemcsak a munkafolyamat és a mindennapi kultúra került az érdeklődés homlokterébe, hanem végre a társadalmi nem (gender), az etnicitás, a faj és az életkor is megkapta a megérdemelt figyelmet, együtt a háztartási struktúrákkal, a szexualitással és az informális politikával. Az új munkás­történet-írás valódi értelmiségi forradalmat jelképezett.

Ugyanakkor az új munkástörténet-írás megmaradt a régi, korlátozott perspektíva börtönében. Globális nézőpontból van ugyanis valami kü­lönös Thompson óriási munkájában, amit korábban nem vettek észre, de most, más körülmények között, felkelti a figyelmünket: Thompson úgy rekonstruálja az angol munkásság osztályformálódását (1792 és 1832 között), mintha az önmagában zárt folyamat lenne. Thompsonnál magától értetődő módon Anglia az elemzés logikus egysége – miközben kétségtelenül igaz, hogy külső erők befolyásolták ezt a fejlődést, azok specifikusan úgy jelennek meg, mint külföldi hatások. A francia forradalom például fontos szerepet játszik Thompson narratívájában, mint a mun­kásmozgalmi szervezkedések egyik inspiráló forrása, de a szomszédos országban lejátszódó események mind „külsődlegesek". Ehhez érdemes hozzátenni, hogy Thompson nem szentel figyelmet a birodalmi hatásokra és kapcsolatokra. A gyarmatosítást egyszerűen nem veszi figyelembe, noha az egyre jelentősebb hatást gyakorolt az alsóbb osztályok életére a tizenkilencedik század folyamán.

Peter Linebaugh és Marcus Rediker mutattak rá arra, hogy a London Corresponding Society (ami fontos szerepet játszik Thompsonnál) 1792-es alapításakor a tagok kijelentették, hogy a társaság az egyenlőség híve, tekintet nélkül arra, hogy „valaki fekete vagy fehér, magas vagy alacsony sorú, gazdag vagy szegény." Ugyanazon év augusztusában azonban a társaság nyilatkozatából már eltűnt a fekete és fehér, és csak a magas vagy alacsony sorú, illetve gazdag és szegény embereket tekin­tették testvéreiknek. Linebaugh és Rediker meggyőzően érvel amellett, hogy ezt a hirtelen változást a Haitin valamivel korábban kirobbant forra­dalom magyarázza. „A faj tehát problémás, és Angliában sokak számára fenyegető kategóriává vált, amelyet a társaság jobbnak látott megkerülni" (Linebaugh – Rediker 2000, 274). Ilyen transzatlanti megfigyelésekkel azonban nem találkozunk Thompson munkájában. „Szigetközpontú" megközelítése annál inkább meglepő, mert politikailag internacionalista volt, és gyerekkorától jól ismerte a Brit-Indiáról szóló történeteket, mivel szülei egy ideig ott éltek (Palmer 1994, 11-51; Thompson 1994, 200-225; Nairn 1977, 303-304).

Thompson úttörő munkája ellenére is azt látjuk tehát, hogy voltak bizo­nyos jelentős folytonosságok a régi és új munkástörténet-írás között. Ez a folytonosság megmutatkozik abban a nagy szakirodalomban is, amelyik megpróbálta túllépni a régi munkástörténet-írás korlátait.

Munkástörténet-írás az észak-atlanti régión túl

A munkástörténet-írás fokozatosan kezdett kialakulni az észak-atlanti ré­gión kívül eső területeken. 1898-ban Mihail Tugan-Baranovszkij publikálta az orosz gyáripar történetét (Tugan-Baranovskii 1970); de úttörő munkát végzett Rajani Kanta Das is, aki az 1920-as években számos tanulmányt írt Indiáról és az indiai diaszpóráról (Das 1923a; Das 1923b; Das 1923c). Egy másik úttörő volt Marjorie Ruth Clark, aki valamivel később írta meg az első komoly tudományos munkát a mexikói munkásmozgalom törté­netéről (Clarke 1934).

A huszadik század folyamán számos trendet figyelhetünk meg. Először is, a munkástörténet-írás megjelenik az észak-atlanti régión kívül eső, fejlett kapitalista országokban: Japánban, Ausztráliában és Új-Zélandon. Japánban a bérmunka történetét hosszú ideig elhanyagolták mind a burzsoá, mind pedig a (befolyásos) marxista történészek. Ez a helyzet az 1960-as években változott meg, amikor az egyik történésziskola elkez­dett érdeklődni a „hétköznapi emberek" élete iránt. Ez az iskola narratív történeteket írt, és gyakran romantizálta a falusi alsóbb osztályokat. Ausztráliában az 1960-as évek óta virágzott a munkástörténet-írás, bár voltak kisebb visszaesések.7

Másodszor, a „létező szocializmus" országaiban is volt munkástörténet-­írás, noha azt csak a marxista-leninista álláspont alapján lehetett művelni. Itt a munkástörténet-írás legitimációs célokat szolgált, ami, ahogyan Niederhauser Emil megjegyezte, „paradox módon csak a mozgalomra fókuszált, és a gazdasági és társadalmi feltételeket vagy kihagyták, vagy pedig csak vázlatosan ábrázolták. Sok volt viszont a hősies harc és az áldozat, ami azonban nem volt hiábavaló, mert végső soron ennek kö­szönhető az, úgymond, boldog jelen". (Niederhauser 1987, 149) Ebben a „valódi szocialista" kontextusban is voltak azonban különböző utak: említhetem a lengyel-magyar változatot, ahol jelentős tudományos felfe­dezések születtek az államszocializmus összeomlása előtt, vagy az orosz utat, ahol a munkástörténet-írás nagy fellendülésnek indult 1956 után, ami azonban vereséget szenvedett, és egy évtizeddel később átvette helyét a dogmatizmus; vagy a kínai utat, ahol a „felülről" irányított kapi­talista átmenet komoly válságot okozott a humán tudományokban és a munkástörténet-írásban.8 A történészek azonban mindenhol a forradalom előtti időszakra koncentráltak, hogy elkerüljék a politikai nehézségeket.9 Az 1989-1991-es rendszerváltást követően a munkástörténet-írás nehéz időszakot élt át Kelet-Európában, éppen azért, mert összekapcsolták a legitimációs ideológiával (Sokolov 2006, 397-452).

A harmadik és legfontosabb trend a munkástörténet-írás fejlődése a periférián és a félperiférián. Ahogyan a „Dél" mind több országának munkássága jelentősen gyarapodott, úgy nőtt a tudományos érdeklődés e munkásság tevékenysége és múltja iránt.10 Ezek a tanulmányok nem­ritkán azokra a „problémákra" fókuszáltak, amiket a munkások okoznak a munkaadóknak és a kormányoknak. De ahogyan nőtt a „Harmadik Világ" önbizalma, úgy nőtt az érdeklődés a munkásmozgalmak teljesítménye iránt. Természetesen a különböző történészek politikai kötődése nagyon eltérő lehetett. J. Norman Palmer terjedelmes könyvében (1960) például egy malájföldi gumiültetvény történetét írja meg a második világháború előtti évtizedekben. Palmer a vállalkozók és a hivatalnokok szemével nézi a munkásokat. Jean Chesneaux munkája (1962) a hivatalos kom­munista álláspontot képviseli; míg Guillermo Lora három kötetes könyve (1967-70) trockista mű.

Számos „déli" országban az elmúlt években virágzott a munkástör­ténet-írás. A fejlődés különösen szembetűnő Latin-Amerikában, ahol különösen az 1970-es években az észak-amerikai és európai diskurzus számos munkástémájú kutatást inspirált. Az általános érdeklődés más, nem-elit csoportokra is átterjedt: így fókuszába kerültek a parasztok, a kisvállalkozók, a bennszülöttek, a „feketék" és a bevándorlók. John D. French ekképp összegezte ezt a fejlődést: „Azokban a latin-amerikai országokban, ahol erős volt a munkásmozgalom, már régóta létezett egy igen jelentős munkástörténet-írói hagyomány, például Mexikóban, ami önmaga egy külön világ, de Chilében és Argentínában is. Az 1970-es évek zűrzavara után a munkástörténet-írás Brazíliában, Peruban és Ecuadorban is új erővel és találékonysággal tört előre. […] A munkás­történet-írás emellett tartósan virágzott Bolíviában, Kolumbiában, Vene­zuelában és Uruguayban is. A városi és falusi munkásság láthatóvá vált Közép-Amerika kevésbé iparosodott területein is. A spanyol karib-tengeri térségben Puerto Ricóban virágzott fel a munkástörténet-írás, miközben értékes tanulmányok születtek Kubáról és a Dominikai Köztársaságról is. Az angolul beszélő karibi országok sokszor még ma sem kapnak kellő figyelmet, holott kiváló munkák jelennek meg, amelyek folytatják a Ken Post és Walter Rodney által az 1970-es években írt klasszikus történeti monográfiák nagyszerű hagyományát" (French 2000a 138-39; French 2000b, 279-308).

Ugyanilyen figyelemreméltó a helyzet Dél-Afrikában. Itt is lezajlott az 1970-es években egy nagy vita a munkástörténészek körében, bár itt a „szűk" (intézménytörténeti) és a „tág" (társadalmi és kulturális) meg­közelítés hívei között. „Valóban, megfigyelhető ez a kétféle irányvonal a dél-afrikai radikális történetírásban: miközben a munkástörténet a munkahelyre, az ipari kapcsolatokra és a munkásszervezetekre fóku­szál, a társadalomtörténet a munkásság és más elnyomott csoportok helyzetét az ipari termelésen kívül szemléli." Ezen hasadás oka az 1970 utáni politikai fejlődés. Az új szakszervezeti mozgalom feltétlenül szükségét érezte annak, hogy „saját, személyes" historiográfiája legyen, és „a munkástörténet-írás első erőfeszítéseit vagy közvetlenül az új szakszervezetek igényei diktálták, vagy pedig hasonló megfontolások" (Lewis 1990, 213-35). Ezzel egy időben egy másik fejlemény is történt a dél-afrikai szakirodalomban: azon dél-afrikai történészek, akik külföldön, elsősorban Nagy-Britanniában tanultak, hazatértek, és síkra szálltak egy szélesebb bázisú munkástörténet mellett. E törekvések egyik képviselője volt a Történeti Műhely Mozgalom, amit Ralph Samuel, E. P. Thompson és mások művei inspiráltak (Bozzoli 1990, 237-63; Bonner 1994, 977-85; Cobley 2001, 613-25; Legassick 2002, 111-30).

Indiában, ahol a politikai elit egy részét igen erősen befolyásolja a brit egyetemi hagyomány, a hatvanas évek végén nőtt meg az érdeklődés a munkástörténet-írás iránt.11 Az első monográfiák közül számos erősen hagyományos szemléletű volt, még akkor is, ha egyes szerzők már korán összekapcsolták az intézményes aspektusokat a szélesebb társada-lomtörténettel.12 Ezek a törekvések újabb ösztönzést kaptak az 1980-as években az ún. Subaltern Studies mozgalomtól, amelynek Ranajit Guha volt a fő kezdeményezője. Ez egy erősen átpolitizált irányvonal volt, amely a szegény és föld nélküli parasztokra fókuszált, és több jelentős tanulmányt produkált (Amin 1984; Chakrabarty 1989; Prakash 1990). Időközben ez az iskola Dél-Ázsiában elvesztette korábbi jelentőségét, de paradox módon igen népszerű lett az amerikai kutatók körében.13 Ezzel az új fejleménnyel párhuzamosan megjelent egy harmadik áramlat, amelyben azok a fiatal kutatók játszották a főszerepet, akiket érdekelt a munkástörténet, de eltávolodtak a Subaltern Studies-tól, és a munkások­ra és családjukra helyezték a hangsúlyt. Ez a harmadik iskola jóval több érdeklődést mutatott az infrastrukturális problémák iránt, és kezdemé­nyező szerepet játszott egy munkástörténeti levéltár megalapításában (Simeon 1995; Nair 1998; Sen 1999; Chandavarkar 1994; Chandavarkar 1998; Joshi 2002; Behal – van der Linden 2007).

Ha eltekintünk a globális Délen lejátszódó fejleményektől, akkor is elmondható, hogy az 1950-es évektől az Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában működő történészek érdeklődése is megnőtt az afrikai, ázsiai és latin-amerikai országok munkásmozgalma iránt. Ez politikai motivációjú figyelem is volt, ami eredetileg sokat „köszönhetett" a hideg­háborús környezetnek és a gyarmati felszabadító mozgalmaknak: erősen antikommunista érzület, valamint az a vágy motiválta, hogy csökkentsék az ezen országok munkásaira gyakorolt kommunista befolyást.14 Termé­szetesen voltak szocialista vagy kommunista érzelmű történészek is, akik a „másik oldalon" dolgoztak a felszabadult gyarmatok vagy félgyarmatok történetén.15 Valamivel később, a nemzetközi diákmozgalom hatására a fiatal japanológusok, sinológusok és afrikanisták elkezdtek érdeklődni a vizsgált régió munkástörténete után is, amit számos disszertáció és monográfia bizonyít (Pohl 1976; Mathias 1978).16 Míg a kommunisták és antikommunisták gyakran csak intézménytörténeti szempontokkal foglalkoztak, az „új baloldal" követői általában a tágabb munkástörténetet művelték.

Másodszor, azokban az országokban, ahol a munkástörténet intézmé­nyes aspektusai iránt csökkent az érdeklődés, megfigyelhető egyfajta folytonosság, mert a kutatók a társadalomtörténet szomszédos oldalai irányába mozdultak el, például a nőtörténet, az etnikai csoportok tanul­mányozása vagy pedig a migráns-tanulmányok felé.

Szervezetek és hálózatok

A munkástörténészek az 1950-es évek végétől kezdték kiépíteni saját szervezeteiket és elősegíteni a kommunikációt. 1959-ben Ausztriában létrehozták a Verein für Geschichte der Arbeiterbewegung nevű szerve­zetet. Britanniában 1960-ban jött létre egy hasonló társaság (a munkás­ságtörténet- és munkásmozgalomtörténet-írásért), Society for the Study of Labour History néven. 1961-ben ennek társintézményét is létrehozták Ausztráliában (Australian Society for the Study of Labour History).17 Hamarosan hasonló szervezetek alakultak Kanadában, az Egyesült Államokban, Svédországban, Írországban és más országokban is.

Az észak-atlanti régión kívül eső országokban csak nemrég történt meg az igazi fellendülés a konferenciák szervezése, társaságok alapítása stb. dolgában. Igaz, 1977-ben volt egy fontos dél-afrikai esemény – ebben az évben alakult meg a Munkástörténeti Műhely – de igazi áttörésre csak 1996-ban került sor. Ekkor alapították meg az Indiai Munkástörténészek Társaságát, ami nemcsak kétévente rendez konferenciákat, hanem sok más tevékenységben is aktívan részt vesz.18 2000-ben megalakult a Mun-dos do Trabalha, ami a brazil történészek társaságán belül (ANPUH) öleli fel a munkástörténészeket.19 Az első konferenciákat Karachiban (1999), Szöulban (2001) és Dzsakartában (2005) tartották.20 Egy második dél­afrikai konferenciára 2006-ban Johannesburgban került sor.

A nemzeti erőfeszítésekkel párhuzamosan erősödtek a kapcsolatok a különböző országok és kontinensek munkástörténészei között. Már a korai munkástörténészek is „átlépték" a határokat, amikor az Inter-nacionálék történetét tanulmányozták, vagy azt, hogyan befolyásolta a Párizsi Kommün vagy az orosz forradalom más országok történetét.21 Szisztematikus transznacionális kapcsolatokról azonban, ha óvatosak va­gyunk, akkor a legkorábban csak az 1960-as évektől beszélhetünk, noha úttörő munkát végzett e téren az International Institute of Social History által elindított Grüngbergs Archiv (1911-30) és az International Review of Social History (1936-40).22 A véleménycsere 1965-ben intézményes státuszt kapott, ez évben rendezték meg Linzben a Munkástörténészek első Nemzetközi Konferenciáját, amit évente rendeztek újra. Ezek a kon­ferenciák alkalmat adtak a keleti és nyugati történészek találkozására. A kommunizmus 1989-es összeomlásával megszűnt a találkozó ezen speciális jellege; de már azelőtt is szárazzá vált a linzi dialógus, mert a résztvevők kerülni akarták az ellentmondásokat. Az 1990-es évek elejétől a szervezők megpróbálják a színvonal emelésével növelni a konferencia vonzerejét (Konrad 1994, 575-78).23

A nemzetközi kapcsolatok bővülését mutatja az IALHI 1970-es mega­lakulása (International Association of Labour History Institutions), vagy pedig az amerikai bázisú folyóirat, a European Labour and Working Class History (1975-től: International Labour and Working Class History).

A globális munkástörténet-írás felemelkedése

Amikor a munkástörténet-írás elterjedt az egész világban, kezdetben még itt is jelentkezett az eurocentrikus és monád-logikájú megközelítés. A „perifériális helyzetű" munkástörténészek a bányászokra, a dokkmun­kásokra, az ültetvényeken dolgozókra, stb. koncentráltak, és elhanya­golták a családot és magát a munkafolyamatot. Túl gyakran foglalkoztak csak a sztrájkokkal, szakszervezetekkel és politikai pártokkal. És, ami a legfontosabb, ők is az észak-atlanti fejlődést vették alapul, amelynek modelljébe a periféria munkásait sehogyan se sikerült beilleszteni.24 Fokozatosan azonban voltak törekvések egy kevésbé eurocentrikus megközelítés irányába. Úttörők voltak ezen a téren Walter Rodney, aki a felső-guineai partvidékről és a guineai munkásokról írt nagy monográ­fiákat (1970 és 1981), Charles van Onselen, aki Chibaro c. munkájában a dél-rhodéziai bányamunkáról írt (1976), és Ranajit Das Gupta, aki több tanulmányt írt az asszámi, bengáli és más területek ültetvénymun­kásairól, bányászairól és textilmunkásairól (Labour and Working Class in Eastern India, 1994).

Az eurocentrikus monád-logikát a világ több pontjáról és különböző oldalakról bírálták – kezdetben lassan, később gyorsabban. Ennek első oka, hogy az észak-atlanti régióból kiindulva felvirágzott a nemzetközi összehasonlító kutatás. Természetesen az összehasonlító módszer sokkal régebbi, és már a tizenkilencedik században használták a humán tudományokban és a társadalomtörténetben. A munkástörténetben is voltak korai próbálkozások, néha implicite (például Sombart híres esszé­jének a címében: „Miért nincs szocializmus az Egyesült Államokban?") de gyakran explicite is (Sombart 1976).25 1970 után megsokasodtak az ilyen összehasonlító munkák. De egy ideig nem szakítottak a monád-logikával, mert továbbra is különálló „esetekként" kezelték a vizsgált országokat. A perspektíva azonban tágult, amikor világossá vált, hogy a mozgalmak gyakran erősen befolyásolták egymást, és nemcsak az „esetek" voltak érdekesek, hanem az interakciók és a globális és helyi beágyazottság is.

A „periféria" munkástörténet-írása jelentősen hozzájárult az euro-centrikus monád-logika egészének megtöréséhez. Egyfelől segített megingatni Sombartnak az a kijelentését, hogy csak egyfajta „kultúrkör­höz" tartozó népeket lehet összehasonlítani. Másfelől, a nemzetállam egyre inkább történeti kontextusba került, és ezáltal relativizálódott. Ezt a két tendenciát világosan meg kell különböztetni, de többé-kevésbé egymással párhuzamosan ásták alá az eurocentrikus monád-logikát. Megjelenésük olyan változásokhoz kapcsolódik, amelyek a második világháború óta zajlottak, vagy már előtte elkezdődtek. Ezek:

A gyarmati felszabadító mozgalmak eredményeképpen sok új ország jött létre Afrikában és Ázsiában, amelyek megkezdték a saját társada­lomtörténetük vizsgálatát; ezáltal a munkástörténet nemcsak egy egyre növekvő fontosságú „perifériás" komponenssel gazdagodott (nőtt a monádok száma), hanem nagyon hamar világossá vált az is, hogy a periféria történetét nem lehet megírni a metropolisz története nélkül.

Kialakultak a transzkontinentális közösségek, mint például a pán-afrikanizmus.

A történeti migrációs tanulmányokban megjelent az a felismerés, hogy a „nemzeti-etnikai zárvány" megközelítés félreértelmezi a migránsok életének realitását, mert gyakran transzkulturálisan élnek.

A határkultúrák, amelyeket „felfedeztek", nem illettek bele a monád-logikai sémába.

Ugyanez vonatkozik a transznacionális tüntetésekre és sztrájkokra.

Mindezek, valamint a globalizáció folyamatának következményei, mint a proletarizálódás a „periférián", a munkástiltakozás új formáinak megjelenése, új munkásmozgalmak, a világ globális beágyazottságának és a kölcsönös egymásra utaltságnak (egy világ) növekvő tudatossága újfajta historiográfiát sürget, amelyben az észak-atlanti és európai ha­gyományos munkástörténet eredményei beilleszthetőek egy új, globális keretbe. Ez igen ambiciózus projekt, ami még csak alig-alig kezdődött el. Az új kiindulópont számos célja még ismeretlen, vagy pedig kifejtésre vár. Izgalmas átmeneti helyzetben vagyunk, ahol a munkástörténetnek újra fel kell találnia magát. A régi és új munkástörténet-írás lassan teret ad a globális munkástörténet-írásnak (van der Linden 2008).

Mire utal a „globális munkástörténet-írás fogalma? Természetesen mindenki mást és mást érthet rajta, én azonban a következőket gon­dolom:

Ami a módszertant illeti, azt javaslom, hogy legyen egyfajta „érdeklődé­si terület" inkább, mintsem egy elmélet, amit mindenkinek követnie kell. Tudjuk és el kell fogadnunk, hogy kutatási elképzeléseink és értelmezési keretünk nagyon különböző lehet. Ez a pluralizmus nemcsak elkerülhe­tetlen, hanem szellemileg nagyon stimuláló is lehet – feltéve, ha mindig készek vagyunk arra, hogy komolyan megvitassuk eltérő nézeteinket.

A kiindulópontunktól függetlenül azonban törekednünk kell arra, hogy termékenyen dolgozzunk ugyanazon a kutatási területen.

Ami a témákat illeti, a globális munkástörténet-írás a transznacionális és még inkább transzkontinentális munkára és a munkások társadalmi mozgalmaira fókuszál a szó legtágabb értelmében. „Transznacionális" alatt azt értem, hogy minden történeti folyamatot szélesebb kontextusba helyezünk, mindegy, hogy földrajzilag milyen „kicsi" az interakció vagy azok kombinációja, más folyamatokkal összehasonlítva. A munka tanul­mányozása felöleli mind a szabad és nem szabad, mind pedig a fizetett és fizetetlen munkát. A munkások társadalmi mozgalmai magukba fog­lalják mind a formális szervezeteket, mind pedig az informális tevékeny­séget. A munka és a társadalmi mozgalmak együttes tanulmányozása azt jelenti, hogy komoly figyelmet kap a másik oldal (a munkaadók, a hatóságok) is. A kutatás tárgya nemcsak maga a munkás, hanem csa­ládja is. A gender viszonyok fontos szerepet játszanak mind a családban, mind pedig a munkaügyi kapcsolatokban is.

Ami a vizsgált periódust illeti, azt hiszem, hogy a globális munkástörté­net-írásnak elvben legalábbis nincsenek időbeli korlátai, noha azt mon­danám, hogy a gyakorlatban a hangsúly legyen a világpiac tizennegyedik századtól kezdődő kialakulásával párhuzamosan fejlődő munkásságon és a munkások társadalmi mozgalmain. Ahol azonban szükséges visz-szamenni időben az összehasonlítás miatt, természetesen elfogadható egy ezt megelőző történeti idő.

Ez nagyon ambiciózus projekt, ami csak most kezdődött el. Az új meg­közelítés számos célja még bizonytalan, vagy kifejtésre vár.

Miért van szükség új alapokra?

A globális munkástörténet-írásnak számos akadályt kell leküzdenie ahhoz, hogy felvirágozzon. Ezek az akadályok gyakran technikaiak, mit például az a tény, hogy a globális Dél számos országában nem működik klimatizált, aktív gyűjtőmunkát folytató levéltár.26 Nem akarok most bele­menni a technikai problémákba, és csak a lényegi kihívásokra koncent­rálok. Mivel a legnagyobb akadály mi magunk vagyunk, hagyományos elméleteinkkel és értelmezéseinkkel. Már említettem a két legfontosabb buktatót: a módszertani nacionalizmust és az eurocentrizmust.

A hagyományos munkástörténet minden fontos koncepciója elsősorban az észak-atlanti régió tapasztalatain alapul, és ezért kritikai felülvizsgá­latot igényel. Ez vonatkozik mindjárt magának a „munkának" a koncep­ciójára. A legtöbb nyugati nyelvben (angol, francia, spanyol, olasz, stb.) gyakran megkülönböztetik a „work" és „labour" fogalmakat: a „labour" általában szenvedésre és erőfeszítésre utal, míg a „work" a kreatív folyamatokra. Ez a kettős jelentés, amiből a filozófus Hannah Arendt messzemenő analitikai következtetéseket vont le (Arendt 1958), sok más nyelvben egyszerűen nem létezik, és néha nem is lehet egy szóval érzékeltetni a különbséget, mert ezek a koncepciók elvonatkoztatnak a nyelvi folyamatok specifikus jellemzőitől. Ezért meg kell vizsgálnunk, hogy transzkulturálisan mennyire használható a „work" és „labour" meg­különböztetése, vagy legalábbis precízebben kell megfogalmaznunk tartalmukat, mint ahogyan szoktuk.

Hol kezdődik a „labour", és hol ér véget? Hol húzzuk meg a pontos határt a „work" és „labour" között, vagy ez a határ kevésbé nyilvánvaló, mint ahogyan sokszor gondoljuk? Át kell értékelnünk a „munkásosztály" fogalmát is. Úgy tűnik, hogy a fogalmat a tizenkilencedik században „talál­ták fel", hogy megkülönböztessék az ún. „tiszteletreméltó" munkásokat a rabszolgáktól és más nem szabad munkásoktól, a kispolgároktól és a tár­sadalom szegény számkivetettjeitől, a lumpenproletariátustól. Sok ok miatt, amit itt nem részletezhetek, ez az értelmezés egyszerűen nem működik a globális Délen. Azok a társadalmi csoportok, amik a régi és új munkás­történet-írás szemével nézve kvantitatívan nem számítanak – kivétel, ami erősíti a szabályt – jelentik a szabályt Ázsia, Afrika és Latin-Amerika nagy részein. Egy új koncepciós keretet kell kidolgoznunk, ami nem annyira kirekesztésre törekszik, hanem arra, hogy integrálja a fogalomba a függő vagy marginalizált helyzetű munkásokat. Fel kell ismernünk, hogy azok a „valódi" bérmunkások, akikről Marx ír, vagyis azok a munkások, akik szabad emberként rendelkezhetnek munkaerejükről, mint áruról, és nincs eladni való árujuk (Marx 1976, 272), csak egyfajta módja annak, ahogyan a kapitalizmus árucikké változtatja a munkaerőt és a munkást. Nagyon sok más olyan formája is van a munkának, ami figyelmet igényel, mint például a szerződött munkaerő vagy a részes földművelők.27

Az implikáció az, hogy a munkástörténet-írásnak meg kell haladnia a diszciplináris korlátokat – ami már folyamatban van. A szerződött munka­erő témája sokszor egybeesik a globális munkástörténet-írás tematikájá­val. De elmondhatjuk ezt az indiai kulikról is, akiket Ázsia más részein, sőt Ausztráliában, a Fidzsi-szigeteken és a karibi térségben is alkalmaztak.

Egy szélesebb megközelítés lehetővé teszi számunkra, hogy komolyan vegyük azokat az anomáliákat, amelyeket máig elhanyagolt a szakiro­dalom, mint például a bérelt rabszolgamunka-erőt, ami a világ számos pontján létezett. Vegyük például a népes ganhadores táborát Észak­kelet-Brazíliában a XIX. században. A rabszolgatartók megparancsolták rabszolgáiknak, hogy nézzenek állás után, például Bahia kikötőjében. A ganhadores – írja a történész Joáo Reis – „munka után nézve szaba­don mozogtak az utcákon. Megszokott gyakorlat volt, noha nem általá­nos, hogy a rabszolgatartók megengedték a rabszolgáknak, hogy uraik házain kívül éljenek, bérelt szobákban, ahol néha egykori rabszolgák voltak a háziurak. Csak azért mentek vissza uraik házába, hogy »kifizes-sék a hetet«, vagyis azt a heti (vagy néha napi) bérrészt, amiben meg­egyeztek uraikkal. Ami ezen felül maradt, azt megtarthatták." 1857-ben a salvadori ganhadores egy hétig sztrájkoltak. Az etnikai hovatartozás alapján állítottak fel munkacsoportokat, amelyek a mobilizáció gerincét alkották (Reis 1997, 355-93).

Amit ez a példa is mutat, az az, hogy nincs egyértelmű határvonal a „bérmunka" és a ganhadores fent leírt esete között. Meggyőződésem, hogy a munkástörténészeknek ezt bizonytalanságot ösztönző erőnek kell tekinteniük a munkásosztály koncepciójának újragondolására. A „munkásosztály" koncepciója, ami a XIX. századi Európából eredt, egyre inkább megkérdőjeleződött az elmúlt években. Történészek és szocio­lógusok mutattak rá arra, hogy nincsenek egyértelmű határvonalak a „szabad" munka, az egyszemélyes vállalkozás és a nem szabad munka között, és a városi és vidéki munka megkülönböztetését sem lehet ab­szolútnak tekinteni.

Először is, nagy kiterjedésű és komplikált szürke zónák vannak, tele átmeneti lokációkkal a „szabad" bérmunkások és a rabszolgák, a kény­szervállalkozók és a lumpenproletaritátus serege között.

Másodszor, csaknem mind subaltern (alárendelt helyzetű) munkás olyan háztartásban él, ahol a munka számos módozata kombinálódik.

Harmadszor, az egyéni subaltern munkások is kombinálhatják a munka számos módozatát, mind egyidejűen, mind diakronikusan.

És utoljára: nincs világos határvonal a különböző subaltern munkás­csoportok között.

Az implikációk messzire vezetnek. Láthatóan, a kapitalizmuson belül nagy létszámú osztályok élnek, amelyek munkaerejét különböző mó­dokon kommodifikálják. Igen változatos csoportot alkotnak, kezdve a ganhadorestől a részes művelőkig, a kisiparosoktól a bérmunkásokig. Ennek a „sokaságnak" a történeti dinamikáját kell megértenünk, vagy legalábbis próbálkozni vele. Figyelembe kell vennünk, hogy a kapitaliz­musban mindig is volt és valószínűleg mindig is meglesz a kommodifikált munka számtalan változatának egymás mellett élő szimbiózisa.

Hosszú fejlődése során a kapitalizmus számos munkafolyamatot felhasznált, van, amit gazdasági kényszerítéssel, van, amit erősen nem-gazdasági komponens segítségével. Rabszolgák millióit hurcolták el erőszakkal Afrikából a karibi térségbe, Brazíliába és az USA déli államaiba. Indiai és kínai szerződéses munkások tömegeit hajózták be, hogy nehéz munkát végezzenek Dél-Afrikában, Malajziában vagy Dél-Amerikában. „Szabad" bevándorló munkások hagyták el Európát az Újvilágért, Ausztráliáért vagy a gyarmatokért. És ma a részes földművelők a világ mezőgazdasági termelésének jelentős részét adják. Ezek és más munkakapcsolatok szinkronban folynak, még ha van is egy szekuláris trend a „szabad bérmunka" irányába. Ma is van rabszolgaság, a részes földművesség nagyon is jellemző bizonyos területeken stb. A kapitaliz­mus régen is, ma is kiválaszthatta, hogy a kommodofikált munka melyik formája illik bele egy adott történeti kontextusba; az egyik változat több profltot hoz ma, a másik holnap. Ha ez az érvelés helyes, akkor az arra int minket, hogy a bérmunkás-osztályra úgy gondoljunk, mint egy (fon­tos) kommodifikált munkaformára a sok között. Következésképpen az ún. „szabad" munka nem tekinthető a modern kapitalizmusnak egyedül megfelelő formájú kizsákmányolásnak, hanem csak egy lehetőségnek a sok közül.

A kérdés, ami kétségtelenül megragadja a figyelmünket, hogy vajon mi is az, ami közös ezen kiterjesztett munkásosztály tagjai között. Hol húzódik a határvonal közöttük és a másik oldal, a kapitalisták és a munkaadók között? Ha első vezérfonalként átvesszük a francia-görög filozófus, Cornelius Castoriadis kifejezését, akkor elmondhatjuk, hogy minden subaltern munkás az „intézményesített alárendeltség" állapotá­ban leledzik. Castoriadis számára az intézményesített alárendeltség a társadalmi autonómia ellentéte; megnyilvánul úgy, mint a privatizálódás és az elnyomás tömeges feltételrendszere, mint a gazdaság, a hatalom és az ideológia kikristályosodott globális, materiális és intézményes struktúrája, mint indukció, misztifikáció, manipuláció és erőszak." Az intézményesített alárendeltség kifejezi és szankcionálja „a társa­dalomnak egy antagonisztikus megosztását, és ezzel párhuzamosan, egyfajta társadalmi kategória győzelmét az egész felett. […] Ekképpen tehát a kapitalista gazdaság – termelés, elosztás, piac, stb. – elidegene­dik annak függvényében, ahogyan a társadalom szétválik proletariátusra és kapitalistákra" (Castoriadis 1987, 109).

Egy kicsit specifikusabbak lehetünk, ha követjük a filozófus G. A. Cohen útmutatását. Cohen azt írja, hogy „a termelési eszközöktől való megfosz-tottság nem lényeges a proletár státuszhoz, ahogyan azt hagyományosan gondolják. Jobb, ha azt mondjuk, hogy a proletárnak áruba kell bocsátania munkaerejét, hogy biztosítsa létfeltételeit. Lehetnek termelőeszközei, de nem elegendő ahhoz, hogy létminimumát biztosítsa, leszámítva azt az esetet, ha szerződést köt egy kapitalistával" (Cohen 1978, 72). Marx nyomán Cohen a gazdasági kényszer kontextusában értelmezi itt azt a mondatot, hogy „a proletárnak áruba kell bocsátania munkaerejét", de ha hozzátesszük a fizikai kényszert, akkor világos definíciót kapunk. Minden olyan munkás, aki munkaerejét eladni vagy kikölcsönözni kényszerül egy másik személynek, akár gazdasági, akár nem gazdasági kényszer hatása alatt, a subaltern munkások csoportjához tartozik, függetlenül attól, hogy a munkás maga adja el, vagy kölcsönzi ki munkaerejét, illetve attól is, hogy a munkás birtokol-e termelő eszközöket. Ennek a provizórikus definíciónak minden aspektusa további reflexiót igényel.

Egy ilyen új koncepció és a munkásosztály-fogalom kitágítása segít minket abban, hogy jobban megértsük az ellenállás számos formáját, amit a subaltern munkások használtak az idők folyamán. A klasszikus megközelítés azt sugallja például, hogy a sztrájkok olyan kollektív ak­ciókat ölelnek fel, amelyek különlegesen a szabad bérmunkásokhoz kapcsolódnak. De ha megnézzük, hogyan fejezik ki a tiltakozást és gyakorolnak nyomást a munkaadókra a subaltern munkások különféle csoportjai (pl. rabszolgák, kényszervállalkozók, lumpenproletariátus, és a „szabad" bérmunkások), akkor azt látjuk, hogy jelentős a hasonlóság. A múltban a subaltern munkások összes csoportja sztrájkolt. A részes­ben foglalkoztatott chihuahuai ezüstbányászok például már az 1730-as években úgy tiltakoztak a munkaszerződésük visszavonása ellen, hogy bevették magukat a közeli hegyekbe. „Ott építettek egy ideiglenes korlátot, jelszavakat pingáltak rá, amelyek tudtul adták elszántságukat, és megesküdtek arra, hogy megrohanják a San Felipe villát, megölik [a bányatulajdonost], San Juan y Santa Cruzt, és porrá égetik a házát. Az elkövetkező néhány hétben nem voltak hajlandók lejönni hegyi me­nedékükről, ahol tiltakozó dalokat írtak és énekeltek" (Martin 1996, 51). Ezek a bányászok csak azután tértek vissza, hogy a püspök kiküldött egy papot, aki közvetített a felek között. A rabszolgák is rendszeresen sztrájkoltak. Az orosz jobbágyok „nem fogadták el uruk fennhatóságát"; beszüntették a munkát, és „sztrájkba léptek" (Kolchin 1987, 258). A brit karibi térség ültetvényein a XIX. század elején szintén voltak egyoldalú munkabeszüntetések. „A lázadások Demerarán 1829-ben és Jamaicán 1831-ben mind úgy kezdődtek, mint a modern sztrájkok, más tiltakozó aktusokkal együtt, de nem gyilkolással. Csak amikor a helyi milícia tüzet nyitott, abban a hitben, hogy fegyveres felkelésről van szó, öltött a sztrájk erőszakos jelleget" (Schuler 1991, 382-83).

A munkásosztály kitágított fogalma lehetővé teszi, hogy újragondoljuk a sztrájk állítólag jól értett és gazdagon dokumentált jelenségét is. Ha belevesszük a fogalomba a rabszolgákat és a szerződéses munkásokat is, akkor látható, hogy a sztrájk nagyon fontos, de ugyanakkor specifikus formája a munka kollektív elutasításának. Az ún. nem szabad munkások más formáit is alkalmazták a kollektív elutasításnak, amit feltétlenül bele kell venni elemzésünkbe. Mindannyian tudunk a szökevény rabszol­gákról, akik megszöktek az ültetvényekről Észak-Amerikában, a karibi térségben és Dél-Amerikában is. De ez a fajta ellenállás nem tipikusan az Újvilág „terméke". Már a IX. században is a zandzs, a dél-iraki sóbá­nyákban dolgozó kelet-afrikai eredetű rabszolgák csoportosan szöktek meg uraiktól, és megalapították Al Mukhtara városát, egy olyan helyen, ami megközelíthetetlennek számított (Popovic 1976; Popovic 1993, 526; Popovic 2002, 445-446).28 1873-ban Tanganyikában az ültetvényeken dolgozó rabszolgák nagy létszámban menekültek el uraiktól, és megala­pították Makororát, ami „tüskés bozótok" és „megerősített erődök" mögött rejtőzött (Glassman 1991, 308). 1921-ben az asszámi Chargola-völgy teaültetvényein dolgozó kulik tiltakoztak, amikor a hatóságok megta­gadták tőlük a fizetésemelést. Tömegesen távoztak az ültetvényekről. „Elhatározták, hogy hazamennek a falujukba, éltették Mahatma Gan­dhit, és azt mondták, hogy az ő parancsára cselekszenek." Hamarosan az egész Chargola-völgy elnéptelenedett, két kert teljesen elvesztette az ott dolgozó munkaerőt, és általában 30-60%-os volt a munkaerő-­veszteség. A Chargola-völgy kulijai keresztülmasíroztak Karimganjon, a főhadiszálláson, majd vonaton vagy gyalog folytatták az útjukat hazafelé (Varma 2007, 34).

Ha ezt a hátteret is figyelembe vesszük, akkor az ún. szabad bérmun­kások sztrájkja csak egyik formája a kommodifikált munka kizsákmá­nyolása elleni kollektív ellenállásnak. És azt is el kell ismernünk, hogy a szabad bérmunkások is gyakran használták a harc olyan formáit, amelyeket a subaltern munkásokhoz társítanak, pl. lincselés, lázadás, gyújtogatás, bombatámadás.

Ha kitágítjuk perspektívánkat a kommodifikált munkára a kapitaliz­mus idején, jobb és hitelesebb történetet tudunk írni azokról a névtelen egyénekről és családjukról, akik, ahogy Bertolt Brecht írta, „felépítették Théba hét kapuját", és gyakran „készítették el a győztesek lakomáját".

Telekapcsolatok

Miközben ilyen módon rekonstruálhatjuk a munkások tapasztalatának és tevékenységének óriási sokszínűségét és logikáját, nem kerülhetik el figyelmünket a globális kapcsolatok a tapasztalatok és az akciók kö­zött. Az ilyen kapcsolatokat már a múltban is gyakran felismerték, de a munkástörténészek ugyanilyen gyakran figyelmen kívül hagyták ezeket mind a mai napig.

Rosa Luxemburg figyelembe vette ezeket a kapcsolatokat, amikor az első világháborút megelőző években egy (befejezetlen) kéziraton dolgozott, ami halála után Introduction to Political Economy címmel jelent meg. A tanulmány elején polémiába keveredik Karl Bücherrel, a Történeti Iskola nagy hatású képviselőjével, aki tagadta a világgazdaság létét (Bücher 1906, 142). Hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét, Luxemburg rámutat a globális társadalmi, politikai, és gazdasági beágyazottságok realitására. Néhány oldalon bizonygatja, hogy a brit textilipar gépesítése a 18. század végén hogyan tette tönkre a kéziszövőket Britannia nagy részén, míg növelte az észak-amerikai rabszolgák által megtermelt gyapot iránti keresletet. Amikor a transzatlanti kereskedelem stagnált az amerikai polgárháború évei alatt (1861-65), a rákövetkező lancashire-i „gyapotéhség" nemcsak a brit munkások egy részét tette koldussá, ha­nem ösztönözte a munkások kivándorlását Ausztráliába, és megnövelte a gyapottermelést Egyiptomban és Indiában. Ezekben az országokban a farmereket a kommercializálódás megfosztotta a megélhetéstől, és egyebek mellett súlyos éhínséget okozott (Luxemburg 1985, 557-60).

Luxemburg példáját sokkal részletesebben fejtette ki, de ami itt most bennünket érdekel, az az, hogy olyan narratívát írt, ahol megmutatta, hogyan befolyásolja az egyik kontinensen bekövetkező fejlődés egy másik kontinens sorsát, és hogyan működik visszafelé is ez a kapcsolat. Bizonyította, hogy az észak-amerikai rabszolgák, a brit textilmunkások, az egyiptomi és indiai kisfarmerek és az ausztrál bevándorlók sorsa összefügg egymással. Luxemburg narratívája egyetlen árucikk (a gyapot) útjának változásán alapul, de figyelembe veszi a szélesebb társadalmi okokat és a változások implikációit is. Tanulmányában kitűnő példát ad arra, hogyan nézhetne ki a subaltern munkásosztály globális története. Természetesen más látószögek is elképzelhetőek, de a globális mun­kástörténet-írás fókuszában, azt hiszem, a kommodifikált munka globális összefüggéseinek és azok következményeinek kell állnia.

Ezeket az összefüggéseket telekapcsolatoknak is hívhatjuk, azon geológusok és klímaszakértők példájára, akik a XX. század eleje óta bebizonyították, hogy számos kapcsolat áll fenn egymástól igen távol eső régiók között (van der Linden 2008, 373-74). A valóságban a munkások közvetlen érdekeinek a világ egyik országában közvetlen visszahatása lehet egy másik ország munkásainak érdekeire. Az ilyen összefüggések, beágyazottságok mindenféle úton-módon kialakulnak. Egy érvényes ál­talános elmélet kialakításához sokkal több kutatásra lenne szükség, de itt most néhány példa elegendő, hogy lássuk, mi forog kockán:

A különböző régiók, országok munkafolyamatait összeköthetik a globális árucikkláncok. Luis Valenzuela például megmutatja, hogy az 1830-as évektől az 1860-as évekig igen közeli kapcsolatok alakultak ki a chilei rézbányászok és a Swanseaban dolgozó brit kohászok között (Dél-Wales). „Óriási mennyiségű chilei réz érkezett a swanseai dokkok­ba, hogy ott felhasználják és finomítsák a dél-walesi kohókban. Másfelől walesi szenet, téglát és más brit terméket szállítottak Dél-Walesből a bányákhoz közel fekvő chilei kikötőkbe, hogy fizessenek a rézért, és nem szándékoltan ugyan, de ösztönözzék a helyi bányászatot, Walesben pedig a kohászatot (Valenzuela 2001, 177)."

A munkafolyamatok maguk is néha valójában nemzetköziek. A közle­kedési munkások, mint például a tengerészek „természetes" összeköt­tetést jelentenek az egymástól nagy távolságra fekvő régiók között. Már a XVI. és a XVII. században, de talán valamivel korábban is, logisztikai kapcsolatot teremtettek a különböző kontinensek subaltern munkásai között. A tengerészek „militáns megjelenésükkel a kikötői tömegben óhatatlanul befolyásolták a plebejus tiltakozás formáját és tartalmát", és „mobilitásukat felhasználták arra, hogy […] kapcsolatot teremtsenek más dolgozó emberekkel" (Rediker 1987, 294); Linebaugh és Rediker 2000. A közlekedési munkások fontos szerepet játszottak a kollektív akciók más formái transzkontinentális elterjesztésénél, amit bizonyít az amerikai Industrial Workers of the World modelljének exportja Chilébe, Ausztráliába, Új-Zélandra és Dél-Afrikába. Sőt, 1911-ben ők voltak az elsők, akik transzkontinentális kollektív akciót szerveztek, egyidejű sztrájkokkal Britanniában, Hollandiában, Belgiumban és az Egyesült Államok keleti partján.29

A bevándorlók megoszthatják élményeiket más munkásokkal a fo­gadó országban. Ezt tették az indiai munkások a karibi térségben és Délkelet Ázsiában, a brit munkások Ausztráliában, az olasz munkások

Amerikában, és a kínai munkások az ázsiai diaszpórában. Jelenlétük a fogadó országban szegmentációt okozhat a munkaerő-piacon, ami etnikailag szegregált akciókhoz is vezethet. És a visszatérő migránsok importálhatnak egy sor kollektív tevékenységet, mozgalmat, akciót is a szülőföldjükről (Hira 1982; Jayawardena 1980, 430-50; Mohapatra 2003, 187-230; Lipset 1983, 1-18; Gabaccia 1997, 177-96; Atabaki 2003, 401-26).

A munkaadók fővárosa maga is transzkontinentális beágyazottsága. A multinacionális cégek személyzetét korporatív struktúrák kötik össze – egy olyan jelenség, ami nemcsak az elmúlt 150 évre nyúlik vissza, ha­nem legalább 400 éves (Lucassen 2004, 12-39; Arrighi, Barr és Hisaeda 1999, 97-150; Chandler Jr. és Mazlish 2005).

Másfajta kapcsolat az, amikor a subaltern munkások olyan termékeket fogyasztanak, amelyeket más subaltern munkások más helyszíneken termeltek. Amikor az angol munkások a 18. században elkezdtek több cukrot fogyasztani, ez óhatatlanul befolyásolta az Új Világ cukorültetvé­nyein dolgozó rabszolgák helyzetét és tevékenységét. Ennek fordítottja is igaz lehet: Sidney Mintz szerint a cukor gazdagabbá és változatosabbá tette a brit munkások kosztját, ami elősegítette az ipari forradalmat (Mintz 1986, 183).

A subaltern munkások sorsát a kormányhivatalok is befolyásolhatják. A XIX. század végétől bevezetett bevándorlási korlátozások valószínű­leg összefüggnek a rabszolgaság eltörlésével, de említhetem az orosz jobbágyság eltörlését, ami növelte a subaltern munkások mobilitását.

Végezetül, ott vannak a kollektív megmozdulások transznacionális hullámai. Azon túl, hogy a japán győzelem Oroszország felett 1905-ben felszította az első orosz forradalom tüzét 1905-ben, Ázsia-szerte felbá­torította a nacionalista és gyarmatosítás-ellenes erőket, és sok helyen ösztönözte a munkások kollektív megmozdulásait és más akcióit (Kreiser 1981, 209-39; Sohrabi 1994-5, 1383-1447). A második orosz forradalom 1917 márciusában és a bolsevik hatalomátvétel gyújtózsinór volt minden kontinensen a munkásmozgalmak számára (McInnes 1967, 32-133).30 Az 1956-os magyar felkelés „erőteljesen ösztönözte" a sanghaji munkás­megmozdulásokat a rákövetkező évben (Perry 1994, 11).

Következtetések

A globális munkástörténet-írás felemelkedése azt jelenti, hogy új pers­pektívába kell integrálnunk a régi és az új munkástörténet-írás eredmé­nyeit. Ez a perspektíva új ablakot nyit az észak-atlanti régióra, miközben komoly figyelmet fordít az informális munkára, az adósrabszolgaságra, stb. Ebben az értelemben a munkástörténet-írás visszatérhet történeti kiindulópontjához. Ugyanakkor azonban a globális megközelítés olyan kutatási kérdéseket ösztönöz, amiket korábban nem tettünk fel – például a globális kapcsolatok a kiterjesztett munkásosztály egyes csoportjainak tagjai között az árucikkláncok segítségével, a globális osztály szegmen­táció logikája, vagy a multinacionális vállalatok története „alulnézetből".

Az osztrák polihisztor, Otto Neurath írta egyszer, hogy a tudósok olyanok, mint a tengerészek, akik „amikor nagyon magas a víz, megpró­bálják megváltoztatni az alakját kormányozhatatlan hajójuknak. Hogy újraalkossák a törzset és a hajó orrát, nemcsak a régi fát használják, hanem úsztatott fát is. Nem vihetik dokkba a hajót és kezdhetik az egé­szet elölről. Miközben dolgoznak, ott állnak a régi hajó fedélzetén, és tűrik a heves viharokat és óriási hullámokat. A rekonstrukció alatt arra is oda kell figyelniük, hogy ne legyenek rések sehol se a hajón. Így nő ki apránként egy új hajó a régiből" (Neurath 1981, 918). Úgy tűnik, ez a szép képi hasonlat a globális munkástörténet-írás felemelkedésére is vonatkozik. De a feladat itt még nehezebb. Nem elegendő az úsztatott fa; egy új, sokkal nagyobb és kormányozható járművet kell építeniük, együtt más hajók vállalkozó kedvű legénységével, mint ahogyan a tengerészek megépítették a rabszolgatörténet fregattáit.

Fordította: Bartha Eszter

A szerző által az Eszmélet rendelkezésére bocsátott tanulmány.

Jegyzetek

1 A német nyelv például megkülönbözteti az Arbeitergeschichtét (munkástörténet) az Arbeiterbewegungsgeschichtétől (munkásmozgalom-történet), miként a francia is az histoire du mouvement ouvrier-t és az histoire ouvriére-t.

2 Megjegyezzük, hogy a vitának volt egy második fordulója az 1880-as és az 1890-es évek közepe között. The Wage-Fund Controversy: The Second Round, History of Political Economy, 5 (1973), 14-35.

3 Egy másik értelmezést lásd in: Hutchison (1973), 176-202, különösen 194-202.

4 Brentanóról lásd Sheehan (1966) és E. P. Hennock (1993), 141-60. Elyről lásd Rader (1966).

5 Nisbet hívja fel a figyelmet arra, hogy az eurocentrizmus (amit akkor még etnocentrizmusnak hívtak) leírható a növekedés és fejlődés biológiai metaforáival: a társadalmak hasonlatosak a növényekhez, amelyek egy magból fejlődnek ki, és érett organizmussá cseperednek. Ez a növekedés-metafora legalább öt előzetes feltevésen alapul: „Ez azt jelenti, először is, hogy a változás folyamatos. Vagyis legyen az fa, ember, vagy kultúra, minden felismerhető sajátossága ugyannak a dolognak egy megelőző állapotából jön létre. Másodszor, a nagy változások kumulatívak, amellett járulékos következményei sok kis változás együttesének. Harmadszor, a társadalmi változást a differenciálódás jellemzi. Éppen úgy, ahogyan a megtermékenyített petesejt növekvése folyamán mind a funkciókat, mind pedig a formáját tekintve differenciálódik, az emberi kultúra, illetve annak intézményei is hasonlóképpen változnak az idők folyamán. Negyedszer, az elő­remutatónak tekintett változást a legtöbb esetben tartósan meglevő, egyforma tulajdonságok vagy tulajdonságcsoportok okozzák. Az egyformaság doktrínájából fakad az a meggyőződés, hogy a társadalmi konfliktusok, a kooperáció, a földrajzi elhelyezkedés, a faj vagy bármely más feltételezett ok, amely csak megtalálható a társadalomtörténet gazdag irodalmában, minden fejlődés fő és folyamatos oka. Ötödször, egyértelmű, hogy a társadalmi fejlődés minden ilyen elmélete erősen teleologikus. Mindig van valami »végpontja« a fejlődésnek. Ezt a »végpontot« pedig mindig nyugati mintára értelmezik." (Uo. 100)

6 A régi és új munkástörténet fogalmát az 1970-es években „találták fel" az Egye­sült Államokban. Lásd: Krueger 1971, 277-85. David Brody tanulmányában (1979, 111-126) mintegy kodifikálja ezt a megkülönböztetést.

7 A japán fejleményekről lásd: Gluck 1978-79, 25-50. Az innováció azonban nem szorítkozott pusztán erre a „romantikus" megközelítésre. Lásd például: Kazuo 1997. Az ausztrál munkástörténetről lásd: Taksa 2006, 335-71.

8 Zenobiusz Kozik ad angol nyelvű beszámolót a lengyel munkástörténet-írás egyes fejleményeiről: Kozik 1990, 421-47. Lásd még Zarnowska 2004. Hartmut Zwahr egymaga teremtett kutatói hagyományt az NDK-ban, amely hasonlatos volt a lengyel úthoz. Úttörő munkája: Zur Konstituierung des Proletariats als Klasse. Strukturuntersuchungen über das Leipziger Proletariat während der industriellen Revolution (1978) a munkásosztály kialakulását dolgozta fel Lip­csében a XIX. században.

A kínai fejleményekről lásd: Leutner 1996, 47-63, és Dirlik 2006, 373-95.

9 „Állandóan panaszkodtak arról, hogy a szovjet történészek nem foglalkoz­nak eleget az októberi forradalommal és az azt követő évekkel." Mazour és Bateman 1952, 56-68, 66. 1956-tól a Szovjetunió megtapasztalhatott egy tíz éves olvadást. Ezt követően győzött az új dogmatizmus, amit csak 1987-ben sikerült megingatni. Lásd a bevezetőt in: Davies 1989. Az 1956 és 1966 közötti időszakról lásd: Heer, Politics and History in the Soviet Union (1971).

Az 1917-et követő évekkel az észak-atlanti régió kommunista történészei (pél­dául a brit marxista történészcsoport tagjai, Eric Hobsbawm, John Saville, E. P. Thompson és mások) sem foglalkoztak.

10 Természetesen vannak e szabály alól kivételek. Ez különösen igaz egyes arab országokra, ahol a historiográfia válságban van, mivel a kutatást gátolja az isz­lám szigorú értelmezése és a politikai elnyomás. Néhány esetben a munkástör­ténet-írás virágzott egy ideig, majd szinte teljesen megszakadt. Ez történt például Nigériában, ahol az 1950-es évektől gyorsan fejlődött a historiográfia, de erős politikai orientációjú volt, és elsősorban a gyarmati felszabadító mozgalmakkal foglalkozott. A történészközösség az 1970-es években két pártra szakadt: a hagyományos és reformer szárnyakra. A reformerek pártolták a munkástörté­net-írást, de ez a trend zsákutcába futott az 1980-as években, feltehetően az ország általános elszegényedése miatt. A hanyatlás másik tünete az a tény, hogy az 1956-ban alapított Journal of the Historical Society of Nigeria, ami számos munkástémájú tanulmányt közölt, 1985-ben megszűnt. Ahogyan Dibua írta 1997-ben, a nigériai történetírást a „kihalás fenyegeti". Dibua 1997, 117-137, 117. Lásd még Toyin Falola beszámolóját: Falola 1981, 96-112 és Adeoye 1992, 1-11. Az afrikai munkástörténet-írás áttekintését lásd: Eckert 1999, 502-530.

11 A korai indiai munkástörténet-írás hagyományait lásd: Bose 1985, 3-10, és Gupta 1996, L27-L31. A hatvanas évek nagy áttörése feltűnő például a Proceedings of the Indian History Congress-ben, 1968-tól.

12 Ennek talán egyik legjobb példája Ranajit Das Gupta. Tanulmányait angolul lásd: Gupta 1994.

13 A Subaltern Studies kritikájához lásd: Bahl 2000, 85-124, és Kaiwar 2004, 189-247.

14 Latin-Amerikáról például lásd: Alexander 1957; Alexander 1969; Goldenberg 1971. Délkelet-Ázsiáról lásd: McVey 1965. Kelet-Ázsiáról lásd: Scalapino 1967; Scalapino – Lee 1972. Scalapino csak 1983-ban publikálta a The Early Japanese Labour Movement. Labour and Politics in a Developing Society c. munkáját, ami 1982. decemberi utószava szerint, „a legutolsó zárófejezet kivé­telével pontosan húsz évvel ezelőtt már meg volt írva". Lásd a bibliográfiát in: Colotti-Pischel és Robertazzi 1968.

15 Például Franciaországban lásd: Suret-Canale 1964; Chesneaux 1962 (angolul 1968). Chesneaux kidolgozott egy munkatervet is a kínai munkásság nyugati történészei számára (1963, 310-20). Chesneaux munkájának kritikájához lásd: Dirlik 2006.

16 Lásd még Bill Freund áttekintését (1984), 1-58, aki nemcsak az afrikai, hanem sok európai és észak-amerikai munkára is kitér.

17 Az ausztrál társaságról és Labour History c. folyóiratáról lásd: Fry 1999, 83-96, és Patmore 2002, vii-ix.

18 Az ötlet egy ilyen társaság megalapítására az első indiai munkástörténeti kon­ferencián merült fel először, amelyet a South Asian Labour: Local and Global Linkages címmel rendeztek 1995 októberében az anszerdami International Institute of Social History-ban (szervezők: Prabhu Mohapatra és Marcel van der Linden). A társaság 1996 decemberében alakult meg a Jawaharwal Nehru Egyetemen rendezett találkozón New Delhiben. 1998 óta szervez kétéves konferenciákat. Lásd: http://www.indialabourarchives.org/ailh.htm.

19 Lásd: http://www.ifch.unicamp.br/mundosdotrabalho/

20 A Karachiban tartott találkozó szervezői voltak: Kamran Asdar Ali (University of Rochester, USA), Karamat Ali (PILER) és Yunas Samad (University of Bradford). Lásd a beszámolót in: Samad és Ali 2000, 314-17. A szöuli beszámolót lásd a szervezőtől, Jie-Hyuntól in: 2002, 169-172. A dzsakartai találkozó szervezői voltak: Jan Elliott (Wollongong University, Australia), Erwiza (LIPI, Yogyakarta, Indonesia) és Ratna Saptari (IISH, Amsterdam). Nincs publikált beszámoló. A második johannesburgi konferenciáról lásd: Bonner, Hyslop és van der Walt 2007, 137-385.

Az első iráni munkástörténész-konferenciára száműzetésben, az amszerdami International Institute of Social History-ban került sor. Szervezői voltak: Touraj Atabaki és Marcel van der Linden. Lásd Atabaki és van der Linden 2003, 353-455.

21 Az Internacionálék története legkésőbb James Guillaume munkájával kezdődik: (.'internationale. A szakirodalom-áttekintés és az 1980-as évek közepéig lásd: van der Linden 1988, 624-54.

22 A Grünbergs Archiv hivatalos neve Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung volt. Az international Review for Social History 1956-ban újraindult, és felvette az international Review of Social History nevet.

23 A konferencia előtörténetéhez és az osztrák levéltáros, Rudolf Neck (1921-99) központi szerepéhez lásd: Steiner 1981, 351-58. A konferencia anyagait rendszeresen publikálta az international Tagung der Historiker der Arbeiterbewegung. Már jóval az 1990-es évek előtt alig-alig volt lényegi kritéri­uma az anyagok publikálásának.

24 Az Európán kívüli világ historiográfiáját az „ami még nem elég fejlett" és „ami hiányzik" jellemzi, mutat rá Dipesh Chakrabarty in: Postcoloniality and the Artifice of History: Who Speaks for 'Indian' Pasts? (1992), 1-26. Érdemes viszont rámutatni, hogy a Subaltern Studies projekt (amiben Chakrabarty részt vett) sem tudta megkerülni ezt a problémát. A projektet így harangozták be: „A gyarmati India historiográfiájának az volt a központi problémája, hogy nem sikerült nemzetté válni, amit a burzso­ázia és a munkásság gyengeségével magyaráztak, ami nem tudta legyőzni a gyarmatosítókat és kivívni egy győztes, klasszikusan tizenkilencedik századi polgári-demokratikus forradalmat". Guha (1988), 37-43, 43. Ez a „problematika", noha Komintern-frazeológiát követ, valójában nyugati toposz. Chandavarkar 1997, 177-196, 182.

25 Eredetileg tanulmányok voltak: Studien zur Entwicklungsgeschichte des nordamerikanischen Proletariats (1905), 210-36, 308-46, 556-611; egy évvel később jelent meg a könyv: Warum gibt es in den Vereinigten Staaten keinen Sozialismus? (1906). 1922 nagyon termékeny éve volt az explicite összehason­lító munkástörténet-írásnak. Lásd: Bötcher 1922; Bull 1922; Montgomery 1922. Még régebbi a munkások életkörülményeinek összehasonlítása. Lásd például: Kindermann 1896 (a német és amerikai üvegmunkásokról).

Kiterjedtebb bibliográfiáról az összehasonlító munkástörténetről lásd: Multiple Country Surveys of West European Labour History, in: van Voss és van der Linden 2002, 186-90, és van der Linden 1998, 117-45.

26 Hogy lehetséges jól működő levéltárat létrehozni szerényebb anyagi eszközök­kel is, arra bizonyíték a V.V. Giri National Labour Institute az indiai Noidában.

27 Részletesebben lásd a Workers of the World c. könyvem második fejezetét.

28 883-ban a lázadás elbukott.

29 Az IWW modelljéhez lásd: Burgman 1996; Olssen 1988; Philips 1978, 122-38; Simon 1946, 38-59; van der Walt 1999, 5-30. Az 1911-es sztrájkhoz lásd: van der Linden 2003, 334-36.

30 A hatás közvetetten is propagálható a média segítségével, vagy pedig más­képpen, közvetlenül. Az utóbbira jó példák az iráni bevándorló munkások, akik rendszeresen jártak dolgozni Dél-Oroszországba. Az 1920-as évek elején a szakszervezetek gyorsabban fejlődtek Irán északi és északnyugati részein, mint máshol, „az Oroszországhoz való közelségnek" köszönhetően. Ladjevardi 1985, 8.

Irodalom

Adeoye, A.O. 1992: Understanding the Crisis in Modern Nigerian Historiography, History in Africa, 19, 1 -11.

Alexander, Robert J. 1957: Communism in Latin America. New Brunswick, Rutgers University Press

Alexander, Robert J. 1969: The Communist Party of Venezuela. Stanford, Hoover Institution Press

Amin, Shahid 1984: Sugarcane and Sugar in Gorakpur. An inquiry into Peasant Production for Capitalist Enterprise in Colonial india. Delhi, Oxford University Press

Arendt, Hannah 1958: The Human Condition. Chicago, Chicago University Press

Arrighi, Giovanni Kenneth Barr, and Shuji Hisaeda 1997: The Transformation of Business Enterprise, in: Giovanni Arrighi and Beverly J. Silver (szerk.): Chaos and Governance in the Modern World System. Minneapolis – London, University of Minnesota Press, 97-150.

Atabaki, Touraj 2003: Disgruntled Guests: Iranian Subaltern on the Margins of the Tsarist Empire, International Review of Social History, 48, 401-26.

Atabaki, Touraj és Marcel van der Linden (szerk.) 2003: Twentieth-Century Iran: History from Below, International Review of Social History, 48, 353-455.

Bahl, Vinay 2000: Situating and Rethinking Subaltern Studies for Writing Working-Class History, in: Arif Dirlik, Vinay Bahl és Peter Gran (szerk.), History after the Three Worlds. Post-Eurocentric Historiographies. Lanham et al.: Rowman & Littlefield, 85-124.

Behal, Rana -van der Linden, Marcel (szerk.) 2007: India's Labouring Poor: His­torical Studies c. 1600-c. 2000. Delhi, Foundation Books.

Binder, Leonard 1986: The Natural History of Modernization Theory, Comparative Studies in Society and History, 28, 1, 3-33.

Blaut, James 1993: The Colonizer's Model of the World. New York, The Guilford Press

Bonner, Philip 1994: New Nation, New History: The History Workshop in South Africa, 1977-1994, The Journal of American History, 81, 3, 977-85.

Bonner, Philip, Jonathan Hyslop és Lucien van der Walt (szerk.) 2007: Trans­national and Comparative Perspectives on Southern African Labour History, African Studies, 66 (különszám), 2-3, 137-385.

Bose, Sanat 1985: Indian Labour and Its Historiography in Pre-Independence Period, Social Scientist (New Delhi), 143, 3-10.

Bötcher, Hans 1922: Zur revolutionären Gewerkschaftsbewegung in Amerika, Deutschland und England. Eine vergleichende Betrachtung. Jena, Gustav Fischer

Bozzoli, Belinda 1990: Intellectuals, Audiences and Histories: South African Experi­ences, 1978-88, Radical History Review, 46-47, 237-63.

Braunthal, Julius 1961-1971: Geschichte der Internationale. 3 kötet. Hanover, Dietz

Brody, David 1993: Reconciling the Old Labor History and the New, Pacific Histori­cal Review, 62, 1 -18.

Brody, David 1979: The Old Labor History and the New: In Search of an American Working Class, Labour History, 20, 111-26.

Bücher, Karl 1906: Die Entstehung der Volkswirtschaft. Vorträge und Versuche. Tübingen, H. Laupp'sche Buchhandlung

Bull, Edvard 1922: Den Skandinaviske Arbeiderbevegelse 1914-1920. Kristiania, Det Norske Arbeiderparti

Burgman, Verity 1996: Revolutionary Industrial Unionism. The IWWin Australia. Melbourne, Cambridge University Press

Callahan, Kevin 2000: 'Performing Inter-Nationalism' in Stuttgart in 1907: French and German Socialist Nationalism and the Political Culture of an International Socialist Congress, International Review of Social History, 45, 51-87.

Castoriadis, Cornelius 1987: The Imaginary Institution of Society. Cambridge, Polity Press

Chakrabarty, Dipesh 1989: Rethinking Working Class History: Bengal, 1890-1940. Princeton, Princeton University Press

Chakrabarty, Dipesh 1992: Postcoloniality and the Artifice of History: Who Speaks for 'Indian' Pasts?, Representations, 37, 1-26.

Chandavarkar, Rajnarayan 1994: The Origins of Industrial Capitalism in India: Business Strategies and the Working Classes in Bombay, 1900-1940. Cam­bridge, Cambridge University Press

Chandavarkar, Rajnarayan 1997: 'The Making of the Working Class': E.P. Thomp­son and Indian History, History Workshop Journal, 43, 177-96.

Chandavarkar, Rajnarayan 1998: Imperial Power and Popular Politics: Class, Resistance and the State in India, c.1850-1950. Cambridge, Cambridge Uni­versity Press

Chandler Jr., Alfred D. and Bruce Mazlish (szerk). 2005: Leviathans. Multinational Corporations and the New Global History. Cambridge, Cambridge University Press

Chesneaux, Jean 1962: Le mouvement ouvrier en Chine de 1919 ä 1927. Paris, Mouton

Chesneaux, Jean 1963: Perspectives des études d'histoire contemporaine chinoise, Archív Orientálni, 31, 310-20.

Chesneaux, Jean 1968: The Chinese Labour Movement 1919-1927. Stanford, Stanford University Press

Clarke, Marjorie Ruth 1934: Organised Labour in Mexico. Chapel Hill, University of North Carolina Press; reprint: New York, Russell & Russell, 1973

Cobley, Alan 2001: Does Social History Have a Future? The Ending of Apartheid and Recent Trends in South African Historiography, Journal of Southern African Studies, 27, 613-25.

Cohen, G. A. 1978: Karl Marx's Theory of History: A Defence. Oxford, Clarendon Press

Cole, G.D.H. 1956: The Second International 1889-1914. 2 kötet. London, Macmillan

Colotti-Pischel, Enrica -Robertazzi, Chiara 1968: L'Internationale Communiste et les problémes coloniaux, 1919-1935. Paris, Mouton

Das, Rajani Kanta 1923a: Factory Labour in India. Berlin and Leipzig, W. de Gruyter & Co.

Das, Rajani Kanta 1923b: Factory Legislation in India. With an Introduction by John R. Commons. Berlin and Leipzig: W. de Gruyter & Co.

Das, Rajani Kanta 1923c: The Labour Movement in India. Berlin and Leipzig, W. de Gruyter & Co.

Davies, Robert W. 1989: Soviet History in the Gorbachev Revolution. Basingstoke, Macmillan

Dibua, J. I. 1997: The Idol, Its Worshippers, and the Crisis of Relevance of Historical Scholarship in Nigeria, History in Africa, 24, 117-137.

Dirlik, Arif 2006: Workers, Class, and the Socialist Revolution in Modern China, in: Lucassen 2006, 373-395.

Eckert, Andreas 1999: Geschichte der Arbeit und Arbeitergeschichte in Afrika, Archiv für Sozialgeschichte, 39, 502-30.

Falola, Toyin 1981: Trends in Nigerian Historiography, Transafrican Journal of History, 10, 96-112.

Febvre, Lucien 1950: How Jules Michelet Invented the Renaissance, in: Peter Burke (szerk.): A New Kind of History. From the Writings of Febvre. London, Routledge & Kegan Paul, 1973, 258-267.

French, John D. 2000a: Latin American and International Working Class History on the Brink of the 21st Century: Points of Departure in Comparative Labour Studies, Development and Society [Seoul National University], 29, 2, 137-163.

French, John D. 2000b: The Latin American Labor Studies Boom, International Review of Social History, 45, 279-308.

Freund, Bill 1984: Labour and Labour History in Africa: A Review of the Literature, African Studies Review, 27, 2, 1-58.

Fry, Eric 1999: The Labour History Society (ASSLH): A Memoir of its First Twenty Years, Labour History, 77, 83-96.

Gabaccia, Donna 1997: The 'Yellow Peril' and the 'Chinese of Europe': Global Perspectives on Race and Labor, 1815-1930, in: Jan Lucassen and Leo Lucas­sen (szerk.): Migration, Migration History, History. Berne, Peter Lang, 177-196.

Glassman, Jonathan 1991: The Bondsman's New Clothes: The Contradictory Consciousness of Slave Resistance on the Swahili Coast, Journal of African History, 32, 2, 277-312.

Gluck, Carol 1978-79: The People in History: Recent Trends in Japanese Historio­graphy, Journal of Asian Studies, 38, 25-50.

Goldenberg, Boris 1971: Kommunismus in Lateinamerika. Stuttgart: Kohlhammer.

Guha, Ranajit 1988: On Some Aspects of the Historiography of Colonial India, in: Ranajit Guha és Gayatri Chakravorty Spivak (szerk.), Selected Subaltern Studies. New York, Oxford University Press, 37-43.

Guillaume, James 1905-1910: L'Internationale: documents et souvenirs (1864­1878). 4 kötet. Paris, Société nouvelle de librairie et d'édition.

Gupta Ranajit Das 1994: Labour and Working Class in Eastern India. Studies in Colonial History. Calcutta, K. P. Bagchi & Co.

Gupta, Ranajit Das 1996: Indian Working Class and Some Recent Historio-graphical Issues, Economic and Political Weekly, 31, 8, L27-L31.

Heer, Nancy Whittier 1971: Politics and History in the Soviet Union. Cambridge, Harvard University Press

Hennock, E. P. 1993: Lessons from England: Lujo Brentano on British Trade Unionism, German History, 11, 141-160.

Hira, Sandew 1982: Van Priary tot en met de Kom. De geschiedenis van het verzet in Suriname, 1630-1940. Rotterdam, Futile

Hobsbawm, Eric J. 1964: Labouring Men: Studies in the History of Labour. London, Weidenfeld and Nicolson

Hutchison, T.W. 1973: The 'Marginal Revolution' and the Decline and Fall of Eng­lish Classical Political Economy, in: R.D. Collison Black, A.W. Coats and D.W. Goodwin (szerk), The Marginal Revolution in Economics: Interpretation and Evaluation. Durham, Duke University Press, 1973. 176-202.

Jayawardena, Chandra 1980: Culture and Ethnicity in Guyana and Fiji, Man, New Series, 15, 3, 430-450.

Jie-Hyun, Lim 2002: From Hard History to Soft History: Cultural Histories of the Korean Working Class, International Labour and Working-Class History, 61, 169-172.

Joshi, Chitra 2002: Lost Worlds of Labour. Culture and Community in North India. Delhi, Permanent Black

Kaiwar, Vasant 2004: Towards Orientalism and Nativism: The Impasse of Subaltern Studies, Historical Materialism, 12, 2, 189-247.

Kazuo, Nimura (1997): The Ashio Riot of 1907. A Social History of Mining in Japan. Edited by Andrew Gordon. Transl. Terry Boardman and Andrew Gordon. Durham, NC: Duke University Press

Kindermann, Carl (1896): Zur organischen Güterverteilung. II. Die Glasarbeiter Deutschlands und der Vereinigten Staaten von Amerika in ihrer allgemeinen materiellen Lage. Leipzig: Duncker & Humblot

Kolchin, Peter (1987): Unfree Labour. American Slavery and Russian Serfdom. Cambridge, MA: Belknap Press

Konrad, Helmut 1994: Die Krise überwunden. Die Linzer Konferenzen der ITH gehen ins vierte Jahrzehnt, Internationale wissenschaftliche Korrespondenz zur Geschichte der deutschen Arbeiterbewegung, 30, 575-578.

Kozik, Zenobiusz 1990: Research into the History of the Working Class Movement in Poland in the Years 1945-1987, in: Marian Leczyk (szerk.), La science historique polonaise dans l'historiographie mondiale. Wroclaw, Wydawnictwo Polskiej Akademii Nauk, 421-47.

Kreiser, Klaus 1981: Der japanische Sieg über Russland (1905) und sein Echo unter den Muslimen, Die Welt des Islams, 21, 209-239.

Krueger, Thomas A. 1971: American Labor Historiography, Old and New: A Review Essay, Journal of Social History, 4, 277-285. Ladjevardi, Habib 1985: Labor Unions and Autocracy in Iran. Syracuse, New York, Syracuse University Press

Legassick, Martin 2002: The Past and Present of Marxist Historiography in South Africa", Radical History Review, 82, 111-130.

Leutner, Mechtild 1996: Sozialgeschichte in der VR China: Modernisierungs­paradigma statt Marxismus?, Berliner China-Hefte, 11, 47-63.

Lewis, Jon (1990): South African Labor History: A Historiographical Assessment, Radical History Review, 46-47, 213-35.

Linebaugh, Peter – Rediker, Marcus 2000: The Many-Headed Hydra. Sailors, Slaves, Commoners, and the Hidden History of the Revolutionary Atlantic. Boston, Beacon Press

Lipset, Seymour Martin 1983: Radicalism or Reformism: The Sources of Working Class Politics, American Political Science Review, 77, 1-18.

Lora, Guillermo 1967-70: Historia del movimiento obrero boliviana. 3 kötet. La Paz, Editorial Los Amigos del Libre

Lucassen, Jan 2006 Writing Global Labour History c. 1800-1940: A Historiography of Concepts, Periods and Geographical Scope, in: uő (szerk.), Global Labour History. A State of the Art. Bern, Peter Lang, 2008. 39-89.

Lucassen, Jan (Fall 2004): A Multinational and its Labor Force: The Dutch East India Company, 1595-1795, International Labor and Working-Class History, 66, 12-39.

Luxemburg, Rosa (1985): Einführung in die Nationalökonomie, in: Luxemburg, Gesammelte Werke, vol. 5. Berlin: Dietz, 524-778.

Martin, Cheryl English (1996): Governance and Society in Colonial Mexico: Chihuahua in the Eighteenth Century. Stanford, CA: Stanford University Press.

Marx, Karl (1976): Capital, vol. I, trans. Ben Fowkes. Harmondsworth: Penguin

Mathias, Regine (1978): Industrialisierung und Lohnarbeit. Der Kohlebergbau in Nord-Kyushu und sein Einfluss auf die Herausbildung einer Lohnarbeiterschaft. Vienna: Beiträge zur Japanologie, vol. 15.

Mazour, Anatole G. és Herman E. Bateman (March 1952): Recent Conflict in Soviet Historiography, Journal of Modern History, 24, 1, 56-68.

McInnes, Neil (1967): The Labour Movement, in: The Impact of the Russian Revolution 1917-1967. The Influence of Bolshevism on the World outside Russia. London: Oxford University Press

McVey, Ruth Thomas (1965): The Rise of Indonesian Communism. Ithaca, NY: Cornell University Press

Mill, John Stuart (1869): Thornton on Labour and Its Claims [a review of W.T. Thornton, On Labour, Its Wrongful Claims and Rightful Dues, Its Actual Present and Possible Future. London, Fortnightly Review, May 1869, reprinted in Mill, Collected Works, vol. 5, 631-68.

Mintz, Sidney W. (1986): Sweetness and Power. The Place of Sugar in Moden History. New York: Penguin

Mohapatra, Prabhu (2003): The Hosay Massacre of 1884: Class and Community among Indian Immigrant Labourers in Trinidad, in: Arvind N. Das and Marcel van der Linden (szerk.), Work and Social Change in Asia. Essays in Honour of Jan Breman. New Delhi: Manohar, 187-230.

Montgomery, Bo-Gabriel de (1922): British and Continental Labour Politics. The Political Labour Movement and Labour Legislation in Great Britain, France and the Scandinavian Countries, 1900-1922. London: Kegan Paul, Trench, Trubner & Co.

Nair, Janaki (1998): Miners and Millhands. Work, Culture and Politics in Princely Mysore. New De ArbeiterInnengeschichte: Sage.

Nairn, Tom (1977): The Break-Up of Britain. Crisis and Neo-Nationalism. Second, Expanded Edition. London and New York: Verso

Neurath, Otto (1981): Grundlagen der Sozialwissenschaften, in: uő: Gesammelte Schriften. Edited by R. Haller and H. Rutte. Vienna: Holder – Pichler – Tempsky.

Niederhauser, Emil (1987): Die marxistische Geschichtswissenschaft in Ost­europa, Österreichische Osthefte, 29, 147-57.

Nisbet, Robert (1971): Ethnocentrism and the Comparative Method, in: A. R. Desai (szerk.), Essays on Modernization of Underdeveloped Societies. Bombay: Thacker & Co, 1. kötet, 95-114.

Olssen, Erik (1988): The Red Feds. Revolutionary Industrial Unionism and the New Zealand Federation of Labour 1908-1914. Oxford

Palmer, Bryan D. (1994): E. P. Thompson. Objections and Oppositions. London and New York: Verso

Parmer, J. Norman (1960): Colonial Labour Policy and Administration. A History of Labour in the Rubber Plantation Industry in Malaya, c. 1910-1941. Locust Valley, NY: Association for Asian Studies

Patmore, Greg (May 2002): The Right Wing Won't Write – Labour History in 1962, Labour History, 82, vii-ix.

Perry, Elizabeth (March 1994): Shanghai's Strike Wave of 1957, China Quarterly, 137, 1-27.

Philips, John (1978): The South African Wobblies: The Origin of Industrial Unions in South Africa, Ufahamu, 8, 3, 122-38.

Pohl, Manfred (1976): Die Bauernpolitik der Kommunistischen Partei Japans, 1922-1928. Hamburg: Mitteilungen der Gesellschaft für Natur- und Völkerkunde Ostasiens, vol. 62

Popovic, Alexandre (1976): La Révolte des esclaves en Iraq au IIIe/IXe siécle. Paris: P. Geuthner

Popovic, Alexandre (1993): Al-Mukhtara, The Encyclopaedia of Islam. New Edi­tion, vol. VII. Leiden: Brill

Popovic, Alexandre (2002): Al-Zandj. 2. The Zandj Revolts in 'Irak, The Encyclo­paedia of Islam. New Edition, vol. XI. Leiden: Brill, 445-6.

Prakash, Gyan (1990): Bonded Histories: Genealogies of Labour Servitude in Colonial India. Cambridge: Cambridge University Press

Rader, Benjamin G. (1966): The Academic Mind and Reform: The Influence of Richard T. Ely in American Life. Lexington: University of Kentucky Press

Rediker, Marcus (1987): Between the Devil and the Deep Blue Sea. Merchant Seamen, Pirates, and the Anglo-American Maritime World, 1700-1750. Camb­ridge: Cambridge University Press

Reis, João José (1997): The Revolution of the Ganhadores: Urban Labour, Ethnicity and the African Strike of 1857 in Bahia, Brazil, Journal of Latin Ame­rican Studies, 29, 355-93.

Rodney, Walter (1970): A History of the Upper Guinea Coast, 1545-1800. Oxford: Clarendon Press

Rodney, Walter (1981): A History of the Guyanese Working People, 1881-1905. Baltimore, MD: Johns Hopkins University Press

Rogers, James E. Thorold (1884): Six Centuries of Work and Wages. London: Swan & Sonnenschein

Samad, Yunas és Kamran Asdar Ali (Fall 2000): Labour in Pakistan, International Labour and Working-Class History, 58, 314-17. Scalapino, Robert A. (1967): The Japanese Communist Movement, 1920-1966. Berkeley

Scalapino, Robert A. (1983): The Early Japanese Labour Movement. Labour and Politics in a Developing Society. Berkeley, CA: Center for Japanese Studies.

Scalapino, Robert A. és Chong-Sik Lee (1972): Communism in Korea. Berkeley: University of California Press

Schuler, Monica (1991): Akan Slave Rebellions in the British Carribean, in: Hilary Beckles and Verene Shepherd (szerk.), Caribbean Slave Society and Economy: A Student Reader. Kingston and London, 373-86.

Sen, Samita (1999): Women and Labour in Late Colonial India: The Bengal Jute Industry. Cambridge: Cambridge University Press

Sheehan, James J. (1966): The Career of Lujo Brentano: A Study of Liberalism and Reform in Imperial Germany. Chicago: University of Chicago Press

Simeon, Dilip (1995): The Politics of Labour under Late Colonialism: Workers, Unions and the State in Chota Nagpur, 1928-1939. Delhi: Manohar

Simon, Fanny S. (1946): Anarchism and Anarcho-Syndicalism in South America, Hispanic American Historical Review, 26, 38-59.

Sohrabi, Nader (1994-5): Historicizing Revolutions: Constitutional Revolutions in the Ottoman Empire, Iran and Russia, 1905-1908, American Journal of Sociology, 100, 1383-1447.

Sokolov, Andrei (2006): The Drama of the Russian Working Class and New Perspectives for Labour History in Russia, in: Lucassen, Global Labour History, 397-452.

Sombart, Werner (1893): Studien zur Entwicklungsgeschichte des italienischen Proletariats, Archiv für soziale Gesetzgebung und Statistik, 6, 177-258.

Sombart, Werner (1905): Studien zur Entwicklungsgeschichte des nordameri­kanischen Proletariats, Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik, 21, 210-36, 308-46, 556-611.

Sombart, Werner (1906): Warum gibt es in den Vereinigten Staaten keinen Sozialismus? Tübingen: Mohr

Sombart, Werner (1976): Why Is There No Socialism in the United States?, trans. Patricia M. Hocking and C. T. Husbands. London, Macmillan

Stein, Lorenz (1842): Der Socialismus und Communismus des heutigen Frank­reichs. Ein Beitrag zur Zeitgeschichte. Leipzig: Wigand

Steiner, Herbert (1981): Internationale Tagung der Historiker der Arbeiter­bewegung, in: Isabella Ackerl, Walter Hummelberger, and Hans Mommsen (szerk.), Politik und Gesellschaft im alten und neuen Österreich: Festschrift für Rudolf Neck zum 60. Geburtstag. Munich: Oldenbourg, vol. II, 351-58.

Suret-Canale, Jean (1964): LAfrique noire – l'ére coloniale. Paris: Editions Sociales

Taksa, Lucy (2006): What's in a Name? Labouring Antipodean History in Oceania, in: Lucassen, Global Labour History, 335-71.

Thompson, E. P. 1994: Making History. Writings on History and Culture. New York: The New Press

Tugan-Baranovskii, Mikhail I. 1970: The Russian Factory in the Nineteenth Century. Transl. from the 3rd Russian Edition by Arthur Levin and Clara Levin. Homewood, American Economic Association [Orosz eredeti: Russkaia fabrika v proshlom i nastojashchem, Szentpétervár, 1898]

Valenzuela, Luis 2001: Copper: Chilean Miners – British Smelters in the Mid-Nineteenth Century, in: Prodromos Panayiotopoulos and Gavin Capps (szerk.): World Development. An Introduction. London, Pluto Press, 173-80.

van der Linden, Marcel (1988): Internationalism in the Labour Movement, 1830­1940: Fragments of a Bibliography, in: Frits L. van Holthoon és Marcel van der Linden (szerk.), Internationalism in the Labour Movement, 1830-1940. Leiden: Brill, 1988, vol. II, 624-54.

van der Linden, Marcel (1998): A Bibliography of Comparative Labour History, in: Jim Hagan and Andrew Wells (szerk.), Australian Labour and Regional Change. Essays in Honour of R.A. Gollan. Rushcutters Bay, NSW: Halstead Press, 117-45.

van der Linden, Marcel (2003): Transport Workers' Strike, Worldwide 1911, in: Neil Schlager (ed.), St. James Encyclopedia of Labor History Worldwide. Major Events in Labor History and Their Impact. 2 vols. Detroit: Thomson & Gale, vol. II, 334-36.

van der Linden, Marcel (2008): Workers of the World. Essays toward a Global Labor History. Leiden and Boston, Brill

van der Walt, Lucien (1999): The Industrial Union is the Embryo of the Socialist Commonwealth': The International Socialist League and Revolutionary Syn­dicalism in South Africa, 1915-1920, Comparative Studies of South Asia, Africa and the Middle East, 19, 1, 5-30.

van Onselen, Charles (1976): Chibaro: African Mine Labour in Southern Rhodesia. Johannesburg: Ravan Press

van Voss, Lex Heerma – van der Linden, Marcel (szerk.) 2002: Class and Other Identities. Gender, Religion and Ethnicity in the Writing of European Labour History. New York, Berghahn Books

Varma, Nitin 2007: Chargola Exodus and Collective Action in the Colonial Tea Plantatons of Assam, SEPHIS e-magazine [http://sephisemagazine.org/issues/vol._3_2.pdf], 2, 34-37.

Zarnowska, Anna (2004): Workers, Women, and Social Change in Poland, 1870-1939. Aldershot, Ashgate Variorum

Zwahr, Hartmut 1978: Zur Konstituierung des Proletariats als Klasse. Struktur­untersuchungen über das Leipziger Proletariat während der industriellen Revolution. Berlin: Akademie-Verlag


Forradalmi konzervativizmus. Marx kontra Marx.

Étienne Balibar: Marx filozófiája. (Radikális gondolkodók) Budapest, Typotex Kiadó, 2012.

„…ne fecsegj az elveidről, hanem cselekedj azok szerint […] Ha csak magát a magyarázatot csodálom, akkor filozófus helyett grammatikus lettem […] A filozófia első és legfontosabb része az, amely a bölcseleti tanok gyakorlati alkalma­zásáról szól." (Epiktétosz)

Az első számú hazai filozófus (a Magyar Tudományos Akadémia Fi­lozófiai Kutatóintézetének igazgatója) a minap úgy nyilatkozott, hogy Marxnak nincs önálló filozófiája. A világhírű Althusser-követő, Étienne Balibar viszont könyvet írt Marx filozófiája címmel. Ezek szerint Balibar ebben a kérdésben tudatlan. A másik lehetőség, hogy tájékozott abban, amiről megnyilatkozik: tanulmányozta a témát, amelyről véleményt mond.

Szakmai és politizáló berkekben szokásos volt egykoron a „Marx kontra marxizmus" megközelítés (vö. például J. I. Löwenstein Marx contra Marxismus című műve [Tubingen, J. C. B. Mohr Verlag, 1970]). A hatvanas években divatba jött a marxi nézetek és a hivatalos (intéz­ményesült) marxizmus szembeállítása. Balibar könyve alapvetően arra vállalkozik, hogy – precíz filológiai vizsgálódással – Marxtól különböz­tesse meg Marxot. Azokra a gondolati csomópontokra koncentrál, ahol a következetes kíváncsiskodás egyfajta „Marx kontra Marx"-ba ütközik bele. Másként fogalmazva: azzal próbál szembenézni, hogy milyen ko­rábbi (huszonévesen vallott) nézeteivel való viaskodások során alakítja ki Marx saját egységes szemléletmódját. (Megjegyzendő: az olvasónak számolnia kell azzal, hogy a szerző nem szigorúan a kronológiát követi. Az egyes problémakörökre összpontosít, és a marxi nézeteket elsődle­gesen logikailag-funkcionálisan rendszerezi.)

1. Kontra „filozófusok"

A könyv gondolati kiindulópontja a sokat idézett 11. Feuerbach-tézis 1845-ből: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk." A megfogalmazásból kitűnik, hogy Marx nem tud azonosulni az általa hivatkozott filozófusok tevékenységé­vel. Mindamellett az elutasítás nyitva hagyja az alternatívát: azért, mert teljesen elhibázottnak, vagy azért, mert kevésnek, túlságosan szűknek ítéli a feladatvállalásukat. Konkrétabban: a filozófia tagadásának vagy újrafogalmazásának programjáról van szó?

Balibar válasza nem kategorikus. Elemzése különböző irányokba is elindul, aminek egyik oka lehet, hogy a filozófusok gyakorlatának kritikáját kiterjeszti: egyáltalában a filozófia kritikájaként érti.

„Forradalom kontra filozófia" – fogalmaz Balibar. Az emberek lázadó gyakorlata a filozófia ellentéte. Az érdemi bírálat területe nem a tudat, hanem a történelem. Vagy-vagy: a forradalom és a filozófia között nincs középút. (A forradalom a hagyományos filozofálás határa: egyértelmű, egyszólamú – szemben az értelmezések sokféleségével, nyitottságá­val.) A negyvenes évek közepén Marx általános társadalmi válságot vél tapasztalni, amiből a forradalom közelségére következtet. Úgymond, azonnali társadalmi átmenet lehetséges: bármikor megkezdhető és permanenssé tehető a forradalom. (Zárójelben. Ezt az értelmezést né­miképp árnyalja A német ideológia ismert megállapítása: a kapitalizmus meghaladásának konkrét történelmi előfeltételei vannak.)

Marx életműve a modern kor legjelentősebb antifilozófiája – írja Balibar. (Tehát nem filozófia.) Beszédmódja a filozófiát el nem érő és azon túli tartományok között mozog. (Tehát nem filozófia.) Ugyanakkor Balibar szerint a marxi fordulat a korlátok közé szorított filozófia kiszabadítása. A filozófia terepének, kérdéseinek, céljának áthelyezése. (Tehát filozófia, de másképp. Mondhatni, a hagyományos bölcselettől megkülönböztetett, azzal szembeállított posztfilozófiai bölcselet.)

Balibar formailag (nyelvileg!) mindvégig nyitva hagyja a „filozófia – nem filozófia" dilemmát. Tartalmilag azonban arról szól a könyv, amit a címe ígér: a marxi filozófiáról.

Közbevetés. Ha jobban belegondolunk: az idézett Feuerbach-tézis az értelmezés filozófiája és a megváltoztatás filozófiája közötti polémiaként is olvasható. A Minerva baglyaként felfogott filozófia nem egyidejű a valósággal, hanem csak arra képes, hogy újra meg újra utánaeredjen. Amire a tézis rámutat: miközben a filozófusok gyanútlan magabiztos­sággal értelmezgetik a világot, addig mások azt rendre megváltoztatják – amiről az értelmező filozófia mindig lemarad. De vajon így maga a filozófia maradt-e le a valóságról? A filozófiának szükségképpen csak követő, kísérő státusza lehet? Nem létezhet olyan filozófia, amelynek a beavatkozás, az átalakítás a fő programja? Amely az értelmezés filozófiáját nem elutasítani akarja, hanem kiegészíteni, és helyébe a világ értelmezéséből kiinduló, azt magába integráló „megváltoztatás" filozófiáját állítaná? Mintha már a Tézisek is valami ilyesfélére utalna: „a világi alapzatot kell tehát magamagában mind ellentmondásában megérteni, mind pedig gyakorlatilag forradalmasítani". Az itt programként megnevezett gyakorlati materializmus a korábbi irányzatoknak egyfajta szintézise: a filozófiai idealizmus (eszmei aktivitás) és szemlélődő mate­rializmus ellentétének meghaladása. Cselekvő filozófia, amelynek részei (pontosabban folyamatának – későbbi kifejezésekkel megjelölt – fázisai): gyakorlati (azaz cselekvésre orientált) elmélet, valamint elméleti (azaz elméletileg alátámasztott) gyakorlat.

A gyakorlati materializmus programja azon a felismerésen nyugszik, hogy az emberi viselkedésnek nem a tudat, az ismeretek a legátfogóbb végső meghatározói. A filozófia nem szűken az értelemhez, hanem tá­gabban a léthelyzetekhez, így a velük összefüggő elméleti és gyakorlati érdekekhez (ezért meghatározott értelemhez!) kötődik. Ily módon a raci­onalitás kérdése is a gondolkodásnál szélesebb keretek közé helyeződik: kinyílik a cselekvésig.

2. Kontra fogalmi bálványok

Amikor megfeledkezünk valamely eszme vagy általánosítás eredetéről – mutat rá Balibar -, úgy teszünk, „mintha saját jogon létezne az eszmék világmindenségében (»a Szabadság, az Igazság, az Emberiség, a Jog«)" és bálványokként tiszteljük ezeket az elvont képzeteket.

A pusztán értelmező filozófia kritikájának Marxnál olyan – általa is használt, illetve képviselt – absztrakt filozófiai fogalmak és eszmék „es­nek áldozatul", mint elidegenülés, emberi lényeg, elméleti humanizmus. Helyükbe materialisztikus tapasztalati tartalmak lépnek. „Ez az »elidege-nülés« – hogy a filozófusok számára érthetően fejezzük ki magunkat…"

ironizál Marx. Megtörténik korábbi nézőpontjának radikális áthelyezé­se: Az emberi lényeg a maga valóságában nem valamilyen általános, amely alá besorolódnak az egyéni különbségek, hanem „a társadalmi viszonyok összessége". (Egy jellegzetes idézet, amely jól tükrözi az új szemléletmódot: „A tulajdon […] csak az érintkezésben – és a dologhoz való jogtól függetlenül – válik valóságos tulajdonná /viszony ez, amelyet a filozófusok eszmének neveznek/".) Az elméleti humanizmus spekulatív filozófiai antropológiáját kiszorította a történeti antropológia. Az eszmei-­etikai kommunizmusokkal való foglalkozást felváltotta a gyakorlati moz­galomra való koncentrálás.

Közbevetés. Jól mutatja ennek a változásnak a fontosságát, hogy a következő csaknem fél évtizedben Marx milyen nagy energiát fektet a német utópikus szocializmus (az úgynevezett „igazi szocializmus") bírá­latába. Cikkek, pamfletek, elemzések sorozatában – Engelsszel együtt – újra meg újra visszatér a témára. Valószínűleg azért is, mert érvelése egész irányultságának átalakulása azt a szakítást is kifejezi, amely mind saját korábbi munkatársaival (Bruno Bauer, Arnold Ruge, Moses Hess), mind egyes írásainak (főleg a Gazdasági-filozófiai kéziratok) szóhasz­nálatával, illetve szemléletével bekövetkezik.

Az „igazi szocialisták" jellegzetes módszere: a konkrét különbségek elfedése azzal, hogy beolvasztják valamilyen elvont általánosba. Az em­beri nembe (nembeliségbe), az ember lényegébe, az ember fogalmába. A valóságosan létező egyének helyébe „az ember" – egyébként szer­zőnként eltérő tartalmú – eszményképét állítják. Az „emberi társadalom" különböző ideáljaira hivatkoznak. Az „emberi ember" stb. nevében való agitációval gondolnak túllépni „az ember elidegenült lényegén". Marx leszögezi: „az »ember lényegének« birodalma" valójában az álmok birodalma, az „emberiség", „humanitás", „emberi nem" „vallásosan-­fellengzős" ködképe.

Az „igazi szocialisták" ismételten ostorozott eljárása: valamilyen – a konkrét egyének feletti – humanizmusban eltekintenek a tényleges társadalmi ellentétektől. „A humanizmusban mármost feloldódnak az összes névviták [.] Emberek vagyunk" – idéz Marx az egyik írásból, és kifigurázva kommentálja ennek absztrakciós technikáját: „Mivégre emberek, mivégre vadállatok, mivégre növények, mivégre kövek? Tes­tek vagyunk!" „A kommunizmus […] – fogalmaz – nem elvekből indul ki, hanem tényekből."

3. Kontra „általános"

Az ifjú Marx a hegeli hagyományt követve olyan partikularitások feletti „általánost" keres a maga korában, amely nem valamely társadalmi csoport részleges, különös érdekét, hanem az összesség érdekeit jele­níti meg, képviseli. Eleinte a független szócsőnek tekintett sajtóban véli ezt megtalálni, de materialista fordulata után kénytelen ezen túllépni. A Hegelnél erre a szerepre kiszemelt államhivatalnokokról kimutatja, hogy nem kizárólag az önzetlen hivatástudat vezérli őket: elsődlegesen „saját zsebre" dolgoznak. Ezzel a keresés iránya megfordul: az ön­zetlenség, érdekfelettiség eszmei általánosának primátusát felváltja a materiális érdekeltség primátusa. (Mint már korábban megfogalmazta: „a földön folytatódik a játék".) Így jut el az empirikus bérmunkássághoz, amely helyzetéből adódóan – markáns logikai összefüggést kiemelve – csak úgy emancipálhatja önmagát, ha egyúttal az egész társadalmat emancipálja. Ezért konkrét, különös osztályérdeke (volt már ilyen a tör­ténelemben!) egyidejűleg általános társadalmi érdekeket fejez ki. (Marx számára fontos módszertani összefüggés, hogy valamely általános érdek csak akkor lehet megalapozottan nem illuzórikus, ha a társadalmi realitásban gyökerezik: nem pusztán eszmeileg kitüntetett cél, hanem valamilyen különös érdek megvalósításának szükségképpeni mellékter­méke.) A proletariátus ennyiben valamiféle általános érdek empirikus, különös érdekben való megtestesüléseként, szociológiai értelemben vett hordozójaként kerül a képbe.

Miként „talált rá" Marx erre a – rómaiaktól átvett kifejezéssel – proleta­riátusnak nevezett társadalmi tényezőre? Egyrészt Engels irányította a figyelmét a munkásokra. Másrészt párizsi emigrációja során tapasztala­tilag is összetalálkozott a bérmunkássággal.

Megvalósítjuk (más fordításban: valóra váltjuk) a filozófia ígéreteit – hirdette annakidején Robespierre. 1843-ban még Marx is hasonlóképpen nyilatkozott az elméleti humanizmust képviselő (az általános emberi lényegre hivatkozó) filozófiával kapcsolatban. „Miként a filozófia a pro­letariátusban találja meg az anyagi, úgy a proletariátus a filozófiában találja meg a szellemi fegyvereit […] a proletariátus nem szüntetheti meg magát a filozófia megvalósítása nélkül." Később a filozófia megvalósítá­sára történő hivatkozás – értelemszerűen – elenyészik, de a társadalmi kiútnak (a világ forradalmi megváltoztatásának) a proletariátushoz való elméleti-szociológiai kapcsolása megmarad.

Az eszmei (önállóként felfogott) általánosra való alapozás helyébe az empirikus különösben megtestesülő általános érdek lépett.

Közbevetés. Marx ebben az időben olyan jellegzetesen liberális gon­dolkodókat, mint Bentham, Helvétius, Holbach a szocializmussal hoz összefüggésbe (ld. „A legkiválóbb külföldi szocialista írók könyvtárá"-nak tervezete). E meglepő besorolás magyarázata, hogy mindannyian megkér­dőjelezik a politikai értelemben vett általános érdeket. Álláspontjuk szerint kizárólag az egyéni érdekek reálisak; a közérdek, ha nem az egyéni érde­kek összegeződését jelenti, csupán elvont kifejezés. Ezért a társadalom szerveződését a személyes érdekeltségek együtthatásából magyarázzák.

4. Kontra elméleti-logikai szükségszerűség

A proletariátus egyaránt logikai és – ami Balibarnál többnyire a gyakorlati szinonimája – politikai fogalom. Logikai, amennyiben alávetett, tulajdon­nélküli helyzetén csak a fennálló rendszer felszámolásával tud változtatni. Politikai, amennyiben alávetett helyzetének megváltoztatása radikális aktivitást igényel tőle. (Ennek ellentéte a hagyományos, értelmező filo­zófia: politikai kibékülés a társadalmi valósággal.)

A bérmunkásság nem rendelkezik a saját létfeltételeivel: léte fenntar­tásának nem tulajdonosa. Idegen test a fennálló berendezkedésben: nem a magántulajdon, profit, patriotizmus, individualizmus elvei szerint él. Ezért rohamosan növekvő létszáma előrevetíti a rendszer szükség­szerű szétesését: puszta létezése – úgymond – a polgári társadalom felbomlásának kifejeződése. Ezt az elméleti megállapítást a munkások elégedetlenségének megtapasztalása („ipari lázadások") alátámasztani látszik: kitör a júniusi munkásfelkelés. A bukás után viszont a munkásság betagozódik a rendszerbe. Ezzel kihull a képből az azonnali forradalom alanya. A győztes kapitalizmuson Marx úgy vesz elégtételt, hogy megírja A tőké-t, amivel újraalapozza az elméletet – állapítja meg Balibar. Egyút­tal hozzáteszi: „A kapitalizmus története a szükségszerű ellehetetlenülése elnapolásainak története."

Egy szellemes fejtegetés a magánvaló és a magáértvaló osztály összemosásának elkerülésére – kihasználva a francia nyelv adta lehető­séget – bevezeti a bérmunkás ouvrier és a kapitalizmus felszámolásáért cselekvő prolétaire megkülönböztetését.

Mit csinál a szél, amikor nem fúj? Mit csinál a proletár, amikor nem „proletárkodik" (vagyis amikor cselekedeteiben nem az egész osztálya közös érdekeit és az összmozgalom hosszú távú érdekeit képviseli)? Amikor éppen nem „valósítja meg a filozófiát"? Ugyanazt, amit a szél. Semmit. Mivelhogy ilyenkor nem is létezik a gyakorlatban. Mivel csak szerepének betöltése, funkcionálása, azaz „proletárkodása" által válik létezővé. Különben puszta bérmunkás. Bérmunkásként pedig – mutat rá Balibar – csupán az őt alkalmazó tőke kelléke, munkáltatójához ha­sonlóan, a tőkeközösség nélkülözhetetlen tagja. A bérmunkástudattal szakítva, a tőkeközösségből – részlegesen vagy teljesen – kilépve teheti magát proletárrá.

Balibar fejtegetése kitér 1848, illetve 1871 „az elméletre végzetes" eseményeire. Vázolja a franciaországi munkásság 1848 utáni magatar­tásának Marxra tett hatását. A vereséget követő időben a munkásság feltűnően nem az elméletnek megfelelő (az elmélet által logikailag elvár­ható!) módon viselkedett. Így Marx kénytelen volt szembenézni a munká­sok passzivitásával (illetve azzal, hogy a szocialisták a bonapartizmust támogatják). Tehát konkrétan megtapasztalta a számára nem idegen összefüggést: az élethelyzet erősen befolyásolja az egyének tudatát és tényleges cselekedeteit. A konkrét, közvetlen élniakarás erősebbnek bi­zonyulhat az elméletben megfogalmazott – az egyes munkás által vallott (vagy akár neki teljesen ismeretlen) – történelmi hivatásnál.

Marxnál a proletariátus elméleti-történelmi feladatának primátusa helyébe az empirikusan létező bérmunkásság tanulmányozása (majd szervezése) lépett. Az elméleti-logikai szükségszerűségre való (kvázi teleologikus) hivatkozás elsőbbségét felváltotta az empirikus oksági fo­lyamatokra való alapozás: tendenciák felismerésére és kiszabadítására való törekvés.

5. Kontra forradalmi praxis

A Tézisek az elméletet a gyakorlati kritika, a forradalmi praxis elsőbb­ségére alapozta.

Az értelmiségnél „a »baloldal«, a »forradalom« és a »proletariátus« szent szavaival találtam szemben magam" – élcelődik mintegy száz év­vel később a polgári szociológus, Raymond Aron Az értelmiség ópiuma című könyvében. Azon gúnyolódik, hogy ezek az ideologikus kategóriák a ködösítés szolgálatában állnak: valójában elfedik a tapasztalati valóság konkrétumait. (Nem meglepő persze, hogy a „demokrácia", „tulajdon", „jogállam" stb. „szent szavain" nem gúnyolódik.)

Balibar fontos szerepet tulajdonít Marxnál a stirneri látásmóddal való megismerkedésnek. A Tézisekben a filozófusok eszméi és fogalmai he­lyébe a világ megváltoztatásának feladatát helyezte Marx. A gyakorlati cselekvést és a forradalmat. Majd – Engels unszolására – elolvasta Max Stirner Az egyetlen és tulajdona című könyvét. Stirner szerint minden egyén fölötti általános (fogalom és eszme) puszta absztrakció, fikció. Megalkotásuk és használatuk az egyéni gondolkodás, sőt az egyén helyettesítését szolgálja. Intézményes feladatuk: uralom alá hajtani az individuum gondolkodását és életét. Ebben a logikában az Emberiségre és Istenre, Társadalomra és Észre, Nemzetre és Törvényre, Államra és Forradalomra, Jóra és Történelemre, Erkölcsre és Praxisra, Emberre és Proletariátusra, Humanizmusra és Kommunizmusra, Emberi jogokra és Népre, Kereszténységre és Egyenlőségre, Tulajdonra és Szabadságra stb. való hivatkozás – mind egyre megy. Semmi különbség nincs közöt­tük. Közös lényegük az egyedi ember igába hajtására való törekvés. Innen nézve tehát a forradalmi praxis programja is üres filozófiai abszt­rakciónak mutatkozik.

A stirneri érveléssel való szembesülés Marxot arra készteti, hogy ne álljon meg félúton, és a filozófiai esszencializmus bírálatát a forradalmi gyakorlatra (mint a világ megváltoztatásának általános elméleti-logikai módszerére) is kiterjessze. Ennek következtében – már A német ideoló­giától kezdve fokozatosan – a praxisontológia (mint konkrét téren és időn kívüli praxis) helyébe termelésontológia (a termelés fogalma, valamint a termelés empirikus viszonyainak vizsgálata) lépett.

A termelés tanulmányozásában megmutatkozik a társadalmi osztályok közötti munkamegosztás. Az is megmutatkozik, hogy a létfeltételek különbözősége befolyásolja az emberek gondolkodását: az alapvető osztályok a tudat szintjén is léteznek. (Az eszmék – mint ideológiák -szintén „a földön járnak".) Vagyis Stirner elutasított „általánosai" nem puszta fantomok, hanem materiális (a társadalmi helyzetekben gyöke­rező) alapjuk van.

Stirner minden absztrakció kiküszöbölésére irányuló törekvése maga is absztrakcióba, a semmi által nem meghatározott individuum képze­tébe torkollik. Az egyes individuum azonban nem önmagát értelmező zárt entitás, hanem viszonyobjektiváció. A konkrét egyén – ontológi­ailag tekintve – mindenekelőtt a saját létét termeli. De az individuális létezés úgy egyéni, hogy egyidejűleg azon túllépő, túlmutató – vagyis társadalmi.

Marx a forradalmi praxis primátusától továbblépett a társadalmi viszo­nyok és az empirikus termelés tanulmányozásához. A permanens for­radalom elképzelését felváltotta a kapitalizmus meghaladása történelmi előfeltételeinek, valamint a konkrét helyzet forradalmi érettségének a problematikája.

6. Kontra proletárdiktatúra?

Patriarchális utópiájában Thomas Morus felvázol egy helyzetet, amikor idegen érkezik a helyi közösséghez, ahol az a szokás, hogy az emberek közösen termelnek és közösen étkeznek. Mit tehet a látogató, ha elfo­gyott a „hazai", de enni szeretne? Mivel ebben a társadalomban pénz vagy más elfogadott fizetőeszköz nem létezik, ő is beáll dolgozni, majd ennek folyományaként neki is terítenek. Szükséglet és kielégítésének kapcsolata nagyon egyszerű, könnyen átlátható – az éhes egyén tevé­kenysége pedig, mondhatni, teljesen önkéntes. Ez az önkéntesség akár biológiai diktatúrának is nevezhető.

A Kommunista kiáltvány után Marx teljesen elhagyja a proletárdiktatúra kifejezést – írja Balibar. Ennek ellentmond, hogy az általa is hivatkozott A gothai program kritikája használja – sőt fontos elméleti szerepet szán neki. Balibar figyelmetlenségét feltehetően a korszellem is befolyásolja: szokásban van manapság e kategória miatt óvatoskodni, szégyenkezni. De mit is fejez ki valójában ez a kategória tartalmilag?

Ténykérdés, hogy az életben maradáshoz táplálkozni szükséges. Aki éhes, annak ennie kell. Ténykérdés, hogy a táplálékot munkavégzés­sel lehet előállítani. Aki enni akar, annak – ha nem áll módjában más munkájából megélni – dolgoznia kell. Elemi megközelítésben a prole­tárdiktatúra kifejezés Marxnál olyan állapotokra utal, amikor általános „munkakényszer" vonatkozik mindenkire: valamennyi táplálkozni akaró – munkaképes – egyén dolgozni (szükséges munkát végezni) kénytelen a megélhetéséért.

Marxnál nem megszűnik, hanem – mint ez egyébként Balibar fejtegeté­seiből is kiderül – inkább csak kibővül, konkretizálódik a proletárdiktatúra korábbi fogalma. Radikális demokrácia-felfogása – mutat rá Balibar – félresöpri a társadalom és az állam közötti hagyományos kapcsolatot. Felfogásában a kapitalizmusból való átmenet (a proletárhatalom) magva a közvetlen demokrácia kiépülése és gyakorlata: az állam lebontását, el­halását megvalósító tömegpolitika, az empirikus érdekeket megjeleníteni képes civil társadalom.

7. Mégis filozófia

A Tézisek meghirdette a filozófiából való kilépés programját, de valójában Marx „a kilépésből is kilép" – vonja le Balibar a végkövetkeztetést. Külön filozófiát nem ír, azonban történeti, gazdasági stb. írásait rendre áthatja a filozófiája. Olyannyira, hogy számos, a filozófiában eredetinek számító meglátással áll elő.

Marxi sajátosság a filozófia meghatározó terepének az elméletből a gyakorlatba való áthelyezése. Minden filozófia a nem-filozófiával való konfrontáció. Első lépésben elméleti konfrontálódás, amely mélyebb összefüggések feltárására irányul. Erre támaszkodhat a következő lé­pésben a gyakorlati konfrontáció: a valóság tudatos átalakítása.

A filozófiai megismerés nem autonóm, hanem korhoz (konkretizáló bontásban: osztály-, réteg- stb. álláspontokhoz) kötött ideológia. Ideológia abban a jelentésben, hogy ez a megismerés és tudás nem pusztán érte­lem és értelmetlenség ellentétéről árulkodik, hanem érdekekhez is kötött megismerés, függő tudás. Fogalmai és eszméi a különböző életfeltéte­lekben gyökereznek. A valóság adekvát megértésében, illetve valamilyen megtévesztésben érdekelt életfeltételek is tükröződhetnek bennük.

A filozófia ideológiának tekintése: saját végességének, korlátainak ma­terialista megnevezése. De ez egyúttal a hagyományos értelemben vett filozófia felértékelődését is jelenti: funkciója a filozófiai gondolkodásnál szélesebb keretek közé helyeződik. Így nem pusztán elméleti, hanem gya­korlati jelentőséget mutat. Miután Marx áttér a filozófiai nézetek ideológiák­ként (is!) való kezelésére, veszít a rangjából ezek direkt kritikája. Előtérbe a különböző illúziók szükségszerűségének a feltárása kerül (legismertebb közülük az áru fétisjellege). Ez történik a politikai gazdaságtannal is. Marx a bírálat módszerét (olykor a pozitív méltatásig) megfordítja azzal, hogy kimutatja valamely nézet és gyakorlat társadalmi megalapozottságát. (Vö. A gazdaságtani nézetek marxi értékelésének rétegzettségéről. Filozófiai Figyelő. 1983/3-4); Marx értékelési módszeréről. ELTE, Budapest, 1986.) Ezzel azt is megmutatja, hogy a tőkés gazdaság természete szerint em­berek feláldozása: racionális. Hogy a tőkés gazdaság természete szerint erőforrások elpusztítása: racionális. Osztályracionalitásával másik osztály­racionalitást állít szembe: a munkásosztály politikai gazdaságtanát. Marx racionalitásmodellje – fogalmaz Balibar -: az osztályharc.

Marxi újítás, hogy a filozófia elsősorban ne a gondolkodásban, hanem tágabb megnyilvánulásának helyén, a gyakorlatban szemlélje önmagát. Filozófiai alapkritérium a jelenben való hatás: a forradalomnak nem cselekvésfilozófia, hanem cselekvés felel meg. Ennek a felfogásnak utópiaellenessége – hangsúlyozza Balibar -, hogy a valóság formá­lása (a „jelenben való cselekvés") megköveteli a feltételek teoretikus ismeretét – csak így következhet be a tudományos bázis és a lázadás együttállása. (Marx – úgymond – közvetítést teremt a filozófia és a politika között.) Ezzel nyer megalapozást, hogy a filozófia a cselekvést a maga megvalósulásának („elméleti gyakorlatnak") lássa. Ezért azután számon is kérhető rajta, hogy az aktuális küzdelem valóban az elérendő célt, a szándékolt jövőt testesíti-e meg.

Egy további marxi sajátosság, ahogy nála a tudat nem az önkényes szubjektivitás, hanem az objektivitás területére tartozik: a társadalmi folyamatból ered. A hagyományos idealisztikus filozófia cáfolataként Marxnál megtörténik a szubjektivitásnak és képzeteinek (mint ideológi­áknak) a szétválasztása. Az individualitás: viszony. Az egyének társa­dalmi kapcsolatai: viszonyontológia. Az egyéni létfeltételek termelése egyszerre személyes és kollektív. A viszonyok ontológiája kifejezi a pólusok kölcsönösségét, valamint a viszony elsőbbségét a pólusokkal mint absztrakciókkal szemben. A marxi filozófia túllép individualizmus és szociologizmus ellentétén – mutat rá Balibar. Különbözik mind az atomisztikus alapú interszubjektivitás, mind az egész prioritását képviselő holisztikus komplexitás elképzelésétől. Balibar szóhasználata szerint leginkább transzindividuálisnak nevezhető. Mindent, ami egyének közötti interakciók révén létezik, transzindividualitás jellemez. A transzindividua­litás a végső társadalmi struktúra: megosztja a munkát, a gondolkodást, a politikát. Az osztályharc korrelátuma.

8. Van-e Marxnak önálló filozófiája?

Balibar megfogalmazása szerint Marx kijelentései nem alkotnak koherens egységet rendszerértelemben. (Mint egy helyen írja: rögzített premisszák nélkül is levon következtetéseket. Vagy másutt: szilárd konklúziók helyett „Marx az örök újrakezdés filozófusa".) Kétségtelenül igaza van Balibarnak: Marxnál a megszokott értelemben vett hagyományos, stati­kus rendszert hiába keresünk. (Marx valóban nem írt filozófiai rendszert.) De vajon teljesen igaza van-e akkor is, ha egy kiterjesztett értelemben vett, dinamikus, „másként rendszer" létezésére kérdezünk rá? Neveze­tesen, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy nincs-e Marxnál olyan átfogó filozófiai szemléleti keret (értelmezési struktúra), amelyen belül az egyes „kijelentései" (sőt, cselekedetei!) elhelyezkednek.

Amikor Hegel a tudós filozófiatörténet-írókat – akik hatalmas tény­anyagot, de belső egységének megragadása nélkül ábrázolnak – olyan állatokhoz hasonlítja, amelyek a zenemű összes hangját hallják, azon­ban a hangok harmóniáját nem értik, akkor szavaiban a filozófiatörténet egészét felölelő összefüggések keresésére irányuló igény fogalmazódik meg. Egy ilyen, a filozófiatörténet egészét felölelő összefüggés, hogy valamely filozófia mely szempontokra terjeszti ki az érdeklődését és melyekre nem. A filozófia történetének egészén átívelő belső össze­függés – egyik metszetben – úgy is tekinthető, mint a vizsgálódásba bevont szempontok bővülése-bővítése. Azon szempontok mind széle­sebb horizontú, magasabb szintézisei, amelyeket átfog, amelyekre az érdeklődését kiterjeszti.

A filozófiai látásmód először is azon a felismerésen nyugszik, hogy a közvetlen tapasztalat nem ad végső tudást: a megfigyelt tények, jelen­ségek magyarázatra szorulnak, értelmezést igényelnek. Konkrétabban fogalmazva: A tapasztalati valóság és az értelmi „megmunkálás" egye­sítése során mutatkoznak meg a mélyebb tartalmaik. De az értelmezést igénylő végső kiindulópontot a tapasztalati tények képezik!

Másodszor: Tapasztalati tény, hogy vannak olyan események, ame­lyek sajátosságai csak hosszabb folyamatokból magyarázhatók. Ezért egy átfogó filozófiai megközelítés esetén a vizsgálódásba a történeti szempontok bekapcsolása szintén szükséges. Harmadszor: Tapasztalati tény az is, hogy egyes jelenségek emberi cselekvés nyomán alakulnak ki, keletkeznek. Ezért egy átfogó filozófiai megközelítés nem mellőzheti a célirányos emberi gyakorlat figyelembevételét. Marx filozófiai szemlé­letmódja együttesen kezeli a tapasztalati tudományok, a történetiség és a célirányos emberi gyakorlat premisszáit. (Bővebben: A marxi-engelsi paradigma helye a filozófia történetében, (http://minerva.elte.hu/tuto/paradigmadani.htm .)

A marxi filozófiai nézetrendszer megalapozása a teleologikus emberi tevékenység felől történik. Ennek során bekövetkezik az objektív (ter­mészeti) logikának és az emberi célkitűzések szubjektív logikájának az egyesítése. A legátfogóbb teleologikus tevékenység termékében szubjektum és objektum egysége jön létre: az idegen természet – ten­denciájában – átalakul az ember szervetlen testévé. Ezért írhatja Marx legtágabb (tehát gyakorlatot, történetiséget és tapasztalati valóságot szintetizáló) filozófiai keretként, hogy „a szubjektum, az emberiség és az objektum, a természet ugyanaz". A céltudatos praxis olyan közvetítést valósít meg a szubjektum, vagyis az ember (végső fokon az emberi nem) és az objektum, vagyis a szélesen értelmezett természet között, mely (egy végtelenként felvett történelmi folyamat során) közvetett azonos­ságuk irányába mutat.

Marx a természet, és ennek megfelelően a természetelsajátítás eltérő szintjeiről beszél. Az idegen objektivitáson belül megkülönbözteti a tulaj­donképpeni természetet, az ember társadalmi környezetét és az egyén belső természetét. Ebből következően: az ember – jóllehet nem maga választotta körülmények, feltételek között – társadalmi viszonyrendsze­rének és történelmének is szubjektumává, szerzőjévé válhat. Céltudatos tevékenységének eredményessége azon múlik, hogy mennyire alapozó­dik az adott társadalmak tapasztalati valóságára.

A marxi típusú filozófia – struktúráját tekintve – formailag zárt: szem­léleti keretéül az idegen objektivitás-cselekvő szubjektum-elsajátított természet (az emberiség szervetlen teste) hármasság szolgál, kifejtési logikája pedig – végső fokon – e hármasság keretein belül jelenik meg. Ugyanakkor tartalmilag nyitott nézetrendszerről van szó: premisszáiból következően semmilyen gyakorlati jelenséget vagy szaktudományos felismerést (lévén az a tapasztalati valósághoz tartozó) nem tekinthet a maga számára külsődlegesnek, idegennek; ezeket – metodikai szükség­szerűséggel – a saját szerves elemeiként kell értelmeznie és beépítenie, azaz alapszerkezetébe integrálnia. Ily módon valamennyi új elméleti és gyakorlati jelenség a filozófián belülre kerül, amely – tartalmi nyitottsága miatt – mintegy önkorrekciós rendszerként működik: várja-elvárja éppen meglevő magyarázatainak kiegészítését, helyesbítését. Ennyiben elvileg zárja ki rendszeridegen tudományos és társadalmi tapasztalatok kelet­kezését; struktúrája eleve kijelöli az új ismeretek helyét és beépülésének formáját. Mindebből módszertani következményként adódik: minthogy a rendszeren belül értelmeződik minden empirikus, történelmi és gyakorlati entitás, ezért az empíria (szaktudományok) és a gyakorlat felől külső kritikának nincs kitéve. Valamennyi innen jövő kritika belső bírálatként funkcionál: a rendszer kinyilvánított rugalmasságának megfelelően az új ismeretekhez és fejleményekhez való alkalmazkodást ír elő.

Marx filozófiai nézetrendszere a praxist a teória szerves elemének, tartozékának, kiiktathatatlan részének tekinti. Ily módon a gyakorlat a filozófián belülre kerül: az elmélet által felmutatott lehetőségek kihordá­sa az emberi cselekedeteken nyugszik. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy maga az elmélet a gyakorlathoz kötött: olyan praxishoz, amelyet adott teoretikus célkitűzések orientálnak. Ezáltal azonban – elvi megfogalma­zásban – nemcsak a gyakorlat lesz az elmélet része, hanem az elmélet is a gyakorlat szerves mozzanataként jelenik meg: a filozófia a praxison belül kap helyet. Legátfogóbb működési területévé a teleologikus gya­korlat válik. (Egy lazán alkalmazott párhuzammal: A filozófiát – annak egészét – nem lehet elbeszélni. Az megmutatkozik.)


Merre forog az idő kereke Tázláron (és a társadalomnéprajzban)?

Tázlár a szocializmus előtt elmaradott tanyavilág a Duna-Tisza köze közepén. Amikor a szerző elkezdte terepmunkáját a 1970-es években, gyors fejlődést talált; építkeztek és a jövő felé orientálódtak a tázláriak. Manapság sok ház eladó, a föld magánkézbe került, de csökkent a termelés. 2012 óta az általános iskola újra egyházi kézben van – nem azért, mert a tázláriak visszasírják a Horthy időket hanem mert ezzel a lépéssel akarják az intézmény jövőjét biztosítani. A szerző a helytörténeti és néprajzi adatokat elemzi az „anthropology of time" elméleti keretében.
I. Bevezetés

Nagy örömömre szolgál, hogy első ízben adhatok elő ebben az intéz­ményben és ezen a tanszéken, amelynek sorsát a kezdetektől fogva figyelemmel kísérem.1 Csaknem egy évtizede annak, hogy utoljára adtam elő Budapesten. Akkori előadásom a Magyar Tudományos Akadémia néprajzkutató munkatársai számára készült, és egy politikai antropológiai témát járt körül: nevezetesen a „korrupció” különféle formáit a szocialista időszak helyi tanácsaiban és hivatalaiban.2 Ma elmélyültebben és tágabb időkeretben szeretnék a történelemmel foglalkozni, azaz nemcsak a szocializmussal, hanem a szocializmus előtti időkkel és a posztszocia­lizmussal is.

A legtöbb antropológus (etnológus, társadalom-néprajzos: itt nem látok figyelemre méltó különbséget) terepmunkája közösségét mikrokoz­moszként látja, különösen akkor, ha élete első terepmunkájáról van szó, noha ezt kevesen és ritkán ismerik el. Bevallom, én most is így látom Tázlárt. A falut, amely alig több mint két óra autóútra van Budapest köz­pontjától, és félúton a Duna és a Tisza között, ma jóval kevesebb mint kétezer ember lakja. Éppen azért választottam ezt a régiót kutatásom tárgyául, mert nem tipikus mezőgazdasági szövetkezetek jellemezték. Ez azért alakult így, mert a szétszórt tanyás települési forma és külö­nösen a tanyák körüli értékes szőlőskertek miatt nagyon költséges lett volna bevezetni a szovjet mintájú kolhozokat, amelyeket az 1960-as évek elején sorra szerveztek a vidéki Magyarországon. Egy korábbi munkámban rámutattam arra, hogy a nem tipikus szakszövetkezeti forma jól jellemzi a magyar mezőgazdasági politika rugalmasságát, és a rugalmasság ebben a szektorban jól jellemzi a globális magyar gazdaságot, illetve nagymértékben hozzájárult annak általános dina­mizmusához a szocializmus utolsó évtizedeiben. Ehhez elengedhetetlen volt a mezőgazdasági szektor fejlesztése, hiszen a magyar társadalom a kollektivizálás előtt egy túlnyomóan paraszti társadalom képét mutatta. Az 1940-es években a lakosság legnagyobb része a mezőgazdaságban dolgozott, következésképpen nem meglepő, hogy agrárpártok nyerték meg a háború utáni szabad választásokat.

Azzal magyaráztam Tázlár kiválasztását a falubeli embereknek és a járási hivatalban, hogy ott a szakszövetkezet jelenléte kiváló lehetősé­get biztosított a paraszti gazdálkodás folyamatosságának antropológiai szempontú tanulmányozására. De az igazság az, hogy nem annyira ezen hagyományok dokumentálása, mint inkább a kortárs Magyarország társa­dalmi-gazdasági viszonyainak megismerése motivált. Ezt a célt kiválóan szolgálta egy falusi esettanulmány, ami sokkal inkább mikrokozmosznak volt tekinthető akkor, mint ma, amikor a nemzeti gazdaságban jelentősen csökkent a mezőgazdaság jelentősége, és a tázlári fiatalság Londonba vagy más világvárosokba vágyik.

Sajnos nem tudok eleget arról, hogy mi történik manapság Tázláron, ezért tervezek új terepmunkát a következő években. De félreértés ne essék, történelmi érdeklődésem nem pótcselekvés. Jóllehet a múlt ön­magában is végtelenül érdekes, én soha nem leszek történész. Mint a legtöbb társadalomtudós, engem is elsősorban a múltnak a jelenben játszott szerepe foglalkoztat. Tázláron ez sokat változott az 1970-es évek közepe óta. Első terepmunkám során több levéltárban megfordultam Kecskeméten, Kalocsán és Budapesten. Sok idős emberrel beszéltem a falu történetéről, és adatokat tudtam gyűjteni az 1956-os eseményekről és a helyi szövetkezetek vitás történetéről. De a lakosok jó része egysze­rűen túl elfoglalt volt az ilyen életútinterjús kutatáshoz. Az 1970-es évek közepe a lázas felhalmozás időszaka volt, és a falusiak mind a jövőbe tekintettek: házat építeni Tázlár központjában, fürdőszobát csináltatni, vagy, ha már mindez megvan, beszerezni egy Moszkvicsot vagy egy Ladát. Ugyanakkor azonban a boldog autótulajdonosoknak legtöbbször eszük ágában sem volt eladni lovukat, amely továbbra is számos ház­tartás hűséges támasza maradt.

Ezzel szemben ma nem a kisüzemi gazdálkodás a felhalmozás fő forrása; a falusiak többsége nem dolgozik annyit, mint régen, és több ideje van reflektálni a történelemre. A falu központi terén 1956-os emlék­oszlopot emeltek, felújították a háborús emlékművet, emléktáblák jelzik azokat a házakat, amelyekben az első református iskola és az első pék­ség működött. Az 1970-es években nem voltak olyan helyi kiadványok, amelyek segíthettek volna a helytörténeti kutatásban; 1990 óta egész sereg munka jelent meg, amely bemutatja a szövetkezet(ek), a művelő­dési ház és az iskola történetét. A helyi önkormányzat 1997-ben, a mo­dern adminisztráció megteremtésének 125. évfordulójára megjelentette Tázlár Krónikáját.3 Ez a munka jóval több részletes adatot, eseményt és dátumot tartalmaz, mint amennyit én a Tázlárról szóló monográfiámban említek (Hann 1980).

A következőkben először a falu objektív történetét (Realgeschichte) foglalom össze és megpróbálom ezt Erdei Ferenc fogalmaival értelmezni. Majd a harmadik fejezetben kitérek azokra a közoktatási újdonságokra, amelyek különösen szemléletesen érzékeltetik Tázlár múltjának jelentő­ségét a jelenben, a mostani fideszes kormány alatt. Az idő ideológiája

(temporality) és a Realgeschichte valósága most is szoros kapcsolatban vannak. Végül néhány jelenleg is folyó szakmai (antropológiai) vitára utalok, és megkérdőjelezem, hogy beszélhetünk-e előrelépésekről saját tudományunkban.4 A vidéki Magyarországon, 20 évvel a földek privati­zációja után és a tízéves EU-s támogatások ellenére nagyon kevesen látnak ma előrehaladást. Előadásomat azzal a megállapítással zárom, hogy a mai tázláriak nem kevésbé gondolkodnak előre, mint őseik, mégis az idő szubjekív megtapasztalása és társadalmilag, elsősorban politikai­lag konstruált mivolta manapság más, mint a szocializmusra jellemző lineáris, előrehaladó időérzékelés.

II. A történelmi elmaradottság és a szocialista civilizációs folyamat

A jövőtől a múlt felé való fordulást jól jelképezik a jelenlegi polgármes­ternek a faluközpont perifériáján, a Soltvadkert felé vezető út mellett egy új ipari negyed létrehozására tett erőfeszítései. Mivel röviddel a munkálatok megkezdése után emberi maradványokra bukkantak, az építtetők Kecskemétről hívtak régészeket leletmentő kutatás céljából. Az ásatás során csontvázak százai kerültek elő, és a közelmúltban egy középkori templom alapzatára is rábukkantak. Ez utóbbi felfedezés már csak azért is érdekes, mert ezt a helyet a falusiak emberemlékezet óta Templomhegy néven ismerik. Ez az elnevezés az 1970-es évek óta iz­gatta a fantáziámat, mert a környék teljesen sík, ameddig a szem ellát. A régészek szerint ezen a helyen már szarmata település is volt, később jöttek a hunok; a falu az Árpád-korban még virágzott, ám 1241 körül áldozatul esett a tatárjárás pusztításainak.

A Tázlár név az 1279 és 1429 közötti dokumentumokban fordul elő először, de nem világos – legalábbis előttem -, hogy ez mennyiben jelölt állandó települést az oszmán hódítás előtti időszakban. Az azonban való­színű, hogy a XVII. században nem volt itt település. A XVIII. században a tázlári pusztát a 20 km-rel távolabb élő kiskőrösi szlovákok vették bérbe a Wattay családtól (pomázi nemesek). A XIX. század folyamán a föld fokozatosan elaprózódott. Kezdetben nemesek és gazdag parasztok vettek itt óriástáblákat, amelyeken házat építettek, és nagyobb területen gazdálkodtak, majd új bevándorlók érkeztek, elsősorban Szeged környé­kéről, akik családi gazdálkodóként azt remélték, hogy a tázlári nagyobb birtok jobb lehetőséget kínál a gazdálkodásra, mint azok a törpebirtokok, amelyek megöröklésére a túlzsúfolt szülőfalvaikban kilátásuk lehetett. Sokuknak azonban csalatkozniuk kellett. Igaz, hogy a Templomhegy körüli terület földminősége viszonylag jó, de a Duna-Tisza közének je­lentős szakaszai annyira homokosak, hogy vagy teljesen alkalmatlanok a gabonafélék termesztésére, vagy pedig olyan alacsony terméshoza­múak, hogy még nagy területen sem biztosítják az önfenntartást. Ilyen például az úgynevezett Szanksarok, amely a XX. század elején ennek ellenére viszonylag nagy népsűrűségnek örvendett. Ezenközben nagy területek, különösen erdők megmaradtak a távol – Pomázon – élő ne­mesek tulajdonában.

A két világháborút követő földreformok nem befolyásolták jelentősen Tázlár életét. Ezeknél nagyobb hatással volt az első szocialista évtized drasztikusan egyenlősítő politikája, amely megszüntette a birtok mérete és a társadalmi pozíció vagy osztály összekapcsolódását. A múlt szá­zad első felében nem sok minden történt az intézményi fejlődés terén. A számottevőbb vallási felekezetek saját gyülekezeteket hoztak létre, és 1906-tól kezdve az egyik nagy majorsági épület katolikus templomként szolgált Tázlár Felsőtelepén. A lakosság legnagyobb része elszigetelt tanyákon élt és dolgozott. 1907-ben, amikor újravonták a közigazgatási határokat, a régi Tázlár nevet – nem világos, hogy milyen meggondolás­ból – a Prónayfalva elnevezés váltotta fel. Az evangélikus Prónay Dezső báró közismert nacionalista volt, de a jelek szerint soha nem kereste fel a faluközösséget személyesen, és nem gyakorolta azt a patrónusi szerepkört sem, amelyet talán elvártak tőle a lakosok. A központi intéz­ményesítést sokáig a felekezetek által a falu két nagyobb központjában létrehozott elemi iskolák képviselték. Ezek szaporodtak a Horthy-rend­szer alatt: gróf Klebelsberg Kunónak köszönhető, hogy 1930-ban még a zsúfolt Szanksarokban is népiskola épült. Sőt, amikor világossá vált, hogy az egyetlen állami téglából épített tanterem nem elég, a helyiek össze­fogtak és hozzáépítettek egy másikat, ezúttal vályogból. A tanár mellett a római katolikus plébános irányította a tanyai iskolát. A II. világháború alatt épült az Alsótelep szélén az úgynevezett ONCSA-telep: egy házsor a legszegényebbeknek.

1945-ben a falu úgy döntött, hogy megválik a Prónayfalva névtől, és kérvényt nyújtottak be a Belügyminisztériumnak, amelyben a Dózsafalva elnevezést javasolták. A minisztérium azonban elutasította kérésüket. 1947-ben a falugyűlés megszavazta a Tázlár név vissza­vételét, amely ez alkalommal elnyerte a minisztériumi jóváhagyást. Alig egy évvel később az egyházi iskolákat államosították. A régi tanári személyzet a helyén maradt, de a vallást kitiltották az iskolákból, és a tanároktól elvárták, hogy ne gyakorolják vallásukat. A következő évben – 1949-ben – rendkívüli gyűlést hívtak össze, ezúttal azért, hogy megünnepeljék Sztálin 70. születésnapját. A tázláriak gratuláló táviratot küldtek a Kommunista Párt megyei pártbizottságának. Szaba­di Pál a Krónika közvetlen következő mondatában lakonikusan közli, hogy ugyanabban az évben a falusiak lerakták egy új, nagy katolikus templom alapkövét Tázlár Alsótelepén, amely később a szocialista falu központját alkotta (Szabadi 1997, 122).

Az első szocialista évtizedeket rendszerint kegyetlennek és re­presszívnek jellemzik a történészek. A magánháztartások szempont­jából ez kétségtelenül igaz Tázláron is, különösen, ha ezt az időszakot a szocializmus utolsó két évtizedével hasonlítjuk össze. A hetvenes években még éltek a keserű emlékek az erőszakos betakarításokról és a kulákok elleni kampányokról. A faluközpont azonban ennek ellenére sokat fejlődött az 1950-1960-as években. Először a katolikusok és a reformátusok gazdagodtak új templomépülettel, majd 1961-ben megnyílt a szép, új iskola és a művelődési ház. A vallásos és világi szférák így szigorúan elkülönültek egymástól. A lakóhelyváltás többirányú volt: a tanyáról a faluba és a faluból a városba. Azok számára, akik a központ­ban felépített családi ház kedvéért hagyták el tanyájukat, az elektromos áram és a vezetékes víz számított fő vonzerőnek. Ugyanakkor a gyors iparosítás ezen évei alatt sokan végleg elköltöztek a faluból, például Csepelre. Így történt, hogy egy generáció alatt Tázlár lakossága felére csökkent. Kiürült a Szanksarok, és 1975-ben lebontották a Klebelsberg-féle iskolát. Természetesen sok kivándorló továbbra is szoros kapcso­latot tartott fenn a faluval. Voltak olyanok is, akiket a faluban maradt család segített, különösen akkor, amikor a felhalmozás lehetősége (főleg disznótenyésztés formájában) korábban nem látott bőséget hozott a falusiaknak. Ebben a folyamatban óriási szerepet játszott a rugalmas típusú szövetkezet. Ugyanis a két szakszövetkezet segítsége nélkül a háztartások nem profitálhattak volna az 1968 utáni, az új gazdasági mechanizmus keretében megnyílt lehetőségekből, amelyek biztosították számukra a mezőgazdasági termelés alapjait (gépellátást, olcsó tápot) és a piaci értékesítést. A gyenge adottságú” szövetkezet rendszeres állami támogatásban részesült.

Ezen összefoglalás után felmerül a kérdés, hogyan is juthatunk el Szabadi Pál Tázlár-krónikájától a gazdaság és társadalom strukturális átalakulásainak makrokozmoszához – Magyarországon, Közép-és Kelet-Európában és talán még általánosabb szinten is? Ha Tázlárt szélesebb kontextusokban akarjuk értelmezni, elsőként talán Arie den Hollander úttörő tanulmányát az „európai határvidékről kellene idézni, ami két részletben jelent meg a Comparative Studies in Society and Historyban (1960-1961). Den Hollander Frederick Jackson Turner észak-amerikai téziseire támaszkodva világította meg a XVIII. századi Kárpát-meden­cében az oszmán csapatok visszavonulását követő visszatelepedési folyamatot. Korábbi munkámban gyümölcsözőnek találtam a határvi­dék-szemlélet összekapcsolását a magyar történészek XIX. századi kapitalizmustanulmányaival, amelyek szerint a demográfiai átmenet és az ipari munkahelyek hiánya ezreket űzött el otthonukból (Hann 1979). Miért menne valaki az észak-amerikai „Vadnyugatra, ha szűzföldeket is lehet gyarmatosítani ötven mérföldnyire nyugatra a szülőfalutól? Ezeket a folyamatokat a Duna-Tisza közén elsősorban a szegedi néprajzkutató, Juhász Antal elemezte részletesen (Juhász 1997).

Röviden összefoglalva: a földrajztudósok, demográfusok, gazdaság­történészek és gazdasági antropológusok munkái mind fontosak ahhoz, hogy Tázlár történetét a maga teljességében lássuk. De ahhoz, hogy érdemben megértsük a „nagyobb képet, és ugyanakkor élethűen lát­tassuk, hogy milyen volt a szocializmus előtti paraszti generációk élete a határvidéken, máshová is kell tekintenünk. Mindkét dimenzió fellelhető Erdei Ferenc (1910-1971) munkájában.

Erdei Ferenc Makón, a Szegedtől keletre fekvő, hagymatermeléséről híres mezővárosban született, majd a Szegedi Tudományegyetemen jo­got tanult. Később, a Márciusi Front bukása után megalapította a Nemzeti Parasztpártot, és egyre inkább a népi mozgalom radikális balszárnyával azonosult. 1944 és 1956 között több miniszteri tárcája volt, de ezekben az években nem sikerült a magyarországi sztálinizmus lényegén változ­tatnia. Nagy Imre reformvonalához való lojalitásáért 1956 után majdnem az életével fizetett. De Kádárnak szüksége volt Erdeire a tervezett kol­lektivizálás miatt, és ezért hozatta ki a szovjet fogságból. Erdei Ferenc több vezető tisztséget töltött be 1971-ben bekövetkezett haláláig, de talán még nagyobb jelentőséggel bírt a kulisszák mögötti tevékenysége. Fehér Lajossal és más reformorientált politikussal együtt sikerült elérnie azt, hogy a magyar mezőgazdaság kollektivizálása jelentősen eltért a szovjet mintától. A szocializmus utolsó évtizedei alatt csendes forradalom történt a magyar vidéken, amely kulcsszerepet játszott a Kádár-rendszer tágabb „társadalmi kompromisszumában.

A sikerek dacára Erdei pályája és politikai utóélete viszontagságos­nak mondható: a munkásmozgalomban sokan azért tekintették gyanús elemnek, mert megkérdőjelezhetetlen hűség fűzte a faluhoz, és mind­végig büszke maradt saját paraszti származására, míg a liberálisok és más antikommunisták azért átkozták ki az elmúlt évtizedekben, mert, úgymond, „lepaktált a kommunistákkal és végigasszisztálta a kollektivi­zálást. Kétségtelen, hogy a politikai nyomás rányomta bélyegét a vidéki modernizáció e nagy teoretikusának tudományos munkájára, mégis úgy érzem, hogy a jelenleginél jóval több elismerést és megbecsülést érdemel.5 Röviden, az egyetem elvégzését követően, amikor még Makón dolgozott a hagymatermelők szövetkezetében, Erdei Ferenc motorkerék­páron járta be a Duna-Tisza közét, hogy első kézből származó adatok­kal dokumentálja, hogyan éltek a parasztok egy olyan korban, amelyet gazdasági válság és geopolitikai bizonytalanságok jellemeztek. Az ebből a tapasztalatból született Futóhomok című könyve a szociográfia egyik klasszikusa. Nem tudom, hogy járt-e éppen Tázláron (illetve akkor nevén Prónayfalván), de annyi bizonyos, hogy ezt a vidéket jól ismerte, innen indulva tört át a katonai fronton 1944-ben, hogy csatlakozzon a Szege­den állomásozó szovjet hatóságokhoz. „Minden falusi mag nélkül – így jellemezte Prónayfalvát és még néhány sokfelől benépesült települést, amelyek tanyavilágában nyilvánvalóan más állapotok uralkodtak, mint Makón, Kiskőrösön és hasonló „mezővárosokban, ahol a mezőgazda­ság ugyan fejlettebb volt, de a technikai fejlettségnek ellentmondott a generációk óta összetartozó közösség tudata, ami gátolta a termelőerők fejlődésének megfelelő osztályképződést. Az olyan településeket, mint Prónayfalva azonban gazdasági alulfejlettségük ellenére magas fokú társadalmi rétegződés jellemzett, és a szórványtelepülés-forma tovább korlátozta a kollektív fellépés lehetőségét.

Húsz évvel később a Futóhomok harmadik kiadásához írt előszavában Erdei jobban elmélyült az elméleti kérdésekben. Úgy érezte, hogy koráb­bi elemzése Kiskőrösről téves volt, mert fiatal fejjel nem ismerte fel az osztályharc valóságos jellegét. Későbbi munkái szintén nem mentesek a közvetlen politikai hatásoktól. Nagyobb jelentőséggel bírnak azon írásai, amelyek az 1940-es évek elején egy kiskunszentmiklósi tanyán csendőri felügyelet mellett készültek. Ugyanez vonatkozik egy befejezetlen, szin­tetizáló tanulmányára a „két világháború közötti Magyarországról, amely poszthumusz jelent meg (Erdei 1976). Ez utóbbiban, de már hamarabb is, pl. A magyar paraszttársadalom (1942) című művében, Erdei nagyon is kritikusan értelmezi azokat a „kvázi-feudális struktúrákat, amelyek jól megfértek olyan elemekkel, amelyek kétséget kizáróan modernnek számítottak, nevezetesen a kapitalizmus által megteremtett városi proletariátussal. A magyar polgárosodást hátráltatta a két világháború közötti időszak reakciós politikája, és a parasztok lettek a modernizá­ciós kudarc legnagyobb áldozatai. Az az elképzelés, hogy a kisgazdák polgárosodnak, és önként belépnek a holland mintájú szövetkezetekbe, tarthatatlannak bizonyult azokban az években, amikor a kommunisták konszolidálták hatalmukat. Erdei is a kollektivizálás mellé állt.

Ez persze nem tetszett mindenkinek; a legtöbb népi író számára mindig is idegen maradt a téesz. Szelényi Iván úgy vélte (1988 54, 6): Erdei fel­áldozta ifjúkorának eszméit a marxista osztályelemzés oltárán. A liberális szociológus szerint a fiatal Erdeinek volt igaza, mind tudományosan, mind pedig erkölcsileg. Szerencsére – így Szelényi – Erdei halála után a magyar falu képes volt visszatérni a „megszakított polgárosodás útjára. Így tehát Szelényi Erdeinek a polgárosodással kapcsolatos fiatalkori fej­tegetéseit gyümölcsözőnek tartja, annak ellenére, hogy a szerző később reménytelenül kompromittálta magát azáltal, hogy titokban csatlakozott a Kommunista Párthoz, illetve kiszolgálta annak politikáját.

Tázlár példája az én szememben Erdei munkásságának kevésbé kri­tikus értelmezését teszi lehetővé. Véleményem szerint Erdei mindvégig hű maradt paraszti gyökereihez. Noha nem rendelkezett társadalomtu­dományi diplomával, „ösztönös összehasonlító társadalomtudósnak tekinthető. Gyermekkorát részben tanyán töltötte, de ahogyan az Alföld más városaiban is, a Makó körüli elszigetelt tanyák szorosan kapcsolód­tak a városhoz, és sok családnak volt saját háza a központban, a me­zőgazdasági szezonban szállásul szolgáló tanya mellett. Erdei számára megrázkódtatást jelentett annak felismerése, hogy van olyan tanyavilág, amelynek nincs ilyen civilizációs központja. De Erdei látókörét tovább szélesítette az 1935-ben Svájcba és Hollandiába tett utazása, amelynek során különösen nagy hatást gyakoroltak rá az ott látott mezőgazdasági szövetkezetek. Magyarország elmaradottságáról szóló elméleti munkái a nyugati viszonyokkal való behatóbb megismerkedés közvetlen eredmé­nyeinek tekinthetők. Világossá vált az a szakadék, amelyet az országnak át kellett ugrania, noha a népi mozgalom bal szárnyának embere, Erdei Ferenc, nem hitt abban, hogy a kapitalizmus importálása lenne a meg­felelő válasz a gazdasági elmaradottságra.

Erdei kulcsfogalma tehát a polgárosodás (embourgeoisement), amelyet később Szelényi és más szociológusok is átvettek. Az 1980-as években tökéletesen helyénvalónak látszott a fogalom újrafelfedezése, hogy értelmezhetővé tegye az országban végbemenő folyamatokat, például a parasztságnak a „gazdagodjatok jelszóra való reakcióját. A polgár ugyanakkor egy másik kontextusban is előtérbe került: a polgári társa­dalom az angol civil society standard magyar fordítása. A polgári és a burzsoá közötti ellentmondások reménytelenül problémássá tették ezt a terminust a szocialista ideológusok számára. Erdei Ferencnek is el kellett határolnia magát a kifejezéstől (és átfogalmazni korábbi kijelentéseit, mint ahogy ezt pl. a már említett Futóhomok harmadik kiadásához írt előszavában is megtette). De későbbi munkáinak (pl. Város és vidéke, 1971) beható vizsgálatai világossá teszik, hogy alapvető érdeklődési köre nem változott. Elsősorban a falu és város közötti történeti egyensúly helyreállítására törekedett, valamint arra, hogy azok az emberek, akikkel olyan erőteljesen azonosult, a városiakhoz hasonló esélyekkel léphesse­nek a modernitás rögös ösvényére. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy Erdei egyfajta vidéki „proletarizálódási programban gondolkodott volna. Ellenkezőleg, nagyon is felismerte a háztáji termelés és a gazdasági ösztönzők jelentőségét. Ezen az alapon adott tanácsot Fehér Lajosnak, Nyers Rezsőnek és más olyan döntéshozóknak, akiknek decentralizációs politikája a szocializmus utolsó évtizedeiben lehetővé tette a „szocialista vállalkozók megjelenését a vidéki Magyarországon. Más szavakkal, a polgárosodás – Szelényi érvelésével ellentétben – nem Erdei ellenére, hanem éppen ellenkezőleg, az ő közreműködésével következett be.

Akárcsak a német Verbürgerlichung, a magyar polgárosodás fogalom is kétértelmű. Erdei feltehetően soha nem kívánt a magyar vidéken egy új kapitalista osztályt látni, ehelyett a parasztság hagyományainak és „falusi műveltségének megőrzése, és a kvázi-feudális egyenlőtlenségek meg­szüntetése mellett tört lándzsát. Fiatalkori írásaiban gyakran használta a civilizálódás fogalmát. Mondhatni, egész életében a mezőgazdasági szektor civilizálódásának híve volt. Ez egyfelől a nyugati országok fejlett termelőerőihez való felzárkózást jelentette. Erdeit nem vonzották a ka­pitalizmus külföldi modelljei (legkevésbé a nem-magyar elemek Magyar­ország eltorzult piackapitalizmusában, ezt el kell ismerni, hangsúlyozva azt is, hogy nem volt antiszemita). Azokat a civilizációs intézményeket kívánta megszilárdítani, amelyeket a magyar parasztok történetileg hoz­tak létre azokon a nagyobb településeken, ahol a népesség az oszmán hódítás következtében különösen koncentráltan élt.

Ha elvonatkoztatunk az Alföld regionális sajátosságaitól, akkor azt mondhatjuk, hogy Erdei a városi kultúra falusi meggyökereztetését támogatta. Ebben az értelemben példaértékű az én Tázlárról készült beszámolóm. A korai szocialista évtizedekben a szegényebbek elhagy­ták a tanyákat, pl. a Szanksarokban, és vagy beköltöztek az új faluköz­pontba, vagy pedig továbbvándoroltak a távolabbi városok nyújtotta munkalehetőség reményében. A faluközpontban az állam új utakat és járdákat épített, és gondoskodott arról, hogy a lakásokba alacsony áron bevezessék a vezetékes vizet és az elektromos áramot. Szövetkezeti üzletek és éttermek nyíltak. Létrejött a szocialista tanács, később pedig a mezőgazdasági szövetkezetek. Az állam új iskolát épített, miközben fokozatosan felszámolta a félreeső tanyák régi kis iskoláit. Kulturális in­tézményeket alapított, mint például a tágas művelődési házat, könyvtárat és egy jól felszerelt tornatermet.

Mivel mindez egybevágott a szocialista modernizációs projekttel, első látásra úgy tűnhet, hogy itt mindössze az új, felülről diktált politikai-ideo­lógiai program megvalósításáról volt szó. Ez azonban nem egészen így van, mivel Tázláron a hatalom ugyanezen birtokosai gondoskodtak arról is, hogy új, nagy templomok épüljenek a faluközpontban. Az 1950-es évek megtorpanásai ellenére a templomépítések még a nagy világi fejlesztések előtt lezáródtak; és nemcsak az építőanyagot, hanem a munkaerő nagy részét is a szocialista brigádok biztosították!

III. Változások a mai faluban

Előadásom keretei nem teszik lehetővé, hogy bemutassam az utolsó két évtized minden változását, így csak nagy vonalakban vázolom a legfon­tosabb tendenciákat. Tázláron, mint ahogyan máshol is, visszaadták a földeket. A rendszerváltás után a szövetkezet még tizenöt évig működött, igaz, hogy már jóval korábban elvesztette a falu gazdaságában játszott központi koordináló szerepét. Az a támogatás azonban, amelyben né­hány magángazdálkodó manapság az EU mezőgazdasági politikájának keretében részesül, messze nem kompenzálja őket a szocialista időszak jóval nagyvonalúbb mezőgazdasági segélyezésének elvesztéséért. Min­den ágazatban csökkent a termelés.

A mezőgazdaságon kívüli munkalehetőségek erősen összeszűkültek, mind a formális, mind pedig az informális szektorban. Az általános euró­pai gazdasági válság hatására csökkent a kereslet a drága jachtok iránt, amelyeket Tázláron a kilencvenes évek óta gyártanak, és Hollandiába exportálnak. Ez volt az első és utolsó beruházás a tervezett ipartelepen. Még van remény, hogy a kecskeméti régészek visszatérnek és folytatják munkájukat a középkori templom körül, de ehhez pénzre van szükség, miközben az országos pályázatok egyre nehezebben elnyerhetők. Ha sikerül, akkor esetleg azt a néhány személyt alkalmazzák majd, akiket je­lenleg az önkormányzat foglalkoztat minimális munkabérért. A hajógyáron kívül egyetlen olyan üzem működik, ahol a dolgozók száma meghaladja a tízet. Ez a műanyagüzem, amely egy régi katolikus iskola épületében található, sikeresen túlélte a szakszövetkezet összeomlását annak kö­szönhetően, hogy a vezetők még a kilencvenes években megvásárolták és okos beruházással működtették tovább. A bérek ugyan alacsonyak, de szemben a hajógyárral, bőven van megrendelés, mert fő termékük a legolcsóbb műanyag palack, és nem a luxuscikk.

A jelenlegi gazdasági és foglalkoztatási helyzet nem sokban különbö­zik a 2010 előttitől. Mégis azóta sok szó esik arról mind a magyar, mind pedig a külföldi sajtóban, hogy milyen változásokat hozott Orbán Viktor fideszes kormánya. Külföldön elég sokat lehet olvasni ezekről a nagy politikai kezdeményezésekről, amelyek többek között azt a célt szolgál­ják, hogy a kormány a sajtót és a bíróságot egyre jobban a befolyása alá vonhassa. A roma és a zsidó kisebbségekkel kapcsolatos incidensek ugyancsak gyakori témák a német sajtóban. Ezzel szemben kevesek számára ismert (beleértve sok magyar állampolgárt), hogy milyen vál­tozások mennek végbe nap mint nap a falu életében, például egy olyan kulcsfontosságú intézményben, mint az iskola, ahonnan nem szivárognak ki a kisebb-nagyobb konfliktusok. Engedjék meg, hogy a következőkben erről számoljak be, Tázlárt hozva például.

Az új állami általános iskola 1961-ben nyílt meg az új faluközpontban. Miután 1978-ban megszüntették a felsőtelepi iskolát, az összes tázlári gyerek ide járt. Akkoriban egy Nyugatról érkezett, a magyar parasztgaz­daság átalakulásával foglalkozó kutató számára nemigen volt lehetséges az iskola gyakori meglátogatása, illetve tanulmányozása. Tudtam, hogy a tanárok között többen párttagok voltak. Az igazgatóhelyettes volt egyben a helyi párttitkár. Ezekkel az emberekkel csak későbbi tázlári látogatása­im során tudtam többet beszélni. Az akkori igazgatónő nem volt párttag. Mária néni (mindenki így ismerte) 1947-ben került az akkori református iskolába. A vallás gyakorlása számára tiltott volt. Más tanár időnként eljárt a templomba, de a hetvenes években, amikor a hittant nem az iskolában, hanem a templomban tanították és a beíratott gyermekek száma egyre csökkent, az igazgatónő ezt nem tehette…

Párttagok és pártonkívüliek együtt játszottak az úgynevezett tanári zenekarban, amelyet különösen a lakodalmakra hívtak meg szívesen. Vezetője az igazgatóhelyettes volt, egy tehetséges sváb férfi, akinek édesapja a háború végén esett el, és aki aztán magyar nevet kapott ne­velőszüleitől. A Szanksarokban kezdte pályafutását, később szép házat épített a faluközpontban, ahol most is lakik. Az ő ötlete volt, hogy 1981-ben az iskola, a könyvtár és a művelődési ház hivatalosan egyesüljön (a gyakorlatban ez a három intézmény már évek óta az ő irányítása alatt állt). Sok évig ő vezette az Általános Művelődési Központot, egy ideig megyei tanácstagként tevékenykedett, és a Kádár-rendszer utolsó évei­ben, miután az előző tanácselnököt sikkasztás miatt elítélték, a tanácsház vezetését is ő vette át. 1994-ben eredménytelenül indult a polgármes­ter-választáson. Noha sokan elismerték tehetségét és becsületességét, a Kisgazdapárt nem tűrte, hogy egy volt kommunista kerüljön megint a falu élére. Manapság nyugdíjasként még mindig bejár az iskolába zenét tanítani, focizik fiatalabb kollégáival a falu kis pályáján, és a játékot követő ún. „harmadik félidőben” már régen nem számít a világnézet, pláne nem a régmúlté. Ahogy a szocializmus alatt, úgy most is több tanár ül a falu képviselő-testületében. De a testület által 2012-ben hozott határozatot nemcsak a volt vezető, hanem sokan mások is furcsállták.

A tázlári iskola gyorsan, a tanárokkal és szülőkkel való szélesebb körű konzultációt mellőzve került a római katolikus egyház kezébe. Az iskola ma II. János Pál pápa nevét viseli, és a keceli intézmény „kirendeltségé­nek tekintik. (A keceli intézmény korábban Arany János nevét viselte, de úgy döntöttek, hogy az elhunyt lengyel pápa neve jobban jelzi az új keresztény irányzatot.) Amint az szokásban van a szocializmus vége óta, az iskolai hittanoktatásról a katolikus pap és a kálvinista lelkész gondoskodik. Ami egészen új, az az, hogy keresztek díszítik minden osztály falát, és az iskolaév kezdetét és végét nem a kultúrházban, hanem a római katolikus templomban ünneplik a tanárok és a gyerekek. Ezenkívül ugyancsak a templomban tartják II. János Pál emléknapját, amelyet, mivel október 22-ére esik, össze lehet kötni az 1956-os forra­dalom megünneplésével.

Hogyan lehetséges mindez? A polgármester szerint a döntés alapvető oka az volt, hogy az illetékesek attól tartottak, hogy a tanulók csökkenő létszáma miatt a nyolcosztályos általános iskola előbb-utóbb elveszíti felső tagozatát. Ilyen körülmények között biztosabbnak látták a jövőt az egyház kezében, mint a kormány által létrehozott szekuláris Klebelsberg Intézményfenntartó Központ fennhatósága alatt.6 Faluszerte ugyanis az a hír járja, hogy a Kiskőrösön székelő KLIK több tanárnak, sőt magának az igazgatónak a leváltását tervezte, és ezzel magyarázható az iskola gyors átigazolása. A tanárok ezáltal elvesztették közalkalmazotti státusukat és talán cafeteria-juttatásukat is. De egyelőre biztosabbak az állások. A tanárok számára nem kötelező a vasárnapi istentiszteleten való rész­vétel. Hasonló a helyzet a szomszédos településeken is, ahol alig maradt állami iskola. Az egyháznak elvileg el kell fogadnia a más világnézeteket, és kötelessége a heti két hittanóra helyett az igénylőknek etikaoktatást biztosítani. Tázláron büszkén említette az igazgató, hogy a 130 gyerek közül egyetlenegy sem élt ezzel a lehetőséggel. Újdonság még az is, hogy 2013-tól kezdve nemcsak a katolikus káplán és a református lelkész tanítja a hittant, hanem rendszeres óraadó a bócsai lutheránus pásztor is, aki az iskola hat evangélikus tanulójának viseli gondját.

2013 nyarának végén az iskolai tanévnyitón és a pár nappal későbbi ünnepi szentmisén alkalmam nyílt azokkal a személyekkel elbeszélgetni, akik kulcsfontosságú szerepet játszottak a helyi oktatás megreformálá­sában. A polgármester és az iskolaigazgató egyetértettek abban, hogy az iskola puszta megőrzésén túl erkölcsi szempontból is haszna volt az egyházzal való szoros kapcsolatnak. A református és lutheránus lelkészek ugyancsak jelen voltak az ünnepélyen, és rövid felszólalással járultak hozzá a mise ökumenikus befejezéséhez. A református lelkész elmesélte, hogy a kilencvenes években egyháza hogyan kapott kárpótlást az államosított iskolaépületért, és hogyan fordították a pénzt a templom tornyának renoválására. Hozzátette, hogy véleménye szerint a felekezeti arányok szükségessé teszik, hogy Tázláron a katolikus egyház vállalja a vezető szerepet; de Kiskunhalason és Szankon vannak református isko­lák is, és fontos, hogy a felekezetek jó kapcsolatban legyenek egymással. Az iskolaigazgató elismerte, hogy nem volt könnyű az iskolai tanrendet úgy átszervezni, hogy a tanulók három különböző helyre mehessenek hittanra, de megoldották.7 A mindennapi tanítás közös imával való elkez­dése időközben elfogadott gyakorlattá vált.

Az évnyitó további újdonsággal is szolgált. A tervek szerint ebben az iskolaévben a napközis ebédet ugyancsak közös imádság előzi meg, amely tavaly óta bevett gyakorlat a helyi óvodában. Mindezt az igazgató évnyitó beszédének legvégén jelentette be, és a bejelentést a jelen lévő szülők minden különösebb reakció nélkül fogadták. Arckifejezésük alap­ján úgy tűnt, hogy sokkal jobban érdekelte őket az igazgató beszédének néhány korábban elhangzott pontja. Többek között az, amikor hangsú­lyozta, hogy ha a tanulónak mindenképpen muszáj mobiltelefonját az iskolába hozni, akkor ezt kötelessége megérkezéskor leadni; valamint hogy a piercing és a hajfestés nem iskolába való, és nem teszi szebbé a gyerekeket. Erre még a pódiumon helyet foglaló fiatal, reverendás káplán is, akit az új iskolásokról való gondoskodással bíztak meg, mosolyogva bólogatott. Segített a kicsiknek egy másik új rituálé véghezvitelében, amely egy újonnan kitalált eskütételből állt. A gyerekek a felszólításnak nagy nehezen engedelmeskedve megígérték, hogy jó tanulók lesznek és mindig szót fogadnak a tanító néninek. Az évnyitó utolsó ünnepélyes mozzanata nem változott az évtizedeken keresztül: mindenki felállt és elénekelték a Himnuszt.

Napokkal később is ezen a különleges keveréken töprengtem, hogy vajon merre forog az idő kereke Tázláron, miközben egy idős paraszt­emberrel beszélgettem a régi katolikus népiskoláról. Keserűen emléke­zett arra a néhány évre az 1930-as években, amikor iskolába küldték, mielőtt elszegődött cselédnek. Különösen az nem tetszett neki, amikor minden nap 12-kor harangozták az Angelust. Noha családja kommunis­ta volt, mégis alkalmazkodniuk kellett, ha apja nem akarta elveszíteni községházi állását. Egyetértettünk abban, hogy ilyen tekintetben nincs túl nagy különbség a harmincas évek és 2013 között, amikor a felekezet nélküliek kénytelenek alkalmazkodni. Amikor elbúcsúztam tőle, minden kommentár nélkül megmutatta nekem azt az üdvözlő lapot, amit nemrég Orbán Viktor magyar miniszterelnöktől kapott kilencvenedik születés­napja alkalmából.

IV. A posztszocialista jelen elméleti megközelítése

A legtöbb olyan intézmény, amelyet a szocialista civilizációs folyamat ré­szének tartok, ma is megvan Tázláron. Igaz, a tanácsépületet átkeresztel­ték, de csak a mezőgazdasági szakszövetkezet tűnt el teljesen. Meg kell jegyezni, hogy azok közül, akik elvben tiltakoztak a szövetkezetek ellen, akad ma olyan, aki szívesen visszahozná őket, hogy koordinálják a ter­melést és a piaci értékesítést , és biztosítsanak egy minőségi színvonalat, ami előfeltétele annak, hogy megfelelő kereslet legyen a környék boraira. A helyi önkormányzatnak nincs pénze nagyszabású befektetésekre, és olyan fontos közösségi feladatokat, mint a művelődési ház régóta ese­dékes tatarozása, csak a rendszeresen versenyeztető pályázatok révén érkező külső segítséggel lehet megvalósítani. A polgármester egy ideig azt remélte, hogy új üzleti befektetők jönnek majd a faluba, de ahogyan már írtam, a régészeti lelőhely előkerülése után erre semmi esély nem maradt. A polgármester független ugyan, de 1994-ben a Kisgazdapárt támogatásával választották meg, amely akkor a legnépszerűbb párt volt a faluban, és bizonyos, hogy közelebb áll a Fideszhez, mint az MSZP-hez, amelyik ma igen kevés tagot mondhat magáénak Tázláron. Szervezett pártélet a faluban nincsen, bár a 2010-es választások előtt a Jobbik erősen megélénkült.

A fennmaradó időben arról szeretnék beszélni, hogyan értelmezhet egy antropológus elméleti síkon egy ilyen változást. Erdei Ferenc gondolatai népi modernizációs elméletnek tekinthetők. Éppúgy, mint az 1970-es évek falusi lakói, Erdei is úgy látta, hogy van haladás, fejlődés, az idő kereke előreforog. De húsz évvel azután, hogy eldöntötték: a földet újra magánosítani kell egy olyan komplex eljárás keretében, ami „kompen­zációt ígért a szocializmusban elszenvedett károkért, és miután újra egyházi kézbe adták az iskolákat, jogos a kérdés, hogy mindez nem magát a fejlődést kérdőjelezi-e meg: nem arról van-e itt szó, hogy jelen­tős folyamatok az ellenkezőjükre fordulnak? A modernizáció standard szociológiai elméleteiben gyakran szerepel a szekularizáció fogalma: a vallás „alrendszer lesz, amely élesen elválik a politikum szférájától és láthatatlan a közéletben. A mai Magyarországon ez nem így van. Az is világos, hogy felélesztik azokat a szimbólumokat, amelyek komoly mozgósító erővel rendelkeztek a szocializmus előtt. Nemcsak a vallási ereklyékre gondolok itt (el ne felejtsük, hogy a Szent Jobbot már a szo­cializmus összeomlása előtt Budapesten nyilvánosan körbehordozták), hanem a gombamód szaporodó turulszobrokra, a sámánszertartások újraéledésére, a rovásírás népszerűsítésére, a régi katonai és félkatonai egyenruhák új kultuszára, a nemesi címekre és az Erdei által keményen bírált kvázi-feudális társadalom emlékét idéző más relikviákra.

Nagy óvatosságra kényszerül az antropológus, ha részleteiben kívánja megragadni, hogy mi is megy végbe a mai Magyarországon, különösen Johannes Fabian 1983-ban a Time and the Other (Az idő és a másik) című munkájának megjelenése óta. A tanulmány kulcsszava az egyide­jűség (coevalness, Gleichzeitigkeit). Sok korai antropológus elkövette azt a hibát, hogy megtagadta az egyidejűséget azoktól a népektől, akikről írtak, úgy ábrázolva őket, mintha „kívül állnának az időn (Thomas 1989), vagy pedig „szinkronikusak lennének (Lévi-Strauss 1973). Ha egyáltalán bebocsátást nyertek a nyugati világ diakronikus idejébe, akkor sem voltak egyenrangú résztvevői az antropológus idejének, hanem születésüknél fogva elmaradottak és alsóbbrendűek. Az afrikanista Fabian kritikája elsősorban a nem írásos kultúrával rendelkező társadalmak nyugati megjelenítésére vonatkozott. De explicite is támaszkodott Edward Said Orientalism (Orientalizmus) című, 1978-ban publikált, immár klasszikussá vált munkájára, amely hasonló fejtegetést kínál az ázsiai, különösen pe­dig a muszlim társadalmak nyugati szerzők általi eltorzításáról, amellyel saját felsőbbrendűségüket hangsúlyozták.

Az elmúlt években a történészek és antropológusok közelebb hozták a Nyugathoz ezt a kritikát, pl. a Bizánci Birodalom és a keleti kereszténység „másságával, vagy pedig a hidegháború és a posztszocialista időszak ál­tal produkált ellentétekkel kapcsolatos munkáikban (Bakic-Hayden 1995, Hann 1996). Fabian terminológiája még Nyugat- és Kelet-Németország viszonyára és a Nyugat keleti megjelenítésére is vonatkoztatható. Így Dominic Boyer (2010) az NDK-t bemutató mai nyugati sikerfilmek elem­zésén bizonyítja, hogy azok mind más időben jelenítik meg a Keletet, megtagadván tőle az egyidejűséget, tagadva, hogy a keletnémet szocia­lizmusnak megvolt a maga érvényes modernitása, mielőtt bekebelezte volna a Szövetségi Köztársaság. Szerinte az „Ostalgie (az NDK utáni nosztalgia) nyugati gúnyolása hasonló példája a másidejűségnek.

Ez a kritika a klasszikus kulturális relativizmussal mutat rokon vonáso­kat. Jómagam nem vagyok híve ennek a pozíciónak, ami pedig újra igen elterjedt a kortárs antropológiában. Nehezebb a fejlődés mellett érvelni a társadalmi-kulturális antropológia minket is zavarba ejtő eszmetörténe­tében, mint az általunk tanulmányozott társadalmak Realgeschichtéjére vonatkoztatva; újra és újra ugyanazokkal a paradigmákkal találkozunk, Lévi-Strauss dichotómiájában mi a „hideg diszciplínák közé tartozunk! De ma nem akarok belemenni ezekbe a messzire vezető fejtegetésekbe; mindössze azt szeretném megmutatni, mennyiben lehet releváns Fabian elméleti pozíciója a Közép- és Kelet-Európát tanulmányozó antropológus számára. Boyer megjegyzi, hogy egyes keletnémetek elsőként bírálták saját társadalmukat, egyúttal felmagasztalva a Nyugat előnyeit (Boyer nem tesz említést arról a tényről, hogy 1990-ben a keletnémetek túlnyo­mó többsége a német egység mellett szavazott, feltehetően azért, mert maguk is többre értékelték a nyugati modernitást a sajátjukénál). Michal Buchowski (2001) hasonló mintázatokat talált Lengyelországban, ahol neves szociológusok érveltek úgy, hogy a lengyeleknek, úgymond, hiá­nyos a „civilizációs kompetenciája, ami magyarázná az „átmenet óriási nehézségeit és áldozatát.

Erdei Ferenc ugyanígy érzett rá ösztönösen a Kelet elmaradottságára. A megoldás szerinte nem az, hogy kritikátlanul követni kell a Nyugat kapitalista logikáját, hanem ellenkezőleg, a magyar civilizációs hagyo­mányokra kell támaszkodni, abban az értelemben, ahogyan fentebb kifejtettem. Azt állítottam ebben az előadásban, hogy ha figyelembe vesszük a szocialista intézmények és ideológia korlátait, akkor Erdei kivételesen sikeres volt a népi modernizációs elméletek gyakorlati meg­valósításában. A vidéki Magyarország átalakítása kivételes sikertörténet. A posztszocialista körülmények között azonban mintha kevesebb lehe­tősége volna az ilyen innovációnak. A neoliberális kapitalizmus korlátai keményebbek, mint a szocializmusé voltak. A posztszocialista átalakulást a mezőgazdasági szektor szenvedte meg a legjobban, a város és a falu közötti különbségek megint növekedtek. Nem csoda, hogy két évtizeddel a szocializmus összeomlása után egyre népszerűbbek az antiurbánus, antikozmopolita eszmék, és ezek uralkodnak ma mind a városokban, mind pedig az egyre néptelenebbé váló falvakban. Ma azonban, Erdei­vel ellentétben, a modernizáció nincs napirenden. Ehelyett egy múltba tekintő, keserű, agresszív propaganda a jellemző, amely előszeretettel hibáztat másokat a jelen bajaiért, mind az országban, mind pedig az országon kívül.

Mármost hogyan értelmezze mindezt egy antropológus? Jól tudom, hogy a Fidesz és a hozzá hű magyar nyelvű média szemében a nyugati, különösen pedig a német Magyarország-kép erősen torzított. Sok magyar állampolgárt dühít az, amiben a Nyugat illetéktelen beavatkozását látják; a Fidesz-törvényeket „antiliberálisnak és az EU-szabályozással és el­vekkel összeférhetetlennek bélyegzik. Ez lenne a boyeri értelemben vett másidejűség? Hiszen a magyarok megszavazták a jelenlegi kormányt. Nem az egyidejűség megtagadása-e a nyugatiak részéről, amikor ant­ropológusok és újságírók kigúnyolják a nacionalista túlkapásokat és a miniszterelnök nyilvánvaló igyekezetét, hogy visszaforgassa az idő kere­két abba a korszakba, amikor Magyarország „világnemzet” (Orbán) volt?

Ellentétben némely antropológussal, akik az időről értekeztek, én na­gyon is konvencionális képet őrzök annak fizikájáról és metafizikájáról. Ezért tetszik nekem a nyíl hasonlat angolul. A kormányok elhatározhatják ugyan, hogy visszaforgatják az idő kerekét, és visszafelé fordítják az előző generációk modernizációs kísérleteit, mint pl. a kollektivizálás és az egyházi iskolák államosítása, ám nem lehet visszaterelni a társadalmat a szocializmus előtti időszak medrébe. Ezt a leghatékonyabb sámánszer­tartás és a legnagyobb turulszobor sem érheti el. Az idő kereke forog tovább, lineárisan és kérlelhetetlenül. Ne vádoljuk a tázlári lakosokat, illetve helyi vezetőiket azzal, hogy a jövő helyett a múltba tekintenek; éppen ellenkezőleg, biztosítani szeretnék iskolájuk jövőjét, de a mostani körülmények között ezt leginkább úgy tudják megtenni, ha újra egyházi kézbe adják azt az intézményt, amelyet 1948-ban államosítottak. Az emberek, mint mindig, most is egyéni és kollektív szinten gondolnak a jövőjükre; csak most mégis más körülmények között, mint annak idején, amikor volt egy grand narrative, amely reményt adott még egy ilyen köz­ség számára is, megcsillogtatva a haladás és fejlődés esélyét.

Arra a következtetésre jutok, hogy nem szabad romantizálni a „cultural time-t, ahogyan sokan ezt a kulturális relativizmus nyomában ma is teszik. Az antropológusok, illetve társadalom-néprajzosok segíthetnek fényt deríteni arra, hogy politikai vezetők és egész társadalmak hogyan fordulhatnak el viszonylag gyorsan egy jövőorientált modernizációtól egy olyan társadalmi projektum felé, amely menthetetlenül a múltba réved, legyen az akár a közelmúlt, akár a távoli múlt a maga dicsőségével és (vélt) sérelmeivel. A mi tudásunk elsősorban terepmunkából fakad, amelyet ma folytatunk arról, hogyan őrződnek meg és alakulnak át a korábbi korszakok relikviái, és milyen bonyolult és dinamikus folyama­tok keretében zajlik ez az átalakulás. Itt én is zavarban vagyok, mert ahogyan már elmondtam önöknek, az utóbbi években keveset jártam résztvevő megfigyelőként Tázláron.8 Így a következtetésem spekulatív, és hagy még kívánnivalót maga után. Mindazonáltal azzal szeretném zárni előadásomat, hogy visszavezetem önöket az Alföld mikrokozmoszába, amelyet kicsit a sajátomnak is tekintek.

V. Konklúzió

Azt hiszem, hogy a Tázláron megfigyelhető változások az idő felfogá­sában, a Zeitgeistben, visszafelé mutatnak, míg a szocializmus alatt, legalábbis az 1980-as évekig, a jövőbe mutatott a nyíl. Ezt a szocialista civilizációs projektum sikerével és az idő kihasználásának változásával magyarázom a vidéki Magyarországon, mind az egyének, mind pedig a háztartások szintjén. Amikor Erdei 1937-ben felkereste a Duna-Tisza közének ezt a vidékét, a lakosság jórészt szegényparasztokból állt, akik még a paraszti önellátást sem tudták megvalósítani, nemhogy vállal­kozóként fellépni a piacon. Ezért egész életükre függőségi viszonyban maradtak a közösség módosabb parasztjaitól. A legtöbb falusi lakos számára csak szezonális munka adódott. Az év legnagyobb részében „nem tudtak mihez kezdeni az idejükkel, miközben rendszerint akadt valami tennivaló a tanya körül.

Utazzunk most gyorsan előre az 1970-es évekbe, amikor egyéves terepmunkát végeztem a faluban. Csaknem a felismerhetetlenségig meg­változtak a viszonyok és a falukép. A legtöbb lakos központi településen élt, egy sor állami és egyházi intézmény mellett. A legtöbben keményen megdolgoztak azért, hogy modernizálják otthonukat, gyakran kombinálva a háztájit a bérmunkával. Az idejük költsége magas volt, ami rossz hír az antropológusnak, aki kitartóan nyaggatta őket kérdéseivel.

Ha most megint előreszaladok az időben, és ma vagyok Tázláron kuta­tó doktorandusz hallgató, feladatom könnyebb, mert ma a falusi lakosok többsége megint nem tud mihez kezdeni a sok szabadidejével. Nincs értelme annak, hogy sokat dolgozzanak és vállalják a disznónevelés minden terhét, ha a végén alig kapnak valamit fáradozásukért. Vannak családok, akik azt mondják, hogy olcsóbb megvenni a húst kolbásznak és szaláminak a Penny Marketben vagy a Lidlben, mint felnevelni egy malacot. Kevés fiatal lát perspektívát a faluban, de városi munkát és lakhatást találni ma sokkal nehezebb, mint régen. Sokan tehát a faluban munkanélküliek úgy, ahogyan a munkanélküliség nem létezett az 1930-as évek modernitás előtti, preszocialista vidéki gazdaságában. Ma elmond­hatjuk, hogy a tázlári falusi lakosok és sok más ezer Tázlárhoz hasonló falu lakosai alulfoglalkoztatottak vagy munkanélküliek, mert hozzájutnak ugyan a televízióhoz és az internethez, és szeretnének dolgozni, de az ál­landó munka a posztszocialista időszakban számukra csak álom marad. Rendelkeznek azzal, amit Alfred Gell (1992) magas erőforrásköltségnek (resource costs) nevezett, és éppen a magas erőforrás-költségek és az alacsony időköltségek (opportunity costs of time) kombinációja az, ami a lakosság ezen rétegeit különösen fogékonnyá teszi a mai múltba révedő, populista retorikára.

Tázlár környékén több más község a faluhatárt jelző táblán már székely rovásírással köszönti a látogatót. Talán hamarosan így lesz ez Tázláron is. Talán már nem is Tázlárnak, hanem Prónayfalvának fogják hívni: hiszen miért ne vegye vissza a falu azt a nevet, amit akkor viselt, amikor az első egyházi iskolákat alapították? Tázlár különben nem a település eredeti neve: ezt a kérdést bonyolítják a régészeti munkák, amelyek meghiúsították a polgármester reményét, hogy ipari befektetőket csábítson a falu szélére. A feltárt sírok ugyanis azt bizonyítják, hogy jóval azelőtt emberek laktak ezen a vidéken, mint amikor a belső határvidék meghódítása megtörtént a késleltetett (vagy eltorzult) kapitalista fejlődés korában. Talán a közösség profitálhatna abból, ha kiderülne, hogy a feltárt emberi maradványoknak magyar a DNS-ük; a feleslegessé vált hajógyár helyett épülhetne egy régészeti park, amely ópusztaszerhez hasonlóan vonzaná a fizető látogatókat. Sajnos, az eddigi elemzések, amelyeket megismertem, arra vallanak, hogy ezek az első telepesek nem magyarok, nem is hunok, hanem szarmaták voltak!

Fordította: Bartha Eszter

Jegyzetek

1 Az eredeti előadás a Közép-európai Egyetem Szociológia és Társadalomantro­pológiai Tanszékén hangzott el, 2012. december 3-án, Time's Arrow in Tázlár (and in anthropology) címmel. Kiegészítő anyagot gyűjtöttem Tázláron 2013 augusztus-szeptemberében. Ezúton szeretnék köszönetet mondani Bartha Eszternek, aki a fordítást vállalta. Bellér Ildikó és Sárkány Mihály sokat segített a nyelvi korrektúrában, utóbbinak köszönhetem a magyar címet.

2 Ennek részletesebb változata Sárkány Mihály festschriftjében található: lásd Hann 2004.

3 Előadásom több adatát közvetlenül Szabadi 1997-ből vettem át. Szabadi Pál (1942-2008) maga is elismerte, hogy hiányzott a feladathoz szükséges képzettsége, miután a szocializmus utolsó évtizedeiben a falu első magán­-autószerelőjeként dolgozott. Kisvállalkozása kezdetben sikeres volt, és ennek kézzelfogható eredményeként ő építette az első kétemeletes házat a faluban. Ám az 1990-es években megcsappant az érdeklődés a Trabant-specialista üzlete iránt, és Pali megújult lelkesedéssel vetette bele magát a helytörténetbe. Munkáját nagyban segítették Juhász Antal szegedi néprajzkutató szisztematikus helytörténeti vizsgálódásai, különösen a vidék szocializmus előtti migrációjának vonatkozásában: lásd Juhász 1997. A többi fent említett kiadvány közül külö­nösen hasznos Balogh et al 2000; 2010; Horváth 2011. 4 A szakma elnevezése magyarul nem egyértelmű; Magyarországon évtizedek óta létezik kulturális antropológia, pl. az ELTE-n, ugyanakkor az MTA Néprajzi Kutatócsoportján (ma MTA BTK Néprajztudományi Intézet) belül a hetvenes évek óta működik társadalom­-néprajzi osztály.

5 Erről részletesebben lásd Huszár Tibor életrajzát (Huszár 2012).

6 Ez az új szerv sok port kavart országszerte, de Tázláron a nagy átszervezés megtörtént már 2007-ben, amikor megalakult a Kiskőrösi Többcélú Kistérségi Társulás, ami a faluban nem vált népszerűvé.

7 Másutt persze még nehezebb a helyzet: Kecelen (a II. János Pál Általános Isko­la központja) a felekezet száma 7. Az igazgató elismeri az intézmény honlapján, hogy az integráció nagy kihívás.

8 Rövid 2013-as tartózkodásom alatt hallottam utalásokat különböző elmúlt korszakokra: volt, aki a mostani kormányt a Kádár-rendszerhez hasonlította, mert ugyanúgy nem tiszteli eléggé a piacgazdaság alapelveit; volt, aki inkább a Rákosi-korszakkal látott párhuzamot, pl. ahogyan bizonyos emberek manap­ság feljelentik a szomszédjukat; és volt, aki üdvözölte a Horthy-korszak iránti nosztalgiát, beleértve az egyházak prominens szerepét. Ezeket az eltérő elkép­zeléseket nem volt módom ebben az évben szisztematikusan megvizsgálni.

Irodalom

Bakic-Hayden, Milica 1995: Nesting Orientalisms: The case of former Yugoslavia. Slavic Review, 54, 4: 917-931.

Balogh Tibor et al. (szerk.) 2000: AzÁMK története. Tázlár, ÁMK

Balogh Tibor et al. (szerk.) 2010: Örömmel emlékezünk. Tázlár, Általános Iskola

Boyer, Dominic 2010: From algos to autonomos. Nostalgic Eastern Europe as postimperial mania. In Todorova, Maria and Zsuzsa Gille (eds.): Post-Communist Nostalgia. New York, Berghahn, 17-28.

Buchowski, Michal 2001: Rethinking Transformation. An anthropological perspective on postsocialism. Poznan, Wydawnictwo Fundacji Humaniora

Den Hollander, Arie 1960-61: The Great Hungarian Plain: A European Frontier Area. In Comparative Studies in Society and History, 3: 74-88, 155-69.

Erdei Ferenc 1957 [1937]: Futóhomok. Budapest, Gondolat Könyvkiadó

Erdei Ferenc 1942: A magyar paraszttársadalom. Budapest, Athenaeum Kiadó

Erdei Ferenc 1971: Város és vidéke. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó

Erdei Ferenc 1976: A magyar társadalom a két világháború között. Valóság, 4. sz. 23-53., 5. sz. 36-58.

Fabian, Johannes 1983: Time and the Other: How anthropology makes its object. New York, Columbia University Press

Gell, Alfred 1992: The Anthropology of Time. Oxford, Berg

Hann, Chris 1979: A frontier community on the Great Plain. New Hungarian Quarterly, Vol. 20, No. 74, 116-22.

Hann, Chris 1980: Tázlár: a village in Hungary. Cambridge, Cambridge University Press

Hann, Chris 1996: The Skeleton at the Feast. Canterbury, CSAC Hann, Chris 2004: Két tudományág összemosódása? Néprajz és szociantropológia a szocialista és posztszocialista időszakokban. In Borsos Balázs – Szarvas Zsuzsa – Vargyas Gábor (szerk.): Fehéren, feketén. Varsánytól Rititiig. Tanul­mányok Sárkány Mihály tiszteletére. Budapest, L'Harmattan Kiadó, 45-63.

Horváth János (szerk.) 2011: 50 éves a tázlári művelődési ház. Tázlár, Önkor­mányzat

Huszár Tibor 2012: Ferenc Erdei 1910-1971. Politikai életrajz. Budapest, Corvina Kiadó

Juhász Antal 1997: Tázlár puszta benépesedése. In Juhász Antal (szerk.): Migrá­ció és Település a Duna-Tisza közén 2. Szeged (Táj és Népi Kultúra 1), 37-69.

Lévi-Strauss, Claude 1973 (1955): Szomorú trópusok. Budapest, Európa Kiadó

Said, Edward W. 1978: Orientalism. London, Routledge & Kegan

Szabadi Pál 1997: Tázlár Krónikája. Tázlár, Önkormányzat

Szelényi, Ivan 1988: Socialist Entrepreneurs. Embourgeoisement in rural Hungary. Cambridge, Polity

Thomas, Nicholas 1989: Out of Time: History and evolution in anthropological discourse. Cambridge, Cambridge University Press