A hetvenes években Latin-Amerikában elterjedt irányzat, amely a katolikus egyház hagyományos szerepkörén túlmenve a társadalmi viszonyok progresszív átalakítását is felvállalta.
Latin-Amerikában a XX. század közepén az egyház még semlegesnek nyilvánította magát a világi politika kérdéseiben. Leonardo Boff brazil ferences pap, a felszabadítás teológiájának neves képviselője szerint azonban ez a fajta viszonyulás egyet jelentett a fennálló politikai struktúrák melletti ekötelezettséggel; az egyház a mindenkori világi hatalom legitimálójának szerepét vállalta magára.
A II. világháború után a latin-amerikai uralkodó körök gondolkodására nagy hatással volt a fejlesztés (desarrollismo) elmélete, amely a kontinens felzárkózását utolérési, modernizációs folyamatként értelmezte. Az egyház képviselői között sokan támogatták a modernizációs törekvéseket, nagy súlyt fektetve a kulturális és oktatási szférára.
A fejlesztési teológia kialakulása, a desarrolismo támogatása a haladóbb egyházi körök részéről egy olyan részleges reformkísérletnek tekinthető, amelyből később a radikálisabb felszabadítási teológia kiindulhatott. Ez utóbbi kifejlődésében nagy szerepük volt az egyházi bázisközösségeknek, amelyeket eredetileg a paphiány ellensúlyozása végett hoztak létre. E közösségek azonban nemcsak az intenzívebb, elmélyültebb vallási élet számára biztosítottak keretet, hanem az önszervező társadalmi tevékenység alapsejtjeivé, a társadalmi-politikai öntudatra ébredés alapegységeivé és terjesztőivé is váltak. A hetvenes években 150-180 ezer ilyen bázisközösség működött Latin-Amerikában (csak Brazíliában mintegy 80-90 ezer), kétmillió hívő részvételével.
A gyakorlatra orientáltság a felszabadítási teológia dogmatikájának is egyik fontos alapköve. Az imának tettekre, szolidáris cselekedetekre kell sarkallnia. E cselekvés pedig döntően arra irányul – és ez a felszabadítási teológia másik jellegzetes motívuma -, hogy felszámolják a szegénység állapotát.
Gustavo Gutiérrez perui pap, a felszabadítás teológiájának egyik első kezdeményezője szerint a mai világban nem a szegénység egyedi eseteivel kell szembenézni, hanem azzal a ténnyel, hogy társadalmi osztályok, népek, sőt egész kontinensek döbbennek rá szegénységük tudatára, a méltó megélhetéshez szükséges javak hiányára, emberhez méltatlan állapotukra.
A felszabadítási irányzathoz tartozó papok sok vitát folytattak a szegénység pontos meghatározásáról és értelmezéséről, de még többet a felszabadulás fogalmáról. Gutiérrez szerint a felszabadulásnak három egymással szorosan összefüggő, egymást feltételező, de fel nem cserélhető szintje van. Az első a politikai felszabadulás, a gazdasági, társadalmi, kulturális elnyomás megszüntetése, amely lényegében az ember önmegvalósítási folyamatának tekinthető. A második szint az embernek a történelem egésze során megvalósuló felszabadulása. Az első, racionális szinttel szemben ez inkább egy utópikus síkot képvisel, amelynek alapvető feladata az új ember kialakítása. A felszabadulás harmadik szintje a bűn rabszolgasága alóli felszabadulás, az Istenhez vezető út megtalálása a hitben. Gutiérrez úgy véli, hogy a kizsákmányolás és az elidegenedés elleni harc része a bűn elleni küzdelemnek, a politikai cselekvés része az üdvözülés folyamatának.
A felszabadítási teológia sok rokon vonást mutatott a marxi társadalomelmélettel. Gutiérrez a hetvenes években írt munkáiban a politikai felszabadulást azonosította a szocialista társadalom megvalósításával, bár ezt részletesen nem definiálta. Annyit azonban tudhatunk, hogy szerinte a szocializmus sajátos, latin-amerikai formáit kell felfedezni.
Gergely Jenő szerint a felszabadítás teológiája a szocializmus biblikus-teológiai megalapozására jött létre. A felszabadulás teológiájának kiindulópontja az, hogy a szocializmusnak az ember teljes értékű megvalósítására irányuló törekvései összhangba hozhatók a keresztény humanizmus követelményeivel. Megpróbálja kiküszöbölni az emberi-isteni viszony azon értelmezését, hogy az Isten mindig előbbre való az emberi értékeknél és céloknál. Ily módon a kereszténység az ember önmegvalósítását hirdeti, mert az visz legközelebb az isteni célhoz. Ha az üdvtörténet az emberi önmegvalósítást szolgálja, akkor nem lehet tőle idegen a marxizmus sem, melynek emberi-társadalmi programja a humanista szocializmus.
A felszabadítási teológia megjelenése egy általános politikai-ideológiai átalakulás részét képezte. Michel Löwy szerint Latin-Amerikában a hetvenes-nyolcvanas években a keresztény marxizmus tagadhatatlanul társadalmi és politikai ténnyé vált. Nicaraguában és Salvadorban szerinte már nem szövetségről kell beszélni, hanem a két tábor organikus egységéről, hiszen a forradalmi mozgalmakban jelentős számban vettek részt keresztények.
A katolikus egyház felsőbb körei sokáig ellentmondásosan viseltettek a felszabadítási elmélettel szemben. Ennek oka, hogy politikailag nem szívesen kötöttek volna szövetséget a baloldali erőkkel, viszont látták azt is, hogy a latin-amerikai katolicizmus jövője attól függ, hogy az egyház milyen válaszokat tud adni az elmaradottság és a nyomor kérdéseire. Leghaladóbbnak a brazil egyházat tekintik, amelynek püspöki kara a hetvenes évek eleje óta rendszeresen felveti az ország legégetőbb problémáit. Ezzel szemben például Kolumbiában vagy Argentínában a konzervatív irányzatok hegemóniája érvényesül, s az egyház sokáig a tekintélyuralmi és diktatórikus törekvések támaszául szolgált. Még szélsőségesebb volt a helyzet Salvadorban, ahol a felszabadítás üzenetét hirdető papokra a biztonsági erők vadásztak, némelyiküket megkínozták, másokat megöltek, a túlélők közül pedig sokan a gerillákhoz csatlakoztak.