A fogalmak zűrzavarában élünk. S nemcsak abban az értelemben, hogy azonos fogalomhasználat mögött egészen eltérő értelmezések lehetnek, de abban az értelemben is, hogy az egyes kategóriák eredetét, a fogalomhasználat változásait, torzításait is tévhitek övezik. Ekképp a sztálini és a marxi kategóriahasználat rendszeres összemosását figyelhetjük meg, s ez szükségk&eacut

„Kommunista párt = bürokratikus, despotikus, korlátlan hatalmú, erkölcs nélküli szervezet." Tehát: „kommunista = bürokratikus, despotikus, korlátlan ha­talmú, erkölcs nélküli egyén". „Kommunizmus =  

a) megvalósíthatatlan utópia

b) mézesmadzag, amellyel az emberek a szűkősség és a rabság elviselé­sére késztethetők."

*

Fogalmi gyökere szerint közvetlenül a középkori városi önkormányzatok (commune) tapasztalataiból kinöveke­dett eszmény = az igazságosan és humánusan szervezett (igazságos, humánus és szervezett) közösségi jellegű tár­sadalom eszménye. Egyes céljai már az osztálytársada­lom kialakulásával, annak negatív hatásaira adott nosztalgikus válaszként megjelennek. A modem korban a felvilágosodás és a francia forradalom céljainak komolyan vé­tele (s annak felismerése, hogy az egyenlőség és testvéri­ség a szabadság megvalósulásának feltétele), előbb utó­pista kommunizmusmodellek, mesterségesen kialakí­tandó – és a középkori városi önkormányzatokhoz hason­lóan szigetszerű -, önkormányzati társadalmak megterve­zéséhez vezetett, majd a társadalom elidegenedés mentes szervezésének gondolata a marxizmus (és a Marx által befolyásolt nemzetközi munkásmozgalom) gyakorlatában az adott társadalmi feltételeket és azok meghaladásának útjait elemző elmélet, ill. az adott társadalom meghaladá­sának gyakorlati-politikai feltételeit megteremteni igyekvő politikai gyakorlat formájában öltött új alakot.

Marxék közismert meghatározása szerint a kommu­nizmus: mozgalom. Lényege nem valamiféle utópikus végcél: a kommunizmus a kapitalizmussal szemben ellen­érdekű erők olyan politikái, társadalmi szerveződése a mindenkori jelenben, amelyet a kapitalizmus ellentmondá­sainak meghaladására irányuló törekvés jellemez, moz­gat, határoz meg.

A sztálini szocializmusban a fogalom jelentése meg­változik. A kommunizmus itt az adott jelentői elválasztatik. Egyrészt visszatér az utópikus végcél-jelleg, és a körülzár­tan, egy-államként is megvalósítható társadalom­eszmény illúziója, másrészt viszont a taktikára-orientált pragmatikus sztálini gondolkodás az utópistáktól eltérően – akik úgy gondoltak, hogy utópiájuk megvalósításának a gyakorlatban nekifoghatnak – a kommunizmust mint („egyelőre még") meg nem valósíthatót (a pragmatikus alapállásból az utópiáknak mindig is kijáró) kritikával is illeti, mégpedig azáltal, hogy á jövőbe távolítja, s a jelent gondosén igyekszik elzárni tőle.

Ennek kettős hatása van: egyrészt általános véleke­déssé válik, hogy a kommunizmus megvalósíthatósága valószínűtlen; s a sztálinizmus gyakorlata mindent el is követ annak érdekében, hogy a társadalom valóban ne ebbe az irányba mozduljon, az elidegenedés ne csökken­jen, az emberek szabadságának foka, önigazgatási lehető­ségei ne növekedjenek stb. Másrészt, mivel önmagát e végcélként felfogott kommunizmushoz vezető útnak dek­larálja, ezzel elborzaszt a kommunizmustól, mint célrend­szertől.

E gyakorlat kapóra jön az antikommunizmusnak, hogy olyan sajátosságokat hangsúlyozzon a kommuniz­mus lényegeként, mint a véres diktatúra, a szabadságjo­gok elfojtása, (vagy korábban:) a csajkarendszer, nőközösség stb., amelyek nem a kommunizmus eszményeiből, hanem az azoktól mindinkább függetlenedő hatalmi har­cokból. az utópisták egyes, a kommunizmus fogalmába beszűrődő gondolataiból, a felvilágosodás vadember-idealizálásának jegyében előképként szerepeltetett „őskommunizmus"-képzetből származnak (illetve a szabadságjo­gok elnyomása esetében abból a tényből, Hogy a kommu­nisták a forradalom és az általa megragadható hatatom szerepének romantikus túlértékelése következtében több­nyire valóban elhanyagolták a szabadságjogok szerepét a kommunista célok megvalósításának feltételei között). A kommunista pártok hatalmi gyakorlata mára a „kommu­nista" fogalmát a magukat szocialistának nevező orszá­gokban az „élősdi, dilettáns és erkölcs nélküli népelnyo­mó" szinonimájává változtatta.

Ha a fogalmat megtisztítjuk a rárakódott héjaktól, „kommunizmuson" ma is azt a mozgást érthetjük, amely a kapitalizmus elidegenedett és antihumánus vonásai el­lenében olyan társadalom felé irányul, amelyben az ember nincsen alávetve sem a gyengéket eltipró piac, sem az erőseket is eltipró állam hatalmának, ahol a társadalom minden egységének és egészének önszervezése, önigaz­gatása, önkormányzata jegyében az emberek élettevé­kenységéi a szabad önkifejtés uralja. A kommunizmus ma (is) azokat a csirákat, tendenciákat jelenti, amelyek alkal­massá tehetők arra, hogy az emberiségnek egy a kapitaliz­musénál (a tőkés gazdaságnál, a polgári szellemiségnél) emberségesebb és hatékonyabb társadalmat kínáljanak. Az ebben való hitet azonban a kommunistáknak többé senki nem fogja meghitelezni. A mozgalom történelmi esé­lyét már csak a tendenciák olyan kihordása tarthatja fenn, amely a nemkapitalista társadalomnak ezt az embersége­sebb és hatékonyabb természetét egyszer végre kézzel­foghatóan bizonyítani is tudta.