Mint sok más baloldali értelmiségit, engem is gyakran megkérdeznek manapság, hogyan élem meg a marxizmus trónfosztását és a kommu­nizmus kimúlását Kelet-Európában. Másokhoz hasonlóan azt szoktam válaszolni: ez nem egy álom vége, hanem egy rémálomé.

Véleményem szerint a jelenlegi kelet-európai események aligha fordíthatják vissza azt a folyamatot, hogy egyetemeinken a hatvanas évek végétől szembetűnően növekszik a baloldali érzelmű oktatók száma, és az értelmiségi pályakezdők egyre nagyobb hányada viszonyul kritikusan az amerikai kapitalizmushoz.

Mi tagadás, Kelet-Európa ma divatos jelszavainak forrása nem a Kommunista Kiáltvány, de hát nem is A nemzetek gazdasága; inkább az Emberi jogok nyilatkozata meg a Tom Paine-féle Józan ész szavaira em­lékeztetnek. A prágai és moszkvai tömegmegmozdulások képei nem 1917 Szentpétervárát idézik fel; nekem sokkal inkább az 1964-es Berkeleyt vagy 1968 Párizsát juttatják eszembe.

Paradox módon, miközben a jobboldal „a gonosz birodalmának” bukását ünnepli, a baloldal is többé-kevésbé ugyanezt teszi, hozzátéve, hogy a hidegháború vége csak megerősíti a pártosodás szükségességét. A jobboldal viszont komoly másnapos fejfájással lesz kénytelen ráéb­redni, hogy ezek után nélkülöznie kell az „istentelen marxizmus” és a sztálinizmus rémképeit, amelyek hosszú ideig arra voltak hivatva, hogy megkérdőjelezzék az Egyesült Államok szocialistáinak erkölcsiségét, lojalitását, sőt, egyáltalán a demokrácia iránti elkötelezettségüket. Per­sze a baloldalnak is újra kell gondolnia egyet, s mást ám ez a kihívás még meg is szilárdíthatja a helyzetét az amerikai egyetemeken.

Tévedés lenne túlértékelni a kommunista világeseményeinek kiha­tását az USA baloldali tudományos értelmiségének pozícióira. Képvise­lőinek többsége nálunk nem a szocializmusra, hanem elsősorban a ka­pitalizmusra gondolt, amikor Marx követőjének vallotta magát. Márpe­dig az USA kapitalizmusa nagyon is tartotta magát Marx prognózisá­hoz: az utóbbi évtizedben egyre mélyült a szakadék a gazdagok és a szegények között, a bérek képtelenek voltak felvenni a versenyt az inflá­cióval, a fenyegető ökológiai válság meg a fokozódó pénzügyi spekulá­ció pedig világossá tette, hogy mennyire ésszerűtlen ez a gazdaság, amely kizárólag a dollár csáberejére támaszkodik. Mi több, a gazdasági hatékonyság növekedése csigalassúságúra csökkent, a pénzeszsákok pedig egyre nyíltabb politikai befolyásra tettek szert.

Van egy másik oka is, hogy a kelet-európai felfordulás miért okoz a vártnál kisebb problémát az amerikai marxisták számára. Kelet-Európa egyáltalán nem olyan útra lépett, amely valamiféle USA-típusú szabad-vállalkozásos kapitalizmushoz vezethetne. Persze tagadhatatlan, hogy hátat fordítván a bürokratikus tervezésnek, újabban nyitottabbá váltak a külföldi beruházások előtt, és egyre nagyobb mértékben hagyatkoznak a piaci mechanizmusokra – ez azonban önmagában még aligha vezet kapitalizmushoz. (A lenini Szovjetunió a húszas években ugyancsak je­lentős mértékű külföldi beruházást vonzott, és piaci jellegű reformokat vezetett be.)

Kelet-Európa ugyanakkor egy reagani gazdaságra sem vágyik. Egy, a New York Times-ban tavaly megjelent közvélemény-kutatás adatai szerint Csehszlovákiában a megkérdezettek 47%-a meghagyná a gaz­daság állami irányítását, 44%-uk vegyes gazdaságot szeretne, és csak 3% választaná modellül a kapitalizmust. Ugyanilyen meglepő ered­ményt hozott egy Szovjetunióbeli felmérés, ahol az derült ki, hogy bár a meglévő gazdálkodással való elégedetlenség a tetőfokára hágott, az em­berek többsége a központi irányításra való visszatérést preferálta, nem pedig a „szabad piacot”.

Az emberek Kelet-Európában azért vonulnak ki az utcára, mert demokráciát kívánnak, és véget akarnak vetni a gazdasági pangásnak. Az Egyesült Államok a maga elidegenedett választási rendszerével és lanyhuló gazdasági teljesítményével aligha szolgálhat mintául egy ilyen vállalkozáshoz; akkor már elfogadhatóbb modellnek látszanak Európa szociáldemokráciái: Svédország, Norvégia, Ausztria.

A kommunista világ eseményei végül azért sem ássák alá az ameri­kai baloldal programját, mert nem mondhatni, hogy ami elképzelése­inkben ez a világ a minta szerepét játszotta volna. Az Egyesült Államok baloldali értelmiségének gyökerei a hatvanas évek emberi jogi, háború­ellenes és feminista mozgalmaiban találhatók. A címkéknek sohasem tulajdonítottunk túlzott jelentőséget. Kutatásban és oktatásban sokan használtunk Marx műveiből származó eszméket, mint például hogy a társadalom osztályokra tagozódik, és hogy az ismeretek és nézetek mé­lyen összefüggnek a társadalmi körülményekkel és a gazdasági érdekekkel. Néhányunk marxistának nevezte magát, mások szocialistának, is­mét mások tartózkodtak mindkét megjelöléstől. Mindazonáltal többé-kevésbé mindannyian egyetértünk a tőkés társadalom bírálatában, és abban, hogy egy olyan valóban demokratikus hatalomgyakorlásra lenne szükség, amely nem a felhalmozott vagyon igényeire, hanem az egyszerű emberek szükségleteire van tekintettel. A gazdaságban, ha­sonlóképpen, egy demokratikusabb rend hívei vagyunk, amely bizto­sítja a nyereség igazságosabb elosztását, a munkahelyek demokratikus igazgatását, a beruházások demokratikus ellenőrzését, és amely felszá­molja a faji és nemi diszkriminációból eredő egyenlőtlenséget.

Sem a köztulajdon^* megteremtése, sem a piac felszámolása soha nem volt cél az amerikai szocialisták számára. Számba jöhető eszközök voltak egy korrekt berendezkedés és a demokrácia elérésére. Többek között azért neveztük magunkat új baloldalnak, hogy világossá tegyük: számunkra sem a tőke köztulajdona, sem a központi tervezés nem je­lenti a bölcsek kövét.

Amikor bírálóink a központosított bürokrácia híveinek minősítettek bennünket, egyszerűen nem fogták fel, amit hallottak vagy olvastak tőlünk. A baloldali értelmiség történelmileg azt a mélyen gyökerező, de­mokratikus amerikai hagyományt nyilvánította meg, amely Tom Paine-től az agrárpopulizmusig ível; a gazdálkodásban általában decentrali­zált gazdasági demokráciát szorgalmazott; a politikatudományban pe­dig támadta a tőkés rendszerű államot, mert az szemben áll a népi rész­vétélés a demokratikus elszámoltatás eszméjével.

Ám bármennyire igazságtalan volt is a vád, hogy a bürokratikus centralizmust képviseljük, időnként mégis sikerült ránk ragasztani ezt a címkét. Ennek két oka is van, és mindkettő megérdemelné, hogy a balol­dal komoly megfontolás tárgyává tegye.

Először is, a baloldal ritkán fejtette ki világosan, hogy pontosan ho­gyan is képzeli el a demokratikus társadalmat. Természetesen bárhogy képzeltük is, aligha voltunk olyan helyzetben, hogy megvalósítsuk; de mégis: az, hogy nem nyilatkoztunk ebben a kérdésben, hozzájárult, hogy a szocializmus fogalmát – alaptalanul – a köztulajdonnal és a köz­ponti tervezéssel asszociálják. Másodszor: Kelet-Európát és a Szovjet­uniót ritkán bíráltuk akárcsak megközelítőleg is azzal az energiával, amellyel a kapitalizmust támadtuk – részben azért, mert abban a fagyos ideológiai légkörben, amely a mcchartizmustól a reaganizmusig körül­vett bennünket, nem volt kedvünk részt venni a vörösök csépelésében, egy független kritika kifejtésének pedig nemigen láttuk lehetőségét. Össze sem tudom számolni, hányszor küldtek „vissza Oroszországba”, gyakran olyan gazdasági javaslataimért, amelyek Svédországban vagy. akár csak Kanadában is konzervatívnak számítottak volna.

A kelet-európai események ugyanakkor köteleznek is bennünket. Hiszen a népi mozgalmak ott azzal a gyakorlati problémával fogják szembetalálni magukat, hogy mi módon lehet megvalósítani éppen ezt az általunk mindeddig csak körvonalazott demokratikus szocialista tár­sadalmat. Kétség nem fér hozzá, hogy nemzetenként különböző pályá­kat járnak majd be, és ezek mindegyike potenciális aranybánya a balol­dali kutatások számára. Részben ezért is vizsgálják most nálunk a balol­dali elkötelezettségű kutatók a demokratikus szocialista társadalom szerkezetének alkotóelemeit, ezért igyekeznek ismét tisztázni az érdek­érvényesítés és a célul kitűzött gazdasági igazságosság viszonyát, ele­mezni a piacok, a munkahelyi demokrácia és a tervezés összefüggéseit. Eltérően a nagy gazdasági világválság [Great Depression] idején lefolyt hasonló jellegű szenvedélyes vitától, e mostaniban már képesek leszünk átfogóan felmérni nemcsak a kapitalizmus, hanem a központi tervezés negatívumait is.

A hivatalos marxizmus kimúlása nem kevésbé örvendetes, mintáz, hogy búcsút veszünk a bürokratikus szocializmustól. Az a Marx, akit ma Kelet-Európában temetnek, egy szimplifikált gazdasági determinizmus prófétája, nem pedig az a gondolkodó, aki arra tanít, hogy az egyszerű emberek küzdelmei alkotják a történelem lényegét, hogy a kapitalista társadalomban a munka egyre inkább nemcsak alulfizetett, de töredé­kes és értelmetlen is, hogy a kapitalizmus áruként kezeli az embert, ez­zel emberségében megalázza, összemberi kibontakozásában megbék­lyózza. S van Marxnak egy további tanítása is, mely ma Kelet-Európá­ban köszön vissza: az elnyomás maga hozza létre saját ellenzékét, hi­szen szolidáris közösséggé kovácsolja az elnyomottakat; ezért aztán a történelem útjának korszaknyitó felkelések a határkövei.

Ámde megtehetjük-e, hogy egyszerűen elhatárolódunk a marxiz­mus általunk oly kifogásolhatónak ítélt elemeitől? E kérdésre válaszo­landó, újra kell gondolnunk a marxi hagyomány lényegét. Mindeddig az a légkör, amely a marxizmust a terrorizmus szinonimájaként tüntette föl, visszariasztotta a baloldalt attól, hogy elfogulatlan bírálat tárgyává tegye a marxi teljesítményt és követőinek hagyományát. Állandóan ta­pasztaljuk, mennyi időnkbe és energiánkba kerül bebizonyítani, hogy Marx jelentős gondolkodó volt, akivel tanítványainknak feltétlenül meg kell ismerkedniük. Tekintettel azonban arra, hogy Marxnál vannak rész­ben vagy egészben félrevezető megfogalmazások is, például olyan té­mákban, mint a nemek, a környezet, az individuális választás stb., tág tere nyílik az újrafogalmazásoknak és kiegészítéseknek. Ez a régen ese­dékes újraértékelés már megkezdődött, tanúsítja két fontos új folyóirat is, az egyik a Rethinking Marxism [Újragondolt marxizmus], a másik a Capitalism, Socialism, Nature [Kapitalizmus, szocializmus, természet] címet viseli.

A kelet-európai bürokratikus centralizmus és a hivatalos marxiz­mus hosszú ideje kínos tehertétel volt az amerikai egyetemek baloldali értelmisége számára, nagy könnyebbség megszabadulni tőle. Nekünk is szembe kell néznünk a kelet-európai átalakulások kihívásával, de ma már szerencsére egy olyan intellektuális légkörben, amely nyitottabb, mint amilyet valaha is megértem.

(Ford.: Havas Ferenc)

The Chronicle of Higher Education, 1990. április

Samuel Bowles a közgazdaságtan professzora a massachusettsi egyetemen Amherstben. egy­idejűleg a Közgazdasági ismeretterjesztő központ [Center for Popular Economics] állandó gaz­dasági tanácsadója. Herbert Cintiss-szel együtt ő a szerzője a Democracy and Capitalism című könyvnek. (Basic Books, 1986.)

* Meg kell jegyeznünk, hogy a szerző itt és a továbbiakban a köztulajdon fogal­mát az absztrakt állami tulajdonnal ekvivalens kategóriaként kezeli. (A szerk.)

Tartalomjegyzék

1. Szabó András György : Marx és az államszocializmus – Louis Blanc-Rodbertus-Lassalle-Hyndman
2. Krausz Tamás : A mensevikek és a szocializmus – dokumentumok tükrében
3. Urban Herlitz : A társadalomfejlődés tendenciái és a szocializmus
4. Szigeti Péter : Kapitalizmus – késő kapitalizmus (egy elemzés tapasztalatai)
5. A mensevik párt tézisei (1920. április 10.)
6. Porosz Tibor : Tézisek a sztálinizmusról
7. Slemmer László : A humánus tőke kora?
8. Tütő László : Szolgáló állam és „szabadon lebegő” kormányzat – Tézisek a modern kapitalizmus működésének alapszerkezetéről
9. Liberalizmus
10. Munkás
11. Saul Landau : Minden tudásunk urai – Herbert Schiller: A köznyelv korporatív birtoklása című könyvéről
12. alfa : Egy könyv margójára
13. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Hová mégy Kelet-Európa?

Csanádi András: Az alapviszonyok reformja avagy a halfej és az értelmiség

Nemigen szokás meg nem jelent könyvekről recenziót írni. De hát mi­ért is ne lehetne?

Vannak könyvek, melyek megjelenését egy-egy politikai hatalom akadályozza meg, de vannak olyanok is, amelyek saját műfajuk, meg­írásmódjuk miatt nem kapnak nyilvánosságot. Az egyes szakmáknak, a „tudományoknak", a publicisztikának megvannak a maguk hallgató­lagos játék-, és illemszabályai; ha valaki nem ezek rendjében gondol­kodik, nehezen tör át a kiadók, szerkesztőségek kapuján. Vannak ter­jedelmi gátak is: egy nyolcvanoldalas tanulmány például cikknek hosszú. könyvnek rövid, csonkítatlan publikálása szinte reménytelen. (És mit tegyen az, aki mondjuk ezer oldalon tudja kifejezni mondanivaló­ját?) Úgy gondoljuk, ha közölni nem is. ismertetni tudjuk a hozzánk eljutó ilyen „szabálytalan gondolatmenetek" közül azokat, amelyek­ben izgalmas, eredeti kérdésfelvetések, elemzések találhatók. Mert ilyenekből sokkal több van a magyar fejekben és íróasztalokban, mint amennyi bekerül a nyilvánosság világába.

Csanády András tanulmányáról

Csanády András egyébként rövidebb publikációiból ismert képzőművész-filozófus eddig sajnos még csak kéziratban ol­vasható, izgalmas esszésorozatának első darabja „Az alapvi­szonyok reformja, avagy a halfej és az értelmiség „ címet vise­li. Egyik kiindulópontja a jelenben lejátszódó társadalmi fordu­lat, a rekapitalizáció. Csanády azok közé a tőkés társadalom­mal szemben kritikus gondolkodók közé tartozik, akik szá­mára ugyanakkor ez nem „vissza"lépés: a „proletárhatalom" kelet-európai modelljében lehetetlennek ítéli a tőke rendsze­réből való kilépést. Túl azon a közismert tényen, hogy a „pro­letárhatalom" az absztrakt „össznépi" tulajdon bázisán az ap­parátusok uralmát jelentette, a kísérletben Csanády elméleti hibát is lát: „Vezetésünk a proletárhatalmat… próbálta meg a tőke megdöntése nyomán amannak helyébe társadalmi renddé, termelő és gazdálkodó szervezetté kifejteni. Tehát magát az elidegenedett munkát… A tőkétől örökölt, társa­dalmilag megosztott munkának… (azonban) … önmagá­ban nincsen újratermelési szervezete, rendszere, hanem az ő szervezete maga a tőke". A fizikai munka, melyet megfoszta­nak szellemi mozzanatától, önmagában nem tud sem a tulaj­don, sem a hatalom szintjén alternatívát képezni a tőkés rend­szerrel szemben. A Sztálin nevéhez kötött rendszer a fizikai és szellemi munka közelítését a termékennyel ellentétes irányban oldotta meg: a szellemi munkát fokozta le mintegy fi­zikaivá azáltal, hogy a személyes szellemi vállalkozást, cse­lekvést elsorvasztva, a szellemi munkát is a központi akarat­nak való szerszámszerű engedelmesség helyzetébe hozta. A tőke ellenben, miközben a szocializmus fenyegetése ellen vé­dekezve sok tekintetben kiegyezett a munkássággal, s szá­mos szocialista törekvést beemelt saját rendszerébe, egyúttal nagyot lépett előre a szellemi mozzanat kifejlesztésében is. Mindaz, ami a fejlett tőkés centrumokban történt, természete­sen a tőkés rend megerősítését szolgálta, ám egyszersmind a kapitalizmuson túli társadalom elemeinek előretörését is je­lentette (miként minden társadalmi forma utolsó fénykorát az őt követő társadalom elemeire építi – gondoljunk Diocletianus császár bizonyos korai feudális elemeket beépítő Rómá­jára, vagy éppen a városi tőke friss erejéből megerősödő feu­dális abszolutizmusokra). Kelet-Európa „szocializmusai" – mint Csanády megfogalmazza – a tőke ezen önmegújításá­nak eredményeként saját elmulasztott lehetőségeikkel talál­ják magukat szembe, a tőke éppen ezek segítségével kény­szeríti ma őket térdre.

Csanády András a jelenkor legfontosabb folyamataként elemzi a szellemi termelés előtérbe kerülését. „A szellemi ter­melés új történelmi ágazat a társadalom össztevékenységének rendszerén belül. Elemei eddig is léteztek és működtek valahogy a társadalom életében, de nem termelésként meg­szervezve, nem munkaszerűen, nem az anyagi termelés összefüggéseibe illesztve…" A huszadik század egyik leg­jelentősebb fejleménye éppen az, hogy a szellemi munka a termelés meghatározó elemévé vált. A tőkés termelés igen lé­nyeges vonása, hogy a folyamatokat elemeire bontja: törté­nelmének első szakaszában a fizikai munkát különíti el magá­tól, s rendeli részmunkákra, mozzanatokra felbontva maga alá, a huszadik században ugyanezt teszi a szellemi munká­val is. Ezzel rendkívül megnöveli hatékonyságát, s ugyanak­kor nagymértékben korlátozza azáltal, hogy egyetlen cél, a haszontermelés szolgálatába állítja. „Nem táplálja benne, ha­nem visszafojtja, lenyesi róla mindazt, ami a tőke keretein túl­nyúlnék". Ez az alárendelés szellemi függőséget is jelent: „így állhat fenn az a képtelenség, hogy a legfejlettebb tőkés orszá­gok hatalmasra duzzadt értelmiségének nincs saját ideológiája, társadalmi programja. Nem nőtt fel önálló politikai erővé annak ellenére, hogy döntő elemévé vált a társadalom életének." (A recenzens a Zöld-mozgalmakban, békemozgal­makban azért az értelmiség saját ideológiájának legalább csí­ráit hajlamos észrevenni.) Csanády a szellemi termelés kulcs­kategóriájának az információt tekinti, amely ma még teljes mértékben a tőke eszközeként működik, de a kiépülő ún. „in­formációgazdaság" feleslegessé teszi a tőkét. Az információ – ellentétben az egyes tárgyi javakkal – természete szerint mindenkié; mesterséges korlátozással, monopóliummal a többlettermelés szolgálatába állítható, de ez nem tartozik a természetéhez. A szerző számára világos, hogy az informá­ciógazdaságot, a szellemi termelést fel kell szabadítani a tőke hatalma alól. De hogyan? „A munkásosztály – írja – csakis az értelmiség közvetítésével érheti el a tőke feletti győzelmét és megszabadulását. Az értelmiség viszont nem tud máshogyan elkülönülni a tőkétől, csakis a munkások osztályuralmára tá­maszkodva. Ez az osztályuralom azonban nem lehet öncélú, nem irányulhat saját hatalma és egzisztenciája egyszerű fenntartására és újratermelésére, hanem csakis meghaladá­sára. A szellemi termelés általánossá és uralkodóvá kifejlesz­tésére, az értelmiségi életforma egyetemessé tételére." És itt jut el Csanády e számunk témájához, a tulajdon kérdéséhez. A tőkés tulajdonnal és az absztrakt állami tulajdonnal szem­ben ő is önigazgatásban gondolkozik, de a munkás-önigazga­tási elképzelések híveit arra figyelmezteti: „Nincs üdvösség – azaz önrendelkezés – a szellemi tevékenység visszavéte­lén alul. Az intenzív felhalmozás keretei között az önrendel­kezés az alkotói teljesítményen kell nyugodjék . . . Ennek foly­tán az alkotóképességeket kell kifejleszteni a társadalom­ban . . . Ameddig erre való képességük terjed, annyi a valósá­gos lehetőségük az önigazgatásra."

Mindez persze csak absztrakt, elméleti következtetés: a társadalmi folyamatok logikai optimumának feltételezése.

Ami a mai Magyarország politikai lehetőségeit illeti ezzel a hi­potetikus jövővel kapcsolatban, erről Csanády megállapítja: „a kimenetel még bizonytalan, mert nem jött létre eleddig olyan tömör és egyértelmű csoportja a társadalomnak, mely ebbeli érdekeltségét felismerte volna és tudatosan követné. A történelmi előzmények folytán maga az alkotó értelmiség sem, mert ennek kiábrándult öntudata megrekedt a minden­napiságban. Jövőt csak a múltban, az ott megszakadt »legiti­mációkban« képes keresni egyelőre. Nemzeti egységben, népi érzelemvilágban, és ezek vetületi ellentettjében, a ma­gántulajdonban és individuális önélvezetben – jobb híján. A jövőről, a fejlődés útjáról szóló eszményképe nincs a munkás­osztálynak sem… korábbi eszményeit is a vele azonosuló értelmiség alkotta meg számára. A köztük való szövetséget pedig a munkáshatalmat kisajátító apparátus lerombolta, újjá­épülését sikerrel és következetesen megakadályozta. Eköz­ben a régi eszményeket felélte és súlyosan kompromittálta, újakat viszont képtelen volt alkotni." A rövid recenzió nem ad­hatja vissza az esszé csigavonalú hömpölygését, amely éppen az új eszmények, célok elméleti megalapozását keresi. Alapgondolatát, a tulajdon szellemi termelésen keresztüli tár­sadalmasítását mint új, figyelembeveendő szempontot ez­úton tesszük hozzá a tulajdonelképzelések e számunkban be­mutatott, s később nyilván továbbiakkal bővíthető sorához.

Zenész vagyok – mit érdekelne engem a zenészét maga? Ezt a József Attila-parafrázist szánom mentegetődzésnek azért, mert szűkebb szakterületemtől látszólag távol eső közgazda­sági és politikai kérdésekkel foglalkozom. Erre egyébként mindannyian rá is kényszerülünk. Ha már a harmadik hivatá­sos buszvezető borít minket árokba – s erre készül a többi is -, a legjobb, ha magunk tanulunk meg vezetni.

A hivatalos politika lármás csataterén ugyanis a harci kér­dés így merül föl: „Visszarendeződés vagy reform?" Erről vi­tatkozik a reformlady és a munkásőrparancsnok. Ha viszont meggondoljuk, hogy az áru-pénz-viszonyok legföljebb a 13. században jelentettek újdonságot, s hogy a parlamentáris de­mokrácia sem éppen pelyhedző állú ifjonc (a Habsburgokról már nem is beszélve), akkor rájöhetünk, hogy a reformként fölkínált javaslatok is éppen eléggé alapos visszarendeződést céloznak. Így hasonlóan érezhetjük magunkat, mint a közép­kori halálraítélt, aki kegyelemből szabadon választhatott karó­bahúzás és kerékbetörés között.

Ebből talán máris világos, hogy a napjainkban folyó tőkés restaurációt (amelyet éppúgy szorgalmaz az MSZMP, mint az SZDSZ vagy a FIDESZ, legföljebb ütemét és határait tekintve vannak eltérések) nem valami „fundamentalistaként" ostoro­zom. A „létező szocializmusról" ugyanis aligha lehet gyilko­sabb kritikát mondani, mint annak megállapítását, hogy ez a szisztéma tömeges népbutítást hajtott végre, újra fölverve a közvéleményben annak a kapitalizmusnak az árfolyamát, amelyet pedig már jó évszázada minden gondolkodó ember meghaladni valónak tekint. (Ezért éltek még konzervátorok is szocialista jelszavakkal, a keresztényszocializmustól a liberálszocializmuson át a nemzeti szocializmusig. Ily módon még Adolf Hitler vagy Franz Joseph Strauss is a szocialista név vi­selője.)

A helyzet bonyolult, a magyarázat mégis egyszerű. Forradalmat lehet csinálni egy országban, ráadásul elmara­dott országban, de szocializmust nem. A marxi szocializ­mus-gondolat lényege ugyanis az, hogy a szocializmus a ka­pitalizmus utáni fok, a kapitalista fejlődés belső logikája érleli meg, a fejlett tőkés társadalom hozza létre gazdasági, társa­dalmi és politikai előfeltételeit. S minthogy a tőkés gazdaság már Marx idején világgazdaság volt, mindebből logikusan adódott a marxi tézis, hogy a szocialista forradalmi átalakulás­nak a legfejlettebb tőkés országokban egyidejűleg kell vég­bemennie. Ez nem kérdőjelezi meg annak a lenini tételnek az igazságát, hogy az imperializmus korában maga a forradalom már „egyetlen láncszemben" – s éppen a „leggyöngébb láncszemben" – végbemehet, de ha ezt nem követi láncreak­ció, akkor az elmaradott országokban megvalósult forradal­mak eltorzulásra, ha tetszik, „visszarendeződésre" ítéltetnek, amely minden vörös drapéria és baloldali zászlólengetés elle­nére is alapjában jobboldali fordulat. (Ezt világosan fölismer­ték a szovjet „peresztrojka" éllovasai.) S minthogy a szocia­listaforradalmak századunkban alapvetően az elmaradottabb és még elmaradottabb országok irányában terjedtek tovább, ez a visszarendeződés a forradalmak után mindenütt szük­ségszerűen bekövetkezett. Jobboldali lényege világossá vá­lik, ha Leninnek az Állam és forradalomban megadott kritériu­maihoz mérjük. Lenin ugyanis a forradalom fő politikai célja­ként a néptől elidegenedett államapparátus, a néptől kü­lönvált fegyveres erő lerombolását jelölte meg, amelynek során és nyomán létrejönnek a közvetlen demokrácia intéz­ményei, a fegyveres erők helyébe pedig „a fölfegyverzett nép összessége" lép. Nos, ehelyett a néptől különvált államha­talom és a vele összefüggő privilégiumok oly masszív rend­szere épült ki a létező szocializmus országaiban, amelyet a szó történelmi értelmében egyértelműen reakciósnak, tehát jobboldalinak, mert az osztálytársadalmi alakulatokhoz való erőteljes visszatérésnek lehet csak minősíteni. Ez persze nem egyszerűen valakiknek a rosszindulatán múlott. Az elma­radott országokban a szocializmus elemi gazdasági feltételei is hiányoztak (hogy a politikaiakról, mint amilyen a polgári for­radalmakban született demokratikus intézményrendszer és közgondolkodás, ne is beszéljünk), s ezeket a feltételeket a tőkeszegény és ráadásul az egész tőkés világ által támadott országokban „gyorsított fejlődés" [desarrollo accelerado], hogy a Tricontinental^* formulájával éljek) útján kellett megte­remteni. „Lemaradunk, s aki lemarad, azt ütik" – mondta Joszif Viszarionovics, s ütött ő maga is; sovány volt a vigasz, hogy az eredeti tőkefelhalmozás kora annak idején Angliában is tömeges emberáldozatokkal járt. S ha a vezető kételkedik abban, hogy ezeket az áldozatokat az emberek öntudatból vállalják, akkor maga segít nekik a szíjat a derekukon és a kö­telet a nyakukon összébb szorítani.

Mindez viszont azt jelenti, hogy a „létező szocializmus" országaiban nem túl sok, hanem nagyon is kevés volt a szoci­alizmus. Logikus lenne hát polgáraik részéről, ha ezt meg­unván, több szocializmust követelnének, mind a javak el­osztásában, mind életük aktív alakítása és politikai jogaik terén. Groteszk, de érthető módon viszont ennek a fordí­tottja következik be. Minthogy a „szocializmust", a „mar­xizmust", sőt a „kommunizmust" a saját létező rendsze­rükkel azonosítják, és minthogy a fejlett tőkés országok nagyobb jólétet és több politikai jogot adnak polgáraik­nak, az előbbivel együtt a szocializmust is a pokolba kí­vánják, s az utóbbi tűnik föl számukra az ígéret földjének (azzal a naiv hittel tetézve, hogy a tőkés restauráció Magyar­országon is a fejlett tőkés országokéhoz hasonló életviszo­nyokat teremtene…).

Végig kellene hát gondolnunk, mit jelenthet a szocializ­mus, mint kapitalizmus utáni fok. S ez nem utópia. Nevezete­sen, ha a legutóbbi évszázad valahol a marxizmus monumen­tális igazolása volt, az éppen a legfejlettebb tőkés országok gazdasága. Míg honi közgazdászaink ma üde naivitással élik újra Smith és Ricardo hitét a liberális piacgazdaság üdvözítő voltában, önkorrekciós automatizmusában, felnőttebb társai­kat már az 1930 körüli gazdasági válság rádöbbentette, hogy közös a csónak, s fölborulását csak valamilyenfajta „közve­zérléssel" lehet elkerülni. Így született meg az „institucionalizmus" közgazdasági irányzata (Keynes, Commons stb.), amely azután nemcsak a Roosevelt-féle „New Deai" agyt­röszt-irányításában jutott nagy szerephez, hanem egyes ele­mei – túl a demokrata/republikánus váltásokon, beavatkozásos avagy liberalizáló tendenciákon – maradandóan beépül­tek a modern amerikai gazdaságba (ilyen az államilag vezé­relt kamatláb-politika, amelynek nagy szerepe van az éles vál­ságok elkerülésében; de ilyen a kutatásfejlesztés, a neveze­tes R&D, jó háromnegyed részben,össz-szövetségi állami alapokból való finanszírozása is). Nemcsak Dnyepropetrovszkot, hanem a tennessee-i duzzasztógátat is az állam építtette…

A monopolkapitalizmus ugyanis véglegesen szétzúz szá­mos olyan föltételezést, amelyek részben már a szabadversenyes kapitalizmus korában is illuzionisztikusnak bizonyultak. Messzemenően igazolja viszont Marxnak a tőke koncentrá­ciójáról és centralizációjáról kidolgozott elméleteit, mégpedig annál erőteljesebben, minél tovább haladunk előre időben, egészen a mai multinacionális mamutvállalatokig. Csak lát­szólagos ellentmondás, hogy a marxi gondolat jóval markán­sabban igazolódik a jelenkori kapitalizmusban, mint a jelen­kori szocializmusban. A termelés és az elosztás társadalmasodása, a vele járó átfogó tervezéssel és centralizált, sőt szá­mítógépesített irányítással, egy-egy ilyen „multi" keretében nagyobb területre és népességre terjedhet ki, mint akár egy-egy szocialista ország teljes területe és összlakossága. Végül is ez teremti meg a termelés társadalmi és a kisajátítás egyéni volta közti ellentmondás olyan kiéleződését, amely a szocia­lista megoldás indokoltságához vezet. A Szovjetunióban mintegy fordított megoldással kísérleteztek, előbb próbálva megteremteni a szocialista termelési viszonyokat, és csak utána a termelőerők megfelelő fejlődését. Ezért volt Amerika a 20-as években a szovjet forradalmárok számára is egyfajta példakép, ahonnan a modern gazdaságszervezés mintáit me­rítették. Még a „tröszt" elnevezés is innen származik. De ezért igaz Duvergier-nek a 60-as évek végén megfogalmazott té­zise is, miszerint a kapitalista országok már puszta fennmara­dásukat is azoknak a szocialisztikus intézkedéseknek kö­szönhetik, amelyeket kapitalista voltuk ellenére megvalósítot­tak. S ezért igaz másrészt e tézis pontos megfordítása is: a szocialista országok már puszta fennmaradásukat is azoknak a kapitalisztikus intézkedéseknek köszönhetik, amelyeket szocialista voltuk ellenére megvalósítottak. Zenészként „ke­resztállásnak" vagy „szólamcsere-motettának" nevezném azt az ellentétes előjelű mozgást, amely egyrészt a tőkés, másrészt a szocialista országok belső ellentmondásait kikü­szöbölni igyekvő „alternatív" mozgalmakban itt és ott megje­lent. Kicsúcsosodásuk egyaránt 1968: Párizsban a marxi gon­dolat forradalmiságának újrafelfedezésével, Prágában viszont a polgári restaurációs tendenciák markáns megjelenésével. E szólamcsere-motettának egyébként korántsem csupán egyedi furcsasága, hogy a párizsi diákok a „Prágai Tavaszt" a saját mozgalmuknak nem ellenlábasaként, hanem társaként értelmezték. Egy valódi baloldali fölismerés is munkált benne, amely az elidegenedett hatalmat lerázó közvetlen emberi ak­ciók közös vonását érzékelte a párizsi és a prágai esemé­nyekben, noha az utóbbiakat nem feltétlenül a deklarált balol­daliság jellemezte.

Szembe kell néznünk azzal, hogy a magyar reformmoz­galmak – már Nagy Imre 1953-as kormányprogramjától kezdve – maguk is, teljesen előírásszerűen, kapitalista mo­dellek ilyen vagy olyan mértékű újra bevezetésében látták a bürokratikus államszocializmus növekvő bajainak az orvoslá­sát. Ezek sem annak átélésében segítettek, hogy a baj nem a túl sok, hanem a túl kevés szocializmusban rejlik.

De hát ki a párt?

Magas házban ül, telefonokkal körülvéve?

Gondolatai titkosak, és döntései ismeretlenek?

Brecht pontosan jellemez. Nem véletlen, hogy a tényle­ges közhatalom és a tényleges köztulajdon megvalósítására irányuló forradalmi baloldali ifjúsági mozgalmaink a 60-as és 70-es évek fordulóján, bármily gyenge csíráikban jelentkeztek is, jobban idegesítették és buzgóbb rendőri akciókra sarkall­ták a telefonos házban ülőket, mint bármilyen jobboldali meg­nyilvánulás.

A telefonos háznak ily módon nemcsak abban nagy a fe­lelőssége, hogy az 50-es évek elején bürokratikus államszocia­lista modellt teremtett, hanem abban is, hogy ezt követően, kreatív marxista gondolkodásra való képtelensége folytán, maga adta föl a szocializmus távlatait. Jogos önkritikával be­látta ugyan korábbi koncepciója képtelenségét, de ezt maga is – akárcsak a közvélemény – egészében a marxizmussal, a kommunizmussal azonosította, s így egyfajta tőkés restaurá­ció élősdijévé vált. Ki nem mondott jelszava ez lett: „Bevezet­jük nektek a kapitalizmust, csak minket hagyjatok hatal­mon!"

Érthető hát, ha a közvéleményben egy nem funkcionáló szocializmus áll egy egész tűrhetően funkcionáló kapitaliz­mussal szemben. Ez a masszív tény azután elföd olyan nem kevésbé masszív tényeket, mint a tőkés gazdaság (és persze a tőkés politika) éles negatívumai, s azok a tendenciák, ame­lyek pontosan a kapitalizmus fejlődésével érlelik meg a rajta túlmutató, szocialista vagy akár kommunista lehetőségeket.

Ép elmével belátható, hogy az ember szükségletei kielé­gítése végett termel. A polgári közgazdaságtan viszont az oly természetesen hangzó „szükséglet" szó mellé bevezette a „fizetőképes kereslet" fogalmát. Ezért dobták 1930 körül a tengerbe a búzát, és fűtöttek mozdonyokat a kávéval – nem mintha nem lett volna, aki a kenyeret megeszi és a kávét meg­issza, hanem mert hiányzott az effective demand. Az éhen-döglő szükséglete nem volt eléggé „effektív". Az OPEC a 70-es évektől visszafogta az olajtermelést, hogy az árakat maga­san tartsa. Az idén hasonló módszerekhez folyamodtak a ma­gyar tojás- és szőlőtermelők. Túl alacsony az ár? Nosza, öldössük le a tyúkokat és tépjük ki a szőlőtőkéket! Fölszámo­lunk házgyárakat, bizonyára nem azért, mert már mindannyi­unknak pompás lakása van. Legutóbb pedig arról értesülünk, hogy olyan ritka nemzeti kincseinknek, mint a bauxit vagy az urán, a kitermelése nem jövedelmező.

G. B. Shaw, amikor a szocializmus gondolatát „intelli­gens nők" számára akarta érthetővé tenni, olyan, a legtöbb társadalomban máris kommunális jellegű szolgáltatásokra hi­vatkozott, mint amilyen a villany, a víz vagy a gáz. Hivatkozha­tott volna a közoktatásra, a közegészségügyre, vagy akár a közlekedésre is. Pontosan a tömeges árutermelés nyithat utat olyan árubőség felé, ahol az „effective demand" ösztönzőből már korláttá válik. A 70-es években a nemzetközi autóipar élt át ilyen természetű válságot.

Hogy egy ilyen „kommunális kommunizmus" előfeltéte­leit éppen a magántulajdonon alapuló árutermelés teremti meg? Persze, hiszen ez Marx eredeti gondolata. De a távlatot nem árt világosan látnunk, még a mai többcsatornásán züllő magyarországi helyzetben sem – annál kevésbé, mert (újabb furcsa keresztállásként) nálunk máig elsősorban a kisvállalko­zás fejlesztését tekintették a megoldásnak, miközben a nagy­üzemek csődbe mentek. E groteszk történelmi anakronizmus magyarázata az, hogy a bürokratikus „szocialista" nagyüzem agyaglábú kolosszus, amellyel szemben még a privát kis­üzem is versenyképes. De igaz-e ez, az IBM-mel, az ITT-vel, vagy – hogy a szakmámnál maradjak- az EMI-vel, a Yamahá­val szemben is? Alkalmasint volna tehát mód nálunk is a nagy­üzemek értelmes működtetésére, anélkül is, hogy áruba bocsátanánk őket magyar vagy éppen külföldi tőkéseknek. Kü­lönben is, kinek van joga ezeket eladni és a vételárat bezse­belni értük? Nem volna-e ez éppoly jogos népszavazási téma, mint Bős-Nagymaros?

Mindenesetre az emberi szükségleté, nem pedig a fizető­képes keresleté a szó a közegészségügy, a kultúra, a közok­tatás kérdéseiben. Remélhetően senki nem teszi majd azt a javaslatot, hogy a gyermekbénulás elleni Sabin-cseppek a fi­zetőképes kereslet arányában kerüljenek szétosztásra, s jö­vedelmezőségi mutatók alapján döntsenek további alkalma­zásukról. Alighanem ez is emberi jog, nemcsak az, hogy sza­badon alakíthassunk horgásztársaságot vagy royalista pártot. S emberi jog a munkához, lakáshoz, mosdáshoz, ruházko­dáshoz, tanuláshoz, sőt a művészi alkotáshoz való jog is – amint ezt például a svéd törvényhozás deklarálja.

Nem azért főzök kávét, mert a főzött kávénak ma jó ára van a világpiacon. Nem azért énekelek a fürdőszobában, mert ezt most magasan jegyzik a tőzsdén. Nem azért sütkérezem, mert barnára sült férfiakat keres üzletkötőnek az IBM. De ami természetes a normális emberi logika szerint, merőben agy­rém lehet az áru-pénz-viszonyok logikája szerint-és megfordítva. A termelés első és természetes hajtóereje az emberi szükséglet. Miért ne lehetne ugyanezt a logikát a társadal­milag szervezett emberi tevékenységben is alkalmazni, azzal, hogy a köztulajdon felhasználási módját maga a köz döntse el – ahelyett, hogy vallásos hittel a piac szabá­lyozó szerepétől várnánk az egymást maró hiénák tevékeny­ségének átlényegülését, s ezzel fejünk fölé a födelet, gyerme­keinknek az értelmes munkát, szüleinknek a nyugodt öregsé­get? Az eddigi évszázadok ezt a várakozást nem igazolják. S akkor már inkább Kalkuttai Terézhez fohászkodjunk.

(A cikk 1989 nyarán készült.)

Jegyzet

* A Tricontinental a harmadik világ országainak havannai központú szövetsége volt, ahol újból felmerültek az elmaradott országokban megvalósítható forradal­mak, átalakulások kérdései. (A szerk.)

„Nem leszünk érdekes mazsola olyan kalácsban, melyből nem kívánunk falatozni"

1988. november 17-én fiatalok Autonómia Csoport néven ala­kítottak politikai tömörülést. Vezetőséget elvi megfontolásból nem hoznak létre. Anarchistáknak vallják magukat, de mivel e szó sok félreértésre ad alkalmat, ismételten leszögezik, hogy görög eredetijének megfelelően uralomnélküliséget értenek rajta. E kifejezés tehát „a gondosan ápolt közhiedelemmel szemben nem azonos sem a káosszal, zűrzavarral, rendet­lenséggel, sem pedig a terrorizmus különböző formáival". El­lenkezőleg: éppen az ellen lázadnak, hogy szerte a világon a társadalmak mindennapjaiba beleszőtt erőszak segítségével biztosítják az állam és a tőke uralmát. Ők a tekintélynélküli és uralommentes, szolidaritáson alapuló szabadság rendjére szavaznak.

Szervezetük működésére vonatkozó elképzeléseiket a következőképpen határozzák meg:

„Az Autonómia olyan vezetés nélküli, önkéntes alapon szerveződő független politikai csoport, amely nem kíván sem egyesületként, sem társadalmi szervezetként megszerveződni. Nem a hatalomban való részvétel a célunk, hanem a spontán szerveződő csoportok, közössé­gek támogatása, kialakulásuk elősegítése. A politizálás számunkra nem azt jelenti, hogy parlamenti képviselőket választunk, hanem hogy megpróbáljuk elveink alapján alakítani közvetlen társadalmi környe­zetünket. Bár célunk egy hatalom és így párt nélküli szabad társada­lom, Magyarország jelenlegi helyzetében támogatunk minden olyan független kezdeményezést, amely egy hatalommegosztáson alapuló többpártrendszer megvalósítására törekszik. Tesszük ezt annak elle­nére, hogy a világ jelenlegi államhatalmi struktúráit elutasítjuk, a lé­tező demokráciamodellek egyikét sem tartjuk követendőnek."

Mint Autonómia című lapjukban olvasható, a valóban szabad ember számára „a demokrácia nem azt jelenti, hogy ötéven­ként megválasztja önnön elnyomóit, hogy nyugodt lelkiisme­rettel adja át a politika 'súlyos terhét' az arra 'hivatott' profi de­magógoknak". Jóllehet a sztálinizmushoz képest előrelépés­nek tekintik a többpártrendszert, alapvető fenntartásaiknak is hangot adnak: „ha a választások valóban változtatnának valamit, akkor be lennének tiltva". A parlamentáris demokráciát a görög városállamokéhoz hasonlítják, amely a rabszolgatar­tás szilárd alapjaira épült. így nem meglepő, hogy a dolgozó tömegek feje fölött létrehozandó nemzeti megegyezés lehető­ségével kapcsolatban sem táplálnak különösebb illúziókat. „Hazudjunk hát boldog közmegegyezőt! Gondolkodjunk népben-nemzetben, és taszítsunk ki egészséges magyarsá­gunkból minden jött-ment idegent. Akarjunk szabad piacot és csodálkozzunk, ha egy Sao-Paoló-i slum-lakó netán ha­marosan otthon érzi magát nálunk. Legyünk végre jó demok­raták és követeljük, hogy a nélkülünk hozott döntésekbe le­gyen egy kevéske beleszólásunk. Dőljünk hátra elégedetten a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap teljes hatalomátvé­tele láttán: jó kezekben vagyunk, mert igaz, hogy e két disznó cég világszerte szarik az emberi jogokra, ha nem teljesülnek befektetési feltételei, de legalább nem a vörösök kezében va­gyunk. Legkésőbb az első Romániából jövő segélycsomag megérkezésekor rá fogunk döbbenni: megint svindli volt a dologban." …

Az Autonómia Csoport céljait és alapelveit a megalaku­láskor fogalmazott „Nyilatkozat" foglalja össze:

„Az autonómia számunkra nemcsak társadalmi célt, de egyéni maga­tartásformát is jelent: szabad emberek öntudatos, erkölcsös, felelős fellépését.

Célunk egy olyan szabad, állam, uralom és erőszak nélküli társa­dalom, amelyben megszűnik a tekintélyelv, és ahol autonóm, önren­delkező közösségek alkotnak önkéntességen alapuló decentrális szö­vetségeket.

Szűnjön meg minden elnyomás, minden kizsákmányolás. Elíté­lünk mindenfajta politikai, nemzeti, rasszista, vallási, szexuális és egyéb diszkriminációt. Biztosítani kell minden kisebbség teljes jogvé­delmét. Követeljük a nők, a gyerekek és az öregek teljes jogú felszaba­dulását, a patriarchális férfiuralom megszűntét."

Az Autonómia Csoport – abból következően, hogy nem a ha­talomban való részesedést tekinti céljának és elutasítja a bü­rokratikus hivatalosságot – nem kívánja magát egyesületként bejegyeztetni. Tagjai laza szövetséget alkotnak – szervezeté­pítést, létszámuk gyarapítását (így a tagtoborzást) nem tart­ják különösebben fontosnak. Hasonlóképpen viszonyulnak a nyilvánossághoz. Minden lehetséges eszközt igénybe vesz­nek nézeteik propagálására: politikai akciókat szerveznek, felszólalnak más társadalmi csoportosulások rendezvényein, röplapokat, szórólapokat osztogatnak, ismeretterjesztő elő­adásokat tartanak, különböző politikai szervezetek tagjaiként e szervezetekben is képviselik alapelveiket stb. E törekvésük ellenére (vagy éppen ezért) óvatosak a tömegtájékoztatás nyújtotta manipulált lehetőségekkel szemben – jóllehet nem minden esetben vetik el azokat. Megkérdőjelezik a minden­kori hatalmon levők nyilvánosságának objektivitását, és visszautasítják, hogy cirkuszi látványosságként vagy a demok­rácia bizonyítékaként mutogassák őket. „Gyomrunk nem ve­szi be, hogy olyan kalácsban legyünk érdekes mazsolák, melyből nem kívánunk falatozni." Mivel felhívásaik, nyilatko­zataik közlésére legfeljebb néhány kisebb lap vállalkozik, áll­jon itt egyik karakterisztikus felhívásuk teljes szövege.

„A jelenlegi válságban a megoldás felé tett lépésnek tekinthető min­den olyan törekvés, amely a válságot előidéző hatalom gazdasági, poli­tikai és kulturális monopóliumait megtöri. Ezt segítik elő a meg­alakuló érdekképviseletek, egyesületek és pártok is. Létrejöttükkel azonban csak arra nyílik lehetőség, hogy a rólunk, a fejünk fölött és nélkülünk hozott döntések centralizált jogköre decentralizálódjon. Nem nyújtanak biztosítékot arra, hogy a döntéseket azok hozzák, akikről a döntés születik. Ennek legfőbb biztosítéka az lehet, ha a tár­sadalom tagjai maguk veszik saját kezükbe sorsuk irányítását.

Felhívással fordulunk ezért minden egyes emberhez, munkahelyi és lakóhelyi közösséghez, érdekképviseleti szervhez, kezdeményezze saját tevékenységi területén az önkormányzati formák kialakítását!

AZ ÁLLAM ÉS A TŐKE URALMA HELYETT TÁRSA­DALMI ÖNKORMÁNYZATOT!"

Az Autonómia Csoport május 1-jei röplapja emlékeztet a munka ünnepének eredetére: 1886-ban chicagói dolgozók a nyolcórás munkanapért tüntettek, és négy vezetőjüket kivé­gezték. Mit üzen a mának a chicagói mártírok sorsa? Hogy a társadalom nem lehet szabad, ameddig állami vagy magán­kizsákmányolás létezik, továbbá, hogy a hatalom semmitől sem fél jobban, mint az autonóm munkásszerveződéstől. „A hatalom jól tudja: NINCS NAGYOBB ERŐ A TÁRSADALMI SZOLIDARITÁSNÁL! Eddig mindent helyettünk végeztek el. Itt az ideje, hogy saját kezünkbe vegyük sorsunk irányítását!"

Az Autonómia Csoport május 1-én osztogatott „MUN­KÁSÖNKORMÁNYZATOT!" című röplapja felhívás a dolgo­zókhoz, hogy ne tűrjék az állam és a tőke gyámkodását.

„Munkások!

Válságban élünk és helyzetünk egyre rosszabb. A válságot előidéző hatalom nem lát és nem kínál kiutat, viszont a válság terheit a dolgo­zókra hárítja. Gyárakat, üzemeket, egész ágazatokat juttatott csődbe, aminek súlyos következményeit nemcsak az ott dolgozók érzik, de az ország összes lakosa is. A hatalom bitorlói reformocskákkal, álreformokkal kísérleteznek, vagy tehetetlenségükben széttárják karjukat, amitől ökölbe szorul az ember keze. Nem igaz, hogy nincs mit tenni!

Nem igaz, hogy csak a tönkremenő állami vállalatok és a többszö­rös önkizsákmányolással járó kisvállalkozások vagy a magántőkés vál­lalatok között lehet választani! Ez nem tényleges választás. Az üze­mek, a gyárak egyik esetben sincsenek a munkások tulajdonában. A bérek ki nem fizetett részeinek és a bérekből elvont összegeknek fel­használásáról nem a dolgozók döntenek. Az állami és magánharácsolók és pazarlók fölöttünk álló hatalma szabályozza jelenünket és jö­vőnket.

Munkások! E helyzetből van kiút! A magyar munkásság az utóbbi évtizedek súlyos válsághelyzeteiben megmutatta, hogy nincs szüksége sem az állam, sem a magántőke gyámkodására! Bebizonyította ezt az 1945 és 1948 közötti időszakban a termelés irányítását tőkések és állam nélkül végző üzemi bizottságaival, megmutatta ezt 1918 és 1956 állam­tól és pártoktól független munkástanácsaival. A mai válság ismét a na­pirendre tűzte annak a makacsul újra meg újra jelentkező igénynek a valóra váltását, hogy az őt érintő kérdésekben mindenkor mindenki maga dönthessen. Minden termelő egység az állam tulajdonából ázott dolgozók tulajdonába menjen át.

Az ipari termelés területén ez a munkástanácsok rendszerével ér­hető el. A múlt tapasztalatai azt mutatják, hogy a munkásönrendelke­zés csak akkor lehet teljes, ha egy független szakszervezet észrevétele­ire támaszkodva a munkástanács az, amely

NINCS SZÜKSÉGÜNK FÖLÖTTÜNK ÁLLÓ HATALOMRA! SENKINEK SINCS JOGA SORSUNKRÓL FÖLÖTTÜNK DÖNTENI, TŐLÜNK ÁLDOZATOT KÉRNI A VÁLSÁG MEGOLDÁSÁRA!

ÁLDOZATOT CSAK AKKOR HOZUNK, HA A VÁLSÁG A JAVUNKRA OLDÓDIK MEG! VÁLSÁG HELYETT MUNKÁSTANÁCSOKAT! AZ ÁLLAM ÉS A TÖKE URALMA HELYETT TÁRSADALMI ÖNRENDELKEZÉST!"

Az Autonómia Csoport a gazdasági és a politikai kiváltsá­gokat egyidejűleg bírálja, a sztálinizmust és a kapitalizmust nem tekinti egymással ellentétesnek. (Lapjuk egyik írása a je­lenlegi kelet-európai folyamatokat a „neosztálinista kapitaliz­musba" való átmenetként értelmezi.) Rendszeresen részt vesznek a különböző kelet-európai ellenzéki személyek és mozgalmak melletti szolidaritási akciókon. A csoport kezde­ményezésére tartottak demonstrációt a berlini fal létrehozásá­nak évfordulóján, augusztus 13-án.

Több tucat európai anarchista csoporttal, környezetvédő és alternatív mozgalommal tartanak kapcsolatot. Budapesten kulturális központot szándékoznak létrehozni az alternatív kultúra, ellenkultúra képviselői számára.