A legutóbbi GATT-fordulót mind Észak, mind Dél ortodox („mainstream") közgazdászai abban a reményben támogatták, hogy az egyaránt növeli a jólétet az ipari és a fejlődő orszá­gokban. Feltételezéseik szerint, a nemzeti protekcionista in­tézkedések eltörlésével és a piacok megnyitásával Északon és Délen a felpörgetett világkereskedelem 2002-től évi 213 milliárd dollárral növeli a világ „összjövedelmét". Ez a növe­kedés pedig – állítják a közgazdászok – mindenkinek auto­matikusan javára válik majd.

E feltételezés egyrészt azon a hiedelmen alapszik, mely szerint a források leghatékonyabb és leginkább versenyképes ágazatokba való koncentrálása lehetővé teszi, hogy egy adott ország a szabadkereskedelem során versenyelőnyét maxima­lizálhassa, másrészt azon a meggyőződésen, hogy a növekvő világkereskedelem már önmagában is valami jó dolog.

Természetesen nem minden hiedelemre vár beteljesedés. Először is: a „komparatív költségelőnynek" sokkal több köze van az abszolút árelőnyhöz, mint a közgazdasági tankönyvek által oly gyakran hangoztatott gazdasági környezethez. Akik minimalizálják a béreket, valamint a szociális és környezetvé­delmi ráfordításokat, azok seprik be a legnagyobb profitot és ők szerzik meg a legnagyobb piacokat termékeik számára. Másodszor pedig: nem egyéni vevők és eladók állnak' azon nemzeti és nemzetközi szabályok mögött, amelyek eldöntik, hogy ki profitál a világkereskedelemből. Ezt a szerepet már régen kisajátították maguknak a nagyhatalmú kormányzatok és politikai szövetségeseik, mindenekelőtt a multinacionális vállalatok, amelyek a világkereskedelem 80%-át ellenőrzik, így tehát nem meglepő, hogy az új GATT-határozatok is az ő érdekeiket tükrözik.

A GATT-megállapodás fő haszonélvezői az Észak ipari or­szágai lesznek. A Világbank és az OECD egy közös jelentése alapján a GATT-egyezmények következményeként várható „összjövedelem" növekmény 2/3-a valójában az OECD orszá­goknak jut, ahol a világ összlakosságának mindössze 1/3-a él. Indonéziában, Afrikában és a mediterrán országokban vi­szont a reáljövedelem csökkenése várható – ezen országok összesen évi 7 milliárd dollárt veszítenek majd. Az afrikai or­szágok GDP-növekedési üteme 0,2-0,5%-ra fog csökkenni. Ezek a veszteségek nagyrészt a mezőgazdaság liberalizálá­sára vonatkozó GATT-klauzulákra vezethetők vissza.

A támogatások csökkentése

A GATT azon céljának megvalósításában, hogy a tisztesség­telen protekcionista gyakorlatot kiküszöbölje, két intézkedés­csomagra támaszkodik: a belföldi mezőgazdaság támogatá­sának csökkentésére, valamint az exportszubvenciók lefara­gására. A GATT a fejlődő országoktól a földművesek támoga­tásának 13,3%-os mérséklését várja el az elkövetkező 10 év­ben, az ipari országoktól pedig 20%-os csökkentést követel­nek meg az elkövetkező 6 évre vonatkozólag. Ebben benne foglaltatik a termelői ártámogatás, valamint a takarmányok, a műtrágya és a hitelek szubvenciója. Az ipari országoknak ezenkívül a közvetlen exporttámogatás 36%-os, a fejlődő or­szágoknak pedig 24%-os mérséklését írják elő. Mindettől azt remélik, hogy véget vet majd a szubvencionált élelmiszerek dömpingjének a világpiacon.

Első pillantásra úgy tűnik, hogy mindkét intézkedés a har­madik világ földműveseit támogatja. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a dolgot, akkor világossá válik, hogy a belföldi mezőgazdaságra vonatkozó szabályok nem érintik a közvetett támogatásokat. Ennek következtében nem érintettek sem az EK agrártámogatásai, sem az USA farmereinek jutta­tott kiegyenlítő kifizetések, amelyek az agrármultik által meg­szabott alacsony árakat hivatottak ellensúlyozni.

Az OECD becslései alapján az EK ilyen jellegű"kifizetései a mezőgazdaság 49%-os támogatását teszik lehetővé (ugyan­ez az arány az USA-ban 30%, Kanadában pedig 41%). A leg­több harmadik világbeli kormány nem tud lépést tartani ezek­kel a megengedett jövedelemszubvenciókkal. Az a tény, hogy e szabályozások nem esnek a GATT-megállapodás alá, telje­sen nevetségessé teszi a GATT azon törekvését, hogy meg­akadályozza a fejlődő országok piacainak elárasztását az ipari országokból származó szubvencionált élelmiszerekkel.

(New Internationalist)

A piacok megnyitása

A támogatások eltörlésén kívül a GATT azt is megköveteli a fejlődő országoktól – a legszegényebbek kivételével -, hogy a hazai élelmiszerfogyasztás legalább 2%-áig nyissák meg piacaikat, és ennek az aránynak 10 éven belül 3,3%-ra kell emelkednie. Ugyanez az elvárás az ipari országok esetében is, de 3-, illetve 5%-os értékekkel.

Első pillantásra ebben az esetben is úgy tűnik, hogy ez az intézkedés is a fejlődő országoknak kedvez, akik számára – tisztán az arányokat tekintve – nagyobb fokú protekcionizmus „engedélyezett" piacaik védelmében. A számok azonban csal­nak. Egyrészről, az alapvető élelmiszerek piaca a fejlődő or­szágokban sokkal nagyobb arányú a piac egészéhez képest, mint Északon. Az összfogyasztás 2%-a a fejlődő országokban tehát relatíve nagyobb piacot jelent, mint az ipari országokban a 3%. Tanzániában a mezőgazdaság a GDP 18%-át teszi ki, az USA-ban mindössze 0,5%-át, tehát a 2%-os importrészesedés Tanzánia agrárpiacán sokkal nagyobb érvágás az or­szág gazdaságának, mint a 3%-os részesedés az USA agrár­piacán. Másrészről, az Észak által exportált élelmiszerek nagy része alapvető élelmiszer – főleg gabonafélék -, így közvet­lenül konkurenciát jelentenek a fejlődő országokban előállított élelmiszereknek; a Dél által exportált agrártermékek viszont általában luxuscikkek, és összességében semmi hatásuk nincs az ipari országok mezőgazdasági áraira.

Ráadásul az ipari országok exportja – még a számos me­zőgazdasági termék esetében várható áremelkedés mellett is – árelőnyt élvez a már említett rejtett exportszubvenciók miatt. Az exportárak így továbbra is alatta maradnak majd a Délen termelt alapvető élelmiszerek árainak, s ez parasztok milliói­nak megélhetését fogja veszélyeztetni, akiket még inkább sújt majd a szegénység, az éhezés és az alultápláltság. Az élel­miszerimporttól való függőség a városi lakosság számára is „komoly kockázatot jelent az ellátásbiztonságban, mivel kiteszi őket a kiszámíthatatlan világpiacnak".¹

Ezen túlmenően, a megnövekedett élelmiszerimport csak növelheti a fizetési mérlegre nehezedő nyomást, amit a har­madik világ országai közül már amúgy is sokan tapasztalnak. Az indonéziai mezőgazdasági minisztérium egy képviselője így kommentálja: „A hazai rizspiac 3%-os megnyitása évi 1,5 millió tonna importot jelent. Olyan időkben, amikor az adós­ságszolgálat exportbevételeinknek már 34%-át felemészti, a rizsimporthoz szükséges deviza előteremtése komoly hatással lenne fizetési mérlegünkre."²

Sokan az amerikai külpolitika kezét látják amögött, hogy a GATT ennyire ragaszkodik a belső élelmiszerpiacok megnyi­tásához. Attól tartanak, hogy az USA arra használja fel az Uruguay-fordulót, hogy „erősítse az élelmiszerimporttól való függőséget".³ Amerikai politikusok a 60-as évektől fogva gyak­ran hangsúlyozzák, hogy a táplálék politikai fegyver. Bár a beszéd mára már változott, a lényeg ugyanaz maradt. John Block egykori mezőgazdasági miniszter így fogalmazott az Uruguay-forduló kezdetén: „Letűnt idők anakronizmusa már az az elképzelés, hogy a fejlődő országok saját erőből el tudnák látni magukat élelmiszerrel. Sokkal jobban tudnák biztosítani élelmiszerellátásukat, ha az USA agrártermékeit preferálnák, amelyek általában alacsonyabb áron hozzáférhetők."⁴

Olyan feltörekvő országok politikusai, mint Dél-Korea – amely egy ideje már gazdasági fenyegetést jelent az USA számára -, átkozni fogják a napot, amikor az „ellátásbiztonság kereskedelem útján" jelszó mellett döntöttek. Koreában az im­port oly mértékben gyengítette a saját termelést, hogy az önel­látás aránya gabonából az 1967-es 27%-ról 1983-ra 6%-ra esett vissza, míg a szójabab esetében 100%-ról 25,7%-ra süllyedt. Korea időközben az USA harmadik legnagyobb mezőgazdasági termék importőrévé vált, s ezáltal nagyon is se­bezhető kereskedelmi pozíciót „vívott ki magának".

Az export mítosza

Korábbi példáinkhoz hasonlóan az az állítás sem támasztható alá, miszerint a liberalizálási politika és a megnövekedett vi­lágkereskedelem inkább a harmadik világ szegényeinek hasz­nál majd, mint a jómódúaknak. Hogy egy ország a kereske­delem során mennyit nyer, az nem annyira a kereskedelem volumenétől függ, hanem sokkal inkább attól, hogy milyen fel­tételek között tud kereskedelmet folytatni. Ezek a feltételek pedig a fejlődő országok esetében inkább csak romlanak.

A Világbank és az OECD egy 1990-ben megjelentetett kö­zös kiadványa számba vette India exportorientált alkalmazko­dási politikájának hatásait, és azt jósolta, hogy 2000-re 26,2%-kal csökken a lakosság által fogyasztott mezőgazda­sági termékek mennyisége. Az éhezők száma viszont 5,6%-kal lesz magasabb, mint a liberalizálási politika nélkül. Ennek ellenére M. S. Gill, India mezőgazdasági minisztere a GATT-megállapodások eredményeként „süteményt és kaviárt" ígért népének…

[Blätter des IZ 3W, Nr. 196.]

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

1 K. Watkins: Fixing the Rules: North-South Issues in International Trade and the GATT Uruguay Round, London 1992.

2 R. Watson: The GATT Negotiations on Agriculture: What are the Implications for Developing Countries? Norwich 1993.

3 Watkins i. m. 70.

4 L. ugyanott