A jó, a rossz és a csúf – a romapolitika három arca Magyarországon

Az államszocialista korszak több tekintetben is konszolidálta a magyarországi cigányság életkörülményeit, a rendszerváltás azonban súlyos csapást mért a romák gazdasági, politikai és kulturális pozícióira. A legutóbbi időszak fontos előrelépése a kisebbségi önkormányzat megvalósulása, a források szűkössége miatt azonban leginkább a különféle roma szerveződések közötti konfliktusok kiélezését figyelhetjük meg.

Az új bizonyítékok három fontos dol­got tisztáznak. Egyrészt a társadalmi kohézió erősödése, amit mindannyian kívánatosnak tartunk, nagyban függ a jövedelemkülönbségek csökkentésé­nek mértékétől. Másrészt a szűkebb jö­vedelemkülönbségek és a növekvő tár­sadalmi kohézió nagyon erőteljes sze­repet játszik nemcsak az erőszakos bűncselekmények csökkentésében, ha­nem azon nemzeti halálozási mutatók javításában is, amelyek a legjelentő­sebb betegségekből adódnak. Harmad­részt tekintet nélkül arra, hogy a múlt­ban mi volt érvényes, a modern gazda­sági életben a szűkülő jövedelemkü­lönbségek kapcsolatban állnak a gyor­sabb – nem lassabb – gazdasági nö­vekedéssel." (Richarc F. Wilkinson)1

Bevezetés

Az 1990-es évek közepén a magyar kormány az ország roma lakosságával kapcsolatban szerencsétlen helyzetben találta ma­gát. A „piacgazdaságba" való átmenet a legtöbb roma életében romboló hatással járt. A képzetlen munkaerő iránti kereslet visszaesése drámaian csökkentette a roma férfiak foglalkozta­tottságát, az 1984-es 85%-ról 1994-re 26%-ra. A roma nők es­tében még rosszabb a helyzet: a foglalkoztatottsági szint ugyan­ebben az időszakban 53%-ról 18%-ra csökkent.2 A hosszú távú, strukturális munkanélküliség kelepcéjében (amely arra késztet­te a Munkaügyi Minisztériumot, hogy új kategóriát vezessen be a munkamegosztásba, nevezetesen a „cigányok" kategóriáját)3 a Magyarországon élő romák 70%-a a szegénység állapotába került.4 A szegénység növekedésével és ennek társadalmi, ok­tatási és egészségi állapotbeli következményeivel párhuzamo­san az állam a romákkal kapcsolatban újfajta megközelítésmó­dot fogadott el. 1984 óta növekvő hangsúlyt helyezett a romák­kal folytatott „párbeszéd" ösztönözésére. Kezdetben ez egy or­szágos és több megyei szintű Cigány Tanács megalakítását és a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének (MKCSZ) megalapítását jelentette, de azóta a romák által létrehozott szer­vezetek révén és a kisebbségi önkormányzati rendszer kialakí­tásán át fejlődött tovább.

Ennek az írásnak az a célja, hogy megvizsgálja a romák kö­rében növekvő szegénység és a politikai „párbeszéd" közötti kapcsolatot. Azt a látszólagos paradoxont elemzi, miszerint a történelem egy adott időszakában, amikor a romák (potenciális) követelései nagymértékben megnőttek, az állam elősegítette, hogy olyan politikai követeléseknek adjanak hangot, amelyeket nem képes teljesíteni. Azt állítja, hogy a „párbeszéd jó", mivel a legkisebb rossz elvét követi annyiban, amennyiben a kialakult helyzetre a kormányzatnak viszonylag korlátozottan rendelkezé­sére álló eszközökkel kellett reagálnia. Azonban a „párbeszéd egyszersmind rossz" is, mert reakciós jelleggel bír, és elkerül­hetővé teszi azon lényegi problémák megnevezését, amelyek­nek kezelése eleve külön politikákat követelne meg. A romák érdekkinyilvánításra való buzdításának „csúf" következménye pedig, a potenciális követelések skálájának drasztikus bővíté­sével egyidőben az, hogy a kormányzat a kinyilvánított követe­lések olyan szoros ellenőrzésére törekszik, amely aláássa a roma képviselők befolyását. Mind a társadalmi konvenciók, mind a kohézió szempontjából egyértelműen szükséges annak biztosí­tása, hogy az állam sikeresen kezelje a problémát. Felmerül te­hát a kérdés, mennyire hatásos hosszú távon a jelenlegi roma­politika.

A „párbeszéd" politikájának kifejlődése

Magyarország modernizációja és iparosodása módosította a korábbi egyensúlyt az ország roma népessége és az állam kö­zött. A születés előtti és a gyermekgondozási szolgáltatások megnövekedett hozzáférhetősége lehetővé tette, hogy a roma népesség mind abszolút, mind relatív értelemben a Holocaust előtti 100.0005 főről kb. félmillióra6 növekedjen, bár egyéb becs­lések magasabb értéket is mutatnak. A romák ma a teljes né­pességének legalább 5%-át teszik ki. 1961-től a kommunista re­zsim olyan politikát kezdett kifejleszteni, amely a romák margi­nalizálódásának és szegénységének a megszüntetését céloz­ta. Az újfajta megközelítési mód mögött kettős motiváció rejlett. Egyrészt az, hogy a romák nem maradhatnak el a társadalom többi részének fejlődése mögött, mivel ez nemcsak feltárná a szocializmusnak az egyetemes haladás megvalósításával kap­csolatos hiányosságát, hanem a romáknak a többiektől való nö­vekvő társadalmi és gazdasági eltávolodása csökkentené is a társadalmi stabilitást. Másrészt a romák növekvő számától, a munkakínálat növekedését, valamint a képzettebb foglalkozások felé áramló munkaerő felváltását várták. Ilyen okokból célozták meg az intézkedések a romák lakás-, egészségügyi és oktatási színvonalának emelését, javítva ezzel a roma munkaerő minő­ségét és hozzáférhetőségét.

Egy negyedszázad leforgása alatt ez a megközelítés néhány figyelemre méltó eredményt produkált. A romák foglalkoztatott­sága az egyharmados arányról a társadalom többi részéhez ha­sonló szintre emelkedett. Javultak az életfeltételek, ami sok roma számára biztosította az elektromos áramhoz, a folyóvízhez és egyéb létfontosságú forráshoz való hozzájutást. Az oktatás szín­vonala lassan, de biztosan olyan szintet ért el, hogy a roma gyer­mekek több mint fele kijárta az általános iskolát, és 20%-uk kö­zépiskolában tanult tovább.7 Sajnos az 1980-as évek gazdasá­gi válságával ez az időszak véget ért. Két tényező együttes je­lenléte, a képzetlen (roma) munkaerő iránti kereslet mérséklő­dése és a kormányzati kiadások csökkentésére irányuló nyomás arra késztette a kormányzatot, hogy újragondolja elképzeléseit. Olyan kritikák láttak napvilágot, amelyek megkérdőjelezték a vonzó statisztikák mögötti valóságot, különösen a lakáshelyzet alacsony színvonalára és a romák által végzett kellemetlen, alul­fizetett munkákra hivatkozva. A kormánynak ekkor már az elért eredmények elvesztésével kellett szembenéznie. Mivel a kor­mányzat a romákat minden korábbinál nagyobb függőségbe hoz­ta a társadalom többségétől és az államtól, így már nem vetheti el magától egyszerűen a felelősséget, és nem engedheti meg, hogy a dolgok maguktól fejlődjenek, hiszen az elkerülhetetlen társadalmi katasztrófához vezetne.

A megoldás, amellyel a kormány előállt, a „párbeszéd" politi­kájának bevezetése volt. Ahelyett, hogy. a romák életkörülmé­nyeinek javítására összpontosítottak volna, a figyelem azokra az eszközökre terelődött, amelyek segítségével a politikai ügyeket meg lehetett vitatni a romákkal, pontosabban a roma lakosság képviselőivel. Számos tényező közrejátszott egy ilyen irányú vál­tozásban, nem utolsó sorban a romák (bár szűk) intellektuális rétege (amely az oktatáshoz és a munkalehetőségekhez való hozzáférésben történt előrelépésnek a terméke volt), továbbá az európai roma mozgalom erősödése8 és a kisebbségekre a Helsinki Egyezmény eredményeképpen fordított nagyobb figye­lem. Azonban a változások legfontosabb oka a gazdasági vál­ság és a roma programok költsége volt. Ezt a kapcsolatot A Ha­zafias Népfront szerepe a cigány lakosság segítésében című dokumentum tette explicitté, amely 1984-ben jelezte az újfajta politika bevezetését. Eszerint: „[természetesen a cigányságról van szó]… Felzárkózásukat… korlátozza nehéz gazdasági hely­zetük … aminek következtében a cigányságot mint az új köz­megegyezés létrehozásában fontos szerepet játszó népcsopor­tot kell figyelembe vennünk."

Más szóval a gazdasági válság eredményeképpen az integ­rációs politikát felváltotta a romákkal folytatott „párbeszéd" kiépí­tése.

Az előző rezsim hanyatlásának évei alatt ez a „párbeszéd" az 1985-86-ban alapított országos és megyei szintű Cigány Taná­csok kizárólagos hatáskörébe tartozott. A központ megőrizte az ellenőrzést ezen politikaifórum-kezdemények felett, amelyeknek tagságát a Hazafias Népfront Titkársága hagyta jóvá. Egy ké­sőbbi testület, a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége 1986-ban alakult meg. Mint neve is jelzi, ez egy kevésbé politi­kai irányultságú intézmény volt, amely elsősorban a roma mű­vészek támogatását tartotta feladatának. Bár a rendszerváltás a Cigány Tanácsok végét jelentette, a kormány romapolitikája megmaradt a párbeszéd ösztönzésénél. Ez nem meglepő, hi­szen azok a problémák, amelyekkel az első posztkommunista kormány szembekerült, hasonlítottak az öt évvel azelőttiekhez, habár még súlyosabbak voltak. Azonban az eszközök, amelyek­kel a politikát végrehajtották, módosultak. Az állam elkezdte pénz­ügyileg támogatni a növekvő számú roma szervezeteket, ami­nek következtében ezeknek száma drámaian emelkedett: míg 1989-ben 2,1990-ben pedig 18, addig 1993-ban már 200 körüli volt a számuk.

A párbeszéd politikája később, 1993-ban újabb lépést tett előre a „nemzeti ós etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény" (kisebbségi törvény) elfogadásával, amelynek legfon­tosabb eleme a kisebbségi önkormányzati rendszer volt. A tör­vény engedélyezte, hogy a romák (éppúgy, mint a másik 12 el­ismert kisebbségi közösség tagjai) önkormányzatot hozzanak létre helyi és nemzeti szinten. Lényeges, hogy a párbeszéd po­litikájából ez az, ami intézményesült, s tisztázta azt, hogy a roma közösségekből kikkel tárgyalhatnak a kormány és az egyéb ad­minisztratív szervek. Bár a rendszert nemcsak a romáknak al­kották, ők azok, akik azt leginkább használták, létrehozva 483 kisebbségi önkormányzatot, amelyek a hasonló intézmények két­harmadát teszik ki, s ezzel nagyobb arányban vannak jelen, mint amekkorát a magyarországi nem magyar polgárok között képvi­selnek.9

Eredménytelen válságkezelés

Míg az elmúlt évtizedben a párbeszéd mechanizmusának kiépí­tése képezte a kormány romákhoz való viszonyulásának gerin­cét, a párbeszéd nem az egyedül követett politika volt. Számos programot hajtottak végre, elsősorban az oktatásban és a fog­lalkoztatásban, ám e programok nem tudták megállítani a ha­nyatlást ezeken a területeken: a munkanélküliség nőtt, az isko­lázottsági mutatók romlottak. E programok sikertelenségének fő oka a rájuk áldozott források korlátozottsága, nemkülönben az, hogy zavar mutatkozik a kitűzött célok és az azok eléréséhez szükséges módszerek, röviden – egy gyakran használt kifeje­zést használva – a válságkezelés tekintetében.

A romák iskolázottsági mutatóinak javítása hosszú távon a leg­jobb megoldásnak látszik a munkanélküliség és a szegénység problémájára. Az 1960-as évektől kezdődő, általános javulás el­lenére a romák és a társadalom többi része között meglévő tá­volság nem szükségszerűen mérséklődött az országos színvo­nal javulásából adódóan. Míg számos romának lehetősége volt középfokú végzettséget szerezni, ez majdnem teljes egészében a szakmunkásképző iskolákra korlátozódott, kevesebb mint 2%-uk járt gimnáziumba, és kevesebb mint 1%-uk tanult tovább a felsőoktatásban.10 A kormánypolitika törekszik a roma gyerme­kek támogatására a hátrányos helyzetű tanulók és a nem ma­gyar anyanyelvűek (arányuk kisebb, mint az ország roma lakos­ságának 30%-a) számára létrehozott pótlólagos alapokon ke­resztül. Emellett jelentős forrásokat fektettek egy speciális cigány iskola, a Gandhi Gimnázium létrehozásába. A kisebbségi tör­vény engedélyezi, hogy a kisebbségi önkormányzatok oktatási tevékenységet végezzenek, és néhány helyi hatóság épületet is biztosított számukra erre a célra. Ezek a lépések a roma gyer­mekek külön iskolákba történő szegregációjának folyamatára emlékeztethetnek, azonban a szülőknek még mindig megvan a joguk arra, hogy gyermekeik a klasszikus iskolarendszeren be­lül tanulhassanak. A fő kérdés az, hogy a javul-e színvonal egyál­talában véve, illetve a társadalom többi részéhez képest. Saj­nos a rendszerváltás óta folytatott politikák nem vezetettek a szín­vonal növekedéséhez. Az utóbbi években az iskolázottság emel­kedő trendje nemcsak hogy megállt, de meg is fordult. Azon roma gyermekek aránya, akik az általános iskola után folytatják tanul­mányaikat, 22%-ról 11,8%-ra csökkent,11 azoké pedig, akik gim­náziumba, szakközépiskolába vagy technikumba járnak, az 1988-89-es 0,23%-hoz képest 1992-93-ra 0,19%-ra csökkent.12

A romák foglalkoztatottsága az utóbbi években drámaian be­szűkült. Az 1980-as évek végén a romákra aránytalanul voltak hatással az országban jelentkező munkaerőbőség első hullámai, bár sokan képesek voltak helyzetükön javítani a korkedvezmé­nyes és a rokkantsági nyugdíj révén. Számos tényező felelős a romák között kialakult magas munkanélküliségért, köztük a roma népesség földrajzi elhelyezkedése is, többségük ugyanis az or­szág szegényebb északi és keleti megyéiben, nem urbanizált régióiban lakik. A roma népességben túlsúlyban lévő fiatalok aránya is arra utal, hogy sok munkanélkülinek nincsen semmi­lyen munkatapasztalata. Az alacsony képzettségi szint, ideért­ve az újfajta képzettségek – a nyelvek és a számítógép haszná­latának ismerete-teljes hiányát, csökkenti a lehetőségeket. Még akkor is, ha a romák rendelkeznek a munkához szükséges kép­zettséggel, a diszkrimináció gyakran akadályozza meg őket ab­ban, hogy munkát találjanak.13

Az MDF vezette kormány (1990-94) nem rendelkezett átfogó romafoglakoztatás-politikával, bár 1993-ban a Munkaügyi Minisz­tériumban elkészült egy Munkaterv a cigány munkanélküliség csökkentésére és foglalkoztatottságuk támogatására. Ez azon­ban inkább az információgyűjtésre összpontosított, mintsem a foglalkoztatás tulajdonképpeni növelésére, és gyakran még a korlátozott javaslatokat sem ültették át a gyakorlatba.14 1992-ben bevezették a „szociális földprogramot", amely megengedte, hogy a roma közösségek (1996-ban 124) az üresen hagyott föld­területeken élelmiszert termeljenek a maguk számára. Ez ugyan bizonyosan sok embernek nyújt segítséget, illetve mezőgazda­sági jártasságot is ad, hosszú távon azonban nem tekinthető megfelelő megoldásnak. Az igazi esélyegyenlőséghez, valamint a szegények és a társadalom többi része közötti szakadék csök­kentéséhez, amely a társadalom stabilitásához szükséges, a romáknak képesekké kell válniuk egyenlő eséllyel versenyezni minden állásért, és nem szabad a gazdaságnak egy fejletlen te­rületére sodródniuk.

A színre lépett MSZP-SZDSZ koalíció nagyobb elkötelezett­séget tanúsított a romák munkanélkülisége csökkentésének ügyében. 1994 októberében megalakult a Cigány Válságkezelő Programiroda, azonban az annyira áhított válságmenedzselési program soha nem öltött testet, így a hivatalt 1995 végén meg­szüntették. A kormánypolitika ma arra helyezi a hangsúlyt, hogy a romákat segítse saját gazdasági vállalkozásaik megalapítá­sában. 1995-ben 150 millió forint tőkével megalakult a Magyar­országi Cigányokért Közalapítvány (MCK), azzal a szándékkal, hogy roma közösségeket, főként önkormányzatokat támogassák kereskedelmi vállalkozások létrehozásában. Sok tekintetben ez annak a nagy és hivatalos változata, amivel az Autonómia Köz­alapítvány 1990 óta foglalkozik, így nem meglepő, hogy az Au­tonómia alapítóját, Bíró Andrást nevezték ki az MCK vezetőjé­nek, A romák foglalkoztatottságának efféle támogatását csak üdvözölni lehet: azonban ahhoz, hogy egy életképes vállalko­zás jöjjön létre, több kell, mint egy jó terv és a sikeres alkalma­zás. Ha nincs a megtermelt árunak piaca, az üzlet túlélése hosszú távon kétséges, mint ahogy az Autonómia fel is ismerte, „hogy az alapítvány akciói minden erőfeszítés mellett sem vol­tak sikeresek".15 Gazdasági növekedés nélkül, főként azokban a szektorokban, melyekben a képzetlen munkaerő iránt növe­kedni fog a kereslet, és azokban a régióban, melyekben sok roma él, kevés kilátás van arra, hogy a jelenlegi intézkedések jelentő­sen csökkentenék a roma munkanélküliséget.

A politika címszó alatt azokat az erőfeszítéseket is meg lehet említeni, amelyeket a kormány tett annak érdekében, hogy kife­jezze a romák egyenlőségét a többi állampolgárral, illetve jogu­kat arra, hogy elfoglalják helyüket a magyar társdalomban. A ki­sebbségi törvény harmadik paragrafusa (1) szerint „a Magyar Köztársaságban élő kisebbségek részesei a népi hatalomnak: államalkotó tényezők, Kultúrájuk része a magyarországi kultú­rának." Horn miniszterelnök ennél messzebbre ment a Roma Napon (1994. augusztus 3.) annak hangsúlyozásával: „a magyar­országi cigányok igenis ennek a hazának gyermekei, nem befo­gadott, hanem jogokkal született polgárok".16 1995 decemberé­ben a kormány deklarálta, hogy a romák szegénysége nemzeti érdekeket érintő kérdés, és a következő márciusban kijelölte a parlament munkarendjének egy napját a romákról szóló politi­kai vitának, amelyen az összes párt képviselője fel is szólalt.

A hivatalos befogadó diskurzus ellenére az utóbbi években hanyatlás volt tapasztalható a romák szociális helyzetében. Pár­tos Ferenc 1979-es kutatása arra az eredményre jutott, hogy a legtöbb magyarnak, aki romák környezetében él és/vagy dolgo­zik, pozitív a hozzáállása a kérdéshez – viszont ezt erősen el­lensúlyozza azoknak a negatív véleménye, akik kevésbé van­nak kapcsolatban romákkal.17 Az 1980-as évek közepére meg­jelent a cigányellenes skinhead-mozgalom, és Kenedi János megjegyezte, hogy „a cigányságtól való megkülönböztetés ré­vén újra magához kezd térni egy egyre inkább kiüresedő ma­gyar etnikai öntudat".18 Egy 1994-es kutatás megállapította, hogy a romák kevésbé népszerűek, mint a kínaiak, az afrikaiak, vagy az arabok (valójában mint minden, a kutatásban résztvevő egyéb csoport), s a válaszadóknak csupán 18%-a mondta, hogy „szí­vesen fogadna" cigányt barátjául, 15%-a pedig azt, hogy szom­szédjául.19 Valószínű, hogy a tömeges szegénység és az ah­hoz kapcsolódó jelenségek, mint a növekvő bűnözés, droghasz­nálat, prostitúció és a szorongás, teljesen meghiúsítják a romák szociális helyzetén javítani kívánó hivatalos próbálkozásokat. Va­lóban sok megfigyelő van azon az állásponton, hogy ezek a té­nyezők valószínűleg növekvő feszültségekhez és konfliktusok­hoz vezetnek majd, különösen a falusi térségekben.

Időt nyerni

Ebben a kritikus állapotban a tömeges, strukturális munkanélküli­ségnek és a hozzá fűződő jelenségeknek (növekvő bűnözés, tár­sadalmi feszültségek, az egészségi állapot színvonalának romlá­sa) a távoli jövőbe történő elhúzódása, valamint a iskolázottság zuhanó trendje miatt a legtöbb roma számára kilátástalan a hely­zet. Magától értetődő annak szükségessége, hogy hatékony meg­oldást találjunk ezekre a problémákra, nem csak azért, hogy meg­mentsünk 100.000 nehéz sorsra ítéltet, hanem azért is, mert ha engedjük, hogy ezek a nehézségek fennmaradjanak, akkor előbb-utóbb alá fogják ásni az ország gazdasági, társadalmi és politikai szerkezetét. Ezért a „párbeszédre", amelyet a kormány a romák­kal kapcsolatos elsődleges politikai eszköznek tekint, nagy fele­lőség hárul a problémák megoldásának elősegítésében.

Sajnos ez a párbeszéd önmagában nem rendelkezik a mun­kanélküliség csökkentéséhez és az iskolázottság színvonala ja­vításához szükséges eszközökkel. Nem tudja növelni a roma munkaerő és szolgáltatások iránti keresletet, nem tesz ételt az asztalra, nem csökkenti a kirekesztettek osztályának méretét, és nem száll szembe a diszkriminációval. Mindezek alapvetően a gazdasági fejlődéstől függnek. Ha nincs a romák munkájára ke­reslet, az állam nem fog különösebben invesztálni sem munka­helyekbe, sem szakmai gyakorlatba, és forrásokat sem fog biz­tosítani a roma iskolarendszer számára, ha a végzősökre csak a segély vár. Történnek ugyan intézkedések a rasszista meg­nyilvánulások betiltására, ám a romák általános társadalmi hely­zete nem fog javulni, ha a valóság: szegénység és szorongás. A párbeszéd legfeljebb a helyzet jelentős javulását eredményez­heti, de azt önmagában nem képes megteremteni.

Ezzel nem azt állítjuk, hogy a párbeszéd nem tudja javítani a romák többségének helyzetét. Annak ellenére, hogy ennek a politikának tudatosan az a célja, hogy felváltsa azon korábbia­kat, amelyek a romák társadalmi és gazdasági integrációját cé­lozták, a kommunikációs csatornák javítása elősegítheti olyan politikák hatékonyabb kifejlesztését és alkalmazását, amelyek csökkenthetik a szegénységet. A romák nézeteinek ismeretében a politika alkotói és tervezői olyan programokat javasolhatnak, amelyek a romák törekvéseivel jobban összhangban vannak, és így hatékonyabbá is válhatnak. Az önkormányzati rendszer a közösségi alapú roma intézmények százait összefogó hálózat megalkotásával létrehozott egy olyan mechanizmust, amelyen belül átfogó politikát lehet folytatni. Egy másik demokratikus érv az lehet, hogy a roma érdekek képviseletének elősegítése erő­sítheti a roma képviselői lobbikat, ami ahhoz vezethet, hogy a nemzeti jövedelemnek egy nagyobb szeletét fektetik majd pél­dául munkahelyteremtésbe. Ez az érv kevésbé meggyőző, mi­vel Magyarországon az egész közösségi szektor válságban van, nemcsak az a terület, amely a romákkal foglalkozik. Egy véges tortából bármely újabb, roma ügyekre fordított szelet hátrányt je­lenthet egy másik csoport számára. Nem valószínű, hogy ez megtörténik bármilyen méretben, bármely esetben tekintettel a romák mint csoport és szervezeteik politikai gyengeségére, de ha mégis megtörténne, valószínűleg konfliktust okozna a poten­ciális „vesztesekkel", akik saját részesedésük megőrzésére tö­rekednek.

Melyek a lehetőségei annak, hogy a párbeszéd jelentős vál­tozások katalizátoraként működjön? A tendencia nem túl bizta­tó, ha arra gondolunk, hogy miként fogant meg ez a politika, s hogy a kormányzat kudarcot vallott a romák létfeltételeinek biztosításában és az oktatási eredmények javításában. Az alapve­tő problémák a jelenleg divatos makrogazdasági fejlődés esz­méjében keresendők. A magyar gazdaság strukturális kiigazítá­sa, ami az exportra helyezi a hangsúlyt – a hazai kereslet elfoj­tása és a kormányzati kiadások szűkítése mellett -, nemhogy nem segíti elő a romák sorsának javulását, hanem inkább fele­lősség terheli a jelenleg létező tragikus körülmények kialakulá­sáért. A világ országainak tapasztalatai Bolíviától Nagy-Britan­niáig jól mutatják, hogy az efféle politikák nemcsak növelik a sze­gények számát, de a szegénység csapdájában is tartják őket. A szegényekkel az a gond, hogy túl sokba kerülnek. Nemcsak az életben tartásukhoz szükséges költségek merülnek fel, hanem azok a spekulatív költségek is, amelyek a szegényeknek a tár­sadalom többi tagjával egyenlő szintre emeléséhez lennének szükségesek. A sors iróniája, hogy olyan politikák gyakorlása, amelyek a nyomor magasabb szintjét termelik ki, az olyan álla­mi költekezés iránt növelik a keresletet, amelyet éppen most kur­títanak meg – és ezért jellemző a kormányokra, hogy aláássák a jogosultságok morális alapjait. Mivel számos roma elszántan igényli a jogosultságot (például az elviselhető életszínvonal ér­dekében), a jelenlegi helyzet, úgy tűnik, strukturálisan nem ked­vez olyan politikák kifejlesztésének, amelyek valóban újra mun­kához juttatnák a romákat, és segítenék csökkenteni a szegény­séggel járó problémákat. Ha így tekintjük, akkor láthatóvá válik, hogy a párbeszéd politikája nem annyira kifinomult politikai esz­köz egy demokratikus korban, hanem inkább egy gyorsan fel­húzott rozoga gát a problémák mindent elöntő áradata ellen. Az időnyerés módszere, abban a reményben, hogy a körülmények változni fognak, és majd lehetővé teszik, hogy szembeszálljunk a problémákkal és enyhítsük őket, mielőtt véglegesen elboríta­nak mindent.

Mi van Pandora szelencéjében?

A párbeszéd politikájának két jellegzetességét tartják számon. Elsőként azt, hogy egy gazdasági válságra adott válaszból fej­lődött ki, s szükségszerűen azt az űrt töltötte be, amely az elő­ző politikákkal való felhagyást követően keletkezett. Másodsor­ban a párbeszéd lényegében reakciós. Azzal, hogy olyan for­mális struktúrák megteremtésére összpontosít, amelyek azt a benyomást keltik, hogy valami történik, a párbeszéd csökkenti a kormányok indíttatását arra, hogy valódi problémákat vessenek fel és hatékony megoldásokkal álljanak elő. Azonban van en­nek a párbeszédnek egy harmadik jellemzője is, amely látszó­lag szöges ellentéte az első kettőnek. Arra irányul ugyanis, hogy növelje az állammal szemben támasztott követelések számát, melynek következtében olyanok is előkerülnek, amelyeket az ál­lam nem tud vagy nem akar teljesíteni, s ezzel egy potenciáli­san robbanásveszélyes politikai konfliktusnak biztosít talajt. Egy ilyen helyzetben világos, hogy a párbeszédet úgy kell irányítani, hogy megelőzhető legyen az olyan követelésekre irányuló poli­tikai nyomás kialakulása, amelyeknek a kormányok nem hajlan­dók eleget tenni. A romapolitika utóbbi tíz év alatt végbement fejlődésének vizsgálata jól mutatja, hogy ez volt a helyzet.

A kommunista időszakban a romák politikai képviselete feletti ellenőrzés viszonylag egyszerűen történt: „megerősített" szemé­lyeket választottak a Cigány Tanácsok tagjainak. Mindamellett a kormány még ebben a korai szakaszban sem számíthatott az összes roma értelmiségi feltétlen támogatására. A romák ma­gyar társadalomban elfoglalt hátrányos helyzetének, s az 1984-es kormánypolitikában bekövetkezett változásoknak következ­tében s egy valószínűleg még nehezebb jövőnek tudatában nem meglepő, hogy néhány roma, akit kirekesztettek a hivatalos ro­mapolitikából, elégedetlenségét fejezte ki a kormány hozzáállá­sával kapcsolatban. Magyarország hangsúlyosabb nyugati ori­entációjának, a kisebbségi jogok növekvő tudatosodásának és az Európai Roma Mozgalom erősödésének hatására a („ma­gyar") politikai ellenzék szorgalmazta, hogy a romák kisebbségi jogokat kapjanak. Maguknak a roma intézményeknek a kialaku­lása volt az ellenzék központi témája az MCKSZ megalakítása körüli vitában 1986-ban. Olyan személyiségek, mint például Daróczi Ágnes, azt követelték, hogy a roma érdekékét mind a politikaiakat, mind a kulturálisokat – egyetlen olyan szervezet­ben képviseljék, amely érzékenyen tud reagálni a roma közös­ségek szükségleteire és kívánságaira. Független szervezetek megalakításának a lehetősége nélkül ezek az ellenzéki hangok háttérbe szorulhatnának, s ha továbbra is kritikus hangot ütné­nek meg, rendőri beavatkozással is fenyegethetnék őket.20

Megtervezett demokrácia

A rendszerváltás azzal, hogy a politikai tevékenységnek új ke­reteket szabott, más eszközök megteremtését tette szükséges­sé a roma érdekképviselet ellenőrzés alatt tartására. Annak az okait, hogy a kormánynak miért kell ellenőriznie a roma politika fejlődését, Báthory János, a kormány fő cigányügyi tanácsadó­ja világosan vázolta A nemzeti egységtörekvések és a cigány mozgalom című bizalmas dokumentumban,21 amelyet 1989-ben készített az MSZMP-nek. Az 1990-es választásokat követően Báthory lett az MDF vezette kormány cigányügyi szakértője. A dokumentumban kifejezett nézeteit beépítette a Nemzeti és Et­nikai Kisebbségi Hivatal (NEKH, felállítva 1990-ben) munkájába – ezzel biztosítva a folytonosságot a kommunista és a poszt­kommunista korszak között.

Báthory azt hangoztatta, hogy a „cigány mozgalom" (ahogy ő nevezte) potenciális veszélyt jelent a nemzeti egységre (amely egy másik kifejezés a politikai stabilitásra). Beismeri ugyan, hogy az asszimilációs politikákkal felhagytak, valamint hogy a cigány­ügyek lekerültek a nagypolitika napirendjéről. De megjegyzi: „nemzetközi példák mutatják, hogy hátrányos szociális helyzet és etnikai mozgalom ideológiája kétkomponensű társadalmi rob­banóanyagként fogható fel". A kormánynak nemcsak a nem je­lentéktelen roma népességgel kell szembeszállnia, hanem az­zal is, hogy a roma ügyek megvitatása által gerjesztett indula­tok nagy teret engednek az egységtörekvés megbontásának, az indulatok eltérítésének és a bűnbakkeresésnek, ami lehetővé teszi a demagógoknak, hogy a romák ügyéből politikai tőkét ko­vácsoljanak.

Báthory elég éles eszű volt ahhoz, hogy felismerje: a kialaku­ló roma politizálás a veszélyek mellett lehetőségeket is hordoz magában a kormány számára. A kisebbségpolitika alapelveként elfogadott pluralista szemlélet megszabadította az államot a ro­mák társadalmi és gazdasági integrációjával kapcsolatos fele­lősségétől, s ezzel arra redukálta szerepét, hogy elősegítse „az optimálisként feltételezett folyamat érvényesülését". A roma po­litikát a külpolitikában is fel lehetett használni (konkrétan a szupranacionális európai intézményekhez való csatlakozáshoz és a szomszédos országokra történő nyomásgyakorláshoz a magyar kisebbségek védelmében), hiszen „a magyar külpoliti­kai eszközrendszer lényeges része, hogy európai normáknak megfelelő kisebbségi politikát kíván folytatni és ezt a nemzetkö­zi kapcsolatban érvként kívánja használni".

Az elkerülendő veszély az volt, hogy a romapolitikát olyan „ra­dikálisok" uralják, akik „túl sokat" követelnének az államtól. A ro­mákat Báthory „a megszokott játékszabályok között gyenge nyo­másgyakorló csoport"-nak tekintette, amelyet kivételes körülmé­nyek etnikai felkelésre késztethetnek. Csodálta azt, ahogy a „de­mokratikus rendszerek sikeresen kanalizálták, 'pacifikálták' az agresszív etnikai mozgalmakat" azáltal, hogy intézményesítet­ték őket a főáramú politikai rendszeren belül. Javasolta a Ma­gyarországi Cigányok Demokratikus Szövetségének (MCDSZ) támogatását, amelyet nemrég alakítottak a Cigány Tanácsok re­formszellemű romái, mivel „nem támaszt teljesíthetetlen feltéte­leket, mozgalmi módszere a hivatalos tárgyalás, egyezkedés". Felismerte, hogy a küszöbönálló pluralizmus következtében a romák nyilvánosan is kritizálhatnák a hivatalos romapolitikát: ezért a „mérsékeltek" gyors támogatását sürgette, hogy védő­pajzsul szolgáljanak a radikalizációval szemben. Báthory azt is javasolta, hogy a romák választott hivatalnokok lehessenek. Ez „a rendszerben érdekeltté" tenné a roma képviselőket, akik így hajlanának a kompromisszumra.

A Roma Parlament tündöklése és bukása

Közvetlenül a rendszerváltást követő években úgy tűnt, hogy Báthory félelmei valóra válnak. Amikor a roma radikalizmus ve­szélyeiről írt, legbelül a kommunista rezsimmel szemben kriti­kus, növekvő számú roma értelmiségi politizálására gondolt. 1989 áprilisában sokan közülük (mint Osztojkán Béla, Zsigó Jenő, Horváth Aladár, Hága Antónia, majd később Daróczi Ág­nes) megalakították a Phralipe nevű független szervezetet. Ez a csoport akkor már kapcsolatokat épített ki a liberális ellenzék­kel olyan kampányok-ügyek során, mint a miskolci „gettóügy". Az 1990-es választások hajrájában a Phralipe és az SZDSZ vá­lasztási paktumot kötött, melynek eredményeként Horváth Ala­dár és Hága Antónia lett az első két roma képviselő az első poszt­kommunista parlamentben.

A Phralipe aktivistái gyorsan kezdeményező szerephez jutot­tak a roma politikai életben, és ők voltak a Roma Parlament 1991. januári megalakulásának legfőbb kezdeményezői. A Par­lamentet, amelyet tizennégy tagszervezet csúcsszervezeteként alakítottak meg, azért hozták létre, „hogy a tagszervezetek ér­dekeit képviselje, és érvényre juttassa a Magyar Köztársaság legfelsőbb döntéshozó és végrehajtó fórumain", s tagjai között „radikálisok", „lojalisták" csakúgy szerepeltek, mint újonnan po­litizáló romák.22 Phralipe-tagok foglalták el a vezető helyek több­ségét az új szervezetben, habár Nadáy Gyulát, az MCDSZ ve­zetőjét választották alelnöknek. Annak ellenére, hogy a formális egység megvolt, folytatódott a már korábban elkezdett küzde­lem a két tábor között, kezdetben a Roma Parlament keretein belül. Egy éven belül Nadáy pénzlopással vádolta meg a Phralipe tagjait, és tüntetést szervezett a Parlament irodái előtt. Az MCDSZ-t 1992 elején kizárták a Parlamentből. A Parlament 1992. februári II. Kongresszusán Raduly József (100 tagú Ci­gányzenekar) sikertelen elnöki kampányt folytatott azzal a jel­szóval, hogy kiveszi a Parlament irányítását a „radikálisok" ke­zéből. Az év végére ő és Farkas Flórián (Lungo Drom) kivonták szervezeteiket a Roma Parlamentből miután azzal vádolták meg őket, hogy bizalmas információkat továbbítottak a NEKH-nek.23

A Roma Parlament külső ellenállással is szembesült. Rövid­del a Parlament megalapítása után az MDF létrehozta a Cigány Szervezetek Érdekszövetségét, amely Rostás Farkas Györgyöt támogatta. 1991 végén Mohácsi Attila alakította meg a Roma Fórumot, amelynek az MSZP székházában voltak az irodái, és a következő évben Raduly. József és Farkas Flórián alapította meg az Együttélés Magyarországi Cigányok Szövetségét, amely „a másik két ellencsúcsszervezettel együtt támadta a Roma Par­lament 'radikális' irányvonalát".24 A Roma Parlamenttel ellentét­ben egyik szervezet sem törekedett tömegbázis kialakítására vagy a roma érdekek képviseletére a Kisebbségi Kerekasztalban (amelyet 1991-ben állították fel azért, hogy a beterjesztett kisebb­ségi törvényről tárgyaljon a kormánnyal). Ezek lényegében elit­formációk voltak, amelyek az aktivisták csak egy szűk csoport­jának biztosítottak állást. Ezek a szervezetek eszközök lettek a nagyobb pártok kezében, amelyeket a roma politika uralkodó erejének érzékelhető SZDSZ-orientációja ellen fordíthattak.

Pár évig a Roma Parlament volt a legdinamikusabb roma po­litikai szervezet. Petíciót szervezett, amelyben kárpótlást jöve­telt a Holocaust okozta veszteségekért, valamint azt, hogy a kor­mány valósítson meg egy kétmilliárd forintos foglalkoztatási és továbbképzési programot, amely a romák munkába való vissza­állítását célozná.25 Tüntetéseket kezdeményezett romák elleni rasszista támadások ellen (Eger és Gyöngyös), és egy sor köz­életi kérdésben állást foglalt. A Parlament a Kisebbségi Kerekasztalban is a legaktívabb roma hang volt, s a kisebbségi testület szóvivője is a Parlamentből került ki (Zsigó Jenő). A Par­lament egyre erősebben kritizálta a kormány előterjesztéseit, különösen miután a kisebbségi törvény ún. „konszenzus-vázla­tát" egyoldalúan visszavonták 1992-ben; szóvá tette a törvényi és pénzügyi garanciák hiányát, amely nem teszi lehetővé az önkormányzati rendszer hatékony működését. A Parlament ak­tivitása magához vonzott számos újonnan alakult roma szerve­zetet: tagszervezeteinek száma az alapítástól számított tizen­nyolc hónap alatt 44-re emelkedett.

A Phralipe vezetősége ugyanakkor megosztott lett. Daróczi Ágnes röviddel az alakulás után távozott a Roma Parlamentből, mondván: kár minden erőfeszítés a korábbi riválisokkal való kö­zös munka érdekében. Hamarosan követte őt Hága Antónia, aki Péli Tamással, az MSZP roma parlamenti képviselőjével karölt­ve később azt szorgalmazta, hogy a Parlamentet váltsa fel egy információs központ.26 A korábbi ellenségek és szövetségesek távozásával egyre inkább a Horváth Aladár – Zsigó Jenő -Osztojkán Béla alkotta 'triumvirátus' gyakorolta a hatalmat a Roma Parlamentben. 1993 elejére Osztojkánnak kétségei me­rültek fel a Parlament megítélésével kapcsolatban. 1992-ben a megváltozott szabályok kizárták a Roma Parlamentet a közvet­len állami támogatást kapók köréből, ami arra késztette, hogy hozzájárulásokat csikarjon ki a tagszervezetektől. Elterjedt az a hiedelem is, hogy maguknak a tagszervezeteknek a támogatá­sa azért csökken, mert a kormány ellenségesen szemléli a Par­lamentben való részvételüket. A Roma Parlament döntésképes­ségére nézve fenyegetőleg hatott, hogy a tagszervezetek szá­ma 1993 februárjára 25-re esett vissza. Osztojkán úgy vélte, hogy a Parlament kritikája a küszöbön álló kisebbségi törvényről túl összetett és érthetetlen a romák nagy tömege számára. Míg a vezetők, akik közelről követték a Kisebbségi Kerekasztalban foly­tatott vitákat, tisztában lehettek a Parlament aggályaival, addig a romák többsége (valójában az állampolgárok többsége) szá­mára egy megalkotásra váró kisebbségi törvény önmagában pozitív dolog volt.27 Ezeket az aggodalmakat nem lehetett a Roma Parlamenten belül tartani, így Osztojkán rövidesen vissza­vonult, és követte őt a Phralipe-szervezetek többsége. Egy év­vel később Zsigó és Horváth összekülönbözése az önkormány­zati választásokon való részvétel kérdésében újabb töréshez vezetett, melynek eredményeképpen a Roma Parlament egy maroknyi szervezetre zsugorodott, és elvesztette befolyását a roma politikában.

A lojalizmus győzelme a liberalizmus felett

A Roma Parlament elhalása nagyban tulajdonítható a kisebb­ségi önkormányzati rendszer előretörésének, amely a roma po­litika újrarendeződését vonta maga után. A rendszerben elnyer­hető „díj" az 53 Országos Roma Kisebbségi Önkormányzat (ORKÖ) – a tagszervezetek – feletti ellenőrzés megszerzése volt. Az önkormányzati rendszer előnyben részesíti a jól pénzelt or­szágos szervezeteket. A helyi aktivisták érdeke, hogy szövet­ségre lépjenek egy olyan szervezettel, amelytől pénzügyi és po­litikai támogatást kaphatnak és így növeljék esélyeiket az ön­kormányzati választásokon. Az országos szervezetek pedig hasznot húznak abból, hogy minden lehetséges jelöltet támo­gatnak, hiszen az ORKÖ-t egy olyan választási bizottság választ­ja, amely főleg helyi önkormányzati képviselőkből áll. Mivel a helyi szintű romapolitika alapja nem az ideológia, és a helyi ügyek kevésbé fontosak, mint a nagypolitikaiak, az országos szerve­zetek sikere nagyban múlik azon, hogy jelen tudnak-e lenni egy körzetben, amit viszont nagyban meghatároznak a rendelkezé­sükre álló pénzügyi és személyi források.

Az első helyi kisebbségi önkormányzati választásokat 1994 decemberében tartották és 422 roma intézmény megalakulását eredményezték. A választások hajrájában világossá vált, hogy az igazi versenyzők a Farkas Flórián vezette Lungo Drom, és az Osztojkán-féle Phralipe. Ők ketten támogatták az összes nem független jelölt 83%-át. 1995 áprilisában az ORKÖ megválasz­tására Szolnokon, a Lungo Drom városában került sor. Négy je­löltlistát állítottak fel, amelyeket Farkas, Osztojkán, Nadáy és Horváth vezetett, és a választás eredménye az volt, hogy a Lungo Drom listájáról mind az 53 jelöltet megválasztották, s az 54 megválasztott képviselőjelölt közül csak egy szerepelt a Phralipe listáján. A Lungo Drom és a Phralipe közti viszony, amely már eleve rossz volt, tovább romlott azzal, hogy Osztojkán sikertelenül megóvta az eredményt. Amikor a bíróságok vissza­utasították azt a panaszát, hogy a kormány manipulálta a vá­lasztást, Osztojkán megalakította a Cigány Kisebbségi Önkor­mányzati Képviselők Országos Szövetségét, hogy az ÖRKÖ el­lenpólusaként működjön. Egy kifejlet nélküli megvesztegetési botrány következményeként Osztojkán végül is az ORKÖ tagja lett, de hamarosan kizárták az ülésekről a jogorvoslat lehetősé­ge nélkül.

Farkas Flóriánt azonnal megválasztották az első ORKÖ elnö­kének. Az ő pályafutása az 1980-as évek végén kezdődött az Országos Cigánytanácsban, majd az MCDSZ-ben folytatódott, amelynek a főtitkára volt. 1990-ben megalapította saját szerve­zetét, a Lungo Dromot, amellyel folytatta azt a közeledést a kor­mányzó MDF felé, amely már az MCDSZ politikáját is meghatá­rozta. Miután elhagyta a Roma Parlamentet, a Lungo Drom sa­ját szervezeti bázisának kiépítésére összpontosított, melyben az is segítségére volt, hogy több állami támogatásban részesült, mint bármely más roma szervezet. Farkas úgy fogalmazott, hogy a Lungo Drom azért kapott több pénzt, mert több politikai és társadalmi tevékenységben vett részt, mint a rivális szerveze­tek.28 A Lungo Drom bevételének nagy részét költötte az ön­kormányzati választásokra, amelynek jelentőségét a Lungo Drom sokkal előbb felismerte, mint a többi roma szervezet. A Lungo Drom láthatóan jó kapcsolatokat létesített az NEKH-val, és annak egyik hivatalnokát, Kurunczi Sándort, akinek a pénz­ügyi támogatásokkal kapcsolatos javaslattétel volt a feladata, Farkas a választási győzelmet követően ki is nevezte az ORKÖ főállású titkárává.29

1989 és 1996 között a roma politika kereke egy teljes fordula­tot tett, A rendszerváltás lehetőséget biztosított azoknak a roma aktivistáknak, akik azelőtt ki voltak zárva a hivatalos kommunis­ta roma politikából, hogy az új korszakban magukhoz vegyék a kezdeményezést a roma politika irányának meghatározásában a Roma Parlament keretén belül. Mindazonáltal a radikálisok di­namizmusa nem tudta elfedni az alapvető nézetkülönbségeket. Az egyes csoportok-irányzatok a belső és külső csatározások eredményeképpen leszakadtak: amikor ez a folyamat megállt és helyébe egy olyan politizálás lépett, amely jobban alkalmazko­dott azokhoz a keretekhez, amelyeket a kormányzat hozott lét­re. Ma a roma politizálást az Osztojkán-féle 'mérsékelt' Phralipe és a Lungo Drom vezette koalíció szeli ketté: ez utóbbinak töb­bek között tagjai Mohácsi Attila, Raduly József és Rostás Far­kas György, s „lényegében azoknak az egységfrontja, akik a HNF cigányszervezeteiben kezdték és a Roma Parlamenttel szem­ben létrehozott csúcsszervezetekben folytatták a 'radikálisok' el­leni harcukat".30

Biztatás a kompromisszumra

A Lungo Drom-koalíció győzelme nyomán Báthory elképzelése vált valóra: a roma politikát olyan aktivisták határozzák meg, akik 'megbízhatóak' a kormány számára. Azonban azt, hogy mely egyének vagy szervezetek lesznek 'benn' vagy 'kinn', nem egy zenei székfoglaló játszma döntötte el, amelynek végén a leg­ügyesebbek vagy legtapasztaltabbak kerülnek ki győztesként. Ez inkább a roma politizálás környezetének a kormányzat veze­tése alatt történő újjászervezéséből következett. Báthory felis­merte, hogy az új rendszerben nem lesz elegendő azokat támo­gatni, akik már korábban mérsékeltnek mutatták magukat, mivel a roma politikában rejlő potenciál azt jelenti, hogy egy gyökeres változás követelése elhomályosíthatja vagy akár radikalizálhatja is az együttérző romákat. Egy olyan struktúrát kell megalkotni, amely arra ösztönzi a roma képviselőket, hogy inkább a kor­mánnyal, mint a kormány ellen dolgozzanak; ő úgy látta, hogy egy ilyen struktúrának hozzá kell segítenie a roma képviselőket ahhoz, hogy választott hivatalokhoz juthassanak. Valójában a kormányok által a rendszerváltás óta alkalmazott eszközök, ame­lyekkel azt biztosították, hogy a roma képviselők ne követelje­nek túl sokat az államtól, bonyolultabbak, mint ahogy azt Báthory eredetileg 1989-ben elgondolta. A fő eszközök a roma szerve­zetek állami pénzelése és a roma politikai tevékenység állami­lag ellenőrzött kereteinek, más néven az önkormányzati rend­szernek a megteremtése voltak.

Báthory érdeme a romák pontos azonosítása volt: egy olyan „gyenge nyomásgyakorló csoport [amelynek] nincsenek hatékony politikai, gazdasági eszközök a kezében (például munkaerejé­nek visszatartásával nem tud komoly hatást gyakorolni a kor­mányra)". Szervezetelméleti szemszögből a roma népesség zö­mének szegénysége azt jelenti, hogy a roma szervezetek nem tudják finanszírozni önmagukat a közösségen belülről: bevétel­ük legnagyobb, ha nem teljes része az állami támogatástól függ. A szervezeteknek jutó állami pénzt a Roma Parlament osztja szét, miután az Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottság mérlegelte a NEKH javaslatát. Habár léteznek objektív kritériu­mok a szervezetek finanszírozásával kapcsolatban, általánosan elfogadott, hogy az állami források megkaparintásáért folytatott harc áll a romák közötti viszony középpontjában. Csalog, Zsolt szerint „ez a pénz nem az önszerveződés segítését, hanem épp ellenkezőleg, riválisok összeugrasztását, a kisebbség szervező­désének manipulálását, végső tönkretételét célozta".31 Bogdán Béla, az NEKH főosztályvezetője is beismerte, hogy egyes szer­vezetek azért lobbiznak a kormánynál, „hogy saját érdekeiket szembeállítsák egy másik szervezet érdekével: magyarán elkö­vetnek mindent, hogy azt a másikat a sárga földig lehordják".32 A finanszírozási mechanizmus a roma szervezeteknek ahhoz szolgál eszközként, hogy demonstrálják kormány iránti lojalitá­sukat. A Blaha-Havas-Révész szerzőhármasnak a források el­osztásáról készített elemzése emellett megmutatja, hogy a sza­bályokat gyakran figyelmen kívül hagyják, és hogy „a pénzek el­osztásában sokszor jelentősebb szerepet játszottak a politikai hűségnyilatkozatok, a diplomáciai manőverek (beleértve a felje­lentői buzgalmat is), mint a bizottsági határozat kritériumai vagy a szervezetek tényleges teljesítménye".33

Míg az állami finanszírozás hozzájárult a roma politizálás újra­rendeződéséhez (mint pl. a csúcsszervezetek kizárása), hatáso­sabb újítás volt az önkormányzati rendszer. A kisebbségi törvény, amellett, hogy a roma intézmények számának rohamos növeke­dését eredményezi, mind több romát vonz a közéletbe, és lehető­vé teszi, hogy a politikai tevékenység mélyebbre hatoljon a roma közösségekben. Egyúttal a romák politikai tevékenységét is sza­bályozza azzal, hogy megmondja: mi az, amit ezek az intézmé­nyek megtehetnek, és mi az, amit nem. A jogi és pénzügyi garan­ciák hiánya azzal kapcsolatban, hogy az önkormányzatok a ki­sebbségi törvényben lefektetett módon gyakorolhassák jogaikat, azt jelenti, hogy a romák politikai tevékenységének felügyelete na­gyobbrészt a helyi hatóságokra tartozik. A helyi önkormányzatok a kisebbségi önkormányzatok politikai és pénzügyi támogatásá­nak elsődleges forrásai, mindamellett ők maguk is egyre szigorodó pénzügyi felügyelet alá kerültek az utóbbi években. Az önkormány­zati rendszer valóban hozzájárulhat a problémák javításához he­lyi és országos szinten egyaránt, de inkább csak katalizátorként, amely a politikai és pénzügyi támogatásba történő befektetést hatékony programokká változtatja. Önmagában képtelen elérni sok mindent, és ellenséges körülmények között még növelheti is a tár­sadalmi különbségeket, hiszen nézetkülönbségek esetén (mond­juk a helyi önkormányzat és a hozzá tartozó roma kisebbségi ön­kormányzat között) az intézmények általában az őket támogatók mozgósítására törekednek. A rendszer jelenlegi formájában tar­talmaz egyfajta kompromisszumkényszert, mivel a helyi roma kép­viselők, eredendő gyengeségük tudatában, tisztában vannak az­zal, hogy jó kapcsolatokat kell létesíteniük a helyi hatóságokkal, ha bármit is el akarnak érni. Sőt, a magas munkanélküliség miatt számos képviselő rá van utalva képviselői jövedelmére, hiszen az adja az összes jövedelmének túlnyomó részét. Az pedig, hogy mindenki szavazhat egy önkormányzatra, azt jelenti, hogy az olyan aktivistát, aki a nem roma többség érdekeit valamilyen módon sértő követeléseket támasztott, a következő alkalommal már nem biz­tos, hogy megválasztják.

Következtetés

Az utóbbi tíz év katasztrofálisnak bizonyult Magyarország roma népességére nézve. A korábban munkával rendelkezők többsé­ge munkanélküli lett, és a fiatalok előtt nem nyílnak lehetősé­gek. A félgőzzel haladó kormánypolitikának, amely a romák tár­sadalmi és gazdasági helyzetét hivatott javítani, nem sikerült megállítania a romák rohamos elszegényedését. Olyan szegény­séggel kapcsolatos problémák megoldásához sem látott hozzá, mint az oktatás csökkenő színvonala, a szorongás, a rossz egészségi állapot, a bűnözés, a prostitúció stb. A gondok egyre halmozódnak, és szembe kell nézni velük, ha Magyarország bármiféle társadalmi, politikai vagy gazdasági előrelépést kíván tenni hosszú távon. Mialatt az integráció folyamata a visszájára fordult és dezintegrációvá vált, a romák lehetőségei a közpoliti­kai arénába történő belépésre jelentősen kibővültek.

Első pillantásra paradoxnak tűnik, hogy annak ellenére, hogy egy érdekcsoport lehetőségei a formális politikai nyomásgyakor­lásra megsokszorozódtak, a csoport zömének életkörülményei rosszabbodnak. Azonban közelebbről megvizsgálva kitűnik, hogy valóban létezik okozati összefüggés a két jelenség között. A roma képviselőkkel való „párbeszéd" kialakítása 1986 óta a kormány­politika sarokköve. Ezt a politikát egészen pontosan azon politi­kákat felváltandó fejlesztették ki, amelyek a romák életszínvo­nalának javítását és a nagyobb társadalmi integrációt tűzték ki célul. Elsőre ez bölcs lépésnek tűnik. A gazdasági válság miatt a korábbi politikák finanszírozhatatlanná váltak, és a párbeszéd, az olcsóbb változat szükséges volt annak az űrnek a betöltésé­re, amelynek nem volt szabad létrejönnie. A párbeszéd azon­ban nem olyan politika, amely önmagában képes kezelni a léte­ző, valódi problémákat. Ezzel csak időt nyer a kormányzat, azt remélve, hogy a körülmények megváltoznak, lehetővé válik a befektetés a szegénység és az azzal járó nehézségek enyhíté­sébe. Mivel a körülmények ilyetén megváltozása az előrelátha­tó jövőben valószínűtlennek tűnik, a párbeszéd annak lett a mód­ja, hogy hogyan kerüljük meg a problémák súlyosságának^jelis­merését, és hogyan előzzük meg fantáziadúsabb és hatékonyabb kormányzati intézkedések kialakulását.

A jelenlegi helyzetben csak idő kérdése, hogy a követelések dagálya elmossa azoknak a politikusoknak a szavahihetőségét, akik azt állítják, hogy minden lehetőt megtesznek. A roma politi­zálás rendszerváltás utáni története jól mutatja, hogy milyen erő­feszítéseket kellett tennie a kormányoknak annak érdekében, hogy a romák törekvései ellenőrizhető szinten maradjanak. Ugyanakkor mivel az egyetlen reális politika a kínálatban olyan, amely azt teszi lehetővé az embereknek, hogy képviselőkön ke­resztül hangoztassák követeléseiket, az állam számtalan re­ménnyel kecsegtet a politikai folyamatban. Ezt fenntartandó a reményeket éltetni kell azzal, hogy az emberek életében valódi javulások mennek végbe. A kormányok mind a mai napig sike­resek voltak a romák mint politikai erő strukturális gyengeségei, valamint amiatt, hogy a gyengék nem hajlandók felvállalni a konf­liktust. Mindazonáltal a párbeszéd óhatatlanul növeli majd a ro­mákban a hajlamot, hogy a politikai folyamaton keresztül tegyék jobbá életüket. Ezért, ha a kormány nem hoz hatékony intézke­déseket a roma szegénység széles körű visszaszorítására, ak­kor a párbeszéd politikája saját bukását fogja elősegíteni.

(Fordította: Kocsis Viktória és Szikszai Szabolcs)

Jegyzetek

1 Wilkinson, R. (1996): For richer not poorer. Guardian [Society], szep­tember, 11.6.

2 Mezey B. (1986): A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985. Kossuth Könyvkiadó, 276., Beszámoló a magyarországi roma (cigány) népesség helyzetével foglalkozó, 1993 októbere és 1994 januárja között végzett kutatásról. MTA Szociológiai Intézet (kézirat).

3 Ágoston E. (1994): Hungary – The State of Crisis Management in the Social Stratum of Unemployed Gypsies. Ministry of Labor, 2.

4 Népszabadság, 1995. május 13.

5 Pomogyi L. (1995): Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon. Osiris-Századvég, 10.

6 Havas G. – Kertesi G. – Kemény I. (1995): The statistics of Depri­vation. Hungarian Quarterly nyár, 67.

7 Uo. 73.

8 A Roma Világkongresszus Háborús Bűnök Bizottsága (the War Crimes Commision of the World Romany Congress) 1974-ben Magya­rországra látogatott, és „javasolta", hogy a romáknak adjarjak nemzeti státuszt. A kormány válaszul formálisan újjáélesztette az 1961-ben meg­szüntetett Cigányszövetséget, habár a szervezetnek „nem volt semmi­féle tényleges hatása a cigányok ügyeire". Crowe D. (1991): The Gypsies in Hungary. In: Crowe D. – Kolsti J.: The Gypsies of Eastern Europe. ME Sharpé, Armonk, 124.

9 422 roma önkormányzatot alapítottak 1994-ben, további 61-et pedig 1995-ben. Mivel azóta közülük számos feloszlott, jelenleg 476 helyi roma önkormányzat létezik.

10 Havas-Kertesi-Kemény: I. m.

11 Uo.

12 Kertesi G. (1995): Cigány gyerekek az iskolában, cigány felnőttek a munkaerőpiacon. Közgazdasági Szemle, 1. sz. 58.

13 Az utóbbi hónapokban nagyobb hajlandóság mutatkozott a kormány részéről a munkahelyi romaellenes diszkrimináció mértékének felisme­résére, amely lehetővé teheti egy, a Brit Fajok Közötti Viszonyról Szóló Törvényhez (Britain's Race Relations Act) hasonló törvény megalkotá­sát.

14 Ágoston: I. m.

15 Mikor pénzről van szó, mindig vigyázni kell. Interjú Bíró Andrással. In: Osztojkán B. (1994): Megkérdezem Önt is. Phralipe, 53.

16 Amaro Drom, 1994. október, 2.

17 Pártos F. (1980): A cigány és a nem cigány lakosság véleménye a főbb társadalompolitikai célkitűzésekről. Szociológia, 1. sz. 4.

18 Kenedi J. (1986): Why is the Gypsy the scapegoat and not the Jew? East European Reporter, 2/1. 12.

19 Lendvay J. – Szabó I. (1994): Zárt karokkal. HVG, április 29. 105­106.

20 Osztojkán B. (1995): Verőviszonyok. Phralipe, 7-9. sz. 26-28.

21 A dokumentum teljes szövegét I.: Phralipe, 7-9. sz. 104-108.

22 A Roma Parlament Alapító Nyilatkozata. In: Vajda I. – Zsigó J. (szerk.) (1993): Roma Parlament '92 – Válogatás a Magyarországi Roma Parlament 1992. évi Dokumentumaiból. I. k. 1.

23 Blaha M. – Havas G. – Révész L. (1995): Nyerőviszonyok. Beszé­lő, 19. sz. 27.

24 Uo.

25 A petíció teljes szövegét lásd Vajda I. – Zsigó J.: lm. 88-89.

26 Osztojkán B.: I. m. 114.

27 Uo. 144.

28 Az önkormányzat nem lesz a politika cigánysora. Interjú Farkas Fló­riánnal. Lungo Drom, 1994. február 4-5.

29 Blaha-Havas-Révész: I. m. 26.

30 Uo. 28.

31 Amaro Drom, 2. sz. 28.

32 Miért ne lehetne kormányához lojális egy szervezet. Interjú Bogdán Bélával. In: Osztojkán B: I. m. 140.

33 Blaha-Havas-Révész: I. m. 28.