Ez a lap baloldali lap. Olyan baloldali lap, melynek szer­kesztői úgy vélik, hogy ami az elmúlt évtizedekben történt, annak a hipokrita módon lobogtatott jelszavakon és sokak hitén kívül nincsen sok köze a marxizmushoz, így nem is cáfolja a marxista elvek létjogosultságát. Úgy vélik, hogy ezekért a célokért érdemes és értelmes élni, de elölről kezdve és egészen másképpen, mint amerre a marxizmus elvei köré verődött mozgalom az elmúlt 100 évben fordult. Következés­képpen a lap részt kíván venni a kialakult struktúrák lebontá­sában, de szembe kíván szállni azokkal a folyamatokkal is, amelyeket Marx a szegénység alapján egyenlősítő társada­lom előre látható csődjéről szólván közismerten úgy jellem­zett, hogy; „ismét előáll az egész régi szemét”.

Tartalomjegyzék

1. Tőkei Ferenc : Ajánlás
2. Mit akar ez a lap?
3. Krausz Tamás : Megjegyzések a peresztrojkáról
4. Lev Trockij : A bonapartista államfilozófia
5. Tálas Péter : Egy (elkapart) alternatíva – A CSKP 1968-as akcióprogramjának margójára
6. Fekete Gyula : A magyarországi alacsony jövedelmű népesség összetétele, helyzetének változása
7. Szegő Andrea : Világgazdasági függés, eladósodás, válság
8. Kommunizmus
9. Osztály
10. Egyenlőség
11. Milyen lesz a baloldal holnap?
12. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Milyennek látjuk, milyennek szeretnénk a világot?
13. Tót Éva : A Lakásbérlők Egyesületéről

Az elmélet és a gyakorlat, a marxizmus és a politika kapcso­lata évtizedek óta nagyon problematikus volt, sokszor teljesen meg is szakadt, mert közéjük ékelődött egy primitív, pusztán legitimációs célokat szolgáló álmarxista ideológia, amely­nek uralmát sem a komoly marxizmus-kutatás, sem a valóban marxista társadalomtudomány eredményei nem tudták meg­dönteni, így alakult ki az a helyzet, hogy a közvélekedés mai gazdasági és politikai válságunkért a marxizmust teszi fele­lőssé. Ugyanezért valószínű, hogy a politikai élet és a marxiz­mus útjai most egy időre bevallottan is elválnak egymástól, s átmenetileg ez minden bizonnyal nem csak elkerülhetetlen, hanem előnyös is lesz, a marxizmus számára mindenképpen.

A fiatalabb kutatóknak az a csoportja, amely ennek a lapnak az ügyét lelkesen fölvállalta, nem katedra-filozófiát, szalonmarxizmust, professzori tudományt óhajt művelni. El­lenkezőleg, ez a lap szeretné megmutatni, hogy a marxizmus alapjain mozgó gondolkodás ma is mozgósítani képes a szak­tudományokat, és hogy mindennek ideológiai és politikai je­lentősége van és lesz a jövőben is. Bízunk benne, hogy szel­lemi életünk mai állapotában cikkeink megbízható fogódzó­kat, tájékozódási pontokat nyújthatnak majd nagyon sok gon­dolkodó ember számára, hozzájárulva ezen az úton politikai életünk mai zavarodottságának fokozatos leküzdéséhez is.

Ezek után talán fölösleges, mégis leszögezem itt: ez a lap nem tartozik egyetlen politikai párthoz, mozgalomhoz, tár­sasághoz sem. Munkatársai és szerzői kizárólag egyéni véle­ményüket fogalmazzák meg. Lesz a lapban vita is, a szer­kesztőség" nyitott marad többféle felfogás számára. Ha­sonlóan ahhoz a szellemhez, amelyben egy „Eszmélet" című „tudományos és művészeti folyóirat" 1956-ban megalakult szerkesztőbizottsága – tagjai között Lukács Györggyel – elter­vezte a munkáját.

Nem állíthatom, hogy az Eszmélet most mintegy „berob­ban a magyar szellemi életbe". Ilyesmi manapság más szel­lemi áramlatoktól sem várható. Amikor most ezt az új folyóira­tot az olvasó figyelmébe ajánlom, abban a reményben te­szem, hogy csalódást azért nem okoz, s a lapok mai verse­nyében nemcsak megállja majd a helyét, hanem mértéktartó hangjával méltó lesz az érdeklődők megbecsülésére is.

Miért érdemes még egyet bevetni a ma olyannyira felszaporo­dott újságok, folyóiratok tömegébe? (Az öt évvel korábban elutasított kezdeményezésünk után miért volt érdemes 1988-ban újra elkezdeni e lap szervezését?)

Mi úgy gondoljuk, azért, mert a sokféle érdeknek, sokféle irányzatnak hangot adó lapok közül igazából máig is hiányzik az, amit e folyóirat létrehozói is képviselni igyekeznek.

Mit akar tehát ez a lap? Mi az a sajátosság, ami ezen új folyóirat megindítását indokolja?

Ez a lap baloldali lap. Olyan baloldali lap, melynek szer­kesztői úgy vélik, hogy ami az elmúlt évtizedekben történt, annak a hipokrita módon lobogtatott jelszavakon és sokak hitén kívül nincsen sok köze a marxizmushoz, így nem is cáfolja a marxista elvek létjogosultságát. Úgy vélik, hogy ezekért a célokért érdemes és értelmes élni, de elölről kezdve és egészen másképpen, mint amerre a marxizmus elvei köré verődött mozgalom az elmúlt 100 évben fordult. Következés­képpen a lap részt kíván venni a kialakult struktúrák lebontá­sában, de szembe kíván szállni azokkal a folyamatokkal is, amelyeket Marx a szegénység alapján egyenlősítő társada­lom előre látható csődjéről szólván közismerten úgy jellem­zett, hogy; „ismét előáll az egész régi szemét".

Lapunk szemléletileg szemben áll minden hatalmi egyenlőtlenséggel, előjoggal, származzék az az egyenlőt­lenség gazdasági hatalomból, vagy az államigazgatás hierarchiájából. Az alávetettek, a kihasználtak, a szűköl­ködők pártján áll, de nem azt tekinti célnak, hogy a kiegyen­lítődés elvegyen, hogy mindenkit az alávetettség, a szűkölkö­dés egységes szintjére süllyesszen, hanem azt, hogy min­denki részesedhessék mindabból, amit az emberi erőfeszíté­sek a világban létrehoznak. Vagyis a jövőt a valóságos sza­badság és egyenlőség évezredes vágyának jegyében keresi. A jelenben is elutasítja a különböző {gazdasági, hatalmi, szel­lemi) eliteknek a társadalom többségét alkotó tömegek feje fölött kötött kompromisszumait, elkerülhetetlennek és megkerülhetetlennek tartja a társadalom valamennyi tagjának közvetlen bevonását mindazon döntésekbe, amelyek életüket érintik. Fontosnak tartja a magyarság, Kelet-Európa és a világ minden olyan haladó erejének összefogását, amely az élet emberibbé tételén fáradozik.

Ezen általános célokat a folyóirat először is elméleti elemzésekkel igyekszik szolgálni. Igyekszünk meghatározni a baloldal mai lehetőségeit a világban és Magyarországon. Értelmezni a világban és Magyarországon végbemenő gaz­dasági, politikai, társadalomszerkezeti és szellemi-kulturális folyamatokat. Történelmi dokumentumokon keresztül bemu­tatni és a baloldal szempontjából értékelni az elmúlt évtizedek történetének eseményeit, elsősorban a magukat szocialistá­nak nevező országokban és a baloldali mozgalmakban, külö­nös tekintettel a kifejtetlenül maradt, tovább vihető pozitív tendenciákra.

A jelen számára a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelem különböző formáit szeretnénk bemutatni. A külön­féle hátrányok sújtotta dolgozók érdekvédelméhez kíván esz­közöket nyújtani az a rovatunk, amely a világ szakszervezeti mozgalmainak különböző kezdeményezéseit, módszereit, eseményeit igyekszik hozzáférhetővé tenni olvasóink szá­mára.

A dolgozói szolidaritás mellett egyenrangú fontosságú­nak tekintjük a társadalmi önszervezés, a különböző érdekek köré szerveződő, ill. a munkahelyi és lakóközösségeket összefogó önkormányzatok kialakulását, s ezek bemutatásá­val is segíteni kívánjuk azt a folyamatot, amelynek során a társadalom tagjai valóban saját kezükbe vehetik sorsuk irá­nyítását.

A különböző alternatív szervezetek egyes programjavas­latai közül azoknak adunk helyet, amelyekről úgy gondoljuk, hogy programjuk egészének jellegétől függetlenül a társa­dalmi igazságosság növekedését eredményezhetik.

S végül, de nem utolsó sorban mindezt kapcsolatba sze­retnénk hozni a baloldali gondolat nemzetközi alakulásával: tanulmányokat igyekszünk közölni a világ bármely részén mű­ködő gondolkodóktól, hogy az e tanulmányokban megjelenő gondolatokat szembesíthessük egymással és a bemutatandó társadalmi jelenségekkel.

*

Lapunk irányzatos lap. A szerkesztés nálunk több évtizedes gyakorlatát, a különböző álláspontok „egyfelől – másfelől" jellegű egymásmellé-szerkesztését az „oszd meg és ural­kodj" elv és az őszintétlen gondolatelkenés módszerének tart­juk. Csak olyan írásokat közlünk, amelyekről úgy gondoljuk, hogy a felsorolt célok irányába hathatnak. Ez viszont nem jelent homogenizációt: nem lehet értelmes cél, amely nem képes különböző forrású energiák egyesítésére.

A társadalmi igazságtalanságok különböző formái ellen folytatott küzdelmet nem kívánjuk kocsmai verekedések stílu­sában lefolytatni. Igyekszünk érveket szolgáltatni mindazok­nak az erőfeszítéseihez, akik szembe kívánnak szállni a kapi­talizmus ma oly diadalmas előnyomulásával éppúgy, mint a néphatalom eszméjét lejárató parancsuralmi mechanizmu­sokkal. De elzárkózunk minden durva, demagóg, szélsősé­ges hangtól, meggyőződésünk lévén, hogy az ellenfelek be-mocskolásával önmagunkat is bemocskoljuk. Humánus célo­kért nem lehet a humánum felfüggesztésével küzdeni; társa­dalmi igazságosságról csak addig van jogunk beszélni, amíg mindenkiben, ellenfeleinkben is tiszteljük az embert.

Lapunk végül is és elsősorban keres. Keresi a baloldal új érveit, új céljait, új arcát, új hangját; új fellendülésének forrá­sait és lehetőségeit. Keresünk. Ovasóinkat ehhez a keresés­hez hívjuk társul.

A CÍMHEZ

Ez a József Attilától kölcsönzött szó mint lapcím, nem először jelenik meg a magyar folyóirattörténetben. A legjelentősebb­nek ígérkezett előzményről írja Mészáros István a szintén „Eszmélet" címmel Angliában sokszorosított emigráns-kiad­vány első számában (Christ Church, Oxford, 1958. október): „Az ESZMÉLET életre hívása a magyar szellemi életben 1955-56 folyamán megvalósult nemzeti egység egyik legszá­mottevőbb eredménye volt. Szerkesztőbizottságát – először lehettünk tanúi Magyarországon ilyen széles s valóban esz­mei összefogásnak – Bernáth Aurél, Déry Tibor, Illyés Gyula, Kodály Zoltán és Lukács György alkották. A szerkesztőbizott­ság 1956 nyarán kezdte meg működését és Mészáros Istvánt választotta a folyóirat felelős szerkesztőjéül. Több hónapos huzavona és hadakozás után a legfelsőbb hatalmi szervek végül is engedélyezték az ESZMÉLET megjelenését…" E folyóirat az '56-os események miatt már nem jelenhetett meg; Mészáros István angliai emigrációjában jelentetett meg két számot.

A '60-as 70-es évek fordulóján Horgas Béla ugyanezzel a címmel próbált egy ugyancsak nyitott, a szellemi élet leg­jobb erőit mozgósítani törekvő, s progresszivitását természe­tesen a változott körülményeknek megfelelő más formákban kereső folyóiratot életre hívni, ezt azonban az akkori kultúrpo­litika megakadályozta. Nemrégiben az ELTE Tanárképző Fő­iskolai Karának hallgatói adtak ki ezzel a címmel diáklapot.

Valamennyiüknek köszönjük hozzájárulásukat ahhoz, hogy folyóiratunkat az őáltaluk is választott címmel indítsuk meg.

Az a gyakori és tegyük hozzá: közhelyes megállapítás, misze­rint a szovjet fejlődés immanens sajátossága a „lassúság", a stagnálás, az átalakulásra való képtelenség stb., rendkívül leegyszerűsítő, alapjában téves; tulajdonképpen a Brezsnyev-korszakot, vagyis a 70-es éveket vetíti vissza a meg­előző fejlődési szakaszokra. Bizonyos értelemben a szovjet történelem reformok, nagy átalakítások, „peresztrojkák" vagy erre való kísérletek története.

„Peresztrojkák" és a szovjet történelem néhány sajátossága

Maga az októberi forradalom már önmagában is a radikális átala­kítás hagyományát és ideológiáját hagyta örökül. Ugyanakkor persze megjelent egy másik hagyomány is, ezt viszont az hatá­rozza meg, hogy a forradalom – egyetemesre, legalábbis Euró­pára méretezett stratégiája ellenére is – nagyon hamar olyan világtörténelmi korlátozás alá került, melynek szorításából a kitö­rés valójában napjainkban is csak lehetőségként adott. Úgy tűnik, a kitörés ezen lehetőségét kívánja a gorbacsovi külpolitikai fordu­lat növelni, összhangban a belső nyitottságra irányuló törekvés­sel. Magának az izolálódásnak a forrása ismert: a forradalom, az új hatalom kísérletet tett arra, hogy kiszakadjon a kapitalista vi­lággazdasági rendszerből: azzal a meghirdetett céllal, hogy meg­próbálja az emberiség fejlődését egy posztkapitalista (perspektí­vájában szocialista) fejlődés útjára terelni. A kísérlet nemzetközi méretekben – ez 1923-ra kiderült – nem talált követésre, mert a tőkés rendszerek centrumai, bármilyen látványos válságba kerül­tek is, még nem a sír szélén, hanem egy új fejlődési szakasz előtt álltak, melyet állammonopolista kapitalizmusnak szokás nevezni. Annak az alapvető garanciája, hogy a szovjet kísérlet fennmarad­jon, miután a rendszer a maga belső ellenfeleit legyőzte – minde­nekelőtt a szovjet állam nemzetközi pozíciója volt. Mivel a külső, a nemzetközi viszonyoknak (intervenció a húszas évek végén, szovjet-brit diplomáciai konfliktus, világháború stb.) kezdettől meghatározó, szerepe volt a rendszer fejlődési lehetőségeinek tekintetében, ezért érthető, hogy – a szándékok ellenére – törté­nelmi korokon át a puszta „túlélés" volt a fejlődés meghatározó dimenziója, viszont ez a túlélési késztetés is „éppen az állandó és eredeti útkeresésre kényszerített. Ezen útkeresések korlátait azonban nemcsak a külső keretek szabták meg, hanem az is, hogy azokkal is összefüggésben – az útkeresők állandóan „ha­dakozásra" kényszerültek saját múltjukkal, belső feltételeikkel is. Az „orosz múlt" leküzdésének szándéka folyamatosan kombiná­lódott e múlt számos elemének a szovjet fejlődésben megválto­zott formákban, de kétségkívül végbement „újjászületésével". Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a „hadikommu­nizmus" vagy a kapitalizmus részleges, ellenőrzött restaurációja (NEP) között lavíroztak. A polgárháború sikeres megvívása után a bolsevikok többsége számára világossá vált, hogy a „hadikom­munizmus" – ma már ismert és tudományosan jól leírt – rend­szere kimerítette összes pozitív forrásait, és az új rendszer mű­ködésének gátjává vált, hovatovább az összeomlás jeleit mutatta (Kronstadt, a parasztlázadások, a katonailag centralizált gazda­ság irányíthatatlansága stb.). Kiderült, hogy nem a szocializmus­hoz jutottak közelebb, hanem csak annak karikatúrájához. 1921-ben sor került a rendszer ismert radikális gazdasági és politikai reformjára (NEP). Kialakult egy, a szovjet állam által ellenőrzött piacgazdálkodás, az „államkapitalizmusnak" egy olyan formája, amelyben a paraszti és kusztárkodó magángazdálkodás együtt élt az államosított és államilag vezérelt iparral. Ebben az új sza­kaszban olyan egypártrendszerű politikai szisztéma alakult ki, melyben 1927-ig mind a párton belül, mind azon kívül az eltérő érdekek (amelyek nem fenyegették a szovjet rendszer létét) vi­szonylag strukturáltan kifejeződhettek. Megszüntették a szak­szervezetek hadikommunista államosítását; elismerték a vállalati adminisztrációval szemben a munkástiltakozások lehetőségét, a sztrájkjogot is beleértve stb.

Természetesen a NEP-korszak, a Lenin által idézőjelesen „államkapitalizmusnak" nevezett fejlődési fázis mély ellentmon­dásokat hordozott magában. Mindenekelőtt két tényezőre kell feltétlenül utalni. 1. Az állami ipar irányítása és működése terüle­tén kétféle törekvés került egymással szembe. Az egyik, amely a piacgazdálkodás „ésszerűségére" hivatkozott, s a vállalatok profitmaximalizálására való átállása mellett kardoskodott. A má­sik irányzat a szocialista ideológiára, valamint a munkásság érde­keire hivatkozva elutasította ezt, mondván, a profitmaximalizálás a munkásság „kizsákmányolásához", bérének leszorításá­hoz vezet. A spontán piaci erőkkel szemben a tervezés meg­honosítására helyezte a hangsúlyt, jól lehet már a maga korá­ban kiderült, hogy a piaci törvények és a tervgazdálkodás „törvénye" harmonikusan nem egyeztethető össze. Hiszen az egy központból irányított, felülről szerveződő tervezés, mint Rikov 1924 januárjában megfogalmazta, csupán „bürok­ratikus utópia" lehet. 2. Az itt jelzett, végletesen leegyszerűsí­tett probléma egy másik ellentmondással társult. A 20-as évek vége felé kiderült, hogy a NEP-gazdálkodás elkerülhetetlenül új szociális konfliktusokhoz vezet. Mindenekelőtt a forradalom örökségének, a „szociális egalitarizmusnak" a feladása került előtérbe. A paraszti rétegek új típusú differenciálódása a húszas évek végén magában rejtette az osztályharc kiélező­désének vírusát, ráadásul kedvezőtlen fordulat következett be a Szovjetunió külpolitikai helyzetében is.

Az itt felmerülő alternatíva, amely egyrészt tehát az álla­milag ellenőrzött piacgazdálkodás valamint a piacgazdálko­dást kiszorító állami tervezés között jelent meg, nem előre meghatározott program szerint dőlt el. Buharin, aki 1926-ban még a párt NEP-vonalának hivatalos ideológusa és szócsöve volt, azt hangsúlyozta, hogy a NEP-pel szemben nincsen egyetlen értelmes alternatíva sem, csak a jól ismert és min­denki által elvetett hadikommunizmus. Buharin, aki természe­tesen nem volt sem „liberális", sem „piac-szocialista", a szoci­alizmus anyagi, kulturális-civilizatórikus előfeltételeinek „hu­mán centrikus" megvalósításából indult ki, amely az arányos, „egyensúlyi" gazdaságfejlesztés teoretikus modelljét konstituálta. Az alternatíva másik oldalát képviselő irányzat az „elő­feltételek megteremtésének" azonnali antikapitalista útján, az állami centralisztikus tervgazdálkodás (Preobrazsenszkijnél: „az eredeti szocialista felhalmozás") szintén teoretikusan fel­épített „modelljéből" indult ki, amely szerint egymás mellett élnek és egyúttal „harcolnak" a különböző gazdasági szekto­rok: az „állami-szocialista vállalatok", az „államkapitalista vál­lalkozások", falun pedig a szovhozok (állami gazdaságok), az önkéntes mezőgazdasági társulások és magán parasztgaz­daságok.

A húszas évek végén kialakult kül-, és belpolitikai helyzet alapvető dimenzióként a Szovjetunió gyors iparosítását, egy, az elkerülhetetlen háború sikeres megvívására alkalmas ha­diipar mielőbbi megvalósítását állította előtérbe, s ez a mező­gazdaság állami kényszerre épülő kollektivizálásával páro­sult. Anélkül, hogy itt a „nagy fordulat" belső mozgatórugóival és következményeivel foglalkozhatnánk, csupán jelezzük: a húszas évek „nemzetközi enyhülésének" a tőkés világgazda­sági válsággal párhuzamosan kibontakozó megszűnése adta a döntő lökést a „nagy ugrás" megtételére. Ez az újabb „pe­resztrojka" a korábbi fejlődésben felhalmozódott negatív, an­tidemokratikus tendenciákat erősítette föl, s végső eredmény­ben (de nem egyenes vonalú fejlődésként) azt a struktúrát hozta létre, amelyet a „sztálinizmus" elnevezéssel szoktak jelölni. Amikorra „nagy ugrás" 1934-ben befejeződött, akkorra a személyi diktatúra kiépítéséhez kedvező feltételek alakultak ki. Ennek működése, bármennyire is diszfunkcionális legyen a Szovjetunió fejlődése szempontjából, feltételezte a terror­pszichózis fenntartását, mert anélkül Sztálin személyi ha­talma az ismert formában nem létezhetett volna. E fejlődés kereteibe illeszkedik a perek, a „nagy tisztogatások" folyama­ta. Nyilvánvaló, hogy a háború nem kedvezett a személyi dik­tatúra semmiféle visszacsinálásának. (Sőt, bizonyos értelem­ben „racionálisként" tüntette fel, jóllehet a szovjet demokrácia korábbi tendenciái, elemei, egész hagyománya a végső meg­semmisülés állapotába jutottak.)

A háborút követő újjáépítés után vált csak össz-szovjet mé­retekben nyilvánvalóvá, hogy a személyi diktatúra rendszere (amit természetesen nem szabad azonosítani a szovjet fejlődés egészével) olyan válságba került, hogy „önpusztító" jellege a békés körülmények között is újratermelődött.

A „hidegháború" megszűnésének külső feltételei mellett a hruscsovi reformok, amelyek a hadikommunizmustól számítva a peresztrojkák negyedik „kiadásaként" foghatók fel, a „desztálinizálásig" jutottak, aminek jelentőségét itt aligha kell hangsúlyozni. Ez a részleges „desztálinizálás" ugyanakkor nem érintette a gaz­dasági és politikai szerkezet alapvető struktúráit, melyek a sztá­lini korszakban alakultak ki: nem tudták azokat radikálisan fel­bomlasztani. Szándékaik szerint ezt akarták, de nem ismerték a „hogyanját". A rendkívül különféle reformok szinte ad hoc jellegű bevezetése azt eredményezte, hogy azok egymást oltották ki, s a régi ellentmondások újra kiéleződtek. A reformok átszervezé­sekké korcsosultak. Az ötvenes évek végén a lakosság szinte valamennyi rétegében még nagy szociális bázissal rendelkező Hruscsov hatalmának vége felé gyakorlatilag minden támogatást elveszített.

Az új, a brezsnyevi „peresztrojka", jóllehet nem így hívták, egy sajátos konszolidáció jegyében indult, kezdetben azonban a „lehetséges reformok" megvalósítását tűzte napirendre. Ám a hatvanas évek közepén kibontakozó reformkoncepciók, amelyek egyrészt az áru- és piaci viszonyok még Sztálin alatt megindult rehabilitációját öntötték elméleti formába, másrészt a „tervezők" – a matematika és a számítógépek vonzásában – a központi tervezés „racionalizálását", „optimalizálását" vázolták föl, a való­ságban nem valósultak meg; csupán a bürokratikus apparátusok és a régi gazdasági, politikai struktúrák konszolidálódtak.

A hetvenes évek végére jelentek meg a párton belüli „ellen­zéki" szamizdatok, amelyek már nagyon sötét színekkel ecse­telték a rendszer gazdasági és politikai válságát. A radikális változtatás politikai előfeltételei a felső hatalmi apparátusok közül először az Államvédelmi Hatóságon belül alakultak ki, amely leginkább érzékelte a gazdasági és politikai stagnálás, a teljes válság jeleit. A hetvenes és nyolcvanas évek forduló­ján már nem egyszerűen a stagnálás adataival voltak tisztá­ban, hanem a visszafejlődés, a Nyugattól való lemaradás fo­galmaiban kezdtek gondolkodni. Mind világosabbá vált egy új peresztrojka elkerülhetetlensége. Ennek atyjaként, joggal, Andropovot szokták megnevezni: Ő volt az, aki először szem­benézett azzal a ténnyel is, hogy a rendszer ideológiai le­gitimációja és a valóságos helyzet között kiáltó ellent­mondások egész fala húzódik. Az elmélet, az ideológia, amelynek hivatkozási pontjai között mindig is szerepelt Marx és Lenin, mindvégig lényeges szerepet játszott a szovjet rend­szer működésében. Ez az a történelmi jelenség, amelyet a szocialista államok „ideológiaérzékenységének" neveznek. Brezsnyev alatt, amikor nyilvánvalóvá vált a hruscsovi kom­munizmusterv gyakorlati képtelensége, a marxista társada­lomelmélet, amely Hruscsov idején fellélegzett, úgyszólván megszűnt létezni, az ideológia pedig a „fejlett szocializmus" fogalmának magyarázgatására szűkült, amit az ilyen típusú elaborátumok szerzői sem igen vettek már komolyan.

Sztálin még joggal hivatkozhatott arra, hogy a Szovjet­unió rövid idő alatt ipari világhatalommá vált és képes volt a náci Németország legyőzésére. De mire hivatkozhatott Brezsnyev, amikor a szovjet gazdaság 1970-től egyetlen lé­nyeges tervelőirányzatot sem tudott teljesíteni? Hruscsov jog­gal hivatkozhatott demokratizálási kísérleteire, Brezsnyev idején bármilyen kritikai gondolkodás a perifériára szorult, gyakran bírósági üggyé vált,vagy legalábbis devianciaként kezelték. A struktúrakonzerválást forradalmi erényként tüntet­ték fel, mindennek Sztálin lassú és fokozatos rehabilitálása csak felszíni megnyilvánulása volt. A rendszer tehát a hetve­nes évek végén, a nyolcvanas évek elején a korábbiakhoz nem hasonlítható, mély gazdasági és ideológiai legitimációs válságba került.

***

Az alternatívák – elmélet és gyakorlat

A szovjet fejlődésben a párt által felvázolt programok (az 1919-es, az 1961-es és az 1986-os újjászerkesztett program) tapasztalatai alapján is látható, hogy a tervbe vett fejlődési irányokat a húszas évek végétől a mai napig sohasem sikerült megvalósítani. Az elméletben deklarált szocialista célok és értékek papíron maradtak. Az elmélet és a gyakorlat ilyen eltérő úton való fejlődése már a sztálini időszakban „klasszi­kus" formában megmutatkozott. Nyilvánvaló, hogy sem a sze­mélyi diktatúra ismert rendszere, sem a brezsnyevi hanyatlás nem volt „programozva". A programokban és általában a jövő elméleti megkonstruálásában egy olyan társadalom képét ve­títették ki a „politikacsinálás" apparátusai, amely minden vál­tozás ellenére néhány állandó „értéket" is magában foglalt. (Mielőtt ezeket az „értékeket" jeleznénk, szükséges hangsú­lyozni, hogy az „értékek" szisztematizálása minden „reform­korszak" immanens ideológiai szükséglete.) A hadikommunizmus-NEP-váltás időszakában a szocializmus jövőbeni megvalósítása és a fennálló valóság között még éles különb­séget tettek.

A pártprogramok, így az 1919-es, (még a lenini időszak programja), majd a hruscsovi 1961-es, és az 1986-os gorba­csovi is a szocializmus Marxnál megismert és Lenin Állam és forradalom c. munkájában leírt felfogásából indult ki, misze­rint a „teljes szocializmus" az az önkormányzati társadalom, melynek gazdasági alapját már nem a piaci árutermelés, ha­nem a szükségletekre való közvetlen termelés, a „társult ter­melő mód" képezi. Az állami bürokratikus struktúrák és az áru­termelő-piaci viszonyok leépítésének ezen elmélete Sztálin és Brezsnyev alatt sajátos revízión ment keresztül, amelynek lényege a következőkben állt. A marxizmus klasszikusainál meglévő „háromlépcsős" (átmeneti időszak vagy proletárdik­tatúra, szocializmus, majd kommunizmus) fejlődést gyakorla­tilag „kétlépcsőssé" alakították. Sztálintól kezdve a kialakult társadalomszerkezetet kezdték a szocializmus általánossá­gának fényével megvilágítani. Ez odáig ment, hogy a szocia­lizmus lényegi sajátságává emelték a teljesen elbürokra­tizálódott államot. Ennek ideologikuma „a gondoskodó ál­lam" fogalmában inkarnálódott.

Nem véletlen, hogy napjainkban a szovjet kulturális és elméleti publicisztikában, miután sikerült a „fejlett szocializ­mus" fogalmát kiszorítani, ezt az ideológiai ballasztot éri a legvehemensebb támadás. Újra kritikai tartalommal buk­kan föl „a szocialista önkormányzat" fogalma, mint meg­valósítandó cél, s valószínűleg a következő évtizedben ez a problematika a tudomány területére is átkerül. (Várhatóan na­pirendre kerül a szocializmus fogalmának nyílt újraelemzése is, nem pusztán mint a peresztrojka legitimációs ideológiája, hanem mint szaktudományos és elméleti-politikai probléma.) Az már látható, hogy amennyire irreális volt Hruscsov idején a kommunizmus fölépítésének és „Amerika utolérésének" a nyolcvanas évekre való prognosztizálása, annyira termé­kenynek bizonyult a harmincas évek gazdasági-politikai struk­túráinak meghaladását legalább elméletileg napirendre tűzni. Valami hasonlatos folyamat az, amelynek napjainkban va­gyunk tanúi, azzal a lényeges különbséggel, hogy nincsen napirenden az a „hurrá-optimista" vonzalom a kommunista finalitáshoz, mint a hruscsovi peresztrojka idején.

Ahhoz, hogy a következő húsz év alternatíváiról bármi érdemlegeset lehessen mondani, természetesen nem elég­séges a megelőző történelmi fázisok belső ellentmondásai­nak, „visszafejlődéseinek" vagy elkorcsosulásának diagnózi­sa: a legújabb, a gorbacsovi kísérlet differentia specificáját kell megtalálni, amennyiben a reformkísérlet belső potenciáit akarjuk felmérni. Ezen a téren a tisztán gazdasági trendek extrapolálásával foglalkozó futurológiai megközelítések csaknem haszontalanok, mert éppen az alapvető kérdé­seket nem tudják felvetni. Állandóan változatlan társa­dalmi-gazdasági-politikai struktúrákkal számolnak, hol­ott a gorbacsovi reformok alapvető tétje e struktúrák áta­lakításában rejlik. Sikerülhet-e egy ilyen kísérlet?

Ennek esélyeit latolgatva mindenekelőtt egy másik kér­désre kellene előbb választ találni. Vajon a gorbacsovi refor­mok csupán az akut válságelhárítás preventív akcióját jelen­tik-e, avagy a hagyományos gazdasági-politikai szerkezet ra­dikális felbomlasztásának, egy új fejlődési pályára való átál­lásnak a programját és gyakorlati kísérletét? Más szavakkal: a válságjelenségek lengyel típusú megoldásának megelőzé­séről, avagy egy irányítási és szerkezetben átépítésről van-e szó? Amíg erre a kérdésre nem adunk választ, addig a további kérdések még csak fel sem tehetők.

Az eddigi peresztrojkák tapasztalatai azt mutatják, hogy bár azok különböző intenzitásúak és mélységűek voltak (egyik sem volt olyan radikális és tartós, mint a sztálini), de egyiket sem követe a megelőzőhöz való visszatérés, még ha egyes elemekben jelen voltak is restaurációs mozzanatok.

A most kibontakozó „reformkorszak" – akárcsak a megelőzőek – a jövőre vonatkozóan számos fejlődési lehetőséget implikál.

1. Az akut válságot megelőző alternatíva

A fejlődés egyik lehetséges variánsa egy erősen pragmati­kus gazdaságfejlesztés, amely a piaci és pénzviszonyok korlátozott felhasználásával megpróbálkozik egyfajta „fo­gyasztói társadalom" létrehozásával, anélkül, hogy a kiala­kult struktúrák alapjait érintené. Ennek az alternatívának egy olyan egypártrendszerű politikai berendezkedés felel meg, amely valamelyest emlékeztet a Hruscsov-korszakra. (Ezen azt értem, hogy a párton belül és azon kívül többé-kevésbé kivehetően eltérő irányzatok léteznek majd, színes kulturális élettel stb.) A politikai rendszer evolúciója az érdekegyeztetés „korporatív" rendszerének irányába mozdul tovább, ami kor­látozott decentralizálással jár együtt, anélkül azonban, hogy „sérelem" érné a felülről szervezett centralizált hatalomgya­korlás struktúráját, jóllehet várhatók bizonyos szervezeti mó­dosulások, amelyek hatására ez a centralizált hatalom a meg­előző korszakokhoz képest rugalmasabb működésre lesz ké­pes.

Amennyiben ez az alternatíva valósul meg, úgy a közeli években számolni kell a mostani pártvezetés „átrendeződé­sével", esetleg bukásával is, mert az az ideológiai mező és glasznoszty, amelyet a vezetés megnyitott, „önálló" erővé válhat, „elszabadulhat", és ebben az esetben ez a radikalitás éles ellentétbe kerülhet a gazdasági és politikai síkon „átszer­vezessé" szelídült reformorientációval, amely így ismét csak a „túlélés" pályájára kanyarodik vissza.

Eme fejlődési alternatíva esetén az egyes társadalmi osztályokon és rétegeken belül és között „természeti szük­ségszerűséggel" feszültségek, szociális-politikai konfliktusok keletkeznek. Ezt hívják a reform ellenfelei „káosznak". Az itt jelzett konfliktusok kezelésére egy ilyen nagy ország bonyolult ellentmondásainak keretei között, az „átszervezéssé" szelí­dült reformok aligha lesznek képesek. Ez egy újra fenyegető válságos szituáció egyik eleme lehet. Egy lehetséges válság­szituáció másik,lényegesebb eleme, mellyel a következő év­tizedben mint lehetőséggel számolni kell, a világos gazdasági koncepció hiányából is fakadó pragmatizmus gyors gazda­sági kimerülése, a különböző irányzatok kompromisszumai­nak állandósulása stb. Valószínűtlen ugyanis még egy olyan típusú piacgazdálkodás kibontakozása is, mint – az egyéb­ként torz, már-már működésképtelen – magyar, mert sem a kialakult történelmi struktúra, sem a hagyományos értékren­dek és társadalmi-politikai erők (a „nyugatos" marxistáktól a konzervatív „szlavofilok" „sajátosan orosz útjának" naciona­lizmusáig, vagy a konzervatív „sztálinista marxistáktól" a re­formokat „támogatni", pontosabban kihasználni akaró „refor­mer" sovinisztákig, nem beszélve az egyes köztársaságokon belüli sokszínű irányzatokról, ezek harcairól stb.) egy vagy más okból nem képesek azt abszorbeálni. Ezzel nem azt aka­rom mondani, hogy a „piacos" fejlődéstendenciák a legköze­lebbi időben nem szélesedhetnek ki, hanem csak azt állítom, hogy az ezredfordulóra a piacgazdaság nem „totalizálódik", még a legkedvezőbb külpolitikai feltételek között sem. Ugyanis amint kiszélesedik, kiderül rendszeridegen volta, s újfent válság fenyeget.

Vagyis: a közvetlen válságelhárításra korlátozódó, át­szervezéssé szelídült reformok visszavezetnek – mutatis mutandis – ahhoz a kiindulóponthoz, ahonnan indultak, s kezdő­dik elölről „a régi szemét" kisöprésére tett kísérlet. Ekkor két alapvető lehetőség merül majd fel megint. Ugyanaz a (kettő, amely az „átszervezés-reform" mostani lehetősége mellett szintén formálódni látszik, legalábbis ideológiailag. Az egyik, a „szovjet konzervativizmus" egyfajta restaurációja, a má­sik, s ez garantálná a reformok valódi radikalitását, az önkor­mányzati struktúrák kiépítése felé tett lépések. Lássuk az előbbit.

2. Tekintélyuralmi restauráció

a) „Reformpárti" recentralizálás

Amennyiben tehát a gorbacsovi vezetés nem talál rá reform­céljait szolgáló adekvát gazdasági programjára, akkor rövid távú válságelhárító funkcióját sem biztos, hogy be tudja tölte­ni. Ugyanis a struktúrák átalakítását javuló életszínvonal mel­lett egy ad hoc jellegű gazdaságpolitika nem tudja biztosítani; még akkor is nagy nehézségekbe ütközne ez, ha a Nyugat gazdaságilag nem próbálja meg a szovjet fejlődést a régi pá­lyán tartani. Ezért öt-tíz éves távon nem lehet kizárni egy olyan recentralizációs folyamatot, amely a reformokból megőrzi a reformdemagógiát, de az állami recentralizálás útjára lép (amelynek helyi, köztársasági támogatást úgy sze­rezne, hogy eltűrné a decentralizálás bizonyos fokát, a helyi hatalmi központok bizonyos szerepnövekedését, s azt a re­formdemagógia részeként helyi önkormányzatnak vagy a de­mokrácia magasabb fokának stb. nevezné). A recentralizálásnak ez a típusa beépítené a menedzserizmus, a „hozzáér­tés", a „modernizáció" technokrata követeléseit. Egy ilyen fejlődési variáció a maga fogalomvilágában mindenekelőtt a „hozzáértés", az optimális központi tervezés jelszavai jegyé­ben a vállalati-piaci anarchia megfékezését tűzné ki célul, s óvatosabban kezelné a Nyugat felé nyitást, mindenekelőtt ideológiailag. Ez a fejlődési alternatíva a társadalmi igazsá­gosság és az egalitarizmus hagyományos értékeinek meg­hirdetésével tulajdonképpen ugyancsak képes lenne széles szociális támogatást szerezni magának. Mondhatjuk, hogy ez is csak egy „válságelhárító" fejlődésvariáns, de tradicionáli­sabb lenne, mint a mostani gorbacsovi irányzat, s hivatkoz­hatna a stabilitás, a biztonság „értékeire".

b) A konzervatív recentralizálás

Ez a fejlődésvariáns lenne a legtradicionálisabb válasz az első verzió összeomlása esetén. De minden valószínűség szerint a legdrámaibb és a legtöbb áldozattal járó hatalmi visszarendeződés lenne, amely a félelemtől, a káosztól „me­nekülve", az apparátus hagyományos csoportjainak a vezeté­sével, a hatalom megszilárdítása jegyében menne végbe.

A visszarendeződés különböző módosulatainak felvázo­lásához egyáltalán nem szükséges a „fantázia" segítségéhez nyúlni. Túlságosan is sok tapasztalat halmozódott fel arról, hogy a hatalmi szerkezet demokratizálása (nem liberalizálá­sa) – vagyis egyes hatalmi funkciók átadása a különböző szerveződésű közösségeknek -, sokkal mélyebb és radikáli­sabb folyamat, mint a hatalom „egyszerű" megdöntése, egy másikkal való felváltása. Az ilyen hatalmi harcok többnyire véres megvívása csak valóságos forradalmak esetén visz előbbre. Önmagában egy adott társadalomszerkezet átalakí­tására irányuló törekvés – amennyiben nem a megfelelő és lehetséges célok irányába vezet – általában vérfürdővel vagy a hatalom más, antihumánus retorziójával végződik, mert ez következik az elkülönült hatalom logikájából. 1968 Párizsa vagy Berkeley-je, Prágája; 1970 Gdańskja vagy 1989 Pe­kingje mind-mind ezt a tézist bizonyítja. Éppen ezért nagyon óvatosan és tárgyszerűen szabad csak megközelíteni ezt a kérdéskört, mert könnyen illúziók rabságába kerülhetünk. (A „visszarendeződések" véres és vértelen formáinak gazdag­sága érveket szolgáltathat egy konzervatív gondolkodásmód számára is.)

Azok a szociális erők, amelyek egy-egy már megszilár­dult hatalmi mechanizmus mögött felsorakoznak, általában igen heterogén összetételükkel tűnnek ki. A közvetlen ve­szélyben lévő hatalom, a mégoly reformpárti hatalom is olyan bonyolult érdekharcok terméke, hogy lépései sokszor azok számára sem láthatók előre, akik a „végzetes" döntéseket meghozzák. A gorbacsovi reformpolitika ellenzékét képező konzervatívok éppen a hatalmi, gazdasági-politikai apparátu­sokban töltik be a legszilárdabb pozíciókat. Hatalmuk megtar­tása érdekében bármivel megpróbálkoznak, ami a rendelke­zésükre áll. (Kíméletlenségüket megtapasztalhattuk például a grúziai események során.) Felhasznált eszközeik között pe­dig különös jelentősége van a helyi nacionalizmus különböző formáinak, illetve a nacionalizmus tudatos felélesztésének, a vele való manipulálásnak. Elegendő Azerbajdzsánra, Ör­ményországra, Kazahsztánra vagy Üzbegisztánra utalni. (A nacionalizmusnak más természetű funkciója van a balti köz­társaságokban. Ott a reform pártján álló erők is használhatják ezt a sztálinista visszaélések által izzásban tartott nacionaliz­must, bár nagy valószínűséggel hamarosan ellenük fordul, amennyiben egy polgári típusú visszarendeződés jegyében a Szovjetuniótól való elszakadás követelése válik uralkodóvá. Megint más típusú nacionalizmus a „nagyorosz" apparátusok antiszemitizmusa, amely a legsötétebb hagyományokat ger­jeszti föl, és szembeszáll a reformerők értelmiségi csoport­jaival, még azon az áron is, hogy a feketeszázasokkal való „taktikázás" vádjával illetik őket.)

Sajátos visszarendeződési veszélyt jelent az ugyancsak nem hagyomány nélküli „populizmus", amelybe a plebejus demokratizmus is belefér, de a sztálini eredetű tekintélyuralmi személyi diktatúra lehetőségét is magában foglalja. Nem vé­letlen, hogy Jelcin számára is a legnagyobb kihívás az „euró­pai" hagyományokra épülő, azaz a réginél hatékonyabb gaz­daságpolitikai koncepció kimunkálása. Ennek hiányában nem lehet sikeres reformokat véghezvinni.

A „reformpárti centralizálás" megoldásától eltérően erre a konzervatív megoldásra akkor látok nagyobb lehetősé­get, ha a külpolitikai feltételek a Szovjetunió számára ked­vezőtlenül alakulnak. A mostani gorbacsovi irányzathoz ké­pest egy elzárkózó, erősen hazafias indíttatású vezetés a tradicionális „katonai értékek" és a parancsuralmi viszonyok nyílt restaurálását jelentené. Mindenesetre egy konkrét hábo­rús veszélyhelyzet a már korábban „kipróbált" „fejlődési mo­dellt" implikálná. Bár az eddig említett fejlődési variációk mindegyikének megvan a maga adekvát hagyománya, illetve mindegyik rekonstruálni tud egy ilyen hagyományt, kétségkí­vül a legelső variáció számít a legeredetibbnek a maga NEP-szerű fogalomhasználatával; ez utóbbi pedig a legtradicionálisabbnak. Mégsem lehetne úgy felfogni minta „sztálinizmus­hoz" való visszatérést, jóllehet a sztálinizmus strukturálisan még a legelső verzió megvalósulása esetén is jelen lenne, de – éppen gorbacsovi hatásra is – már olyan formaváltozások mennének végbe a társadalomban, hogy a lakosság igen szé­les, főleg értelmiségi és szakmunkás rétegei egészen bizto­san nem támogatnák a személyi diktatúra egy újabb kiadását. Nem véletlen, hogy a sztálinizmus leleplezése, ami a követ­kező években várhatóan még erősödni fog, éppen azt a célt is szolgálja, hogy a gorbacsovi reformokkal szemben szkepti­kus erőket arra intse: Gorbacsovnak nincs más alternatívája, mint a sztálinizmus. A következő húsz évben akár a „nyuga­tos" megoldás, akár a konzervatív-tekintélyuralmi megoldás valamely válfaja szilárduljon is meg, egy dolog nagyon való­színű: a Szovjetunió fenntartja politikai-hatalmi versenyké­pességét a kapitalista világgal, mert minden megoldás ennek az alapvető célnak kíván eleget tenni, s ahogyan ez sikerült az elmúlt hetven évben, sikerülni fog a következő évtizedek­ben is. A tét az, hogy milyen áron. Mindenesetre, ha a követ­kező évtizedben a gorbacsovi reformfolyamat lendülete nem törik meg, ha az „orosz talajon" meghonosodik a hatalomgya­korlás kifinomultabb módja és a nyereségorientált gazdaság látható eredményeket produkál, s mindezek bázisán demok­ratikusabb struktúrák épülnek ki, akkor ennek arányában meggyengülnek (de csak ennek függvényében gyengülnek meg) a társadalom tudatos és spontán konzervativizmusának erői, s akkor már nem lesz vonzó visszalépni a „szűkösség" egyetemessé tétele felé … Történelmileg ezek bizonyos ga­ranciákat nyújthatnak egy sztálinista típusú restaurációval szemben.

3. A szocializmus alternatívája

A napjainkban kibontakozó reformfolyamatot korábban – mint említettem – négy már megelőzte. Az 1921-es és az 1929-33-as átalakítások között nyolc év telt el, majd az 1953-58-as reformokig húsz, az 1956-66-os reformokig megint körülbelül nyolc-tíz év, azután megint húsz év múlva jött a következő reformfolyamat. Természetesen mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy bármilyen „törvényszerűséget" próbáljak becsem­pészni a rövidebb és hosszabb periódusok váltakozásába. Csupán keresek valamilyen fogódzót a legkedvezőbb alterna­tíva felvázolásának értelmességéhez. Úgy tűnhet (ha a szá­mok bűvöletében maradunk), hogy megint – jó esetben – hét-tíz esztendő jut a reformok kibontakoztatására, s így juthat idő egy gazdasági program kidolgozódására. Ha a gor­bacsovi reformfolyamat (tehát nem egyszerűen Gorbacsov személyes hatalmáról van szó) nem fékeződik le vagy nem „hal el", akkor a következő évtizedben létrejöhetnek azok a garanciák, amelyek egy autentikus szocialista átalakítás elő­feltételeit is hordozhatják. Miért jogosult egy ilyen alternatíva megemlítése? Eltekintve a számokkal való fentebbi játéktól, e pozitívabb alternatívának egyelőre egyetlen előfeltétele lát­szik. Mégpedig az, hogy ideológiailag létezik; éspedig kon­zisztensebb és vonzóbb ideológiai formája van, mint a fentebb említett alternatívák bármelyikének. Igaz, tisztában vagyok azzal, hogy ez önmagában még nem szól egy ilyen alternatíva megvalósulása mellett, de talán mégsem zárható ki a látens lehetőségek közül.

Ennek az autentikus szocializmus-alternatívának az el­méleti-ideológiai körvonalai az SZKP pártprogramjaiban, a legújabban is, viszonylag jól kivehetőek, amit csak erősít az, hogy napjaink szovjet folyóiratainak kritikus elméleti publicisz­tikájában ezek a vonások mind jobban kirajzolódnak; hovato­vább a gorbacsovi reformok ideológiai legitimációjául szolgál­nak: a bürokratikus centralizmus, a privilégiumok ostorozása, az „önkormányzat" és „önfinanszírozás", az alulról kiinduló választási mechanizmusok kiépítésének hangsúlyozása stb., stb. Mondhatjuk erre, hogy így volt ez már Hruscsov alatt is. Ez igaz, de nem volt így sem a Sztálin-korszakban, sem a Brezsnyev-korszakban. Az is igaz, hogy e két utóbbi korszak „szocializmus-revíziója" bármilyen elméleti hamisítás legyen is, egy hosszan tartó időszak legitimációjául szolgált, míg a hruscsovi ideológiai visszatérés az autentikus forrásokhoz a gyakorlatban nemhogy a szocializmus megvalósítását nem eredményezte, de maga Hruscsov is „csak" egy évtizedet töltött a hatalomban. Mármost a gorbacsovi „visszatérés" egy olyan fejlődési variáció megvalósítását hirdeti meg, amely kétségtelenül sokak szemében szimpatikussá teszi kísérletét, s erősíti annak autentikusságát.

Ma, amikor Magyarországon még a korábbi évtizedek vezető egyéniségei (politikusok, tudósok), is a „Vissza Euró­pába" jelszó alatt egy nyugati típusú sablon alapján tálalják fel a reformfolyamat perspektíváit, érdemes felfigyelni a gor­bacsovi variáció ettől eltérő vonásaira. A magam részéről ugyan mindenfajta „másolásnak", minden fajta sablon köve­tésének meggyőződéses ellenfele vagyok, mégis nagy téve­désnek tartom a peresztrojka olyan értékelését, hogy „ezen mi már túl vagyunk", s azt a következtetést, hogy abból szá­munkra nem származhatnak termékeny célképzetek (a ná­lunk ma sokak által erőltetett formák alternatíváiként is).

A peresztrojka értelmezésének sokféleségére itt nem tér­hetünk ki, csupán egy alapvető elemzési lehetőségre utalunk. Arra az „elméletre", amely a tőkés világgazdaság pénzügyi központjainak érdekeit, elképzeléseit fejezi ki. E séma szerint a peresztrojka sikerének egyetlen esélye, ha Gorbacsov (is) – úgymond – „túl" jut az önigazgatási elképzelés „fejetlensé­gén", és egyértelműen a rekapitalizációra teszi a főhangsúlyt; ha az elképzelt vegyes gazdaság döntő szektora egy újkapitalista, magántulajdonos szektor lesz. Ez a koncepció – kimon­datlanul – arra a régi elméleti spekulációra épül, hogy a Szov­jetunió és általában a kelet-európai rendszerek nem a fejlődés „preszocialista" szakaszában, hanem a kapitalizmust meg­előző fejlődési fázisban vannak. Ez a típusú felfogás azonban alábecsüli a történelmi struktúrák erejét, s tulajdonképpen egyfajta új, a pénzhitelekkel folytatott zsarolásra építő volun­tarizmus megjelenési formája. Az elmúlt évtizedeket nem le­het semmissé tenni. A tömeges magántulajdon megjelenése beleütközik a termelő osztályok érdekeibe, akik nem azért lázadnak az állami kizsákmányolás ellen, hogy visszaállítsák a magántőkés kizsákmányolás rendszerét. .

Ezzel szemben a szóban forgó programok mindenekelőtt napirendre tűzik „a nép szocialista önkormányzatának" meg­valósítását, ami az elemzések szerint azt jelenti, hogy a dol­gozó kollektívák saját gazdasági és politikai ügyeiket nem a régi bürokratikus és elidegenedett intézményekre bízzák, hanem megalkotják a sajátjaikat. Körvonalazódik a hivatalos elméletben egy alulról szerveződő szocialista társa­dalom képe, amely a maga kifejlett formájában már gazdaság és politika elkülönültségének megszüntetését implikálja. A termelés társadalmasításának szintjét emelni már nem azt jelenti, hogy a legmagasabb rendű tulajdon az állami; sőt, hivatalos lapokban, hivatalos szerzők állítják, hogy az állami szektor csak egyike a szocialista szektoroknak, amely nem magasabb rendű, mint a szövetkezeti vagy más társadalmi tulajdon. Ezt támasztaná alá a nyilvánosság, és a visszahív­hatóságot gyakorlatilag biztosító alulról építkező választási rendszer. A következő húsz évre a gorbacsovi pártprogram – Leninre hivatkozva – ilyen perspektívát vázol föl: „Lenin előre látta, a szocialista állam mindinkább az államtól a nem-ál­lamba való átnövés átmeneti formájává válik."

Miután az ilyen új típusú társadalomszerveződés kialakí­tásának gazdasági programja nincsen, joggal lehetnek kétsé­geink, de ugyanakkor arra is gondolni kell, hogy éppen magá­nak a reformfolyamatnak a részeként egy ilyen program kör­vonalazódhat, támaszkodva olyan említett fogalmakra, mint a gazdasági önkormányzat, önfinanszírozás stb.

Egy ilyen fejlődési irány bizonyos valóságos elemei azon­ban kétségtelenül adottak. Eleve maga az ideológia is konstituens eleme a történelemnek. S ez az ideológia jóval nagyobb esélyt ad a szocialista önkormányzat felé való fejlődésnek, azzal az alternatívával szemben, melyben az elkülönült bü­rokrácia sajátítja ki a „nép érdekeinek" képviseletét. De ön­magukban sem az ideológiai, sem a „reformlépések" nem elegendők. Azt már a magyar reformok tapasztalata is meg­mutatja, hogy egy csoport ember által kigondolt, elhatározott és megvalósított reform – a tömegek valóságos közreműkö­dése nélkül – hová vezet. Mármost ennek az alternatívának a kibontakozása – bárki joggal felvetheti – a következő két évtizedben valószínűtlennek látszik, hiszen egy ilyen valósá­gos strukturális átalakulás mindenekelőtt egy 15-20 milliós apparátus érdekeit érinti, nem szólva a szovjet társadalom legszélesebb rétegeiben is gyökeret eresztett konzervativiz­musról. De a szovjet fejlődés hetvenéves tapasztalatai arra utalnak, hogy a lassú „felhalmozódás" ebben a társadalom­ban hirtelen és radikális átalakulásba csaphat át, hiszen ilyen

volt a NEP, a sztálini fordulat, de tulajdonképpen a hruscsovi is. Ezért a valószínűtlennek tetsző új alternatíva bizonyos elemei a mostani dinamikus helyzetben olyan új feltételekben és gondolkodásmódban fejeződhetnek ki, amelyek a legvalószínűtlenebbnek látszó alternatíva előtt nyithatnak utat. Az önkormányzati formák kibontakozásának egyik tünete pél­dául a sztrájkoló bányászok saját szervezeteinek, mint alter­natív hatalmi szerveknek a megjelenése, amelyek képesek lehetnek arra, hogy a bürokrácia helyett magukhoz ragadják a nyereség fölötti ellenőrzést, a tulajdonosi funkciókat.

A tézisszerű kifejtés nem tette lehetővé számomra a kü­lönböző fejlődési variációk rendkívül gazdag kombinációs le­hetőségeinek még a felvázolását sem. Ezért befejezéskép­pen legalább utalni kell arra, hogy ezek a „tiszta" formák a valóságban csak legalapvetőbb tendenciájukban juthatnak érvényre. Ilyen kombináció lehet egy kisgazdálkodásra épülő, lényegében piaci mechanizmusok alapján működő gazdasági szektor megszilárdulása, illetve egy új típusú gazdasági szek­tor megjelenése vagy önállósulása, mely sem a piaci nyereségorientáció, sem az állami bürokratikus tervezés ha­gyományos logikáját nem követi már, hanem egy szükséglet­ centrikus munka-, és szabadidő-gazdálkodás új-régi lehetősé­gét hordozza, azt a társadalmiasult szektort, amelynek csírái a 20-as évek első felében még megvoltak, de az akkori történelmi-civilizatórikus fejlődés fokán szükségképpen elenyész­tek. Egy ilyen kombinált gazdasági struktúra életképessége biztosíthatja a szocialista alternatíva felé a fejlődést, s adhat garanciát a történelmi visszalépés megakadályozására.

A peresztrojka nem sokismeretlenes egyenlet, mert az kiszámítható. A peresztrojka élő történelmi folyamat, szociá­lis-politikai erők harca, amely erők mindegyike belülről is meg­osztott. A „végeredmény" attól függ, hogy az eredeti demok­ratikus (nem liberális!) tartalom mennyiben tud „formamegha­tározóvá" lenni. Ha a küzdelmek a Szovjetunióban is a külön­böző szakmai és politikai elitek kompromisszumával végződ­nek, és – tételezzük fel – a tömegek feje fölött megmarad egy modernizálódott bürokratikus apparátusuralom, akkor a „re­formok" talán biztosítják a Szovjetunió fennmaradását, ponto­sabban súlyának megőrzését a világban, de az ország nem kerül közelebb ahhoz a társadalmi formához, amelynek célki­tűzéseivel megalapították, s akkor a válság-peresztrojka „dia­lektikája" szabja meg még a XXI. század első évtizedeinek történetét is.

A valóságban az előre nem kalkulálható kombinációknak van a legnagyobb valószínűsége. De hogy melyiknek lesz túlsúlyos szerepe, melyik alternatíva kerekedik felül, arra a következő húsz év egészen biztosan megadja a választ. E téziseket ennek fényében kell mérlegelni.

Buda István alkotása (1986)

A 18. moszkvai pártkongresszuson elhangzott Sztálin-beszéd fő mondanivalója kétségkívül az új államelmélet meghirde­tése volt. Sztálin szükség diktálta kényszerből, s nem veleszü­letett hajlamai folytán merészkedett erre az ingoványos terü­letre. Még alig telt el egy kevés idő azóta, hogy félreállították és eltiporták Krilenkót és Pasukaniszt, a két hithű sztálinista jogászt, pusztán azért, mert Marx, Engels és Lenin gondo­latait hangoztatták azzal kapcsolatosan, hogy a szocializ­musban az állam fokozatosan elhal. A Kreml ma semmi­képp nem tud megbékélni ezzel a gondolattal. Hogy már most elhaljon? Hiszen a bürokrácia még csak most kezd életre kelni! Krilenko és Pasukanisz tehát egyértelműen „kár­okozók".

Egyébként a környezetünkben élők is nehezen tudnák felfogni az állam elhalására vonatkozó régi elméletet.

A munkásokat a gyárakhoz kötötték, a parasztokat a kol­hozokhoz. Mindenki személyigazolványt kapott. A mozgás­szabadságot megszüntették. A munkahelyi késés bűntény­nek számít. Árulásnak minősül, ha valaki az engedelmesség elemi követelményét sem teljesíti, azaz nem borul le a „vezér" előtt, hogy Sztálin kritizálását már ne is említsük. Az államha­tárokat határőr-alakulatok és rendőrkutyák őrzik, oly sűrű láncban, mint sehol másutt a világon. Gyakorlatilag senkit nem engednek se ki, se be. Azokat a külföldieket pedig, akik már régebben kerültek az országba, szisztematikusan kiirtják. A szovjet alkotmánynak, a „világ legdemokratikusabb" alkot­mányának a lényege az, hogy a megadott időpontban minden állampolgár köteles megszavazni azt az egyetlen jelöltet, akit Sztálin vagy ügynökei kiválasztottak. A sajtó, a rádió, az agi­tációs és propagandagépezet, a közoktatás, mind teljes egé­szében az uralkodó klikk kezében van. Hivatalos adatok sze­rint a pártból öt év alatt legalább félmillió embert kizártak. Nem tudni pontosan, hányan kerültek közülük börtönbe vagy kon­centrációs táborba, hányat lőttek le, hányat száműztek messze vidékekre. Mindenesetre százezrekre vár ugyanaz a sors, mint a pártonkívüliekre. Ezekkel a milliókkal, családjukkal, rokonaikkal, barátaikkal nehéz lenne megértetni, hogy a sztá­lini állam hamarosan elhal. Mert ez az állam csak a többi embert fojtogatja, ő maga távol áll a haldoklástól. Épp ellenke­zőleg, oly tobzódva él és virul, amire még nem volt példa az emberiség történelmében.

S mindezen közben kijelentik: a szocializmus megvaló­sult. Az ország a kommunizmus teljes felépítése felé halad – hangzik a hivatalos verzió. Aki kételkedik, azt Berija győzi meg. De van itt még egy alapvető nehézség. Ha elfogadjuk Marx, Engels és Lenin álláspontját, azt kell mondanunk: az állam osztályuralmi szervezet. A marxizmus már rég lelep­lezte az összes többi államdefiníciót, mint a kizsákmányolás érdekeit szolgáló elméleti falszifikációt. De mit jelent akkor az állam egy olyan országban, ahol „az osztályokat már meg­semmisítették"? A Kreml bölcsei már jó ideje törik ezen a fejüket. Első teendőjük természetesen az volt, hogy letartóz­tattak mindenkit, aki csak figyelmeztetni merte őket a marxista államelmélet létére. De ez önmagában nem volt elég. Leg­alább látszólag meg kellett teremteni a sztálini abszolutizmus elméleti megalapozását. Erre két menetben került sor. Öt év­vel ezelőtt, a 17. pártkongresszus idején Sztálin és Molotov megmagyarázta, hogy a rendőrállam léte azért szükségszerű, hogy felvehessék a harcot a régi uralkodó osztályok „maradé­kával", különösen pedig a trockizmus „maradványával". Bár ezek száma – mint mondták – elenyésző, de annál „vadabbul" tartják magukat. Épp ezért rendkívül éber és kíméletlen har­cot kell folytatni ellenük. Ez az elmélet mindenekelőtt döbbe­netesen ostoba. Miért kellene az erőtlen „maradék" leverésére egy egész totalitárius államot kiépíteni, amikor maguknak az uralkodó osztályoknak a megdöntésére is bőségesen élendő volt a szovjetdemokrácia? Erre a kérdésre senki sem adott választ.

Mindemellett és mindennek ellenére azt a 17. kongresszus időszakában kiagyalt teóriát nem lehetett elvetni, hogy az utóbbi öt év jórészt a „trockizmus maradványainak" felszá­molása jegyében telt. A pártot, a kormányt, a hadsereget, a diplomáciát lefejezték, vérét lecsapolták. Olyannyira messzire mentek, hogy a legutóbbi kongresszuson Sztálin már kényte­len volt kijelenteni saját apparátusának megnyugtatására, hogy a továbbiakban már nem fog az össznépi tisztogatások eszközéhez folyamodni. Ami persze nem igaz: a bonapartista állam kénytelen lesz ezután is fölmorzsolni a társadalmat, nemcsak szellemileg, hanem fizikailag is. Sztálin azonban képtelen ezt beismerni. Esküdözik, hogy a tisztogatások nem kezdődnek újra. De ha ez így van, s a trockizmus „maradvá­nyait" a régi uralkodó osztályok „maradékával" együtt végleg felszámolják, akkor, kérdem én: kivel szemben van szükség az államra?

Sztálin ezt már nem hagyja válasz nélkül: „Az állam szük­ségességét az indokolja, hogy kapitalista országokkal va­gyunk körülvéve, s ez veszélyeket jelent egy szocialista or­szág számára". A maga szeminarista monotóniájával egyre csak azt hajtogatja, variálgatja, hogy: „a belső katonai elnyo­más funkciója megszűnt, elhalt…, már csak a külső támadá­sokkal szembeni katonai védelem funkciója maradt meg teljes egészében." Majd pedig: „ami pedig hadseregünket, büntető különítményeinket és hírszerző egységeinket illeti, ezek ereje már egyáltalán nem az ország belseje felé irányul, hanem kifelé, a külső ellenségek felé."

Tételezzük fel egy pillanatra, hogy ez így is van. Tételez­zük fel, hogy a centralizált bürokratikus apparátus fenntartá­sát és erősítését kizárólag csak az imperializmus nyomása teszi szükségessé. Ám az állam lényege szerint nem más, mint az embernek ember fölött gyakorolt hatalma. A szocializ­musnak viszont az a feladata, hogy ezt a hatalmat minden formájában megszüntesse. Ha az állam fönnmarad, sőt to­vább erősödik és még vadabbul tombol, ez azt jelenti, hogy a szocializmus még nem valósult meg. Ha a privilegi­zált államapparátust a kapitalista környezet hozta létre, akkor ez azt jelenti, hogy egy szocialista ország kapitalista környe­zetben nem épülhet föl. Sztálin a fürdővízzel együtt kiöntötte a gyereket is: miközben a bonapartista hatalomfelfogást akarta igazolni, egyúttal megcáfolta saját alapvető elméle­tét is arra vonatkozóan, hogy a szocializmus egyetlen országban is felépíthető.

Sztálin új elméletének azonban csak az a része helytálló, amelyben megcáfolja régi elméletét, a többi hajítófát sem ér. Az imperialista veszély elleni harchoz egy munkásállamnak természetesen szüksége van hadseregre, parancsnoki állo­mányra, felderítő osztagra stb. De szüksége van-e annyi ez­redesre, tábornokra, marsallra, akik természetesen megkap­ják a maguk jövedelmét és privilégiumait? 1920. október 31-én, amikor a spártai fegyelmet követő Vörös Hadseregnek még nem volt külön tisztikara, külön hadseregparancsban mondták ki: „a hadsereg szervezetén belüli… egyenlőtlen­ség bizonyos esetekben teljességgel indokolt és elkerülhetet­len, más esetekben viszont egyáltalán nem szükségszerű, sőt időnként már-már bűnös méreteket ölt." „A parancs záró­passzusa így hangzott: „A hadsereg nem tűzhet ki maga elé olyan teljesíthetetlen feladatot, hogy haladéktalanul felszá­molja soraiban az összes privilégiumot, hanem arra kell állan­dóan törekednie, hogy ezeket az előnyöket valóban a mini­mumra csökkentse. A lehető legrövidebb idő alatt fel kell szá­molni azokat a privilégiumokat, amelyek egyáltalán nem a hadügy szükségleteiből következnek és mindenképpen sértik a Vörös Hadsereg katonái közötti egyenlőség"és bajtársias­ság érzését." Ilyen volt az akkori szovjet hatalom politikai irányvonala. A mai politikai kurzus épp az ellenkező irányba halad. Márpedig, ha a polgári és katonai ügyeket irányító kaszt tovább nő és erősödik, akkor ez azt jelenti, hogy a társa­dalom egyre távolabb kerül a szocialista ideáltól, ahelyett, hogy közeledne hozzá – függetlenül attól, hogy kire hárítható emiatt inkább a felelősség: a külföldi imperialistákra avagy a hazai bonapartistákra.

Ugyanez a helyzet a hírszerzés terén is. Sztálin szerint a hírszerzés az állam kvintesszenciája. „Hírszerzés nélkül nem foghatnánk el és nem büntethetnénk meg a külföldi hír­szerzők által a nyakunkra küldött besúgókat, gyilkosokat, szabotőröket" – hangzott a sztálini intelem azon a kongresszu­son, ahol jószerivel a GPU-ügynökök voltak többségben. Ter­mészetesen senki sem tagadja, hogy az imperialista ármánnyal szemben szükség van a hírszerzésre. A kérdés azonban az, hogy milyen szerepet töltenek be ezek a hírszerző szervek a szovjet állampolgárok életében. Az osztály nélküli társadal­mon belül mindenképpen érvényesülnie kell a belső szolidari­tás kötelékének. Sztálin többször is beszélt felszólamlásaiban erről a szolidaritásról, a „monolit" társadalom hírhedt elvéről. Ám ez azt jelenti, hogy a besúgók, szabotőrök, károkozók is oltalmat, együtt érző közeget igényelnek. Minél magasabb fo­kon érvényesül egy társadalmon belül a szolidaritás, minél erősebben kötődnek tagjai a fennálló rezsimhez, annál kisebb tere marad az antiszociális elemek burjánzásának. Mert ho­gyan is magyarázhatnánk másképp, hogy a Szovjetunióban – ha hihetünk Sztálinnak – lépten-nyomon olyan bűncselek­ményeket követnek el, amelyek a rothadó kapitalista társada­lomban sohasem fordulnak elő? Elvégre nem foghatnak min­dent az imperialisták gonosz szándékára! A bacilusok hatását sem elsősorban életképességük határozza meg, hanem az, hogy mennyire ellenálló velük szemben az élő szervezet. De hogyan kerülhetett egy „monolit" szocialista társadalomba – ráadásul a legmagasabb beosztásokba – annyi imperialista ügynök? Azaz: egy szocialista társadalomban hogyan lehet­nek a besúgókból és diverzánsokból kormánytagok, sőt kor­mányfők, politikai bizottsági tagok vagy épp felelős beosztású hadseregfőnökök? S végül, ha a szocialista társadalom annyira rugalmatlan, hogy csak egy teljhatalmú, univerzális és totalitárius hírszerző szervezet mentheti meg, akkor már na­gyon rosszul állnak a dolgok. Ha már olyan gazemberek áll­nak a hírszerző osztag élén, akiket egyszerűen le kell lőni, mint Jagodát, vagy szégyenletesen elkergetni, mint Jezsovot, akkor kiben bízhatunk ezután? Berijában? S ha egyszer neki is üt az órája?!

Valójában azonban, mint ismeretes, a GPU egyáltalán nem besúgókra vagy imperialista ügynökökre vadászik, ha­nem az uralkodó klikk politikai ellenfeleire. Sztálin egész egy­szerűen „elméleti" szintre akarja emelni saját koholt agyszüleményeit. De miféle okok kényszeríthetik a bürokráciát arra, hogy önnön valóságos céljait leplezze, s forradalmi ellenfeleit külföldi besúgóknak nevezze? Az imperialista környezet még nem magyarázat az efféle koholmányokra. A valódi okoknak belsőknek kell lenniük, azaz magának a szovjet társadalom­nak a struktúrájából kell következniük.

Próbáljunk magánál Sztálinnál kiegészítő utalásokat ke­resni erre vonatkozóan. „Az állam elnyomó funkciója helyett kialakult egy új funkció, mely szerint az állam rendeltetése az, hogy megvédje a szocialista tulajdont a népi javak tolvajaitól és fosztogatóitól" – veti kőzve anélkül, hogy bármi köze is lenne mondanivalójához. Megjegyzéséből viszont az követ­kezik, hogy az államnak nemcsak külföldi besúgókkal, hanem hazai tolvajokkal szemben is megvan a maga létjogosultsága, ráadásul ezek a tolvajok oly nagy befolyással bírnak, ami még a totalitárius diktatúra létét is igazolja, sőt egy új államfilozófia alapjául szolgálhat. Teljesen nyilvánvaló, hogy ha az egyik ember lop a másiktól, akkor a társadalomban még súlyos ínség és kiáltó egyenlőtlenség uralkodik, ami megint csak lopásra ösztökél. Ezzel már közelebb jutottunk a dolgok gyö­keréhez. A szociális egyenlőtlenség és az ínség olyan ko­moly történelmi tényezők, amelyek már önmagukban véve is indokoljak az állam létét. Az egyenlőtlenség min­dig védelmet igényel, a privilégiumokat szintén óvni kell, a kisemmizettek támadási kísérleteit pedig meg kell torol­ni; és a történelmileg kialakult államnak épp ez a funk­ciója!

A „szocialista" társadalom struktúrájával kapcsolatosan nem az a fontos, amit Sztálin beszédében elmondott, hanem az, amiről hallgatott. A munkások és alkalmazottak létszáma

– Sztálin állítása szerint – 1933-ban még 22 millió volt, de 1938-ra már 28 millióra emelkedett. Az „alkalmazotti" kategó­ria azonban nemcsak a szövetkezeti ügyintézőket foglalta magába, hanem a Népbiztossági Tanácsok tagjait is. A mun­kásokat és alkalmazottakat együvé számolják – s ez mindig is így történik a szovjet statisztikában -, hogy ne lehessen rájönni, milyen nagyszámú máris, és milyen gyorsan növek­szik a szovjet bürokrácia, s főként, milyen gyors ütemben nőnek kiadásai.

A két kongresszus között eltelt öt év alatt a munkások és alkalmazottak éves béralapja – Sztálin állítása szerint – 35 milliárdról 96 milliárdra nőtt, azaz, csaknem megháromszoro­zódott (ha most figyelmen kívül hagyjuk a rubel vásárlóerejé­nek változását). De hogyan oszlik meg ez a 96 milliárd a különböző kategóriákhoz tartozó munkások és alkalmazottak között? Erről egy szó sem hangzik el. Sztálin csak annyit közöl velünk, hogy „az ipari munkások éves átlagkeresete 1933-ban 1.513 rubel volt, de 1938-ban már 3.447 rubelre emelkedett." Itt most hirtelen csak a munkásokról beszél; de könnyen bebizonyíthatjuk, hogy továbbra is a munkásokról és alkalmazottakról együtt véve van szó: elég, ha beszoroz­zuk az éves átlagkeresetet (3.447 rubel) a munkások és alkal­mazottak összlétszámával (28 millió), éppen 96 milliárd rubelt kapunk. A munkások helyzetének kozmetikázása érdekében a „vezér" a tények oly durva elferdítését is megengedi magá­nak, amit még a legkevésbé lelkiismeretes kapitalista ország­beli újságíró is szégyellne. A 3.447 rubeles évi átlagkereset – a pénz vásárlóerejének változását figyelmen kívül hagyva – tehát csak annyit jelent, hogy ha összeadjuk a segédmunká­sok, szakmunkások, sztahanovisták, mérnökök, trösztigazga­tók és az iparban működő népbiztosok fizetését, akkor egy főre átlagosan évi 3.500 rubel esik. De mennyivel növekedett öt év alatt a munkások, mérnökök és a legfelső szintű vezetés bérezése? S mennyi jut most egy segédmunkásra? Minderről egy szó sem esik. A fizetés, a jövedelem átlagértékeinek szá­mításához mindig csak a legsilányabb polgári apologéták fo­lyamodtak. A civilizált országokban ezt a módszert már szinte teljesen elvetették, hiszen már senkit se csaphatnak be vele. A megvalósult szocializmus országában viszont igen kedvelt módszernek számít, holott itt kellene, hogy a legáttekinthetőbbek legyenek a társadalmi viszonyok. „A szocializmus – leltár" – mondta Lenin. „A szocializmus – csalás" – tanítja Sztálin.

Nagyon durva hiba lenne, ha azt gondolnánk, hogy a Sztálin által megadott átlagértékbe a legfelső „alkalmazotti réteg", azaz az uralkodó kaszt minden jövedelme beleszámít. Valójában ugyanis az úgynevezett „felelős beosztású munka­társak" hivatalos, viszonylag szerény javadalmazásukhoz még titkos pótlékokat is kapnak a központi vagy a helyi bizott­ságok pénztáraiból, autóhasználat illeti meg őket (sőt külön autógyárakat is létrehoztak abból a célból, hogy kiváló minő­ségű autókat gyártsanak a „felelős beosztású munkatársak" számára), gyönyörű lakásokat, nyaralókat kapnak, kórházak, szanatóriumok állnak rendelkezésünkre. Különféle „szovjet palotákat" építenek nekik hiúságuk kielégítésére, már-már teljesen kisajátítják a felsőfokú tanintézeteket, a színházakat stb. Ezek a hatalmas jövedelmek (az állam számára – kiadá­sok) persze nem számítanak bele a Sztálin által emlegetett 96 milliárd rubelbe. Ennek ellenére Sztálin még csak fel sem meri vetni azt a kérdést, hogyan oszlik meg a 96 milliárdos legális béralap a munkások és alkalmazottak, segédmunká­sok és sztahanovisták, alacsony és magas beosztású alkal­mazottak között. Talán kételkednünk sem érdemes abban, hogy a hivatalos béralap-növekedés oroszlánrészét a sztaha­novista mozgalom és a mérnökök premizálása emésztette fel. Sztálin igencsak egyszerű célt követ akkor, amikor e már önmagukban véve is módfelett gyanús átlagértékekkel ope­rál; amikor egy kategóriába sorolja a munkásokat és alkalma­zottakat; amikor a legfölső bürokráciát is beolvasztja az alkal­mazotti rétegbe; amikor az „átlagfizetések" meghatározásá­nál „elfelejti" megemlíteni az alkalmazottakat, s csak munká­sokról beszél: nos, célja mindezzel pusztán csak annyi, hogy a privilegizált kasztok kolosszális és egyre növekvő jövedel­mének elleplezésével becsapja a munkásokat, becsapja az egész világot.

„A szocialista tulajdon védelme a tolvajokkal és fosztoga­tókkal szemben" tehát azt jelenti, hogy jórészt a bürokraták jövedelmét kell megvédeni a lakosság privilégiumokkal nem rendelkező részének támadásaitól. Nem árt még azt is hozzá­tennünk, hogy a bürokrácia titkos jövedelmei a szocializmus semmiféle elvével nem támaszthatók alá, sem pedig az or­szág törvényeivel nem igazolhatók – ez a jövedelem tehát nem egyéb, mint lopás. A legalizált lopás e formáin kívül a lopásnak vannak még kifinomult illegális formái is, amelyek fölött Sztálin kénytelen szemet hunyni, mivel ezek a tolvajok jelentik legfőbb támaszát. A bonapartista államapparátus tehát olyan szerv, amely a népi javak bürokrata tolvajai­nak és fosztogatóinak védelmezésére szolgál. És ez az elméleti meghatározás már jóval közelebb áll az igazsághoz.

Sztálin kénytelen összevissza hazudozni államának szo­ciális természetét illetően, ugyanazon oknál fogva, amely mi­att a munkások fizetését illetően is hazudnia kellett; mindkét esetben a privilegizált parazitákat képviseli. Egy olyan ország­ban, amely már megvívta a maga proletárforradalmát, egyen­lőtlenséget hirdetni, arisztokráciát teremteni és privilégiumo­kat halmozni csak úgy lehet, ha hazugságáradatot zúdítunk a népre, s egyre kegyetlenebb megtorlásokkal fenyegetjük.

A lopás és fosztogatás, a bürokrácia fő jövedelemfor­rása, a szó tudományos értelmében nem számít kizsák­mányolásnak, a néptömegek érdekei és helyzete felől te­kintve azonban összehasonlíthatatlanul rosszabb min­denféle „organikus" kizsákmányolásnál. A bürokrácia – a szó tudományos értelmében – nem vagyonos osztály, bűne mégis tízszer annyi. Az államgépezet épp azért működik aka­dozva, mert hiányoznak a kiforrott osztályviszonyok, s az ok­tóberi forradalom társadalmi bázisán ezek nem is alakulhat­nak ki. A rendszeres lopás védelme érdekében a bürokrata apparátus kénytelen rendszeresen fennakadásokat előidézni működésében. Mindez együttvéve alkotja a bonapartista gengszterizmus rendszerét.

Az elméletek álomvilágában élnénk, ha azt gondolnánk, hogy ez az állam képes a békés „elhalásra". A bonapartista kasztot szét kell zúzni. A szovjet államnak újjá kell születnie. Csak ekkor nyílik lehetőség az állam elhalására.

Bjulletyeny oppozicii, 1939. május-július

(Kiemelések: a Szerkesztőség)

(Fordította: Kiss Ilona)