A Lengyel Szocialista Párt – a Demokratikus Forradalomért nevű szervezetről

E dokumentumértékű nyilatkozat Josef Piniortól származik. Pinior a Szolidaritás szakszerve­zet egyik wrocławi vezetője volt. 1981. december 13. után illegalitásban látta el feladatát. 1983-ban letartóztatták, s azóta többször volt börtönben, ahol megszakításokkal, mintegy há­rom évet töltött. Kiss Rita kérdéseire 1989 júliusában az alábbiakat mondta el szervezetéről.

 *

A Lengyel Szocialista Párt – a Demokratikus Forradalomért elneve­zésű szervezeten belül három fő irányzat van:

1. Az „új baloldalé", amely különböző szocialista irányzatokat tömörít, egészen a szociáldemokraták balszárnyáig;

2. a „forradalmi baloldalé", amely programjában a IV. Interna­cionálé Ernest Mandel-féle vonalát követi,

3. A „szociáldemokratáké", amely a régi, sztálinizmus előtti len­gyel szocialisták nyomdokán halad.

Az LSzP-DF a Szolidaritássá] együttműködő szervezet. Tagságá­nak többsége egyidejűleg a Szolidaritásnak is aktivistája. Elsősorban a dolgozók fiatal nemzedékének és a diákoknak a pártja. Harcolni akar a neosztálinista bürokrácia ellen, de a kapitalizmus minden for­máját is elutasítja. Az általunk képviselt új szocialista alternatíva: az önkormányzat eszközével a munkáshatalomért küzdeni.

A fiatal nemzedéket érdekli egy független munkásmozgalom és a dolgozói önkormányzat létrehozásának kérdése. Ez a perspektíva új Lengyelországban, és a szocialista ellenzék számára széles horizontot adhat.

Pártunk nem világnézeti alapon szerveződik. Mindenki számára nyitott, aki akár vallási, akár filozófiai, akár valami más megfontolás­ból az önkormányzat híve.

A Lengyel Szocialista Párt – a Demokratikus Forradalomért a munkásmozgalom számára új szocialista alternatívát kínál Lengyelor­szágban. Programunkat azonban nemcsak Lengyelország számára dol­goztuk ki: internacionalista párt akarunk lenni, a szó jó értelmében. Tehát nem nacionalista párt vagyunk, hanem a keleti és a nyugati mun­kásmozgalom számára egyaránt használható alternatívát keresünk.

Úgy véljük, hogy a neosztálinista rendszert nem lehet egyedül Lengyelországban felszámolni: azt az egész keleti blokkban kell szét­zúzni. Ezért szándékunkban áll akcióinkat koordinálni a többi függet­len szocialista mozgalommal Kelet-Európában. Internacionalista ak­ció volt például 1989. február 1-jei demonstrációnk a román nagykö­vetség előtt, amelyen kinyilvánítottuk szolidaritásunkat Románia dik­tatúra ellen harcoló társadalmával és dolgozóival. Kelet-európai egy­ségfrontot akarunk létrehozni a neosztálinista rendszer ellen. E rend­szert megreformálni annyit jelent, mint az egész rendszert szétzúzni. Tényleges alternatíva csak a dolgozói önkormányzat (önadminisztrálás) alternatívája lehet. A társadalom (a civil társadalom) emancipá­lása szempontjából a legelső kérdés a munkásdemokrácia kérdése. A második pedig az új szocialista alternatíva, vagyis a dolgozói önkor­mányzat kérdése. Ebből a programból fakad taktikánk. Ezért mi nem egy kerekasztal körül vitatkoztunk a hatalmon levőkkel. A kerekasz­tal-tárgyalás a bürokrácia védekezési taktikája a dolgozók mozgalma ellen. Mi a dolgozók sztrájkjait, demonstrációit akarjuk segíteni azért, hogy rátaláljanak az önkormányzati alternatíva útjára. Katowicében megszervezzük a valóban alternatív ellenzék kongresszusát, azon el­lenzéki erők számára, amelyek elutasítják a kerekasztal-tárgyalá­sokat.

Mint a kerekasztal-megbeszélések is bebizonyították, a Szolidari­tás jelenlegi vezetősége reformista, bázisát viszont munkások adják, akiknek jelentős része harcol a szervezet elbürokratizálódása ellen.

Az LSzP-DF kritikusan viszonyul a gorbacsovi politikához. Úgy véli, hogy a felülről jövő reformokkal szemben nem szabad illúziókat táplálni. Szerinte igazi rendszerváltást csupán egy alulról jövő forrada­lom hozhat létre. A szakszervezeteknek és a munkásosztálynak a bü­rokrácia minden szektorával szembeni függetlenségét követeli.

Az LSzP-DF végső célkitűzése egy globálisan működő önigazga­tási alternatíva társadalmi rendszerként való megvalósítása, amelyben a társadalom tagjai öntudatra ébredt, cselekvő állampolgárok. Ehhez mindenekelőtt arra van szükség, hogy a munkásosztály létrehozza sa­ját átmeneti programját, mely a sztálinizmusból a szocializmusba való átmeneti időszakra vonatkozik. E program célja a bürokratikus ha­talmi viszonyok eltörlése és a dolgozók érdekeinek érvényre juttatása.

Az LSzP-DF programja a dolgozók számára a vállalati önkor­mányzatért való harc programja. Úgy véljük, hogy Lengyelországban a dolgozóknak kell a vállalatokat irányítani, a gazdasági hatalommal rendelkezni, és el kell érni saját politikai képviseletük kialakítását. Mozgalmat akarunk létrehozni annak érdekében, hogy a dolgozók gyakorolják a hatalmat a vállalatoknál, és megteremtsék demokra­tikus képviseletüket a társadalomban. Nézetünk szerint ezt csak a sztrájk eszközével lehet elérni.

A gazdaság társadalmasítása a munkásönkormányzat megvalósí­tásának alapfeltétele. A gazdaság társadalmasítása a társadalom teljes ellenőrzését jelenti a gazdaság működése felett. A társadalmi tulajdon az egész nemzet tulajdonát képezi. Ez csak úgy jöhet létre, ha a széles néptömegek közvetlen, demokratikus hatalmat gyakorolnak a terme­lőeszközök felett. Ebben az esetben a demokratikusan szerveződő tár­sadalom, azaz az össztársadalom (nemcsak munkahelyhez, de a la­kóhelyhez is kötötten) különböző szinteken ellenőrzi a társadalmi tulajdoni, amely ez által a társadalmi ellenőrzés által válik szocialistává.

Ez a folyamat azonban elválaszthatatlan a politikai rendszer de­mokratizálásától, a tömegek alulról való szerveződésétől.

A munkásönkormányzat a közvetlen demokrácia gyakorlását je­lenti. De a jelenlegi időszakban a népképviseleti parlamentáris de­mokráciát is támogatjuk. A kerekasztal-tárgyalások után kétkamarás rendszer jött létre. Az LSzP-DF nincs a kétkamarás rendszer ellen, de szeretné, ha a parlamenti rendszer önkormányzati szervezetek népkép­viseletévé válna.

A népképviseleti demokrácia nem zárja ki a közvetlen demokrá­ciát. Ez bizonyosodott be a Párizsi Kommün idején, de így működött egy bizonyos ideig a szovjetek kongresszusa is. E történelmi tradíciót Lengyelországban az önkormányzó munkásmozgalom egy új harci for­mával egészíti ki: a sztrájkbizottságokkal. A sztrájkbizottságok ha­talomgyakorlásával a bürokrácia mozgásképtelenné válik. A munkás­képviselet demokratikus koncepcióját pedig már a Szolidaritás kidol­gozta 1980-81-es programjában.

Az esetleges tömegsztrájkok következtében – mikoris a sztrájkbi­zottságok a Párizsi Kommünhöz hasonló módon működnének – alter­natív munkáshatalom jöhet létre a bürokrácia hatalomgyakorlásával szemben.

A sztrájkbizottságok feladatai közé tartozik a termelőeszközök társadalmasítása, ami az aktív sztrájkok folyamán valósul meg. Mind­ezek a gazdasági folyamatok azonban csak kedvező feltételek mellett mehetnek végbe: ehhez szükség van a politikai szerveződés szabadsá­gára, a pluralizmusra és a különböző pártok működésére. A politikai pluralizmus, a szakszervezetek, társadalmi mozgalmak és szerveze­tek garanciák mindennemű politikai manipuláció és diktatúra ellen.

A sztrájkbizottságok a munkáshatalom szervei, míg a politikai pártok az állampolgári tevékenységek, a társadalmi szerveződések ki­fejeződési formái. Ez határozza meg mindkét szerveződési forma moz­gásterét. Míg a politikai pártok választások útján küzdenek meg egy­mással, addig a sztrájkbizottságok egészen más funkciót töltenek be: a munkahelyhez kötötten működnek, és a közvetlen demokratikus szer­veződés, az aktív cselekvés jellemzi őket. A munkahelyeken, a gyá­rakban a munkások szakszervezetekbe tömörülnek, de ugyanezek az aktivisták lehetnek különböző politikai meggyőződésűek is, akik más és más politikai szervezet tagjai; például környezetvédők, vallási, nő-mozgalmi, vagy más szervezetek aktivistái.

(Összeállította és fordította: Kiss Rita)

Az „anarcho-szindikalizmus" kifejezés a szovjet tömegek tudatában vagy az „anarchista banditizmus" zűrzavarával és lényegével, vagy pe­dig ama bizonyos „munkásellenzékkel" társul homályosan, amely az OK(b)P X. kongresszusán fellépett Lenin ellen.

Az Anarcho-szindikalisták Konföderációja nevű szervezet a 20-as évek végéig működött országunkban, amikor is az NKVD áldozatául esett. Szükségesnek tartjuk újjáalakítását.

Elődeinkhez hasonlóan mi sem vagyunk utópisták, és az emberi személyiség felszabadításáért, az állam nélküli szocializmus felépítésé­ért harcolva mi is megértjük az átmeneti időszak szükségességét, külö­nösen a mi állandó önkényuralommal sújtott országunkban. (…) Jel­mondatunk továbbra is a következő Bakunyin-idézet: „A szabadság szocializmus nélkül privilégium és igazságtalanság, a szocializmus sza­badság nélkül – rabszolgaság és csordalét." (…)

Az államszocialistáktól eltérően a termelési eszközök állami tulaj­donát mi nem tartjuk valóban szocialistának. A tapasztalat az anarcho-szindikalista teoretikusok előrejelzéseit igazolja: az állami tulajdon el­kerülhetetlenül a hivatalnokréteg, a „vörös bürokrácia" tulajdonává alakul, és iszonyatos önkényuralomhoz és visszaélésekhez vezet. Ezért fellépünk azért, hogy az üzemeket, agyárakat és a földet adják átázott dolgozó munkahelyi kollektíváknak.

A modern civilizáció története azt mutatja, hogy a politikai pártok nem lehetnek a néptömegek akaratának kifejezői. Sem a több-, sem az egypártrendszer nem képes arra – az utóbbi különösen nem -, hogy a hatalmat a hivatásos politikusok és bürokraták kezéből a nép kezébe adja. Ezért jelszavunk a következő: „A hatalmat a népnek, nem pedig árpolitikai pártoknak!" Ez azt jelenti, hogy az egész köz­ponti és helyi irányítási rendszernek a pártoktól független Tanácsok kezébe kell kerülnie, ahol a munkahelyi kollektívákba szervezett la­kossági csoportok, a független alkotói és szakszervezetek küldötteinek véleménye lesz döntő jelentőségű.

Látjuk, milyen ártalmas a centralizmus elve (nevezzék bár „de­mokratikusnak"), különösen hatalmas államunk példáján. Egyetlen központból nem lehet figyelembe venni a társadalmi érdekek sokféle­ségét. Egyetlen központból nem lehet tervezni és szabályozni az ország gazdasági, politikai és kulturális életét. Csak a föderalizmus, az ön­igazgatási szerveknek a központtól való függetlensége, a teljes autonó­mia vezetheti ki országunkat a válságból, segíthet elkerülni az osz­tályok és népek pusztító polgárháborús összeütközését.

A felülről irányított átalakítást megfojtja és elsekélyesíti a hatal­mas bürokrata apparátus maradisága. Az alternatív pártok megalakí­tására irányuló kísérletek elkerülhetetlenül új bürokratikus struktú­rákhoz vezetnek, ahhoz, hogy nagyravágyó politikai karrieristák kis csoportja aknázza ki könyörtelenül a lelkes népmozgalmat. Felszólít­juk a dolgozókat, hogy maguk vegyék kézbe saját sorsuk alakítását. Hozzatok létre független alkotói és szakszervezeteket, természet- és környezetvédelmi harci szövetségeket, érjétek el, hogy ezek a szerve­zetek teljes körű politikai jogokat és szabadságot kapjanak.

Konföderációnk erejéhez mérten ebben igyekszik segítséget nyújtani nektek. Ha egyetértetek velünk, ha részt akartok venni a füg­getlen társadalmi és szakszervezetek megalakításában – terjesszétek kiadványainkat, követeljétek vállalatotok (intézményetek) vezető­ségétől, hogy rendezzenek találkozókat Konföderációnk tagjaival.

Éljen az önkormányzati szocializmus!

Golosz, 1982. 2. sz.

DEMOKRATIKUS MUNKÁSMOZGALOM

A MUNKÁSOK

FÜGGETLENSÉG

NEVŰ SZAKEGYESÜLETE

MUNKÁSDEMOKRÁCIA A PROLETÁRDIKTATÚRA HELYETT

FELHÍVÁS

A DON- ÉS A KUZNYECKI MEDENCÉBEN SZTRÁJKOL­NAK A MUNKÁSOK!

PITYER MUNKÁSAI!

Először a Kuzbaszban, most pedig a Donbaszban a bányászok be­bizonyították, hogy a munkásosztály volt és marad a legforradalmibb osztály.

A FÜGGETLENSÉG szakszervezet felhívja Leningrád munká­sait, fejezzék ki proletárszolidaritásukat sztrájkoló társaikkal.

Pityeri munkások, gyülekezzetek, ne törődjetek a vezetőséggel, fejezzétek ki, hogy támogatjátok a felkelt bányászokat.

A Kuzbasz és a Donbasz MUNKÁSAINAK ügye – a mi ügyünk! Egyesüljetek a FÜGGETLENSÉG szakszervezetbe!

Akcióitokról küldötteiteken keresztül értesítsétek a FÜGGET­LENSÉG Főhadiszállását: Leningrád, Szadovaja 122-38 (pénteken 19.00-, vasárnap 14.00-).

IKARUSZ-FÜGGETLENSÉG

Egy NDK-beli baloldali csoport programnyilatkozata.

1. Hogyan viszonyul az E. B. a „német egység" kérdéséhez?

Mi az NDK szuverenitásának megvédése mellett állunk ki mindenfajta gyors „újraegyesítés" – valójában az NSZK-ba való betagozódás – kö­vetelésével szemben. Ezzel egy, a kapitalizmussal szembeni valóságos alternatíva esélyeit védjük, a szocialista szabadság és demokrácia társa­dalmát értve ezen. Az önmeghatározás számunkra nem a kapitalizmus politikai és gazdasági rendszerének való alárendelődést jelent, hanem jövőnk autonóm, felelős alakítását. Éppily kevéssé kívánjuk a külföldi tőke feltételei szerinti fokozatos kiárusítást: az NDK-nak az NSZK ol­csó bérköltségű meghosszabbított munkapadjává való átalakítását. Azt akarjuk, hogy mihamarabb kezdődjenek tárgyalások az NSZK-val egy hosszútávú alapszerződés kialakításáról, egy olyan szerződéses együttműködés szellemében, amely megfelel a „két állam – egy nem­zet" alaptételének, és magában foglalja a kölcsönös államjogi elisme­rést. Szoros gazdasági és politikai kapcsolatok fejlesztését kívánjuk a nemzeti összefüggés minden együttes aspektusának kidolgozásával, kialakítva – különösen a béke tekintetében – az össznémet felelősség tudatosításának összekötő kereteit. Támogatjuk, hogy a két német ál­lam közös nyilatkozatban garantálja Lengyelország nyugati határát.

2. Hogyan viszonyul az E. B. a „terv- vagy piacgazdaság" alternatívájához ?

Az NDK-ban nem a tervgazdaság mondott csődöt, hanem egy „terve­zésnek" álcázott bürokratikus, utasításos gazdálkodási rendszer. Ez utóbbi valójában a tervszerűtlenség egy különösen ártalmas formája, mivel itt egy óriási apparátusra támaszkodó parancsuralmi rendszer át­ható sikerpropagandával fedte el tetteinek szánalmas következmé­nyeit. Valójában éppen nem kevesebb, hanem több tervezésre van szükségünk; ámde ennek egy gazdaságilag megalapozott, érték- és ár­szabályozás útján működő, az üzemi önkormányzatra támaszkodó, szükségletcentrikus gazdasági szabályozásnak kell lennie, amely a piaci mechanizmusokat is kihasználva valósul meg. Az infrastrukturá­lis ágazatok tudatos, felelős központi tervezése mellett működniük kell olyan piaci szabályozóknak, amelyek biztosítják a szükségletre irányuló termelést – különösen a tömegfogyasztási cikkekét -, és az arányosságot. Az államnak többé nem utasításokkal, hanem szabályo­zókkal kell hatnia az önigazgató vállalatok üzemgazdasági tervezésére. A tervezés így népgazdasági értelemben – központilag befolyásolt ke­retfeltételek között – „alulról felfelé" valósul meg. A jelenleg folyó vi­tában a „terv- vagy piacgazdaság" látszatalternatíváját a „szociális piacgazdaság" szószólói csak arra használják, hogy „megoldásként" az NDK számára is a kapitalizmust ajánlják – amely sok minden, csak éppen nem szociális.

3. Hogyan vélekedik az E. B. egy NDK-beli pénzreformról?

Az NDK-ban egy azonnali pénzreform, amely a márka teljes konverti­bilitásáig is elmenne, a gazdasági teljesítmény egyidejű fellendülése híján ma a pénznem leértékelését, a bérek és takarékbetétek elérték­telenedését és áremelkedést vonna maga után. Egy pusztán a pénzme­chanizmusokat érintő gazdasági „reform", csillapító állami szabályo­zás nélkül, nem egyéb, mint hazárd sokkterápia. Ez az NDK feladását jelentené gazdaságának szanálása helyett, más szóval kiszolgáltatását az NSZK gazdasági fölényének. Ezzel az eddigi bürokratikus gazdál­kodási kudarc következményeit Európára zúdítanák, ahelyett, hogy az NDK – egy európai kooperáció keretében – a maga erejéből szá­molná fel őket. Mi fokozatosan érvényesíteni kívánjuk a pazarló és ha­tékonyságfékező támogatások leépítésének koncepcióját, melyről oly sok szó esik a nép körében, és szorgalmazzuk a legfontosabb ipari árak hozzáigazítását a világpiacéihoz. Ennek nem szabad a szociálisan hát­rányos helyzetűek rovására történnie. A márka részleges konvertibili­tásának egy összeurópai valutaalap révén való elérése stabilizálná az átváltási árfolyamokat, lehetővé tenné egy szabad rendelkezésű fej­lesztési hitel megteremtését, és hozzájárulna a teljesítmény kívánatos növekedéséhez.

4. Mit tart az E. B. az Európai Közösséghez való csatlakozásról?

A kelet-európai országok stabilizálási szövetkezése, amely egyfajta „adóskartell" gyanánt kísérletet tesz az Európai Közösséggel való szo­ros együttműködésre, kihasználhatja majd azokat a jó lehetőségeket, amelyeket az ecu-re épülő nyugat-európai valutarendszer kínál, felté­ve, hogy a mindkét fél számára előnyös kooperációra készség mutat­kozik. Egyértelműen ellenezzük az egyes KGST-országoknak az EK-val való szoros együttműködését, és előnyben részesítjük a gazdasági kapcsolatok intenzifikálását egy megreformált KGST-n belül. Ha az NDK egyoldalúan csatlakoznék az EK-hoz, annak összes következmé­nyével, az ma nem egyebet jelentene, mint hogy országunk gazdasági cselekvési szabadsága névlegesen is elvész.

5. Hogyan gondolkozunk mi az E. B.-ban az NDK-nak a Varsói Szerződésből való kilépéséről?

Számunkra nem az egyoldalú kilépés a perspektíva, hanem mindkét tömb feloszlatása a politikai enyhülésnek, a szerződéses alapon szabá­lyozott, ellenőrzött leszerelésnek és – mindkét részről – a katonai doktrínák védekezési koncepcióra való átállításának eredményekép­pen (nem pedig előfeltételeként). A két német állam párhuzamos kilé­pése (tehát a semlegesség), tekintettel az NSZK-nak és az NDK-nak a saját szövetségükön belüli eltérő jelentőségére, kevésbé megvalósít­ható, mint a fent vázolt megoldás. A németek lehetősége abban a sze­repben rejlik, amelyet mint előőrs játszhatnak az erőltetett (akár egyoldalú) leszerelési menetben.

6. „Ki nyújt biztonságot az államnak?"

Ma azt mondják: Nincs állambiztonság, nincs nemzetbiztonsági hiva­tal, és a választásokig alkotmányvédelem sincs. De mindenekelőtt a népet kell védeni, nem az államot. Nekünk belbiztonságunkat nem­csak a szélsőjobboldali és fasiszta erőkkel szemben kell megvédenünk, hanem az egykori ÁVM kádereiben megszemélyesülő sztálinizmus el­len is! Az alkotmány legitim védelme hatékonyan csak a bázisdemok­ráciára épülő népmozgalmon és a belügyi jogbiztonságon nyugodhat. Nemcsak parlamenti ellenőrzés alá kell vonni az alkotmányvédelmet, hanem népi ellenőrzés útján azt is meg kell akadályozni, hogy appará­tusa révén önállósítsa magát. Ha ez biztosítva van, akkor egy ilyen be­rendezkedés maga is hozzájárul az alkotmány védelméhez. A hírszer­zés fenntartásának szükségessége a külső biztonság szavatolására ma­gától értetődik számunkra; ezt a szolgáltatást – éppúgy, mint a hadse­reget – ellenőrzés alá kell vonni.

7. Meg kell menteni a környezetet?

A környezet megmentésére, ha még egyáltalán lehetséges lesz, az utolsó pillanatban kerül sor! Ez új gondolkodásmódot követel, amely túllép az országok és rendszerek határain, és amelynek az emberiséget mint szükségközösséget cselekvőképessé kell tennie. Csakis ekkor si­kerülhet. És a lehetőségek kézenfekvőek, ha például a hadiipar eszkö­zeinek koordinált átirányítására gondolunk, amennyiben a világmé­retű leszerelés folyamán feltárulnak ilyen tartalékok. Ezeket az eszkö­zöket az „ökológiai megelőzés" égisze alatt be lehet vetni a globális éh­ség elleni harcban és a technológiai korszerűsítés során (erőforrás kí­mélő gazdálkodás, környezetkárosító technológiák kiváltása stb.), ha egyidejűleg alulról, ökológiai bázismozgalmak révén nyomást gyako­rolnak a kormányokra. Így hát a környezetünkért folytatott küzdelem nemcsak adminisztratív, technológiai vagy ideológiai probléma, ha­nem mindenekelőtt politikai harc, hiszen bizonyos gazdasági különérdekek túlságosan is gyakran, és még mindig a károkat növelik.

8. Ki menti meg városainkat?

A helyi önigazgatás és az állami rendelkezésű eszközök átadása a helyi közösségek tulajdonába segíthet mindazoknak, akik közvetlenül élik meg a városi infrastruktúra elhanyagoltságát. Ők – a szervezett felelőt­lenség következményeinek legfőbb érintettjei – vannak a leginkább abban a helyzetben, hogy helyesen használják fel ezeket az eszközö­ket. A városokat megmenteni, és méltó élettérként fenntartani hosszú távon csak a bennük élő emberek kezdeményezései alapján lehet, még ha sokak számára – egyébként nem alaptalanul – úgy tűnik is, hogy a speciális központi alapítványok és a nemzetközi segítség képezik erre az egyetlen (minthogy az utolsó) eszközt.

9. Mi marad a szocializmusból?

Országunk hosszú ideig önkényeskedő bürokraták parancsuralmának volt kiszolgáltatva, akik gazdasági tehetetlenségüket a szocializmusról szóló elviselhetetlen demagógiával palástolták. A szocializmus fogal­mával való visszaélésüknek egyik legelkeserítőbb következménye, hogy sok honfitársunk a szocializmust a sztálinizmussal kezdte azono­sítani. A Kohltól Honeckerig húzódó nagy koalíció egybehangzóan ál­lította, hogy nincs más alternatíva: vagy a kapitalizmus, vagy ez a bizo­nyos – „szocializmus" gyanánt fellépő – sztálinizmus. Mi azt mondjuk: igenis van ilyen alternatíva, és ez ma is a SZOCIALIZMUS; a szabad­ság és a demokrácia szocializmusa: olyan önigazgató üzemeknek és ön­kormányzó helyi kollektíváknak a népszuverenitáson alapuló kö­zössége, amelyeknek tanácsai közvetlenül képviselik az emberek érde­keit. Ez ma is az az egyszerű elv, amelynek megvalósulását negyven év sztálinizmusa csak megnehezítette. A szocializmus nem bukott meg, hiszen még el sem kezdődött. Mihelyt hozzáfognak, előáll a kapitaliz­mus és a sztálinizmus konkrét alternatívája.

10. Leszámolni vagy elfelejteni?

Aki elfelejti saját tapasztalatait, ismét csak kiszolgáltatja magát. Aki a kapitalizmus és a sztálinizmus alternatíváját, tehát a szocializmust akarja, annak nem szabad elfelejtenie, hogy mi is az a sztálinizmus; el­lenkezőleg, tudatosítania kell, hogy mi tette lehetővé. A sztálinizmus se nem a hatalom cinikus technokratáinak találmánya, se nem törvény­szerű következménye a szocialista alternatívára irányuló eddigi törek­véseknek. Megnevezhető okokból előállt történeti produktumként fogják majd értékelni, melynek gyökerei messze visszanyúlnak száza­dunk történetébe, s amely nem volt elkerülhetetlen. Csakis így lehet leszámolni vele. Ennek a leszámolásnak más a logikája, mint a rend­szer ügynökeivel valónak. Többről van szó, mint a vétkesek megbün­tetéséről. E leszámolásnak ahhoz kell hozzájárulnia, hogy a sztáliniz­mus soha többé ne legyen lehetséges.

(Ford.: Havas Ferenc)

(Felvégi Andrea fotója)

Kelet-Európa eseménynaptára 1988. január 1-től 1989. december 31-ig.

Magyarország, Közép- és Kelet-Európa 1988-1989

Források: Tények könyve '89, Tények könyve '90, MTI Magyar dokumentáció, MTI Világpolitikai dokumentáció

„Nos, kinek a forradalma? A nép forradalma? Avagy az apparátus forradalmi csele ez, hogy hatalmát teljesen átmentse?" Cs. Gyimesi Éva kérdezi ezt a kolozsvári Szabadság című napilapban, s alighanem ezt kérdezi mindenki, aki az eufória elmúltával azon töpreng, mi is történt 1989 végnapjai­ban Romániában. Hivatalos források híján e sorok írója a ro­mániai sajtóra, bukaresti és erdélyi vezetőkkel készített inter­júira és háttérbeszélgetésekre támaszkodva alakítja ki a maga verzióját, ami talán akkor sem lesz teljesen haszonta­lan, hatévesnek bizonyul.

Az 1989 decemberi események egy részének előkészí­tettségét a mostani bukaresti kormányzat hivatalosan cáfolja. Ugyanakkor egyes romániai vezetők némely interjúkban utal­nak arra, hogy a Temesváron, a Bánságban majd Erdély egyes nagyvárosaiban kirobbant diktatúraellenes lázadás azért nőtt felkeléssé (s éppen azért nem nőtt teljesen az­zá), mert Óromániában és Bukarestben ekkor már telje­sen kiérlelődött a Ceauşescu-klán eltávolítását célzó po­litikai-katonai fordulat terve. Sokan tudni vélik, hogy az Ion Iliescu köré csoportosuló reformkommunista ellenzék decem­ber 27-28-29-re tervezte a fordulat kivitelezését, s december huszadikán meg is kezdődtek volna a konkrét előkészületek. E folyamatot azonban szabályosan megzavarta a temesvári lázadás, majd azok továbbterjedése egyes erdélyi területe­ken.

Iliescu csoportjának természetesen nemcsak egy „ud­vari fordulat" állt szándékában. Társadalomlélektani és legiti­mációs célokból egyaránt szüksége volt arra, hogy valamiféle népmozgalom is kialakuljon. A Regátban (és Erdély azon te­rületein), ahol ez a népmozgalom egészen december végéig nem alakult ki, ott ezt meg is szervezték. Ahogy mesterséges eszközökkel sok helyütt megrendezték az „utcai harcokat" is. Sepsiszentgyörgyön például a „hadsereg" egy egész éjjel lőtt a „terroristákra", akiket a városban senki se látott, az ismert szekusok pedig egy laktanyában voltak védőőrizetben. Sok helyütt mondják, hogy a három-négy napon, éjszakán át tartó lövöldözések értelmetlen „tűzijátékok" voltak (ezzel magya­rázható az áldozatok csekély száma is).

Ahol viszont tényleg volt népmozgalom vagy népfelkelés (Bukarest, Temesvár, Arad, Kolozsvár, Marosvásárhely és még néhány település), ott a fordulatot előkészítő csoportot váratlanul érték az események. Két és fél napra volt szüksé­gük ahhoz, hogy a hadsereg átálljon – addig bizony a hadse­reg is a tüntetőket lőtte, legalábbis oszlatta. Szinte bizonyos, hogy a Ceauşescu-testőrség és két másik Securitate-elit ala­kulat kivételével ugyanezen két és fél nap alatt átállt az állam­biztonsági szolgálat zöme is. Ezt látszik igazolni az is, hogy az állambiztonsági apparátus embereinek óriási többségét, a szervezet hierarchikus és anyagi eszközeivel együtt magába olvasztotta a hadsereg.

Az államrezonon túlmenően (a Securitate fegyveres erői ma még nem nélkülözhető elemei Románia kül-, és belbizton­ságának) Iliescu csoportjának legalább annyira érdekében állt az állambiztonsági szolgálattal való kiegyezés, mint az utóbbinak. Nemcsak azért, mert a politikai-katonai fordulat e nélkül egyáltalán nem, vagy csak nagyon hosszú és véres polgárháború révén mehetett volna végbe. (Miközben az alku­dozások folytak, csak a teljes sebességgel érkező târgoviștei páncélos ezred mentette fel a Ceauşescuhoz hű szekus ala­kulatok által már körülzárt bukaresti forradalmi vezérkart.) Azért is, mert – s ezt az utóbbi három hónap politikai fejlemé­nyei világosan mutatják: Iliescuék politikai elképzelései lé­nyegesen különböznek a kifejezetten antikommunista­-klerikális erőkétől, akik a népmozgalmak vezetését már december végén jórészt magukhoz ragadták.

A reformkommunista fordulat előkészítői tehát – ha tet­szik, ha nem – saját hatalmi eszközeik egyik legfontosabbi­kaként kezelik a hadsereg, a rendőrség és a Securitate nem reménytelenül kompromittálódott embereit. Az utóbbiak vi­szont az átállással esélyt kaptak arra, hogy átmentsék magu­kat. Nagy szó ez, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a „civil" pártapparátus és államigazgatás vezető káderei nem­hogy előjogaikat vesztették el, hanem állásukat, lakásukat, létalapjukat is. (Amíg a különféle fegyveres erőkhöz tartozó­kat az ország más területeire irányítva zömmel áthelyezték, addig a „civil" vezetőknek semmi esélyük nincs arra, hogy az új hatalmi-közigazgatási szervekbe kerüljenek.) A helyi köz­igazgatást az egész országban a Nemzeti Megmentést Front­hoz tartozó új emberek vették át, az első perctől kezdve szem­bekerülve az emberek zömét befolyásoló román ortodox pap­sággal, majd az újjáalakuló történelmi pártok képviselőivel.

A diktatúra utáni romániai hatalmi szerkezet születési za­varainak (egyik) lehetséges képlete: reformkommunista for­dulat + kiérleletlen antikommunista lázadás törve de­mokratikus forradalom + jobboldali restaurációs kísér­let. A pluszjelek helyébe mind a nevezőben, mind a számláló­ban egyre inkább mínusz kerül, de egyelőre elég valószínű, hogy a törtvonalhatárt egyik tényező sem akarja vagy tudja át­lépni.

Iliescuék politikáját ugyanis a lakosság körében elemi erejű antikommunizmus abba az irányba tolja, amely felé ha­ladni egy idő után színtiszta önfelszámolást jelent.

A Román Kommunista Párt, amelynek szerepe a Ceauşescu-klán elnyomó hatalmának rituális jelentőségű homlok­zatává degradálódott, decemberben teljesen és véglegesen szétesett. Romjai alól semmiféle baloldali, szocialista-szoci­áldemokrata vagy más mozgalom nem nőhet ki, hisz azonnal a diktatúrával azonosítanak minden ilyen törekvést. Iliescuék kezdettől fogva a nemzeti egység mozgalmának, utóbb párt­jának nevezik magukat, taktikusan óvakodva e tömörülés „pártállásának" tisztázásától. Programjuk egyelőre a több­pártrendszerű parlamenti demokráciára, a jogállam meg­teremtésére és a hatalmi ágak szétválasztására korláto­zódik. Ez ugyan olyan alapprogram, amiben ténylegesen vagy szavakban valamennyi felszínre jutott romániai párt egyetért, de mára felmerült a kérdés: miért éppen Iliescuék hajtsák végre ezt az átmenetet? A Frontból lett politikai párt tehát csak akkor maradhat egyáltalán számottevő erő a közeljövő Romániájában, ha vagy „nemzeti centrum" alapon, vagy baloldali liberális formációként definiálja magát.

A nemzeti centrum kifejezésének kísérlete Iliescuék számára hamvába holt, mielőtt egyáltalán elkezdhették volna. A Maniu-örökséget nyíltan felvállaló Nemzeti Keresz­ténydemokrata Parasztpárt (ehhez csatlakozott a Frontból ki­vált Doina Cornea is) a helyi közigazgatást gyakorló ortodox egyházra és egyre inkább a fiatalabb, aktívan politizáló kato­natisztekre támaszkodva nagyon gyorsan elfoglalta a jobbkö­zepet. A NPP nyilvánvaló célja, hogy minden jobboldali erő gyűjtőpártjává váljon. Balközépen újjáéledt ugyan egy-két szintén történelmi párt – a legfontosabb a Demokrata (Liberá­lis) Párt, ezek közül azonban egyik sem tudott nemhogy gyűj­tőpárttá, még jelentős tagságúvá sem nőni. Iliescu pártjának „természetes" helye a baloldalon lenne, egyesülve (vagy szövetségben) a szocialista-szociáldemokrata kezdemé­nyezésekkel.

Ez utóbbiak azonban egyelőre tétova pártcsírák, tevé­kenységük inkább a Nemzeti Parasztpárt szélsőségesebb ál­lásfoglalásainak bírálata, mint alternatívája. Ráadásul a bal­oldalnak nincsenek hiteles jelszavai, sem a termelőszö­vetkezetek szétosztására váró parasztoknak, sem a tulaj­donreformot váró rétegeknek, sem az attól ódzkodó üzemi munkásoknak nem tud konkrét programot adni. A baloldal szellemi erejét potenciálisan alkotó városi értelmiség körében most nagyobb hatású a vallási reneszánsz, a kisebb­ségek esetében ehhez párosul a most kétségkívül legfonto­sabb nemzetiségi kérdés is.

Az ország jelenleg legnagyobb létszámú politikai tömörü­lése a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, amelynek kollektív tagjai is vannak, hétszázezer egyéni tag mellett. Az RMDSZ egyben szószólója a másik tizenegy nemzeti kisebb­ség érdekeinek. Kérdés azonban, hogy az RMDSZ-en belüli politikai polarizálódás, a máris súlyos taktikai ellentétek hova vezetnek? Felmerül, hogy – az RMDSZ gyűjtőmozgalmi jelle­gének megtartásával – a magyar kisebbség politikai részérde­keit a romániai nagy pártok magyar szekcióinak megalakítá­sával is képviselni kell.

Mind nyíltabb a polarizálódás a jelenleg döntő ténye­zőnek számító hadseregen belül is. A tábornoki-főtiszti kar Iliescuék reformkommunista irányvonalát támogatja, ugyan­akkor az ország több részében a fiatalabb tisztek politikai mozgalmai keményen antikommunisták. (A Nemzeti Paraszt­párt számít is rájuk.)

A várható fejlemények két fő irányba ágazhatnak el.

Nem kizárt az sem, hogy e két erő harcában a hadseregre gyakorolt befolyás mértéke dönt majd. S nem kizárt az sem, hogy a hatalmi harc, a gazdasági szétesés és a társadalmi bé­nultság légkörében fegyveres vágy arra alapuló úton lényegé­ben ismét katonai-bürokratikus diktatúra jön létre.