Vitánk a szabadságról szól. A lélegzetvétel szabadságáról, A döntés és a kötés Istentől való szabadságáról." (Varlam Salamov – Nyersfordítás. A ford.)

„Ami engem illet, nem vagyok vallásos"- írja V. Ty. Salamov önéletrajzi jegyzeteiben. Ugyanakkor, ez a kérdés központi helyet foglal el A ne­gyedik Vologda című kisregényében, valamint a hit és az Isten kérdését filozófiai és történeti aspektusból vizsgáló többi művében is. Ezen nem kell csodálkozni. Ifjúkorában az édesapja, Tyihon Nyikolajevics Salamov pópa volt a jövendő író legfőbb tanítója. „Apám a városban sétálgatva tanítgatott a jóra. Álldogáltunk, például a városi zsinagóga előtt, és apám elmagyarázta, hogy az emberek különbözőképpen hisznek Istenben, és a legnagyobb baj, ami egy emberrel megeshet, az a szégyen, hogy antiszemita. Ezt jól megértettem, és megjegyeztem egész életemre. Az önkényuralom megdöntésének ünnepére apám szintén elvitt, hogy megjegyezzem magamnak." (Salamov 2005, 304)

Ez a személyes emlék kapcsolatban van Ty. Ny. Salamov életének olyan tényeivel, amelyek nagy visszhangot keltettek Vologdában az első orosz forradalom idején. Salamov atya akkor a Székesegyház szószékéről igen kemény szavakkal ítélte el a zsidó pogromokat, és nyilvános gyászmisét celebrált az Állami Duma tagjáért, az 1906 nyarán a „feketeszázasok" által meggyilkolt M. J. Herzensteinért. Ezután „apámat felmentették állásából a Székesegyházban, és egy másik templomba helyezték át" – közli V. Ty. Salamov A negyedik Vologdában. Úgy gondol­juk, hogy a represszió igazi oka nem pusztán a más vallású képviselőért elmondott gyászmise volt, sokkal inkább Ty. Ny. Salamov beszédének tartalma, amely rámutatott, hogy az egyház elszakadt az aktuális politikai eseményektől, és ez, íme, nem vezetett jóra.

„Az Egyház egyrészt engedett az állam nyomásának, és néhány kép­viselője mentegetni kezdte a népi élet olyan szomorú jelenségeit, mint a jobbágyság és a szabadságjogok lábbal tiprása, valamint tagadta a népi állam nagy eszméjét. Másrészről, a népi ügy harcosai, amikor látták, hogy az egyházi vezetők nem éreznek együtt a nép nagy ügyéért foly­tatott harcukkal, kerülni kezdték őket, és ami még nagyobb baj, kezdtek elhidegülni magától az Egyháztól is." Salamov atya sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a politikai reakció idején feloszlatták az Állami Dumát. Megjegyezte, hogy „a nép érdekében, az csak fel akarta váltani egyik tulajdonformát a másikkal, a magántulajdont a nemzetivel és népivel". (Jeszipov 1997, 193-195)

Ez a gyászbeszéd tulajdonképpen azokra a drámai eseményekre volt válasz, amelyek a „véres vasárnap", 1905. január 5. után játszódtak le Péterváron. Az egyházi elit néhány fővárosi képviselője akkor Antonyij pétervári metropolita vezetésével kijelentette, hogy I. Péter reformjainak eredményeként az Egyház „állami bürokratikus intézmény lett, amely kizárólagosan állami célokat szolgál" (Tyitlinov 1924, 12). Ezután beadtak egy feljegyzést a Különleges Állami Tanácskozáshoz, amelyben több sza­badságot kértek az Egyház számára a maga ügyeinek intézésében. Az ennek rendjére vonatkozó szabályok meghatározása végett helyi zsinat összehívását kezdeményezték, amelyen nemcsak az egyházi méltósá­gok, de az alsópapság és a világi emberek képviselői is részt vehettek volna. Ekkor alakult meg „a 32 pap köre" is, amely aztán „Az egyházi átalakulás szövetségévé" alakult át. Ennek egyik vezetője volt Alekszandr Vvegyenszkij lelkipásztor, a 20-as évek egyházi reformmozgalmának jövendő ideológusa. Tyihon Salamov atya Vvegyenszkij híve volt. „Ez volt az a mozgalom, amely az apámnak kedves reformot képviselte – orosz nyelvű igehirdetést, a válás engedélyezését a papság számára, a »fehérpapok« küzdelmét a »fekete szerzetesekkel«„- emlékezik Varlam Tyihonovics. (Salamov 2005, 100)

1917 márciusában, az önkényuralmi rendszer megdöntése után, az A. Vvegyenszkij vezette Demokratikus Pravoszláv Papság, továbbá a Világiak Összoroszországi Szövetsége előállt egy baloldali liberális programmal, amelyben az egyházi reform mellett helyet kapott a demok­ratikus köztársaság és a szociális egyenlőség és testvériség követelése is; a rendiség megszüntetése és a nők egyenjogúsága, valamint a teljes gondolat-, lelkiismereti és szólásszabadság; a kötelező és ingyenes, ál­talános, valamint az ingyenes közép- és felső fokú, anyanyelven történő oktatás biztosítása. A Szövetség programja a gazdasági demokratizálást a munka és a tőke viszonyának felszabadításával és a Föld javainak egyenlő elosztásával kívánta biztosítani. „A kereszténység – a Szövetség ideológusai szerint – nem lehet érzéketlen a szociális igazságtalansággal szemben. Követeli minden emberi viszony teljes keresztényiségét, és a szocialista pártoknak a társadalmi átalakulásra irányuló törekvéseit is ebből a szempontból ítéli meg."¹ Ennek fényében válik érthetővé, hogy miért vitte el A. Vvegyenszkij híve, Tyihon Salamov atya a fiatal Varlamot az önkényuralom megdöntésének ünnepére.

A negyedik Vologdában V. Ty. Salamov sokat foglalkozik Alekszandr Vvegyenszkij személyiségével és az egyházi megújulási mozgalommal, mint a „cézáropátia", az államtól való évszázados függés leküzdésének nagy kísérletével. „Alekszandr Vvegyenszkij metropolitát, a 20-as évek híres fővárosi szónokát többször is hallottam azokon a vallásellenes vitákon, amelyekből akkor nagyon sok volt. Vvegyenszkij beutazta elő­adásaival egész Oroszországot, újabb és újabb híveket toborozva az egyházi megújulás számára. De a Megváltó Krisztus Székesegyházban tartott moszkvai prédikációi, vagy a Lunacsarszkijjal való, valamelyik színházban folytatott viták is megszámlálhatatlanul sok embert vonzottak. Volt is mit hallgatni.

Alekszandr Vvegyenszkij volt akkor a legjobb, a leghatásosabb szónok. Jelentősen túlszárnyalta Trockijt, Buharint, Lunacsarszkijt, Zinovjevet és Kerenszkijt, akik szintén gyakran mondtak beszédeket. Hatalmas műveltségű és memóriájú ember volt. Beszédeiben tucatnyi nyelven idé­zett a különböző iskolák filozófusaitól és szociológusaitól, majd ragyogó gondolatainak tűzijátékával elkápráztatta és megsemmisítette ellenfelét. Mindig ezrek töltötték meg a Megváltó Krisztus Székesegyházat, amikor ő celebrálta a misét.

Kétszer is merényletet kíséreltek meg ellene: mint Antikrisztusnak, kétszer törték be a fejét kővel valami „feketeszázas" öregasszonyok. Kétszer is kórházba került emiatt, és amikor én hallottam, akkor is fekete kötés volt a homlokán. A napbarnított arcú, magas, sovány férfi, püspöki díszítésű, fekete reverendában, kereszttel a nyakában, fekete haja rö­vidre nyírva, már megjelenésekor erős hatást tett a hallgatóságra. Alig tudta lecsendesíteni az ovációt és megkezdeni beszédét. Hanghordozása teljesen világi volt. A leghosszabb beszédeit is teljesen papír, bármiféle jegyzet és feljegyzés nélkül mondta el, és ez szintén nagy hatást váltott ki a jelenlévőkben. A Pravoszláv Egyház radikális szárnya, amelyet ve­zetett, az „Ős-apostoli Egyház Szövetségének" nevezte magát, bár ez a meghatározás jóval nehézkesebb volt az „Élő Egyház" kifejezésnél, amely végül is bevonult a történelembe." (Salamov 2005, 101-102)

Varlam Salamov „felszabadítási teológiája". Az olvasó túlságosan ten­denciózusnak és történetileg inkorrektnek találja talán ennek a cikknek a címét. „A felszabadítás teológiája", szorosan véve, valóban Latin-Ameri­kában született meg a XX. század 60-as éveiben, mint a katolikus papság mozgalma, amelynek egyes ideológusai felismerték, hogy Jézus Krisztus nem csupán Vigasztalója, hanem Felszabadítója is az elnyomottaknak. Úgy tartották, hogy a keresztény missziónak különleges szerepe van a szegények igazának megvédésében. „A felszabadítás teológiájának" gyökerei az Újvilág első katolikus misszionáriusainak tevékenységéig nyúlnak vissza, akik nemcsak a Bibliát ismertették meg saját nyelvükön a bennszülöttekkel, de sokszor kénytelenek voltak védelmükbe venni őket a spanyol és portugál gyarmatosítók kegyetlenségével szemben.

„A felszabadítás teológiájának" konszolidációja (és teoretikusainak a kortárs társadalmi elméletekhez, köztük a marxizmushoz való fordulása) a XX. században szoros kapcsolatban volt a katonai diktatúrák elleni harccal, amelyek akkor a latin-amerikai országok többségében uralmon voltak. Kár lenne elvetni mégis a párhuzam lehetőségét a Pravoszláv Egyháznak a 20-as években tapasztalható, Salamov által újra felfedezett megújulási folyamatával. Megjegyzendő továbbá, hogy az író éppen az 1960-as évek végén foglalkozott ezzel a témával, amikor „a felszabadítás teológiája" Latin-Amerikában nagyon is aktívan működött.

„Vvegyenszkij értelmezésében – írta Salamov – Krisztus egy mindad­dig ismeretlen nagyságrendű, evilági forradalmár volt. A »Ne állj ellen a gonosznak!« tolsztoji elvét Vvegyenszkij több alkalommal is kegyetlen gúny tárgyává tette. Emlékeztetett rá, hogy a bibliai Krisztushoz sok­kal inkább illik a »nem a béke, hanem a kard« elve, hiszen erőszakot alkalmazott, amikor kiűzte a kufárokat a templomból." (Salamov 2005, 104) Krisztusnak éppen ezt az elvét (Máté 10:34; Lukács 22:35-38; és Máté 26:51-52) emelik ki a „felszabadítás" teológusai, amikor a lélek felszabadítását és az igazság e világi uralmáért folytatott következetes harcot mint egy összefüggő folyamat két oldalát mutatják be. A források arra utalnak, hogy az „Élő Egyház" újjászületési mozgalom vezetői elfogadták a társadalmi forradalom nagy jelszavát – „Világ proletárjai, egyesüljetek!" – „mivel az igen hasznos és teljesen életszerű a mi egy­házi forradalmunkban is" (Zsivaja Cerkov [Живая Церковь], 1922. 6-7. szám). „Az Októberi Forradalom megszabadította az Egyházat a feudális önkényuralom nehéz jármától, elszakította az államtól, és így megnyitotta számára a lelki fejlődés és tökéletesedés lehetőségét" (Zsivaja Cerkov, 1922. 8-9. szám).

Az „Ős-apostoli Egyház Közösségei Szövetségének" A. Vvegyenszkij által összeállított programja többek között, kijelenti: „Mivel lehetetlen nem felismerni, hogy az Októberi Forradalom jelszavai rokonok az őskeresz­tényekéivel, az Egyház vallásilag elfogadja a társadalmi fordulat erkölcsi igazságát, és ezt az igazságot aktívan, a számára elérhető egyházi módszerekkel, bevezeti az életbe" (idézi Salamov 2005: 104).

1922 februárjában, a Volga-menti nagy éhínség idején, Alekszandr Vvegyenszkij és követői azzal a felhívással fordultak a hívekhez, hogy „tegyék kenyérré az egyházi aranyat és drágaköveket".(Tyitlinov 1924, 189) Ez még valamivel a szovjet hatalomnak az egyházi kincsek kisa­játításáról szóló rendelete előtt történt. Az egyházi arany tárgyaknak az éhezők érdekében való kenyérre váltása V. Ty. Salamovnak személyes élménye is volt. A kereszt című elbeszélésének főhőse, egy vak lelkész, akinek a szerző édesapja volt a prototípusa, darabokra szedi szét utolsó családi ereklyéjét, egy, a Megfeszített Krisztust ábrázoló arany keresztet, hogy fémhulladékként értékesítve, élelmet vásárolhasson rajta a beteg feleségének és önmagának.

Az egyházi újjászületés lelkészei úgy tartották, hogy „a kommuniz­mus azonos az Evangéliummal, csak ateista betűkkel van írva". Ezért, ellenfeleiktől, a patriarkális egyház képviselőitől, a „tyihonovistáktól" és „szergijevcektől" eltérően, nem kértek pénzt a templomi szolgálatokért, és Salamov véleménye szerint, ezért szegénységre voltak ítélve. A „tyihonovisták" és a „szergijevcek" viszont kértek, és ezért hamarosan meg is gazdagodtak. (Salamov 2005, 104)

A negyedik Vologda egybevetése V. Ty. Salamov más önéletrajzi jellegű szövegeivel arra enged következtetni, hogy az apa és fia közti ellentétek ellenére, Tyihon Nyikolajevics hosszú időn át feltétlen eszmei és etikai tekintély és példakép volt fia számára a mindennapi életben. Édesapja külső megjelenését egészen világi embernek írja le, akinek semmi köze nincsen a csuhás pravoszláv lelkészekről alkotott elkép­zelésekhez. Társadalompolitikai és filozófiai nézetei pedig, nemcsak mély nyomot hagytak a jövendő író világnézetén, de az első lépcsőfokot alkották a társadalmi átalakulás, a forradalmi eszmék felé vezető útján. Vologda, ahova 12 évi alaszkai misszionárius szolgálata után Tyihon Salamov visszatért, a „harmadik Vologda", a száműzöttek városa volt, akik elhozták ide a fővárosi kultúrát. A jövendő felszabadítási mozgalom Vologdája volt ez. V. Ty. Salamov történelmi víziója értelmében, a két „megelőző" Vologda évszázadokon át egymással párhuzamosan létezett. Az „első Vologda" az évszázados elmaradottságban élő szegény rétegek voltak, a „második", a történelmi Vologda pedig, az állami hivatalnokokból és a papság felső rétegéből állt. A társadalom ilyen amorf volta többé-kevésbé megfelelt a forradalom előtti Oroszország elmaradott politikai struktúrájának, amelynek alsó és felső részét egy világ választotta el egymástól. A „harmadik Vologdában", a felébredt társadalmi aktivitás városában, amelyre jórészt az édesapja nyitotta rá a szemét, a jövendő író már az ő saját „negyedik Vologdájához" vezető első lépcsőfokot látta.

Bár a környezetében fellelhető demokratikus nézetrendszerek bár­melyike alkalmas lett volna rá, hogy változtatás nélkül átvegye, Tyihon Salamov kidolgozta a társadalmi átalakulás saját, eredeti koncepcióját. Erről V. Ty. Salamov így számol be: „Apám azt bizonygatta, hogy Orosz­ország jövője az orosz egyházi személyek kezében van. Maga a Sors hozta úgy, hogy nekik kell elvégezni az államépítést és a megújulást, az állami reformok és a magánélet átalakítását. Véleménye szerint, ehhez megvan minden alapjuk. Az egyházi alkalmazottak Oroszország lakos­ságának egynegyedét alkotják. Ez a szám egymaga hangsúlyozza a dolog jelentőségét. Ez a széles társadalmi réteg nem töltötte még be azt a szerepet, amelyet a Sors kijelölt a számára, amikor átadta neki a jogot, hogy gyóntathasson és megbocsáthassa a bűneit bárkinek, Pétervártól a legkisebb zürjén faluig, a legutolsó koldustól a cárig. Egyetlen más réteg sem rendelkezik ilyen kedvező körülményekkel. Közel áll a néphez, jól ismeri az érdekeit. Így tárgytalanná válik a népi származású értelmiség állandó vívódása, hogy nem ismeri eléggé a népet. Mivelhogy az egyházi értelmiség – maga a nép, amely így semmiféle pszichológiai rejtelmeket nem jelent a számára. […]

Az egyházi embereknek azonban, valóban világiaknak is kell lenni, és a nép között kell élniük! Nem kolostorokban tehát, afféle szent öregekként, az aszkétizmus hamis hősiességében tetszelegve! A kolostor zsákutca, akár csak Raszputyin abrakadabrája és ugrabugrája. […] Nem a szemé­lyes öntökéletesítéssel, a személyes üdvözüléssel kell foglalkozni, hanem a társadalom megmentésével! A választási rendszer segítségével arra kell törekedni, hogy az állami tisztségeket a megfelelő személyek töltsék be, és a dolgok a helyes irányba forduljanak! Nem a régi keresztvetésben és a szektákban kell keresni az igaz kereszténységet, hanem a korszerű templomi szolgálatban! […] Nem a kronstadti Johann hisztérikus prédi­kációi, nem Raszputyin, Varnava és Pityirim cirkusza, hanem a nős, a családdal rendelkező papság képes igazán vezetni az orosz népet. De az aztán fenekestül fel tudja fordítani Oroszországot! Csak fel kell szántani ezt a földet! Világi emberek gyakorlati tettei kellenek ide! […] Jól ismert a papság soraiból kikerült nagyszerű sebészek és agronómusok, tudósok, professzorok és szónokok, közgazdászok és írók neve. Nem kell, hogy megtagadják a hivatásukat! Az kell, hogy az eszméikkel gazdagabbá tegyék őket!" (Salamov 2005, 51-52)

Ez a szempont, véleményünk szerint, komoly megfontolást érdemel. Lehet, hogy „elfogult" egy kissé a papsággal szemben. De észrevehe­tően különbözik az Orosz Pravoszláv Egyház szerepének mai felfogá­sától, amely minden, csak nem egy „olyan kulturális közösség, amely együtt él a néppel". Ty. Ny. Salamov atya koncepciója ugyanakkor nem egyeztethető össze a XIX. és XX. századi orosz forradalmárok nemze­dékeinek ateista világnézetével sem, amely az egyházi személyeket a reakció támaszainak tartotta. Tőlük eltérően, Ty. Ny. Salamov atya alkotó szerepet jósolt a pravoszláv egyháznak az orosz forradalomban, amennyiben magán az egyházon belül is végbemegy a forradalmi átalakulás. Hangsúlyozta, hogy kompromisszumok nélküli szakításra van szükség az állammal, növelni kell a tömegek társadalmi aktivitását, és védeni kell a kizsákmányolt rétegeket! Tyihon Salamov tudta saját tapasztalatából, hogy egy pópa nemcsak a vallási kultusz szolgája lehet, hanem tanító, orvos és jogász is egy személyben. De az egyházi szervezet reformjá­nak alapja csak a társadalom széles demokratizmusa lehet, egészen odáig, hogy magát a klérust is a hívők válasszák meg – ahogyan ez az őskeresztény gyülekezetekben is történt -, a tagjaik és világi emberek közös részvételével.

Amint arra fentebb rámutattunk, ennek a reformnak az előfeltételei az önkényuralom megdöntésével megvalósultak, de az mégsem ment végbe.² Bármennyire hangoztatták is az egyházi megújulásnak a szov­jethatalomhoz való közeledését, valójában ez a viszony meglehetősen bonyolult volt. Erősen rányomta bélyegét az Összoroszországi Kommu­nista (bolsevik) Párton belüli harc és a sztálini frakció felülkerekedése, a maga „hatalmi szintekre" épülő apparátusával. A Salamov által 1925-ből olyan érdekesen leírt, a vallásról és ateizmusról, a Világ keletkezésé­ről és az ember származásáról lefolytatott nyílt és becsületes vitákat³ apparátusi intézkedések váltották fel: a reformerek és Tyihon pátriárka híveinek egymással való összeveszejtése, a renegátság ösztönzése, durva, elnyomó rendelkezések.

A thermidori tendenciák erősödésével az OK(b)P-n belül, az egyházi megújulás híveinek buzgalma a „keresztény kommunizmus" formáinak keresésében egyre nyugtalanítóbb tényezővé vált a hatalom számára. A 30-as években Sztálin lassan, de biztosan, Tyihon pátriárka híveivel lépett partneri viszonyba, amennyiben azok elfogadták diktátumait. Ez a megállapodás volt érvényes a háborús években is, majd 1946-ban az összes, korábban a reformerek tulajdonában lévő templomot átadták a Moszkvai Patriarchátusnak. Hogy milyen helyzetben voltak a 30-as évek reformátor lelkészei, arról jól tudósít Salamovnak a már idézett, A kereszt című elbeszélése. A reformátorok „donquijotizmusa", hogy nem kértek pénzt az egyházi szolgáltatásokért, eleve szegénységre kárhoztatta őket. Tyihon pátriárka „feketeszázas" papsága teljes szívéből gyűlölte őket, a helyi szervek pedig, gyakran bürokratikus rendszabályokkal akadályozták az „osztályidegen" elemek tevékenységét. Sok reformer lelkész lett a kollektivizálás áldozata a „nagy terror" idején.

A XX. és XXI. század társadalmi változásainak idején, azt gondoljuk, újra kellene olvasnunk mindazt, amit Salamov a 20-as évek orosz egyhá­zi megújulásáról írt. A latin-amerikai, különösen a nicaraguai forradalom eseményei, ahol a klérus egy része nem csupán eszmeileg lépett fel a „hitetlen" katonai diktatúra ellen, hanem a pápai tiltás ellenére, gyakorla­tilag is támogatta a néptömegek mozgalmát⁴ , új megvilágításba helyezi Salamov elképzelését az egyház és a nép egymáshoz való közeledéséről a forradalom folyamán, a megújult papság élesztő szerepét.

Tyihon Salamov társadalmi eszméinek taglalása elkerülhetetlenül szükségessé teszi azoknak a tényezőknek a vizsgálatát is, amelyek a kialakulásukra hatottak. Salamov nem ad erre nézve biztos fogódzó­kat sem A negyedik Vologdában, sem a többi önéletrajzi írásában. Az egyetlen támpontként Tyihon atya alaszkai szolgálatát szokás említeni, ahol egyáltalán nem csak lelkipásztori, hanem közösségi, felvilágosító tevékenységet is végzett a helyi lakosság érdekében („száraz" klubok szervezése stb.). Mindez azonban még nem elég magyarázat. A Kodiak sziget, ahol Tyihon Salamov szolgált, az „orosz Amerika" Isten háta mö­götti területe volt. A zord időjárás gyakran megzavarta a szárazfölddel való kapcsolattartást. Ott tartózkodása alatt Salamov, természetesen, nem tájékozódhatott rendszeresen Oroszország egyházi és társadalmi eseményeinek minden részletéről. Tudjuk továbbá, hogy az Orosz Pra­voszláv Misszió egyházmegyei főpapja abban az időben Alaszkában a konzervatív beállítottságú, jövendő Tyihon pátriárka (Vaszilij Belavin) volt, aki ellenezte az egyházi megújulást. (Kline 1997, 185-192) Véle­ményünk szerint, Tyihon Salamov nézeteinek gyökerei, amelyeknek jó részét Varlam is örökölte, nem Alaszkában fogantak, hanem ott, ahol született, ahol az édesapja, Nyikolaj Salamov atya és annak testvére, az ő nagybátyja, Prokopij atya szolgált.

A negyedik Vologdában V. Ty. Salamov futólagosan érinti családjának történetét. – „Apám a legsötétebb Uszty-Sziszolszki rengetegből szárma­zik, hagyományos lelkész családból. Az ősei még sámánok voltak több nemzedéken át, akik szinte észrevétlenül, egészen magától értetődően cserélték fel a csörgődobot a füstölőre. Bár rendkívül tehetséges ember volt, zürjén lelke mélyén ő maga is egy babonás vadember volt, igazi sá­mán. Igen, már a családnevünk is sámánian hangzó, törzsi név: őrjöngők, varázslók és próféták neve."⁵

Ezek a kijelentések nem kevés fejtörést okoztak a kutatóknak. A fenn­maradt iratok ugyanis azt igazolják, hogy Salamov ősei orosz lelkészek voltak, és Velikij Usztyjugból származtak. Az író nagyapját, Joannt, 1867-ben sorshúzás révén, a Vologdai Kormányzóság (ma Komi Köztársaság), Uszty-Sziszolszki járás, Votcsa község gyülekezetébe küldték szolgálni. A kutatók előbb úgy magyarázták meg ezt az ellentmondást, hogy V. Ty. Salamov nem elég jól ismerte származásának történetét, nagyapjának születési helye (Salamov 1994, 21) ezért mond ellent annak a fotogra­fikus pontosságnak, amellyel A negyedik Vologdában jelenítette meg gyermek- és fiatal korának legapróbb részleteit is. Igen ám, de az orosz papság hagyománya megkövetelte az elődök működése minden írásos és szóbeli emlékének a gondos megőrzését. Véleményünk szerint V. Ty. Salamov tudatosan mitologizálta elődeinek a származását, és ez a tette fényt vet édesapja fentebb vázolt világnézetének az eredetére is. A mai Komi Köztársaság területén a XVII-XIX. században élt pravoszláv pap­ság történetének mai kutatói reálisnak tartják azt az állítást, hogy ennek a rétegnek az élete és tevékenysége jelentősen különbözött a szomszédos területekétől, legyen az akár egy olyan „káderkovács műhely", mint a közeli Vologodszkij, vagy a Veliko-Usztyjuzskij Egyházmegye.

Először is, Komi kereszténnyé tétele a XIII-XIV. században saját ábécé kitalálását tette szükségessé és az istentisztelet szövegeinek lefordítását zürjén (komi) nyelvre. Ezt a „zürjén keresztelő", (Szent) Sztefan Permszkij végezte el. A cirill ábécé mellett a komik néhány törzsi szimbólumát is felhasználta ehhez. Bár Sztefan Permszkij ábécéje viszonylag hamar elavult, a cirill betűkkel leírt komi nyelvű istentiszteleti szövegeket még a XIX. században is használták. Erről tanúskodnak, többek között, a Komi Köztársaság Uszty-Vim nevű községében található Etnográfiai Múzeum kiállítási tárgyai is.

Másodszor, a Komi terület nem ismerte a feudalizmust és a kolostorok földbirtokait. A XV-XVI. században itt alapított kolostorok különböző gazdasági és politikai okok miatt gyorsan hanyatlásnak indultak és felszá­molódtak (IV. Iván opricsnyinája, a „zavaros idők" gazdasági viszonyai, II. Katalin szekularizációs politikája stb.). Egészen a XIX. század 60-as éveiig, amikor Komi egyetlen akkori kolostora felépült, a terület hitéle­tében a fő szerepet az úgynevezett „fehér papság" játszotta, amelynek tevékenysége jelentősen túlterjedt a lelkipásztori kötelezettségeken. Egy lelkész a Komi területen az egyházközség elöljárója és vezetője, a hiva­talban lévő egyházmegyei püspök képviselője volt. Ezen felül, vezette a pravoszláv lakosság anyakönyvét, tanított az iskolákban, kulturális és ismeretterjesztő, valamint jótékonysági tevékenységet és egyéb társa­dalmi munkát folytatott. Lelkipásztori felügyelete széles, mintegy 20 köz­séget magában foglaló körzetre terjedt ki. A parókia a hívők egyetértése esetén, a szokásjog alapján, apáról fiúra szállt. A XIX. század elején ez a rendszer megváltozott. Papjukat nem a hívők választották meg többé, hanem a hivatalban lévő egyházmegyei püspök nevezte ki, gyakran egy­általán nem számolva a hívők véleményével. Az apa helyére azonban, továbbra is igen gyakran, a fia került. A források arról tanúskodnak, hogy ez a rendszer 1867-ben véglegesen megváltozott. De mégis előfordult időnként, hogy az új papot az édesapja parókiájára nevezték ki. Így a Votcsai Egyházközségben például, a Klocskov család után a Salamovok következtek. Az Usztyjuzsszkij járásban született Nyikolaj atya 1867-től 1899-ig szolgált itt. Őt a fia, Prokopij atya váltotta, aki édesapjához ha­sonlóan, több mint 30 évig szolgált Votcsában, és a kollektivizálás idején vesztette életét. (Rogacsov 2000, 9-17; Hajdurov 2011)

A XIX. század közepéig a papságot Komiban kizárólag a hívők tartották el, akiknek szántóföldet és legelőt kellett átadni a számukra, a megha­tározott norma szerint. Amint Prokopij Salamov, az író nagybátyja közli, Votcsa község Krisztus Születése temploma, amelyben ő és az édes­apja szolgált, 1864-ig az államkincstár részéről nem kapott támogatást, hanem a hívek tartották fenn. Miután bevezették Isten szolgáinak állami javadalmazását, az egyes egyházi szolgáltatásokért a hívők csupán ön­kéntes, meglehetősen szimbolikus adományokban részesítették Votcsa lelkipásztorait, akik a templomi szolgálaton túl, az általános iskolában is tanítani voltak kötelesek, méghozzá ingyenesen. (Salamov 1911) Nyi-kolaj Salamov atya a saját pénzén iskolát is nyitott Votcsán. Az esetek többségében persze, amint a dokumentumok mutatják, a híveknek nem volt elég pénzük az iskola fenntartására, a lelkipásztoroknak pedig elég idejük és türelmük az órák megtartására.

Ugyanakkor, sok lelkész felső parancs nélkül is vállalt társadalmi felada­tokat. Gyerevjanszk község Krisztus Születése templomának lelkésze, Dimitrij Popov atya 1896-ban megnyitotta például az Uszty-Sziszolszkij járás első egyházközségi menhelyét (Dimitrij atyát később megválasztot­ták a IV. Állami Dumába képviselőnek). A papok adományokat gyűjtöttek, és áldoztak maguk is különböző társadalmi célokra, tagjai voltak különbö­ző jótékonysági egyesületeknek és intézményeknek, társaságoknak és testvériségeknek (köztük az 1897-ben Velikousztyjuzskijban létrehozott Sztefan Prokofjev Testvériségnek, amelynek Uszty-Sziszolszkijban is volt szervezete). Fontos kezdeményezés volt a XIX. században az erkölcsi nevelés területén a különböző „száraz" egyesületek létrehozása. 1890-ben például, az Uszty-Sziszolszkij terület pecsorai járásában „annak elkerülése végett, hogy bárki a pecsorai papságot részegességgel vádol­hassa, elöljárójuk javaslatára fogadalmat tettek a mindenféle alkoholos italtól való tartózkodásra".

A XX. század elejére már több mint 10 egyházközségben voltak ilyen egyesületek. És bár a létszámuk nem volt nagy (10-től 50 főig), nagy szerepet játszottak az iszákosság bűne elleni harcban. (Rogacsov 2000, 9-17) Tyihon Salamov így hát már fiatal korában találkozhatott a Komi területén működő lelkészek életének olyan speciális jellegével, mint a helyiek nyelvén történő igehirdetés, aktív társadalmi tevékenység, a lelkipásztor és a hívők közeli emberi kapcsolata, és az egyházi szol­gáltatások fizetség nélküli teljesítése. Ezek a körülmények idővel egy filozófiai rendszer körvonalait öltötték, amelyet fia A negyedik Vologdában írt le. És éppen ezeknek a körülményeknek a fényében válik érthetővé Tyihon atya útja Kodiakba és ottani tevékenysége, amely – szintúgy, mint atyjáé és testvéréé Kolimában – egyáltalán nem csak lelkipásztori, de társadalmi és ismeretterjesztő jellegű is volt. Amint feltételeztük, Varlam Salamov azért változtatta meg tehát valamelyest őseinek az életrajzát, hogy meggyőzőbben mutathassa be: lelkész nagyapjának, édesapjának és nagybátyjának világnézetét nem az Orosz Pravoszláv Egyház főpap­jainak és kolostorainak szelleme, hanem Komi alsópapságának népi hagyományai formálták ki.

A pravoszláv vallás másik jellemző vonása volt Komiban a keresztény­ség előtti vallásokkal való egybeolvadása. A Flóris és Laurenció című elbeszélésében V. Salamov arról a jakut templomról ír, amelyet erről a két vértanú szentről neveztek el, mivel a vadon élő és a háziállatok védőszentjei voltak, és ezért a jakutok is tisztelték őket. A szerző egy kör keresztmetszetű építményként írja le ezt a templomot, amely sokkal jobban emlékeztet egy jakut jurtára, mintsem pravoszláv templomra. (Salamov 2011, 27-31) A rendelkezésünkre álló irodalomban egyelőre nem találtunk még bizonyítékot rá, hogy a jakutok tisztelték volna Fló-rist és Laurenciót. De az jól ismert, hogy a permi komiknál létezik ez a kultusz. A permi komik egyébként, éppen hogy az állatok védőszentjei­ként tisztelték Flórist és Laurenciót. Tiszteletükre még rituális áldozatot is bemutattak: egy bikát áldoztak nekik, ami világosan utal a pogány vallási előzményekre.⁶ Flórisnak és Laurenciónak volt egy fa temploma Votcsában is, ahol Tyihon Salamov született. A Permi Képtárban őrzött vallási faszobor gyűjtemény darabjai jól mutatják, hogy a frissen keresz­tény hitre tért helyi lakosok Jézust, az apostolokat és a helyi szenteket is a maguk elképzelése szerint ábrázolták, és mongoloid arcvonásokat kölcsönöztek nekik.

Meg kell jegyezni, hogy a „felszabadulás teológiáját" Latin-Amerikában a kereszténységnek és az indiánok meg az afrikai népek pogány hagyományainak éppen ilyen egymásba olvadásának a tendenciája táplálta. És ennek kapcsán érdemes ismét visszautalni az orosz egy­házi megújulásnak az 1920-as évekhez köthető történetére. Úgy látjuk, hogy ennek, a pétervári egyházi elit kezdetben kis létszámú liberális része által az ország európai és Urálon túli részén elindított mozga­lomnak a viszonylag gyors elterjedése éppen a pravoszláv vallásra tért nem-orosz népeknek volt köszönhető. Több dokumentum is bizonyítja, hogy az egyházi megújuláshoz tömegével kezdtek kapcsolódni a csu-vas lelkészek, híveikkel együtt. Ennek oka az volt, hogy autonómia­törekvéseiket Tyihon pátriárka nem támogatta. (Berman 1970) Hasonló folyamat játszódott le Szibériában is. 1928-ban Obdorszkban (a mai Szalehardban) összegyűltek Szibéria északi népei, a nyenyecek, hantik, manysik, komi-zürjének megújuló egyházainak képviselői. A nagygyűlés határozatot hozott az egyházi reform eszméinek terjesztéséről Észak népei között. Megválasztották az egyházi személyekből és egyszerű hívőkből álló tanácsot, mind orosz, mind más nemzetiségű, egyházi és világi tagsággal. (Mavljutova 2008, 115-120)

Habár Tyihon Salamov – minden valószínűség szerint – nem hagyott hátra naplókat, vagy más írásos emlékeket, azonban a testvére, Pro-kopij, az édesapjuktól örökölt Votcsa egyházközség (ma a Komi Köz­társaság Sziszolszkij területe) lelkésze által összeállított „A Vologdai Kormányzóság Uszty-Sziszolszkij egyházkerület, Votcsa egyházközség történetének leírása" című dokumentumban a fentebb ismertetett tények többsége megtalálható. Ez a leírás 1911-ben könyv alakban is megjelent Uszty-Sziszolszkban (ma Sziktivkar). A rendelkezésére álló okmányok tanulmányozása után Prokopij Salamov ebben azt állítja, hogy Sztefan Permszkij, aki a XIV. században misszionáriusként tevékenykedett a komi-zürjének között, „az ő anyanyelvükön" hirdette nekik az Evangé­liumot. És „segítette, védelmezte a zürjéneket a Moszkvai fejedelmektől és bojároktól, és nagylelkűen kenyeret osztott szét a zürjének között az éhínség éveiben". Prokopij atya bizonysága szerint, a Sztefan Permsz-kij alapította kolostorokban az istentisztelet zürjén nyelven folyt, és ez a hagyomány csak 1764-ben ért véget, amikor is II. Katalin rendelete értelmében, az utolsó kolostort is felszámolták a területen.

A XIX. század eleje óta Votcsa vallási központja a Szűz Máriának szentelt, kőből épült Születés Temploma, ahol a Salamov család lelkip­ásztor tagjai szolgáltak, és amely, bár kissé megrongáltan, ma is áll. E sorok írójának 2011-ben, Votcsa községbe látogatva, lehetősége volt megnézni ezt a templomot, amely ma is lenyűgözi az embert monumen­talitásával. „Hajó" rendszerű konstrukciója egészen eredeti. Különbözik mind a terület hagyományos „nagy usztyinszkiji" templomaitól, mind Komi délnyugati részének kis vidéki templomaitól, amelyeket a XIX. század közepén kezdtek építeni. A templom alsó és felső részből áll. Klasszicista stílusban épült, de több barokk, sőt azt megelőző korokból származó építészeti elemet is tartalmaz.

Mint köztudott, a történelem nem szereti a feltételes módot, de ez nem menti fel a kutatót az alól, hogy számba vegye a társadalmi fejlődés alternatív variánsait is. Oroszországban, elsősorban az Ural és Szibéria területén, a „harmadik rend" konszolidációjának, és ebből következően egy, az európai protestantizmus példájára történő egyházreform objek­tív feltételeinek létrejötte a XVIII. században egészen lehetséges volt.

Az önkényuralom ekkor erősebbnek bizonyult. A XIX-XX. századi orosz felszabadító harc hagyományos tagolása nemesi, honorácior és proletár korszakra azonban így is kiegészítésre szorul, az alsópapságnak egy sokkal kevésbé ismert forradalmi hagyományával, amely 1917 után az egyházi megújulási mozgalomban jelent meg. Ennek eszméit és társadalmi jelentőségét elemezte önéletrajzi prózájában Varlam Salamov.

(Fordította Peterdi Nagy László)

Eredeti megjelenés: Головизнин, М. В.: Варлам Шаламов и внутри­партийная борьба 20-х годов. Шаламовский сборник. Вып. 3. Волог­да, Грифон, 2002. 160-168.

Varlam Salamov művei magyarul

Kolima. Történetek a sztálini lágerekből. Szerkesztette: Gereben Ágnes. Fordította: Gereben Ágnes, Maráz László, Osztovics Judit, Osztovics Ágnes és Rab Zsuzsa. Budapest, Szabad Tér Kiadó – Európa Könyvkiadó, 1989

Szentencia. Válogatott elbeszélések. Válogatta, szerkesztette és az utószót írta: Goretity József. Fordította: Soproni András. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2005

Jegyzetek

¹ Программа „Всероссийского Союза демократического православного духовенства и мирян". (Idézi: Tyitlinov 1924: 59)

² A szibériai reformereknek például, önálló programjuk volt, az ún. Tomszkinyilat­kozat, amelyben „a szovjethatalomnak, mint isteni rendelésnek az elfogadása az ország európai részén folyó megújulás alaptételeként szerepelt. Filozófiájuk konkrétabb része magában foglalta „a papság életének megkönnyítését és az egyházi önkormányzat és a hívő közösségek jogainak választójoggal való ki­szélesítését". Ami az Egyház megreformálását illeti, azt egészen a IV. századig akarták visszavezetni, amikor az Egyházat alárendelték az államnak. Vö. Sirina (2010, 124-136).

³ V. Ty. Salamov leírta például „A vallás a nép ópiuma" jelszóról folytatott vitát, amelyben az édesapja is részt vett. „Igen, mi elfogadjuk Marxnak ezt a jelsza­vát. Igen, a vallás ópium. Orvosság. De ki olyan egészséges itt Önök közül erkölcsileg, mutatott körbe a termen Ty. Ny. Salamov, hogy ne lenne szüksége gyógyszerre?" (Salamov 2005, 101)

⁴ Ld. különösen: http//www.russ.ru/politics/20020128-tzvet.html

⁵ A „Salamov" név nem zürjén és nem orosz, hanem legvalószínűbben türk eredetű, a „Salimov" név variánsa. Ny. A. Baszkakov a „Sah-Aliból" vezeti le: Sahalimov – Salimov, amint az 1741-es címertárban olvasható. Vagy pedig a „Shalym", „maréknyi", „ökölnyi" szóból: shalymly – erős. (Baszkakov 1979, 137)

⁶ Ld. különösen: Malahov (1887).

Hivatkozások

Baszkakov [Баскаков, Н. А.] (1979) Русские фамилии тюркского происхождения. Москва.

Berman [Берман, A.] (2008) Чувашское обновленчество. Из истории движения за национальную церковь Чувашии. http://krotov.info/history/20/1920/berman2.htm

Hajdurov [Хайдуров, М. В.] (2011) Духовное сословие в Коми крае (1801-1869 г.). Kandidátusi disszertáció tézisei. Jekatyerinburg, 2011 Jeszipov [Есипов, В. В.] szerk. (1997) Шаламовский сборник. Выпуск 2) Вологда, Грифон. http://www.booksite.ru/fulltext/2sh/ala/mov/index.htm

Jeszipov – Szolovjov [Есипов, В. В. – Соловьёв, С. М.] szerk. (2011) Шаламовский сборник. Выпуск 4, Москва, Литера.

Kline, Laura [Клайн, Лора] (1997) Новое об отце Шаламова. In: Jeszipov 185-192.

Malahov [Малахов, М.] (1887) Быкобой у пермяков в день св. Флора и Лавра. ЗУОЛЕ, Т. XI, Вып. I.

Mavljutova [Мавлютова, З. Ш.] (2008) Движение обновленчества в Тюменском крае в 1920-е гг. Археология, антропология и этнография. №8. 2008 C. 115-120. http://cyberleninka.ru/article/n/dvizhenie-obnovlenchestva-v-tyumenskom-krae-v-1920-e-gg

Rogacsov [Рогачёв, М. Б.] (2000) Приходское духовенство Коми края в конце XIX – начале XX вв. Вестник культуры. 2000. №1. 9-17.

Salamov [Шаламов, П.] (1911) Церковно-историческое описание Вотчинского прихода Усть-Сысольского уезда, Вологодской губернии. Усть-Сысольск. http://parishes.mrezha.ru/library.php?id=37&pn=0

Salamov [Шаламов, В. Т.] (1994) Четвертая Вологда. Вологда.

Salamov [Шаламов, В. Т.] (2005) Собрание сочинений в 6-ти томах. Moсква, 2005, т.4

Salamov [Шаламов, В. Т.] (2011) У Флора и Лавра. Шаламовский сборник, вып.4, Москва. 27-31.

Sirina [Ширина, Ю. В.] (2010) Из кузнецкой старины. Историко-краеведческий сборник. Вып. 1 / под общей редакцией Ю. В. Ширина. Новокузнецк, Полиграфист, 2010.

Tyitlinov [Титлинов, Б. В.] (1924) Церковь во время революции. Петроград.

Salamov igen részletesen elemezte az Ivan Gyenyiszovics egy napját, megjelölve a regénynek mind érdemeit, mind hiányosságait:

„Az egészségügyi részleg körül egy kandúr járkál. Egy igazi lágerben ez elképzelhetetlen. Réges-rég megették volna a rabok. Az Ön lágerében nincsenek protekciósok! Az Ön lágere poloskamentes! Az őrök láthatólag nem felelnek a terv teljesítéséért, mert nem verik ki azt a rabokból, akár puskatussal is! A munkára kivonulók otthon hagyják a napi kenyérfej­adagjukat! Kanállal esznek! Hol van ez a csodálatos tábor? Ha csak egy évet is leülhettem volna egy ilyenben annakidején…"

Szolzsenyicin felajánlotta Salamovnak, hogy legyen társszerzője a GULAG szigetcsoportnak, ő azonban ezt kategorikusan visszautasí­totta. Vajon miért? Salamov alant publikált jegyzetei, valamint a két író levelezése – amelyből csak a Salamov által írottakat közölhetjük, mivel Szolzsenyicin a saját leveleinek közlését megtiltotta -, választ adnak erre a kérdésre.

Mint tudjuk, Szolzsenyicin regényének, az Ivan Gyenyiszovics egy napjának közlését közvetlenül Hruscsov tette lehetővé. A regényben eredetileg is voltak már olyan helyek, amelyek a sztálinizmusra és a lágeréletre vonatkozólag nem teljes, hanem csak féligazságokat tartal­maztak. Salamov megértette, hogy másként nem lehetett volna áttörni a cenzúra falát. De új ismerősében hamarosan olyan tulajdonságokat is kezdett felfedezni, amelyek nemcsak idegenkedést, de egyenesen ha­ragot váltottak ki belőle. Salamov „lakkozónak" kezdte nevezni Szolzse­nyicint, aki a lágerek kérdését mindig az aktuális politikai kívánalmaknak rendeli alá: előbb Hruscsovénak, majd az „olvadás" után a „hidegháború" ellentétes oldaláénak.

Salamov 10 évet élt még azután, hogy 1972-ben Szolzsenyicin kije­lentette: „Salamov meghalt". Legjobb oroszországi biográfusa, Valerij Jeszipov úgy tartja, hogy az író elbeszéléseinek és verseinek a Novij Mirben való közlését, irigységből és a konkurenciától való félelmében, éppen Szolzsenyicin akadályozta meg.* Lehet, hogy ez csak feltétele­zés. De tény, hogy az emigrációban Szolzsenyicin igyekezett elhallgatni Salamov nevét az ottani sajtóban. Az 1990-es években pedig majdhogy­nem hazugsággal vádolta meg az akkor már halott írótárs közeli barátját és kiadóját, I. P. Szirotyinszkaját. A Novij Mirben megjelent cikkében ő így foglalja össze a két egykori barát nézeteltéréseinek lényegét: „A. I. Szolzsenyicin nagy stratéga és nagy taktikus volt, kétségtelenül. Salamov viszont, mindössze nagy író volt."**

Salamov ismerte fel először Szolzsenyicin tisztességtelenül „gyakor­latias" természetét, amely magának sajátította ki a „lágertémát". És a történelem őt igazolja: Szolzsenyicin olvasóinak száma Oroszország­ban megállíthatatlanul csökken. Salamové pedig, lassan, de biztosan növekszik.

*

V. Ty. Salamov feljegyzései az 1960-as évekből és az 1970-es évek első feléből, füzetekben és a szerző által megszámozott külön lapo­kon, amelyek „Sz" betűvel, vagy A. I. Szolzsenyicinre való közvetlen utalással vannak megjelölve***

– Amerika számára – hadarta rábeszélőn új ismerősöm¹ – a hősnek vallásos érzelműnek kell lennie. Még törvény is van erre. Ezért aztán egyik amerikai könyvkiadó sem fogad el olyan idegenből fordított elbe­szélést, amelynek a hőse ateista, vagy akár csak szkeptikus, kételkedő.

– És Jefferson, az Emberi Jogok Nyilatkozatának szerzője?

– Nos, de mikor volt az? Átfutottam most Önnek néhány elbeszélé­sét, és egyiknek sincsen hívő hőse. Szóval – susogta lágyan a hang – ezeket nem kell Amerikába küldeni! És még valami. Szerettem volna beajánlani a Novij Mirhez az Ön „Karcolatok a bűnözés világából" című munkáját. Arról van benne szó, ugye, hogy a bűnözés robbanásszerű növekedése nálunk a „kuláktalanítás" miatt következett be. Csakhogy Alekszandr Trifonovics**** nem szereti a „kulák" szót. Úgyhogy én, Varlam Tyihonovics, az ügy érdekében, kihúztam a kézirataiból mindent, de mindent, ami csak a legkevésbé is emlékeztetett a kulákokra.

Új ismerősöm apró ujjacskáival gyorsan pergetni kezdte a géppel írt oldalakat.

– Valósággal meg vagyok döbbenve, hogy éppen Ön… És nem hisz az Istenben!

– Én nem vagyok Voltaire, hogy szükségem legyen egy ilyen hipoté­zisre.

– No, de Voltaire után jött a Második Világháború.

– Annál inkább nincsen rá szükségem.

– Nos, nem egyszerűen Istenről van szó. Nyugaton egy író, legyen hel­lén, vagy Júdeából való, ha sikert akar, akkor a nagy keresztény kultúra nyelvén kell, hogy beszéljen.

Kolima Sztálinnak az egyik megsemmisítő tábora volt, és én magamon tapasztaltam ki ennek minden sajátosságát. Soha nem tudtam elképzel­ni, hogy [még] a XX. században megjelenhet egy művész, aki az erre vonatkozó tényeket és emlékeket a maga személyes céljai érdekében gyűjti egybe.

Miért nem tartom lehetségesnek a Szolzsenyicinnel való személyes együttműködést? Mindenekelőtt azért, mert én a magam alakjában akarok megjelenni az orosz prózairodalomban, nem pedig, egy ilyen – mondjuk így – spekuláns árnyékában, mint Szolzsenyicin. A magam prózai munkáit mérhetetlenül fontosabbnak tartom az ország számára, mint Szolzsenyicin összes versét és prózáját együttvéve.

– Az Ön prófétai természetű törekvései mellett, pénzt nem fogadhat el. Ezt tudnia kell előre.

– Csak keveset fogadtam el…

Szó szerint ez volt a szégyenletes válasz…

Erre el akartam mondani neki az ártatlan leányzó történetét, akinek olyan ritkán sírt a gyereke, hogy már nem is számított gyereknek. Egyál­talán, már nem is volt. Ilyen kérdésekben nincsen sok és kevés. Ez nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés. A lelkiismeretünk kérdése, amely Istennel egyenértékű [olvashatatlan].

Pedig milyen megnyerő, kerek arc ragyogott rám!

– Megkérném, hogy természetesen… Ezek az összegek ugyanis, nem külföldről származnak [olvashatatlan].

Szolotcsi után többet nem találkoztam Szolzsenyicinnel.

Az „emberiség progresszív része", meg a parlamenti ellenzék, amely­nek Szolzsenyicin a vezetője akar lenni, a szovjethatalom ellen vívott küz­delemnek ez csak egy háromrubeles² könyöradománnyal egyenértékű tette. De ha a háromrubeles nem vált ki azonnal általános népfelkelést a Szovjetunió egész területén, akkor az jogot ad az adományozónak, hogy megkérdezze: N. író vajon miért nem hisz Istenben? Adtam neki 3 rubelt, ő meg itt… Kérem vissza a pénzt! És minél kevesebbet adott, annál nagyobb sikere van ezzel. Ez a „büszke szerénység", amelyet a háborúink oltanak belénk, legyenek azok győztesek, vagy vesztesek, ez a mi életünk tragédiája.

Az egyik [olvashatatlan] felolvasása végén Szolzsenyicin az én elbe­széléseimmel is foglalkozott. „A Kolimai elbeszélések… Igen, olvastam.³ Salamov engem lakkozónak nevez. De én úgy gondolom, hogy az igaz­ság kettőnk között, valahol a félúton van."

Ami viszont engem illet, Szolzsenyicint én nem lakkozónak tartom, hanem olyan embernek, aki nem méltó rá, hogy olyan témával foglal­kozzék, mint Kolima.

Mi a titka egy ilyen kalandor sikerének?

Természetesen a fordítások. Pontosabban, a fordítás lehetetlensége. A teljes lehetetlensége annak, hogy egy művészi szöveg mélységei (Gogol, Zoscsenko) ne vesszenek el a nem anyanyelvi olvasó számára.

Tolsztoj és Dosztojevszkij annak köszönhetően lettek ismertek kül­földön, hogy jó fordítókat találtak. A versekről beszélni sem érdemes. A költészet lefordíthatatlan.

A külföldi kiadó tehát, ha egy új sztárt akar felfedezni, valami egészen egyszerű, majdhogynem primitív dolgot keres…

Csehov zsenijét akkor ismerte el a külföld, amikor hozzá méltó fordí­tókat találtak.

Szolzsenyicin titka [viszont] abban van, hogy egy reménytelen fűzfa­poéta, ennek a pszichikai alkatnak minden szörnyű következményével együtt. Létrehozott egy óriási mennyiségű, de teljesen értéktelen verses produkciót, amelyet sehol nem lehet nyilvánosságra hozni. Prózai munkái az Ivan Gyenyiszovicstól a Matrjona házáig, kicsiny szigetet képeznek csak a versszemétnek ebben a tengerében.

Barátai, az „emberiség progresszív részének" képviselői, amelynek nevében beszél, amikor közöltem velük a tehetségét illető keserű kiábrán­dultságomat, mondván, hogy „Paszternak kisujjába egyedül több tehetség szorult, mint Szolzsenyicin összes regényébe, színdarabjába, forgató­könyvébe, elbeszélésébe, kisregényébe és költeményébe együttvéve", csodálkozva kérdezték: „Hogyan, vannak tehát költeményei is?" […]

Szolzsenyicin, a grafománokra jellemző ambícióival és a maga rendkí­vüliségébe vetett rendíthetetlen hittel, azt hiszi, persze, egészen őszintén, hogy öt, tíz, harminc, vagy száz év múlva eljön az ő ideje: valami ezer­szeres nagyítóval olvasva jobbról balra és alulról felfelé, feltárul végre verseinek a titka. Hisz' oly könnyen íródtak, csak úgy ömlöttek a tollából kifelé! Csak hát, persze, várni kell velük még vagy ezer évet.

Anna Ahmatova is így látta ezt, miután személyes audiencián bemutat­ták neki az új sztárt. És mivel egy igazi költő számára az ilyesminek az őszinte megítélése mindennél többet jelent, a Szolzsenyicin költészetére vonatkozó negatív véleményét beírta a jegyzetfüzetébe is:

– Na és – kérdeztem Szolzsenyicintől, amikor nála voltam Szolotcsiban -, megmutatta már ezt a sok szép dolgot a főnökének, Tvardovszkijnak? Tvardovszkij, bármilyen régimódian ír is, költő. És ilyen dolgokban egy költő soha nem hazudhat.

– „Megmutattam."

– Na és, mit mondott?

– „Hogy egyelőre nem kell mutogatni" […]

A legfőbb törvény, amelyet [hirdetek], és amelyet egész 67 évem [meg­erősít], hogy – „ne tanítsd a te felebarátodat!"

A próféta munkájával kapcsolatban már a múltkor megmondtam, hogy pénzt elfogadni nem szabad. Semmilyen formában. Sem ma, sem holnap.

Szolzsenyicin tíz évig dolgozott az állami archívumokban, és mindenki úgy tudta, hogy egy igen fontos témát, az Antonov-felkelés⁴ történetét tanulmányozza. Azt hiszem azonban, hogy megrendelőinek nem felelt meg a főhős, Antonov alakja. Rendben van, hogy kulák, de hát egy volt narodovolec, egy slisszelburgi fogoly…

Úgyhogy jobb volt visszahúzódni a Sztohodszkij mocsarakba, és onnét horgászni ki a költői mondanivalót. De az 1914. augusztusban [című re­gényben] nincsen semmi lényeges így sem. Még feltételezni sem lehet, hogy egy ilyen minőségű terméket, akár ebben, akár a múlt században, a világ bármely folyóiratának a szerkesztősége kiadásra elfogadott volna. Alighanem két évszázada nem volt ilyen gyenge regény a világirodalom­ban. Ezen a kétszáz-valahány oldalon is ott van persze Szolzsenyicin jól ismert pecsétje: „Első rész". Szóval, „majd mindent helyrehozok a második részben"! Minden, amit [Szolzsenyicin] ír, irodalmi szempontból teljesen reakciós.

_*

El nem küldött levél A. I. Szolzsenyicinnek

Zöld színű írófüzet. Címlapján a következő felirat: 1 Szolzsenyicin. (47- l.)

Szolzsenyicin Úr,

Szívesen elfogadom temetői tréfáját a halálommal kapcsolatban. Emelt fővel és büszkén tartom magam a hidegháború első áldozatának, aki az Ön kezétől esett el.

Ha kilövésemet olyan tüzérre kellett bízni, mint Ön, akkor elég gyengén állhat bizony a hadsereg.

A Lityeraturnaja Gazetára való hivatkozás azonban, túl kis kaliberű golyó. Egy halálos lövéshez a verseimre, vagy a prózámra kellene inkább célozni, nem gondolja?

Az Ön és barátai számára én, persze, valóban meghaltam. Csakhogy nem akkor, amikor a „Litgazeta" azt a levelemet megjelentette,⁵ hanem sokkal előbb, még 1963 szeptemberében.

Az Ön számára én nem Moszkvában, hanem Szolotcsiban⁶ haltam meg, ahol a vendége voltam. Egyébként csak két napig, mert betegségre hivatkozva, hazaszöktem Moszkvába.

Amint hazaértem, mindjárt kidobtam a lakásomból a barátait, meg a titkait is […]

Ami engem leginkább meglepett Önben, az a buzgósága. Úgy írt, mint aki napok óta nem evett [olvashatatlan]. Ugyanígy szokta inni a kávét is Moszkvában. […] A kérésére elolvastam én is ott, azon a három éjszakán, bizony jó néhány ezer verset meg prózát. […]

Az Ön mérhetetlen rajongását a Dalj féle Értelmező Szótár iránt, szin­tén csak tréfának tudtam venni, mivel Dalj az Dalj, és semmi több [.]

Azt gondolom, hogy minden író [olvashatatlan] más. De beszéltem Önnek a munkamódszeremről.

„Maga tudja, hogyan kell írni. Én, ha találok egy embert, fogom, leírom, és kész."

Egy ilyen válasz egyszerűen művészeten kívüli. A költészet teljesen a nyelven múlik, lefordíthatatlan. A prózát sem lehet lefordítani.

Kiderül, nem azért hívott meg Szolotcsiba, hogy együtt dolgozzunk, hogy megaranyozza a pihenésemet, hanem hogy „megtudjam" az Ön „titkát".

Az a helyzet, hogy a „nagyszerű regények és remek kisregények" mellett, a versekkel bizony, baj van.

Egész hegyekre valót írt belőlük. Ezeket kellett nekem elolvasni Szolotcsiban két éjszaka alatt. A harmadik nap reggelén aztán, amikor már csaknem belebolondultam ebbe a grafomán lázálomba, fogtam magam, és a reggelit meg sem várva, kiszöktem az állomásra, aztán irány – Moszkva! […] Ott legalább nem voltak versek.

Itt egy kis kitérőt kell tennem, hogy megértse, miről is beszélek.

A költészet – külön világ, amely messzebb esik a prózairodalomtól, mint mondjuk, egy (történelemtudományi) értekezés.

A próza egy dolog, a költészet pedig, valami egészen más. Még a ne­kik megfelelő idegsejtek is egészen más agyközpontban helyezkednek el. A versek más törvények szerint születnek, másutt és máskor, mint a próza. […] Az Ön elbeszélő költeményében nem voltak igazi versek. […] Ezt persze egy civil nem tudja megállapítani, ezért én nem is akartam a kezükbe adni. […]

Elmondtam Önnek, hogy én nem adok semmit külföldre, ez nem az én utam [olvashatatlan]. Én ma is az vagyok, aki a lágerben voltam.

Tizennégy évig voltam ott, aztán Szolzsenyicinnek… [olvashatatlan].

Kolima egy sztálini megsemmisítő tábor volt, és én magamon tapasz­taltam ki ennek minden következményét […]

Soha nem tudtam elképzelni, hogy a párt XX. kongresszusa után (megjelenik) valaki, aki a maga személyes céljai érdekében kezdi el összeszedni a visszaemlékezéseket. […]

A legfőbb parancsolat, amelyhez tartom magamat, és amelyet alá­támaszt 67 évem minden tapasztalata: ne oktasd ki a te felebarátodat!

A próféta munkájáról azt mondtam akkor Önnek, hogy „pénzt nem szabad elfogadni", semmilyen formában: sem ajándékba, sem kölcsönbe.

Én nem Istennek, hanem a tulajdon lelkiismeretemnek köteleztem el magamat. És nem változtatok ezen, minden rám irányított pirotechnikai lövedék bevetése esetén sem. […]

Nem vagyok történész, az én válaszom – a köteteim. Nem haltam meg, és becsületesebbnek tartom, ha […] az elbeszéléseim és költeményeim nyelvén beszélünk.

Én művész maradok. […] Számomra fontos a mű formája, az általa közvetített tartalom. […] Ez magánál nem jön össze. […]

És van még egy kifogásom Ön ellen, mint aki az „emberiség prog­resszív részét" képviseli, amelynek nevében éjjel-nappal kiabálja, hogy „hiszek az Istenben, vallásos ember vagyok!".

Ez egyszerűen lelkiismeretlenség. Valahogy sokkal halkabban kellene Önnek minderről beszélni […]

Természetesen, nem akarom kioktatni Önt. De olyan sokat beszél a vallásról, mintha ezzel akarná felhívni magára a [figyelmet]. El is éri majd, bizonyára, a jól megérdemelt sikert.

Csakhogy, ez még nem minden az életben. […]

Most pedig Istenről.

Életemnek 67 esztendeje alatt nem áltattam magam ezzel [az eszmé­vel]. Nem volt rá alkalmam. Ezért most már köpök minden [ilyen irányú] jó tanácsra.⁷ […]

Pontosan tudom, hogy Paszternak a hidegháború áldozata volt, Ön pedig, az eszköze. […] Nem várok választ erre a levélre. […]

„Maga az én lelkiismeretem."⁶ Én ezt természetesen lázálomnak tartom. Nem lehetek senkinek sem a lelkiismerete önmagamon kívül, és még az sem mindig. Szolzsenyicin lelkiismeretének lenni pedig […]

1974

(Fordította: Peterdi Nagy László)

Eredeti megjelenés: Шаламовский сборник. Вып. 4. / C6. статей. Сост. и ред. В. В. Есипов, С. М. Соловьёв. Москва, Литера, 2011; Шаламов, В.Т.: Новая книга: Воспоминания. Записные книжки. Переписка. Следственные дела. Москва, Эксмо, 2004. 953-955

Fordítói jegyzetek

* Есипов, В. В.: Варлам Шаламов и его современники. Вологда, 2008, 74-75.

** Сиротинская И.П. Александр Солженицын о Варламе Шаламове. Новый мир, 1999. №9. (http://magazines.russ.ru/novyi_mi/1999/9/pochta01.html )

*** Forrás: Rosszijszkij Goszudarsztvennij Arhiv Lityeraturi (Oroszországi Állami Irodalmi Archivum), 2596. fond, 136. levéltári szám, 2. sz. anyag.

**** Alekszandr Trifonovics Tvardovszkij, a Novij Mir főszerkesztője.

Jegyzetek

¹ Salamov 1962-ben ismerkedett meg A. I. Szolzsenyicinnel, a Novij Mir szer­kesztőségében. Azt gondolva, hogy az Ivan Gyenyiszovics egy napja felhívta már a figyelmet a láger-témára, arra kérte a szerzőt, hogy mutassa meg A. Tvardovszkijnak az ő verseit és elbeszéléseit is, amelyek régóta ott voltak már a szerkesztőségben. Szolzsenyicin azonban csak a verseket adta át a szer­kesztőségi titkárnak, minden kommentár nélkül.

² A 60-as években gyűjtések folytak a kegyvesztett írók támogatására. Salamov azonban nem fogadott el támogatást, mert meg akarta őrizni függetlenségét, és nem kívánt semmiféle morális kötelezettséget magára vállalni. Már a táborban sem fogadta el az otthonról, családjától érkezett csomagokat. Mindazok után, amin átment, teljes függetlenségre törekedett.

³ Nem valószínű, hogy A. Szolzsenyicin figyelmesen elolvasta Salamov elbe­széléseit. Alighanem inkább csak „átfutotta". A Novij Mir 1999. 4. számában megjelent memoárjában például, helytelenül értelmezi Salamov Nadgrobnoje szlovo (Végső búcsú) című elbeszélését, mivel láthatólag nem ismeri annak tartalmát.

⁴ Az Antonovszkij-felkelés a Voronyezsi Kormányzóság Tambovi Körzetében zajlott le 1920-21-ben, A. Sz. Antonov, egy, még a cári időkben Slisszelburgban fogva tartott elítélt vezetésével. A felkelést a Vörös Hadsereg, a VCSK, a VOHR és a CSON közös egységei verték le M. Ny. Tuhacsevszkij vezetésével. Ld. Salamov elbeszélését: Eho v gorah [Visszhang a hegyekben].

⁵ A Bodalszja tyeljonok sz dubom [Felöklelte a tinó a tölgyfát] című regényében (1975) Szolzsenyicin igen élesen nyilatkozott V. Salamovnak a Lityeraturnaja Gazeta 1972. február 15-i számában megjelent leveléről. Ebben az író az ellen tiltakozott, hogy a külföldi sajtóban politikai célból, beleegyezése nélkül, esetleges, vagy éppen önkényes csoportosításban jelennek meg a művei. Szolzsenyicin kijelentette: „Varlam Salamov meghalt". A beteg és jogfosztott író válaszlevele egykori „testvérének" erre a kíméletlen ítéletére reagál. Eközben pedig maga Szolzsenyicin is elhatárolta magát külföldön megjelent publikációitól (Lityeraturnaja Gazeta, 1968. 20. sz.).

⁶ Salamov 1963 őszén vendégeskedett Szolotcsiban Szolzsenyicinnél. Salamov itt azokra a tanácsokra gondol, hogy iktasson be a Kolimai elbeszé­lések hősei közé hívő embereket is (ld. a 136. levéltári számú anyagot). Ld. Salamov feljegyzését 1963. május 30-án (135. levéltári szám).

„Köztudomású, hogy az individuum szubjektív biro­dalma – hasonlóan az egyes nemzetekhez – gyakran kerülhet igencsak zavaros állapotba. Elszabadulnak bennünk a démonok és csúfos kavarodást rendeznek, azaz fogalmazzunk tudományosabban: a lényegi rendből kiszakadt – vagy abba be nem illeszthető – részleges rend ragadja magához az uralmat. A végső analízisben azonban szükségképpen érvényesülnie kell a lényegi rendnek, vagy, mint mondani szokás, diadalmaskodik az »egy« […]" (W. K. Heisenberg)

Az emberek viszonya a világukhoz koronként nagyon eltérő lehet. Gondoljunk bele például, hogy az az Oidipusz, aki Szophoklésznél méltósággal viseli el a rá mért kegyetlen sorsot, Senecánál ugyanabban a történetben már csak folyamatos rettegésre képes. Nem merész kö­vetkeztetés, hogy a különböző történelmi helyzetekben más-más tipikus beállítódás jellemző az egyénekre.

Vannak korok, amelyek azt sugallják, hogy a világban rend van, és ez a rend megismerhető. Arra adnak ösztönzést, hogy keressük, fedezzük fel magunkban és magunk körül az eligazodást segítő szabályszerűsé­geket. Az ilyen időszakok kulturális alkotásaiban többnyire valamiféle magabiztossággal, a megszerezhető, elérhető bizonyosság képzetével találkozunk.

A XIX. század elején Hegel számára magától értetődő, hogy a világ működésének logikai vázát akarja bemutatni. Mintegy a kaotikus felszín mélyebb értelmének a megfejtéseként. Kora gyermekeként feltételezi, hogy amit az univerzum egészét átható, mozgató, egységes lényegként (a bolygóktól a művészeti, vallási és filozófiai termékekig) feltárt, azt – a végső rendet kiemelő – zárt logikai formában kell tálalnia.

Később Marxnak is nyilvánvaló, hogy a fennálló gazdasági rendszer feltérképezésekor a hegeli eljárást alkalmazza. Nem a kutatómunka, a tényfeltárás lépéseibe avatja be az olvasót (mintegy az együtt haladás, a közös felfedezés útját kínálva), hanem az általánosabb elméleti össze­függésekből vezeti le, világítja meg a konkrét jelenségeket. Módszertani meggyőződése – a kor tudományközpontú atmoszférájának megfelelően -, hogy így tudjuk eredményesebben megértetni-megérteni a körülöttünk tapasztalható gazdasági és társadalmi jelenségeket, folyamatokat. A követett minta: rendszerszemlélet és rendszerábrázolás.

Többen felhívták a figyelmet arra, hogy Darwin a piaci versengést, a piacot mozgató gazdasági élethalálharc napi gyakorlatát szemlélve jutott el az egész élővilágra jellemző létért való küzdelem gondolatáig és a törzsfejlődés szabályosságának megjelenítéséig. Elemzők kimutatták, hogy Einstein számára a fizikai világ mélyebb szabályszerűségeinek felfedezéséhez komoly ösztönzést adott a világot átható isteni rendbe vetett hit.

Az elérhető bizonyosságnak erről a szemléleti-módszertani bázisáról méltatja a társadalom egészének struktúráját megragadni képes nagy­epikát, és minősíti le a csak szubjektív hangulatokat illetve részössze­függéseket ábrázolni képes kisebb léptékű művészeti formákat Lukács György. A teljesség igényéről való lemondást nemcsak esztétikai, hanem etikai kérdésnek is tekinti. Annak feltételezése és életérzése, hogy a társadalmi mozgásokban átlátható rend érvényesül, rendezett világkép megalkotására, a valóság egész szerkezetének megformálására, be­mutatására ösztönöz.

A rendkeresést illusztráló példák felsorolása még hosszan folytatható.

Vannak azonban másféle korok is: olyanok, melyeket a kortársak többsége áttekinthetetlennek, kaotikusnak érzékel. Amelyekben nem lehet biztonságosan eligazodni. Ilyenkor az volna gyanús, hiteltelen, ha valaki – a mindennapi tapasztalatok által cáfolt – rendezett világkép sugalmazásával kísérletezne. Ha közvetlenül vissza nem igazolódó egyértelműségeket sulykolna: széleskörű elméleti tisztánlátást próbálna rázúdítani a világban eltévedő, bizonytalan, magukat talajtalannak érző egyénekre. A legutolsó évszázad szépirodalma, filozófiája attól adekvát, hogy visszatükröződik benne ez a káosz.

Az előbbi világkép hajlamos a mindent átfogó racionalitás hipotézisét, a tudományos általánosítás szempontjait abszolutizálni, és a – nem csupán racionalitással jellemezhető – individualitáson kritikusan átlépni. Mintegy a nagy egész diadalát ülni, kultuszát hirdetni. A magas elméletben szokás nem észrevenni a „kisszerű" egyedi létezést, nem tudomást venni róla.

Az utóbbi világképben viszont „minden egész eltörött" – ami a törmelék, a töredék, a részlegesség diadalához, kultuszához vezet. Teljességgel érthető, ha az egyént elsősorban a saját problémái foglalkoztatják, közvetlenül azokat akarja kezelni, megoldani. Így azonban az egyéni létezés nyomasztó gondjai olyan tágabb összefüggéseket is elfednek, amelyekből – jelentős mértékben – ezek a gondok fakadnak.

Jelen vázlat arra próbál rákérdezni, hogy nem kapcsolható-e össze a két ellentétes beállítódás? Lehetséges-e egyidejűleg figyelembe venni a megengedőbb gyakorlati (humánus) megértés és az átfogó elméleti igényesség szempontját? Nem egyesíthető-e a szétesettség, széttöredezettség életérzése és a totalitás átlátására való törekvés? Pusztán saját magát magyarázó szilánk, morzsa, ami annak mutat­kozik, vagy esetleg tágabb, összetett egységek alkotóeleme? Tovább lehet-e kapaszkodni az önmagában vett töredéktől a nagyobb egészek részeként felismert, megértett töredékig? Másként fogalmazva: nem ragadható-e meg átfogóbb totalitások részeként, részmozzanataként – azaz szerves elemeként – az, ami a közvetlen tapasztalatokban (vagyis a mostanság tipikus felfogásokban) csupán véletlenszerű törmeléknek jelenik meg?

Amikor minden egyéni hiba, gyengeség iránt megértőek vagyunk, mindent megbocsátunk, akkor ezzel lenézzük az illetőt és ártunk neki – fogalmazott annak idején egy ismert pedagógus. Vagy a másik irányból: valamilyen rokonszenves vonásának kiemelése következtében magát az illetőt fogadjuk el, kedveljük meg – találjuk rokonszenvesnek. (Pl. „kizsi­gereli ugyan a neki alárendelteket, de alamizsnával segíti a koldusokat".) A teljes egyén megítélését a részleges minősítésével cseréljük fel, váltjuk ki – a bizonytalan, elbizonytalanító korok jellegzetes tüneteként, lélektani menedékeként. Az ilyen pszichológiai realizmus – mutat rá többek között Slavoj Žižek – elkülöníti az egyén belső személyiségét és szubjektív viselkedését annak komplexitásától, külső hatásaitól: tetteinek objektív funkciójától, jelentésétől. Vegyük azonban észre: valaki viselkedésének megértő szándékú szemlélése (kritikusan megértő értelmezése) nem feltétlenül jelent egyúttal elfogadást, igazolást. Ugyanakkor bármiféle gyakorlati továbblépéshez – közvetítő, közelítő közegként – egy bizonyos fokú megértés is elengedhetetlen. Az – akár gyarló – egyéni szempontok részleges indokoltságának az elismerése és integrálása nélkülözhetetlen előfeltétel az individuális „töredék" és az átfogóbb „egész" gyakorlati összekapcsolásához.

I. Létkérdések – létválaszok

1. „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek"

– Nagyon szeretheti a sört, ha ennyit pakol az autójába.

– Ne dőljön be a látványnak! Nem a sört, hanem a gyárosokat és a kereskedőket szeretem. Az ő üzleti nyereségüket akarom gyarapítani. Minden eszközzel támogatni kívánom a tőkéseket abban, hogy a gaz­dasági hatalmuk növekedjen. Mi mást tehetnék ennek érdekében, mint hogy árukat vásárolok?!

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek." Éljenek a gazdagok, és pusztuljanak a szegények! Éljenek az erősek, és pusztuljanak a gyen­gék! Éljenek a tulajdonosok, és pusztuljanak a nincstelenek! Éljenek a tőkések, és pusztuljanak a bérmunkások!

Ha nem akarnám gyarapítani a tőkések profitját, akkor nem vásárolnám az áruikat.

– Ne dőljön be a látványnak! Nem a sört, hanem az államot szeretem. Az államot a jövedelme teszi erőssé. Növelni akarom az állam hatalmát. Mi mást tehetnék ennek érdekében, mint hogy vásárlásokkal gyarapítom az adóbevételét?!

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek." Erősödjön az állam, hogy féken tudja tartani a szegényeket! Éljen és virágozzék államunk, hogy garantálni tudja a tőkés gazdasági rendszer és a profit biztonságát.

Ha nem akarnám növelni az állam hatalmát, akkor nem gyarapítanám vásárlásaimmal az adóbevételét. Ha nem akarnám növelni az állam hatalmát, akkor nem tartanám fenn adófizetéssel a gazdasági erejét. Ha nem akarnám növelni az állam hatalmát, akkor nem adnám a választá­sokon való részvétellel a hozzájárulásomat a politikai uralmához.

– Ne dőljön be a látványnak! Nem autókázni szeretek. Azért közlekedem autóval, hogy emelkedjen a benzinfogyasztás, és ezzel a kőolaj kiter­melése. Növelni akarom a nagy gazdasági birodalmak uralmát a világ nyersanyagforrásai felett. Segíteni szeretném, hogy a vezető hatalmak erősítsék a befolyásukat a kőolajtermelő országokban. Mi mást tehetnék ennek érdekében, mint hogy vásárlásaimmal újabb kőolajforrások meg­szerzésére ösztönzöm őket?!

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek." Azért használom szorgalma­san az autómat, hogy a legerősebb államok – fegyverekkel és katonaság­gal – további kőolajban gazdag országokra is kiterjesszék a hatalmukat. Mivel tudom elősegíteni nyersanyagokkal rendelkező országok gazdasá­gi vagy katonai leigázását? A vásárlásaimmal, az autóm használatával. Így támogatom, hogy a civilizált nemzetek újra meg újra megmutassák a vadakkal szembeni fölényüket.

Ha nem akarnám igazolni a vezető gazdasági hatalmak gyarmatosító hajlamát és bátorítani ezt a hajlandóságát, akkor minimálisra csökken­teném a kőolajszármazékok fogyasztását.

– Ne dőljön be a látványnak! Nem autót vezetni szeretek, hanem a klí­maváltozást akarom gyorsítani. Mi mást tehetnék a környezetre káros anyagok kibocsátásáért, mint hogy sokat használom a gépkocsimat?!

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek." Azért autózok, hogy rombol­jam a természeti környezetet. Azért autózok, hogy erősödjön az üveg­házhatás. Azért autózok, hogy romoljanak (csökkenjenek) a Földön az életfeltételek. Azért autózok, hogy pusztuljon az emberiség.

Ha nem akarnám rombolni a természeti környezetet, akkor teljesen felhagynék a gépkocsi használatával.

2. Kedvteléseink játékossága

Tapasztaljuk, hogy az embereknek mennyire különbözőek a kedvtelései.

Vannak, akik a gyors sikerek vonzásában élnek. Kézenfekvő, hogy kihasználják a kedvező egyéni helyzetüket, és előnyöket kovácsolnak belőle a maguk számára.

– Aki gazdagnak született és jelentős vagyonnal rendelkezik, az nagy valószínűséggel élvezni akarja, hogy a megkívánt javakat különösebb erőfeszítés nélkül meg tudja vásárolni. A készen kapott vagyon erős ösztönzés arra, hogy rászokjon a nagybani fogyasztás ízeire. Hogy érdeklődésében és tevékenységében a vásárlói-fogyasztói mentalitás váljon uralkodóvá.

– Akit megnyerő külsővel ajándékozott meg a természet, az minden bizonnyal élni is fog ezzel. A könnyen elérhető sikerek felé terelgeti a testi adottsága, és érvényesíti ezt a „versenyelőnyét" a többiekkel szemben.

– Aki valamilyen kiemelkedő képességgel született, annak kézenfekvő lesz, hogy megpróbálja azt kamatoztatni a maga javára. Rendkívüli erő­feszítések nélkül is eléri, hogy rá irányuljon a figyelem, az érdeklődés.

Egyesek tehát szorgalmasan gyűjtögetik a fogyasztási, hódítási, ismertségi stb. sikereiket. Áldoznak a kedvtelésüknek. Mondhatni: azt játsszák, hogy sikert sikerre halmoznak. Ez az egyéni hobbijuk. Azért cselekszenek így, mert örömüket lelik a könnyen elérhető sikerekben.

Vannak, akik színes, változatos, sokféle élményben gazdag életet akarnak élni. Mozgalmas, izgalmas mindennapokra vágynak. Sokat tesznek azért, hogy ne maradjanak le semmilyen élvezetről. Játékosan portyáznak a különböző kalandok világában. Felkutatják és kiaknázzák a kínálkozó örömforrásokat, befogadják az útjukba kerülő kellemes élményeket. Mondhatni: azt játsszák, hogy habzsolják, halmozzák az élvezeteket. Számukra az a siker, ha minél több élménnyel tudják kitölteni az életidejüket. Ez az egyéni hobbijuk, a fő kedvtelésük. Nekik ez jelenti a legnagyobb örömöt.

Míg egyesek pillanatnyi, itt és most, addig mások nem csupán átme­neti, hanem tartós sikerre vágynak. Nem az éppen adódó lehetőségek, illetve többé-kevésbé készen talált adottságok puszta kihasználására, hanem célirányos tevékenységre alapozzák a sikereiket.

– Van, aki elsősorban hírnévre, népszerűség megszerzésére törek­szik. Mindenáron fel akarja hívni magára a figyelmet. Ügyesen taktikázó játékosként próbál kitűnni a többiek közül. Aláveti magát annak, amit a kiemelkedés személytelen automatizmusa, gépezete a sikerhez meg­követel.

– Van, aki elsősorban hódításra, valamilyen hatalom megszerzésére tö­rekszik. Egyes egyének feletti személyes uralmat vagy intézményesített, pozícióból fakadó társadalmi uralmat akar. Az intézményes hatalom le­hetőséget, jogosultságot ad arra, hogy társadalmi kérdésekben döntsön, mások magatartását átformálja. Hogy a politikai hatalom részeseként, gyakorlójaként eredményesen tudja befolyásolni társadalmi folyamatok alakulását, irányítani emberek sorsát, viselkedését.

– Van, akit elsősorban a gazdasági hatalom vonz, ennek megszer­zésére törekszik. Arra vágyik, hogy minél több pénzt szerezzen, hogy mérték nélkül növelje a vagyonát. Ennek rendeli alá egyéb lehetőségeit, ennek érdekében kamatoztatja ismeretségeit, kapcsolatait. Alapvetően a szerzés motorja mozgatja. Pénze, vagyona segítségével pedig képessé válik az emberek befolyásolására: nemcsak tárgyak, áruk, szolgáltatások, hanem emberek fölött is hatalmat (fennhatóságot) szerez. A gazdasági siker gátlástalan ügyeskedést, rugalmas alkalmazkodást követel. Ezért – a siker érdekében – aláveti magát annak, amit a gazdasági versengés személytelen mechanizmusa előír.

A hírnév, a hatalom, a meggazdagodás híveit a nyerni akarás mozgatja. A kedvtelésüknek áldoznak, amikor így cselekszenek. Ez a fő hobbijuk. A jövedelemszerzésen túl azért ragaszkodnak a kedvtelésükhöz, mert örömüket lelik a tartós sikerben (a közvetlen eredményben, illetve a nyerés folyamatában). A versengés, rivalizálás gépezete rafinált viselke­désformák elsajátítására és alkalmazására kényszeríti őket. A sikerekért való erőfeszítésben, a többieken való felülkerekedés folyamatában a taktikázó ügyeskedés is örömforrás. Számukra az izgalmas gazdasági, politikai stb. játékok jelentik a legfőbb élvezetet.

Vannak tehát olyanok, akik a pillanatnyi vagy tartós sikerek vonzásában élnek. Ha elképzeléseik beválnak, akkor bővelkedni fognak az örömök­ben. Másokat a mozgalmas, kalandokkal teli időtöltés, a gazdag, sokirá­nyú élményszerzés vágya vezérel. Ily módon színes, változatos lesz az életük. (Ennek megfelelően maguk is sokarcúvá válnak. Sorsuk, életútjuk részekre oszló, elemeire tagolódó – más nézőpontból széttöredezett, feldarabolt – képet mutat.) De olyanok is léteznek, akik folytonosságra, állandóságra vágynak, és ezt külső útmutatásban vélik megtalálni. Ennek egyik változata, amikor egy tekintély irányítása alá próbálnak helyezked­ni. Megnyugvást jelent a számukra, hogy felnézhetnek valamilyen sze­mélyre, csoportra vagy intézményre. Érte lelkesednek, hozzá igazodnak. Öröm ebben a vezérben, vezetőben hinni, őt csodálni, neki szolgálni. Akik így éreznek és így cselekszenek, azoknak a biztos helyre tartozás, a lelki támaszt adó irányított időtöltés jelenti a legnagyobb örömöt. Ez az egyéni hobbijuk, a fő kedvtelésük. Persze nemritkán előfordul, hogy megrendül a tekintélybe vetett feltétlen bizalom. Ilyenkor arra kényszerülnek, hogy új vonzerőt találjanak, és neki vessék alá magukat.

A külső útmutatás másik változatában az elköteleződés valamilyen készen kapott eszme (hit, elv, eszmény) mellett történik. Vannak, akik lényegében egyetlen ügyért kívánnak buzgólkodni. Többnyire nem ímmel-ámmal, „ahogy esik, úgy puffan" alapon, hanem komolyan, nem csekély megszállottsággal. Ilyen a lelkialkatuk.

A kiválasztott, kitüntetett ügy, eszme lehet egyes egyéneknek, egy kisebb közösségnek, egy országnak, egy régiónak, az egész emberi­ségnek a szolgálata, védelme – vagy bármilyen más ideológia. Közös sajátosságuk, hogy hosszabb távú eltökéltséget feltételeznek. Híveik tartósan ráhangolódnak valamilyen elv, eszme képviseletére, illetve megvalósítására. Igyekeznek elsőbbséget adni neki, és minden egyebet másodlagos, járulékos kérdésként kezelni.

Emlékszünk a Makra hősnőjére, aki úgy döntött, hogy lényegbevágó társadalmi változásokat kíván elősegíteni: neki a „nyomorultak ügyéért" kell élni. Ezért nem akar férjhez menni, és nem akar gyereket. „A gyerek­nek tej kell meg gyümölcs meg cipő meg télikabát". Vagy – vagy. Vagy a gyerekvállalás (és a gyerek kiszolgálása), vagy a társadalmi változá­soknak (a nyomorultak ügyének) a szolgálata. Ha a gyereknek tejet stb. kell szerezni, akkor ez a kötelezettség óhatatlanul keresztezi, hátráltatja a társadalmi elhivatottságból adódó feladatait. (Az éppen esedékes pénz stb. előteremtése nem az „ügy" megvalósítása.) Ha viszont a nyomorultak ügyét részesíti előnyben és a gyerekéről való gondoskodást függeszti fel, akkor azt kockáztatja, hogy az éhezni és fázni fog miatta. Aki valami mellett komolyan („megszállottan") elkötelezi magát, az nehezen tud másra figyelni. Nehezen tud – lelki megrázkódtatások nélkül – mással is intenzíven (vagyis felelősen) foglalkozni.

Ismert annak a politikusnak a kijelentése, aki felismeri: Ha engedné, hogy hasson rá az Appassionata, nem lenne képes teljesen a forradalom­ra összpontosítani. Ezért megpróbálja a lefegyverző, elgyengítő hangu­latokat, érzelmi hatásokat kiiktatni az életéből. A magánörömök élvezete nem a „forradalomcsinálás" tette. Így azután nem következetlenség, hogy egy hegyi panoráma látványakor is a mensevikek járnak a fejében. (Szá­mára az érdemi magánörömöt is a forradalomcsinálás jelenti.)

Gyakran előfordul, hogy valaki azt gondolja, hogy életre szólóan elkö­teleződött valamilyen nemes eszme, ügy mellett. Azt gondolja magáról, hogy halálosan komolyan elhivatott. Azután idővel kiderül, hogy mégsem. Jól példázza ezt Gorkijnál Lószúnyog esete, akit az ügy csak a lebuká­sáig tartott fogva. Vagy gondolhatunk az emlékezetes ideológiai-politikai átigazolásokra szocialistából fasisztába, liberálisból nemzetibe stb. Az „átigazolás" puszta ténye azonban nem cáfolata, inkább megerősítése annak, hogy az illető alapjaiban eszmefüggő. Csupán az egyik formát cseréli egy másikra.

Némelyek tehát elköteleződnek valamilyen eszme mellett. Nekik ez a fő kedvtelésük. Mondhatni: azt játsszák, hogy „felteszik az életüket" va­lamilyen ügyre. Az egyes egyénnek mintegy hobbijává válik az az elv, hit, eszme, amelyet – az összes többivel szemben – kitüntet. Örömét leli az eszmében: abban, hogy útmutatást, irányt ad az életének, állandóságot, folytonosságot kölcsönöz az erőfeszítéseinek. Lelki megnyugvást kap tőle.

• Miért éppen a környezetvédelemért, a természet megóvásáért lelke­sedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen a világbékéért lelkesedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen az osztálybékéért, a politikai állam hatalmáért lelke­sedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen valamelyik politikai párt győzelméért lelkesedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen valamelyik sportcsapat győzelméért lelkesedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen a gyarmatosítók megbüntetéséért lelkesedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen a kizsákmányolók uralmának megdöntéséért lelkesedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen a környezet rombolásáért, a természet pusztításáért lelkesedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen az „idegenek" elleni gyűlöletért lelkesedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.

Ki erre, ki arra „teszi fel az életét". Ki ebben, ki abban kötelezi el magát. A különböző eszméket – változatos megfontolásokból – eltérő értékűek­nek szoktuk tekinteni: némelyeket magasabb rendűnek, magasztosabb­nak, nemesebbnek, tiszteletreméltóbbnak stb. minősítünk. Azonban messzemenően nincs egyetértés a megítélésükben: az egyik ember (illetve csoport) ezt, a másik azt tartja értékesebbnek. Például az egyik világképben az egyes egyén, a másikban valamely adott ország, az állam, a nemzet, egy továbbiban az emberiség, vagy lakóhelye, a Föld kap elsőbbséget.

Az egyes eszmék szubjektív megítélésében tehát szóródással találko­zunk. Miképpen maguk az eszmei elköteleződések is szubjektívek abban az értelemben, hogy egyéni döntésekből, preferenciákból erednek. Mint örömforrások (konkrét egyéni kedvtelésekként), formailag egyenrangúak­nak mutatkoznak. Illetve, ha nem hierarchizáljuk, rangsoroljuk az egyes eszméket (az „ügyeket") valamilyen külső szempont szerint, akkor ezek az elköteleződések az adott individuumok vonatkozásában objektíve (az egyénre gyakorolt hatásuk tekintetében) is egyenértékűeknek bizo­nyulhatnak. Kinél-kinél lényegében ugyanazt a funkciót látják el: az illető lelki irányultságot, morális kielégülést nyerhet tőle. (Ami nem feltétlenül egyenértékű a különböző eszmékben, eszmei elköteleződésekben, az a külső hatásuk, a világban betöltött objektív funkciójuk/funkcióik.)

Miért ne dönthetne valaki úgy, hogy megkapaszkodik valamilyen eszmé­ben? Ha úgy gondolja, hogy neki ez jó? Ha ebben talál örömöt?!

Miért ne dönthetne valaki úgy, hogy legfőbb céljának a versengésben elért sikereket tekinti? Hogy folyamatos és intenzív erőfeszítéseket tesz azért, hogy a gazdaság, a politika, a hírnév (ismertség), a tudomány, a sportok stb. területén másokat megelőzzön, legyőzzön? Hogy a vetélke­désbe kapaszkodik bele? Ha ebben talál örömöt?!

Miért ne dönthetne valaki úgy, hogy legfőbb céljának a komolyabb erőfeszítéseket nem igénylő könnyű sikereket tekinti? Hogy az ilyen sikerekbe kapaszkodik bele? Ha ebben talál örömöt?!

Miért ne dönthetne valaki úgy, hogy színes, izgalmas, élményekben gazdag életet akar élni? Ha a változatosságokban tud megkapaszkodni? Ha ebben talál örömöt?!

Miért ne fordulhatna elő, hogy valaki úgy dönt, hogy „gazember lesz"? Ha egyszer neki ez a hobbija? Ha élete folyamán olyan eseményekben volt része, melyek hatására ebben talál örömöt?!

A tapasztalatok szerint ki ebben, ki abban leli kedvét, ami azt mutatja, hogy ezek az örömforrások „itt és most" szubjektíve egyenértékűek. Illetve, ha nem minősítjük az egyéneket valamilyen külső szempont sze­rint eleve magasabb- vagy alacsonyabb rendűeknek, akkor a különböző jellegű örömforrások nemcsak szubjektíve, hanem az adott egyének vonatkozásában objektíve is egyenértékűek lehetnek: elősegítik az illető határozott, magabiztos viselkedésének kialakulását.

3. Létkérdések

Vannak, akik önkéntes elhatározásból, személyes eszmei elkötelező­désből igyekeznek egyetlen ügyet szolgálni. Ez a fő kedvtelésük. Azért teszik, mert ilyen a lelkialkatuk. De vannak, akiknek az élethelyzete olyan, hogy lényegében csak egyetlen üggyel tudnak törődni.

Nem logikátlan, hogy egy éhező az élelemszerzésre összpontosít, és amíg nem sikerült az éhét csillapítani, addig semmi más nem érdekli.

Nem logikátlan, ha egy hajléktalant aktuálisan csak a jelen foglalkoztat: kizárólagos célja, hogy túlélje a téli éjszakát, és ne fagyjon meg. Itt és most semmi egyéb nem létezik a számára. Sem a holnap, sem a hol­napután. Sem a nemzet, sem az emberiség.

Nem logikátlan, hogy ha a gyereknek „tej kell", és nincs miből megvásá­rolni, akkor az életben maradás szükséges kellékeit a legtörvénykövetőbb szülő is bármilyen módon hajlandó megszerezni. (Minden elvi jogtisz­telete ellenére, valószínűleg nem riad vissza attól, hogy „megélhetési bűnözőként" viselkedjen.)

A példák azt mutatják, hogy nem csupán belső elhatározásból jönnek létre „egy ügyű" magatartások. Ilyenek külső kényszerek hatására is keletkeznek. A szélsőségesen kiszolgáltatott helyzetben levő emberek „látótere", élethorizontja objektíve is lehatárolódik, összezsugorodik, beszűkül.

Az eltérő „egy ügyek" formailag egyenértékűek: mindegyik az adott egyén preferenciáit mutatja. Tartalmi szempontból azonban korántsem azonos, hogy az illető szubjektív kedvtelésből (hobbiból) kötelezi el magát valami mellett, vagy pedig objektív létkérdés egy meghatározott viselkedése: az élete (illetve mások – szerettei stb. – élete, életben maradása) függ tőle.

4. Létünk fenyegetettsége

Az élőlények általános adottsága, hogy létfenntartási tevékenységre kényszerülnek. Elsődleges feladatuk a mindenkori táplálék megszerzése. Erre a feladatra vannak utalva, ítélve. Kulcskérdés, hogy mi biztosítja, és mi veszélyezteti az életben maradásukat. A többi élőlényhez hasonlóan, az emberek számára is a lét kérdése, a puszta létezés biztosítása, a közvetlen életben maradás jelenti objektíve a legelemibb teendőt. Hozzá képest sokadrangúnak számít minden egyéb probléma. A létezés bizto­sítása nélkül, ennek hiányában semmi gondunk nem marad. Valamennyi másodlagos, járulékos tennivaló – az illetővel együtt – elenyészik.

Alapjaiban veszélyezteti az egyének létét, ha nem tudnak – közvetlenül vagy közvetve – gondoskodni a megélhetésükről. Létében fenyegeti az egyént, ha nem elérhetők számára az önfenntartáshoz, szervezete újra­termeléséhez, a biológiai fennmaradáshoz szükséges javak.

Az egyes egyénekre azonban nemcsak az alapszükségleti javak köz­vetlen hiánya jelent fenyegetést, hanem az is, ha ezek megszerzésének feltételei nem állnak rendelkezésre folyamatosan a társadalmi környeze­tükben. Hiába van valakinek jó állása, tisztes jövedelme, ha ezt veszélybe sodorhatja, hogy az éppen fennálló társadalmi rendszer nem garantálja a jövedelemszerzésnek (pontosabban: a megélhetési javak megszerzésé­nek) a lehetőségét. Nincs biztonságban, ha az éppen fennálló társadalmi berendezkedésben megélhetésének a feltételeit elveszítheti.

Továbbá: az egyéni lét akkor sincs biztonságban, ha akár a szűkebb, akár a tágabb társadalmi környezetben a létfenntartási cikkek megszerzésé­nek lehetősége nincs általános érvénnyel biztosítva. Az egyes egyén létét veszélyezteti, ha nem kap esélyt mindenki a folyamatos megélhetésre. Ha a fennálló társadalmi rendszer nem teszi lehetővé valamennyi állam­polgára számára a megélhetéssel arányos tulajdont, jövedelmet vagy fogyasztási javakat. Tapasztaljuk, hogy létükben fenyegetett egyének, csoportok gyakran próbálnak meg mások javai és élete megtámadásával túlélni. (Lehetséges hivatkozási alapjuk, hogy ők is a társadalomhoz tar­toznak: a nemzeti, állampolgári, regionális vagy globális közösség tagjai.) Mind a létfeltételek bizonytalansága (hiánya, illetve elveszíthetősége), mind a külső, mások részéről történő veszélyeztetettség miatt az egyéni fennmaradás alapkérdése társadalmi összefüggéseket vesz fel. Egyéni létproblémánk általános társadalmi dimenziót kap.

Az utóbbi időben a létünkben való fenyegetettségnek egy további formája is felerősödik. Rövidebb-hosszabb távon az is veszélyezteti egyének létét, ha az emberiség más csoportjai, a Glóbusz bármely, akár távolabbi területein élők számára helyben hiányoznak az életfeltételek. Előfordulhat (illetve mind gyakrabban ténylegesen előfordul), hogy ezek az emberek is részesedni kívánnak más országok javaiból, erőforrásaiból. Különö­sen az európai országokban tudatosul az erősödő migráció problémája. Mindaddig valamelyik centrum-ország (vagy mondjuk, az Európai Unió) polgáraként is fenyegetve érezheti magát az egyes egyén, ameddig a periféria-országok („fejlődő világ", „Dél", volt gyarmatok) teljes lakossá­gának nincs biztosítva a megélhetése. Lehetséges hivatkozási alapjuk, hogy a történelem során az ő kikényszerített többletmunkájuk (amerikai négerrabszolgaság, gyarmati népek, gazdasági gyarmatosítás stb.) is be­épült a jóléti országok gazdagságába. (Vö. „Eurafrika az eurafrikaiaké?" Eszmélet 82 /2009. nyár/) Ily módon egyéni fennmaradásunk biztosí­tásának alapkérdése történelmi (emberiségtörténeti, világtörténelmi) dimenziót kap.

Terjed a felismerés, hogy az ipari civilizáció jelenlegi formája károsan hat a természeti környezetre. Az erőltetett gazdasági növekedés olyan mellékhatásokkal jár, amelyek megbontják a Glóbusz egyensúlyi állapo­tát. A természeti környezet globális méretű tönkretétele az emberiség elpusztulásának veszélyével jár: azzal, hogy belátható időn belül az emberi élet számára alkalmatlanná válik a Föld. (Vö. „Környezetvé­dő-e a gyerekgyilkos?" Eszmélet 88 /2010. tél/) Létükben fenyegeti az egyéneket, ha tovább folytatódik a természeti környezet rombolása. Ennek a kockázatnak a figyelembevételével egyéni fennmaradásunk biztosításának alapkérdése emberiségléptékű, globális környezeti dimenziót kap.

Jól láthatóan az egyéni túlélés nemcsak az illető közvetlen maga­tartásán (aktivitásán, találékonyságán stb.) múlik. Az individuum több összefüggés, dimenzió metszéspontjában éli az életét, amelyek vektorai egyaránt hatnak rá, befolyásolják a lehetőségeit és esélyeit. A létére veszélyes külső fenyegetések az adott társadalmi rendszer, a történelmi múlt következményei, illetve a változó földi életfeltételek felől is érkez­hetnek.

A fentiekben megmutatkozott, hogy a létkérdéseknek különböző szintjei vannak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ugyanaz az alapvető létkérdés individuális, társadalmi (történelmi) és emberiségléptékű (planetáris) szinten egyaránt jelentkezik. Az említett fenyegetettségek az objektív létkérdések horizontjának bővülését mutatják. A felismert fenyegetettség horizontja a jelzett összefüggésekben (társadalmi, történelmi, természeti) egyre szélesedik, tovább tágul.

5. Hobbiválasz – létválasz

Megszokott tevékenységünk, hogy ezt-azt kérdezünk egymástól, és a feltett kérdésekre így-úgy válaszolunk. Hogy van? – hangzik fel mind­untalan. Ezt a tudakozódást nem feltétlenül kell komolyan venni. Amivel ilyenkor szembetaláljuk magunkat, többnyire csak formailag kérdés, de tartalmilag nem az. Ha valaki tényleg komolyan venné és érdemben meg akarná válaszolni, akkor aligha állhatná meg, hogy ne kérdések­kel feleljen. Milyen vonatkozásban? Mihez képest? Stb. Ugyanakkor vannak olyan kérdések, amelyek – ha itt és most éppen formailag nem hangzanak el, akkor is – folyamatosan föl vannak téve. Mit tegyek, hogy biztosítsam a mindennapi élelmemet? Mi a teendőm a hosszabb távú fennmaradásom érdekében? Van-e valami tennivalóm állampolgári létem biztonságáért, a társadalmi környezetem nyugalmáért? Mivel járulhatok hozzá a földi életfeltételek megőrzéséhez? Stb. Ezek a kérdések nem szubjektív kíváncsiságunkból, hanem puszta létünkből fakadnak. A közvetlen egyéni élethelyzetből, egy adott országhoz, illetve az emberi­séghez tartozás léthelyzetéből adódnak. Megválaszolásuknak – ponto­sabban helyes, működőképes megválaszolásuknak – komoly tétje van. A „Hogy van?" esetleges, mondhatni hobbi-szintű kérdés. Ha egyáltalán figyelembe vesszük és válaszolunk rá, a pontos feleletünk is – kivéte­les helyzetektől (például orvosi vizsgálattól) eltekintve – hobbiválasz. Az utóbbi kérdések viszont gyakorlati kihívások: magából a létezésből erednek, attól elválaszthatatlanok. A létezés, életben maradás feltétele­ire vonatkoznak: megkerülhetetlen, objektív (szakzsargonnal ontikus) létkérdések.

Minden szóbeli, írásbeli és gyakorlati cselekedetünk vonatkozásban áll a létezésünkkel – ennyiben nem puszta cselekvés, nem önmagában megálló elszigetelt tett, hanem egyúttal egyéni válaszunk is a különböző létkérdésekre. A létkérdésekre adott létválaszunk. Cselekedeteink úgy is kezelendők, mint – akár akarjuk, akár nem, akár tudatosítjuk, akár nem – a létezés kérdéseire adott feleleteink. Mint a létproblémákhoz való hozzászólásaink – ami eltérő formákban történhet.

1. Hozzászólás, amennyiben tudatosan számolunk az adott területe­ken megjelenő kihívásokkal és a belőlük fakadó dilemmákkal. („Tudom és teszem": ismerem a kérdéseket, és tudom, hogy rájuk válaszolok.)

2. Akkor is hozzászólás, ha valamilyen okból kitérünk, tudatosan térünk ki a problémák elől. Érzékeljük őket, azonban (aktuális vagy elvi megfon­tolásból) nem kívánunk velük foglalkozni. Az ilyen cselekvő passzivitás nem közvetlenül válaszol a kihívásokra, hanem indirekt módon. („Tudom, de nem teszem." Pontosabban: amikor szándékosan másról „beszélek", mást teszek, akkor az adott kérdésben közvetetten foglalok állást, illetve közvetetten cselekszem valamit. Beletörődöm abba, hogy itt és most, valamilyen okból, nem a tudásom legmagasabb fokán – esetleg nem a legjobb meggyőződésem szerint – kapcsolódom a témához.)

3. Akkor is hozzászólás, ha azért nem foglalkozunk a fenti kihívásokkal, mert nem akarunk róluk tudomást venni vagy mert egyáltalán nem vesszük őket észre. Nem tudatosítjuk magunkban a nem érzékelt, meg nem fogalmazódott létkérdéseket. Egyszerűen elmegyünk mellettük. De ez a spontán passzivitás is egyfajta reagálás az említett kérdésekre: indirekt válasz a problémákra. („Nem tudom, de teszem." Közvetetten akkor is adok feleletet, ha a „jobb az egészről nem tudni", „jobb nem figyelembe venni" álláspontjára helyezkedem.) Amikor valamely létkérdésre „jobb nem tudni" módon felelünk, akkor a kedvtelések, a hobbik szintjén történő választ adunk. Reagálásunk, amely az érdemi létválasz megkerülése, el­maradása: a létkérdésre adott hobbiválasz. De hatásaiban, funkciójában ez a hobbiválasz is létválasz.

A gondolatmenet még tovább folytatható, feszíthető. Látni kell, hogy minden szóbeli, írásbeli és gyakorlati cselekedetünk ténylegesen vala­milyen téma, terület kiemelése, preferálása az összes többi rovására. Ugyanakkor témaválasztásunk nem csupán az adott témáról szól, hanem – túlmutatva önmagán – rólunk, témaválasztókról is: megnyil­vánul benne, hogy itt és most ezt a kérdést tartjuk a legfontosabbnak, a legaktuálisabbnak. Hogy nincs ennél nagyobb problémánk, illetve hogy – ideiglenesen vagy tartósan – túl tudjuk tenni magunkat a na­gyobb problémákon. Ennyiben már maga a témaválasztás, valamely kérdéskör előnyben részesítése is válasz: egyfajta reagálás, gyakorlati, objektív felelet a létezés alapproblémáira. A kedvteléseinkből fakadó hobbi-témák – kevés eset kivételével – indirekt válaszok az alapvető létkérdésekre.

Az indirekt válaszokkal ösztönösen vagy tudatosan beletörődünk abba, hogy létezésünknek ezekbe a kérdéseibe nincs beleszólásunk. Lemondunk arról, hogy ezekben a vonatkozásokban a saját sorsunkat befolyásoljuk, magunk alakítsuk.

6. A cselekvés: állásfoglalás

Szó esett már arról, hogy az egyének élete egyidejűleg különböző szinteken zajlik. Egyidejűleg több összefüggés, dimenzió is jelen van az ember életében: az egyének objektív horizontja globális méretekig tágul. Ennek megfelelően a létüket veszélyeztető fenyegetettségek is külön­böző szintekről (biológiai, társadalmi, természeti) érhetik őket. Ezek a fenyegetések egymással kombinálódva, együttesen fejtik ki a hatásukat.

Az individuális, társadalmi és természeti dimenzió egymással ösz-szefonódva létezik. Ezért a létszintek komplexitása ellenkező irányban is érvényesül. Függetlenül attól, hogy éppen melyik szintre irányul az egyén valamely cselekedete, annak gyakorlati következménye a többin is megjelenik. Tevékenysége – eltérő súllyal – hatással van mindezen szintek folyamataira. Kisebb-nagyobb mértékben minden tett komplex hatású, kisugárzású. Akár mint valaminek aktív megcselekvése, akár – hiányaként – mint passzív nem-cselekvése formájában. Azt tapasz­taljuk, hogy megnyilvánulásainknak többnyire a közvetlen szubjektív szándékon túlmutató következményei, általánosabb objektív jelentései is vannak.

Az egyének tette kihatással van a társadalmi környezetükre. Cse­lekedetük társadalmi funkciókkal, jelentésekkel bír. Amikor az egyén valamilyen árut (pl. sört) vásárol, akkor a gyárosokat és a kereskedőket is támogatja. Szolgálatot tesz nekik: gyarapítja az üzleti nyereségüket, ezáltal növeli a gazdasági hatalmukat. Elősegíti, hogy a gazdagok még gazdagabbak legyenek.

Amikor az egyén valamilyen árut vásárol, akkor emeli az állam jöve­delmét. Adófizetéssel hizlalva a tőkésállamot, annak hatalmát is erősíti, pártolja. Ezzel elősegíti a tőkés termelés és a profitszerzés biztonságát. Amikor az egyén valamilyen árut vásárol, akkor aktívan támogatja a jelen­legi világrendet. Az áruvásárlás egyik társadalmi jelentése: hozzájárulás a kapitalizmus legitimálásához és népszerűsítéséhez, illetve – ami ennek csak a másik oldala – a tőkés rendszerrel szembeszegülők, azt gyen­gíteni próbálók elleni fellépés anyagi és ideológiai „finanszírozásához".

Az egyének tette kihatással van a történelmi folyamatokra. Amikor az egyén gépkocsival közlekedik, akkor – amellett, hogy például kíméli a cipőtalpát – ösztönzést ad gazdasági és politikai gyarmatosításra. Köz­vetlenül bármily csekély mértékben, de ténylegesen hozzájárul fegyveres konfliktusok kialakításához. A gépkocsi használatának egyik történelmi üzenete: fenyegetés kőolajban gazdag országok számára.

Az egyének tette kihatással van a természeti környezetre. Amikor az egyén gépkocsival közlekedik, akkor hozzájárul az üvegházhatás erő­södéséhez, a klímaváltozáshoz. Segíti a globális természeti környezet rombolását, a földi életfeltételek romlását, az emberiség önpusztításának folyamatát. A gépkocsi használatának planetáris jelentése: fenyegetés a földi életfeltételekre (ezáltal az emberiség fennmaradására).

Számos esetben a semlegesnek gondolt cselekvésünk korántsem teljesen semleges. Szükségképpen olyan erőtérbe kerül, amely – függet­lenül az eredeti, szubjektív szándéktól – különböző objektív tartalmakkal ruházza fel azt.

Egyáltalán nem logikátlan, ha valaki a kedvteléseinek él. A kedvteléseink­ből fakadó tettek azonban a nagy létkérdésekre nem kínálnak megoldást. Akit elsősorban a kedvtelései irányítanak, azt kockáztatja, hogy létében kiszolgáltatottá válik. A kedvtelések logikája és a létkérdések logikája más úton halad, külön utat jár. Kinek ez, kinek az a fő kedvtelése. Ki ebben, ki abban leli örömét. Miért is irigyelnénk bárkitől az örömöt?! Milyen alapon akarnánk azt elrontani?! De aki figyelmen kívül hagyja a létezésére le­selkedő külső fenyegetettségeket, az saját maga ronthatja el az örömét.

A fentiekben megmutatkozott, hogy a különböző egyének számára nagyon eltérő örömforrások játszhatnak egyenértékű szerepet. Az is kiderült, hogy a különböző örömforrások (mint egyéni kedvtelések) az alapvető létkérdésekre adott gyakorlati válaszokként korántsem bizo­nyulnak egyenértékűeknek. A folytatásban szó lesz arról, hogy az egyéni kedvtelések az individuum életében sem feltétlenül egyenértékűek: más­más szerepet töltenek be.

Sokakat a rendszerváltás előtt kialakult liberális meggyőződésük is gátolhatott abban, hogy túlzottan kemény kritikát fogalmazzanak meg a rendszerváltás után kiépülő magyar kapitalizmus természetéről, de az is igaz, hogy a szociológiában – éppen azért, mert az államszocializmusban ez a tudomány volt talán a legjobban kitéve a politika nyomásának – nem volt „divat” a rendszerkritika, hiszen a kapitalizmus-kritikát sokan a régi rendszer mentegetésével, vagy pedig egyenesen a rendszerváltás eredményeinek tagadásával azonosították. Van valami szomorú irónia abban, hogy Szelényi Iván, akit az államszocialista rendszer emigráci­óba kényszerített, jobban bírálta a magyar kapitalizmust és általában a kapitalista rendszert, mint a hazai kutatók, akik egy ilyen kritikával könnyebben kitehették magukat a „marxizmus” vádjának. Éppen ezért örvendetes, hogy – hála a L'Harmattan Kiadó közreműködésének -2012-ben három rendszerkritikai kötet is megjelent, olyan elismert hazai szakemberek tollából, mint Ferge Zsuzsa, Szalai Erzsébet és Ladányi János. Ami közös a három munkában, hogy miközben mindegyik tá­volságot tart az államszocialista rendszertől, kemény kritikai képet fest a magyar újkapitalizmusról is – mindezt szigorúan tények, szociológiai felmérések vagy statisztikák tükrében. Itt kell megjegyeznünk, hűen a szerzők intencióihoz, hogy Ferge Zsuzsa és Ladányi János nem a tőkés termelési rendszer egészét, hanem a magyarországi formációt bírálják, illetve veszik górcső alá, míg Szalai Erzsébet az egész világrendszerrel szemben fogalmaz meg igen kritikus gondolatokat. Az ismertetést Szalai Erzsébet kötetével kezdem, mert az ő témája a legátfogóbb, Ferge Zsu­zsa könyvével folytatom, aki elsősorban a hazai szociálpolitikával és a szegénység kérdésével foglalkozik, és Ladányi János kötetével zárom, aki azt a kérdést járja körbe, hogyan adódik össze a hátrányos helyzetű kistelepüléseken a depriváció.

Szalai Erzsébet a rendszerváltó társadalomtudósok azon nemzedékéhez tartozik, amelyik a liberalizmust lázadásként élte meg. Nemcsak megélés volt ez, hanem kockázattal járó cselekvés is, hiszen még az 1980-as években is komoly retorzióval járt a rendszerkritikai gondolkodás, főleg akkor, ha a kutató a nyilvánossággal is meg akarta osztani felfedezéseit. A társadalomtudomány ebből a szempontból különösen érzékeny terület volt, hiszen eredményei – amennyiben a kutató nem akarta meghamisíta­ni az igazságot – alapvetően ellentmondtak a dogmatikus kommunisták világképének és a marxista-leninista legitimációs ideológiának, amelyet ekkorra meghaladott az idő. Szalai Erzsébet a Beszélő köréhez tartozott, amelynek szerzője és terjesztője is volt. Részt vett a Szabad Kezde­ményezések Hálózatának megalapításában, amelyből később kialakult az SZDSZ. Szalai Erzsébet azon kevés szociológusok egyike, aki már a rendszerváltás idején kiábrándult a liberalizmusból, és – ahogyan a kötetben megjelent egyik interjújában fogalmaz – radikális baloldalinak vallja magát. Eszmei-ideológiai nézeteivel lehet vitatkozni, az azonban egyértelmű: elkötelezettsége mindig a vesztesek oldalára állítja, hiszen a rendszerváltás vitathatatlanul rengeteg vesztest produkált. Szalai Erzsébetnél – ahogyan ez kiderül a kötetben foglalt interjúkból és pub­licisztikai írásokból – a baloldali elkötelezettség mélyen átélt személyes sorsot (is) jelent, ami sokszor követelt a szerzőtől nagy áldozatot: politikai meggyőződése nemcsak liberális barátaitól távolította el, hanem akkor is kiállt elvei mellett, amikor ezzel az elvhűséggel állását kockáztatta (az új rendszerben is). Az interjúkból kibontakozó személyes élettörténetet min­denképpen ajánlom azok figyelmébe, akik kíváncsiak egy rendszerváltó értelmiségi sok szempontból „szabálytalan”, de erkölcsileg mindenkor támadhatatlan életútjára.

Az interjúkból azonban nemcsak a személyes életsors bontakozik ki, hanem Szalai Erzsébet társadalmi-politikai állásfoglalása is, amely mintegy keretet ad a kötet első részébe beválogatott tanulmányoknak az elmúlt tíz év terméséből. A tanulmányok felrajzolják a rendszerváltás utáni Magyarország hatalmi- és elitstruktúráját, és igen pesszimista képet festenek a hazai munka-tőke viszonyról egy meggyőződéses baloldali számára: „Az alacsony keresetek és a túlhajszoltság mellett a munkás­ság nagy részének foglalkoztatási helyzetét a teljes kiszolgáltatottság jellemzi. Az egészségügyi ellátást, nyugdíjat és rendszeres szabadidőt nem biztosító szürke- és feketemunka Liskó Ilona kutatásai szerint [Pá­lyakezdő szakmunkások követéses vizsgálata. Kutatási zárótanulmány (kézirat), Budapest, Oktatáskutató Intézet. 1999] jóval kiterjedtebb, mint az előző rendszer idején volt (az e szférában ledolgozott munkaórák szá­ma legalábbis megduplázódik). És míg korábban csupán kiegészítette a szocialista nagyüzemekben kapott béreket, most a legális munka mellett és helyett egyaránt végzik. A kizárólag szürke- és feketemunkát végzők aránya az összes foglalkoztatottakon belül csaknem harminc százalék (Ádám Sándor és Kutas János számításai alapján). Ráadásul ezen tevékenység piaci értéke – a túlkínálat következtében – az előző rend­szerben kialakult színvonalhoz képest jelentősen csökkent (Ékes Ildikó: A gazdaság árnyéka, avagy a rejtett gazdaság. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2003).” (Szalai 2012, 54) A teljes kiszolgáltatottság dimenziói azonban tovább sorolhatók: a munkajogi szabályok képlékenysége, megalázó állásinterjúk, a feketemunkával együtt járó állandó bizonytalanság. Miköz­ben ma szokás „leleplezni” a Kádár-korszak munkásszállóit mint ínséges tömegszállásokat, Szalai jó érzékkel rámutat, hogy a szállás hiánya is sokszor gátja a foglalkoztatásnak (ez Ladányi Jánosnál is hangsúlyosan szerepel – a mélyszegénységben élőknek esélyük sincs olyan helyre költözni, ahol kaphatnának munkát). Szalai ugyanakkor tisztában van azzal, hogy az új munkásságnak a kiszolgáltatottságon túl nem sok köze van a régihez. A fiatalokról szóló könyvében a munkásokat úgy definiálja, mint „azokat, akik munkaerejük áruba bocsátásából élnek, és (de) ezen belül sem »irányítástechnikai«, sem más szellemi szempontból nem töltenek be csúcsvezetői pozíciót. Ez a meghatározás tehát kéttényezős: egyfelől a tőke-munka viszonyt, másfelől a munkamegosztásban elfog­lalt helyet tekinti az adott társadalmi réteg (rétegek) megkülönböztetése alapjának.” (Szalai Erzsébet: Koordinátákon kívül: Fiatal felnőttek a mai Magyarországon. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2011, 80) A szerző egyik fontos megállapítása, hogy a munkamegosztásban elfoglalt hely továbbra is döntő szerepet játszik a társadalmi rétegződésben; mint ahogyan (nem véletlenül) a munkanélküliek állnak a hierarchia legalján, és közülük sorolták be a legtöbben magukat az alsó középosztályba vagy a munkanélküliek „lúzer” táborába. A munkásságon belül Szalai Erzsé­bet megkülönbözteti a stabil munkaerő-piaci pozíciójú diplomásokat, az instabil munkaerő-piaci pozíciójú diplomásokat, a stabil munkaerő-piaci pozíciójú diplomanélkülieket, és az instabil munkaerő-piaci pozíciójú diplomanélkülieket. (2011, 81) Fontos itt megjegyezni, hogy a diploma csak belépőül szolgál a „jobb” munkahelyek világába; garanciát nem jelent, viszont nélküle a „lúzerek” csak a csodában vagy az elvándorlás­ban reménykedhetnek, ha javítani akarnak helyzetükön. Szalai Erzsébet emellett – korábbi munkáskutatásaira támaszkodva (Szalai Erzsébet: Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság. Kritika, 33. évfolyam, 9. szám, 2004) – megkülönbözteti a multinacionális szektor munkásait a hazai ipar „buheráló”, rosszabb helyzetben levő, kizsákmányoltabb munkásságától. Felosztása és következtetései egybecsengenek Ferge Zsuzsa megállapításával, aki szintén fragmentáltnak nevezte a hazai munkástudatot.

Fontosnak tartom még kiemelni a definícióból a munkavállalók kettős helyzetét. Szalai Erzsébet azt írja, hogy a multiknál alkalmazott munká­sok – miközben jobban keresnek a hazai átlagnál – természetesen ki vannak zsákmányolva, hiszen jóval olcsóbbak, mint a külföldi munkaerő. Ugyanilyen kettős helyzet jellemzi az új kisvállalkozókat, akik egyfelől speciális kizsákmányolók, másfelől azonban a hatalmi elithez tartozó gazdasági szereplőkhöz való viszonyukban speciális kizsákmányoltak. (Szalai 2012, 72) Miközben ezt a kettős strukturáltságot a szerző fontos felismerésének tartom, itt szeretnék rámutatni arra, amit egyébként a szerző is kiemel: hogy a multik még így is jobb feltételeket biztosítanak alkalmazottaiknak, mint a hazai vállalkozók, arról nem is beszélve, hogy az új középrétegek előtt sokszor megnyitnak egy nemzetközi karriert… Szalai Erzsébet kísérletét a munka-tőke viszonyának megragadására perspektivikusnak látom. Kritikaként említeném a külföldi munkavállalás és általában az EU-csatlakozással megnyíló új lehetőségek alul­dimenzio­nálását – a globális tőkének itt lehet pozitív társadalmi helyzet- és tudatformáló szerepe.

A kötet több tanulmányban is körbejárja a magyar kapitalizmus válsá­gát, a globális válságot és a lehetséges forgató­könyveket. Hogy ezeket értelmezzük, vázoljuk fel a szerző gondolatmenetét! Szalai az 1970-es évek közepétől induló korszakot nevezi újkapitalizmusnak, amikor a pro­fitráta általános süllyedését a globális tőke a neoliberalizmussal kívánja orvosolni. Ebbe a folyamatba illeszkedik a kelet-európai államszocia­lizmus bukása, és a régió bekebelezése a kapitalista világgazdasági rendszerbe. Szalai alapvetően elhibázottnak tartja a magyar integrációt, a külföldi tőke kiemelkedő szerepe és az egyoldalú, elsősorban a német exportra irányuló multinacionális termelő­struktúra miatt. Tézise, hogy Medgyessy – szemben a közhittel – nem „osztogatott”, hanem az átme­neti növekedésből származó jövedelemtöbblet egy részét átcsoportosí­totta a tőkétől a munkához. A gazdasági elit azonban nyílt támadásba ment át, és lényegében azóta – kormányzattól függetlenül – folytatódik a forráskivonás a közszférából és nő a munkaerő kiszolgáltatottsága. A globális válság felgyorsította ezt a folyamatot: a centrum a profitráta csök­kenése ellen a periféria fokozódó kizsákmányolásával próbál védekezni, ami még tovább rontja a periféria helyzetét. Szalai megkockáztatja azt a feltevést, hogy a további forráselvonás a periférián csak nyílt politikai diktatúrával lesz lehetséges.

Ez a korántsem pozitív szcenárió lényegében nem más, mint a logi­kus és következetes végigvitele annak a gondolatnak, hogy Magyaror­szág perifériaként integrálódott a kapitalista világgazdasági rendszerbe, és társadalmát, politikai rendszerét tekintve is egyre inkább Latin-Ame­rikához idomul. Ezt a végkifejletet három esetben lehetne megelőzni, amelyeket a szerző részletesen tárgyal: 1. fordulat következik be a centrumkapitalizmusban; itt a szerző kitért a globalizációkritikai moz­galmakra, az Occupy mozgalomra és a zöld szervezetekre, amelyek antikapitalista programmal lépnek fel; 2. kelet-európai összefogással; a periféria országai együtt nagyobb nyomást tudnak kifejteni; 3. a belső rendszerkritikai mozgalmak megerősödésével; bár ennek csak akkor lenne reális esélye a sikerre, ha 1. is bekövetkezne. Egyelőre ezek egyike sem látszik teljesülni; a kelet-európai összefogásnak különösen kevés esélye van. Fontosnak tartom Szalai azon megállapítását, hogy Magyarországon máig erős a rendiség hagyománya; ha ehhez hoz­závesszük, hogy „a magántulajdonos egyre láthatatlanabbá válásával és az egyéni informális és bürokratikus alkumechanizmusok előtérbe kerülésével” (2012, 123) globálisan is zajlik a társadalmi viszonyok refeudalizációja, akkor a kilátások éppen nem a nagyobb, hanem a kisebb szabadság irányába mutatnak. „Magyarország beszorított, félpe­rifériás helyzetre-»ítéltsége« országmentő vezérek felemelkedését hívja elő” – írja Szalai (2012, 133). Egyet kell értenünk Szalai ezen megálla­pításával, noha érdemes hozzátenni: a félperifériás helyzetre-”ítélés” nem jelent determinációt. Ha tudatában is vagyunk annak, hogy az ország lehetőségei és perspektívái korlátozottak, mindenkinek jogában áll eldönteni, hogy a nagyobb vagy a kisebb szabadságot választja-e. A rendiség továbbélését sem lehet csak a hagyományra, a feudális múltra, a Kádár-korszakra vagy akár a rendszerváltásra fogni. Szalai Erzsébet élettörténete is azt példázza: az egyénnek mindig vannak választásai. A Kádár-korszak létbiztonságát – még ha ezt a rendszer diktatúrával és szűkös perspektívákkal párosította is – a globális kapi­talizmus korszakában semmilyen országmentő vezér nem tudja visszahozni. Ez éppolyan illúzió, mint a rendszerváltás azon ígérete, hogy a magyar kapitalizmus hasonlóan fog működni, mint az osztrák vagy a nyugatnémet, és hasonló életszínvonalat kínál majd az embereknek. Ebben az értelemben az országmentő vezér mítosza nem más, mint nacionalista mezben ugyanaz az illúzió. Az persze nagyon jó kérdés, hogy az emberek meddig hisznek el egy illúziót.

Szeretném még kiemelni az „Egy humanista vívódásaihoz” c. tanul­mányt. A szerző itt azt fejtegeti, hogy mi is marad a társadalmiságból, amikor a modern világban a társadalmi szerepek többsége anonimmá válik, deperszonalizálódik, a hálózatoknak pedig többnyire csak mun­kaerőként, fogyasztóként és ma már egyre inkább felhasználóként van szüksége az atomizálódott egyedekre. Emellett végbemegy a társadalmi szintű racionális és irracionális összezavarodása is. Szalai ennek pusztító jeleit és következményeit látja a mostani világ­gazdasági válságban: a piaci mechanizmus eszköz helyett öncéllá válik, tökéletesen elfoglalja a társadalmi felettes ént, és a társadalmi tudattalanba szorítja onnan az eszméket és értékeket. (2012, 141) Hozzátehetjük: ebbe a folyamatba illeszkedik a humán tudományok, azon belül a szociológia globális leértékelése (hiszen a bölcsészkarok visszaszorítása, a felsőoktatás piacosítása mind globális fejlemény). Az irracionalizmus győzelme számtalan veszélyforrást rejt magában: a környezet pusztításától, az erőforrások felelőtlen pazarlásától és felélésétől kezdve a perifériára sodródott munkanélküli tömegekig (akik közül sokan már nem tudnak visszailleszkedni a társadalomba), és a kontinensek, országok, emberek között folyó, egyre kíméletlenebb gazdasági versenyig. Szalai szerint, ha a nyugati típusú kapitalizmus alulmarad ebben a versenyben, jelentős baloldali erők híján fennáll a fasizálódás veszélye is.

Szalai érvei mutatják, hogyan gondolkodik egy ízig-vérig humanista társadalomtudós, aki felelősséget érez nemcsak a diákjaiért, hanem az országért és tágabb értelemben a világ történéseiért is. Miközben elgondolkodtatónak tartom a szerző érveit, jómagam nem mennék ennyire messze a negatív szcenárióban. A globális válság nem rázta meg alapjaiban a világkapitalizmust, és egyelőre a globalizációkritikai mozgalmak sem szerveződtek jelentős erővé. A szerző is beszél a munkásság strukturális átalakulásáról; a nagyipari munkásság jelentős része eltűnt, és jelentékeny társadalmi erő híján mire is támaszkodjon az új baloldal? A '68-as fejlemények jól mutatták a fiatalságra és a diákokra építő lázadás korlátait; ezért én szkeptikus volnék a csak fiatalokra építő mozgalmak hosszú távú sikere kapcsán. A Szalai Erzsébet által felvetett kérdéseket azonban nagyon fontosnak tartom; ezért is idéztem ilyen hosszan e tanulmányból. Ha vitatkozunk is olykor a válaszokkal, mi más lehet egy humanista dolga, mint rákérdezni a világ egészére? Tanulmányaiban ezt teszi Szalai Erzsébet példamutató szellemi és erkölcsi bátorsággal, következetesen távol tartva magát bármilyen hatalomtól.

Ferge Zsuzsa életművét nem kell bemutatni azok számára, akik vala­melyest is figyelemmel kísérik a hazai szociológiát. A tanulmánykötet elsősorban az elmúlt tíz év írásait tartalmazza, de egy 1962-es tanul­mányt is a nők, a család és a munkavállalás témájában, hogy jelezze a szerző tartós érdeklődését azon kérdés iránt, amelyet rendkívül innovatív, hosszú és termékeny munkásságában különböző oldalak­ról vizsgált: hogy miért olyan igazságtalan a társadalom, amilyen. A társadalmi igazságosság keresése adja meg a kötet egyik fő gondolati szálát – jelzi a szerző a bevezetőben, és ez fűzi össze a tanulmá­nyokat, amelyek igen széles tematikát ölelnek fel, kezdve a magyar társadalomban vallott értékektől az új egyenlőtlenségek jellegéig, a posztmodern szegénységtől a hazai szociálpolitika útkereséséig és útvesztőiig, a gyermekszegénységtől az egészségügy reformjáig; de az „igazságosság tünékeny ideáljának kergetését” az olyan mozaikok is segítenek kiegészíteni, mint a szülők iskolázottsága és a gyerekek iskolai eredménye közötti összefüggés, a nők munkába állásának hatása a gyerekek iskolai eredményeire, a humántudományok tár­sadalmi hasznossága, illetve bepillantás abba, hogyan is működött a statisztika a politikai diktatúra legsötétebb időszakában. A szerző a globális eredmények között említi, hogy a Világgazdasági Fórum figyelme is ráirányult a nagy egyenlőtlenségekre, és éves jelentésébe is belevette a világot fenyegető kockázatok közé a súlyos jövedelmi egyensúlyhiányokat [imbalance] és a strukturális munkanélküliséget. A szabadság és egyenlőség konfliktusát a második világháború után a jóléti államok kiépülésével kívánták korrigálni a fejlett nyugati államok; a neoliberalizmussal és a globalizációval azonban ismét kiéleződött ez a konfliktus. A biztonság iránti vágy sok esetben a szabadság korláto­zásával párosul – ahogyan azt már a fenti fejtegetésben is láthattuk. A világ véleményformálói – úgy tűnik – tudatában vannak ennek a veszélynek; Magyarország azonban mintha – történelmében nem elő­ször – ezúttal is szembemenne ezzel a világgal. Természetesen nem lehetséges bemutatni a kötet valamennyi tanulmányát; itt inkább arra teszek kísérletet, hogy kiemeljek bizonyos érveket, amelyek nemcsak a „társadalmi igazságosság kergetésének” építőkövei, hanem összefüg­gésükben is jól jellemzik a magyar társadalompolitika rendszerváltás utáni vágányait és vakvágányait.

Igen fontosnak tartom kiemelni Ferge Zsuzsa kutatásait az újkapitaliz­mus egyenlőtlenségeiről. A szerző a bevezetőben hangsúlyozza, hogy a villámgyors privatizációval Magyarországon elveszett több mint 1 millió munkahely, amelyet máig nem sikerült pótolni. Ezt az adatot mindenkép­pen érdemes fejben tartani akkor, amikor „,munkaalapú társadalomról” beszélünk. Ferge hangsúlyozottan bizonytalan becslése szerint 45-50% lehet a vesztesek aránya, 30-35% helyzete nem javult, de nem is romlott az elmúlt húsz év folyamán, és végül a nyertesek aránya 20-25%. Ami nagyon elgondolkoztató, az a szegénység „tartóssága”: egy 3000 fős panelvizsgálat alapján azok, akik 1992-ben szegények voltak, többsé­gükben (60%) azok is maradtak tizenöt év után, és csak 7%-nak sikerült jobb módba kerülnie. Ezek nagyon elszomorító adatok, és megerősítik azokat a feltételezéseket, amelyek szerint a magyar társadalom egyre jobban bezáródik. Ha ez így van, akkor mindinkább érthetővé válik a Kádár-korszak ambivalens megítélése (az erős állam, a rend és a tekintélyelvű kormányzás iránti vágyakozás összeolvad a nagyobb egyenlőség víziójával). Érdemes ehhez hozzátenni azt az empirikus kutatást, amiből kiderül, hogy a magyarok 2000-ben két vonatkozás­ban érzékeltek rendkívül nagy biztosítottsági hiányt: a közbiztonság és a jövedelmek esetében. (Ferge 2012, 34) Hasonlóan érdekesek az összefüggések a nem, az iskolázottság, a jövedelmi helyzet és a biz­tonságvágy között: a nők és a kevésbé iskolázottak biztonságpártibbak; és nagyon markáns a szegények és nem-szegények közötti különbség: a nem-szegények között a túlzott biztonságpártiak aránya 12 százalék, a szegények között 45 százalék. (Ferge 2012, 37) Magyarországon az egyetlen csoport, amelyben a szabadság értékelése kiemelkedő, és a nagy biztonságigény alacsony, azokból áll, akik szerint az új rendszer sokkal jobb, mint az előző volt, és akik többségükben maguk is a rend­szerváltás jelentős nyertesei.

Ferge Zsuzsa sorra veszi a „száraz” tényeket és adatokat: lakáshelyze­tet, jövedelmi helyzetet, iskolázottságot, csecsemőhalandóságot, várható élettartamot stb. Mindezek fényében megdől az az álláspont, hogy ha a gazdaság nő, eredményei előbb-utóbb „lecsorognak” a szegényekhez (vagyis nincs is szükség szociálpolitikára). Ez nem igaz, a magyar egyen­lőtlenségek a rendszerváltás óta jelentősen nőttek. Arra a kérdésre, hogy miért olyan nagyok a magyar egyenlőtlenségek, Ferge ad egy történeti választ (a zsákutcás magyar fejlődést, amely ma a nemzet politikai meg­osztásában ölt testet), illetve külön is megjelöli az önkormányzatok túl nagy önállóságát, amelyet egyébként Ladányi János is igen élesen bírál és a többszörös depriváció kialakulása egyik okának tekint. A történeti fejtegetésből fontosnak tartom kiemelni Ferge azon megállapítását, hogy a „nemzeteszmét ki- vagy felhasználó jobboldal most is, mint a harmincas évek második felében, »olyan társadalmi réteghez fordul, mely elhelyez­kedése és érzése szerint jobboldali, de olyan tartalmi követelésekkel, melyek jórészt baloldaliak.¹ A baloldali követelések ebben az esetben általában a jólét növelésére irányulnak, alkalmasint gazdagellenes, vagy épp egyenlősítő retorikával, de a jobboldali bázis nem teszi lehetővé e követelések univerzális, mindenkit átfogó tartalmát. Ez már csak az ér­zelmi töltésű, kirekesztő jellegű osztályozási elv miatt sem lehetséges.” (Ferge 2012, 55; kiemelés az eredetiben) Érdemes ezt összekapcsolni a szabadság és biztonság értékeinek fontosságát mérő empirikus ku­tatással, amelyből kiderül, hogy a leszakadó középrétegek mennyire fontosnak tartják a biztonságot (akár a szabadság korlátozása árán is). Ez mindenesetre magyarázza a politikai jobboldal biztonságot és rendet, valamint „munkaalapú társadalmat” ígérő retorikájának társadalmi sikerét.

Ferge Zsuzsa azonban szigorúan tartja magát szakmája elveihez és következetes módszertanához: soha nem fogalmaz meg olyan hipotézi­seket, nagy ívű elméleteket, amelyeket nem bizonyít. A közgazdász logi­kus és ténykedvelő gondolkodása a kötet minden tanulmányára rányomja a bélyegét. De ugyanez igaz szakmai és emberi elkötelezettségére a szegények és a kirekesztettek iránt, amely a tanulmánykötet egészén végigvonul. Egy nagy elméleti ívű tanulmányban meghatározza, hogy mi is tulajdonképpen a szegénység, mit jelent a depriváltság és a tartós sze­génység, melyek mérésének módszerei, és egyúttal felvázolja, merre is tart ma az európai szociálpolitika. Itt említem meg a kötet feltétlen erényei között a pontos fogalomhasználatot, a módszer és a forrásbázis minden­kor következetes tisztázását, amelyet követ a bizonyítás szigorú és csak a tényekből kiinduló folyamata. Hozzáteszem, hogy Magyarországon nehéz mérni a tartós szegénységet, hiszen nincsen olyan adatfelvétel­-sorozat, amely az időben nyomon követné egyének­-családok­-csoportok sorsát. Ferge ad egy újabb, hangsúlyozottan bizonytalan becslést: ha a társadalom legkisebb jövedelmű 25%-át tekintjük szegénynek (nyugdíja­sok nélkül), talán egyharmaduk, a (nem-nyugdíjas) népesség mintegy 7-8 százaléka lehet többgenerációs szegény. Ez mintegy 5-600 ezer embert jelent. A többiek helyzete később romlott (emlékezzünk rá, Ferge 45-50%-ra becsülte a vesztesek arányát). Ferge összességében megállapítja, hogy a szegénység nem illékony: igaz, a használt ruha jobb, mintha nincs ruha, de ez még nem segít a családoknak és a gyerekeknek kitörni a tartós szegénységből. A szegénység csak egy tartós, több kormányon átívelő, határozott irányú szociálpolitikával lehet valóban „illékony”.

Ahogy a kötet tanulmányaiból kiderül, éppen ez az, ami hiányzik Ma­gyarországon. Ferge Zsuzsa konkrétan és több tanulmányában rámutat a hazai szegényellenességre, és arra a tényre, hogy Magyarországon érdekellentét áll fenn a középosztály és a szegények között, mivel az előbbi is igényt tart az állami szociális juttatásokra – amelyek az államszocialista időszakban bérkiegészítő juttatásként is működtek, és tekintve a hazai bérek nyomottságát, sokan bizony ma is rá vannak szo­rulva valamilyen bérkiegészítésre. Ebben a közhangulatban különösen kontraproduktív lehet bevezetni az „igazolt szegénység” intézményét. Ferge idézi, hogy sok helyen az is növeli a roma- és szegény­ellenességet, ha az egyik gyerek az iskolában ingyen kapja az ebédet, mert a család „igazoltan” szegény, a másik meg nem, mert a család nem tud, vagy nem akar anyagi helyzetéről hivatalos papírt beszerezni. Pedig a magyar szociálpolitika, Ferge elemzése szerint, éppen a szegénység további stigmatizálása, büntetése és kirekesztése irányába halad. A statisztikák alapján világosan kirajzolódik, hogy a válság éveiben sem lanyhult a jóléti kiadások lefaragására irányuló igyekezet, minden ellen­kező irányú kormányretorika ellenére.

De – visszautalva Szalai kötetére – a hazai gazdasági elit már jóval korábban világossá tette, hogy nem óhajtja finanszírozni a jóléti államot. Hoznék egy tanulságos példát: Ferge megállapítja, hogy az országok Európa-szerte felkészültek a válságra, és ha nem is jelentősen, de növelték a szociális kiadásokat. Ez két országban nem következett be: Magyarországon és Lengyelországban. Fontos idézni azt is, hogy 2009-re kikristályosodott a Kelet és Nyugat közti jóléti szakadék: a keleti országok egyértelműen lemaradnak (a GDP 17-23%-át fordítják jóléti kiadásokra), miközben a nyugati országokban 30-33% ez az arány. Lát­juk tehát, hogy nem igaz az a neoliberális közgazdászok által gyakran hangoztatott kritika, hogy Magyarországot a túlzottan nagylelkű szociális politika teszi tönkre; a GDP 23%-ával Magyarország igaz, hogy élenjár a keleti blokkban, de korántsem költ annyit szociális kiadásokra, mint a fejlett nyugati államok. Érdemes ehhez hozzátenni a nyugati és keleti országok GDP-je közti különbséget, valamint azt, hogy a keleti orszá­gokban a bérek sokszor a megélhetést is csak szűkösen fedezik. Ennek fényében is érdemes végiggondolni, hogy miért érzi úgy a középosztály, hogy neki „járnak” azok a szociális juttatások, amelyek a szegényeken hivatottak segíteni? Ferge számításai megadják a magyarázatot, noha természetesen nem mentik fel azt a középosztályt, ahol eleve erős a szegény­ellenesség (amibe a romaellenes érzelmek is belejátszanak, noha a szegénység egyáltalán nem csak „romakérdés”): „1990 óta összesen 3-4 év volt, amikor a bérnövekedés akkora, vagy kicsit nagyobb volt, mint a GDP növekedése. A nyugdíjaknál ez a csoda a 20 év alatt 1993-94 körül fordult elő. Azóta növekedése mindig alacsonyabb, mint a GDP-é. 2009 óta zuhanórepülésben van, reálértéke visszaérkezett a 20 évvel korábbi szintre, miközben a GDP nem szárnyalt ugyan, de 25 százalékkal azért emelkedett.” (Ferge 2012, 163; kiemelés az eredetiben.) Ugyanakkor a 2000-es években a béreken belül jelentősen megnőtt a szóródás, a különbség minimum tízszeres lett: a képzetlenek lemaradtak, a kép­zettek, vezetők szárnyalnak. Megint látjuk tehát, hogy nem kell ahhoz munkanélkülinek lenni, hogy valaki a mai Magyarországon rászoruljon az állami szociálpolitikára.

De a hipotézisek előtt megint csak vizsgáljuk meg a tényeket! 2006-ban Gyurcsány meghirdette a második Bokros-csomagnak is nevezett Új Egyensúly Programot, amely a választási ígéretekkel szemben nem az állami szociálpolitika kiterjesztését, hanem az állami kiadások szigorú lefaragását irányozta elő. Miközben elterjedt volt az a vélekedés, hogy a csomag terheit 30 százalékban az állam, 20 százalékban a tőke és 50 százalékban a munka viseli, Ferge Zsuzsa kritikaként felveti, hogy az „állam” ebben az összefüggésben értelmezhetetlen, a „munkát” jelent­hetik a csúcsmenedzserek és a szakképzetlen munkások is, továbbá jelentős számú csoportok élnek Magyarországon, akiknek se munkájuk, se tőkéjük. Ezért társadalmi hatásvizsgálat szempontjából ő négy cso­portot különböztet meg az életvitel és jövedelem alapján: a szegények, a bizonytalan helyzetű alsó középrétegek, a felső középrétegek és a gazdagok csoportját. Ferge 1990 és 2010 között vizsgálja a szociálpo­litikai tartalmú jogszabályok hatását, és arra a következtetésre jut, hogy egyik ciklusból sem olvasható ki egyértelmű szociálpolitikai irány. Az első, kereszténydemokrata-konzervatív kormány leginkább a kihívások­ra „reaktívan” működött (példa erre a korkedvezményes nyugdíj, hogy csökkentse a gyárbezárások miatt kialakuló magas munkanélküliséget), a magukat baloldalinak nevező kormányok ide-oda csapongtak (amely kritika igen elgondolkodtató, ha belegondolunk, hogy a hagyományosan baloldali szavazókat éppen egy új szociális programmal lehetne hitelesen megszólítani), a hatodik kormányról pedig azt írja Ferge, hogy „nem illik rá rosszul a jobboldali­-neokonzervatív címke, erős populista töltéssel”, és „balszerencsénkre neki van a legkoherensebb programja a társadalom átalakítására, ez azonban sajnos ellentmond mindannak, amit eddig európai szociális modellnek hívtak”. (Ferge 2012, 182)

Ez a kordiagnózis éppúgy nem ígér fényes perspektívákat a magyar társadalomnak, mint ahogyan Szalai tanulmányai és publicisztikai írásai is inkább a negatív szcenáriót valószínűsítik. Ha a számok nem hazudnak, akkor bizony nem kecsegtethetjük magunkat valami ragyogó jövővel. Ez azonban semmiben nem kisebbíti a kötet érdemeit, amit ajánlok mindazoknak, akik el kívánnak mélyülni a hazai egyenlőtlenségek alakulásának okaiban, a szociálpolitika útvesztőiben és a szegénység vitás kérdéseiben. A két, eddig bemutatott kötet nézetem szerint jól ki­egészíti egymást: Ferge Zsuzsa statisztikai adatokkal és számításokkal alátámasztott munkáit az érdeklődőknek érdemes összevetni Szalai nagy ívű elemzéseivel és esszéisztikusabb formában megírt politológiai tanulmányaival. Ferge Zsuzsa régebbi írásaiból két gondolatot szerettem volna még kiemelni. 1962-es elemzése azt mutatja, hogy nem áll fenn szoros összefüggés az édesanya munkába állása és a gyerekek iskolai eredményei között, viszont a szülők foglalkozása és iskolai végzettsége igen nagymértékben meghatározza a gyerekek tanulmányi sikereit és továbbtanulását. Ezek az adatok arra vallanak, hogy a magyar társada­lomban bizonyos „rendiség” továbbélt a Kádár-korszakban is. A másik, amit szeretnék kiemelni, az a szerző „iskolája”. Ferge Zsuzsa olyan idő­szakban kezdte pályáját, ami jóval kevésbé kedvezett a szókimondásnak, mint a Kádár-korszak „gulyáskommunizmusa”. A kötet utolsó tanulmá­nyában ennek ellenére méltatja első munkahelyét, a KSH-t, és főnökét, Péter Györgyöt, és megmutatja, hogy a Rákosi-korszakban is lehetett tisztességes statisztikát csinálni – igaz, a jelentések csak a legfelsőbb pártvezetők számára voltak hozzáférhetők. A Rákosi-évek legnehezebb időszakában a Hivatal például megállapította, hogy hiába nőttek a bérek (55,1%-kal), az árak 85,5%-os növekedése miatt az 1952. évi reálbérek színvonala 16,4%-kal volt alacsonyabb, mint az 1949. évi. Gerő Ernő a jelentést olvasván kifakadt: „Maguk, ott a Hivatalban, nyomorpolitikát csinálnak!”. A részletes számításokból pedig azt is megtudjuk, hogy 1954-ben az átlagjövedelmek olyan nyomottak voltak, hogy a családfő tízévenként vehetett magának egy 1000 Ft-os télikabátot, a feleség 3 évenként szerezhetett be egy 400 Ft-os szövetruhát, a gyereknek pedig félévenként jutott egy 90 Ft-os cipő… Ezek az adatok éppen nem a rend­szer nagyszerűségét hirdették. Ferge Zsuzsa emberi tartását mutatja, hogy egykori főnöke munkásságának emlékét (aki később részt vett az új gazdasági mechanizmus kidolgozásában, és tisztázatlan körülmények között halt meg 1969-ben) megörökítette egy 2010-es tanulmányban, olyan időszakban, amikor a „kommunizmusról” általában csak rosszat illik mondani.

Ladányi János könyve nemcsak abból a szempontból kapcsolódik az eddig ismertetett két kötethez, hogy rendszerkritikai szemléletű, hanem célkitűzését tekintve is. Ahogyan a szerző írja, több mint húsz évvel a rendszerváltás után már nincs értelme a kialakult struktúra átmeneti jel­legéről beszélni, hanem hozzá kell fogni a régi szerkezet helyét elfoglaló új formáció megértéséhez és magyarázatához. Ladányi János – Ferge Zsuzsához és Szalai Erzsébethez hasonlóan – kordiagnózist állít fel, csak ő nem a struktúra egészére koncentrál (igaz, a magyarázathoz felhasználja a társadalompolitika kontextusát és tágabb értelemben a hazai gazdasági-társadalmi viszonyokat), hanem arra a kérdésre keresi a választ, hogyan halmozódnak a deprivációk a mélyszegénységben élő csoportoknál, és miért mond le a társadalom olyan jelentős rétegekről, amelyekre helyzetüket tekintve nagyon ráillik az underclass kifejezés? Hogyan zajlik a többszörös kirekesztés folyamata, és hogyan jelenik meg – tévesen – a szegénység mint romakérdés, miközben mindkét jellemzőt egyre inkább stigmatizálni igyekszik a többségi társadalom? Miért nem történtek lépések az inklúzióra, vagyis a kirekesztett csoportok társadalmi integrációjára, és miért nincs igény a nagyobb társadalmi szolidaritásra a többségi társadalomban? Ladányi János könyve sok szempontból párbe­szédet folytat Ferge Zsuzsa tanulmányaival, amelyekben az inklúzió köz­ponti kérdés. Igen szomorú képet kapunk a magyar társadalom jelenlegi állapotáról, ha figyelembe vesszük, hogy a szegénységben, sőt mélysze­génységben élő csoportok integrációja vagy a sokat emlegetett inklúzió helyett éppen ellenkező irányú folyamatok zajlanak a társadalomban: vagyis folyik a szegénység kirekesztése, stigmatizációja, és általában a hátrányos helyzetűek fegyelmezése és további büntetése – ami éppen nem a társadalmi szolidaritás magas fokára mutat. Pedig, ha figyelembe vesszük, hogy a szolidaritás is adhat társadalmi biztonság- sőt komfort­érzetet, ezek az eljárások és attitűdök nemcsak a szegénységben élőket viszik „még lejjebb”, hanem a kirekesztettek és a többségi társadalom közti szakadék mélyítésével rontják az össztársadalmi közérzetet is.

A mélyszegénység természetesen nem új keletű probléma. A szerző egész munkásságában – Ferge Zsuzsához hasonlóan – nagy szerepet játszott a kialakult egyenlőtlenségek tanulmányozása, a szegénység vitás kérdései és a településszerkezet (amely igen gyakran tükrözi a társadalmi helyzetet). Az államszocializmusban a szegénység, ha nem is volt tabutéma, legalábbis a politikailag kényes kérdések közé tartozott, hiszen a szocialista társadalomban a hivatalos marxista-leninista ideo­lógia értelmében a szegénység mint olyan, nem létezett (érdemes ezt összevetni a KSH már idézett, 1953-as életszínvonal-adataival!). Ladányi János ilyen irányú kutatásai semmiképpen nem a rendszer legitimációját erősítették, ő is azon szociológusok közé tartozott, akiknek sok okuk volt arra, hogy a rendszer bukását kívánják. A rendszerváltás után létrejött újkapitalizmus kritikája Ladányi János munkáiban sehol nem párosul a Kádár-rendszer utólagos megszépítésével; életművében és a fennálló egyenlőtlenségek bírálatában mindenkor következetes.

Szegénység és „szociális gettók” voltak tehát az államszocializmusban is, jóllehet a rendszer tapintatosan nem emlegette a szociális problé­mákat a széles nyilvánosság előtt. Ami a rendszerváltással döntően megváltozott, az a hátrányos helyzet halmozódása: a munkahelyvesztés különösen súlyosan érintette a segédmunkás-réteget, akik többnyire nem tudtak újra elhelyezkedni. A szerző szemléletesen mutatja be, hogyan szorították ki a roma népességet lakóhely-rehabilitáció címén a budapesti belső kerületekből, és hogyan számolták fel a szociális lakások rendszerét, ami azzal járt, hogy a romák olyan településeken koncentrálódtak, ahol olcsó volt a lakhatás. Ezek pedig általában olyan hátrányos helyzetű kistelepülések, ahol nincs munkalehetőség, nincs tö­megközlekedés, nincs hasznosítható tudást vagy képzettséget adó isko­la, nincs továbbképzés vagy szociális foglalkoztatás, nincs egészségügyi ellátás és általában hiányzik az az infrastruktúra, ami megteremthetné a „normális” élet kereteit – vagyis családok ítéltetnek arra, hogy a lét minimumát is alig-alig (vagy egyáltalán nem) biztosító feltételek között vegetáljanak, és gyermekeikre is továbbörökítsék halmozottan hátrányos helyzetüket. Idézném a kutató fontos következtetéseit, aki egész életében kutatta a települések egyenlőtlenségeit és a szegénységet: „A lakóhelyi szegregáció, a szegények, s mindenekelőtt a romák szegregációja nagyon erősen megnövekedett a rendszerváltás után. Ha megnézi az ember Magyarország térképén, hogy hol laknak a legnagyobb arányban munkanélküliek, hol laknak a legnagyobb arányban iskolázatlanok, hol laknak a legnagyobb arányban romák, akkor könnyen össze lehetne cserélni ezeket a térképeket, mert olyan mértékig összefüggnek ezek a folyamatok, hogy jóformán ugyanazt a tendenciát mutatják. Azt, hogy az országnak az északkeleti, keleti, déli, délnyugati peremén leszakadó, aprófalvas területek alakultak ki, ahol nagyon erősen koncentrálódik a legkiszolgáltatottabb, legkirekesztettebb helyzetben lévő, nagyon magas arányban roma népesség.” (Ladányi 2012, 175)

A könyv ezt a lényegi állítást módszertanilag igen megalapozottan bizonyítja, az egész országot felölelő népességi adatok, survey-adatok és a saját számításai alapján. Miközben Ferge Zsuzsánál kiemeltem a szigorúan a tényekhez ragaszkodó írás- és érvelésmódot, a mindig lelkiismeretesen tisztázott, következetes fogalom- és forráshasználatot, addig Ladányi János könyvének érdemei között hasonlóképpen meg kell említeni a rendkívül nagy forrásbázist, a népszámlálási adatok innovatív felhasználását, a szerző saját számításait és a kreatív kutatómunkát. A szerző kiemeli, hogy már a definíció is felvet bizonyos problémákat, mert ha az önbesorolást vesszük alapul annak meghatározásánál, hogy ki a roma, akkor igen nagy az ingadozás. Mivel feltehetjük, hogy a jobb helyzetben lévő, a többségi társadalomba beilleszkedett romák közül kevesebben vallják magukat romának, ezért ha az önbesorolást vesszük alapul, akkor jelentősen alábecsülhetjük a jobb helyzetű romák arányát. A szerző Szelényivel közösen végzett felmérésében igen nagy arányta­lanságokat talált az önbesorolás és például a kérdezőbiztos véleménye között. Ennek alapján jutnak arra a következtetésre, hogy az etnikai klasszifikációt döntően nem biológiai tényezők, hanem társadalmilag determinált mechanizmusok határozzák meg. Itt érdemes megemlíteni, hogy vegyes házasságok esetében sokszor valóban a „környék” (a tele­püléstípus) dönt arról, hogy a pár minek vallja magát.

Ladányi János említi, hogy a lakóhelyi szegregációt volt a legnehezebb operacionalizálni. Szelényivel úgy jártak el, hogy lakókörzeteket alakítot­tak ki, „cigány háztartásnak” tekintették azt, ahol a 2001-es népszámlálás során legalább egy személy volt, aki a nemzetiségre, hagyományokra, kulturális értékekre vagy nyelvre vonatkozó kérdések legalább egyikére a „cigány” választ adta, majd besorolták a lakókörzeteket az alacsony iskolázottságú, a munkanélküli vagy a cigány népesség szerint, és végül az számított szegregált lakóhelyen élőnek, aki olyan lakókörzetben élt, ami az alacsony iskolázottságú, a munkanélküli vagy a cigány népesség által legmagasabb aránnyal jellemezhető decilisek közül legalább egy szempont szerint a legfelső decilisbe tartozott. Ezen számítás alapján Ladányi János azt az eredményt kapta, hogy a magyarországi népesség csaknem egyötöde (17,8 százalék) él szegregált körülmények között.

Megerősítést nyert az is, hogy míg az elöregedő falvak problémája inkább csak az ötszáz főnél alacsonyabb népességszámú településtí­pusban tekinthető számottevőnek, gettósodó településeket mindegyik településkategóriában, de legmagasabb arányban szintén az ötszáz főnél alacsonyabb népességszámú aprófalvak csoportjában találhatunk. (Ladányi 2012, 107)

Ez a kordiagnózis – és az az adat, hogy az ország népességének egyötöde szegregált körülmények között él – Ferge Zsuzsa könyvéhez hasonlóan szomorú képet ad korunk Magyarországáról. Ladányi János élesen bírálja a cigány önkormányzatokat, amelyek nem tudják megjele­níteni a roma mélyszegénység érdekeit, sőt, sokszor a roma érdekeket sem. Emellett kárhoztatja a körzetesítést, ami lehetőséget ad a nem-roma lakosságnak arra, hogy effektíve szegregált iskolákat hozzon létre és megszabaduljon a problémásnak tekintett cigány gyerekektől. Az iskolai szegregáció pedig újratermeli a halmozottan hátrányos helyzeteket, hi­szen a „speciális” iskolákba utalt roma gyerekek semmiféle húzópéldát nem látnak maguk előtt, csak az állandó kirekesztést tapasztalják. Nem csoda hát, hogy sokan az általános iskolát sem végzik el, ami eleve „parkolópályára” állítja őket a munkaerőpiacon.

A három könyv egymást kiegészítve pontos és nagyon fájdalmas diag­nózist ad a mai magyar társadalomról és a közeljövő perspektíváiról. Elmondható, hogy a magyar politikai baloldal azt az esélyt is eltékozolta, amivel, ha nem is tudta volna visszafordítani a növekvő egyenlőtlensé­gek tendenciáját, legalábbis felmutatott volna egy életképes, az európai normákkal összhangban levő, valóban szociális társadalompolitikát, és több jelét adhatta volna általában is a baloldaliságnak. Ahogyan láttuk, a roma- és szegényellenességnek sajnos mélyen megvannak a törté­nelmi gyökerei a középrétegekben. Fel lehetett volna azonban mutatni egy működő szociális programot és felvillantani az inklúzió lehetőségét a kirekesztés helyett. Ahogyan a bemutatott könyvekből világosan kide­rül: illúzió volt abban reménykedni, hogy Magyarországon létrejön egy nyugatit típusú kapitalizmus és demokrácia. Azt nem tudni, meddig lesz uralkodó helyzetben az az illúzió, hogy a nacionalizmus téríti majd vissza a „helyes” vágányra az országot; de hát, mint a szerzők történeti fejtege­téseiből is láthatjuk, nem ez lesz az első eset, amikor a magyar politika holtvágányra fut. Az persze kérdéses – hogy visszautaljak a Ladányi János könyvének borítóján levő felszedett vasúti sínre, amely vélhetően nemcsak a világtól elzárt aprófalvak sorsát szemlélteti -, hogy honnan és hova mozdul majd el ez a holtvágány.

A tanulmány megírását a Bolyai Kutatói Ösztöndíj támogatta.

Jegyzet

1 A kiemelés forrása Kecskeméti György 1937-ben írt tanulmánya, a „Mai magyar szellem”, amely az akkori magyar harmadikutas ideológiát elemezte. (Kecske­méti György: Philippos és Demosthenes, Budapest, Ulpius-Ház, 2002)

Lordon kiváló a neoliberális globális kapitalizmus jelenségeinek szórakoztató, sőt éles nyelvű leírásában. Az euróválságról szólva meg­állapítja, hogy a különböző erejű nemzetgazdaságok számára az euró különbözőképpen hat, egyesek – mint például Németország – hasznot húznak belőle, míg mások – így például Görögország, Spanyolország, Portugália stb. – hátrányt szenvednek tőle. Lerántja a leplet az Euró Plusz paktumról, kihámozva annak körmönfont „újbeszél” fogalmazásából a lényeget. Tudja, hogy a tőke globális rendszerében, és magában az európaktumban is a legfontosabb elem „a munkaerő költsége, vagyis a munkabér” („Európaktum: hanyatlás minden téren”). Lordon rámutat a pénzügyi befektetőkön keresztül a külföldi hitelezőktől való függés hát­rányaira, a belföldi megtakarításokra támaszkodó költségvetés-finanszí­rozás előnyeire („Az államadósság újraállamosításáról, avagy fordítsuk vissza a pénzügyi globalizációt!”), a globalizáció nemzeti szuverenitást elnyomó természetére („A deglobalizáció és ellenségei”). Lordon látja az országok közötti szabadkereskedelem álságos (mert az erőseknek kedvező) jellegét („»Protekcionista veszély« – az értelmetlen teória”), bérlenyomó és piacromboló hatását, és azt is, hogy a tőzsde hogyan szakadt el eredeti funkciójától (a kis tőkék összegyűjtése a beruházások finanszírozása érdekében) és vált a gyors meggazdagodást ígérő speku­láció terepévé. („Zárjuk be a tőzsdéket!”) Pellengérre állítja a nyerészke­désvágy következtében történő bérleszorítást, ami éppen a közelmúltban is keresletcsökkenést okozott és fellendítette a hitelezést. Kimondja, hogy a válságot kezelni hivatott megszorító politikákkal az állam teljes leépítésének programjáról van szó, a jóléti állam elszegényítéséről, „hogy ezután a magánosítási megoldások mintegy maguktól kínálkozzanak”. Rávilágít, hogy a válságkezelés csak a válságig vezető út folytatása, és a költségvetési szigor csak tovább mélyíti a krízist. („Sokk és ellensokk”)

Ezenközben azonban időnként némiképpen elragadtatja magát, elfe­ledkezik a közgazdásztól elvárható pontos tényleírás követelményéről. Amikor például kijelenti, hogy „Egyedül a tőzsde volt képes a társadalom szemléletmódjában, mentalitásában vagy legalábbis nagyon széles körben a villámgyors meggazdagodás vízióját gerjeszteni” („Zárjuk be a tőzsdéket!”) – holott rabló-hódító háborúk az első tőzsde megnyitása (1531, Antwerpen) előtt is léteztek, és nem kevésbé keltették, sőt bizo­nyították a villámgyors meggazdagodás lehetőségét. Vagy amikor azt állítja, „Nagyon is lehetséges, hogy épp a protekcionizmus gyorsítaná fel a bérnövekedést azáltal, hogy nem helyezné mindenek elé az ex­portot, hanem az adott ország a saját fejlődését erősítené meg, amely a stabil bérjövedelmek kiterjesztésére alapulna.” („A deglobalizáció és ellenségei”) Csakhogy mára a termelőerők mesze kinőtték a nemzeti kereteket. Vajon mit kezdene egy olyan kis ország, mint Írország a nem­zetközi kereskedelem nélkül? Miből fedeznék az energiahordozókban, termőföldben, vagy akár fejlett technológiákban szegény országok belső szükségleteiket? Az importhoz pedig ellentételként exportra van szük­ség. Továbbá, a béremelkedést éppen az exportoffenzíva tette, teszi lehetővé sok országban, elég, ha csak Kínára gondolunk. Többek között erről szól a Béla Balassa és Paul Samuelson nevével fémjelzett hatás: a felzárkózó országokban az exportszektor termelékenysége jobban nő, mint a belföldre termelőké, ezért az exportszektorban a béremelkedés üteme nagyobb, ami viszont átgyűrűzik a belföldi szektorokba. Ez egyéb­ként inflációs hatással jár.

Lordon szerint az export és az adott ország fejlődése ellentmondás­ban van, a béreket az országok közötti szabadkereskedelem nyomja le. Valóban megfigyelhető a bérek kiegyenlítődésének tendenciája, de ez a magasabb bérű országokban lefelé, az alacsony bérűek esetében felfelé haladó trendet takar. Továbbá: csak az országok közötti kereskedelem nyomja le a béreket, a belföldi kereskedelem nem? Vajon hogyan ala­kulnak a bérek egy zárt gazdaságban, ha nő a munkanélküliség, válság, vagy fejlettebb technológiák bevezetése okán? Ha Lordon következetes lenne, megtiltaná az országon belüli szabadkereskedelmet is, tehát egyáltalán a piacot, vele a termelőeszközök magántulajdonlását. Ilyen messze azonban nem megy, belföldön csak a tőzsdét záratná be, hogy végre mindenki megtanulja, „pénzt csak munkával lehet keresni”. Vagyis a „pénz” az pénz, akár profit akár bér formáját ölti. Mindkettő munkából származik. Kivéve, ha a profit túl nagy, mert akkor nem. „Az egy dolog, ha a vállalatalapításból meg akarunk gazdagodni, de az már megint más tészta, ha csak akkor adjuk erre a fejünket, ha aránytalanul nagymérték­ben gazdagodunk meg” („Zárjuk be a tőzsdéket!”).

Nem csoda ezek után, ha Lordon szerint az egész globalizációs prob­léma magjában hibásan keressük az „elvont” osztályellentéteket, hiszen „a rendszer működése szétrombolja a közös érdekeket és antagoniszti­kus viszonyokat alakít ki a különböző csoportok [pl. a kínai és a francia munkások – A. A.] között. Ezért át kell alakítani a rendszer működését (megszüntetni a tőzsdei finanszírozást, felerősíteni az újraelosztást), hogy megteremtsük a szétszakított egység újjáépítésének feltételeit, és azután lehet majd más alapvető érdekellentétek megoldási javaslatait felvetni.” („A deglobalizáció és ellenségei”) Felmerül a kérdés, hogyan maradhat meg bármiféle érdekellentét az „egység” megteremtése után? Mi bontotta meg ezt az „egységet” (ha volt), és egyáltalán miben áll ez az „egység”? Ha az első kettőre nem is, az utolsó kérdésre megadja a választ: az „egység” a nemzeti vagy (ennek szinonimájaként) népi szuverenitás, a nemzeti lét. A nemzeti létek között pedig kibékíthetet­len ellentmondások feszülnek. Lordon a globalizáció lényegét annak nemzeti piacokat és nemzeti politikát maga alá rendelő hatásában leli meg: „végeredményben a globalizáció nem más, mint a mindent felölelő piacosítás révén a szuverenitás bomlasztása. Ennek fényében pedig az antiglobalizáció nem más, mint a politika visszatérése, a döntések újbóli átpolitizálása”. („Az államadósság újraállamosításáról…”) A nemzeti sa­játosságok örökkévalók, „a termelés társadalmi keretei leküzdhetetlenül különbözőek” – állítja Lordon. Valóban, a történelmi-kulturális hagyo­mányok mély nyomokat hagynak egy-egy ország életén, de vajon nem éppen a sokat bírált neoliberalizmus volt-e, ami megmutatta, hogy milyen könnyen lehet uniformizálni a termelés társadalmi kereteinek jó részét? És ha egy részüket lehet, akkor lehet a többit is, ha nem is uniformizálni, de megszüntetve­-megőrizni, vagyis a kooperációt gátló szerepüket kiküszöbölni. Ennél több nem is kell. Ami ezen felül marad, az csupa érdekesség, folklór, inspiráló különbség, közös kincs.

Lordon szerint a globalizációra a nemzeti piacok feletti ellenőrzés visszaszerzése a válasz, vagyis a nemzet (amely, ne feledjük, nemzeti tő­kéből és nemzeti munkából áll) érdekközösségének újraépítése. Kérdés az, mikor volt közös érdeke a nemzeti tőkének és a nemzeti munkának, ha egyszer – mint azt Lordon is tudja – a kulcsproblémát a bérek jelentik?

Egészen pontosan, a számok tükrében arról van szó, hogy a munka­kompenzáció (röviden bér) aránya a létrehozott új értékből, (a GDP-ből) már a hetvenes évek óta folyamatosan csökken.

Az USA, Japán és a legfejlettebb 15 európai ország esetében 1971 és 1980 között a bér/GDP arány átlagosan 70-78% között volt, napja­inkban azonban már csak 60-65% között. Ennek magyarázata az, hogy a piacon (bármilyen, akár nemzetközi, akár nemzeti piacon) a tőkés vállalat megmaradásának alfája az egységköltség, különösen a bérarány leszorítása. Amelyik vállalat ebben alulmarad versenytársaival szemben, az kihullik. Ezzel együtt jár az új érték profitrészének felhalmozódása a tőketulajdonosok kezében, amit Marx a tőkefelhalmozás törvényszerű­ségének nevezett.

Hogyan lehet ezt meggátolni? Lordon merész javaslatai a túlzott fel­halmozódás megakadályozására vonatkoznak. Ilyen például a tőzsde bezárása, vagy a hitelező és a hitelfelvevő profiton való osztozása a hitelkamat helyett (ami nagyon hasonlít a kamat nélküli iszlám bankokban alkalmazott megoldásokra). „Merthogy nem kell sok képzelőtehetség ahhoz, hogy olyan kamatlábat képzeljünk el, amely immáron nem fix, hanem a profit bizonyos százalékában kerül meghatározásra, időnként pedig (felfelé) felülvizsgálható a vállalat életciklusának első szakaszá­ban.” („Zárjuk be a tőzsdéket!”) Nem általában kell tehát megakadályozni a társadalmilag előállított termelőeszközöknek a tulajdonos osztály ke­zében való koncentrálódását, hanem csak lassítani, korlátozni kell ezt a folyamatot, hogy a túlzott kapzsiság ne kapjon teret.

E gondolati körben maradva érthető, hogy Lordon szerint az osztály­ellentétek nem mindig meghatározók. „Nem szabad […] kizárólag ked­venc ellentétünkre [az osztályellentétre – A. A.] összpontosítanunk. Ha azt szeretnénk megtudni, létezik-e olyan ellentét, amelynek elsőbbsége van a többihez képest, azt kell mondanunk, hogy erre a kérdésre nincs általánosan érvényes válasz, hiszen a mindenkori kapitalizmus sajátos struktúrája a meghatározó.” („A deglobalizáció és ellenségei”). Ugyan­akkor mégiscsak van meghatározó ellentét Lordon szerint: Például a francia és a kínai dolgozók között „objektív érdekellentét feszül”. „Csak ha megszabadítjuk egy ország dolgozóinak érdekeit az egyenlőtlen szabadkereskedelem által okozott érdekellentétek viszonyai közül, fej­lődhet ki a nemzetek közötti átfogó horizontális szolidaritás, amelyben az osztályérdekek érvényesülését a nemzeti érdekek elé lehet helyezni.” („A deglobalizáció és ellenségei”). Ezért hát Lordon több helyütt érvel a nemzeti szuverenitás visszaszerzését, mint az osztályellentétek megol­dásánál is sürgősebb feladatot teljesíteni hivatott protekcionizmus mellett.

A kereskedelem és a politika nemzeti keretekbe történő visszavételén túl a deficitfinanszírozás „visszaglobalizálása” („újraállamosítása”) mellett is érvel, a köztudottan magas (a GDP 200 százalékával felérő), de a bel­földi megtakarításokból finanszírozott japán államadósságra hivatkozva („Az államadósság újraállamosításáról…”). Így lehet kiküszöbölni az adóssal szemben feltételt állító nemzetközi pénzügyi közvetítő intézmé­nyeknek való kiszolgáltatottságot. Lordon meglepő módon nem írja le, de nyilván az IMF-re és az Európai Központi Bankra, esetleg a hitelező országokat tömörítő Párizsi Klubra, és a magánhitelezők, kereskedelmi bankok Londoni Klubjára gondol. Lordon maga is elismeri azonban, hogy ez a megoldás csak ott lehetséges, ahol a belföldi megtakarítások nagyok, mint például Franciaországban. Az adósságkrízis általános megoldásához viszont ez nem visz minket közelebb.

Frédéric Lordon tehát a következő receptet javasolja a globalizáció problémáira: nemzeti egység, szuverén nemzeti politika, protekcionista piacvédelem, belföldi adósságfinanszírozás megtakarításokból és/vagy inflációval (pénzteremtéssel), a tőzsdék bezárása, a profit korlátozása, illetve „terítése” az osztalékplafon és hitelkamat profithoz kötése révén. Végső soron tehát – a túlzott vagyonok elleni némi felhanggal együtt -semmi rendkívülit nem mond, mint azt, hogy a globalizációra az orvosság a globalizáció előtti korba való visszatérés.

Frédéric Lordonból sugárzik a hazaszeretet, a nagy belföldi piacú, emberi és anyagi erőforrásokban gazdag, impozáns történelemmel és saját kultúrával rendelkező Franciaország szeretete. Ez a szeretet itatja át közgazdasági alapállását is, óhatatlanul mindent egy ilyen tulajdon­ságokkal rendelkező ország szemszögéből néz. Ahol elég nagy a belső piac és elég fejlett a technológia, hogy a protekcionizmus (legalábbis elvileg) működhessen, ahol a belföldi megtakarítások elegendőek a költségvetési hiány finanszírozásához, ahol a jóléti állam igen fejlett és az ellene irányuló támadások igen fájdalmasak, ahol a nemzeti kulturális értékeket menteni kell a globalizáció uniformizáló hatásától stb. Bár tud a „szabadverseny” egyenlőtlenítő mechanizmusairól általában, ezekkel csak mint francia törődik, meg sem említve a francia múlt és jelen más, gyengébb országokra gyakorolt fejlődésgátló, jövedelemelszívó hatását. E tekintetben szimptomatikusak következő sorai: „Egyáltalán nem igaz […] hogy a jól beállított és szerződésekkel szabályozott protekcionizmus ártana a fejlődő országok dolgozói érdekének – csak megjegyezzük, hogy ezekben a vitákban a saját nemzetünk alkalmazottainak érdekeit sosem említik meg, mintha az nem is számítana.” („A deglobalizáció és ellenségei”).

Talán ezért is nem emeli be elemzésébe a kérdést, ugyan mi lenne a francia gazdaság erejét adó nagyvállalatokkal (és így azok alkalmazot­taival), ha nemzetközi tevékenységüket és profittermelő képességüket az állam gátolná, és mi lenne az állammal, ha ezt tenné velük.

A nyugati globalizációkritika fő árama a fejlett, magas életszínvonalat biztosító jóléti államok polgárainak, a világ munkásarisztokráciájának világképét türközi. Azokét, akik a globálissá vált kapitalizmus centrum-pe­riféria viszonyait nem értik, de ha igen, akkor sem akarják orvosolni. Akik azt hiszik, a kizsákmányolásnak a tőkefelhalmozással járó fokozódása őket nem érintheti, akik számára a jóléti állam elkerülhetetlen lebontása nem szükségszerű, akik féloldalas tapasztalataik és hiányos tudásuk alap­ján hisznek a „jó kapitalizmusban” (és abban, hogy ez mindig jár nekik).

Ez a romantikus antiglobalizmus azonban légvárakat épít. Rabja a maga közvetlen tapasztalati világának, amely nem engedi meg számára, hogy bizonyos általános összefüggésekre ráébredjen. Például arra, hogy a tőke nem megzabolázható. Csak annyi kell hozzá, hogy felismerjük: a dolgoknak megvan a maguk természete. Ez az eszmélés egyáltalán nem lehetetlen. Nincs olyan nép, amelynek fiai ne lennének képesek rá, mert ez a képesség a történelmi gyakorlat jóvoltából átível minden kulturális különbségen, hogy ne mondjuk, minden „nemzeti” kultúra része. Elsőként a francia kulturális örökségből hozva egy példát: Antoine de Saint-Exu-péry híres Kis Hercege minden reggel kigyomlálja (nem hagyja nőni, és nem derékban levágja,hanem kigyomlálja) bolygóján a majomkenyérfa-hajtásokat, mert tudja, ha megnőnek szétroppantják a bolygót. A magyar történelemben pedig, még előbb, a költő-forradalmár, Petőfi Sándor, kora osztálytársadalmának igazságtalanságait a következő logika mentén vélte megoldhatónak:

„Kaszálhatod a fűt világvégeig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával újra kivirít;
Tövestül kell kitépni azokat –
Akasszátok fel a királyokat!”

Hivatkozások F. Lordon cikkei  a magyardiplo.hu-n:

„Protekcionista veszély” – az értelmetlen teória

A deglobalizáció és ellenségei

Az államadósság újraállamosításáról, avagy fordítsuk vissza a pénzügyi globalizációt!

Europaktum: hanyatlás minden téren

Sokk és ellensokk

Zárjuk be a tőzsdéket! – Ha bezár a börze…