A szociológiai és közgazdaságtani irodalomban eltérő jelentéssel van szó munkásokról. Szociológiai értelemben a fizikai („kétkezi") dolgozók számítanak munkásnak. A kvalifikált szakmunkások képzésére és a munkatevékenységek növekvő gépesítésére hivatkozva hazai szociológusok az ipari és a mezőgazdasági dolgozók különbségének felszámolódásáról beszélnek. Ebben az értelmezésben Magyarországon – a fejlett országokhoz hasonlóan – megszűnt a munkásosztály, és olyan osztály nélküli rendszerben élünk, ahol a társadalom tagolódása nem osztályok, hanem rétegek mentén megy végbe.

Ettől eltérően a közgazdasági értelemben vett munkás bérmunkást jelent. Ez a kategória mindazokra vonatkozik, akiket az állam vagy a tőkés azért alkalmaz, mert hozzájárulnak értéktöbblet termeléséhez vagy realizálásához, tehát mérnököt és gazdaságirányítót, fizikai dolgozót és pedagógust, igazgatót és bolti eladót stb. egyaránt tartalmaz.

A társadalomelméleti irodalomban hagyományosan összekapcsolódik a munkás és a proletár fogalma. Múlt századi szerzők a kistulajdonosok, illetve az értelmiség (orvos, művész stb.) proletarizálódásának – önálló egzisztenciája elvesztésének és bérmunkássá válásának – tendenciájára hívják fel a figyelmet. A szokásos érvelés szerint a bérmunkásságnak alapvető érdeke, hogy alkalmazói (kizsákmányolói) ellen forradalmat, proletárforradalmat hajtson végre. A fejlett tőkés országokban is végeznek a bérmunkások meg nem fizetett munkát, azaz termelnek, illetve realizálnak értéktöbbletet, de magas életszínvonaluk következtében nem lázadnak fel a tőkeviszony ellen. Társadalmi passzivitásukat tapasztalva egyes szerzők (pl. Herbert Marcuze, André Gorz) arról írnak, hogy a proletariátus politikai feladatát a XX. század második felében más – a tőkés rendszerbe nem integrálódott, ellene lázadó – társadalmi rétegek (diákok, munkanélküliek stb.) vették át. Jelenleg – úgymond – ők képeznek egyfajta posztindusztriális proletariátust (a kategória a szociológiai különbséget és a politikai szerep azonosságát, folytonosságát hivatott egyidejűleg kifejezni).

A nyugati munkásság társadalmi passzivitása és politikai önállótlansága szervesen adódik abból, hogy mind saját korábbi helyzetéhez, mind a többi ország bérmunkásainak helyzetéhez képest kiváltságokat élvez. Mivel – magas életszínvonala ellenére – gazdasági alávetettsége nem szűnt meg, a jelenlegi történelmi korszakban élvezett privilégiuma a nyugati régió privilégiumainak fennmaradásán áll vagy bukik.

Vajon hány amerikai tér nyugovóra azzal az érzéssel, hogy egy ócska handlé – aki Ted Koppéi interjúja és Jonny Carson gegjei közt tukmál ránk különböző holmikat – tör be a hálószo­bájába? Köztudott, hogy amerikaiak milliói szednek gyógy­szert pusztán azért, hogy elaludjanak. Amerikában a korpora­tív nyelv megbénítja az állampolgárok tudatát – állítja Herbert Schiller legújabb könyvében.

Schiller, aki a Kaliforniai Egyetem kommunikációelméleti professzora, azt mondja, hogy néhány szörnyű méretűvé duzzadt korporatív hatalmasság ragadta meg az utóbbi négy évtizedben az ellenőrzést a világtermelésen, a ke­reskedelmen és elosztáson túl az információforrások, a szimbólumok manipulálása, a nyelv és törvények, érté­kek használata fölött is. E felelőtlen és gyakran láthatatlan korporatív hatalmak kezében összpontosított erő teljesen át­járta a közéletet és maga alá gyűrte hagyományos ismeret­szerzési módszereinket. Aggasztó, hogy még a huszonötöt sem éri el azoknak a korporációknak a száma, amelyek a tö­megkommunikációs piacot ellenőrzik, s rémisztő az is, aho­gyan az egyik korporatív testületi tag egy főiskolai szöveg­gyűjteményben fogalmaz: „A szótárakat is ellenőrizni akarjuk."

Herbert Schiller könyve továbbfejleszti C. Wright Mills-nek az 1950-es évekről klasszikus munkáját, és a modern ka­pitalista felhalmozás azon szakaszát vizsgálja, amelyben bár­mely kulturális intézmény minden egyes tevékenysége annak érdekében és olyan formában jön létre, hogy hat­hatósan növelje a korporatív profitot és reprodukálja a társadalmi rendszert. Schiller feltárja azokat a módszereket, amelyek képesek elhárítani az emberi tudat és érzések ilyen bekebelezését, s képesek arra is, hogy az emberi természet legelőnyösebb, legjobb tulajdonságait mozgósítsák e helyzet megváltoztatására.

A modern korporatív nyelvnek semmi köze sincs a ha­gyományos asszociációkhoz. Az 1980-as évek végének „sza­bad piaca" például semmi kapcsolatban nem áll a szabadság bármely jelentésárnyalatával; a „demokrácia" abban az összefüggésben, ahogyan azt Reagan elnök és fő hivatalno­kai használták, sohasem Jelentett részvételt; a „választás" pedig árucikkek és nem lényeges politikai lehetőségek közötti választást jelent. Amikor tömegek tiltakoznak az ellen, ahogyan gyermekeiket „beprogramozzák" vagy az ellen, hogy a modern hirdetés- és csomagolóipar iszonyú mennyi­ségű szemetet termel, azzal az „általános korporatív reakció­val" találják magukat szembe, „amellyel bármely társadalmi problémát fogadnak e szervezetek, azaz a felelősség vissza­hajtásával az egyénekre és családokra, akik persze nem old­hatják meg ezeket az ellenőrizhetetlen korporatív vállalkozá­sok által teremtett társadalmi konfliktusokat" – írja Schiller.

Amikor a korporatív hatalmasságok „felfedezték, hogy a kommunikáció és a kultúra éppen annyira profitábilisak, mint amennyire politikailag célravezetőek", megkezdődött a kultu­rális abszorpció új korszaka. „Ha az információt eladható áruvá alakítják át – mondja Schiller -, akkor az megingatja a demokratikus rend alapvető támaszát." Foglalkozik a közélet szinte totális – a szorosan vett magánszférát is maga alá rendelő – privatizációjának következményeivel. A bevá­sárlóközpontok kultúrája, a sport, a múzeumok, a szórakozás kizsákmányolása, a könyvtárak kisajátítása annak érdeké­ben, hogy „szabad" kommerciális információt nyújtsanak – olyan lényegi anyagok helyett, amelyek érdemesek a közös­ségi vitákra; a joggyakorlat olyan irányú megváltoztatása, mely a korporatív struktúrát oltalmazza – ezek azok a mód­szerek, melyekkel a tőke visszaszerezte az 1930-as és 1960-as évek reformjai során korlátozott hatalmát.

Az 1980-as években a korporatív hatalom azért is növe­kedett, mert a hagyományos, demokratikus erőforrások meg­gyöngültek, állítja Schiller. Az önálló munkaerő, a populista beállítottságú farmerek, a régi vágású emigráns politikai erők drasztikus veszteségeket éltek át a korporatív gazdaság oli­garchiájával szemben.

Az „információs struktúra" privatizációjának és kommercializációjának politikai következményeit világosan láthatjuk e modern kampányok „új technikai módszereiben." Az 1980-as évek végén a „korporatív tőkére alapozott konszolidáció a je­lenlegi választási processzusok fő legitimáló eszköze" – írja Schiller. Megvizsgálja, a korporatív információs rendszer ho­gyan keres magának internacionális monopóliumot an­nak érdekében, hogy minden kommunikációt rejtjelezzen s így „a domináns társadalmi osztály üzeneteit közve­títse".

Az információs társaságok kategorikus imperatívusza – melyet az USA kormánya is támogat – az új információs mág­násokat arra késztette, hogy még a legszegényebb harmadik világbeli országokat is átállítsák a fogyasztói rendszerre.

A felhalmozás e hajszolása nemcsak óriási kulturális pusztí­tást eredményezett, hanem – ami ennél még sokkal fontosabb – az ismeretelmélet eltorzulását és a hagyományos kapcso­latrendszerek felbomlását is, mind az emberek között, mind az ember és a természet közötti kapcsolatban. Ha mindez pesszimistának hat is az emberi kreativitás jövőjét illetően, Schiller dialektikus érvelésére alapozva az olvasó mégis kap­hat egy halvány reménysugarat is. Schiller ugyanis azt állítja, hogy a jobboldal nem képes maradandó kultúrát, de még ér­telmes politikai nyelvtant sem létrehozni.

Schiller azt is feltárja, hogy a kultúra korporatív befolyá­solása egyrészt a tőke állandóan növekvő felhalmozási igé­nyén alapul, másrészt viszont kifejeződése is a korporatív rendszer gyengeségének. „A korporatív tröszt dinamizmusát nem lehet a végtelenségig fenntartani" – biztosítja olvasóit Schiller. Az ellenállás motorjai, a világpiac hatalmának behatároltsága, kiterjedési lehetőségeinek korlátai, a globális gaz­dasági rendszer falusi elemeinek sebezhetősége stb. ked­vező alapokat biztosítanak új politikai mozgalmak formáló­dása számára.

Ahogyan Schiller is kimutatja, világos, hogy az ellenállás gyökeret eresztett, jelen van és hat: az amerikai katolikus ér­sekeknek a társadalmi egyenlőtlenség elleni tiltakozásától kezdve a kevésbé ismert társadalmi csoportok egész sere­géig, melyek a demokrácia és egyenlőség nevében tiltakoz­nak az új kultúra ellen. Schiller könyve nemcsak a megalapo­zott analízis modellje, hanem a felelős tudományé is, mely arra készteti az olvasót, hogy tovább gondolkozzék a problé­mán, és felismerje, hogy a politika társadalmi felelősség.

Progressive, 1989. nov. pp 40-41.

(Ford.: PribojszkiDóra)

(Peter Kimmel)

Bill Lomax-Kemény István A magyar munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok c. könyvéről.

Nem sokkal lapzárta előtt akadt kezembe egy új és fontos könyv: A ma­gyar munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok. (Magyar füzetek, Pá­rizs) A rendkívül érdekes kötetet Bill Lomax és Kemény István rendezte sajtó alá. Folyóiratunk különös figyelemmel kíséri azokat a mozgalma­kat, amelyek magukban hordozzák a jövő társadalomszerveződésének, az önkormányzati, dolgozói és lakóterületi szerveződéseknek elemeit, csíráit. Az egyik fontos történelmi „csíra": az 1956-os munkástanácsok! Nem véletlen, hogy az Eszmélet 2. száma éppen e témakörben publikált dokumentumokat. Így természetes, hogy azonnal felhívjuk olvasóink fi­gyelmét a fentebb jelzett könyvre. A könyv valódi jelentőségére azon­ban aligha lehet következtetni az előszóból, amely olyan „olvasatot" kölcsönöz a könyvnek, amely éppen gyakorlati tapasztalatainak „sem­legesítésére" irányul. A szerkesztő szándékait nem ismerjük, de egy bi­zonyos: a munkástanácsokat a liberális demokrácia élharcosainak te­kinti: „A követelések listáján – az ország függetlenségén kívül – minde­nütt megtaláljuk a nyugati mintájú parlamentáris demokráciát. . ." Kemény István az előszóban másutt megjegyzi, hogy a munkások „munkástulajdont" akartak, de ehhez nem fűzi hozzá, hogy éppen ezál­tal is meghaladni kívánták „a nyugati mintájú parlamentáris demokrá­ciát"; a többpártrendszert éppen a maguk szolgálatába kívánták állítani, nem pedig egy politikai elitréteg hatalmi machinációjaként képzelték el. A kötet dokumentumainak sokasága igazolja állításunkat. Nincs itt terünk részletes elemzésre vagy dokumentálásra, kénytelenek vagyunk csupán egy idézettel cáfolni „a nyugati mintájú" fejlődésről szóló le­gendát.

A magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének javaslata: hozzuk létre a Termelők Tanácsát! E dokumentum a Népakarat novem­ber 29-i számában jelent meg, amelyben egyebek között ez a kitétel olvasható: „…számos, gyors intézkedést kell tenni annak érdekében, hogy a szocialista demokrácia erőteljesen fejlődjék, a lehetőségből valósággá váljék. Már most foglalkozni kell azzal, hogy eddigi államha­talmi struktúránk az új helyzetnek és új követelményeknek megfelelően megváltozzék. Biztosítani kell, hogy a munkásosztály vezető szerepe az államhatalomban ténylegesen és sokoldalúan érvényesüljön. Mert a munkásosztály az a vezető és szervező erő, amely elsősorban képes mindkét irányban megvédeni, megőrizni és továbbfejleszteni eddigi szocialista vívmányainkat. Arra van szükség, hogy társadalmunk min­den, de különösen gazdasági kérdéseiben valójában a munkásosztályé és az anyagi javak, a nemzeti jövedelem létrehozásában részt vevő min­den dolgozóé legyen a döntés joga. A munkástanácsok létrejötte üzemi viszonylatban ezt biztosítja. Biztosítani kell azonban azt is, hogy anyagi javaink hovafordításáról, gazdasági fejlődésünk módjáról és üteméről a jövőben az ország felső vezetésében is közvetlenül a termelők döntsenek.

A szakszervezetek ezért azt javasolják: eddigi államhatalmi szerve­zetünket olyan értelemben változtassuk meg, hogy a munkásosztály és más termelő rétegek (állami gazdasági, termelőszövetkezeti dolgozók, kisiparosok) közvetlenül mint termelők is részt kapjanak az államhata­lom tényleges gyakorlásából. Az egyénileg dolgozó parasztok termé­szetesen képviselve lesznek a képviselőházban. Ebből a célból javasol­juk a kormánynak, hogy vizsgálja meg a Termelők Tanácsa létrehozásá­nak kérdését. A Termelők Tanácsa a parlament egyik házaként államha­talmunk új szerve lenne. … a Termelők Tanácsának alapvető funkció­ját abban kellene megjelölni, hogy feladata a termelés és az elosztás irá­nyítására, a gazdasági életre, a szociális és jóléti ügyekre vonatkozó ha­tározatok, törvények hozatala legyen. Eszerint tehát a termelésben köz­vetlenül részt vevők határozzák meg, hogy az állam hogyan és milyen módon, mire fordítsa pénzeszközeit, értékeit. . ." (Vö. 92. o.)

Azon idézetek száma, amelyek ebben a szellemben foglaltak állást '56 októberében-novemberében, tetszés szerint szaporítható. Köszönet Kemény Istvánnak e könyv kiadásáért, de vele szemben azt kell hangsú­lyoznunk, amit e dokumentumok valóban állítottak: se kapitaliz­must, se sztálinizmust, hanem a termelők társadalmát, vagyis a gazda­sági demokráciát. Ez több mint a polgári demokrácia.

Búcsú egy korszaktól

Több nemzedék számára volt természetes a Jó és Gonosz közti határvonalat a Keletet és Nyugatot elválasztó vasfüg­gönynél meghúzni – mindkét oldalon a nézőtéren ültek, s a vasfüggöny mögötti színpadot kinek-kinek a másik fél világa jelentette; azt már az egyes nézők politikai beállítódása (s per­sze azért a játszók repertoárgazdagsága) szabta meg, hogy a másik fél által megjelenített színdarabot éppen elborzasztó grandguignolnak, vagy andalító operettnek látta-e a nézőté­ren ülő. Ez a látványosság, úgy tűnik, összeomlott.

Ilyen összeomlást már megért Kelet-Európa: a Monar­chia összeomlását. Azt is a stabil, több évtizedre állandósított világrendje tette visszamenőleg „boldog békeidő"-vé a világ könnyű átláthatóságát az első világháborúban elvesztett, s et­től tartósan neurotikussá vált nemzedékek számára (akik per­sze magát az összeomlást ugyanolyan illúziókkal teljes má­morban vették tudomásul, mint a maiak).

Amíg egy új társadalom kifejlődik

Ahhoz, hogy a Kelet-Európában lezajlott folyamatok szerepét értelmezni lehessen a szocializmus szempontjából, először azt a rövidzárlatot kell feloldani, amely a szocializmust mint társadalmi formát azonosítja a Kelet-Európában az elmúlt hetven év alatt kialakított társadalmakkal. Abból indulunk ki, hogy a szocializmus igenis társadalmi formáció, nem tétova értékrendszer, nem a kapitalista társadalom szociálpolitikával javított változata csupán, hanem a kapitalizmust megha­ladni képes termelési mód. Az eddigi kelet-európai történé­sek ezen termelési mód történetének egy sajátos korai szaka­szát jelentik, amelynek helyét csak akkor lehet megfelelően értelmezni, ha először kísérletet teszünk annak megértésére, hogy miben is áll ennek az új termelési módnak a lényege. Egy korábbi írásunkban (Eszmélet, 1. sz.) azt hangsúlyoztuk, hogy a kelet-európai kísérlet a kapitalista világrendtől való függésben sosem tudott igazán kilépni a kapitalizmus törvé­nyeinek hatása alól; e számunkban közöljük Porosz Tibor írá­sát, amely a sztálinizmust, mint a kapitalizmus egy sajátos út­ját elemzi, ám most az összefüggés másik oldaláról van szó: mi köze volt ennek a hetven évnek mégis a szocializmushoz? (Bármilyen kellemetlen is, hogy a bűnök és ostobaságok e halmazát a szocializmus történetéhez kell számítani.)

A szocialista társadalmi forma mibenlétének meghatározásánál körülbelül olyan helyzetben vagyunk, mintha az euró­pai tizenhetedik században kellett volna meghatározni a kapi­talizmus mibenlétét. Természetesen számos olyan jelenség volt már akkor, amelyet utólag könnyen minősíthetünk a pol­gári-tőkés társadalom előnyomulásának, kérdéses azonban, hogy, mondjuk, a városok szerepének középkor végi megnö­vekedéséből, az ipar korai formáinak virágzásából, az eredeti felhalmozás tömeges elnyomorodáshoz vezető gátlástalan­ságából, a pénz szerepének látványos előtérbe kerüléséből, a reneszánsz emberközpontúságából, a szemlélet szekularizálódásából és individualizmusából, a reformált kereszténység puritán szellemiségéből valamiféle intuitív előrelátással lehet­séges lett volna-e prekonstruálni az akkor új, tőkés társadalmi forma lényegét?

A tizenhetedik-tizennyolcadik század látszólag a régi rend megerősödését hozza világszerte. Még a legradikáli­sabb polgári államokban: Hollandiában, Angliában is a mo­narchiák fellendülése volt tapasztalható. S persze még inkább a (közben szintén polgárosuló) Francia-, vagy Németország­ban, Ausztriában; a tőkések vagyona szerte Európában a feu­dális uralkodókat támogatta, a reformáció hullámát sok helyen szinte elsöpörte az egyház rendíthetetlen hatalmát sugárzó ellenreformáció barokkja, a városok helyett ismét a régi rend támaszai, a falvak és persze a királyi udvarok kerültek a figye­lem középpontjába. (Ma már) jól tudjuk azonban, hogy ez a látszólagos konzervatív diadal valójában az új, a tőkés társadalom további előretörését jelentette. A városok re­neszánsz forradalma, amely végső soron azért bukott el, mert a város gazdasági alapját, a falut nem tudta még a maga új, tő­kés elvei szerint működtetni, átadta a helyét egy olyan ke­vésbé látványos fejlődési módnak, amely a tőkés logikát most már a falura is kiterjesztette. A tizennyolcadik század a falu százada, de a tőkéé is. Korántsem véletlen, hogy a gazda­ságelméletben ekkor a föld felé forduló fiziokratizmus képvi­seli a haladás élvonalát. Nem szeretnénk az analógiát túlfe­szíteni, de saját korunkban már jó néhány éve hasonló ten­denciákat érzékelünk. A szocializmus egy szakasza – alapjai­nak meghódítása híján – elakadt, lezárult, megfulladt; a hala­dás látszólag visszafordult, a szíveket a polgári konzervativiz­mus barokkja hódítja meg: a régi világ ereje teljében csillog. A valóságban azonban ma is az új termelési mód kiterje­dése folyik (amihez az, hogy a résztvevők ennek tudatában legyenek, egyáltalán nem szükséges).

A tizenkilencedik század közepétől a huszadik század közepéig úgy tűnt, az új társadalom legfőbb vonása az állami tulajdonban ragadható meg. A „szocializmus" ezen korszaka nemcsak a kelet-európai államcentrikus rendszerek gyakorla­tában jelent meg, hiszen a szociáldemokrácia is mindvégig azzal teremtette meg arculatát, hogy amikor a maga parla­mentáris útján hatalomhoz jutott, államosításokat, jóléti­-paternalista intézkedéseket vezetett be. Ez a tendencia szá­zadunk közepén tetőzött, amikor a fejlett nyugati centrumok­ban kialakult a jóléti társadalom, a félfejlett Keleten pedig, ahol a jólétet teremteni képes tőkés ipar és a társadalom belső egyensúlyának finomszerkezetét kezelő polgári demokra­tikus technikák hiányoztak, az állami irányítás nyers vasváz­ként telepedett a társadalomra. A század közepéig az állam szerepének előtérbe kerülése a világ mindkét felén fejlő­dést indukált, mivel éppen azokat a piac anarchiája által keltett folyamatokat lehetett ezen a módon kezelni, ame­lyek miatt az antikapitalista mozgalmak a múlt században megindultak. A szocializmus apologétái és támadói azonban rendszerint ennek az állami irányításnak a jellegzetességei­vel azonosítják az (egész) szocializmust, s ebből persze szük­ségképpen következik a szocializmus temetése akkor, amikor ennek az államcentrikus modellnek az elégtelensége egyér­telművé válik. (Ez az elégtelenség nemcsak a kelet-európai tí­pusú rendszerek gazdasági ellehetetlenülésében mutatkozik meg, de pl. a svéd típusú jóléti társadalom perspektívaveszté­sében, e társadalom kritikusai által gyakran felemlegetett pa­zarló passzivitásában is, amely szintén az állami paternalizmus következménye – egy egészen más jellegű gazdasági­-társadalmi bázison.)

Az elégtelenség alapvetően abból származik, hogy az ál­lami tulajdon önmagában nem a társadalmi működés, a ter­melés új módját alapozza meg; ugyanúgy csak a régi rendnek egy új gazdálkodási, ill. újraelosztási logikával való megerő­sítése, mint pl. a banktőkének az a kifejlődése, amely – szin­tén többféle változatban – a reneszánszban is kimutatható volt, a Habsburgokat és más uralkodókat stabilizáló Fuggerek szerepétől a feudális hatalmat közvetve stabilizáló, önálló hatalmi formákkal próbálkozó, de végül a feudális viszonyok közé visszaereszkedő itáliai tőkés városokig.

E számunkban olvasható Tütő László tanulmánya, amely a mai kapitalizmusban működő eltérő társadalomszervezési logikák együttélését, kényes egyensúlyát mutatja be: jól is­mert, hogy a késő feudalizmus abszolút monarchiái az eltérő logikájú rendi-feudális, ill. tőkés társadalomszervezés igen hasonló egyensúlyán alapultak.

Az új elem jelenléte azonban minden esetben összetett jelenség. Egyrészt valóban csak elem, s ily módon egymagá­ban nem elegendő a régi társadalom szétfeszítésére – beleil­leszkedik, és átmenetileg segít azt stabilizálni. Másrészt vi­szont mint új elem, egy új logika része is, amely, ha sikerül az új rendszer más elemeivel összekapcsolódnia, egy új társa­dalom felé viszi a fejlődést. Ez utóbbi értelemben – de csak az új társadalom egyéb jellemzőinek kifejlődése esetén – az ál­lam szerepe, a Tütőnél definiált szociális közösség megléte a termelés módjának átalakításában is szerepet játszhat, és ak­kor valóban az új társadalmi forma egyik jelének tekinthető. A kelet-európai kísérlet és a nyugati jóléti szociáldemokrata állam egyaránt azon akad el, hogy az állami tulajdon, fii. a szo­ciális közösség megléte egyik változatban sem képes a tőke­haszon logikáján alapuló ipari társadalom termelési módjának uralmát hatékonyabb termelési móddal felváltani. A szocializ­mus első korszaka ezzel lezárul.

Az értelmiség útja az osztálynélküliséghez

Az államuralomnak a szocializmussal való azonosítása meg­határozta a szocializmusról való gondolkodás évtizedeit. Fon­tos új szempont került ebbe a gondolkodási folyamatba akkor, amikor a '68-as diáklázadások után a figyelem az értelmiség, a szellemi munka felé fordult. A szocializmuselemzések kö­zött e szempontból a Konrád-Szelényi-könyv, „Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz" fontos fordulópontot jelent azáltal, hogy felismeri a szellemi tevékenység (s az ezzel szervesen összefüggő teleologikus attitűd) meghatározó szerepét a szo­cialista társadalmi formációban. Konrádék nagyon sok termé­keny következtetés kapujába jutnak el, de mivel következteté­seiket csak a szocializmus első nagy – állami – korszakának tapasztalataira építik, véleményünk szerint több ponton téves konklúziókat vonnak le. Mivel az értelmiség szerepét az álta­luk vizsgált államcentrikus társadalomban elsősorban a redisztribúcióban lehet kimutatni, logikusan jutnak el ahhoz a tu­datos választáshoz, hogy a marxi termelési mód elmélet he­lyett a Polányi-féle redisztribúciós elméletre alapozzák leírá­sukat. Ebből következően az értelmiségnek a hatalomért foly­tatott harcát elemzik, a tőkésosztály kialakulásának analógiá­ját keresik történetében, s ők is úgy próbálják az új társadalmi formáció sajátosságait leírni, hogy megmaradnak a politikai szférában, a termelés jellegzetességeinek elemzését nem te­kintik tárgyuknak.

Pedig a szocializmus második szakasza éppen azzal kezdődik, hogy a termelésben is megjelennek a tőkés terme­lés rendszerétől idegen, ill. rendszer-semleges elemek, egy új társadalom logikájának képviselői. A szellemi termelés elő­térbe kerülése nemcsak azt jelenti (amit már sokan leírtak), hogy a tőketermelés folyamatában a XX. században a relatív értéktöbblet, vagyis a technikai innováció szerepe került elő­térbe; nemcsak azt jelenti, hogy a harmadik ipari forradalom­ban az információ vált a legfontosabb áruvá. Mindez leírható a hagyományos tőkés termelés rendszerében a haszonszer­zés új területekre való kiterjesztéseként. Csakhogy itt megint arról van szó, hogy az új logika, miközben még a régi rend­szert erősíti, egy új termelési mód lassú kifejlődését segíti elő. Ha a tőkés termelés kifejlődése annak idején a mennyiségi szempontok előtérbe kerülését feltételezte az élet minden te­rületén, a szellemi munka – ha be is sorolható a tőketermelés mennyiségi alapon szerveződő rendszerébe -, természete szerint minőségi jellegű, működése mindinkább minőségek szembesülését igényli. Az információ felhasználható a tőke­gyarapodáshoz, de – mint előző számunkban szó volt erről – természete ellentmond annak a monopolizált jellegnek, amire a tőke használni tudja; a tudomány eredményei, s maguk a tu­dósok beállíthatók a piaci versenybe, a tudomány természete azonban nem verseny jellegű. A szellemi termelés logikája nem a tőke összemérhető mennyiségeken alapuló verseny-, ill. haszonlogikája, hanem egy olyan logika, amely az emberi szolidaritásra épül; az egymás teljesítménye általi gazdago­dás logikája. Ha megvizsgáljuk, hogy a marxizmus milyen világképet állít szembe a tőke logikájával, a szellemi ter­melés logikájára ismerünk. Konrád és Szelényi pontosan írja le, hogy a marxizmus a főszereplővé váló értelmiség – pontosabban a szellemi termelési mód – ideológiája, de mivel csak hatalomátvételben, csak a politikai szférában gondol­kodnak, nem veszik észre, hogy a döntő fordulat a termelés­ben történik, s az értelmiség – pontosabban a szellemi terme­lést folytatók tömege – nem a tőkés osztály helyére lépő új el­nyomó osztály, hanem az a szubjektum, amely a termelés mindkét oldalát (a termelő és az irányító szerepkört is) átve­szi: ezáltal éppen a szellemi termelés jelentheti az egész osz­tálytársadalom visszavételét, a munka és a munka feletti rendelkezés újraegyesítését. Konrádoknak teljesen igazuk van abban, hogy a XX. századi államcentrikus társadalom, kü­lönösen annak kelet-európai változata valóban az értelmiség főszerepre jutásának terepe, nem az értelmiség szerepét le­het azonban az államcentrikus társadalom belső sajátos­ságaként, hanem éppen fordítva, az egész államcentrikus társadalmat lehet a szellemi termelési mód egyik korai és igen korlátozott formaváltozataként megérteni. (Az állam­centrikus szemlélet még nem a szellemi termelési mód imma­nens megjelenése: a modern állam tőkés termék, s az állam­szocializmus belső ellentmondásai nagymértékben abból származnak, hogy a hetven éven át létezett „szocializmus", ez az értelmiségi kísérlet egy posztkapitalista társadalom ki­alakítására a tőkés társadalom hagyományos eszközeit: az ipari kizsákmányolást és az államhatalmat tudta csak mozgó­sítani.)

Konrádék a jelenlegi korszakváltást azzal jellemzik, hogy az értelmiség egésze nyomul be a hatalomba, megszüntetve a korábbi államapparátus-értelmiség csoporturalmi monopó­liumát. De a korszakváltás nemcsak a kelet-európai rendsze­rekben zajlik. Az évtizedekig uralkodott szemlélettel szemben Nyugaton is előtérbe kerülnek a szellemi termelés közvetle­nebb, immanensebb értékei. A szociáldemokraták és kommu­nisták avantgárdé szerepét az értelmiségi értékekhez hipokrita gátlásoktól mentesebben kötődő zöldek és egyéb alter­natívok veszik át. (A zöldek egyébként elvben radikálisabb ki­hívást jelentenek a tőke rendszerével szemben, mint a szo­ciáldemokraták, mert míg amazok csak az abszolút érték­többlet mérséklését tudják kiharcolni, a környezetvédő és hu­manizáló ideológia az egész haszonelvű logikát igyekszik semlegesíteni – az más kérdés, hogy a haszonelv vereségé­nek még mindig nem érkezett el az ideje.) Mindenesetre a mai feladat az államszocializmusból az értelmiségi szocializmus­ba, egy – természetesen a fizikai munka szintjén is működő – döntően szellemi termelési mód termelési és szociális feltéte­leit kiépítő szakaszba való átfordulást jelent, ezt hordozzák az említett, és lényegében harminc-negyven éve erősödő humanizációs tendenciák éppúgy, mint a decentralizációs, ill. autonómiatendenciák,¹ még ha ez az átfordulás igen hosszú lesz is az emberélet mértékével mérve.

Kelet-Európa mai folyamatait is e fejlődés részeként érté­kelhetjük. Némileg paradox módon egy szocializmuselle­nes hullám formájában éppen azok a célok, irányok fogal­mazódnak meg, amelyek a szellemi termelési mód, ha úgy tetszik, a szocializmus továbbfejlődésének kulcselemei: a demokrácia, autonómia, racionalitás, minőségvédelem stb. = értelmiségi értékek az állami túlhatalommal szemben. Az értelmiség, mivel a nyerskommunizmust veti le a nyakából, ma Kelet-Európában a tőkés restauráció menedzserének tű­nik. Csakhogy – ha az értelmiség jelentős része abban a tu­datban van is, hogy ez a feladata – hamis tudat jegyében cse­lekszik. Magyarországon van ugyan pl. bizonyos tőkés réteg, a hatalomátvételre azonban korántsem képes. Nem véletlen, hogy az ellenzéki pártokat túlnyomórészt vezető értelmisé­giek alkotják. Meglehet, ez az értelmiség valóban a tőkés ter­melést honosítja meg vagy vissza Kelet-Európában, ez a kapitalizáció azonban (az említett barokk kori „refeudalizáció" analógiájára utalva) történelmileg éppen a szocializmus kiter­jedéséhez vezethet: a Kelet-Európában éppen hogy az állam­szocializmus által megerősített (ti. a magántulajdon hatalma alól tartósan kivont) értelmiség főszereplőként (a legfőbb ter­melési viszonyok főszereplőjeként) léphet be ebbe a kapitaliz­musba, s ez ahhoz vezethet, hogy – míg az államszocializ­musban az új formáció csak a redisztribúció terű létén tud próbálkozni – (a termelés megmarad a tőkés társadalom iparcentrikus kizsákmányolásmódjánál, s haszna egyébként valóban a tőkét is szolgálja, a tőkés centrumokhoz vándorol), – most az új, szellemi termelési mód valóban a termelésben is elkezdhet a maga törvényei szerint működni. (Ahogy a rene­szánsz városforradalom után a tőkés fejlődésnek e fejlődés alapját, a falut, a mezőgazdaságot kellett meghódítani, úgy ma az államszocializmusban különösképpen megerősödött értelmiségnek kifejlődése alapját, az ipari termelést kell a maga törvényei, a szellemi termelési mód törvényei szerint át­formálnia.) Egyelőre még a kapitalista világrendszeren belül (visszatérve abba, ill. felszínre engedve azt a tényt, hogy a termelésben eddig sem sikerült kilépni a kapitalizmus törvé­nyei közül), világtörténelmileg azonban már az új formáció fej­lődési szakaszaként. (Ennek a lehetőségnek a realizációja persze nagymértékben függ a szubjektív mozzanattól, attól, hogy a kelet-európai értelmiség mennyire fogja a maga objek­tív erejét érvényesíteni, képes-e élni ezzel az erővel, vagy bá­tortalanul visszavonul, és valóban átadja a helyét egy olyan „klasszikus kapitalizmusnak", amely a fejlett Nyugaton is kor­szerűtlennek számít. Az előbbi esély kihasználása a kapitaliz­muson belül is a felzárkózás egyetlen lehetősége, az utóbbi: Kelet-Európa „klasszikus" kapitalizációja, a félgyarmati hely­zetet hozza magával; a félgyarmati perifériák a tőkés fejlődés­ben éppen arra valók, hogy a fejlett centrumok a már nem korszerűt oda tolják át.)

A „nem tudják, de teszik" ismert dialektikája ma különö­sen érvényes; a konzervatív, antiszocialista ideológiai hullám, a pártpolitikai víg- és szomorújátékok felszíne alatt egy, a szo­cializmus szempontjából igen progresszív változás lehető­sége húzódik: a lényeg nem az, hogy melyik országban mi­lyen színű pártok kerülnek hatalomra, hanem az, hogy a termelést a haszon – vagy az életminőség – termelés² logi­kája fogja-e döntően uralni. (Mindkettőnek a modernizáció a kulcsa, a különbség az, hogy az utóbbiban a szociális, a hu­manisztikus, a környezetvédelmi, a képzési-kulturális stb. szempontok olyan szerepet kapnak, ami nem a termelésből való elvonás, a termeléssel szembeni kulturális, szociális stb. redisztribúció paternalisztikus szemléletében ölt testet, hanem éppen ezek a célok válnak a termelést domináló té­nyezőkké.)

Milyen társadalom az (a kapitalizmus utáni társadalmi formáció), amelynek első nagy szakaszát (a kommunista és szociáldemokrata) államfetisizmus, második nagyobb sza­kaszát a szellemi termelés uralja? Annyi már látható belőle, hogy az értelmiségi jelleg dominanciája következtében – mint Konrádék is hangsúlyozzák – teleologikus, elméletileg meg­határozott célok tervszerű realizálására épülő társadalom. Feltételei megfelelő kiterjedése híján minden társadalom először lényegének torzképét képes csak megvalósítani – a kapitalizmus első formájában az emberhússal üzletelő Shylock képében riogatja a korabeli emberiséget. A szocializ­mus teleologikus társadalma is egy torzkép, a sztálini falansz­ter formájában jelent meg. Ez nem azt jelenti, hogy a teleolo­gikus mozzanat az, ami embertelen (ahogy ma divat állítani), csak azt, hogy egy társadalom embersége, az emberiség számára való természete (az ígéret mámora és az ebben való csalódás után) csupán akkor tud kibontakozni, mikor az em­beri lét minden fontos összetevőjéhez – termeléshez, elosz­táshoz, politikához, erkölcshöz, tudományhoz, művészethez, magánélethez stb. – megtalálja az utat, a maga sajátos útját. (S ez nem a teleologikus társadalom sajátossága, hanem ál­talános törvény.)

Hol vannak tehát az új társadalom bázisai a világban? Mindenütt, ahol a haszon-centrikus termeléssel szemben az életminőség-centrikus termelés teret kap: az értelmiség hu­manista mozgalmaiban; a munkásmozgalmakban, amennyi­ben nem elégszenek meg bérhelyzetüknek, anyagi részese­désüknek a kapitalizmus logikáján belül maradó javításával, hanem magának a bérmunkáslétnek a határait feszegetik, a munka humanizálására törekszenek; a magántulajdonnal és az állami tulajdonnal szembeszegülő önkormányzati-felsza­badító mozgalmakban, amennyiben olyan tulajdonformát képviselnek, amely a legkedvezőbb az érték-centrikus terme­lés és a szellemi innováció autonómiája számára, és az ön­igazgatás feladataiban a munkásságot közvetlenül is szellemi termelővé avatják; a nemzetek felszabadulásáért küzdő moz­galmakban, a nemzeti alávetettségek megszüntetésében, amennyiben a külső alávetettséget nem belső elnyomássá transzformálják.

A Keletre-Nyugatra bontott világ átrendeződése a tőkés centrumok között nyilvánvalóan új versenyt indít be. E ver­senyben egyes hatalmak – talán az USA – konzervatív pozí­cióvédelemre, a korábbi formák rögzítésére fognak építeni; mások – talán Európa – a termelés további humanizációjával, a szellemi termelés, az életminőség-termelés szerepének nö­velésével fognak próbálkozni. A szereposztás fordított is lehet – a lényeg, hogy a haladás erőinek az kedvez, aki ezt a fajta innovációt preferálja. A tőkés világrendszer azonban még jó ideig tőkés világrendszer marad. A haszonérdekeltség nem­zetközi, a haszon-centrikus mechanizmusok védelme is az. Az új társadalom, az életminőség-centrikus (ha úgy tetszik: szocialista) társadalom erőinek is vissza kell találniuk a nem­zetköziségben való gondolkodáshoz, amit a tőke antikommu­nizmusának, a nacionalista mozgalmak hatásának és a sztáli­nizmus antimarxizmusának együttesen sikerült lerombolniuk. A szellem, a minőség nemzetközi. Az antikapitalista érdekek, az elnyomottak érdekei nemzetköziek. Meg kell teremteni a nemzetköziség (a korábbiaktól eltérő) szervezeteit is. Az irányadó centrumban gondolkodó baloldaliság kora nem azért zárult le, mert Moszkva kimerült, hanem mert az államszocia­lista centralista szakasz ért a végéhez. A szellemi termelési módnak az ipari termelésbe való behatolása mindenképpen a centralizmus oldását is jelenti, s nyilvánvaló, hogy ez a moz­galmak, a politikai szféra világában is újfajta összefogási rendszerek, szövetkezési formák kialakulásában meg fog mu­tatkozni.

Honnan jössz, Magyarország?

Mi lehet a szerepe Magyarországnak az új formáció kialakulá­sában? Magyarország és a többi kelet-európai nemzetállam huszadik századi történetét e történet fogyatékosságaiból szokták magyarázni; a polgárosodás, a modernizáció kelet­-európai lemaradásából, hiányából, az ennek pótlására már a tizenkilencedik században megjelent állami-centralisztikus törekvéseknek a régióban oly jelentős szerepéből, az értelmi­ségnek a „szabadon lebegő" helyzet és a bürokratikus betagoltság közti hányattatásából… mindez gyakran abba a kö­vetkeztetésbe torkollik, hogy ami „szocializmus" néven vég­bement Kelet-Európában, az csupán egy megkésett polgárosulási, modernizációs törekvés volt; a kelet-európai országok ezen a sajátos, kapitalizmust tagadó módon próbáltak felzár­kózni a minden szempontból előttük járó tőkés élországokhoz. Ennek a célnak az elérésére azonban egyáltalán nem biztos, hogy ez az út a legcélravezetőbb. (A régi vicc, mely szerint a „szocializmus" a leghosszabb út a kapitalizmushoz, talán közelebb jár az igazsághoz.) Kelet-Európa kísérlete (amelynek a kapitalista tőkefelhalmozással rokon vonásai végső soron abból származnak, hogy politikai elkülönülésük nem jelenthetett valódi kilépést a tőkés gazdasági világrend­szerből), sem céljait, sem létrejött sajátosságait illetően nem tekinthető egyértelműen a kapitalizmus irányába tett lépés­nek. Kezdettől fogva jelen voltak itt olyan antikapitalista voná­sok, amelyek nem csupán a romantikus módon, a prekapitalista viszonyok védelmében, tehát reakciósán jelentettek szembefordulást a kapitalizmussal, hanem nagyon gyorsan kifejlődtek azok a tendenciák is, amelyek a mégoly csökevé­nyes polgárosodás gyermekeként, de túljutottak a polgári ten­denciákon, s valóban egy posztkapitalista társadalom szá­mára képeztek a fejlett centrumokénál kedvezőbb talajt. (Az más kérdés, hogy aztán a fejletlen, prekapitalista antikapitaliz­musra támaszkodva építették ki az államszocializmust, s hogy a visszahúzó tendenciák különválaszthatatlanul össze­keveredtek a progresszívekkel.)

Milyen posztkapitalista tendenciák voltak jelen, mondjuk, a magyar hagyományban ? Mert azokkal szemben, akik a ma­gyar (lengyel, cseh stb.) történelemtől idegennek ítélik meg a szocializmusgondolatot, mi azokkal értünk egyet, akik úgy látják, hogy a szocializmus szervesen gyökerezik e népek tör­ténetében. A második világháború utáni helyzet megtévesztő: látszólag csupán az orosz fegyverek által végrehajtott fordula­tokról van szó, s a letiport népek nemzeti öntudata szükség­képpen azonosítja is a szocializmust az orosz érdekekkel; szimbólumait orosz szimbólumoknak, képviselőit orosz érde­kek képviselőinek tekintve. Ezt a tévhitet maguk a kommunis­ták is alátámasztották, hiszen mindvégig „kívülről" akarták bevinni a szocializmust, mindvégig elfogadtatni próbálták eszméiket a néppel (a Rákosi-rendszer megfélemlítendő el­lenségnek, a Kádár-féle vezetés megnyerendőnek-lekenyerezendőnek tekintve azt); nem bíztak abban, hogy a szocia­lizmus ebből a talajból magától is, szervesen is kinőhet – ugyanúgy túlértékelve ebben a politikai szféra, a hatalom kéz­ben tartásának szerepét, mint polgári ellenfeleik. (Ti. abból in­dultak ki, hogy a szocializmusnak csak az az alapja, hogy a kommunisták kezében legyen a politikai hatalom, s ha ez nem megy magától, erőszak nélkül, akkor a szocializmust is csak erőszakkal lehet és kell a tömegekbe kívülről bevinni.) Pedig a szocializmus nem imperialista diktátumként érkezett Kelet-Európába. Az imperializmus abban volt, hogy Sztálin, kisajá­títva a szocializmust, valóban úgy tüntette (s az alárendelt pártokkal úgy tüntettette) fel, mintha az orosz ügy lenne, s a kis országok nemzeti identitását sértvén voltaképpen e nem­zetek szocializmusait fojtotta el. De a régióban a szocializmus szerves fejlemény volt. (Egyébként bármely kívülről átvett elem is csak akkor tud beépülni egy társadalom életébe, ha megvannak a látens belső feltételek; nem véletlen az sem, hogy a magyarság annak idején beépült a keresztény-feudá­lis Európába, a nomád népek többsége nem – beleértve pl. az államalkotó tatárokat is. A kérdés mindig az, hogy milyen fo­kon fejlődtek ki a látens feltételek az új társadalmi viszony­rendszer kialakítására, az ezt segítő külső hatások befoga­dására.)

Nálunk e feltételek abból következtek, hogy Kelet-Európa Dél-, ill. Észak-Európa elmaradottabb részeivel együtt a fejlett tőkés Európa hátsó udvaraként valójában már a XVIII., de végső soron a XIX. században igenis bekerült a tőkés fejlő­désbe. A lemaradást csak az tekintheti a régió sorsát megha­tározó külön fátumnak, akinek számára a tőkés fejlődés csak élvonalával azonos; aki különválasztja a fejlett centrumok ka­pitalizmusát attól, amiből e fejlettség táplálkozik. A kapitaliz­mushoz azonban kezdeteitől fogva éppúgy hozzátartoznak a proletárok (és proletárnemzetek), mint a tőkések (ebben az értelemben a gyarmatosító Ausztrián keresztül Magyaror­szág már a XVIII. században végérvényesen belépett a kapi­talista világrendszerbe). A '48-as szabadságharcok – s ezt nemcsak Marx, hanem, mint gyakorlatuk mutatja, a korabeli tőkés politikusok is így értékelték – proletár nemzetek harcai voltak a tőkés centrumok ellen.

E szabadságharcok leverése után a tőkés társadalom ki­épülése tovább folytatódott – az utolérés Széchenyitől kezdve mind erősebb ideológiája a betagozódás jele: az „amerikai álom", vagy a minden baka zsebében rejtező marsallbot, az­az: a feltörés lehetősége a tőkepiaci verseny igen fontos hajtó­ereje és ideológiai kísérőjelensége.

Kelet-Európában azonban az elfojtott szabadságharcok sírhalmain megjelent egy másfajta lehetőség is: Konrád és Szelényi csak a hatalommegragadás és az ebből következő teleologikus redisztribúciós modell szempontjából emelik ki, hogy Kelet-Európában kedvezőbbek voltak az értelmiség számára adott feltételek, s ezeket ők is az itteni kapitalizmus féloldalasságával, az értelmiség ebből következő marginali­zálódásával és radikalizálódásával, ill. a keleti állam erejével, a keleti típusú berendezkedés hatásaival magyarázzák. Mindez igaz, de nemcsak kerülő útról, alternatív fejlődésről van szó. Ami Kelet-Európában kifejlődik – s aminek az értelmi­ség mint réteg kedvező helyzete csak kísérőjelensége -, az valójában a tőkés rendszer saját korával adekvát, korszerű és leginkább előremutató terméke: ugyanazok a jelenségek, amelyek a virágzó tőkés centrumokban, azok szerves fejle­ményeként csak a huszadik század közepén bontakoznak ki, a kelet-európai talajon korai, ordas formában, de már a XIX. században megjelennek, s nemcsak a politika szférájában, s nemcsak az értelmiség gyakorlatában.

Az alávetettségben átélt modernizáció Magyarországon is az egész nemzet élményévé tette a proletárlétet, s ami eb­ből következik, az emancipáció igényét. Az utolérés ver­senyszemlélete és az emancipációs törekvés két külön­böző utat jelent, eltérő társadalmi lelkületet igényel. Az első a feltételek bizonyos egyenrangúságát feltételezi, a második az egyenrangúság kivívását teszi a társadalom mozgásainak alapjává. Az első rendszeren belül maradó munkálkodást je­lent, a másik a rendszer adott formájának tagadását. Az első haszontermelést, a második életminőség-termelést. Az első a tőkés termelési mód kiterjedését, a másik a szellemi termelési mód iránti látens nyitottságot a társadalom legkülönfélébb ré­tegeiben.

Kelet-Európában a tőke emancipatorikus lelkületet hozott létre: az elnyomott nemzetek emancipációs törekvé­sét, a nemzetekbe tagolt nemzetiségek emancipációs törek­vését, külön a zsidókét – ma a cigányságét -, a polgárságét, amelynek polgári voltában is másodlagosan kellett éreznie magát Nyugat-Európa polgárai mellett, s még inkább azon tár­sadalmi csoportokét, amelyek a polgárságnak is alá voltak vetve. Nem arról van csak szó, hogy a periférián mindenki hát­rányos helyzetben lévén a periféria radikalizálódik – ez megint csak a dolog politikai vetülete -, hanem arról, hogy a tőkés vi­szonyok megjelenése Kelet-Európában olyan körülményeket teremtett, amelyek mindvégig két továbbfejlődési lehetőséget rejtettek magukban: a versenyszemlélet elfogadását (az éle­tüket úgyis meghatározó versenyhez való igazodást), ill. az emancipatorikus igényeknek megfelelően a társadalom hu­manizáló átformálását termelési tényezővé emelő szellemi termelés szempontjainak érvényesítését. (A fejlett tőkés cent­rumokban ez a választás nem merült fel, ott egyértelműen a versenyszemlélet érvényesült, s a verseny szabad mozgása csak a huszadik század közepén vezetett el oda, hogy az emancipatorikus törekvések termelésformáló tényezőkké váljanak – pl. a munka humanizációjában, a környezetvéde­lem gazdasági tényezővé válásában stb.) A kelet-európai ér­telmiség mindvégig a két út között ingadozott – éppen mert itt mindkettő adva volt -, ami azzal a hátránnyal járt, hogy egyi­ket sem tudta rendesen végigvinni, és azzal az előnnyel, hogy mindkettő elemei kifejlődhettek (az egyik később, a másik ko­rábban, mint Nyugat-Európában). Kelet-Európa ma, mivel egy hosszabb ideje stagnáló struktúrától kell megszabadul­nia, úgy érzi, mindenben el van maradva a Nyugattól. Pedig a kelet-európai, s így a magyar feltételek nem egyszerűen az el­maradottságot, a haladás felemásságát hordozták maguk­ban, hanem (éppen az egyenlőtlen fejlődés sokat idézett, de attól még érvényes általános törvénye folytán) egy, a Nyuga­ton adottnál fejlettebb szint elemeit is. Ezek mibenlétét azon­ban igen nehéz lett volna a XIX. században, vagy akárcsak a huszadik század első felében felismerni, így a kelet-európai döntések igen rossz hatásfokkal aknázták ki a szellemi terme­lési mód kifejlesztésének lehetőségeit. Mindazonáltal ma, amikor Magyarország ahhoz a Nyugathoz igyekszik kap­csolódni, amely Nyugat jelenének jó néhány vonzó vonása Kelet-Európa küzdelmes száz esztendejéből származik, Ke­let-Európa számos olyan vonást tud felmutatni, amelyek a szellemi termelési mód nélkülözhetetlen elemei, s amelyek éppen e népek nagyon felemás e századi történelmében, s különösképpen a szocializmusnak nevezett évtizedekben, a szellemi termelési mód kibontakozásának első, nyers, állam­szocialista formájában fejlődtek ki.

Ne vedd el, amit nem adhatsz . . .

Ezek a sajátosságok az államszocializmus sajátos intézmé­nyeiben, az ezek kialakítását meghatározó ideológiában gyö­kereznek, s az emberek tudatához ezen intézmények műkö­dése, de főként a bennük terjesztett ideológia közvetítette e sajátosságokat. Az intézmények működése szembekerülhe­tett az emberek érdekeivel, az ideológiaterjesztés kiüresed­hetett: mivel az emancipációs alapjelleg következtében a leg­lényegesebb változtatások beépültek a mindennapi létbe, így akkor is elevenek ezek az alapértékek, ha az ellenségessé vált intézményeket, a kiüresedett frázisokat a nép el is utasít­ja, le is löki maga fölül (amit egyértelműen progresszív folya­matnak, s bármiféle továbblépés elengedhetetlen fázisának kell tekintenünk). A fejlődés paradoxona, hogy miként a ter­melésben nem sikerült Kelet-Európának a maga alternatív út­ját a számára némely szempontból kedvezőbb feltételek ki­használásával végigjárnia, az új, szellemi termelési móddal adekvát értékek is kifejlettebbek Nyugaton. A különbség az, hogy Nyugaton ezek az értékek beilleszkednek a polgári értékrendszerbe, melyet a verseny- és haszon-centrikus szemlélet értékei szerveznek; a domináns értékek válto­zatlanul a tőkés logika által meghatározott értékek – Ke­let-Európában viszont szervező értékként alapozódtak meg az új társadalmi formáció adekvát értékei, jóllehet nem váltak – hiszen visszaigazoló mindennapi gyakorlat nélkül nem is válhattak – a mindennapokban működő ér­tékké. Különös módon azonban, minthogy az intézményrend­szer és az ideológia ezeket tette az értékrendszer szervező értékeivé, akkor is alapértékekként épültek be ezek az értékek a kelet-európaiak orientációs rendszerébe, ha nem élnek ezek szerint, vagy nem is gondolják, tudatosan nem is ítélik ezeket meghatározóaknak.

Ezek a sajátos, a szellemi termelési módhoz rendelhető alapértékek ma például a legkülönfélébb pártok programjai­ban is megjelennek (az adott pártok nyugati megfelelőitől is el­térő hangsúlyokat eredményezve).

Ilyen alapérték a társadalmi igazságosság értéke. Van­nak persze elitista ideológiák, de ezek csak az államszocializ­mus demonstratív tagadásának alátámasztására szereznek bizonyos – és semmiképpen sem általános – népszerűséget. A kelet-európai értelmiség zöme egyértelműen szociálisan el­kötelezett, s főleg az utóbbi negyven év hatására, mikor zárt­sága a korábbiakhoz képest feloldódott, egy erős társadalom­politikai szellemben egyesültek a paraszti eredetű értelmiségi réteg plebejus indulatai s a polgári értelmiség kompetenciaér­zése.

Ebben az időszakban lett általános, minden társadalmi rétegben kívánt és felvállalni mert értékké a szabadságnak egyébként a polgári társadalom által vallott értéke (ideértve a női emancipációnak minden korlátja ellenére a nyugatinál tel­jesebb és sokoldalúbb előrehaladását is); s e térségben bizo­nyos értelemben ezen korszak hozadéka a kritikai racionali­tásnak az államszocializmus számos irracionális működésé­nek fényében felerősödött, általánossá, a nyugatinál szintén általánosabbá vált igénye is.

Még egyszer hangsúlyozzuk; mindezek az értékek a pol­gári társadalmakban is fontos értékek, nem mindegy azon­ban, hogy mi az értékrendszer magja, a szervező érték. . . Az emancipatorikus típusú fejlődés a versenyen alapuló fejlő­déssel szemben – ahol az önérvényesítés a szervező érték – eleve sokkal kitüntetettebb helyzetet biztosít a társadalmi igazságosság, a humanizáció értékeinek.

A létkörülmények és az ideológia hatásai az egyéni élet és a társadalmi lét közti összefüggések jóval erősebb-általánosabb érzetét is létrehozták e társadalmakban, mint Nyu­gaton.

*

Ennek magyarázatául egy kis társadalompszichológiai kitérő szüksé­ges. Az embernek a társadalomhoz való viszonya sokszálú – pszichi­kuma különböző rétegeit érinti. Az ezen viszonyt meghatározó érték­rendszerek, motívumok, attitűdök maguk is tudati, érzelmi, indulati elemekből épülnek. Ezeket külön kell választanunk ahhoz, hogy egy-egy kor embereinek politikai pszichológiáját megérthessük.

Egy társadalmat elfogadhatunk tudati szinten, miközben érzel­meink, indulataink tiltakoznak ellene. Elutasíthatjuk indulati síkon, mi­közben érzelmileg kötődünk hozzá stb. A második világháború után például sokan indulatilag is, tudatos választással is elfordultak a ko­rábbi rendszertől, miközben nem tudatos érzelmeikkel fontos sajátos­ságaihoz kötődtek. Egy társadalom akkor szám íthat tagjai erős támo­gatására, s megfordítva, akkor erős a társadalom tagjainak társa­dalmi identitásérzése, ha az adott társadalom minden síkon inkább vonzó, mint taszító a számukra.

A korai kapitalizmus például először indulati szinten lett vonzó (a középkor végén ez szekularizációs indulatokban, a világiasság át­törésében jelentkezett), majd bizonyos értékek tudatos választása kö­vetkezett a reneszánszban, s csak a protestantizmus hozta el az ér­zelmi azonosulás tudatos szintjét, ami a XVIII. században jutott el a nem tudatos érzelmek mélységeinek meghódításáig, majd a polgári értékrendszert most már teljes egészében vállaló kifejlett tudati azo­nosulásig, s a különböző pszichikai síkok összefonódásával létrejövő teljes identitásig – a forradalmaktól kezdve.

A szocializmusként szerepelt formát ma a tudati szinten polgá­rainak többsége elutasítja. Még erősebb az indulati elutasítás. S el­utasítóak a tudatos érzelmek is. Mindez nem csodálható. Az ember társadalomhoz való viszonyának különböző szintjeit a társadalmi ha­tások különböző síkjai alakítják (amennyire alakíthatják, mert persze a vele született és egyéb nem társadalmi meghatározók szerepe is igen jelentős): az indulati szintet elsődlegesen a mindennapi létviszo­nyok közvetlen hatásai, a tudatos viszonyt az, amit átlátnak, átérez­nék a társadalom összműködéséből, a tudatos érzelmek szintjét az érintkezési viszonyok működése, az elsősorban az egyén orientációs rendszerét meghatározó nem tudatos érzelmekét a társadalmi priori­tások intézményi megalapozása, amely az intézmények működésén (nevelésen, jogrendszeren, a legitimációs elvek hierarchiáját kifejező intézményeken stb.) keresztül a tudat választásaitól függetlenül is be­épül az egyes emberek életébe.

S az ún. létező szocializmus értékei az eddigi történet során nem igazolódtak vissza a mindennapi létviszonyokban; a társadalmi össz­működés mérlege negatív, kudarcosnak bizonyult; az érintkezési vi­szonyok fejlődésének pedig szintén igen kevéssé kedvezett ez a kor­szak, sok tekintetben éppen hogy rombolta őket. (Kivéve az új társa­dalom tudatos választóit, akik egy történelemformáló mozgalom, te­hát egy újfajta érintkezési viszonymód részeseiként fogták fel, élték meg önnön szerepüket, ezeknél viszont megvan a tudatos érzelmi azonosulás is.) Az új termelési módnak tömeges hatással egyedül az új társadalmi prioritások intézményi megalapozásában sikerült gyö­keret vernie (a magántulajdon jogi korlátozása, a munkanélküliséget kizáró foglalkoztatási rendszer, közélelmezési, lakbér-, kulturális és egyéb dotációk rosszul kitalált, de szintén az új prioritásokból leve­zetve megalkotott rendszere; az antikapitalista értékhierarchia ki­emelése a propagandában, a tömegkommunikációban, a művésze­tekben stb.), ezért a nem tudatos érzelmek szintjén – de csak ezen a szinten – egyes értékei valóban be is tudtak épülni a társadalom tag­jainak pszichikumába.

Amikor tehát azt mondjuk, hogy a társadalmi igazságosság, a nemzeten túli emberi szolidaritás, az egyenjogúság stb. mint érték a világ ezen részén jellemzőbbnek tekinthető, ezt csak a nem tudatos érzelmekre vonatkozóan, s annak tudatában állítjuk, hogy a tudatos értékválasztás, de főleg a tudatos érzelmek szintjén Kelet-Európában korántsem ezek az uralkodó értékek, ezeken a szinteken éppenség­gel hogy jellemzőbbek ezen értékek a nyugati polgári társadalmak embereire, minta kelet-európaiakra. (A társadalmi összműködés, de főleg az érintkezési viszonyok ugyanis ott közelebb jutottak a szellemi termelési mód kifejlődéséhez.) Az intézmények, a társadalmi prioritá­sok a nyugati világban azonban még egyértelműen a tőkés mechaniz­musok uralma alatt állnak, a kelet-európai emancipatorikus társadal­makban viszont éppen ezekben történt kísérlet az átfordulásra.

*

Mindezek az értékek, s talán mind között leginkább a minden­kinek járó jogoknak, s ezek között pl. a munkához való jognak az „egyenlősdi" gyakorlata által is kialakított öntudata e régió­ban elpusztíthatatlan értékek. Ha a rekapitalizáció ezeket semmivé akarja tenni, legalábbis igen heves ellenállásba fog ütközni. Véleményünk szerint ez teljesen nem is sikerülhet, egyszer már kifejlődött értékeket a történelemben nemigen le­het elsüllyeszteni. Az üressé vált formáktól, ellenségessé vált intézményektől megkönnyebbülve szabadul meg a társada­lom; a mélyen beépült, sok esetben nem is tudatosított érté­kektől és a magasra – a pillanatnyilag lehetséges kapitalizmus által nyújthatóaknái jóval magasabbra – emelt tömeges igé­nyektől nem lehet „megszabadítani". Negyven év látens kommunizmusra (a szükségletek minden oldalú kielégí­tésének ígéretében nevelt társadalomra) nem lehet olyan kapitalizmust építeni, mint amilyet a prekapitalista társa­dalmakra lehetséges. Azok a politológusok, akik pusztán a diktatúrák leépítésének egységes receptjeivel vélik megold­hatónak Kelet-Európa polgáriasítását, nagyon hamar rá fog­nak ébredni arra, hogy igen fontos tényezőket nem vettek szá­mításba.

Az eddig kifejlődött, kapitalizmuson túli értékek még nem alkotnak egységes rendszert – jelenlétük nem teszi szükség­szerűvé a további posztkapitalista fejlődést e régióban. De ah­hoz elegendőek, hogy a tiszta kapitalizmus létrejöttét is kizár­ják. Véleményünk szerint ezek a feltételek egy olyan útelága­záshoz vezetnek bennünket, melytől az egyik út (a Nyugathoz való felzárkózás ideológiájával kísért, egyértelműen kapita­lista jellegű alárendelődés) a gazdasági fejlődés és/vagy gaz­dasági elnyomorodás melletti társadalmi stagnáláshoz vezet; a másik (a szellemi termelési mód kibontakozása) az állam­szocializmus kínkeserves szakaszában megjelent lehetősé­gek kifejlődéséhez. A kontinuitás, az összefüggés éppen csak ennyi a két szakasz, az államszocializmus és az új társadalmi formának a termelésbe behatoló szakasza között: az új társa­dalmi formáció szervezőértékeinek testetlen (az államszocia­lizmus sok elértekével összemosódott) megjelenése olyan le­hetőség, amelyet a fejlett Nyugaton is előretörő szellemi ter­melési mód térhódítása tehet gyümölcsözővé.

*

Agyonidéztük már Marx pontos elemzését a nyerskommunizmusról, melyben „a nélkülözést teszik általánossá". A dolog másik oldala azonban, hogy egy olyan társadalomban, amelyben hiányoznak a szükségletekre termelő társadalom alapjai, de ideológiája, értékei uralkodó helyzetben vannak, furcsa képlet áll elő: maguk a létrejövő új, és lázítóan igazságtalan egyenlőtlenségek is az egyenlőségelvű szemléleti rendszer alapértékeiből következnek: a kedvezőbb hely­zetben levők többnyire éppen ezekre hivatkozva szereznek maguk­nak előnyöket. Az államszocializmusban az elit megteremti a szük­ségletek szerinti elosztást – a maga számára. Előnyei végső soron nem előjogok, mint a feudalizmusban (bár az előéletben szerzett ér­demekre épülnek kiváltságok), nem vásárolt előnyök, mint a kapitaliz­musban (bár lehet előnyöket vásárolni is), hanem elsősorban a szük­ségletelv, az uralkodó igazságosságelv kihasználásából adódnak; mert – bármily furcsa is, de – a szükségletelv érvényesül az ingyen ka­pott lakásban (szolgálati), autóban, a kiemelt – azaz szükségletek szerinti – orvosi ellátásban, a gyermekek továbbtanulása, a világban való szabad mozgás, a valutafelhasználás stb. előtti irracionális aka­dályok elhárításában stb. A „szépséghiba" csak az, hogy mindezt nem mindenki kapja meg. Az egyenlőtlenséget viszont más uralkodó értékekre hivatkozva igazolják: „nem volna igazságos, nem volna ra­cionális stb., ha a felelősségteljes munkát végző kiválóságok munká­ját alapvető szükségleteik kielégítetlensége fékezné", „nem volna emberséges, ha X. Y. nem kapná meg ezt vagy azt, ha egyszer lehe­tőség van arra, hogy megadjuk neki"; „miért bántsuk X. Y.-t ezért vagy azért, hiszen mindenki követ el hibát" stb. Mindez természetesen gyö­keréig amorális: a nagy társadalmi eszményekre a legnagyobb csa­pást mindig az méri, amikor érvényüket leszűkítve egy szűk csoport sajátítja ki őket, s a többségnek nemcsak módja nincs ezen javak igénybevételére, de annak a tudásnak sincs birtokában, hogy mikép­pen lehet a legitimációs alapelvekre hivatkozva azokat a maga ja­vára értékesíteni. Orwell a „mindenki egyenlő, de egyesek egyenlőb­bek" formulájával a dolog lényegére érzett rá. De: a szükségletesz­mény, az igazságosságeszmény kisajátítói, élősdi kihasználói nem tudják az uralkodó elveket semmissé tenni, azok uralkodó voltát meg­szüntetni. Azért tudják kihasználni az ezen elvek adta lehetőségeket, mert a társadalom valamilyen szinten ezek uralma alatt áll, s még ők is alá vannak vetve ezen értékek elméleti uralmának. (Ezért is oly készségesek az uralkodó eszmények megrendülése esetén – pl. ma­napság – azon igyekezetükben, hogy minél gyorsabban megszaba­duljanak tőlük.) Amíg a szükségleteszmény, társadalmi igazságossá­geszmény stb. dominánsak a társadalomban, addig mindig van esély ezen eszmények érvényesülési terepének, körének tágítására (a szűk elittől a társadalom egésze felé). Következésképpen igen súlyos történelmi hibának kell tekinteni az olyan fordulatot, amely ezen esz­mények domináns szerepét igyekszik felszámolni. Hogy ennek ve­szélye előállt, elsősorban annak köszönhető, hogy az államszocializ­musban nagyon erősen túldimenzionálták a gazdaság meghatározó szerepét, s ezért a közgondolkodás évtizedek óta abban az irányban mozog, hogy bármely társadalmi előrelépés csak a legfejlettebb gaz­dasági szintről lehetséges, s mivel ezt a nyugati tőkés centrumok kép­viselik, egyetlen lehetőségként tűnik fel a rekapitalizáció. Pedig az megszünteti a szükségletelv dominanciáját, ami legalább olyan fontos feltétele egy igazságos társadalom, a mindenkire kiterjesztett szük­ségletelv érvényesülésének, mint az egyébként szintén nélkülözhe­tetlen gazdasági csúcsszínvonal. A történelmi fejlődés szempont­jából az államszocializmus egyetlen igazán konstruktív hoza­déka éppen az, hogy olyan értékeket, eszményeket emelt uralmi helyzetbe, amelyek ugyan nem igazolódtak benne, de amelyek­nek ezáltal lehetőséget teremtett a realizálódásra egy továbbfej­lődési folyamat során.

*

Útelágazás, felcserélt táblákkal

Az államszocializmus adminisztratív rendszerének lebom­lása számos reményteljes mozzanatot hordoz. Az egyének és csoportok autonómiatörekvése vezethet valamiféle késői kora-kapitalizmushoz, pezsgő vállalkozásrendszerhez, de feltétele az egyének szuverén döntéseire épülő szellemi ter­melési módnak is. Az anyagi megerősödés elemi igénye, ami ezekben a felemás helyzetbe rekesztett (az anyagi felemelke­désben elindult, majd leragadt) országokban oly erős, hajtó­ereje lehet a mohó versenynek, de feltétele egy olyan jóléti bá­zis megteremtésének is, amelyről a társadalom humanizációja felé el lehet rugaszkodni. A szakértelem becsületének helyreállítása alapfeltétele a haszontermelő gazdálkodásnak, de feltétele egy valódi kulturális forradalomnak, az általános képzettségi szint radikális fejlesztésének is, s ez (NI. a követ­kezményeként létrejövendő általános kompetenciaszint-nö­vekedés) megint csak alapfeltétele a szellemi termelési mód kifejlésének is. A civil társadalom öntörvényű kifejlődése a tő­kés gazdálkodás adekvát társadalmi háttere, e nélkül azonban a szellemi termelési mód sem tud kibontakozni – a kelet-euró­pai társadalmak éppen ennek hiányában késtek le a második világháború utáni informatikai forradalomról, ami a szellemi termelési mód nagyon lényeges elemeit vezette be a fejlett tő­kés centrumok országaiban (s amelynek hiánya miatt nem tudtak Kelet-Európa társadalmai átlendülni a szellemi terme­lési mód első, nyers szakaszán). A mai mozgásokban az is megfigyelhető, hogy igen sok csoport képződik valamilyen elvi alapon: ez megint csak egyrészt a monolittá tett állampárt­rendszer lebontásának nélkülözhetetlen eszköze, ugyanak­kor alapfeltétele egy, a szellemi termelés alapján szerveződő társadalomnak is. A választóvonalat ismét az képezi, hogy a piaci versenynek rendelődik-e alá mindez (mikor is például ezek az elvi alapon szerveződő csoportok tudatosan vagy ön­tudatlanul, de végső soron különböző tőkeérdekek képviselői­vé válnak), vagy az életminőség-termelésnek (s ekkor a kü­lönböző áramlatok versenyében a kooperációs vonások erő­södnek fel).

Természetesen az itt vázolt „vagy-vagy"-ra is érvényes az, ami a hasonló társadalmi alternatívákra általában: a való­ságban nem eldöntendő kérdésként merül fel. Kelet-Európa a második világháború után, vagy még inkább 1968-ban a meg­határozó politikai erők konszenzusával vehetett volna tudato­san is irányt a szellemi termelési mód feltételeinek preferálása felé. Akkor ehhez sok minden hiányzott. Ma talán több feltétel érett meg, viszont – az elmulasztott lehetőségek következmé­nyeként is – sokkal egyértelműbb, erősebb a tőkés rendszer vonzása is. (S különösen tragikus vagy tragikomikus, hogy az az értelmiség, amely ma a változások fő hajtóereje, éppen ak­kor fogalmazta meg kiábrándulása ideológiáját „a néppel nem lehet kísérletezni" jelszavában, s vált a Nyugat és a tőkés fej­lődés egyszerű követésének, a rekapitalizációval való kísérle­tezésnek szószólójává, amikorra a történelemben először valóban főszereplővé erősödött, amikor először mozdíthatná a társadalmat saját, értelmiségi értékei, a szellemi termelési mód kifejlődésének felgyorsulása felé. Ez különösen a gazda­sági életben tragikus, ahol a tervutasításos államszocializmus irracionalizmusaival szemben fellépő közgazdászok, s nyo­mukban a gazdaságpolitika szinte egységesen fordultak vissza a működőképes piacgazdasághoz, s a piac bűvöletében kidolgozatlan marad az informatikai forradalom következté­ben mindinkább aktualitássá váló szellemi termelési mód gazdaságtana, amelyet pedig – ugyancsak a fejlett világ reá­lis elemeire támaszkodva – ma már konzisztens és működő alternatív rendszerként lehetne kidolgozni.)

A politikai döntések befolyásolhatják egyik vagy másik irányban a régió s benne Magyarország további sorsát, de ön­magukban nem döntik el. A Kelet és Nyugat közti vasfüggöny szétszakadása felgyorsíthatja egy egységes Európában a szellemi termelési mód fejlődését, de a „keleti fenyegetés" megszűnte éppen le is fékezheti azt. A döntő a szellemi terme­lési mód feltételeinek alakulása: ha a szellemi termelési mód fejlődésének tendenciája a világban markáns folyamat lesz, ez kedvezően hathat a Kelet-Európában előkészített talaj ter­mőre fordulásához is, de az is előfordulhat, hogy Kelet-Euró­pa, szerepét betöltvén (ebben is a reneszánsz végi olasz vá­rosállamokhoz hasonlóan) visszahull egy hosszabb stagnáló állapotba, a követő helyzetébe, magában betokosítva mind­azt, amiben előbbre haladt a Nyugathoz képest. A történelem­nek ez mindegy – csak nekünk nem az.

Hogy mivel szolgáljuk, mivel segíthetjük elő nálunk és a világban a szellemi termelési mód továbbfejlődését, ezt igen nehéz meghatározni. E társadalmi folyamatok ugyanis a leg­különbözőbb törekvések eredményeként szoktak létrejönni. Adott esetben egy politikailag konzervatív erő fellépése épp­úgy előre viheti, mint egy kalandorságig radikálisnak ítélt ak­ció, vagy egy teljesen apolitikus gazdasági vagy technológiai döntés. A munkásság emancipációs küzdelme; a tőkések ha­szonnövelő-fejlesztő törekvése; az egyre növekvő arányú ér­telmiség sajátos tevékenységének logikája; a tudomány ön­törvényű fejlődése; a művészetek tömeghatása; a kis nemze­tek felszabadulási küzdelme, a nemzetköziesedés tenden­ciái; az egyes társadalmak átpolitizálódása és békés, apoli­tikus progressziója; a marxi eszmények őrzése és az ideoló­giai dogmákból való kivetkezés;³ a vállalkozási szellem terje­dése és a piacfetisizmussal szembehelyezett önkormányzati kísérletek; az értelmiség hatalmi törekvései és az értelmisé­giek bérmunkássá válása; az informatika szerepének növeke­dése; a környezetvédelem, a béke, az egyéni élet fontosságá­nak egyre fokozottabb figyelembevétele és a közösség­igény … A társadalom belső szerkezete mindenki lépéseit meghatározza, az igazság számtalan részigazságba oszlik szét; éppen az a nagyszerű az emberben, hogy önmagát mint társadalmat az egyéni változatok oly nagy fokú variabilitásá­val teremti meg napról napra, s a megvalósuló fejlődésben az egymásnak feszülő erők harca mindig egy módosult valósá­got hoz létre, s ebben a közvetett értelemben végül is mindig közös alkotássá rendeződik.

1989. december

(International Viewpoint)

Jegyzetek

1 L. e számunkban pl. Herlitz tanulmányát.

2 Néhány éve egy „életminőség"-centrikus társadalom víziója csupán képzelgésnek, életidegen, széplelkű, ideologikus íróasztal-fogalom­nak hathatott. A fejlett társadalmak tendenciái azonban az ún. humán ökonómia kibontakozásával a termelés döntő tényezőjévé és tár­gyává avatják az életminőség számos összetevőjét.

3 A marxizmus megszületett műveinek kánonná merevítése elfedte azt a tényt, hogy míg az új termelési mód filozófiai és történettudomá­nyi megalapozása a marxi művekben megtörtént, teljesen hiányzik az új termelési mód adekvát gazdaságelmélete (Marx csak a kapitalista gazdaság kritikáját dolgozta ki); kifejtetlen etikája, pszichológiája, szemiotikája (antropológiájának csak egyes elemei vannak meg, poli­tológiáját csak bizonyos történelmi helyzetekre dolgozták ki, aztán ezeket általánosították más helyzetekre is). Teljesen szükségszerű, hogy a hiányzó részek, a rések mögötti űrök szétfeszítik a nagy elmé­let rájuk borított hálóját, s a marxizmus filozófiáján és történettudomá­nyán is ott tudtak ütni ellenfelei a XX. században, ahol ezen elemek hiánya a filozófiában, a történettudományban is egyoldalúságokat okozott. Nem tartozunk azonban azok közé, akik mindezek miatt a marxizmus érvényét a múlt századba szorítják vissza: Marx egyéni teljesítménye nem csupán egy az elméletek közül, hanem egy új pa­radigma alapköve is.

Az új termelési mód adekvát tudományos elméletei persze épp­úgy meg fognak születni, mint adekvát együttélési formái. Ezek a marxi alapművekkel kompatibilisek lesznek, jóllehet az ebből a szem­pontból mellékesnek is tekinthető, hogy kidolgozóik marxistának fog­ják-e magukat nevezni, vagy éppen a marxizmussal vitatkozva, vagy attól teljesen függetlenül hozzák létre elméletüket és gyakorlatukat. Az bizonyos, hogy nem dedukcióval fognak létrejönni a marxi elmélet­ből, hiszen megjelenésük alapfeltétele az, hogy a hétköznapi létviszo­nyokban az új termelési mód olyan elemei is kifejlődjenek, amelyek a marxi kategóriák megfogalmazása idején még nem voltak jelen, ill. nem voltak tudatosítható állapotban. (Hiszen – mondhatjuk Marxszal – a kategóriák csak a létviszonyok leképezései.)

Antonio Labriola, a római egyetem professzora, aki a múlt század végén a marxizmus egyik legkiválóbb művelője volt, 1895-ben azt írta a marxi elméletről, amelyet – elsekélyesítőitől és meghamisítóitól való elhatárolódás céljából – kritikai kommunizmusnak nevezett, hogy „megjelenésének első pil­lanatától kezdve magában foglalta az államszocializmus min­den formájának bírálatát, Louis Blanctól Lassalle-ig".

Ha akkor aktuális volt erre felhívni a figyelmet, ma száz­szorosan az. Hiszen Marx régi ellenfelei és újbátor kritikusai a marxi elmélet elleni támadásokra használják fel azokat a szocialistának nevezett rendszereket, melyek még az ál­lamszocializmusnak is a legrosszabb, despotikus-kor­rupt formáját valósították meg. A tudatlanságon vagy tuda­tos inszinuáción túlmenően, e csúsztatásnak oka lehet az a polgári liberális korlátoltság is, mely az ellene fellépő rendsze­reket csak saját felfogásának visszájaként tudja elképzelni. Ha ő a piaci viszonyok mindenhatóságára, a szabad ver­senyre esküszik, akkor ellenfele „nyilván" az állam mindenha­tóságát, a szükségletek diktatórikus vagy paternalista megter­vezését, irányítását képviseli.

A polgári liberális Marx-kritika nem vesz tudomást arról, hogy Marx főműve, A tőke, a termelőerők olyan fejlettségi szintjének létrehozásában jelöli meg a tőke társadalmi jelen­tőségét, amely reális bázisa lehet annak a „magasabb társa­dalmi formának", melynek alapelve éppen nem az állam min­denhatósága és a szükségletdiktatúra, hanem „minden egyén teljes és szabad fejlődése". (Mellesleg éppígy nem vesznek tudomást a liberális jóléti állam Marcuse által adott kritikájáról sem. Ez ugyanis éppen azt bizonyította be, hogy piaci manipulációval, a javakba beprogramozott szükségle­tekkel is lehet szükségletdiktatúrát gyakorolni, a fennálló vi­szonyok kritikájára képtelen „egydimenziós" embereket te­remteni.)

Kétségtelen azonban, hogy a munkásmozgalom törté­netében csakugyan jelentős szerepet játszottak azok az államszocialista irányzatok, amelyekre ráillik a polgári li­berális kritika. Franciaországban lépett fel először ez az irányzat Louis Blanc Organisation du travail (1840) c. művé­vel. Eszerint a végletes ellentétekhez vezető konkurenciaharc kiküszöbölésével, az államhatalom erejére támaszkodva kell megvalósítani a szabadságot és a szükségletek kielégítését. Ehhez az államnak kell megszerveznie a munkát, oly módon, hogy a legnagyobb vállalatok (a vasutak és a bányák) kisajátí­tásával finanszírozza az általa felállított és felszerelt társa­dalmi műhelyek létrehozását. Louis Blanc, népszerűsége kö­vetkeztében az 1848-as februári forradalomban tagja lett az ideiglenes kormánynak, ahol egy munkás (A. Martin) társasá­gában az általános fraternité szocializmusát kellett volna kép­viselnie. A kormány azonban a szocializmus karikatúrájaként olyan „nemzeti műhelyeket" hozott létre, amelyek a munka­nélkülieket foglalkoztató közmunkákat végeztek.

Mint Marx az Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig c. művében írja, a párizsi burzsoázia szemében ez­zel a szocializmus a workhouse-okkal (dologházakkal) azonosult, a kispolgárok pedig dühödten morogták: „Ál­lami ellátás látszatmunkáért – ez a szocializmus!" (Sajnos egy évszázaddal később a karikatúra egy nemzedék szomo­rújátéka lett.) Blanc a polgári „rend" helyreállítása után emig­rációba kényszerült és többé nem került közvetlen kapcso­latba a munkásmozgalommal. 1871-ben a párizsi kommünnel szemben a versailles-iak oldalára állt. Az államszocializmus­tól elválaszthatatlan bonapartista tendenciákra világít rá az az anekdota, amely szerint Louis Bonaparte azt mondta Louis Blancnak: „Ha elnök leszek, megvalósítom az ön eszméit." Ezeknek az eszméknek a részletesebb kifejtését azonban célszerűbb lesz az államszocializmus jóval kiforrottabb, né­met képviselőinek ismertetésével folytatni.

*

Németországban az államkultusznak, a felülről megteremtett igazság és szabadság felfogásának, a klasszikus német filo­zófiáig visszanyúló előzményei vannak. Minthogy ez megle­hetősen közismert, elég ha Hegel Jogfilozófiájának 201. §-ára utalok: ,,… a magánszemélyek, jóllehet önzők, arra kénysze­rülnek, hogy mások után nézzenek. Itt van tehát a gyökér, amellyel az önzés az általánoshoz, az államhoz kapcsolódik. Az államnak kell gondoskodnia arról, hogy ez az összefüggés biztos és szilárd legyen." Fichte „zárt kereskedőállama" (Der geschlossene Handelsstaat) pedig – legalábbis az elmélet síkján – meg is valósítja azt az ellentmondást, hogy az „élni és élni hagyni" liberális jelszavának érvényesülését antiliberális gazdasági restrikciókkal, államilag irányított közvetlen szük­ségletekre termeléssel biztosítják. (A kortárs B. Constant sze­rint Fichte elgondolását az irányított, szabályozott gazdaság megteremtésének jakobinus kísérlete inspirálta.)

Minthogy az államszocializmus legnagyobb hatású kép­viselője, Ferdinánd Lassalle közvetlenül kapcsolódott a klasszikus német filozófiának ehhez a vonalához, különösen Fichtéhez (lásd mindenekelőtt a Fichte-centenárium alkalmából tartott, Fichte filozófiája és a német népszellem jelentősége c. előadását) korántsem pusztán történelmi előzményről van szó. Az államszocializmus első németországi képviselőjét, J. K. Rodbertus-Jagetzowot pedig személyes kapcsolat fűzte Lassalle-hoz.

Rodbertus pomerániai földbirtokos volt, akinek közgaz­dasági nézeteivel (földjáradék-elméletével) Marx részletesen foglalkozik az Értéktöbblet-elméletekben, s Rosa Luxemburg A tőkefelhalmozás c. műve is elemző bírálatnak veti alá. Mehring pedig Rodbertus államszocializmusa címmel, kü­lön alfejezetet szentel koncepciójának, Geschichte der Deutschen Sozialdemokratie c. művében. A maga idejében jól ismert teoretikus a múlt század harmincas éveinek végén – az Anglián kívüli világban bizonyára először – figyelt fel a chartista mozgalomra, és nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy foglalkozni kell a dolgozó osztályok követeléseivel. 1842-ben jelent meg Zur Erkenntnis unsrer Staatswirtschaftlichen Zustände c. műve, mely már tartalmazza alapvető el­gondolásait. Mehring találóan jellemzi a munkásokhoz való viszonyát, amikor azt írja: „Őszintén együtt érzett velük, de éppúgy őszintén félt tőlük." Közgazdasági koncepciójába ágyazott államszocializmusát úgynevezett szociális levelei­ben fejtette ki, melyek valójában terjedelmes tanulmányok voltak. Felfogása a következőkben foglalható össze:

A kapitalizmusra jellemző tőkés viszonyok és sajátossá­gok csak a magánszemélyek tulajdonosi viszonyainak optiká­jából léteznek. Az össztársadalom vagy a nemzet ugyanis már most is kommunista módon termel, mert az a tény, hogy jelenleg a nemzeti termék a termelés bizonyos szakaszaiban kisebb-nagyobb részben nem termelő személyek magántulaj­donában van és a tulajdonképpeni termelők az ő szolgálatuk­ban állítják elő a javakat, mit sem változtat a nemzeti termelés mozgásán és szerkezetén. „A vállalkozók lényegében nem mások, mint népgazdasági hivatalnokok, akik, ha a tulajdon intézménye által oszthatatlanul rájuk bízott nemzeti termelési eszközöket minden erejük megfeszítésével működtetik, ezzel csupán kötelességüket teszik. Mert a tőke, ismétlem, a terme­lés érdekében van."

A szocializmus eszerint megőrzi a tőkés termelés alap­struktúráját, csak valódi „népgazdasági hivatalnokokkal" váltja fel a nemzeti szempontból eddig is ennek megfelelően funkcionáló vállalkozókat. „Egy egységes társadalmi ható­ság" irányításának szükségessége – ahogy Rodbertus írja – itt maguknak a dolgoknak a természetéből következik, hiszen e nélkül elképzelhetetlen lenne az egymásról nem is tudó, tá­voli piacokra termelő vállalatok tájékoztatása arról, hogy „mi­kor is lesz elég?" S a piaci viszonyok által eleve biztosított har­mónia apologétáival szemben még igaza is van, amikor rámu­tat: e viszonyok egyetlen érzékelője, az ár, „nem úgy működik, mint a barométer, amely a piac hőmérsékletét előre jelzi, ha­nem mint a hőmérő, amely csak méri azt. Ha esik az ár, akkor máris túllépték a határt, és máris megtörtént a baj." Rodber­tus a maga junker logikájával fel sem tételezte, hogy a nemzeti termelés állami hivatalnokok általi irányítása még az árak „hő­mérő" szerepére épülő utólagos korrekció hatásfokát sem fogja elérni.

A vázolt érvelés világossá teszi az államszocializmus lényegét mint olyan elgondolást, mely a kapitalista termelés szocialista átalakítását a tőkések helyébe ültetett állami hivatalnokokkal véli megoldani. Ebből következik e felfo­gásban az elosztási viszonyok szocializálása is, hiszen itt a termelők egyaránt állami alkalmazottá válnak, fizetést kap­nak, melyet már a jelen viszonyok között is „szabad szabá­lyozni, sőt csökkenteni, ha túl sokat vesznek el a bérből". Javaslata szerint egyébként az elkövetkező ötszáz évben – ennyi kell szerinte a szocializmus megvalósításához – 200%-os szinten kellene rögzíteni a kizsákmányolás rátáját, amellyel meg lehetne akadályozni a munkások elnyomorodását, s egyben – mint egyik öregkori levelében írja – „Marx rátörését a társadalomra" (der Einbruch von Marx in die Gesellschaft).

Rodbertus „teljes 1842-es szociálreformját az akkori po­rosz állam testére szabta, az egész dolgot ráhagyta a bürokrá­cia tetszésére, amely a munkásnak a saját termékében való részesedését felülről határozza meg és kegyként juttatja neki" – írja Engels A filozófia nyomorúsága 1885-ös előszavában, melyben rámutat a törtetők seregére, akik „Rodbertus nevére hivatkozva a porosz államszocializmus kiaknázására" ké­szülnek.

Ez a porosz államszocializmus ugyanis Bismarcknak a német egység megteremtése érdekében végrehajtott „felülről való forradalma" (Engels) idején komoly ösztönzést kapott. A rendkívül dinamikus német ipari fejlődés talaján megerősö­dött polgárság és a hatalom sáncain belüli junkerek egyaránt a munkásokat akarták kijátszani vetélytársuk ellen. Bismarck pedig bonapartista módszerekkel használta ki a maga javára ezeket az ellentéteket. Miközben egy 1854-es törvény megtil­totta a munkások politikai szervezkedését, konzervatív veze­tés alatt álló kézműves- és legényegyleteket hoztak létre. A polgárságot képviselő Haladáspárt pedig munkásművelő­dési egyleteket alapított, majd Schulze-Delitzsch, az egyik legismertebb haladáspárti vezető, önsegélyező és fogyasz­tási szövetkezeteket szervezett a kispolgárok és a munkások számára.

Ily módon maguk az uralkodó osztályok kezdték meg a munkásosztály megszervezését, melynek egyébként „alul­ról" is megvoltak a hagyományai. (Az 1848-as forradalom so­rán a német városokban munkásegyletek alakultak, sőt S. Bornnak, a Kommunisták Szövetsége tagjának, sikerült egy össznémet munkáskongresszust összehívnia.) Az ipari fejlő­dés – melyről Hobsbawm A tőke kora c. művében azt írja, hogy bármily rendkívüli volt is az amerikai ipar növekedése 1850 és 1870 között, „kevésbé volt megdöbbentő, mint Né­metországé" – annyira megerősítette a munkásosztályt, hogy hamarosan elfogadhatatlanná váltak számára a felülről létre­hozott szervezetek. Egy Lipcsében működő, össznémet mun­káskongresszus összehívására létrejött bizottság három tag­ja, 1862 végén levélben fordult Ferdinánd Lassalle-hoz, s hi­vatkozva az 1862-ben megjelent, s később Munkásprogram címen közismertté vált előadására, felszólította, hogy „álljon a mozgalom élére, s vegye át annak vezetését". Ez lett a kiin­dulópontja az 1863-ban megalakult Általános Német Munkás­egyletnek, s vele az önálló német munkáspárt újjászüle­tésének.

Bármily nagyra becsülte Marx és Engels e párt megalakí­tásában Lassalle szerepét, mindvégig a legélesebben bírálta államszocialista nézeteit és főleg ennek a német szociálde­mokráciában Lassalle korai halála után is továbbélő tradíció­ját. Marx egyik levelében „porosz királyi szocializmusnak" ne­vezte e koncepciót. Egy másikban azt írja, hogy Lassalle „a proletariátus Posa márkijának" szerepét akarta eljátszani. Schiller drámájának hőse ugyanis a zsarnok spanyol királlyal próbálta elfogadtatni a felvilágosodás szabadságeszményeit, mint ahogy Lassalle Bismarck segítségét szerette volna el­nyerni a proletariátus ügye számára. Hogy milyen „egyezsé­get" kínált ehhez, azt jól mutatja Bismarckhoz írt 1863. június 8-án kelt levele, melyhez az Általános Német Munkásegylet statútumait is mellékelte. (A kapcsolat ténye már Lassalle életében is nyílt titok volt, W. Liebknecht meg is próbálta lebe­szélni róla, de Lassalle a rá jellemző túlzott magabiztossággal így reagált erre: „Eh, én egy tálból cseresznyézem Bismarck úrral, de neki csak a magot hagyom." 1928-ban azután a po­rosz államminisztérium irattárából maguk a levelek is előke­rültek.)

„Excellenciád – írja Lassalle -, legutóbbi megbeszélé­sünknek mintegy tréfás folytatásaként megküldöm az én biro­dalmam alkotmányát, amelyért Ön talán irigyelhet engem! De ezen miniatűr képből Ön feltétlenül arra a meggyőződésre fog jutni, hogy – amiként valójában van is -, a munkásrend ösztö­nösen a diktatúrához érez hajlamot, amennyiben előbb jogo­san meggyőzhetik arról, hogy ezt az ő érdekében fogják gya­korolni, és hogy éppen ezért mennyire hajlamos lenne arra is, amiként azt Önnek legutóbb mondtam, hogy minden köztár­sasági érzelme ellenére – vagy még inkább ennek alapján – a koronában lássa a szociális diktatúra természetes hordozóját, ellentétben a polgári társadalom egoizmusával, ha ugyan a korona a maga részéről valaha is elszánja magát arra a – na­gyon valószínűtlen – lépésre, hogy egy valóban forradalmi és nemzeti irányzat útjára lépjen, s magát a privilegizált rendek királyságából egy szociális és forradalmi népi királysággá vál­toztassa át!"

Látható, hogy Marx egyáltalán nem túlzott, amikor mint „porosz királyi szocializmust" jellemezte Lassalle elgondolá­sát. Bismarck a maga részéről, a Reichstagban tartott 1878. szeptember 17-i beszédében, Bebel felszólalására reflek­tálva úgy emlékezett vissza Lassa//e-lal való találkozásaira, hogy azok nagyon élvezetesek voltak számára, mert volt kö­zöttük közös nevező. Ugyanis – mondta maliciózusan – Las­salle is monarchikus érzelmű volt, csak úgy tűnik, az nem volt még világos számára, hogy a Hohenzollern- vagy a Lassalle-dinasztia valósítsa-e meg a német császárságot?

Minderről azért érdemes említést tenni, mert szerves kö­vetkezménye Lassalle államszocializmusának. Ezt megelőző eszmei-politikai munkásságával e cikk keretében nincs mó­dunk foglalkozni. Engels Kautskynak írt 1891. február 23-i le­velében személyes ambíciókra vezette vissza, hogy Lassalle, „aki 1862-ig a gyakorlatban erősen bonapartista hajlandósá­gú, jellegzetesen porosz vulgáris demokrata volt", a mun­kások között kezdett agitálni, majd alig két év múlva azt köve­telte, hogy „a munkások a burzsoáziával szemben a király­ságnak fogják pártját, és a vele rokon jellemű Bismarckkal szűrte össze a levet, olyan módon, amely okvetlenül a mozga­lom tényleges elárulásához vezetett volna, ha szerencséjére, idejekorán agyon nem lövik". (Lassalle-t 1864-ben egy sze­relmi ügy miatt általa provokált párbajban lőtték le.)

A bennünket itt közvetlenül érdeklő nézeteit a Munkás­program, valamint a Nyílt válasz egy általános német mun­káskongresszus összehívására alakult lipcsei központi bi­zottsághoz című programadó írásaiban fejtette ki. A polgári társadalom bírálatában abból indult ki, hogy a „harmadik rend", mely az egész társadalom nevében lépett fel és az egyetemes szabadságot biztosító emberi jogok képviseletére tartott igényt, most a korábbi uralkodó osztályokhoz hasonló politikai kiváltságokat akar teremteni magának, a vagyont éppúgy a politikai uralom jogi feltételévé akarja tenni, ahogy a középkorban a nemesek a földbirtokot.

Kétségtelen, hogy tapasztalhatók ilyen törekvések, külö­nösen a polgári fejlődés kezdeteinél tartó országokban. Lassalle-nak azonban, aki Marx tanítványának vallotta magát és jól ismerte (sőt, nemegyszer saját nézeteiként adta elő) Marx vonatkozó műveinek alapgondolatait, tudnia kellett, hogy a polgári fejlődésre éppen az ellenkező tendencia jellemző. Az ugyanis, hogy a burzsoázia nem jogilag akar elkülö­nülni a munkásosztálytól, sőt burzsoá osztály kiváltságai, a minden mást maguk alá rendelő vagyoni különbségek éppen akkor érvényesülhetnek tiszta formájukban, ha a jog semmiféle különbséget nem ismer el ember és ember között, s formálisan mindenki előtt nyitva áll az út az érvé­nyesülés felé. A maga korában, III. Napóleon Franciaorszá­gában, Lassalle még annak is tanúja lehetett, hogy a burzsoá­zia az államgépezet kézben tartásáról, parlamentális politikai hatalmáról is lemond annak érdekében, hogy az „élete fona­lát" jelentő gazdasági pozíciókat kivonhassa a politikai élet hullámveréseinek hatása alól. Így a politikai ellentétek nem vehették fel „azt a veszélyes fordulatot, amely az államhata­lom ellen irányuló minden harcot a tőke elleni harccá változ­tat" – írja Marx a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikájában.

E felismerések azonban Lassalle alaptörekvésével ellen­tétes irányba mutattak, így nem vett tudomást róluk, jóllehet – mutatis mutandis – Bismarck politikáját is hasonló feltételek határozták meg, annyira, hogy később Engels mint „modern bonapartizmust" jellemezte. Lassalle azért értelmezte át jogi kiváltsággá a burzsoázia gazdasági hatalmából következő befolyását az államügyekre és ebből adódó politikai előnyeit, mert Munkásprogramja a burzsoázia gazdasági hatalmának, „sérthetetlen és jogos" tulajdonának érintetlenül hagyásával, csupán e politikai kiváltságok megszüntetését tűzte ki célul.

Ehhez ily módon a munkásosztálynak mindenekelőtt az általános és közvetlen választójogot kell kiharcolnia – hang­súlyozta. Ez a feltétele annak, hogy az állam ne csupán az egyén személyes szabadságát és tulajdonát védje – mint azt a burzsoázia „bakterfelfogása" hirdeti -, hanem „a munkás­rend állameszméjét" valósítsa meg. A burzsoázia politikai ki­váltságainak megszüntetésén túl, ennek az állameszmének a pozitív tartalmát a klasszikus német filozófiából jól ismert ideálok alkotják. Lassalle a műveltség, kultúra soha nem látott fokát, „az emberi lény pozitív kibontakoztatását, folyamatos fejlődését" várja ettől az államtól, melynek célja „az emberi­ségnek szabadságra való nevelése és fejlesztése." Ezzel alapozta meg a „szabad népállam" fából vaskarikáját, mely évtizedek múlva is makacsul kísértett a német szociáldemok­rácia elméleti dokumentumaiban, és amelyet Marx A gothai program kritikájában, valamint a német mozgalom vezetőihez intézett leveleiben bírált, pellengérre állítva „a Lassalle-szektának az államba vetett alattvalói hitét". Korunkban különösen aktuális a szabadság és az állam viszonyáról írt klasszikus marxi passzus, mindennemű felülről boldogító államszocializ­mus tökéletes tagadása:

„A munkásoknak, akik már kiláboltak a korlátolt alattvalói értelemből, egyáltalán nem céljuk, hogy az államot szabaddá tegyék. A német birodalomban az »állam« majdnem olyan »szabad«, mint Oroszországban. A szabadság abban áll, hogy az állam a társadalom fölé rendelt szervből a társa­dalomnak mindenben alárendelt szervvé váljék, s ma is az államformák olyan mértékben szabadabbak vagy ke­vésbé szabadok, amennyire az »állam szabadságát« kor­látozzák."

Lassalle a Nyílt válasz…-ban teszi teljessé államszo­cialista koncepcióját. Miután a hírhedt „vasbértörvénnyel" alátámasztja, hogy a bérharcok nem vezethetnek a munkások anyagi helyzetének tartós javulásához, s kifejti, hogy a Schulze-Delitzsch-féle fogyasztási szövetkezetek sem segít­hetnek, a következőkben jelöli meg a követendő utat:

„A munkásrendet tenni önnön vállalkozójává: ez az az eszköz, amely által… kiküszöbölhető lenne az a vaserejű és kegyetlen törvény, amely a munkabért meghatározza! Ha a munkásrend saját vállalkozójává lesz, akkor megszűnik a munkabér és vállalkozói nyereség ama elkülönítése, és ezzel maga a munkabér is általában, és helyére a munka díjazása­ként a munka hozadéka lép!… ez az egyedüli igaz, a jogos igényeknek egyedül megfelelő, az egyedüli nem illúziókon alapuló megjavítása a munkásrend helyzetének."

Lassalle elgondolása ezúttal valóban rendkívül fontos felismerést tartalmaz, mely egyedülálló az államszocializmus történetében. Csakhogy a munkásszövetkezetek mozgalma, melyben a munkásság – mint Lassalle írja – „önkéntes társu­lások formájában saját vállalkozójaként" szervezkedik, ebben az időben Angliában már gyakorlatilag is létezett. Ezt tehát nem kellett kitalálni. Amit viszont Lassalle „talált ki", az a mun­kásszövetkezetek állami gyámkodással létrehozott formája volt. Az államszocializmus doktrínájának megfelelően, sze­rinte „az állam dolga és feladata" a szövetkezetek ügyének előmozdítása és kibontakoztatása, ha nem is abban a direkt formában, ahogy ezt Louis Blanc gondolta. Lassalle szerint ugyanis az államnak csak annyi a dolga, hogy a munkások rendelkezésére bocsássa „az önkéntes szervezkedéshez és önkéntes társuláshoz szükséges eszközöket és lehetősé­get", konkrétabban „a társulásukhoz szükséges tőkét, illetve a szükséges hitelt". S azt bizonyítandó, hogy ez nem illúzió, kifejti, hogy az állam már jelenleg is a társadalom túlnyomó többségét alkotó szegényebb osztályok „nagy társulása", „a dolgozó osztályok szervezete", ezért ha az általános és köz­vetlen választójog révén ez a „nagy társulás" rábírható lesz a kisebb társulások támogatására, ezzel csak „kötelességének teljesítésére" késztetik.

A munkásszövetkezetek spontán mozgalmából Marx – gazdasági és politikai értelemben egyaránt-ellentétes követ­keztetésekre jutott. A Nemzetközi Munkásszövetség alapító üzenetében a Lassalle-féle államszocializmus elleni éllel emeli ki, hogy a szövetkezeti üzemek néhány merész munkás „senkitől sem támogatott erőfeszítése folytán jöttek létre", s mint ilyenek bizonyítják, hogy tőkés nélkül is lehet modern ter­melést folytatni; a bérmunka – elődeihez, a rabszolga- és jobbágymunkához hasonlóan – el fog tűnni, hogy átadja he­lyét a „társult munkának". Lényegében ezzel egy időben írta A tőke III. kötetének kéziratában, hogy az angliai munkásszö­vetkezetek a termelési viszonyokat tekintve „a régi formán be­lül, az első áttörései a régi formának", s előremutató jellegüket azzal is bizonyították, hogy közzétett számadásaikból kitűnt: az állandó tőke gazdaságosabb felhasználása folytán ezek­ben az üzemekben a profit nagyobb volt az átlagprofitnál, noha helyenként magasabb kamatot kellett fizetniök, mint a magángyárosoknak. A munkások szövetkezeti gyárai – írja Marx-, megmutatják, hogy „az anyagi termelőerők és a nekik megfelelő társadalmi termelési formák bizonyos fejlettségi fo­kán hogyan alakul ki és fejlődik egy termelési módból termé­szetszerűen egy új termelési mód." A sztálinisták éppen azért hallgattak Marxnak a munkásszövetkezetekkel kap­csolatos gondolatairól, mert ezek ellentmondtak annak a sztálini dogmának, hogy a szocialista termelési viszo­nyoknak a csírái sem jöhetnek létre a tőkés termelési mód talaján.

Marx az Internacionálé 1866-os genfi kongresszusának küldöttei számára készített Instrukciókban is foglalkozott a munkásszövetkezetekkel. Ebben mindenekelőtt általános elvként szögezi le, hogy az Internacionálénak „az a feladata, hogy egyesítse és általánosítsa a munkásosztály spontán mozgalmait, de nem az, hogy reá diktáljon vagy erőszakoljon bármiféle doktriner rendszert". (Nota bene, aligha véletlen, hogy a Komintern kongresszusain ezt az elvet sem idézték.) Ezért Marx azt javasolja, hogy a szövetkezetekkel kapcsolat­ban is csak „néhány általános elv" kijelentésére szorítkozza­nak, és ne hirdessék meg a szövetkezés valamely speciális rendszerét. A felsorolt elvek közül itt is azt emeli ki elsőként, hogy a szövetkezeti mozgalom gyakorlatilag mutatta meg: „a munka alárendelését a tőkének fel lehet váltani a szabad és egyenlő termelők társulásának köztársasági és jótevő rend­szerével."¹

A szabad, egyenlő, öntevékeny munkások kezdeménye­zéseire épülő szocialista elvek hatalmas megerősítést kaptak a párizsi kommünben. Ugyanis a kommün határozata szerint a tőkések által elhagyott vagy nem működtetett üzemek, álla­mosítás helyett valóban az illető üzem dolgozóiból alakult munkásszövetkezetek tulajdonába kerültek, nem pedig a rod-bertusi vagy sztálini „népgazdasági hivatalnokok" irányítása alá. Mint Marx A polgárháború Franciaországban c. művé­ben kiemeli; a kommün célja az volt, hogy „az egyesült szövet­kezeti társaságok közös terv szerint szabályozzák a nemzeti termelést, saját ellenőrzésük alá vegyék." Azért nevezte a kommünt „a végre felfedezett" politikai formának, amelyben „a munka gazdasági felszabadítása lehetővé vált", mert a kommün nemcsak a tulajdon feletti rendelkezésnek, hanem a hagyományos állami funkcióknak is „valódi munkásfunkciók­ká" változtatására törekedett. Míg Lassalle a fennálló államtól a nép iránti kötelességének teljesítését kérte számon, addig Marx éppen azt emelte ki, hogy a kommün nem az állam alkot­mányos vagy császári, ilyen vagy olyan formája ellen irányult: „Forradalom volt az állam maga, a társadalom e természetfe­letti torzszülötte ellen, a nép saját életének a nép által a nép számára történő újrakezdése volt." Azzal vetett véget minden „állammisztériumnak és állampretenziónak", hogy bebizonyí­totta: munkásmunkabérrel fizetett egyszerű munkások is meg tudják szervezni Párizs élelmiszer-ellátását és védelmét, a legbonyolultabb körülmények között is képesek betölteni a ka­tonai, közigazgatási és politikai közfunkciókat.

*

Franciaország és Németország után, az államszocializmus­nak Angliában is akadt egy kései képviselője, H. M. Hyndman személyében. Nála a torykhoz fűződő kapcsolata töltötte be azt a szerepet, amit Lassalle esetében Bismarck játszott.

1881-ben egy Demokrata Föderáció nevű társaságot hozott létre, mely hamarosan Szociáldemokrata Föderációvá alakult át. Marxszal is kapcsolatot keresett, aki azonban kétszínű vi­selkedését, intrikáit kiismerve, megszakította vele az érint­kezést.

1884-ben jelent meg Hyndman (W. Morris-szal közösen írt) programadó brosúrája A Summary of the Principles of Socialism címmel, melyben az állam gazdasági hatalmának nö­vekedésén keresztül képzelte el a szocializmus megvalósítá­sát. Utal arra, hogy az állam, noha jelenleg az elnyomó osz­tályok ellenőrzik, már most is rákényszerül a munkát konfiskáló osztályok zabolátlan mohóságának megfékezésére, egyben pedig a királyság legnagyobb munkaadója, hiszen a postától az állami bankon keresztül a hadseregig terjed a ha­tóköre. Bár többször rámutat a polgári állam osztálytermésze­tére, leszögezi, hogy mégis „ezen az irányításon alapszik a legjobb kilátás a vérontás nélküli reform és újjászervezés szá­mára". A vasutak, hajózási társaságok, a nagy gyárak „már most is készen állnak" arra, hogy a termelő osztálynak az egész közösséget magában foglaló közvetlen ellenőrzése alatt a jelenlegi tisztviselők által állami kezelésbe vegyék őket anélkül, hogy ez – mint jelenleg – együtt járna az alkalmazot­tak túlmunkájával, a profittermeléssel. Ehhez ő is az általános szavazati jog bevezetését, no meg a munka tudományos megszervezését tekinti előfeltételnek. Az utat tehát a tőkés vi­szonyok között működő állami vállalatok mutatják, ezek ter­melési viszonyait kell uralkodóvá tenni és demokratikus ellen­őrzés alá vonni, s máris kész van a szocializmus, mint a leg­magasabb társadalmi forma, „a legjobb és legigazabb bol­dogság minden egyén és minden osztály (sic!) számára", ahol senki sem kényszerül mások profitjáért dolgozni.

Engels 1885 végén, Bernsteinhez írt levelében, politikai kalandornak nevezte Hyndmani, aki valóságos karikatúrája Lassalle-nak, mert „minden rossz oldala a hatványon, egyet­len jó oldala nélkül". Marx halála után Engels kettőzött erővel szállt szembe az államszocialista torzításokkal. A bismarcki államosításokhoz fűződő illúziókkal kapcsolatban már koráb­ban is leszögezte: „Gyárfelügyelők helyett állami feljebb­valók utasítására szavazni – szép kis szocializmus! De ide jut, aki elhiszi a burzsoának, amit az maga sem hisz, hanem csak állít: állam = szocializmus." Kautskynak írt 1884. február 16-i levelében pedig még arra is felhívja a figyelmet, hogy kommunisztikus alapzaton is létrejöhet egy kizsák­mányoló és zsarnoki jellegű államszocializmus! Engelsnek komoly része volt abban, hogy az 1891-es erfurti program ter­vezete, mely a Vorwärtsben is megjelent, leszögezte:

„A Szociáldemokrata Párt semmi közösséget nem vállal az ún. államszocializmussal…, amely az államot teszi a magánvállalkozó helyére, és ezzel egy kézben egyesíti a munkás gazdasági kizsákmányolásának és po­litikai elnyomásának hatalmát."

Kérjük az olvasót, tekintse ezt száz év elteltével is az autentikus marxizmus nyilatkozatának.

(Felvégi Andrea fotója)

Jegyzet

1 Marx természetesen az Internacionálé idézett dokumentumaiban is hangsúlyozta, hogy a társadalmi termelésnek „a szabad és szövetke­zett munka egységes, nagy és harmonikus rendszerévé" változtatása csak akkor lehetséges, „ha a társadalom szervezett erői, azaz az ál­lamhatalom a tőkésektől és földtulajdonosoktól magukhoz a termelők­höz kerül".